Tóth Árpád. Önszervező polgárok A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban

Az 1848-as polgári forradalmat megelőző évtizedekben a születőben lévő első magyar nagyváros, Pest addig nem ismert lehetőséget teremtett a társadalmi keve redésre, nemesek és polgárok együttműködésére. Az egyesületek nyugat‑európai városokból átvett szervezeti formája termékeny talajra talált a páratlan sebességgel növekvő városban. Ez részben annak köszönhető, hogy a szervezkedő városlakók által kitűzött célok – a szegénykérdés kezelése, az igényes, kulturált szórakozás intézményeinek megteremtése, a korszerű műveltség terjesztése vagy a gazdasági fejlődés elősegítése – fontos és reális feladatnak látszottak, és hogy megvalósításukhoz elegendő akarat és anyagi erő gyűlt össze; részben viszont a társadalmi korlátok tiltó erejének gyengülésével magyarázható. A rendi társadalom viszonyai között ugyanis szokatlan, hogy közös szervezeteket hoztak létre a városban palotát fenntartó főnemesek, vagyonos köznemesek, hivatalnokok, modern vállalkozói mentalitású nagykereskedők és a leendő kispolgárság előzményeit alkotó csoportok. A liberális eszmei gyökerű, de azért gyakorta a reprezentációt is szolgáló „egyesületi mozgalmat” alkotó egyletek között azonban megannyi finom különbség tapintható ki. Éppen ez a tarkaság tette lehetővé, hogy a bomló rendiség viszonyai között az alapvető társadalmi érdekek megsértése nélkül találják meg helyüket az egyesületekben a különféle társadalmi helyzetű csoportok. Tóth Árpád az ELTE-n végzett történelem és szociológia szakon, majd az angliai Leicesteri Egyetem várostörténeti szakán is diplomát kapott. A Debreceni Egyetem történeti doktori iskoláján szerezte PhD fokozatát. A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének adjunktusa. A magyarországi késő rendi társadalom viszonyait kutatja, azon belül is elsősorban Pest és Pozsony várostörténetét, az egyesületeket, a társadalom kapcsolathálóit, az iskoláztatást, a honorácior értelmiség helyzetét és a demográfiai magatartást.

Tóth Árpád Önszervező polgárok A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban

A múlt ösvényén Sorozatszerkesztő Gyáni Gábor

A sorozatban eddig megjelent kötetek: Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak Lévai Csaba: A republikanizmus-vita Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése Kanyó Tamás: Emigráció és identitás Gyáni Gábor: Történészdiskurzusok Lackó Mihály: Széchenyi elájul Lipták Dorottya: Újságok és újságolvasók Ferenc József korában Szakál Gyula: Vállalkozó győri polgárok 1870–1940

Tóth Árpád

Önszervező polgárok A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban

Budapest, 2005

A borítón: Lőtábla Mayerffy Ferenc, a Pesti Polgári Lövészegylet főlövészmestere tiszteletére (BTM, XXtár, l. sz.: XXX) A kötet megjelenését a

és a

Fővárosi Levéltár támogatta.

L’Harmattan France 7 rue de l’Ecole Polytechnique 75005 Paris T.: 33.1.40.46.79.20 L’Harmattan Italia SRL Via Bava, 37 10124 Torino–Italia T. / F.: 011.817.13.88 ISBN 963 7343 xx x ISSN 1587–3153 A kiadásért felel Gyenes Ádám A sorozat kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. Tel.: 267-59-79 [email protected] www.harmattan.hu A nyomdai előkészítés a Limes Kkt., a sokszorosítás a Robinco Kft. munkája

Tartalomjegyzék

Bevezetés: Célok, értelmezési keret, megszorítások 1. Az egyesülettörténeti kutatás tapasztalatai és a pesti egyletek működésének feltételei 1.1. A „minta”: a nyugat-európai egykorú egyesületek és a rájuk irányuló történeti kutatás tanulságai 1.2. Pest a dekonjunktúra időszakában és a reformkorban 1.3. A pesti egyesületek 1848 előtt – áttekintés

7 17 17 19 36

2. Szegénykérdés és egyesületi jótékonyság 53 2.1. A szegényügy helyzete és megítélése a 19. század első felében 53 2.2. A Pesti Jótékony Nőegylet 59 2.3. A kisdedóvók és a gyermekkórház 95 2.4. A pesti takarékpénztár 106 3. Temetkezési és betegsegélyező egyletek 3.1. A segélyegylet mint biztosítás 3.2. A segélyegyletek szakszerűsödése 3.3. Egyesületek-e a segélyegyletek? 3.4. A segélyegyletek funkciói 3.5. Az egyletek társadalmi összetétele 3.6. Következtetések

113 114 118 122 128 132 138

4. Társasegyletek, testedző és sportegyesületek 4.1. A Pesti (Nemzeti) Casino 4.2. A Pesti Kereskedői Casino 4.3. A Pesti Polgári Lövészegylet 4.4. A Pesti Nemzeti Vívóiskola, a Testgyakorló Intézet és a Lovaglóiskola

141 142 155 160

5. Kulturált szórakozás, tudomány- és művészetpártolás 5.1. A pesti székhelyű tudományos társaságok 5.2. A pesti művészetpártoló egyesületek

171 171 180

165

6. Gazdasági egyesületek 6.1. A főúri lóversenyzéstől a Magyar Gazdasági Egyesületig 6.2. Az Iparegyesület és a belőle kinőtt szervezetek

193 194 200

7. A pesti izraelita egyesületek

207

8. Következtetések és kitekintés

217

Mellékletek 1. Az 1845-ös országos egyesületi összeírás pesti iratai 2. A Pesten az 1810–1840-es években működött egyesületek 3. A Pesti Jótékony Nőegylet tagjai (1817–1848) 4. A koldulás eltörlésére legnagyobb összeggel adakozó 100 személy 5. A Pesti 1. Temetkezési Egylet alapszabályai (1834) 6. A Nemzeti Casino polgári foglalkozású (státuszú) tagjai (1828–1838) 7. A Pesti Kereskedő Casino zsidó tagjai (1840) 8. A pesti kereskedelmi testületi épületben működött szervezetek választmányai 9. A Nemzeti és a Kereskedői Casinóba is felvett személyek (1840)

229 235 238 243 246 248 252 253 255

Forrás- és irodalomjegyzék

259

Képek

281

Képek jegyzéke

295

Bevezetés: célok, értelmezési keret, megszorítások

A 19. század első felében nagy számban alakultak Magyarországon egyesületek, társaságok, melyek célkitűzései az átalakuló társadalom bizonyos csoportjainak sokféle törekvéseit képviselték. A legnagyobb számban és céljaikat tekintve a legnagyobb változatossággal Pesten szerveződtek, bár egyes típusaik viszonylag rövid idő alatt az ország számos más városában is megjelentek. A pesti egyesületek vizsgálata fontos tanulságokkal szolgál a magyarországi városi társadalomfejlődés kutatói számára, noha nyilvánvaló, hogy nem ez a korai időszak a hazai egyesülettörténet „hőskora”. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy az egyesületek a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első felében játszották a legnagyobb szerepet, akár kvantitatív eszközökkel (a korszakban fennállt egyletek számával, adott időegység alatt alakult egyletek számával, vagy a különféle egyletek összesített taglétszámával) mérjük jelentőségüket, akár tevékenységük tarkaságát vagy éppen közéleti-politikai befolyásukat tekintjük. Még azt sem állíthatjuk, hogy az itt vizsgált időszak előtt ne léteztek volna olyan szervezetek, melyek a modern egyesületek előzményeinek tekinthetők. Elég, ha csak a lövészegyletekre, az 1770-es évektől számos városban gyökeret eresztett szabadkőművességre, illetve a főleg a protestáns kollégiumokban megalakult diáktársaságokra gondolunk! A 19. század első fele azonban – még ha sem a fénykor, sem pedig az abszolút elsőség periódusának nem is nevezhető – a város egyesülettörténetének sajátos szakaszát alkotja. Sokoldalú és bonyolult összefüggésrendszer mutatható ki ugyanis egyfelől e szervezetek gyors elterjedése, kibontakozása és az intézményeik hálózatán keresztül hozzájuk kapcsolódó városlakók tömegei, másfelől pedig a város rohamos növekedése, urbanizációja és társadalmi átalakulása között. Könyvem ezeknek az összefüggéseknek – röviden tehát Pest város és az egyesületek viszonyának – a megvizsgálására tesz kísérletet. Az egyik célom az, hogy a pesti egyesületek skáláját áttekintve feltérképezzem: milyen társadalmi „feladatok” megoldására alkalmazta a korszak ezt a szervezeti formát, és hogy az egyletek mennyire bizonyultak alkalmasnak ezekre a funkciókra. E kérdéskör megvizsgálásához, a kapott adatok értelmezéséhez fontos feltétel, hogy az egyes tevékenységtípusok (például a szegényügy kezelése, a kölcsönös segélyezés, a „kulturált” szórakozás lehetőségeinek biztosítása, a gazdaság korszerűsítése) hosszabb távú történetében el tudjuk helyezni az ekkori fejleményeket. Ehhez azonban jelenleg még eléggé hiányos az adott kérdések igényes szakirodalmi feldolgozottsága. Ez egyaránt értendő magára az intézményesedés folyamatára (tehát az adott tevékenységtípus

bevezetés

szervezeti kereteinek történetére) és – tágabban – az egyes funkciók történetének tartalmi kérdéseire. (Csupán egy példa a zeneéletből: a koncertek szervezeti kereteinek históriájában vajon mekkora szerepet töltöttek be ebben a korszakban az egyesületi intézmények, illetve az 1820–1840-es évtizedek hogyan helyezhetők el a magyar, valamint a fővárosi zenetörténetben.) További fontos kérdés a pesti egyesületek történetének (nemzetközi) összehasonlító kontextusba ágyazása, mely a hazai szakirodalomban eddig legfeljebb érintőlegesen kapott helyet. Pedig a brit szakirodalom régen kimutatta, hogy az egyesületek – egyéb szerepeik mellett – egy-egy közösség (legtöbbször egy-egy város) identitásának kulturális kifejeződéseként is működtek, és az egyes egyesületek megalakulásánál a más városokkal való versengés motívuma nemritkán a „valóságos helyi szükségletekével” azonos mértékű szerepet játszott. Az egyesületek eszerint olyan kulturális-társadalmi eszközként (formaként) is értelmezhetők, melyek tetszés szerint „importálhatók” egyéni és/vagy kollektív akaratok kifejezésére és megvalósítására. Mindebből az is következik, hogy Pest várostörténetének mélyebb megértéséhez és összehasonlító perspektívába állításához is segítséget nyújt annak a vizsgálata, hogy vajon a pesti egyesületek palettáján melyek az egyedi színek (ha vannak ilyenek), és melyek hiányoznak más (nyugat-európai, illetve örökös tartományokbeli) városokhoz képest. Az e kérdésre adandó válasz egyúttal tényanyagot szolgáltathat annak a korán, már a kortársak által megfogalmazott vádnak a tárgyilagos megvizsgálásához, mely szerint az egyesületek elterjedése nem más, mint idegen divatok – már az egykorú nyelvben is alkalmazott kifejezéssel szólva – „majmolása”. Vajon másolásnak minősíthető tehát ez a mintakövetés, vagy inkább adaptációnak? Könyvem e kérdéskört is igyekszik körüljárni, vagyis Pest egyesületi életének egyedisége vagy tipikussága mellett az egyesület mint kulturális minta terjedésének mechanizmusait is kutatom és próbálom értelmezni. Az egyesület mint társadalomszerveződési forma ugyanis nemcsak „megérkezett” a tárgyalt korban Pestre, hanem onnan az országon belül tovább is terjedt. Ehhez kapcsolódóan az a kérdés is felvethető, hogy Pest egyesülettörténeti szempontból mennyiben játszotta a város, és mennyiben a főváros szerepét. Az egyes egyesületek ugyanis eltérő mértékben kötődtek a városhoz: míg néhány céljait, tevékenységét, erőforrásait és tagságát tekintve szorosan kapcsolódott Pesthez, addig mások inkább országos intézmények székhelyeiként funkcionáltak. Így – legalábbis analitikusan – külön vizsgálható a „városiasodás” és a „fővárosiasodás” összefonódó folyamata. A nyugati szakirodalom egybehangzó megállapításából kiindulva, miszerint az egyesületek jellegzetesen városi intézmények, indokolt azt is megvizsgálni, hogy az egyesületek működése hogyan függött össze a város ekkoriban rohamosan felgyorsult növekedésével, „urbanizációjával”, illetve a városi társadalom „polgárosodásával”. E két történeti fogalom különféle értelmezésével, az eltérő szóhasználattal kiterjedt és

Morris 1983: 342.; Morris 1990: 411. Morris 1983: 340.; Dann 1986: 49.

célok, értelmezési keret, megszorítások

szerteágazó szakirodalom foglalkozik, melynek akár csak vázlatos ismertetésére sincs itt mód. Ehelyett röviden arra utalok, hogy az urbanizáció – Erdei Ferenc klasszikussá vált meghatározása szerint – felbontható két komponensre: a városodásra (a városok és a városi lakosság számszerű növekedésére) és a városiasodásra (a városokra jellemző kulturális, társadalmi viszonyok terjedésére). Ez utóbbi változások körébe sorolható az egyletek megjelenésén kívül a társadalomszerkezet átalakulása, a sajátos infrastruktúra és intézményrendszer kiépülése, a tömegesség kialakulása nyomán a kisközösségek szerepének módosulása, illetve a normák mindennapi életre gyakorolt hatásának gyengülésével az egyén döntési lehetőségének és szabadságának bővülése. Másrészt a polgárosodás fogalmáról az 1990-es évek elején lezajlott viták eredményeképpen mára tisztábban látszik a kifejezés társadalomtörténészi és szociológusi felfogása közti különbség, még akkor is, ha a sajátos szakmai nézőpontok nem feltétlenül vezetnek az egységes fogalomhasználat kikristályosodásához. A polgárosodás társadalomtörténeti értelemben történeti kontextushoz kötött, konkrét, jóllehet összetett és sokrétű folyamat, mely – az egyik megfogalmazás szerint – a vállalkozói mentalitás kifejlődésén, az állampolgárrá váláson, valamint az életmód és értékrend átalakulásán kívül az individualizációt is magában foglalja. Ez utóbbinak lehet egy aspektusa a társadalom szerveződési formáinak átalakulása, így az egyesületek születése. A város és az egyesületek közötti kölcsönhatás folyamata elvileg nyilván kétoldalú. Egyrészt a dinamikus városfejlődés „kitermelhetett” olyan problémákat és esélyeket, melyek szükségessé, illetve lehetségessé tették egyesületek alakítását. Ugyanakkor az egyesületek tevékenysége (nem csak a sikeres működése) vissza is hatott a városi társadalom alakulására. Dolgozatom fő törekvése e hatások konkrét mechanizmusainak és eredményeinek bemutatása. Az ennek kapcsán felvetődő kérdések közül elöljáróban csupán két általános szempontot emelek ki: részben az egyesületek tényleges társadalmi jelentőségét, súlyát (ez igen nehezen operacionalizálható és mérhető), illetve azt, hogy a társadalom különféle csoportjai közül melyek és milyen módon vettek részt az egyletek tevékenységében. Az előbbi kérdés vizsgálata főképpen azért fontos, mert ennek révén állapítható meg, hogy csupán partikuláris, néhány ember életében alárendelt szerepet játszó, netán egyenesen parazita intézményekről van-e szó (az ezt állító kortárs véleményre rövidesen visszatérek), vagy hatásuk számottevő mértékben befolyásolta a város életének mindennapjait. Mégis, ez a kérdés jelentősége ellenére eddig legfeljebb elvétve – és jellemzően bizonyos nyíltan politizáló szervezetekre (például a Védegyletre) korlátozva – foglalkoztatta a történettudományt. Az utóbbiról viszont az a markánsan megfogalmazott hipotetikus állítás terjedt el, hogy abban a főnemesek és egyes középbirtokos köznemesek játszották a kiemelkedő szerepet, így ezek a csoportok töltötték be azt a funkciót, amit máshol a polgárság. (Ez utóbbi Magyarországon gyengesége miatt nem volt képes erre.) Ez a hipotézis nyilván onnan származtatható, Erdei 1939. Benda 1991: 171–172. A polgárosodás fogalmi kérdéséhez általában lásd a Századvég tematikus számát (1991. 1–2) és a Replika 11–12. számában (1993. nov.) megjelent válaszokat a polgárosodás terminussal kapcsolatos körkérdésre.

bevezetés

hogy a politikai közélet (elsősorban a rendi országgyűlés, továbbá a vármegyék fóruma) e csoportok kiváltságos területe volt, illetve hogy az állítás alapjául szolgáló elemzések döntően az országos hatókörű és (jellemzően ellenzéki irányzatú) politizáláshoz kötődő szervezetekre irányultak. E leegyszerűsítőnek tűnő állítás érvényességét is igyekszem kijelölni, amikor azt vizsgálom, hogy a szűk értelemben vett városi egyesületekben milyen és mekkora szerepet vittek a jellegzetesen a városokhoz kötődő csoportok: az ún. „régi polgárság”, a modern (burzsoá) polgárság korai képviselői, illetve a (városba költözött) nemesség. Gondolatmenetemben ahhoz a történészi irányzathoz kötődöm, mely a „polgárság” illetve „középosztály” historiográfiai helyét a bevett klisék finomításával próbálja revízió alá vonni. A fentebb jelzett két szempont egy fontos ponton összekapcsolódik: megítélésem szerint az egyletek kiemelkedő szerepet játszottak a városi társadalom fennálló viszonyainak átalakítását célzó (ön)tudatos és offenzív törekvéseken belül, szerteágazó tevékenységük eredményei pedig nagyrészt éppen azzal magyarázhatók, hogy a hasonló felismerésekre jutó és közös célokat megfogalmazó, ám eltérő helyzetű és a városhoz különféle módon kötődő egyleti aktivisták, vezetők „közhasznú” szerepvállalása jótékonyan egészítette ki egymást. Az egyletekben (különösen a városhoz szorosan kötődőkben) a nemesi jogállásúak mellett tehát jelentős, másokéval nem pótolható szerepet vállalt a polgárság. Az elit fogalmát így a hagyományosan társadalmi státuszhoz vagy foglalkozásokhoz kötő (szociológiai gyökerű) „történeti elitkutatások” felfogásától elszakadva az is felvethető, hogy egy közösség – esetünkben egy város – elitjét nem a kezdeményezőkészsége, tettereje és aktivitása révén kiemelkedő, és egymással kapcsolatot építő tagjaiban kellene-e látnunk? A reformkori Pesten ugyanis sokkal inkább bizonyos egyleteket jellemez az ilyen, jóllehet természete szerint szűk területre koncentrálódó tevékenység, nem pedig a város pozicionális elitjét, a városi hatóságnak az abszolutisztikus rendszer által egyébként is korlátozott erejű vezetőit. Így felvethető, hogy esetünkben inkább a fennálló társadalmi rend megőrzését a környezetük – saját kényelmüknek, ízlésüknek és biztonságuknak megfelelő – alakításával ötvöző csoportosulásokat nevezhetnénk a város „organikus” elitjének, amelynek egyik jellegzetes megnyilvánulása az egyleti aktivitás. Ezeknek az összefüggéseknek az elemzéséhez az egyesületek világának három szintjét szükséges megvizsgálni. Először is az egyletek deklarált céljait, melyeket azonban több okból is hiba lenne az alapszabályban közzétett elvekkel azonosítani. Részint azért, mert a célkitűzések változását nem mindig követte a statútum módosítása, részint pedig azért, mert az alapszabályok szövege – különösen az 1840-es évek előtt – nem mindig tartalmazott konkrétumokat. – Másodsorban az egyesületek társadalmi bázisát, amit ismét csak leegyszerűsítés lenne a tagnévsorban közölt társadalmi státuszok szerinti százalékos aránynak megfeleltetni. A különbséget itt részint a tagság különböző kategóriái (például az adakozó és aktivista tagok részvételi módjának eltérései) okozhatják, de figyelembe kell venni azt is, hogy a rendi-foglalkozási helyzet

Gyáni 1997: 30–37.

10


leírása sem feltétlenül elegendő egy-egy egyesület hátterének megértéséhez. A késő rendi város társadalmát ugyanis más dimenziók is tagolták, így például felekezetek, a vagyonosság, vagy az újonnan érkezett bevándorlók és a régi, helyi családok közti határvonal. Ezek bizonyos egyesületek esetében fontosabbnak bizonyulhattak, mint a foglalkozás. Míg az első kérdéskörhöz többnyire könnyű adatot találni, és a másodikhoz is az egyletek többségénél (legalább egyes évekből) rendelkezésre áll valamilyen forrás, addig a harmadik szinthez – az egyletek valóságos tevékenységének megítéléséhez – általában alig rendelkezünk támponttal. Pedig a humanista vagy éppen utilitarista elvek hirdetése, vagy a széles bázisú, illetve elitista összetétel történelmi jelentőségét igazából akkor tudnánk felbecsülni, ha azzal is tisztában lennénk, hogy a közös szervezetbe tömörülők a gyakorlatban milyen sűrűn kommunikáltak egymással. A formalitások milyen mértékben váltak valóra, az „aktivisták” mennyiben és milyen mértékben voltak aktívak? Társalgott-e a főnemes a nagykereskedővel a casinóban – és ha igen, miről és milyen modorban? A kisdedóvókba milyen társadalmi helyzetű szülők gyermekeit vették fel, és tulajdonítottak-e ennek a kérdésnek különösebb jelentőséget az egyletek vezetői? A segélyegyletek tagjai számon tartották-e egymást, teremtett-e közösséget köztük az egyesület, vagy legalább egymás temetésén megjelenteke? „Szabad” volt-e eredményesebben lőnie a kézműves polgárnak a főnemes vagy akár a honorácior tagtársnál a polgári lövészegylet szokásos lövészversenyein? Az egyleti tisztújítások során valóban versengtek-e egymással a jelöltek, vagy előre lehetett tudni e választások eredményeit? Megannyi hasonló kérdést lehetne még megfogalmazni, melyekre legfeljebb memoárok könnyű kézzel odavetett, egy emberöltővel későbbi félmondatai alapján szokás bármilyen feleletet adni. A kutatás korlátait éppen úgy jellemzi, mint a korszak e témák iránti érzéketlenségét, hogy az egyesületek működéséről nem maradtak ránk illusztrációk – mert talán nem is készültek ilyenek. Könyvem ebben a vonatkozásában nem ígérhet többet, mint hogy e kérdések megválaszolásához eddig nem használt forrásokat is bevon. Az ilyen kérdéseket felvető tanulmány elkészítését több tényező is indokolja. Ezek közé tartozik az, hogy a civil társadalom iránt az utóbbi években egyre fokozódó hazai kutatói érdeklődés a jelenség eredetének kérdését is felveti: vajon milyen körülmények között és miért alakult ki az egyén feletti szervezettségű, egyszersmind az államtól független társadalmi kezdeményezés intézménye. Másrészt a társadalomtörténeti szempontból „átmeneti kornak” nevezhető időszak, egyúttal maga a „polgári átalakulás”, „polgárosodás” olyan aspektusának megvizsgálására ad lehetőséget, Szándékosan kerülöm itt a „reformkor” kifejezést, ugyanis ennek országos politikatörténeti konnotációja (valamint az, hogy az ellenzéki nemesi reformmozgalom indította be a változásokat) csak részben esik egybe az itt vizsgált folyamatok értelmezési keretével, és mint periodizáció sem felel meg a pesti egyesülettörténet e korszakának. Felfogásomban társadalomtörténeti szempontból a „rendies” viszonyok társadalmat alakító erejének csökkenése és a „polgári” viszonylatok szerepének növekedése jelentik a két oldalát a központi jelentőségű folyamatnak, mely Pesten már az 1830-as évek előtt kezdetét vette. (Ezek kifejtését lásd később.) A semleges „átmeneti kor” kifejezést használja Kósa 1937: 3.; Bácskai 1988b: 205.

11

bevezetés

amire más jelenségek alig: a társadalomszerveződés mechanizmusaira. Több mint egy évszázada a neves liberális jogtörténész, Gierke korának jellegzetes optimizmusával megállapította ugyan, hogy az egyesület mint „modern” és „polgári” intézmény a rendi kötöttségektől megszabadult, individualizált állampolgár önkéntes be- és kilépésétől függő szervezeti forma, ám a statútumokban ünnepélyesen deklarált egyenlőség keveset árul el a társadalmi integrálódás és befogadás valóságos esélyeiről, a különféle csoportok „koalíciós” vagy éppen elzárkózási törekvéseiről, a „viselkedésszociológiai rendiség” továbbéléséről. Éppen e tétel megfogalmazásának hazájában, Németországban gazdagították és helyezték új beállításba az utóbbi egy-két évtized kutatásai az egyesületek történetét. Ennek következtében a polgári csoportok részvételének mértékéről és minőségéről finomodtak a szakirodalom megállapításai. Munkám több megszorítás nyomát is magán viseli. Már az eddigiekből kitűnhetett, hogy kérdésfelvetésem alapvetően társadalom- és várostörténeti, ám ez azt is jelenti, hogy bizonyos – döntően politikatörténeti – összefüggések vizsgálatáról tudatosan lemondok.10 Ezek közé tartozik a reformkorban megélénkült, elsősorban a sajtóban és röpiratokban folytatott, de az egyletek kiadványaiban is nyomon követhető, az egyesületek hasznát, jelentőségét elemző diskurzus vizsgálata. Ebben a vonatkozásban a kutatás során megfigyeltem, ám e dolgozat keretei között részleteiben nem elemzem, hogy a kezdeti időszakban általános és a felvilágosodás hatását mutató „közhasznúság-diskurzus” helyére a későbbiekben, különösen az 1840-es években a „nemzet-diskurzus” lépett. Ebben az a figyelemre méltó, hogy nem csupán a polgári forradalom előtti utolsó évtizedben létrejött egyletek gondolkodásmódjára jellemző ez, hanem a korábban megalakult (jótékonysági és önsegélyező) szervezetek szövegeiben is kisebb-nagyobb mértékben tetten érhető az ilyen irányú változás. De nem vizsgálom szisztematikusan a pártosodással kapcsolatos jelenségeket sem – például azt, hogy a liberalizmussal összefüggésbe hozott egyesületi mozgalom szervezetei mennyiben tekinthetők ellenzékinek, és hogy a konzervatív, udvarhű politikusok neve miért tűnik fel rendre az egyesületek tagnévsoraiban. További – ám a most elmondottakkal részben összefüggő – megszorítás, hogy a kutatás során a rendkívül szerteágazó és helyileg is szétszórt (sőt vélhetően nagyrészt feltáratlan) forrásanyag egy része kimaradt az elemzésből. Szisztematikusan átnéztem a fővárosi kötődésű közgyűjtemények közül a Budapest Főváros Levéltárában és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében őrzött levéltári és könyvészeti egyesületi anyagot, valamint az országos gyűjtőkörű intézmények közül az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Aprónyomtatványtárát és a Magyar Országos Gierkére hivatkozik: Gall 1993: 67. Max Weber „rendiség” fogalmának Bertalan László általi interpretációjára lásd: Kövér–Gyáni 1998: 92–102. Papházi 1993; Gall 1993: 70–71. 10 A különféle megközelítések jogosultságát tükrözi, hogy a 19. századi magyar történelmet összefoglaló egyik nemrégiben megjelent munkában mind a politika- (Pajkossy 1998: 222–223.), mind a társadalomtörténeti (Dobszay–Fónagy 1998: 79.) fejezetben helyet kapnak az egyesületek, illetve egyes egyletek a művelődéstörténeti fejezet idevágó részeiben bukkannak fel (Dobszay 1998: 174, 185, 187–189.).

12


Levéltárban a Helytartótanácsi Levéltár a tárgy szempontjából releváns egységeinek (a Közrendőri Osztály és a Világi Alapítványok Osztálya) iratait. A forrásanyag természetéhez tartozik, hogy noha az egyesületek a levéltárakban elvben önálló fondcsoportot képeznek, irataik csak véletlenszerűen, illetve csekély arányban kerültek területi illetőségű levéltárakba, és azon belül is önálló elhelyezésre. Jelentős mennyiségű egyesületi anyagot őriznek ugyanakkor más levéltári egységek, így Pest esetében a városi tanács iratanyaga.11 Ugyanezt az eddigiek során nem sikerült megvalósítanom a sajtó vonatkozásában, noha azzal tovább lehetne árnyalni a következőkben megrajzolandó képet. A dolgozat szerkezete így részben a rendelkezésemre álló anyag szórtságát és belső aránytalanságait is tükrözi. Ám az, hogy a jótékonysági és az önsegélyező egyleteknek önálló fejezetet szentelek, míg a többi típust egyetlen „egyéb” csoporton belül tárgyalom, nem csak azzal a törekvésemmel magyarázható, hogy a terjedelem az ismeretek arányait is tükrözze. Az a tartalmi megfontolás is kifejeződik ebben, hogy ez utóbbi egyletek többsége lazábban kötődött a város életéhez. Így az egyes fejezetek kidolgozottsága (egyben terjedelme) részint az adottságok, részint viszont tudatos döntésem függvénye. Szándékosan nem foglalkozom az egyesületek jogtörténetével sem, noha ez a téma (például a Helytartótanács engedélyezési jogkörének kialakulása) megítélésem szerint eddig nincsen részleteiben feltárva. E kérdések a régebbi német hagyományhoz kapcsolódó egyesülettörténeti munkák állandó, szinte kötelező fejezetét képezik. Az angolszász egyesülettörténet viszont nem fektet hangsúlyt erre, ez azonban nem meglepő, hiszen ott összességében kevésbé korlátozta a jogrendszer az egyesületek tevékenységét, mint például a német államokban. Igaz, a francia forradalom utáni években már Angliában is szigorúbban ellenőrizték működésüket. Ám újabban egyes német monográfiák is csupán utalásszerűen érintik az egyesületi jog kérdéskörét, egy társadalomtörténeti szempontú olasz tanulmány pedig a céljaihoz képest szükségtelennek is ítéli.12 Magyarázatra szorul a korszakhatárok megválasztása is. Míg a kezdőpont viszonylag kézenfekvő: a felvilágosodáshoz kötődő hasonló szervezetek (szabadkőműves páholyok, irodalmi körök, diáktársaságok) működése után, kisebb politikai cezúrát követően az 1810–1820-as évektől alakulnak az első polgárias egyesületek, addig 1848 mint végpont választása egy külső szempont alkalmazásával erőltetettnek tűnhet. Tény ugyan, hogy a forradalom és szabadságharc, majd a neoabszolutizmus számos egylet működésében törést jelentett (az összes egyesület tevékenységét felfüggesztette a katonai kormányzat), ám többségük néhány évvel később újra megkezdhette működését. Döntésem mellett – a levéltárak rendezési gyakorlatán mint technikai adottságon kívül – az szólhat, hogy a pesti egyesületek történetének itt vizsgált szakaszát lezáró Budapest Főváros Levéltárában ebből a korszakból négy egyesület iratait tartalmazza az egyesületek fondcsoportja, de ebből kettő – a Pest-Terézvárosi Kisdedóvó Egyesület és a Védegylet Budavidéki fiókja – anyaga az e dolgozat szempontjából fontos kérdések megválaszolására kevéssé használható. 12 Meriggi 1992: 280. A döntően jogtörténeti szempontú egyesülettörténeti feldolgozásra lásd például: Obrowski. 11

13

bevezetés

változások időpontja lényegesen elmosódottabb. Az egyes egylettípusok történetében más és más időszakra tehető ugyanis a hirtelen számbeli növekedés, valamint az állammal való fokozott együttműködés korszakának kezdete, ami a feladatok részleges vagy teljes állami átvállalásával járt. Könyvem közvetlen előzménye (azonos című) egyetemi doktori disszertációm, melyet 2002 őszén védtem meg a Debreceni Egyetemen. Az egyes egyesülettípusok közül eddig a Pesti Jótékony Nőegyletről, valamint a segélyegyletekről jelentek meg dolgozataim. A téma más vonatkozásait néhány további tanulmányban és publikált előadásszövegben érintettem.13 Itt azonban ezekhez képest is továbbfejlesztett eredményeket közlök, melyek nemcsak további források bevonását és feldolgozását tükrözik, hanem a tágabb kontextusnak megfelelően szélesebb összefüggések között is értelmezik e szervezetek működését. A dolgozatban idézett forrásszövegek átírásakor és közlésekor azt az általános szabályt igyekeztem alkalmazni, hogy a helyesírást a mai írásmódhoz közelítem. Ennek során az egykorú forrásoknál – függetlenül attól, hogy nyomtatottak vagy írottak – a központozásnál, a kis- és nagybetűk használatakor, valamint a betűkettőzések és a rövid és hosszú magánhangzók esetében is a mai szabályokat követtem. Kivételt ez alól csak a művek címének esetében tettem, ahol a könyvészeti visszakereshetőség elve fontosabbnak tűnt. A német és latin szövegeket magam fordítottam. A könnyebb érthetőség kedvéért egységesítettem – (mai) magyar változatukra írtam át – a dolgozatban szereplő pesti, egyesületi tag személyek neveit. Azért döntöttem így, mert túlzottan kevés támponttal rendelkezünk annak megítéléséhez, hogy az egyesületi élet szereplői milyen jelentőséget tulajdonítottak a nyelvhasználatuknak és nemzeti hovatartozásuknak. A felhasznált forrásokban ráadásul a legtöbbször a források nyelvétől függött a név formája. (Például a Friedrich Kappel és a Kappel Fridrik alak is előfordul, attól függően, hogy ugyanazon kiadvány német vagy magyar változatát használjuk – én azonban a Kappel Frigyes formát használom.) Azokban az esetekben viszont, ahol a nemzetiségnek a téma szempontjából jelentősége van, erre külön utalok. Ugyancsak „egyszerűsítem” – egységesítem és a korban használt változatok közül a mai nyelvhez legközelebb álló alakban használom – az egyesületek neveit, mivel az intézménynév fogalma és helyesírása ebben az időszakban még közel sem állandósult annyira, hogy akár ugyanazon forrásban ne használhatták volna különböző formákban. Stiláris okokból (a szóismétlés kerülése céljából) szinonimaként használom az „egyesület”, „egylet” és „társaság” szavakat. E döntésre az is feljogosít, hogy maguk a kortársak, sőt az adott egylet tevékenységében részt vevő személyek sem használták következetesen ezeket a neveket, amelyek egyébként is gyakran a megfelelő német kifejezések magyarra fordításai.14 Ez utóbbi állítás mellett szóló tartalmi érveket a Ezek adatait lásd az Irodalomjegyzékben. Erre kirívó példa a (Batthyány Lajos mellett) Kossuth nevével fémjelzett és a valóságban részvénytársasági formában működő Pesti Cukorgyári Egyesület, melyet saját kétnyelvű (magyar–német) statútuma Pesther Zucker-Fabrikations-

13 14

14


következő fejezetben, a definíció kapcsán indoklom meg.15 Emellett a helyesírás és a kis- és nagybetű használata sem ért el olyan megállapodottságot a korszakban, hogy ezeknek a változatoknak komolyabb jelentőséget lenne érdemes tulajdonítani. A dolgozat témájára irányuló kutatást 1996-ban kezdtem el, nagyrészt az angliai Leicesteri Egyetemen folytatott posztgraduális várostörténeti tanulmányaim során megismert olvasmányaim hatására. Akkoriban még úgy képzeltem, hogy a reformkori pesti középrétegek szerkezetéről és egymáshoz fűződő viszonyáról fogom írni disszertációmat, melynek egy fejezete lehet az egyesületi szerveződés. A felhalmozódott anyag azonban idővel túlnőtte a tervezett kereteket, amint a felmerült kérdések újabb és újabb szempontokat, kutatási irányokat szültek. Az eltelt évek alatt az anyag összegyűjtésében a Soros Alapítvány (Research Support Scheme of the Open Society Institute) és a Pro Renovanda Cultura Alapítvány támogatását vehettem igénybe. A kutatás során mindvégig komoly támogatást jelentett az (imént felsorolt) közgyűjtemények alkalmazottainak jóindulata és türelme. Tanáraim és kollégáim (Bácskai Vera, Kövér György, Ö. Kovács József, Bódy Zsombor) is hoztak haza külföldi útjaikról a témám szempontjából fontos szövegeket, kölcsönöztek saját könyvtárukból, vagy hívták fel ilyenekre a figyelmemet – figyelmességükért köszönettel tartozom. Hálás vagyok azon bíráló észrevételekért, melyeket a nőegyletről szóló 1997. évi konferencia-előadás után, valamint az ugyanerről megjelent tanulmány nyomán kaptam (elsősorban Benda Gyulától és Szilágyi Mártontól). Doktori disszertációm 2000 augusztusában tartott munkahelyi vitáján Bácskai Verától, Timár Lajostól, Ö. Kovács Józseftől, Kövér Györgytől, Gyáni Gábortól, Czoch Gábortól, Juliane Brandttól és Benedek Gábortól kaptam hasznos tanácsokat. Komoly segítséget jelentett két opponensem, Pajkossy Gábor és Czoch Gábor értő és jóindulatú bírálata. Vári Andrással folytatott beszélgetéseim fontos inspirációt jelentettek a kézirat lezárásának fázisában, és külön hálára kötelez, amiért rendelkezésemre bocsátotta (a Magyar Gazdasági Egyesült történetét is feldolgozó) megjelenés alatt álló könyvének szövegét. A könyvet illusztráló képeket a Budapest Történeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum gyűjteményéből válogattam, ahol B. Nagy Anikó és Perényi Roland értő és empatikus kalauzolása volt a segítségemre. Köszönettel tartozom Tiszóczi Tamás korrektornak, aki figyelmességével segített. Különös hálával gondolok témavezetőmre, Bácskai Verára, aki immár másfél évtizede szakmailag és emberileg egyaránt kitüntet támogatásával, valamint az ELTE általa alapított Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékére, arra a példamutató közösségre, amelytől szakmai indításomat kaptam. Köszönöm mindazok biztatását, akik az évek során más terhek átvállalásával vagy éppen bizalmukkal segítették Gesellschaft néven említ, és köznévként is következetesen az „egyesület” terminust használja a „Gesellschaft” magyar megfelelőjének (PCE 1844). 15 Vö. Szegőfi Anna álláspontjával, aki szerint „a korai időszakban” világos különbség létezett „egylet” és „egyesület” fogalma között, és a kettő összemosódása csak „a tömeges egyesületalakítások” idejének fejleménye (Seresné Szegőfi 1997: 213.).

15

bevezetés

kutatásomat, és lehetővé tették, hogy végül eljussak a kézirat befejezéséhez. A Bacsa Ferenc, valamint dr. Szalai István és dr. Donáth Antal iránti személyes hálám mellett elsősorban szüleim és feleségem, Benda Borbála figyelmességéért, önzetlenségéért és kitartó türelméért tartozom köszönettel. Különösen nagy szerepet vállalt édesapám a munka végső fázisában szöveggondozóként és a képek kiválogatása során nyújtott tanácsaival. Talán, amikor felnőnek, gyermekeim is megértők lesznek, amiért kevesebb időt tudtam nekik szentelni ezekben a hónapokban, években.

16

1. Az egyesülettörténeti kutatás tapasztalatai és a pesti egyletek működésének feltételei

A magyar szakirodalomban eddig nem jelent meg olyan munka, mely egy város lehetőség szerint teljes egyesületállományának monografikus igényű feldolgozására vállalkozott volna, a műfajt azonban külföldön már „feltalálták”. A lehetséges minták közül a Vormärz-kori bécsi és a neobszolutizmus kori prága-smíchovi egyleteket tárgyaló tanulmányok szerkezetét elemezve megállapíthatjuk, hogy a szöveg nagyobb része az egyes szervezeteket tárgyalja, valamilyen tipológia szerint fejezetekbe csoportosítva őket. E fejezeteket megelőzően azonban bizonyos általános szempontokat érvényesítve a teljes helyi egyesülethálózatot jellemzik a szerzők: Herta Obrowski a szervezetek jogi-politikai környezetét (az egyesületi jogot és a kormányzat viszonyát az egyletekhez, kiemelve az egyesületi védnöki intézmény jelentőségét) mutatja be, Erika Kruppa pedig szélesebben, jogi, gazdasági, társadalmi és politikai tényezőket tárgyal. Jelen munkában az említett szerzőkétől részben eltérő kérdésfeltevés miatt az áttekintés igényét és a háttér megrajzolását szolgáló fejezetben előbb a „korai” (értsd: a gyáripari fejlődés és az állam kiterjedt társadalomszervező szerepének korát megelőző) egyesülettörténetre irányuló eddigi nemzetközi kutatás főbb város- és társadalomtörténeti következtetéseit foglalom össze. Ezután az ezen eredmények alapján fontosnak tűnő szempontokat mérlegelve azt vizsgálom, hogy Pest a 19. század első felében milyen – mennyire „kedvező” – feltételeket kínált az egyesületek megalakulásához és működéséhez. Végül a pesti egyesületek általános vonásait mutatom be a közös definíció megfogalmazásának lehetséges módjától a szervezeti formán keresztül a tipológiáig.

1.1. A „minta”: a nyugat-európai egykorú egyesületek és a rájuk irányuló történeti kutatás tanulságai A pesti egyesületek vizsgálata előtt érdemes historiográfiai áttekintést nyújtani a nyugati egyesülettörténet eddigi eredményeiről és koncepcióiról – abból a célból, hogy ennek alapján tudjuk megítélni a pesti szervezetek jelentőségét. Az egyesületek iránt megnyilvánuló történeti érdeklődés legkorábbi bizonyítékai Obrowski 1970; Kruppa 1992. További – földrajzilag távolabbi, de szintén a német nyelvű városi kultúrához tartozó területet vizsgáló – példák: Meyer 1970 és Tornow 1977 (Nürnberg, illetve München egyesületeiről).

17

önszervező polgárok

azok a kiadványok, amelyeket maguk az egyes szervezetek adtak ki, és amelyekben a szerzők (jobbára az adott egyesület jegyzői vagy titkárai) rendszerint jubileumi alkalomból rekonstruálták szervezetük fontosnak tekintett történéseit. E munkák sok esetben a mai kutatás számára is nélkülözhetetlen források, mivel számos olyan adatot közölnek, mely más módon nem maradt az utókorra (például mert időközben megsemmisült az egyleti irattár). Az e műfajhoz tartozó kötetek mindazonáltal ritkán készültek a mély, tudományos feldolgozás igényével, emellett jellemző rájuk az elfogult, egyoldalú, apologetikus szemlélet. Az egyesülettörténet mint a diszciplína szakága akkor született meg, amikor az egyes egyletek működésének vizsgálatát szélesebb kontextusba helyezték, és az egyesületi szerveződést (kialakulásukat, tevékenységüket) mint társadalmi jelenséget tekintették. Ehhez az egyik lehetséges módszer az összehasonlítás, melyre legalább két mód nyílik: ugyanazon egyesülettípushoz tartozó szervezetek (például casinók vagy szabadkőműves páholyok) hasonlóságainak és különbségeinek elemzése; vagy az adott területen (városban, tartományban) működő különféle típusú egyletek összevetése. A módszer alapja mindkét esetben az a felismerés, hogy az egymástól forma szerint független szervezetek tevékenysége, szervezeti felépítése között sokszor feltűnő hasonlóság mutatkozik. Ám míg az előbbi esetben a fő kérdés az, hogy ezt a hasonlóságot milyen mértékben okozhatta a törekvések és szervezeti megoldások közvetlen átvétele, hogy a „másolás” során mennyiben érvényesültek az átvevő szervezet társadalmi hátterét jelentő közösség sajátosságai, és az, hogy a máshonnan kölcsönzött minta az adott helyszínen alkalmazva mennyiben bizonyult életképesnek; az utóbbi esetben a különféle célra alakuló egyletek törekvései közti viszonyt, közös általánosítható tartalmukat (például „polgárosodás”) és a tagságuk közti átfedést (ennek mértékét) szokás vizsgálni. Elvben a végcél akár egy „egyetemes” – valójában természetesen a nyugati kultúr körre szűkített – egyesülettörténet is lehetne, azonban ettől a kutatás jelenlegi állása nyilvánvalóan igen messze áll még. (Kivételként talán Ulrich Im Hof könyve említhető, mely a 18. századi Európát vizsgálva gondolatmenetét a felvilágosodás fogalma köré rendezi, és e mozgalom szellemi teljesítményében két szereplőnek tulajdonít egyenrangú szerepet: a kreatív egyénnek – filozófusoknak, tudósoknak, íróknak – és a társadalomban a „közhasznú” tudás terjesztését elvégző, ily módon „a felvilágosodás mozgalmának hordozójaként” viselkedő „társaságnak”. Koncepciójának lényegét a magyarra is lefordított, rövidített változatnál frappánsabban fejezi ki az eredeti könyv német alcíme: Gesellschaft und Gesellschaften, vagyis „Társadalom és társaságok” – Im Hof 1982; 1995.) Az ebbe az irányba mutató törekvést jelzi Ilyen összefüggés például a nemzeti mozgalomban játszott szerep, a „társadalmi emancipációval” való kapcsolat szerepe a „szociális kérdés” felvetődésében és megoldásában stb. (Dann 1986: 46–48.). A városok feletti szintű összehasonlítás jogosultságát mutatja a Saar-vidéki egyleteket vizsgáló tanulmány, mely szerint az egyesületek hálózata (pontosabban a helyi tanácsokban és presbitériumokban is szerepet vivő tagságuk) a több középváros által dominált térségben olyan mértékben összefonódott, hogy még a városok között is átfedést is eredményezett (Schwarz 1992: 102.).

18

az egyesülettörténeti kutatás tapasztalatai

azonban az a göttingeni konferencia is, melynek résztvevői a német, francia és svájci egyesülettörténet kérdéseit vizsgálták. Ez a rendezvény egyben az általánosíthatóság nehézségeit is demonstrálja, ugyanis már a kiadvány címének német és francia nyelvű változata közti különbség (Geselligkeit és Vereinswesen, illetve sociabilité) is mutatja, hogy az egyes történetírások fogalomrendszere nem feleltethető meg tisztán egymásnak. Ez egyúttal maguknak az egyes nemzeti történeti fejlődési utaknak az eltéréseit is tükrözi. A francia társadalmi fejlődésben a forradalom utáni korszak formalizált keretek között működő szervezetei nem játszottak akkora szerepet, mint a német területeken (Reichardt 1986: 27.; Dann 1986: 43.). Jelenleg a legvérmesebb ambíció a „nemzeti szintézis” megalkotása. Németországban az eddigi ilyen, általános igényű munkák között időben elsőként jelent meg Thomas Nipperdey azóta is iskolateremtőnek tartott tanulmánya. E munka máig ható jelentősége az, hogy elsőként foglalta össze a késő felvilágosodás és Vormärz-kori egyletekről addig tudottakat, helyezte azokat széles (politika- és társadalomtörténeti) perspektívába, és fogalmazott meg kutatási ágendát. A cikk megjelenése után beindult kutatások mellett és nyomán látott napvilágot egy, a 19. századi német egyesülettörténetet tárgyaló tanulmánykötet, ismét egy konferencia anyagának szerkesztett változata, melyben a szerzők egy része szintetikus igénnyel (a korszakot három időszakaszra bontva) tárgyalta az egyleti fejlődést, másik részük pedig – a kérdéshez interdiszciplinárisan közelítve – jogtörténeti, néprajzi-antropológiai és szociológiai szempontból vizsgálta a témát. Közülük az itt vizsgált korszakhoz és tárgyhoz Wolfgang Hardtwig tanulmánya áll a legközelebb. Az angol szakirodalom a jelek szerint inkább kötődik egy-egy kutató munkásságához. Az első átfogó – nemcsak az ország teljes területére kiterjedő, de vizsgálódásait korszakhatárok közé sem szűkítő – tanulmány annak a R. J. Morrisnak a tollából jelent meg a patinás cambridge-i egyetemi kiadó nemzeti társadalomtörténeti szintézisében, aki korábban szintén első volt a 19. századi brit egyesületek történetének áttekintésében (Morris 1990a; 1990b). A másik fontos szerző Peter Clark, aki újabban terjedelmes könyvet szentelt a kora újkori (1800 előtti) angliai egyesületeknek, miután régebben egy előadásában értelmezte röviden működésüket (Clark 1986; 2000). Az általánosító érvényű munkák megírása azért is nehéz, mert az egyesületek fennállásuk más és más szakaszaiban különböző társadalmi, politikai és kulturális feltételrendszerben működnek, és a hosszú távú áttekintés során ezt is figyelembe kell venni. A brit szakirodalomban Morris egy háromosztatú időskálát alkalmaz, melyből érzékelhetően a középső (1780 és 1870 közötti) szakaszt tekinti „fénykornak”, melyhez képest az 1780 előtti időszak előzménynek, az 1870 utáni (az állammal való szoros kooperációval jellemezhető) kor egyfajta utójátéknak minősül. Ez a felfogás azonban nem örvend osztatlan egyetértésnek. Ez abból is érzékelhető, hogy amikor Nipperdey 1972. Maga Nipperdey egyébként sem e tanulmányát megelőzően, sem utána nem fejtett ki jelentős egyesülettörténeti munkásságot. Ez a vizsgálati irány részint az egyletek szokásait (például az ünnepeket) kutatja, részint közösségként elemzi őket. Dann 1984; Hardtwig 1984. Hardtwig egyébként habilitációs dolgozatát is e témában írta.

19


Morris korábbi tanulmányát egy várostörténeti szöveggyűjteményben újraközölték, e kötet szerkesztője, a koraújkor-történész Peter Borsay azzal a megjegyzéssel vezette be a szöveget, hogy frissebb kutatások már a 17–18. században kimutatták a városi középrétegek (urban middling groups) és a közreműködésükkel létrejött egyletek erejét. Ez pedig szerinte azt a kérdést veti fel, hogy valóban az ipari forradalommal (és az ehhez kapcsolódó társadalmi mozgással) összefüggő jelenség-e az egyleti élet fellendülése, vagy korábbi időszakra is visszavezethető. Többről van itt szó, mint kicsinyes elfogultságot tükröző álláspontok vitájáról, a probléma ugyanis az, hogy az egyesület mint intézmény jelentősége mekkora az egyes korokban. Ez pedig jelen dolgozat számára is fontos szempont, ugyanis – amiként Nagy-Britanniában az 1780 és 1870 közötti időszakban nő meg látványosan az egyesületek száma – Magyarországon a dualizmus időszakában volt a leglátványosabb az egyletek számszerű növekedése, és a sűrű országos területi lefedettség is ebben az időszakban alakult ki (Dobrovits 1936). Egyetértek azonban Borsay megjegyzésének tendenciájával, és úgy gondolom, az egyesületek robbanásszerű számbeli növekedésének későbbi fejleménye nem teszi kevésbé érdekessé és fontossá annak a korszaknak a megvizsgálását, amelyben az intézménytípus megszületik és elsőként szerveződik egyesületi hálóvá egy magyarországi városban. A nyugati szakirodalom az egyesületi jelenség értelmezését – kialakulásának okait, összefüggéseit – tekintve sem egységes, és az interpretációk különbsége mögött az egyes nemzeti fejlődések eltérései mellett szemléleti különbségek is fellelhetők. Időben valószínűleg elsőként, és a magyarországi fejlődés szempontjából leginkább meghatározó érvénnyel az a felfogás fogalmazódott meg, hogy az egyesület a társadalom szerveződésének újszerű módja, amennyiben a hagyományos társadalomra jellemző rendies (korporatív) szerveződést általuk váltja fel a modern, az egyén döntési (belépési, kilépési, vagy éppen magát a szervezet feloszlatását elhatározó) szabadságán alapuló szerveződés. Ez az optimista értelmezés, melyet – a kortárs Karl Theodor Welcker jogi felfogására építve – Otto von Gierke dolgozott ki az 1860-as években, korának domináns liberális szemléletét tükrözi. Gierke és az őt követő historiográfiai hagyomány úgy látta, hogy az egyesület a modern polgári demokrácia egyfajta „kísérleti terepe” volt, hiszen az alkotmányos demokrácia elvei érvényesültek benne – a tagok jogegyenlősége, a tisztségviselők választása, elszámoltatása és visszahívhatósága, a többségi elv, a nyilvánosság kontrollja –, ráadásul abban az időszakban, amikor az állam még nem ilyen szabályok szerint működött. A lényegében e hagyományt folytató Nipperdey szerint az egyesületek megszületése a tradicionális társadalmi erők befolyásának csökkenésével magyarázható: azzal a változással, amikor az egyén életét korábban totálisan meghatározó egyház, rendi közösség (korporáció), ház(tartás) és Morris 1990b: 338. Borsay ezzel akár saját kutatásaira is utalhatott, ugyanis a városi élet 18. századi „reneszánszát” vizsgáló, nagy hatású munkájában ő is bőséges forrásanyaggal támasztotta alá a városi kultúra és a klubéletben manifesztálódott szociabilitás összefüggésének tézisét (Borsay 1989, különösen 282. és 332–335.). Állítását megerősíti Peter Clark említett könyve: Clark 2000.

20


szomszédság fokozatosan elveszti uralmát az egyén fölött. Így az egyesületek keletkezése az individualizálódás, az emancipáció, illetve a korporációk térvesztésének a terméke. Amint elsőként a kultúra és a tudomány – a Jürgen Habermas által leírt folyamat során – kikerült a fejedelmek és az udvarok privilegizált hatásköréből, és általánosan hozzáférhetővé vált, ezek kérdéseiről érdemi vita kezdődhetett, melyben a megszólalók születés szerinti társadalmi helye többé nem bírt jelentőséggel. Ebben a tekintetben az egyletek kialakulásának a felvilágosult abszolutista politika is kedvezett, mivel ennek koncepciója az „alattvalókat” elvben egyenlőnek tekintette, s ezáltal olyan társadalmi rétegek (honorácior-értelmiség, polgárság) megerősödéséhez vezetett, melyek utóbb az egyesületekben fontos szerepet játszottak. Az már más kérdés, hogy a nyilvános megvitathatóság igénye hamar olyan – elsősorban politikai – témákra is kiterjedt, amelyeket az abszolutizmus saját terrénumának tekintett, így a két erő szembekerült egymással. Nipperdey számára egyébként a 19. századi egyesületek három legjelentősebb hozadéka, hogy a rendiből a polgári társadalomba vezető átalakulás során mobilizáló tényezőként működött közre; hogy a polgári kultúra specializálódásához úgy teremtett intézményt, hogy közben sikerült fenntartania annak egységét; és végül, hogy elősegítette a bürokratikus államszervezeti modell alkotmányos, liberális-demokrata átalakulását. Ez utóbbi vonatkozásban Nipperdey azt is hangsúlyozta, hogy az 1840-es évek általános átpolitizálódása során az egyletek mint protopártok meghatározó szerepet játszottak. Egyidejűleg az egyleti forma használata kiterjedt: politikailag a katolikus-konzervatív, illetve szocialista körökre, társadalmilag pedig a kézműves-legényekre és a munkásokra is (Nipperdey 1972: 39, 42–43.). Ezt az – egyesületek történeti szerepét tekintve felettébb optimista – modellt abban az időszakban fogalmazták meg, amikor alig állt még rendelkezésre a kérdést vizsgáló esettanulmány. Így nem is okozhat meglepetést, hogy ennek a kissé spekulatív és leegyszerűsítő tartalmát azóta sokban finomították, és így mára árnyaltabb képpel rendelkezünk. Ilyen tudásterületnek tarthatjuk például az egyletek „polgárias összetételének” kérdését. Ezzel kapcsolatban Nipperdey még azt az általános következtetést vonta le, hogy német területen „a felvilágosult polgárság, a képzettek vékony rétege” volt a kezdeményező, mivel az arisztokrácia és a nemesség magától értetődő módon saját rendjén belül élt. Ahol viszont az utóbbiak az előbbiekkel együttműködtek (főként a szabadkőműves szervezetekben), őket egyenrangúként elfogadva, ott a „polgárság győzelméről” beszélhetünk. Bár az „új polgárságot” létrehozó egyesületek tagjai között egy másik mondatában ugyanő egy szélesebb kört nevez meg: a gazdaságilag aktív, felsőfokú képzettségű, valamint tisztviselő és szabadfoglalkozású rétegeket, mégis a 19. század elején a „képzettségi felsőréteget” (bildende Oberschicht) jelöli meg mint a nemességgel partnerként kapcsolatba lépő strukturális csoportot. Ugyanakkor már ő is utalt arra, hogy az egyes egyesületek

Habermas 1999. Az elmélet történészi kritikáját összefoglalta: Mátay 1999. Nipperdey 1972: 5–13. Az érvelés főbb elemeit magyarul ismerteti: Papházi 1993.

21


illetve -típusok közötti különbség gyakran a társadalmi összetétel eltéréseiben is megnyilvánul (Nipperdey 1972: 13–18.). Mára több, főként Lothar Gall (a régi és új polgárság viszonyát új perspektívába helyező) ún. frankfurti projektjéhez kötődő esettanulmány igazolta azt a feltételezést, hogy az egyesületek társadalmi hátterét indokolatlan összevonni és leegyszerűsíteni.10 Dieter Hein például azt bizonyította egy 11 német város 14 egyesületének zömmel Napóleon-kori taglistáján alapuló mintán, hogy az összetétel arányai nagyban függtek az adott város típusától. Míg a székhelyvárosokban (Residenzstadt) a nemesség, a hivatalnokok és a katonatisztek alkották a tagság többségét, addig az egyetemi város Göttingenben a „képzettségi polgárság” (Bildungsbürgertum), a kereskedelmi és ipari központ jellegű városokban (Frankfurt, Aachen) pedig a nagykereskedők, gyárosok és bankárok alkották a jellegadó csoportot (Hein 1993: 156–159.). Tovább finomította a képet Brigitte Meier, aki kétségbe vonta azt a korábbi – mások mellett Hein által is osztott – tételt, hogy a tradicionális polgárság kézműves és kereskedő „magja” lényegében nem képviseltette magát az egyesületekben a 19. század elején. Azt állította, hogy a városi polgárság középrétege (mittelständische Bürgertum) az eddig véltnél nagyobb arányban vett részt már a korai időszakban is az egyesületek tagságában (Meier 1994: 34–35.). A későbbi „szakosodás” idején, az 1830–1840-es években pedig az egyes városok egyesületi palettáján megjelenő szervezetek gyakorta éppen társadalmi hovatartozásuk szerint jöttek létre, Karslruhében például az állami és a városi elitet külön társaságba tömörítve, illetve a jobban szituált kézműveseket is integrálva (Hein 1993: 163.). Más szempontból árnyalják a képet az egyes városok egyesületi mozgalmait tárgyaló munkák: míg az eddig idézett kutatások főként az általános társasegyletek (allgemeine gesellige Vereine) elemzésére épültek, addig ez utóbbiak az adott város összes fontosnak tekintett egylettípusát hasonlítják össze. Közülük az alapvetően polgárias frankfurti egyletek összetételét vizsgáló kutatás nyomán a casino és az iparegylet (polytechnischer Verein) eltérő profiljának alakulása is nyomon követhető, és általában is jól látható, hogy míg a polgárság felsőbb rétegei a casino és a kereskedelmi casino mellett a természettudományi társaságban, az evangélikus missziós és a zeneegyletekben vettek részt nagy arányban, addig a kézművesek, kiskereskedők és napszámosok aránya csupán az iparegyletekben és az egyik dalárdában volt jelentős (15 százalék körüli).11 Az utóbbi évek kutatásai nemcsak differenciálták a társadalmi összetétel szerinti képet, de új területek vizsgálatával mélyítették az egyesületek szerepének értelmezését is. Michael Sobania tucatnyi általános társasegyletet (casinókat) elemző tanulmányában például a tagdíjak meghatározását, a tagfelvétel rendjét, a társadalmi funkcióknak a különböző egyleti helyiségek (olvasóterem, kert stb.) közötti megosztását, az egyesülethez különféle jogon tartozó személyek (így a feleségek, gyermekek) A frankfurti kutatócsoport több fontos tézisét azonban számos német történész vitatja – így azt is, hogy az egyesületek kiemelkedő kohéziós, integratív szerepet töltöttek be a városokban (Ö. Kovács 2004: 121–123.). 11 Roth 1996: 182–185, 250–257. Hasonló következtetésre jutott az iparvárossá fejlődő Dortmund társadalmi viszonyait és egyesületeit elemző Karin Schaumbach: Schaumbach 1996: 179–202. 10

22


térhasználatának szabályait, a „szórakoztatás” rétegspecifikus módozatait, illetve az egyleti tevékenységnek az egyesület határain túlnyúló hatását vizsgálva nemcsak a társadalmi különbségek finom szabályozását és az egyletek egymás közötti állandó kulturális cseréjét bizonyította, hanem egyúttal azt is demonstrálta, hogy az egyletek működésének gyakorlatát is lehetséges kutatni (Sobania 1996). A magyarországi egyesülettörténet párhuzamait keresve külön szükséges szólni az osztrák kutatási eredményekről, annál is inkább, mert a 20. század végén állítólag Ausztria volt az egyletekkel leginkább behálózott ország.12 Mint egy nemrégiben megjelent, az egyesületek ügyét a polgáriasság egyik tüneteként vizsgáló áttekintés megállapítja, az egyletek jelentősége a polgári nyilvánosság kialakulásában vitathatatlan, ám továbbra is kevés a témára irányuló kutatás. Az eddigi vizsgálatok elsősorban az egyesületi jog változásaira, valamint egyes gazdasági és politikai relevanciájú szervezetek (mezőgazdasági és iparegyesületek) történetére szorítkoztak. Ami viszont hiányzik, az műfajilag a regionális esettanulmány és a többi típusba tartozó egyletekről szóló monografikus feldolgozás, tartalmilag pedig a tagság társadalmi profilja változásainak, a programok és a valóságos tevékenység viszonyának, az egyletek a nők emancipációjában játszott szerepének az elemzése (Urbanitsch et al. 1992: 27.). Másfelől közelítve, jelentős számú diplomamunka és doktori disszertáció keletkezett egyesülettörténeti témában, főleg az 1980-as évektől, ám ezekre is többnyire jellemző az előbb említett tematikai irányultság: a politikai jelentőség kérdéseire és a jogi keretek szintjére szűkített nézőpont.13 Hasonlót mondhatunk Hans-Peter Hye, a 19. századi osztrák egyesülettörténet tekintélyes kutatója munkáiról, aki az – az angol és német egyletekkel összehasonlított – osztrák, és azon belül a bécsi egyletek történetét elsőrendűen a korlátozó egyesületi jog és az abszolutizmus szorítása kontextusában értelmezi. Röviden utal ugyanakkor olyan, az egyesületek keletkezését befolyásoló társadalomtörténeti folyamatokra is, mint amilyen Bécs protoindusztriális pauperizálódása, vagy a társadalmi problémák tudományos alapozottságú megoldásába vetett hit terjedése (Hye 1988). Szintén ő végzett el egy olyan elemzést, mely módszertanilag is megújítja az egyesülettörténetet: egy, az egyleti közéletben központi szerepet játszó bécsi polgár naplóját vizsgálta abból a célból, hogy megállapítsa: milyen kapcsolatrendszert jelentett számára az egyesületi tevékenység, és milyen intenzitással járt ez az aktivitás.14 – A jelen munka szempontjából legfontosabb mű Herta Obrowski 1970-ben megvédett, kéziratban maradt bölcsészdoktori disszertációja, 12 A kissé bombasztikus állítás Werner Drobeschtól származik, aki szerint naponta 6 egylet alakul az országban (Drobesch 1991: 7.). 13 Ezek közül a már említett bécsi feldolgozás mellett csak egy linzi kutatás foglalkozik a Vormärz korszakával (Gruber 1996), a többi vagy későbbi korra szorítkozik, vagy általános, nagyívű áttekintés – mint egy néprajzi szempontú grazi (Katschnigg-Fasch 1976) vagy egy-egy jogtörténeti munka (Schauer 1969; Labugger 1993) –, melyek saját céljainkra kevéssé hasznosíthatók. 14 Hye 1989. A napló hatalmas terjedelme miatt a szerző arra kényszerült, hogy minden tizedik nap adatait használja mintaként. A számítógépes eljárással feldolgozott anyag azt bizonyította, hogy Josef Bermann nemcsak tucatnyi, részben eltérő profilú egyesületben vállalt szerepet, hanem az elemzés révén ezek társadalmi összetételére is következtetni tudott. Lásd még: Pauler 1991.

23


mely a Vormärz-kori bécsi egyesületek történetének első átfogó feldolgozása. Ám a munka túlnyomó részét kitevő esettanulmányok közül a legtöbb a kitűzött célok és az alapszabály-változások bemutatására és a felettes hatóságnak az engedélyeztetési eljárás során folytatott vitáira, illetve gyanakvó állásfoglalásainak előadására szorítkozik, inkább leíró, mintsem elemző igénnyel. A néhány kivétel a nőegylet, az iparegylet és az orvosegylet, melyeknél – egyleti kiadványok és a sajtó mint forrás segítségül hívásával – olyan kérdésekről is közöl adatokat, mint a jótékonykodás gyakorlata, az iparkiállítások vagy a közgyűléseken zajlott vita (Obrowski 1970: 41–50, 93–108, 118–129.). Az egyes bécsi egyesületekről írott munkák közül a – pestinek is mintájául szolgált – bécsi zeneegylet (elsősorban zenetörténeti szempontú) feldolgozása emelendő ki (Lessing 1988), az egyletek társadalmi összetételét vizsgáló kérdésfeltevésük miatt pedig egy, a bécsi iparegyletet, illetve a grazi polgári lövészegyletet elemző esettanulmány (Hwaletz 1987; Fournier 1992). Más szempontból kínál párhuzamot az a tanulmány, mely Lombardiának, a Vormärzkori Habsburg Birodalom legfejlettebb tartományának fővárosát (egyben a birodalom második legnépesebb városát), Milánót vizsgálja az egyesületi élet szempontjából.15 Ennek szerzője, Marco Meriggi az ottani egyleteket elsősorban tagságuk összetétele felől elemzi, két időmetszetet (az 1810-es évek második felét és az 1840-es éveket) összehasonlítva. Megállapítása szerint a két időpont között jóval színesebbé vált a városi egyesületek skálája, mivel a társaskörök és művészetpártoló egyletek mellett megjelentek a tudományos ismeretek terjesztését célul kitűző különféle szervezetek is. Ezzel párhuzamosan az egyesületi életet korábban jellemző nemesi-főnemesi túlsúly a későbbiekre jelentős mértékben csökkent: az 1810-es évek végén az öt egylet – az átfedések levonása után számított – 786 tagjának 56%-a nemes volt, az 1840-es évek elején viszont a mintegy 1200 egyleti tag közül 38% rendelkezett nemesi címmel. (Az adatokból tehát az is kiolvasható, hogy összességében az egyleti tagság növekedése szinte teljes mértékben a nemességen kívüli társadalmi helyzetűekre vezethető vissza.) A két egyesület közül, mely mindkét időpontban működött, a nemesi casino alapszabálya szerint csak nemeseket vett föl, a Magyar Tudós Társasághoz hasonló jellegű Societá di incoraggiamento delle scienze e delle lettere tagjai közt viszont 61%-ról 19%-ra esett a nemesek aránya a vizsgált időszakban. Eközben a foglalkozási adatok szerint a földbirtokosok részaránya is visszaszorult a szabadfoglalkozású, valamint a kereskedelemből vagy iparból megélők javára, természetesen az egyes szervezetek közötti különbségek mellett. Meriggi a folyamatot azzal magyarázza, hogy míg korábban a napóleoni korszak hatásaként előrehaladt az állam és a társadalom kettéválása, és a bécsi fennhatóságot megjelenítő hivatalnokokkal szemben a városi nemesség az egyesületekben talált számukra megfelelő rangú, exkluzív, de a nyilvánossághoz is eljutó intézményeket, addig a későbbi időszakban az ipari-technikai tudás felértékelődésével a polgári rétegek is nagyobb mértékben involválódhattak e szervezetekben (Meriggi 1992). Az olasz történetírás egyesülettörténeti kutatásainak metszete a Quaderni Storici (az olasz mikrotörténészek nemzetközi hírű lapja) tematikus száma (26. évf., 77. szám, 1991. augusztus), mely a 19. századi itáliai egyesületekkel foglalkozik.

15

24


A 19. századi német és osztrák egyesületek viszonyait kutató tanulmányok után még két terület szakirodalmát szükséges röviden érinteni. Az egyik az ehhez képest előzménynek tekinthető időszak egyesülettörténete, mellyel kapcsolatban a csak részben egybeeső fogalmak és az egyes területek közötti (az angol városok elsőségét bizonyító) fáziskésés ellenére számos közös vonásra figyelhetünk fel. A kora újkori angliai klubokat és társaságokat vizsgáló Peter Clark kialakulásukat magyarázva a 17. század végétől újbóli virágzásnak induló városokat és az ezzel összefüggésben általánosan terjedő „szociabilitást” emeli ki fő okként. E fejlődés hátterében gazdasági növekedési tényezők éppen úgy megtalálhatók, mint társadalomtörténetiek (a vidéki-nemesi és a városi-polgári középrétegek anyagi helyzetének javulása, az előbbiek városokba áramlása és a két csoport fokozatos elvegyülése) és művelődéstörténetiek (a puritán szigor után egy, a kulturális sokszínűséget pártoló szellemi élet). E tényezők együttes eredményeként az egyletek roppant változatos skálája alakult ki mind a kitűzött cél típusa, mind a város nagysága és a regionális eltérések, mind formalizáltságuk mértéke, mind tagságuk mérete és társadalmi hovatartozása, mind pedig közéleti súlyuk tekintetében. E virágkor akkor zárult le, amikor a 19. század elejére ismét a mértékletességet, a szigorúbb életvezetési normákat valló társadalmi tendenciák erősödtek meg az evangelikalizmus mozgalmának hatására előbb a nonkonformista egyházak körében, majd az anglikán egyházban is, és ez a változás az egyesületi tevékenység társadalmi tartalmának átalakulását eredményezte.16 Ulrich Im Hof a „Nyugat” 18. századi társadalmi és szellemi átalakulását értelmezve a felvilágosodás általánosan szétterjedő hatását emeli ki. A korábban már idézett koncepciója szerint a felvilágosult „társaságok” meghatározó szerepet játszottak a nagy gondolkodók (filozófusok) munkáinak társadalmi közvetítésében. Olyan baráti körökből alakultak ki, melyek a fennálló társadalmi állapotok megreformálására törekedtek, és amelyek a létező szervezeti kereteket (céhes jellegű intézményeket, egyházakat) korlátozónak tekintették. A kezdetben informálisan működő körök idővel „hatékonyabb” szervezeti formát öltöttek, a demokratikus elvek (értsd: a tagok jogegyenlősége a közgyűléseken és a döntéshozatal során) jegyében, másrészt fokozatosan specializálódni kezdtek. Ez utóbbi folyamat során Európa-szerte három alaptípus alakult ki – a tudós (tudományos), a művelődési (olvasó) és a közhasznú gazdasági társaság –, melyek a Nyugat legtöbb államában megszerveződtek. Közülük a harmadikat a gyakorlati alkalmazásra fektetett hangsúly különbözteti meg az előbbiektől, melyek közül a tudós társaságot az uralkodói udvar környezetéhez kötődő „értelmiségi” tagság választja el a szalonok mintáját követő és szélesebb társadalmi bázisú olvasóköröktől (Im Hof 1995: 93–135.). Ezek, a korai egyesületi tevékenységet vizsgáló munkák azt bizonyítják, hogy az iparosodás korát megelőzően is jelentős társasági szerveződés ment végbe NyugatEurópában, melynek közös gyökere az önkéntes, többnyire informális szociabilitás Clark 1986. A klubéletben megnyilvánuló angliai szociabilitás sokszínűségének érzékletes, ám az elemzés és értelmezés igényét nélkülöző magyar nyelvű bemutatása: Szántó 1993. A szociabilitás széles – a kisvárosokra is kiterjedő – természetét bizonyítja a 18. századi Angliában: Corfield 1995.

16

25


volt. Akkor is közös vonásnak minősíthetjük ezt, ha a társasági kultúra társadalmi (udvari illetve polgári) tartalmában jelentősek voltak a különbségek. A kora 19. századi pesti egyesületek helyzetének megítéléséhez hasonlóan fontos megvizsgálni az egykorú brit társaságokat; azért is, mivel az egyletek ekkoriban állandóan figyelemmel kísérték egymás tevékenységét, és az „eredeti” mintának a távolabbra látók az angol egyesületeket tekintették. Az ipari forradalom korának egyesületeiről szóló társadalomtörténeti irodalom meghatározó szerzője a már említett R. J. Morris, aki az 1980-as évektől megjelent tanulmányaiban a születő brit városi középosztály (urban middle class) saját hatalmi terének kialakítását célzó eszközt látja az egyesületek keletkezésében.17 Először 1983-ban kiadott cikkében három eltérő karakterű nagyváros (Edinburgh, Leeds és Newcastle) egyesületeit hasonlította össze, és megállapította, hogy a köztük lévő feltűnő hasonlóság nagyrészt abból adódik, hogy az egyesületek éppen annyira a más városokkal való kulturális versengés eredményeként alakultak ki és működtek, mint a valóságos helyi szükségletekre (például éhínségre) adott válaszként. Az ilyen módon egymásra figyelő városi közösségek tisztában voltak e minták jellegével: a szervezeti megoldásokkal, a célkitűzésekkel és azzal, hogy a meggazdagodott polgári csoportok máshol is sikerrel töltötték meg e kereteket saját biztonságuk és kényelmük kialakítása érdekében. Másrészt a 18. század végi brit városokban felhalmozódott társadalmi feszültségek kezelést kívántak, amire éppen az egyesületek nyújtották a legalkalmasabb eszközt: például a magyarországi városok polgárőrhadaira emlékeztető félkatonai alakulat által kiprovokált peterlooi „mészárlás” (11 halálos áldozattal és félezernél több sebesülttel járó incidens) 1819-ben csupán arra volt képes, hogy felkorbácsolja a Manchester környéki ipari városokban a feszültséget, ezzel szemben a társadalom csoportjai közti viszonyok kezelésében hatékonyabb és békésebb eszköznek bizonyultak a polgári („civil”) szervezetek. Ezek – nagyrészt az egyházak korabeli belső megújulási mozgalmával, az evangelikalizmussal egybefonódva – e középosztályi csoportok rendigényét fejezték ki, és vasárnapi iskolák létrehozásával, valamint a hívők mindennapi életének és normáinak-szokásainak a korábbinál intenzívebb befolyásolásával a társadalmi béke sikeres eszközei lettek.18 Azért is figyelemre méltó ez a fejlemény, mert korábban a városok polgári csoportjai maguk is erősen megosztottak voltak, és az egyesületek azon tulajdonsága, hogy a tagoktól A város mint az egyesületek működését alapvetően befolyásoló fizikai-társadalmi tér az angol szakirodalom alapvető megállapítása, melyet a frissebb német szaktanulmányok is leszögeznek, sőt már Nipperdey is tett egy ilyen utalást, igaz csak egy lábjegyzetben (Nipperdey 1972: 15.). 18 Ezt a folyamatot érzékletesen mutatja be az egyik Manchester környéki, a 19. század közepén Pesthez mérhető nagyságú textilváros, Bradford társadalmi átalakulását elemző Theodore Koditschek. Adataiból kitűnik, hogy a vallásos és a világi egyesületekben egyaránt azok a felekezetek vitték a főszerepet, amelyek a 18. századdal, az urbanizáció kihívásával alakultak ki (baptisták, kongregacionalisták, methodisták) – szemben nemcsak az anglikán és a római katolikus egyházzal, hanem a régebbi nonkonformista (Old Dissent) felekezetekkel (kvékerek, presbiteriánusok). Értelmezésében e vallásfelekezetek és az egyesületek tagságában több hasonlóság is kimutatható, így a személyes döntés a csatlakozásról, a „demokratikus participáció”, az intézményes hatalommal szembeni ellenzéki szerep, és a parvenü-jelleg (Koditschek 1991: 252–319., különösen 254–255, 264.). 17

26


csak részleges (a kitűzött célra irányuló) azonosulást kívánt meg, lehetővé tette az egymással egyébként vetélkedő csoportok alkalmi szövetségét. E mozgalom során az egyesületek roppant változatos skálája alakult ki. A jelzett helyi szövetségek egységét demonstrálták a „filozófiai és irodalmi társaságok” („phil. and lit. Societies”), melyek lényegében olvasókörök voltak. A városi nélkülözők problémáinak kezelését, egyben a munkáról, a vagyonról és a takarékosságról szóló középosztályi normák érvényre juttatását szolgálták a legkülönbözőbb jótékony célú egyesületek, így a „koldulás felszámolását” célul kitűző és tipikusan a súlyos éhínségek nyomán megszervezett társaságok. De hasonló törekvések láthatók a (munkás-) gyermekek nevelésének az eddigi szokásokhoz képest korábbi megkezdését szorgalmazó kisdedóvó egyesületek, a szerkezetükben kimondottan a kis jövedelmű városi rétegek takarékosságát támogató takarékpénztárak kialakításában, valamint a szakmunkások képzését az erkölcsi befolyásolásuk növelésével összekapcsoló Mechanics’ Institute mozgalomban, mely utóbbi később a magyar Iparegyesület fő példaképe lett. A felsorolt példák mindegyike hatott és követőkre talált a reformkori Pesten is – ezekre a kezdeményezésekre és összefüggésekre a könyv megfelelő részeiben vissza is térek. Szükséges azonban megjegyeznem, hogy léteztek olyan szervezettípusok is, amelyek vagy a társadalmi körülmények eltérései miatt, vagy az abszolutista politikai berendezkedés emelte korlátok miatt nem eresztettek gyökeret Pesten. Az előbbire a specifikusan a szakmunkásság „társadalmi ellenőrzésére” törekvő egyletek, illetve az italozási szokások megváltoztatását és az alkoholfogyasztás visszaszorítását szolgáló mértékletességi mozgalom; az utóbbira a politikai klubok jelentik a legjellegzetesebb példát. Szervezeti szempontból az egyesületek az „aláírók demokráciáját” (subscriber democracy) teremtették meg, melyben a meghirdetett célhoz csatlakozók és arra saját vagyonukból áldozók (erre utal az „aláírás” kifejezés) jogi egyenlőséget élveztek: a tagok azonos jogokkal rendelkeztek a vezetők választása és elszámoltatása, egyszersmind a „passzív választójog” terén. A szakirodalom azonban azt is kimutatta, hogy ezekben az egyesületekben jellemzően oligarchikus vezetés alakult ki, melyben a legvagyonosabb és legaktívabb tagok alkották a választmányt, és ők hozták meg a döntéseket a többiek nevében is. Az egyletek tipikus posztjai egyben a társadalmi helyzethez vagy ranghoz is kötődtek: a felkért egyesületi védnök és az elnök többnyire valamelyik helyi notabilitás, a titoknok ügyvéd, a pénztárnok pedig foglalkozását tekintve gyakran kereskedő volt. Az egykorú észak-amerikai egyesületeket hasonló szempontok alapján vizsgáló Stuart M. Blumin arra figyelt fel, hogy a helyi „elit” képviselői mellett ugyanakkor a kevésbé látványos, ám annál több munkát végző aktivisták (az egyesületek „közkatonái”, az evangelikalizmus jegyében született egyletekben az „urban morality foot soldiers”) nagyobbrészt a városi középosztály szélesebb köreiből: boltos kereskedőkből és kézművesekből kerültek ki, ami fontos ponton módosítja azt a korábbi képet, mely az egyesületeket a városok polgári elitjével azonosította (Blumin 1989: 195–198.). Blumin tanulmánya egyébként azért is jelentős, mert a tagság társadalmi összetételének elemzésében olyan szempontokra is figyelmet fordít,

27


mint a városi téren belüli elhelyezkedés (egy New York-i mértékletességi egylet hét vezetője közül három, illetve kettő egymás szomszédja volt – Blumin 1989: 197.). Az egyesületek tagjai tehát gyakran társadalmi státuszuk alapján találták meg helyüket a szervezeten belül az angolszász városokban. Hasonló hierarchikus viszony alakult ki az országon belül is, melynek élén Angliában természetesen London állt, ahol a kezdeményezések születtek, ahol a propagandaanyagot, sőt a helyi szervezetektől befolyt összegeket elosztották, és ahonnan gyakran nagyobb tekintélyű vezetők érkeztek a helyi (fiók)egyletekhez, hogy jelenlétükkel támogassák azok tevékenységét és inspirálják terjeszkedésüket. E szempontok is jól illeszkednek könyvünk témájához, ugyanis bizonyos egyesületek vonatkozásában Pest hasonló irányító-szervező szerepet játszott. Kisebb mértékű a párhuzam az egyesületek elődszervezetei tekintetében: míg Angliában Morris a profitorientált részvénytársaságokban, a nonkonformista egyházakban, valamint a társas együttlét és szórakozás tipikus intézményeiben, a különböző jellegű fogadókban és kocsmákban találta meg az egyletek „őseit”, addig ezeknek a szerepe a magyar városi fejlődésben jóval korlátozottabb. A protestáns gyülekezetek demokratikus szervezeti formájának befolyása Pestre a városi lakosság felekezeti arányai miatt eleve kisebb (presbitérium ekkoriban valószínűleg csak kevés helyen szerveződött meg, Pesten viszont már igen), az irodalomtörténészek által befelé fordulónak lefestett „biedermeier polgár” természete a városi „köztéren” folyó szórakozás szokásának nem kedvez, az első részvénytársaságok pedig éppen csak születőben voltak ekkoriban.19 Ezek a különbségek részben magyarázzák azt, hogy e pesti egyesületi mozgalom gyengébb volt a britnél, és hogy társadalmi bázisuk is némileg eltért, bár meg kell jegyezni, hogy – mint látni fogjuk – más tényezők, így a pesti bevándorlás sajtosságai vagy a céhes hagyományok bizonyos egylettípusok esetében kompenzálhatták e hiányt. Összességében megállapítható, hogy a gazdag egyesületi múlttal rendelkező országok történetírása az utóbbi két-három évtizedben jelentős mennyiségű termést publikált e szervezetek történetéről. E kutatási téma és a tanulmányok magas presztízsét jelzi, hogy országos társadalomtörténeti és a várostörténeti monográfiák ki nem hagyható fejezeteit képezik, hogy disszertációt lehet írni és habilitációs előadást lehet tartani az egyesülettörténet tárgyköréből, és hogy változatos műfajok alakultak ki. Ezekben a komparatív módszer is fontos szerephez jutott mind az azonos városon belüli egyletek összevetése, mind az egy-egy régión belüli azonos típusú szervezetek összehasonlítása révén, mely magára az egyesületi jelenségre, ennek intézményi és társadalmi vonásaira intenzív figyelmet irányított. A most következőkben azt vizsgálom, hogy a nyugati kutatások szerint az egyesületek kialakulása szempontjából jelentősnek számító változásokat figyelembe véve Pest milyen társadalmi feltételeket kínált a 19. század első felében e szervezetek létrejöveteléhez. Például Zolnai 1993: 34. Az otthon ülő és csak családja körében élő „biedermeier polgár” koncepcióját azóta finomította a társadalomtörténeti szakirodalom. A részvénytársaságok alapítását és működését szabályozó törvényt az 1839–1840-es országgyűlés kodifikálta (1840. évi 19. tc.).

19

28

Pest a dekonjuktúra időszakában és a reformkorban

1.2. Pest a dekonjunktúra időszakában és a reformkorban A korabeli Pestről viszonylag gazdag szakirodalom áll rendelkezésre, ami főként annak köszönhető, hogy a helytörténeti igényű adatgyűjtés és -közlés mellett jelentős múltra tekinthet vissza a városfejlődésre vonatkozó, problémacentrikus kutatás is. Kósa János Pestet mint a modern nemzet születő fővárosát vizsgáló alapos munkáján (Kósa 1937) kívül a Tanulmányok Budapest Múltjából című, hét évtized óta változó folyamatossággal megjelenő évkönyvben közölt dolgozatokat szükséges kiemelni. Részint ezek szolgáltak alapjául az első nagy hazai városmonográfiának, melynek e korszakba vágó fejezeteit Nagy Lajos, a levéltári anyagot is jól ismerő várostörténész írta (Nagy L. 1975). A bőséges anyagra épített, a városbiográfiák műfajának megfelelő, ám kevéssé olvasmányos, és inkább tematikus, mintsem problémaközpontú szintézis megjelenése után negyedszázaddal végül napvilágot látott két, a szélesebb közönségnek szóló és a fontosabb hangsúlyokat kitevő könyv is, melyekben a korszakunkat vizsgáló szövegrészek szerzői sokoldalúan ábrázolták a születő nagyváros robbanásszerű növekedését és belső átalakulását (Csorba 1998; Bácskai 2000).20 A Pest történetére vonatkozó kutatások előrehaladottsága azonban másfelől viszonylagos (csupán a várostörténet magyarországi általános helyzetéhez mérten kiemelkedő), hiszen számos alapvető vizsgálat továbbra is hiányzik, még azokon a területeken is, melyeken kedvezőek a forrásadottságok. E helyütt nincs sem tér, sem szükség mindezen eredményeknek az akárcsak vázlatos bemutatására, ehelyett csupán az egyesületek működése szempontjából jelentős fejleményekre utalok. Elsőként a város népességnövekedését szükséges kiemelni. Bár II. József népszámlálása és a neoabszolutizmus kora között a teljes városi lakosságot számbavevő népszámlálás nem készült, a különféle források nyomán így is jól látszik a népességszám európai léptékben is kiemelkedő üteme. Mindazonáltal megoszlanak a vélemények e folyamat kezdetéről és szakaszolásáról. Az egyes álláspontok részint a felhasznált forrás jellegével, részint a viszonyítási pontokkal magyarázhatók. Míg az egyházi anyakönyvek (1828-tól rendelkezésre álló) összesítéseivel dolgozó és a növekedést a század második feléhez mérő Katus László szerint a növekedés az 1830as évek második felétől vett lendületet, addig Nagy Lajos és Bácskai Vera a század teljes első felét tartják az első nagy növekedési korszaknak. Bácskai azt emeli ki, hogy a század első negyedében évtizedenként 30–33 százalékos volt a növekedés, mely az 1827/28 és 1835/36 közötti periódusra jellemző 10 százalék körülire csökkent, majd az 1838. évi árvíz utáni időszakra 43 százalékra szökött (Katus 1991: 21.; Nagy L. 1975: 374.; Bácskai 1988: 200.). Meglepő, hogy a fennmaradt források bősége ellenére sem készült eddig átfogó demográfiai elemzés a városi népesség növekedésének e korai szakaszáról, pedig a nem-nemesi és lélekösszeírások éves összesítései (1815-től) megjelentek, az egyházi címtárak (schematismusok) hozzáférhetők, a népmozgalmi változások mérését lehetővé tevő anyakönyvek hiánytalanul megmaradtak, és 20

A városbiográfia műfajának kritikájára: Bácskai 1996; Gyáni 1997.

29


értékelésükhöz módszertani-forráskritikai szakirodalom is rendelkezésre áll. 21 Bár részletekbe menő vizsgálatra itt nem vállalkozhatunk, a különféle forrásokból nyert adatok egyöntetűen azt mutatják, hogy a növekedés nem volt egyenletes a század első felében, amennyiben az 1820-as években átmenetileg csökkent a növekedés üteme. – E drámai sebességű gyarapodás Pestet a korabeli Európa legdinamikusabban urbanizálódó városai közé emeli; növekedése csak Szentpéterváréhoz mérhető, meghaladva a régió számos jelentős központját (Bécset, Berlint, Münchent). E mennyiségi ismérv szerint a város a korábbi európai mértékben kisebb középvárosnak minősíthető szintről a 100 000 fős lakosságtól számított nagyvárosok közé emelkedett (Nagy L. 1975: 375.; Bácskai 1988: 199–200.). E változások többé-kevésbé illeszkednek a gazdasági konjunktúra és dekonjunktúra váltakozásához. Már a kortársak is érzékelték a napóleoni háborúk eredményezte konjunktúra kedvező hatását a pesti piacra, majd a rákövetkező árcsökkenést és a piaci lehetőségek beszűkülését. Az 1810-es évek elején az országban összegyűlt kereskedelmi tőke mintegy 20%-a pesti kereskedők kezén halmozódott fel, és Pest jelentősége a nemzetközi kereskedelemben is kiemelkedett. Még a dekonjunktúra időszakában is az itteni vásárok számítottak a harmadik legnagyobb jelentőségűnek a kontinensen a forgalom összértéke és az üzletkötések száma tekintetében. A nyerstermények kereskedelme pedig valószínűleg még ennél is kitüntetettebb helyre sorolná a vásárvárosok között (Nagy L. 1975: 315.; Bácskai 1989a: 14–16.). E változások főbb tényezőit feltárta a szakirodalom, így például jól látszik, hogy a gabona, a dohány és a gyapjú piaci értékesítésének hullámzása nem feltétlenül esett egybe, és hogy még a dekonjunktúra időszakában is lehetőség nyílt a kereskedelmi tőke jelentékeny gyarapítására. Mégsem könnyű általános érvényű megállapítást fogalmazni arról, hogy mely évek voltak a leggyümölcsözőbbek, ugyanis a cégek adatai nem maradtak ránk. A város gazdasági életének fontosabb szereplői pedig hivatalos levelezésükben erős hajlamot mutattak a visszatérő panaszkodásra. Annyi következtetés mindenesetre leszűrhető, hogy a korszakban a pesti piacon folyamatosan virágzott a kereskedés, amit a helyi nagykereskedők gyarapodása és egy nem jelentéktelen nagyságú (bár a források alkalmatlansága miatt megbecsülhetetlen létszámú) napszámos réteg foglalkoztatása is bizonyít (Gyömrei 1957: 215–262.; Nagy L. 1975: 307–330, 342–359.; Bácskai 1989a). Összességében tehát a 19. század első felében lezajlott mintegy négyszeres népességnövekedés legnagyobb része a kereskedelem bővülésével függ össze (Nagy L. 1975). Az alkalmazotti sorban élő tömegek rohamos gyarapodásával egyben kialakult a – nem szűnő éhínségek korában a gabonapiactól való függéshez kapcsolódó – nagyvárosias szegénység egyik fő feltétele is. (A szegénység kérdéseit a következő fejezet elején fogom részletesen megvizsgálni.) A város gazdasági, egyben demográfiai sikerének egyik fő tényezője nyitottsága és vonzereje volt. Ennek fontos – ám csak egyik – eleme a folyamatos és tömeges beván 21 Schematismusok 1813–1847 (melyek forrásértékét fokozza, hogy Pesten alig néhány esetben fordul elő ebben a korszakban az a hibatípus, hogy az éves újraszámlálás helyett a megelőző év adatait vezették volna át); Herczeg 1965. Az összeírásokkal kapcsolatos általános forráskritikai szempontokra: Faragó 1989.

30


dorlás, mely a népességnövekedés egyetlen forrása: a „Budapestre” kiszámított tényleges szaporulat 1828 és 1850 között 62 393 fő volt, és a negatív természetes szaporulat mellett 77 923 fős vándorlási egyenleg mutatkozott (Katus 1991: 23.). A vándorlás egészén belül azonban jelentékeny szerkezeti változások zajlottak: a külföldről és a belföldi szabad királyi városokból érkezettek aránya fokozatosan csökkent a hazai mezővárosi és falusi eredetűekkel szemben. Ezzel az aránymódosulással egy időben a német és magyar etnikumúak, valamint a szakképzett (kézműves és kereskedő) és a szakképzetlen csoportok részarányában is számottevő változás játszódott le, értelemszerűen az utóbbiak javára.22 Mindamellett továbbra is jelentős maradt a nyugatról érkező bevándorlás a társadalom azon szegmenseiben, melyek az egyesületképződés szempontjából feltehetően a legnagyobb szerepet vitték. Feltételezhetjük ugyanis, hogy az egylet mint kulturális-társadalmi minta importálásában (más közvetítő csatornák, így például az olvasmányélmények mellett) a személyes tapasztalat is komoly szerepet játszhatott. A bevándorláshoz ráadásul érdemes hozzáadni azt a hatást is, ami a magyarországi (vagy egyenesen pesti) születésű, mobil elemek hosszabb-rövidebb tartamú nyugati tartózkodása (például tanulmányi időszaka) utáni hazatérése nyomán érhette Pestet. E csoportokról természetesen nincsenek pontos adataink, ám a nagyságrendről benyomást szerezhetünk, ha figyelembe vesszük azt a közel 9000 diákot (köztük 586 pesti születésű hallgatót), akik a Habsburg Birodalom örökös tartományainak egyetemein tanultak 1790 és 1850 között (és akik jelentős része vélhetően visszatért és feltehetően az urbanizáltabb településeken helyezkedett el – Szögi 1994); a magyarországi származású, gyakornoki éveik egy részét német területeken eltöltött, és utóbb is folyamatos külföldi érdekeltséggel rendelkező pesti kereskedőket (például Liedemann, Kappel, Jálics); vagy az életüket Bécs és PestBuda között megosztó, a város fellendülésével és a városi paloták építésével mind nagyobb számú főnemest (Bácskai 1989). Ehhez természetszerűleg hozzászámíthatjuk a Nyugat-Európát szinte divatszerűen beutazó – szintén felbecsülhetetlen számú – fő- és köznemest is, továbbá a vándorló kézműveseket. Alig rendelkezünk konkrét adattal arról, hogy közülük bárki is az egyesületi életről szerzett élménnyel tért volna haza,23 ám aligha véletlen, hogy a legtöbb pesti egyesületben a kezdeményezők között sikerült azonosítani olyanokat, akik korábban megfordultak „nyugaton”. A modern polgári típusú egyesületek kialakulásának egy további feltétele is adott volt a korabeli Pesten: a társadalmi heterogenitás, melynek fő motorja ismét csak a tömeges bevándorlás lehetett. Itt két tényezőt szükséges kettéválasztani: magát az abszolút értelemben vett sokszínűséget, és azt, hogy a különböző csoportokhoz tartozó személyek mekkora hajlandóságot mutattak arra, hogy kapcsolataik megválasztásakor a saját csoporton kívül esőket is számításba vegyék. Értelemszerű, hogy az előbbi 22 Bácskai 1988: 204. A részletekre és a polgárjogot szerzettek mellett az anyakönyvekbe bekerült összes rétegre is lásd: Fallenbüchl 1963 (a korábbi időszakkal való összehasonlításra); Bácskai 1979. 23 Szemere Bertalan például – sok más tapasztalata mellett – beszámolt a takarékpénztárakról párizsi élményei alapján, valamint a londoni mértékletességi társaságról (Szemere 1983: 193–196, 254.). A legismertebb példa Széchenyié, aki több munkájában is hivatkozott angliai egyesületi élményeire.

31


kérdés megválaszolásához rendelkezünk több közvetlen adattal, hiszen a különféle típusú összeírások tükröznek valamit a társadalmi heterogenitásból, még ha ezek kategóriái ekkorra elavulttá is váltak, így a városlakók társadalmi rétegződéséből keveset érzékeltetnek (Bácskai 1988: 199.). Még az összeírások sincsenek azonban kellően kiaknázva: a Herczeg Etelka által használt összesítések vagy az 1828-as összeírás – eddig főként Pest hazai városállományon belüli helyének kijelölésére, kevésbé a város egyes történeti kérdéseinek megvizsgálásához használt – anyaga továbbra is gazdag forrása lehet a várostörténetnek (Herczeg 1965; Bácskai–Nagy 1984; Bácskai 1988a). Szintén feldolgozatlan a Pest megyei levéltárban őrzött több (a városi nemességről is adatokat közlő) nemesösszeírás és a városban élő nemesség egyes címtárakban közölt listája, noha e csoportok jelenléte az egyesülettörténet területén kívül további fontos társadalmi változásoknak is tünete, és nyilvánvalóan a városi társadalom növekvő heterogenitását jelzi.24 Ráadásul az egyesületképződés feltételeit keresve hiba lenne csupán a (történeti-jogi értelemben vett) rendi vagy az „osztály” szerinti megoszlást vizsgálni, hiszen ehhez hasonló szerepet játszhat a felekezeti vagy az etnikai sokszínűség is. Az előbbi tekintetében megállapítható, hogy a római katolikusok részaránya jelentősen csökkent Pesten a 19. század első felében – 92%-ról 78%-ra –, miközben főként az izraeliták részaránya nőtt meg, de a két protestáns felekezet együttes aránya is 5%-ra emelkedett (Nagy L. 1975: 397.). Egyidejűleg az egyes felekezetek követőinek térbeli megoszlása is fokozatosan a kiegyenlítődés tendenciáját mutatta – az igen durva kerületi összesítések azt mutatják, hogy míg korábban a kisebbségi egyházakhoz tartozók erőteljesen saját imaházuk körül telepedtek le, az évtizedek múltával ennek mértéke csökkent (Bácskai 1988b: 208.). Az etnikai megoszlásról viszont egyáltalán nem rendelkezünk statisztikai adattal – a szakirodalom ebben a kérdésben vagy kortárs írók általános megállapításait idézi, vagy olyan közvetett (esetenként kissé naiv) eszközökhöz folyamodik, mint a nevek (németes, szlávos vagy magyaros) „hangzása” vagy a születési hely.25 A különféle dimenziókban mérhető heterogenitásnak azonban nem egyenes következménye, hogy ténylegesen meg is valósult (meg is valósulhatott) a szűken vagy tágan értett „rendi határok” átlépése. E jelenség megragadására alkalmas lehet a „rendiesség” fogalma, hiszen az előbb említett történeti-jogi rendiségtől – a Max Weber-féle „rend” fogalom Bertalan László általi értelmezésében – elkülöníthető a „viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség”, mely olyan jelenségekben nyilvánul meg, mint például a házas- vagy az asztaltárs megválasztása (Kövér–Gyáni 1998: 99.). Ennek számos megjelenési formája közé tartozik a Kövér György által néhány példa erejéig elemzett megszólítások rendszere, az egyesületi élet, de nyilvánvalóan a vegyes házasság intézménye is. A reformkori Pestről tudjuk például, hogy az evangélikus egyházhoz tartozó házas férfiak (75 fő) nevét tartalmazó lista 30 olyan személy mellett, aki evangélikus nőt vett feleségül, 45 vegyes házasságban élő nevét 24 PML IV. 74. CC. VI., Addressbuch 1815. A megyei nemesség kutatásának kézikönyvei: Kőszeghi 1899; Borovszky 1910. 25 Például Schmall 1899: 139. és 175. Vö. Kósa 1937: 63–63.

32


tartalmazza.26 (A keltezetlen, feltehetően az 1820-as években keletkezett irat azt nem tünteti fel, hogy az utóbbiak között hánynak volt református a felesége, és hánynak katolikus, pedig az 1791-es zsinatok óta folyamatosan tervezett, de meg nem valósult protestáns unió korszakában a reformátusok sokkal közelebb álltak az evangélikusokhoz, mint a katolikusokhoz. A fenti arány értelmezéséhez emellett azt is figyelembe kell venni, hogy az 1840-es évekre a gyülekezet népessége elérte a 7000 főt, és egy ekkora közösség elvben már lehetővé teszi az endogámiát.) Más felekezetről hasonló adat jelenleg nem áll rendelkezésünkre.27 A korabeli Pestről szóló memoárok mindenesetre a városi társadalom kaszt jellegű elkülönülésének képét festik fel. A talán legtöbbet hivatkozott ábrázolás Pulszky Ferenchez fűződik, aki azt állította, hogy az 1830-as évek előtt a (rendi értelemben vett) vegyes házasság lényegében ismeretlen volt, és hogy a (köz)nemesség mereven elzárkózott mind az alatta, mind pedig a felette elhelyezkedő társadalmi csoportoktól, és hogy ezen csak a Széchenyi által alapított pesti casino volt képes változtatni (Pulszky 1880/2: 46–48.). A retrospektív és gyakorta tendenciózus emlékiratokból levont következtetések érvényességét részint kvantitatív módszert követő társadalomtörténeti vizsgálatok állapíthatják majd meg, részint éppen az egyesületek működésének elemzése. Ehhez kapcsolódóan kell felhívni a figyelmet arra, hogy a „rendi határok átlépésének” az a feltétele, hogy a közösségben legyenek „közvetítők”. A „community broker” fogalmat a 18. századi (kelet-angliai) Colchester társadalomszerveződését kutató Shani D’Cruze használja arra a jelenségre, hogy a középrétegekhez (middling sort) tartozók hálózatában voltak olyan, az átlagosnál aktívabb szereplők, akik több, különféle csoporttal is kapcsolatot tartottak. Ezek az emberek kapcsolatrendszerük révén hatalommal is rendelkeztek az angol kisvárosban, mely a városi hivatal viselésén kívül más, viszonylag formalizált (ezáltal levéltári forrásokban is tetten érhető) személyes viszonylatokhoz is kötődhetett (hitelező, gyám, hagyatéki gondnok). D’Cruze számára a kategória azért fontos, mert e jelenség segítségével kísérli meg értelmezni a középosztállyá szerveződés folyamatát (D’Cruze 1994: 182.). Megítélésem szerint a fogalom a 19. század eleji Pest társadalmi viszonyrendszerének – és különösen az egyesületszerveződésnek – a vizsgálatában is haszonnal kecsegtet, bár nyilván e hipotézis igazolásához még sok mikro-léptékű kutatás elvégzése szükséges. Az viszont az alábbiakból is ki fog derülni, hogy bizonyos, a társadalom több csoportjához is kötődő személyek az egyesületi életben kiemelkedő szerepet vittek. Helyzetük azért is fontos, mert a városban több „hatalmi centrum” is létezett, ám ezek közül egy sem rendelkezett olyan eszközökkel, melyek révén önmagában mozgósítani tudta volna a városlakók „felső” és „középső” csoportjait. A városi tanács és hivatalszervezete a 19. század első felében mind erősebben bürokratizált, egyre EOL PE III. a. 7. A 19. század második felére vonatkozó kutatás: Tóth Z. 1995. Egy másik erősen urbanizált és felekezetileg Pestnél heterogénebb városról, Pozsonyról tudjuk viszont, hogy a 6000-7000 fő körüli evangélikus közösségben 1817 és 1848 között regisztrált házasságok közel harmadában (830 esetben) az egyik fél katolikus volt, és hogy ez az arány az idő múltával növekedett, az 1848 előtti évekre elérve a 40 százalékot (Tóth 2005a: 40–42.). 26 27

33


szakszerűbben működő testület, melyet a korrupció és a nepotizmus más városokhoz képest kevéssé érintett meg. Ám a városvezetők kezeit az abszolutisztikus politikai berendezkedés (a Magyar Kamara fiskális szigora) megkötötte, és ezen túl sem maradt sok nyomuk a tanácsnokok részéről megfogalmazott kezdeményezéseknek (Tóth 2003d). Az elvben külső tanácsként működő, valójában néhány területen csupán gyenge ellenőrző szereppel bíró pesti választott polgárság megpróbálta ugyan szélesíteni a jogkörét az 1830-as évek közepétől, egyidejűleg a korábbinál nagyobb arányban választott tagjai közé tetterős (jellemzően nagykereskedői vagy nemesi státuszú) személyeket, meghatározó és kezdeményező szerepet azonban továbbra sem játszhatott. Az 1830-as évek közepétől az alsótáblán betöltött szerepe miatt „vezérvármegyének” is nevezett Pest-Pilis-Solt megye közgyűlésein szintén sok politikai vagy társadalmi reform ötlete fogalmazódott meg. A szabad királyi városi jogállású Pest területe azonban kívül esett a megye illetékességén, noha a korábban említett, a városban hosszabb-rövidebb ideig rezidens nemesség élete erősen kötődött Pesthez. E hatalmi tényezők tevékenységének koordinálását csak részben valósította meg a várostervezés és -szabályozás területén az 1808 óta működő királyi Szépítő Bizottmány, melynek vezetője maga a nádor volt, tagjai közt pedig a városi hatóság és a választott polgárság képviselői mellett királyi tisztviselőt is találunk. Hasonló konstrukció szerint állt fel 1833-ban a Szegényházi Bizottság, melyben egy helytartótanácsi tanácsos vezetése alatt városi tanácsnokok és választott polgárok, valamint egy királyi ügyész dolgoztak együtt.28 A vármegye és a város intézményesült kooperálására viszont eddig nem találtam bizonyítékot.29 Ilyen helyzetben felértékelődhetett azoknak a szerepe, akik közvetítők lehettek az egyes csoportok között. Erre példaként említhető Gömöry Károly, a nemesített győri orvosi családból származó gyógyszerész, aki bár német nőt vett feleségül, aláírásának módjából ítélhetően magyar identitású volt, és aki a választott polgárság helyettes vezetői (senior) pozíciójáig is eljutott. Egy másik példa Schedius Lajosé, aki a városi egyesületi élet doyenje, evangélikus nemes és polgár, egyben egyetemi professzor és az irodalmi szalonok tekintélyes tagja volt. A Pesten több házat is vásárolt, polgárjogot szerzett, sőt a választott polgárságba is bekerült Széchenyi István gróf esete is ezt példázza, akárcsak a nádori házaspár (József főherceg és harmadik felesége, a würtembergi dinasztiából származó Mária Dorottya), akik a Habsburg-dinasztiában addig ismeretlen felekezeti (katolikus-protestáns) vegyes házasságban éltek, és különféle helyzetekben a budai „udvari” társadalmon kívüli, esetenként polgári rendű személyekkel is kapcsolatot tartottak. Az egyesületi élet kibontakozásához szükség volt egy olyan szélesebb réteg megjelenésére is, mely folyamatosan keresletet képezett az igényes (és költséges) „kulturális fogyasztási cikkek” iránt. Ezek jelenléte nem csak a szorosan vett kulturális – zene- és képzőművészeti – egyesületek működése szempontjából fontos. E tekintetben a nádori udvartartás közelsége, a Pest környékén birtokos főnemesek és köznemesek BFL IV. 1209. Az egykorú Pozsonyban az adózás évente elvégzett felosztását egy, a városi tanács, a választott polgárság és a „városban élő nemesség” (tehát nem a vármegye) képviselőiből álló bizottság végezte. 28 29

34


(például a fóti Károlyi, a péceli Ráday, az aszódi Podmaniczky, a Heves megyei Almássy család) rendszeres pesti tartózkodása és a Pesten székelt országos bíróságok működése egyaránt serkentő tényezőként hathatott. Magának a nádornak a kulturális életet támogató szerepét is pozitívabb színben látja ma a szakirodalom, mint korábban: míg Lyka Károly szerint (a nagyrészt pietista hagyományokat közvetítő feleség hatására) József nádor a művészet és kultúra iránt alapvetően érzéketlen volt, addig Szvoboda Dománszky Gabriella jelentősnek tartja műpártoló tevékenységét (Lyka 1980: 9–11.; Szvoboda Dománszky 1997: 51.). Ami a nemességet illeti, bár jól dokumentált a városi ingatlanszerzésük, ám szisztematikusan máig sincs megkutatva, pedig ennek mértéke a reformkorra jelentőssé vált. Különösen a Bel- és Lipótváros egyes részein, ahol bizonyos központi fekvésű utcákban szinte folyamatosan nemes háztulajdonosok telkei követték egymást. Ennek motívumai között a bérjövedelemben és telekspekulációban megnyilvánuló anyagi haszonszerzés reménye mellett a divatos társasági életben való részvétel is szerepet játszhatott. Összességében Pest mint a legmagasabb szintű magyarországi oktatási intézmény székhelye, egyben több, nemzetinek tervezett kulturális létesítmény (például a múzeum és könyvtára, az első erre a célra épített magyar színház) otthona nyilvánvalóan megfelelt annak az elvárásnak, hogy ilyen intézményeket képes legyen eltartani. Az egyesületi élet kialakulásához szükséges kezdeményezőkészség meglétét egyéb, az eddigiektől eltérő típusú is iniciatíva tanúsíthatja. Ebben a vonatkozásban elsőként a vállalkozói mentalitást mutató pesti nagykereskedők emelendők ki, akiknek jelentős része nem csupán magánvagyonát gyarapította, hanem a városi vagy éppen a nemzeti közéletben is alkotóan részt vett (Bácskai 1989a). Rajtuk kívül néhány kézművesmester vagy „gyárnok” (gyári kiváltságot szerzett manufaktúra-tulajdonos) is kiterjedt és a piac változásaira érzékenyen reagáló üzleti tevékenységet folytatott. Ám Pest láthatóan másféle „vállalkozásokat” (értsd: önálló, anyagi haszon érdekében végzett és korábban a városban nem folytatott tevékenységet) is vonzott, így például leánynevelő intézetek alakultak, létesült egy „Tudakozó intézet” (mely lényegében hirdetéssel foglalkozott), Schöpf Ágoston itt alapította meg orthopédiai intézetét, de számos más intézmény is ebben a korszakban jött létre Pesten. Külön említendők a főbb kulturális létesítmények (a redout és a színház) haszonbérlői, akik ugyan a terminus szűk, gazdaságtörténeti értelmében aligha minősíthetők „vállalkozóknak”, ám támogatóként több, az egyesületi élethez kapcsolódó kezdeményezésben vettek részt. Megállapítható tehát, hogy a városban a kommercializáció eljutott arra a fokra, ahol már egyesületi tagdíjak fedezésére is jutott sokak vagyonából. Utolsóként Pest országos centrummá válását szükséges számításba venni. Az ország hivatalos fővárosa 1848-ig Buda volt, mellette Pozsony töltötte be az országgyűlések idején (az 1825 és 1848 közötti időszak mintegy negyedében) a tényleges politikai központ szerepét. Ám már a kortársak is (például az egykorú sajtóban) gyakran Pestet nevezték fővárosnak, vagy Budával együtt „kettős fővárosnak”. A kortárs észlelést alátámasztották az utóbbi évtizedek történészi kutatásai. Előbb a magyar városhálózat komplex vizsgálata állapította meg, hogy 1828-ban Pest volt a piacközpontok közül

35


számos tényezőt figyelembe véve a legfejlettebb, méghozzá kiemelkedő mértékben: mind a központ fejlettségét kifejező faktor (a második helyre került Pozsonyt kétszeresen megelőző) értéke, mind az összesített pontszám szerint. E számítás figyelembe vette ugyan az itt már más összefüggésben említett népességi adatokat és az intézményi központi szerep tényezőit is, ám mellette sok más, főképp gazdasági (ezen belül elsősorban kereskedelmi) természetű adottságot is (Bácskai–Nagy 1984: 106, 122.). A kérdésfelvetésében és adatforrásaiban szűkebb, viszont a városhálózat változásának folyamatát demográfiai szempontból kutató vizsgáló két tanulmány szintén azt igazolja, hogy éppen Pesten és éppen ebben a korszakban alakult ki az országos központi szerepkör. Míg ugyanis a rank-size elemzés szerint a II. József-féle népszámlálás korában az ország négy nagy, földrajzi szempontok szerint definiált régiója közül egyedül a Felvidéken tűnt ki regionális főváros (Pozsony) a városállományból, és népességnagysága még ezt sem emelte országos központtá, addig a 19. század közepére Pest nemcsak átvette a legnagyobb város szerepét, de a nagyságban utána következő városok népességszámához viszonyítva „primátusra” tett szert (Czoch et al. 1991; 1996).

1.3. A pesti egyesületek 1848 előtt – áttekintés Az egyes egyesületek és típusaik közelebbi megvizsgálása előtt végül szükséges átfogó képet alkotni az itt vizsgált évtizedekben Pesten működött egyesületekről. Az ehhez felhasználható szakirodalom mennyiségileg igen kevés, tartalmilag pedig vegyes. Az első egyesülettörténeti munkák Magyarországon is jubileumi alkalomból született „öntörténetek” – természetesen olyan szervezetekről, amelyek hosszú életet megéltek, és amelyek tisztviselői az efféle krónikás szerepet ambicionálták. Így igen részletes monográfia készült az Iparegyesületről (Gelléri 1892) és a Királyi Magyar Természettudományi Társulatról (Kátai 1866). Vázlatos a Magyar Gazdasági Egyesület milleniumi (Galgóczy 1896) és a Nemzeti Casino centenáriumi története (Ilk 1927). Több jótékonysági és kulturális egyesületről viszont egyáltalán nem írtak hasonló feldolgozást. Az utóbbi típus esetében ezt a hiányt szaktörténészek (zene-, illetve művészettörténészek) tanulmányai igyekeztek pótolni, akik az általuk vizsgált szervezet történetét művészeti águk históriájának összefüggései közé ágyazva vizsgálták (Isoz 1934; Fejős 1957; Szvoboda-Dománszky 1994). Nem egyes egyesületeket, hanem egylettípusokat – a diáktársaságokat, illetve a legszélesebben elterjedt egyesülettípust, a casinókat – vizsgált Bodolay Géza és Fülöp Géza. Közvetve az egyesülettörténet témájához tartozik az irodalmi élet társadalomtörténetét, valamint az írók informális és formális szerveződését vizsgáló néhány kötet is (Bodolay 1963; Fülöp 1978; Fábri 1987). Legújabban a szociális munka történetének keretében Pik Katalin tett kísérletet az egyesületi jótékonyság korai szakaszának feldolgozására (Pik 1998; 2001). Magával a reformkori egyesületi jelenséggel csupán a legutóbbi évtizedekben kezdett el foglalkozni a hazai történettudomány. (Az 1848 előtt korszak régebbi

36

a pesti egyesületek 1848 előtt – áttekintés

„egyesülettörténészének” legfeljebb Fejős Imrét nevezhetnénk, aki előbb az országgyűlési ifjak pozsonyi szervezetének történetét dolgozta fel, majd az egyik pesti művészetpártoló egyesületét.30) Pajkossy Gábor egy évtizeddel ezelőtt vizsgálta több publikációjában a reformkori egyesületi mozgalmat. Előbb egy előadásában a nyilvánosság szerkezeti átalakulásának egyik új intézményeként mutatta be (a sajtó mellett) a magyarországi – tehát nem csak pesti – egyleteket, majd két cikkben vázolta főbb típusaikat, számszerű és időbeli megoszlásukat (Pajkossy 1991; 1993a; 1993b). Témánk szempontjából legfontosabb megfigyelése, hogy az egyletek leggyakrabban a legfejlettebb városokban keletkeztek – az 1848-ban működött mintegy 500 egyletből 80 Pest-Budán, a nagy német többségű városok közül pedig 25 Pozsonyban és 15 Sopronban. Bár adatai láthatóan kerekített értékek, emellett Pestet és Budát együtt kezeli, így is kitűnik, hogy több egylettel kalkulál, mint ahányról jelen dolgozatban szó lesz. Ennek főként az az oka, hogy bécsi levéltárakban is kutatott, és 1849 utáni (szintén levéltári) összeírási anyagot is feldolgozott, de másodsorban azzal is magyarázható ez, hogy az egyesületként való besoroláshoz alapvetően szükséges definíció megalkotása távolról sem egyértelműen megoldható feladat. – Hivatkozott cikkeiben ezenkívül számos olyan további megállapítást tett, amelyeket jelen dolgozat is megerősít és példákkal támaszt alá – például a kisdedóvók és a nőegyletek közötti gyakran előforduló szervezetiszemélyi kapcsolat tényéről, valamint arról, hogy a magyarországi egyletek a nyugati mintákat követték, vagy éppen az egyletek (elit jellegű) társadalmi tartalmáról. A reformkori egyesületi mozgalom értelmezésének egy másik (eszmetörténeti) aspek tusát vizsgálta Veliky János, aki a Kossuth által „socialis út”-nak nevezett szerveződési formára vonatkozó politikai elképzeléseket elemezte. Ebből a megközelítésből akár az egyesületi jelenség „diszkurzus-elemzése” is kinőhet, ehhez viszonylag nagy mennyiségű forrás áll rendelkezésre (például Eötvös munkái, más röpiratok és hírlapi cikkek – Veliky 1994). A reformkori egyesületek iránti történeti érdeklődés hiányát jól mutatja, hogy a „tízkötetes” Magyarország történetében egységes jelenségként fel sem tűnik az egyesület, csupán egy-egy szervezetről esik említés elszórtan, és akkor is mindig politikatörténeti kontextusban. Általában is elmondható, hogy a legutóbbi időkig legfeljebb a politikai szerepüket vizsgálták, kialakulásuk folyamatát az Ellenzéki Párt megalakulásához vezető útként – a reformellenzék politikai felszabadulásaként, megszerveződéseként és intézményesedéseként – láttatva. Nem meglepő, hogy ezzel nemcsak fontos aspektusok sikkadtak el, de az elemzésre potenciálisan szóba jöhető szervezetek száma is drasztikusan csökkent. Az utóbbi időben azonban mind nagyobb az igény a társadalomtörténet oldaláról is az egyesületek kutatása iránt. Bácskai Vera egy konferencia-előadásában örvendetesnek nevezte ezt a fejleményt, ám azt is megállapította, hogy eddig elsősorban számbavételük, listázásuk tekintetében születtek eredmények, amit a társadalmi összetétel elemzésének kellene követnie. Gyáni Gábor – Karády Viktorral folytatott vitájában – arra hívta 30

Fejős 1989 (mely eredetileg a Századok 1948-as évfolyamában jelent volna meg); Fejős 1957.

37


fel a figyelmet, hogy a 19. század közepi egyesületi jótékonykodásban érdemes lenne megvizsgálni és összehasonlítani a zsidó és nem-zsidó polgárság szerepvállalását.31 Összességében a dualizmus kori egyletek történetében előrébb áll a társadalomtörténeti kutatás, amit az 1876-os egyesületi összeírást statisztikai módszerrel feldolgozó (és módszertanilag a korábbi időszak kutatásában is ötleteket adó) tanulmány, valamint a Somogy megyei egyesületek széles körű és újabban monográfiát is eredményező kutatása fémjelez elsősorban (Reisz 1988; Bősze 1997). Ezek mellett a magyarországi egyesületek kataszterének elkészítését érdemes kiemelni mint jelentős teljesítményt, melyből azonban máig csak a „vidéki” (értsd: nem budapesti) egyletek megalakulási adatait tartalmazó kiadvány látott napvilágot, míg a „fővárosi” kötetnek állítólag még az anyaga is eltűnt (Pór 1988). A pesti egyesületekről átfogó kép megrajzolását további – tartalmi – akadályok is nehezítik; ezek megvizsgálása közelebb vezet ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett az egyesület a tárgyalt korszakban. Ezek közé tartozik ennek az intézménytípusnak a definiálatlansága, valamint ezzel kölcsönös összefüggésben a korabeli áttekintő források szegényessége, illetve a meglévő iratok ellentmondásai; az egyletalapítás engedélyezési gyakorlatának kialakulatlansága, szabályozatlansága; továbbá az egyesületek magánjogi státuszából eredően a hatósági levéltárakban fennmaradt források csekély mennyisége és egyenetlensége. Az első bizonytalan pont maga a definíció: mit tekinthetünk egyesületnek a 19. század első felében?32 Mivel az egyesület a jog által szabályozott szervezeti forma, elsőként a jogi forrásokat érdemes megvizsgálni. A magyar jogtörténetben azonban – egy rövid életű előzménytől, az 1919. januári néptörvénytől eltekintve (Halmai 1990: 46.) – az egyesületügy első átfogó, tételes törvényi szabályozása az 1989. évi 2. tc. Igaz, rendeleti szinten már a 19. század közepén (1852 novemberében) a neoabszolutista államigazgatás pátenst bocsátott ki az egyesületekről (Mezey 1998: 365–368.). Ez maradéktalanul érvényesült Magyarországon is, jelentős korlátozásokat foganatosítva az egyesületi életben, ám a jogszabály elsősorban az engedélyeztetés eljárására korlátozódott, anélkül hogy megkísérelte volna meghatározni magát az intézményt. A későbbiekben, a dualizmus időszakában rendeletek – elsőként 1873-ben és 1875ben kibocsátott belügyminiszteri körrendeletek33 – szabályozták az egyesületek működését. Korszakunkban, 1848 előtt általában a Helytartótanács gyakorolta az engedélyezés jogkörét; igaz, ennek körülményeit a jogtörténészek eddig nem vizsgálták kellő mélységben.34 (Néhány kivételes esetet viszont törvény szabályozott, 31 Bácskai 1997: 10. Ennek forrásaként korábban a tagnévsorokat jelölte meg: Bácskai 1989b: 19.; Gyáni 1997d: 271. 32 A definiálás fontosságát mutatja, hogy nélküle még az egyébként mégoly alapos, levéltári anyagra épített kutatás is félrevezető eredményekre vezethet – Molnár András Batthyány Lajos egyesületi szerepét vizsgálva nem ügyel az egyes szervezetek alapvető eltéréseire, és így egy csoportba kerül nála a profitszerző cukorfinomító egyesület és kereskedelmi társaság a gyorsírást támogató egyesülettel (Molnár 1996). 33 Az 1934/1873., 773/1874. és 1508/1875. számú belügyminisztériumi körrendeletek. 34 Az ellenzéki közvélemény „elvi liberális” álláspontja szerint az államnak egyáltalán nem kell szabályoznia az

38


így a tisztán gazdasági célú „közkereseti”, vagyis a részvénytársaságokat, valamint egyes szervezeteket.35) Ezt a jogi helyzetet egyébként az egyesületi jog történetének régebbi kutatói „egyesületi szabadságnak” minősítették (Dobrovits 1938). Az általános jogszabály hiánya azzal a következménnyel járt, hogy jogi értelemben sokáig definiálatlan maradt az egyesület fogalma.36 Így az itt vizsgált korszak lezárulása után fél évszázaddal megjelent Magyar Jogi Lexikon szócikkszerzője még mindig az egységes fogalom hiányára panaszkodott, és az egyesületet negatíve (részint formállogikai módszerrel a hozzá leginkább hasonlónak tekintett szervezettípusoktól elhatárolva) próbálta meghatározni. Ezt a módszert követve a társasághoz, a társulathoz, az egylethez és az intézethez képest definiálta. Eszerint az egyesület természetes vagy jogi személyek közt, meghatározott célra és szervezeti formában létesült intézményforma; szinonimája a társulat és az egylet; a társaságtól annak „gazdasági, vagyoni célja” különbözteti meg (mely lehetséges az egyesület esetében is, de nem szükségszerű), valamint az, hogy az egyesület mindenképpen jogi személyiséggel bír, míg a társaság nem (Márkus 1904/3.). Ettől a definíciótól lényegileg nem különbözik Dobrovits Sándoré, aki az egyértelmű jogi meghatározás hiánya miatt szintén a kizárásos módszert követte. Szerinte a konkrét feladatra létesült szerveződések közül azok tekinthetők egyesületnek, amelyek nem kereseti (üzleti) célból alakultak, nem alkalmi jellegűek (mint amilyenek például a szoborbizottságok), és a tagokat jogilag kötelezik (Dobrovits 1936). A tekintélyes jelenkori nyugati társadalomtudományi szakenciklopédia vonatkozó szócikke is ezeket a szempontokat hangsúlyozza, ám emellett újabbakkal is kiegészíti a definíciót: az egyesület (voluntary association) három fő jellemzője a tagok közös érdeke, az önkéntesség (tehát nem a születési vagy a képviseleti elv) és a függetlenség az államtól. Ezek mellett két további tulajdonság is gyakori: hogy az egyesület elsődleges tevékenysége nem kötődik a megélhetéshez, és hogy tagságának nagyobb része nem fizetett alkalmazott, hanem „önkéntes”. Ha mind az öt tényező jellemző az adott szervezetre, akkor „szabadidős, részvételen alapuló egyesületről” (spare-time, participatory association) beszélhetünk.37 Ezek a meghatározások, bár nem érdektelenek saját kérdéseink szempontjából egyesületügyet – Lukács Móric megfogalmazása szerint „az egyesületi jog törvény védelmére nem szorul” (Lukács 1846: 122.). Az Ellenzéki Nyilatkozat szerzői egyébként kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak az egyesületeknek, amikor a kormányzat tevékenykedés feletti „ellenőrködés” alkotmányos biztosítékai közé sorolták – a „parlamentáris kormány” megteremtése és a sajtószabadság mellett – a nyilvánosságot, a „szabad összejöhetést” (értsd: a gyülekezési jogot) és „az egyesülés jogának eredeti, alkotmányos tisztaságában tartását” (Bajza 1847: 581.). 35 Péter 1998: 169. Az 1836. évi 25. és 1840. évi 19. tc. a részvénytársaságokról, az 1827. évi 11–12. tc. az egyesületnek csak fenntartásokkal nevezhető Magyar Tudós Társaságról, 1836. évi 26. tc. az egyesületi kezdeményezésre létrejött pest-budai hídról. Készült törvényjavaslat a Magyar Gazdasági Egyesületről is, ám ezt az alsótábla kiküldött választmányának támogatása ellenére sem tárgyalta az országgyűlés (lásd alább). Általánosságban hasonló a helyzet az örökös tartományokban, ahol Udvari Kancelláriai, valamint Udvari Kereskedelmi Bizottsági rendeletek hagyták jóvá egyenként vagy típusonként az egyesületek alakítását 1816 óta. Stubenrauch 1857: 2–3. 36 Árulkodó tény, hogy az 1837-ben megjelent latin–magyar jogi szótár, mely a Kúrián immár magyarul folyó ügyek nyelvi szabatosságát igyekezett elősegíteni, nem ismer „egyesület” jelentésű szót; az „Unio” magyarul „Egyesülés”, a „Societas” pedig több más értelemben szerepel ebben a kézikönyvben (MTSz 1837). 37 Sills 1968/16: 360–363. A társadalomtudományi igényű definiálás problémájára és kísérleteire lásd még: Papházi 13–15.

39


(például rámutatnak a részvénytársaságok köztes helyzetére), problémamentesen aligha vetíthetők vissza a 19. század első felére. A reformkori egyletek definiálását éppen az egykorú, egyértelmű egyesületfogalom hiánya miatt úgy lehet leginkább elvégezni, ha a téma szempontjából szóba jöhető összes forrástípus által sugallt egyesületképet vetjük össze. Ezek: az egyesületekre vonatkozó korabeli jogszabályok, a hivatalos statisztika (mint az előbbi gyakorlati alkalmazásának egyik területe), az általános lexikon, a különféle városismertető, illetve címtár funkciójú források (melyek az egyes települések tárgyalásakor felsorolják az egyesületeket), a közéleti megnyilvánulások (röpiratok, sajtó), és a maguk az egyesületek által létrehozott (és hangsúlyozottan a nyilvánosságnak szánt) szövegek. A reformkorban vagy azt megelőzően a törvényhozásra befolyást gyakorolni képes csoportok részéről igény sem fogalmazódott meg egyesületi törvény iránt.38 Ennek részint az lehet az oka, hogy Európa más országaiban is általánosan ez volt a helyzet, részint pedig az, hogy sem a rendi, sem a liberális jogértelmezés szerint nem volt helye a magyar jogrendszerben e magánjogi intézmény szabályozásának. Így az egyesületekkel kapcsolatos hivatalos felfogásról e „jog” alkalmazásának egy sajátos területén keresztül nyerhetünk képet. A Helytartótanács 1845 januárjában – nyilvánvalóan az 1844 novemberében szentesített új politikai koncepció jegyében, mely az ellenzék visszaszorítását tűzte ki céljául (Pajkossy 1998: 232.) – minden törvényhatóság számára elrendelte, hogy jelentse: „kebelében” milyen egyesületek léteznek, küldjék fel alapszabályukat, az engedéllyel nem rendelkezők működését pedig akadályozza meg.39 Ez az adatgyűjtés képezte alapját utóbb a Pór Edit-féle egyesületi kataszter (Trostovszky Gabriella által összeállított) reformkori részének, amelynek forrását egyes törvényhatóságok esetében publikálták is.40 A forrás több szempontból is hiányos: számos törvényhatóság (7 vármegye) egyszerűen megtagadta a választ azzal az indokkal, hogy magánjogi szervezetekről nem gyűjtenek adatokat, más adatokkal összevetve viszont az is látszik, hogy a választ megküldő törvényhatóságok listája sem teljes. A pesti városi tanács két ülésén (1845. március 1-jén és július 4-én) hozott határozatot a felküldendő válaszról, és az így elkészült felsorolás alapján levonhatók bizonyos következtetések arról, hogy mit tekintett a városi hatóság egyesületnek.41 Így feltűnő, hogy a hosszú felsorolás tartalmaz olyan szervezetet is, mely jellege szerint „részvénytársaság” (a József Gőzhengermalom Társaság), továbbá olyan intézményt is, mely ugyan egy egylethez tartozik, ám önmagában semmilyen értelemben nem felel meg az egyesület kritériumainak (a Hangászegyesület énekiskolája). Továbbá nem csak a rendi-közigazgatási értelemben a városi törvényhatóság illetékessége alá tartozó egyletek találhatók a listán, hanem olyanok is, amelyek a vármegye (a 38 Bár az Ellenzéki Nyilatkozat „a szabad összejöhetés és egyesülés jogát” az alkotmányosság biztosítékának nevezi. 39 Lásd az 1.1. mellékletet. 40 Székesfehérvár esetében lásd: Hudi 1997. 41 BFL Int. AN. 9180. Lásd az 1.1. és 1.2. mellékleteket.

40


takarékpénztár) vagy közvetlenül a Helytartótanács (nőegyletek, orvosegyesület) felügyelete alatt álltak. Emellett a lista több okból sem közli a teljes korszak összes egyletét: elvben kimaradhattak olyanok, melyek működése 1845-re megszűnt, vagy amelyek azután keletkeztek, és olyan egyletekről is tudunk, melyek ekkor is fennálltak, de a listáról valamilyen okból lemaradtak (több, a harmadik fejezetben tárgyalandó segélyegylet). Az is megfigyelhető, hogy hiányoznak olyan, országos működési területű szervezetek, melyek pedig más felsorolásokban szerepelnek (például a Magyar Tudós Társaság, az iparegyesület). Mindebből levonható az a következtetés, hogy a városi tanács számára problematikus lehetett annak megállapítása, hogy milyen (mely) intézményekre irányult a Helytartótanács kérdése. Ezt követően 1848 előtt (a minisztériumi szaktisztviselőnek kinevezett Fényes Elek ilyen irányú tervéig) nem történt újabb kísérlet arra, hogy az országban működő egyesületeket statisztikai célzattal összeírják. A legközelebbi ilyen próbálkozás a neoabszolutizmus megváltozott politikai körülményei között és az átalakult közigazgatási szervezethez igazodva ment végbe, így a Stubenrauch bécsi egyetemi tanár által összeállított és nyomtatásban is megjelent vaskos kiadvány a reformkori pesti egyesületek vizsgálatához csekély mértékben használható. Fontos viszont a könyv bevezetésében az a rész, amelyben a szerző az egyesületek típusait tekinti át, miközben számszerűsíteni próbálja az összes egyesületet. Egy, a bizonytalan korabeli megítélést jól jellemző magyarázattal az eredetileg (a birodalom teljes területén összeírt) 6213 egyletből levonja „a vallásos célokat követőket”, „mert ezek tevékenysége a külső életre csekély befolyással van és mert ezek nem esnek az érvényes egyesületi törvény hatálya alá”, majd „az állami és népgazdasági szempontból kevésbé fontos, a társas szórakozás pártolására” alakultakat. A művelet eredményeként az eredetileg, az adatgyűjtéskor nyilván egyesületnek tekintett, ám a feldolgozó jogászprofesszor elemzése szempontjából mégis érdektelennek minősülő szervezetek levonásával a szám 1878-ra csökkent, vagyis az eredeti szám harmadánál is kisebb részre (Stubenrauch 1957). Ha a korszak egyetlen magyar nyelvű lexikonja, a Közhasznu Esmeretek Tára segítségével próbáljuk megfejteni az egyesületek korabeli definícióját, akkor abba a nehézségbe ütközünk, hogy a lehetséges helyeken nem találunk a kérdést átfogó szócikket, noha az „Asszonyi egyesületek” és a „Dolgozóházak” szócikkekben az „egyesület”, a temetkezési egyesületeket tárgyaló „Halálcassák” szócikkben pedig a „társaság” szó szerepel. Azt látjuk tehát, hogy a korabeli nyelvben nem képez magától értetődően tartalmi egységet ez a fogalom. Az 1854-ben megjelent Ballagi-féle német–magyar szótár ismeri ugyan ezt a gyűjtőfogalmat, ugyanakkor „pontosan” érzékelteti a fogalom bizonytalanságának egy másik rétegét: a „Verein” szót az „egylet, egyesület, társulat” szavakkal fordítja magyarra, míg a „Gesellschaft” idevágó jelentését, ami „a[nnyi] m[int] Verein”, „társulat, egyesület, társaság” szavakkal (Ballagi 1854). Ugyanő a két évtizeddel később megjelent értelmező szótárában egyesület és egylet között nem téve különbséget, „bizonyos cél elérésére egyesült több személyből álló társaság” meghatározással definiálta a fogalmat, vagyis lényegében két elemet emelt ki:

41


a közös célt és azt, hogy magánszemélyek alkotják (kihagyva például az önkéntesség szempontját). A hasonló módon meghatározott – „bizonyos célból összegyűlt személyek együtt véve” – „társaság” szó ugyanakkor szélesebb jelentésű, mivel itt az informális (például utazó) társaság és a társadalom is a jelentésárnyalatok között szerepel, a „közös pénzerővel” üzleti tevékenységet folytató, valamint a „tudomány, műveltség előmozdítására” alakult szervezetek mellett. A fogalom tág szemantikai mezejéhez mérten meglepő, hogy nem jut hely az összes egylettípusnak (Ballagi 1873). A címtárak – mint forrástípusok – logikájukban az összeírásokhoz állnak közel, ám mivel az összeállító felelőssége nem (vagy kevésbé) politikai jellegű, ellenben a nyilvánosság vélt érdeklődése és elvárása fontos szerepet játszik e forrás szerkesztésében, nem meglepő, hogy ezekben más listákat és csoportosításokat találunk. Az első olyan pesti forrás, mely egyesületekre is utal, Schams városleírása, aki ír a jótékony nőegyletről, a lövészegyletről, valamint velük egy kategóriaként a városi tisztviselők nyugdíjintézetéről és a városi szegényintézetről. Vagyis ő éppen úgy a „nyilvános intézetek” (öffentliche Anstalten), nem pedig valamilyen, az egyesületeknek megfelelő gyűjtőfogalom alá rendezi ezeket, mint 1803-ban Paul Rathnak a város történetében elsőként megjelent pesti címtára (Rath 1803; Schams 1821). Az első magyar nyelvű városleírást összeállító Patacsich József pedig a nőegylet, a „lövöldöző társaság” mellett a szegény polgárlányok kiházasítását célul kitűző „Karolina Intézetet”42, a Vakok Intézetét és a tisztviselők nyugdíjintézetét sorolja ebbe a csoportba (Patacsich 1831). Egyedi szemponttal egészíti ki ezt a felfogást Dorffinger, aki a jelek szerint funkciókból (és valószínűleg más városokból ismert mintából) indul ki, amikor a nőegylet és a szegény- és a tisztviselői nyugdíjintézet megléte mellett az olvasóegyletek (Lese-Verein) hiányát állapítja meg, amit azonban a szerző szerint pótol két (magántulajdonos által alapított) olvasókönyvtár, említ továbbá egy „ConcertVerein”-t, ami tulajdonképpen „Musik-Verein” (Dorffinger 1827). Ez a megközelítés úgy összegezhető, hogy azokat a városban működő intézményeket veszik sorra a listák készítői, melyek a város büszkeségét hirdetik és amelyek valamilyen módon a város lakosságának „civilizáltabb” életét segítik – függetlenül annak szervezeti formájától és attól, hogy a városi hatósághoz köti-e őket szervezeti kapcsolat. Jellemző párhuzam, hogy egy, a Magyar Tudós Társaság pályázatára írt, a városiasság természetét taglaló történeti tanulmány szerzője, az egyetem teológiai karán tanító Fejér György prépost tizenhat, a városokra jellemző „élet-, egészség- jó rend-bátorságosító s kellemítő intézet” felsorolásakor az egyleteket is ezek között említi („olvasói és társalkodói egyesületek, cassinók”, „musikai s más szép mesterségi egyesületek”).43 A későbbi magyar nyelvű forrásokban csak „közhasznú” vagy „jóltévő”, „jótékony intézet” néven említett intézmények olykor külön, „magányos” (értsd: magán-) és „nyilványos” Fényes szerint a Karolina Intézetet „alapították több jószívű polgárok egy, vagy idővel több becsületes szegény leány kiházasítására [1825. dec. 25-én] akkori királynénk koronázása alkalmával”, mely megfogalmazás azt sejteti, hogy a városi hatóságtól független magánkezdeményezésről van szó, holott a lövészegylet és a tanács együttműködésével működött ez az intézmény (Fényes 1843, „Pest” címszó). Lásd alább a 4.1.3. alfejezetet. 43 Fejér 1827: 85–87.; MTT pályakérdés. 42

42


(tehát köz-) intézetek csoportosításban szerepelnek, attól függően, hogy a fenntartó vagy alapító egyetlen személy (például egy lányiskola alapítója), vagy pedig testület. Ez a különbségtétel azonban nem esik egybe azzal, amit más típusú forrásokban az egyesület megkülönböztetésénél láttunk. Ismét más egyesület-fogalmat sugall a korabeli röpirat-irodalom. A korabeli köztudat számára – megítélésünk szerint csak részben indokoltan44 – Széchenyi István személyesítette meg az „egyesületi mozgalmat”, aki már korai röpirataiban tág teret szentelt az egyesületek bemutatásának és jelentőségük hangsúlyozásának. A kérdést hosszasan (a teljes terjedelem mintegy harmadában) tárgyalja a Világ című munkájában. Számára az egyesület lényege a közös érdek józan felismerése, a közhasznúság, bár ennek hátterében a felebaráti szeretet áll. A nagy célok megvaló sításához nem elegendő az egyén tehetsége – írja –, és angliai utazásáról említ példákat arra, hogy milyen, a természet erejét megzabolázó technikai és „az elnyomorult embertárs gyámolítását” szolgáló jótékony intézmények keletkeztek és tevékenykednek hatékonyan azáltal, hogy egyének együttműködnek és egyesítik erejüket. Továbbá azt is leírja, és Magyarország számára megszívlelendőnek tartja, hogy nemcsak hogy nem a kormány állította fel őket, de még utólag, kis részben sem támogatta ezeket az intézményeket. Hosszasan jellemzi a casinókat és a pesti lóversenyzést, de az egyesület típusairól, szervezeti formájáról nem szól. Benne volt azonban a köztudatban az „egyesülés” egy másik jellegzetes eleme: a közadakozás. Erre egyébként Széchenyi is kitér, amikor az egyesületekkel szembeni ellenérvet idézve megemlíti, hogy ez a „tapasztalatlanoktól pénz kicsalásának” egyik módszere (Széchenyi 1831: 202–208.). Erre utal egy konzervatív röpirat szerzője is, amikor így fogalmaz: „[…] megyénkben a számtalan intézetekre való évi adakozások és folytonos aláírási ívek nyitásai évről évre tetemesebb summákra rúgnak, maholnap csak teli erszénnyel ellátva lehet közgyűléseinken megjelenni […]; ott egy hazánk fia valamely aláírási ívet nyújt elő, másik kész nyugtatvánnyal kedveskedik […], az »ex officio tisztviselő« egypár száz sőt ezer forint nélkül a terembe ne is lépjen, mert szégyent vallhat, ha aprópénze nem lesz.”45 Míg ez az érv az elszegényedő nemes keserűségét tükrözi, az egyesületekkel szemben felhozott vád inkább a konzervatív-rendi nemzetfelfogásra utal: azok gyökértelenek Magyarországon, illetve hogy e minták behozatala üres „majmolás”, „anglománia”.46 Ezek a feltevések azonban jellemző módon nem szólnak az egyesületi mozgalomnak a Az alábbiakban kitűnik majd, hogy több pesti egyesületet más – Bécsben ismerős – személyek, bécsi mintára alapítottak még Széchenyi fellépése előtt, vagy később, de tőle függetlenül. 45 Baloghy 1841: 11. 46 Baloghy 1841: 9–10.; Széchenyi 1831: 202–205. Az „anglomániával” szembeni ellenérzés olykor Pestellenességgel párosul: „Mire való azon munkásság, mely feleslegesnek látszik? […] – Hogyan!, felelnek, nem tudja, hogy Berlinben vagy Londonban is létezik egy hasonló társaság? […] Valóban kár, hogy annyi munkásság és annyi pénz vesztegettetik, s mindez csak azért, mert a pesti magyarok londoni, párisi vagy berlini stb. magyarok.” (De Gerando 1846: 12–13.) 44

43


liberális publicisztika által annyit hangsúlyozott esélyéről: a társadalmi érdekegyesítés lehetőségéről, arról, hogy e keretek között nemesek, polgárok és kiváltságnélküliek élvezhetik azt a jogegyenlőséget, amelyet a rendi állam nem ad meg. – Ez a forrástípus tehát az egyesületet egyfelől (pártolói oldaláról) közhasznú gyakorlati eszközként, illetve jogelvek érvényesülési kereteként mutatja be, másfelől (kritikusai részéről) az országra nézve idegen, felesleges, sőt káros intézményként – anélkül, hogy bármelyikük pontosítani próbálná az intézmény természetét. Végül a magukat egyesületnek nevező szervezetek által közzétett forrásokat vizsgálom. Ezek között is gyakori a kuszaság, hiszen például a helyi szegények segélyezésére adakozó „intézetet” egyik esetben egyesületnek nevezik, más esetben viszont nem, holott működésük ugyanúgy csupán az összegyűjtött pénz kiosztására korlátozódik.47 A másik változatosan elnevezett egyesülettípus a temetkezési egyleteké, melyeket az egylettől a társaságon keresztül a „halálkasszáig” sokféle néven illették. Arra is érdemes felfigyelni, hogy az egyesületek közé számító temetkezési egyletek tagjainak több ilyen szervezet alapszabálya szerint tilos gyülekezniük (a temetésektől eltekintve), és a rendszeres tisztújítás lebonyolítása sem a képviseleti demokrácia szabályai szerint zajlik. Az eddigiek alapján levonható az a következtetés, hogy a kortársak nem használtak egyértelmű egyesület-definíciót, ám a jelek szerint erre nem is mutatkozott számottevő igény. Ezért a jelen könyv céljaira – az eddig sorolt elemek közül némelyeket kiemelve – magam konstruálok definíciót: egyesületnek tekintem azokat a szervezeteket, melyek (1) közhasznúnak tekintett célra, (2) (döntően) magánszemélyek (3) önkéntes, (4) anyagi áldozattal, fizetséggel (adakozással) járó, (5) intézményesült (megfogalmazott szabályokat követő) szövetkezésének köszönhetően működnek, és (6) amelyek fölött hatóság csupán felügyeletet lát el, de maguk nem hatósági intézmények. Ehhez képest másodlagosnak tekintem a konkrét szervezeti formát, az egyesületi tevékenység jellegét és rendszerességét (amire az esetek nagy részében úgysem találunk adatot), valamint az adott szervezet nevében vagy a tagságára alkalmazott kifejezést (társaság, intézet, egyesület; illetve tag vagy „részvényes”). A definiálás nehézségét az is mutatja, hogy e megfogalmazás szerint mely szervezetek nem minősíthetők egyesületnek. Ezek közé tartozik az 1825-ben Pozsonyban alapított, ám még a diéta vége előtt Pestre költöztetett Vakok Intézete, mely ugyan „közhasznú”48, bevételének nagyobb részét magánjótékonyság útján szerezte, a vezető tisztségek szerkezetüket tekintve megfeleltek az egyesületekének, és az élén álló „kormányzó bizottság” tagjai személy szerint nagyrészt azonosak voltak egyes városi egyesületek tisztségviselőivel, mégis ezeket a törvényhatóságok (Pest vármegye és Pest szabad királyi város) delegálták, elnöküket a nádor nevezte ki, az egyletek életére Lásd a 3. fejezetet. Pik Katalin valószínűleg a vakok helyzetén javítani akaró jótékony célja és pesti illetősége miatt tévesztette össze a nőegyleti vakkórházzal (Pik 1998: 82.). Megjegyzendő, hogy mindkét pesti intézmény számára mintaként szolgálhatott az az 1807-ben megalapított bécsi intézmény, mely a vakok gyógyítását és tanítását is feladatának tekintette (Stubenrauch 1857).

47

48

44


jellemző formalizált demokratikus eljárásnak (alapszabály, tagság, közgyűlés) pedig nyomai sem találhatók.49 Helyhatóságközi helyzetük és a nádori irányítás a tisztán hatósági Szépítő Biztossággal rokonítja az ország minden részéből érkezett világtalan gyerekeket írni-olvasni tanító Vakok Intézetét, megkülönbözteti viszont attól, hogy a városrendezésért felelős biztosság nem önkéntes adományokból működött. A Magyar Tudós Társaság sem tekinthető egyértelműen egyesületnek, mivel tagsága nem önkéntesen toborzódott. Ellentétben a felvilágosodás kori tudományos társaságok nagyobb részével, az alapszabályban foglalt céloknak megfelelő tényleges tevékenységet folytató tagsága nem önkéntes belépési szándéktól, hanem egy felügyeletet gyakorló civil testület, az igazgatóság döntésének alapján felkéréstől függött, és a működés anyagi hátterét sem a tagok (azonos összegű, kötelezően előírt) tagdíja, hanem egy támogatói kör hozzájárulása teremtette meg. (Arra is tudunk példát, hogy valaki – igaz, csak egyetlen tudós, Horvát István – nem fogadta el a felkérést; Pach 1975: 61.) Így bizonyos vonatkozásokban működése megfelelt ugyan az egyesületekének (rendszeresen közgyűlést tartott, elszámolt a nyilvánosság előtt, a „rendes tagok” származástól független egyenlőséget élveztek), a társaság tevékenységének lényegét adó tudós tagok rekrutációja azonban nem az egyesületi modellt követte. Ugyanezek mondhatók el az irodalmi életet szervező Kisfaludy Társaságról is. Átmeneti jellegük miatt könyvünk nem kerülheti meg ezeket a társaságokat, ám csupán kisebb terjedelemben foglalkozik velük. Ellentmondásos a Magyar Tudós Társaság mellett a másik legismertebb kulturális intézmény, a Pesti Magyar Színházi „Részvénytársaság” helyzete is. A magyar nyelvű színjátszás pesti meghonosítására különféle finanszírozási tervek születtek, melyek között az országgyűlés által megszavazandó támogatás, a Pest vármegye által szervezett közadakozás és sorsjáték, a József nádor által felajánlott városi telek, illetve Grassalkovich herceg saját telkének átadása is szerepelt. A fordulatos történet egyik szakasza során, 1837 és 1840 között a vármegye névleg részvénytársaságként működött, azonban neve dacára nem törekedett profit termelésére, csupán „morális osztalékot” ígért tagjainak, ami alapján akár egyesületnek is tekinthetnénk. Másfelől viszont igazgató választmánya kizárólag a vármegye tisztségviselőiből állott, noha a legtöbb részvényt főnemesek jegyezték, emellett a részvényesek között pedig sok nem volt magánszemély, hanem például vármegyék és vidéki casinók (Kerényi 1990: 229–230.; 2002: 137–141.). Bizonytalanul ítélhetjük meg a Magyar Borismértető Egyesületet, mely szervezeti felépítése és rekrutációja szerint egylet volt, ám lényegében „értékesítési szövetkezetként” működött.50 Végezetül kimarad a listából több, a forrásokban „közhasznúként” említett szervezet, így a minden városi hivatalnok számára kötelező tisztviselői nyugdíjintézet; továbbá a kor számos – főként infrastrukturális vagy ipari vállalkozást megvalósító – részvénytársasága (melyek VI 1826; VI 1834; VI 1836. MBÉ 1837. Nagy Lajos szerint az egyesület nem kapott engedélyt a működésre, ennek azonban ellentmond, hogy Blaskovits kalendáriuma 1838-ban és 1842-ben is közölte az MBE tisztségviselőinek nevét (Nagy 1975: 328.; Blaskovits 1838; 1842). 49

50

45


létesülését egyébként olykor éppen egyesületek kezdeményezték), mivel ezek esetében kétségtelenül leginkább az anyagi haszon szerzése mozgósította a csatlakozókat. E döntés mellett szólhat az az érv is, hogy ezekben a tagok „egyenjogúságát” merőben más módon értelmezték: nem a részvényesek száma, hanem a részvények mennyisége számított a szavazásnál. Így ez utóbbi szervezetek vizsgálatával jelen dolgozat nem foglalkozik. A formák végtelen változatosságának érzékeltetésére álljon itt néhány példa: az egyesület által kezdeményezett, de a városi hatósággal közösen működtetett jótékony intézmény, a Karolina Intézet; a kor két nagy pesti ipari részvénytársasága, a Pesti József Hengermalom és a Pesti Cukorfinomító Társaság, melyeket egy-egy „egyesület” szervezett meg; vagy a nagykereskedők testülete mint átmeneti forma a céh jellegű polgári kereskedői testület és az egyesület között (Nagy L. 1975: 354, 356.; Pólya 1896). Az itt megfogalmazott definíció illeszkedik a nyugati szakirodalomban alkalmazott meghatározásokhoz. R. J. Morris ugyan nem definiálja egyesülettörténeti tanulmányának alanyait, de jellemezve őket – mint már fentebb erről szó volt – három fő tulajdonságuknak alapvetően középosztályi tagságukat, az állammal szembeni függetlenségüket és városi kötődésüket tartja. Későbbi dolgozatában az egyletek kisszámú meghatározó jegyeként a belső szabályaikat, a kinyilvánított célt és a belépés formális aktusához kötődő tagságot említi. Emellett a más társadalmi intézményektől (család, háztartás, szomszédság, cég) és az államtól való függetlenséget hangsúlyozza (Morris 1990a: 340.; 1990b: 395.). Az észak-amerikai egyesületek történetét elemző Blumin számára a formális szervezet, a specializáltság és az önkéntesség a fő ismérv (Blumin 1989: 192.). A német Nipperdey explicit definíciót is használ, mely hasonlít az eddigiekhez, de – a német történetírás hagyományaihoz kötődve, amint erről is szó esett – több figyelmet szentel a jogi kritériumoknak. Az ő megközelítésében az egyesület személyek szabad és szervezett szövetkezése, melybe be, és melyből ki lehet lépni, és tagjai fel is oszlathatják; független tagjai jogi státuszától, és azt nem is befolyásolja; emellett meghirdetett célt követ. Ez a jogi irányultság nyilván arra alkalmas, hogy a szerző kidomborítsa az egyletek radikális újszerűségét a korporációhoz képest, mely rendileg illetve születéstől meghatározott, az egész életre szól, és amely tagjait jogilag meghatározza (Nipperdey 1972: 3.). A most leírt definíció szerint Pesten mintegy 32 egyesület működött a 19. század első felében (lásd a 2. mellékletet). Ezek céljaikat tekintve közel akkora változatosságot mutattak, mint a valamivel későbbi Bécs társaságai, még ha számszerűleg jelentősen el is maradtak azoktól. Bécsben ugyanis 1857-ben egy korabeli címtár szerint 30 egyesület szolgálta a tudomány, a művészetek és a kultúra terjesztését, továbbá az oktatást (ideértve a gyorsíró, az értelmiségi foglalkozások különféle szakmai egyleteit, az olvasóköröket), 37 az egyes szakmák képviselőinek és az egyes városrészek lakóinak önsegélyezését, az özvegyek nyugellátását, 18 „jótékony”, 12 „humanitárius” célokat (e két csoport különválasztása az egyesületek neveiből kiindulva némiképp önkényesnek tűnik), 7 pedig (katolikus) hitbuzgalmi egylet volt. Ezeken kívül működött még néhány további karitatív intézmény és casino, melyeket a kiadvány szerkesztője

46


valamilyen okból nem sorolt fel az egyesületek között. A lista az esetek egy részében az alapítás évszámát is közli, melyből kiderül, hogy például a tudományos-kulturális stb. típusból kilenc 1848 után, hét 1840 és 1848 között jött létre, biztosan 1840 előtt viszont csak nyolc (Kaschnitz 1857). Ezekkel összevetve a pesti társaságokat, azt látjuk, hogy majdnem az összes típusnak megtalálható a megfelelője, ám néhány kivételtől eltekintve mindegyikből csak egy-egy. Általánosan megállapítható, hogy Pesten a négyszer nagyobb népességű Bécshez51 képest csak néhány éves fáziskéséssel szerveződtek meg az egyesületek. Ráadásul az ottani egyletek nagyobb száma közel akkora mértékben az egyes városrészekben alakult helyi szervezetek számából és az egyes típusok kombinációból fakadó „specializálódásból” fakadt,52 mint a Pesten ekkor még egyáltalán nem létező egyesületekkel szembeni előnyből. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Bécsben csupán 1847-ben jött létre „tudós társaság”, mely nem csak az első egyesületek egyikeként terjedt el Európa-szerte, de ekkorra a Habsburg Monarchia több tartományi központjában is meghonosodott már.53 Ami a pesti egyesületeket illeti, csoportosításukra eddig csupán Kósa János tett kísérletet. Eltérő terminológiával és kissé homályos módon a „társadalmi szervezetek” öt típusát különböztette meg. Ezek: a „társadalmi egyesületek” (melyek a szabadkőműves páholyok utódai, és amelyek közt a Nemzeti Casinót említi), a „politikai csoportok” (Gyülde, Nemzeti Kör stb.), a „foglalkozásbeli egyesülések, a hivatásszervezetek” (kereskedői testület, nagykereskedők egylete, budapesti királyi orvosegyesület), az egyszerre orvosi és tudományos „természettudományi társulat” és a „tudományos és művészeti egyesületek” (Kósa 1937: 53–56.). Ez a tipológia nemcsak azért nehézkes, mert a negyedik kategória voltaképpen nem önálló, mivel a polgári kereskedői testület céhes jellegű intézmény, és mert számos további egyesületet kihagy, hanem azért is, mert nem veszi figyelembe azt, hogy egyes egyletek különböző típusú célokat is kitűznek: például a Hangászegylet a város kulturális életének szervezésén túl zenész tagjainak segélyezését és érdekvédelmét is igyekezett ellátni.54 Megítélésem szerint a korszak logikájához jobban illeszkedik, ha minden egyesületnél egyedileg mérlegeljük a széles értelemben vett „közhasznúság” következő változatait: 1. a szegények, nyomorúságba jutottak megsegítése; 2. a tagok kölcsönös segélynyújtása; 3. a társasélet előmozdítása; 4. a közösség kulturáltságának emelése, a tudás terjesztése; 5. valamely gazdasági ág érdekeinek szolgálata; 6. azonos foglalkozásúak, képzettségűek közösségének szervezése. A pesti egyesületek többsége – a nyugati mintáknak megfelelően és az eltérő társadalmi igényekhez alkalmazkodva – a tagság különféle kategóriáit különböztette 51 Bécs polgári lakossága a századfordulón 232 000, 1840-ben 357 000, 1852-ben 431 000 volt (Bruckmüller 1985: 304.). 52 Például a bécsi ügyvédeknek külön volt önsegélyező egyletük, özvegy- és árvatámogató egyletük és betegápoló társaságuk. 53 Például Prágában, Milánóban, Velencében (HSH 1845; Im Hof 1995: 94.). A bécsi (ausztriai) tudós társaság hiányára egy korabeli újságcikk is felhívta a figyelmet: Hírnök, 1837. 29. (okt. 10.). 54 Erre a módszertani problémára utal Reisz 1988.

47


meg. Több egylet különbséget tett az adakozó és az aktivista tagok között, eltérő „szolgáltatással” honorálva ezek egyesületi tevékenységét. A Pesti Jótékony Nőegylet kezdetben adakozó és munkálkodó (beyträgende és wirkende) tagokat különböztetett meg, ám az 1830-as években keletkezett kiadványokban implicite a tagság speciális esetének tekintették az (ingyenes vagy kedvezményes) gyógyító tevékenységgel közreműködő orvosokat is.55 A Magyarországi Állattenyésztési Társaság pedig azoknak a („tagoknak” nevezett) támogatóknak biztosított szavazati jogot, akik 10 pengőforintot fizettek, és éves jelentésében előkelőbb helyen közölte ezek névsorát, mint azokét, akik ennél kisebb összeget ajánlottak fel. A hírlapokban általában is az adakozók vagy a vezetők neve jelenik meg, az aktivistáké csak bizonyos esetekben, noha feltételezhetjük, hogy az aktivista magatartás gyakran az egyesületi céllal való fokozottabb azonosulással járt együtt. (A különféle egyesületek anyagi támogatói jóval gyakrabban esnek egybe, mint az aktivisták köre.) A reformkori egyesületek további közös vonása, hogy alapszabályaik szerint nagy jelentőséget tulajdonítottak a kifinomult szervezeti felépítésnek. Ez részben a tisztségek struktúrájában mutatkozik meg. Minden jelentősebb egyletnek volt „védnöke”, akinek személye tekintélyt kölcsönzött az egyesületnek, és akit általában ennek megfelelően az egylet kért fel erre a tisztségre. Pesten leggyakrabban József nádort, illetve (a jótékonysági egyletek) a nádornét választották erre a szerepre, de például a Hangászegylet gróf Cziráky Antal országbírót, a Védegylet gróf Batthyány Kázmért kérte fel. József nádor esetében szerencsésen kapcsolódott össze a formális pozíciók által garantált hatalom és a város felvirágoztatása iránti személyes érdekeltség, így az általa felkarolt kezdeményezések a siker esélyével kecsegtettek. A nádor egyesületi mozgalomban játszott szerepének további magyarázata az is, hogy budai udvartartásának tagjai, valamint a nádorné „udvarhölgyei” több egyletben meghatározó szerepet töltöttek be. Az egyesületek szervezeti szempontból többnyire egységes képet mutattak, és ez a forma a liberális alkotmányosság és demokrácia gyakorlásának felelt meg. A pesti egyletek mindegyike rendszeres időközökben maga választotta elöljáróit, bár ezen belül sajátos esetet képez, hogy a városi tanács igyekezett gátolni az önsegélyező egyletek teljes tagságának (közgyűlési) jelenlétét a tisztújítások alkalmával. Az így megválasztott elöljárók az alapszabály szerint elszámolással tartoztak a tagságnak, sőt több egylet statútuma azt is hangsúlyozta, hogy bármely tag kezdeményezheti az ellenőrzést. Az évente egyszer vagy kétszer tartott közgyűlések között a különféle elnevezésű választmány vagy igazgatótanács rendelkezett döntési joggal a fontosabb kérdésekben, illetve (mint a Magyar Tudós Társaság esetében) éppen ebben a keretben zajlott az érdemi egyesületi tevékenység. Az MTT „kistanácsa” például 1842-ben 41 tartott ülést, melyeken részint szervezési tárgyakban hoztak döntéseket, részint előadásokat hallgattak meg. Míg a választmányi tagok és az elnökök („elölülők”) többnyire társadalmi tekintélyük 55

PJNE, 1820–23; RA 1839–1840.

48


és kapcsolataik alapján kerültek ebbe a tisztségbe, addig a szakfeladatokat ellátó tisztviselőknél a jelek szerint követelménynek számított az ilyen irányú tapasztalat és képzettség. Így az egyesületi titoknokok (és ahol az egyesületi levelezéstől és jegyzőkönyvvezetéstől külön volt választva a jogi képviselet feladata, ott az „ügyviselők”) minden esetben ügyvédvizsgával rendelkeztek, a pénztárnokok pedig a város tiszteletben álló kereskedői közül kerültek ki. Ez egyúttal a társadalmi heterogenitás egyik biztosítéka lett: a titkárok között többen birtoktalan és vagyontalan – emellett gyakran polgári foglalkozást folytató56 – nemesek voltak, a pénztárnokok pedig jellemzően polgári, bizonyos esetekben zsidó kereskedők. Arra is látunk példát, hogy egy ügyvéd már titoknoki címe elnyerése előtt is egy egyesület levelezését intézi: Tessedik Ferenc már 1817-ben a jótékony nőegylet nevében levelezett a városi tanáccsal, noha csupán 1823-tól szerepelt Schedius Lajos mellett második titoknokként. Másrészt a titoknoki állás – egy konzervatív szemléletű röpiratíró ironikus állításával ellentétben – valóban sok munkával járó feladatot jelenthetett esetenként: a Magyar Gazdasági Egyesület országgyűlési becikkelyezésének 1844-ben kelt tervében évi 1500 pengőforintos fizetésért cserében állandó Pesten lakást, az országos egyesület teljes levelezését, kiállítások szervezését, több folyóirat szerkesztését, a vidéki fiókok látogatását és a pénztár ellenőrzését várta a poszt betöltőjétől az egyesület (MGE 1844). Az egyesületi tisztségek sajátos változata volt a „képviselőké”, akik vagy társadalmi helyzetükből eredően utazó életmódot folytattak, vagy nem is laktak az egyesület székhelyén. Feladatuk az volt, hogy az adott egylet eszméjét más városokban vagy vármegyékben terjesszék, és onnan lehetőség szerint támogatást hozzanak az egylet számára. Mintegy 50 ilyen „képviselője” volt a Magyar Gazdasági Egyesületnek már az 1830-as évek elején, a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület pedig Wenckheim Ferenc bécsi képviselő személyes érdemének tartja, hogy kapcsolatrendszere révén „az ott élő hazai méltóságok nagy részét az egyesület tagjaivá” sikerült megnyernie (KIMTE 1837: 10.). A képviselői tisztség hatékonysága már egy másik kérdés – az utóbbi egyesület 1838-ban még optimistán adta hírül, hogy 145 „honfiút és -leányt” kértek fel arra, hogy egy-egy aláírási ívvel és az egyesületi évkönyvvel felszerelkezve országszerte segítsék elő a terjeszkedést, ám egy évvel később az elkeseredett hangon beszámoló titkár szerint a kiküldött 124 levélből 102-re egyáltalán nem jött válasz, ketten pedig elutasították a felkérést (KIMTE 1838; 1839). A képviselői szerep egyben az egyesülettípus vidéki terjedésének jó eszköze: nemcsak a kisdedóvók terjedésében, hanem a vidéki nőegyletek keletkezésében is jelentős szerepet játszott, hogy a pesti nőegyletet támogató főnemesek melyik megyében voltak főispánok, vagy hol feküdtek az országban a birtokaik (Komáromy 1874). További közös pont az egyesületek tevékenységében, hogy erősen kötődtek a nyilvánossághoz. Még a legkevésbé magasztos célokat és legkisebb pénzösszegeket A már idézett Baloghy egyik, az egyesületekkel szembeni panasza szerint alakulásuk egyik be nem vallott célja az, hogy „sok számú tudósaink titoknoki s jegyzői cím után elélhessenek. Magában jó a cél, szép az intézet – ellátni ezen forrongó néposztályt, mely tacticájával sok zavart okozott a nemzet alkotmányaiban; de nem győzzük majd pénzzel, új meg új intézetekkel, mert nagy a concurrentia azon könnyűszerű hivatalokra!” (Baloghy 1841: 11.)

56

49


megmozgató egyletek is szükségesnek érezték, hogy működésükről nyomtatásban számot adjanak a publikumnak, elszámolva a közérdekű adakozás vagy a tagok tagdíjainak felhasználásáról – vagyis hogy fenntartsák, illetve fokozzák az irányukban megnyilvánult bizalmat. Ez különösen fontos lehetett azoknál az egyleteknél, ahol egy-egy „aláírás” előre meghatározott időszakra szólt (például az MGE vagy a magyar színház esetében), ahol tehát újra és újra küzdeni kellett a támogatók kegyeiért. Nem csoda, hogy a korabeli hírlapok rovatai közül az egyesületi hirdetés az egyik legdinamikusabban növekvő típus, mely nemcsak a Pesti Hírlapban, hanem a többi újságban is egyre nagyobb terjedelmet követelt magának. Az sem véletlen, hogy éppen ez az a pont, ahol a leginkább megengedhető, hogy a reformkorban „egyesületi mozgalomról” beszéljünk, ugyanis a sokféle érdeket közvetítő és egymástól független egyletek éppen a sajtóhirdetések kapcsán szánták el magukat az egyeztetésre. A kezdeményezésről csupán egyetlen újságcikk alapján tudunk, mely arról számolt be, hogy az Iparegyesület székhelyén 33 egyesület képviselője tartott 1843 novemberében értekezletet. Azt a célt tűzték ki, hogy Egyetemes Egyesületi Hírlő címmel egy olyan lapot szerkesztenek, mely minden hírlap mellett mellékletként megjelenik, és amelyhez bármilyen (akár vidéki) egyesület csatlakozhat, amennyiben a hirdetés terjedelmével arányosan hozzájárul a költségekhez. Bár a szervezés kellően gyakorlatiasan indult (az egyesületi élet doyenje, Schedius Lajos elnökletével tartott ülésen az elvi egyetértés kimondása után Havass József vezetésével választmányt küldtek ki a részletek kidolgozására, hogy majd egy „egyetemes egyesületi közgyűlés” hozza meg a végső döntést), a jelek szerint a kezdeményezés utóbb elhalt. Ezzel együtt jelentősnek tarthatjuk az ötletet, hiszen nagy számú (sajnos név szerint fel nem sorolt) egylet első ízben lépett fel közösen azért, hogy a köztük nyilvánvalóan meglévő, a forrásokért és támogatókért folyó versengést az együttműködéssel egészítse ki.57 A nyilvánosság jelentőségét az is fokozta, hogy az egyesületek a publikum megszólítása útján juthattak újabb támogatókhoz vagy – mint a segélyegyleteknél – további tagokhoz. Az előbbire főként az egyletek saját kiadványai nyújtanak példát, valamint a közadakozásra felszólító utcai felhívások. Jellegzetes, hogy ezek a nyilvánosságnak szánt üzenetek Pesten még az 1830-as években is német és magyar változatban is elkészülnek (ilyenkor némely esetekben filológiailag kikövetkeztethető, hogy a német volt az eredeti és a magyar a fordítás). A tagtoborzásra a taglétszám növelésében fokozottan érdekelt betegsegélyező egyletek esetében találunk példát: az 1830-as és 1841-es évek fordulóján a pesti német nyelvű hirdetési újság, a Kundschafts und Auctions Blatt több számában is tájékoztatást nyújt az Első Pesti Temetkezési és Betegsegélyezési Egylet előnyeiről és a belépés feltételeiről.58 PH 301., 1843. nov. 19., 795. Hivatkozik rá: Szvoboda–Dománszky 1994: 36. A hirdetés megjelentetéséről megalakulása után másfél évvel hoz döntést a Pesti Első Beteg- és Temetkezési Egylet, mely szerint a Pesther Kundschafts Blatt két számában oszlassa el azt a téves hírt, hogy az egylet nem vesz fel több tagot (BFL X. 216. 1. Sessions Prothocoll: 1837. dec. 26.). Ezután ebben (a később Pesther Auctions und Kundschaftsblatt címet felvett) lapban (1838. jan. 1-től), majd más német újságokban jelent meg rövid hirdetés (OZ, 1838. márc. 29.; PT, 1840. júl. 12.) majd a Pesther Zeitungban részletes, gazdag érvanyagot felvonultató, és nem is az egylet által jegyzett ismertetés az egyletről (PZ, 1846. dec. 15.). Lásd alább. 57

58

50


A nyilvánosság megszólítása persze nem csak az egyesületnek fontos hasznos, hanem az azt alkotó egyéneknek is. Az egyleti részvétel jelentős erkölcsi hasznot hozhatott a tagoknak. Ez tűnik ki a Hangászegylet alapszabályának megjelenésekor abban a füzet végén tett ígéretből, hogy később a teljes tagság névsora is meg fog pótlólag jelenni,59 de még inkább abból a nyers őszinteségből, ahogyan a nőegylet újévi adakozásra szóló felhívásai a jótékonykodók nevének gyors kinyomtatását ígérik, és hogy az ezzel kapcsolatos tudnivalók a teljes szöveg egyre nagyobb részét teszik ki (BPJNE 1828; 1834). (A német városokban a tagdíjat fizetni képtelen személyeket kizárták a casinókból, így ott a tagság nemcsak „a polgári társadalombeli állás mércéje volt, de a kereskedő üzleti megbízhatóságát is garantálta”; Sobania 1996: 178. Pesten hasonló esetre nem ismerünk példát.) Összességében a reformkori pesti egyesületek közös tulajdonságainak elemzéséből az derül ki, hogy formai szempontból és megfogalmazott céljaik tekintetében átvették azokat a mintákat, amelyek ekkor Nyugat-Európa országaiban, illetve nagyobb városaiban szintén divatosak, elterjedtek voltak. A következő fejezetekben azt vizsgálom meg, hogy az egyes típusok pesti változatai mennyire reagáltak a városi társadalom tényleges, aktuális igényeire, valamint – azokban az esetekben, amikor erre a célra rendelkezésre áll elegendő anyag – azt is, hogy a pesti adaptáció mennyiben mutatott sajátos tulajdonságokat a nemzetközi (idegen) „mintákhoz” képest.

59

PBHE 1836.

51

2. Szegénykérdés és egyesületi jótékonyság

Az első olyan társadalmi jelenség-együttes, mely kiváltotta a város befolyásos csoportjainak reakcióját, és cselekvésre mozgósította őket, a szegénység és az ezzel együtt járónak tekintett bűnözés rohamos növekedése volt. Egyúttal a korszak egészére nézve is ez a kérdés mozgatta meg a legnagyobb mértékben az erőforrásokat. Ennek eredményeképpen a századelőtől a század közepéig rendkívül differenciált szegényügyi intézményrendszer alakult ki, és e folyamatban kulcsszerepet töltöttek be az egyesületek. Ezek újszerűségének megítéléséhez szükséges előbb azt megvizsgálni, hogy hol tartott a szegényügy a vizsgált periódus előtti Magyarország városaiban.

2.1. A szegényügy helyzete és megítélése a 19. század első felében A szegénypolitika hazai történetét tárgyaló szociológiai összefoglalás szerzője gyakorlatilag evidenciaként közli, hogy a szegénység történetét „az elmúlt 100–120 év” időszakaszán vizsgálja. Máshol 1867-et említi korszakhatárként – amiként könyvében általában is vállalja e köztörténetből átvett periodizáció használatát (Ferge 1986: 17., illetve 8–9, 23.). E gyakorlat annyiban igazolható is, hogy a szerző a modern tömeges szegénység kialakulását az iparosodással hozza összefüggésbe. E döntését az is indokolhatja, hogy a magyar történettudomány adós még a szegénység történetének annak saját logikájából levezetett korszakolásával. A szegénység tipológiájának tárgyalásakor Ferge Zsuzsa az újkort kutató marxista angol történész, Eric Hobsbawm felosztásából indul ki, és a tőle átvett kategóriák közül a pauperizmust és a társadalmi szegénységet tárgyalja. Hobsbawm szerint az utóbbi relatív, míg az előbbi inkább abszolút természetű fogalom, ugyanis a társadalmi szegénység a társadalmi egyenlőtlenséggel függ össze és „alsóbbrendűségi, függőségi vagy kizsákmányoltsági viszonyt implikál”, ezzel szemben a pauperizmus fogalma az önálló létfenntartás szintje alatt élők helyzetét írja le. A szegénység e két változatának megítélése is különbözött a preindusztriális társadalomban, ugyanis a „társadalmi szegénységet” magától értetődőnek tartották, míg a pauperizmust abnormális, tehát megoldásra szoruló jelenségnek (Ferge 1986: 12–13.). A problémát történészi oldalról közelítő Gyáni Gábor viszont elismeri a „tömeges szegénység” létét a preindusztriális korban is. Hangsúlyozza azonban azokat a sajátos jegyeket, amelyek a szegénységnek ezt a típusát megkülönböztetik a modern szegénységtől: míg korábban természeti katasztrófák (például járványok vagy éhínség)

53

szegénykérdés és egyesületi jótékonyság

idején, illetve ciklikusan (kisgyermekkorban, ifjú házasként és öregkorban) fenyegette az egyént a szegénység, a modern szegénység a „tartós és drasztikusan rossz városi életviszonyok”, vagyis a modern urbanitás következménye. A jelenség problematikus voltát csak fokozta, hogy míg a hagyományos szegénységből a „közösségi védőháló” segítségével ki lehetett lábalni, ugyanis ez a kölcsönös felelősségérzeten alapult, addig a szabadversenyes kapitalizmus városának atomizált világában ez a „közösségi szolidaritás” már nem működött (Gyáni 1994: 5.). A fenti gondolatmenetből az is következik, hogy a „modern szegénység” születése a strukturális makrofolyamatok közül elsősorban a rohamos urbanizációhoz kapcsolódott, amellett hogy az iparosodással is kétségtelenül szorosan összefüggött. Számos kora újkori nagyváros hozható fel példaként Londontól Nápolyig, ahol például a kikötői forgalom vonzott nagyszámú munkaerőt a városba, ezzel a kereskedelmi tevékenység időről időre változó sikerének erősen kitett, megélhetésében ettől függő tömegeket kötve a városhoz (Braudel 1985: 533–557.). A városodás és iparosodás tehát nem feltétlenül egymáshoz kapcsolódva vagy egyidejűleg zajlott. Ezt azért szükséges leszögezni, mert a reformkori magyar városrendszer kvantitatív vizsgálata kimutatta, hogy az elsődleges városképző tényező a kereskedelem volt, melyhez képest az ipar alárendelt szerepet töltött be. A sorvadó kézműipar ugyanis nem játszott meghatározó szerepet, a gyáripar pedig még nem alakult ki (Bácskai–Nagy 1984: 213–215, 259–261.). Az előző fejezetben igyekeztünk bizonyítani, hogy ez a megállapítás Pestre is érvényes. Amiképpen Magyarországon nem a 19. század utolsó harmadában „született meg” a tömeges szegénység, úgy az általa okozott problémák kezelésére irányuló törekvések is régebbi keletűek. Lényeges különbség mutatkozik azonban a modern, illetve a preindusztriális szemlélet és megoldási kísérletek között. A modern szociálpolitika – Heller Farkas szerint – „keletkezésénél fogva munkáspolitika”, tartalmát tekintve pedig átfogóbb és differenciáltabb a szegénygondozásnál, magába foglalja ugyanis a tömeges-törvényes munkásvédelmet és a munkás-önsegélyezést is, a szintén fejlődő rendszerű munkásjóléti közigazgatás mellett (Gyáni 1994: 7.). A korábbi szegénygondozás ezzel szemben jogilag kevésbé szabályozott, eszközeit tekintve kezdetlegesebb, alanyai pedig értelemszerűen nem a munkások. Témánk szempontjából a szegénypolitika illetékességének és területeinek bővüléséhez hasonlóan jelentős módosulás az, hogy a 19. század során megváltozott a kérdésben kezdeményezőként fellépett aktorok szerepvállalása. Az állam részvétele elsősorban az iparosodás korában nőtt meg. Nem mintha ezt megelőzően az állam közömbösen szemlélte volna a pauperizmus jelenségét, vagy éppen ne tudott volna róla. A felvilágosodás elvei közé tartozott, hogy az állam feladata bizonyos egészséges életmód, ruházkodás és táplálék biztosítása minden alattvaló számára, ugyanakkor a közbiztonság védelme is a koldulás korlátozását kívánta meg. A Mária Terézia királynő udvarában tanácsadó Az urbanizáció és az indusztrializáció viszonylagos függetlenségét hangsúlyozza szintén (a dualizmus korszakáról szólva): Gyáni 1997d. Az állam, a (kassai) helyhatóság és a jótékony egyesület viszonyát is vizsgálja tanulmányában: Czoch 2000.

54

A szegényügy helyzete és megítélése a 19. század első felében

Sonnenfels fogalmazta meg, hogy minden „alattvalónak” kötelessége dolgozni; a renyhét kényszerítheti erre az állam, a munkaképtelent azonban köteles eltartani – így a koldulás és a munkakerülés egyként megszűnik (Csizmadia 1977: 23–28.). Az elmélethez a „gyakorlat” is illeszkedett; a szegényügy elsősorban rendészeti kérdésként jelent meg a vezető európai államokban. A magyarországi 1775-ös, majd 1788-as koldusrendelet is ennek megfelelő eszközöket alkalmazott: kitoloncolást a külföldi koldusok esetében, törvényhatósági összeírást a többiek számára (akik zöme naplopó, erkölcstelen, alamizsnát kizsaroló szimuláns) és tömlöcöt a származási helyükre való visszatérés elől makacsul vonakodók részére. A rendeletek kívánatosnak nevezték helyi ispotályok felállítását, szigorú és egységes szabályzattal, mely az egyenruha viselésétől és a nem-katolikusok elkülönítésétől kezdve a csekély bérért történő dolgoztatásig és az így nyert fizetés mértékletes-józan felhasználásának elrendeléséig sok mindent előírt. II. József a rászorultság megvizsgálását is elrendelte, és a rászorultak esetében a község köteles volt az ellátásról gondoskodni (Csizmadia 1977: 31–35.). Ez a szemlélet feltétlenül újdonságot jelentett a szegénykérdés kezelésében. A korábbi országos szintű rendelkezések ugyanis több szempontból sem voltak „államiak”: jellegzetesen az egyházhoz kötődtek (például egy Árpád-kori törvény szerint a tized egynegyedét a nyomorgóknak kell adni), de a helyi léptékű megoldási kísérletek – így a szegények ápolására felállított kórházak – is eredetileg a szerzetesrendektől származtak, és csak később kerültek városi fennhatóság alá (Csizmadia 1977: 16.). A felvilágosult abszolutizmus szegénypolitikája azonban csekély mértékben valósult meg Magyarországon. A kora újkori szegényügy elsősorban a magánjótékonyság keretei közt működött, míg a hatósági szegénypolitika valóban csak a 19. század második felében vált jellemzővé. Pesten például részint jómódú polgárok (1775-ben egy római katolikus polgár, később egy görögkeleti asszony) jótékony adományaként születtek szegényeket támogató alapítványok, ugyanakkor – a városi szegényügy korai szakírója megítélése szerint „jellemző módon” – főurakat vagy a „dús gazdag papságot” hiába keresni az adakozók között (Barth 1877: 12.). A korabeli értelemben vett – tehát a szegénygondozási és gyógyítási funkciót el nem különítő (Tóth-Könyves 1931: 21.) – „népjóléti” intézmények így is sokasodtak Pesten. A 18. század első felében alapított Bürgerspitalt (polgárkórházat) követte a királyi invalidusház (a hadirokkantaknak lakást és támogatást nyújtó intézmény), az 1796 körül felépült Rókus-kórház, a pesti izraelita hitközség kórháza 1806-ban, utóbb 1839-ben pedig – immár egyesületi alapon – a szegénygyermek-kórház. Ezek mellé sorolhatók a görögkeleti felekezethez tartozók kórházai és a nőegyleti intézmények (Engländerné 1930: 95.). Távolról ide sorolható továbbá a már említett Vakok Intézete is. Mindezeket az 1830-as évektől – a következő fejezetben tárgyalandó – egyesületi önsegélyezés is kiegészítette. (Fontos azonban kiemelni, hogy ez utóbbi esetben már más volt a „célcsoport”: ezek az egyletek nem a pauperizmus szintjén lévők megsegítésére törekedtek, hanem a városi társadalom középső csoportjai védekeztek ily módon a lecsúszás ellen. Vagyis irányukat tekintve nem „lefelé” – tehát hierarchikus viszonyt implikálva – mutattak, hanem horizontális szerveződésnek tekinthetők.)

55


A szegénykérdésre reflektáló intézménytípushoz kapcsolódott az 1780 körül életre hívott városi Szegény Intézet is. A pesti klarissza zárda helyén a rend 1785-ös feloszlatása után kialakított intézmény sajátos módon egyesítette a városi és az egyházi jegyeket, ugyanis vezetését a városi tanács egyik tagja és a városi adminisztráció egyik írnoka látta el két-három „szegények atyja”, vagyis a bizottságban ingyen szolgálatot vállaló tehetős polgár közreműködésével, anyagi alapját viszont a városi templomokban, illetve a plébániákon tartott évi három nagymise alkalmával végzett perselyezéskor befolyt összeg jelentette. Az így összegyűlt pénzt segélyként osztották szét azon szegények között, akik maguk jelentkeztek támogatásért, és akiket a bizottság erre érdemesnek talált. Az így megítélt rendszeres segély azonban hangsúlyozottan nem a létfenntartást volt hivatva biztosítani. Ennek a felfogásnak megfelelt az a megszorítás is, hogy a teljesen munkaképteleneket kizárták ebből az ellátásból (helyette a városi polgárkórházba vették fel őket). A Szegény Intézet által segélyezettek száma a századforduló körül meghaladta az átlag havi 250 főt (illetve az ezek háztartásában élőket), a téli hónapokban pedig a 350 főt is (Tóth-Könyves 1930: 29.). Ilyenformán – egy később használt terminuspárt alkalmazva – mind a nyílt, mind a zárt szegénygondozás alapvető formái kialakultak a 19. századot megelőzően Pesten. Összegezve a szegényügy helyzetéről eddig leírtakat, megállapítható, hogy (1) a szegénykérdést a tárgyalt kor – elsősorban a felvilágosodás szellemi hatásának köszönhetően – már felismerte; (2) megfogalmazódott a rászorultság elve is, mely a gyakorlatban a kérelmek eseti elbírálásában nyilvánult meg; (3) ugyanakkor a megközelítés elsősorban rendészeti szempontú volt; (4) a kevés létrejött intézmény gyakorta differenciálatlanul gondozta a támogatásra szorultakat (betegápolás és szegénygondozás sokszor nem vált külön); (5) ezek az intézmények az igazgatás szempontjából nem működtek egységesen; (6) a szegénykérdés megoldása szempontjából sem voltak átfogó szemléletűek; végül (7) kevés embert érintettek. A szegénység terjedését és mértékét a 19. század eleji Pesten eddig nem vizsgálta mélyebb kutatás. A város korabeli társadalomtörténetének feltárása szempontjából kiemelkedő – az előző fejezetben már hivatkozott – szerzők közül Kósa János és Nagy Lajos szintetikus igényű munkáikban egyáltalán nem foglalkoztak a kérdéssel, Bácskai Vera pedig az adókivetés gyakorlatának elemzése alapján állapította meg 1838-as árvíz körüli időszakról, hogy „tágult a távolság gazdagok és szegények között, s ez utóbbiak a lakosság mind nagyobb hányadát alkották” (Kósa 1937; Nagy L. 1975; Bácskai 1988: 197.). E fejlemény tünetének tekinti, hogy az 1838-as árvíz után a városi adózókra kivetett közteher átlagosan is csökkent. Ez lebontva azt jelenti, hogy több mint kétszer annyi kézművesmester fizetett kevesebb jövedelemadót 1840-ben, mint a századfordulón; hogy e „vesztesek” legnagyobb része szabó és varga volt, tehát a leggyakoribb és a legszélesebb igényeket kielégítő iparágak képviselői; hogy míg a napszámosok 60 százaléka fizetett ilyen adót 1797-ben, 1840-ben kevesebb, mint egyötödük; és hogy összességében csökkent a legények adóterhelése is (Bácskai 1988: 212–216.). Bár az adókivetés mint fontos várospolitikai döntés megszületésében

56

A szegényügy helyzete és megítélése a 19. század első felében

számos egyéb (például hatalmi) tényező is szerepet játszhatott, a fenti összefüggés valóságtartalmát látszik igazolni, hogy a reformkori Pestet ábrázoló irodalmi művek is mind gyakrabban szólnak a szegénységről és a bűnözésről (Bácskai 1988: 197.). A téma feldolgozatlanságát indokolhatja a specifikus források – például a szegényekről készült összeírások – hiánya, ami valószínűleg nem a levéltári selejtezésekre vezethető vissza, hanem arra, hogy ilyenek nem is készültek. Nincs arra utaló nyom, hogy a városi hatóság gyűjtött volna erre vonatkozó adatokat, a város lakosságára kirótt adóösszeírások pedig egy kivételével elvesztek. (Az az egy is csak a háztulajdonosokra, valamint az egyes szakmák folytatóinak összességére együttesen kivetett adótételeket tartalmazza, de nem az egyes adózók által fizetett összes adót.) A vagyonosodás és szegényedés kérdését így csupán közvetett forrásokon keresztül lehet vizsgálni, mint amilyenek az ártörténeti adatok, az egy-egy család egymást követő nemzedékeinél felvett hagyatéki leltárak, a városi szegényügyi intézmények iratanyaga – ezekkel e helyütt nem foglalkozom. Másfelől a szegényedés reprezentációját nyújtó jótékonykodás eszköztára és dinamikája is képet festhet az elszegényedés folyamatáról. A városi társadalom egyes csoportjainak változó vagyoni állapotáról „objektív” képet legfeljebb akkor tudunk konstruálni, miután egymásra vetítettük az e források elemzéséből levonható tanulságokat. Kérdés mindamellett, hogy nem hasonlóan fontos kérdés-e az, hogy a városi lakosság „szubjektíve” hogyan ítélte meg helyzetét. Ezzel kapcsolatban Christian Topalov tanulmányára utalok, melynek szerzője kétségbe vonja, hogy a munkanélküliség fogalma „felfedezés” eredménye. Ehelyett azt állítja, hogy megalkotói „föltalálták” azt, a fogalom ugyanis „reformer csoportok elméleti munkájának köszönheti létét” (Topalov 1998: 299–300.). Bár Topalov a 20. század elejét vizsgálta, a párhuzam vonását indokolhatja, hogy az itt vizsgált időszakban is „társadalomreformer” személyek ideologikus tevékenysége nyomán bontakozik ki a szegénység visszaszorítására irányuló kezdeményezés. E szemléleti váltás hazai adaptálására tett kísérletet Gyáni Gábor, amikor a szegény ség középkori keresztény percepciójától való újkori eltávolodást vizsgálta. Gyáni értelmezésében e folyamat során a könyörületesség viszonyulását fokozatosan kiegészíti, majd felváltja a korrekciós nevelés attitűdje, amellyel a csavargó és munkakerülésre hajlamos embertársak jó útra térítése válik az Istennek tetsző cselekedetnek (Gyáni 1999: 58.). Fokozottan jellemző ez az új stratégia a városok polgári világára, melyben a szorgos munka kitüntetett szerepet játszik, ahol a dologtalan koldusokban a polgári biztonságérzetet fenyegető elemeket látnak. A folyamat során előbb a „munkátlanok” elzárására került sor, és a szelekcióra: kik a támogatásra érdemesek, és kik azok, akik saját hibájukból jutottak bajba, egyben „meg is javíthatók”. Később a számukra létrehozott intézményekben is egyre nagyobb jelentőségre tett szert a dolgoztatás: a szegényházak mellett dologházak alakultak ki. Aligha véletlen, hogy a szegénység kezelésének összekapcsolása a munkára kényszerítéssel „a korán polgárosodó, egyúttal protestáns 1841/2. Pesti adólajstrom: FSzEK. A forrás – kissé felületes, téves olvasatokat is tartalmazó – ismertetése: Nagy D. 1988.

57


Hollandiában és Angliában terjedt el széleskörűen” (Gyáni 1999: 65.), de az ilyen gyakorlatot megvalósító dologházak későbbi – ám az itt tárgyalt korszakot megelőző – felbukkanásáról a katolikus Spanyolországból is tudunk (Im Hof 1995: 207–208.). A 19. század első felében a városi társadalom befolyásos csoportjai Pesten is sokat és árnyaltan foglalkoztak a szegénység problémájával. Törekvéseik olyan intézmények megszervezéséhez vezettek, melyek jellegzetes módon egyesületek szervezésével jártak együtt. A korszakot tehát intézménytörténeti szempontból újabb és újabb szervezetek létrehozásával, illetve átalakításaival lehet jellemezni. Persze nemcsak az intézmények száma nőtt, hanem az azokban gondozottaké is, ha e bővülés nem is tartott lépést a városi népesség növekedésével. Hasonlóan fontos folyamat az, hogy a szegénykérdés megoldására irányuló erőfeszítésekben involvált városlakók tömege is egyre duzzadt, és az ő szándékaik koordinálására szintén korábban nem ismert utak keletkeztek. Ha azt nem is tudjuk összességében felbecsülni, hogy a forradalmat megelőző félszáz év alatt a szegénység mint társadalmi probléma „objektíve” enyhült vagy ellenkezőleg, nyomasztóbbá vált, fogalmának tematizálása, a városi társadalom elitje és az ehhez hasonulni igyekvő középcsoportok öntudatának megerősödése, valamint egy kifinomult intézményrendszer kiépülése karakterisztikussá teszi a korszak szegényügyének történetét. Más korabeli (nyugat-európai) nagyvárosokkal ellentétben Pesten hosszú ideig nem csatlakozott e törekvések aktív támogatóihoz a városi hatóság. Tudunk például arról, hogy egy „általános” dologház alapítását már a királyi Szépítési Bizottmány – Hild József által 1804-ben készített és 1808-ban uralkodói jóváhagyást is elnyert – terve is a feladatok közé sorolta, ám ennek létrehozását két évtizeddel később is mint „folyamatban lévőt” említi egy 1827-ben megjelent városismertető (Források 1971: 40–46.). Tudjuk, hogy 1807-ben a királyi biztos jóváhagyta a városházon belül egy dologház létesítésének tervét, 1808-ban a városi tanács be is szerezte (a Helytartótanácson keresztül) a bécsi dologház személyzetéről és ezek fizetéséről szóló jelentést, ám ezután a kezdeményezés elhalt, valószínűleg anyagi természetű okok következtében. A kezdeményezés – intézményi szempontból – a Helytartótanács, továbbá a nádor által vezetett pesti Szépítési Bizottmány, a városi hatóság és a választott polgárság álláspontjainak ütköztetése közben formálódott. A napóleoni háborúk végével kezdődő dekonjunktúra, a devalváció és az egyidejű éhínség okozta krízis vezetett végül oda, hogy a városi szegénykérdés kezelésére döntések, majd nyomukban intézmények születtek. Általánosságban elmondható ezekről, hogy egyesületekhez kapcsolódtak, melyek tényleges társadalmi hatásával azonos jelentőségű szellemi tevékenységük: a szegénykérdés tematizálása, problémaként való bemutatása és – a szervezők kapcsolatrendszere révén – idegen minták adaptálása. A folyamat során kiemelkedő szerephez jut a már korábban is alkalmazott, de ebben az időszakban A brit történetírás ún. életszínvonalvitája is „eldöntetlen” maradt, noha a kiterjedt kutatások nyomán nagy mennyiségű adatot sorakoztattak fel az elszegényedés-tézis védelmezői és kritikusai. BFL VPG 930. AN., 1060. AN.; Rokken 1930.

58

a pesti jótékony nőegylet

új területekre (hályogos vakok látásának helyreállítására, gyermekgyógyászatra, a felgyógyultak számára szolgáló átmeneti otthon létesítésére) terjeszkedő gyógyító tevékenység, a reformpedagógiák hatására a kegyességre és munkára nevelő oktatás, és a kereseti lehetőségüket vesztettek megsegítése céljából a „munkahelyteremtés”, mely a legdurvább munkától az igényesebbekig terjedt. Ezzel együtt egyre újabb „célcsoportok” kerültek e társadalomreformerek horizontjába. Az itt tárgyalt egyletek tagjaik révén egymással is kapcsolatban álltak, egymást követő megszervezésük szakosodásnak is tekinthető. Az alábbiakban elsőként a folyamat elindításában döntő szerepet játszó pesti jótékony nőegyletet vizsgálom.

2.2. A Pesti Jótékony Nőegylet A városi szegénység kérdésének első nyilvános megfogalmazója és kezelésének első kezdeményezője a Pesti Jóltévő Asszonyi Egyesület (Pesther Wohltätiger Frauenverein) néven megalakult nőegylet volt. Ez az egyesület több szempontból újat teremtett a városi szegénygondozás történetében: alapítói kutatták és elődeiknél következetesebben gondolták végig a városi szegényprobléma természetét, a megoldás érdekében a korabeli mércéhez képest kifinomult intézményrendszert hoztak létre, és céljaik elérésére viszonylag eredményesen mozgósítottak társadalmi erőforrásokat.

2.2.1. Az egyesület történetének áttekintése

1817 tavaszán született meg Pesten a kezdeményezés: a városban élő nélkülözők támogatására intézményeket kell létrehozni. Ezek megszervezésére és felügyeletére alakult meg a nádorné, Hermina főhercegnő pártfogásával Pesten és Budán 1817 tavaszán a nőegylet, és már az első évben létrehozták – a kor terminusát használva – „intézeteiket” (Anstalten), mai szóval intézményeiket, melyek többsége csupán intézménytörténeti szempontból is újdonságot jelentett a pesti, sőt a magyarországi szegényügy szempontjából. Az egyesület megalapítását a források szerint Hermina főhercegnő kezdeményezte, bár a későbbiek ismeretében kérdéses, hogy az ötlet felvetésében nem játszott-e az övéhez hasonló szerepet a pesti evangélikus gyülekezet világi vezetése. Az engedélyezési eljárást követően, 1817. április 22-én a Helytartótanács rendeletet bocsátott ki, melyben „az ország minden megyéjét jótékony egyesület alapítására” szólítja fel, és mivel jelenleg közpénz nem áll rendelkezésre e célra, magánegylet (Privat Verein) formában; „különösen a gazdagabb földbirtokosokat, mellettük pedig a tehetősebb egyéneket és városlakókat” ezek támogatására kéri. Az alapításra és az egyes intézményekre lásd az egylet kiadványait: BPJNE, statútum/2, Dologház 1817/a, Cseresnyés 1819, PJNE 1817–18, PJNE 1823–26, PJNE 1826–30, PJNE 1817–33, Hasznos Mulatságok 1835. 1. fé. 4–5. BFL VPG, 1637. AN. (HT. 1817/12375.)

59


Ez az intézményháló már az alapításkor olyan gyorsasággal kezdett kiépülni, hogy valószínűleg előzetes eltervezettséget, esetleg máshol már alkalmazott minták ismeretét és adaptációját sejthetjük emögött. A – későbbi terminológiát alkalmazva – mind nyílt, mind zárt szegénygondozó intézeteket magában foglaló rendszer első eleme a segélyosztás volt, amit sűrűn egymás után követett az „asszonyi kézimívek boltja” (1817. május), egy önkéntes dologház megalapítása (1817. július) és egy hályogos vakokat gyógyító kórház létesítése (1818. június). 1819-ben – fizikailag és szervezetileg is a dologházhoz kapcsolva – egy szegény gyerekeket tanító iskola működtetését szervezték meg. Ezek mellett már az első években további támogatási formák alakultak ki: a pesti egyetem orvosi karán tanító neves orvosok felajánlották, hogy az egyesület által küldött szegény betegeket ingyen kezelik; a magányos és szegény betegeket a városi polgárkórházban egyleti költségen gyógyították; gyámoltalan gyermekeket helyeztek el önként jelentkező tanítóknál vagy „becsületes gyámanyáknál”; stabil egzisztenciájú, ám az éhínség miatt alkalmilag pénzzavarba került mesterembereknek kölcsönt nyújtottak; Trattner nyomdász (akinek felesége a nőegyletnek alapítástól választmányi tagja volt) kedvezményes áron állította elő az egyesület propagandáját biztosító kiadványokat. Ezek az intézmények évtizedekig fennmaradtak, ha jelentőségük és kihasználtságuk az idővel változott is. Hamar megszűnt azonban egy ígéretes foglalkoztatási forma: a királyi dohánymonopólium gondviselőjének felajánlása, hogy az egyesület által ajánlott „rendtartó, szükséget szenvedő embereknek […] munkát és keresetet fog nyújtani”. E lehetőséget legalábbis egyedül az első évi tevékenységet bemutató, 1818-ban megjelent kiadvány említi (PJNE 1817–18: 9.). Az így megalapozott intézményszerkezet ezután egy bő évtizeden keresztül nagyjából változatlan maradt, és csak 1830 körül terjeszkedett tovább. Ekkor az egyesület elhatározta, hogy a városban betiltják („eltörlik”) az utcai koldulást. A cél elérésének érdekében 1830. augusztus 18-án – nyolcnapos folyamatos hirdetés után – a városi vezetés képviselői lakásukon felkeresték az „idevaló” koldusokat, a nőegyleti választmányi tagok egyenként „szorosan megvizsgálták”, majd összegyűjtötték, osztályozták őket, mindenkiről „gondoskodva”. Ez azt jelentette, hogy előbb szelektálták azokat, akik csak nemrég érkeztek Pestre – ezeket „idegennek” minősítették, majd kiutasították a városból –, továbbá azokat, akiket szimulánsnak vagy segítségre nem szorulónak ítéltek – az ő számukra egyszerűen megtiltották a koldulást. Ezután kihirdették a koldulás „eltörlését”, majd az egyesület létrehozott egy kimondottan a koldulás megszüntetését célul kitűző alapot, aminek javára felajánlandó adományokért a következő év során az egész várost végigjárták. A rászorulókat beosztották részint a régi intézményeikbe, részint azokba, amiket újonnan szerveztek. Ezek: egy-egy, a kényszerítő dologház elődjének tekinthető „kényszerítő gyámintézet” a munkakerülőnek és megbízhatatlannak minősített egykori koldus férfiak, illetve nők elhelyezésére, ahol felügyelet alatt tartották és dolgoztatták őket; egy ápolóintézet a magatehetetlen agg

BFL Int. 613.

60


és nyomorék, de munkaszerető személyek részére, ahol csekély bérért dolgozhattak, amíg tudtak; a „lábadozók” (reconvalescensek) háza a kórházi kezelésre már nem, „szociális” támogatásra viszont még szorulók számára; végül megszervezték az előbb említett gyűjtésből befolyt összeg kiosztását a koldulásba visszaesni hajlamos személyek számára. Erre egy elkülönített (az addigi egyleti pénztártól független) kasszát alakítottak ki Müller Ferenc választópolgár és patikus vezetésével. Ám a nőegylet minden igyekezete kevésnek bizonyult a szegényprobléma megoldására. Megalakulásukkor a nádor a két nőegylet támogatására kérte fel Buda és Pest vezetőit, amit ünnepélyes nyilatkozatokkal Pesten a két városvezető testület – a városi tanács meg a tekintélyes céhpolgárok és kereskedők alkotta választott polgárság – ki is nyilvánított. Azonkívül azonban, hogy a városigazgatás csúcsán lévő két személy felesége bekapcsolódott az egyesület tevékenységébe – egy építési tárgyú kérvény ügyén, egy, az egylet által követelt adósság behajtásának alkalmával, és az egylet pénztartalékának a városhoz történt kihelyezésén kívül – semmiféle kapcsolatról nem szólnak a városi tanács működését dokumentáló levéltári források.10 A városi vezetésnek a koldus- és szegénykérdés iránt mutatott érdektelensége az 1830-as akció idejére megszűnhetett. Ekkor ugyanis az egyesület már több szinten is a városi hatóság segítségét vette igénybe. Így az erre a célra kezdett gyűjtést már nem maguk a nők végezték, hanem a három külváros esküdtjei irányították, és ők is adták át az összegyűlt pénzt a nőegylet képviselőjének. Emellett a szükséges rendészeti feladatokat is városi alkalmazottak látták el: a koldusok egy helyre gyűjtésénél városi poroszlók segédkeztek, és a város alárendeltségében hozták létre a „koldusbírók” (Bettelvogt) munkakörét is, akik feladata ettől kezdve a nyilvános utcai koldulás megakadályozása volt a város területén.11 Ezután néhány évig büszke híradások jelentek meg a sajtóban arról, hogy Pesten végleg „eltöröltetett” az utcai koldulás, de az 1840-es évek újságcikkei ismét a pesti városkép állandó szereplőiként tartják számon a koldusokat.12 Ekkor azonban a koldusügy kezelése már nem a nőegylet hatásköre volt. 1833-ban ugyanis az egyleti elnök kérésére a nádor elrendelte, hogy az összes „intézetüket” adják át egy bizottságnak, amelyet a Helytartótanács egyik tanácsosa vezet, és amelyben a városi igazgatás, a választott polgárság képviselői és egy királyi ügyész vesznek részt.13 A város végül a nagyobb intézmények közül a dologházat, a szegényiskolát és az ápolóintézetet vette át, továbbá a koldusügy teljes kezelését; végül a nőegylet irányítása alatt csak a „házi szegények” segélyezése, a női kézimunkák boltja és a BFL VPG 1637. AN (a városi tanács 1817. május 12-i, 2854. határozata alapján). BFL Rel. 2930 AN. A városi hatóságok hasonló passzivitásáról számol be Csizmadia Andor a kolozsvári dologház létesítése kapcsán (Csizmadia 1977: 47–51.). 11 BFL Int. 613 AN. 12 Például Hazai és Külföldi Tudósítások, 1830. 2. 15. (aug. 21.), 113.; vö. Nagy Ignác: A koldusbíró, Életképek, 1844. 1. 43–53. 13 József nádor rendeletét lásd BFL Int. AN. 613, a következményeket pedig BFL IV. 1209. 1. kötet. Az egyik választmányi tag visszaemlékezése szerint családja és a nádor beszélte rá Telekinét, hogy az egylet adja át az intézményeket, mivel ő addigra vagyona nagyobb részét feláldozta az egyesület javára (Liedemann 1899: 26.).

10

61


hályogos kórház maradt (Tóth-Könyves 1930: 31.). Ezután a nőegylet csak a „házi szegények” segélyezésével foglalkozik, jelentősége minden tekintetben csökken: bevételei megcsappannak, korábban önálló füzet formában megjelent beszámolói pedig ezentúl a városi szegénygondozó intézetek elszámolását közzétevő, 2-3 évenként kiadott füzetének részei lesznek. A tevékenységükről szóló sajtóhírek egyre inkább az adakozók névsoraivá alakulnak át, és az egyesület aktivistáit – a jelek szerint utoljára 1840-ban megjelent – hatósági kiadvány sorolja fel. A nőegyletet ettől kezdve kevésbé az aktivisták, mint az adakozók jelenítik meg a nyilvánosság előtt, bár a „kerületi asszonyságok” névsora egy pesti kalendáriumban ezután is évről évre napvilágot látott (Blaskovits 1837–1847).

2.2.2. Az intézmények

A városi szegénység okát és természetét megvizsgálva az utcai koldusok különböző csoportjainak kezelésére a nőegylet más és más módszereket vezetett be. Fontos fejleménynek számít, hogy a probléma lényegét a munkaalkalom hiányában látták, ezért különbséget tettek munkaképesek és munkaképtelenek között. Azokat, akik a jobb időkben képesek voltak magukat és családjukat eltartani, de az éhínség és az áremelkedés miatt nyomorba jutottak, hitellel segítette az egyesület, hogy talpra tudjanak állni. Bár erről a fajta tevékenységről keveset tudunk, feltételezhető, hogy ebbe a körbe tartozott Molz István pesti szabómester és felesége, akik 100 váltóforint kamatmentes hitelt kaptak egyéves lejáratra 1817 júliusában a nőegylettől. Az esettel azért foglalkozott a városi tanács, mert a házaspár mindkét tagja örökös nélkül halt meg még a lejárat előtt, és az egylet azt kérte a magisztrátustól, hogy az elhunytak hagyatékából térítsék vissza a nyújtott hitel összegét.14 Az eset kapcsán keletkezett iratokból kiderül, hogy Molzék műhelye a Terézváros belső részében állt, albérletben laktak, melyet nem tudtak rendesen fizetni, és minden vagyonuk néhány rossz állapotban lévő bútor volt. A kölcsön felvétele után kilenc hónappal készült hagyatéki leltáruk szerint vagyonuk elárverezése során (a zálogházból kiváltott tárgyak értékét is beleértve) 82 váltóforint folyt be, amit azonban 191 váltóforint adósság terhelt. Nem tudjuk eldönteni, hogy Molzék esete mennyire általánosítható, az viszont az összegek nagyságrendjéből is kitűnik, hogy a nőegylet kedvezményes kölcsöne nem bizonyult elegendőnek az „újrakezdéshez”. A munkaképes, de rendszeres kereset híján élőket munkalehetőséghez igyekeztek juttatni. A „fajnabb kézi munkához értő”, de áruikat az általános szegénység miatt eladni képtelen nők számára hozták létre az „asszonyi kéziművek boltját”. Ennek keretében vállalta az egyesület, hogy özvegy Graf Anna posztókereskedő – egyben az egylet választmányi tagja – az előkelő Váci utcában működő boltjában értékesíti az ilyen segítségért folyamodók termékeit, egyúttal a megrendelést és az anyagot is biztosítja számukra. A „szemérmes szegényekre” gondolva azt is lehetővé tették, hogy az „esméretlen maradni kívánók” a választmány bármelyik tagját felkeresve „illendő áron” 14

BFL Rel. 954 AN.

62


adhassák el munkájukat az egyletnek. Ez az intézmény a jótékonykodó adakozásra sajátos lehetőséget is kínált, amennyiben a tehetősebb hölgyek által „mulatság végett” készített és az egyletnek felajánlott kézimunkát is átvette. – Az intézmény az 1837 körüli évektől a beszámolók szerint már rentábilisan működött (1839–40-ben több mint kétszáz „szegény anyának és lányának” kínálva munkát), ám a hirdetmények szerint hasznot nem az üzlet tulajdonosának hajtott, mert ő személyes profit nélkül vállalta az üzemeltetést (RA 1839–40). Az intézmény ekkor azonban már nem az 1833 körül e tevékenységtől visszavonult Grafné üzletében, hanem a Váci utcában néhány házzal odébb, Liedemann Ferenc Bernát, a vállalkozói ethoszt követő nagykereskedődinasztia szerényebb ambíciójú tagja boltjában árulták az elkészült ruhaneműt, aki legalább 1847-ig ellátta ezt a feladatot (Blaskovits 1837–1847).15 A szakképzetlen, csak napszámos jellegű és durvább munka elvégzésére alkalmas férfiak és nők számára egy „keresetházat” (Erwerbshaus), későbbi nevén önkéntes dologházat (freiwilliges Arbeitshaus) állítottak fel.16 Ez az intézmény az akkor a város széléhez közel eső Nagymező utcában egy bérelt házban működött, és az ott dolgozók fonással, szövéssel, szabó- és asztalosmunkával keresték kenyerüket. A dologházban foglalkoztatottak naponta jártak be otthonukból, és a korai – az önkéntesség elvén alapuló – dologházakra jellemző módon például azt is megválaszthatták, hogy igényt tartanak-e főtt ebédre, melynek értékét a bérükből vonták le. Az így foglalkoztatottak kész termékeit a heti piacokon árulták, bérüket pedig a végzett munka függvényében a főfelügyelő és az egyesület közösen állapította meg. Minden dologházi munkásról vezettek egy jegyzőkönyvet, amelyben összeírták munkáikat, és jellemezték magaviseletüket. Az egylet megalakulása után pár évvel a dologházhoz kapcsolódva hozták létre a „szegény gyerekek iskoláját”. Ebben az árvákat és azokat a gyerekeket tanították, akik otthonról nem kapták meg a szükséges ellátást, és így koldulni kényszerültek. Ezek a gyerekek az alapvető ismeretek elsajátítása mellett különféle mesterségeket is tanultak az iskolai oktatás keretében. A szakképzés egyben a kitartásra való nevelést is jelentette: minden gyermek egy-egy szakmát kezdett tanulni, és addig nem válthatott, „míg abban magát nem tökéletesbítette”. A hatévesnél fiatalabb, vagyis a tanuláshoz még kicsi gyerekeket köztiszteletben álló asszonyoknak adták át „nevelés és tartás végett”. A nőegylet másik fő tevékenységi területe a munkaképtelenek gondozása és a betegek gyógyításának támogatása volt. Ezt részben a jótékonykodás bevett eszközével oldották meg, vagyis alamizsnát – napi, heti vagy havi rendszerességgel készpénzt, 15 Jelenkor, 1837. 13. (február 15.) és 1838. 18. (március 3.), Budapesti Rajzolatok, 1840. 5. (január 17.), Hírnök, 1842. 12. (február 3.). A legelső hónapokban, 1817 májusa és júliusa között, még mielőtt Grafné átvette volna ezt a feladatot, egy egyesületi kiadvány szerint Liedemann György Bernát árusította üzletében a „kézimunkákat” PJNE 1817–1818: 4.). Mivel a család ilyen nevű tagjáról nincs tudomásunk, feltehető, hogy csupán elírás történt, és ebben az esetben is Liedemann Ferencről van szó. 16 Dologház létesítéséről már az évszázad elején vitatkozott a város választott polgársága, és a Szépítési Biztosság városrendezési tervében is szerepelt ez a törekvés. BFL IV. 1201/b 930 AN, 1060 AN, 1629 AN, 1886 AN, 1962 AN.

63


ételt, ruhát, tűzifát – osztottak a gyámoltalan öregek és a „házi szegények” között. – A betegek gyógyulásához kórházi kezelésük költségeinek átvállalása és a „lábadozók” otthona mellett elsősorban a hályogos vakok kezelésével járult hozzá az egylet. Az erre a célra létrehozott kórházat, mely egyben az egylet egyik „legeredetibb” intézménye volt, a pesti és a budai nőegylet közösen tartotta fenn. Benne a kor szaktekintélyei, az orvosi kar szemészprofesszorai (a korszak legnagyobb részében Fabinyi János Teophil és Bugát Pál) ingyen végezték a műtéteket. A vakok gyógyításának szegényügyi relevanciáját mutatja, hogy az 1830. nyári koldusösszeíráskor felvett adatok szerint a koldusok között különösen sok lehetett a vak; az összeírt 256 koldus közül 32 egészségi állapotánál jegyeztek fel ilyen problémát. (Azt azonban csak néhány esetben tették hozzá, hogy az illető szemproblémája éppen a hályog.) Az is valószínű azonban, hogy sokan elmenekültek az összeírás elől, aligha magyarázható másképpen ugyanis, hogy az összeírtak átlagos életkora 61 év volt. Ráadásul a látók ezt feltehetően könnyebben megtehették, így ez a számadat a valóságosnál nagyobb arányt mutathat.17 Ugyanakkor a vakok egyesületi gyógyításának jelentőségét fokozta, hogy az ország minden részéről érkeztek ide – és az egyesület kimutatásai szerint nagy arányban meg is gyógyultak18 – vakok (Cseresnyés 1819).

2.2.3. Az egyesület tevékenységének mérlege

A nőegylet tevékenységét nemcsak abban az értelemben tekinthetjük kiterjedtnek, hogy széles intézményrendszert alakított ki, hanem annyiban is, hogy viszonylag sok embert támogatott: 1817 és 1833 között (saját kimutatásuk szerint) az egyesület összesen több mint 10 000 szegény családot segélyezett, közel 1000 beteg ápolását támogatta anyagilag, mintegy 2000 főt foglalkoztatott a dologházban, és több mint 800 nőt juttatott munkához a kézimunka-raktár révén. Ezek a számok a korabeli Pest 40 000 – 60 000-es lélekszámához viszonyítva nem nevezhetők alacsonynak (PJNE 1817–33; Nagy L. 1975: 373–374.). Noha az 1833-as döntés indokaként a „tökéletesbülést” (Verbesserung) jelölték meg, mégsem mondhatjuk, hogy az egyesület kudarcának az lett volna az oka, hogy a jelzett intézmények vagy maga az egyesület szakszerűtlenül működtek. Az egylet a királytól jóváhagyott alapszabály szerint tevékenykedett, rendszeresen tartott választmányi üléseket, amelyen a jegyzőkönyvet a két titoknok: Schedius Lajos pesti egyetemi tanár és egy ügyvéd, Tessedik Pál vezették. A szigorú hierarchia szerint felépített szervezet vezetőit háromévente újraválasztották – bár arról nincs adatunk, hogy ez mennyivel jelentett többet a formalitásnál. Az egyesület bürokratikus működésének további bizonyítéka az, hogy minden egyes pénzmozgásról nyugtát kellett adni, nemcsak az adakozónak és a kifizetésekkor, hanem még a szervezeten belüli BFL Int. 613 AN. Az 1820-as kimutatás szerint az első évben a tizenhat felvett feketehályogos közül kilenc teljesen meggyógyult, míg három „mint gyógyulhatatlan elbotsájtatott”. (Ugyanez a második évben: 14-ből 11 gyógyult és 2 gyógyíthatatlan, a harmadikban rendre 18-ból 11, illetve 2. A fennmaradó betegek esetében részleges javulást sikerült elérni.) Hasznos Mulatságok, 1820. 2. félév, 40., 313–314. 17 18

64


pénzátadásokkor is, és ezeket az iratokat megbízólevelek és különféle névjegyzékek, valamint jegyzőkönyvek egészítették ki (BPJNE statútum/b). Noha ezekből egy sem maradt ránk, feltételezhetjük, hogy az egylet kötelességének tartotta rendszeresen és részletekbe menően beszámolni gazdálkodásáról és tevékenységéről a nyilvánosság előtt. Az is valószínűsíti, hogy a szabályokat be is tartották, hogy évente a királynak is jelentést tartoztak tenni.19 A működés professzionalizmusa mellett szóló további érv lehet, hogy a nőegylet munkájához számos neves orvos adta nevét a fent ismertetett módon, és hogy több, a városban élő gyógyszerész együttműködött az egyesülettel különféle kedvezményeket kínálva.

2.2.4. Az egyesület létrehozásának gazdasági-társadalmi okai és szellemi háttere

A Pesti Jótékony Nőegylet működésének első másfél évtizedét mint intézménytörténeti nóvumot úgy foglalhatjuk össze, hogy (1) addig ismeretlen szervezeti formában (egyletként), (2) a keresztény egyházakhoz tartozók körén belül felekezetsemlegesen és (3) változatos eszköztárt igénybe véve megújították a szegénygondozást, amelyet hagyományosan az egyházak folytattak, és amely elsősorban az alamizsnaosztásra szorítkozott. A továbbiakban azt vizsgálom, hogy milyen tényezők vezettek az egye sület megszervezéséhez. A Pesti Jótékony Nőegylet létrehozása több tényezővel is magyarázható. Már e könyv bevezetőjében is utaltam a napóleoni háborúkkal összefüggő konjunktúra gazdaságot fejlesztő hatására. A nagyarányú bevándorlás azonban hamar súlyos problémává vált, amint a háború befejeződésével, a szállítási utak újbóli átrendeződésével és a pénz elértéktelenedésével dekonjunktúra kezdődött. Az állam a háború alatt egyre fokozódó eladósodását a pénz kétszeri, összességében drasztikus mértékű leértékelésével próbálta meg kezelni, mely a városi lakosság körében (is) nagyarányú elszegényedést okozott. Emellett két egymást követő év rossz termése és az ennek nyomán támadt éhínség is hozzájárult ahhoz, hogy 1817 elején tömegessé vált a nyomor. Bécsben 1817. február végén alakult egy szegényeket támogató egyesület (ami nem azonos az 1810-ben megszervezett bécsi jótékony nőegylettel), amely április végére jelentős összeget gyűjtött össze közadakozásból.20 Nemcsak a szervezeti forma állt készen mintaként a pesti jótékony nőegylet előtt, hanem a létrehozandó intézmények típusait is ismerhették. A 18. századtól szerte Európában alapítottak olyan szegényházakat, melyek rendeltetése a koldusprobléma enyhítése volt, és ezekben – a felvilágosodás által elítélt – alamizsnálkodás helyett neveléssel és a munkára való szoktatással próbáltak változtatni a helyzeten. Valenciában például már 1777-ben E kiadványok előbb évente, majd – 1820-tól – a választmány megbízatási idejének megfelelően háromévenként jelentek meg, utóbb pedig az 1830–31-es akció lezárulásáról, végül pedig az intézmények átadásakor egy, a fennállás teljes tartamát áttekintő összegzés látott napvilágot. E füzeteken túlmenően más módokon is megjelent az egylet a sajtó nyilvánossága előtt: az első években az egyes intézményeik célját és tevékenységét ismertető füzetekben, az egyleti kiadványokat referáló újságcikkekben, majd az adományozók listáját közlő és a rendezvényeket hirdető híradásokban és – egy ízben – a jótékonyságot méltató divatlapi cikkben. 20 HKT 1817. 1. fé. 18. (március 1.) és 36. (május 3.).

19

65


létrejött egy „közhasznú társaság”, mely a „tétlenkedésnek és a koldulásnak” próbált véget vetni (Im Hof 1995: 207.). Megjegyzendő azonban, hogy míg a gazdasági okok egyértelműen szerepet játszottak a pesti jótékony nőegylet megalakulásában, ez az összefüggés a későbbiekben nem mutatkozik erősnek. Azt várhatnánk ugyanis, hogy a gabona (mint az élelmezés legalapvetőbb nyersanyaga) árának változása együtt mozog akár a segélyezettek számával, akár az összegyűjtött adomány mennyiségével. Ehhez képest az éves átlagár 1819 és 1848 közötti ingadozásait vizsgálva feltűnő, hogy a csúcsok (1821, 1828, 1842, 1847) nem esnek egybe időben a nőegylet tevékenységének élénküléseivel és lanyhulásával, amit az általuk támogatott személyek számával és a költségvetési tételek módosulásával mérhetünk.21 Szembetűnő az az elhatárolódási törekvés, ahogyan a korábban alkalmazott támogatási elvektől megkülönbözteti magát a nőegylet. Pontosan igyekeztek meghatározni a rászorultság elvét, amikor felsorolták a „kerülhetetlen szükségeket”: az élelmet, lakhelyet, öltözetet, fűtést és betegség esetén az orvosi ellátást. Akik ezeket képesek lennének megszerezni, de „restségből, korhelységből, büszkeségből” ezt nem teszik, azok alamizsnával való támogatását egyenesen bűnnek tartották. Az „érdemtelen” szegények segélyezését szerintük „a vallás és az okosság, és erkölcsi és polgári kötelességek egyaránt tilalmazzák”. Az a mondat, hogy „a csupa alamizsnálkodás választás és különbség nélkül […] rendetlen, bizonytalan, drága, sőt jóltekintve nem keresztyén segedelem, mivel azáltal a csalást előmozdítjuk és a szorgalmat gyengítjük”, egyben közelebb visz e gondolat eszmei eredetéhez: a felvilágosodásra adott válaszként jelentkezett keresztény megújulási mozgalomhoz, a pietizmushoz. Ez a 18. század elején kiteljesedő és elsősorban a német protestáns területeken virágzó mozgalom a bensőséges vallásosságot hirdette, és tevékenységében kitüntetett szerepet szánt a nevelésnek és a jótékonyságnak. Nevelési elvei között ingyenes szegényiskolák nyitását és az iskolákban a mesterségekre nevelés polgári praktikumát ösztönözte.22 Ezeket az elveket a pesti nőegyletben nemcsak az általános deklarációk szintjén látjuk viszont, hanem az árvaiskolában alkalmazott pedagógiában is, amelynek kettős célja „elmebeli tehetségeik kifejtése”, ami a „minden hasznos polgárban megkívántató esméretek megszerzése”, és az, hogy „eleve rendes munkásságra szoktassanak”. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a hittanon, az olvasásra, írásra és számolásra tanító órákon túl a természettörténetből csak „a legszükségesebb ismereteket” kell megszerezniük, tanulják viszont „a mesterség és egészség tudományát”. A munkaórák során egy-egy mesterséget tanulnak ki, és az egylet vállalja, hogy a fiúkat pesti mesterekhez, a lányokat pedig szolgálatba helyezi el, így a munkavégzés képességén kívül munkához is juttatja

Graphikus 1873. Pukánszky–Németh 1994: 184–186. Max Weber kiemeli e vallási irányzatot abból a szempontból, hogy náluk is „kombinálódott az intenzív jámborság az ugyanilyen fejlett üzleti sikerrel”, ami szintén analóg a pesti evangélikus nagykereskedők karrierjével (lásd alább!) (Weber 1982: 41.). A pietizmusról friss, a korábbi, főleg teológiai szempontokat vizsgáló ábrázolások után immár néhol társadalomtörténeti kérdéseket is érintő áttekintés: Wallmann 2000. 21 22

66


diákjait.23 A pietista hatás egyébként egyáltalán nem véletlen, ha figyelembe vesszük a pesti evangélikus egyház központi szerepét az alapításnál (erről alább esik részletesen szó), valamint a személyes kapcsolatokat. Schedius Lajos titoknok például pozsonyi háttérrel rendelkezett – apósa annak a pozsonyi líceumnak volt az igazgatója, amelynek korábbi nagy hatású vezetője, Bél Mátyás a pietista pedagógia vezéralakjánál tanult Hallében, vele közeli kapcsolatba került (Francke saját gyermekeinek nevelését bízta Bélre) és oktatási elveit maga is alkalmazta.24 Megjegyzendő, hogy Schedius évtizedeken át a pesti evangélikus egyház iskolafelügyelője volt, emellett az evangélikusok országos tantervének egyik kidolgozója, és aligha független tőle a 1818-ben megalapított pesti evangélikus lányiskola létrehozása sem (Hittrich 1923: 23.). Az egylet másik titkára, Tessedik Pál pesti ügyvéd pedig azonos – a szintén a német evangélikus földön, a jenai egyetemen képzett – Tessedik Sámuel Pál nevű fiával; Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkészként a parasztgyerekek számára a falusi életre nevelő iskolát hozott létre az 1780-as években, ahol a feleslegesen soknak tekintett iskolai anyag szűkítésével a kétkezi munkára és a vallásosságra nevelte diákjait.25 Az egylet védnöke, a württembergi dinasztiából származott Mária Dorottya nádorné pedig abból a német tartományból érkezett, ahol a pietizmus a legmélyebb gyökereket eresztette, és ahol még a 19. század elejéig is meghatározó szerepet játszott az egyházi életben (Wallmann 2000: 150–174.). Mária Dorottya egyébként aktív szervezője volt a pest-budai kegyességi törekvéseknek (ökumenikus Biblia-óráin egyszer a katolikus Széchenyi is részt vett; támogatta a zsidókat térítő skót misszionáriusok evangelizációs munkáját), emellett – az evangélikus egyháztörténet-írás szerint – hatott a katolikus Brunszvik Teréz hazai kisdedóvást megteremtő kezdeményezésére is (Fabinyi 1997b: 8–11.). A szintén württembergi születésű evangélikus választmányi tag, Liedemann Frigyesné Riecke Róza viszont éppen a nádorné „egyre durvább pietizmusával” („immer schroffer werdende Pietismus”) magyarázta, hogy tartózkodóan fogadta a főhercegnő barátságos közeledését (Liedemann 1899: 26.). A polgári szorgalom erénye és – a szó protestáns változatára utalva – keresztyén jótékonyság így kapcsolódott össze a pesti nőegylet korai tevékenységében. Tévedés lenne azonban csupán jámbor altruizmusnak tekinteni az egyesület munkájába fektetett anyagi és szellemi energiát. Az egylet létrehozói kezdettől korlátozottnak tekintették mozgásterüket, „kényszerítő módokhoz nem nyúlhatván”, és így a városi koldulást csak az önként munkát vállalókkal tudták csökkenteni. Azoknak a „veszedelmes” koldusoknak a semlegesítésére azonban, akik „életük napjait inkább henyeségben, korhelységben töltik el, és a koldulás színe alatt tolvajságot s több más rossz cselekedetet űznek”, a nőegylet szerint csak egy felsőbb hatalom által létrehozandó „kényszerítő intézet” segítségével lenne mód. Az egyesület működésével kapcsolatban egyébként már szinte a kezdettől kritika fogalmazódott meg, mely szerint a nőegylet nem képes hatékonyan kiszűrni a 23 24 25

Iskola 1822. Magyar nyelvű ismertetésére lásd például PJNE, 1823–26. Pukánszky–Németh 1994: 248–251.; EOL PE III.a.31. Schedius Lajos klasszikus életrajza: Doromby 1933. PJNE, 1823–26; PJNE, 1817–33; Pukánszky–Németh 1994: 264–266.; Nagy 1857–68: „Tessedik” címszó.

67


támogatást meg nem érdemlőket. „Fájdalmas és valóban siralmas tapasztalás, mikor minden nap tapasztalhatni, hogy az elfajult csalárdság […] annyira nevekedett, hogy azon idő óta, mióta ez a kegyes gondoskodás folyamatba indult, a koldusnak nevezettek száma seregszámra nevekedik” – írta egy hírlapíró 1817 nyarán. Az általa bemutatott eset egy, a cikkíró szerint eléggé jól (saját élelmét „kétszeresen, néha 6-szorosan is”) megkereső Duna-parti rakodómunkásról szól, akinek felesége „szemérmetlenül” a „maga, mintegy törvényes rátáját” követeli az „alamizsna osztogató Nagy-asszonyságtól”. Az újságcikk azonban nem csupán csalással vádolja az ilyen segélykérőket, hanem „korhelységgel” is, amiből egyenesen következik, hogy „száz szemének kell a segedelem-pénzt kiosztó kegyes Asszonyságnak lenni, hogy az ilyen dologkerülő csapszékezők a valóban ügyefogyott szájából a bétevő falatot ki ne kapják”, tanácsa pedig, hogy „egy körmönfont controlleur-társaságot” is fel kellene állítani „a hordó-méheknek a heréktől lehető megvédelmezésire”.26 A kolduskérdés megoldását az egyesület a rendszerető városi lakosság önvédelmének tekinti. Már az 1817 körüli kiinduló helyzet elemzésekor felhívták a figyelmet arra, hogy külföldön és Magyarországon a drágaság és az éhínség miatt „főképp a nagyobb városokban, hol az embereknek ezen szegény neme összegyűl, a közcsendesség és -bátorság [értsd: közbiztonság – T. Á.] csonkulni, közönséges betegségek és más veszélyek eredni kezdettek”, az egyleti intézmények pedig „a vétkek és bűnök eltávoztatását” szolgálják. Az utcai koldulás eltörlését ennek megfelelően a város „minden pallérozott és rendszerető lakosinak nyilván és leghatározottabban kinyilatkoztatott kívánságának” megfelelően tűzték ki célul 1830-ban, ugyanis a koldulás „ezen város népességének nevekedésével feneképpen terjedni, s amint sok fővárosokban megtörtént, kiirthatatlanná válni látszott” (PJNE 1826–30). A szövegből az is érzékelhető, hogy szerzője – feltehetően maga Schedius – felismeri, az urbanizáció folyamatának általános problémájáról van szó. Az egylet munkálkodásának viszonylagos eredménytelenségét is azzal magyarázza, hogy ugyan már korábban is százaknak segített, „kik egyébként utca-koldulásra kényszeríttetvén felette terhesek és veszedelmesek, de legnagyobb részt el is vesznek”, mégis „mennél csekélyebb lett […] ezeknek számok az itteni népességhez képest, annál több idegen koldusok tolakodtak ide naponként, főképpen pedig az országos vásárok alkalmával, az országnak minden részeiből, kik közül azután is sokan letelepedtek” (PJNE 1826–30: 17–18.). Egy kevéssel később megjelent beszámoló pedig még szélesebb összefüggéseket – a kereskedelem növekedését és a fővárossá válást – vet fel, mikor így fogalmaz: „Hazánk városi közt egy sincs, melyben annyi és oly különféle szerencsétlenség és nyomorúság érné egymást, mint Pesten. Ez természetes következése nagyobb, s majd minden nap nevekedő népességének; számtalan idegenek idecsődülésének, kik itt vaktában telepedvén meg, szerencsét várnak; a szüntelen terjedő kereskedésnek, s miatta szükségképpen szaporodó napszámosoknak, kik csupán mindennapi keresetből élnek; végre a Város különféle öszveköttetésének az országgal, 26

NG 1817. 18. 284–285.

68


minél fogva csaknem minden, még távol lévő vidéken is történt viszontagságban annyira, amennyire részes” (PJNE 1830–31a). Ennek a felfogásnak meg is felelt az a gyakorlat, hogy az 1831-es koldusösszeírásnál azt is megkérdezték az összeírtaktól, hogy pesti születésűek-e, és ha nem, akkor mióta tartózkodnak a városban, és volt-e korábban nekik (vagy házastársuknak) itt munkájuk. Mint ahogy az a bánásmód is, hogy a város határába feliratokat és őröket helyeztek el az idevándorló koldusok visszatartására, és az 1830–31-es akció során is először az „idegen” koldusokat utasították ki a városból.27 A „társadalmi ellenőrzés”28 igénye más vonatkozásban is megnyilvánul a nőegylet tevékenységében. Igaz ugyan, hogy a nélkülözők megsegítését „a szerencsésebb lakostársak”, „a közszükség idején elégséges vagyonnal és gazdagsággal megáldottak […] felséges kötelességének” tekinti, de például a dologházban az elvégzett munka után járó bérnél óvakodni kell a „túlfizetéstől”, mert az nem ösztönözné eléggé a támogatottat arra, hogy az egyleti intézményeken kívül munkát keressen. Hasonló okból a segélyeket is alacsony szinten érdemes tartani, nehogy a segélyezettek hozzászokjanak, mert ez szemben állna a munkás életmódra való törekvésnek. A dologházban egyébként is szigorú házirendet tartottak fenn, amelynek része volt a tisztaságra és rendre szoktatás (például tisztasági előírások), a szolidaritásra nevelés (bizonyos munkákat, így a terítést és a helységek takarítását a munkások maguk végezték egymást váltva), a könnyű elbocsátás veszélye (az összeférhetetlen viselkedés, az idegenek előtti panaszkodás és kéregetés, valamint az elöljárók iránti tiszteletlenség esetén), de a külső munkavállalás ösztönzése is (akár napokig távol lehet lenni, ha „valami hasznot hajtó munkát vállalt magára rövid időre” az illető) (PJNE–Dologház 1817b). A Pesti Jótékony Nőegylet kiadványaiban érzékelhető a „középosztályi” törekvés a városi közrendet veszélyeztető okok elhárítására, ennyiben az „alsó” társadalmi csoportok ellenőrzésére; megnyilvánul továbbá a keresztényi felebarátság eszméje és a tevékeny polgári életvitel terjesztésének kísérlete is. Összességében az így kirajzolódó értékrendet joggal nevezhetjük polgárinak, azzal a kitétellel, hogy érvelésében a kereszténység eleme is hangsúlyt kap.29

2.2.5. A nőegylet működése a bevételek és a kiadások szerkezete alapján

Érdemes azonban azt is megvizsgálni, hogy a nőegylet valóságos tevékenysége mennyiben tükrözi a fenti elveket. Az egyesületek tevékenységéről ritkán marad fenn olyan érzékletes beszámoló, mely nem számszerű adatokat tartalmaz, hanem

BFL Int. 613. AN. A social controlt, az angol nyelvű társadalomtörténet szociológiától kölcsönzött műszavát a magyar irodalom „társadalmi ellenőrzés” vagy „társadalmi fegyelmezés” fordításban használja. Az utóbbi valószínűleg sikerültebb kifejezés, ugyanis a fogalom mindazon társadalmi folyamatokra és intézményekre utal, amelyeken keresztül a tekintéllyel és hatalommal bíró csoportok saját normáikat a társadalom többi rétegére kényszerítik. Ideértendő tehát az erőszak közvetlen eszközein (rendőrségen, börtönökön) kívül az oktatás, a jótékonyság, a szegénygondozás és a vallás is, melyek ideológiák átadására alkalmas intézmények (Thompson 1989). 29 A korabeli polgári értékrend más aspektusait – a takarékosságot, szorgalmat, a családi élet ideálját – mutatta ki Bácskai Vera a vállalkozói mentalitású pesti nagykereskedők végrendeleteit elemezve (Bácskai 1989: 174–183.). 27 28

69


plasztikussá is teszi a működés valóságát. A jótékony nőegylet esetében rendelkezünk egy ilyen beszámolóval Splényi Béla memoárja révén, akinek édesanyja választmányi tag volt. Splényi báró, aki 57 éves korában fogott hozzá emlékirata megírásához, így tudósít egy 14 éves kori emlékéről: „[…] sok helyütt valódi nyomorra akadtunk. Egész életemre beható hatást tett ez reám.” Splényi visszaemlékezése szerint a „választmányi nők” kötelessége volt „a segélyre méltókat az egyesület elé terjeszteni […] és az erre kapott segélypénzekkel őket mindjárt segélyezni”, és ez az egyleti alapszabálynak meg is felel. Egy ilyen célú nagypénteki külvárosi – igaz, budai30 – utat fest le a szerző, melyre elkísérte anyját, és amely során Splényiné a „szegényebb látszatú házakba” betérve „az elől lakóktól” tudakolta meg, hogy „van-e kiválóan szegény család vagy ember a házban”. A történetből megtudjuk, hogy több nyomorgó elismerte ugyan, hogy nagyon szegény, ám ők azt ajánlották a főúri hölgynek, hogy a támogatást adják inkább a náluk is nyomorultabbaknak; hogy a „jobb módúak” igyekeznek kerülni a szegénység látványát, „megváltják magukat alamizsnával e látástul, az utcai koldust csalónak tartják, sok esetben joggal, sok esetben azonban igazságtalanul”; valamint hogy a szerző „tapasztalatlan” lévén nem figyelt fel a valószínű „gúnymosolyra”, mely a szegénység méreteihez képest aránytalanul kis segélyeknek szólhatott. Kérdéses azonban, hogy Splényi e nézetei és „megfigyelései” valójában nem az emlékirat megfogalmazásának idejéből származó gondolatait rögzítik-e; nem inkább a dualizmus kori, mintsem a reform kori szegénypercepcióról árulkodnak-e, illetve hogy ezen a téren történt-e változás az 1830-as évek óta eltelt félszáz esztendő során. Konkrétabb része a történetnek, hogy Splényiné egy kilencgyermekes, elszegényedett kézműves családját ekkor vette „különösen párfogása alá”. Ez abból állt, hogy a legidősebb (12 éves) lányt saját házába szolgálatba fogadta, majd a bevált cselédet falusi gazdaságába is magával vitte; továbbá hogy három másik testvért (köztük egy fiút) egymás után szintén saját házához helyezett el, ám velük a család nem volt elégedett (Splényi 1984: 133–134.). A közvetlen, patriarchális segítségnyújtás másik típusa az lehetett, amikor az egyesület vagyonos tagjai a családapákat támogatták: egy, az 1830-as koldusösszeírás idején a Belvárosban elfogott 19 éves fiú azt vallotta, hogy apja Orczyéknál takarít, ő pedig koldulásával nyomorék anyján próbál segíteni.31 A rendelkezésre álló források kínálta szűkös lehetőségek között a nőegylet tényleges tevékenységének, egyúttal e tevékenység eredményességének átfogó elemzése csak formális szinten végezhető el. Ismerjük az egyesület közgyűléseire készített és a Arról nincs adatunk, hogy anyja a budai nőegyletben ilyen tisztet látott volna el 1833-ban, azt viszont tudjuk, hogy 1831 körül a pesti nőegylet aktivista tagja volt Splényi Ignácné. Splényiék az 1820-as évek végén Pesten, az Ürményi-házban laktak, ám a szerző apjának főhadparancsnok-helyettesi, anyjának pedig csillagkeresztes dámává történő kinevezése után Budára költöztek (Splényi 1984: 65, 78.). Az eset azt is jelzi, hogy a nőegylethez tartozás mint közéleti aktivitás erősebb lehetett, mint a helyhez kötődés. Más olyan példákat is ismerünk, amikor nőegyleti tag a budai és a pesti egylet között „mozgott”: az 1830–31-es lista szerint Pesten tevékenykedett báró Boryné báró Hellenbach Karolina és Gyürky Pálné Kapy Amália 1823–1825 között még a budai egyletnek volt – jóllehet „külső”, de szavazati joggal bíró – tagja („auswärtig wirkende Mitglied mit Sitz und Stimme”; BNE 1823–1825). 31 BFL Int. 613 AN. 30

70


nyilvánosság elé terjesztett számadásokból a bevételek és a kiadások szerkezetét.32 Ezen belül a bevételeket magán-, illetve közadakozásra (ideértve például a kulturális rendezvények belépődíjainak árát is), valamint az egyesület által ösztönzött munka ellenértékére (az elkészített árukért kapott összegek) és a munka után járó bérre bontva megtudhatjuk, hogy mekkora rész származott a hagyományos támogatási formából (az alamizsnálkodásból), és mekkora az egyesület újszerűségének és sajátosságának tekinthető munkaalkalom-teremtésből. A költségvetés másik oldalán pedig az állapítható meg, hogy a teljes bevétel mekkora részét osztották ki segélyként (készpénz vagy naturália formájában), és mekkora került vissza a dologház és a többi munkát adó intézmény gazdálkodásába (nyersanyag, munkaeszköz). Ezek az arányok szimbolikusan jelzik, hogy az adakozók „befektetése” a nélkülözők munkára nevelésébe mennyire járt sikerrel, még ha az ilyen következtetések értéke nyilvánvalóan viszonylagos is. A bevételek között az adakozások aránya jól mutatja, hogy a bevételnek több mint a fele (57%-a) az eladott áruk értékéből származik. Ehhez az egyharmad részt meghaladó arányban járulnak a különféle pénzsegély-formák: az évenkénti adományok (16%) és az ún. „költségek pótlására” szánt segélyek (19%, ezek felajánlásának körülményeiről a források nem szólnak). Ezek mellett alárendelt szerepet játszik a karitatív célú színi előadások, koncertek és jelmezbálok jövedelme (6%, pedig e rendezvények a jótékonysági egyletekről szóló újsághírek legismertebb, visszatérő eseményei), és az olyan források, mint a városi kamara hozzájárulása (a koldulás eltörlése óta), a végrendeletekben a nőegyletre hagyományozott összegek, a kölcsönre kiadott pénztári maradvány kamata vagy a segélyezettek által törlesztett tőkepénzek. Az is látszik az adatokból, hogy amint az alapítás korának éhínséggel fenyegető válsága elmúlt, a közvetlen adakozás hajlandósága is hamar alábbhagyott, és legközelebb csak az 1830–31-es nagy gyűjtés idején támadt fel. A másik legfontosabb bevételi forrás, a dologházban, a szegényiskolában és a kézimunkaboltban eladott áruk eladásából származó jövedelem viszont nominálisan nagyjából egyenletesen nőtt, a teljes bevételen belüli arányát tekintve az alapítást követő évek növekedése után 1819-től csak kis mértékben változott (1830–31 körül, a kolera és a széles körű adománygyűjtés időszakában enyhén csökkent). Ami a befolyt összegek felhasználását illeti, a dologházi munkához szükséges nyersanyag és eszközök beszerzése jelentette a legnagyobb, a teljes kiadás közel felére rúgó tételt (45%), emögött a munkások bére és az alkalmazottak (munkafelügyelők stb.) fizetése következett (26%), valamint a segélyezettek között szétosztott készpénz, élelem, fa (24%). Az egyes tételek dinamikája hasonló tendenciát mutat, mint amit a bevételeknél figyelhettünk meg, annyi különbséggel, hogy az első években csökkenő PJNE 1817–1833. Megjegyzendő, hogy a forrás által megadott kategóriákat összevontam és egyes esetekben átneveztem. Fontos továbbá, hogy a forrásban megadott értékek a két közgyűlés között eltelt időszak hosszúságának megfelelően változtak, ezért ezeket az összehasonlíthatóság érdekében standardizálni kellett. Ezért minden időszakra az egy évre eső átlagos értéket számoltam ki, ami természetesen elfedi az egyes évek közötti lehetséges változásokat. A grafikus ábrákat lásd: Tóth 1998: 474–478. 32

71


segély a húszas évek közepétől lassan nőni kezd, majd 1830 után az 1817 körül kiosztott összeg több mint kétszeresére nő. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a város és az egylet közvetve így fizette meg a koldulás betiltásának az árát. A pénzsegélyekhez képest fokozottan érvényes ez a naturáliákra. Összességében növekedés jellemzi az egyleti intézmények munkatevékenységével kapcsolatos kiadásokat – a nyersanyagra kiadott összeg erőteljesebben, de rapszodikusan, a dolgozók munkabére és az alkalmazottak fizetése kiegyenlítettebben nőtt; bár 1823 és 1826 között, majd 1831 után átmeneti csökkenés állt be. Mindez az egyes tételek arányainak módosulásában úgy jelentkezik, hogy a pénzsegélyezésre szánt összeg kezdeti 40%-os aránya hamar 15, majd 10% alá esik, ahonnan végül 20% körüli értékre emelkedik vissza (1830–31-re). Ám ha a természetben szétosztott segélyeket is hozzászámítjuk, akkor sem érte el újra sem az 1817-es szintet, sem pedig a nyersanyagra szánt összeget. A nőegylet által támogatottak számának változásait módszertani okokból is nehezebb elemezni.33 Összességében elmondható, hogy a segélyezettek száma mindvégig kiemelkedően magas. Az első évben 1117 családot támogattak, ezután csökkenés állt be, de amikor a legalacsonyabb volt a segélyezettek száma (519 család, az 1823 és 1826 közötti időszakban, ami évi átlag 173 családnak felel meg), akkor is meghaladta az összes támogatott felét. Az alapítás utáni években beállt esés jelezheti az előidéző okok csökkenését, vagyis az éhínség elmúlását, de a segélykérések elbírálásának szigorodását és az adakozókedv csökkenését is. Másfelől az is jól látható, hogy az 1830–31-es időszakra számuk ismét felszökött, ami nyilvánvalóan a koldulás eltörlésével kapcsolatos akcióval (és persze a kolerajárvánnyal mint kiváltó okkal) függ össze. Ha viszont a segélyezetteken kívül vizsgáljuk a támogatottak (tehát a foglalkoztatottak és az egylet költségén gyógyítottak) belső arányát, akkor egyértelmű tendencia rajzolódik ki. Folyamatosan nő ugyanis a dologházban foglalkoztatottak (az első évi 144-ről az 1830-ban regisztrált, egy évre számított 302 személyre), illetve az ehhez kapcsolódó iskolában tanuló gyerekek aránya (a kezdeti 71-ről 150-re). Eközben a kézimunka-lerakóhely jelentősége folyamatosan csökkent: 1818-ban még 176 nőt támogattak így, az 1820-as évek végére viszont évi átlag 31 nő értékesítette a nőegyleten keresztül kézimunkáit. Összességében a Pesti Jótékony Nőegylet költségvetésének elemzése azt mutatja, hogy az egyesület vezetői nem csupán az elv deklarálásának szintjén tartották fontosnak a munkára való nevelést és szoktatást, hanem a gyakorlatban is a munkavégzésre helyezték a hangsúlyt, és ennek eredményeként tekintélyes és egyre növekvő volumenű termelőtevékenység folyt az egyesület intézményeiben.

Nem tudjuk ugyanis, hogy az egyes (1–4 év között változó hosszúságú) időszakok során ápolt vagy segélyezett személyek vagy családok ténylegesen mennyi ideig részesültek az egyesület támogatásában – csupán hetekig vagy esetleg esztendőkön át. Vagyis az egyes ciklusokban megadott értékek összeadandók-e, ha a korszak egészének teljesítményét akarjuk kimutatni. Az adatok számszerűsíthetőségét tovább csökkenti az a tény, hogy egyes intézmények családokat illetve háztartásokat láttak el (segélyezés, gyakorlatilag a dologház is), mások viszont egyéneket (kórház, iskola). 33

72


2.2.6. Összetétel és társadalmi támogatottság

A Pesti Jótékony Nőegylet fellépése és működése azt tükrözi, hogy a város rohamosan súlyosbodó problémáját, a szegénykérdést az addigi hazai gyakorlathoz képest újszerű módon, a felvilágosodás szellemében és polgári eszközökkel igyekeztek enyhítenimegoldani. Felmerül a kérdés, hogy vajon a városi társadalom mekkora részét és mely csoportjait sikerült e cél érdekében megnyerni? E kérdés megvizsgálását – a bevezetőben leírtaknak megfelelően – különösen szükségessé teszi az a tény, hogy eddig elsősorban az országos intézmények tagságát vizsgálták, és – aligha meglepő módon – az országos és vármegyei politikában meghatározó rendi csoportokat: főrendűeket és benepossessionatus köznemeseket, illetve ezek családjait találták legnagyobbrészt az egyesületek résztvevői között. Kérdés azonban, hogy egy sajátosan városi léptékű tevékenységet kifejtő egyesület esetében hogyan alakulnak a rendi arányok? A városok tipikus lakója, a bevett történészi szemlélet szerint invenciótlan, műveletlen – és csekély vagyonú – egyénekből állt („régi”) polgárság nagyobb szerephez jutott-e ezekben? További speciális adottság, hogy Pesten ekkoriban igen magas a nemesség létszáma,34 amint arra a bevezetőben is utaltunk. A rendi állás szerinti összetétel megoszlása az egyesületi hierarchia különböző szintjein a társadalom rendiességének mértékére is rávilágít. Fontos azonban figyelembe venni, hogy az egyesület társadalmi támogatottságát nem csupán a (kiváltságolt) rendi helyzet: a főnemesi, nemesi és polgári jogállásúak aránya minősíti. A nőegylet sajátos irányultsága alapján feltételezhető, hogy a városi érdekeltség és illetőség is számít, mely a motivációt segíthet megmagyarázni – idesorolhatjuk például a rendszeres jelenlétet Pesten (a foglalkozás vagy hivatali tisztség okán, a környékbeli nemesség számára vonzást jelentő szórakozási lehetőségei miatt), továbbá a pesti háztulajdont. Kérdés továbbá, hogy a tradicionálisan az egyházakhoz kötődő szegénygondozás egyleti keretek közé kerülve mennyiben reprezentálja a város felekezeti megoszlását. Vizsgálatra szorul végül az is, hogy a nőegylet munkája vajon mennyiben tükrözi a nők társadalmi szerepéről nyitott első nyilvános viták korában (Fábri 1999) a nők megnövekedett szociális aktivitását, illetve mennyiben a férjekét, apákét, barátokét – tehát a hozzátartozó férfiakét. Az alábbiakban tehát az egyesület társadalmi bázisát vizsgálom, részint a tagság összetételét elemezve, részint azonban ennél tágabb értelemben: az adakozások és a végrendeleti kegyes hagyományok adatait feldolgozva. A Pesti Jótékony Nőegylet tagságának vizsgálatát megkönnyítik a nyomtatásban is megjelent listák, melyek rendeltetésük szerint a „közönség előtt való beszámolás” céljából, emellett viszont alighanem a reprezentáció igényével közlik az összes tag nevét. Ezen a ponton szükséges a forrásokkal kapcsolatban néhány módszertani észrevételt tenni, melyeket nem csupán a jótékony nőegylet esetében célszerű figyelembe venni, 34 Schams az 1820-as évek elején 3000 főre becsülte számukat, míg a város teljes lakossága néhány évvel később (1827-ben) meghaladta az 56 000 főt (Nagy L. 1975: 373. és 341.).

73


hanem a többi egyesület esetében is. A tagnévsorok sokszor pontatlanok, például egyes vezetéknevek eltérő írásmódban fordulnak elő, néhány esetben pedig hasonló keresztneveket összekevernek a különböző kiadványokban. Ezek a hibák jellemzően polgári rendű személyeknél fordulnak elő; azoknál tehát, akik kevésbé „közismertek”, és a szedőnek nem tűnt fel a tévedés. A feldolgozást az is nehezíti, hogy noha a névjegyzékek – a feltüntetett rangok és címek révén – eligazíthatnának a tagok rendi állását illetően, a német és a magyar nyelvű kiadványok más gyakorlatot követnek. A német nyelvű szövegekben használt von a korabeli szokás szerint ugyanis ekkorra már nemcsak a köznemeseket illette meg, hanem minden olyan társadalmi helyzetű személyt, aki több-kevesebb joggal úrnak tekinthette magát: honoráciorokat, katonatiszteket, (az írnokoktól felfelé) városi tisztviselőket, sőt némely forrásokban még a választott polgárok számára is „kijárt”. Azt is figyelembe kell venni, hogy a (férj nevét viselő) asszonyok esetében a von rendszerint a férj rendi helyzetére utalt. Ezzel szemben a magyar nyelvű nyomtatványokban csak a főnemesi rangot lehet ezen a módon megállapítani. Érdekes kivétel ez alól a szabály alól az 1817–1818-as időszakról beszámoló füzetben alkalmazott gyakorlat, ahol különbséget tesznek „asszonyok” és „asszonyságok” között – Kietaibel Pál botanikus, egyetemi tanár felesége a főnemes feleségekkel együtt „asszonyság” ebben a forrásban, míg a nem-nemes kereskedő és kézműves polgárok feleségei csupán „asszonyok” (PJNE 1817–1818). Ezeknél is súlyosabb probléma az, hogy – amiként ez a társadalomtörténeti vizsgálatoknál gyakran előfordul – a források annyira hézagosak, hogy emiatt az eredmények statisztikai összegzésre alkalmatlanok. A személyek visszakeresésére alkalmas források (névsorok35) elemzése után összességében csak egyenetlen kép alakítható ki az egyesület összetételéről, mivel ezek nem teszik lehetővé, hogy az összes személyt a fenti szempontok mindegyike szempontjából is besorolhassunk. A férjek rendi státusát majdnem minden esetben sikerült meghatározni, valamint azt, hogy polgárai illetve választott polgárai voltak-e a városnak. Jóval ritkábban tudjuk besorolni a tagokat férjük foglalkozása és/vagy beosztása szerint, és ilyen esetekben is többnyire csupán formális szintű megállapításokat tehetünk, mivel a kézműveseknél és a kereskedőknél ritkán állapítható meg, hogy nagy forgalmú üzletmenetet vivő, innovatív személyekről van-e szó (divatszabó, vagyonos megrendelőknek dolgozó asztalos, vagy éppen nagykereskedő), vagy csak kispolgári szintű, szegényes keresletet kielégítő tevékenységet folytatókról. A városhoz való kötődés – egyben a város nyugodt 35 A pesti választott polgárok névsorát (hiányosan) közli Schmall 1899: 142–168. A nyomtatott források közül az Illyefalvi által összeállított polgárkönyvből az illető felekezeti hovatartozását, születési helyét, esetleg foglalkozását ismerjük meg (Illyefalvi é. n.). A (német nyelvű) címtárak foglalkozásonként, tisztviselők esetében hivatalonként közlik a személyek nevét, esetleg lakáscímét, továbbá a házak tulajdonosainak nevét. A levéltári források részint az anyakönyvek révén egészítik ki adatainkat – bár ez a forrás tömegessége (elosztva öt katolikus plébániára, valamint az evangélikus és a református gyülekezetre), egyúttal hiányosságai (a birtokos nemesség születése, olykor pedig temetkezése valószínűleg a saját birtokhoz kötődött, a polgárok körében a bevándorlások csökkentik a pesti keresztelési anyakönyvben megtalálhatók arányát, az életük végén Bécsbe távozottak pedig a halálozási jegyzék értékét stb.) miatt viszonylag kis értékű. Szórványos adatot szolgáltatnak a hagyatéki iratok, amelyek főként a polgári rendűek rokonságát, felekezethez tartozását, vagyoni helyzetét segítenek felbecsülni.

74


és biztonságos életében való érdekeltség – zálogaként minősíthető a nagyobb értékű városi háztulajdon, ennek meglétét viszont a nyomtatásban is közölt házbirtokos-listák és telekösszeírások pontatlanságaik folytán csak részben segítenek eldönteni. Még kevesebbet tudunk arról, hogy az egyesületi tagok mely vallásfelekezethez tartoztak (ez főként a nem polgári lakosság vonatkozásában problematikus), és arról, hogy a kérdéses személyek hol születtek, mióta laktak Pesten, egyesületi tagságuk idején milyen idősek és családi állapotúak voltak. Idetartozik az a kérdés is, hogy kinek miért és hogyan szűnt meg egyesületi tagsága: elhunyt, elköltözött Pestről (például vagyonosabb nemesek), magánéleti változások késztették erre (családi állapota változott, esetleg egészsége romlott meg), netán konfliktusba keveredett más egylettagokkal? Ezek a merőben személyes jellegű adatok pedig alapvetők lehetnének az egyesületi munkában való részvétel tartalmi motivációinak megértéséhez (például elképzelhető, hogy az idős özvegyasszonyok úgy próbálták „hasznossá tenni” magukat, hogy a város elesettjeiről gondoskodtak). Itt is érvényes az a megfontolás, hogy a források többsége a férfiakra (férjekre) vonatkozik. Így a férjek adatai alapján éppen olyan esetek maradhatnak rejtve, amikor a férj társadalmi állása nem azonos a feleség apjáéval vagy fivérével, pedig ezek jelezhetik, hogy az egyes csoportok között milyen kapcsolódások léteztek, ami elsőrendű szempont az egyesület szerveződésének és a tagok rekrutációjának vizsgálatakor. Ilyen viszonylat lehet például a felekezeti értelemben vett vegyes házasság, vagy a testvéri és sógor-viszony; az utóbbi esetben a feleség leánykori nevének ismerete adja a kulcsot a kapcsolat felderítéséhez. A pesti nőegylet esetében mindkét kapcsolatra találhatunk példát. A Pesti Jótékony Nőegylet a mintájául szolgáló bécsi egyesület szervezetét vette át. A budai nőegylettel közös 1817-es alapszabálya szerint a két egyesület közös feje a védnöknő. Ezt a tisztséget 1848 előtt József nádor két, egymást követő felesége töltötte be: előbb a református Hermina, majd korán (1817 szeptemberében) és fiatalon (19 évesen) bekövetkezett halála után az 1819 augusztusában nőül vett új feleség, az evangélikus Mária Dorottya ezt a tisztséget is „megörökölte” tőle. Mindketten uralkodói családból származtak, házasságuk révén pedig a Habsburg-dinasztiához tartoztak.36 Míg a védnöknő feladata az egyesület munkája feletti felügyelet és az uralkodó irányába a képviselet volt, az egyesület tevékenységét az elnöknő irányította. E tisztséget az alapítástól kezdve egészen 1833-ig egy főnemes: báró Mészáros Julianna (a katonai sikerei elismeréseként bárói címet nyert Mészáros János tábornok lánya, egyben az 1821-ben elhunyt gróf Teleki László septemvir felesége, majd özvegye) viselte. Lemondása után egy köznemes tábornok, (a mezőhegyesi ménest alapító) Csekonics József felesége, Jankovich Julianna töltötte be a posztot, akit (1837 körül) egy másik köznemes-feleség, Horváthné Latinovich Anna követett. Később átmenetileg egy nemesített nagykereskedő asszonya, Derráné Zettiry Mária vezette az egyesületet, majd az 1840-es évektől ismét főnemes, gróf Károlyi Györgyné született gróf 36

Mária Dorottya főhercegnő életrajzát lásd: Fabinyi 1997b.

75


Zichy Karolina (mellette Derráné „másodelnök” maradt).37 Közülük Csekonicsnét, Horváthnét és Derránét többéves egyesületi vezetői múlt után választották meg elnöknőnek, Károlyiné esetében ilyen előzményről nincs tudomásunk. Az egyesület az alapszabály szerint „munkálkodó” (wirkende) és „adakozó” (beitragende) tagokból áll. Elvben a két csoport közötti viszonyt az határozta meg, hogy az előbbieket az utóbbiak közül választották, de a gyakorlatban az is előfordult – például az 1823–1826 közti periódusban –, hogy egyes munkálkodó tagok nem szerepeltek az az évi adakozók között. – Itt azonban csak az előbbieket sorolom a „tagok” közé, mivel ez az a kör, amelyről feltételezhető, hogy rendszeres és nyilvános aktivitást fejtett ki, és amelynek hierarchikus lépcsőfokain feljebb lehetett jutni.38 Az elemzés során a teljes tagság helyett mintaként három évmetszet „munkálkodó tagjait” vizsgáltam: az alapítókat (1817–1818), az 1831-es gyűjtés korának aktivistáit és a két időpont közötti, az egyesület történetében eseménytelenebb, felező időszak tagjait (1823–1826).39 (Az 1830–1840-es évekről, amikorra az egylet szerepe csökkent, a teljes tagság névsora nem áll rendelkezésre, így hasonló mélységű vizsgálatra nincs mód, noha az 1830 körül kialakult kereskedelmi konjunktúrával, a polgári nyilvánosság kibontakozásával és a magyar nemzeti mozgalom megerősödésével az egyesület összetétele módosulhatott.) Az adatokból megállapítható, hogy igen jelentős volt a cserélődés a nőegylet tagságában. Az alapítás utáni első kiadványban (mely az első három hónap tevékenységét tartalmazza) közreadott lista szerint akkoriban a védnöknőn, az elnöknőn és az adminisztrációban szerepet vállaló két férfin kívül a választmánynak 13 tagja volt, és 53 fő számított „munkálkodó tagnak”. Egy évvel később azonban már csak 36 munkálkodó tagról tudunk; a különbözet 22 kilépő és 5 újonnan csatlakozó tagból adódik. Az 1823–1826os időszakban összesen 61 aktivistát említ a kiadvány – közülük viszont 29 nem szerepelt az 1818-as listán. Végül 1831-ben már csupán 39 nevet tartalmaz a névsor, akik közül 17 fő új 1826-hoz képest. Megjegyzendő, hogy a korábban nem szerepeltek között három választmányi tag is található (két arisztokrata és egy kereskedő-feleség) – akik tehát feltehetően a ranglétra magasabb fokán kezdték egyesületi pályafutásukat. Összességében elmondható, hogy a mintában szereplő 131 nő közül csak 12 maradt a teljes időszak alatt az egyesület szolgálatában. Többségük kezdettől választmányi tagként is működött, származásukat tekintve pedig zömük főnemes volt. Másfelől a „legkitartóbbak” között több polgári asszonyt is találunk, egyikük – saját visszaemlékezése szerint – 56 évig dolgozott az egyletben (Liedemann 1899: 56.).40 Károlyiné az 1840-es évek közéletében önálló szerepet is játszott magyarpárti és ellenzéki megnyilvánulásával – az egyletben választmányi tag testvérével, Batthyány Lajos feleségével, Zichy Antóniával együtt; még a többek között arisztokrataellenes Petőfi is lelkesen írt róluk egyik versében (Molnár 1996; Takáts 1982: 347.). A férj, Károlyi György ugyanekkor az alább elemzendő Magyar Gazdasági Egyesületnek volt az elnöke. 38 A statútum ugyanis megkülönbözteti a választmányt alkotó „kerületi asszonyokat”, ezek „helyettes” vagy „segédasszonyait” és az egyéb „munkálkodó asszonyokat”. Ugyanakkor mindegyik tisztséget háromévenként választásnak veti alá. A posztokra jelölni a hierarchiában eggyel alacsonyabb szinten lévők közül lehet. 39 Lásd PJNE 1817; 1818; 1831; a tagság listáját lásd a 3. mellékletben. 40 A kéziratos memoárt Liedemann Ákos bocsátotta Kövér György rendelkezésére; használatáért ezúton mondok 37

76


A rendi jogállás szempontjából vegyesnek mondható a nőegylet tagsága, és sajátos elrendezési mintát mutat. A rendi hierarchia szerint a csúcson az uralkodóházhoz tartozó két védnöknő állt. Társadalmi értelemben alattuk helyezkedett el az a 23 fő, akiknek férje arisztokrata volt. E csoport nagy többsége maga is főnemesi családból származott, bár főnemes–köznemes vegyes házasságra is akad példa. Társadalmi presztízsük megítéléséhez azt is figyelembe kell venni, hogy e családok közül több is „új arisztokratának” minősült – címüket jellemzően a 18. századi háborúk során tanúsított hadvezéri sikerükért nyerték, és kiterjedt birtokaikat is újonnan kapták. Például az Orczy család 1736-ban nyert bárói rangot, több protestáns család pedig II. József uralkodása idején vagy után: a Prónayak és Rádayak 1782-ben, a Krayak 1790-ben, a Mészárosok 1794-ben, a Vayak 1783-ban, illetve 1799-ben (Pálmány 1997: 90–91.). Szintén friss felemelkedettnek számíthatott a 15 köznemesi rangú egyleti tag családja közül több, így a Gyürkyek, ahol a birtokgyarapító ős a 18. század végén élt, és – akárcsak fia – köznemes létére főispáni tisztséget kapott. Feltehető ezekben az esetekben, hogy az egyesületi közéleti tevékenység összefüggött a friss társadalmi rangemelkedéssel – akár úgy, hogy azonos ambícióból fakadt, akár úgy, hogy a formális (rendi-jogi) felkapaszkodást nem követte automatikusan a „magasabb körök” befogadó magatartása, és ezeket az elmaradt kapcsolatokat segíthetett kompenzálni az egyleti közéleti szereplés. További 8 tag a nemesi és közrendű (itt: polgári) rendi helyzet határán helyezkedett el. Erre példa két nővér (a választmányi tag Teréz és az aktivista Borbála) a több választott polgárt és egy városi főjegyzőt is adó, polgári foglalkozást tekintve mészáros, tímár és vaskereskedő Grossinger családból, akik rendi értelemben vegyes házasságban éltek nemes férjükkel. Az utóbbiak – Haraszty Antal és Simonyi (vagy Simon) István – maguk is mészárosok voltak, Simonyi emellett több házat is birtokolt a Terézvárosban, és vői között tudhatta a város egyik tanácsnokát (Pisztory Jakabot) és a vagyonos Kasselik építészcsalád fiát, az ácsmester Ferencet.41 A nemes férjek más esetekben is polgári foglalkozást űztek – például patikusként, mint Gömöry Károly; nyomdászként, mint Trattner Mátyás; polgármesterként, mint Fellner Benedek; leggyakrabban pedig nagykereskedőként, mint Takácsy György vagy Derra Anasztáz. Ezek éppen azok a foglalkozások, amelyek a késő rendi társadalom átalakuló presztízs-hierarchiájában mintegy átmenetet képeztek a kiváltságos társadalmi státusz irányába. A fennmaradó 80 asszonyt42 összefoglalóan polgári helyzetűnek nevezhetjük, noha csak kisebb részüket (illetve férjeiket) sikerült azonosítani a pesti polgárkönyvben. E forrásból való hiányukat magyarázhatja, hogy ekkoriban Pesten a polgári jogot megszerzett férfiak az összlakosság 2–3%-át tették ki (tehát családostól mintegy 10–15%-ot; Nagy L. 1975: 382.), ami összefügg azzal a folyamattal, hogy a 19. század első felében már kevés előnnyel járt a polgári cím; másrészt az egykorú címtárak mindkettőjüknek köszönetet. Nemességükről: PML IV. 74. CC. VI. 19. és 20. köt.; Simonyi végrendelete: BFL Test. 4627. AN. 42 Ebben nem szerepel az egylet vezetéséhez tartozó négy férfi: Schedius Lajos és Tessedik Pál titoknokok, Eggenberger József pénztárnok és Martinelly Antal, a dologház felügyelője. 41

77


tanúsága szerint az e címmel nem rendelkező többi egyesületi tag egy része is kézműves vagy kereskedő foglalkozást folytatott. A „polgári helyzet” kifejezés tehát itt nem a rendi státusra, hanem a megélhetésre vonatkozik.43 A rendi helyzethez tehát szorosan kapcsolódik a foglalkozás, illetve a tisztviselők esetében a hivatali tisztség szempontja. A megoszlás számszerűsítésének az azonosíthatatlan esetek miatt itt sincs értelme, az viszont érzékelhető az adatokból, hogy a nemes férjek és/vagy apák egy része Pesten hivatalt töltött be. Néhányan az ország legfelsőbb bírói fóruma, a Kúria két bíróságánál voltak ülnökök (a Hétszemélyes Táblánál ócsai Balogh Péter és Almásy Pál Zólyom, illetve Arad megyék főispánjai – egy-egy választmányi tag apja, illetve férje, valamint a fő támogatók közé tartozó Ürményi József országbíró; a Királyi Táblánál pedig többek között Teleki László, Somogy megye adminisztrátora és Almásy József királyi tanácsos). A városi vezetést Fellner Benedek polgármester, valamint az utóbb országos hivatalnoki karriert befutott Steinbach Ferenc városbíró feleségei „képviselték”. (Két aktivista férje – Lukáts Gergely és a megye alispánja, Ottlik Dániel – viszont a jozefinus kori városbíró, a királyi hatalommal a város élére ültetett, majd II. József halála után azonnal megbuktatott Hülf Móric őrnagy veje volt.) Három aktivista férje polgári foglalkozása mellett saját külvárosának esküdtjeként is működött: Worbes Henrik asztalos és Wiedemann József bérkocsis a Ferencvárosban, illetve Drobny András a Józsefvárosban (Addressbuch 1815). E (szakszerű hivatalnokinak nem nevezhető) tisztségek betöltőinek közreműködése azt jelzi, hogy lakóhelyi szinten a választott tisztségviselők bekapcsolódtak az egylet munkájába. Az azonosított polgári foglalkozásúak közül legtöbben a Polgári Kereskedelmi Testületbe is felvett kereskedők voltak. Noha 1815-ig egyikük sem kapott engedélyt nagykereskedelem folytatására, később többen is a város tekintélyes nagykereskedői lettek, így Glückswerth Mihály, Kappel Frigyes, Liedemann János Sámuel és fia, Frigyes, Malvieux Keresztély, Valero Antal és Derra Anasztáz.44 Nemcsak az – általában nagyobb kockázatot vállaló, innovatívabb és profitorientáltabb (Bácskai 1989: 6.) – nagykereskedők voltak (a lakosság arányaihoz viszonyítva) felülreprezentáltak a nőegyleti tagok férjeinek körében, de a helyi igényeket kielégítő kiskereskedők is (például Graf, Birnstingel, Freyburg, Raitsch, Bissenti, Ferdinándy – Addressbuch 1815). A polgári foglalkozást űzők közé tartoztak a kézművesmesterek is. Néhányuk vagyoni helyzetéről (habár nem egyesületi tevékenységéről) viszonylag gazdag levéltári anyag maradt fenn, így az ő társadalmi státuszukról árnyaltabb kép is alkotható. Azért is érdemes behatóan vizsgálni az őróluk rendelkezésre álló forrásokat, mert ez az a társadalmi csoport, amelynek részvétele az egylet tevékenységében a korábbi szakirodalom ismeretében a legkevésbé tekinthető magától értetődőnek. Ausztriai származású, de már másodgenerációs pesti ezüstműves polgár, Prandtner József volt a férje annak a Schwager Zsuzsanna nevű választmányi tagnak, aki az alapítástól néhány évig tartozott az egylet vezetőségébe. Az akkor is előkelőnek számító 43 44

A rendi polgárság helyzetéhez és a kérdés irodalmához: Tóth 2000: 152–154. Addressbuch 1815; Bácskai 1989: 52, 57–67, 73–76, 99–102, 127.

78


belvárosi Kígyó utcában (egyébként saját tulajdonú házukban) működő műhelyükben 1819-ben számottevő vagyont, mintegy 30 000 forint értékű ezüsttárgyat írtak össze. Ezek jelentős része kifejezetten úri, illetve katonai megrendelőknek készülhetett (63 pár „magyar sarkantyú”, 6 „magyar kard”). Emellett értékes aranyórákat is említ a leltár. Ezek értéke mégis csak kis részét teszi ki a polgári mércével kimagasló nagyságú hagyaték negyedmillió forintos aktívumának, amelynek több mint fele egy lakóház becsértéke, mely a Király utca magas telekárú belső szakaszán feküdt, és a város kisszámú háromemeletes épülete közé tartozott. Feltehető, hogy e vagyon eredete a házaspár együttlakása óta keletkezhetett, ugyanis a hagyatéknak – mint közös szerzeménynek – a felét az özvegy örökölte, amiből bőven nyílhatott is alkalma jótékonykodni. A vagyonhoz „polgári kereseti módon”: az ötvösmesterséggel, illetve a lakások bérbeadásával vagy pénzkihelyezéssel jutott tehát a Prandtner házaspár. Az özvegy halálakor, 1848 őszén azonban „csak” húszezer pengőforintot hagyott – az addigra nyilván kistafírozott – gyermekeire és unokáira. Ekkor neki már nincs ingatlanja, de lakásában még mindig márványlap fedte asztalok, alabástrom állóóra és két cseléd jelzik a tisztes jómódot. Annál meglepőbb, hogy a nőegyesületről meg sem emlékezik 1835-ban kelt végrendeletében – temetését egy nagyobb összeg kíséretében a ferencesekre bízta, kisebb tételeket pedig a belvárosi plébánia, a polgárkórház, a városi szegényintézet, a tűzoltópénztár és a vakok intézete között osztott el a városi polgárok bevett gyakorlata szerint, és a kedvezményezettek közül még a dologházat is kihagyta.45 A Turóc megyéből bevándorolt Hvizdák András „magyar szabó” mesternek viszont a felesége, Schlakovsky Zsófia sem volt pesti származású, amint az a Lőcsén élő fivéreit és más rokonait kedvezményezettként említő végrendeletéből kitűnik. Férje az egyébként többnyire alacsony jövedelmet biztosító mesterségének javához tartozhatott, ugyanis hagyatékukhoz három terézvárosi házingatlan tartozott, köztük a Király utcában a Belvároshoz igen közel eső, rendkívül magas becsértékű (1845ben közel 30 000 pengőforintos), valószínűleg kétszintes ház, melyet a becsüsök „jó anyagból ugyan, de régi modor szerint épült” házként jellemeztek, és amelyben öt bolton és raktárakon kívül két négy- és egy háromszobás, tehát tehetős bérlőknek kiadható lakást is összeírtak. Hvizdákék életkörülményéhez is hozzátartozott a cseléd és a szakácsnő, továbbá a trieszti biztosítótársaságnál kötött, elemi kár esetére érvényes szerződés (mely polgári körben egyáltalán nem számított ekkoriban általánosnak), a korabeli megítélés szerint értékes anyagúnak tartott diófa bútor, valamint az, hogy hitsorsosukhoz, az evangélikus egyház pénztárnokához (kurátorához), Liedemann János Sámuel nagykereskedőhöz helyezték ki megtakarított pénzüket.46 Hvizdákné mellesleg csak néhány évig vállalt közreműködést a nőegylet munkájában: férje 1819ben bekövetkezett halála után néhány évvel kiléphetett, legalábbis 1823 után már nem említik a névsorok a nevét, noha még több mint húsz évet élt özvegyen Pesten. 45 46

BFL Test. 501. AN. BFL Test. 411. AN.

79


Szerényebb körülmények között élhetett Drobny András, szintén egy nőegyleti aktivista férje és családja. Az ő esetük azért érdekes, mert vélhetően a nőegyleti tagok társadalmi helyzet szerinti skálájának alsó végpontját képviseli. A férj polgárságát házbirtokosként szerezte, de valószínűleg valamilyen polgári foglalkozást is űzött – józsefvárosi házukban kiadtak ugyan egy lakást, ám ennek bérlője saját (legidősebb) fiuk volt, és az évi 300 váltóforint házbér sem lehetett elég a hatgyermekes család megélhetéséhez. Házukon és némi ingóságon kívül más vagyonuk nem volt, így 1824ben, az asszony halálakor 3757, másfél évvel később, a férj elhunytakor pedig 1597 váltóforint – átváltva, összesen tehát 2142 pengőforint – örökséget osztottak el a hat gyermek (és a második feleség) között. Ebben a háztartásban is tartottak cselédet, igaz csak egyet. Az asszony nőegyleti szerepvállalásához nyújt támpontot, ha figyelembe vesszük, hogy vélhetően analfabéta volt (végrendeletét kereszttel „írta alá”), és hogy a kegyes hagyományok csekély összegre (összesen kilenc váltóforintra) rúgtak és a hagyományos szerkezetet követték (a saját plébánia szerepelt első helyen öt forinttal), amitől „egy létesítendő új dologházra” szánt egy váltóforinttal tért csupán el.47 A nemesi és polgári társadalmi helyzetű tagok mellett a nőegyletben honorácior foglalkozású személyek is megtalálták helyüket, és nem csupán az orvoslást vállaló férfiak szerepében. A céhes-polgári mesterségből az értelmiségi foglalkozások felé vezető történeti átmenetet példázta a nemesített orvosi családból származó Gömöry Károly patikus, akinek felesége több mint két évtizeden át szolgálta az egyesület ügyét, és a listákon szereplő Müller asszony is vélhetően egy másik, a nőegylet javára sűrűn adakozó és gyógyszert „az egylet szegényeinek” kedvezményesen árusító gyógyszerész, Müller Ferenc felesége volt. Gömöry apósa, a kamarai építész Bogsch János (egyébként a pesti evangélikus templom eredeti változatának tervezője) egy másik ekkoriban a professzionalizálódás útján meginduló foglalkozást képvisel. Szerepelt a nőegylet alapító aktivistái között, bár a névjegyzékből már 1818-ban kimaradt az 1817-ben elhunyt pesti egyetemi botanikatanár, Kitaibel Pál özvegye és Boutibonne Vilmos rajz-, franciatanár és festő felesége is. Érdekesség, hogy az egyletben egy ekkorra már visszavonult színésznő, az 1790-es évek budai magyar társulatában drámai szerepeket nagy sikerrel alakító Moór Anna, Rehák József pesti ügyvéd felesége is részt vett – talán a kezdeti években egyetlen olyanként, aki mint nő önállóan is megjelent a nyilvánosság előtt. Az eddig felsorolt adatok részben azt voltak hivatottak számba venni, hogy a korabeli pesti városi társadalom mely rétegei engedték-engedhették meg maguknak a jótékonykodás anyagi vagy tevékeny támogatását. Azt is érzékeltetik azonban, hogy a rendi társadalmi válaszfalak milyen mértékben bomlottak le és engedték kézműves- és főúrfeleségek azonos egyesületben és kiadványok azonos oldalán (sőt betűrendben!) való szereplését. Ez utóbbi kérdés jelentőségének felméréséhez érdemes figyelembe venni, hogy 1818-ban még botrányt okozott Pesten, amikor egy „privilégiomos leánynevelő 47

BFL Int. 777. és 984. AN.

80


és formáló” intézet tulajdonosa a „kisasszonykákkal” együtt tanított „módosabb polgárlánykákat”. Emiatt ugyanis „némely kisasszonykák” kiléptek az intézetből, pedig – az intézetet vezető nevelő közleménye szerint – az alkalmas „mind azon isméretek” elsajátítására, „melyek által szokta magát a nemesség mások felett megkülönböztetni”. A tanár végül azt a megoldást választotta, hogy ettől kezdve külön szobában fognak tanulni a nemeslányok, a bejáró polgárlányoknak pedig „a kisasszonyokkal semmi közösölések nem lészen”.48 Hasonló elkülönítésre más iskolákban is találni példát, így 1836-ban az angol kisasszonyok nevelőintézetének lánytanulói közül a nyilvános vizsga során délelőtt „a külső leány nevendékek vizsgáltattak”, délután pedig „a nemes nevendékek állották ki a próbatételt”.49 A rendi világban a nemesi és nem-nemesi csoportok elkülönülése magától értetődő gyakorlat. A Pesti Jótékony Nőegyletnek mintául szolgáló bécsi Gesellschaft adeliger Frauen (zur Beförderung des Guten und Nützlichen) alapszabályának szóhasználata alapján úgy tűnik, hogy ez az egyesület erőteljesebben fenntartotta e rendi normát. Nem csupán azáltal, hogy az egyesület nevében a „nemes” jelző szerepel – ami akár (a kor nyelvezetének megfelelően) szinonim lehetne a „nemeslelkű” kifejezéssel –, de annyiban is, hogy a választott hölgyeket „Damen”-nek nevezi, míg a többi tag esetében a „Frauen” kifejezést alkalmazza. Emellett a szövegből az is kiderül, hogy az alapítók előkelők („Damen vom ersten Range”: 2. bekezdés), és utal arra, hogy az egyesület tevékenysége „minden rendre” kiterjedt, ám ennek érvényét az adakozásra korlátozza („beytragende Mitglieder aus allen Ständen mit derselben zu verbinden suchen”).50 Nemcsak a statútum alapján feltételezhető azonban, hogy a bécsi jótékony nőegylet társadalmi összetételében „arisztokratikusabb” volt a pestinél. Az 1830-ban Bécsben pusztító árvízről beszámoló egykorú könyv a bajbajutottakon segítőket felsorolva többé-kevésbé a rendi hierarchiának megfelelő sorrendet követi: a főnemesség, a katonai és polgári rend, a főpapság, a tanulók, a hadsereg (katonai tanintézeteket, közkatonákat és az invalidusokat is beleértve), az udvari hatóságok és hivatalok, a különféle társaságok, a bankárok és nagykereskedők, a kézművesek, a városi magisztrátusok, uradalmak stb. részéről befolyt összegeket veszi sorra. Az egyesületek között említett nőegylet részéről az elnököt és tizenegy választmányi tagot sorol fel a lista (vagyis az alapszabály szerint tizenkét fős választmányt szinte hiánytalanul), akik mindegyike főrendű és a Habsburg monarchia „nemzetek feletti” arisztokráciájának különböző csoportjait képviselte (az etnikai tarkaságot érzékeltesse néhány példa: Landoronska, Czernin-Salm és Pergen-Cavriani grófnők, Esterházy hercegnő és Pereira-Arnstein bárónő – Sartori 1830: 76–127.). Ezzel szemben a pesti nőegylet javára történt adakozásokat ismertető listák csak kezdetben tükrözték a rendi osztályozás szempontját. A megalakulásról szóló hírt az összes jelentős magyar nyelvű vagy magyarországi lap közölte, beszámolva arról, hogy a szűkölködők támogatására létrejött Asszonyi Társaságnak (a Tudományos 48 49 50

HKT 1818. 1. fé. 7. (január 24., hirdetések). HKT 1836. 2. fé. 9. (július 30.). GAF 1810. 3. bekezdés.

81


Gyűjtemény cikkében: Damenverein) két „ága” van: „főasszonyok” és „polgári asszonyok”.51 Az 1817-es év eredményeit összefoglaló hírlapi cikk 1818. januárban még külön tételként közli a pesti nemesség, illetve a polgárság első adakozását, de az „utóbbi adakozás” összegénél már nem különíti el ezeket a csoportokat, viszont a pesti zsidóságtól származó pénzt még ekkor is külön számítja.52 Az 1818 tavaszán megjelent, az első teljes évről összefoglaló beszámoló (PJNE 1817–1818) viszont már semmiféle „rendies” különbséget nem tesz az adakozók csoportjai között, és ez marad a gyakorlat a későbbiek folyamán is. A rendiesség más – jóval áttételesebb módon – érvényesült a Pesti Jótékony Nőegy letben. Az egyesület vezetése ugyanis az alapítástól kezdve 1826-ig úgy épült fel, hogy a hat kerületre osztott Pest minden kerületének élén („kerületi asszonyság” néven) két-két hölgy alkotta a választmányt.53 Figyelemre méltó, hogy ezt a gyakorlatot nem az alapszabály írta elő, egy korabeli újságcikk azonban világosan megfogalmazta: „[…] a városoknak széles térségek miatt több kerületekre felosztattak, és minden kerületre egy méltóságos és egy polgár rendbül lévő asszonyságok a felügyelést úgy magokra vállalták, hogy foglalatosságok terhét a kiszolgáltatás sikeresebb léte miatt egy vagy több nemes és polgári rendű asszonyságokkal kik a városnak azon kerületiben laknának és isméretesek volnának, feloszthatná […]”.54 E paritási elv jelentőségét mutatja, hogy amikor az 1823-as tisztújításkor három választmányi helyre új személy került, akkor is betartották: az első kerületbe Gyürkyné Balogh Johanna és Fellner Scholastica helyére gróf Hadikné gróf Festetits Borbála és Liedemanné Riecke Róza, a hatodik kerületbe Prandtnerné Schweger Zsuzsanna helyére Haraszthyné Grossinger Teréz, vagyis nemes helyére nemes, polgár helyére polgár. Bár a források nem utalnak arra, hogy mi célt szolgálhatott ez az elrendezés, akár az egyesület hatékonyságát is szolgálhatta, mivel lehetővé tette, hogy arisztokrata és polgár mellérendelt viszonyban legyen,55 sőt, hogy hierarchiában a polgár akár a nemes fölött is állhatott (mivel a munkálkodó tagok között is számos arisztokrata volt), anélkül azonban, hogy ez a döntések végrehajtásakor egyértelművé vált volna, hiszen a nemesasszony adott esetben nem a polgár „utasításait” hajtotta végre, hanem egy másik nemesét. A konstrukció másik előnye az lehetett, hogy párosította a társadalmi tekintélyt és az ügybuzgó szorgalmat. Erre utalhat, hogy két, a „polgári ághoz” tartozó özvegyasszony is állandó posztot töltött be: Graf Anna a „kézimunka raktár”, Krausz Erzsébet pedig a dologház felügyeletét látta el 51 Hazai és Külföldi Tudósítások, 1817. 1. fé. 24. (márc. 23.); Magyar Kurír, 1817. 25. (márc. 28.); Vereinigte Ofner-Pesther Zeitung, 1817. 28. (ápr. 6.); Tudományos Gyűjtemény, 1817. 3. (153. o.) 52 Hazai és Külföldi Tudósítások, 1818. 1. fé. 8. (január 28.). 53 A kerületek határai csak részben estek egybe a külvárosokéval: az első és második kerület a Bel- illetve a Lipót(Új-) várossal volt azonos, a harmadik a Terézváros nagyobbik részét tartalmazta délen a Dob utcáig, a negyedik a Terézváros fennmaradó részét és a Józsefváros északi sávját a Bérkocsis utcáig, az ötödik a Józsefváros déli részét, a hatodik a Ferencvárost (VOPZ 1817. 28. 384–385.). A határok megrajzolásának szempontjait nem ismerjük – a szegénység gócpontjairól szerzett tapasztalatok éppen úgy szerepet játszhattak, mint az egyesületi tagok lakhelyének térbeli megoszlása. 1826-tól azonban az addigi hat kerület helyett tizenötöt állapítottak meg, amelyek élén egy-egy választmányi tag állt, így a „paritásos rendszer” értelemszerűen megszűnt. 54 TGy 1819. 1. 103–104. 55 Például a hályogos kórház látogatásában rotációs elv szerint az összes választmányi tag részt vett.

82


huzamosan; a mellettük lévő arisztokrata hölgyek viszont valószínűleg a társadalmi presztízsüket adták az egyesület tevékenységéhez. A rendi határok átjárhatóságának kérdése egyébként távolról sem csupán utólagos, történészi konstrukció. Liedemann Frigyesné felidéz memoárjában egy „polgári casinói” – talán a Mercantil Casinóban tartott – bált, ahol az elnöknő Telekiné gyermekei „polgárokkal” akartak táncolni, ezzel demonstrálva „a nemesek és polgárok között állt meredek válaszfal” áthágását, és őt, Liedemann-nét kérték fel, hogy találjon jól táncoló partnert nekik. A sikeres akció után a szünetben „egy ismert gróf ” kérdőre vonta az ifjú grófnőt, aki viszont csípősen azt felelte, hogy az illető rőföskereskedő „nagyon jól táncolt”. Az emlékiratíró azzal a tanulsággal zárta a történetet, hogy „manapság nevetségesen hangzik, ám akkoriban a polgárok és nemesek közt még nagy volt a szakadék” (Liedemann 1899: 26.). A bécsi és pesti egyletek különbségének ismeretében aligha tekinthető véletlennek, hogy éppen a Bécsben megjelenő Magyar Kurír – és nem valamelyik pesti lap – követte el azt a tévedést, hogy a pesti nőegyletet egy 1820-ban megjelent újságcikkben Pesti Asszonyi Nemes Egyesületnek nevezte (kiemelés – T. Á.).56 A nőegyletek társadalmi kötődésével kapcsolatban eddig leírt megfigyelések összhangban állnak azzal, hogy Bécs városa erősen az udvar társadalmi befolyása alatt élt. Ellentétben a zártságát mind urbanisztikai, mind pedig társadalmi szempontból sokáig fenntartó császárvárossal (Hanák 1988: 24–25.), Pesten ez a fajta rendi korlát korábban leomlott. Rendi helyzet és foglalkozási státusz részben összefonódik a tagok és családjaik városi érdekeltségével. A nőegyleti tagok nemes férjeinek nagy része birtokos volt Pest-Pilis-Solt vármegyében (Orczyak, Rádayak), és a megyegyűléseken is gyakran megfordult, különösen, ha táblabírónak is megválasztották (Kőszeghi 1899). Másoknak a szomszédos megyékben volt birtokuk, például Bácsban (szentgyörgyi Horváth József, akinek felesége néhány évig az egyesület elnöke is volt), de gyakrabban Nógrádban vagy Hevesben, mely vármegyék nemességének a török hódoltság óta szoros kapcsolata volt a Pest megyeiekkel (például a Prónayak és Gyürkyek). A megyei nemesek gyakori jelenléte a városban több esetben vezetett oda, hogy házat is vásároltak Pesten. Az egyesületi tagok férjei közül a legtöbb saját házát birtokolt a városban, körükben azonban számos nem-nemest is találunk. A ház nem csupán a vagyonosság további jele, nagyobb és kedvező fekvésű bérházak esetén bevételt hozó tőke és a spekuláció eszköze, (kereskedők esetében) a felvett hitel fedezetéül szolgáló tőke, hanem félteni való tulajdon is, amit az utcai koldulás veszélyeztet, de legalábbis irritál. Ezért nem meglepő, hogy a koldusok által leginkább frekventált utcák környékének háztulajdonosait nagy számban találjuk a nőegylet tagjai között. Így például a Belváros legforgalmasabb közterei közül a Váci utcában volt házbirtokos Raits Sámuel, Krausz Erzsébet, Kappel Frigyes és Graf Anna; a Kígyó utcában Prantner József és Zöhls József kereskedő. A város egy másik frekventált helye, a Szénpiac (a Bel-, Lipót- és Terézváros találkozásánál fekvő tágas piactér) közelében is több egyesületi tagnak állt háza – a Király utcának közel eső részén szomszédos 56

Magyar Kurír, 1820. 14. (február 18.).

83


házak tulajdonosai Gömöry, Harasztyné, Simonyiné és Hvizdák (a helyrajzi számok rendre: 1261, 1263, 1264 és 1265); a lipótvárosi Három Korona utca környékén pedig Liedemann Róza, Glückswerthné, Eggenberger József, Kapeller Magdolna és Fetter Magdolna munkálkodó tagok családjai, az Ürményiek és a Derrák stb.57 Az egyesület tagságának fontos vizsgálati szempontja a felekezeti megoszlás, noha a statútum nem utalt arra, hogy valamelyik vallás követői ki lettek volna zárva a felvételből. A – csak korlátozott forrásértékű – népösszeírások szerint a pesti városi lakosság 85,8 százaléka volt katolikus, 2,2% görögkeleti, a két protestáns egyház pedig együtt sem érte el a 3%-ot (az evangélikusok aránya 1,8%, a reformátusoké 1,1%) (Nagy L. 1975: 397.). A nőegylet tagságában viszont, elsősorban pedig a vezetői között nagy számban találunk protestánsokat. A két védnöknő református, illetve evangélikus volt, az alapításkori elnök, özvegy Teleki grófné pedig – akinek néhai férje a dunamelléki református egyház világi főgondnoki posztját töltötte be – akkoriban a pesti evangélikus egyház egyik tekintélyes tagja. (Ám a születésétől refor mátus volt, és 1841-ben, Bécsből Pestre visszaköltözve immár nem az evangélikus, hanem a református egyházhoz csatlakozott.58) A nőegylet két titkára, Schedius Lajos és Tessedik Pál szintén evangélikusok, előbbi a pesti egyház első iskolai felügyelője. Szintén lutheránus volt az egyesület számvevője (Buchhalter), Rieger Vilmos Dávid, akiről egyetlen kiadvány sem tesz említést, nevét és tisztségét csupán a pesti evangélikus egyház halotti anyakönyvéből ismerjük.59 A pesti evangélikus egyház egyik egykorú iratából az is látszik, hogy a nőegylet vezetőinek jelentős része e gyülekezet elitjéhez tartozott. Egy, a templomon belüli ülésrendre javaslatot tevő, 1800 körül készült előterjesztés60 szerint az oratóriumnál helyet kapó tizenhárom fő közül kilenc személyesen vagy családján keresztül összefüggésbe hozható a Pesti Jótékony Nőegylettel, az élen Teleki grófnéval, majd Wenckheim tábornoknéval; ócsai Balogh Péter (az 1790-es nemesi megmozdulások vezéralakja, egyben az egyház 1818-ban elhunyt országos főfelügyelője) lányával (aki Gyürky királyi tanácsos felesége volt) és a dunamelléki református egyházkerületi főfelügyelőjeként Telekiné férjét követő Ráday Pál feleségével: báró Prónay Ágnes grófnéval (akik mindketten választmányi tagok voltak), továbbá a szerteágazó Podmaniczky–Prónay–Hellenbach–Kubinyi-rokonság más tagjaival, akik közül többen az egylet adakozó, később esetenként munkálkodó tagjai lettek. Az említett lutheránus családok rokoni viszonyban álltak reformátusokkal is (így a Ráday, Gyürky, Wartensleben családokkal).61 A háztulajdonra: Dorffinger 1834; a lakáscímekre: PJNE 1830–31. PR 1841. BFL Egyházi anyakönyvek, 2/11. (A4. filmtekercs) 1831. máj. 13. 60 EOL PE no. 60 (III. b. 9.). 61 Báró Vay Miklós tábornok (1756–1824) és felesége, a nőegyleti választmányi tag báró Adelsheim Johanna levelezéséből nemcsak az tűnik ki, hogy a badeni udvarban felnőtt hölgy, aki már első házasságát is magyar katonatiszttel kötötte (1796-ban) 1807-ben elég jó stílusban írt magyarul (bár a kor divatját követve franciásan Jeanette-ként írta alá nevét), és hogy a Borsodban és Zemplénben birtokos Vay fivérek ekkor Pesten laktak, hanem az is, hogy a környékbeli protestáns főnemes asszonyok (köztük a nőegyletben hosszú ideig aktív gróf Rádayné 57 58 59

84


Nemcsak a főnemesi körben volt azonban magas az evangélikusok aránya. A templom földszinti padjain („in den Kirchenbänken”) ülők között is számos nőegyleti aktivistát találunk, így – egymás mellett – Gömöryné, Peczné, Krauszné asszonyokat, a két Liedemann (apa és fia), Raits, Freyburg, Kappel nagykereskedők feleségeit, távolabb a már említett Hvizdák asszonyt stb. Közülük Raitsné az alapítás idején volt választmányi tag, de posztjáról – betegségére hivatkozva – néhány hónap múltán lemondott; Krauszné az alapítástól, az ifjabb Liedemann asszony később választmányi hölgyként működtek. (Liedemann Rózát egyébként – saját vissza emlékezése szerint – éppen Krauszné „szervezte be”; Liedemann 1899: 25.) A többiek helyettesként, illetve aktivistaként tevékenykedtek a nőegyletben.62 Itt kell megemlíteni, hogy az 1790-es évek pesti szabadkőműves páholyaiban a kevés polgári jogállású tag között tisztségviselőként megtaláljuk Liedemann János Sámuelt (aki egy bécsi páholyból érkezett), valamint a szintén evangélikus Macher András nagykereskedőt (Kappel Frigyes nagybátyját), aki a napóleoni háborúk idején beköszöntött kereskedelmi konjunktúrát ügyesen kihasználva az egyik legsikeresebb korai vállalkozóvá vált, továbbá Molnár Jánost, a pesti evangélikus gyülekezet lelkészét is.63 Az egybeesés aligha véletlen, hiszen a felvilágosodás szellemében a szabadkőművesek a szélesen értelmezett jótékonyság (a „közjó”) előmozdítói voltak: a pesti páholyban egy ideig titkári posztot vállalt Liedemann egy levelében úgy fogalmazott, hogy „a jótékonyság a szabadkőműves legszentebb kötelessége” (Abafi 1993: 383.). Az evangélikus felekezethez tartozók felülreprezentáltsága és kimagasló szerepe a pesti jótékony nőegyletben felveti azt a kérdést, hogy mi magyarázza ilyen fokú közéleti nyitottságukat, és hogy körükben viszonylag gyakori a rendi határok átlépése. Külön kutatás szükséges e kérdések alapos megvizsgálására, annyi azonban már most is tényként leszögezhető, hogy nemcsak ezen a téren kiemelkedő a felekezethez tartozók aktivitása. A nagykereskedők „első nemzedékében” a leginkább vállalkozói mentalitásúak nagyrészt közülük kerültek ki,64 a különféle intézményalapítási kísérletek kezdeményezői körében megtaláljuk őket,65 és a kulturális életben is jelentős szerepet játszottak (például a pesti egyetem első protestáns tanárai – Schedius Lajos és Schwartner Márton – személyében). báró Prónay Ágnes) már egy évtizeddel korábban is összejártak (Szakály 1997: 304–309, 313, 318.). Adelsheim Johanna egyébként férje halála után nem sokkal, még 1830 előtt elköltözött Pestről. 62 Egy későbbi választmányi tag, Graf Anna 1000 forintot ajánlott fel az evangélikus templom felépítésére (Doleschall 1857: 49.). Az ő esete azért figyelemre méltó, mert csupán az addigra elhunyt férj, a soproni születésű Graf János Gottlieb posztókereskedő volt evangélikus, ő maga katolikus volt, amit 1845-ben tett végrendelete is bizonyít (BFL Test. 3818. AN.). 63 Liedemann titkár, Macher kincstárnok, Molnár szónok lett 1792-ben, bár a szervezeti keretek és a tisztségek többször változtak (Abafi 1993: 366–414.). Macher kereskedői pályájára: Gyömrei 1957: 217–226.; Kappel és Macher rokonságára: Bácskai 1989a: 57. 64 Például a két Liedemann, Kappel Frigyes, Frölich János Sámuel, Sartory János György (Bácskai 1989a). 65 Például Liedemann képviseli a pesti német színház működtetésére alakult részvénytársaságot (MOL N.22. Acta Praesidialia. 1816/VII), és ő kezdeményezi igen korán bank (Leih-Bank) felállítását Pesten (MOL N.22. MO. 1817/II). (Őt javasolta egyébként a nádor 1810-ben a papírpénz-beváltási bizottmány három magyar tagja egyikének, egyben az egyetlen nem-nemes főtisztviselő tagnak (PJS 1991: 246–247.) Sartory János György a Kereskedői Csarnok részvénytársaság megszervezője (MOL N.22. EP. 1831/II).

85


A pesti gyülekezet „demokratikus” szellemisége részben abból adódhatott, hogy az egyház csak a protestáns felekezetek törvényesítése után, 1791-ben szerveződött meg, és a templomépítéssel és egyéb alapítási tevékenységgel kapcsolatos költségekhez nagyobb anyagi erőfeszítésekre volt szükség, ami minden érintettet az erők koncentrálására késztetett. Ehhez hozzájárult az egyház szervezetének a katolikusokétól eltérő felépítése, mely a világi tisztségviselők többségi elven alapuló („polgári demokratikus”) választását teszi lehetővé – mely gyakorlat rokon az egyesületek működésével. Ráadásul a pesti egyház polgári tagjai közül a legtöbben a hagyományosan fejlett kultúrájúnak számító vidékről vándoroltak Pestre – részben a Szepességből (például Liedemann, aki évtizedekig az egyház kurátora volt), részben Pozsony-Győr-Sopron térségéből (mint az iskolafelügyelő Schedius vagy a pesti főkurátor Gömöry). E szellemi hatás is közrejátszhatott abban, hogy az evangélikus felekezet tevékeny részt vállalt a jámbor ság és szorgalom erényeit egyszerre megtestesítő nőegylet munkájában. A protestánsok kiemelt szerepe nem jelenti azonban azt, hogy a szó szoros értelmében felekezeti alapon szerveződött volna az egyesület. Vezetők és aktivisták között is szerepeltek katolikus kereskedőfeleségek, sőt görögkeletiek is (az utóbbira példa a már említett Derra asszony, akit az 1830-as évek végén ideiglenes elnöknek választottak). Katolikus például a kézimunkaraktár felügyeletét ellátó özvegy Graf Anna kereskedő,66 a választmányi tag Harasztyné, akinek több (szintén hitsorsos) rokonát találjuk az aktivisták között, vagy olyan előkelő nemesi családok tagjai, mint az Orczyak, az Ürményiek vagy gróf Sztárayné. Az egyleten belüli arányuk mégis jóval alatta marad a katolikusok teljes városi lakosságon belüli súlyának. Noha az egyesület csak nőket vett fel tagjai közé, férfiak többféle értelemben is belefolytak tevékenységébe. Részint bizonyos tisztségek viselőiként: a szervezői munkát végző két – jogvégzett – titoknok férfi volt, akárcsak a pénztárnoki teendőket67 ellátó Eggenberger József könyvkereskedő, a dologházat felügyelő Martinelly Antal keres kedő, vagy az 1830–31-es gyűjtést koordináló Müller Ferenc gyógyszerész – egyben mindhárman a város választott polgárságának tagjai. Az egész egylet működését érintő adminisztratív munka mellett „kívülről” játszhattak szerepet férfiak, ha valamelyik választmányi tag vagy aktivista – élve az alapszabály adta jogával (BPJNE statútum/2: 20., 30. pont) – tanácsadónak választotta őket. Ez a lehetőség valószínűleg azt a gyakorlatot szentesítette, hogy a tagok családjukkal és barátaikkal a döntések meghozatala előtt konzultáltak. Megjegyzendő, hogy a bécsi nőegylet alapszabályai a tagok ennél nagyobb alárendeltségét tükrözik: ott a tagok szavazatukat is átruházhatták tanácsadóikra – vagyis saját szerepük még inkább reprezentatívvá vált (GAF 1810: 13. pont). Valószínűleg még jelentősebb mértékű szerepvállalást jelentett a férfiak számára az adakozás. A gyűjtések eredményeit közlő listákon rendszeresen találkozunk férfiak 66 1845-ben fogalmazott végrendeletében római katolikus szertartás szerinti temetést kért (BFL Test. 3818 AN.), férjét viszont az evangélikus egyház temette el még 1804-ben. 67 Eggenberger 1838-ban az árvíz által sújtottak segélyezésekor is hasonló feladatot végzett (Némethy 1938: 100.).

86


nevével, köztük olyanokéval is, akiknek feleségük (ha van egyáltalán) nem aktivistája a nőegyletnek. Az alapszabály kimondja ugyan, hogy amikor az egyleti tag adakozásra buzdítja férfi ismerőseit, „ezen felszólítás alkalmatlan tolakodás nélkül tétessék, s ugyanezért csak férj, szülő, testvér, rokon, s egyéb legközelebb állókhoz intézendő” (BPJNE statútum/2: 2. pont), valószínű azonban, hogy Bécshez hasonlóan Pesten is számítottak az olyan férfiakra, akik szívesen adakoznának, de „kevés a társasági kapcsolatuk vagy nincs hozzátartozójuk”, arra kérve őket, hogy forduljanak a kerület ben illetékes választmányi taghoz (GAF 1810: 6. pont). A rendelkezésre álló források alapján nehéz képet alkotni arról, hogy valójában mekkora és milyen természetű aktivitást tanúsítottak a Pesti Jótékony Nőegylet tagjai. Az alapszabály különféle előírásokat tartalmaz erre nézve: 1. pénz gyűjtése az ismerősök körében, egyúttal újabb támogatók toborzása; 2. a támogatásra érdemes szegények felkutatása; 3. körülményeik felmérése és javaslattétel a segélynyújtás optimális formájára; 4. a pénz átvételekor mindig az összeg feljegyzése és számlaadás; 5. a „kerületi hölgyek” esetében részvétel a választmány munkájában (előterjesztés, döntések megszavazása, elnök választása); 6. az egyleti intézmények (vakkórház, dologház, iskola) rendszeres és rotációs elvű látogatása felügyelet céljából. Ez utóbbi tevékenységre utal a hályogos vakokat gyógyító kórház egyik orvosának beszámolója, aki szerint sokakat megindított „a két város minden renden lévő dámáinak azon szerény magok alázása, melyet az ispotály gyakori látogatásában, többször magánosan, majd ahhoz értő orvos urakkal kimutatni méltóztattak” (Cseresnyés 1819: 9–10.). A látogatói rendszert valóságnak mutatja a dologházi szabályzat is; eszerint az ottani támogatottak panaszt nyújthatnak be az intézet felügyelőjéhez, „a kerületbeli asszonyhoz, kin a felvigyázás sora éppen akkor vagyon”, vagy az elnökhöz – de másoknak például „az intézetet látogató idegeneknek” való panaszkodás a kizárást vonja maga után. Ahogy nem ítélhető meg világosan a nők valóságos aktivitásának mértéke, ugyanúgy meglepő, hogy az egylet nyilvános önmegjelenítésében egészen 1843-ig nincs szó arról, hogy a tagok – nők.68 Noha az 1820-as években a Tudományos Gyűjteményben napvilágot látott cikksorozattal kezdve a nők társadalmi helyzete vitatott kérdéssé válik, a vita elsősorban a nők természetéről, valamint művelődésük céljáról és lehetőségéről zajlott, elkerülve a nyilvánosság előtt a közjóért végzett munka témáját. Az e tekintetben újat hozó 1843-as divatlapbeli cikk69 az erős férfi és a gyönge nő sztereotípiáját bontja ki. A szerző szerint a férfi „hideg”, célracionális gondolkodást követ („országtani elvek” alapján „rostálja meg nemesb ösztöne eredményeit”), érzéketlenebb, vagy legfeljebb „a perc ihletése lelkesíti”. Ezzel szemben a nő ösztönösen 68 Ez azért is meglepő, mivel Schedius már az Uránia című folyóirat megindításakor alapvetően a nőket szólította meg, így joggal várhatnánk, hogy a nőegyleti felhívások és beszámolók argumentációjában szerepet kap a női érzelmekre való hivatkozás (vö. Szilágyi 1998: 55.). 69 Honderű, 1843. 1. fé. 5. (február 4.).

87


együtt érez, empatikus, önfeláldozó és mérlegelés nélkül segítőkész: „hő részvéttel nyújtja kezét a szenvedőnek – nem kérdezve, nem tétovázva”. Ezért a női természet éppen megfelel a jótékonykodásnak: „mint férfinak erő, úgy illik nőhöz a jótett”. Ezt a szembeállítást igazolja az egyik eset, amelyről Liedemann Frigyesné számol be már többször hivatkozott visszaemlékezéseiben. Egy reggel arra ébredt, hogy egy „koldusbíró” háza előtt le akart tartóztatni egy koldust, aki állítólag éppen hozzá, a „választmányi hölgyhöz” igyekezett. Az odasiető Riecke Róza ugyan erélyesen kiállt a „szegény” mellett, de vele szemben apósa (a városi szegényházi bizottságban is tag) Liedemann János Sámuel is a koldusbíróval egyetértve azt hangsúlyozta, hogy „ha a hölgyek ezt teszik, nem tudjuk felszámolni a koldulást”.70 A Pesti Jótékony Nőegylet tagságának összetételét több dimenzió mentén vizsgálva kiderült, hogy egyes változók markáns felülreprezentáltságot mutatnak. E dimenziók egymásra vetítése egyben felfedi azt a hálózatot is, amely az egyesület rekrutációjának csatornáit biztosította. Ilyen csomósodási pont a pesti evangélikus egyház. Valószínű, hogy az egyesület megalapításának ötlete innen indult, karöltve a pesti választott polgárság néhány tekintélyes tagjával (így a testületben az 1840-es években „seniori”, vagyis helyettes elöljárói posztot viselő evangélikus Gömöryvel, Liedemannal, valamint a katolikus Martinellyvel stb.), a nádori udvartartáshoz tartozó bizonyos főnemesekkel és a Pesten élő (részben protestáns) köznemesség vezető tagjainak az ügy érdekében történő megnyerésével. Érdekközösséget teremthetett a nagyobb értéket képviselő házak birtoklása a koldulás szempontjából leginkább érintett utcákban. A fenti – társadalmilag megragadható és részben meghatározott térhez is köthető – csoportok alkothatták azokat a fórumokat, amelyekben a nőegylet új tagjai rekrutálódtak. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a (mai nevén) Deák téri evangélikus templom előtt (a nagy pesti vásárok, egyúttal nyilván a koldulás egyik jellegzetes helyszínén, és sok evangélikus városlakó lakhelyéhez közel; Bácskai 1988: 208.) vagy a farsangi szezon báljain ismerhették meg a fiatal nők a vonatkozó szerepeket, és tanulhatták meg az adakozás és az egyesület működésének normáit és konkrét módozatait. Az eszme terjedésének további mechanizmusa lehetett a rokonság, több módon is. Amikor az evangélikus Oberhäuser János (†1831) fogadós, borkereskedő és pálinkafőző, választott polgár 1804-ben a katolikus Häusler Sebestyén fogadós lányát vette el, olyan családba házasodott be, ahol utóbb a nőegyleti szereplést többen is vállalták: felesége és sógornője (Eger János György, a pesti olajgyárából a századfordulón a bécsi főhadparancsnokságnak is szállító kereskedő felesége) az alapítástól egyleti aktivisták voltak. A kötődés a nőegylethez a következő nemzedékben is megmaradt, hiszen szintén borkereskedő fia, Oberhäuser János György Grossinger Ferenc tímármester lányát vette nőül, akinek mindhárom Pesten lakó apai nagynénje

70

Liedemann 1899: 35.; BFL IV. 1209. 1.

88


(Haraszty Antalné, Simonyi Istvánné és Samwald Pálné) az egylet tagja volt.71 A nőegyesületi részvétel nemzedékek közti átörökítésére más példákat is találunk, így a polgárok közül Liedemannéknál, ahol János Sámuel felesége segédasszony volt a húszas években, menye (az emlékiratíró Liedemann Frigyesné Riecke Róza) még az ő aktív korszakában választmányi tag lett egy másik kerületben. A rendelkezésre álló genealógiai segédkönyvek nem mindig segítenek a főnemesi rendhez tartozó asszonyok pontos rokonsági fokainak megállapításában, de az biztos, hogy ezen a szinten is előfordult, hogy ugyanabban a családban többen is szerepet vállaltak a nőegyletben. Ez a leglátványosabban az Orczy család példáján mutatható be, ahol a Pesthez szorosan kötődő – a máig róla elnevezett kertet alapító – báró Orczy József (1746–1804) zempléni főispán özvegye, gróf Berényi Borbála az alapítástól (1819ben bekövetkezett haláláig) választmányi tag volt, menye (Orczy Györgyné Berényi Erzsébet), Teréz lánya (báró Wenkheim József későbbi aradi főispán, egyben a hazai lótenyésztés támogatója és a pesti lófuttatás egyik kezdeményezője), továbbá Wenkheim húga (Festetits Vince gróf felesége) pedig az 1820-as évek második felében mind az egylet aktivistái voltak. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a városhoz közel birtokos protestáns fő- és köznemességben is. Az 1790 körüli köznemesi mozgalom és a protestáns közösség jogainak védelméért folytatott küzdelem vezéralakjának (az evangélikus egyház országos főfelügyelőjének), ócsai Balogh Péternek (†1818) mindkét lánya csatlakozott az egylethez, egyikük választmányi tag is lett. A két vő – Karolina férje, Géczy István helytartótanácsi hivatalnok, majd személynöki ítélőmester, és Johanna férje, Gyürky István (†1807) Nógrád megyei tisztviselő, később septemvir és valóságos belső titkos tanácsos – hivatali tisztsége révén kötődött Pest-Budához. Gyürkynének egyébként a lányát, a Királyi Táblánál tisztséget viselő Szirmay Ádám feleségét is beválasztották az egylet vezetőségébe, és a Gyürky korábbi házasságából származó gyerekek közül is egynek, az 1820-as években Nógrádban első alispáni tisztséget betöltő Gyürky Pálnak a felesége is „választott hölgy” lett. Az egymást követő generációk nőegyleti aktivitását mutatja a református Vay Miklós tábornok családjának esete is, ahol a feleség (a badeni születésű Adelsheim Johanna bárónő) 1824-es megözvegyülése után néhány évvel elköltözött Pestről, és ezzel kilépett az egyletből is, amelyben az alapítástól előbb segédasszonyként, majd választmányi tagként tevékenykedett, de menye, báró Geymüller Katalin – az ifjabb Vay Miklós koronaőr felesége – az 1840-es években szintén feltűnt a választmányban. A hazai lótenyésztésben vállalt szerepéről ismert Csekonits József tábornoknak (†1824) pedig nem csupán második felesége, Jankovits Julianna vállalt az alapítástól kezdve vezető szerepet az egyletben, hanem az első házasságából származott Erzsébet nevű lánya (az 1827-ben honfiúsított, ám 1830-ban a honfiúsítottak közül máris törölt báró Piret Lajos tábornok felesége) is aktivistaként működött egy ideig.

71

Vonatkozó hagyatéki iratok: BFL Test. 139, 493, 1060, 4067, 4453. Nagy 1975: 346.

89


2.2.7. A nőegylet támogatottsága

A Pesti Jótékony Nőegylet tevékenysége csak részben múlott munkálkodó tagjainak és vezetőinek tevékenységén – az egylet javára összegyűlt pénzösszegnek ugyanis csupán kisebb része származott az aktivistáktól vagy férjeiktől.72 A legnagyobb szabású gyűjtőakció 1830–31-ben zajlott, amikor az egylet az utcai koldulás teljes felszámolását tűzte ki célul Pesten. Az ebből az alkalomból a koldulás betiltását követő egy év során összegyűlt pénz mintegy 18 619 pengőforintot tett ki. Ennek a súlyát akkor tudjuk megítélni, ha összehasonlítjuk a várost sújtó az évi hadiadóval, mely 27 548 pengőforint volt (Patacsich 1831: 82–83.). Nem tűnik tehát túlzásnak az az értelmezés, hogy a városi lakosság adóját annak mintegy kétharmadával, önkéntesen megnövelték annak érdekében, hogy Pesten megszűnjön a koldulás – bár ez csupán átlagszámítás, és azt sem tudjuk, hogy az egyes adakozók által felajánlott összegek milyen személyes döntéseken múltak (például sugalmazotte valamit a gyűjtő, vagyis ténylegesen is önkéntesek voltak-e az „aláírások”). Az e gyűjtés eredményét közreadó kiadvány mintegy hatvan oldalon keresztül sorolja az adakozókat és a megajánlott összeget, ezzel az adakozóknak kiváló publicitást nyújtva a kortársak előtt, a történésznek pedig a kezdeményezés támogatottságának, másrészt a város egyfajta presztízsrangsorának felmérését lehetővé téve. A felsorolásból megállapítható, hogy a régi polgári elit lakta Belvárosban, továbbá a legvagyonosabbak által lakott Lipótvárosban volt a legnagyobb mértékű az adakozás. Az egyes városrészekre jutó népesség és az adott városrészben adakozó személyek, valamint az általuk felajánlott összegek arányait vetjük össze, megállapíthatjuk, hogy ez a két városrész erősen felülreprezentált, míg a „külvárosok” népessége kisebb arányban vett részt az adakozásban. A Belvárosban ugyanis az 1820-as években a városi lakosság 22–28%-a élt, miközben az 1831. évben a koldulás eltörlésére felajánlott jótékonykodás mintegy 54%-a származott onnan, a Lipótvárosra pedig ugyanez a két érték 10–13% és 24%. A gyűjtés sikere azt bizonyítja, hogy a nőegylet törekvései döntően megegyeztek a város lakosságának érdekeivel és elképzeléseivel, ezért kaphatott ilyen mértékű támogatást az adakozási akció. Az összegyűlt segély nagyságának magyarázatakor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az adakozók abból indulhattak ki: egyszeri akcióról van szó, mellyel a koldulást valóban egyszer s mindenkorra fel lehet számolni a városban. Ám hiába sugallta ezt az adakozásra felhívó hirdetmény (PJNE 1831), a gyűjtés évről évre megismétlődött ettől kezdve. Az évente befolyt összegeket összehasonlítva csökkenés figyelhető meg, ennél azonban szembetűnőbb, hogy mértéke viszonylag csekély volt. Ebből a szempontból az 1838-as adakozás idején tapasztalható látványos esés (akkor az 1830–31-es összeg 47 százaléka gyűlt össze), Az 1826–30 között összegyűlt 37 926 váltóforintból például 15 917 vft a dinasztia tagjainak (a nádornak, feleségének és a császárnének) az adakozása, 6364 illetve 1461 vft a nőegylet vezetőinek és tagjainak az adománya, további 1374 pedig ezek rokonságáé (ideértve az azonos vezetéknevű adakozókat). A teljes összeg harmadára rúgó (12 777 vft) értékű adomány felajánlóit ezzel szemben nevük alapján nem sikerült összefüggésbe hozni a tagok családjaival. A fennmaradó rész besorolhatatlan vagy bizonytalan eseteket tartalmaz. 72

90


ez azonban nyilván főként az az évi árvízzel magyarázható. Ezt az összefüggést igazolja az is, hogy a csökkenés a leglátványosabb a Terézvárosban, vagyis abban a városrészben, amelyben a leginkább pusztított az áradás.73 Korábban aránylag egyenletesen csökkent a felajánlott támogatás összege – bár 1834-ben (vagyis az 1831 utáni első olyan évben, amikorról adattal rendelkezünk) az 1830–31-es évi adakozás 64 százaléka folyt csak be, de ehhez azt is figyelembe kell venni, hogy az előbbi 15, míg az utóbbi 12 hónap alatt gyűlt össze. A csökkenést ugyanakkor ellensúlyozta a város mind jelentősebb támogatása: 1838 után ennek összege már meghaladta a 10 000 forintot. Az adatok azt is jelzik, hogy a felajánlott összeg nagy része a vagyoni szempontból középen elhelyezkedő csoporttól származott: az 5 és 20 pengőforint közötti összeget felajánlók 1830–31-ben a teljes befolyt adakozás 49 százalékát adták, ez az arány 1834re 56 százalékra nőtt, majd 1840-re visszasüllyedt 48 százalékra. E változás alapján arra következtethetünk, hogy az árvíz őket sújtotta leginkább. Kisebb mértékben, ám folyamatosan csökkent az ennél kisebb tételekkel hozzájárulók szerepvállalása is, mind az átlagos összeg, mind a személyek számát tekintve. Viszonylag állandó maradt viszont a legnagyobb közadakozók köre.74 E csoport összetételét vizsgálva feltűnő, hogy a néhány főnemes mellett számos polgári rendű és/vagy foglalkozású személy is a legbőkezűbb (50 pengőforint feletti) adakozók között található, ám a kezdeti évek után felajánlásaikat drasztikusan csökkentették (Martinelly Antal, Kappel Frigyes, Vrányi Konstantin), míg a főnemesek és a környé ken birtokos nemesekre inkább az volt jellemző, hogy tartották a kezdetben vállalt összeget. Egyébként ez utóbbi csoport tette ki a 100 legnagyobb adakozó zömét, ami azt bizonyítja, hogy a rendi államszerkezet utolsó évtizedeiben a nemesség jelentős szerepet játszott a város költségeinek fedezésében. Az adatokból az is kitűnik, hogy a két-három évenként megjelent adakozói lista sajátosan működött. A felső kör összetételének és adakozásuk mértékének állandósága azt sejteti, hogy az adakozás résztvevői nem véletlenszerűen, hanem az előző évi adományuk értékének ismeretében döntöttek az adott évi összegről, és néhány kivételtől eltekintve el is fogadták „helyüket” a listán, vagyis a városi társadalom egyfajta reprezentatív presztízsrangsorában. Arra nincs is példa, hogy valaki jelentősen emelte volna a felajánlott összeget az évek során, a „korrekció” inkább lefelé működött. Az is kiolvasható a névsorból, hogy a nemességen belül a háztulajdonosok számítottak igazán stabil csoportnak, míg a hivataluk miatt Pesten tartózkodók, így a (kúriai tisztségüket viselő) főpapok esetében gyakrabban fordult elő, hogy bizonyos években kimaradtak a gyűjtésből. Az is látszik, hogy az özvegyek 73 Faragó 1988. Másfelől az árvíz után jelentősen megnőtt a városon kívülről érkező jótékonyság. Pest legtöbb 1848 előtti díszpolgára (pozsonyi nagykereskedőtől bécsi újságszerkesztőig és építészmesterekig) az árvízkárosultak támogatásáért kapta a várostól ezt a címet (Horváth 1996: 143–144.). Az árvízi gyűjtés során a pesti nőegylet komoly szerepet vállalt (főként a ruhagyűjtésben) annak ellenére, hogy maga is megsínylette a katasztrófa pusztítását (az áradás romokba döntötte a 700 főnek otthont adó, 1833 óta városi kezelésű szegényintézetet) (Némethy 1938: 121.). 74 Lásd a 4. mellékletet.

91


az átlagnál gyakrabban csökkentették az évek során a felajánlott összeget, ám arra nézve legfeljebb találgathatunk, hogy az ilyen családi helyzetben anyagi megfontolások miatt kényszerültek erre, vagy csupán nekik kevésbé volt fontos a presztízs. Végül arra is érdemes felfigyelni, hogy a listáról a város lakosságának két fontos csoportja hiányzik vagy alulreprezentált: a városi tisztviselők, akik közül többen 2-3 forint közötti összegeket írtak alá, illetve a zsidó kereskedők.75 Más oldalról mutatja a nőegylet külső támogatottságát, ha a polgárok végrendeleteiben a különböző városi intézmények javára felajánlott összegeket vizsgáljuk meg. A „kegyes hagyatékokat” (pia Legata, fromme Legaten) kivonatszerűen átírták egy erre a célra rendszeresített városi könyvbe, ezt azonban néhány évig nem vezették, ezért nem nyújtanak teljes képet a jótékonykodó hagyományozás szokásának változásairól. Ám ha három időszak (az 1818–21, az 1830–33 és 1834–39 közötti évek) közötti változásokat tekintjük, akkor világosan érzékelhető, hogy a dologház mint kedvez ményezett egyre népszerűbbé vált. Az önkéntes dologház e rangsor szerint az idő múlásával előlépett a második helyre, és bár így is a városi polgárkórház mögött maradt, ám megelőzte a városi igazgatás alatt álló szegény intézetet, és népszerűbbnek bizonyult a külvárosi (kerületi) plébániáknál. Ez alól egyedüli kivétel a lipótvárosi egyház, ez azonban azzal magyarázható, hogy az ottani templom éppen ekkoriban épült, ráadásul e városrészben lakott a legtehetősebb lakosság jelentős része, melynek volt módja jelentős összegeket áldozni az építkezésre.76

2.2.8. Kitekintés: kisugárzás és utóélet

A Pesti Jótékony Nőegylet – budai ikerszervezetével együtt – az első olyan magyarországi egyesület volt a 19. században, mely városi szintű közcélokat tűzött ki céljául, és sem felekezethez, sem foglalkozáshoz nem kötődött. Létrehozói a mintát bizonyíthatóan Bécsből vették,77 ahol Európa első nőegylete alakult néhány évvel korábban (1810ben), és ahonnan indulva a napóleoni háborúk okozta nyomor és az egyesületalapítás divatjának sodrában rövidesen egész Európában elterjedt ez a szervezettípus.78 A pesti nőegylet nemcsak a bécsi hasonló intézmény megalakulásának időpontjához képest nem volt jelentős késésben, de az Osztrák Császárság többi jelentős városához mérve sem. Az osztrák tartományokban alakuló nőegyletek közül a kortárs grazi (1819) Frauenverein in den Pfarre Marie Himmelfahrt a katolikus egyházhoz kötődik, a bécsi (1811) Verein zur Unterstützung verschämter Armen nem nőegylet, a Wohlthätigkeitsverein der israel. Frauen 1842-ben szerveződik meg, az egyes bécsi kerületek szintjén működő Frauenvereinok pedig 1848 és 1850 között alakulnak meg. Hasonlóképpen Linzben, Stájerországban és Salzburgban is csak az 1848 utáni években szerveznek (katolikus) nőegyleteket, a Frauenverein zu Innsbruck 1834-es A városi tisztviselők vagyoni helyzetére lásd: Tóth 1996. BFL, Pia legata; a vagyoni szegregációról: Bácskai 1988b. A pesti nőegylet megalakításakor a bécsi városi igazgatástól kérték levélben és kapták meg a bécsi egylet alapszabályát, valamint az adakozási íveket (MOL. N.22. Acta Praesidialia 1817. III.; Országh 1898: 14.). 78 GAF 1810, GAF 1836, KET 1. köt.: „Asszonyi egyesület” címszó. 75 76 77

92


megalakulása után. Prágában 1801-ben hozzák létre a Privatverein zur Unterstützung der Hausarmen nevű egyesületet, majd 1832-ben jön létre egy izraelita nőegylet, Brünnben pedig sajátos módon férfiegylet szervezi a jótékonyságot (1813, Wohlthätiger Mannerverein in Brünn; Stubenrauch 1857). Egy 1835-os kiadású enciklopédia megemlít ugyan két további nőegyletet, a Damengesellschaft zur Unterstützung der leidenden Menschheit zu Lemberg és a Verein wohlthätiger Frauen zu Mauthhausen nevű egyleteket (melyek 1816-ban, illetve 1811-ben alakultak meg), de ezekről alig ad hírt, míg a bécsiről, a pestiről és a budairól részletesen is beszámol (ONE 1835: 201–203.). Ez az összehasonlítás azt mutatja, hogy Pestet (és Budát) csak Bécs előzte meg a Habsburg Birodalom területén a felekezetsemleges jótékony nőegylet kezdeményezésében. Az is kitűnik azonban, hogy a jótékonyság társadalmi gyakorlásának a nőegyleteken kívül számos más kombinációja is létezett. A pesti nőegylet korai megszervezését mutatja az is, hogy Magyarországon csak jóval később söpört végig a nőegyletek alapításának divatja. A vidéki magyar egyesületek katasztere 1848 előtt csupán néhány nőegyletről tud: 1830-ban Pozsonyból79 és Besztercebányán, 1833-ban Tordán, 1835-ben Szegeden, 1838-ban Kassán, 1839ben Kolozsvárott, 1845-ben Fogarason, 1847-ben Gyöngyösön és Temesvárott. Ráadásul ezek is csak részben hasonlítanak egymáshoz: a fogarasi egylet az evangélikus felekezethez kötődik, a szegedi és a temesvári egyletek az asszimilálódó zsidóság szervezetei, a tordai pedig nem jótékonysággal foglalkozik, hanem olvasókör – ami visszavezet ahhoz a kérdéshez, hogy ebben a korban a női szerep keresése mennyiben irányult a közéleti jótékony tevékenység, és mennyire a műveltség terén elérhető emancipáció felé. A nőegyletek tömeges alakulásának a kora a magyarországi városokban az 1860as évtized, az 1870–80-as években pedig már a kisebb településeken is sokasodnak a nőegyletek. Az évszázad utolsó évtizedében például Nagyküküllő vármegyében mintegy félszáz településen alakul evangélikus nőegylet – legtöbbször e falvak egyetlen egyesületeként.80 Az ekkor létrejövő egyesületek azonban már a megváltozott társadalmi jelenségekre reagálnak: a polgári fejlődés gazdasági hatásai komplexen jelentkeznek és az iparosodás vonatkozásában sokkal előrébb jutott az ország, mint ahol a bomló céhrendszer jellemezte reformkori Pest tartott félszáz évvel korábban. Ennek következtében a társadalmi feszültségek is részben mások, mint amiknek oldására a Pesti Jótékony Nőegylet megszerveződött. A pesti nőegylet tevékenységét lehet sikernek, és lehet kudarcnak minősíteni. Utóbbi mellett szóló érv, hogy mindkét nagyszabású akció csupán múló eredménnyel járt, hiszen az utcai koldulást nem sikerült megszüntetni Pesten; és az is, hogy 1833-ban a Bécsbe költöző elnök asszony kérésére az egylet védnökének férje, József nádor dönt úgy, hogy a korábbi formában az egyesület intézményeinek fenntartása nem folytatható. 79 Megjegyzendő, hogy a pozsonyi jótékonysági egyesület (Verein zur Beförderung des Guten und Nützlichen) elnevezése nem utal arra, hogy nőegylet, ám vezetőinek és aktivistáinak névsora ezt bizonyítja (Tóth 2000: 169.). 80 Pór 1988. A dualizmus korától kezdve alakult jelentősebb nőegyletek áttekintése és rövid ismertetése: Burucs.

93


Ezek után a nőegylet egyre inkább olyanná vált, amilyennek a szépirodalomból ismert polgári-nemesi női társaságok voltak: bálozó dámák csoportosulásának, akik szórakozásuk során némi áldozatot hoznak a nélkülözők javára.81 Az egyesület vezetőinek 1833 után keletkezett végrendeletei is arról tanúskodnak, hogy a testátorok tudatában nem tölthetett be meghatározó szerepet a nőegylet és tevékenysége. Graf Anna 1845-ben aláírt végakarata szerint például 15 váltóforint jutott az egyesületnek – összevetésül: a városi felügyelet alatt állt kényszerítő dologházra 25 forintot hagyott. Nagyvonalúbb volt a gróf Károlyi családnál titkári tisztséget betöltött Bártfay László felesége, aki 1860-ban 12 ezüstvillájának ellenértékét hagyományozta a nőegyletre. A fentiekhez bensőségesnek mondható Harasztyné Grossinger Teréz 1827-ban készített és 1836-ban kihirdetett végrendelete. Harasztyné végrendelete szerint a temetésén a nőegyleti szegényiskola összes tanulójának imát kellett elmondania lelkéért, amiért cserébe (összesen) 25 pengőforintot kaptak; emellett a szegény- és a lányiskola tanárai is 25-25 forint kegyes hagyományban részesültek.82 Prandtner Józsefné (1838-ban elrendelt és 1848-ban közzétett) egykori választmányi tag végrendeletében és Worbes Henrikné aktivista (1831-ben kelt és 1837-ban kihirdetett) testamentumában viszont szó sem esik a nőegyletről.83 Ez azért feltűnő, mert az egyleti működés első másfél évtizedének puritán szellemű dokumentumai nyomán mást várnánk. Az is igaz ugyanakkor, hogy az egyesület és a pesti intézményesülő szegénygondozás útjainak 1833-as szétválása után az „intézetek” nagyobb része fennmaradt és továbbfejlődött. Az önkéntes dologház még 1848 előtt megszűnt, de az 1831-ben létrehozott gyámintézetek már elődei voltak az 1844-ben a városi vezetés által megszervezett kényszerítő dologháznak (Cser 2000). Az ápolóintézet is még sokáig működött, felvéve az Erzsébet (Elisabethinum) nevet; a szegények iskolája pedig az 1841-ben alapított és a nádor nevét viselő Josephinum árvaházba olvadt bele. Márpedig sikernek könyvelhető el az, hogy az intézmények túlélték az egyesületi korszakot: az eredeti eszme jogosultságát bizonyítja, hogy hatékonyabb szervezeti keretek között a tevékenység tovább folyhatott, még ha a város terjeszkedéséhez képest az ezekben az intézményekben gondozottak száma bizonyos esetekben elhanyagolható volt. Ezen a téren legkorábban majd a 19. század végén mutatkozik számottevő változás, amikor az állam a korábban a községi feladatok közé számító szegényügy szabályozásába erőteljesebben beavatkozik (Kaszás 1994).

A reformkori Pest farsangi szezonjának egyik fő attrakciója volt a nőegyleti bál (Vörös 1997). Harasztyné emellett hatalmas összegű, ám bizonytalan értékű kötelezvényt is hagyott az egyesületre: egy 35 500 pengőforintról szóló adósságlevelet gróf Forgách Ferenctől, melyet az udvari kancelláriai titkár gróf még 1818-ban állított ki Bécsben Harasztyék számára, Abaúj vármegyében be is tábláztak, de a nagyszombati táblán per alatt állt. A hagyatékot a gyermekek nevelésére és taníttatására kellett fordítani, illetve a kényszerítő dologház létrehozására, ha azonban az utóbbi intézmény az örökhagyó halála után tíz évvel sem kezdené meg működését, arra az esetre a pesti kórház, a városi szegényintézet és a pesti házi szegények közti egyenlő arány szerinti elosztását írta elő Harasztyné. 83 A jelzetek: Grafné: BFL Test. AN.3828.; Bártfayné: BFL Test AN.6902.; Harasztyné: BFL Test AN.493.; Prandtnerné: BFL Test. AN.501.; Worbesné: BFL Test. AN.2628. 81 82

94

a kisdedóvók és a gyermekkórház

2.3. A kisdedóvók és a gyermekkórház Az 1820-as évek végétől újabb intézmények jöttek létre Pesten a szegénynek tekintett családok gyermekeinek támogatására – egyesületi háttérrel, de a Pesti Jótékony Nőegylettől immár függetlenül. Az iskolás korúnál fiatalabb szegény gyermekek erkölcsi nevelésére „kisdedóvó intézetek” szerveződtek. Az első – Brunswick Teréz által alapított – krisztinavárosi (budai) óvoda 1828-ban jött létre, és a mozgalom szellemi központja is Budán volt, de rövidesen, egymást sűrűn követve Pesten is több kisdedóvó nyílt meg. Egy 1832-ban kiadott nyomtatvány szerint 1831–1832 között Budán három óvoda működött, Pesten pedig kettő (a Lipót- és a Terézvárosban), ám az utóbbiakban neveltek több gyereket, mint az előbbiekben (328, illetve 272). Ráadásul az említett füzet készítésének idején szerveződött egy újabb óvoda a Terézvárosban (PBKI 1831–1832), egy 1843-as országos áttekintés szerint pedig akkoriban Pesten már hét ilyen intézmény működött (míg Budán három).84 A kisdedóvók magyarországi megjelenése – a nőegylet tevékenységéhez hasonlóan – azt bizonyítja, hogy az ország erősen és szorosan kötődött a nyugati szellemi áramlatokhoz. Ez nemcsak abból látszik, hogy Közép-Európa első óvodájaként nyílt meg a budai, hanem abból is, hogy a legelső – az angliai New Lanarkban, Robert Owen által 1816-ban életre hívott – kisdedóvót követően aránylag rövid idő után alakult meg, illetve hogy Brunswick Teréz kiterjedt, intenzív levelezésben állt az angliai mozgalom vezéregyéniségével, Samuel Wilderspinnel (legalább 30 levélváltásukról tudunk). Az angliai párhuzam emellett azért is fontos, mert jól mutatja, hogy mindkét országban az elsőként létrejött, magánalapítású óvodák után röviddel egyesületi bázisra állt át a kisdedóvó-mozgalom. Angliában 1824-ben szervezték meg az országos szintű Infant School Societyt, mely 1827-re már mintegy 300 óvoda megalakításával büszkélkedhetett, és Magyarországon is a nemzeti egyesület megalakítása (vagyis az országos koordináció) jelentette a sikeres terjeszkedés zálogát (Kövér S. 1987: 8–10.). A kisdedóvó intézetek elterjesztését céljául kitűző mozgalom mögött éppen úgy erőteljes, határozott ideológia és világos társadalomkép húzódott meg, mint ahogy azt a nőegyletnél láttuk. A felvilágosodásban gyökerező reformpedagógiának a kisgyermekkori nevelésre hangsúlyt fektető áramlatát követve a mozgalom hazai szervezői szerint „az ember természeti s erkölcsi képzésének […] születése pillanatjától fogva szükséges kezdődni, s a polgári munkálódásba való belépésig szakadatlanul folytatódni” (KIMTE 1830). Az intézmény kialakulása „a társadalom valamennyi előkelőbb osztályainak” felismerését tükrözi, hogy míg ők „műveltség és boldoglét után” törekednek, addig „a szegénysorsúak és még nagyobb mértékben azok 84 Egy 1848-ban kiadott házjegyzék a következő öt kisdedóvó intézetet említi meg: Belváros 312. ház (a Papnevelde utcai Széchenyi-ház, nevelő: Göbel), Lipótváros 311. ház (Feldunasor, Ferdinándy-ház, nevelő: Holl), Terézváros 455. ház (Két szív utca, Morlin-ház, nevelő: Schwalm) és 1037. ház (Molits-ház, nevelő: Verni), illetve Józsefváros 1463. ház (Ősz utca) – a telekkönyvre hivatkozó forrás azonban ebben a tekintetben hiányos lehet. A Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület székhelye a terézvárosi Valero utcában volt (Magyar 1848).

95


gyermekei” „elhanyagolt és alásüllyedt állapotban” nyomorognak. A szöveg itt nem csak a pénztelenségre utal, hanem az ilyen szülők szellemi és erkölcsi erőtlenségére is: a kisdedóvókban „részesülnek a kisdedek olyan nevelésben, minőt családjoktul és szülőiktül gyakorta hasztalanul várnánk” (PBKI 1845). Ez a társadalomkép nem csak az első hazai kisdedóvók megszervezésénél volt meghatározó, hanem jellemző volt azokra az eszmei és szervezeti mintákra is, amelyekre a hazai kezdeményezők hivatkoztak: az 1820-as évek angliai kisgyermekóvó intézményeire, illetve a 18. századi kimagasló svájci reformpedagógus, Johann Heinrich Pestalozzi elméleti és gyakorlati munkásságára is. Ez a háttér segíthet értelmezni azt a gesztust, hogy a minta hazai alkalmazása során egy középbirtokos földesúr – az ellenzéki politikus Bezerédy István – felesége, Bezerédy Amália a birtokán általa alapított kisdedóvó intézetbe saját kislányát is beadta, hogy együtt nevelkedjék a szegény szülők gyermekeivel (Mészáros et al. 1999: 343.). A kormányzat 1828-ban még egyértelműen elutasította a kisdedóvók engedélyezését. Néhány évvel később, 1834-ben viszont „Irányelvek a kisgyermekek gondozására szervezett intézetek számára” címmel dokumentumot adott ki a Helytartótanács, melyben azzal a megjegyzéssel fogadta el az új intézménytípus meghonosítását, hogy a „legalacsonyabb társadalmi osztályba tartozó szülőktől származó gyermekeket minden ismerettől távol kell tartani” az óvodákban. Ez a törekvés eredményét tekintve egybeeshetett Brunswick Teréz 1829-es körlevelének tartalmával, mely az iskolák és kisdedóvók közötti különbséget a tudás átadására, illetve az erkölcsi nevelésre törekvésben határozta meg (Kövér S. 1987: 11, 18.). Változását hozott azonban ezen a téren az országos egyesület (a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület) megszervezése, mely a célkitűzést úgy módosította, hogy a kisdedóvóknak egyben a szellemi nevelést is szolgálniuk kell. Végül a kor neves pedagógiai szakírója, az egyesület titkárává is megválasztott Ney Ferenc megfogalmazása vált normává, aki szerint a kisdedóvó funkciója az iskolai előkészítés: nem tanítás, „hanem inkább fejlesztése a testi és lelki tehetségnek, és lépcsőzetes előkészítés a való iskolára” (Kövér S. 1987: 23.). A rendelkezésre álló szövegek nem szólnak arról, hogy a kisdedóvókat elsősorban városokban kellene felállítani. Ha az 1843-ban működött óvodákat ebből a szempontból vizsgáljuk, ellentmondásosnak tűnik a kép: a városokban alapított kisdedóvók száma alig haladta meg az alacsonyabb rangú településekét.85 Ennek ellenére aligha véletlen, hogy az első ilyen intézmények éppen a „fővárosokban” keletkeztek, ahol a kor megítélése szerint nagyobb veszély fenyegeti erkölcsi tekintetben a gyermekeket, és hogy az országos szervezet Pest-Budán alakult meg. Amikor a mozgalom egyik fő támogatója, gróf Festetits Leó saját birtokát aján lotta fel egy kisdedóvó-szakembereket képző intézet megalapítására, az egylet választmánya arra vette rá, hogy ne a néhány száz fős lakosú Belacon, hanem inkább 85 A funkcionális felfogás szerint városként definiált településeken 10 óvoda szerveződött Magyarországon (Arad, Balassagyarmat, Besztercebánya, Kassa, Miskolc, Nagyszombat, Pécs, Pozsony, Sopron, Szombathely), és ideszámítható a fiumei, zilahi és két kolozsvári kisdedóvó is, 9 további óvoda székhelye viszont nem minősíthető városnak (KIMTE 1843; a városok definíciójára és felsorolására: Bácskai–Nagy 1984).

96


Tolna mezővárosban adjon telket az épületnek, „úgy mint a megye központján fekvő népesebb” településnek, mely jobb közlekedési kapcsolatban van az ország más részeivel is. Az 1836-ban – londoni mintaképe után a világban másodikként – létrejött „képezdével” kapcsolatban már az 1840. júniusi közgyűlésen felmerült, hogy a Pestre költöztetése „sok tekintetből igen kívánatos” lenne.86 A választmány előterjesztése szerint ugyanis lehetővé tenné a takarékoskodást (a felügyeletet gyakorló pesti „központi választottság” gyorsabban és olcsóbban tudna intézkedni). Az adminisztratív előnynél fontosabb azonban, hogy ezáltal „a haza külön vidékének itt gyakrabban megforduló lakosi könnyebben szemügyre vehetnék, ezáltal sokan megbarátkozván a kisdedóvás eszméjével, azt vidékökön iparkodnának létesíteni”. A Pesten mint „az ország szívében” működő óvóképző az eszme népszerűsítésének, s általa a terjeszkedésnek is eszköze lehetne tehát – érvelt az egyesületi vezetőség. Amíg azonban a költöztetés előtt álló „legyőzhetetlen akadályok” nem hárulnak el, a pesti belvárosi óvodának és az ottani kisdedóvó személyzetnek az egyesület nyújtson rendszeres támogatást, javasolták (KIMTE 1840: 10–11.). A kisdedóvóképző végül egyébként 1843 októberében tette át székhelyét Pestre, 1844 augusztusában pedig már az önálló épület alapkövének letételét ünneplő díszebédre gyűlt össze a választmány a Nemzeti Casino épületében.87 Ha a cél nem is feltétlenül indokolja, hogy nagyobb városokban jöjjenek létre a kisdedóvó intézetek, ezt tette szükségessé az, hogy a korabeli viszonyok között az ilyen intézmények nem tudtak hosszabb ideig fennmaradni. A budai és pesti kisdedóvók első tizenöt évének történetét elbeszélő Kacskovics Lajos a különféle szervezeti kísérletek sorának bukását ismerteti, míg az egyesület megalakulásával biztos támaszra találtak az intézetek. A Brunswick Teréz kezdeményezte krisztinavárosi óvoda eleinte „néhány emberbarát segélyével”, „privat vállalat” formájában jött létre, „néhány adakozó emberbarát” támogatásával, majd több „hatalmas pártfogó” – a nádorné és Schedius – is felkarolta az ügyet. Ám így is bizonytalan maradt a működés, mert alaptőke híján „koldulással”, „nyilvános adakozás útján kelle beszerezni” a költségek fedezetét. Még 1829-ban több kísérlet történt előbb „társaság”, majd „bizottság” néven egyletek létrehozására, de ez utóbbi is „mint olyan, rövid idő múlva eloszlott”. A következő fázisban a (budai) városi tanács belépésével szerveződött társaság, mely az 1837-ben írt beszámoló idején is még felügyelte a kisdedóvókat a Budai Jótékony Nőegylet közreműködésével. Mikor ez utóbbi egyesület is a támogatók közé lépett, a pesti kisdedóvók „magokra maradtak” – a szöveg nem állítja, de vélhetően azért, mert a pesti nőegylet nem lépett fel hasonlóan. A pesti óvodák ezek után egy ideig – a budai nőegylet alapító elnöki posztját betöltő – Brunswick Józsefné „tetemes adományainak”, illetve „közadakozásnak köszönvén” maradtak fenn, és ettől kezdve városrészenként más és más magánszemélyek – a Lipótvárosban az ottani plébános, a Terézvárosban Gömöry Károly patikus, a Belvárosban pedig Szentkirályi megyei 86 87

MOL P 1652. 5. t. Az 1840. júniusi közgyűlés jegyzőkönyve XVII. pont. MOL P 1652. 9. t.

97


főjegyző – szervezőkészségén és aktivitásán múlott a sorsuk. A források alapján nem dönthető el, hogy e változások sorában hol szerepel a pest-budai kisdedóvók felügyeletét ellátó „Verein für Kleinkinder-Bewahr-Anstalten”, mely 1831–32-ben a két városban működő óvodák tevékenységéről számolt be a nyilvánosság előtt – talán azonos a Brunswick Teréz által kezdeményezett „Nemzeti egyesület a kisdedek koránti nevelésére nézve, gyám- és képzőintézetek által” elnevezésű társasággal, melyet a nádor az udvar részéről megnyilvánuló ellenszenv kifejezéseként 1832-ben fel is oszlatott (Kövér S. 1987: 10.). E bizonytalanság megszüntetésére alakult meg 1836 márciusában az országos egylet (Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület néven88), mely nemcsak szélesebb tapasztalattal rendelkezett, hanem az addig hiányolt alaptőkét is megteremtette. Az egyesület két eszközzel igyekezett elősegíteni a kisdedóvó mozgalom terjedését: kamatmentes kölcsönt nyújtott a szervezés alatt álló újabb óvodáknak, és az említett képzőintézetben végzett kisdedóvókat „kiközvetítette” az óvodákba. A képzés igen mérsékelt keretek között folyt – 1840-ben a közgyűlés örömmel vette tudomásul, hogy „kisdedóvó nevelők után annyi keresés van, hogy ismét ujjakat szükség felvenni”, ezt azonban ahhoz kell viszonyítani, hogy a tolnai képezde folyamatos sorszámozású anyakönyvébe 1839 novemberéig 15 nevet írtak be, majd 1842. augusztusra ez a szám 39-re emelkedett.89 Ám a felvettek közül nem mindenki fejezte be az iskolát, és a végzettek sem feltétlenül óvodákban nyertek alkalmazást – az 1839. februári jelentés szerint az előző tanévben végzettek közül hárman kerültek óvodákba, ketten viszont „privat nevelői pályára léptek”.90 Az óvodaalapításhoz hitelt nyújtó tevékenység még ennél is szűkebb volumenű lehetett, legalábbis az erre utaló pénzmozgásnak az egyesület számadásaiban nem találni nyomát, noha az egyesület szabályozta a hitelezés feltételeit.91 A kezdeti évek lelkesedése után az egyesület vezetői mind többször adtak hangot csalódottságuknak, amiért a kisdedóvók ügyét „részvétlenség” lengi körül. Az országos lefedettségre törekvő egylet 124 személyt kért fel arra, hogy képviselői „tisztséget” vállalva szerezzenek támogatókat a mozgalomnak, ám – az 1839. évi választmányi jelentés szerint – 102 személy nem válaszolt, ketten pedig elutasították a felkérést. Az egyesület az alapszabályban meghatározott évi (februári) közgyűlés mellett nyaranta is tartott egy „nagygyűlést”, 1842-ben azonban felvetődött, hogy az általános érdektelenség miatt ezeket megszüntetik. Végül megoldásként azzal kísérleteztek, Mintája talán az 1832-ben szervezett Centralverein für Kinderbewahranstalten in Wien (Stubenrauch 1857). MOL P 1652. 5. t. Az 1840. júniusi közgyűlés jegyzőkönyve XX. pont; MOL P 1652. 20. t. Az óvóképző növendékeinek anyakönyve. (A későbbi évekből nem maradt fenn forrás.) 90 MOL P 1652. 5. t. Az 1839. közgyűléshez készített választmányi jelentés. 91 A statútumot kiegészítő „Igazgatási szabályok” szerint a támogatás feltétele, hogy a kérdéses megyében vagy településen már legyen kisdedóvó egyesület, melynek tagjai három évre vállalják az óvoda felügyeletét, a támogatás visszafizetését, és hogy alapszabályuk másolatát küldjék meg a KIMTE-nek (KIMTE 1838). Pontosításra szorul tehát egy nemrégiben megjelent oktatástörténeti tankönyv azon meghatározása, hogy a KIMTE „az óvodák megszervezését és fenntartását” vállalta (Mészáros–Németh–Pukánszky 1999: 343.) – a szervezők nyilván tisztában voltak azzal, hogy a működtetéshez nem lehetett anyagi erejük. 88

89

98


hogy a nyári gyűlés alkalmával magyar nyelvű (lényegében ismeretterjesztő jellegű) előadásokat tartanak a nevelésről. A többi egyesület által támasztott konkurencia miatt megváltoztatták viszont az időpontot: „Miután tagadni nem lehet, hogy a pesti Medárd vásár alatt több egyesületek gyűlései s egyéb érdekes tárgyak a részvevők figyelmét egészen magára vonják”, a gyűlést az augusztus végi (János-napi) vásár időszakára tették át.92 Ez azt bizonyítja, hogy a KIMTE vezetői felismerték: Pesten leginkább a vásárok idején kaphatnak publicitást, de nem vállalták, hogy az érdeklődők (a Pestre látogató „vidékiek”) figyelméért folytatott versenyben alulmaradjanak más egyletekkel szemben. Jellemzőnek tekinthetjük, hogy amikor 1844 augusztusában a képzőintézet alapkőletételét ünnepelte a választmány, a nőegylet kapcsán már említett Liedemann Frigyes egyesületi tag azzal mentette ki magát a közös ebéden való részvétel alól, hogy „most vásárkor lehetetlenség megjelenni”, és rajta kívül két további pesti kereskedő, a saját gyomai birtokán kisdedóvót alapító Wodianer Sámuel és a választmányi tag pesti Fuchs Keresztély sem ért rá a díszebéd időpontjában.93 Az érdektelenségre hivatkozó panaszok ellenére az egyesület taglétszáma az első években emelkedett: míg 1836-ban mintegy 150 tag fizetett tagdíjat, 1838. februárban 200-nál több, egy évvel később kb. 370, 1840-ben a közgyűlés előtt 416 tagja volt az egyesületnek.94 A korabeli nyelven „részvénynek” nevezett tagság azonban az alapítástól kezdődő hat évre szólt, így 1842-ben, az első aláírási időszak végével valamelyest megcsappant a létszám – 1843-ban az összes tagkategóriát egybevéve (a tiszteletbeli tagokkal együtt) 390 fő alkotta az egyesületet. A vezetők igyekeztek nyomást gyakorolni az „elpártolt” tagokra: előbb előírták az egyleti titkárnak, hogy levélben tudakolja meg az érintettektől, nem csupán véletlen okoztae távolmaradásukat, majd az egylet névkönyvében név szerint felsorolták azt a 83 személyt, akik az első hat év „eltelte óta további részvétök iránt becses szándékukat még nem nyilatkoztatták ki”. Ez a lista azonban nem csak a kimaradni akaró korábbi tagokat tartalmazza, ami abból is kitűnik, hogy többen a későbbiekben is szerepet vállaltak az egyletben (tisztségviselőként vagy örökös alapítványtevőként) – például Brunswick Teréz, vagy Fuchs Keresztély. Az is igaz viszont, hogy az előbbi vállalás lejárata alkalmat jelentett többeknek, köztük pesti polgári rendű személyeknek (így Burgmann Károlynak és Jálics Ferencnek), hogy kimaradjanak (KIMTE 1843: 93.). A támogatók elmaradását, s ezáltal a tagdíjak elapadását azzal igyekezett megállítani az egyesületi vezetőség, hogy „alapítványok” tételére buzdította a tagokat. Ez a forma nem jelentette nagyobb összeg befizetését, mivel a 100 pengőforintos (vagy annak többszörösét kitevő) összegnek minden évben csak a „törvényes kamatát”, vagyis 6 pengőforintot kellett befizetni, ami megfelelt a rendes tagdíjnak; a különbség abban állt, hogy örökre szólt, vagyis nem járt le hat év után. Vannak arra utaló nyomok, hogy az egyesületet belső viták terhelték, melyek szerepet játszhattak abban, hogy némelyek nem újították meg tagságukat. Erre utal a 92 93 94

MOL P 1652. 11. t. Hírlapi jelentések, 1842. febr. 20. MOL P 1652. 9. t. KIMTE 1837, 1838, 1839, 1840.

99


hazai kisdedóvó mozgalomban kezdettől vezető szerepet játszó Festetits Leó egy 1838. februárban kelt levele, amelyet Wargha Istvánhoz, a tolnai képzőintézet igazgatójához címzett, és amely szerint a nemzeti (nyelv) kérdés megosztotta a tagságot. Ebben a néhány nappal korábbi közgyűlésről számolt be, melyen a királynak felküldött köszönőlevél visszautasításáról (a személynök sérelmezte, hogy a levél magyar nyelvű) és az ezutáni teendőkről folyt a vita. A közgyűlésen többen – Festetits szerint főként Fáy és Wesselényi – ragaszkodtak ahhoz, hogy ismét magyar nyelvű levelet terjesszenek fel. Festetits álláspontja szerint „igaz, hogy a nemzetesítés szükséges és hogy ennek kell lenni a nemzet céljának, de erre minden utat meg kell járni, semmi eszközt el nem hagyni, s minden fejes ostoba consequentiákat megsemmisíteni”, és nem vezet jóra, ha „a honszeretet a nyelvbe és gatyába keresi legnagyobb művét”.95 A közgyűlések, választmányi ülések és levelezés átnézése nyomán általában is úgy tűnik, hogy a kisebbrészt pedagógus szakemberek, főképp viszont laikus közéleti szereplők alkotta egyesületben a viták politikai vagy személyes, nem pedig pedagógiai természetűek lehettek (Szentkirályi Móric aligazgató például többször megdorgálta Warghát mulasztásaiért).96 Az egyesület vezető tisztségviselői 1848 előtt nem cserélődtek: nem változott sem az igazgató (Festetits Leó), sem az aligazgató (Szentkirályi Móric), sem a pénztárnok (Antal Mihály), sem az ügyész (Simon Florent) személye, és a titkár posztján is csak akkor történt változás, amikor a pesti városi főjegyzői tisztséget elnyert Kacskovics Lajos helyét Stuller Ferenc vette át.97 Az 1837–1839 közti tisztújítások ránk maradt forrásai viszont azt jelzik, hogy a választmányban jelentős volt a mozgás. Az eredmények azt mutatják, hogy a tagság egészéhez képest is igen kevesen vettek részt szavazóként az egyleti tisztújításokon (az összes leadott szavazat száma a három évben rendre 29, 32 és 23), és hogy a támogatottságot kifejező szavazatok száma egy-egy év alatt akár számottevően nőhetett (mint Ágoston József pesti ügyvéd esetében) vagy csökkenhetett (például Fuchs Keresztélyé). Az utóbbi esetben szinte kínálja magát az összefüggés: az egylet irataiban mindig németül megnyilvánuló nagykereskedő, akit 1838-ban még a második legtöbb szavazattal választottak be a választmányba, egyben azon kevesek egyike, aki nem volt a Nemzeti Casino tagja, a „nyelvi vita” időszakában német nyelvhasználata miatt vesztett pozíciójából. Más választmányi tagok, így az ellenzéki kötődésű két Pest megyei földbirtokos, Rosty Albert és Fáy András, (az egyedüliként nem Pest környéki) Lónyay Gábor, vagy a Nemzeti Casinóban igazgatói tisztséget viselő Pregardt János pesti patikus támogatottsága stabilan magas volt.98 MOL P 1652. 18. t. Levelezés, Festetits Leó levele Wargha Istvánnak, 1838. február 13. Az 1840-ben alapított józsefvárosi kisdedóvó egyesület például néhány hónap után ketté is szakadt, mivel a többség nem fogadta el, hogy a nevelő és néhány tag a németet kívánta használni munkanyelvként (Csepregi Horváth 1939: 4–5.). 97 E tisztségek betöltői a Blaskovits-féle kalendáriumok alapján rekonstruálhatók. 98 MOL P 1652. 5. t. Közgyűlési jegyzőkönyvek. Az 1837. februári közgyűlésen még Kossuth kapta a legtöbb szavazatot, de miután 1837. május elején letartóztatták, a következő években nem lehetett választmányi tag, noha a későbbiekben is sokat tett a kisdedóvó mozgalomért (például 1837–1838 telén magyarra fordította Wilderspin terjedelmes munkáját; Pajkossy 1989: 70, 227–304.). 95

96

100


Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy a hazai kisdedóvó mozgalom koordi nálására létrejött országos szervezet irányítói jellemzően Pesthez kötődő, az ellen zékkel rokonszenvező nemesi politikusok voltak. Kérdés azonban, hogy az ügyet pénztámogatással segítők között a társadalom mely csoportjai azonosíthatók. A KIMTE tagságának összetételének elemzéséhez több forrás is rendelkezésre áll, melyek összességében árnyalt kép megrajzolását teszik lehetővé. Az egyesület tagjai közt 1838-ban regisztrált 286 főt 214 férfi és 72 nő alkotta. A férfiak közül 32 viselt főnemesi címet, sorukban például Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosával, Batthyány Fülöp herceggel, valamint Pest környéken birtokos vagy a pesti főúri intézményalapításokban kulcsszerepet játszó arisztokratákkal (Károlyi Lajossal, Wenkheim Ferenccel, Ráday Gedeonnal). A lista nem utal a köznemesi jogállásra, közli viszont (78 esetben), ha az illető táblabírói címet viselt, márpedig a különféle, kinyomtatott egyesületi tagnévsorok sugallta kép szerint a reprezentáció szintjén a nemesség két kategóriája leginkább az „aranykulcsosok” (királyi kamarások) és a (megyei) táblabírók egymáshoz képest hierarchikusan elrendezett kategóriájában ragadható meg.99 Rajtuk kívül a 9 királyi és a 15 vármegyei tisztviselő esetében egyértelmű a nemesi rendhez tartozás, és feltételezhetjük, hogy a 27 ügyvéd többsége is nemes volt. Polgári helyzetűnek csak hat pesti kereskedőt tüntet fel a névsor (köztük a más egyesületekben is szerepet vállalt Burgmann Károlyt, Fuchs Keresztélyt, Jálics Ferencet és Wodianer Sámuelt), és Barabás Miklós festő, továbbá néhány orvos, gyógyszerész és magántanár jelenítette meg a honorácior foglalkozásokat. Megfigyelhető tehát, hogy a Pesti Jótékony Nőegylethez képest a KIMTE tagságának összetételét a jóval nagyobb arányú nemesi részvételt jellemzi. A nők körében a nemesek aránya még ennél is magasabb. Szintén figyelemre méltó, hogy csupán tízük lépett be az egyesületbe férjével együtt, a nagy többség vagy özvegy (15 fő), vagy „kisasszony” (8 fő – köztük két szimbolikus név: a „szerzetes dámaként” megjelölt Brunswick Teréz és tiszteletbeli tagként Bezerédy Etelka, az említett Bezerédyné kisdedóvóba íratott lánya) családi állapota szerint, illetve házastársa nem szerepelt a névsorban (39 fő). Ezt a megoszlást úgy értelmezhetjük, hogy a jótékonykodás területén a nők nem csupán férjük oldalán, hanem önállóan is megjelenhettek. Ráadásul ebben az egyesületben az adakozásban is ők képviselték családjukat, ami eltérés a nőegyletben tapasztalt gyakorlattól, ahol az adakozói listákon gyakrabban találunk házaspárokat. Egyébként a KIMTE tagnévsorában szereplő nők nevét a nőegylet tagságával összevetve meglepően csekély átfedést találunk: a PJNE választmányának csupán hárman voltak 1838-ban az országos kisdedóvó egyesület tagjai, öt további hölgy neve ellenben még az 1820-as években lekerült a nőegylet vezetőségének listáiról. Ez pedig azt sejteti, hogy a szóban forgó asszonyok – köztük 99 Az ún. ősnemes-próbának megfelelt férfiaknak adományozott királyi kamarás cím feljogosított a megjelenésre a királyi udvarban, vagyis „udvarképessé” tett (Márkus 1904: „kamarás” címszó). Az aranykulcsosok többnyire, de nem kizárólag főnemesek voltak, a táblabírói címet pedig 1848 előtt csak kivételesen kapott nem-nemes személy. Mindkét titulus megtiszteltetésnek számított a késő rendi társadalomban; az előbbi a király, az utóbbi a vármegyék nemesi közvéleményének megbecsülését fejezte ki.

101


az előző fejezetben említett három sógornő az Orczy és Wenkheim családokból – nem a jótékonyság eszméjétől és nem is az egyesületi szervezetformától távolodtak el, hanem csupán a Pesti Jótékony Nőegylettől; talán annak aktivista jellegétől, esetleg erőteljesebben koalíciós jellegű társadalmi és felekezeti összetételétől. A kisdedóvó mozgalom társadalmi beágyazottságát tekintve indokolt különbséget tenni az országos szervezet és a helyi óvodaegyesületek bázisa között, ahogyan például az országos és helyi politikai közélet szereplői is csak kisebb részben estek egybe. A pest-budai intézeteket bemutató korai kiadvány közli az adott évben a közös pest-budai egyesület javára, illetve az egyes városrészek óvodái számára felajánlott összegeket (488 és 1516 pengőforint), melyek közül az előbbi döntően főnemesek adományaiból származik, az utóbbit viszont – kerületenként más és más arányban – kis számú adakozó ajánlotta fel, akik között feltűnően sok a katolikus egyházhoz tartozó személy. Ez utóbbi nem is meglepő, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a mozgalmat kezdeményező, és abban évekig főszerepet játszó Brunswick Teréz maga is buzgó katolikus volt. Az ő kapcsolatrendszerének lehetett az eredménye az, hogy a Pesthez septemviri tisztsége okán Klobusiczky kalocsai érsek – egyébként egyúttal a pesti koldulás elleni adakozások legbőkezűbb támogatója – mind a központi adakozásnál, mind a kerületi kisdedóvók támogatásánál kimagasló összegekkel szerepelt, és az, hogy a kerületek plébánosai és más egyháziak a kisdedóvók buzgó támogatóinak számítottak. (A Lipótvárosban például a hét adakozó közül csak egy tábornok és egy nemes kisasszony nem volt katolikus egyházi személy.) Ettől a képlettől csak a Terézváros esete tér el, ahol legnagyobbrészt az ott élő mágnások és nemesek (de Pesten lakással nem rendelkező néhány társuk is) jelentették a kisdedóvó legfontosabb támaszát; mellettük néhány háztulajdonos helyi kézműves polgár tartozott még a támogatók közé. Az eddigieken kívül még egy „kör” játszott jelentős szerepet a kisdedóvók támogatásában: a gyermekek szülei, akik összesen 1079 pengőforintot adtak a kereken 600 gyermek óvodai elhelyezésére. Ha ezt az átlagot az egyes kisdedóvókra lebontjuk, akkor azt látjuk, hogy az egy szülőre jutó átlagos támogatás a Várban meghaladta a 3 forint 30 krajcárt, Lipótvárosban a 2 forint 30 krajcárt, ezzel szemben a Terézvárosban 1 forint 20 krajcár körül volt az átlagos szülői támogatás, a Krisztinavárosban pedig nem érte el a 15 krajcárt (PBKI 1831–32). Ezek az adatok annak megítéléséhez is némi adalékot nyújtanak, hogy milyen társadalmi (pontosabban anyagi) helyzetű családok adták gyermekeiket az óvodákba (például szegény polgárok vagy napszámosok). Sem az országos egylet, sem a helyi óvodák alapszabályai nem rendelkeznek ugyanis arról, hogy milyen társadalmi hátterű gyermekeket lehet fölvenni a kisdedóvókba.100 A kérdés jelentősége könyvünk szem A magyar szakirodalom megállapítja, hogy a kisdedóvók meghonosodása Magyarországon is azzal a jelenséggel függött össze, hogy egyre nőtt az olyan polgári családok száma, ahol a feleség (anya) is munkát vállalt, ám a szerzők nem bizonyítják e következtetésüket (Kövér S. 1987: 10.; Pukánszky–Németh 1997: 356.). Az 1848 előtti időszakra azonban ez aligha lehet érvényes, akár a polgár szó lehetséges jelentéseit, akár a városi ipar szerkezetét vesszük figyelembe. A rendszeres munkatevékenységet folytató nők leginkább a napszámosok és – kisebb részben, jellemzően időlegesen, például az újraházasodás előtt – a mesterözvegyek közül kerülhettek ki. Vö. az első, krisztinavárosi óvodába beíratott gyerekek származás szerinti elemzésével (Vág 1994: 60–61.).

100

102


pontjából nyilvánvaló: döntően ezáltal lehet eldönteni, hogy az óvoda alapvetően a hierarchikus társadalomszemléletet kifejező szegényügyi intézmény-e, vagy a társadalmi kiegyenlítődés irányába mutat-e. A Kacskovics titkár által felsorolt kisdedóvó intézetek ebből a szempontból vegyes képet mutatnak. Pécsett például „nagyobbrészt vagyonosb szülék gyermekei” jártak az óvodába, mivel a havi 30-40 krajcáros díjat „kevesen […] képesek fizetni”, noha néhány szegény származású gyermek is beiratkozott (ingyen). Hasonló volt a helyzet Aradon. Balassagyarmaton a város „tehetősei és előkelői” járatták gyermekeiket, Miskolcon pedig „az első osztályú, s így vagyonos szülők gyermekei” alkották a többséget. Ezzel szemben a pesti egyletekre – amelyikre vonatkozóan a forrás adatot közölt – az alacsonyabb származásúak nagyobb súlya volt jellemző. A belvárosi és a lipótvárosi óvodákban a gyerekek „harmada” született „előkelő” családban, a többi a „helyi népességből” származott. A két terézvárosi kisdedóvóba felvett 130–150, illetve 100–120 gyermek viszont „csak polgárok és szegények” családjaiból került ki, mivel „ezt a városrészt csak mesteremberek lakják”. Hasonló minősítést olvashatunk a budai óvodákról: a vízivárosiban maroknyi „előkelő” mellett a zöm a „helybeli népességből” származott (állítólag 1:37 volt az arány a 200 körüli gyermek között, így talán 5 gyermek volt „előkelő”), a várbeli intézetről pedig csupán annyit mond Kacskovics, hogy „előkelők is” beadták gyermekeiket (KIMTE 1843: 106–167.). A fenti adatok alapvetően az egyesület önreprezentálására engednek következtetni: azt a képet közvetítik, hogy az ország számos helyén akadnak olyan „előkelők”, akik nem idegenkednek attól, hogy a kisdedóvókba küldjék saját gyermekeiket, a „szegények” viszont anyagi kedvezményt (díjmentességet) élveznek. Nem segítenek azonban meghatározni az „előkelő” és a „helyi népesség” kategóriák jelentését. Így legfeljebb valószínűsíthetjük, hogy az előbbi a városokban valamilyen okból szállást tartó nemesekre (köz- és főnemesekre), az utóbbi pedig a polgári (kézműves vagy kereskedő) foglalkozást űzőkre utal.101 Nem világos viszont, hogy a vagyonosabb, a társasélet más színterein az úri körökbe részlegesen befogadott csoportokat (nagykereskedőket, értelmiségi foglalkozásúakat) hová sorolták; hogy a polgárság alatti rétegekig mennyire jutott el a kisdedóvók szervezőinek figyelme; és hogy a kortárs kategorizálás inkább vagyoni vagy inkább rendi-foglalkozási elvet követett-e. Ez a beszámoló egyben arra is lehetőséget nyújt, hogy az országos után a pestbudai kisdedóvó egyesületet is összehasonlítsuk a jótékony nőegylettel. Az összevetés mellett szóló érv, hogy a nyilvánvalóan összefüggő cél (a szegény gyermekek sorsának egyengetése az alamizsnálkodás helyett olyan módon, mely a gyerekek későbbi „beilleszkedését”, a társadalomra nézve „hasznos” létét segíti elő) mellett itt a „lépték” – a lokalitás – is egybeesik, hiszen nem országos, hanem helyi ügyet igyekezett szolgálni mindkét egyesület. Ehhez képest meglepő lehet, hogy a két szervezet közötti szervezeti és személyi kapcsolat viszonylag gyenge volt: a közös védnöknőn (Mária Dorottya Az egyetlen ennek ellentmondó példa a kassai, ahová – Kacskovics megfogalmazása szerint – zömmel „szegények” jártak (ingyen), de „néhány nemes és polgár” is beíratta gyermekét, és az utóbbiak aránya egyre nőtt.

101

103


nádorné) és a pesti nőegyletben választmányi tag, egyben a lipótvárosi óvoda javára adakozó Kray bárónén, valamint a már többször említett Gömöry Károlyon kívül nem sikerült más személyt találni, aki mindkét egyesületet aktívan támogatta volna (nem számítva ide a mindkét célra csak adakozó pesti főnemeseket). A kisdedóvók 1848 előtti pesti történetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szervezeti formák különféle kísérletei után a helyi lakosság bizonyos csoportjainak támogatásával sikerült stabil hátteret biztosítani az óvodáknak. Nyilván ennek is köszönhetően az országban legsűrűbb, noha a város lakosságához mérten csekély létszámú óvodahálózat Pesten alakult ki. A pesti kisdedóvók ráadásul valóban szegényügyi intézményként működtek, ami nem mondható el minden magyarországi óvodáról. Megfigyelhettük ugyanakkor azt is, hogy a városban működött, a kisdedóvó mozgalomhoz tartozó különböző egyesületek között gyenge volt a személyi kapcsolat, és hogy a Pesti Jótékony Nőegylethez is laza, sőt ellentmondásos szálak fűzték a pesti óvodák mögött álló kört. A kisdedóvók keletkezését kisebb késéssel követő, Josephinum nevű városi árvaház létrehozásának és az e célt szolgáló közadakozásnak a körülményeit az óvodák támo gatásával összevetve jelentős különbségeket találunk. A hagyományosabb – mert a városi testületekhez kötődő102 – típusú intézménynek tekinthető Josephinum támogatói köre ugyanis jóval szélesebb és a város régi s új értelemben vett polgári csoportjaira is kiterjedt, bár a legnagyobb (1000 pengőforint feletti tőkét felajánló) támogatók itt is vegyesen főnemesek (Széchenyi, a már említett Brunswick Józsefné), polgári (Burgmann Károly és Kappel Frigyes) és izraelita (Pollak Márk) nagykereskedők voltak. A több éven keresztül folyt gyűjtés eredményeképpen 1841-re csak készpénzben több mint 22 000 pengőforintot ajánlottak meg (ennek több mint kétharmada addigra be is folyt), és ez ötször annyi, mint a pest-budai óvodák teljes éves bevétele (Josephinum 1841). Összességében tehát megállapítható, hogy a városi hatóság által szervezett gyűjtés számottevően nagyobb erőket volt képes megmozgatni (az árvíz okozta krízis után néhány évvel), mint a kisdedóvókat támogató egyesületek. Egy évtizeddel az első kisdedóvó intézetek keletkezése után, és kevéssel a Josephinum megalapítását követve egy újabb, a kisgyermekek sorsán javítani igyekvő intézmény jött létre, szintén egyesületi alapon. A Szegénygyermek-kórház kezdeményezője a már a nőegyletet is ingyen végzett munkájával támogató, és korábban gyermekek számára orthopédiai intézetet létrehozó Schoepf Ágoston orvos volt. Erről az intézményről még kevesebbet tudhatunk meg, mint a kisdedóvókról, mert még a kórház történetét megíró ifj. Bókay János (egyébként az 1850-es években a kórházat igazgató Bókay János fia) sem közölt részleteket a támogatók vagy a kezelt gyermekek kilétéről. Így a felvázolható kép szükségképpen hiányos, elnagyolt. A Josephinum pártfogója a nádor volt (akinek felgyógyulása alkalmából alapította meg a város az intézményt), az igazgató bizottság tagjai pedig a polgármester két tanácsnokkal, a választott polgárság részéről a szószóló a két segéddel (senior) és több más választott polgárral, valamint egyes választott tisztségviselők (Blaskovits 1847).

102

104


Az 1839-ben megalakult kórház – csak németül ránk maradt, de eredetileg magyar nyelvű – alapszabálya szerint bármilyen vallású és településről érkezett gyermekek gyógyítását vállalta (PSzGyKE 1843). Emellett gyakorló kórházként is működött, ahol a gyermekgyógyászatban gyakorlatot szerezni akaró orvosok és sebészek megtanulhatták e szaktudás fogásait. A pesti kórház Európában a negyedik ilyen profilú intézményként szerveződött meg – a mintának tekinthető bécsi Szt. Anna kórház 1837-ben jött létre, és a párizsi és a szentpétervári gyermekkórház sem sokkal régebben (Bókay 1884: 943.). A pesti kórház rövidesen viszonylag széles körű gyógyító tevékenységet fejthetett ki – egy 1844 novemberében keltezett jelentés szerint addigra 7288 gyermeket kezeltek, akik között 400 feletti volt a vidékiek száma.103 Ez egyben azt is jelenti, hogy a kórház alapvetően helyi, városi horizontú intézményként működött. A Szegénygyermek-kórház mint egyesület 1839 februárjában alakult meg, azt követően, hogy Schoepf fentebb említett orthopédiai intézetét az árvíz elpusztította. Az ambiciózus és a közjó előmozdításáért terheket is vállaló orvos kezdeményezését több tekintélyes közszereplő – köztük Ürményi Ferenc, (a nőegylet számára ingyen gyógyító Eckstein Ferenc fia, a Pest vármegyében kisebb hivatalt viselő) Eckstein Adolf, a Hangászegyleti titoknok Frankenburg Adolf, vagy a pesti városbíróból királyi tisztviselővé emelkedett Havas József – felkarolta, az egyesület védnöki tisztségét pedig Mária Dorottya főhercegnő vállalta el (láttuk, a többi jótékonysági egyesülethez hasonlóan – Bókay 1884: 944.). A széles körű pártfogásnak – közte a pesti városi tanács anyagi támogatásának – is köszönhetően hamar akkora vagyon gyűlt össze, hogy az Ötpacsirta utcai (12 ágyas) bérelt kórházhelység helyett saját telket vehetett az egyesület a szintén józsefvárosi Ősz (ma: Szentkirályi) utcában, ahol 1845-ben kényelmesebb feltételek mellett folytatódhatott a gyógyítás. A kialakult egyesületi struktúrában az 1840-es évek közepén számos további közéleti szereplő nevével találkozunk. Ekkor az egyesület elnöke Ürményi Ferenc, alelnöke Fáy András, a választmány elnöke Mahr Antal ügyvéd – azelőtt Szapáry Ferenc gróf, illetve Havas József töltötte be a két posztot –, a pénztárnok Nádosy (korábban Trsztyánszky) István evangélikus nagykereskedő, a titoknok Frankenburg Adolf, és a választmány tagjai között szerepel Kossuth Lajos és Szentkirályi Móric is.104 A kórház minden tekintetben egyesületként működött, melyben a statútum előírta a rendszeres közgyűlések tartását (melyen a tisztségviselőket elszámoltatják és titkosan választják), és hogy két közgyűlés között a 12 fős választmány hozza döntéseket, kimondta az (évi öt pengőforintot fizető) tagok egyenlőségét, a belépés szabadságát, sőt azt is hangsúlyozta, hogy a tagdíjért cserében anyagi haszon nem jár, csak az az erkölcsi siker, ami a „szegénysorsú beteg gyermekek ápolásából, és a haza és az emberiség javára tett adományból” ered. Az egylet csak abban az értelemben különböztette meg a tagság kategóriáit, hogy akik 5 forint helyett az ennek megfelelő 103 104

BFL Int. 9180 AN. BFL Int. 9180 AN.

105


tőkét (100 pengőforintot) egyszerre befizették, azokat „alapító tagoknak” nevezték, akik viszont 1000 pengőforintot adományoztak az egyesületnek, amiből egy ágyat fenn lehetett tartani, azokat „ágyalapítóknak”, és az adott ágyat róluk is nevezték el. Az utóbbiak közé kevesen tartoztak, Kopátsy József esztergomi érseken és Batthyány Lajoson kívül csupán a jótékony nőegylet kapcsán már említett két Zichy nővér (Batthyány Lajos, illetve Károlyi György felesége). Nincs tudomásunk arról, hogy kik jelentkeztek tagnak az egyesületbe, pedig alighanem érdekes következtetéseket lehetne levonni a nők és férfiak aránya, a nőegylettel való átfedés, valamint a zsidók esetleges részvétele kapcsán. Az utóbbira példa, hogy Österreicher Dávid izraelita nagykereskedő 1842-ben a választmány tagja volt (Bókay 1884: 945.). A szegénygyermekkórház azon kevés pesti egyesület közé tartozott, amelyek működésében nem okozott jelentős törést a szabadságharc leverését követő időszak. A magát a szabadságharc mellett elkötelezett Schoepf Ágoston emigrálása után Bókay János vette át az intézmény irányítását, és az anyagi nehézségek nagyrészt állami segítséggel történt áthidalása után a kórház működése megszilárdult. A kórház 1883-ban az Üllői úton új, tágasabb épületbe költözve folytatta munkáját, és felvette a Stefánia Szegénygyermek Kórház nevet.

2.4. A pesti takarékpénztár Szintén az 1830-as évek szellemi terméke Magyarországon a szegényügy kezelésének egy további intézményi újítása, a takarékpénztár. Noha a későbbi fejlemények ismeretében hajlamosak lennénk ezt a szervezeti formát a profitorientált hitelintézeti vállalkozások közé sorolni, kialakulása, magyarországi terjedése idején, néhány évig a takarékpénztár bizonyos szempontból inkább működött jótékonysági intézményként, és a kortársak is ekként tartották számon. A takarékpénztárak hazai történetét feldolgozó Jirkovsky Sándor az intézménytípus két alapelvének a takarékosságot és a filantrópizmust tartja, vagyis két olyan eszmét, ami a „polgári fejlődéshez” köthető. A filantrópizmus ugyanis az emberek természetes egyenlőségét hirdeti, aminek következtében mindenkinek lehetőséget kell adni az anyagi jólétre; a takarékosság pedig a felhalmozás és a hosszú távú biztonság eszköze. E két elvet összekapcsolva – a nagyobbrészt protestáns – Északnyugat-Európában számos emberbaráti egyesület és község alapított az 1778-ban létrehozott hamburgi takarékpénztár mintájára hasonló szervezeteket, melyek a vagyonosok kizárásával kifejezetten a szegények számára kínáltak garantált és hasznot hozó pénzelhelyezést. Az intézménytípus karitatív jellegét bizonyítja, hogy az esetleges hasznot tilos volt osztalékként a tagok közt szétosztani; ehelyett jótékony célra kellett felhasználni, vagy a tartalékhoz hozzáadni; feloszlatás esetén pedig a helyi jótékonysági intézmények alapjának kellett átadni. A szervezetforma sikerét mutatja, hogy 1837-ben már több mint 1100 ilyen intézmény működött Európában (Jirkovsky 1945: 13–20.). Ilyen intézménynek indult a pesti takarékpénztár is, mely ugyan az „első hazai” nevet

106

a pesti takarékpénztár

viselte, ám a valóságban később alakult meg, mint a brassói. Amint más egyesületek esetében is megfigyelhettük, itt is külföldi (méghozzá német és osztrák) mintát követett a magyarországi adaptáció. A Habsburg Birodalom területén elsőként Bécsben hoztak létre ilyen intézményt (1819-ben), ám egyes (főként itáliai) nagyvárosok ezután hamar követték a császárváros mintáját: 1823-ban Milánóban, Mantovában, Cremonában és Paviában, 1825-ben Prágában jött létre takarékpénztár. Másfelől viszont, az 1850-es évek adataiból visszakövetkeztetve úgy tűnik, hogy annak az alapítási láznak nem volt sem korábbi, sem egykorú párhuzama az örökös tartományokban, mely az 1844–1848 között a magyar királyság területén végigsöpört, és amely mintegy huszonöt vidéki városi takarékpénztárt teremtett meg (Stubenrauch 1857: 146–161.). A statisztikus Vargha Gyula szerint még ennél is nagyobb számú (1848-ig harminchat) takarékpénztár szerveződött meg Magyarországon (Vargha 1896: 98.). A magyarországi megvalósulás időpontja csak évekkel az ötlet első felvetése után következett be. A brassói takarékpénztárt megalapító Peter Lange ugyanis 1827-ben dolgozta ki az első tervezetét a bécsi takarékpénztár mintájára, majd – a nürnbergi hasonló intézmény szervezetével megismerkedve – több „németes” elemet is belevett, így a városi patronátust (ami a városházai ingyenes helységhasználatot és a városi tanács felügyeleti jogát jelentette – Jirkovsky 1945: 23.; Egry 2002: 1264.). Igaz, takarékpénztár ezt megelőzően is működött Magyarországon: a bécsi „Erste” nyolc városban tartott fenn fiókot – jellemzően a nyugati országhatár környékén (Pozsonyban, Nagyszombatban, Érsekújváron, Győrben), továbbá Zólyomban, Szegeden, Eszéken és Varasdon –, melyek közül a pozsonyi (1828–1841) és a nagyszombati (1827–1841) huzamosan fenn is maradt (Vargha 1896: 82–83.).105 Az első hazai székhelyű azonban az 1836-ban megalakult brassói volt, majd ezt követte a pesti takarékpénztár 1840-ben (az 1839 nyarán a vármegye által jóváhagyott tervezet nyomán 1839. decemberben tartották az alapító közgyűlést, és a pénztár 1840. január 11-én kezdte meg működését). Ez utóbbi tervezetének kidolgozója, a Pest megyében birtokos nemes Fáy András viszont nem városi, hanem megyei felügyelet alatt képzelte el a létrehozandó intézményt. Ám a terv megvitatására kiküldött Pest megyei bizottság úgy határozott, hogy a létrehozandó intézmény területi kompetenciája terjedjen ki Pest és Buda városokra is – az itteni lakosokra mind potenciális hitelfelvevőkként, mind részvényesként számítva. Így aztán a gyűjtésre nemcsak a szolgabírókat, hanem a két város vezetőit is megkérték (bár míg a megyében 42, addig a városokban csak két-két jegyzési ívet köröztek), és a vasárnapi istentisztelet után a jegyzők Pesten is népszerűsítő szöveget olvastak fel, a templomokban pedig lelkészek hirdették a takarékosság ilyen módját (Fenyvessy 1890: 17–18.). A Fáy által a pesti választott polgársághoz írott levél E fiókok működéséről azonban nem maradtak fenn adatok, mivel azok a helyi, „tekintélyesebb kereskedők”, akiket a takarékpénztár központjából a betétgyűjtéssel megbíztak, a fél századdal későbbi vezetők Varghának küldött „szíves közlése szerint” az összegyűlt pénzt részletes könyvelési adatok nélkül küldték fel Bécsbe (Vargha 1896: 83.). A pozsonyi és nagyszombati fiókkal kapcsolatban lásd még az „Erste” magyarországi lakosoknak szánt, latin, illetve magyar nyelvű hirdetményeit: OSzK KNyT, 188. és 190. doboz. 105

107


több pontja is mutatja, hogy írója fontosnak tartotta a város megnyerését.106 Ilyen elem, hogy terve német nyelvű összefoglalójának „egy pár száz példányát kiosztás végett” a szószólónál helyezte el; hogy a valószínűleg a városi vezetés által szintén mérlegelt, „báró Fahnenberg és Schönberg lovag” által kidolgozott takarékpénztári tervezettel szemben érveket hozott; és hogy arra hivatkozott: a részvényesek közé nem csak „mágnásokat, nemeseket, sőt tehetősebb adózókat sikerült megnyernie”, hanem – „bár eddig csak magános felszólítás mellett – több nemes gondolkodású polgárokat is, kitűnőleg a kereskedői osztályból”. A választott polgárság tagjait arra kérte, hogy a részvény jegyzését „a tehetősebb és nemesb gondolkodású kereskedő és házbirtokos urak” körében próbálják elérni. Fáy egyébként maga is jól ismerhette a város adakozási szokásait: családja több nemzedék óta polgár és (a Józsefvárosban) háztulajdonos volt, és ő maga is évente fizetett kisebb összegeket (1830-ban 5, az árvíz után 2 pengőforintot) a város kolduláseltörlési pénztárába.107 Bár a fent említettekkel megegyező ideológia jegyében szervezett pesti takarékpénztár részvénytársaság néven szerepel egyes korabeli forrásokban, formai szempontból közelebb állt az egyesületekhez, mint a „közkereseti” célú (1840. évi XVIII. törvénycikk által szabályozott) részvénytársaságokhoz, és – történetének monográfusa szerint – fennállásának első öt és fél évében nem is működött az utóbbi típusra jellemző módon. Ez utóbbi állítás melletti érv lehet, hogy nem jegyeztették be a pesti váltótörvényszéken, és hogy a „részvényesek” feloszlatás esetén nem tarthattak igényt a takarékpénztár vagyonának semmilyen részére, noha részvényenként 100 pengőforintnyi (tehát a névértéknek megfelelő nagyságú) jótállást vállaltak. Emellett a részvétel befektetésnek sem tekinthető, mert a jegyzett összeg évenkénti hat százalékának tíz éven át történő befizetéséért cserébe semmilyen anyagi haszonra nem számíthattak a „részvényesek”, és amikor Kossuth felvetette ennek a megváltoztatását, az 1845 eleji közgyűlés elvetette ezt a javaslatot. Ekkor azonban egyengették már a részvénytársasággá alakulás útját, 1845 szeptemberében pedig elfogadták az „osztalékosság” elvét, bár az igazgató Simontsits János Pest megyei alispán ez ellen érvelt. A részvénytőke („alapítványi összeg”) rendeltetése egyébként – az egykorú nyugat-európai takarékpénztárak konstrukciójához hasonlóan – az volt, hogy jótállási biztosítékot nyújtson a működéshez (az esetleges likviditási zavarok ellen). Vagyis, ellentétben az 1841-ben szabadalomlevelet kapott Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, ahol a részvények után osztalék járt, itt a részvényesek közvetlen anyagi érdekeltségéről nem lehet szó (Fenyvessy 1890: 24–76.).108 A tagság több kategóriáját ismerte, a vállalt anyagi teher mértékétől függően, Fáy tervezete: az egyenként 200 pengőforintos – a bizottság által utóbb 100 forintban meghatározott – névértékű részvények jegyzőit „alapítónak”, míg a kisebb összegű OSzK KNyT 1839, 2’. Fáy terve oly módon is alkalmazkodott a városhoz, hogy a takarékpénztár nyitvatartását a két város hetipiacainak napjaihoz (keddhez, péntekhez, szombathoz) igazította (Fáy 1839: 37.). Illyefalvy, PJNE 1830–31, RA 1834–35, RA 1836–38. 108 A korabeli magyar takarékpénztárak és a kereskedelmi bank szervezetének és működésének részletes összehasonlítását elvégző Vargha Gyula az eltéréseket tartotta meghatározónak (Vargha 1896: 111–114.). 106 107

108


adományt felajánlókat „gyámolítónak” nevezte, ahogyan ez más pesti egyesületeknél is szokásban volt. A PMKB abban is különbözött a takarékpénztártól, hogy az előbbi „választmánynak” nevezett vezető testületét valójában nem választották, hanem tagsága automatikusan az ötven legnagyobb részvényesből tevődött ki, ami azt mutatja, hogy a tagok egyenlőségének fikciója helyett a befektetett tőke mennyisége alapján dőlt el, hogy kik szólhattak bele a döntésekbe; ezzel szemben a takarékpénztárban ténylegesen a közgyűlés választotta a választmányt (PMKB é. n. 12–13.). Végül az is az egyesületek tagság-fogalmának felel meg, hogy a közgyűlésen nem a részvények száma szerint (amire a részvénytársaságok esetében a hivatkozott törvény korlátok között ugyan, de lehetőséget nyújtott), hanem személyenként számolták össze a szavazatokat (Fenyvessy 1890: 13.). Az alapító tagok és a választmány összetételének elemzése azt mutatja, hogy a pesti „nagypolgárság” körében nem is volt sikertelen a toborzás. A 625 részvényt jegyző 527 alapító közül 179-en voltak nagykereskedők, kereskedők vagy kézművesek, akik összesen 220 részvényt írtak alá. E „polgárinak” nevezhető csoport részaránya elmaradt ugyan a 269 részvényt jegyző 221 fő- és köznemes földbirtokosokétól, megelőzte azonban az értelmiségi foglalkozást folytató 112 részvényesét (Vargha 1896: 97.). A legtöbb (legalább öt) részvényt jegyző hét alapító tag között ketten arisztokraták voltak, öten viszont kikeresztelkedett vagy izraelitának megmaradt pesti nagykereskedők (Ullmann Móric, Biedermann Miksa, Wodianer Rudolf és Sámuel, Boscovitz József ). A többi, egynél több részvényt jegyzett személy között is sok volt a kereskedő (köztük keresztény is), az egy részvényt aláírtak között pedig 51 további nagykereskedőt (zömmel zsidókat, a keresztények között nagyobbrészt evangélikusokat) és néhány nem kereskedői foglalkozású polgárt (órás-, építész-, illetve asztalosmestert, gyártulajdonost, gyógyszerészt) találtunk. A részvényesek között több lelkészt is azonosítottunk (a pesti keresztény felekezetek mindegyike részéről), valamint néhány orvost. Az egylet keletkezési körülményeit figyelembe véve nem meglepő, hogy legnagyobb arányban a megyei nemesség képviseltette magát, beleértve annak teljes tisztikarát. Egyben a takarékpénztár vezetését is ők alkották: az alapításkor a másodalispán Simontsits Jánost választották igazgatónak, a megyében táblabírói címet is viselt Fáyt pedig a helyettesének.109 A választmány 1848 előtti 78 tagja közül 26 tekinthető foglalkozási értelemben polgárnak. Közülük számosan az alapítástól tagok voltak azon nagykereskedők közül, akik nevével a vállalkozói mentalitás magyarországi genezisét vizsgáló könyv (Bácskai 1989a) lapjain éppúgy találkozhatunk, mint a városi jótékony adakozások során nagyobb összegeket felajánlók között: Burgmann Károly, Dumcsa Demeter (az idősebb, majd halála után azonos nevű fia), Halbauer János György, Heinrich A kihelyezett hitelek 1842. évi megoszlása – az 308 543 forintot kitevő összes hitelből 102 450 forintot (33,2%) pest-budai házakra vettek fel, Pest megyei ingatlanokra viszont kevesebbet, 66 700 forintot (21,6%), amit a 88 091 forintnyi (28,6%) váltóval fedezett hitel is megelőz nagyságban – viszont arra utal, hogy a takarékpénztár üzletfelei elsősorban a városlakók voltak (Pesti Hírlap, 215. [1843. jan. 22.] 53.). Elképzelhető ugyanakkor, hogy a birtokos nemesség inkább városi házára vett fel kölcsönt, így e csoport egy része is a fenti első kategóriát gyarapította.

109

109


Sámuel, Kappel Frigyes, Karczag Benjámin, Robicsek József, Sartory János György, Valero Antal polgári testületi, illetve Boskovics József, Cahen Miksa, Österreicher Dávid, Wodianer Sámuel zsidó nagykereskedők. A takarékpénztárnak a pesti lakosság szorgalmára és takarékoskodási hajlamára gyakorolt hatását hiba lenne túlbecsülni. Ennek oka nem is feltétlenül az, amit a Tudományos Gyűjtemény Fáy munkáját szemléző cikkírója hangsúlyoz: a terv jó lenne, de a magyar „nép alsóbb osztályaira” a dologtalanság jellemző, „az előre nem gondoskodás”, a „dorbézolás”, és a takarékpénztár „nem varázsbot”, hanem csak akkor lehet eredményes, ha megfelelő neveléssel párosul (TGy 1839/8: 95–101.). Ennél fontosabb ok, hogy a takarékpénztár már a megalakulástól kezdve egyre kevésbé tartotta elsődleges törekvésének, hogy a kispénzűek érdekeit képviselje. Ez főképp abban nyilvánult meg, hogy míg Fáy terve szerint az egyszeri betét összege minimum 20 pengőkrajcár és maximum 100 pengőforint lehetett (a betétkönyv összes állománya pedig nem haladhatta meg a 200 pengőforintot), addig az alapszabály a két utóbbi értéket 150, illetve 300 forintra emelte. Fáy és a választmány 1842-ben az egy személy által gyűjthető betétek felső határát – a nagyobb összegeknél a betéti kamatok csökkentésével egyidejűleg – 1000 forintra növelte volna (de a közgyűlés 1842 októberben „csak” 600 forintra módosította a felső értéket), 1843 őszén viszont már 5000 forintot is tartalmazhatott egy betétkönyv (igaz, az 5%-os kamat csak 300 forintig járt, afölött csak 4%-os kamatot fizetett a pénztár). Ezt a gyors és radikális változást a betétesek igénye magyarázta, amit az is bizonyít, hogy 1843 októberében, tehát az új kamatozási feltételek bevezetése utáni első hónapban az 5%-os kamatra elhelyezett betétek összegét jelentősen meghaladó betétet tettek be 4%-ra. A betétállomány bővülését tehát főként a nagyobb összegeket a pénztárban elhelyező betétesek biztosították (Jirkovsky 1945: 28.). Ez a változási irány egybecseng azzal, hogy míg az első évi eredményről a közgyűlés után beszámoló sajtóhír fontosnak tartotta kiemelni, hogy „a berakók polgári helyzetök” szerint hogyan oszlottak meg, addig ez az adat a későbbi években elmaradt. Ez talán azzal magyarázható, hogy a betétesek összetétele leginkább az első évben felelt meg a Fáy tervében említett jótékony célnak, azután viszont egyre kevésbé. 1840-ben ugyanis a teljes, 53 241 forintos betétből (ami 1288 „betételi könyvecske” tulajdonostől származott) 21 841 forintot „cselédek” (34,7%), 18 384 forintot „mesteremberek” (29,2%) helyeztek el, és ezek az arányok még nem tartalmazzák a polgárokat (mert ők a nemesekkel és honoráciorokkal egy kategóriát alkotva 16 371 forintot, vagyis 26%-ot képviseltek), sem az „adózó jobbágyokat” (905 forint, 1,4%). A fennmaradó 5460 forintot (8,7%) az izraeliták fizették be.110 A változások nyomán betétgyűjtési szabályai az egész birodalom egyik leginkább bankszerűen működő takarékpénztárává tették a pesti pénztárt, amit jól mutat, hogy Pesti Hírlap, 8. sz. (1841. jan. 27.) 63–64. Az adatok értelmezését nehezíti, hogy ezek a rendi kategóriák keveset árulnak el a valóságos társadalmi helyzetről, és hogy nem tudjuk, a betétesek mekkora része volt pesti. Emellett arra is panaszkodtak a kortársak, hogy sokan – a szabályokat kijátszva – több betétkönyvet is nyitottak (nyilván mások nevén).

110

110


az 1857-es statisztika szerint a betétesek által elhelyezhető egyszeri betét összege sehol nem volt ennyire magas (5000 forint).111 Egyébként az 1840-es évtized közepén Magyarországon gomba módra szaporodó takarékpénztárak többsége már megalakulásakor sem jótékonysági intézményként működött, hanem – az 1842-ben megalakult pozsonyi mintájára – „nyerészkedő”, bankszerűen működő szervezetként, és még az egykor a pesti pénztár egyik mintájául szolgáló aradi is átalakult 1844 augusztusában (Fenyvessy 1890: 24–28.; Jónás 1892: 6–7.). Ebben az összefüggésben úgy tűnik, hogy a pesti takarékpénztár eredeti terve az intézménytípus régebbi felfogásának maradványa volt. Ezt azonban hamar felváltotta az a szemlélet, hogy Magyarországon a takarékpénztár elsőként a tőkekoncentráció eszközeként játszhat szerepet, és ehhez képest másodrendű cél a szegénykérdés polgárias megoldásának kísérlete. Vagyis a kezdeményező kör az eredetileg megjelölt jótékony célt feláldozta a profitszerzés érdekében, és ami ezzel járt: az egyesületi formát részvénytársasági szervezetre cserélte. Mivel a betétesek nyilvántartása nem maradt fenn, nem tudjuk megállapítani, hogy mely rétegek helyezték el pénzüket a takarékpénztárban; az mindenesetre valószínűsíthető, hogy ez a szervezet a városi szegényügy kezelésének történetében legfeljebb átmeneti szerepet játszott, és jelentősége is inkább eszmei, mintsem gyakorlati. A pesti szegénygondozási törekvések a 19. század első felében differenciált intézmény rendszer megszületéséhez vezettek, amely elválasztotta egymástól a gyógyítást és a szegények támogatását, és amely különös hangsúlyt fektetett a megelőzésre (a gyermekek lelki és fizikai nevelésére, valamint a munkára és takarékosságra szoktatásra). Ezek az intézmények – bár érvelésükben gyakran hivatkoznak hitelvekre – az egyhá zaktól függetlenül jöttek létre, és a városi hatóság felügyelete alá sem tartoztak, hanem magánszemélyek (köztük egyháziak és néhány vezető városi tisztviselő, de nagyobbrészt a városban élő nemesség és a polgárság vagyonosabb része) aktivitásának köszönhették keletkezésüket. Feltételezhető, hogy ez azért is alakult így, mert a városi vezetés lehetőségeit erősen megkötötte a függőség a kormányszékektől (ezt mutatja a kényszerítő dologház létesítésére irányuló kezdeményezés négy évtizedes története), de az is valószínű, hogy hatóság nem lett volna képes ilyen kreativitással szervezni a különféle intézményeket. Emellett az egyesületek a társadalomjobbító egyéni törekvések kanalizálására is a legmegfelelőbb eszköznek bizonyultak. A korszak vége felé azonban kiderült, hogy a nőegylet által alapított intézmények egyesületi vezetés alatt már nem képesek megbirkózni a szegénység terjedésével, és a városi magisztrátus nem csupán ezeknek az intézményeknek a többségét vette át, de kezdeményezőként lépett fel egy árvaiskola létrehozásakor. Jellegzetes azonban, és az egyesületek fontosságát mutatja, hogy még ennek a városi irányítás alatt működött iskolának a létesítésekor is az egyesületekre jellemző technikák egyikét alkalmazták: 111 Kivéve néhány felvidéki és erdélyi szász várost, ahol ennek összegét egyáltalán nem limitálták (Stubenrauch 1857: 137–141.).

111


a lakosság önkéntes felajánlásaiból származott az alapításhoz szükséges pénz, mint ahogy a nőegylet által bevezetett és a koldulás felszámolását megcélzó gyűjtés is rendszeressé vált azután, hogy az egylet működése lényegében a városi igazgatás alárendeltségébe került.

112

3. Temetkezési és betegsegélyező egyletek

Ebben a fejezetben egy olyan egyesülettípus bemutatására teszek kísérletet, mely több szempontból is figyelmet érdemel: a korszakban robbanásszerűen terjed el Pesten, néhány évtizeden belül az egykorú angol középvárosokhoz hasonló taglétszámarányt elérve, működésének vizsgálata pedig jól mutatja, hogy egy „idegen” (feltehetően a bevándorolt német kézművesek által közvetített) minta átvétele és a helyi, rég meggyökeresedett (céhes) előzményekre alapozott alkalmazása az átalakuló városi társadalom mindennapjaira milyen következményekkel jár. A reformkori segélyegyletekről eddig részletes tanulmány nem jelent meg, a néhány éve megjelent nagyívű szociálpolitikai tanulmány ugyanis az itt vizsgált korszakról inkább csak általánosságokat fogalmazott meg (Hitchins 1995). Ezen kívül az egyik egylet jubileumi kiadványa tekinthető még feldolgozásnak (Walla é. n.). Egyes szélesebb témájú munkákban, illetve a História egyesület-tematikájú számában a tárgyról írtak pedig nemcsak mélyíthetők és esetenként korrigálandók, hanem az alaposabb vizsgálat a jelenség értelmezéséhez is közelebb visz (Pajkossy 1993a: 6.; Nagy L. 1975: 422.; Vörös 1991: 47–48.). Erre részint az egyletek által kiadott különféle típusú nyomtatványok (alapszabályok, tagnévsorok, éves elszámolások, befizetési bizonylatok), részint sajtóhirdetések, részint levéltári iratanyaguk alapján nyílik mód. Ez utóbbiak főként három témával kapcsolatban keletkeztek: a megalakulással és alapszabály-módosítással összefüggésben, az egyletek belső visszaélési ügyeit szorgalmazó feljelentések eredményeként, illetve amiatt, hogy egyes tagok örökösei panaszt tettek a tanácsnál, amikor az elhunytak után járó összeget nem, vagy nem teljes mértékben fizette ki az egylet. A segélyegyletek feltűnnek azonban számos hagyatéki leltárban a hagyatéki aktívum tételei között is. E változatos forrásanyag a segélyegyletek működésének sokoldalú megvizsgálását teszi lehetővé. Az alábbiakban a lehetséges társadalomtörténeti szempontok közül előbb az egyletek deklarált céljuk szerinti tevékenységét ismertetem, majd szakszerűbbé válásuk folyamatát és az egyesületszerű működésüket (ennek korlátait és bővülését) vizsgálom. Ezután megkísérlem a meghirdetett törekvésen túli funkciójukat és jelentőségüket megítélni, és ezt társadalmi összetételükkel hozom összefüggésbe. A segélyegyletek társadalomtörténete a nyugati szakirodalomban is elhanyagolt téma. Ezért is vagyok kénytelen az összehasonlítás céljából az alábbiakban egy, az enyémhez hasonló szempontokat vizsgáló és frissen megjelent olyan tanulmányra hivatkozni, mely a 19. századi angol nagyváros, Bristol hasonló egyleteit elemzi (Gorsky 1998).

113

temetkezési és betegsegélyező egyletek

3.1. A segélyegylet mint biztosítás „minden ember kötelessége, hogy saját jelenlegi, csakúgy mint jövőbeli állapotát valamennyire biztosítsa, hogy ne legyen mások terhére”

A segélyegyesületek alapvető elsődleges funkciójuk szerint biztosítási intézetek. A korabeli Pesten ebben az időszakban már különféle káreseményekre lehetett biztosítást kötni: több (az 1840-es évek elejére hat), a Birodalom Lajtán túli területén működő biztosítási társaság épített ki ügynökséget a városban a reformkorban. Arra vonatkozóan alig tudunk valamit, hogy ezek ügynökei – a város gazdasági életének meghatározó szereplői, így Liedemann Frigyes, Malvieux Keresztély, a Halbauer testvérek, Weisz Bernát Ferenc – milyen nagyságú üzletkört alakítottak ki, az azonban látszik, hogy tevékenységükben alapvetően a tűzkárokkal szembeni és az áruszállítási biztosítás dominált, és azt az üzletágat, melyben a biztosítás tárgya maga az egyén (az életbiztosítást), csupán a trieszti általános biztosító vette fel tevékenységi körébe (Wegweiser 1837; 1841; Triesti Biztosító é. n.; Nagy L. 1975: 422.). A pesti városi tisztviselőknek nyugdíjbiztosító intézményük is működött 1808-tól, mely a tizenegy évvel korábban felállított (budai székhelyű) országos nyugdíjintézet mintájára jött létre (Nagy L. 1975: 421.). Ezek mellett alakult ki az 1830-as évektől az előtakarékosság újabb intézménye, a segélyegyesület. A kifejezés alapvetően két típust takar, melyek közül az egyik csak temetkezési segélyezéssel foglalkozott, a másik viszont emellett a megbetegedett tagok gyógyításának költségeit is magára vállalta. Az utóbbi típusból első látásra csak kettő szerveződött meg (a Pesti 1. és 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet) – ezek közül is a magát másodiknak nevező valójában az első folytatásának tekinthető, mivel az alapszabályuk szerint maximált létszámmal működő segélyegyletek „feltöltődése” után újat kellett alapítani –, ám a nagyobb számban létesült temetkezési egyletek egy része statútumuk tanúsága szerint szintén foglalkozott betegsegélyezéssel is, bár elnevezésük erre nem utal. (Egy harmadik típus megalakulására is történt kezdeményezés 1843ban, ám Rabel András pesti háztulajdonos polgár – mellesleg 1840-ben a Pesti 2. Betegsegélyező- és Temetkezési Egylet egyik alapítója és vezetője – beadványát, melyben szegény pesti és budai polgárlányok számára kiházasító egyletet tervezett létrehozni, a Helytartótanács azzal az indokkal utasította el, hogy az csupán az alapító nyerészkedésére szolgálna, és nem közhasznú.) BFL IV. 1202. c. 9428 AN. (Glasz Julianna panaszlevele a városi tanácsnak az Essig-féle egylettel szemben.) Például az Essig Sebestyén vezette egylet és a szatócsok segélyegylete. BFL IV. 1202. c. 9428 AN.; MOL C.80. 1837. 13. Az alapszabály szerint a szervezet az előbb említett két egyesülettípushoz hasonlóan önsegélyezésre épült volna: a tagok házasulásukkor a minden tagtárs által összeadott egyenlő mértékű és változatlan összegű hozzájárulást kapták volna meg (MOL C. 80. 1843. 30, 1844. 24, 1845. 40.). Azt, hogy ekkoriban az egyesületek különféle módon együttműködhettek a hatóságokkal, jól mutatja, hogy ugyanerre a funkcióra már 1825-ben megalakult a polgári lövészegylet kezdeményezésére egy pesti intézmény, a „Karolina Intézet”. Ez azonban nem önsegélyező,

114

a segélyegylet és biztosítás

A temetkezési egyletek igen egyszerű konstrukció szerint működtek. A két legjelentősebb és leginkább professzionálisan működő egylet – a 2000 körüli taglétszámot is elért Pesti 1. Temetkezési Egylet és a legnagyobb összegű segélyt nyújtó Teufelsdorfer-féle egylet – tagjai a beiratkozáskor nyomtatott lapon kapták kézhez az alapszabályokat. Ennek lényege az volt, hogy minden tag elhalálozásakor a többi tag azonos és változatlan nagyságú összeget – az előbbi egyletben 10, az utóbbiban 20 krajcárt – köteles volt befizetni, és mivel a tagság létszámát mindkét szervezetben 600 főben állapították meg, az egyes halálesetekkor 100, illetve 200 forint segély gyűlt össze, amit az elhunyt örököse kapott meg. (A két alapszabály egyedül ezekben az összegekben különbözött egymástól.) Jellemző e korai statútumok szellemére – illetve feltehetően az ezeket jóváhagyó városi hatóság purista-korlátozó felfogására –, hogy az összeadott pénz semmilyen egyéb felhasználását nem engedte meg, eltekintve attól, hogy az adminisztrációs kiadások fedezésére további 40 fő felvételét írták elő, valamint hogy felvételkor további 10, illetve 20 krajcárt kellett befizetni (külön indoklás nélkül, ám valószínűleg tartalék képzésére). Sőt, a szabályok még azt is előírták, hogy a pénztárban netalán megmaradó összeget – ilyen képződhetett például olyan esetekben, amikor a tag örökös nélkül hunyt el, ugyanis ilyenkor az egylet intézte a temetést – a városi tanácsnak át kell adni. Ezáltal tehát az önsegélyezési célra összeadott magánpénz egy részét tette közpénzzé a városi hatóság, azzal a gyakorlatilag ellenőrizhetetlen ígérettel, hogy azt valamelyik városi „jótékony” közintézményre fogja költeni. Könnyen belátható, hogy mi tette vonzóvá a leendő tagok számára ezt a biztosítási konstrukciót: az „átlagos tag” éppen annyi, ráadásul egy összegben átvehető pénzt hagyott örökösére, mint amennyit ő éveken (évtizedeken) keresztül, apránként befizetett. A segélyegyletek városi tanácsi felügyelete egyben azt is jelentette, hogy a segélyek kifizetése nagyfokú garanciát élvezett: végrendeletileg hagyományozni lehetett, és az alapszabályok azt is rögzítették, hogy hagyatéki eljárás során tilos volt hitelezők követelésének kielégítésére használni. Ha ennél korábban halt meg a hanem jótékonysági szervezet volt: minden évben egy „szegény, dolgos és erkölcsös” pesti polgárlány kiházasításához járult hozzá anyagilag, úgy, hogy az erre szánt összeget közadakozás útján összegyűlt tőke kamatjából fedezték, a tőkét az egylet kezelte, ám a személy kiválasztásában a végső lépésben a városi tanács döntött (Scheiben-SchützenAlmanach 1830: 39–42.). Budapesten máig működik (a Budapesti Temetkezési Intézet keretében) a hasonló elven működő ún. „kegyeleti előtakarékosság”, mely azonban nem egyesületi szervezetnek minősül, hanem magánszemély és közintézmény közötti szerződéses jogi forma. Az 1834 májusában helytartótanácsi engedélyt nyert Pesti 1. Temetkezési Egylet és az 1836 júliusában engedélyezett Teufelsdorfer-féle egylet alapszabályára: MOL C. 80. 1838. 17. (Az előbbire lásd az 5. mellékletet.) Az egyszerűség kedvéért minden összeget pengőforintban közlök, függetlenül attól, hogy a forrásban eredetileg ez a pénzegység szerepelt, vagy magam számoltam át (a pengőnek 40 százalékát érő) váltóforintból. Ugyanebben a szisztémában működött, csak kisebb összegekkel – 200 taggal, 30 krajcáros befizetésekkel és 100 forint segéllyel – egy további segélyegylet, a Hanky Mihály asztalosmester által alapított és 1836 márciusában hatósági engedélyt nyert ún. Hanky-Rosznagl-féle temetkezési egylet. MOL C.80. 1837. 13. Pórul járt azonban az a tag, aki nem a városi tanács által regisztrált végrendeletben rendelkezett. Az egyenes ági leszármazott nélkül elhunyt Maurer Károly sógornője például hiába próbálta a városi hatóságnál elérni, hogy Maurer kiskorú unokaöccseire szálljon a temetési segély összege, annak „önkezével írt és aláírt levele” nem minősült

115


tag, akkor anyagilag járt jól, ha később, akkor a hosszabb élet vigasztalhatta a több befizetésért. Más temetkezési egyletek ettől eltérő rendszerben működtek.10 A legnagyobb taglétszámú – 1837-ben állítólag 3493 tagot számláló – terézvárosi temetkezési egyletben, melynek vezetője a városrész plébánosa volt, ám két polgár kezelte a pénztárt, az örökösnek járó alig 20 forintnyi segélyért havi rendszerességgel (tehát a halálozások sűrűségétől függetlenül) kellett 4-4 krajcárt fizetni.11 Az Essig-féle egyletben szintén 20 forint támogatás járt, ám ezért két hetente fizettek 4-4 krajcárt a tagok. Ez utóbbi segélyegylet azonban megbetegedésük idején is támogatta tagjait, bár igen sajátos módon: ágyhoz kötött betegségeknél heti 1 forint 12 krajcárt kaptak, krónikus és a „mértéktelenség” (Muthwillen) okozta betegségek esetén viszont nemcsak nem részesültek segélyben, de az egyletből is kizárták őket. Ebben az esetben feltűnő, hogy a statútum egyáltalán nem utal sem szakszerű orvosi vizsgálatra, sem az újonnan felveendő tagok egészségi állapotáról szóló igazolásra.12 Pedig nemcsak a betegsegélyezést nevükben is viselő, hanem a csupán temetkezési segélyezést végző egyletek működésében is jól látható, hogy a tagok egészségi állapotát mindinkább igyekeztek kontrollálni. A kezdetben kézművesmesterek által irányított Pesti 1. Temetkezési Egyletben a polgári címet nem is szerzett orvos-tagtárs Nagy Károlyt választották előbb másod- („ellenőrködő”) igazgatóvá, majd 1845-ben az egylet vezetőjévé.13 Igaz, így is előfordulhatott 1842-ben, hogy halálos beteg személyt vettek fel, aki három héttel később meg is halt. Ám ehhez Manovetz Lipót tiszti főorvos és városi kórházigazgató kegyesnek szánt csalása is kellett, aki saját vallomása szerint noha tisztában volt az általa közel egy éve tüdőbetegséggel kezelt nő gyógyíthatatlanságával, hamis tartalmú igazolást adott neki „egyedül könyörületességből”, hogy „némi segedelmet kaphasson” az egylettől a temetésére. Az egylet pedig hiába hivatkozott arra, hogy az elhunyt a felvételkor betegségét „elpalástolta” és ezzel még az egyleti igazgató Nagy doktort is „reá szedte”, „mint az efféle szánt szándékos eltitkolás az egész egyetemi orvosi kart is megcsalhatja”, a városi tanács, majd a Helytartótanács, végül az ügy bírósági útra terelésével a Tárnoki Szék is az örökösnek adott igazat és a teljes temetési díj kifizetésére kötelezte az egyletet.14 Nemcsak Nagy személye garantálta azonban, hogy beteg személyek felvételével ne terheljék az egyleti pénztárt. Amikor az egylet néhány évvel megalakulása után máris alapszabályainak felülvizsgálatát kérte, az újonnan felvett pontok között meghatározta a felvétel kritériumaként, hivatalosnak. Így Maurer eltemetéséhez mindkét egylet, melyben részt vett, 30-30 forintot adott, a többit azonban visszatartották. Ezt az eljárást a városi tanács és a Helytartótanács is helyben hagyta. BFL IV. 1202. 9029. AN, MOL C.80. 1842. 27. és 1845. 19. 10 A „halálcassákat” bemutató korabeli lexikon-szócikk is ezt a két alaptípust ismerteti (Közhasznu Esmeretek Tára, VI. köt. 37.). 11 BFL IV. 1202. c. 5751 AN., MOL C.80. 1837. 13. 12 BFL IV. 1202. c. 9428 AN., MOL C.80. 1845. 18. 13 MOL C.80. 1845. 20. 14 BFL IV. 1202. h. 8974. AN., MOL C.80. 1842. 27. és 1843. 17.

116


hogy a jelölt 15 és 50 év közötti egészséges állapotú legyen, és ezt a két igazgató előtt dokumentummal bizonyítsa is.15 A betegsegélyezéssel foglalkozó egyleteknél ennél is szigorúbban vették a betegségek kezelését. A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletnél már a megalakulást követő első választmányi ülésen egyleti orvost választottak a tagok közül – Fellner Antal józsefvárosi tisztiorvos (az 1827-ben elhunyt pesti polgármester fia) személyében. Egyúttal meghatározták, majd a következő években egyre alaposabban kidolgozták kötelmeit, 1840-ben pedig az újabb alapszabályt követően az egyes betegségekre vonatkozó teendők pontos felsorolását is tartalmazó hivatali utasítást (Instruktion) fogalmaztak számára, mely e tisztséget már egészségügyi igazgatónak (SanitätsDirektor) nevezi. E szabályok meghatározták például a tagfelvételkor a jelöltek megvizsgálását, a nyilvántartott betegtagtársak látogatásának rendjét, a vizitekért és a kezelésért járó (és a gyors gyógyítást mint érdeket szem előtt tartva az idővel előrehaladva csökkenő mértékű) díjazást, az egyetemi orvoskarról konzíliumra hívott szakorvosok honoráriumát, a patikusokat is érdekeltté, egyszersmind ellenőrizhetővé tevő gyógyszer-támogatási rendszert. Egyúttal lehetővé tették, hogy a beteg maga dönthesse el, hogy az egyesületi orvossal kezelteti magát, vagy magának választ orvost – az utóbbi esetben természetesen az egyletet a választott orvos személyéről értesítenie kellett. Fellner rövidesen bekövetkező halála után ismét egy tisztiorvost választottak utódjául (300 forintban megállapított éves fizetése megegyezett a városi tisztiorvosokéval – Schmall 1899: 128.), és rajta kívül további orvosokat is alkalmaztak, akik között a város területét felosztották és így illetékességüket is meghatározták.16 Ez a trend egyébként egybevág az angliai Bristol 19. századi segélyegyleteit vizsgáló tanulmány megfigyelésével, amely szerint ott is mind szélesebb körben alkalmaztak az egyletek orvosokat, hogy működésük bizonytalanságának egyik fő forrását, a tagok túl korai elhalálozását csökkentsék (Gorsky 1998: 312, 320.). A megbetegedett tagok állapotának szakszerű felügyeletére valóban nagy szükség volt, mivel a betegségbiztosítás a temetkezési segélyezésnél több kockázatra épült. Az előbbinél ugyanis kötött összegű befizetéseket teljesítettek a tagok, a több, nagyrészt nem kalkulálható tényezőn múló kiadás ellentételezéseként. A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletnél az első alapszabály szerint 30-30 krajcárt kellett negyedévenként befizetni erre a célra, illetve temetkezési hozzájárulásra. Ám már fél évvel később, 1836. október elejétől differenciáltabb rendszert vezettek be, melynek értelmében az azután felvett tagok közül csak a 10–49 éves tagok számára maradt azonos a díj 50 és 55 év között 1,30; 55 és 60 között pedig összesen 2 forint volt a negyedévi tagdíj. 1837 áprilisában további szigorítás lépett életbe: a felvétel felső korhatárát 55 évre csökkentették, a negyedévenkénti 1,30 forintos „osztály” korhatárait pedig 40–50 évben állapították meg. Bár e változtatások indoklásakor az idős korban gyakoribb betegségekre hivatkoztak, ezt a megoldást nem találhatták 15 16

MOL C.80. 1845. 20. BFL X. 216.

117


kielégítőnek, ugyanis 1839 januárjában úgy döntöttek, hogy „a tagság többségének kivánságára” különválasztják a gyógyítási és temetkezési díjak kezelését: az utóbbira a más egyletek kapcsán fentebb már leírt rendszerben minden egyes halálozás után egységes összegű hozzájárulást szednek be (ekkor alkalmanként 12 krajcárt; ám azt ígérték, hogy ez a taglétszám növekedésével csökkenni fog), az előbbire viszont egységesen 36 krajcárt negyedévenként.17 Ezt a rendszert szentesítette az egylet újabb alapszabálya, és utána legalább 1846-ig ez is maradt érvényben (akkor fejenként 6 krajcáros befizetésért 130 forintot kaptak a temetésre az örökösök). A konstrukció azonban így is felettébb kockázatos volt, amint arra egy újságcikk rá is mutatott. A cikk írója szerint egy-egy betegség 30, sőt olykor 40–60 forintjába is került az egyletnek, így a pénztár egyenlegét csak úgy lehetett fenntartani, ha sok tag éveken keresztül nem betegedett meg, vagy a „tehetősebb osztályba tartozó” (den vermöglicheren Classen gehören) tagok „a szegényebb tagok érdekében” (zu Gunsten ärmern Mitgliedern) nem tartottak igényt az ingyenes orvosi kezelésre. A cikk szemmel láthatóan ez utóbbi változatra tette a hangsúlyt, amikor a „szegény polgártársak iránti komoly jócselekedetnek”, a jótékonykodásra „szép alkalomnak” állította be a helyzetet, utalva az egylet összetételére, melyben „jelentős számú tekintélyes férfiú és asszony” (eine bedeutende Anzahl ahnsehnlicher Männer und Frauen) is tag.18

3.2. A segélyegyletek szakszerűsödése „szegény sorsú mesteremberektől és kézművesektől […] saját keresetmódok félretételével való ingyen fáradozást s hivataloskodást kivánni nem lehetne”19 Az 1840-es évek elejére a pesti segélyegyesületek nagyobb része újabb statútum engedélyezéséért folyamodott a városi tanácshoz, közvetve a Helytartótanácshoz. Ezek a szövegek nagyobb terjedelmükkel, a tagfelvétel, -kizárás és a visszavétel feltételeinek, a Pestről elköltözöttek kezelésének, a vitás kérdések törvény elé vitelének, a segélyösszegek (több részletben történő) kifizetésének stb. a korábbinál jóval alaposabb rendezésével általában jelzik az egyletek növekvő igényét a szakszerűbb működésre. Jellemző, hogy a Pesti 1. Temetkezési Egyletben ugyanazon a választmányi ülésen határozták el 1838-ban, hogy ezentúl minden ülésről jegyzőkönyvet fognak vezetni, melyen kimondták, hogy az egyleti jegyzői posztra (Actuär) nyelveket tudó jogvégzett személyre van szükség (sprachen-kundiger Rechtsfreund) és döntést hoztak az egyleti vezetők díjazásának bevezetéséről.20 Ekkor egyébként a már említett Nagy 17 18 19 20

BFL X. 216. 1. Sessions 4., 5., 6. Pester Zeitung, 1846. 358. MOL C.80. 1841. 25. (A Pesti 1. Temetkezési Egylet választmányának indoklása az új alapszabályról.) MOL C.80. 1839. 26. 2.

118


Károly orvos volt átmenetileg a titkár, de korábban egy szabómester tagtárs látta el az írnoki teendőket, rövidesen viszont Kéler Sándor, majd Blaskovits Sándor töltötték be ezt a posztot – mindketten a városi közélet más területein is szereplő ügyvédek, akik a tagnévsorok szerint nem is voltak egylettagok. Egyidejűleg sűrűbbé váltak a választmányi ülések: míg 1842 februárjában a 19., 1845 májusában már a 46. ilyen ülést tartották az egyletben.21 A Teufelsdorfer-féle egyletben viszont már az alapítástól egy ügyvéd, az egyetemen is jegyzői munkát végző Pálmay Elek végezte az adminisztrációt. Más egyletek esetében nincs adat a jegyzők személyéről, egyedül a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletnél, ahol egy nyugállományú százados vezette az adminisztrációt közel tíz éven át. Ott az egylet megalakulása óta vezettek jegyzőkönyvet, igaz, rapszodikus sűrűséggel, melyet az üléseken megjelent tanácsi biztos mindig alá is írt. A szakszerűsödési folyamat egy elemeként interpretálhatjuk, hogy egyre terjedt a nyomtatott iratok használata – a kezdetben kézírással készült bizonylatokat felváltották a gyakran apró, ám nyilván könnyebben használható és jobban olvasható nyom tatványok. A Pesti 1. Temetkezési Egylet második alapszabálya22 egy sor igazoló irat használatára utal, többek közt a felvételi, előjegyzési jegyeket, a befizetési bizony latokat, az évente kiadott tagnévsorokat és pénztári kimutatást, valamint a szintén ingyenesen, alanyi jogon járó alapszabálykönyvet említve. Amikor a csak néhány hónapja megválasztott pénzbeszedőt 1842-ben több tag csalással vádolta meg, és ő a Helytartótanácshoz fordult az ügy kivizsgálására, arra (is) hivatkozott, hogy „32000 nyugtatvány” kitöltésekor tévedhetett ugyan, de ezeket kijavította, illetve a később kiderülő hibákért is vállalja a felelősséget. (A pénzbeszedői posztot betöltők nek egyébként nem volt elég „őszinte jámbor jellemökről ismert tagoknak” lenniük, hanem – és ez nem szerepelt a statútumban – 100 forint óvadékot is le kellett tenniük, ahogyan kaució fizetése például a városi hatóság pénzt kezelő tisztviselőinek esetében is normává vált erre az időszakra.23) Erről az egyletről, akárcsak a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletről nagy mennyiségben maradtak is fenn ilyen nyomtatványok.24 Ez utóbbi egyletnél a megalakulás utáni első teendők közé tartozott a pecsét, a (Trattner-Károlyi nyomdától) a nyomtatványok és ezek beköttetésének megrendelése, ami azt jelzi, hogy az iroda vezetésért felelős személyek előzetesen is rendelkezhettek adminisztrációs gyakorlattal. Ez azért is figyelemre méltó, mert az Essig Sebestyén vezette egylet még 1840-es évek közepén is éppen hogy megindult a bürokratizálódás útján. Ez az egylet egy tag panasza nyomán került a városi hatóság látókörébe 1843-ban, pedig ekkor állítólag már 23 éve működött. A vizsgálat során kiderült, hogy bár létezett alapszabály – igaz, csak egy, a helyesírási hibákkal teli írott változata maradt ránk –, de amikor a városi tanácsnak átadták, az pedig továbbküldte a Helytartótanácsnak, az egylet 21 22 23 24

MOL C.80. 1845. 20. Az 1845-ös egyleti tisztújítás során az egyleti titkári posztért két ügyvéd versengett. Lásd az 5. mellékletet. BFL IV. 1202. c. 8861. AN, MOL C. 80. 1842. 27. és 1845. 20. Lásd például BFL X. 216., C.80. 1845. 20.

119


sürgősen visszakérte, mivel nekik sem volt több példányuk belőle. Miután pedig az egylet megkapta a működési engedélyt, a biztosnak kirendelt tanácsnokot elkísérő városi számvevőségi alkalmazott azt állapította meg, hogy „a calculus amint is pénz mennyiségére nézve” nincs hiba, de a nyilvántartás „nem úgy szerkesztetett, hogy az erészbeni kívánságnak megfelelhessen”, ezért a számtiszt az egylet vezetőjének „számadási tervet” készített és ennek alkalmazását előírta.25 A fizetett tisztségviselők alkalmazása szintén a segélyegyletek professzionalizációjának tünete. A Pesti 1. Temetkezési Egyletben az 1839-ben megfogalmazott, de csak 1842-ben jóváhagyott statútum szentesítette ezt a változást, ám az egyleten belül komoly ellenállásba ütközött a lépés. Az 1841-ben a Helytartótanácshoz intézett panaszlevélben „több névtelen tag” követelte az 1834-es alapszabályok visszaállítását arra hivatkozva, hogy „az ily kegyes céloknál semmiféle pénzbeli jutalmazásoknak nem volna helye”. Ekkor a Helytartótanács meg is rótta a városi tanácsot, amiért felsőbb engedélyezés nélkül jóváhagyta az ilyen irányú változtatást. A választmány azonban azzal válaszolt – és ezt a városi tanács egyetértőleg továbbította –, hogy a fizetés igazságos, részint jelen alfejezet címe alatt idézett érvre hivatkozva, részint pedig azért, mert így „minden mellékes zsarlások mellőztetnek, s az illető hivatalbeli kötelességének szigorúbb teljesítésére köteleztetik”.26 A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletnél viszont feltehetően csak később vezették be a vezetők díjazását: sem az 1836-os, sem az 1839-es alapszabály nem tesz említést a tisztségviselőknek járó fizetésről, a választmányi jegyzőkönyvben és a bizonylatok között pedig először 1844-ben látni nyomát annak, hogy az egyesületi orvosok és a pénzbeszedők mellett az egyesületi titkár (Verein-Secretaire) is rendszeres díjazásban részesült.27 A temetkezési egyletek hatékonyabb működését segítette elő a taglétszámok maximálásának rugalmas kezelése és a kisebb egyletek összeolvadása is. Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy nem magától értetődő, hogy több, egymással esetleg rivalizáló segélyegylet is működhetett a korban Pesten, egyfajta piacot alkotva. (Nincs tudomásunk más egylettípusról, melyből 1848 előtt egyidejűleg több is működött Pesten. Egyedüli kivétel a kisdevóvó, melyek azonban elnevezésük szerint városrészi illetőséggel tevékenykedtek, vagyis nem versengtek egymással.28) Maga a városi tanács sem nézte ezt jó szemmel – amikor egy kalapkereskedő polgár, Stieff Károly 1837-ben temetkezési egyletet kívánt alapítani arra hivatkozva, hogy a már létezők mintáját átvéve nagyszámú jelentkező szándékát képviseli, azzal utasították el, hogy csatlakozzon inkább a már létezők valamelyikéhez; Grónay Mihály és társai pedig úgy alapíthattak a „megtelt” Pesti 1. Temetkezési Egylet „mellett” újabb egyletet, hogy valójában annak egy második „osztályát” (Abtheilung) hozták létre.29 A piac BFL IV. 1202. 9428. AN. MOL C.80. 1841. 25. 27 BFL X. 216. 6. 28 A dualizmus korszakában is a segélyegyletek száma volt a legnagyobb: 1902-ben az összes 338 egyletből 66 foglalkozott temetkezési és betegsegélyezéssel, és további 38 volt egyéb „önsegélyező” (Dobrovits é. n. 14.). 29 MOL. C.80. 1837. 13. 25 26

120


1840-es évek eleji „beszűkülése” az egyleti vezetőket is foglalkoztatta, legalábbis erre hivatkozva kérték 1843-ban a statútum újabb revízióját. A Helytartótanácshoz írt kérvényükben arra hivatkoztak, hogy az egylet második, majd harmadik részlegének engedélyezésével egy ideig „rendesen folytak a dolgai” az egyletnek, ám „más hason célú egyletek is keletkeztek” a városban, ahol csak 5 krajcárt kellett temetésenként fizetni, és „ezen verseny által az első egyesület oly csonkulást szenvedett, hogy a három osztály tagjainak száma 1319-re apadt” a korábbi 1900 fölötti létszámról, és így az elhunytak örököseit már alig tudják kifizetni. Az egylet szerint a megoldás a három osztály egybeolvasztása és az 5 krajcáros temetkezési hozzájárulás bevezetése „a többi egyesületekkeli concurrentia kiállhatásául”. A városi tanács kezdeti ellenkezése ellenére végül elfogadta a változtatást, talán annak az érvnek a hatására, hogy a döntés késleltetése esetén az egylet taglétszáma annyira lecsökkenhet, hogy végül fel kell oszlatni.30 A koncentráció egy másik módja a Hanky–Rosznagl-féle egylet beolvadása a Pesti 1. Temetkezési Egyletbe. Ez a korábban 220 fős létszámú egylet 1845 elejére 140 főre apadt, ami által fennállása került veszélybe, így a kölcsönös érdekre hivatkozva kérte felvételét Nagy Károly igazgatótól. Míg a Pesti 1. Temetkezési Egylet vezetése örömmel vette a taglétszámának újbóli növelését ígérő lehetőséget, az egyleten belüli ellenzék a döntéssel szemben foglalt állást, (többek között) arra hivatkozva, hogy az újonnan felvettek között sok az idős ember, akik így inkább jelentenek terhet az egyletnek, mint nyereséget.31 A kisebb egyletek megszűnése és a nagyobb szervezetekbe való beolvadása egy újabb olyan fejleménye a pesti segélyegyletek történetének, mely párhuzamot mutat a földrajzilag, kulturálisan és társadalmi körülményeiben is oly távol eső bristoli egyletek 19. századi történetével. Közös vonásnak minősíthető, hogy a segélyegyletek (friendly societies) összeolvadása a kis létszámmal működő szervezetek működési válságára adott válasz. Lényeges különbség ugyanakkor, hogy ott a koncentrálódás egyúttal helyi fiókok formájában működő országos szervezetek (affiliated orders) kialakulásához vezetett (Gorsky 1988: 310.), míg Magyarországon erre azért sem lehetett esély ebben a korban, mert a Helytartótanács a segélyegyletek engedélyezésével is foglalkozó osztályán képződött iratanyag tanúsága szerint az 1840-es évek közepét megelőzően Pesten kívül csak Budán alakult hasonló funkciójú és társadalmi tartalmú (tehát például nem foglalkozáshoz kötődő) egylet.

30 31

MOL C.80. 1842. 27. BFL IV. 1202. h. 5433. AN., MOL C.80. 1845. 20. és 1846. 40.

121


3.3. Egyesületek-e a segélyegyletek? „Hogy az 1800 tagok összehívására alkalmatos hely sehol sincsen, ez oly világos, hogy azt okokkal támogatnunk felesleg volna.”32 Az intézménytípus bemutatása és egyes fejlődési folyamatainak elemzése után indokolt megvizsgálni, hogy mennyiben tekinthetők egyáltalán egyesületnek a segélyegyletek. A kérdés megválaszolását megnehezíti, hogy – miként a bevezető fejezetben bemutattam – a korban nem létezett egységes, formalizált definíció az egyesületekről, ami nyilván összefügg azzal, hogy a kortársak többsége számára nem is képezett egységes jelenséget az egyesület mint intézmény. Ott a tárgy szempontjából szóba jöhető forrástípusok (lexikon, szótár, összeírás, röpirat, városleírás, címtár és az egyleti kiadványok) által sugallt meghatározások egymás mellé helyezése után a korabeli egyesületeket olyan szervezetekként definiáltam, melyek közhasznúnak tekintett célra, (döntően) magánszemélyek önkéntes, anyagi áldozattal (adakozással) járó, intézményesült (tételes szabályokat követő) szövetkezéseként működtek, és amelyek fölött hatóság csupán védnökséget látott el, de maguk nem voltak hatósági szervek. Másodlagosnak tekintettem viszont a konkrét szervezeti formát, az egyesületi tevékenység rendszerességét és a „demokratikus” procedúrák mértékét (erre többnyire úgysincs adat), továbbá az intézmény megnevezését (társaság, intézet, egyesület, egylet). Ennek az összetett meghatározásnak a pesti segélyegyesületek megfelelnek, azzal a megszorítással, hogy a temetkezési hozzájárulás befizetése nyilván nem azonos a jótékonysági egyletek számára felajánlott adomány vagy casinói tagdíj befizetésével – sem nagyságában, sem természetében. Az 1840-as évekre nagyobb számban megje lenő városleírások és címtárak mégsem említették őket az egyletek (pontosabban a jótékony célú közintézetek) között. Jellemző, hogy ezen a forrástípuson belül egyedül a Blaskovits Sándor által kiadott Pesther und Ofner Wegweiser nevezett meg segélyegyesületet – ez is csak a Pesti 1. Temetkezési Egyletet, és csak attól az évtől kezdve, hogy maga Blaskovits az egylet titkára lett (Wegweiser 1841). Az első magyar nyelvű zsidó kalendárium és címtár, az 1848-ban megjelent Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv – és az ennek tematikájára és logikájára építő későbbi feldolgozás – a zsidóság egyesületei közt a (nevükben is „izraelita”) „magyarító”, „kézműves” és nőegyletek mellett a Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegsegélyező Egyletet nevezi meg, mely utóbbi inkább „ökumenikus” természetű, ám a szinte kizárólag izraelitákat tömörítő 2. Pesti Betegsegélyező és Temetkezési Egyletről nem tesz említést.33 Ez az két példa azt jelzi, hogy az egyesületi működés egy fontos elemét – a nyilvánosság számára érdekes és fontos intézménynek való elfogadtatásukat BFL IV. 1202. h. 5433. AN. (A Pesti 1. Temetkezési Egylet választmányának levele a városi tanácshoz, melyben az egylet megindokolja, hogy miért nem kérték ki a tagság véleményét a három osztály egybeolvasztásának ügyében.) 33 EMZsNÉ 1848: 39–43.; Venetianer 1922: 140–145. A zsidóság egyleteiről részletesebben ld. a következő fejezetet. 32

122

egyesületek-e a segélyegyletek?

– nem sikerült ekkorra megszerezniük a segélyegyleteknek. Hasonlóan járt el a városi tanács is, amikor a Helytartótanács politikai-rendészeti indítéktól vezérelt felszólítására 1845-ben felterjesztette a városban működő egyesületek listáját, ám a segélyegyletek közül egyedül a Zahrada-félét nevezte meg.34 Ez annyiban meglepő, hogy saját hatáskörében már 1836-ban összeírta a városban működő segélyegyleteket, és azóta is több ilyen intézmény ügyében járt el.35 Magyarázatul szolgálhat viszont, hogy a városi hatóság lényegében a céhekhez hasonló módon kezelte a városban működő és nem valamilyen más törvényhatóság alá tartozó egyleteket: működésük ellenőrzésére egy tanácsnok személyében tanácsi biztost küldött ki, aki a pénz kezelését és a tisztújításokat kontrollálta.36 Maguk a segélyegyletek sem használják következetesen az „egylet” kifejezést. A nagyszámú ránk maradt német nyelvű statútumban a legváltozatosabb és gyakran egyazon szövegen belül is egymás szinonimájaként használt elnevezéseket olvashatunk.37 A szakirodalmi recepció sem sorolja a segélyegyleteket az egyesületek közé: Kósa János Pest-Buda reformkori elmagyarosodását társadalomtörténeti módszerekkel is vizsgáló tanulmányában nem említette a „társadalmi szervezetek” között (igaz, például a jótékonysági egyletekről sem vett tudomást – Kósa 1937: 53–56.), és a korábban már említett egyesületi kataszter összeállítója is az anyaggyűjtésből tudatosan kihagyott típusok között említette őket (például a sport- és tűzoltóegyletekhez hasonlóan – Pór 1988: 3.). Ez a jelenség több tényezővel is magyarázható, így azzal is, hogy a segélyegyletek alapvetően tagjaik egzisztenciális érdekeit követve működtek, és nem szabadidős szervezetként – ez utóbbi ismérvet egyébként a tekintélyes társadalomtudományi szaklexikon cikkírója nem tekinti az egyesület-definíció részének, csak az egyletek egy szűkebb csoportjára tartja jellemzőnek (Sills 1968: 360–363.). Másrészt a segélyegyletek alig jelentek meg a nyilvánosság előtt, és más típusú egyletekkel ellentétben nem vállaltak sem közvetlen, sem közvetett szerepet az országos politikai folyamatokban.38 Harmadrészt tagságuk is alig esett egybe más egyletekével – egyedül a polgári lövészegyletben, ebben a reformkorban egyre inkább általános társasegyletté váló szervezetben sikerült néhány segélyegyleti vezetőt azonosítanunk39 –, pedig ez a BFL IV. 1202. c. 9180. AN. Az 1856-os birodalmi egyesületi statisztika viszont a jótékonysági célokat szolgáló egyletek egyik altípusaként, megszorítás nélkül egyesületként minősítve, nevezte meg őket (Stubenrauch 1857). A Vormärz-kori bécsi egyleteket vizsgáló és alapvetően jogtörténeti szempontú megközelítést alkalmazó Obrowski is egyesületnek tartja őket, ám a jótékony egyleteket követően, tehát nem azokon belül tárgyalja (Obrowski 1970: 75–84.). 35 MOL C.80. 1837. 13. 36 A hivatali posztjáról korábban korrupciós váddal elmozdított Neumayer tanácsnokról például úgy ír a városi tanács, hogy „visszahelyeztetése után ezelőtt felügylése alatt volt céheket visszavevén” egyúttal annak az egyletnek az ügyeit is visszakapta, mely „szintén biztossági felvigyázására bízva volt” (BFL IV. 1202. h. 13494. AN.). 37 Pl.: a „Leichen-Verein” mellett „Beerdigungs-Verein” (mindkettő: „temetkezési egylet”), „Leichen-Collecte” (magyar változat: „halotti gyűjtés”), „gegenseitig unterstützende Gesellschaft” („kölcsönösen támogató társaság”), „Freundschaft” (kb. „baráti társaság”), „Bruderschaft” („testvérület”), sőt „Assecuranz” („biztosító”) – BFL IV. 1202. h. 4331. AN. 38 Nipperdey szerint Németországban az 1840-es évek politikai aktivizálódása során más egyesülettípusokkal együtt a segélyegyletek is átpolitizálódtak (Nipperdey 1972: 38.). 39 Köztük a már említett Teufelsdorfer Pétert, Hanke Mihályt vagy a Pesti 2. Betegsegélyező- és Temetkezési Egylet igazgatóját, Székely Károly patikust (BFL X. 234. 4–5.). 34

123


fajta átfedés a pesti városi egyesületekre általánosan jellemző volt. Ebben a tekintetben ismét hasonlóság mutatkozik Pest és a korabeli Bristol közt, ahol a segélyegyletek – a „civil társadalomhoz” tartozó többi egyesülettel ellentétben – nem középosztályi (middle class), hanem kézműves (artisan) jellegűek (Gorsky 1998: 305–306.). Természetesen az egyes társadalmi kategóriák egészen más társadalmi kontextusban és folyamatokban értelmezendők a két városban, az azonban figyelmet érdemel, hogy az angol szakirodalom is éppen összetételükre alapozva tartja ellentmondásosnak a segélyegyletek egyesületkénti (voluntary society) besorolását. A pesti temetkezési egyletek tagjai kezdetben kevés lehetőséget kaptak az egyleti életben való részvételre. Az 1834-es statútum szerint a Pesti 1. Temetkezési Egyletben a hat személyből álló választmánynak (Ausschuss) évente egyszer, a tanácsi biztos jelenlétében volt szabad találkozni, a tagoknak viszont „nem lehet s nem szabad soha egybegyűlniök”.40 Az 1842-ben jóváhagyott alapszabály már engedett ebből a szigorú tilalomból, mikor úgy rendelkezett, hogy a legfeljebb háromévenként megtartandó tisztújításon a férfi tagok szótöbbsége alapján választják a választmányt, mely utána saját köréből választ igazgatókat és jegyzőt. Hogy itt valóban az összes férfitag gyűléséről van szó, az egy másik pontból látszik, mely szerint a vezetéshez nem tartozó tagok egyedül a választás során gyűlhetnek össze, ám bármelyik tag személyesen felkeresheti a választmányt panaszaival vagy más közlésével (sonstige Angaben). Ha viszont az 1845-ös tisztújításról fennmaradt feljegyzésben az egyes választmányi helyekre leadott szavazatokat összeadjuk, akkor legfeljebb 28 szavazót találunk.41 Ez összefügghet az egyleti vezetés ellenérdekeltségével, de egyszerű fizikai adottságokkal is. Amikor ugyanis a városi tanács három osztály összeolvasztásának kérdésében számon kérte a választmányt, hogy kikérték-e a teljes tagság véleményét, akkor a választmány – amellett, hogy a statútum értelmében általános döntéshozatali jogosultsággal bír az egylet ügyeiben – arra is hivatkozott, hogy sem elegendő hely nincs 1800 fő összehívására, sem „politialis” (rendészeti) biztosítás.42 Ehhez képest feltűnő, hogy ebben az egyletben tíz év alatt két igazgatót, köztük az emblematikus tekintélyű alapító Zahrada Róbertet is sikerült leváltani hatósági A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet engedélyezésének „feltételeként” a városi tanács jegyzőkönyvébe szűszavúan csak annyit jegyeztek be, hogy az ügyek intézésében a biztosnak kinevezett Pisztory tanácsnok jelenlétében „csupán a tizenkét választmányi tag és a tíz cenzor vesz részt, más tagok csatlakozása nélkül” (BFL. IV. 1202. 1836. márc. 28., 2729.). 41 MOL. C.80. 1838. 17. és 1845. 20. Ez egyébként az egyetlen ránk maradt választási „jegyzőkönyv”, mely egyben a szavazás forgatókönyvére is következtetni enged. Eszerint a procedúra a városi hatósági tisztújításhoz hasonló elv szerint zajlott: minden pozícióra három jelölt közül lehetett választani. Ugyan a jelölő személye nem ismert, ám ha városi tisztújítás analógiája alkalmazható, akkor a jelölteket itt is „felülről” választották ki, vagy erről a tanácsi biztos határozhatott. – A nevek és a szavazatszámok elemzéséből az is kitűnik, hogy azok a jelöltek, akik egy menetben nem kapták meg az elsőbbséget, újra próbálkozhattak, akár a 21 tagú választmány különböző helyeiért is. (Feltételezhető, hogy ilyen esetben valaki – például a tisztújítást levezető tanácsnok-biztos – mindenképpen be akarta választatni az adott személyt.) Másik érdekesség, hogy a jegyzői posztra három ügyvéd közül lehetett választani. 42 „Már 10 embert egy füst alá hozni nehéz feladat, hogy lehetne tehát egy ily nyers erőt, mint amilyenből majd minden 1800 tagok állanak, egy elv megállapítására csendességgel bírni, és közöttek lévő számtalan izgatókat lecsillapítani.” (BFL. IV. 1202. h. 5433. AN.) 40

124


beavatkozás nélkül.43 Az egyletet alapító Zahrada szabómestert 1842 őszén úgy emlegeti az év eleji tisztújítás alkalmával hivatalba került választmány, mint aki önkényesen igazgatta és 300 forint adósságba sodorta az egyletet, és bár újra jelöltette magát, „mégis igazgatóságot többé el nem nyerhetett”, azóta viszont barátaival (közülük több alapító tag szabómesterrel) együtt a vezetők megbuktatásán munkálkodik.44 Az 1830–1840-es évek fordulóján az egyletet a tanácsnál és a Helytartótanács előtt többször is bepanaszló Stieff Károlyból viszont néhány évre 1845 körül ellenőrigazgató válhatott, ami azt sejteti, hogy fellépésével valóban jelentős nagyságú csoportot képviselhetett. A leváltott vezetők közül többen egyébként választmányi tagok maradtak. A Teufelsdorfer-féle egyletben sem maradt kontroll nélkül az igazgató hatalma: egy 1843-as tanácsi jelentés szerint több tag nem kapta meg járandóságát, amiért a választmány Teufelsdorferre hárította az anyagi felelősséget. Az igazgató ezt el is vállalta, és a több mint 1100 forint adósságot saját házára táblázták be, ám a kifizetés elhúzódhatott, mert az adósság kitáblázását csak 1850-ben kezdeményezte a közben elhunyt Teufelsdorfer özvegye.45 Végül a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletet is elérte a vezetőleváltási hullám, amikor az 1836 és 1845 között az egyletben – a vele szembefordult többi egylet vezető kifejezésével – „felügyelő, számvevő és úgy szólván határtalan főigazgató” Augustin századosról kiderült, hogy „erszénye javára” 1273 forintot sikkasztott, és a számadásokat meghamisította. Augustin eleinte „kíméletért esedezett” és bevallotta a tettét, majd a tanács által lefoglalt számadásokat magának kikérte, ám feltehetően nem kapta meg.46 Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy valamilyen szinten az alapszabályi korlátozások dacára is érvényesült a tagság kontrollja, és minden egyletben működött az igazgatók mellett választmány is, amit amellett szóló érvnek tekinthetünk, hogy valóban egyesületnek minősíthetők a segélyegyletek.47 Szintén az egyesületek szokásaival mutat rokonságot, hogy a nagyobb szervezetek fokozott mértékben fordultak a nyilvánosság eszközeihez. Ennek legnyilvánvalóbb megjelenése a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet több hirdetése a pesti német lapokban (a Pesther Kundschafts- und Auctionsblatt című hirdetési újságban, illetve a Pesther Tageblatt című hírlapban), melyben részben új tagokat próbáltak toborozni, részben tájékoztatták a tagokat az egylet működésében beállt változásokról. Egy, az egylet tevékenységét bemutató, a Pester Zeitungban 1846 karácsonya előtt aláírás nélkül megjelent cikk pedig nemcsak részletesen ismertette a biztosítási konstrukciót, hanem fejtegetései közt a propaganda módszereit gazdagon alkalmazva magasztalta az egylet biztonságos, átlátható és közhasznú működését, amivel talán az Augustin kapitány bukása 43 Az egyletet később is „Grónay igazgatása alatti Zahrada-egyletnek” nevezték (BFL IV. 1202. h. 8042. AN.). Grónay elmozdításáról: BFL IV. 1202. h.10547. AN. 44 BFL IV. 1202. h. 8861. AN., MOL C.80. 1833. 32. 2. 45 BFL IV. 1202. h. 9594. AN. 46 MOL C.80. 1846. 40. és 1847. 17. Valószínűleg ennek az ügynek köszönhető az a kivételes szerencse, hogy az egylet teljes tagnyilvántartása és pénztárkönyvei fennmaradtak. BFL. X. 216. 47 A választmány elnevezés – noha egyes statútumokban „biztosság” néven szerepel –, illetve ennek német változata (Ausschuss) is az egyesületek terminológiájának felel meg.

125


körüli gyanakvást is csökkenteni igyekezett.48 Bár más segélyegylettől sajtóhirdetést eddig nem találtam, a nyilvánosság felhasználásának az egyesületekével megegyező eszközének tekinthetők a nyomtatásban megjelent éves jelentések is, melyek az egyleti vezetőség névsorán és elérhetőségén kívül az adott évben elhunytak nevét és adatait, valamint a pénztár éves forgalmának főbb számait is közölték, nyilván a nagyobb fokú ellenőrizhetőség céljából.49 A tagok jogbiztonságát másféle módon szolgálta a tagoknak a beiratkozáskor átadott nyomtatott alapszabály, és részint ez lehetett a rendeltetése a nyomtatott tagnévsoroknak, bár ennek kiadásával talán a nyilvánosság előtti reprezentálásra és egyfajta csoportidentitás megteremtésére is törekedtek az egyletek vezetői. A több ponton megfigyelt hasonlóság mellett a legfontosabb különbség a pesti és az egykorú angol segélyegyletek között az, hogy a pestiek valószínűleg nem, vagy jóval kisebb mértékben működtek baráti körönként. Az angol segélyegyletek egyben rendszeresen együtt lakomázó és ünneplő klubok is voltak, ahol a kölcsönös segélyezés és a közös szórakozás összekapcsolódott. Szemtanúk beszámolói és az egyletek szabályzatai esetenként havi rendszerességű tivornyákat sejtetnek, ám ugyanezek az emberek az egyházi ünnepeken a városrész templománál körmeneten vitték az egyleti zászlót (Gorsky 1988: 312.). Pesten egyleti zászlóról egyetlen egylet, a józsefvárosi német szőlőművesek egylete esetében tudunk, és mivel ennek az egyletnek az 1848 előtt elkészült három zászló igen sokba került – az utolsó az 1846-os felszentelési ünnepség költségeivel együtt több mint 1000 forintba –, feltételezhető, hogy a jobban dokumentált többi segélyegyletben nem használtak egyleti zászlót, különben erről a források említést tennének. A kérdés azért jelentős, mert a józsefvárosiak ezt vitték magukkal az egyházi ünnepek idején a körmeneteken, valamint például az 1838-as árvíz utáni nagymisén; vagyis az egyleti zászló szimbolizálhatta a közösség együvé tartozását. A zászló az egylet erős helyi kötődését jelképezhette, ugyanis az átalakítás után 1828-ban felszentelt zászlóra a „zászlóanyja” külvárosi bíró felesége és a helyi plébános nevét írták fel. Ez egyben magyarázat lehet arra, hogy miért egyedi a józsefvárosi egylet helyzete: ez a városrész ugyanis Pest leghomogénebb katolikus külvárosa volt, és bár az egylet 1836-ben elfogadott statútuma szerint a felvétel kritériumai közt sem a katolikus felekezet (csak a keresztény vallás), sem foglalkozási korlátozás nem szerepelt, feltételezhető, hogy valóban a katolikus szőlősgazdák léphettek be. Ily módon nem jelenthetett problémát, hogy az egylet jelképét használják egyházuk szertartásain (Walla é. n. 3–14.).50 Az alábbiakban Pester Zeitung, 1846. 358. (december 15.). Az általam látott legkorábbi ilyen nyomtatvány (Cassastand-Ausweis) a Pesti 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet 1844-es évéről készült (BFL. 1202. h. 10079 AN.). Lásd még ugyanezen egylet 1845-ös évéről: MOL. C.80. 1845. 19. Ugyanilyen jellegű nyomtatvány évenkénti készítését és a tagok közti ingyenes szétosztását a Pesti 1. Temetkezési Egylet 1842-ben jóváhagyott alapszabályai is előírják. 50 BFL IV. 1202. c. 10164. AN. Ezen kívül még a terézvárosi plébános által irányított több ezer fős temetkezési egyletről feltételezhetjük, hogy a helyi katolikus közösség életében hasonló szerepet játszhatott. A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet alapszabálya azt is előírja, hogy negyedévenként a városi plébáninákon mondjanak misét az egylet szerencsés működéséért. 48 49

126


bemutatjuk azt is, hogy a nagyobb egyletek tagsága mennyire heterogén volt, ami nyilván nem kedvezett a spontán közösségformálódásnak. Az angliai segélyegyletek másik jellegzetes vonása, hogy „székhelyük” egy-egy kocsma volt, szintén elüt a hasonló pesti egyletek rendszerétől. Bár Pesten is nagyszámú – az 1830-as évek közepén 709 (Kósa 1937: 221.) – kocsma üzemelt, csupán az alig 90 tagú, Essig Sebestyén kocsmáros vezette temetkezési egyletről van okunk feltételezni, hogy az italmérés üzleti érdeke és a tagok közös időtöltése hozta létre és segített működtetni.51 A nagyobb egyesületek kiadványai viszont általában a tisztségviselők lakcímét közölték, ahol érdeklődni lehetett az adott szervezetek felől, egyedül a Pesti 1. és 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletek béreltek irodahelységet. Az egyleti tagok csoportidentitásának további tényezője lehetett az elhunytak temetésén való részvétel. Pesten az ismert statútumok közül egy sem tette kötelezővé a megjelenést, bár ezen a téren is érzékelhető a szigor gyengülése a Pesti 1. Temetkezési Egyletnél, ahol 1834-ben még azzal intézték el a kérdést (közvetlenül a gyülekezési tilalmat megfogalmazó cikkely után), hogy a temetéseken való megjelenés „mindenik tagnak szabad tetszésére bizatik”, később viszont előírták, hogy a pénzbeszedő egyúttal értesítsen minden tagot a temetés időpontjáról, és arról is rendelkeztek, hogy az ingyenesen használható egyesületi fáklyákat csak a holttest megszenteléséig szabad égetni. Talán ezek az egyesületi fáklyák – vagy talán mécsesek (Windlichter) – pótolták az egyleti zászlókat mint az egyleti közösség tárgyi szimbólumát. A fentieket úgy összegezhetjük, hogy kevés nyomát látni annak, hogy a pesti segélyegyletek csoportidentitással bíró, valóságos közösségek lettek volna. Ez az összkép azonban több tényezőre is visszavezethető lehet, melyek közt fontos lehet az abszolutista kormányzat gyanakvása, a városi hatóság ellenérdekeltsége éppúgy, mint az erre vonatkozó források hiánya. Ettől függetlenül formai szempontból egyesületek voltak, és a demokratizálódási, szakszerűsödési tendenciák és a nyilvánosság irányába törekvés alapján egyre inkább számíthattak arra, hogy akként is fogják őket kezelni. Ebbe az irányba mutatott jelentős számszerű súlyuk, ami feltehetően azzal magyarázható, hogy a városlakók tömegei látták saját életükre nézve szükségesnek és megbízhatónak az általuk kínált biztosítást.

51

BFL IV. 1202. c. 9428 AN.

127


3.4. A segélyegyletek funkciói „a hátrahagyott családot gyakran nem csak az elhunyt eltakarítása, hanem az időszerinti szükségek kielégítése is a legterhesb aggodalomba süllyeszté”52 A pesti segélyegyesületeknek egy 1836-ban keletkezett városi jelentés (lényegében egy segélyegylet-összeírás) szerint akkor összesen legalább 5600 tagjuk lehetett – ez csak a Zahrada-, Teufelsdorfer-, Hanky-, Augustin-féle és a terézvárosi segélyegylet taglétszáma, és emellett a forrás még három, foglalkozásokhoz kötődő egyletet is említ, létszámadat nélkül.53 Ugyanebben az időszakban a város polgári lakossága 60 000 – 65 000 fő körül lehetett a különféle források szerint (Herczegh 1965: 173.). A teljes népességszámot legjobban megközelítő lélekösszeírások szerint a katolikus lakosságban 51-52 százalék, a protestánsoknál 60 százalék körüli volt nagykorú, a nem-nemes férfiak között pedig az árvíz előtti években 41 százalék körül mozgott a 17 és 40 év közöttiek aránya (Bácskai 1988: 203.).54 Bár e számok egyike sem alkalmazható közvetlenül bázisnak a tagsági arány kiszámításához, ugyanis a legtöbb egyletben 15 és 50 év között vettek fel tagokat, és a nők felvételében is eltértek egymástól az egyletek, durva becsléssel megállapíthatjuk, hogy a felnőtt korú lakosság 16, a teljes népesség lakosság 8-9 százaléka lehetett tag valamelyik segélyegyletben. Még sokkal magasabb lenne az arány, ha például az egyleti tagság feltehetően legalább negyedét kitevő kézművesek „segélyegyleti szervezettségét” nézzük, akik száma a különféle kimutatások szerint az 1820-as években 3500-4000 körül lehetett (Bácskai 1972: 290.). A későbbi évekből nem áll rendelkezésre olyan adat, amely azonos időszakban az összes egylet tagságát akár becslésszerűen megadná. A csak 1841-ben létrejött Pesti 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet 1844 végén 1462 tagot számlált, köztük nagyszámú izraelitával, akik a városi segélyegyletek „piacán” először ebben az egyletben jelenhettek meg.55 A „Felebaráti szeretet”-ről elnevezett, külön budai és pesti szervezettel működő temetkezési egylet 1844-es kimutatása felsorolja az abban évben elhunyt 216 tag nevét, ám az is kiderül a forrásból, hogy addigra az 1835 óta működő pesti egylet összesen 1291 tagját temették már el. A négy részlegben (Abteilung) működő pesti egyletben az alighanem tagfelvételi sorszámot jelölő „jegyzőkönyvi szám” egyes elhunytaknál 4000-nél is magasabb volt.56 Közben a régebben megalapított egyletek MOL C.80. 1845. 20. (A Pesti 1. Temetkezési Egylet 1842-ben jóváhagyott alapszabályának bevezetője.) BFL IV. 1202. c. 5751. AN. Az első, német nyelvű összeírás alapján keletkezett a városkapitány városi tanácsnak írott, majd a tanács a Helytartótanácshoz felküldött jelentése. Az utóbbi két latin nyelvű szöveg néhány ponton tartalmi kérdésben is különbözik az elsőtől. – A Pesti 1. Temetkezési Egylet tagsága az ezt megelőző években ugrott meg: az első „részleget” 1833 augusztusában, a másodikat 1834 júliusában, a harmadikat 1836 márciusában alapították meg, ami a korábbi részlegek 640-640 fős tagsággal való feltöltődését jelenti. MOL C.80. 1840. 31. 54 BFL IV. 1202. c. 5040. AN. 55 MOL C.80. 1845. 19. 56 BFL IV. 1202. cc. 4065. AN. Az egylet valószínűleg budai gyökerű volt, ugyanis a budai egyletben a jegyzőkönyi szám egyes esetekben a tízezret is meghaladta. Az is elképzelhető ugyanakkor, hogy az egylet azonos a terézvárosi 52 53

128

a segélyegyletek funkciói

is bővültek, a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet 1846-ban az 1600 főt is elérte.57 Ám ezalatt a városi népesség is a korábbi mértéket is meghaladó ütemben nőtt, így nem állíthatjuk biztosan, hogy az 1840-as években tovább emelkedett volna a segélyegyleti tagság aránya. A népességszámhoz viszonyított arány értelmezéséhez nemzetközi párhuzamot keresve azt látjuk, hogy nemcsak a már többször említett és 1831-re a 100 000 fős népességet is túllépő Bristolban ingadozott végig a 19. század folyamán 8–9,5 százalék között ez az érték (Gorsky 1998: 311.), hanem 1803-ban az ország egészére (tehát a nem urbanizált területekre is) vetítve is 8 százalék volt a regisztrált segélyegyletek tagságának aránya (Rule 1992: 130.). A regisztrálást az 1793-ben hozott és az egyleteknek bizonyos állami támogatást (csőd esetén segítséget) nyújtó törvény rendelte el, így feltételezhető, hogy többségük vállalta a feliratkozást, elképzelhető azonban, hogy a szervezetek egy része nem került be a nyilvántartásba. Mi magyarázza ennek a Pesten hivatalosan csak 1834 óta jelen lévő intézménynek a feltűnően gyors elterjedését? E kérdés megválaszolásához az intézményi előzményeket és a reformkori Pest gazdasági változásait is szükséges röviden megvizsgálni. A városi közösségekben ősidők fogva léteztek az özvegyek és árvák, valamint a valamilyen katasztrófa sújtotta személyek támogatását célzó intézmények. A köztársaság kori Róma collegiumaitól kezdve a középkori kalandos társaságokon keresztül a bányatársládákig és a céhkassza segélyező funkciójáig számos formája alakult ki az elesettek támogatásának Európában és Magyarországra is eljutva (Bevilaqua–Borsody 1931: 222–227.; Csizmadia 1977: 15–16.). Az angol szakirodalom is hangsúlyozza e funkciók a céhek késő középkori válságát követő továbbélését, melyek a helyi kézművesek családjain kívül a vándorlásuk során a városba érkezett legények támogatását is magukra vállalták, és a 18. század közepén – akkor box society vagy benefit society néven – már a városi lakosság jelentős csoportjaira (Londonban a felnőtt férfi lakosság negyedére, a legnagyobb vidéki városban, Norwichban kb. ötödére) kiterjedtek (Gorsky 1998: 306–307.; Clark 1986: 7–8.). Bár Magyarországon a céheket ebből a szempontból alig vizsgálták, feltételezhető, hogy ezek segélyező funkciója és a segélyegyletek kialakulása között Pesten is kimutatható lenne a kontinuitás, ugyanis egy 1833-ban kelt – tehát az első segélyegyletek hivatalos jóváhagyását éppen csak megelőző – városkapitányi jelentés tizenkét olyan, a betegeket és az elhunytak után maradt családtagokat támogató „kasszát” sorol fel, melyek nagyobb része foglalkozásokhoz kötődik, mesterek, legények vagy éppen kontárok irányítása alatt állnak, és amelyek egyikét sem tudtam a későbbi segélyegyesületekkel azonosítani.58 A segélyegyletekben általánosan alkalmazott „kettős zár” alatt tartott „láda” intézménye – vagyis hogy a pénz őrizetére szolgáló ládát csak a két vezető együttes jelenlétében lehetett felnyitni – szintén céhes eredetű. Egyébként a segélyegyletek egy része sem a statútum jóváhagyása után szerveződött meg – az Essig-féle egylet állítólag 1820 temetkezési egylettel, ugyanis mindkettőben 22 forint volt a temetési hozzájárulás, és egy vitatott ügyben az utóbbit vezető Wohldran plébános nyilatkozott az egylet nevében (BFL IV. 1202. h. 13494. AN. és MOL C.80. 1846. 54.). 57 Pester Zeitung, 1846. 358. 58 BFL IV. 1202. h. 4331. AN.

129


óta működött, a Teufelsdorfer Péter vezette temetkezési egyletről pedig 1843-ben azt jelentették, hogy akkorra „több, mint 20 éve” létezett.59 A segélyegyletek tehát jelentős előzményekre épülve keletkeztek a reformkori Pesten, de ebben a formában kétségkívül újdonságot jelentettek, amennyiben – a céhes önsegélyezéssel szemben – bennük a tagság nem volt kötelező, hanem a tagnak jelentkező önálló döntésén múlott, és a tagságuk foglalkozási szempontból rendkívül vegyes volt. Az egyletek gyors terjedését értelmezendő ésszerűnek tűnt megvizsgálni, hogy vajon mekkora szerepet játszhatott ebben a temetkezés költségeinek esetleges emelkedése az 1830–1840-es években.60 E kérdés megválaszolásához kevés támpontot nyújt a városban a temetkezés mint „vállalkozás” haszonbérletét kibérelt személyek éves bérleti díjának változása, mert ez az összeg az 1830-as évek első felében 1500 forintról 3550-ra nőtt ugyan, majd az évtized végére meghaladta a 6000 forintot is, ám az 1840-as évtized új haszonbérlője idején ismét 3000 forint alá esett. Még az sem egyértelmű, hogy az összegek azonos pénznemben értendők-e; emellett ez a haszonbérlet a temetkezésen túl más jellegű „köztisztasági fuvarok” monopol jogát is magába foglalta, melyek haszontermelő képességének változását nem tudjuk megítélni.61 Így a temetkezés árának pontosabb megvizsgálása céljából 25-25 hagyatéki iratcsomót vizsgáltam meg 1826-ból, 1836-ból és 1846-ból, és emellett még mintegy 20, más években, de ebben a korszakban keletkezett hagyatéki leltárt is felhasználtam. Ezek alapján megállapítható, hogy egyre gyakoribbá vált a temetési költségek – sokszor részletezett – felsorolása és a vonatkozó számlák mellékelése. Ebben az időszakban a temetés szertartását az egyházak végezték, de a hagyatéki leltárakban a hagyatékot terhelő költségek (passzívum) között az ezzel kapcsolatos kiadások (papnak, egyházfinak, sírásóknak, harangozásért, sírhelyért stb.) mellett szokás volt feltüntetni az asztalosnak (a koporsóért, keresztért stb.), a szabónak (a halotti lepelért és más különféle szövetekért, például fátyolért, valamint olykor az özvegynek gyászruháért), a fuvarosnak (a gyásznép szállításáért) fizetett összegeket, továbbá az orvosnak és a gyógyszerésznek (az elhunyt betegségével kapcsolatban), sőt előfordult a gyászjelentésért a nyomdásznak vagy a halotti tor költségéért a kocsmá rosnak fizetett tétel szerepeltetése is. Bár az adatok sok esetben nehezen mérhetők egymáshoz, és néha a pénzegység sem egyértelmű, annyi megállapítható, hogy ritka az olyan temetés, melynek költségei a 100 forintot meghaladták volna (ilyen például egy nagykereskedő, egy aranyműves és az egyik királyi hivatal tisztviselője) az 1840-es években, és a korábbi időszakra vonatkozó adatok alapján az sem látszik, hogy a költségek jelentősen emelkedtek volna ezekben az évtizedekben.62 MOL C.80. 1843. 17. A gyógyítás költségeiről közelítő képet sem alkothatunk a források hézagossága, illetve összehasonlíthatatlansága miatt. 61 BFL XXXIV. 1.c. 16. doboz. 62 A nagy tételnek számító koporsó, melynek megrendelését nem lehetett elkerülni, 15–20 forintba került. Az evangélikus egyház 1835-ös árszabása szerint (mely az 1840-es évek közepére is legfeljebb kissé módosult) a szertartás fényétől függően 1–4 forintot kellett fizetni a papnak, 1 forintot a kántornak, 15 krajcártól 12 forintig terjedő összeget a sírhelyért (vagy kriptáért), 2 forintot a harangozásért, 1 forintot a halottas kocsiért stb., vagyis

59

60

130

a segélyegyletek funkciói

Nem egyedi eset viszont, hogy az elhunytak egyszerre több segélyegyletnek is tagjai voltak. Az 1846-ban elhunyt Esch Antalné után például özvegye három egylettől kapott segélyt: a Wohldran terézvárosi plébános által vezett temetkezési egylettől 22, a Pesti 1. Temetkezési Egylettől 100, a Pesti 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylettől pedig 130, összesen tehát 252 forintot (ez teszi ki a 304 forintos hagyatéki aktívum legnagyobb részét), amivel szemben 50 forintnál is kevesebb, a temetéssel összefüggő kiadás áll a kimutatásban.63 Pasberger Ferenc ezüstműves – aki tekintélyes nemesektől is kapott megrendeléseket ékszerkészítésre – két temetkezési egyletben is tag volt, és 1845-ban bekövetkezett halálakor ezektől összesen 220 forintot kapott, ami viszont nem érte el a 245 forintos temetési költséget.64 Ez azonban a ritka eset, az egyes egyleteknél általában 100-130-200 forintos segélyösszeg a legtöbb esetben felülmúlta a hagyatéki leltárban elkönyvelt kiadásokat. Így azonban felvetődik a kérdés, hogy vajon nem „biztosították-e túl” magukat az egyleti tagok. Különösen jogosnak tűnhet ez a kérdés, ha a több egyletben is taggá vált személyek helyzetét vesszük figyelembe, ugyanis innen nézve a több egylet nem riválisa egymásnak – ahogyan azt a Pesti 1. Temetkezési Egylet vezetői beállították65 –, hanem a viszonylag garantált előtakarékosság további lehetősége. Mivel a segély összegével nem kellett elszámolni az egylet előtt – ez további újdonság a céhes rendszerű temetkezési támogatáshoz képest, ahol maga a céh szervezte a temetést –, a temetési költségek kifizetése után a maradékot korlátozás nélkül fel lehetett használni. Az itt vizsgált időszak kezdetén még nem működött Pesten olyan intézmény, amely lehetőséget nyújtott a szegényebbeknek félretett pénzük értékének biztonságos megőrzésére, ám a filantropizmus eszméje Európa nyugati részén már több mint fél évszázada terjedt, és hatása Magyarországra is megérkezett.66 Az elsőként 1778-ban Hamburgban megalapított, és a takarékosságra nevelést célul kitűző takarékpénztár először Nyugat-Magyarországon, például Pozsonyban jelent meg (a bécsi takarékpénztár fiókjaként), 1836-ban Brassóban megalapították az egy szerény temetés 10 forintnál is olcsóbb volt. Ha viszont a templomban tartották a szertartást, ennek teljes költsége 100 forintra rúgott. EOL. PE. No.58, III.a.6. 63 BFL IV. 1202. cc. 4050. 64 BFL IV. 1202. cc. 4045. AN. 65 Az egyes egyletek közti konkurencia valószínűségét más oldalról csökkenti, hogy még a vezetőségek között is előfordult az átfedés. A saját egyletet alapító és 1845 körülig igazgatóként irányító Teufelsdorfer Péter 1838-ban a Pesti 1. Temetkezési Egylet választmányának is tagja volt; Madas Ferenc és Mazanek János vargamesterek az 1840-es évek első felében (Madas legkésőbb 1838-tól) ugyancsak részt vettek e választmány ülésein, miközben 1844-ben mindketten a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet képviselői (Representanten) közé is tartoztak (Mazanek már 1839-től), sőt utóbbi a terézvárosi temetkezési egyletben az egyik pénztári ellenőri tisztséget is betöltötte (BFL IV. 1202. h. 5423. AN., BFL X. 216. 1., MOL C.80. 1838. 17., 1841. 25. és 1845. 20.). Egy 1846-os belső lázadás során pedig a Pesti 1. Temetkezési Egylet vezetői többek között azzal érveltek az ellen a javaslat ellen, hogy a lázadók Müllner Mátyást válasszák meg igazgatónak, hogy ő a Teufelsdorfer-egylet egyik vezetőjeként az egylettel szemben eladósodott: házára az egylettel szembeni 1400 forintos adósságot tábláztak be (MOL C.80. 1846. 40., BFL IV. 1202. h. 5433. AN.). 66 További eszme-, vagy inkább mentalitástörténeti jellegű – ám a társadalomtörténet módszereivel aligha vizsgálható – hatás lehet, mely szerepet játszhatott a temetkezési egyletek terjedésében, az, amit az 1880-as évek novellistája úgy ír le, hogy a „haláltól való borzongás” a „cilinderes fejek” terméke, vagyis a modern kor szülötte, amire „a parókás, a turbános, meg a csupasz koponyák” nem gondoltak olyan kétségbeeséssel (Ambrus 2000: 27.).

131


ország első önálló ilyen intézményét az ottani tanács támogatásával, 1840 januárjában pedig Pesten létesült takarékpénztár. Ez utóbbiban az első években érvényben volt szabályzat szerint 20 krajcár és 200 forint között lehetett betétet elhelyezni, a részvények útján szerzett tőke a betétek garantálását szolgálta, és a pénztár nem törekedett haszonszerzésre (a maradványt tartaléknak tették félre, vagy jótékonyságra költötték) – mindez a nyugat-európai filantrópia mintájára. A pesti takarékpénztár egyébként néhány évvel később új rendszerre tért át, melyben jelentősen megemelték a betétek minimális és maximális összegét, mellyel az „alsó osztályok” takarékosságra szoktatásáról a tőkegyűjtésre került át a hangsúly (Jirkovsky 1945: 13–38.). A segélyegyesületek jelentőségének vizsgálatakor a takarékpénztárak korai konstrukcióját azért érdemes szem előtt tartani, mert ugyanabban a társadalmi közegben (az 1830–1840es évek gazdasági konjunktúrájában a napi megélhetésen túl némi pénzt félretenni tudó városi családok körében) és hasonló filantróp szellemiségben működtek, amint az a segélyegyleti statútumok érvrendszeréből is kitűnik.67 A Pesti 1. Temetkezési Egylet 1842-es alapszabálya például úgy fogalmaz, hogy a város „csekélyebb vagyonú lakosainak” családjait a tapasztalat szerint mély válságba sodorják a halálozások, de „a tehetősb is ki lehet téve hasonhelyzetbejutás lehetségének, a szerencse mosoly fénye tüntével”. Végezetül azt szükséges tehát megvizsgálni, hogy kik is alkották a segélyegy letek tagságát.

3.5. Az egyletek társadalmi összetétele „egyesületünkbe csupán szegényebb sorsúak felvéve vannak, melyek csak mesterségök s kézi munkájok által életöket fenntartják”68 Az egyesületek vezetői levelezésükben és az alapszabályok bevezetőiben rendre azt hangsúlyozták, hogy tagságuk szegény, megélhetési forrásuk szempontjából pedig „a polgárok és kézművesek osztályából” kerültek ki.69 A Pesti 1. Temetkezési Egylet vezetői egy ízben arra hivatkoztak, hogy a tagok „öthatoda szegény”, és erre a jelenségre utalhat az is, hogy az 1842-es alapszabályba felvett egyik új pont lehetővé teszi, hogy a legalább tíz éve felvett, tagdíját rendesen fizető, de időközben elszegényedett tagok helyett a temetési hozzájárulásokat a tartalékalapból, tehát egyleti pénzből fizessék.70 A rendelkezésre álló források ugyan nem teszik lehetővé, hogy eldönthessük azt az elméletileg is problematikus kérdést, hogy a tagok mekkora része volt „szegény”, a nagy számban fennmaradt tagnévsorok alapján azonban lehetséges képet rajzolni a pesti 67 A Pesti 1. Temetkezési Egylet anyagi helyzetének rendbehozatala után maga is a takarékpénztárnál helyezte el tartalékát, 1500 forintot (MOL C.80. 1845. 20.). 68 BFL IV. 1202. h. 5433. AN. 69 MOL C.80. 1845. 18. (az Essig-féle egyletről). 70 MOL C.80. 1845. 20.

132

az egyletek társadalmi összetétele

segélyegyletek tagságáról. A segélyegyletek jellegadó személye a kézművesmester volt. A Pesti 1. Temetkezési Egyletben például a szabómesterek, akik meghatározó szerepet játszottak az alapításnál: az egyletalapítási kérvényhez mellékelt lista szerint az első huszonöt családfő közül tizenketten céhtag szabók voltak. Sőt, a szintén szabómester Zahrada leváltását követő belső vitákat úgy is értelmezhetjük a vele együtt lázító és feljelentéseket megfogalmazó személyek nevét is megőrző források alapján, hogy néhány befolyásától megfosztott szabómester klikkje próbálta meg lehetetlenné tenni az új vezetőket és a – Zahrada egyik barátját előbb saját helyettesének alkalmazó, majd azt elbocsátó – egyleti pénzbeszedő Klósz Józsefet, aki maga is ugyanezt a foglalkozást folytatta. Az 1845-ös tisztújítás idején egyébként az egyleti vezetés összetételén nem érződik e szakma túlsúlya: a 21 tagú választmányban ketten szabók, négyen vargák (egyiküket az egylet ellenőr-igazgatójának is megválasztották), további négyen más céhes szakmák mesterei, míg a fennmaradó 11 fő közt ügyvédeket és orvost éppúgy találunk, mint kereskedőt, fogadóst, komornyikot (Kammerdiener), háztulajdonából élőt és nem céhes foglalkozást folytató iparost. Más egyleteknél más belső arányok érvényesültek. Egy azonosíthatatlan egylet 125 tagjának közel fele eltartott családtag vagy özvegyasszony volt, a nagyobbik részben pedig királyi és városi tisztviselőt, házmestert, fogadóst és zenészt éppúgy találhatunk, mint szatócsot, lakatossegédet, asztalosmestert vagy ékszerészt.71 Sajátos színfolt volt az egyletek között a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet, melynek beszedői a területi illetékességüket felosztva nemcsak városrészeket, hanem „munkahelyeket” is felsoroltak: 1839-ben a 458 tagból 207 a Terézvárosban, 103 a Belvárosban, 63 a Lipótvárosban, 30 a Józsefvárosban, 13 a Ferencvárosban, 9 Budán lakott, huszonkettőt viszont a városházán, nyolcat a királyi harmincadhivatalnál, hármat pedig a Trattner-Károlyi nyomdánál lehetett felkeresni. Ennek az egyletnek a tagságában nemcsak a tisztviselők vettek részt feltűnően nagy számban, hanem több tucat nyugállományú katonatiszt is, akik közül ketten (köztük az említett Augustin kapitány) alapítóként választmányi tagok is lettek. Egyébként ebben az egyletben is a legkülönbözőbb foglalkozási helyzetű emberek jelentkeztek, így szolgálólány, iskolaszolga, városi haszonbérlő, kórházigazgató, több gyógyszerész, nemesember feleségével és lányával, polgár-nemes selyemfestőmester, királyi kistisztviselő, magántanár, bábaasszony stb.72 Ez a nagyfokú vegyesség egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért éppen Pesten (és Budán) alakultak meg az országban elsőként a segélyegyletek – a tradicionálisan a céhekhez kötődő segélyezésből kimaradó tömegek: kontárok, hivatalnokok, honoráciorok, napszámosok ugyanis itt éltek legnagyobb tömegben. Az eddigi megállapítások után azt is feltételezhetjük, hogy ezt a társadalmi-származási heterogenitást mind a tagnévsorokhoz hozzájutó hatóságok, mind maguk az egyleti vezetők könnyen tudomásul vették. Ez pedig a születőben lévő városi tömegtársadalmat minősíti – 1848 előtt Pest polgári lakossága a százezer főt is elérte, amit a nemzetközi szakirodalom a 71 72

MOL C.80. 1837. 13. BFL X. 216. 8. és 12.

133


nagyvárosként minősítés küszöbértékének tekint (Bácskai 2000: 91.) –, amennyiben a sokszínűség toleranciát eredményezett. Ennek egyik példája, hogy a főként kézművesmesterek által vezetett egyletekbe nagy számban vettek fel kontárokat, akik pedig hagyományosan állandó célpontjai voltak a céhek támadásainak. A Pesti 1. Temetkezési Egyletben például már az alapításkor a 19 szabómester mellett 6 kontár szabó, a 6 vargamester (Schustermeister) mellett 5 cipész (Schuhmacher), 2 asztalosmester mellett három kontár asztalost regisztráltak, és a városi hatóságtól működési engedélyt nem nyert kézművesek jelenléte az 1838-as, immár 1288 nevet tartalmazó lista szerint sem csökkent; nincs jele viszont annak, hogy az egyleti vezetőségébe (a választmányba) is bekerülhettek volna.73 A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletben csupán néhány kontár iparost találunk, számukat meghaladja viszont a jogilag hozzájuk hasonló helyzetű testületen kívüli kereskedőké (például szatócs) és más, forgalomból élő városlakóké (például fogadós, kocsmáros). Nem voltak ennyire heterogének a segélyegyletek a felekezeti összetétel szempontjából. Noha az 1830-as évek vége óta minden statútum kimondta, hogy a felvétel kritériuma a keresztény vallás, nem pedig annak valamely felekezete (a magyarországi egyesületekben általánosan bevett módon, de például a korabeli Németországban is ez a formula terjedt el), a város nem katolikus egyházainak tagjai csekély mértékben, városi népességarányuknál valószínűleg kisebb arányban váltak egylettagokká. Görögkeleti egylettagot a rendelkezésre álló listákon egyáltalán nem találtam, és a jótékonysági egyletekben kiemelkedő protestáns részvétel sem érvényesült a segélyegyletekben (legalábbis a vezetők közt): a Pesti 1. Temetkezési Egyletben az 1840-es években titkári tisztséget egymás után betöltő két ügyvéd, valamint két választmányi tag volt evangélikus, a reformátusok közül pedig a Pesti 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet egyik alapítóját és vezetőjét, a közéletben főnemesi ágán fontos szerepet vitt család köznemesi ágához tartozó Teleky Sándort sikerült azonosítani.74 Ez az egylet azért is jelentős, mert a városi lakosságnak az 1840-es évek elején már közel tizedét adó zsidókat először ebbe az egyletbe „engedték be”, vezetői posztot is juttatva nekik – így Teleky vezetői tisztsége egyfajta ökumenizmust fejezett ki.75 Az izraeliták felvétele egyébként nem alakult problémamentesen: a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet 1836-ben vita után még azt a javaslatot is elvetette, hogy a betegek zsidó orvossal gyógyíttassák magukat, ugyanis a szabályok értelmében ehhez fel kellett volna venni azokat is a tagok közé. A taglétszám növekedésével (a statútumban megállapított maximum megközelítésével) azonban újabb egylet megalapításának ötlete vetődött fel az egyik választmányi ülésen, és ennek alapszabályát már úgy MOL C.80. 1833. 33. és 1838. 17. Rajtuk kívül néhány tagról derült csak ki, hogy valamelyik protestáns egyházhoz tartoztak. 75 Hasonló szimbolikus tartalma, egyben rendies utalása lehetett annak, hogy a pest-budai kereskedők nyugdíj- és betegápoló egyesülete 1846-os megalakulásakor három tekintélyes nagykereskedő személyében katolikus elnököt (Burgmann Károlyt) és egy-egy izraelita és protestáns igazgatót (Boscovitz Manót és Frölich Frigyest) választott meg. BFL IV. 1202. c. 11054. 73 74

134


terjesztették fel jóváhagyásra 1841 tavaszán, hogy abba „minden vallásfelekezetbéli különbség nélkül” bárki beléphessen. E kérvényt ellenvetés nélkül, ám a zsidók felvételének implicit lehetőségére rámutatva küldte tovább a Helytartanácsnak a városi tanács, mely pedig az 1843–44-es országgyűlés idején a királyhoz írt kérvényt, hogy gátolja meg az izraelitáknak a nem-nemesekkel és városi polgárokkal azonos jogok megadását.76 Az 1844-es éves beszámoló szerint az Új-tér egyik házában (a Zsidó tér mellett, az izraelita lakosság által legsűrűbben lakott területen) székelő egylet vezetésében az orvos, a titkár és az egyik pénzbeszedő voltak izraeliták, és a 62 „ülnök” (Beisitzer) és a mintegy 130 választmányi tag (Ausschuss-Mitglieder) fele is e felekezetből került ki, az alapításkor feliratkozott 148 személy közül viszont csupán 12 nem volt izraelita.77 Ez – a vezetőségébe legkésőbb 1837-ben zsidókat is választó pesti kereskedői kaszinó példája után (lásd később) – újabb bizonyíték arra, hogy az egyesületi életben nem érvényesült olyan általánosan éles elzárkózás a zsidókkal szemben, mint amilyet a szakirodalom korábban feltételezett. Az egyletek társadalmi tartalmát az is jellemzi, hogy erősen a német etnikumhoz kötődtek. Ezt bizonyítja az alapítók származáshelyének vizsgálata: legtöbben a Habsburg Monarchia cseh-morva tartományaiban születtek (így Zahrada, Stieff, Augustin vagy Rabel), de Teufelsdorfer bécsi, Essig bambergi volt, és a magyarországi születésűek nagyobb része is nevéből ítélve német közegből származott (a budafoki Most vagy a korponai Jentner), a Pesten született Rosznaglnak pedig apja vándorolt el Württembergből.78 Ez egyben a segélyegyletek pesti terjedésének gyorsaságát is segít megmagyarázni, ugyanis valószínűsíthető, hogy az alapítók hozták magukkal ezek szervezeti-kulturális mintáját szülőföldükről Pestre vándorolva.79 Másfelől a városi népesség rohamos gyarapodása is túlnyomórészt a tömeges bevándorlásból eredt, így megkockáztatható a feltevés, hogy a segélyegylet a városba érkezett és itt megtelepedni igyekvő csoportok integrálódásának volt az egyik eszköze. A segélyegyletek németes világát jól mutatja, hogy ugyan a Pesti 1. Temetkezési 76 BFL X. 216. 1., MOL C.80. 1841. 25., BFL IV. 1202. c. 8502. AN. Az alapításkor feliratkozott 148 tag közül 136-an voltak izraeliták. 77 BL IV. 1202. h. 10079 AN.; MOL C.80. 1841. 25. A zsidók szegregációjára: Bácskai 1995: 11. 78 Illyefalvi é. n. A legkorábbi (1856-os) átfogó egyesületstatisztika szerint Csehországban működött a Birodalom legtöbb (76) temetkezési egyesülete, amit a pest-budai kerület (59), Alsó-Ausztria (49) és Bécs (41) követett. A betegsegélyezést (többnyire temetési segély nyújtásával együtt) végző egyletek terén viszont Bécs (79) és Alsó-Ausztria (59) megelőzte Csehországot (55), a pest-budai kerületnél pedig Felső-Ausztriában és Stájerországban is nagyobb volt az ilyen egyletek száma (Stubenrauch 1857: 8–9, 100–106.). Bár nem biztos, hogy a statisztika az összes egyletre kiterjedt, 1856-ig változhatott az egyes területeken az egyletek száma, az adatok nem utalnak az egyes egyletek taglétszámára, és így az adott területnek a népességre vetített „egyleti szervezettségét” is nehéz összehasonlítani, az azonban a fentiekből is látszik, hogy a birodalom legurbanizáltabb területein működtek a segélyegyletek a legnagyobb sűrűségben, köztük is Bécsben és környékén a differenciáltabb szerkezetűek. Pesten a bevándorlók egyre kisebb része származott a korábban ebből a szempontból meghatározó dunai és cseh-morva tartományokból, ám arányuk továbbra sem elhanyagolható (1828–1830-ban a Pesten házasságot kötő vőlegények 12 százaléka; Bácskai 1979: 86.), a speciális, ritka szakmákat folytatók körében pedig kifejezetten magas volt még a reformkorban is. 79 Az egykorú magyar, de egy német minta adaptációjaként született lexikon vonatkozó („Halálcassák” című) szócikkében „a külföld több tartományaiban fennálló” szervezeteknek nevezi a temetkezési egyleteket (Közhasznu Esmeretek Tára, 1839: 37.).

135


Egylet és a Teufelsdorfer-egylet nyomtatott alapszabályai tükrös elrendezésben két nyelven jelentek meg már az 1830-as évek közepén, de hogy az eredeti változat a német volt, az abból látszik, hogy míg ennek szóhasználata következetes, addig a magyar verzió nyelvezete és terminológiája esetleges. Az is jellegzetesnek tekinthető, hogy a választmányi üléseken az előbbiben még 1845-ben is németül vezették a jegyzőkönyvet. A Pesti 1. és 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egyletnek pedig csak német nyelven készült írott vagy nyomtatott „belső ügyviteli” anyaga és levelezése maradt fenn az 1846 előtti időszakról, és csak a német nyelvű pest-budai sajtót használták a nyilvánosság megszólítására. A magyarosodás tendenciáját jelzi azonban, hogy a Teufelsdorfer-féle egylet – vagyis éppen az, ahol a legmagasabb temetési segélyt kapták a hozzátartozók, tehát feltehetően általában a legtehetősebbek léptek be tagnak – valamikor 1838 és 1843 között felvette a Szent István nevet; talán az államalapító király halálának jubileumi évfordulója alkalmából. Az eddigiekben is utaltam arra, hogy az egyletekbe nőket is felvettek. (Ez a korban nem számított magától értetődőnek, ugyanis a józsefvárosi szőlőművesek segélyegyletének titkára száz évvel később azon örvendezett, hogy az 1811-es szabályok szerint csak férfiakat, és közülük is lehetőleg nőseket vettek fel – Walla é. n. 3.) Az alapító tagok névsoraiból és a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet tagnyilvántartásából az is kiderül, hogy a tagság esetenként felét kitevő nők között olyanok is voltak, igaz csupán néhányan, akik nem férjükkel együtt jelentkeztek, hanem özvegyként, sőt – ritkábban – hajadonként vagy férjes asszonyként. Az egyleti tagság vegyességének további dimenzióját mutatja, hogy a tagok a város minden részéből, sőt Budáról és Óbudáról, néha annál is távolabbról verbuválódtak. (A legnagyobb egyletekben a meghatározó a teréz- és belvárosi lakóhely volt, de a Lipótvárosból is sokan léptek be a segélyegyletekbe.) Ez a jelenség nem csupán bizonyos társadalmi helyzetnek a város terén belüli egyenlőtlen eloszlását jelzi. A Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet első tagjai egy hónappal az egylet alapszabályainak jóváhagyatása előtt még „Lipót- és Terézvárosi Beteg- és Temetkezési Biztosító Társaság” (Leopold- und Theresienstädter Kranken zugleich Leichen Assecuranz Gesellschaft) néven nevezték magukat.80 A név megváltoztatásának okát nem ismerjük, de 1838 decemberéig felvett tagjainak lakóhelyét vizsgálva nemcsak az derül ki, hogy legtöbben (a 691 tagból mintegy 150-en) a mai Belső-Terézváros területén, a mai Jókai (akkor Gyár) utcától a Belváros felé eső részen laktak, hanem az is, hogy míg az első hónapban felvettek 51%-a terézvárosi volt, azon belül 39% a jelzett szűkebb térségben lakott, addig a második hónapban a két arány 51% és 28%, 1836 második félévében 48% és 26%, 1837–1838 folyamán pedig 43% és 18%. Az egykori Retek utcában (a mai Operaház közelében), Augustin kapitány lakásán lévő iroda környékén lakók részarányának fokozatos csökkenése azt is mutatja, hogy az egylet terjeszkedésében nagy volt a lakóhelyi közösség (a „szomszédság”) szerepe.81 Hasonló következtetésre 80 81

MOL C.80. 1837. 13. BFL X. 216. 7–11.

136


juthatunk a Pesti 1. Temetkezési Egylet alapító 206 személy lakóhelyének elemzése során, ahol az látszik, hogy bizonyos házakból (vagy egyazon utcában egymás közelében fekvő házakból) több, nem azonos vezetéknevű tagot is felvettek.82 Az egyletek összetételét vagyoni szempontból a legnehezebb megítélni. A kortárs pesti városlakók vagyoni helyzetét a szakirodalomban leginkább a hagyatéki leltárak alapján szokás vizsgálni, az adókönyvek ugyanis nem maradtak fenn (Bácskai 1988: 220.), ez azonban a tagság méretei miatt hosszas kutatásokat igényelne. A tagok gazdagságára, egyben a város vagyoni hierarchiáján belül elfoglalt helyére, úgy próbáltam meg következtetni, hogy az utcai koldulás felszámolására (1830 óta évente) elrendelt gyűjtés keretében 1838-ban adakozó személyek között visszakerestem az Augustin-féle egylet (mint az egyetlen olyan egylet, ahol ebből az időszakból a lakóhelyi adat is rendelkezésre áll) akkori tagjait. A mintegy kétezer nevet tartalmazó adakozónévsorban azonban az egylettagok alig tizedét tudtam több-kevesebb biztonsággal azonosítani, és ők is néhány kivétellel 1-2 forintot ajánlottak fel, ami az előforduló legkisebb összegeknek felel meg (RA 1836–38). A jótékony adakozás azonban nem csupán a vagyonosságtól függ, hanem ideológiai beállítódást és reprezentációs törekvést is tükrözhet, így közvetlen következtetést sem vonhatunk le ez alapján a tagok szegénységére. Különösen, mert a forrásból nem derül ki, hogy az 1838. márciusi, tömegeket elszegényítő árvíz előtt vagy után zajlott a gyűjtés. Emellett a néhány évvel korábbi adóalap-összeírás (az 1828-as országos összeírás83) anyagában az igazgatókat és választmányi tagokat kerestem vissza abból a célból, hogy az egyletvezetők vagyoni-társadalmi helyzetét felmérjem. Az adatokból az derült ki, hogy a Pesti 1. Temetkezési Egyletben a választmányi tagok többsége bel- és lipótvárosi, egy legénnyel dolgozó, és közepes vagy nagy bérházban élő (egyben saját háztulajdon nélküli) kézművesmester, akik a polgári címet is frissen, többnyire az 1820-as évek második felében szerezték meg. Az igazgatók és ellenőr-igazgatók között ugyan a kiterjedtebb léptékű iparűzést sejtető legényszám84 is előfordult: Zahrada Róbert Szervita-téri műhelyében 7, Ketterer Károly (az 1840-es évek közepén másod-igazgató) a Városház mellett fekvő (Kígyó-utcai) Wurm-házban lévő vargaműhelyében 4 legény dolgozott akkor, ám ezek a város forgalmi központjához közel eső műhelyek nem saját házukban voltak.85 Ettől kissé eltér a Teufelsdorfer-egylet vezetőinek helyzete, akik közül a hegedűkészítő Teufelsdorfer Péter a terézvárosi Új (ma Zichy Jenő) utcában lakott, és saját házában, két legényével dolgozott, a fűszerkereskedő Most János Ádám ellenőr-igazgató pedig a lipótvárosi Három Korona (ma Hercegprímás) utcában, az épülő plébánia-templom környékén volt háztulajdonos. Ebben az egyletben egyébként a választmányi tagok között is találni belvárosi háztulajdonos MOL C.80. 1833. 32. 2. A lipótvárosi Vadász utca egyik házából például tizen is szerepelnek a listán MOL N.26. 55. 84 Egy 1822-es kimutatás szerint Pesten minden harmadik szabómester legény nélkül dolgozott, és csak minden hatodiknak volt ötnél több legénye (Dóka 1979: 57.). 85 Zahradának egyébként volt háza a Király utcában, a régi Valero-gyár mellett (ma a Zeneakadémia közelében), ám ebben csak egy háztartást írtak össze (feltehetően a sajátját), vagyis nem jövedelmezett házbért. 82 83

137


és választott polgár kézművesmestert, akinek (a mai Ferenciek terének területére eső) háza adóosztályából ítélve viszonylag értékes lehetett. A Hanky–Rosznagl-egylet két asztalosmester vezetője viszont kevésbé lehetett jómódú 1828-ban: egyikük kis alapterületű terézvárosi házában legény nélkül dolgozott, másikuk pedig egy legénnyel ugyan, de a józsefvárosi műhelyének helyet adó ház nem volt a sajátja. Az egyletalapítók vagyona egyébként az engedélyező hatóságokat is érdekelte, mivel ezt tekintették a biztonságos működés egyik garanciájának, így a jóváhagyás egyik feltételének. Ebből a szempontból nyer értelmet, hogy a Pesti 1. Temetkezési Egylet választmánya az egyik belső viszály során a városi tanácsnak írt levelében „vagyonbukott” szabómesternek nevezte a leváltott Zahradát, és a Szent István egylet Teufelsdorfert leváltó új vezetői is hangsúlyozták, hogy addigi igazgatójuk csődbe ment.86 Az egyletalapítók és -vezetők között a hagyományos polgári értékrend szerint megbecsült választott polgárság tagjai is megtalálhatók. Ebből a szempontból is a magasabb státuszúak csoportosulásának látszik a Teufelsdorfer-egylet, ahol a tíz alapító közül már akkor, 1836-ban is választott polgárok voltak ketten, a következő években pedig még hármukat (a teréz- és a józsefvárosi bírót, valamint magát Teufelsdorfert) a város e „külső tanácsának” tagjai közé választották a tisztújításokon.87 Más egyletekben is bíztak meg választott polgárokat választmányi tagsággal, így 1845 körül a Pesti 1. Temetkezési Egylet vezetésében ketten is az electa communitas tagjai voltak. Bár a Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet tagjai közt is sikerült azonosítani egy választott polgárt, ennél az egyletnél aligha erre a fajta tekintélyre célzott a már idézett újságcikk, amikor az egylet tagjai közt „tekintélyes” személyekre utalt. A szerző inkább talán a nagy létszámban jelen lévő honoráciorra, köztük a városi tisztviselőkre és katonatisztekre, esetleg a nemesekre gondolt, akik közül Mesterházy Antal az egylet alapító ellenőr-igazgatója is volt. Más okból tekinthető kiemelkedő személynek – az utókor számára valószínűleg legismertebb – segélyegyleti tag: a város néhány gyári kiváltságot kapott iparosának egyike, a híres kocsigyártó, Kölber Jakab (Nagy L. 1975: 350, 359.). Összességében úgy látszik, hogy a segélyegyletek törekedtek arra, hogy tagjaik közé a városban tekintélyt élvező személyeket vegyenek fel, és őket jó eséllyel vezetővé is választották. Az egyletek tagjainak nagy többsége azonban a polgári hierarchia szerint is „kisegzisztencia”, önálló háztartását szűkösen eltartani tudó kisember lehetett.

3.6. Következtetések A segélyegyletek társadalmi tartalmáról elmondottakat úgy összegezhetjük, hogy egyfelől valóban érvényes lehetett a kortársak megállapítása a tagok túlnyomó részének szegénységéről, másfelől viszont társadalmi (elsősorban foglalkozási) 86 87

MOL C.80. 1846. 40. MOL C.80. 1837. 13. és 1838. 17.

138

következtetések

helyzetük roppant változatos volt, amelyre – a kortársak által még nem használt terminusként – a kis- és középpolgári talán a legalkalmasabb gyűjtőfogalom. Ez a heterogenitás egy hasonló érdekeit felismerő, a rendi társadalom elválasztó vonalaival már keveset törődő, nagy létszámú társadalmi csoportot jelez. A pesti önsegélyező egyletek keletkezése egyik tünete a majd évtizedekkel később formálódódni kezdő kispolgárság születésének,88 annak a folyamatnak (a kispolgárosodásnak), melynek megragadásához nehéz alkalmas forrást találni. Ennek a sokféle elemből lassanként összeolvadó rétegnek a reformkori előtörténetéről elsőként Vörös Károly írt átfogó és gondolatébresztő tanulmányt (Vörös 1970), kevéssel utóbb Bácskai Vera tett megfigyeléseket politikai magatartásukról (Bácskai 1972). A jelen tanulmányban közölt eredmények nem mondanak ellent állításaiknak, ám kiegészítik azokat: a kispolgárság sajátos (a korabeli mércéhez viszonyítandó) demokratizmus-igényének és (egy meghatározott célra irányuló) önszerveződési törekvéseiknek a megjelenését az eddig feltételezettnél korábbra helyezik, és társadalomtörténeti folyamatok közt kísérlik meg értelmezni. Ebben a megközelítésben a – néhány évtized múlva a külvárosi kisemberek szolidaritásának ellentmondásos jelképeként a szépirodalom témájaként is felbukkanó (Ambrus 2000: 65–69.) – segélyegyletek a születő nagyvárosi társadalom integrációjának jellegzetes eszközeként tűnnek fel, a korai egyesülettörténet sajátos színfoltjaként. Az 1848-at megelőző másfél-két évtizedben a városi lakosság felduzzadását és heterogénebbé válását felhasználva az önsegélyezés elszakadt a rendi társadalomtól örökölt céhes keretektől, és egyleti alapokra állt. Mind a társadalmi környezet gyors változását, mind a segélyegyletek iránti valóságos igény meglétét jelzi, hogy az 1830-as évek első felében megjelenő szervezeti forma hamar gyökeret eresztett, a következő évek során pedig rohamosan átalakult: egyesülettörténeti szempontból igazgatása szakszerűbbé, a tagok, a vezetés és a nyilvánosság viszonya demokratikusabbá vált. E szempontok alapján az idő múlásával egyre inkább megfeleltek az egyesület mind formai, mind tartalmi kritériumainak, még akkor is, ha azt is figyelembe vesszük, hogy tevékenységük „közhasznúsága” kérdéses, és hogy tagságuk csak kis mértékben esett egybe a többi városi – jótékonysági, kulturális, társas – egyesület egymást egyébként számottevő mértékben átfedő tagságával. Nem állíthatjuk a források alapján, hogy a „civil társadalom” iskolájaként működött volna, vagy létével jelentősen hozzájárult volna a nagyvárosi mikroközösségek szerveződéséhez, az azonban látszik, hogy a segélyegylet a pesti városi társadalom funkcionális eszköze lett.

88

A kispolgárság fogalmi problémáira a magyar és nyugat-európai történelemben ld.: Gyáni–Kövér 2001: 292–295.

139

4. Társasegyletek, testedző és sportegyesületek

Az előző két fejezetben olyan egyesületeket mutattam be, melyek esetében a típusokba való besorolás nem okozott különösebb gondot: az önsegélyező egyletek különálló státuszát a friss brit szakirodalom is hangsúlyozza (Morris 1990b: 406.; Gorsky 1998: 305.), és a jótékony célt kitűzött társaságok ilyenként való azonosítása is viszonylag egyértelmű. Még akkor is így van ez, ha a karitatív szándék jegyében szerveződött intézmények vélhetően, egyes általuk szervezett rendezvények (például bálok) pedig biztosan egyben a társas élet színtereiként is működtek, illetve ha a jótékonyság a „műveltség” eszményének terjesztésével (tehát egy további potenciális egyleti célkitűzéssel) is együtt járt olykor. A magyar és az idegen szakirodalom szemlézése során azt is láthatjuk azonban, hogy az egyesületek tipológiája többnyire vagy olyan, amely valamely elméleti kategorizálási szempont Prokrusztész-ágyába próbálja bezsúfolni a tényleges egyleteket, s közben óhatatlanul kevésbé veszi figyelembe a realitásokat (mint például Nipperdey), vagy lényegében leíró módon, a csoportok elnevezését is jobbára az egyletek elnevezéséből „levezetve” állít fel tipológiát. Az utóbbiak esetében az a legnehezebben megoldható feladat, hogy a több csoportba is besorolható szervezeteket hogyan osztályozzuk. Márpedig minél mélyebben megismerjük egy-egy egylet valóságos működését, annál valószínűbb, hogy kiderül róla: a legnyilvánvalóbbnak tűnő céltípuson kívül valamely más kategória alá is be lehetne sorolni. Ezt azért szükséges előrebocsátani, mert az itt következő fejezetek tagolása ily módon kissé önkényesnek tűnhet majd. Általánosságban könnyen megállapítható, hogy az Im Hof által a felvilágosodás korára jellemzőnek tartott három főbb típus (a tudós társaság, az olvasókör és a „közhasznúságot” a gazdasági célkitűzéssel azonosító egylet) Pesten is meghonosodott a 19. század első felére, ám egyúttal azok a Nyugaton az újabb polgári fejlődés nyomán kialakult egyesületfajták is gyökeret eresztettek, melyek gyakran az előbbiek specializálódása nyomán, utóbb születtek meg. Nipperdey az egyesületalakítás mögötti célokat tipizálta, ezzel azonban egyúttal típusokba is sorolta az egyesületeket. Így különbséget tett a tagok kulturált szórakozását szolgáló egyletek (a társasegyletek mellett az olvasó-, múzeum-, tudományos zeneegyletek, dalárdák stb.), a valamely elvont eszme elterjesztésére alakított egyletek (itt nem említett példákat), a társadalom állapotának „javítását” vagy másféle közfeladatot célul kitűző egyesületeket, továbbá az „egyéb”, tisztán művészeti vagy tudományos irányultságú egyleteket (Nipperdey 1972: 5–7.; Papházi 1993: 110.). Reisz László, felismerve a tipológia megalkotásának módszertani problémáit, Vargha Gyula, az 1870-es évek statisztikusa tizenhat egyletkategóriája helyett (az egyesületi célok alapján) ötöt konstruált, úgy, hogy az egyes szervezeteket akár több típusba is besorolta, ha tevékenységük ezt indokolttá tette (az átfedés lehetőségének is helyet adva a tipológiában). Az általa használt felosztás – 1. kaszinó (speciális társaskör), 2. érdekképviselet és önsegélyezés, 3. kultúra és önképzés, 4. sport, szórakozás és társas időtöltés, 5. jótékonyság – egyes elemeit magam is átvettem, ám teljes mértékben nem találtam termékenynek az 1848 előtti pesti egyesületek vizsgálata során (Reisz 1988: 933–934.).

141

társasegyletek, testedző és sportegyesületek

Nem csak az jellemzi azonban az alább tárgyalandó szervezeteket, hogy működésük gyakran széles és sokszínű, hanem az is, hogy a többségük erőforrásaikat és tevékeny ségüket tekintve a már bemutatottakhoz mérten kevésbé kötődik Pest városához, annak urbanizálódásához és társadalmának polgárosodásához. Ez az egyik oka annak, hogy a most következő fejezetek anyaga hézagosabb, terjedelmük pedig csekélyebb lesz. A másik ok viszont az – szintén általánosságban –, hogy a források az előzőleg vizsgáltakéhoz képest korlátozottabbak. A rendelkezésre álló források alapján mindegyik egyesület esetében megpróbáltam az alábbi szempontokat megvizsgálni: – mennyire erősen kötődött az egyesület tevékenysége a városhoz, és mennyiben nevezhető „polgárinak” célkitűzéseit tekintve; – mekkora volt a pesti városlakó (polgári foglalkozású/státuszú vagy háztulajdonos) egyleti tagok számaránya, és ez a csoport milyen szerepet játszott az egyesület működésében; – mire terjedt ki az egylet aktivitása, és mekkora jelentőséggel bírt az egyesület a város életében. Míg az első két kérdés szorosan a városi társadalom polgári átalakulásának fokát próbálja mérni, addig a harmadik – egyfajta kontrollként – arra irányul, hogy ezek a szervezetek offenzív közéleti szerepüknél, esetleg „célcsoportjuk” méreteinél fogva valóságos tényezői voltak-e a város életének, vagy tevékenységük alapvetően szűk körű, perifériális maradt.

4.1. A Pesti (Nemzeti) Casino A német szakirodalom nyomán jól látszik, hogy az általános társasegyletek (allgemeine gesellige Vereine) többnyire a vizsgált városok időben első egyleteként szerveződtek meg, és hogy a többi egyesület is jellemzően ezek valamely hajtásaként keletkezett. Az 1765-ben megalakult hamburgi Patriotische Gesellschaft óta német földön, ám a brit városokban már azt megelőzően is, ez az egylettípus játszotta az egyesületi mozgalom motorjának a szerepét. A pesti társasegyletek közül elsőként a Nemzeti Casino jött létre, és ez az, amelyik máig is a legismertebbnek számít. Láttuk, a reformkori Pest-Buda kulturális életének monográfusa, Kósa János számára is a Nemzeti Casino testesítette meg elsősorban ezt az egyesülettípust. Közismertsége azonban elsősorban azzal magyarázható, hogy szorosan kapcsolódik Széchenyi közéleti tevékenységének korai szakaszához. Ehhez képest egyesület- és társadalomtörténeti jelentősége jóval kisebb figyelmet kapott. A casino fennállásának századik évfordulójára készült ugyan egy (rövid) történeti munka (Ilk 1927), azóta viszont csak az utóbbi évtizedek hoztak újabb kutatási eredményeket. A casino hosszabb távú történetét vizsgáló munkák közül kiemelendők Nagy Beáta tanulmányai, aki a tagság társadalmi összetételének változásait elemezte (Nagy B. 1987; 1988). Az egyesület történetének 1848 előtti szakaszára vonatkozó ismereteket

142

a pesti (nemzeti) casino

legújabban Simon Zoltán foglalta össze, a casinót a politikai nyilvánosság összefüggései közt értelmezve (Simon 2000). Tanulmánya összegzi a megalakulás körülményeivel kapcsolatos ismereteket, csakúgy, mint az egyesület társadalmi szerepével kapcsolatos különféle értelmezéseket. Az alábbiakban erre a dolgozatra is támaszkodva mutatom be a Nemzeti Casino korai történetét, elsősorban a város történetével kapcsolatos szempontokra helyezve a hangsúlyt. Emellett a korábbi kutatásoknál sokoldalúbban és rendszeresebben elemzem a casinói névkönyveket – azt a forrástípust, melyből a legtöbb új eredmény származhat, mivel az egyesület saját levéltára nem maradt fenn, a casinóról írt bizalmas jelentések pedig már föl vannak tárva. Ezeken kívül leginkább a tagok levelezésének feldolgozásától remélhetők még további ismeretek, elsősorban a casino működési mechanizmusára vonatkozóan. Ismeretes, hogy a pesti casino közvetlen elődjét Széchenyi István és Károlyi György grófok alapították Pozsonyban az 1825–27-es országgyűlés idején az „eszmesúrlódás”, vagyis a közérdekű kérdésekről szóló viták intézményeként, és az ezek iránt érdeklődő személyek összegyűjtésére. A pozsonyi bérelt lakásba rendszeresen eljáró – Ferstl rendőrfőbiztos szerint – mintegy húsz főúr baráti találkozói és a néhány hónappal később megalakult pesti casino közötti kapcsolat nyilvánvaló. A pozsonyi társaság ugyanis nem csupán működésének egyesületszerű elemei miatt tekinthető a pesti szervezet előzményének, mint például abban, hogy a tagok összessége állta a költségeket (így az Erdődy-palotában a lakásbérletet), hanem abban is, hogy a csoport minden tagja utóbb Pesten is casinotag lett. A casino az országgyűlés végével költözött Pestre, ám a következő országgyűlés idején nem tette vissza székhelyét a koronázó városba, sőt 1830-ban közgyűlési döntés született arról, hogy az intézmény neve az addigi Pesti Casino helyett Nemzeti Casino legyen (Ilk 1927: 12.). E változás adalék ahhoz a folyamathoz, melynek során Pest egyre inkább felvette a társadalmi élet állandó központjának szerepét a 19. század első felében, maga mögé szorítva a diéták idején az ország „ideiglenes fővárosának” számító Pozsonyt. Másfelől a székhelyváltoztatásból az is kiolvasható, hogy az alapítók köre nem Pozsony vagy Pest városához kötődött erősen; székhelyüket aszerint módosították, hogy éppen hol volt az ország politikai központja. Ez abból is kitűnik, hogy sem a Pozsonyban csak 1837-ben megszerveződött városi casinónak, sem az (1832–1836-os diéta alatt működött) országgyűlési ifjak társalkodási egyletének nem volt intézményi kapcsolata az 1825–1827-es mágnás klubbal. A Nemzeti Casino lehetséges előzményeit érintve röviden szólnunk kell még két további intézményről. Az egyik az 1780-as évek budai casinója, amellyel összefüggésben nem tudunk az említett pozsonyi főúri szervezethez fűződő viszonyhoz hasonló kapcsolatról. A magyarországi casinók keletkezését Széchenyi fellépéséhez kötő szakirodalom ugyanis figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy 1787-ben Budán létrejött már egy casino, amely – a földrajzi közelség okán – közvetetten a pesti egylet elődjének is minősíthető. A budai casino II. József kezdeményezésére létesült

A pozsonyi casino megalakulásáról: Hírnök, 1837. 1. (júl. 4.), a jurátusok pozsonyi egyletéről: Fejős 1989.

143


a Várban a színház szomszédságában, az egykori karmelita kolostor földszintjén; a Helytartótanács szervezésében, tehát a városi tanácstól függetlenül. Az épület tervrajzából kiderül, hogy helyiségei között volt egy játék- és táncterem, két biliárdszoba, egy étterem, több kocsiszín és istálló, valamint két meghatározatlan funkciójú szoba és három „lakószoba” (Nagy 1963: 375.). Mindez azt sejteti, hogy az intézmény a tagok szórakozását szolgálta, és hogy a felszereltség részben egyezik a reformkori casinókéival (étterem, bálterem, biliárdszoba). Fontos eltérés ugyanakkor, hogy a pesti casinóban a statútum már az 1830-as évek elejétől tiltotta a szerencsejátékokat, az pedig nem egyértelmű, hogy a budai egyesülethez tartozott-e könyvtár, mely a reformkori casinók elmaradhatatlan kelléke volt. Emellett semmit sem tudunk céljáról, szervezetéről, működéséről és tagságáról, holott a későbbi Nemzeti Casinóhoz fűződő eszmei rokonságot leginkább annak alapján lehetne megítélni, hogy a kormányszéki hivatalnokokon kívül másokat is felvettek-e a budai casinóba. Hasonlóképp nem beszélhetünk szervezeti kapcsolatról az 1780–1790-es évek pesti szabadkőműves páholyával összefüggésben sem, noha ez akár a pesti casino előzményének is tekinthető lenne. Az 1786-ban megszervezett – a Nagyszívűséghez címzett – páholy ugyanis egyes vármegyei vezetők és a városban élő „értelmiségiek” (lelkészek, tanárok) titkos szövetségeként működött. Személyileg is csupán néhány esetben mutatható ki a kontinuitás. Példa erre Laczkovits József százados – az egykori páholyalapító Laczkovits György, a későbbi alispán és diétai követ (a Martinovicsperben elítélt és kivégzett Laczkovits János katonatiszt bátyja) fia –, aki 1831-ben a casino tagja, 1840-ben pedig egyik igazgatója lett (Borovszky 1910: 380.; Nagy 1857–1868). A kereskedőpolgárság körében is egy esetben bizonyítható a személyi folytonosság: a jozefinista szellemű páholy-tisztviselő Liedemann János Sámuel fiát, a szintén nagykereskedő Liedemann Frigyest apja halálának évében, 1834ben felvették a casinóba (Abafi 1900: 274.). A két példa a szabadkőművesség és a későbbi egyesületi mozgalom társadalmi törekvéseinek rokonságát mutatja. Mindkettő (a rendi társadalom viszonyai közt egyedülálló módon) lehetőséget teremtett a földbirtokos magyar nemes és a német városi polgár közös társadalmiközéleti céljainak megvalósítására. – Feltételezhetjük, hogy a kontinuitás csekély volta egyfelől a közben eltelt, emberöltőnyi időszakra vezethető vissza arra, másfelől arra, hogy a két szervezet célközönségét jelentő társadalmi csoportok csak részben voltak azonosak: míg a casinóban a főnemesek köréből indult a szervezkedés, addig a szabadkőművesség alapvetően köznemesi intézménynek számított. Az egyesület célját az 1828. februári közgyűlésen elfogadott és az (ebben a kérdésben) a későbbi módosítások során is változatlanul hagyott alapszabály úgy határozta meg, hogy „a casino nemes magaviseletű embereknek kellemetes társalkodás végett való egyesülete, melyben azok tudományos és legfőképpen gazdasági s kereskedési tárgyakról beszélgetnek, vagy hasznosabb könyveket és újságokat forgatnak” (NC 1828: 1. pont). Ezzel a nagyvonalúan meghatározott célkitűzéssel magyarázható, hogy a történészek a casinót jellemezve kevés konkrét tevékenységre tudnak hivatkozni: az informális vitákról véletlenszerűen maradtak fenn források, a választmányi jegyzőkönyvek

144


viszont egyáltalán nem. A casino látogatottságáról is csupán közvetett vagy részleges adataink vannak: míg Széchenyi naplójában például visszatérő bejegyzés az, hogy „a casinóban ebédeltem”, a választmány azonban csak 1836-ban döntött úgy, hogy a casino „mostani 60 személyre levő evő-eszköze 100 személyre” szaporítandó, noha abban az évben 471 beiratkozott tagot tartottak számon (NC 1836). Így legfeljebb a könyvtár köteteinek számáról és gazdagságának korabeli elismertségéről tudunk (de sajnos nem a címlistáról), továbbá a megrendelt újságokról, valamint arról, hogy az 1833 körül rendszeresített és a nők által is látogatott koncertek hamar nagy népszerűségre tettek szert (Ilk 1927: 15.; Fülöp 1978: 91–93.). Arról sincs pontos tudomásunk, hogy mekkora és milyen jellegű volt a casino politikai szerepe – az erre vonatkozó következtetések általában közvetettek, minthogy a casinotagok egyéb közéleti pozícióját (országgyűlési tagságát vagy kormányzati állását) vizsgálják, és ebből vonnak le tanulságot a tagság közéleti súlyáról (Simon 2000: 37–38.). Ez a módszer csupán annak megállapítására alkalmas, hogy a Nemzeti Casino elvben adhatott-e teret a nagy befolyással bíró személyek vitájának, ám sem azok valóságos találkozásait, sem a lehetséges viták természetét (például az ellenzéki és a kormánypárti főurak esetleges egyeztetését) nem bizonyíthatja. Másrészt a kormányzat számára írott titkos jelentések révén lehet következtetni, ezek megbízhatóságát azonban olykor kétségessé teszik a „besúgók” nyilvánvaló túlzásai (bár a Nemzeti Casinóról jelentő Steinbach Ferencre ez nem volt jellemző), és a megrendelő politikai elvárásának változásai is tetten érhetők a jelentések szövegében (Simon 2000: 23–26.). A casino tevékenységének leginkább kézzelfogható nyoma a liberálisan meghatározott tagfelvételi rend eredménye: a tagság névsora. Ezért az elemzések is általában a tagság összetételét vizsgálják, arra a kérdésre keresve választ, hogy a Széchenyi több korai munkájában (legrészletesebben a Világban) megfogalmazott törekvést – a különböző rendi csoportba tartozó, illetve társadalmi helyzetű személyek közötti kapcsolat létesítését – mennyiben szolgálhatta ez az egyesület. A Nemzeti Casino ugyanis alapítója szándéka szerint a „concentratiót”, tehát a különböző társadalmi csoportok egymáshoz közelebb hozását is céljául tűzte. E törekvés egyik eszköze a liberális alkotmányosságnak megfelelő jellegzetes „demokratikus” egyesületi szervezet kiépítése volt, melyben a vezetőket rendszeres időközönként választották és elszámoltatták. A választmányi tagság tartamát például kötelező rotáció korlátozta. Az alapszabály szerint évenként a választmányi tagok harmadát újraválasztották, mindig a legrégebben hivatalba lépettek helyét töltve be. Ez azonban nem minden esetben jelentett cserélődést, amit például az 1832 és 1845 között folyamatosan választmányi tag báró Bánffy Pál esete példáz, vagy Dessewffy Aurél grófé, aki 1833 és 1840 között vett részt a választmány munkájában. Ez a rendszer azt sem akadályozta meg, hogy Széchenyi informálisan – aktuális vezetőségi pozíciójától függetlenül – hosszú időn keresztül a Az 1842. évi jelentés szerint a 25 999 forint kiadásból 1374 forintot költöttek újságok előfizetésére, 1293 forintot a nemzeti színházra (alighanem páholybérlet formájában), 1076 forintot pedig „hangászati mulatságra” (melynek rendszeres összetevője volt egy vonósnégyes rendszeres foglalkoztatása). Ezeket a költségeket egyébként mind a házbér, mind a cselédek és tisztviselők fizetése meghaladta. Az összegek pengőforintban értendők (NC 1842).

145


casino legbefolyásosabb vezetője legyen, és egyben a fontosabb ügyekben kiküldött választmányok tagja. A választmány szervezeten belüli súlyát jól mutatja, hogy míg a szabályok értelmében a döntésképességéhez általában alig hét tag (tehát a teljes 27 fő mintegy negyedének) jelenléte is elegendő volt, addig ha új tag felvételéről döntöttek – és ez egyedül a „Választottság” kompetenciájába tartozott –, akkor a „teljes számmal egybegyűlt” választmány határozott. Mindebből arra is következtethetünk, hogy a casino tagjai a legfontosabb döntési kérdésnek a rekrutációt ítélték, vagyis vélhetően azt, hogy úri társaságba ne kerüljön arra méltatlan egyén. Széchenyi egy 1835-ben kelt levelében egyenesen így fogalmazott: „Én azt kívánnám, bizonyos tabellák készülnének, melyekben fel volna jegyezve minden Casinofähig [casinoképes, a casinotagságra méltó – T. Á.] ember. Már most kellene azon dolgozni.” (Széchenyi 1985: 64.) Hogy ez reális problémát jelentett, az jól látszik azokból az esetekből, amikor végül elutasították a jelölteket. Így járt 1836 májusában a pozsonyi diéta feloszlása után Pestre települő és politikai okokból nem kívánatos lapszerkesztő, Kossuth Lajos, akit Széchenyi magánbeszélgetésen vett rá, hogy vonja vissza jelentkezését (Simon 2000: 38–40.), Tierney Clark, a Lánchíd tervezője 1838-ban (Széchenyi 1985: 304.), vagy a zsidó születésű Wodianer Sámuel nagykereskedő 1837-ben (Silber 1992: 119.), akinek az esetére rövidesen visszatérünk. Még magának Széchenyinek is le kellett győznie saját belső ellenállását, amikor egy pesti polgár, Gross Ferenc nagykereskedő és választott polgár felvételét végül is támogatásáról biztosította (Széchenyi 1985: 173–174, 304.). Az alapító gróffal máskülönben rokon nézeteket valló gróf Károlyi György pedig kilépéssel fenyegetőzött, amikor Széchenyi 1829-ben felvetette, hogy zsidókat is fel lehetne venni az egyesületbe (Silber 1992: 118–119.). Mindez a tagság összetételének kérdésköréhez vezet vissza. Ezzel kapcsolatban több elnagyolt általánosítás is megfogalmazódott, amint arra Bölöny József rámutatott. Ezt bizonyítja közvetve, az eltérő következtetésekre jutó történészi értékeléseket csoportokba szedő Simon Zoltán is (Bölöny 1994; Simon 2000: 28–30.). Az egyesület centenáriumi történetét megíró Ilk Mihály a casino társadalmi heterogenitásának kérdésében optimista, míg a Pulszky memoárjából kiinduló Csorba László szkeptikus álláspontra helyezkedett. Az eltérő eredmények többnyire a felhasznált forrásoktól függenek: a tagnévsorok elemzésére építő (különösen az első éveket vizsgáló) tanulmányok a rendi elit dominanciáját mutatják, ezzel szemben Ilk és mások elsősorban Széchenyi szándékait kifejező szövegekre hivatkoznak. Simon úgy igyekezett mélyebbre jutni a kérdés vizsgálatában, hogy több időmetszetet hasonlított össze, valamint hogy a főnemesi címmel nem rendelkezők társadalmi helyzetét, illetve rangját is vizsgálta. Számításai szerint a főnemesek kezdeti (1828–1832 közötti) mintegy 55-60 százalékos túlsúlya 1831 után megszűnt, 1840re pedig 39 százalékra csökkent. A nem arisztokrata tagokról viszont megállapította, hogy egy részük a köznemesség legrangosabb csoportjába tartozott (királyi kamarás Simon azonban nem vette figyelembe, hogy az általa hivatkozott általánosító megállapítások olykor eltérő időszakra vonatkoznak.

146


címet kapott), a „polgári egzisztenciával leírható” tagok pedig jellemzően azok közül kerültek ki, akikre „a főnemességnek […] leginkább szüksége volt”. Simon az ilyen, „érdekviszonyok” által a főnemességhez kötött személyek közé sorolja a főurak hitelezőit, a váltótörvényszék bíráit, az egyetemi orvosprofesszorokat, városi házaik építőit és birtokaik kormányzóit. A szerző következtetése az, hogy az egyesület exkluzív társadalmi összetétele középtávon is lassan változott (Simon 2000: 30–33.). Mégis, ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy korábbi kutatás eredményei szerint fennállása teljes időszakában, tehát 1828 és 1941 között az egyesületben az arisztokraták aránya meghaladta a teljes tagság felét (ezért is nevezték „mágnáskaszinónak” a későbbiekben), akkor világosan látszik, hogy az 1848 előtti időszak a casino históriájának aránylag kevéssé exkluzív korszaka (Nagy B. 1987). A hiánytalanul rendelkezésre álló casinói névkönyvek alapján azonban több szempontból is tovább finomítható a kép: rekonstruálni lehet a tagfelvételek dinamikáját, és differenciáltabban lehet megállapítani a tagfelvételi gyakorlat változásait. Szükséges viszont megjegyezni, hogy az új tagok belépése nem csupán a szokás szerint vizsgált tényezőktől (a rendi jogállástól vagy a foglalkozástól) függhetett, hanem például az életkortól (a „nagykorúság” elérésétől) vagy a családfő halálának időpontjától (amikor az utód esetleg a casinóban is átvehette az apja helyét). A „függetlenné válás” fontos kritériumnak minősült, ami abból is látszik, hogy 1833-tól a rendes tagság mellett egy további (szavazati joggal nem rendelkező) kvázi-tag kategóriát hoztak létre. Ettől kezdve mint „foglalkozók” (Abonnés) léphettek be a casinóba, negyedévi 10 pengőforint befizetése ellenében a huzamosan a városban tartózkodó magyar vagy külföldi „katona s polgári hivatalbeliek, s mívelt ifjak, kik noha nem függetlenek, de még is elegendő jövedelemmel bírván, az ingyen bejárásra nem számolhatnak”. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy az akármilyen viszony (szülői felügyelet, hivatali főnök vagy katonai elöljáró) miatt nem független személy korlátozott, ugyanakkor kedvezményes tagságot nyerhetett. Sajnos a „foglalkozók” névsora nem maradt ránk, így nem dönthető el, hogy az „ifjak” hány éves kor felett válhattak rendes taggá, és az sem, hogy milyen tisztségeket tekintettek a korban függetlennek – mert, mint az majd alább kitűnik, számos kormányhatósági és uradalmi tisztviselő, továbbá katonatiszt teljes jogú tagja lehetett a casinónak. Az alábbiakban a statisztikai rendezés céljából a főnemesi titulust viselőket különítettem el, továbbá a megélhetés módja („foglalkozás”) és a Pesthez való viszony szempontjából elemzem a tagságot. Ennél az egyesületnél is a „polgárinak”, illetve „úrinak” minősíthető foglalkozások között húzok határvonalat. A királyi vagy vármegyei hivatali állás, az eredetileg a nemességhez kötődő ügyvédi praxis valamely törvényszéken és a mégoly alacsony katonatiszti rang is úrinak minősült, míg a hagyományos megítélés mások szolgálatát (például az orvoslást), a fizikai Nem bizonyítja azonban e szellemes ötlet érvényességét, így még további kutatásra lesz szükség annak megállapítására, hogy a szóban forgó személyek közül ki melyik főúr társadalmi „hálózatához” tartozott, és a személyes kapcsolat kialakulása és a casinói felvétel milyen időrendben követték egymást. Hasonló szempontot vizsgált Vári András a Magyar Gazdasági Egyesület belső viszonyait illetően (lásd alább).

147


munkával járó keresetmódot, a kereskedést vagy a (nem-nemes polgárság feletti vezetést jelentő) városi tisztségviselést nem sorolta ebbe a körbe. A Nemzeti Casino nyitottságának alkalmas fokmérője lehet tehát az, ha a polgári keresetmódból (tehát nem járadékosként) megélők arányát vizsgáljuk, még akkor is, ha közülük többen (armalistaként) nemesi címmel rendelkeztek. A hiánytalanul fennmaradt névkönyvek tanúsága szerint az alapítás és 1848 között 1022 tagot vettek fel a pesti Nemzeti Casinóba. A belépők száma jelentős éves ingadozást mutat, ami döntően kétfajta ritmust követ. Részint az alapítást követően folyamatosan csökken az újonnan belépettek száma (az 1828-ban és 1829ben beírt 200, illetve 102 tag után jellemzően évi 25-35 fő körül mozog, ereszkedő tendenciával), részint bizonyos években – 1835–1836-ban (56, illetve 77 fő), majd 1841-ben (71 fő) – két újabb belépési hullám indul. Mindez azzal magyarázható, hogy az aláírás nem egyetlen évre szólt, hanem teljes ciklusokra (ahogyan ezt korábban a KIMTE esetében is láttuk), így rosszabbul járt, aki nem a ciklus elején csatlakozott. A Nemzeti Casinóban a ciklusok eleinte hat évesek voltak (1829–1834, 1835–1840), később tízévesre növelték az aláírás tartamát, amely változtatás alighanem a működés stabilitását igyekezett szolgálni. Ennek alapján a társadalmi összetétel vizsgálatánál is célszerű a ciklusok ritmusát követnünk. A korábbi statisztikai jellegű kutatások bizonyos évek teljes tagságának társadalmi megoszlását vizsgálták; én ezzel szemben a belépés éve szerint elemzem a casino összetételét. Az ilyen eljárás dinamikusabb, ami előnyös, mivel jobban kiemeli a változásokat, de egyúttal félrevezető is lehet egy olyan „konzervatív” szervezet esetében, melynek tagjai gyakran több évtizeden át szerepeltek a névsorban (az 1828-ban felvett 200 személy közül 93 még 1848-ban is tag volt). Az új tagok ciklusonkénti megoszlását, valamint a főnemesi és polgári megélhetésű tagok számát és arányát szemlélteti az 1. táblázat.

A polgárkénti minősítés olykor problematikus, ami természetesen rontja a statisztikai elemzés egzaktságát – gondoljunk Sina báró esetére, akinek a neve mellett a forrás mindvégig a nagykereskedő megjelölést (is) megadja, noha 1832-ben bárói címet kapott; vagy a hazai történetírás által kevéssé ismert (például külföldi) személyekre, így „Philips Eduárd” pesti dohánygyár-tulajdonosra, illetve a váltóügyvédekre, akik szerepe a város gazdasági életében a kereskedőkéhez kötődött. Egyébként több mint száz fő neve mellett szerepel különféle kombinációban az „ügyvéd” megjelölés. Ez a foglalkozás hagyományosan a nemességhez kötődött (közel felük egyben táblabíró is volt), noha számos nem-nemes jogállású személy is letette az ügyvédvizsgát. Több ügyvédként megjelölt személy főúri alkalmazásban állt. Mindezeket figyelembe véve az ügyvédeket következetesen nem soroltam a polgári megélhetésűek közé. Három személyről csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Pesten választott polgárok lettek, korábban háztulajdonuk alapján szerezték meg a polgárjogot, foglalkozási és rendi állásuk azonban ismeretlen. A teljes tagság létszámának megállapítását megnehezíti, hogy többen néhány év kimaradás után újra beléptek, és ilyen esetben a nevek azonosítása bizonytalanságot rejt magában. Emellett néhány tag neve kimaradt az évkönyvekben közölt az évi felvételi listákról – ez olyan esetekben fordult elő, amikor az illető a kinyomtatás után nyert felvételt, és röviddel utána meg is halt. Az ilyen esetekben csak a teljes tagságot felsoroló névsorból és az az évi elhunytak listája alapján következtethetünk a felvétel tényére.

148


1. táblázat Ciklusok Alapítók 1829–34 1835–40 1841–48 Összes

N 200 312 256 254 1022

főnemes 121 123 59 53 356

% „polgár” % „köznemesi-úri” 60,5 12 5,0 67 39,4 25 8,0 164 23 46 18,0 133 20,9 31 12,2 170 35,1 114 11,2 534

% 33,5 52,6 52 66,9 52,3

A táblázatból kitűnik, hogy a főnemesi címmel rendelkezők aránya, mely az alapítás évében belépettek között jóval meghaladta az ötven százalékot, rövidesen esni kezdett, és az utolsó évekre alig haladta meg a 20 százalékot. E csökkenés értelmezéséhez célszerű összehasonlítanunk az 1835-ig felvett 244, valamint az ezután 1848-ig regisztrált 112 főnemesi címet viselt tag számát a magyar főnemesség létszámával. Ezt egyfelől a főrangú családok számából becsülhetjük meg – amely az 1840. évi címtár szerint 167 családot jelentett a honfiúsítottak nélkül (Dobszay–Fónagy 1998: 88.) –, nem feledve, hogy egy-egy családból több felnőtt férfi is tag lehetett. Másfelől a felsőtáblán személyesen vagy képviselőik útján megjelent, 20 év feletti főurak alapján – akik száma az 1808. évi diétán meghaladta az 500 főt (Pálmány 1997: 52.). Mindebből világosan kiolvasható, hogy a magyar arisztokrácia nagyobbik részét sikerült megnyerni a casino ügyének. Egyúttal a csökkenés okát is jobban értelmezhetjük: a nagyobbrészt az alapítást követő években felvett főnemesség tartalékai a második és harmadik ciklusra nagyrészt kimerültek. A főnemesség arányának fokozatos mérséklődése továbbá a más társadalmi helyzetűek mind gyakoribb felvételével magyarázható. A polgári keresetmódú tagok felvétele nem mutat világos tendenciát. Az 1830-as évek második felében tetőzött, majd csökkenni kezdett, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy az úri társaság számára elfogadható „polgárok” köre sem volt ekkor már tovább bővíthető. Ha a fennmaradó részt a „köznemesi-úri” rendies csoporttal azonosítjuk (abból kiindulva, hogy a foglalkozás vagy tisztség nélkül feltüntetett tagok vélhetően birtokuk jövedelméből éltek meg), akkor jól látszik, hogy a Nemzeti Casino terjeszkedésének ez a csoport volt az igazi tartaléka. Az első évben minden harmadik tag származott ebből a csoportból, míg az 1840-es években felvettek között már minden három tagból kettő. A polgárinak minősíthető 114 tag – néhány fő kivételével – pesti illetőségű volt. Közülük legtöbbet (negyvenet) kereskedőként vagy nagykereskedőként említ a Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a főnemesi jogállású casinotagok közül néhányan nem a magyarnak számító (hanem főként „birodalmi”) nemzetségekből származtak. Az arisztokrácia és a köznemesség szembeállítása indokolt az ilyen vizsgálatokban, már azért is, mert a korabeli közszereplők (például a köznemes Pulszky) állásfoglalásai is alátámasztják a kölcsönös ellenérzés és gyanakvás meglétét (Pulszky 1880/2: 46–48.).

149


forrás, 34-en orvosok vagy gyógyszerészek voltak, 13 fő megélhetése (könyv- illetve műkereskedőként, festőként vagy nyomdászként) Pest kulturális fellendüléséhez kötődött. Nyolcan kőműves- vagy ácsmesterként az építkezési konjunktúrának köszönhetően prosperáltak, ami azért érdemel figyelmet, mert Széchenyi – Steinbach jelentése szerint – 1831-ben a Szilágyi István gombkészítő mester és választott polgár felvételéről folytatott casinói vita során amellett érvelt, hogy iparosokat ne vegyenek fel (kereskedőket és művészeket viszont igen; Simon 2000: 24.). A fennmaradók közt egyetemi tanárokat, mérnököket, gyártulajdonost, a gőzhajótársaság ügyvivőjét, továbbá a város tizenegy vezető tisztviselőjét (polgármestereket, tanácsnokokat és egy főjegyzőt) sikerült azonosítani. (Lásd a 6. mellékletet.) Ez a polgári megélhetésű kör lehetett a város társadalmának azon csoportja, melyben a legerősebb volt a társadalmi emelkedés ambíciója. Abból is látszik ez, hogy noha közülük tizenkilencen egyúttal a választott polgárság tagjai közé is bejutottak, többnek ez csak évekkel – Sartory János Györgynek tíz, Burgmann Károlynak hat, Liedemann Frigyesnek négy, Jálics Ferencnek és a nyomdatulajdonos Károlyi Istvánnak három, Kappel Frigyesnek egy esztendővel – a casinói felvétel után sikerült. Vagyis előbb fogadta be őket az úri társaság, mint hogy a város régi polgárságának intézményesült elitjébe bekerültek. A városi közélethez egyéb szálakon is kapcsolódtak: többen más pesti egyesületekben is szerepet vállaltak – így a még 1828-ban felvettek közül felesége, illetve egyéb nőrokonai révén a jótékony nőegylethez kötődött két nagykereskedő, Kappel Frigyes és Takácsy György, valamint Gömöry Károly gyógyszerész, Károlyi István nyomdatulajdonos ügyvéd és Hild József építészmester. A tagság sajátos színfoltját jelentik az 1841 után felbukkanó kikeresztelkedett zsidó nagykereskedők. Bár csupán négy személyről van szó, részvételük szimbolikus jelentőségű.10 A zsidóság magyarországi egyleti integrálódásáról írott tanulmányában Michael Silber ugyanis úgy fogalmaz, hogy „csak az 1850-es években tűntek fel” (kikeresztelkedett) zsidók a pesti Nemzeti Casinóban, azelőtt az ilyen jelölteket elutasították. Forrásként Széchenyi naplójára hivatkozott, aki a gyapjú-nagykereskedő Wodianer Sámuel 1837-es visszautasítását idézte. A szerző, bár általánosságban utalt a casino névkönyveire is, ezekre alapuló elemzést nem közölt említett cikkében. A névsorok azonban kétségtelenül bizonyítják, hogy már 1841-től kezdve előfordult, hogy a casino (pontosabban annak az e kérdésben döntő választmánya) jóváhagyta zsidók – igaz, a kitértek – felvételét. Az elsőként, 1841-ben felvett Wodianer Sámuel esete ráadásul Silber értelmezését is kikezdi. Wodianer példája azt mutatja ugyanis, hogy az a zsidó nagykereskedő, aki korábban még izraelitaként sikertelenül próbált bejutni a Nemzeti Casinóba, a kitérés után az 1840-es évek megváltozott körülményei között immár elérhette célját. Mindez aligha független az 1840. évi 29. tc. hatásától, amely a Magyarországon született vagy letelepedési engedélyt nyert izraeliták számára biztosította a lakhely Wodianer Sámuel 1841-ben, Weisz Bernát Ferenc 1844-ben, Wodianer Albert (Sámuel fia) 1845-ben, Ullmann Bernát 1847-ben nyert felvételt.

10

150


szabad megválasztását, továbbá a gyáralapítási szabadságot, jogi értelemben utat nyitva a többségi társadalomba való integrálódásnak. Téves tehát a reformkori magyar zsidóság törekvéseit és társadalmi helyzetét máskülönben jól ismerő Silber azon következtetése, hogy „a Wodianerek és Ullmannok társadalmi törekvésüket tekintve közel még egy generáción keresztül kielégítetlenül maradtak” (Silber 1992: 19.). A polgári keresetből élők arányát – akár az egész időszakra számított 11%-ot, akár a csúcspontot jelentő 18%-ot – jelentősnek minősíthetjük a társadalmi környezetet és az egyesület jellegét figyelembe véve. Az ebbe a csoportba sorolt személyek közül ráadásul többet egyúttal az egyesület vezetésébe is beválasztottak. A legmagasabb posztra Pregardt János patikus került, akit hat éven át folyamatosan (1834-től 1839-ig) az egyesület legmagasabb tisztségére, a három igazgató egyikének választottak meg. Személyes reszortként a casino vagyonának ellenőrzését és a kifizetések engedélyezését bízták rá (NC 1834). Ez megfelel annak a gyakorlatnak, hogy más egyesületek esetében is polgári személyek (igaz, jellemzően kereskedők) kezelték a közös vagyont. A még városi főjegyzőként felvett Havas József 1832–1833 közt (immár városi tanácsnoki tisztsége mellett) töltött be igazgatói feladatot, és feltételezhetjük, hogy nem független a casinóhoz kötődő kapcsolataitól a későbbi meredeken emelkedő pályafutása, mely során előbb városbíró, az egyetem jogi karán professzor, majd királyi cenzor, 1848-ban Széchenyi minisztériumában osztályfőnök, 1849-ben viszont a város császári biztosa lett. Mindketten korábban már a 27 tagú választmány tagjai is voltak. A választmányban egyébként folyamatosan volt legalább egy polgárinak tekinthető személy is – a leghosszabb ideig éppen Sartory és Kappel nagykereskedők (10, illetve 8 éven át), akiket már 1828-ban, tehát az alapításkor beválasztottak az egyesület vezetőségébe. A polgári rangú személyek beválasztása alighanem a „társadalmi koalíció” jelleg fokozott demonstrálását szolgálta. A polgárinak tekintett tagok egy további szempontból is különleges színfoltot jelentettek a Nemzeti Casino tagságában. A casinóhoz való csatlakozás számottevő reprezentációs esélyt kínált, ám a belépés (elsősorban anyagi) terhek vállalásával járt együtt, melynek súlya abból is látszik, hogy az eredetileg elrendelt évi 100 forintos tagdíjat már egy év után 50 forintra szállították le.11 Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a hatéves (1829–1834 és 1835–1840 közötti) „aláírások” lejártával a korábbi tagok nagy része nem újította meg a tagságát. A casino azonban nem engedett könnyen: az egyesület névkönyveiben 1829-ben, majd 1835 és 1842 között évről évre közzétette a volt tagok névsorát – „kik a Casino mult aláírásaiban részt vettek, az 1835-dik évvel kezdődött új 6-évi aláírásra nézve pedig teljes akaratjok még tudva nincs” (NC 1837). Bár indoklásként arra hivatkoztak, hogy az esetleges félreértéseket és sértődéseket szándékozott ezáltal elkerülni a casino, és egyúttal Ez a tagdíj pesti viszonylatban példátlanul magas; a későbbi egyesületek tagdíjai 5–12 pengőforint között változnak. Láthattuk, a társasegyletek társadalmi elzárkózásának máshol, így a német városokban is ez volt az egyik fő eszköze (Sobania 1996: 179.). Amint azt Peter Borsay kimutatta, a belépődíjak nagyságát a 18. századi Angliában is az exkluzivitás fenntartását szem előtt tartva szabályozták általánosan (nem csupán a társasegyletekben) az új, elegánsnak és úrinak tekintett kultúra keretei közt (Borsay 1989: 303–305.).

11

151


megköszönte e „honfiúk” eddigi közreműködését, ezt az eljárást úgy is lehet értelmezni, hogy a nyilvánosság erejét felhasználva igyekeztek nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy az érintettek továbbra is jelentkezzenek tagnak. Az eljárás módjával kapcsolatban egyébként nem volt teljes az egyetértés, legalábbis a régi tagok megtartására vonatkozóan Széchenyi nem helyeselte korábbi igazgatótársa, Bánffy Pál báró „erőszakosan toborzó” módszerét, ehelyett mindenkinek személyes levél küldését szorgalmazta (Széchenyi 1985: 79.).12 Ilyen „nyilvános felszólítást” kapott 1835-ben 94, majd évekig csökkenő trend után, az új aláírási időszak kezdetével 1841-ben 130, 1842-ben 125 egykori tag. Ehhez képest sajátságos, hogy a listákon – a többséget alkotó főnemesek mellett (80 fő) – csupán tíz személy tekinthető „polgárinak” az általunk használt definíció szerint. Közülük a casinóba még az alapítás évében belépett Hild József építész az 1835-1836-os „felszólítást” követően újra beiratkozott a pesti Nemzeti Casinóba, míg 1835-ben kimaradt Christen Kristóf orvos és Szász Mátyás városi ügyész.13 Az 1840-ben kezdődő aláírástól már többen tartották távol magukat (két-két orvos és gyógyszerész, egy kereskedő és egy építész). Rajtuk kívül minden polgári casinotag vagy 1848-ig megtartotta tagságát, vagy még azelőtt meghalt. Ez azért figyelemre méltó, mert a casinónak hátat fordító tagok között több Pest-Budához kötődő személyt (pesti ügyvédet, Pest vármegyei vagy helytartótanácsi tisztviselőt) találunk. Hiba lenne azonban, ha a casino kötődését a városhoz csupán a polgári megélhetésű személyek arányán és szerepén keresztül vizsgálnánk. A tagság nagy többségét kitevő, „úrinak” minősíthető (földbirtokos, királyi vagy megyei hivatalnok, fővagy váltótörvényszéki bíró, ügyvéd, illetve katonatiszt személyekből álló) csoport is különféle módon részt vett a város életében. Az 1848-ban a tagságot alkotó 506 személy közül 274 (54,2%) pesti lakcímet közölt az évkönyvben, közülük ráadásul számosan háztulajdonosok is voltak.14 Az aligha meglepő, hogy a casinotag pesti nagykereskedők, akik körében a városi házbirtoklás üzleti stratégiának számított (mivel az jelzáloghitel fedezeteként is szolgálhatott), saját házaikban laktak. Az azonban már figyelemre méltó, hogy mintegy ötven „úri” megélhetésű tag is saját vagy családjának tulajdonában lévő házban élt. (Ennél ez érték nagyobb lehet, ha Az új aláírástól való távolmaradás mellett a tagdíjelmaradások is terhelték a casino egyenlegét. Az egyesület kimutatásai azt jelzik, hogy a tagdíjtartozás egyre nőtt, az 1834-es 7950 forintról 1842-re 27 600 forintra, ami után fokozatos csökkenésnek indult. Ugyanakkor az 1830-as évek második felében 25-30 000 forint volt az éves bevétel, az 1840-es években pedig 30-35 000 forint körül mozgott. A hátralék annak ellenére maradt igen magas, hogy annak egy részét időnként leírták: 1843-ban az 1832 előttit, 1846-ban pedig az 1834 előttieket. 13 Christen Kristóf a későbbiekben is Pesten élt: 1840-ben Buda tiszti főorvosa, egyúttal az egyetemi orvosi kar dékánja volt és a pesti Aranykéz utcában lakott (Orvosrend, 1840). Sajátos helyzetét mutatja, hogy azon hét személy közé tartozott (például Dessewffy József, Széchenyi korábbi „vitapartnere” mellett), akinek Széchenyi nem akart írni, ezért a levél megfogalmazását személyi titkárára bízta, a hitelesítésre pedig Pregardtot javasolta (Bácskai–Nagy 1985: 78.). 14 A tagság egy része – 34 fő, többnyire kormányszéki tisztviselők – Budán lakott, 53 tag viszont bécsi értesítési címet adott meg. A helyben lakók magas arányát szintén kiemeli Meriggi Milánó, Sobania pedig a német nagyvárosok casinói kapcsán (Meriggi 1992; Sobania 1996). 12

152


azokat az eseteket is ideszámítjuk, amikor a tag és a háztulajdonos családneve nem esett egybe; például ha az előbbi sógora vagy veje volt az utóbbinak.) Az évkönyv adatainak elemzése nyomán az is látszik, hogy pesti tagok túlnyomórészt a város legelőkelőbb negyedeiben, a Belvárosnak a ferences templomtól északra fekvő részén vagy a Lipótvárosban éltek, köztük is legtöbben a Nagyhíd utcától a József-téren át az Új térig húzódó sávban vagy a Fel-Dunasoron, de például az Úri (ma: Petőfi Sándor) utcai Trattner-Károlyi-házban is öt egylettag lakott. A pesti kötődésűek részvételének súlyát tovább fokozza, hogy az „úri” tagok egy részének kevés alkalma lehetett látogatni a casinót. Bár a tagság közel tizedét kitevő vármegyei tisztviselők (a teljes időszakra 91 fő) között a legtöbben (23-an) Pest vármegyében viseltek hivatalt, további mintegy húsz személy pedig a Pest városához viszonylag közel eső megyék valamelyikében, számosan azonban távoli megyékben szolgáltak (például hárman-hárman Trencsénben, Szabolcsban és Somogyban), így casinotagságuk legfeljebb szimbolikus lehetett. Hasonlót feltételezhetünk a birodalmi arisztokráciának a Nemzeti Casinóba beírt tagjairól, valamint azokról a főurakról, akiknek birtokai Pesttől messze feküdtek.15 A pesti Nemzeti Casino nem csupán tagságának pesti kötődésével járult hozzá a város boldogulásához, hanem mecénásként, sőt „befektetői” működésével is. A tagdíjakból a művelődés és a kulturált szórakozás mind több formáját támogatták – a kezdettől folytatott könyvtárbővítés mellett a későbbiekben a magyar nyelvű színjátszás ügyét is pártolták, és (néhány évig) a Casino épületében koncerteket szerveztek. Az igen magasnak számító, évi 50 pengőforintos tagdíjból azonban még így is mind nagyobb maradvány képződött, mely még a vagyon részeként számon tartott tagdíjhátralék nélkül is meghaladta 1838-tól a 30 000, 1840-től pedig a 40 000 pengőforintot (csúcspontját 1845-ben 57 400 forintban érte el). E vagyon forgatására és felhasználására állam- és Esterházy-kötvényeket vásárolt az egyesület, valamint (e kötvények eladását követően) pesti vállalkozásokba invesztált: Lánchídrészvényeit a kezdeti 2000 forintról 1848-ra fokozatosan 9000 forintra növelte, 1848-ra emellett 10 000 forint értékben vásárolt „gép- s vasöntőgyár” részvényeket, továbbá 3527 forint értékű hengermalom- és 5281 forint részvényt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban. Ezt megelőzően néhány évig a gőzhajótársaságnál váltott a casino 15 000 forint értékben részvényt, és a komáromi hajóbiztosító társaságban is éveken át volt résztulajdona. Ha más módon is, de szintén a város gazdasági fejlődéséhez járult hozzá a pesti kereskedőtestületnél már 1834 óta kihelyezett 14 000 pengőforintos tőke. E vállalkozások némelyike egyébként ügyes befektetésnek is bizonyult – gőzhajózási társaság részvényeit a nyilvánosságnak szánt jelentés szerint „tetemes nyereséggel” értékesítette a casino 1839-ben. A hajóbiztosítónál szerzett részvények után pedig a rendes 5%-os kamat mellett az 1840-es évek elején ezt megközelítő szintű osztalék is illette az egyesületet. A Nemzeti Casino tagja lett egy Bourbon herceg, az itáliai Lucca uralkodója, és a bécsi udvari arisztokrácia néhány tagja is belépett a pesti casinóba (köztük Metternich herceg). Széchenyi törekedett a dinasztia megnyerésére is, ám József nádor felvételét 1828-ban a császári ház meggátolta (Ilk 1927: 34–35.).

15

153


A Nemzeti Casino röviddel megalakulása után ugyanúgy építette ki intézményét, ahogyan ez a nyugat-európai hasonló társasegyletekben is szokás volt: olvasószobát rendezett be, könyvtárat alakított ki, mely már az első évben 18 lapot rendelt meg, és vendéglőst szerződtetett, aki helyben szolgálta ki étellel a tagokat, később pedig – a kereskedelmi casinóval együttműködve – bálokat tartott. Bevezette és az alapszabályban is rögzítette a vendégek fogadásának rendjét, mely a tetemes tagsági díj kifizetése nélkül tette lehetővé az idegenek bevezetését a casino társaságába, úgy, hogy közben az egyesület fenntartotta ezzel kapcsolatos engedélyező jogkörét. Önállóságának növelésére saját ingatlanhoz próbált jutni a város legelegánsabbnak számító részén: a Ferenciek tere, a József tér és a Kereskedelmi Testület épülete által behatárolt térségben. Mivel az ehhez szükséges pénzt a tagdíjakból nem lehetett előteremteni, e célból „részvénytársaság” létrehozását tervezte oly módon, hogy a részvények többséget a casinotagok jegyeznék, de nem minden tagnak kötelezően előírva ezt, miközben egy-egy tag akár többet is vállalhatna. (Ez a forma úgy tette volna lehetővé a tagok közötti formális egyenlőség elvének felmondását, hogy a casino működését ez nem zavarta volna meg.) Az így létrehozandó részvénytársaság, az elképzelés szerint, az épület nem a casino által használt részeinek bérbeadásából jövedelemre tenne szert, melyet osztalékként szétosztanának. Ám a saját ingatlan megszerzése még sokáig nem sikerült, mivel a kiszemelt (lipót- és belvárosi) házak tulajdonosaival nem sikerült megegyezni, a városi tulajdonú egykori harmincadhivatali épület árverésekor pedig a városi tanács annak ellenére sem fogadta el a Nemzeti Casino ajánlatát, hogy három alkalommal is ők ajánlották a legmagasabb vételárat. Az önálló épület hiányában a Nemzeti Casino az itt vizsgált teljes időszakban bérelt helységekben tartotta székhelyét (Ilk 1927: 14–21.). Ez a jelenség – az önálló székhely megszerzésének igénye és az ezt gátló anyagi nehézség – szintén előfordult a korabeli német városok társasköreiben, ahol az ingatlanszerzés központi probléma volt, egyúttal gyakran a tagdíjak drasztikus emelésének vagy az egyletek eladósodásának kiváltó oka is (Sobania 1996: 174.). A Casino nemcsak saját tagjai számára nyújthatott szórakozási lehetőséget, hanem a későbbiek során más pesti egyletek számára is viszonyítási pontként szolgált. Így székhelyén lehetett jótékony adományokat felajánlani a nőegyletek javára (egyes plébániák, gyógyszertárak, továbbá bizonyos kereskedők boltjai mellett), nevezni a pesti lóversenyre, és megvásárolni a Magyar Gazdasági Egyesület évkönyvét; emellett a Nemzeti Casino 1836-ban felajánlotta saját termét a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület „köz- és választottsági üléseinek” is, és jelentős összeget ajánlott fel a magyar színház építésének előmunkálataira, hogy csak néhány példát említsünk a többi egyesülettel való együttműködés változatos formáira (BPJNE 1834; MÁT 1830; KIMTE 1837; Ilk 1927: 30.).

154

a pesti kereskedői casino

4.2. A Pesti Kereskedői Casino A Nemzeti Casino megalakulását követően szinte azonnal országszerte terjedni kezdett a minta – 1833-ban már 29 casino és olvasótársaság működött Magyarországon és Erdélyben (Fülöp 1978: 95.). Közöttük található a még 1827-ben létrejött Kereskedői (vagy Mercantil) Casino Pesten. Ennek alapszabálya ugyan fennmaradt, és a rendelkezésre álló levéltári anyag révén a keletkezés körülményeinek bizonyos részleteit is ismerjük, ám így is homályban maradnak fontos részletek azzal kapcsolatban, hogy miért volt szükség Pesten újabb casino alapítására, milyen volt a viszony a két casino (illetve célkitűzéseik) között,16 és miért éppen a kereskedők szerveztek maguknak egyesületet. Felvetődött-e valamikor az a kézenfekvő kérdés: a tagjai közé zsidókat is felvegyenek-e,17 vagy lényegében a Polgári Kereskedő Testülethez kötődött az egyesület megalakítása. Az e kérdésekkel kapcsolatban fennmaradt adatokat áttekintve olyan kép tárul elénk a kereskedői casinóról, mely azt nyitottabb, sokrétűbb és demokratikusabb intézménynek mutatja, mint ahogyan korábban a szakirodalom ábrázolta. A – feltehetően csak német nyelven elkészített – statútum a kaszinó célját „a vásárlók és az eladók, a termelők, a földesurak és a kereskedők találkozási pontjaként” határozza meg, ahol „a kereskedő közönség egy helyen társas szórakozásra összegyűlhet, találkozhat és üzleteket köthet”. A városi tanács engedélyéért folyamodó kereskedők kérvényükben arra utaltak, hogy a casino létrejötte segítheti a kereskedelem bővülését, ami nem csak a kereskedők érdeke, hanem a városé is, ennyiben jótékony (wohlthätig) célokat szolgál. Jellegzetes, ahogyan a kérvényezők arra hivatkoznak, hogy „a világ minden kereskedővárosában létezik egy nyilvános felügyelet alatt álló ilyen egyesülési pont”, a pesti kereskedőknek pedig „más kereskedővárosok példáját kell követniük”.18 Bár az eddigiek alapján világosnak tűnhet a Pesten működött két casino karakteres eltérése, érdemes megfigyelni, hogy a Nemzeti Casino 1828 februárjában megszavazott alapszabálya is hangsúlyt fektet a kereskedelemre, mivel ott a tagok „tudományos és legfőképpen gazdasági s kereskedési tárgyakról beszélgetnek, vagy hasznosabb könyveket és újságokat olvasnak” (NC 1828. 1. pont). A Kereskedői Casino statútuma más pontjaiban is elegyíti a kereskedői „munkahelyre” és a „kellemes időtöltés” színhelyére utaló kifejezéseket. A casinóba beléphetnek a Kereskedelmi Testület épületének részvényesei (mint „alapítók”), „minden olyan kereskedő, aki szolid, jó modorú és jó hírű”, ám rajtuk kívül „termelők, földesurak, tudósok és művészek” (Gelehrte und Künstler) is, továbbá a valamely tag által bevezetett „szolid karakterű” bel- és külföldi idegenek, valamint a pesti városi tanács tagjai. (A 16 Az 1819-ben létrejött bécsi „Kaufmännischer-Verein”-t (mely talán a pesti Kereskedői Casino mintája) egy 1857-ben megjelent címtár a „tudományt, művészetet és az általános képzést” támogató egyesületek közé sorolta (Kaschnitz 1857). 17 Pozsonyban például „izraelita casino” alakult 1842 februárjában a „férfiak társas és közhasznú szórakozása” céljából, a tagok „felekezeti vagy rendi hovatartozásának különbsége nélkül” (PIC 1842. 1., 2. §, és az utószó). 18 BFL Int. 2709 AN.

155


sajátos városi kötődést mutatja az is, hogy a casino a polgármestert kérte fel arra, hogy vállalja a felügyeletet; ez elképzelhetetlen lenne a nemesi-nemzeti casinók esetében. Másfelől viszont ezzel a többi városi testületnél magasabbra helyezte magát a Kereskedelmi Casino, mivel azok a városi tanács ellenőrzése alá tartoztak, hatósági elöljárójuk pedig egy-egy tanácsnok volt.) A potenciális tagságot jelentő foglalkozások fenti felsorolása egyszerre sugall exkluzivitást és a szakmai szervezeten kívülre mutató tájékozódást a hasonló rangúnak tekintettek körében. A klasszikus casinókra emlékeztet a tagok felvételének rendje is: a belépni akaró az elnöknek jelzi szándékát, egy jelentkezési lapon megadja főbb adatait, majd az elnök előterjesztésére a választmány dönt szavazattöbbséggel. A casino helyiségei is megfelelnek bármely hasonló intézménynek: egy nagy terem a „nyilvános szórakozás” céljára, továbbá több kisebb helyiség (olvasó-, biliárdszoba, játékterem, iroda), sőt a jövőre nézve egy női szoba kialakítását is kilátásba helyezi az alapszabály. Az egyesületekre általában jellemző módon a tisztújítás a kereskedők casinójában is rendszeres. Az elnököt és a választmány felét évente újraválasztják. Az viszont egyedi, hogy a 12 (később 24-re emelkedő) tagú választmány legalább felének a már említett részvénytársaság részvényesei közül kell kikerülnie. A casino alapítását kezdeményező kereskedői csoport valószínűleg ily módon próbálta meg a jövőre nézve is biztosítani vezető szerepét. A casino létrehozása ugyanis annak a folyamatnak az egyik eleme, mely során a dekonjunktúrát átvészelt pesti kereskedők vagyonosságukat és öntudatukat kifejező, egyben üzletileg is gyümölcsöző intézményeket létesítettek az 1820-as évek végétől: testületi székházat emeltek, kaszinót és „börzét” alapítottak, újságot adtak ki és kereskedelmi iskolát szerveztek (Nagy L. 1975: 320.). A casino tényleges tagságáról a – szakirodalomban eddig nem használt – 1840es tagnévsor alapján alkothatunk képet (PMAH 1840). E forrás szerint ebben az évben az egyesületnek 368 tagja volt. A tagság összetételének elemzése révén fontos tanulságokat lehet levonni. Ilyen az, hogy – bár alapvetően igaz Fényes Elek állítása, miszerint „nagyobbrészt pesti kereskedők és polgárok részvényes tagjai” (Fényes 1843: 350.) – elnevezése ellenére a casinónak több olyan tagja is volt, aki eredetileg, illetve a szó szoros értelmében nem volt kereskedő. Igaz, közülük néhányan „gazdának” vagy „gazdaságpolitikai személyiségnek” számítottak nagybirtokosként vagy a Magyar Gazdasági Egyesület vezetőiként, vagy amiatt, hogy manufaktúrájuk lerakatot tartott fenn Pesten. Közéjük tartozik néhány Pest-Budához erősen kötődő főnemes (Károlyi György, Dessewfy Aurél, Sándor Móric és Sztáray Albert grófok, Podmaniczky Lajos, Orczy György és Lőrinc bárók), továbbá a pesti társadalmi élet híres nemes személyei (Külkey Henrik, a budai nőegylet titkára; Károlyi István, a nyomdatulajdonos ügyvéd; a műgyűjtő Jankovich Antal; Schedius Lajos professzor; a nyomdász Landerer Lajos), valamint neves honoráciorok (a Vakok Intézetét igazgató Dolezálek Antal, Heckenast Gusztáv nyomdász, a festőiskolát alapító Marastoni Jakab, Kress Károly seborvos, a kisdedóvók körül is tevékeny Virozsil Antal egyetemi tanár, a Hangászegyletben vezető szerepet vivő Mátray József ügyvéd). Másfelől a tagság túlnyomó részét kitevő kereskedők vizsgálata azt mutatja, hogy bár a közéletben

156


szerepet vállaló személyek kivétel nélkül mind tagjai a kereskedői casinónak is, az ugyanebből az évből rendelkezésre álló – egyébként az összes városi kereskedőhöz képest hiányosnak tűnő – névsor anyagával összehasonlítva kiderül, hogy a kereskedők közel fele nem volt tagja a Mercantil Casinónak (EPMAH 1840). Hiba lenne tehát azt feltételezni, hogy valamilyen, a polgári kereskedői testülethez kötődő, mai szóval „érdekképviseleti”, „kamara” jellegű szervezet lett volna. A pesti kereskedői casino egyik érdekessége, hogy zsidók is igen korán tagjai lehettek. Az 1840-es tagnévsorban szereplő személyeket a címtárakban visszakeresve az derül ki, hogy közülük 38 izraelita volt, vagy azokban az években tért ki (idesorolva tehát az ekkorra már kikeresztelkedett Weisz Bernát Ferencet és Wodianer Sámuelt is),19 bár az ilyen típusú elemzéseknél gyakori módszertani problémák (például a kétséget kizáró visszakeresés bizonytalanságai) miatt ez a szám kis mértékben eltérhet a valóságostól. Mindenképpen cáfolja azonban ez a megfigyelés a már idézett Michael K. Silber állítását, mely szerint „biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen zsidót sem bocsátottak be a Pesti Kereskedő Kaszinóba, legalábbis 1846 előtt nem”. Hasonlóan túlzottan kategorikus a szerző azon – a zsidó és keresztény nagykereskedők viszonya, társas kapcsolatai szempontjából szintén centrális – állítása is, hogy „csak 1846ban, amikor megalakult 48, mindkét hitfelekezeti tagból a Pesti Nagykereskedők Testülete, kezdtek az üzleti világban leomlani a szegregáció korlátai”, „addig a keresztény és zsidó kereskedők társadalmilag nemcsak nem vegyültek egymással, de fenntartották külön kereskedelmi szervezeteiket is”.20 Bár az igaz, hogy addig közös „kereskedelmi szervezet” nem jött létre, arra azonban több példát is lehetne említeni (a pesti hagyatéki iratanyag adatai alapján), hogy a keresztény polgárok zsidókra bízták pénzük forgatását. Tudott továbbá az is, hogy az infrastrukturális és ipari vállalkozásokba együttesen fektettek be izraelita és keresztény kereskedők. Erre vonatkozólag csak egy, a szakirodalomban régtől ismert esetet említek: a prosperáló dohánykereskedelem ügyét. Az evangélikus Kappel Frigyes a zsidó Wodianer társa (felvásárlója) volt az 1830-as évek második felében a dohánykereskedelemben. Amikor pedig az 1820-as évek közepén (a katolikus) Deyák József nagykereskedő indítványozta (egyébként sikertelenül) egy, a hazai dohánytermesztés és -kereskedelem szabályozását célul kitűző egyesülés létrehozását Ullmann háttérbe szorítására, ezt a kezdeményezést számos pesti nagykereskedő, köztük zsidók is támogatták (Nagy L. 1975: 327–328.). Témánk szempontjából ez a kérdés azért lényeges, mert segít értelmezni, hogy miként vált lehetségessé már az 1830-as évek második felében zsidó és keresztény kereskedők szervezett társas együttléte. A zsidók 1840-es casinóbeli tagsági aránya persze csekélynek tűnhet kereskedelmi 19 Névsorukat lásd a 7. mellékletben. Ullmann Gábor és Wodianer Rudolf (fivéreiktől eltérően) nem tért ki (Bácskai 1989a). 20 Silber 1992: 119–120. A szerző téved, amikor az Ecksteineket zsidóként azonosítja. A nőegylet szervezésében a pesti szegényeknek ingyen gyógyellátást nyújtó, katolikus Eckstein Ferenc egyetemi tanár és városi főorvos 1812-ben kapott nemesi címet, rokona, Adolf pedig Pest megyében birtokos ügyvéd, egyben a Schoepf-Mérei-féle gyermekkórházat támogató egyesület ügyvédje (Borovszky 1910; Nagy Iván 1857–1866).

157


tőkeerejük ezt jóval meghaladó részarányához képest (amire nincsen precíz adat), vagy ahhoz viszonyítva, hogy a városban működött kereskedők mekkora hányada volt izraelita.21 Helyesebb azonban nem ezekhez viszonyítani, hanem a kereskedői casino és a hozzá kapcsolódó intézmények bonyolult elrendezésén keresztül értékelni az izraeliták részvételét. Erre Blaskovits 1837-ben kiadott címtára révén nyílik lehetőség. Ez felsorolja a Dorottya utcai épületben működött mindhárom kereskedelmi jellegű szervezet – a kereskedelmi testület épületének részvénytársasága (Actiensgesellschaft des Handelsstands-Gebäudes), a kereskedelmi csarnok (Kaufmanns-Halle) és a Mercantil Casino – 1836-os vezetőségének névsorát (Blaskovits 1837). A nevek megvizsgálása nemcsak azért tanulságos, mert segítségével még korábbra tolhatjuk vissza a zsidó kereskedők ebben az értelemben vett „befogadásának” időpontját, hanem mert azt is sugallja, hogy egy kisszámú csoport töltötte be a vezető pozíciókat mindhárom intézményben.22 A három szervezet közül a részvénytársaság jött létre legelőször, magának az épületnek a megépítésére, majd fenntartására. Vezetői feltehetően a legnagyobb részvényesek, bár feltűnő, hogy a polgári kereskedő testület székházának létrehozására összegyűlt tőkének ezek szerint igen magas aránya zsidó kereskedőktől származott (12 választmányi tagból négyen). Arra vonatkozólag nincs adat, hogy az elvben évente cserélődő elnök lehetett-e izraelita, és a gyakorlatban előfordult-e ilyen eset. Azt mindenesetre tudjuk, hogy az 1826. decemberi kérvény idején Liedemann János Sámuel, majd utána valószínűleg folyamatosan Sartory volt az elnök.23 A „Halle” nem az épületben a Nemzeti és a Kereskedői Casino által felváltva használt „szála”, vagyis bálterem (Ilk 1928: 12–13.), hanem a tőzsde funkcióval megalakult „kereskedelmi csarnok”. Látható, hogy ezt ugyanaz a választmány vezeti 1836-ban, csak az elnök személye más: nem a katolikus Robicsek József, hanem az evangélikus Sartory János György. A Kereskedelmi Casino választmányába a részvénytársaság részéről delegált személyek felerészt egyeznek az előbbi névsorral, ám feltűnő, hogy itt a zsidó kereskedők aránya határozottan kisebb. A casinói választmányon belüli alacsony részarányukat magyarázhatja, hogy ez tükrözte jobban valóságos tagsági arányukat. Ez utóbbi múlhatott a keresztény kereskedők kirekesztési törekvésén, de a belépési szándékuk hiányán is. Látható, hogy a casino tagsága által választott személyek között számos honorácior, valamint egy kézműves szerepel a többségben lévő kereskedők mellett; ez talán az egyesület nyitottságát egy másik szempontból volt hivatva bizonyítani. Az azonban így sem világos, hogy a részvénytársaságot képviselő személyek között miért alacsony a zsidók száma. Különösen feltűnő, hogy 1840-re a tagok mintegy felének kicserélődése során a legszembetűnőbb Erre lásd Bácskai 1988; EPMAH 1840. Lásd a 8. mellékletet. 23 BFL Int. 2709 AN. Sartory elnöki titulusának megjelölésével aláírt iratok keletkeztek 1827 decemberében, 1828 szeptemberében, 1829 januárjában, 1832 februárjában és 1834 novemberében. A személy változatlansága annál is meglepőbb, mert a kérvények társaláírói, a Kereskedelmi Testület első és másod-elöljárója valóban cserélődtek évente, a jelek szerint a katolikus és a görögkeleti kereskedők egy-egy képviselőjének rotációjával. 21 22

158


„szerkezeti” változás a zsidó kereskedők eltűnése és a katolikus kereskedők arányának megnövekedése, ezzel szemben az evangélikusok száma, továbbá a kereskedők és honoráciorok aránya nagyjából azonos maradt. Mivel csupán ezekből az évekből maradt fenn forrás, lehetetlen eldönteni, hogy ez a változás valóban egy hosszan tartó folyamat része-e, vagy pusztán egy epizód, melyből megtévesztő lenne általános következtetést levonni.24 Ha az utóbbitól van szó, további vizsgálatra lesz szükség a folyamat értelmezéséhez. A két casino viszonyáról nehéz képet alkotni. A liberális Pulszky Ferenc (aki egyébként az 1830-as években nem is volt a Nemzeti Casino tagja, így saját tapasztalattal nem rendelkezhetett) évtizeddel később írott visszaemlékezésében úgy magyarázta a két casino létrejöttét, hogy „még a pesti nagykereskedők sem érezték magukat jól e társaságban [a Nemzeti Casinóban – T. Á.], s külön casinót alapítottak, az igazi nyárspolgárok pedig, még a leggazdagabbak is, nem jártak se az egyikbe, se a másikba, hívei maradtak a kávéházaknak”. (A mondat első felének érvényességét eleve kétségessé teszi az a tény, hogy a Nemzeti Casino első saját helyisége az 1827. júniusi közgyűléssel nyílt meg, ami után nem sokkal a Mercantil Casinót már bizonyára elkezdték szervezni. Különben, a hosszadalmas engedélyezési eljárásokat figyelembe véve, nem nyílhatott volna meg még 1827-ben az utóbbi.25 Ilyen rövid idő alatt viszont aligha gyűlhetett össze sok kedvezőtlen tapasztalatuk a nagykereskedőknek.) Pulszky állításával egybecseng viszont a Pesten átutazó Miss Pardoe megállapítása, mely szerint a Kereskedelmi Testület épületének egymás fölötti emeletein működő két casino között „semmiféle kapcsolat nem létezett”. Ezekkel a minősítésekkel azonban szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy a két szervezetnek volt közös tagsága: 1840-ben 53 fő.26 Közöttük a Nemzeti Casinóba is felvett polgári kereskedők alkotják a többséget, de a Mercantil Casino tagjai közt is találunk főnemeseket és a vármegyei nemesség képviselőit. Ez persze még nem bizonyítja azt, hogy ezek a személyek ténylegesen mindkét helyre eljártak – tagságuk lehetett csupán szimbolikus gesztus, a reprezentáció része. Másrészt a két szervezet között intézményes kapcsolat állt fenn: a bálterem közös használata és az ezzel kapcsolatos szervezési ügyek (a hasznon a Kereskedelmi és a Nemzeti Casino 2:1 arányban osztozott, mint ahogy a belépőjegyeket is ilyen arányban nyomtattak németül, illetve magyarul). Emellett a Nemzeti Casino, mint láttuk – szintén Ilk megfogalmazásában – a „kereskedő egyletnél” kamatoztatta 14 000 pengőforintját. Ilyen szervezeti kapcsolat volt végül a Nemzeti Casino helyiségbérlete (1830 és 1851 között), mely bár – Ilk állításával szemben – valószínűleg nem a „kereskedő egylethez”, hanem az említett részvénytársasághoz kapcsolódott, ezek azonban aligha választhatók el egymástól. A helyiségbérlet összege miatti konfliktus (ami végül a 24 Blaskovits kalendáriuma csak 1837-ben és 1838-ban hozza a három kereskedelmi szervezet választmányának névsorát, azután csak a börze vezetőségének választmányi tagjait közli (azt is csak 1847-ben). 25 A kereskedői casino létrehozása ügyében a városi tanácshoz intézett első irat 1827. december 7-én kelt (BFL Int. 2709 AN.). 26 Lásd a 9. mellékletet. Rajtuk kívül hét tagot a következő néhány évben vettek fel a Nemzeti Casinóba.

159


Nemzeti Casino elköltözéséhez vezetett; Ilk 1927: 20–22.) egyébként valószínűleg inkább háziúr és bérlő érdekellentéteként értelmezhető, mintsem a két casino, vagy az ezeket alkotó társadalmi csoportok rossz viszonyaként. A reformkori Magyarországon nem példa nélkül való, hogy egy településen a más társadalmi rendhez tartozók – az eredeti eszmével ellentétes módon – különböző társasegyleteket hoznak létre. Pest esete azonban két okból is kirívó: egyrészt mert ez nem egy korábban egységes szervezet több (kettő vagy akár három) részre hasadásából keletkezett, mint ahogy az például Baján vagy Miskolcon történt (Antalffy 1972), hanem eleve így jöttek létre a casinók. Másrészt azért, mert a pesti polgárság nagy része így is társasegylet nélkül maradt. (Egyes vidéki casinók fennmaradt tagnévsorai ugyanis azt mutatják, hogy Aradon, Debrecenben, Egerben, Gyöngyösön a kézművesek is jelentős arányban csatlakoztak a casinókhoz.27) Felvetődik tehát a kérdés, hogy a pesti polgároknak létezett-e bármilyen szervezetük a társas együttlét eltöltésére, illetve mi magyarázza azt, hogy Pesten másképpen alakult az intézményszerkezet.

4.3. A Pesti Polgári Lövészegylet Az előbbi kérdés megválaszolásához közelebb jutunk, ha a polgári lövészegyletet vizsgáljuk meg. A szakirodalomban ezzel az egyesülettípussal kapcsolatban az az állítás terjedt el, hogy a napóleoni háborúk idején több (de nem az összes) szabad királyi városban szervezett lövészegyletek a háború végeztével előbb a polgárság szórakozásának váltak a szervezeti keretévé, később azonban rendi zártságuk fokozatosan feloldódott azáltal, hogy a városokba betelepülő és ott közéleti szerepet vállaló nemesek csatlakoztak hozzájuk.28 A lövészegyletek tehát a 19. század első felében a városi lakosság bizonyos felsőbb csoportjainak a szabadidő kellemes eltöltésére szolgáló intézményeivé váltak. Leegyszerűsítés lenne viszont azt feltételeznünk, hogy a céllövészet a résztvevők – szó szerint – „vasárnapi” szórakozása lett volna. Igaz ugyan, hogy a lövészet nem egyszeri, vagy ritka alkalmakkor megtartott rendezvény volt, hanem egyfajta többfordulós bajnokság, mely rendszerességet feltételez. Ám a heti gyakoriság és a hétvégi időzítés mellett legalább annyira jellemző volt az időrend szempontjából a nyári szezon, amikor a hetenkéntinél is sűrűbb találkozási lehetőséget kínált tagjainak. Ezt a tanulságot 27 Egerben például 1836-ban a 91 fős tagságból tizenhárom fő kereskedő, 8 „polgár”, egy pedig ácsmester volt (EC 1836). 28 Urbán Aladár hozzászólása Pajkossy Gábor előadásának vitáján (Pajkossy 1993: 25.). Urbán összemossa azonban az önkéntes alapon szerveződött lövészegyleteket és a polgári cím megszerzéséhez kötött (kötelező) polgárőrséget („polgári őrhadakat”); a parádézás az utóbbi feladata volt. Pesten a két intézmény külön működött, az utóbbi katonai rendfokozatokkal és külön fegyvernemekben, míg az előbbi szabadidős jelleggel és különféle városi társadalmi csoportokat összefogva (lásd még: Urbán 1973: 13–19, 63–65.; Oszetzky 1935: 23–24.; Verebélyi 1988: 7.). A polgárőrség létszáma az 1820-as években mintegy 2500 fő volt (KET 1831–1834, „Pest” címszó).

160

a pesti polgári lövészegylet

lehet leszűrni a zágrábi lövészegylet évkönyveinek elemzéséből, mely társaság 1838ban április elejétől október elejéig (tehát fél év alatt) mintegy negyven napon tartott lövészetet, olykor valóban heti rendszerességgel, máskor viszont ennél sűrűbben vagy éppen ritkábban (ZLE 1838). A „polgári céllövészet” némileg más struktúráját mutatja a pozsonyi egylet, melynek nagy számban fennmaradt céltábla-feliratai arról tanúskodnak, hogy a lövészetre gyakran az uralkodói család vagy más országos vezető személyiség Pozsonyba látogatása alkalmából került sor. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy más időpontokban, például rendszeres időközönként ne tartottak volna lőversenyeket.29 Az 1703-ban, tehát a kiváltságlevél újbóli elnyerésékor, nem pedig a napóleoni háborúkhoz kötődően megszervezett pesti polgári lövészegyletnek 1840-ben 207 tagja volt. Közülük azonban csak 47-et nevez a forrás „lövésznek”, a többi 160 „a lövészet barátja” (Schützen-Freund) volt.30 Ez a kettősség azt mutatja, hogy a kora újkori katonai funkció örökségére ekkorra már „ránőtt” a társas együttlét mint szükséglet, s ez ráadásul számszerűleg a tagság létszámát háromszorosával-négyszeresével növelte meg. Az említett kettősség a tagság különböző kategóriájaként intézményesült. Ráadásul megfigyelhető, hogy a főnemesség és a város polgári és honorácior társasági elitjének több tagja mindkét csoportban részt vett, mégis nagyobb arányban a „lövészet barátai” között. Ennek érzékeltetésére vessük össze a lövészegylet és a Nemzeti Casino taglistáit! Az adatok azt mutatják, hogy a 207 tag közül 40 a casino névsoraiban is szerepel (igaz, négyen csak 1840 után nyertek felvételt), és e körből 16-an nem-nemesek voltak. Ha viszont a mindkét egyesületben tag személyek „aktivitását” vizsgáljuk, kitetszik, hogy csupán az Orczy család tagjai, Laffert Antal báró, a sörfőzés haszonbérlője, Mayerffy Ferenc táblabíró, továbbá Valero Antal selyemgyáros, Kilián Károly könyvkereskedő és Klopfinger János kádármester tartoztak a lövészek közé. A többi 32 személy csak szórakozni járt a lövészegylet rendezvényeire. A lövészek között Orczy Lőrinc – a társaság „örökös főlövészmestere”, más forrásokban ezredese („Obrist”), aki lényegében az egyleti pártfogó tisztségét töltötte be az 1830–1840-es években – és a többi említett uraság mellett még három Pesten élő nemes található, a másik kategóriában viszont például Széchenyi István, Károlyi György és Lajos, Sándor Móric és Festetics Leó grófok, valamint egyetemi professzorok, orvosok és gyógyszerészek, királyi és városi tisztviselők, továbbá nemesített polgárok (nagykereskedők és kézművesmesterek). A teljes tagság négyötödét kitevő többség pedig, akiknek nevét a német nyelvű forrás von nélkül írja, egyharmadrészt a választott polgárság tagjai közül került ki, és a többiek is a Bel- vagy Lipótvárosban házbirtokos kereskedők vagy céhes kézművesek (többek között ács, pék, kovács, építész). A választott polgárság – vagyis a rendi polgárság vezető testülete – és az egylet közötti szoros kapcsolatot sugallja, hogy a társaság fő- és allövészmesterei az 1810-es évektől mindvégig egyúttal e szervezet tagjai is voltak. Ezt jelzi az is, hogy 1820-as 29 30

A lőtáblákat a Pozsonyi Városi Múzeum őrzi. BFL X. 234. 4–5.

161


években épült (második, az 1838-as árvíztől elpusztított) lövölde építésének vezetői között a társaság elöljáróin kívül a városi szószóló (tehát a választott polgárság vezetője) szerepelt, és hogy az 1824-es alapkőletételről szóló iraton az electa communitas teljes névsorát is feltüntették.31 Éppen egy választott polgár, Kehrer József tímármester esetében kerülhetünk közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mennyire volt fontos és mit is jelentett a lövészegyesület a tagok számára. Kehrer után ugyanis jelentős mennyiségű irathagyaték maradt fönn – tudtom szerint ő az egyetlen korabeli pesti kézművesmester, akinek ismerjük kéziratgyűjteményét –, melyben több irat a lövészegyletre vonatkozik.32 Ezek nemcsak az egylet (a városi tanács által 1821-ben jóváhagyott) alapszabályának másolatát tartalmazzák, hanem ennél személyesebb érintettséget is tükröznek. Több irat utal ugyanis az 1829-es augusztusi, Orczy Lőrinc névnapja alkalmából tartott nagyszabású, öt napon át tartó lövészversenyre, melyen két céltáblára lehetett lőni, és amelynek végén a városi tanács az egylet tiszteletére bált is szervezett. Figyelemre méltó, hogy a lövészet résztvevőinek külön díjat kellett fizetniük (a „főcéltáblára” lövőknek 1 pengőforintot, az „Inventions-Scheibe” – talán egy rajzolt kép? – esetében 30 pengőkrajcárt), és ez felveti azt a kérdést, hogy mi célt szolgált az állandó, éves tagdíj? Ennek ellenére nagyszámú – céltáblánként 1714, illetve 2658 – lövés dördült el a 154 résztvevő fegyveréből.33 Kehrer számára az adta az esemény jelentőségét, hogy a főcéltáblán az ő lövései sikerültek a legpontosabban (utána két Orczy báró, egy-egy üvegesmester és vaskereskedő polgártársa következett), aminek nyomán 12 aranydukáttal és egy serleggel lett gazdagabb. Szétosztottak továbbá néhány tucat emlékérmet is, amit a legsikeresebb lövészeken kívül a „lövészet barátai” kaptak. A nagy mennyiségű megőrzött irat azt sejteti, hogy a tímármester roppant büszke lehetett eredményes lőtudására. Kehrer más években is részt vett a polgári lövészeteken, ezekről azonban nem saját dicsőségét tette el emlékként, hanem 1820-ban „Kaiser Frantzens” (Ferenc császár) szavait, aki a pesti lövészverseny elrendelésekor név szerint említette az egylet vezetőit, köztük az akkor éppen helyettes főlövészmesteri posztot betöltő Kehrert; 1832-ben pedig saját rajzát, mely a lövölde díszítését ábrázolja.34 Ezek a tények azt sugallják, hogy (a Vakok Intézetének pénztárnoki tisztségét is betöltő) Kehrer identitásában a lövészegylet fontos szerepet játszott, talán azzal összefüggésben, hogy saját eredményessége révén a főnemesekkel és nemesekkel került egy csoportba, akit még az uralkodó is „számon tart”. BFL X. 234. 1. Jos[eph] Kehrers Sammlung von Miscellen (OSzK Kézirattár, Fol. Germ. 1561.). 33 A lövészeteken részt vettek nagy számát közvetetten igazolja egy későbbi adat, mely szerint Frankendorfer Pál nagykereskedő terézvárosi (Erdősori) házát azért lehet csak alacsony értéken eladni 1843-ben, mert „a kérdéses ház a polgári lövészpályának tőszomszédságában lévén, a folytonos puska- és mozsárdörgések miatt nem igen akadhatni vevőre, kivált olyanra, aki a becsárnál többet ígérne” (BFL Test. 4054 AN.). 34 A lövölde felirata: „Das war ein Schuss! Davon wird man noch reden in den spät’sten Zeiten” – kb. „Ez volt aztán a lövés! Erről még soká fognak beszélni az emberek”. – Tell Vilmos neve után szerepelt! Nem valószínű, hogy a több más irat tanúsága szerint királyhű Kehrer tisztában lett volna a Tell nevéhez kapcsolódó politikai sugallattal; számára inkább a lövészet mint sikeres egyéni (sport)teljesítmény lehetett a fontos, ami magyarázhatja, hogy iratgyűjtemény formájában saját sikerét is megörökítette. Feltűnő egyébként, hogy a századfordulón a Délvidékről (Újvidékről) Pestre települt tímármester az egyik iratban Ferencet nem királynak, hanem „császár”-nak nevezi. 31 32

162

a pesti polgári lövészegylet

A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, a lövészegylet tagsága lassú gyarapodást mutatott. Blaskovits kalendáriumának – nyilván kerekített – adatai 1837 és 1840 között 250, 1841 és 1847 között viszont 300 fős taglétszámot közöltek. Ez a létszám ugyanakkor a lövészet és az ehhez kapcsolódó szórakozás szűk körre korlátozottságát mutatja, akár a város lakosságához, akár a – potenciálisan leginkább „megcélzott” – polgárság 1800 fő körüli számához viszonyítunk. A társaság egyesületszerű működésének további bizonyítéka, hogy éves tagdíjat kellett fizetni, mely az 1830-as évekbeli 15 forintról 1843-ra és az évtized hátralévő részére 12 forintra csökkent (pengőben). Mindez az egyesület társadalmi rangját is kifejezi, hiszen ez az összeg számottevően kevesebb, mint a Nemzeti Casino éves tagdíja, egy szinten van azonban a másik, főleg a polgárság számára létrejött egylet, a Mercantil Casino 10 pengőforintos tagdíjával (Blaskovits 1837–1847). A tagság gyarapodásának egyik forrása az lehetett, hogy a céllövészeteken korábban lövészként részt vett személyek később – talán „kiöregedésük” után – is tagok maradtak, vélhetően a társas együttlétet lehetővé tevő alkalmak miatt. Erre lehet következtetni a társaság 1830-ban kiadott (az új lövészek nevét évente közlő) könyvében közölt névsorból, ha ezt az 1840-es listával hasonlítjuk össze. Bár a kötetben számos hiba előfordul (ugyanazt a személyt néhány esetben egymás utáni években is megnevezi, emellett helytelenül közöl keresztneveket), ám így is árulkodó adat, hogy az 1840ben Schützen-Freundként besorolt tagok közül mintegy húszan korábban aktív résztvevői voltak a lövészetnek. Több jel is amellett szól, hogy a városi lövészegylet polgári identitást közvetített. Erre utal az, hogy több évben is a társaság „biztosaként” (Commissär) említik a források a város polgármesterét, ez pedig azt sugallja, hogy az egylet a város „kebelébe” tartozónak számított. (Ugyanígy – személytől függetlenül – a polgármesteri funkcióhoz kötődött például a városi „nemzeti iskolák” igazgatósága és a királyi Szépítési Biztosság alelnöksége is.) A lövészegylet egyleti minőségét jelzi, hogy titkára és pénztárnoka is volt, és azt is tudjuk, hogy vezetőit választotta, legalábbis erre utal az 1838. július 29-re datált Schützenmeister-Wahl kifejezés. Szintén a polgáriságra utal, hogy a társaság saját kiadásában almanachot jelentetett meg 1830-ban – egy évvel azután, hogy a város egyik középtisztviselője magyar nyelven városismertető könyvet adott ki (Patacsich 1831), majd ugyanő a török kiűzése óta Pesten felvett összes polgár nevét tartalmazó könyvet állított össze, hogy ezzel emléket állítson azoknak, akik „szorgalmukkal és vállalkozószellemükkel” a város felemelkedéséért a legtöbbet tették (Patacsich 1834). E kiadványok azért állíthatók párhuzamba, mert korai bizonyítékai annak a törekvésnek, hogy a polgár saját magát historizálja (Gyáni 1997). Az almanach ugyanis nemcsak terjedelmét tekintve feltűnően nagy (mintegy 200 oldalas), hanem tartalmában is jóval szélesebb kitekintésű, mint akár a más városokból fennmaradt lövészegyleti kiadványok, akár más egyesületek jelentései, számadásai. A pesti lövész-almanach ugyanis a lövészet szabályain, az egylet tagjainak nevén kívül számos, az olvasó művelésére szánt műfajt tartalmaz: elbeszéli a polgári lövészkedés hosszú múltra visszatekintő európai történetét (külön megemlékezve az

163


1346-os crécyi csatáról); a Habsburg Monarchia területén működő lövészegyletek kialakulását és funkcióváltozását; „hazafias novellát”, verseket, a polgári lövészetet dicsőítő dalszövegeket közöl (kottával együtt!); és ismerteti a más magyarországi városokban fennállt lövészegyletek tisztikarát is. Pest vonatkozásában pedig részletesen előadja a városi lövészet történetét, a lövölde (Schiess-stätte) megalapítását és az azóta lezajlott lőversenyek bajnokainak nevét. Ez a részletesség nehezen magyarázható mással, mint hogy a szerző megjelölése nélkül kiadott kötet összeállítói komoly jelentőséget tulajdonítottak társaságuknak, mind a múltat, mind a jelent illetően (Scheiben-Schützen-Almanach 1830). Arra nézve nincs információnk, hogy az 1830-as az egyetlen megjelent kötet volt-e, vagy esetleg egy (éves?) rendszerességgel napvilágot látott sorozat része. A pesti lövészegylet összetételének elemzése megerősíti tehát a fent említett állítást, hogy ez az egyesülettípus az eltérő rendi helyzetűek kapcsolattartásának keretévé vált a reformkorban. Egy sajtóbeszámoló arról tudósít, hogy 1832-ben – vagyis éppen negyven évvel azután, hogy Ferenc király koronázásakor maga is részt vett „kimondhatatlan keggyel a polgári lövészek rendszeres gyakorlati s mulatozásiban”35 – ünnepi lövészetet tartottak. Az ünnepség alkalmából a lövöldét gazdagon feldíszítették, majd az ebéd utáni „rendes céllövést” követően este kilenc óráig folyt Orczy Lőrinc főlövész vezetésével a vidám mulatozás. A beszámoló alapján úgy látszik, hogy az esemény a városi polgárság öntudatát fokozó, kidolgozott rituálé lehetett. 36 A lövészkedés baráti jellegét mutatja, hogy az Orczy névnapján tartott versenyen nem csupán a legjobbnak, hanem a legeredményesebb harminc lövésznek szántak emlékérmet, noha a lövések kétharmada még a céltáblát sem találta el. Az ilyen adatok nem árulnak azonban el sokat arról, hogy milyen társadalomkép húzódott meg e demonstratív együttmutatkozás mögött; arról, hogy milyen lehetett a főnemes főlövész és a választott polgár-kézműves tag viszonya. A nagyváradi egylet 1835-ös alapításakor a magát „Nagyvárad polgáraként” meghatározó allövészmester ünnepi beszédében az emberi test részeinek mint a társadalom egymással funkcionális viszonyban álló csoportjainak ókori eredetű, jól ismert hasonlatát idézte, és arra hivatkozott, hogy „az alsóbb tagoknak munkájokra nézve” szükségük van „a nemesebb tagokra”, ezért kértek fel nemeseket az egylet vezetésére. Miután pedig az utóbbiak elfogadták a felkérést: „szerencséseknek mondjuk magunkat, hogy polgári rendünket meg nem vetettétek, hanem jeles példát mutattok arra, hogy a hazának minden tagjai, ki-ki a maga állásához képest mint ugyanazon testnek” részei.37 Nincs bizonyítékunk arra, hogy Nagyváradon és Pesten hasonló lett volna a viszonylat nemesek és polgárok között, sőt joggal feltételezhetjük, hogy az ország 35 Állítólag éppen a (hatvannégy éves) uralkodó lőtt a legjobban, ami némi gyanút ébreszthet a mai olvasóban. Az viszont önmagában is a polgári lövészkedés korabeli jelentőségét bizonyítja, hogy a király vállalta, hogy megfordul ebben a társadalmi környezetben, egy szintre helyezkedve a polgárokkal. A szimbolikus gesztus talán azzal is összefügg, hogy elődje, II. Lipót egy ideig a polgárság támogatását kereste az ellenzéki nemesi mozgalom ellenében (Mályusz 1931). 36 Jelenkor, 1832. 54. (júl. 7.). 37 NvLE 1835.

164

a pesti nemzeti vívóiskola, a testgyakorló intézet és a lovaglóiskola

leginkább urbanizált és polgárosult városában kevésbé voltak rendiesek a viszonyok a lakosság csoportjai között. Ám az idézett, nagyfokú szervilitást tanúsító szónoklat azt mutatja, hogy az egyesületekben a különböző rendi állásúak kapcsolatában az egyenlőség elve és a patriarchális viszony sajátosan ötvöződhetett.38

4.4. A Pesti Nemzeti Vívóiskola, a Testgyakorló Intézet és a Lovaglóiskola Míg a lövészegylet működését elemezve azt találtuk, hogy a katonai végcél helyét mindinkább a közös szórakozás vette át, a testedzés ekkor kialakult, illetve elterjedt új formáiban eleve a civil életben való helytállás erényeit hangsúlyozták e törekvések hirdetői. Az ezeket megfogalmazó szerveződések szintén egyesületi formában jöttek létre (e partikuláris célok megvalósítására másként nehezen szerezhettek volna kellő pénztámogatást), és noha nem tudunk arról, hogy rendszeres időközönként összejövő társaságokként működtek volna, a testedzést az erkölcsnemesítéssel összekapcsoló propagandájuk miatt leginkább még a társaskörök rokonainak tekinthetjük őket. A társas viselkedés szabályainak, pontosabban ezek egy sajátos típusának átadását tekintette feladatának egy további egyesületszerű intézmény: a vívóiskola is. Az iskola – saját kiadványként közzétett névkönyvében (PNVI 1836) közölt alapszabálya szerint – azt a célt tűzte ki, hogy a „vívó-mesterség” tanításában vállal szerepet, mely eszköze a „mindennemű erkölcstelenségeknek, alacsony pajzánságoknak, verekedéseknek s más efféle nemesen nevelt s gondolkodó polgárhoz illetlen lealacsonyítások” meggátolásának, egyben „a valódi férjfiúságnak s kifejlendő testi erőnek legbiztosabb eszközlője”. A „polgár” szó használata a szövegben nem üres szóvirág. Az alapszabály utolsó pontja szerint „ezen intézet polgári alkotványú lévén, tanítványok […] csupán 38 Könyvemben csupán az említés szintén érintek néhány olyan pesti egyesületet, mely a társasegyletek eddig ismertetett funkcióival ellentétben erőteljes politikai szerepet vállalt a reformkor végén. Azért szánok csekély terjedelmet ezeknek az intézményeknek, mert megítélésem szerint tevékenységük más összefüggések – a közélet egyre erősebb átpolitizálódása, illetve a politikai törekvések polarizálódása és kikristályosodása, vagyis a pártosodás – közt értelmezhető, és tagságuk is döntően országos, mintsem városi bázisú volt. Emellett ezek működése a szakirodalomban régtől ismert, kidolgozott. Közülük a Nemzeti Kör 1841-ben jött létre, egy 1837-ben keletkezett irodalom- és kultúrapártoló társaskörből átalakulva. Az egyesületi formaságokat is követő szervezet tagsága a pesti ellenzéki nemesség és a honorácior foglalkozások képviselőiből állt, de például alelnökévé választott Holovich Boldizsár személyében egy pesti tanácsnokot. A belső viták hatására 1845-ben kivált belőle a mérsékeltebb csoport, és gróf Ráday Gedeon vezetésével megalakította a Pesti Kört, de 1847 januárjában a két kör újra egyesült Ellenzéki Kör néven, és azután ez utóbbi vált az ellenzék országos szervezetévé. Szintén a Nemzeti Kör egy részéből szerveződött meg 1845 őszén a Közhasznú Gyülde, mely statútumában politikamentes társasegyletként határozta meg magát, mégis a kormánypárti politizálás háttérszervezeteként működött. A Gyüldébe a kormányhű politikusok egy része és a szervezésben fontos szerepet vállalt katolikus egyházi személyek (nagyrészt kanonokok) mellett nem elhanyagolható számban pesti városlakók is beléptek, így a kereskedelmi élet olyan fontos szereplői, mint Kanitz Manó, Kunewalder Fülöp és a Wodianer testvérek, a pesti könyvkereskedők és nyomdászok többsége, Marastoni Jakab festő, több városi tanácsnok és középszintű tisztviselő (KGy 1846; Dénes 1989: 103–105.). A Konzervatív Párt ebből a szervezetből nőtt ki 1846 őszén.

165


a polgári rendből vétethetnek fel”, melyhez további kritérium, hogy az illetőnek „ne legyen tehetsége saját költségén tanulni”, becsületes magaviseletéről mutasson bizonyítványt, és hogy „ne legyen házi, vagy akármely nemű szolgacseléd”. Mindez azért érdemel figyelmet, mert a „polgár” szó két, világosan eltérő jelentése között állít fel logikai kapcsolatot – a rendi értelemben vett polgárság és az egyesület belső működését jellemző liberális alkotmányosság között. Ráadásul a beíratható fiúk családjának társadalmi helyzetét viszonylag szűk sávban határozza meg, kizárva az úri társaság felé törekvő tehetős polgárságot. Nem ismerjük a kezdetben a belvárosi Szeminárium utcában, majd a lipót városi Bálvány utcai Marczibányi-házban működű vívóiskolában tanított ifjak névsorát, azt azonban tudjuk, hogy az egylet tagjai döntően főnemesek és „aranykulcsos” királyi kamarások voltak. Az eredetileg 1825-ben gróf Keglevich István magánkezdeményezéseként keletkezett és saját vagyonából támogatott iskola javára utóbb többen is adakoztak, így „az örökös megalapításnak” (értsd: a nem az alkalmi adakozások szeszélyétől függő, hanem kamatjövedelmen alapuló működésnek) is kialakultak az esélyei, márpedig „elkerülhetetlenül szükséges […] más mívelt országok példája után honunkban is egy ily intézet felállítását kieszközleni”. Bár a gróf Keglevich család vezetése továbbra is megmaradt – a közadakozás Keglevich Sándor felhívására indult meg, az 1832-es első közgyűlést Keglevich László vezette, az utóbbi 1835. februári halálát követően, 1836-ban pedig fivére, Keglevich Gábor (a későbbi koronaőr) lett az intézmény első elnöke39 –, a szervezet egyesületi formát öltött: alapszabályokat nyomtatott és tett nyilvánossá, szervezete azonos jogú „részesekből”, (a kamatok befizetésére felügyelő) választmányból és tisztségviselőkből (elnök, igazgató) állt, noha a vezetőség elszámoltatását nem említi a rövid és részben az iskola működtetését szabályozó statútum. A vezetőség társadalmi szempontból a korabeli mércéhez képest viszonylag homogén (főnemesi, illetve a pesti országos intézményekhez kötődő köznemesi) összetételű volt. Festetits Ágoston, Ráday Gedeon grófok, Prónay Albert és Wenkheim Béla báró, Kempelen Gyula és – a Nemzeti Casino kapcsán már említett – Laczkovich József 1838 és 1848 között folyamatosan, Apponyi György, Forgách Lajos, Széchenyi István és Zichy Edmund grófok, Orczy Lajos és Wesselényi Miklós bárók, Almásy József, Ürményi László és József köznemesek pedig ennél rövidebb ideig voltak a választmány tagjai, vagy viseltek igazgatói (aligazgatói) tisztséget. Politikai szempontból viszont rendkívül heterogén a névsor, melyben az újkonzervatív Apponyitól Széchenyin keresztül a Kossuthtal szövetséges Rádayig terjedt a főnemesek skálája, ha az 1847-ben hivatalban volt választmányt A főként Nógrád megyében birtokos Keglevich család vezetésével alakult meg egyébként Pesten, még 1827ben a Nemzeti Casino vetélytársaként (annál alacsonyabb, 25 forintos tagdíjjal) a Széchenyi által gúnyosan csak Csárdának nevezett intézmény (Simon 2000: 49.). Erről az egyletről azonban nem maradtak ránk források; feltehetően nem is szólították meg nyomtatványokkal a „közönséget”. A népes Keglevich család aránylag régóta kötődött Pesthez: egy Keglevich már 1783-ban polgári címet szerzett, és a reformkorban a Belvárosban két házat is birtokoltak (az egyiket a Városház téren). A Nemzeti Casinóba 1848-ig a család tíz férfitagját vették fel, köztük mind a négy, itt említett személyt. 39

166


tekintjük. A vívóiskola kötődését a Nemzeti Casinóhoz közvetett módon bizonyítja, hogy az 1843-ig hivatalban volt jegyző, Szekrényessy József ugyanebben az időben a casino levéltárnoki tisztségét is betöltötte (Blaskovits 1837–1847). A vívóiskolával több szempontból is éles kontrasztot mutat egy hasonló törekvések jegyében létrejött másik egyesületszerű intézmény, a testedzés támogatását felkaroló Testgyakorló Iskola. A két szervezet közös vonása, hogy a testkultúrát fejlesztő iskola köré szerveződött, mely egy-egy Pestre települt „szakember” (Friedrich Ferenc vívómester, illetve Clair Ignác, a „gymnastica nyilvános tanítója”, egyúttal szintén vívómester) oktató tevékenységére épült, és az intézmény tartós fennmaradása érdekében öltött egyesületi formát. A testnevelés és a testkultúra mint az egészséges iskolai nevelés része már a felvilágosodás korában kitüntetett figyelmet kapott. Magyarországon már a Ratio Educationis igyekezett előmozdítani és szabályozni a diákok iskolai tornáztatását, emellett a 18. század utolsó harmadára a testnevelés magyar nyelvű szakirodalma is megindult, kezdetben külföldi munkák fordításával (Földes 1977: 94–103.). Ám a tulajdonképpeni tornázás a svájci születésű, Pestalozzi-tanítvány Egger Vilmos 1817-ben alapított pesti „nyilvános tornagyakordájával” vette kezdetét. Iskolájának betiltását követően, több éves magántanári munka után az evangélikus gimnáziumban folytatta tevékenységét, ahol az evangélikus iskolák számára tantervet kidolgozó Schedius Lajos és a szintén Pestalozzit követő, iglói származású Tavassy (azelőtt Teichengräber) Lajos, a gimnázium tanára, majd igazgatója személyében a testnevelés iránt elkötelezett támogatókra talált (Földes 1977: 129–133.). Mindez azért érdekes, mert miközben egyikük neve sem fordul elő az 1833-ban megnyílt Clair-féle Pesti Gimnasztikai Iskola, majd az ennek kiszélesítésével létrejött Testgyakorló Intézet kapcsán, evangélikus (szepesi szász) személyek meghatározó szerepet játszottak az utóbbi működtetésében. Az igazgató, a lőcsei születésű Fuchs Keresztély a lembergi superintendens (egykori lőcsei professzor) Fuchs Sámuel fivére volt, egyben a pesti gyülekezet német alinspektora, a választmányi tag Fröhlich Frigyesnek pedig az apja született Szepesolasziban. Az intézmény létrehozását bejelentő 1840-es nyomtatvány hosszan elmélkedik a test és lélek egészségéről, valamint a civilizációval együtt járó elkényelmesedés – a test állapotára gyakorolt – kedvezőtlen hatásáról, és sorra veszi, hogy a gimnasztika a személyiség mely területeit fejleszti (TI 1840). Ez a „jótékony hatás” azonban az „emberiségre”, és nem a pesti lakosságra vagy annak valamilyen konkrétan (foglalkozásilag vagy a hierarchián belüli pozíció szerint) körülhatárolt csoportjára vonatkozik. Ennek megfelelően a május 1. és október 31. között folyó oktatásban részt vevő fiúk és lányok társadalmi állását sem határozza meg az egyesület. A tornaórák egyébként úgy zajlanak, hogy a fiúk és lányok felváltva, a hét három-három napján járnak az iskolába, és még a gyerekeket elkísérő személyek (feltehetően szülők) is

167


csak a napnak megfelelő neműek lehetnek.40 Az iskola nyilvánosságát a rendszeres vizsgák biztosítják, valamint a főfelügyeletre felkért polgármester személye. Az egyesület évente kétszer közgyűlést tart, háromévente újjáválasztja tisztviselőit és a választmányt, az igazgatók pedig elszámolással tartoznak a tagoknak (a szöveg megfogalmazásában: a „részvényeseknek”). Hogy az intézmény egyesület jellegű, és nem részvénytársaság, az abból is látszik, hogy bár a „részvény” a tagokat egy-egy diáknak az iskolába való beíratására jogosítja fel, de másféle „haszonnal” nem jár, mint ahogy maga az iskola sem profitra törekvő szervezet. A vívóiskolától abban is eltért a testgyakorló iskola, hogy tagságát szélesebb társadalmi rétegekből toborozta. Az 1840-ben csatlakozott tagok mintegy harmada a más pesti kezdeményezések támogatóiként is ismert főnemesek közül került ki – ezen a listán is találkozunk például Széchenyi, Ráday Gedeon, Festetits Leó és Orczy György nevével. Néhány további tag a környéken birtokos köznemes családok sarja, vagy a hivataluknál fogva a városhoz kötődő nemes (Csekonich, Latinovits, Patay), de szerepel a listán például Gömöry Károly patikus veje, Leyritz Frigyes is.41 A tagok körében találunk ugyanakkor több nagykereskedőt és szakosodott kereskedőt is (így a sztearingyertyagyárat is alapító Fröhlich Frigyest, illetve a vaskereskedő Grossinger Lipótot, akinek családjáról a jótékony nőegylet kapcsán tettem említést). A társadalmilag erősen heterogén tagsághoz képest meglepő és a pesti egyesületi élet normáitól elütő vonás, hogy az egyesület vezetése szinte kizárólag ehhez a – többségükben a nemesi körökben is elfogadott, ám csak kisebbrészt Nemzeti Casino tag – „polgári” csoporthoz tartozó emberekből állt. Az 1840-es évek folyamán csupán a védnöki címet viselő Zichy Eduárd gróf, valamint az először 1846-ban említett elnök, Szentkirályi Mór sorolható a rendi elit tagjai közé. Az igazgató ezzel szemben a Pesten dohányáruraktárt fenntartó Fuchs Keresztély, az aligazgató a gyapottal és lennel nagykereskedést folytató, továbbá harisnyát gyártó Iszer Vencel Vilmos (1840 és 1846 között), majd (1846-tól) Zofahl Lőrinc építészmester volt. Az előbbi evangélikus, az utóbbiak katolikusok, így a vezetés „képlete” talán a keresztény felekezetek közötti paritást is kifejezi. A hattagú választmányban azonban az evangélikus voltak többségben, a már említett Fröhlichen kívül az egyleti orvosi, titoknoki, illetve pénztárnoki tisztséget is betöltő Kress Károly, Perlaky Sándor és Heckenast Gusztáv tartoztak a lutheránus egyházhoz. Vrányi Konstantin személyében egy görögkeleti, nemesített nagykereskedő is részt vett a választmány munkájában. A polgárinak minősíthető tagok egyletvezető tisztségeivel kontrasztot mutat, hogy a több „részvényt” is aláírók között csak főnemeseket és tekintélyes köznemesek találunk. Ez a különbség úgy értelmezhető, hogy míg az utóbbiak számára az Clair 1842-es közgyűlési beszámolója szerint abban az évben 117 fiú és 36 leány iratkozott be, ami több mint kétszerese az előző tanévi létszámnak (akkor 51 fiú és 18 lány járt az iskolába). Az elszámolás szerint „nyereséges” intézménynek 1841-ben több mint 1500 pengőforint bevétele volt; Pesti Hírlap, 110. (1842. jan. 20.) 44. 41 Leyritz 1845-ben a Bécsi Nemzeti Bank tisztviselője volt, azonos nevű apja, egy nyugalmazott ezredes (1815ben) Pesten élt. Ismerünk egy özvegy Leyritznét is, aki 1827-ben az Aldunasoron lányiskolát vezetett. BFL Test. 3976. AN.; Addressbuch 1815; Dorffinger 1827. 40

168


intézmény elsősorban a reprezentáció – a nyilvános, közcélú adakozás, illetve a többi adakozó közül való kiemelkedés – lehetőségét biztosította, addig az előbbiek inkább közvetlenül folytak bele az iskola ügyeinek intézésébe. Nem világos e testgyakorló iskola viszonya egy Széchenyi nevéhez kötődő kezde ményezéshez: „egy Pesten felállítandó viaskodó-iskola (Fechtsaal), ugró-gyakorlás (voltigeur Schule) és anglus lopta-ház (Ballhaus) felállítására” irányuló törekvéshez. Az e célból kibocsátott, keltezetlen aláírási ív szerint „mind az ifjúság célirányos nevelésére, mind mindnyájunknak lelki s testi erőnk és épségünk kiformálására s fenntartására a férjfias testi-gyakorlások elmúlhatatlanul szükségesek lévén” kell egy ilyen intézményt létrehozni.42 Az a levél, melyet ebben az ügyben Széchenyi és a Magyar Gazdasági Egyesületet vezető gróf Károlyi György 1841 februárjában a nádorhoz küldött, arról számol be, hogy három évvel korábban gyűjtés (Subscription) indult a múzeum telkén egykor állt lovaglóiskola pótlására, több esztendővel azelőtt pedig egy labdaház (Ballhaus) és egy ezzel egybekötött testnevelő iskola (gymnastische Schule) létesítésére indult aláírás. Habár jelentős összeg összegyűlt, a levél írásáig ezek az intézmények mégsem jöttek létre. Széchenyiék azt kérték a nádortól, hogy mint a Szépítő Biztosság elnöke járuljon hozzá az intézmények megszületéséhez azzal, hogy a Biztosság tulajdonában lévő városi telkek valamelyikét ingyen vagy kedvezményes áron átengedi.43 József nádor támogató nyilatkozata után 1841 áprilisában létre is jött a szerződés a Biztosság és Széchenyi között, ám egy későbbi keltezetlen iratból az derül ki, hogy Széchenyi életében az intézmény nem alakult meg (amiért a város visszaperelte a gróf özvegyétől a telket).44 Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy ennek a sikertelen vállalkozásnak nincs köze a Clair-féle gimnasztikai iskolához, mely 1840. július elsejétől ténylegesen megkezdte működését. Ám ugyanebben az iratkötegben található egy Fuchs Keresztély által jegyzett aláírási ív „a pesti testgyakorló intézetre”, melyet ennek „kormányzó választmánya” bocsátott ki 1844 decemberében. Ennek szövege szerint azért szükséges az újabb aláírás, mert bár az iskola „eddigi működésének zsenge gyümölcsére örömmel tekintvén vissza”, de hogy az intézet „pénzerejének csekély volta miatt kora feloszlásra kárhoztatva ne legyen”, meg kell erősíteni anyagi állapotát.45 (A szöveg nem említi, hogy az 1840-ben alapított intézményre összeadott első tőkealapítványok hat évre szóltak, vagyis a – nem örökre szóló alapítású intézményekre általánosan jellemző – periodikus pénzhiány is az új felhívás okai között lehetett.) Ez az irat azért szerepelt a Széchenyi-féle kezdeményezéssel együtt, mert az özvegy erre – és egy, a „pesti köztelken építendő nemzeti lovagló-iskola” létrehozására 1837 októberében indult aláíró ívre – hivatkozott többek közt, amikor azt próbálta bizonyítani, hogy nem

42 43 44 45

MTA K 188/60. MTA K 188/53. MTA K 188/52, 57, 58. MTA K 188/55.

169


Széchenyin és társain múlott az intézmény megszervezésének kudarca.46 Az eset érdekessége, hogy a lovaglóiskola támogatására összegyűlt pénz legnagyobbrészt nem a gimnasztikai iskolát támogató személyektől származott. Az utóbbi 48 fős tagságából csupán 12-en47 (nagyobbrészt főnemesek és csupán egyetlen polgári kereskedő) vettek részt az előbbi célra adakozó 109 személy nevét tartalmazó listán. A lovaglóiskola létesítésének ötlete alighanem a gazdasági egyesülettől származott. A felhívást az egyleti jegyző Kacskovics Lajos írta alá, és az összegyűlt tőke is nagyobbrészt annak tagjaitól – vagyis leginkább fő- és köznemes földbirtokosoktól – eredt, bár ezen a listán is feltűnik a nemesség köreibe befogadott polgári megélhetésű személyek csoportja. Arról a körről van szó, akik egy részét még a Nemzeti Casinóba is felvették, és amelyet polgári kereskedők (Burgmann Károly, Döring József, Fröhlich Frigyes, Halbauer János György, Heinrich János és Sámuel, Kappel Frigyes, Pscherer Miklós, Sartory János György és Valero Antal), Pregardt János patikus, nemesi címet viselő, de részben vagy egészben polgári megélhetésű polgárok (Gömöry Károly patikus, Mayerffy Ferenc haszonbérlő, Tüköry József ácsmester) és a városi igazgatásból királyi hivatalnokká emelt tisztviselők (Steinbach Ferenc és Havas József ) alkottak. Az említett intézmények elemzése alapján leszűrhető az a tanulság, hogy a reformkor megteremtette Pesten a több vagy kevesebb hangsúllyal a civilizált (polgári) viselkedést is magával hordozó testgyakorlást céljául kitűző iskolákat. Ezek létrehozására – az alapítók állítása szerint a tőkehiány miatt – az egyesületi forma bizonyult a legreményteljesebb keretnek. Láttuk ugyanakkor, hogy az egyes kezdeményezések eltérő mértékben bizonyultak sikeresnek, és hogy talán érdekkapcsolat jelei is felfedezhetők köztük. A hasonlóságoknál jelentősebbek azonban a különbségek: a testgyakorlás hagyományos, a nemesi életvitelhez kötődő változatai – a vívás és a lovaglás – egyesületi keretek között is az urak ügye maradt, míg a „modern” (egykét emberöltővel korábban „felfedezett”) testnevelést felkaroló iskola a vállalkozó polgárság körében talált inkább támogatókra.

MTA K 188/51. Név szerint: Csekonics János, báró Forray Iván, Frölich Frigyes, gróf Károlyi György, Nákó János, báró Orczy György, Rigyetsky Pál, gróf Szapáry Ferenc és Vince, gróf Széchenyi István, gróf Sztáray Albert és gróf Zichy Ödön. 46 47

170

5. Kulturált szórakozás, tudomány- és művészettámogatás

A társas együttlétre és az ezen keresztül közvetített műveltségeszmény és társadalmi normák átadására szerveződött társasegyletek egyfajta specializálódásának tekinthetők azok az egyesületek, amelyek a tudomány vagy egy-egy műveltségi terület intézményesítését tűzték ki célul. Ezek a szervezetek egyszerre vállalták magukra a kultúra terjesztését, minő ségi fejlesztését, és végezték az adott területen munkálkodók szakmai szerveződésének irányítását és anyagi támogatását (olykor karitatív segélyezését). A kulturális és tudományos egyesületek előzményei Európa-szerte a felvilágosodás koráig vezethetők vissza. Magyarországon, illetve Pesten az itt vizsgált korszakban szerveződtek meg ezek az egyesületek, csekély kötődéssel az előző korszakhoz, annál erősebb szálakkal kapcsolódva a korabeli nyugat-európai, főként a bécsi hasonló intéz ményekhez. Történetük mindamellett azt bizonyítja, hogy magyarországi jelenlétük szervesen illeszkedett a reformkor szellemi életének változásaihoz is. Az alábbiakban előbb a tudományos, majd a kulturális (művészeti) egyesületeket tárgyalom. E két csoport összekapcsolását az indokolja, hogy mindkettő a szellemi élet valamely területén próbált eredményeket elérni (például újabb szellemi termékek létrehozását, vagy a meglévők minél szélesebb körhöz való eljuttatását), egyes esetekben – a humán területen működő társaságoknál – pedig a „tudományos” és a „kulturális” igény együtt jelentkezett. Másfelől viszont ez az osztályozás némileg önkéntes, hiszen a „tudományosság” igénye más csoportba sorolt egyletekre (például a feltalálásokat ösztönözni kívánó gazdasági egyletekre) is jellemző lehetett, és a kulturált (értsd: kifinomult, „nemes”) szórakoztatás mint célkitűzés is előfordult más szervezeteknél.

5.1. A pesti székhelyű tudományos társaságok A felvilágosodás egyes elveinek (társasság, a műveltség terjesztése) gyakorlatba ültetésében vezető szerepet játszó tudományos társaságok szervezése a 18. századi Európa összes fontos államában végbement, és Magyarországon is több erre irányuló kezdeményezésről tudunk (Im Hof 1995: 94–98.). Ezek története jól feldolgozott: a Magyar Tudományos Akadémia kétszáz éves jubileumi történeti monográfiájának kiadása óta újabb összefoglalás is napvilágot látott a kérdésről (R. Várkonyi 1975; Szelestei Nagy 1989; Somorjai 1997). Ezekből témánk vonatkozásában fontos

171

kulturált szórakozás, tudomány- és művészettámogatás

tanulság, hogy a számos sikertelen tervezet és kísérlet közül a többség Pozsonyt választotta a társaság székhelyéül, bár tudunk olyan tervezetről is, amely Bécset (tehát nem az akkori ország fővárosát, hanem – a fejedelmi udvarokhoz kötődő társaságok hagyományához inkább illeszkedve – az uralkodó udvarát) képzelte el az intézmény lehetséges központjául. Feltűnő ehhez képest, hogy Fischer Dániel késmárki orvos (Szepes megyei tiszti orvos) 1730-ban Pesten, az augusztusi vásáron tette közzé tudományos társaság megalakítását indítványozó nyomtatott felhívását, melyet aztán Frankfurtban és Lipcsében is terjesztett a „német tudósok” segítségének reményében (Schuster 1815: 110–111.). Ebből azonban nem következtethetünk egyértelműen arra, hogy a szerző az akkor néhány ezres lakosú Pestet szemelte ki erre a feladatra. Az országos hivatalok és az egyetem Budára, illetve Pestre helyeződésével aztán mind magától értetődőbbé vált, hogy a létrehozandó társaságnak Pesten kell működnie. 1802 márciusában például Pesten működött együtt több egyetemi tanár (Winterl Jakab József, Tomcsányi Ádám, valamint a nőegylet kapcsán már említett Schedius Lajos és Kitaibel Pál), arra törekedve, hogy a „természettudományok, a gazdászat és az orvostudomány művelésére” társaságot hozzon létre egy, az abban az évben névtelenül (valójában Schedius fogalmazásában) megjelent tervezet szellemében (Schuster 1815: 125–126.; Schedius 1802). A Magyar Tudós Társaság (1848-tól új nevén: Magyar Nemzeti Akadémia) megalapításának története jól ismert: magánkezdeményezésre és magánadományokból (Széchenyi és más mágnások pénzéből) született meg az 1825–27-es országgyűlésen, majd több éves szervezés után 1831-ben kezdte meg működését. Megalakulásától kezdve vita folyt arról, hogy (jellege szerint korlátozottabb tevékenységet folytató) nyelvművelő társaság legyen-e, vagy a nyugat-európai országokra jellemző és a tudományosság akkor korszerűnek számító felfogását tükröző akadémia, mely a tudományos ismeretek gyakorlati (sőt a nemzeti célokra történő) alkalmazását is feladatának tekinti. Ez a két álláspont nem csupán az ország nagyobb önállóságát kivívni, illetve akadályozni próbáló politikai irányzatokat tükrözte, hanem – egy másik szinten – a tudományos társaságok „közhasznúságának” egy hagyományosabb és egy újabb felfogását is. A huzavona eredményeként kompromisszum született, és a létrehozott intézmény nem az akadémia, hanem a társaság nevet kapta, de tevékenységében és tagjai közt a humán- és a reáltudományok (elsősorban magyar nyelvű) művelése is helyet kapott – bár (szintén a kormánynak tett) politikai engedményként a vallást és a politikát az alapszabály kizárta a megvitatható kérdések közül (R. Várkonyi 1975: 25–27.). A társaság működésében kezdettől alapvetően a nemzeti nyelvre és kultúrára fektetett hangsúly dominált. Ez egyaránt megnyilvánult a külsőségekben (például a közgyűlési meghívók már 1832-ben, majd attól kezdve folyamatosan abban a kedvezményben részesítik a „magyar öltözetben megjelenőket”, hogy a „palotában” foglalhatnak helyet, ellentétben a másféle ruházatúakkal, akik a „galériáról” hallgathatják az előadásokat), valamint a tulajdonképpeni tevékenységben. Az utóbbira példa, hogy az éves rendszerességgel kiírt „jutalomkérdések” többsége valamilyen módon kötődött

172

a pesti székhelyű tudományos társaságok

a „haza és haladás” ügyének tudományos szolgálatához. 1831-ben a „históriai kérdés” a magyarországi városok nemzetre gyakorolt hatásának történetére vonatkozott, 1834-ben a pszichológiának „a felsőbb és az alsóbb néposztályok célirányos erkölcsi és polgári nevelésére” gyakorolt befolyását és az ebben rejlő lehetőségeket kutatta a filozófiai pályakérdés, 1836-ban arra az (aktuálpolitikai ízű) jogtörténeti kérdésre kellett választ adni, hogy „az ősi javak elidegenítése” mikor kezdődött a magyar törvénykezésben, és hogy milyen haszonnal és károkkal jár ez „a polgári társaságra [értsd: társadalomra – T. Á.]” nézve. 1837-ben pedig a nyelvtudományi kérdés irányult a „két hazában és hajdani magyar tartományokban [található] magyar hangzatú […] topographiai és családnevekre”. A társaság „rendes” (vagyis a tudományt művelő) tagjai között is a humán tárgyakkal foglalkozók voltak túlnyomó többségben. Ezt tekinthetjük szükségszerű adottságnak is (mivel ezen a területen szélesebb körből lehetett választani), de az igazgatóság preferenciájának is. Tény mindenesetre, hogy a statútumban az egyes osztályokra megállapított taglétszámot a reálosztályok esetében csak évekkel később sikerült feltölteni. Az is jellegzetes, hogy a Habsburg Birodalom többi tudományos társasága közül az itáliaiakban (a velenceiben és a milánóiban) – a von rangjelző szócska ritkább előfordulása alapján ítélve – a pestihez képest kevesebb volt a nemes származású tag, és több az egyetemi professzor, illetve az egyes tudományszakok képviseletére is inkább az egyensúly volt a jellemző (HSH 1847: 292–327.). A tudós társaság egy döntő szempont szerint azonban nem tekinthető egyesületnek: tagságát nem önkéntes jelentkezés alapján toborozta, hanem a – döntően nem tudósokból, hanem a politikai közélet szereplőiből álló – igazgatótanács javaslatára maga a közgyűlés kérte (vette) fel a tagokat. Tudunk arra is példát, hogy egy megszavazott tag – Horvát István – nem fogadta el a felkérést (R. Várkonyi 1975: 37.). Ezért könyvünk központi kérdésfelvetéseinek megfelelően a tagságösszetétel elemzésének is korlátozottabb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Az 1848 előtti tagok társadalmi helyzetét és törekvéseit elemző R. Várkonyi Ágnes a tagok két alapvető csoportja között tett különbséget: a tradicionális, polihisztor típusú, de elsősorban a humaniórákban otthon lévő tudósokat, akik gyakran nemes származásúak, vagy főnemesek alkalmazottai; illetve a világot járt, de a nemzet ügye iránt elkötelezett, az előbbiek tekintélyelvűségétől mentes, jobbára fiatalabb nemzedéket, melynek tagjai megélhetésükben és a tudomány művelésében is új utakat keresnek. Bár az összes tag jellemzését vagy a fenti kategória szerinti besorolását Várkonyi nem végezte el, nagyszámú elemzett példával illusztrálta a két típust és a különféle átmeneti eseteket. Ugyanakkor az egyesületekre jellemző az a jelenség, ahogy a szakmai munkát valamilyen választott „civil”, „laikus” testület ellenőrzi. Például a szegénygyermekkórháznál figyelhettünk meg ilyet, a választmány és az orvosi személyzet viszonyában. A tudós társaságnál a tagság kategóriáival alkották meg ezt a szerepmegosztást. Az 1831-es alapszabály ugyanis különbséget tett egyfelől a huszonöt tagú „igazgató tanács” tagjai – akik „az ország négy rendei közül választatnak” –, másfelől a „rendes tagok” és a „levelező tagok” között, akik „a tanult férfiak rendéből valók”. (Amint az előzőekben

173


már utaltam rá, az utóbbiak végzik a tulajdonképpeni tudományos munkát: ők „ápolják” a magyar nyelvet, pályázatokat írnak ki és bírálnak. A rendes tagok és levelező tagok közötti viszony lényegében megfelelt a mai szabályoknak.) Negyedik kategóriaként létrehozták a „tiszteleti tagok” csoportját is. Ennek társadalmi helyzete a két fenti tagsági csoport közé esett, amennyiben olyan „nagy tekintetű férfiak” alkották, akik magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású tudományos műveikkel is hírt szereztek maguknak (MTT 1831). A tudós társaság történetének 1848 előtti szakaszában minden tagkategória maga választotta meg – üresedés esetén – az új tagokat, ám az első alkalommal, a megalakulást követően még az igazgató tagok jelölték ki tagokat, őket pedig a négy alapító (Széchenyi és három társa). A korszak végén az igazgató tagok néhány kivételtől eltekintve az országos politikai elit tagjai voltak, akik közül egyedül gróf Cziráky Antal országbíró számíthatott a korabeli mérce szerint tudósnak is (az egyetem elöljárója volt, és ott jogot adott elő). Ám a többi pesti egyesülettel minimális az átfedés, Széchenyin kívül csupán az egyszerre igazgató tag és tiszteleti tag gróf Károlyi György és Schedius Lajos játszott szerepet más egyesületben. Könyvünk kérdésfeltevései szempontjából különösen figyelemreméltó az, ahogyan a társaság Pest városához viszonyult. Az alapszabály szerint „több fontos okból állapította meg a hazai törvény, hogy a tudós társaság állandó helye […] Pest városában légyen”, és arra is utalt a szöveg, hogy a későbbiekben önálló székházat próbál szerezni magának a városban. Eleinte a társaság a vármegyeházban tartotta üléseit, ami tükrözi a testület nemesi jellegét, másfelől a vármegye a városi társadalmi közéletben játszott szerepének újabb síkját is jelzi. (Az előzőekben láttuk, hogy a takarékpénztár és a vakok intézete is megyei pártfogással jött létre.) A pesti székhely és az országos kisugárzású tevékenység kompromisszumaként határozott úgy a statútum, hogy minden osztály tagjainak fele „Pesten és Budán s ezen két város szomszédságában” lakjon, „mind azért, mivel több s terhesebb hivatalokat viselnek, mind pedig, mivel előttek több szükséges segédeszközök használhatása áll”. További indok, hogy mivel a társaság célja „a magyar literatúra előmenetelén munkálkodás”, így a helyi tagok „a hetenkint tartandó kisebb gyűlésekben megjelenni kötelesek”. Ezeket úgy értelmezhetjük, hogy az érdemi munka feltétele a rendszeresség (a kisgyűlések), ezt pedig csak a helyben lakó tagokra lehet építeni (MTT 1831). Több vonatkozásban a Magyar Tudós Társasághoz hasonlóan működött az 1836ban alakult Kisfaludy Társaság is. Az egyesületekre jellemzően alapszabályt fogadott el, tagokat vett fel (kiválasztásuk „társadalmi” előfeltételeiről és módjáról viszont nem szólt a statútum), tevékenységéről rendszeresen tájékoztatta a közvéleményt, „rendes gyűléseket” és „közüléseket” tartott. Ezeken az évente tartott közüléseken hirdették ki ünnepélyesen a pályázatok eredményeit, az előbbiek pedig az érdemi szakmai tanácskozások színhelyei voltak (Kéky 1936). Abban is emlékeztetett viszont a társaság szerkezete az akadémiáéra, hogy itt sem a jelentkező önkéntes elhatározásán múlott a felvétel, hanem a korábbi tagok kértek fel az irodalmi életben kiválóságot mutatott személyeket. Ez az eljárás megkérdőjelezi ugyan, hogy a két társaságot a

174


tagságukat liberális elv szerint toborzó modern polgári egyesületek közé soroljuk, másfelől viszont logikus. Ezek a szervezetek ugyanis nem a minél nagyobb, mert minél több tagsági díjat hozó, nagy taglétszámban voltak érdekeltek – tagdíjat itt nem is kellett fizetni –, hanem abban, hogy tagjaik tevékenyen végezzék a vállalt feladatot. Elvben elképzelhető lett volna, hogy ezek a társaságok is kettős tagkategóriával – pénzadakozással hozzájáruló támogatókkal, valamint aktivistákkal – alakultak volna meg, ám a két statútum „nagylelkű hazafiak áldozatára” (MTT), illetve „nemes lelkű hazafiak által teendő ajánlatok kamataira” (Kisfaludy Társaság) alapozta működését. (Az utóbbi ezt a Kisfaludy-életmű kiadásából befolyt jövedelmekkel egészítette ki.) Ennek talán az volt az oka, hogy az évenkénti pályadíjak kifizetéséhez jóval nagyobb összegre volt szükség annál, mint ami a tagdíjakból származhatott volna. Így a Kisfaludy Társaság is zárt, szakmai szervezetként működött, mely még annyi civil felügyeletet sem alakított saját ellenőrzésére, mint a Magyar Tudós Társaság. Mindkettő a nádort kérte fel pártfogójának. A magát kezdetben „jutalmazó társaságnak” deklaráló, majd 1841-től „szépirodalmi intézetnek” nevező Kisfaludy Társaság 1844-től éppen a védnöki tisztség létrehozásától számíthatott a „nyilvános jogú intézetek” közé, és a nyilvánosság előtt publikálta eredményeit. A Kisfaludy Társaságra mégsem volt jellemző az a korabeli gondolkodásban gyökerező eszme, hogy egyben a különböző társadalmi helyzetű személyek szövetsége is; ehelyett inkább a szakmai szervezetek jegyeit viselte magán. Amiként a Magyar Tudós Társaság, úgy a természettudományos társaságok egy része sem kötődött szorosan Pesthez, mely inkább csak mint országos központ játszott szerepet működésükben. Ebből a szempontból különösen figyelemreméltók a magyar orvosok és természetvizsgálók rendszerint évenként megtartott vándorgyűlései, amely mozgalom első, 1841. májusában tartott pesti találkozóját követően tudatosan „kerülte” az ekkor már fővárosnak tekintett Pestet. Ehelyett – a mai „konferenciaturizmus” korai elődjeként – a tág értelemben vett ország jelentősebb vidéki városainak (1848 előtt rendre: Besztercebánya, Temesvár, Kolozsvár, Pécs, Kassa-Eperjes, Sopron) megismerésével kötötték össze a résztvevők szakmai munkáját. Bene Ferenc egyetemi orvosprofesszor kezdeményezésére alakult ki ez a gyakorlat, aki azt javasolta 1840 júliusában, az orvosi kar dékánválasztó ülésén, hogy a „társult tagok (membra collegiata) évenként kétszer jönnének össze, mégpedig egyszer Pesten májhó közepe táján, egyszer váltogatva országunk más és más városában september közepekor; miáltal a tagok országunkkal megösmerkedhetni bő alkalmat nyerhetnének” (Győri 1936: 412.). Egy keltezetlen irat nem csupán azt szögezi le, hogy a rendezvények egyik célja „a gyűlések helyének változtatásával a hazai vidékek helybeli ösmertetése is”, de a szóba jöhető színhelyek jellegére is utal: „minden következő gyűlésnek helyét, mely hazánk majd eme majd ama népesebb, vagy főbb iskoláival, s jelesebb intézetekkel, nem különben kitűnő természettani ritkaságokkal díszlő városa lehet”. Nem meglepő

SOSzL, A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának vándorgyűlései, 1. doboz 2.

175


ezek alapján, hogy a természettudósok iskolavárosokba látogattak el – a mozgalom tehát e specializált várostípus fejlődésének kísérőjelensége –, bár úgy tűnik, a szóba jöhető központok közül részint királyi jogakadémiákat (Kassa), jogi és bölcsészeti fakultást is fenntartó püspöki líceumokat (Pécs, Temesvár) és evangélikus líceumokat (Sopron, Eperjes) választottak, illetve olyanokat, ahol több felekezet is tartott fenn iskolákat (Besztercebánya, Kolozsvár). Ezek a rendezvények a korszakban divatos honismereti mozgalomhoz is kapcsolódtak, amit például az is jelez, hogy az 1845-ben Pécsett tartott nyolcadik vándorgyűlés egyszerre mutatott országos és helyi jegyeket: az egész országból odaérkezett orvosok, sebészek, patikusok, vegyészek és más „honorácior” foglalkozást űzők között felül voltak reprezentálva a Dél-Dunántúlról érkezettek. A gyűlés témája is elsőrendűen a helyi természeti kincsek vizsgálata és lehetséges felhasználása volt. Az is megállapítható, hogy ez a kezdeményezés is külföldi mintát követett – ám a német Naturforscher und Ärzte Versammlungok sorozata már a 18. évnél tartott, amikor a párhuzamos magyar megszerveződött (Győri 1936: 413.). A vándorgyűléseket is olykor „egyesületnek” nevezték a kortársaknak, annak ellenére, hogy nem volt sem tisztikarral is rendelkező állandó szervezetük, sem alapszabályuk. (A már 1841-ben elkészült és jóváhagyott „alapszabály” csupán fenntartásokkal tekinthető annak, mivel a rendezvény célján kívül az az évi gyűlés tervezett programját és a regisztráció módját tartalmazza, de nem utal a felvétel kritériumaira, tagdíjra, a tagok kötelességeire és jogaira.) Emellett a „tagság” fogalma is csupán jelképes értelemben használható, hiszen például a Besztercebányán 1842-ben, illetve Pécsett 1845-ben egybegyűlt 246, illetve 442 résztvevőből csupán 21 (a bizonytalan esetekkel együtt is csupán 24) személy volt jelen mindkét rendezvényen. A királyi magyar természettudományi társaság ezzel szemben folyamatosan működő és pesti székhelyű egyesületként jött létre. A két szervezet néhány hét különbséggel alakult meg Pesten 1841 tavaszán, mindkettőt pesti orvoskari professzor (Bene Ferenc, illetve Bugát Pál) kezdeményezte, és – amint a természettudományi társaság későbbi monográfusa rámutat – működésük kiegészítette egymást (Kátai 1866: 1–2.). A társaság esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy noha levéltári anyag a szervezet működéséről nem maradt fenn, fennállásának 25. évfordulóján az akkori titkár, Kátai Gábor a társaság jegyzőkönyvét lényegében részletesen kivonatolva A korszak fontosabb oktatási központjainak rekonstruálására lásd: Kornis 1927 (térképek a 480. oldal után), Mészáros 1988. Az 1842. évi gyűlésen a 246 résztvevő között 43-an voltak pestiek (többségükben „természettudósok”, de mellettük a nagykereskedő Karczag fivérek, Táncsics Mihály, Kánya Pál evangélikus lelkész-tanár vagy Fáy Gusztáv táblabíró is), 34-en viszont a helyszínt adó Besztercebányán laktak (főleg városi, kamarai és bányatisztviselők), és a többi „tag” nagyobb része is a környező felvidéki városokból (Selmecbánya, Breznóbánya, Losonc stb.) és megyékből jött (főként tisztiorvosok, gyógyszerészek, a felsőbb iskolák tanárai, valamint tisztviselők). Ezzel ellentétben az 1845-ös pécsi találkozón a helybeliek adták a 442 résztvevő közel 40%-át, és az 53 pesti és néhány más távolról érkezett mellett a többség a dél-dunántúli térség kisebb településeiből utazott a városba. A helyieknek a besztercebányait is meghaladóan magas aránya összefügg azzal is, hogy Pécsett az orvosok, gyógyszerészek és a reálismeretek más ágainak képviselői csak a hallgatóság negyedét tették ki (míg Besztercebányán a felét), magas volt azonban a papok és a vármegyei, illetve uradalmi tisztviselők aránya (MOTV 1842 és 1845).

176


megírta az egyesület történetét. E szöveg bőséges mennyiségű adatot tartalmaz a témánkba vágó kérdések megválaszolásához. A természettudományok művelését, népszerűsítését és az ország e szempontok szerinti vizsgálatát céljául kitűző KMTT tevékenysége erősen kötődött Pesthez. Ez abban nyilvánult meg, hogy – a magyar tudós társasággal ellentétben – fontosabb rendezvényeit a pesti vásárok idejére időzítette. Már a megalakulást is az 1841-es Medárd-napi vásár előtti napokban jelentették be, utána pedig rendszeresen a négy pesti országos vásár valamelyike idején vagy azt megelőzően tartották a köz- és nagygyűléseket: például 1842. március 14-én, 1843. június 10-én, augusztus 29-én, november 11-én, 1844. június 11-én, augusztus 24-én. Az egybeesés nem véletlen – Bugát Pál például 1841-ben azt javasolta, hogy az az évi Lipót-napi vásárra a társaság készüljön úgy, hogy azzal egyidejűleg tartson természettudományos „mutatványt”, mely által a közönség, főleg a gazdasági egyesület „különösen meghívandó személyzete részvétre gerjedjen, s nekünk szerencsénk legyen résztvevő s főleg pártoló tagokat nyerhetni” (Kátai 1866: 7.). Az egyesület megalakulásának hónapjában 134 rendes tagból állt, de két évvel később taglétszáma már majdnem kétszeresére nőtt. Tagjai elsősorban pesti és budai orvosok, sebészek és gyógyszerészek voltak, ám „műkedvelő” főurak és nemesek is csatlakoztak, akik egy része pesti ügyvéd volt. E társadalmi koalíciónak ebben az egyesületben is megvolt a rendeltetése: titkárnak Vajda Péter ügyvédet választották meg. A pénztárnok eleinte (1841–1843) – az egyesületek világában rendhagyó módon – egy pesti orvos és szülészmester, Mokossinyi Mihály lett, ám utána (1844–1847) Jurenák József személyében egy patikus következett; egyébként mindkettőt már korábban felvették a Nemzeti Casino tagjai közé. (Jurenák foglalkozása inkább megfelelhetett a pénztárnoki tisztségnek: egyszerre számított polgárinak és honoráciornak, és a pénz kezelésével kapcsolatban nagyobb jártasságot feltételezett.) Az 1847-es névsor azt is bizonyítja, hogy a különféle tagsági kategóriák segítségével sikerült széles támogatói kört megmozgatni. Az öt tiszteletbeli tag (köztük a dán, a szász király, továbbá a Stájerországot kormányzó János főherceg) mellett 41 pártoló tag (zömmel főnemesek és a katolikus püspöki kar tagjai) rangjával-nevével adott tekintélyt, illetve nyújtott anyagi hátteret az évi 6 pengőforintot fizető 144 rendes tagnak (KMTT 1847). A főurak és nemesek közvetlenül is fontos szolgálatot tettek a szervezetnek. A tiszteletbeli tagok közé felvett Sina báró kedvezményes áron szállította az érdekeltségébe tartozó Duna Gőzhajózási Társaság hajóján a temesvári természettudós vándorgyűlésre igyekvő KMTT-tagokat. Amikor pedig 1844-ben az országgyűlésre becikkelyezése (ezzel az országos elismertség, egyúttal a rendszeres anyagi támogatás elérése) érdekében küldöttséget küldött a társaság, ennek az alsótáblán követ tagtársak, Kubinyi Ferenc (az egyesület alelnöki, majd elnöki tisztét betöltő Kubinyi Ágoston Amint a részletes alapszabályok meghatározzák, az évente négyszer tartandó közgyűléseket „az elővásárok szombatján” kellett tartani, vagyis a kéthetes vásárok közepén. A pesti vásárok kezdőnapjaikról kapták nevüket: március 19. (József-napi), június 8. (Medárd-napi), augusztus 29. (János-napi) és november 15. (Lipót-napi). Az egyesület tisztségviselőit lásd: Gombocz 1941 (Függelék).

177


nemzeti múzeumi igazgató fivére) és Radvánszky Antal lettek tagjai, és ők ismertették a diétán az egyesület törekvéseit. (Az indítványt végül formai okokra hivatkozva napirendre sem tűzte a felsőtábla – Kátai 1866: 47.; Bényei 1998.) A természettudományi társaság története arra is jó példa, hogy az egyletté szerveződés és az elismerés hosszú folyamat eredménye. Még 1841 nyarán kezdeményezte a társaság, hogy a Helytartótanácstól kérjenek „oklevél-oszthatási képességet”, ám a kormányszék ezt azzal utasította el, hogy csak „magán egyesületnek” ismeri el, de nem „országosnak, közönségesnek”, mivel „felsőbb helyeken kijelentve s annak szokott módja szerint elösmerve nincsen”. A forrás szerint csak ezután vetődött fel az egyesület választmányában, hogy „társulatunk ne magános, hanem a kormánytól elismert legyen”, mivel „társaságunk tagjai nem oly független emberek, mint p. o. a gazdasági egyesület tagjai, kik gazdák s a kormánytól igen kevéssé függenek; mi nagyrészt egyetemi s más oskolabeli tanítókból, museumi felügyelőkből, gyógyszerészekből sat. állunk, kik függetlenséggel nem dicsekszenek […]”. A hivatalos jóváhagyástól pedig azt remélte az egyesület, hogy ezzel a társulat „mind hazánkban, mind a külföldön nagyobb fény és tekintetben álland, mind a gyarapodásra nagyobb reménnyel lesz”. A kezdeményezéshez pártfogót kellett találni és az alapszabályokat elfogadtatni. Az előbbi szerepre eredetileg a nádort szerették volna felkérni, majd fiát, István főherceget választották, aki ezt el is fogadta, és aki iránt az egyesület kitüntetett figyelmet tanúsított. Pesti látogatása idejére rendkívüli nagygyűlést és természettudományos bemutatót tervezett, ami azonban elmaradt, mivel az egyesületi vezetőknél kevésbé lelkes főherceg Pestet elkerülve egyenesen alcsúti birtokára sietett. A társaság végül 1844-ben kapta meg a hivatalos elismerést. A természettudományi társaság példája továbbá azt is mutatja, hogy olyan értelemben sem túlzás „egyesületi mozgalomról” beszélni az 1840-es években, hogy bizonyos egyesületek keresték és kiépítették a kapcsolatot egymással. A KMTT rendszeresen delegációval vett részt az orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlésein, melyet természettudományos közéletben folyamatosan aktív Kubinyi Ágoston alelnök, majd elnök vezetett. A két szervezet együttműködése nem szorítkozott a protokolláris formalitásokra. A vándorgyűlésekre készített kiadványok eladatlan példányainak értékesítését a természettudományi társulat – mint folyamatosan működő intézmény – vállalta magára, „cserébe” a vándorgyűléseken újabb tagok jelentkezésére számíthatott; Kolozsváron például „az erdélyi orvosok és természettudósok” közül 63-an kérték felvételüket. De nemcsak a szakmai egyesületekkel kooperált a természettudományi társaság: a Magyar Gazdasági Egyesülettel és az Iparegyesülettel is felvette a kapcsolatot (az előbbinek rögtön gyakorlati segítséget is nyújtott: irtószert javasolt a repce kártevői ellen). Ezekben az esetekben a kapcsolat felvételére olyan személyeket küldtek ki, akik mindkét társaságban tagok voltak, az Iparegyesület felé például a gyufa egyik változatának feltalálóját, a vegyész Irinyi Józsefet. Nem sikerült viszont együttműködni a másik természettudományos jellegű pesti egylettel, a Budapesti Királyi Orvosegyesülettel, amelynek vezetői 1842-ben elutasították a KMTT javaslatát a közös helyiség bérlésére (Kátai 1866: 12.).

178


Ez utóbbi szerveződés maga is szakmai konfliktusok nyomán alakult meg. Az egyetemi orvosi kar és a városban praktizáló orvosok viszályának következtében (és a hasonló bécsi szervezet mintáját követve) döntöttek létrehozása mellett az utóbbiak. A szakművelődés és a „collegialitas” ápolására kezdeményezett, 1837ben megalakult, de helytartótanácsi jóváhagyást csak 1842-ben nyert egyletbe állítólag egészen 1843-ig nem is lépett be az egyetemen is oktató orvos (Győry 1936: 411–412.). Ha ez a megállapítás helyes, akkor 1843-ban hirtelen érhette az egyesületet kimagasló megtiszteltetés azzal, hogy a nádor udvari orvosa – egyben az egyetemi orvosi fakultás tagja –, Jankovich Antal vállalta az elnöki tisztséget; őt 1847-ben az addigi alelnök, Wagner János orvos váltotta fel. Az egyesület „személyi politikájának” további érdekessége, hogy 1843-ban két fontos posztot is izraelita orvos töltött be: alelnök lett az alább még említendő Jakobovics Fülöp, az izraelita kórház igazgatója, a nagy becsben tartott könyvtár élére pedig Österreicher Eduárd került (aki valószínűsíthetően azonos a Mercantil Casino azonos nevű tagjával); 1844 után viszont nincs nyoma zsidó tagok tisztségviselésének. További érdekesség, hogy 1843-ban az a Mokossinyi Mihály intézte az egyesület pénzügyeit, aki abban az évben köszönt le a KMTT pénztárnoki tisztségéről. Mokossinyi tehát feltehetően mindkét szervezet tagja volt, így azt is vélelmezhetjük, hogy a két intézmény közötti kapcsolatot sem csupán a rivalizálás jellemezte. Az orvosegylet jegyzőkönyvei azt bizonyítják, hogy a tagok aktív egyesületi életet éltek. Rendszeres, többnyire kéthetente tartott üléseiken tudományuk szakkérdéseit tárgyalták hol elméleti előadások keretében, hol viszont egyes kóresetek bemutatása során, és az iratok tanúsága szerint a résztvevők között többször heves szakmai vita alakult ki (például az akkor divatozó „orvoslási módokról”). Az orvosegyesületből is kihagyott – mert alacsony képzettségűnek tartott – sebészek szintén önálló szakmai egyletet hoztak létre Budapesti Sebészegyesület néven 1841. februárban Piskovich János, a pesti Rókus kórház igazgatója vezetésével. A mintegy ötven taggal létrejött társaságba a sebészek mellett állatorvosok is beléptek, ám ez a szervezet 1848 után nem tudott fennmaradni. A természettudományos kérdésekkel foglalkozó egyesületek közül a legszélesebb tevékenységet a Természettudományi Társaság – tehát a társadalmi koalícióra épített, és nem csupán mint szakmai szerveződésként működő szervezet – fejtett ki. Ennek az egyesületnek a munkája kéthetenkénti „kisgyűléseiben”, illetve hat szakbizottságában zajlott, de emellett kezdettől évkönyveket is kiadott és saját gyűjteményt hozott létre. A társaság túlélte a szabadságharc leverését, és több mint egy évszázadon keresztül a magyarországi természettudományosság meghatározó szervezete volt, majd az 1950es évek elején átszervezve a TIT (Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat) részévé vált. Az egyesület 1843–1847 közötti tisztségviselőit közli Blaskovits kalendáriuma. Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár, a Budapesti Királyi Orvosegyesület levéltára, 16. doboz 1. (jegyző könyvek).

179


A reformkori tudományos társaságok elemzése azt mutatja, hogy ezek közül a nagyobbrészt vagy kizárólag humán irányultságúak (a Magyar Tudós Társaság és a Kisfaludy Társaság) – bár törekvéseik a kor felfogása szerint „polgáriak” voltak – lazábban kötődtek a városhoz, és kevésbé működtek egyesületszerűen, mint a tagságukban és tevékenységükben a város életéhez jobban illeszkedő természettudományos társaságok. Ez utóbbi egyben az (orvosi és természettudományi) szakma professzionalizációja szempontjából is fontos intézmény volt, akárcsak az alább tárgyalandó művészeti egyesületek.

5.2. A pesti művészetpártoló egyesületek Az 1830-as és 1840-es években több olyan egyesület is alakult Pesten, amely valamely művészeti ág támogatását tűzte ki céljául. A zeneélet szervezésében meghatározó szerepet vállalt a Budapesti Hangászegyesület, a képzőművészet támogatásában és befolyásolásában viszont több intézmény is részt vett, részben kiegészítve egymás tevékenységét, részben egymás vetélytársaként. Közülük a Pesti Műegyesület volt a legjelentősebb, melyhez képest szűkebb feladatra vállalkozott és kevesebb nyomot hagyott hátra a Szobrászati Egyesület és a Nemzeti Képcsarnok Alapító Egyesület. A Hangászegylet és a műegylet közös vonása, hogy létrehozóik a hasonló bécsi szervezet mintájára alapították őket, és hogy tevékenységük szerteágazó volt. A Pestbudai Hangászegyesület megalakítását 1836-ban kezdeményezte a már többször említett Schedius Lajos és Trexler Antal (budai harmincadhivatali tisztviselő). Ám vannak arra utaló jelek, hogy ennek az egyesületnek is voltak előzményei. Az 1837es Blaskovits-féle kalendárium szerint ugyanis az addig is jelentős „Musikverein”-ba 1834-ben nagyszámú „zenebarát” lépett be, és ettől „szélesedett ki” a társaság, mely a pesti városi tanács határozata nyomán meg is alakult (Blaskovits 1837: 102.). Ezt valószínűleg úgy értelmezhetjük, hogy az addig inkább a zenészek alkotta egylethez tekintélyes és a zeneélet iránt érdeklődő városlakók csatlakozhattak. Az 1836-os névváltozás – mely során az addigi „pesti” elnevezést felváltotta a „pest-budai” – pedig feltehetően arra utal, hogy az eredetileg csak Pesten működött egyletbe Budáról is többen beléptek. Nem világos viszont e korábbi „Musikverein” viszonya ahhoz a „Pesti Musikai Egyesülethez”, melyet szintén Schedius szervezett meg. Utóbbinak 1818 és 1822 között az evangélikus iskola énektanára, Babnigg Máté volt a karmestere, aki később a PBHE egyik vezetője lett. Még kevesebbet tudunk arról az 1824-ben alakult egyletről, melynek az egyetem hallgatói, fiatal ügyvédek, tisztviselők és más zenekedvelők közül szerveződtek a tagjai (Nagy L. 1975: 512.; Brockhaus–Riemann 1983–1985). Feltűnő mindenesetre, hogy az 1836-os engedélyeztetési kérvény „az osztrák Monarchia, csakúgy mint a külföld sok városában” létező hasonló szervezetekre utalt, nem ejtett viszont szót a helyi előzményekről.

MOL C. 51. 1836. 6. 14.

180

a pesti művészetpártoló egyesületek

Nyilvános zeneélet korábban is létezett Pesten, mely elsősorban a (német) városi színházhoz kapcsolódott, és csak ezen túl, másodsorban más egyesületek kezdeményezéseihez. Láttuk például, hogy megalakulása óta a nőegylet minden évben legalább egy jótékony célú koncertet adott, és a Nemzeti Casinóban is minden vasárnap koncertet (vagy színi előadást) szerveztek „a muzsika pártfogása, valamint a szépművészetek elmozdítása végett”. Ez utóbbi az 1835. évi közgyűlés szerint a casino legnépszerűbb rendezvénye volt (Ilk 1927: 15.). Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a hangászegyesület megalakulása fordulópontot jelentett a városi zeneéletben. Léte a hivatásos és amatőr zenészek, valamint mecénások együttműködését garantálta; tevékenysége a zenéléssel kapcsolatos teendők majdnem mindegyikét felölelte, és méreteinél fogva mindkét városban szervezte a zeneélet „piacát”, aminek bizonyítéka a két város német nyelvű sajtójában közölt nagyszámú hír és hirdetés. A hangászegyesület statútuma az egyesület céljaként a zenei élet serkentését határozta meg, és ezt változatos módon igyekezett elérni. Az 1836-os alapszabály az eszközök között sorolja fel koncertek szervezését, jeles külföldi és magyar vendégművészek meghívását (1840-ben például az akkor már világjáró Liszt Ferenc adott koncertet), továbbá a műkedvelő zenélés támogatását közös gyakorlások megszervezésével. Emellett zeneszerzőktől műveket rendelt és ezeket bemutatta, zenészeket alkalmazott és számukra nyugdíjintézetet létesített, majd néhány évvel később zeneiskolát is alapított. (Formailag az egylethez lazán kapcsolódva működött az énekiskola és a nyugdíjintézet; PBHE 1836.) A bécsi „testvérszervezetével” szinte szó szerint megegyező alapszabály kifinomultan oldotta meg azt, hogy a sokféle célra a különböző társadalmi csoportokból érkezett tagok közt minél kisebb legyen az érdekütközés, és minél nagyobb sikerrel lehessen kiaknázni az egyes csoportok lehetséges hozzájárulását az egyesület törekvéseihez. A résztvevők három kategóriáját hozták létre, amelyek közül a működő tagoknak „csak” a zenéléshez kellett érteniük, és vállalniuk, hogy az egyesület koncertjein fellépnek, ám éves tagdíjat nem kellett fizetniük. Cserébe szabadjegyet kaptak a hangversenyre (a nők kettőt). Ez a konstrukció nyilván azt vette figyelembe, hogy a zenészek általában nem voltak jómódúak, viszont szolgálatukat a vélhetően szintén zeneszerető hozzátartozók ingyenes meghívásával lehet ellentételezni. Ezzel szemben – a gyakorlatban a legnépesebb tag-kategória – a „fizető vagy gyámoló tagok” anyagilag járulhattak hozzá a koncertekhez. Ennek összege, a felvételkor fizetendő 2 forinton túl, évi további 2 forint volt a „nőtleneknek” (pengőben), melyért az év összes koncertjét ingyen látogathatták. Az egyesület piaci elvű szellemének bizonyítéka, hogy három főre szóló (tkp. „családi”) éves bérletet is lehetett váltani 5 forintért, tehát kedvezményes áron. Kinyilvánították továbbá, hogy további pénzfelajánlásokat is elfogadnak („mi az egyesület emlékkönyveiben az utókor számára hálával fog feljegyeztetni”), valamint azt, hogy – bizonyára a tagok várható presztízsvetélkedésére építve – bevezették a A város egyesületi életének összefonódásaira jellemzőnek tekinthetjük, hogy a hangászegylet egyik tisztségviselője, a művészeti bizottságot vezető Rosty Albert 1835 körül a Nemzeti Casino hangversenyeinek is egyik szervezője volt.

181


„számjegyes székek” rendszerét. Ezt a statútum szerint „az egyesületi tagoknak több ízben kijelentett kívánságuknál fogva” hozták létre, és ezek a székek valószínűleg a koncertterem legjobb helyein lehettek, amiért évi 5, három főre pedig 10 forintot kellett fizetni. Ezek az összegek az egylet történetét összefoglaló Isoz Kálmán szerint már 1837 őszén, vagyis alig egy évvel a megalakulást követően megemelkedtek 1-1 forinttal, ám ezen a ponton nem hivatkozik forrásra. Annyi biztos, hogy az 1841ben jóváhagyott, módosított alapszabály már ezeket a megemelt díjtételeket említi (Isoz 1934: 168.; PBHE 1841). A harmadik tag-kategória a „tiszteleti tagoké” volt, akik pozíciójuknál fogva a társaság pártfogóiként léphettek fel. Ez a hármas felosztás tehát egyszerre tette lehetővé a koncertek látogatottságának növelését, az alacsony jövedelmű zenészek anyagi kedvezményét és a tehetős társadalmi körök reprezentációs igényének kiszolgálását. Az egylet tagsága ennek megfelelően roppant vegyes volt, és eleinte a létszám is gyorsan nőtt. Az első évről szóló jelentés 66 „működő” és 531 „fizető” tagról adott számot, ezzel szemben az 1838-as jelentéshez csatolt névsor alig 273 anyagilag az egyesületet támogató tagot említ. A négy évvel későbbi beszámoló pedig – talán szándékosan kerülve a létszám egyértelmű közlését – csupán az egyes díjkategóriák szerint csoportosítva közli a befizetett tagdíjakat, melyek összesen 167 fős tagságnak feleltethetők meg (Isoz 1934: 168.; PBHE 1838; 1842/43). A taglétszám drasztikus csökkenését részben az árvízzel összefüggő általános elszegényedéssel magyarázhatjuk, részben viszont az egylet körül fellángolt kulturális harccal, mely megoszthatta a potenciális közönséget. A Hangászegylet tevékenységének értelmezéséhez ugyanis látnunk kell, hogy kétfajta felfogás és igény csapott össze körülötte. 1848 előtt több más magyarországi városban is létrejött hasonló intézmény: az 1820-as évek végén Sopronban, Zágrábban és Varasdon, az 1830-as években Pozsonyban és Nagyszombatban. Ezek a tradicionális, a városi polgársághoz kötődő egyletek szoros kapcsolatot tartottak egymással. Ez abból is kitűnik, hogy egymás tisztségviselőit gyakran tiszteletbeli tagnak kérték fel, vagy ugyanaz a személy több egyletbe is belépett (fizető) tagként. A pozsonyi zeneegylet 527 tagjából (1837-ben) például negyvenen egyúttal a soproni hasonló egyesületben is tagok voltak, mások pedig a bécsi, zágrábi és más egyletekben szereztek tagságot (PEZE 1837). Ezeknek az átfedéseknek egy része csupán szimbolikus vagy protokolláris volt – például a bécsi zeneélet neves szereplőit tiszteletbeli tagnak választották, vagy egymás tisztségviselőit tisztelték meg ily módon –, más esetekben viszont hivatalnokok, városi tisztviselők, katonatisztek döntöttek úgy, hogy több, egymáshoz közel fekvő város zeneéletét is támogatják. A nyugati határszélen ez a jelenség – és a Hangászegyletek, magas taglétszáma – a németes kultúrájú polgárság művelődési igényét fejezte ki. Vélhetően ez a motívum játszhatott szerepet a pesti egyesület előzményeinek szervezésekor is, amihez képest az 1830-as évek végére már új célok fogalmazódtak meg – amire rövidesen visszatérünk. Egy másik fontos eltérés, hogy míg a soproni, a pozsonyi és a nagyszombati Hangászegyletek mint „egyházzenei egyletek” (Kirchenmusik-Vereine) jöttek létre, a pesti

182


– bár zenész alapítói zömmel a város templomi muzsikusai voltak – ebben a tekintetben világi intézménynek indult. Ezt a szembeállítást mindazonáltal indokolatlan lenne túlfeszíteni, mivel bár például a pozsonyi egylet székhelye és vezetősége a (katolikus) koronázó templomhoz kötődött, mégis nagyszámú evangélikus is csatlakozott hozzá, és műsorukon sem csak szakrális zene szerepelt. Mindamellett látni lehet a kontrasztot: a pest-budai egylet műsorán a világi zene dominált (Isoz 1934: 175–178.). Többek közt ez állhatott a hátterében egy olyan ügynek, amelyben még az esztergomi érsek véleményét is kikérte a Helytartótanács. Az egylet 1845-ben arra kért – és megszorításokkal kapott is – engedélyt, hogy szervezhessen koncerteket „normanapokon” is, vagyis azokon a napokon, amelyeken a katolikus egyház tiltott mindféle „hiúságos vigalmat”.10 A világi zene előadása részben régebbi és kortárs német és olasz szerzők szimfonikus műveit vagy színpadi darabjait jelentette (csak a legnevesebbeket említve, időrendben: C. Ph. E. Bach, Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Weber, illetve Rossini, Bellini, Donizetti), részben viszont magyarországi zeneszerzők kompozícióit. Bár ez utóbbi komponisták jellemzően német születésűek voltak (Erkel Ferenc, Mosonyi [Brand] Mihály, Doppler Ferenc, vagy a Hangászegyletben is szerepet vállalt Urbany Ágost és Mátray [Rothkrepf ] Gábor), az általuk képviselt és több-kevesebb joggal a „magyar zenével” azonosított verbunkos stílus hamar olyan típusú kérdéseket vetett fel az egyletben, amelyek a döntően egyházzenei egyletekben kevésbé jelentkeztek volna. A fő frontvonal – a Mátray egyesületi titkár és énekiskolai igazgató visszaemlékezésére hivatkozó – Isoz Kálmán szerint döntően a fiatalabb és az idősebb nemzedék között húzódott, amennyiben az ifjú, gyakran a zene világán kívülről érkező aktivisták lassúnak találták az egyesület „magyarosodásának” ütemét. Ahogy a nyelvkérdés a többi kulturális egyesületben, valamint a közélet más területein is hangsúlyos problémává vált, a Hangászegyletben is élesedett a vita a zeneélet nemzeti kultúrához való igazításának módjáról és iramáról. Így, bár a statútum erre külön nem utalt, az egyesület – különösen Mátray Gábor és a meglehetősen agresszív, asszimiláns (német polgárcsaládban született) Frankenburg Adolf ügyvédek vezető szerepe idején – támogatta a nemzeti, a „magyar zene” térhódítását is. Ez a vegyesen német és magyar nyelvű előadások, valamint a kétnyelvű meghívócédulák és plakátok elleni fellépéstől az idegen nyelvű vokális művek fordításának kérdésén keresztül egészen a „műsorpolitikáig”, több területre kiterjedt (Isoz 1934: 171.; Frankenburg 1868/3: 61–64.). Így hiába tűnhet az utókor számára nagy jelentőségűnek a városi zeneélet szervezése, a zenészek anyagi biztonságára létrehozott nyugdíjintézet megalapítása és a zenei oktatást megalapozó énekiskola megteremtése, a kortársak egy része ezzel a teljesítménnyel közel sem volt elégedett. Pedig az egylet által rendezett évi hatnyolc zárt (tehát a tagságnak szóló) koncerten a korabeli kritikák szerint is magas színvonalon szólaltatták meg a műsorra vett zeneszámokat, és Liszt Ferenc megítélésére is adhatunk, aki egyik koncertjének bevételét az egylet számára ajánlotta fel. MOL C. 51. 1845. 6. 10., 1846. 6. 8. Az ügy egy másik szála, hogy az egylet monopoljogot kért, amit viszont a városi színház haszonbérlője eredményesen támadott meg a tanács előtt.

10

183


Az egylet sikeres működésének egyik záloga a professzionális és az amatőr muzsikálás összekapcsolása volt. Ez utóbbi mértékére példa, hogy több tekintélyes tag maga is amatőr zenész volt: az évekig (1840–1846) elnökként működött Festetits Leó gróf komponált és az egyleti kórusban basszust énekelt, míg Trexler alelnök tenort. A koncertek szólóénekesei között pedig feltűnt egy bárónő, valamint talán egy városi tanácsnok felesége is. (Ha az 1838-ban egy kantáta előadásakor fellépett Eichholtzné azonos az egylettag Tölgyessyné Mády Klárával. Utóbbi férje, Eichholtz János tanácsnok ekkoriban magyarosította nevét, miután megválasztották polgármesterré.) Egy friss kutatási eredmény azt mutatta ki, hogy a pesti polgári hagyatékokban csak ritkán írtak össze hangszereket (főleg fuvolát, hegedűt és zongorát), legfeljebb az értelmiségi-hivatalnok családokban, és ez kételyt ébreszthet a pesti „biedermeier polgár” állítólagos zeneszeretetéről (Bácskai 1998: 36.). Elképzelhető mindamellett, hogy az otthoni, műkedvelő zenélés inkább a vokális, mint a hangszeres műfajokban terjedt el; a Pest számára példaként megjelenő bécsi zeneélet egyik fejleménye a dalirodalom korabeli virágzása. A belső viszályok miatt sűrűn cserélődő vezetésben egyébként számos más országos tekintély vett részt: az ókonzervatív országbíró és egyetemi rektor Cziráky Antal 1838 körül pártfogói tisztséget vállalt; Eötvös József báró 1846-tól elnöke, majd 1847-től választmányi elnöke volt az egyesületnek, a festőiskolát alapító Marastoni Jakab pedig a tagtoborzást segítette. A titoknoki és pénztárnoki posztokon ügyvédeket (egymás után Mátray-Rothkrepf Gábort, Frankenburg Adolfot és Ritter Sándort), illetve kereskedőket (Fetter Jánost, Klausz András Lipótot) találunk, akik közül többnek a nevével már más egyesületek kapcsán is találkoztunk. Az egyesület választmánya szakbizottságokat is létrehozott (a jutalomosztás, a bálszervezés, a nyugdíjügyek koordinálására), melyek tagságának összetétele jól tükrözte a szakértelem és a presztízs közötti egyensúly megvalósítására irányuló törekvést. Általában ugyanis jellemző ezekre a testületekre, hogy kereskedők, tisztviselők, orvosok és zenészek is szerepet kaptak bennük. 1838-ban a jutalomosztó bizottság élén Brunswick Ferenc gróf állt, tagjai között pedig orvost, zenészeket és a városi igazgatás középszintjéről a kulturális életbe érkezett Bartay Andrást találjuk. Az évente kétszer – farsang idején – a bevétel gyarapítására szervezett táncvigalmak idején tevékeny teremfelügyelő bizottságot ezzel szemben ügyvédek és kereskedők alkották Trexler vezetésével. A Hangászegylet – az egyesületek szerkezetének megfelelő módon – (40 fős) nagytanácsot és (12 fős) kormányzó biztosságot választott a közgyűléseken, hároméves megbízatással. A közgyűlésekből egyébként eleinte kettőt, majd négyet is tartottak minden évben. A tisztújító közgyűléseken rotációs elv szerint kötelezően cserélődtek a vezetőség tagjai, bár más posztokra, illetve később ugyanarra is újra lehetett mindenkit választani. Az 1841-es statútum (módosításként) azonban azt is előírta, hogy a vezetésbe csak olyan tagokat szabad beválasztani, akik „vagy zenészeti elmetehetségök vagy kedvező viszonyaik által az egyesületet célirányosan gyarapítandják”, vagyis vagy a szakmai kérdésekben kompetensek, vagy kapcsolataikat mozgósíthatják az egylet érdekeiben. Feltételezhető, hogy a korábbi évek kedvezőtlen tapasztalatai tették indokolttá ennek

184


a kitételnek a beiktatását az alapszabályok közé, vagyis így a társadalmilag széles koalícióra törekvés nyomán olyan emberek is a vezetők közé kerülhettek, akik sem a zenéhez nem értettek, sem jelentős befolyásuk nem volt. A pest-budai Hangászegylet társadalmi bázisa ugyanis valóban igen széles volt. A tagság körében fellelhető az a keresztény nagykereskedői, illetve szakosodott kereskedői csoport, amely tagjainak névsorával már más egyesületeknél találkoztunk. Közülük Kappel Frigyes és Ferdinándy Ignác a legkorábbi tagok közé tartoztak, de csatlakoztak Burgmann Károly, Frölich Frigyes, Glückswerth Mihály, Pscherer Miklós, Valero Antal, Halbauer János, Jálics Ferenc, Liedemann Frigyes, a 10 forintot fizető Bozda Naum, és rajtuk kívül még tucatnyian. Egy kikeresztelkedett zsidó nagykereskedő, Weisz Bernát az egylet pénztárnoki címét is elnyerte. Rajta kívül az izraelitának megmaradt Österreicher Dávid, Löwy Hermann, Boskovitz József, továbbá az ekkorra szintén kitért Wodianer és Ullmann család több tagja támogatta az egyletet.11 Nagy számban léptek be az egylet fizető tagjai közé katolikus papok (többségükben kanonokok), egyébként a pozsonyi hasonló egylet tagságához hasonlóan. Az sem meglepő, hogy főnemeseket is találunk a tagok között (harmincat 1838-ban). Inkább az feltűnő, hogy közülük csak néhány „teljesítette túl” az ötforintos tagsági díjat (Batthyány Fülöp herceg 200 pengőforintot fizetett, ám rajta kívül csak öten, köztük a 10-10 forintot vállaló MGE-elnök Károlyi György gróf és az MTT-elnök Teleki József gróf ). Az egylet „nemzetiként” való elfogadottságának nehézségét jelezheti ugyanakkor az, hogy a vármegyei nemesség csupán kis mértékben vett részt az egylet működésében. Ezt a csoportot mások mellett Fáy András, Szentkirályi Móric, az ügyvéd Szekrényessy fivérek, az Ürményi család és a református egyházkerület gondnokát is adó Szilassy család tagjai reprezentálták. Annál feltűnőbb, hogy az egyletbe több kézművesmester és kereskedő kérte felvételét. Többek közt Nachtigall Jakab pékmester, Szilágyi István gombkötőmester, vagy a korábban az egyik segélyegylet vezetőjeként már bemutatott Grónay Mihály szabómester. Kevéssé meglepő viszont, hogy a más „közcélú” kezdeményezésben is aktív gyógyszerészek (Jurenák Pál, Pregardt János, Székely Károly), a könyvkereskedő Heckenast Gusztáv és Beimel József, valamint a nyomdász Károlyi István a Hangászegyletbe is belépett. Feltűnő viszont, hogy néhány festőt (Perlasca Domokost és Neefe Hermannt), továbbá egy műkereskedőt (Grimm Vincét) is azonosíthattunk az egylet tagjai között – mindhármat egyben a nagytanács tagjai közé is beválasztották –, mint ahogy a képzőművészeti egyesületek nem szakmabeli tagjai és vezetői között is jelentős az átfedés, amint az alábbiakból látszani fog. A legjelentősebb pesti képzőművészeti társaságról, az 1839-ben megalakult Pesti Műegyesületről nemrég részletes monografikus feldolgozás készült (SzvobodaDománszky 1994). Ez a szervezet históriájának szigorúan kronologikus bemutatása 11 Izraeliták már a Pest számára mintát adó bécsi zeneéletben is évtizedek óta részt vettek. A szalont is nyitó Fanny Arnstein például egyik alapítója és szervezője volt az 1812-ben létrehozott Zenebarátok Társaságának (Gesellschaft für Musikfreunde), melynek alapszabályát vette és dolgozta át a Pest-Budai Hangászegylet (McCagg 1992: 54.).

185


mellett elsősorban művészettörténeti szempontból – például a kiállított műveket és a művészek életművét vizsgálva – tárgyalja az egylet történetét, az egylet levéltári anyagának 1956-os megsemmisülése miatt főként a sajtóra mint forrásra építve.12 Szvoboda-Dománszky Gabriella az egyesület működését értékelve kiemeli, hogy általa vagy hozzá kapcsolódva született meg az 1840-es években a magyar képzőművészet intézményrendszere: a képpiac, a műveket leíró adattár és a festészeti „akadémia”. Másrészt tevékenysége (kiállításai) révén a korábbinál sokkal szélesebb közönséghez juthattak el a képzőművészeti alkotások, melyek korábban csak egy szűk kör kiváltságát képezték. Ez azzal is összefügg, hogy a Pesti Műegylet működése iránt számottevő belső igény mutatkozott, noha keletkezési körülményeit tekintve ez az egylet is egy külső minta átvételével született meg. Kialakulása pedig nem egyedi magyar fejlemény, hanem a közép-kelet-európai régió sajátos társadalomfejlődésének következménye. A „fejlettebb országokkal” ellentétben – ahol a képpiac alkotók és kereskedők „belügye” – ugyanis itt a „nemzet” hozott létre mozgalmat a műkereskedelem megszervezésére, így gyűjtve össze a szükséges anyagi hátteret, miközben egyúttal a „nemzetpedagógia” részévé is tette azt, és erős hatást gyakorolt fejlődési irányára. Az egyesület megalakulása 1839-hoz köthető. Ez év februárjában jelent meg a sajtóban a „programja”, majd novemberben a közgyűlés elfogadta az alapszabályt. Azt is tudjuk viszont, egy egri rajztanár már 1831-ben hasonló célú felhívást tett közzé, ami azonban akkor nem valósult meg. Ez a korábbi kezdeményezés csupán egy évvel követte a bécsi Kunstverein (teljes nevén: Verein zur Beförderung der bildenden Künste zu Wien) megalakulását, és talán azért is maradt visszhangtalan, mert ekkoriban még nem alakultak ki a szükséges feltételek: nem jelentkezett az a jómódú és a képzőművészet iránt fogékony kör, mely felkarolta volna az ötletet. Az 1839-es program szerint ugyanis hosszabb távon a „nemzeti mívelésre” igyekezett hatni az egylet, tehát a képzőművészet iránti fogékonyságot próbálta széles körben terjeszteni azzal, hogy – a bécsi szervezet mintáját követve – éves gyakorisággal kiállítás szervezését tűzte ki célul, melyre ingyen léphetnek be a tagok, éves tagdíjuk ellenében. Ez a „kedvezmény” azonban aligha számított jelentős motiváló tényezőnek, hiszen az öt pengőforintos tagdíj sokszorosa (hatvanszorosa!) volt annak az öt pengőkrajcárnak, amit az első tárlatot megtekintő, de tagságot nem szerzett érdeklődők belépőjegyként fizettek. A kiállítások szervezése egyúttal a festménypiac rendjét is szabályozta, így azt is elősegítette, hogy a művészek jobb anyagi körülmények közé kerülhessenek. A tagdíjakból befolyt összeget ugyanis az egylet arra használta fel, hogy a kiállított művek negyedét – a legjobbnak ítélt műveket – saját gyűjteménye számára felvásárolja (évente egy festményről pedig kőnyomatot kapott minden tag). Egy részüket kisorsolták a tagok között, de a kiállítás a többi kép eladására is alkalmat nyújtott. Ez utóbbira beszédes példa, hogy az 1840 tavaszán megrendezett első kiállításon, Az itt következő alfejezetben nagyrészt erre a (publikálatlan) disszertációra hivatkozom, ezért csupán ott adok meg hivatkozásokat, ahol közvetlenül forrásra vagy más szakirodalomra támaszkodom.

12

186


melyen 147 alkotó 330 festményét tekinthette meg a mintegy 9000 érdeklődő, 34 képet sorsoltak ki (4000 forint értékben), és emellett 2757 forint bevétel folyt be a magánvásárlásból.13 Ezek az adatok egyfelől azt demonstrálják, hogy valóban sikerült a „semmiből” megteremteni a képpiacot, másfelől viszont ilyen nagyságú bevételt a továbbiakban éveken keresztül nem regisztráltak. Az újdonság varázsának elmúltával a nemzeti felbuzdulás is gyengült. A képpiac működését nagyban befolyásolta a pesti műegyesületi kiállításoknak a bécsi tárlatokhoz való viszonya is. A kiállítás időpontját deklaráltan azért tették májusra, hogy közvetlenül a bécsit kövesse. Ezzel a pesti egyesületek közül egyedülállóan nem valamelyik vásárhoz kötötték az egyesület életének legfontosabb eseményét, bár ez az időzítés egyes években mégis egybeesett a Medárd-napi vásárral. Így sikerült ugyan elérniük a szervezőknek, hogy a Bécsben el nem adott festmények egy részét Pesten is kiállítsák (a pesti műbíráló választmány Bécsbe utazott, hogy döntsön az ottani képek kiválasztásáról), ám az alkotók a műalkotásokkal együtt magukkal hozták az ottani árakat is (1841-ben 300–800 forintba kerültek Pesten a képek), ami részben magyarázatot ad arra, hogy emitt miért nem keltek el. A két kiállítás a korabeli megítélés szerint versengő viszonyban állt egymással, de ebben fokozta Pest eleve kedvezőtlenebb helyzetét az, hogy a bécsi tárlat megkapott olyan különféle kedvezményeket („kiváltságokat”) is, amelyet a pesti nem. Ilyen volt az uralkodó anyagi hozzájárulása, az ingyenes teremhasználat, a Birodalom területén a szállítás és a biztosítás támogatása. Aligha véletlen, inkább a fagyos viszonyt jellemzi, hogy bár a pesti egyesület is kiépítette kapcsolatát részvénycserék útján a birodalom többi műegyesületével, ám az 1842-es tagnévsor tanúsága szerint míg a trieszti egylettel 100, a prágaival 10, a münchenivel 2 részvényt cserélt, a bécsivel pedig csupán egyet (PME 1842). Ez a feszültség tovább fokozta a kezdettől meglévő „idegenellenességet” a pesti kiállítások közül. Mivel az egyesület deklarált célja volt a nemzeti művészet támogatása, már az első évtől a nyilvánosság számára kiadott statisztikák között közreadták a „magyarnak” tekintett alkotók arányát. Bár ez az arány egyre „javult” (míg 1840-ben a 147 kiállítóból 27 számított magyarnak, 1841-ben 155-ből 43, 1843-ban 97-ből 44), tény, hogy több magyar születésű és külföldön élő művész egyszer sem állított a pesti kiállításon. A „magyarként” való besorolásról egyébként is vita folyt. A „cosmopolitának” nevezett csoporttal szemben álló „nemzetiek” azt is meghiúsították volna, hogy a külföldről Magyarországra települt művészeket a magyarok közé sorolják. 1846-ban olyan határozat született, mely előírta, hogy a sorsolásra felvásárolt festmények legalább negyedének „magyarnak” kell lennie, a saját gyűjtemény gyarapítására pedig csak magyar képet szabad megvenni. Másfelől viszont az egyleti elnök Fáy András úgy fogalmazott, hogy a Műegyesület „nem segélyegylet”, mely minőségi kritérium nélkül támogatja a hazai művészeket. A kiállítás szervezői pedig úgy rendezték az az évi tárlatot, hogy az egyik terembe 13

Feltehetően pengőforintban számolva.

187


csak a magyarként besorolt képeket állították ki, de a látogatók számára világossá vált, hogy témájukban ezek legnagyobb része sem volt „nemzeti”. A pesti kiállítás nemzetietlenségét hangsúlyozók nyilván nem vették figyelembe, hogy a bécsi műegyesület az egyik legnagyobb árat, 2000 forintot éppen egy „Zrínyi kirohanása Sziget várából” című – tehát magyar történelmi témájú – festmény nyomán készített rézkarcért fizette (VBBK 1838). A pesti tárlatokat egyébként a münchenihez és a bécsihez hasonlóan a tájképek uralták, ám itt a mitológiai, vallásos tárgyú festmények és a portrék aránya is alacsony volt, történelmi festményekre pedig sokáig alig akadt megrendelő. Az egylet hazafiatlanságával kapcsolatos vita résztvevői a sajtóban is sűrűn megszólaltak. Az egyesület irányultságát legharcosabban a Hangászegylettel kapcsolatban már említett Frankenburg Adolf és Vahot Imre támadta, de a kezdetben az egylet alelnöki posztját is elvállaló Kossuth Lajos szintén ezt az álláspontot képviselte, 1846 körül pedig egy „ellen-egyesület” megszervezését is fontolgatta. Az egyesület sajátos módon kombinálta a dilettáns pártolók és a képzőművészetből élők érdekeinek képviseletét. A kiállítások megszervezését csak közvetve tudta befolyásolni az egyesület választmánya, erre ugyanis külön műbíráló választmányt és kiállításrendezőt választott az egyleti közgyűlés. A tárlatok rendezésével eleinte Grimm Vince műkereskedőt és Iszer Vilmos nagykereskedőt bízták meg, majd olyan bizottságokat küldtek ki, melyben festők (Barabás Miklós, Marastoni Jakab), műkereskedők mellett tekintélyes közéleti szereplők (például főnemesek és az egyetemen esztétikát előadó Schedius Lajost) is részt vettek. Az egyesület vezetésében jelentős szerepet vállalt a később centralistáknak nevezett kör több tagja. Az alapítás évében Trefort Ágostont választották elnökké, ugyanekkor Szalay László, később évekig Lukács Móric titoknoki szerepet vállalt, Trefort és Eötvös sógora, Rosty Pál pedig alelnöki pozíciót töltött be. A vezetésben azonban más társadalmi és közéleti csoportok is helyet kaptak, így 1841-től egészen 1848-ig Fáy András volt az elnök, a választmányt 1845–47-ben Orczy Lőrinc báró személyében egy pesti főnemes vezette, és Serényi László gróf, egy, a művészetpártolásban kimagaslóan aktív főúr töltötte be az alelnöki posztot. Itt is érvényesült a más egyesületeknél már megfigyelt képlet, hogy titoknoknak ügyvédeket alkalmaztak (például az évtized közepén a Hangászegyletben is ilyen tisztre megválasztott Ritter Sándort). Az egyesületi pénzügyeket egy váltótörvényszéki ügyvéd, Hengelmüller Mihály felügyelte, a pénztárt egy pesti kereskedő – a szintén a Hangászegyletben is pénztárnok, valamint számvizsgáló bizottsági tag – Klausz András Lipót kezelte. (A statútum egyébként előírta, hogy a 100 forint feletti összeget kamatozásra ki kell adni egy pesti kereskedőnek, így elképzelhető, hogy Klausz maga „kamatoztatta” az egyesület pénzét.) A Pesti Műegylet – a segélyegyesületeket leszámítva – a város legnagyobb létszámú egyesülete volt: az alapítás évében 666 fő lépett be, a taglétszám 1842-re 1468 főre nőtt, ami után enyhe csökkenés, majd 1100 fő körüli stagnálás következett. Megjegyzendő, hogy ez a nagyság megfelel a nyugati műegyletekéinek – 1836-ban a bécsi egyletnek

188


1469 rendes és 445 rendkívüli tagja volt (VBBK 1836). Abban is tekintetben is párhuzam figyelhető meg, hogy a műegyletek a főbb német városokban is a korszak legnagyobb taglétszámú egyesületei voltak (például Frankfurtban – Roth 1996: 334.). Ez a magas létszám azzal is magyarázható, hogy a tagságra jelentkezettektől ez az egyesülettípus nem várt sok hozzájárulást – a tagság nem járt a tagdíjfizetésen túl további kötelezettséggel. Ám a pesti műegyesület gyors növekedése azzal is összefüggésben állhatott, hogy az itteni szellemi élet résztvevői közül többen már korábbról jól ismerhették a bécsi műegyesület tevékenységét. Ezt bizonyítja, hogy 1839-ben a bécsi egyesületnek 66 pesti illetőségű tagja volt, amivel Pest a helyben lakók után az egylet legnépesebb közönségévé vált, megelőzve az örökös tartományok központjait, például Grazot (46 fő), Prágát (43 fő), Lemberget (50 fő), Brünnt (23 fő) vagy a császárvároshoz közel fekvő Pozsonyt (7 fő; VBBK 1839). Feltűnő, hogy a Pesti Műegyesület több, már az első években belépett tagjának neve – zömmel művészeké és kereskedőké (például az említett Grimm Vincéé) – egyben a bécsi szervezet tagnévsorában is olvasható (VBBK 1836; 1839). A pesti művészetbarátok egy része még az 1840-es években is Bécset preferálta a képvásárlásban, amint azt a pesti sajtó keserűen megjegyezte. A pesti műegyesületi tagság összetételének elemzését megnehezíti azonban az, hogy a fennmaradt tagnévsorok – ellentétben például a casinói taglistákkal – nem utalnak a tagok társadalmi állapotára (foglalkozására, rendi helyzetére, lakóhelyre), és erre vonatkozó korabeli megállapítások vagy becslések sem ismertek. Az ilyen adatok hiányában csupán annyit állapíthatunk meg, hogy ezeken a listákon is nagy számban láthatjuk viszont a pesti fő- és köznemesség képviselőit, de mellettük sok polgári foglalkozású személyt és néhány izraelita kereskedőt is azonosíthatunk. Megfigyelhető, hogy ebben az egyesületben nem vált szokássá a tagok presztízsvetélkedése, ami a jegyzett „részvények” nagyobb számában fejeződhetett volna ki. (Ezek a mai értelemben nem tekinthetők részvénynek, mivel nem biztosítottak arányosan több közgyűlési szavazatot.) Az 1842-es névsorban a magánszemélyek közül ötnél több részvényt csupán Serényi László gróf (15), Károly főherceg és a nőegyleti elnök Károlyi Györgyné (12-12), Iszer Vince Vilmos nagykereskedő (10) és Festetics Sámuel (6) vásárolt. Kettő és öt közöttit is csupán harmincan, míg az összes többi tag – köztük dúsgazdag főnemesek, jó nevű nagykereskedők és a városhoz szorosan kötődő környékbeli földbirtokosok, akik több más közéleti kezdeményezést is támogattak – csupán egyet-egyet. A festménypiac mellett más képzőművészeti intézmények megalapítására és fenntartására is egyesületi keretek között került sor. A magyar művészek által festett, illetve nemzeti témájú képek megrendelésének és összegyűjtésének szükségességére már a 19. század eleje óta fogalmazódtak meg felhívások, tervek, de ezek visszhangtalanok maradtak. Az elképzelések csak akkor tudtak megvalósulni, amikor Kubinyi Ágoston személyében a cél iránt elkötelezett és – 1843-tól a Nemzeti Múzeum igazgatójaként – szükséges befolyással is bíró közéleti személyiség vette magához a kezdeményezést,

189


aki úgy látta, hogy a hiányzó nemzeti képtár létrehozására csak társadalmi úton lehet mód (Fejős 1957). A Nemzeti Képcsarnok Alapító Egyesület megszervezésének ötletét 1844–45 telén vetette fel Kubinyi. Az első értekezletre – a Nógrád megyei evangélikus esperesség felügyelői tisztét is betöltő – Kubinyi több lutheránus ismerősét (gróf Teleki Sámuelt, Benyovszky Péter ügyvédet, Schedius Lajost) hívta meg. Rajtuk kívül a műegyleti elnök Fáy Andrást, a múzeumi könyvtáros, korábban lapszerkesztő és Hangászegyleti titoknok Mátray Gábort stb. Ideiglenes elnöknek Telekit, alelnöknek Kubinyit, titoknoknak Mátrayt választották meg. A későbbiek során a szervezésbe bevontak köre bővült, a főnemes Orczy Györgyöt, Kappel Frigyes és (az izraelita) Kunewalder János nagykereskedőket is meghívták az előkészítő ülésekre. Az elképzelés szerint a nádor hivatalba lépésének 50. évfordulóján, 1846 novemberében nyílt volna meg a képtár. Végül a nádor betegsége, majd halála miatt elmaradt az ünnepélyes megnyitó, a gyászév leteltét követően pedig a forradalom teremtett új helyzetet. Mivel az egyesületi program kinyomtatására már 1845. májusban megkapták a szervezők az előzetes engedélyt, megbízhatták Barabás Miklóst a nádor portréjának megfestésével, elindult a tagtoborzás és 1846 júniusában (a Medárdnapi vásár idején) megtartották az alapító közgyűlést. Az egyesület működési módja több ponton eltért a Műegyesületétől, például nem éves tagdíjat kértek a belépni szándékozóktól, mivel a tagságért cserébe nem tudtak semmit sem kínálni, hanem egyszeri hozzájárulást. Ennek nagyságától függően közgyűlési tanácskozási jogot vagy (5 forint felett) amellett „örökös tagságot” is nyerhettek a csatlakozók. Hasonlított viszont ahhoz abban, hogy a szakmai kérdéseket itt is egy héttagú – itt három művész és négy (laikus) „műpártoló” részvételével működő – műbíráló bizottmányra bízták. Felismerve az egyesület mint szervezetforma és mint közéleti aktivitási mód sajátosságait, nyilván reálisan számoltak azzal, hogy a szélesebb tagság nem mutat majd folyamatos érdeklődést az egyesület ügyei iránt, ugyanis a közgyűlések a múzeum egy csupán 120–150 fő befogadására alkalmas termében zajlottak. Az alapító közgyűlésig az egész országból 681 részvény és 629 kisebb adomány gyűlt össze, 1848 nyarára pedig már 902 tag iratkozott fel, és addigra több mint 10 000 forint felett gazdálkodhatott az egyesület. Fejős Imre elemzése szerint a tagság legnagyobb része a középnemességből került ki (Pestről és a vidéki központokból egyaránt), de mellettük a városi polgárság, a főnemesség, továbbá a különféle korporációk (városok, szabad kerületek, céhek, ezredek, egyes iskolák diákjai) is kivették a részüket a nemzetinek tekintett adakozásból. A pártfogónak felkért Majláth György országbírótól kapott 200 forint, vagy az Esterházy Pál herceg által felajánlott 150 forint pedig arra figyelmeztet, hogy indokolatlan lenne – nemzeti irányultsága miatt – leegyszerűsítően ellenzékinek tekinteni az egyesületet. A befolyt összegnek az alapszabály szerint csak egy részét volt szabad képek vásárlására fordítani, mivel a többit távolabbi célokra (például festőiskola alapítására) tették félre. Ezzel a csekély összeggel valóban alig lehetett bővíteni a gyűjteményt, ám részint a múzeum régebbi anyagából, részint a felajánlott – többek közt Barabás, Markó,

190


Kisfaludy Károly által festett – képekből így is tekintélyes kiállítást lehetett rendezni. Festőiskolát („akadémiát”) végül a velencei születésű, de Pestre települt Marastoni Jakab alapított, szintén egy „gyámolító társulat” támogatásával. A – széttagoltságban csak a természettudománnyal és az orvoslással foglalkozó társaságokhoz mérhető – képzőművészeti egyesületek palettáját ezek mellett még egy Szobrászati Egyesület is gazdagította, mely Ferenczy Istvánt kívánta munkához juttatni, mindenekelőtt pedig megbízni egy Pesten vagy Budán, Mátyás király emlékére felállítandó szobor elkészítésével. Az 1840-ben megalakult egyesület, melynek vezetői főként Pest megye tisztikarából és birtokos nemességéből kerültek ki (elnöke ennek is Fáy András volt) végül eredménytelenül oszlott fel. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a pesti művészeti és tudományos egyesületek szűk másfél évtized alatt egy sor olyan intézmény megalapítását kezdeményezték és bonyolították le, amelyek egyfelől a kultúrához való széles körű hozzáférés polgári igényét szolgálták, másfelől (bevallottan) a fejlettebbnek tekintett nyugati országokhoz való felzárkózást is elősegítették. Ezekben a mozgalmakban – eltérő arányban ugyan, de – együttműködött a mindinkább fővárosnak tekintett Pest és a távol fekvő megyék lakossága, illetve a támogatás és részvétel más és más módjait választva a nemzeti törekvések felvállalását hivatásának tekintő köznemesség, a főnemesség és a társadalmi emancipációjának útjait kereső polgárság. Az egykorú publicisztikai viták azonban nem ezekről az eredményekről folytak, hanem a nemzeti érdek érvényesítésének mértékéről. Ez az – utólag leegyszerűsítőnek tűnő – nézőpont pedig elfedi azt a tényt, hogy Pest az 1830–1840-es években adaptálta és saját szükségleteihez alakította a vele egy nagyságrendű nyugati városok intézményrendszerének meghatározó részeit.

191

6. Gazdasági egyesületek

Már a felvilágosodás korának késői szakaszában alakultak Európa-szerte olyan egyesületek, melyek célkitűzése a gazdaság vagy annak valamelyik ágának fejlesztése volt. E szervezetek gyors elterjedését részben olyan tényezők magyarázhatják, mint a felvilágosodás szellemében fogant utilitarizmus eszméje, mely a (minél több ember számára elérhető) nagyobb boldogsághoz vezető utat az anyagi gyarapodásban jelölte meg (Im Hof 1995: 108–122.). A sokak számára megvalósítható vagyonosodás lehetséges eszközének tűnhetett az olyan szervezet, mely az így értelmezett „közhasznú tudás” terjesztését tűzte ki fő céljául. Másfelől e törekvés a gyakorlatban többnyire a vagyonosodásban érdekelt, és szükséges kezdőtőkével rendelkező személyeket – ebben az időszakban döntően birtokos nemeseket – mozgósította sikeresen. Így aztán aligha meglepő, hogy kezdetben inkább a mezőgazdaság támogatására szerveződtek társaságok. Néhány évtized késéssel azonban a mezőgazdasági társaságok után az iparegyesületek megalakulásának hulláma is végigvonult a kontinensen. Pesten is létrejött mindkét szervezet, a hasonló bécsi egyesületekhez képest nem is jelentős lemaradással. Mindkét szervezet történetéről készült monografikus feldolgozás a millenium idején (Galgóczy 1896; Gelléri 1892), melyekre az adatgazdagság mellett elsősorban az elfogultság és a politikai tendenciózusság jellemző. Korszerű, az egyesületi szerveződést társas viszonyok sajátos képletének felfogó munka a Magyar Gazdasági Egyesületről született, melynek szerzője, Vári András a főurak és „klienseik” társadalmi stratégiáinak színtereként ábrázolja az egyletet (Vári kézirat). A társadalomtörténeti megközelítés hagyományosabb változatát képviseli Poros András tanulmánya, mely az Iparegyesület, a Védegylet és a politikai körök tagságának foglalkozási megoszlása, illetve e szervezetek politikai szerepe közötti összefüggéseket vizsgálta. Figyelemre méltó, hogy az eddigi magyar szakirodalom nem próbálta a két egyesület viszonyát vizsgálni, noha összehasonlításuk kézenfekvő. Historiográfiai szempontból az is elmondható, hogy még az újabb történeti összefoglalók is egyoldalúan mutatják be a két egyletet: a Magyar Gazdasági Egyesületet a lóversenyzéshez kötik, az Iparegyesületet viszont egyedül Kossuth és az ellenzék gazdaságpolitikai törekvéseihez. Végül a szakirodalmi reflexió sajátosságai közé tartozik az a gyakori tévedés is, amelyik minden gazdasági célú, a kor nyelvén „egyesületnek” nevezett szervezetet kritika nélkül valóságos egyesületnek tekint, annak ellenére, hogy a nyereségérdekelt (a profitot felosztó) részvénytársaságok és az egyesületek között – a nemzeti pátosz hasonlósága, a gyakran azonos résztvevők és az egykorú terminológia egyezése ellenére is – lényeges a motivációk közti különbség.

193

gazdasági egyesületek

6.1. A főúri lóversenyzéstől a Magyar Gazdasági Egyesületig Amikor a Nemzeti Casino pesti megalapításával közel egy időben számos magyar, többségében a lótenyésztésben is érdekelt főnemes Pestre utazott, hogy részt vegyen a Széchenyi által kezdeményezett, 1827. június 6–15. között megrendezett lóversenyen, csak kevesen gondolhatták közülük, hogy ebből az eseményből néhány év múlva a nyugat-európai nagyvárosokban működő (köztük az 1812 óta fennálló, és 1823ban Széchenyit is tagjai közé felvevő Landwirtschaftsgesellschaft in Wien nevű bécsi) mezőgazdasági egyesületekhez hasonló társaság fejlődik ki. (Bár már az 1827-es lóverseny is külföldi mintára, az 1826 tavaszi, Bécs melletti lófuttatás példájára szerveződött, amelyen a Monarchia bármely tartományában nevelt lovakat lehetett indítani.) A kortársak számára inkább az indokolhatta, hogy a diéta bezárása után az előző nyáron még Pozsonyban tartott lóverseny Pestre költözik, hogy ott a Heinrich János volt százados vezetése alatt 1817 és 1820 működött lóiskola révén a lónevelésnek már volt múltja. Ebben a szintén „egyesületnek” nevezett iskolában más ménesekből is kölcsönkért, összesen mintegy 30-40 lovon tanítottak fiatalokat lovagolni, egyúttal „a magyar és erdélyi nemzeti fajta lovak becsét” méltányolni. Ezt az asszociációt erősíthette, hogy az 1827. évi lófuttatás szervezői között szerepelt az a két Pesten élő főnemes, br. Orczy Lőrinc és br. Wenkheim József is, akik már a Heinrich-féle iskolának is a fő támogatói voltak. Egy másik, szintén előzménynek tekinthető kezdeményezés viszont klasszikus mezőgazdasági egyesület létrehozására irányult: 1817-ben a megyei alispánnak egy „magyar gazda-szövetség” megalakítására irányuló tervet terjesztettek be, hogy „hazánkban egy a mezei gazdálkodásra és annak előmenetelére ügyelő szövetség szerveztessék”. A mozgalom, melyet tucatnyi, később a Magyar Gazdasági Egyesületben is aktív főnemes szervezett, és melynek pártfogását József nádor is elvállalta, könyveket adott volna ki, részben fordítások alapján, és gazdanaptárt nyomtatott volna, ám a kezdeményezés a jelek szerint elhalt (Borovszky 1910/1: 320.) Az egyesület történetében az egyik sajátos folyamat a tevékenység kiszélesedése, amelynek szakaszait híven tükrözik az évente kiadott füzetek. Az 1827-es (első) kiadvány még szinte kizárólag a lóversenyzéssel kapcsolatos híreket közölt, csak az az évi eredmények és a következő év kiírása után következett egy felhívás, mely az egyleti működés bizonyos kezdeményeit jelezte. (Például „közhasznúnak” nevezte az Az alfejezet megírásában döntően Galgóczy Károly, már hivatkozott monografikus feldolgozására (Galgóczy 1896: 49–102.), illetve Vári András megjelenés alatt álló munkájának témába vágó fejezetére támaszkodom, így az oldalszám-hivatkozásokat nem jelzem. Mellette forrásmunkaként az egyesület kiadványait dolgoztam fel (PL 1827–1829; MÁT 1830–1834; MGE 1843). Széchenyi egyleti tagságára a külföldi gazdasági egyletekben (így a bécsi mellett a bajorban és a galíciaiban): MTA K 163/121 és 131. TGy 1826, 9. 110–113. HKT 1818, 1. félév 8. (jan. 28.). Brunswick József, Esterházy Károly, Festetits György, János és Antal, valamint Hunyady József és Waldstein Mánuel grófok, Brudern József, Orczy Lőrinc és Wenkheim József bárók, továbbá Glosius János táblabíró és Szily József udvari tanácsos.

194

a főúri lóversenyzéstől a magyar gazdasági egyesületig

„Intézetet”, mely a hazai lótenyésztés fejlesztésére törekszik, az aláírók „választmánynak” nevezték magukat – anélkül azonban, hogy feltüntették volna, kik és mire választották őket. A további érdeklődők irányába való nyitottságukat azzal demonstrálták, hogy csatlakozásra buzdították az egész ország „honnosait” a cél érdekében.) A következő évben már a versennyel egyidejűleg lóbemutatót és -vásárt is tartottak, 1829-ben pedig a lovakon kívül szarvasmarhákat és juhokat is kiállítottak. Az 1830-as felhívás már azt hangsúlyozta, hogy az állattenyésztő „gazdák” éves összejövetelének a célja „nem annyira néhány ló futtatása, mint inkább több hazafiak egybesereglése az állattenyésztés elősegítése végett”, melyhez kapcsolódik az „állatmutatás” és a „lólicitatio”. Ebben az évben nemcsak a Magyarországi Állattenyésztő Társaság alakult meg, hanem először díjazták a legszebb „parasztkancákat”, és sertéseket is bemutattak. Már az az évi jelentés kilátásba helyezte, hogy idővel az állattenyésztésen kívül más mezőgazdasági ágakra is kiterjed az egyesület tevékenysége, 1833-ban pedig az állatokon kívül (Széchenyiék által Angliából hazahozott) gépeket is kiállítottak. Az 1835-ben, a Magyar Gazdasági Egyesületté való átalakuláskor elfogadott alapszabály hosszan sorolta fel a kitűzött célokat és az ezekhez elvezető eszközöket, például a hazai mezőgazdaság helyzetének részletes felmérését, „az adózó nép körében” az ismeretterjesztést (ezáltal a szorgalom terjesztését, közvetve a vagyonosodást), külföldi szakmunkák magyarra fordítását, a gyakorlati és elméleti tudás megbecsülését (a kiemelkedően innovatív gazdaságok megjutalmazásával és pályadíjak kiírásával), képzőintézet létrehozását, külföldi tanulmányutak anyagi támogatását, stb. Ezek közül a tervek közül a pályakérdések meghirdetése már 1838-tól megvalósult (olyan aktuális kérdésekkel, mint a tagosítás célja vagy a robot hátrányai), az ismeretterjesztést 1836-tól a negyedévente megjelenő és az egyleti titoknok által szerkesztett Gazdasági Tudósítások, 1841-től a heti rendszerességű Magyar Gazda végezte (melyek a lóversenyhíreken kívül az egyesület számára releváns mindenféle szakmai kérdést érintettek), illetve a „szegény gazdáknak” szánt kalendárium, melynek példányszáma 1840-től három év alatt 5000-ről 60 000-re nőtt. Eközben az egyesület földrajzilag is terjeszkedett: az alapító tag, utóbb elnökké is megválasztott Károlyi György egyik külvárosi telkét – Széchenyi névadása nyomán a „Köztelket” – megvásárolva ingatlanhoz jutott a városban, ahol eleinte (1833-tól) az állatbemutatást végezték, az 1840-es években viszont székház építéséhez fogtak. Emellett 1841-ben megvette az egylet az elhunyt Schams Ferenc borkereskedő és szakíró által alapított (budai) gellérthegyi szőlőiskolát (ezzel a szőlőnemesítést és a borszakértők képzését támogatva), Pesten pedig a Stáció (ma: Baross) utcában fekvő faiskolát. Ezek a fejlemények jól mutatják, hogy az egyesület tevékenysége messze túllépett a lóversenyzés körén. Ám a tagság nagy része nem támogatta ezt a változtatást: amikor 1836-ban először választották el egymástól az állattenyésztésre és az „egyéb gazdaságra” szánt felajánlásokat tartalmazó aláírási listákat, az előbbire az utóbbinak több mint háromszorosát adták össze a tagok. Végül a vezetők által szorgalmazott kettéválás csak 1842-ben következett be, igaz, akkor az állattenyésztés az MGE feladata maradt, és csak a lóversenyzés lebonyolítása vált ki az egylet tevékenységei közül (Pesti Lovaregylet néven).

195


Ezzel egyidejűleg az egyesület fokozatosan formalizálódott, intézményesült. 1831-től, az első statútum elfogadásától kezdve szinte minden évben módosult az alapszabály, míg 1843-től rögzült a szövege. Kiadványaikban 1828-tól kezdve közölték az egyesület éves számadását – az évek multával egyre részletesebben. Közben a „tagság” intézménye is fokozatosan alakult ki, ahogyan a lóversenydíjak összeadóinak névsora mellett már 1827-ben közreadták az „ötforintos könyvbe” bevezetettek nevét, vagyis azokét, akik a lóversenyzés „egyéb költségeire” évente 5–5 pengőforintot ajánlottak fel. Ez a jogcím (az egyértelmű elnevezés hiánya ellenére is) megfeleltethető a tagdíj fogalmának, ugyanis mindenki számára azonos nagyságú, rendszeres fizetési kötelezettség, ami nem befektetés jellegű és nem is egyszeri, konkrét célra szól. A következő évben úgy döntött a választmány, hogy a közgyűlésen azok vehetnek részt, akik legalább 10 forintot írnak alá a „lóversenyzés ügyéért”. 1830ban aztán kimondták, hogy csak azok a támogatók nevezhetők „tagoknak”, akik immár hat évre előre vállalják az évi 10 forintos díj fizetését, ellentétben a csupán egy-egy évre fizetőkkel. A hatéves tartam azért figyelemre méltó, mert 1827-től még csak hároméves volt az aláírás időtartama, ám a működés stabilitásához a vezetőség érvelése szerint szükséges volt ennek a megemelése. Ezzel azonban nem csupán a fizető tagság állandósulása irányába tett lépést az egyesület, hanem az „áremelés” révén az egyesület társadalmi homogenizálása felé is. A vállalt anyagi hozzájárulás befizetésére komoly biztosítékot nyújtott a nyilvánosság, ugyanis a befizetésekkel elmaradt tagok névsorát ebben a szervezetben is kíméletlenül közzétették minden évben, alighanem a nyomásgyakorló megszégyenítés céljával. Az újabb hatéves aláírás kezdetével pedig előírták, hogy csak azok számítanak „valóságos tagnak”, akik az állattenyésztésre szánt összeg nagyságától függetlenül az „egyéb [mező]gazdasági” célra legalább 10 pengőforintot szánnak, ugyanakkor a lóversenyen az előkelő helyekre továbbra is csak azok kapnak belépőt, akik az állattenyésztéshez is 10 pengőt nyújtanak – mely változtatást „burkolt áremelésnek” minősíthetjük. Ebben az időszakban már az egyesület füzetei a tagok és tisztségviselők névsoraival, valamint az egylet életének eseményeivel kezdődnek, és csak ezután következnek a lóversenyhírek. E források alapján rekonstruálható, hogy az 5 forintot fizetők száma 1827 és 1828 között 62-ről 134-re nőtt, a 10 forint megfizetését vállalók száma pedig 1829-ben már 346 volt, ami után legalább egy évtizedig lényegében 350 körül stagnált a taglétszám. Ehhez képest aránytalanul nagy volt a „képviselők” száma, akik feladata az ország minden pontján az egyesület népszerűsítése, újabb tagok felvétele és a befizetések bonyolítása volt. (Ennek megfelelően a távoli megyékben és Bécsben éppúgy voltak képviselői az egyesületnek, mint Pest-Budán.) A tagok státuszát másképpen érintették azok a kezdeményezések, melyek során „részvénykibocsátással” (például a köztelek megvásárlására vagy az egyesületi tanintézet tanárinak külföldi képzésére) szerezte meg az MGE az anyagi hátteret. Az ilyen esetek ugyanis – akárcsak a Nemzeti Casinóban – kikezdték a tagok deklarált egyenlőségét. Az egyesületben hasonló tisztségeket alakítottak ki, mint a többi egyletben. Két közgyűlés között az – 1830-as években 35 tagú – választmány hozta meg a

196


döntéseket, az egyesület élén elnök állt (a korszak egészében egy-egy Pesten élő főnemes, 1830-tól báró Orczy Lőrinc, aki helyett az első évben Széchenyi látta el az elnöki teendőket, 1832-től gróf Keglevich Gábor, ennek halála után 1835-től gróf Károlyi Lajos, végül 1839–1849 között ennek fivére, Károlyi György), akinek munkáját eleinte egy (Károlyi Lajos, később Orczy György), 1839-től viszont három-négy, zömmel köznemes birtokos alelnök segítette. Tehát Széchenyi csak a választmány tagjaként, valamint az 1843-ban létrehozott szakosztályok közül a „selyemtenyésztési” elnökeként töltött be vezető szerepet – sőt, Vári András szerint, mivel ellenezte az egyesület profiljának az említett átalakulását, ideiglenesen még ellenzékbe is szorult. Az egyesület társadalmi színezetét mutatja, hogy titoknok kezdetben főnemes (Andrássy György gróf ), később köznemesek (köztük 1836-tól 1843-ig, a városi főjegyzői poszt elnyeréséig, az egyben a kisdedóvó egylet titkári munkáját is végző Kacskovics Lajos) töltötték be ezt a tisztséget, a pénztárnokok pedig nem pesti nagykereskedők, hanem ügyvédek (a korábban a vívóiskolában jegyzői tisztséget ellátó Szekrényessy József, majd Kossalkó János váltótörvényszéki ügyvéd) voltak. Az egyesület intézményesedésének egy további aspektusa, ahogy a törvényesítésre – a korabeli kifejezéssel „országosításra” – törekedett. Az 1840-es közgyűlés azért határozta el, hogy az országgyűléshez folyamodik, hogy az alkosson törvényt róla, mert ettől remélte a mezőgazdaság fejlesztésének (nyilván az egyesületen keresztül megvalósuló) finanszírozását egy állandó pénztár révén. Az egyesületet más formában támogatta a dinasztia (1834-től több főherceg is nagyobb összeget ajánlott fel, az uralkodó „királydíj” néven saját díjat alapított a lóversenyen), Károlyi György elnökké választásának időpontja pedig feltűnően egybeesett a korábban ellenzékinek számító főúr – elvbarátai által értetlenül fogadott – fordulatával, amikor 1839 tavaszán elvállalta Csongrád megyében a (kormány kiszolgálását jelentő) adminisztrátori tisztséget (Erdmann 1984: 213–214.). Az egyesület „Emlékiratában” (MGE 1843) kifejtett tevékenységi és költségvetési tervet (mely országos mintagazdaság felállítását tűzte ki célul közpénzből) az országgyűlés mégsem támogatta 1843–44-ben. Az egylet egyébként már korábban is igyekezett gazdaságpolitikai befolyásoló szerepet játszani, de már 1837-es, a pesti vásárok időtartamának meghosszabbítását célzó javaslatát sem támogatta a Helytartótanács. Az eddigiek alapján azt várhatnánk, hogy egy ennyire a mezőgazdaságra irányuló és országos léptékű szervezetnek legfeljebb jelentéktelen kapcsolata volt a várossal. Valójában nem csupán az egyesület igazodott a város ritmusához abban, hogy a lóversenyt, majd évente kétszer a közgyűlését is a vásárokra időzítette, de a város (a tanács és a választott polgárság) is emelte a lófuttatások tekintélyét egy önálló, összegét tekintve közepesnek mondható, és 1829 és 1833 között öt évre vállalt díj, a „pesti díj” megalapításával. Az egyesület újonnan szervezett intézményeinek létrehozásakor mindig meg is indokolták, hogy ezeknek éppen Pesten vagy annak környékén kell lennie (akár a mintagazdaság létesítéséről, akár a folyóirat szerkesztőinek lakhelyéről volt szó). A város és az egyesület kapcsolatát mutatja közvetetten az is, hogy amikor

197


az MGE vezetői felvetették, hogy 1838-ban az árvíz miatt maradjon a lófuttatás, ezt József nádor – egyébként később az egyesület pártfogója – azzal utasította el, hogy a lóversenyek a városi népesség számára jelentős keresetforrást biztosítanak. A tagságban is kezdettől fogva – az egyesületté alakulástól kezdve – nem elhanyagolható számban voltak jelen városi és/vagy polgári személyek. Egy részüknél a csatlakozást üzleti érdekeltség motiválhatta. Ezt feltételezhetjük a nevét már az „ötforintos könyvbe” 1828-ban bejegyző Kappel Frigyes nagykereskedő esetében, aki az 1820-as évek közepén bekapcsolódott a magyar juhtenyésztésbe (Bácskai 1989: 58.), ezen keresztül pedig a gyapjúkereskedelembe; és akinek a kamaraerdei birtokán legeltetett juhai az 1831-es jelentés szerint az az évi „állatmutatáson” (több főnemesé mellett) a legjobbak közé számítottak. A szarvasmarha-kereskedelem fejlesztésére is vállalkozó egylet több mészárosmestert is vonzott, így a több nemzedék óta ezt foglalkozást űző, és a városnak több választópolgárt is adó családból származó Muzsik Mihályt, akinek az 1830-as állatbemutatón szereplő két ökrét kiemeli az eseményről beszámoló jelentés, valamint Fetter Józsefet és Volcsák Józsefet. A mészárosmesterséghez szorosan kapcsolódó tímárság néhány képviselője is belépett az egyesületbe, köztük a választott polgár (majd 1838-ban szószólónak is megválasztott) Staffenberger István, valamint egy polgári szűcsmester (Geyer János). Schaffner Jakab személyében egy polgári jogot nyert lókereskedőt is sikerült azonosítani az első években csatlakozott tagok között. Az egyesületben tagságot szerzett polgárok többségénél viszont nem látszik anyagi érdekeltség: nincs közvetlen kapcsolat az egyesület tevékenysége és a tag megélhetése között. A tagok e csoportja részint azokból a nagykereskedőkből áll, akik más egyesületekben is feltűntek, és akik számára talán a közéleti szereplés adta az egyesületi belépés vonzerejét. Ilyennek tarthatjuk Jálics András Ferenc esetét, aki az 1820-as években elsősorban borkereskedőként vált híressé (borát Észak-Amerikába is exportálta – Bácskai 1988: 175.), vagy a belépési idején még nürnbergi árus kereskedő Döring Józsefet. A közéletben aktív selyemfestőmesterek és gyártulajdonosok (Valero Antal, Appiano József, Martinelli Antal, Günther Antal) üzemei is legfeljebb áttételesen voltak érdekeltek a hazai állattenyésztés fellendülésében. Még inkább a presztízs motiválhatta a tagság soraiba felvett nemesi jogállású pesti városvezetőket: Seeber Károly polgármestert, Makk Antal városbírót, Eichholtz János városkapitányt, Boráros János tanácsnokot és Benkótzy József főjegyzőt. A közéleti szereplésre törekvés átörökítésének sajátos esetét mutatja Prandtner János ezüstműves egyleti tagsága, aki a nőegyleti választmányból még 1826 előtt visszavonult Prandtner Józsefné fia. A legkorábbi tagok között találunk szabó- és vargamestereket is, bár ők valószínűleg e – leginkább tömegesnek számító – kézművesmesterségek legsikeresebb képviselői lehettek: a terményspekulációval is foglalkozó Libasinszky Vencel szabóműhelyében 1828-ban 10 legény és egy könyvelő dolgozott (Bácskai 1989a: 40.), vagy a műhelyét a lapokban rendszeresen hirdető Kostyál Ádám szabó, Hacker József vargamester, és mások. Kuriózumnak minősíthetjük, hogy az 1829-es tagnévsor egy izraelita kereskedő (Cahen M. A.) nevét is tartalmazza. Az ő esete azonban megítélésünk

198


szerint nem a „befogadó közeg” sajátos toleranciáját jelzi, hanem inkább azt, hogy azoknál az egyesületeknél, ahol a felvételről nem az addigi tagok szavazattöbbsége döntött, nem volt semmiféle intézményes akadály, sem erre irányuló törekvés a közös cél elérése érdekében csatlakozó bármilyen rendű személyek távol tartására. Polgári jogállású személyek folyamatosan, az 1840-es években is csatlakoztak az egyesülethez. Az 1843-ban belépettek között – Simonchich volt alispán és egy váltótörvényszéki ügyvéd mellett – Burgmann, Valero és Kanitz nagykereskedők neve is feltűnik. A polgári társadalmi helyzetű személyek részvételének hangsúlyozása azonban természetesen nem kérdőjelezheti meg azt, hogy a Magyar Gazdasági Egyesület döntően főnemesi és köznemesi jogállású földbirtokosok szervezete volt. Az 1829-es tagnévsorban szerepelt 345 tag közül 155 volt főnemes (többségük – 117 tag – gróf ), mintegy 75 köznemes, és körülbelül ekkora csoportot nem sikerült azonosítani. Az is világos, hogy az egyesület döntően „fővárosi”, nem pedig „városi” egyesület volt. Ez leginkább akkor intézményesült, amikor 1837-tól az alapszabálynak megfelelően és a vidéki lakhelyű „képviselők” szervezőmunkájára építve kialakult a vidéki fiókhálózat, mely 1847-ben már 22 fiókegyesületet tömörített. A Magyar Gazdasági Egyesület kialakulásának és intézményesülésének folyamatát jobban értékelhetjük, ha összehasonlítjuk az Agarászegyletével. Ez az egyesület 1835ben alakult meg, amikor az ősi „nemzeti” sportnak tekintett agarászat kedvelői a Jászság egyik pusztáján megszervezték az első szabályozott agárfuttató versenyt, majd 1839-ben Vecsés térségébe átköltözve a „fővárosok” közelébe települtek át. Ekkortól az egyesület alapszabályt alkotott, nyilvános beszámolókat közölt tagjainak számáról, pénztárának állásáról és tisztségviselőinek megválasztásáról. Ez az egyesület is a Medárdnapi vásárhoz igazította közgyűléseit, több díjat alapított, pénzét pedig egy pesti kereskedő (Nagy József ) kezelte, de tevékenysége nem nőtt túl a sporttevékenység keretein, és a város életéhez is csak lazán kapcsolódott. Ez onnan is látszik, hogy a nemesek által alapított egyesületekhez csatlakozó polgárok közül egynek a neve sem tűnik fel az egyleti tagok közt, melyben a Pest környéki főnemesek (Orczyk, Rádayak, Wartenslebenek) töltötték be a vezető tisztségeket (AgE 1845). Más szempontból segít elhelyezni a gazdasági egyesület jellegét, ha a Magyar Borismertető Egyesülettel vetjük össze. Ez az 1837-ben létrejött szervezet neve dacára is inkább értékesítési szövetkezetnek tekinthető, mivel tagjai arra a célra egyesültek, hogy a jó minőségű hazai bor eladására szakosodott üzletet alakítsanak ki Pesten. A borok értékesítésével Appiano József nagykerekedőt (a selyemgyáros Valero Antal sógorát) bízták meg, aki haszon ellenében vállalta, hogy saját bort nem kínál, és hogy évente egyszer (a lóversenykor tartott közgyűlés idején) elszámol az „egyesület” választmányának. Bár a szervezet tisztségei azonosak voltak az egyletekével, és itt is (a művészeti egyesületekhez hasonlóan) létrehoztak egy, a szakszerűséget ellenőrző testületet (a „kóstoló bizottságot”), a patetikus célkitűzés ellenére (a hazai borok „hitele lábra kapjon”), sokkal inkább a tagok – az elnökké választott id. Andrássy

199


György gróf, a sörhaszonbérlőből hatalmas budai szőlőföldek birtokosává vált Mayerfy Ferenc és mások – anyagi érdekeit szolgálta az intézmény (MBE 1837).

6.2. Az Iparegyesület és a belőle kinőtt szervezetek Az Országos Iparegyesület is külföldi példát követve alakult meg 1841-ben, ám itt a mintát egy angliai intézmény, az 1825-ban létrejött Society for the Diffusion of Useful Knowledge (kb. társaság a hasznos tudás elterjesztésére) szolgáltatta. Ennél némileg nagyobb volt azonban az időbeli különbség, az utóbbi társaság ugyanis a munkásokat és kézműveseket képző intézeteket (mechanics’ institutes) alapító brit mozgalom országos koordináló szervezeteként évtizedekkel azután szerveződött meg, hogy az első ilyen helyi intézmények – az 1796-ban létrehozott, előzménynek számító birminghami, az 1817-es londoni és az intézményrendszerének sokszínűsége folytán országosan is példaképnek tekintett, 1823-ban alapított glasgowi egyesület – létrejöttek volna. A régebbi történeti hagyomány szerint az iparegyesület megalakításához vezető folyamat Almási Balogh Pál egy, a Pesti Hírlap második számában (1841. január 6-án) közölt, „egy hasznos ismereteket terjesztő társaság ügyében” megfogalmazott felhívásáig vezethető vissza. A kutatás azonban már régen felhívta a figyelmet arra, hogy hasonló gondolatokat tartalmazott Kossuth egy 1840. májusi magánlevele is (Marosvári 1992: 109.). A két változat közötti felfogásbeli különbséget érzékelteti, hogy 1841 első hónapjaiban az egyesületalapítás terve hogyan formálódott. Míg ugyanis Almási Balogh általános, kéz- és földműveseknek egyaránt szóló kiadványokat tervezett, addig a Nemzeti Casinóban februárban az elképzelés megvalósításra összehívott csoport értekezletei során „főleg a közép-műipart és mesterséget űző osztályt” nevezte meg leendő közönségeként. A csoport tagjai közé tartozott Almási Baloghon kívül Kossuth, Eötvösék köre, Ráday Gedeon, Schedel Ferenc, valamint Vajda Péter – utóbbi az 1834-ben (a „közhasznú ismeretek terjesztésére” szánt brit Penny Magazine és a német Pfennig Magazin mintájára) Lipcsében megjelent Garasos Tár egykori szerkesztőjeként maga is próbálkozott már hasonló célú kezdeményezéssel. A társaság márciusban döntött az Iparegyesület név mellett, és feladatát úgy konkretizálta, hogy „hasznos ismereteket [kíván] terjeszteni a nép mindazon osztályaiban, melynek nincs módja ismeretvágyát egy vagy másképpen kielégíteni, különösen pedig a műiparos néposztályt hasznos ismeretekben részeltetni, népszerű nyelven írt tanulságos és gyakorlati élet szükségeinek megfelelő munkák kiadása s az ipar és kézművek haladását tárgyazó minden egyéb módok által” (Gelléri 1892: 14–16.). Ez a változás összefügghetett az egyesületben meghatározott szerepet játszó – például márciusban az „előrajzot” kidolgozó, majd aligazgatói, később igazgatói posztot betöltő – Kossuth ekkorra tehető gazdaságpolitikai fordulatával, mely során szabadkereskedelem-párti korábbi nézeteivel szembefordulva az ipartámogatásig és a védővámok szükségességéig jutott el. Az Iparegyesület tervezett tevékenysége

200

az paregyesület és a belőle kinőtt szervezetek

Kossuthnál a magyar ipar hazai hátterének erősítésével kapcsolódhatott ahhoz a nagypolitikai vonzatú törekvéséhez, hogy a vámpolitika segítségével részesüljön védelemben a külföldi versenytársakkal szemben a magyarországi gyár- és kézművesipar. Lehetséges azonban egy másik – az előbbit nem kizáró – olvasata is az Almási Baloghféle elképzeléshez képesti elmozdulásnak. A földműves lakosság körében ugyanis hasonló törekvésekkel és részben hasonló eszközökkel jelent meg – láthattuk – a Magyar Gazdasági Egyesület, és az újonnan szerveződő egyesület talán nem kívánt annak egyébként is szűk „piacára” betörni. A két egyesület viszonyát egyébként a diplomatikus egymás mellett élés jellemezte. Amikor például az 1843-as közgyűlésen felvetődött, hogy más egyesületekhez hasonlóan az Iparegyesület is kérelmezze, az országgyűlés alkosson róla törvényt, az egyleti vezetés azzal utasította el az ötletet, hogy ezzel csak az MGE „mint testvér éspedig idősebb testvérünk” helyzetét nehezítenék meg, és inkább ne osszák meg a rendek „áldozatait” (Gelléri 1892: 280.). Az Iparegyesület tevékenysége alapján szintén inkább „fővárosi”, mint „városi” egyesületnek tekinthető. Az előrajzban, majd az alapszabályban részletesen is felsorolt tevékenységi formák csak egy része valósult meg. A legnagyobb sikert Pesten, az augusztusi vásár idején – tehát a legtöbb más egyesület által „szabadon hagyott” időszakban – tartott kiállításai aratták. Az elsőt 1842 júniusában hirdették meg, ám augusztus 25-én így is 213 kiállító által bemutatott 298 tárgyat tekinthetett meg a közel tizenötezer látogató. Nevezni a tágan vett Magyarországon hazai vagy külföldi anyagból, akár gyárnok, akár céhes mester, akár kontár által készített „kézművel vagy gyárkészítménnyel” lehetett, vagyis a – Kossuth által éppen ekkoriban elhagyott – műegyesület kiállításával szemben itt megvalósult a „nemzeti jelleg”. Az országos kampány ellenére egyébként a pesti iparosok játszottak kiemelkedő szerepet a kiállításokon – a második (1843. augusztusi) kiállításon például a 244 kiállító közül 132 volt pesti, 16-16 budai és pozsonyi, a fennmaradó rész pedig fele-fele arányban oszlott meg a többi szabad királyi város és a vármegyék között (Pest-Pilis-Solt csupán hét, míg Szepes megye 10 kiállítóval mutatkozott be). A díjazottak között is a pestiek voltak túlsúlyban mind a négy kiállítás alkalmával, ami persze nem meglepő a város akkori gazdasági erejét ismerve. A legmagasabb elismerést elnyertek között megtalálhatók a Valero-féle selyemgyár, a Jurenák–Fröhlich-féle sztearingyár vagy a Hengermalom vasöntvénygyára éppúgy, mint céhes mesterek (például a kocsigyártó Kölber Jakab). Kossuth egy beszédében külön kiemelte – az egyik segélyegyletet alapító, a 2. fejezetben már említett – Hanky Mihály asztalosmestert, aki „viszályteljes élete” ellenére folyton az újításokon gondolkodott, és amikor „vagyona csőd alá került, ő új találmányokon törte fejét”. A város egyébként nem csupán iparosai által képviselte magát a kiállításon, hanem – 1841 ősze óta mint (a megye és Buda városa mellett) az egyesület egyik pártfogója – legfőbb választott vezetői révén is. Sőt, a diétákon a kormány mellett és a liberális ellenzék ellen politizáló Tölgyessy polgármester lelkesült beszédet is mondott a díjátadási ünnepségen (Gelléri 1892: 36–51.). Kisebb mértékben valósult meg az egyesület tervezett kiadói tevékenysége. A tervezett „encyclopaedicus folyóirat” helyett a Hetilapot jelentette meg, mely inkább

201


számított Kossuth politikai nézeteit a Pesti Hírlap elvesztése után közzétevő politikai hírlapnak, mint a nyugati, közhasznú ismereteket közvetítő és olcsó hetilapok magyar követőjének. (Az említett brit Penny Magazine és a német Pfennig Magazin magyarországi adaptációjaként 1834–1835 körül indult újságok, a Garasos Tár és a Filléres Tár című – egyébként nem pesti kiadású – hetilapok hamar elbuktak a csekély érdeklődés és az ebből fakadó alacsony példányszám miatt, és a reformkor során azután már nem is jelent meg ehhez hasonló jellegű újság.) Az iparegyesületi kiadványok közül közelebb állt a nyugati példához az a füzetsorozat, melyből csupán kettő jelent meg, de más számokat is előkészítettek megjelenésre. Ebben a „népszerű könyvtár” sorozatban a természettel kapcsolatos babonák eloszlatására jelent meg egy kötet, a további számokban pedig híres gyáralapítók és feltalálók életét, illetve Amerika felfedezését közölték volna népszerű formában. Szintén nem valósult meg a mesterségszótár kiadása pénzhiány miatt (pedig nagy terjedelmű anyag összegyűlt). A részletes kérdőív alapján elkészült iparstatisztika anyagát viszont részleteiben közölte a Hetilap. Az iparegyesületi mozgalomhoz kötődően további gazdaságpolitikai célokat kitűző szervezetek jöttek létre az évtized közepén. Közülük egyedül a védővám kialakítására vonatkozó javaslatok diétai elvetése után (1844. októberben, még Pozsonyban) megalapított Országos Védegylet tekinthető definíciónk szerint egyletnek, míg a gazdaság élet különböző területeinek fejlesztésére alakult szervezetek (az 1843-ban felállított Kereskedelmi Társaság és az 1844-ben létrehozott Gyáralapító Társaság és Iparműraktár Egylet) jellegük szerint inkább tekinthetők részvénytársaságoknak. Az egyesület keretei között létrejött egy könyvtár és egy szerszámgyűjtemény is, ám a városhoz és annak lakosságához leginkább kapcsolódó intézménye a „mesterinas-iskola” volt. A választmány 1843 júliusában ahhoz kérte a pesti városi tanács támogatását, hogy az ősztől a korszerű technikai-természettudományos ismeretekről szóló, 10-20 alkalomból álló felolvasás-sorozatához nyújtson támogatást, és értesítsék erről a céheket is. Az 1844 augusztusában az Iparegyesület és a velük együttműködő céhek képviselői által beterjesztett tervezet részletesen mutatta be az új intézmény sajátosságait, mely abban különbözne a meglévő céhes és a tervezett ipartanodai szakoktatási keretektől, hogy nem szisztematikus, egy-egy szakma folytatásához szükséges teljes ismeretet adna át, hanem ezekhez képest előkészítő vagy kiegészítő tudást. Eltérne viszont az elemi iskoláktól az oktatás tárgyain túl a tanulás módszerében is, mivel heti rendszerességgel, de – a vasárnapi iskolával ellentétben – nem hétvégén lennének az órák. A terv szerint az egyes külvárosokban más és más napon lennének kora este az előadások (a Terézvárosban két napon is, mivel a legtöbb kézműves ott lakik), a vasárnap viszont szabad maradna, hogy ez ne zavarja sem az istentisztelet, sem a rajziskola látogatását, de ne legyen akadálya az iparegyesületi (a diákok számára amúgy kötelező) ismeretterjesztő előadások látogatásának sem. A tervet kisebb megszorításokkal sikerült is megvalósítani, ily módon az inasiskola hézagpótló szerepet töltött be a korabeli oktatási rendszerben, amennyiben magyar nyelvre, alapvető ismeretekre (szükség esetén írni és olvasni is)

202


és a modern technikai tudás fontosabbnak tekintett elemeire tanították a diákokat. Az 1845 márciusában megnyitott iskolát mindamellett csak kevés inas látogatta – az első évben 91, a másodikban 107, a harmadikban 126 –, ami Marosvári Attila becslése szerinti szűk másfél ezres pesti inaslétszámnak csupán 6–9 százaléka. Ennél nagyobb arányban működtek együtt az egylettel a céhek – a három évben 19, 23, illetve 25 céhből érkezett inas az iskolába az összes 74 céhből, ami megfelel annak, hogy az alapítás idején 17, majd további 10 céh nyilvánította ki készséget arra, hogy támogassa az egyesület célkitűzéseit. Az egyes céheket ellentmondásos viszony fűzte az egyesületi mesterinas-iskolához: az iskola létrehozásának anyagi feltételeit a céhek teremtették meg, ugyanakkor éppen a céhek többségének ellenállása miatt maradt szűk körű az iskola vonzása. Mindez arra vezethető vissza, hogy még az egyesületi vezetők taktikus megnyilvánulásai sem tudták legyőzni a mesterek nagyobb részének gyanakvását. Az Iparegyesülettel szorosan együttműködő mesterek száma egyébként is kicsi volt. Az iparkiállításon díjat nyert vagy a mesteriskola szervezésében részt vett kézművesek közül sokan be is léptek az egyesületbe, amit az utóbbi esetenként választmányi tagsággal honorált (Marosvári 1992). Az Iparegyesülethez viszonylag nagy számban csatlakoztak pesti polgárok. A tagjegyzékeken közölt neveket korabeli nyomtatott névsorokban – így egy 1846. évi iparműkiállítási kiadványban és egy iparcímtárban – visszakereső Poros András szerint a sikeresen azonosított tagok 28%-a pesti iparos vagy kereskedő volt. Ez az arány különösen figyelemreméltó, ha az 1840-es évek többi, ellenzéki vezetők nevével fémjelzett egyletének hasonló adataival vetjük össze, mely a Védegyletben 15%, a radikálisabb Nemzeti Körben 8%, a mérsékeltebb Pesti Körben 8%, a két utóbbi egyesülése nyomán, 1847-ben létrejött Ellenzéki Körben pedig 24% (Poros 1978: 92.). Bár a szerző tanulmányában sehol nem közöl abszolút számokat, sem a teljes tagságét, sem az azonosítottakét, sem pedig az általa polgárinak minősítettekét, annyi így is megállapítható, hogy az egyesület széles rétegeket volt képes megszólítani. Az 1843-as névsor például közel nyolcszáz rendes tag nevét tartalmazta, igaz, ezek között nemcsak magánszemélyek szerepeltek, hanem több céh és vidéki casino is. Poros a „polgárok” aránylag magas iparegyesületbeli arányát úgy értelmezi, hogy az említett szervezetek közül célkitűzései alapján ez számított a legkevésbé politizáló intézménynek. Ezzel függhet össze az is, hogy az Iparegyesületbe felvett polgárok 55%-a neve nem található meg a másik négy szervezet névsoraiban; vagyis a technikai tudás terjedésében és az ipar fejlődésében érdekelt, ám a nagypolitikai kérdések iránt kevéssé fogékony polgárok itt gyülekeztek (Poros 1978: 93.). A szerző azt is hangsúlyozza, hogy a gyorsan szerzett népszerűségét követően rövidesen leszálló Poros kiemeli, hogy a Magyar Kereskedelmi Társaság egyértelműen polgári vezetés alatt állt: az 1845 nyarán választott hattagú választmányból négyen nagykereskedők voltak (Poros 1978: 100.). Ez azonban kevéssé meglepő, hiszen ez a szervezet nem egyesület volt, hanem részvénytársaság, ahol a legjelentősebb és/vagy a leginkább kompetens befektetők közül kerül ki a vezetőség. Állításának érvényességét az is korlátozza, hogy az MKT 1844-ben átdolgozott alapszabálya diktatórikus irányítást vezetett be, melyben a választmány szerepe jelentéktelenné vált a teljhatalmú igazgató, Szabó Pál kereskedőé mögött (Gyömrei 1956: 219.).

203


pályára jutó, elsősorban hazafias érzelmekre apelláló Védegylettel szemben az Iparegyesület tevékenysége és céljai „az emberek mindennapi érdekeivel találkoztak”, ami hosszabb távon az utóbbit tette sikeresebbé (Poros 1978: 96.), és az elsősorban a saját, szűk életviláguk körében élő polgárok itt találhatták meg számításaikat. A részvétel magas fokát azonban az is magyarázhatja, hogy a város egyesületei közül itt volt a legkisebb a tagdíj, amelynek mértékét a kézművesek is elérhető szintűnek tarthatták. Az alapszabály szerint ugyanis „rendes tagnak” azokat tekintették, akik hat évre két-két pengőforintot ajánlottak fel, míg az ennek az összegnek megfelelő tőkét (a szokásosnak tekintett 5%-os kamattal számítva 40 forintot) egyszerre lefizetők vagy erről kötelezvényként aláírók „örökös tagnak”, az ennél többet ajánlók pedig „alapítóknak” számítottak. Ennél kisebb támogatást is elfogadott az egyesület, de az ilyeneket nem honorálta jogokkal. Hogy sokan nem a csekély összegű tagdíjat igénylő tagsági kategóriát választották, az jól látszik az 1843-as kiadványból, mely a rendes tagok után az alapító és az örökös tagok neveit is négy-négy oldalon sorolta. Az egyesület vezéregyéniségének ellenzéki szerepvállalásához mérten meglepő, hogy az egyletet jelentős összegekkel támogatták közismert konzervatív politikusok is – az alapítók között például a két Apponyi György 200, illetve 100, Esterházy Pál herceg 300, Zsedényi Ede 100 forinttal. (Ahogy a műiparkiállításokon bemutatott termékek küldői között is azonosíthatjuk például az újkonzervatív Czindery László adminisztrátort, majd főispánt, egyben az MGE alelnökét. ) Ennél azonban jellemzőbb és mértékét tekintve is súlyosabb volt az ellenzéki kötődésű közéleti szereplők részvétele – Kossuth például azt az 5000 forint tőkét ajánlotta fel, amit barátai gyűjtöttek számára, amikor még a börtönben volt, gróf Károlyi György és nőegyleti elnök felesége 100, illetve 500 forintot adott, és Teleki László anyja (a PJNE-alapító Mészáros Johanna) is 250 forintot szánt az Iparegyesületre. Az egyesület elnöke is ellenzéki kötődésű volt: a főrendi ellenzék vezetője, gróf Batthyány Lajos (egészen 1848-ig; Molnár 1996: 104–110.). Az Iparegyesület névsorát közlő kiadványok nem közölnek a tagok társadalmi állására utaló adatokat, így a társadalmi összetétel tekintetében kénytelenek vagyunk becslésekre hagyatkozni. Ezen a bizonytalansági szinten annyi állapítható meg, hogy a választmány többségét a köznemesség alkotta, és a tagság jelentős része is ebből a rendi csoportból került ki (IpE 1843). A polgárság az egyesületi vezetőségben is jelentős arányt képviselt, az 1845 augusztusában hivatalba lépett választmány tagjainak több mint harmadát ők alkották (Poros 1978: 99.). Az általa polgárinak minősített tagok foglalkozási megoszlását is vizsgáló Poros András szerint az Iparegyesületbe megközelítőleg azonos számú iparost és kereskedőt vettek fel. Ez egyfelől azért Ennek mértékét akkor tudjuk jobban megítélni, ha egyes iparcikkek korabeli árához viszonyítjuk, még akkor is, ha rendszeres ártörténeti kutatásokat eddig nem végeztek a reformkori Pestről. Egy találomra kiválasztott kereskedő, az 1845-ben elhunyt Damianovits János választott polgár hagyatékában talált ingóságok árverésén – tehát használtan – a kisebb párnák és az ágyterítők keltek el 2 forint körüli értéken, egy keményfa asztalt 5, egy puhafa ruhásszekrényt 9 pengőforintért adtak el, és két forint harminc krajcárért vették meg az elhunyt sétapálcáját (BFL. Test. 3978. AN.). Hetilap, 1846. 58. (júl. 21.).

204


érdekes, mert a városban élő kézművesek száma többszörösen meghaladta a kereskedőkét, vagyis az előbbiek nyilvánvalóan alulreprezentáltak voltak egy olyan szervezet tagságában, mely kimondottan az ő érdekeiket igyekezett képviselni. A többi egyesülettel összevetve azonban az is kitűnik, hogy az iparűzők aránya még itt a legmagasabb. Az Iparegyesülethez és a Védegylethez csatlakozott polgári személyek között egyébként viszonylag sok volt a nagykereskedő, továbbá olyan iparos, aki gyárat működtetett – bár azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a reformkorban szokás volt gyári kiváltságot elnyert, valójában egy népesebb kézműves műhelynél nem nagyobb üzemet is gyárnak minősíteni. Megfigyelhető az is, hogy zsidó nagykereskedők is feliratkoztak az alapítók közé. Ők ugyan a főnemesekénél kisebb tételeket ajánlottak fel az egyesületnek (Kanitz M. L., Weisz Bernát Ferenc, a Kunewalder testvérek 50-50, Pollak Leó és fia 80 forintot), ám a forrásból az is kiderül, hogy ők mind ki is fizették az ígért összeget, míg az arisztokraták egy része adós maradt a teljesítéssel. Bár a Védegylet – a korábban elmondott érvek szerint – nem képezi könyvünk tárgyát, nem kerülhető meg, hogy ezen a ponton ne utaljunk röviden még egy tanulmányra, mely e szervezet összetételét elemezte (Cser 1996: 206–215.). Cser Erika dolgozata az Országos Védegylet alapítóit vizsgálta, és neki – Porossal ellentétben – sikerült minden személyt azonosítania, ami magyarázhatja az adataik közti eltérések egy részét. Cser szerint a 64 alapító közül 11 viselt főnemesi címet, 25-en köznemesek voltak, legtöbben, 28-an viszont polgári vagy értelmiségi foglalkozásból éltek meg. Az utóbbiak közül néhánynak a nevével már találkozhatott e könyv lapjain az Olvasó, így Liedemann Frigyes, Weisz Bernát és Kanitz Manó nagykereskedőkével, a gyártulajdonos Valero Antaléval, a két egylet titkári posztján is megfordult Frankenburg Adolféval, vagy a kisdedóvó egyesületben szerepet játszó Stuller Ferencével és Wargha Istvánéval. Kirner József pesti puskaművesmester – nyilván szakmájával is összefüggésben – a polgári lövészegyesület tisztségviselője volt (1846-ban és 1847-ben „első helyettes allövészmester” címet viselt; Blaskovits 1846–1847), mások – így az iparosképzést szorgalmazó Aul József vargamester – „csak” az Iparegyesület választmányi tagjai között bukkannak fel.

205

7. A pesti izraelita egyesületek

A pesti egyletek történetét tárgyaló dolgozat aligha zárhatná szerkezeti egységeinek sorát mással, mint a pesti zsidók szervezeteivel. Ennek egyfelől az az oka, hogy ez a típus rendhagyó, mivel itt az egyletek csoportosítása más elvet követ: e „típust” nem az egyesületek tevékenységének tartalmi hasonlósága, hanem a részt vevő körök egybeesése tartja össze. Másfelől ezzel összefüggésben az is látszik, hogy a pesti izraelita hitközséghez kötődően néhány év alatt tematikailag viszonylag széles és szerteágazó egyleti tevékenység alakult ki, mely a keresztény-polgári szervezetek célkitűzéseinek skáláját nagyrészt leképezte. A magyarországi zsidóság történetéről az utóbbi évtizedben feltűnően nagy számú összefoglaló kötet látott napvilágot, emögött azonban nem érzékelhető a korszakunkra irányuló forráskutatás hasonlóan kimagasló mennyisége. Ezekben a munkákban a 19. század első felének fejleményei általában az elbeszélés egyfajta felvezető fejezetét képezik, és csak kevés szerző veszi a fáradságot, hogy a témáról frissebben megjelent, kis számú tanulmányt felhasználja. Így ezek az összefoglalók végeredményben nagyrészt huszadik század eleji kutatási eredményekre építenek, bár például az alapozás érdekében sokat tevő Groszmann Zsigmond nevére elvétve hivatkoznak (Groszmann 1916). Ez a helyzet részben azzal magyarázható, hogy a szerzők főként politikatörténeti nézőpontra szűkítve – az emancipációs törekvésekre, valamint a befogadó és az elutasító álláspontok nyilvánosság előtti vitájára koncentrálva – tárgyalják a korszakot, és az ennek megfelelő forrásanyag viszonylag könnyen áttekinthető, bár úgy tűnik, ezen a téren is lehet még újat mondani (Prepuk 1994). Legfeljebb elvétve utalnak ugyanakkor a demográfiai, társadalom- és gazdaságtörténeti kutatási eredményekre, melyek többnyire a betelepülés egyes körülményeit (pl. időbeli és területi eloszlásának jellegzetességeit) vizsgálták, valamint a zsidóknak a polgárosodás korai szakaszában játszott szerepe tisztázásához járultak hozzá (Bácskai 1995). Pedig könnyen belátható, hogy a politikai fejlemények és a társadalomtörténeti folyamatok között szoros és szerteágazó a kapcsolat. Például a röpiratokban, a sajtóban és az országgyűlésen megfogalmazott asszimilációs érvek puszta teoretikus eszmefuttatásoknak tűnhetnének, ha nem vennénk figyelembe azokat a gyakorlati célú, társasági szerveződésű törekvéseket, amelyek éppen egyesületi formában igyekeztek mintát nyújtani az izraelita hitsorsosoknak, és amelyeket a közösség szemében tekintélyes (vagyonos és a keresztények körében is elismert) személyek szerepvállalása tehetett hitelessé.

A tájékozódáshoz legcélszerűbb kiindulópont: Gyurgyák 2001.

207


Keveset tudunk a pesti zsidóságról is, annak ellenére, hogy az itt vizsgált periódusban az ország egyik – mind a vallási-kulturális mozgalmakban, mind tagjainak anyagi erejét tekintve – legjelentősebb hitközségévé nőtte ki magát. Létszáma alapján is kiemelkedett a pesti hitközség a magyarországi városállományból – míg az 1793. évi összeírás során még csupán 126 családot regisztráltak, addig Ludovicus Nagy adatai szerint már az ország 10 000 fő feletti települései közül itt volt a legnépesebb izraelita gyülekezet: 4298 fő, bár az 1828-as összeírás szerint a Váraljával együtt számított Pozsonyban az adózó háztartások száma még jelentősen meghaladta Pestét. Az 1847-es egyházi schematizmus pedig csak a Terézvárosban 10 673 izraelitáról tudósít, a többi városrésszel együtt számuk megközelítette a tizenözret (Nagy 1828; Nagy 1975: 386–388.; Bácskai 1988a: 185–186.; Bácskai 1995: 9–10.). A népességszám változásain túl részint az izraelita nagykereskedőkről vannak mélyebb ismereteink Bácskai Vera kutatásainak köszönhetően, aki a modern, vállalkozói mentalitású pesti burzsoázia születését vizsgálva a város 230 nagykereskedőjéről talált életrajzi adatokat a 19. század első feléből. Kutatásai alátámasztják, hogy köztük – a korábbi vélekedéseknek megfelelően – valóban az izraeliták alkották a többséget, jelentősen hozzájárulva Pest kereskedővárossá és az ország gazdasági központjává válásához. Másfelől viszont arányuk a napóleoni háborúk korszakához képest folyamatosan csökkent a későbbi évtizedek során (a század első tizenöt évében alapított nagykereskedések tulajdonosai között 70, az 1840-es évek alapításaiban már csak 57% az arányuk), főleg a protestánsokhoz és a katolikusokhoz képest, és a források alapján ténylegesen vállalkozói mentalitásúak között az arányuk ennél is kisebb. Ez pedig azt mutatja, hogy – szemben a historikus tradícióval – a magyar történelemben a modern, piacérzékeny, mobil és tőkeerős burzsoázia nem „vezethető le” logikailag az izraeliták társadalmi helyzetéből és ambícióiból (Bácskai 1989a). Emellett főként egyes pesti zsidó értelmiségiek (írók, újságírók, tudósok) korabeli tevékenységéről tudunk. Ezzel kapcsolatban kiemelendő Sándor Pál tanulmánya, aki nagyszámú példával bizonyítja a hazai – az ország legkülönbözőbb pontján született, ám zömmel Pestre telepedett – zsidó szellemi élet (egy részének) aktivitását saját magyarosodásuk, ill. a magyar nemzeti törekvések támogatása terén. Ennek kapcsán a szerző kiemeli, hogy e mozgalom 1840 körüli fellendülése „főleg két egyleti mozgalom” kibontakozásának köszönhető (Sándor 1994). A már említett szintetikus igényű munkák szerzői azonban nem használták fel ezt a szempontot és adatait, ehelyett többnyire legfeljebb a Venetianer Lajos által az első világháború utáni években leírt alapadatokat ismétlik. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy erről a kérdésről Venetianer is leginkább egyetlen forrást használt – az 1848-as megjelenésű Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv című kalendáriumot –, ám távolról sem aknázott ki minden, e forrásban rejlő lehetőséget (Venetianer 1922: 135–146.). A zsidóság emancipációjának és egyleteket szervező törekvésének viszonya magában is paradox kérdés. Ellentmondásba kerülhet ugyanis egymással az integrálódás vágya (a többségi társadalom szokásainak, normáinak, szervezeti formáinak átvétele) és a társasélet saját körre való korlátozásának igénye. Innen nézve az a dilemma vetődhetett

208

a pesti izraelita egyesületek

fel, hogy mi szolgálja inkább az emancipációs törekvéseket: a saját, de a keresztények mintáit utánzó szervezetek alapítása, vagy a többségében (ill. eredetileg) keresztény tagságú szervezetekbe való bejutás, ami a beilleszkedés kollektív vagy egyéni útjai közötti választásként is felfogható. Ebben a kérdésben ésszerű megoldásnak tűnhetett a pozsonyi izraelita casino felfogása, mely 1842 februárjában olyan alapszabállyal jött létre, mely a belépés feltételét nem szűkítette a zsidókra. A statútum első pontjai ugyanis kifejezetten úgy fogalmaznak, hogy „hit és társadalmi rang szerinti különbség nélkül minden becsületes embert” (értsd: férfit) felvesznek, persze a ballotage-rendszer szűrő funkciójával a „felhígulás” veszélye elleni védekezést is beépítve; noha „izraelita casinónak” nevezik meg az egyletet (PIC 1842: 1–2. pont). Figyelemre méltó, hogy ez az egylet éppen Pozsonyban jött létre – ráadásul a pesti egyletek megalakulását megelőzően –, amelynek hitközsége a zsidóság emancipációjáról és az izraelita vallás reformjáról folytatott viták idején az orthodox álláspont legfőbb képviselője volt (nem függetlenül a nagy tekintélyű Chátám Szófér rabbi nevével fémjelzett, európai hírű pozsonyi jeshiva hatásától), és ahol 1848-ban a forradalmat követően az egyik legvéresebb zsidóellenes incidens történt. A pesti zsidók reformkori egyesületeire utaló munkák – akárcsak a már idézett 1845-ös pesti egyesületi összeírás vagy a Blaskovits-féle Wegweiser 1847-es kiadása – két szervezetet neveznek meg: a „magyarító egyletet” és a kézművességet az izraeliták körében terjesztő egyletet (későbbi nevén: MIKÉFE). Az Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv viszont ezek mellett nemcsak az 1847-ben, tehát az összeírás óta létrehozott nőegyletet említi, hanem a Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegsegélyező Egyletet is (EMZsNÉ 1848: 39–43.). Ez azért különös, mert ez utóbbi éppen úgy a katolikus, protestáns és izraelita felekezetek együttműködése alapján szerveződött meg, legalábbis vezetői – Burgmann Károly, Frölich Frigyes és Kanitz Manó – e három csoport paritását „képviselték”, mint ahogyan azt a kereskedői casino és a hozzá kapcsolódó intézmények esetében bemutattuk. Ha viszont ezt az önsegélyező egyletet a zsidóság saját szervezeteként tüntette fel a forrás, akkor joggal hiányolhatjuk mellőle a 3. fejezetben elemzett Pesti 2. Temetkezési és Betegsegélyező Egyletet. Erre feltehetően az a magyarázat, hogy a zsidó kalendárium éppen úgy a saját helyi közélet (a zsidó hitközség) tekintélyes tagjai által szervezett vagy támogatott intézményekre koncentrált, ahogyan azt a „keresztény” címtáraknál és kalendáriumoknál megfigyelhettük, ahogyan az a városi címtáraknál és kalendáriumoknál szokás volt. A „magyarító egylet” (teljes nevén: „a Honi Izraeliták Között Magyar Nyelvet Terjesztő Pesti Egylet”) és a MIKÉFE elnevezéseiből elsőre az tűnik ki, hogy mindkét egylet az asszimiláció előmozdítására alakult meg. Erre nemcsak a címekben szereplő „magyar” kifejezés utal, hanem az is, hogy olyan szokásokat próbáltak az izraeliták körében Az egylet 36 főnyi választmányának 1847-ben mintegy fele volt izraelita, köztük a gazdaságtörténeti szempontból is jelentős Boscovitz J. Löbl és Spitzer Gerzson nagykereskedők (Bácskai 1989a). A választmány másik fele főként evangélikus és katolikus kereskedőkből állt (Liedemann J.S. Frigyes, Nádossy [korábban: Trsztyánszky] István és Heckenast Gusztáv, illetve Jálics Ferenc, Pscherer Miklós és Zograf József, csak a nevesebbeket említve), de református (Hudetz József ) és görögkeleti (Manno István) is volt a tagok között.

209


népszerűsíteni, amelyek egyébként nem voltak jellemzőek a magyarországi zsidókra: a magyar nyelv használatát, valamint a „nehéz kézművességet” és a „földmívelést”. A belülről fakadó asszimilációs törekvés egyben összekapcsolódott a külső elvárásnak való megfelelés vágyával is. Amikor az idézett zsidó kalendáriumban titkáraik bemutatták a két egyletet, mindketten erre a kettős motívumra hivatkoztak. A „magyarító egylet” titkára, Diósy Márton, cikkében ellentmondásosan viszonylik a többségi magyarság felől érkező nyomáshoz (EMZsNÉ 1848: 81–93.). Elismeri ugyan, hogy van alapja annak az állításnak, hogy a zsidók „polgáríttatása” elleni legfőbb akadály a zsidóság „magyartalansága, nemzetietlensége”, másfelől viszont arra hivatkozik, hogy a (szintén német nyelvű) elzászi zsidókat a franciák befogadták. Ám pozitív példaként ismerteti, hogy az 1844-ben zárult országgyűlés óta az országban 35 magyar nyelvű izraelita iskola nyílt meg, és hogy „számos magyarolvasó egylet” is alakult meg. Nem elég azonban a magyar nyelvet megtanulni – olvashatjuk –, hanem a magyar nemzeti érdekkel is azonosulni kell, „hogy ne mondassék többé: a zsidó csak a csődhirdetések elolvashatása végett tanul magyarul”. Az sem véletlen, hogy az emancipáció elősegítésére éppen egyletek alakulnak. Diósy az asszimilálódó zsidók szervezkedésének intézményes helyét egyértelműen az egyesületi mozgalomban jelölte ki, lebeszélve őket a politikai vitákban való tevőleges részvételről: „Legyetek buzgók, de legyetek okosak is. Se talárt, se kardot ne öltsetek: se vallási, se politicai mozgalmakba szorosabb értelemben ne avatkozzatok. A mi terünk sem a zsynagoga, sem a megyeháza; se rabbik, se kortesek ne legyünk; a békés, barátságos társas-élet, az a te küzdő helyed, fölvilágosult magyar-zsidó! A család a te templomod; a csendes tűzhely a te oltárod; ennek közelében állítsd fel szónoki széked; egy kezedben a biblia, a másikban a nemzeti zászló; így lépj föl és hirdesd a mi új szövetségünk igéjét. Lám! politicailag mi nem emancipálhatjuk magunkat; de társaságilag igen, sőt a socialis emancipatio egyedül mitőlünk függ.” (Kiemelések az eredetiben.) Ennek a programnak megfelelően a „magyarító egylet” jóval többre vállalkozott, mint a magyar nyelv oktatása. Amellett, hogy már működésének első évében, 1844-ben létrejött az iskolája, melybe minden tag – a már más egyleti iskolák esetében megfigyelt gyakorlat szerint – ingyen beírathatott egy-egy szegény gyermeket, az első intézményeik közé tartozott egy könyvtár megnyitása is. Ez utóbbinak könyvállománya Diósy adata szerint 1848-ra elérte a 1000 példányt. Szintén 1844-ben megnyílt egy külön hírlapolvasó terem, melyben nemcsak az összes magyar hírlapot és a fordítást megkönnyítő szótárt lehetett megtalálni, de az egylet több választmányi tagja azt is vállalta, hogy egymást felváltva ügyeletet tart és az olvasók számára „magyarázatokat” fűz az olvasottakhoz. A következő években mind az iskolafenntartó, mind az olvasóköri jelleg tovább erősödött. Az előbbi terén a beiratkozási létszám hirtelen 300-ra emelkedését emeli ki a titkár, miután az iskola „az egész közösségnek megnyittatott” (ami feltehetően

210


azt jelenti, hogy nemcsak a tagok támogatottjait, hanem minden pesti izraelita fiút fel lehetett venni). Az egylet másként is terjeszkedett: megszerezte azt a jogot, hogy a Pesten működött összes (magán és „köz”, tehát nyilván hitközségi) zsidó iskolába felügyelőket küldjön saját választmányi tagjainak személyében, akik a magyar oktatás eredményességét a vizsgákon ellenőrizhették. Az olvasókör tevékenysége viszont azáltal bővült ki, hogy rendszeres magyar történeti előadásokat szerveztek. Ezzel egyúttal az egylet amatőr jellege is szélesedett, mert míg kezdetben „egy tudós férfiú” olvasta fel magyarul írott vagy magyarra fordított dolgozatait, addig 1847-től bizonyos „irodalombarát” választmányi tagok vállalták, hogy rendszeresen, sorshúzás útján egymást váltva, és az érdeklődők számára a programot egy héttel előre kifüggesztve, saját munkáikat adják elő. Ezzel – Diósy szerint – az előadások „érdekesebbé” váltak. Külön jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy ezeket a felolvasásokat szombatonként tartották, mivel ennek az időpontválasztásnak hasonló indítékai lehettek, mint a keresztények vasárnapi iskoláinak: az ünnepnap sajátos módon „megszentelhette” a szabadidő eltöltésének ilyen módját. Még erőteljesebben látszik az egykorú keresztény magyar intézményrendszerhez való hasonulás igénye abban, hogy 1846-ban az egylet magyar nyelvű óvodát is alapított, a Kisdedóvókat Magyarországon Terjesztő Egyesület titkára, a már említett pedagógiai szakíró Ney Ferenc elképzeléseit követve. A – Pesti Jótékony Nőegylet első éveinek gyakorlatából is ismert módon – tizenkét tiszteletben álló hölgy által felügyelt zsidó óvoda „óvói” maguk is az országos magyar egylet képzőintézetben szerezték képesítésüket. Szintén a magyar egyesületi rendszert követte az egylet szervezeti formája. A titkár azon megjegyzése, hogy az egylet „belszerkezete a honban fennálló hasonnemű egyesületek mintájára rendeztetett”, utalhat az ország többi „izraelita magyarító egyletére” is, de akár a „keresztény” casinókra is. Az 1844 májusában tartott első közgyűlésen harmincfős, megbízatását két évre kapott választmányról szavaztak, mely igazgatót és aligazgatót, egy jegyzőkönyvvezető és egy levelező titoknokot, tovább egy könyvtárnokot és egy pénztárnokot nevezett ki (az egyleti iskola és óvoda vezetői mellett). Az egylet belső (a közgyűlésen megjelenő) és külső (nyomtatványok útján megszólított) nyilvánossága számára éves rendszerességgel beszámolt tevékenységéről és pénztárának helyzetéről. Ez utóbbi fő bevételi forrása a tagoktól beszedett 4 pengőforintos tagdíj volt, az ezen kívül tett felajánlásokon és a pesti hitközség évi 125 pengőforintos hozzájárulása mellett. Végül az egyletnek a nyilvánosság elérésére tett erőfeszítéseit bizonyítja maga az Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv megjelenése is, mely az egylet kiadványa volt, és melynek kinyomtatásához még több, az egylet holdudvarába tartozó személy külön is adakozott. Kevesebbet tudni a kézművesség terjesztésére megszervezett pesti izraelita egylet tevékenységéről. Noha erről az egyesületről nemrégiben forráskiadvány látott napvilágot, e kötet szakszerűsége több tekintetben is problematikus, és – az itt vizsgált korszakra nézve – azt tarthatjuk legfőbb erényének, hogy újraközölt olyan feldolgozásokat, melyek ma már nehezen érhetők el, továbbá azt, hogy egyáltalán felhívta a figyelmet

211


erre az intézményre. Így főként a már idézett zsidó kalendáriumban közöltekre támaszkodhatunk, valamint az egylet egyik későbbi titkárának az egyesület történetét áttekintő munkájára (Kertész 1948) – az 1848-ban megszűnt „magyarító egylettel” ellentétben ugyanis a MIKÉFE még több mint egy évszázadon át működött. Az Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv oldalain Schlesinger Ignác titkár ismertette a MIKÉFE tevékenységét (EMZsNÉ 1848: 205–210.). A megalakulást ő is hasonló okokkal magyarázta: a keresztény államokban a zsidóság célja a „polgári állás” elérése, melyhez más országokban is sokan „valamely kézmű tanulását életük céljául tűzték ki maguknak”. A polgári státusz és a kézművesipar között ilyen szoros kapcsolat feltételezése viszont azt jelzi, hogy a szerző a „régi polgárság” fogalmában gondolkodott. A reformkorban Pest teljes állandó lakosságának csupán mintegy 2-3 százaléka rendelkezett polgári címmel, és a polgári kézművesmesterek száma jóval alatta maradt az összes iparral foglalkozó városlakóénak. A városokról szóló, az 1843–44-es országgyűlésen megvitatott törvényjavaslat a polgári jogállás elérésének több más módját is lehetővé tette. A kérdés onnan nyerte aktualitását, hogy a már említett 1840. évi 29. tc. engedélyezte, hogy a zsidók akár egyedül, akár izraelita legényt alkalmazva kézművesmesterséget folytassanak, illetve maguk tanítsák mesterségüket inasaiknak. Nyilvánvalóan ennek hatására nőtt meredeken a zsidó kézművesek száma Pesten: Pollák Henrik kortárs statisztikája szerint míg 1840-ben összesen 92 zsidó iparos működött, addig 1846/47re már 422 mesterről és 607 legényről szól az összeírás (Dóka 1994: 76.). Egyesület létrehozását pedig – Schlesinger szerint – az indokolta, hogy a keresztény mesterek gyakran visszautasították, hogy izraelita legényeket fogadjanak fel, és ennek nyomán fogalmazódott meg, hogy nem lenne-e könnyebb „egyesített erőnek” érvényesíteni az izraelita érdeket. A keresztény mesterek ellenállására, olykor erőszakos fellépésére több példát is említett történeti áttekintésében Kertész Ödön, aki – mint az egylet akkori titkára – feltehetően az egyleti irattárban őrzött iratokból merítette adatait. Azt mindenesetre mindketten (Schlesinger és Kertész is) kiemelik, hogy ez a fajta konfliktus Pestre volt jellemzőbb, mint Budára, legalábbis azután, hogy néhány incidens nyomán a budai városi tanács 1844 márciusában általános érvényű rendeletben kötelezte a keresztény céheket, hogy „a kebelökbeli egyes mesterek által felvett zsidó inasokat […] minden háborgatás nélkül” tűrjék el, sőt az inaséveket követően őket „rendes felszabadító levéllel” lássák el és vegyék fel a legények közé (Kertész 1948: 18.). Az egylet létrehozói szerint a zsidók kézművességre tanításának és szoktatásának eszméje nemcsak abban az értelemben szolgálta volna az emancipáció ügyét, hogy ezáltal egyenrangú polgárnak lehessen őket tekinteni, hanem azáltal is, hogy így a zsidókról alkotott negatív kép is javulhatna. Megcáfolhatná ugyanis az egyik alaptalan Izsák 2000. A levéltári iratokat átírás helyett csupán befényképezték a kötet készítői, aminek az lett az eredménye, hogy egymáshoz nem kapcsolódó, eltérő (időben visszafelé haladó) keltezésű oldalak kerültek úgy egymás mellé úgy, mintha egyik a másik folytatása lenne. A forrásokról egyébként is csak az őrzőhelyet adták meg, nem pedig a pontos levéltári jelzetet. Ráadásul az egyik ilyen forrás tartalmi kivonatát is tévesen közölték: valójában nem tisztújításról szól, hanem arról, hogy egy iparegyesületi rendezvényen kik fogják képviselni az egyletet (Izsák 2000: 61.).

212


zsidóellenes vád egyikét – azt, hogy „a zsidó a nehéz munkától visszarettegne”. Az viszont nem állapítható meg egyértelműen, hogy eredetileg milyen típusú szakmák, foglalkozások népszerűsítését tervezték. Ennek egyik oka az, hogy az egylet bevett magyar és német elnevezése nem azonos – a német Verein zur Verbreitung der Handwerke und des Ackerbaues unter den Israeliten Ungarns névnél szűkebbnek tűnik a magyar elnevezés különféle változataiban előforduló „nehéz mesterségek” vagy „nehéz kézművek” kifejezés. Tény, hogy 1848 előtt az egylet kizárólag a céhes kézművesszakmák tanítását támogatta, bár Schlesinger az 1847-es évvel záródó beszámolója szerint ekkor már tervezték, hogy kiterjesztik működésüket a földművelés területére is, melyet korábban „több politikai okoknál fogvást” nem kezdeményeztek. Ezen a téren árulkodó nyom, hogy az első közgyűlését 1842 novemberében tartó egylet azonnal kérte és már 1843 januárjában meg is kapta felvételét az Országos Iparegyesületbe fiókegyesületként, pedig elvben a Magyar Gazdasági Egyesület fiókjaként is tevékenykedhetett volna. Különös ugyanakkor, hogy éppen a Batthyány Lajos iparegyesületi elnöknek írott kérelemben az egylet vezetői „a szántás-vetés és hasznos mesterségek űzését elősegítő” egyesületként határozták meg szervezetüket, előbbre véve tehát a földművelésre való utalást. Az egyesület tevékenységének első konkrét „eredményei” mindenesetre a Pesten kitaníttatott, majd mestereknél elhelyezett zsidó kézművesinasok. Az egylet működésének korlátozott volumenét mutatja azonban az, hogy 1848-ig alig 29 inast szabadítottak fel, és hogy 1847-ben összesen 74 inast taníttattak az egylet támogatásával. Ez utóbbiak szakma szerinti megoszlása – közülük (csak a legnagyobb számú mesterségeket felsorolva) 14 volt asztalos, 11 csizmadia, 8 lakatos, 7 nyerges, 6 kerékgyártó, 5 sütő, 3-3 pedig kádár és kovács – azt jelzi, hogy a „nehéz kézmű” kifejezés nem a kézművesipari mesterségek egy sajátos (például nagyobb fizikai munkával járó) csoportjára utal. A foglalkozások aránya jelentősen eltér a városban dolgozó (adófizető) iparosok megfelelő sorrendjétől (Dóka 1979: 225–226.), amit az is magyarázhat, hogy nem a tanácsi engedélyezésen, de még csak nem is a piaci keresleten múlott az egyes iparágakban felvett zsidó inasok száma, hanem nagyrészt a személyes alkukon. A keresztény mesterek ugyanis – Schlesinger szerint – az egylet által vállalt „tetemes pénzáldozatok” után fogadtak fel zsidó inasokat. Nemcsak az ilyen típusú anyagi terhek okozhatták, hogy viszonylag kevés zsidó fiú tanítását segítette az egylet. A MIKÉFE ugyanis egyben karitatív jellegű szervezetként is működött: kezdetben ugyan valószínűleg a tagok fiainak adott elsőbbséget, de később a vidéki születésű zsidó fiúk, valamint a helyi árva gyerekek is elnyerhették az egylet támogatását. Az előbbiek a vidéki zsidó támogatók bizonyos anyagi hozzájárulásával, az utóbbiak a pesti hitközség éves rendszerességű pártfogásával. Blaskovits 1847. A MIKÉFE jellegével kapcsolatos kezdeti bizonytalanságot jól mutatja, hogy amikor a megalapítás idején alkalmas nevet kerestek a szervezők, az általánosan hangzó, a késő felvilágosodás eszmei hatására utaló „Izraeliták körében a jó és hasznos előmozdítását célzó egylet” elnevezés is felmerült (Kertész 1948: 12.). Megjegyzendő, hogy a magyarító egyletnél is más – ott azonban szélesebb – tevékenységet sejtet a német elnevezés, mint a magyar (Verein zur Beförderung der ungarische Sprache und Literatur unter den Israeliten Ungarns).

213


Az egylet tevékenysége egyébként is elválaszthatatlan a jótékonyságtól, hiszen a tanítás teljes (3-4 évre nyúló) időszaka alatt minden legénynek ingyen ruházatot biztosítottak (az árvagyerekeknek emellett még élelmezést is), az arra érdemeseknek díjat adtak, állták a felszabadulás után a vándorlással kapcsolatos költségeket és a szerszámok árának egy részét is stb. Az egylet külön vasárnapi iskolát és rajziskolát is fenntartott, melyekről továbbiakat nem tudunk – az utóbbi az iparegyesületbeli hasonló iskola mintájára létesülhetett. Tény mindenesetre, hogy az iskolázottság emelése és a hitoktatás mind fontosabb célokká váltak az egyletben. A harmadik tisztán izraelitaként létesült világi egyesület a jótékony nőegylet volt, mely feltehetően az 1842-ben megalakított bécsi Wohlthätigkeitsverein der israel. Frauen mintájára jött létre. Erről csak annyit sikerült megtudni, hogy 1847 telén szerveződött meg az éhínség miatt szűkölködők megsegítésére. A felső-magyarországi éhínség hatása ekkoriban jelentkezett erőteljesen a városban a népességszám minden korábbinál nagyobb ütemű gyarapodását okozva, miközben az egyébként is pangó kézművesipar is tömegesen bocsátott el legényeket. Ennek nyomán nagyszabású jótékony célú segélyakció kezdődött, melynek során a pesti nagykereskedők – köztük az izraeliták is – jelentős összegekkel járultak hozzá a jótékony közadakozáshoz az 1847-es éhínség idején (Nagy 1975: 424.; Bácskai 1989a: 182–183.). Azt viszont pillanatnyi tudásunk alapján nehéz eldönteni, hogy a városban élő izraelita népességet a város egészéhez képest mennyire érintette a katasztrófa. Az izraelita jótékony nőegylet „női mivoltát” alátámasztja, hogy 36 fős nőkből álló választmány vezette – hat férfi tisztségviselő és egy húszfős „férfi választmány” mellett (EMZsÉN 1848: 42–43.). A felsorolt pesti izraelita egyleteket nem csak az emancipációs szándék és a korábban létrejött „keresztény” szervezetekhez való hasonulás kötötte össze. További közös vonás, hogy mindkettő szorosan kapcsolódott a pesti hitközséghez, anyagi és személyi téren egyaránt. Az elsőre példa, hogy a magyarító egylet és a MIKÉFE is állandó éves hozzájárulást kapott a hitközségtől – az előbbi 125, az utóbbi 300 pengőforint értékben. A MIKÉFE-t a szervezők egyébként egyenesen a hitközség alárendeltségében kívánták megalapítani, ám ehhez a városi tanács nem járult hozzá, ragaszkodva saját felügyeleti jogköréhez. Amellett, hogy ez hatalmi vetélkedésként is értelmezhető, annyiban jogosnak is tekinthetjük a tanács igényét, hogy a nyilvános intézmény jogcímére törekvő egylet esetében a világi közigazgatás a leginkább illetékes ellenőrző szerv. Valóban ez a szempont mozgathatta a pesti szenátust, hiszen az alapszabály jóváhagyatásakor ezenkívül azt a tervezett pontot is kifogásolták, hogy az egyleti vezetés 100 pengő forint összeget „az elszámolás kötelessége nélkül” felhasználhatott A bécsi izraelita jótékony nőegyletnek 1857-ben mintegy 500 tagja volt. A Birodalomban korábban csak Prágában hoztak létre zsidó jótékonysági egyesületet (1840, Israeliten Nächstenliebeverein; Stubenrauch 1857: 73–82.). A pesti izraelita hitközségben már legalább a század elejétől működött a vallási célokat is szolgáló, temetkezési és betegsegélyezést folytató „szentegylet”, a Chevra Kadisha.

214


volna, „visszaélésekre nyújthatván alkalmat”. Itt tehát a tagok érdekeinek sérelmét igyekezett a tanács megelőzni (Kertész 1948: 15.). A két egyesület egyikének sem ismerjük a tagnévsorát, és ennek nagyságáról is csak annyit tudunk, hogy a MIKÉFE-t 600 „részvevő” (értsd: tag) alakította meg. A szervezeti rendet a „magyarító egyletben” úgy oldották meg, hogy a pesti férfiak által alkotott választmány mellett jusson hely a vidéki (városi) zsidóság képviselőinek is, így biztosítva a városi és fővárosi jelleg párhuzamos reprezentálását: a 14 fős választmány mellett 29 „tiszteletbeli tagot” választottak, akik Nagykanizsától Máramarosig és Pápától Nagyváradig számos várost „képviseltek”. Közöttük legtöbben a rabbik, magyartanárok, lapszerkesztők vagy orvosok voltak. A MIKÉFE vezetésében nem különült el intézményesen a helyi és a vidéki zsidóság képviselete, ám a nagyszámú olyan névből ítélhetően, amely a korabeli pesti címtárakban sehol nem fordul elő, arra következtethetünk, hogy a 44 tagú választmány jelentős része nem volt pesti illetőségű. Tudjuk viszont, hogy kik, illetve milyen csoportok képviselői alapították az egyes egyleteket, valamint ismerjük az 1847-es egyesületi vezetőségek névsorait. Ezek, valamint a hitközségi vezetők neveinek összehasonlítása nyomán jól látszik az egyes szervezetek társadalmi profilja. A „magyarító egylet” megalakulását még 1843 elején néhány, a pesti egyetemen tanuló izraelita medikus indítványozta a hitközségnek, amely az ügyet felkarolva Jakobovics Fülöp, a pesti izraelita kórház igazgatója vezetésével bizottságot küldött ki az alapszabály kidolgozására. A kezdeményező (egyébként név szerint is ismert) zsidó orvostanhallgatók a rendelkezésre álló adatok szerint a megszervezés után már nem jutottak pozícióhoz. Az egylet vezetői az igazgatóvá választott Jakobovics és az aligazgató Klein Ármin lettek. Mellettük a titkári posztot (a szintén orvos, és nem is a zsidók által legnagyobb mértékben lakott városrészben, a Zsidó tér körül, hanem az egyik legdrágább környéken, a Nagyhíd utcában rendelő) Rosenfeld József, valamint Barnay Ignác, a hitközség főjegyzője (aki emellett több népjóléti jellegű hitközségi bizottság titkára is volt) látták el. Az orvosok vezető szerepe tovább erősödött, amikor 1846-ban Rosenfeld lépett elő aligazgatónak, akinek korábbi helyét Finály Zsigmond (egy újabb orvos) foglalta el. A még 1842 végén létrejött MIKÉFE élén szintén Jakobovics állt, és itt is Barnay végezte titkárként az adminisztrációt, ám mellettük egy nagykereskedő, Kern Jakab töltötte be az aligazgatói posztot. Ha az 1847-ben hivatalban volt választmányok névsorait hasonlítjuk össze, ott is megfigyelhető, hogy a „magyarító egylet” inkább „értelmiségi” jellegű (ami az izraeliták egyetemi tanulmányainak sajátos preferenciái, illetve az előttük állt korlátok miatt elsősorban orvosokat és rabbikat, kisebbrészt tanárokat jelentett). Ezzel szemben a MIKÉFE választmányát nagyobb arányban alkották a kereskedők. (Bár nyilvánvaló kivételek is vannak: a pénztárnokok mindkét szervezetben kereskedők, illetve a MIKÉFEtitkár Schlesinger, aki orvos. A „keresztény” egyesületekben ezt a feladatot – mint láthattuk – tipikusan ügyvédek végezték; erre azonban a zsidó egyletekben esély sem lehetett.) A nőegylet vezetésében másfajta elrendeződés látható: a férfi választmány tagjainak valamivel több, mint fele esetében feltételezhető (az azonos vezetéknév

215


alapján), hogy a feleség egyben a nőválasztmány tagja. Így van ez az egyesület legfelsőbb vezetésében is: Lackenbacher Jakab (nagykereskedő) férfi elnök felesége, Lackenbacher Teréz az egylet alelnöke, Pollák Katalin elnöknek pedig valószínűleg férje Pollák Lipót, az egylet férfi alelnöke (akiről feltételezhetjük, hogy a városban működő Pollák Márk nagykereskedő valamilyen fokú rokona). (A két férfi egyúttal MIKÉFE-választmányi tag is volt.) Ehhez még hozzátehetjük, hogy a „magyarító egylet” által megteremtett magyar nyelvű kisdedóvó felügyeletére megválasztott 18 hölgy közel kétharmada egyben a nőegylet választmányának is tagja volt. Némi együttjárás végül kimutatható a hitközség vezetése és az egyesületek vezetői között is, bár nem a legfelső szinten, hanem „csak” a választmányban. Ez a sokirányú átfedés az intézmények vezetői közt azt sejteti, hogy az egyesületek működtetésében egy viszonylag szűk körű hitközségi elit játszott irányító szerepet, aránylag függetlenül az egyesületek profiljától. Ez a főként nagykereskedőkből, orvosokból és tanárokból álló elit sokat tett azért, hogy a pesti izraeliták előrelépjenek az emancipáció, egyúttal a többségi magyar társadalomhoz való asszimilálódás útján. E törekvés megvalósításához az egyesületi forma tűnhetett a legalkalmasabb kollektív eszköznek, hiszen részint a „keresztény” egyesületek eszköztárának átvétele bizonyíthatta a többségi társadalom számára, hogy a pesti izraeliták hasonló preferenciákat követnek. Másfelől az egyesületi részvétellel a tagok mint egyének nem kellett hogy feladják izraelita (zsidó) identitásukat. Ugyanakkor az egyéni életpályákat követve feltűnő, hogy előbb vagy utóbb a kikeresztelkedés útját választották többen is, többek közt maga a hitközségi elnök Kunewalder, aki a magyarító egyletet a tagsági díjon felül is támogatta anyagilag (bár vezetőségi szerepet nem vállalt), és akinek Kunewalder Rozália nevű nőrokona a nőegyletben választmányi tag volt. (Nem tudunk arról, hogy az egyletekben nem izraelita vallású személyek is szerepet vállaltak volna – ez magyarázhatja, hogy a korábban kitért Wodianerek és Ullmannok neve nem szerepel a vezetőségi névsorokban. Egyedüli kivétel Ullmann Károly, aki a MIKÉFE választ mányi tagjai közt, valamint a nőegylet férfi-választmányában szerepel.) A pesti izraeliták egyesületi tevékenységének mérlegét az időbeli kifutás rövidsége és a csekély ránk maradt forrásanyag miatt nehéz megvonni. Az azonban megállapítható, hogy a célul kitűzött tevékenység az egylet elnevezéséhez (és egyben a szakirodalomban eddig implicite sugallt működési körhöz) mérve kiterjedt volt. A szűken vett érdekeltségi kör (a pesti hitközség) tagságánál szélesebb csoportra terjedt ki, és differenciáltan próbálta a zsidóság integrálódását segíteni. A karitatív segítségnyújtástól kezdve a különféle (magyar nyelvű) oktatási intézmények alapításán és fenntartásán át az olvasóköri és munkaközvetítő tevékenységig terjedt ezeknek az egyleteknek az aktivitása, és noha a pesti zsidóság tízezer főt meghaladó nagyságához viszonyítva az érintettek köre a működés időtartamához képest is csekély maradt, létrejövetelük és az általuk megmozgatott energia, erőforrás mértéke feltétlenül jelentős szervezetekként tüntetik fel őket.

216

8. Következtetések és kitekintés

A 19. század első felében Pesten működött egyletek vizsgálata alapján sokszínű, a szakirodalomból eddig ismertnél változatosabb egyesületi élet képe tárult elénk. Az előző század végén létesült – témánk szempontjából előzménynek tekinthető – szabadkőműves és diáktársaságok után sorra alakultak olyan egyesületek, melyek alapszabályaik tanúsága szerint megfeleltek az erről a szervezettípusról máig is elfogadott definíció főbb kritériumainak: tagságuk önkéntesen csatlakozott, a hatóságok felügyelete mellett, de önállóan működtek, autonómiájuk a szervezeti élet teljességére (így az alapszabály megváltoztatására, a vezetők választására és elszámoltatására stb.) kiterjedt, tagjaik (formálisan) egyenlőséget élveztek, és tevékenységük révén a társadalmi élet valamely területét próbálták befolyásolni, alakítani. Elsőként, 1817-ben egy jótékony egyesület szerveződött egy aktuális szociális válságra adott válaszként, majd az 1825–1827-es diéta feloszlása után a még Pozsonyban elhatározott társas időtöltési formák folytatásaként casino és lóversenyző társaság alakult. A casino utóbb több további egylet bölcsőjeként szolgált és mintát adott a korszak végén közvetlenül politikai célokra szerveződött társulásoknak is, a lóversenyekből pedig sokoldalú aktivitást kifejtő mezőgazdasági egyesület nőtt ki. Az 1830-as évek második felétől egy sor kulturális, illetve természettudományos-orvosi társaság jelentette be megalakulását. Egyidejűleg több önsegélyező egyesületet is alapítottak, illetve régebb óta ilyen tevékenységet folytató csoportok kértek tanácsi felügyeletet. Emellett újabb, működésüket a szegények, illetve az „alsó” és „középső” társadalmi csoportok megsegítésének (gyógyításának, rendre és takarékosságra szoktatásának, művelésének) szentelő egyesületek is szerveződtek. – Az egyesületi paletta ilyen fokú tarkasága többé-kevésbé megfelel a hasonló nagyságú angol és német városokról leírtaknak. Nem sokkal marad el az egykorú császárvárosétól sem, sőt a pesti egyletek alapítási éve is többnyire csupán 5–15 évvel követte a – gyakran mintaként is szolgáló – bécsi szervezetét. Kimondhatjuk tehát, hogy ennek a kulturális-társadalmi intézményi mintának a meghonosítása szempontjából Pest (formailag) egyenrangúnak tekinthető az európai középvárosokkal, bár ebben a mintakövetésen alapuló rendben – aligha meglepő módon – nem az egyes egyesülettípusok megteremtőjének, feltalálójának, hanem a már máshol „kitalált” formák átvevőjének szerepét töltötte be. Az egyre újabb egyesületek megjelenésén túl az is megfigyelhető, hogy a már meglevők is terjeszkedtek, akár a tagságuk által lefedett társadalmi helyzetet tekintjük (mint a 18. század elejétől fennálló „polgári” és most a városi nemesség irányába nyitó lövészegyesület esetében), akár taglétszámuk bővülését (például az önsegélyező egyletek), akár – a leginkább jellemző módon – a tevékenységi kör kiszélesedését.

217


Ezek a folyamatok azonban nem vonatkoztak minden egyesületre, sőt az ellentétes irányú változási folyamatra is akad példa. Így a taglétszám lassú fogyására az alapításkori lelkesedést egy-két esztendővel követő csúcspont utáni években (például a két nagy kulturális egyletnél), vagy arra, hogy miután a jótékony nőegylet erejéhez mérten túl sok feladatot vállalt, ezek nagyobb részétől kénytelen volt megválni, és a szociális gondoskodás újabb hulláma idején, a kisdedóvók alapításakor (budai testvérszervezetével ellentétben) már nem is vállalt szerepet. Ha arra keresünk magyarázatot, mi indokolta, hogy viszonylag rövid idő alatt, szinte divathullámként szerveződtek meg a pesti egyesületek, akkor kevés közvetlen nyomát találjuk annak az összehangoltságnak, amit az „egyesületi mozgalom” kifejezés sugall. A tervezett, de meg nem valósult közös Egyesületi Hírlő című lapon kívül a szervezeti kapcsolatok között leginkább még a Nemzeti Casino központi szerepe jöhet számításba, mely több későbbi egylet első gyűléseinek volt színhelye, illetve bizonyos társaságokkal kapcsolatban ott lehetett tájékozódni. Arra is említettünk néhány példát, hogy egyes egyesületek egymással kapcsolatot építettek ki, sőt együttműködtek. (E példák számának csekély voltát valószínűleg az magyarázza, hogy az egyesületek működéséről kevés forrás maradt fenn; jobbára csak azokról a szervezetekről, amelyek történetét valamelyik krónikás hajlamú egyleti titkár még a 19. század második felében, az iratanyag eltűnése előtt részletesen feldolgozta.) Az egyesületek közti szervezeti kapcsolatoknál nagyobb szerepet játszhatott viszont a személyes tapasztalat, akár a külföldi minták hazai megismertetéséről, akár a pesti egyesületek közötti kontaktusról van szó. Az előbbi esetében a legkülönbözőbb egylettípusoknál tudhatunk (vagy legalább feltételezhetünk) ilyen hatást – a jótékony nőegylet esetében a pártfogó nádorné és a titoknok Schedius bécsi kapcsolatai és levelezése, Széchenyinél az angliai úti élmények és bécsi mezőgazdasági egyleti tagsága (a casino, illetve az állattenyésztő társaság, majd az MGE vonatkozásában), a Műegyesületnél több szervező személyes benyomásai a bécsi Kunstvereinról és kiállításairól, a segélyegyleteknél az alapítók származáshelye és vándorlása azok a tényezők, amit számításba vehetünk. A városban működött egyesületek tagsága, sőt vezetősége közötti átfedések is szerepet játszhattak az egyletek egymáshoz időben közeli felállításában éppúgy, mint a szervezetek közötti hasonlóságban. Saját kutatásaim azonban némiképp relativizálják Széchenyi István, majd Kossuth Lajos kiemelkedő szerepét a pesti egyletek történetében. E feltételezéseknek részint az a szakirodalmi félreértés lehetett az alapja, mely a nyereségre törekvő részvénytársaságokat is – a korabeli, gyakorta következetlen terminológiát követve – az egyesületek közé sorolta, részint a két politikus iránti kitüntetett és olykor elfogultságtól sem mentes kortárs és történészi figyelem, részint az, hogy ők esetenként olyan bizonyos szervezetekben is informális szerepet tölthettek be, melyek vezetői névsoraiban nem találkozunk a nevükkel, részint viszont az, hogy éppen ők hagytak hátra kiemelkedő mennyiségű olyan forrást (Széchenyi például a naplóját), amely az egyesületekre nézve is sok utalást tartalmaz. A valóságban Széchenyi a casino és a lóversenyzés meghonosításában, majd a Hajós Egyletben és az említett testnevelő intézményi kezdeményezésben játszott

218

következtetések és kitekintés

szervező szerepet, a kulturális egyletekben viszont csak tagságot szerzett, a jótékonysági szervezetektől pedig távol maradt. Kossuth pedig főként az Iparegyesületben töltött be irányító szerepet. Ezzel szemben a főnemesek közül például Károlyi György gróf és felesége, a Pest megyében birtokos benepossesionatus köznemesi családok közül Fáy András, az értelmiségi foglalkozásúak közül (a nemes származású) Schedius Lajos több egyesületben is szervező vagy elnöki pozíciót töltöttek be, emellett pesti ügyvédek (például Kacskovics Lajos, Mátray József vagy Ritter Sándor) titoknokként, kereskedők (például Weisz Bernát Ferenc vagy Klausz András Lipót) pedig pénztárnokként működtek közre több egyesület mindennapi ügyeinek adminisztrációjában. A pesti egyesületek nemcsak elnevezésükben és célkitűzéseikben mutattak hasonlóságot nyugati mintáikkal, hanem tevékenységükben, működésükben, szervezeti életükben is. Mindegyik a saját közgyűlésén megszavazott alapszabálya szerint működött: az alapvető döntések a közgyűlésen születtek, melyen az összes tag megjelenhetett és szavazhatott; a közgyűlések közti időszakban a teendők ellátására létrehozott vezetői tisztségek rendszerét differenciáltnak és alkalmasnak mondhatjuk. Egyszerre biztosította ugyanis a participáció lehetőségét, és azt, hogy a széles körű passzivitás se bénítsa meg a szervezet működését. (A jótékony nőegylet statútuma még „elvárta” a tagoktól, hogy ne csak a belépésnél mutassanak lelkesedést, hanem az egylet munkájában is vegyenek részt, az iparegyesület és a képcsarnokot alapító egyesület viszont láthatóan beletörődött a várható passzivitásba, amit jelez, hogy a választmány teljes létszámához képest kevés tagnak – 40-ből 7-nek, illetve 57-ből 7nek – kellett jelen lennie a határozatképességhez.) A „demokratikus”, „alkotmányos” egyleti intézmények tényleges funkcionálásáról azonban ritkán maradt fenn forrás. Így elsősorban a hivatalban lévő vezetők leváltását (mint a segélyegyletek esetében) vagy a szavazatok megoszlását a tisztújítások során (mint az országos kisdedóvó egyesületben) tekinthetjük – jóllehet csupán közvetett – bizonyítéknak. A működés fenntartását az egyszemélyi vezetők, illetve az általuk képviselt szakértelem vagy tekintély biztosították. Az egyesület jogi képviseletét és szakszerű adminisztrációját titoknoki (esetleg különválasztva jegyzői és „ügyészi”) címmel ügyvédek látták el, a tagdíjak beszedését, megbízható kihelyezését és a kifizetések pontosságát általában nagykereskedők, olykor váltótörvényszéki ügyvédek végezték. Különösen az utóbbi esetben lehetett nagy szükség a tapasztalatra, mivel több egylet alapszabálya előírta, hogy az egyesületi vagyon bizonyos összeg feletti részét kamatoztatni kell, hogy ne veszítsen értékéből. Mind az ügyvédek, mind a kereskedők esetében kölcsönös haszonnal járhatott az egyesületi poszt vállalása: a tisztséget betöltő nagyobb publicitást, emellett újabb ügyfeleket (a kereskedő pedig az általa kezelt pénz révén némi közvetlenül forgatható „hitelt” is) kaphatott munkájáért, emellett „conventionatus” jelleggel rendszeres fizetést (az MGE-ben Kacskovics Lajos titoknokot évi 800 pengőforinttal díjazták 1840 körül, ami meghaladta a pesti bíró és a polgármester illetményének pénzben kifejezett részét), az egylet viszont a tevékenysége iránti szélesebb bizalmat nyerte cserébe. Az elnök személye magas társadalmi állásával, tekintélyével járult hozzá a szervezet sikeréhez. A pártfogó – kevés kivétellel a városi fejlesztési kérdésekben más

219


módon is roppant aktív József nádor, a jótékony egyesületeknél a nádorné – viszont a felsőbbség (a dinasztia és a kormányzat) jóindulatát garantálta. (A pártfogói tisztség megteremtése az 1840-es években több egyletnél a „magán” státuszból a „nyilvánossá” válás feltételének számított, mely által el lehetett nyerni a hivatalos címtárba való bekerülés jogát és más kedvezményeket.) Az egyletek működése abban is hasonlított egymáshoz (egyben eredeti mintaképeikre is), hogy erősen építettek a nyilvánosságra mind a tagtoborzás, mind az egyesületi célt szolgáló közadakozás terén, és abban is, hogy legitimációjuk erősítésére rendszeres időközben elszámoltak tevékenységükkel (saját kiadványokban, illetve a hírlapokban). – A fenti leírt jegyek általánosan jellemzők a főként nemesek és az új típusú polgárság által fémjelzett egyesületekre, de bizonyos elemeik még a nagyobb, társadalmi összetételükben azokétól elütő segélyegyletekben is kialakultak. Ahogyan a nyugati szakirodalom általánosan megfigyelte, hogy az egyesületi fejlődés tipikus színtere a város, úgy az eddigi magyar kutatások is a legnagyobb és/vagy legurbanizáltabb magyarországi városok élenjáró szerepét regisztrálták. Közöttük Pest nem csupán az itt működött egyletek számában és a megalakulás időpontjával töltött be vezető szerepet, hanem abban is, hogy az országos hálózatú szervezeteknél (a kisdedóvókat terjesztő, a gazdasági egyesületeknél, az iparegyesületnél és a védegyletnél) a központ is itt működött, a vidéki casinók pedig a pesti mintájára keletkeztek. (A takarékpénztárak esetében óvatosabban kell fogalmaznunk, ugyanis éppen a pesti karitatív eszmeiségét és az egyesületi jellegű szervezetet nem utánozták a más városokban, utóbb felállított pénztárak.) (Fő)város és vidék viszonyában a kezdetektől általános volt a kisugárzási igény, bár míg egyes egyesületeknél ez a törekvés formalizálódott (az új támogatók megnyerésével, később „fiókszervezetek” létesítésével is megbízott „képviselői” tisztségben a gazdasági vagy az iparegyesületnél), addig máshol csak következtethetünk erre (mint a nőegylet esetében, ahol megfigyelhető, hogy a birtokos nemes tagok távoli „érdekeltségeihez” közel eső városokban is olykor hasonló társadalmi-jótékonysági szerveződés bontakozott ki). A pesti egyesületek országos jelentőségűvé válását segítette, hogy bizonyos intézményeik nem csupán a város lakosságának igényeit szolgálták. A kétféle közönség olykor ugyanazon egylet különböző intézményeit „használta”: a különféle (képzőművészeti és gazdasági) kiállítások, a folyóirat vagy füzet formájú nyomtatványok szélesebb, míg az előadás-sorozatok vagy az oktatási intézmények szűkebb, helyhez kötöttebb publikumnak szóltak. Ezáltal a sokféle egyleti tevékenység egyúttal egyszerre fokozta Pest városiasságát, és gazdagította születő fővárosi szerepét. (Több egyleti statútum utalt is arra, hogy az adott szervezet Pesten mint országos központi településen tartja székhelyét.) Ugyanakkor a jótékonysági egyesületek fellépése döntően a városi lakosság szegényebb rétegeinek problémáira adott válaszként értelmezhető (bár a vakok kórházában kezdettől vidékieket is gyógyítottak), és az önsegélyező egyletek is meghatározóan a városi népesség szervezetei voltak (ahol a minimális létszámú Pesten és Budán kívüli illetőségű tag feltehetően tagsága megszerzése után költözött el a városokból, a statútumok ugyanis általában nem engedték meg a távoli lakóhelyűek belépését).

220


– Emellett Pest és Buda egyesülésének előkészítésében is játszott bizonyos szerepet az egyesületi mozgalom – a Hangászegyletnek, a természettudományi társaságnak, az orvosegyesületnek és több segélyegyletnek (mellettük talán más egyesületeknek is) mindkét városban voltak tagjai, a két város nőegyletének tagsága közt kimutatható az „átjárás”, és a Pest környékén birtokos nemesség kimagasló egyesületi aktivitása révén a tágabb térség „integrálódásához” is hozzájárultak a pesti egyletek. A város és az egyesületek viszonyának vizsgálatakor több olyan tényezőt is sikerült találni, ami segíthet magyarázni, hogy miért éppen Pest város vált az egyesületi törekvések központjává a vizsgált korszakban. Legnyilvánvalóbb közülük a vásárok szerepe, ugyanis – feltehetően a jótékonysági és önsegélyező egyletek kivételével – minden egylettípus ezek időpontjára igazította közgyűléseit. (A legtöbb egylet a június vásárt részesítette előnyben, de például a természettudományi társaság mind a négy vásár idején tartott közgyűlést, az iparegylet viszont a novemberi sokadalom alkalmából tartotta az ilyen rendezvényeket.) Bár nem találtunk egyetlen olyan forrást sem, amely megindokolta volna ezt az egybeesést, joggal feltételezhetjük, hogy az lehetett a legfontosabb tényező, hogy ilyenkor nemcsak a kereskedők, hanem az egyesületi tevékenység által potenciálisan megszólítható, ám nem pesti illetőségű további társadalmi csoportok – a birtokos nemesség, a megyei közélet szereplői – sok képviselője nagy valószínűséggel megfordult a városban. Arra is találtunk példát, hogy a közgyűlésen kívül más, de szintén széles nézőközönségre számot tartható rendezvényt szerveztek a vásári időszakra. Azonkívül, hogy az egyesületek saját éves ritmusukban alkalmazkodtak a város életéhez, azáltal is szorosan kötődtek hozzá, hogy létükkel a város intézményrendszerének hiányosságaira, illetve az abban rejlő további lehetőségekre reagáltak. Közgazdaságtani terminusokat alkalmazva úgy is fogalmazhatnánk, hogy szabályozták a kereslet és kínálat viszonyát, ezzel megteremtve vagy erősítve a piaci működést egymástól annyira távol eső tevékenységekben, mint a koncertélet, a (munkához juttatáson és alamizsnaosztáson alapuló) szegénypolitika vagy a „tudományos ismeretterjesztés”. Ebben azáltal játszhattak meghatározó szerepet, hogy a meglévő – főként hatósági – intézmények az ilyen aktivitásban nem, vagy csak csekély mértékben vettek részt. Arra például nincs egyértelmű bizonyító erejű forrás, hogy a városi tanács miért nem vállalt szerepet a hangversenyek szervezésében vagy éppen a munkalehetőségek közvetítésében – mennyit számított ebben a tanácsnokok szűk látóköre, és mennyit a városi költségvetés kiadási korlátai. A legvalószínűbb azonban, hogy ezek a kérdések fel sem vetődtek, ugyanis a „gondoskodó állam” ma használt fogalmának kialakulása előtt a helyi hatóság és a „központi állam” is igen szűk területen avatkozott be polgárai életébe. (Pesten az itt tárgyalt időszakban bizonyos infrastrukturális kiadások – közvilágítás, utcakövezés és javítás – jelentik ezen a téren a nóvumot.) Az iniciatíva tehát értelemszerűen magánszemélyektől kellett, hogy érkezzen, a megvalósítás sikere pedig azon múlott, hogy sikerült-e elegendő számú, az adott kérdés iránt érdeklődőt találni. A kérdést inkább az ellenkező oldal felől indokolt megfogalmazni: miért vették át utóbb ezeket az eredetileg egyesületek által kezdeményezett és megszervezett funkciókat,

221


intézményeket a hatósági szervek? Tény ugyanis, hogy az ekkoriban egyleti keretek között létrehozott szociális-népjóléti intézmények (például a gyermekkórház, a dologház), a különféle oktatási intézmények (az óvodáktól a vakok oktatásán keresztül az ismeretterjesztő tanfolyamokig) vagy a kiállítások nagyobb része sokáig fennmaradt – közülük több ma is működik –, túlélve az egyesületi szervezeti forma megszűnését. Fenntartásukat ugyanis előbb vagy utóbb átvette az állam, éppen úgy, ahogyan azt a brit egyesületek vonatkozásában R. J. Morris is bemutatta. Ezzel kapcsolatban arra az egyesületi szervezeti formában rejlő lehetőségre kell felhívni a figyelmet, hogy anélkül képes jelentős erőforrásokat koncentrálni, hogy eközben a tagság mélyebben involválódna az egylet tevékenységébe. Ennek köszönhető, hogy a sok öt vagy tíz pengőforintos éves tagdíjból – illetve az ezt az összeget meghaladó adományokból, melyektől fokozott „társadalmi hasznot” remélhettek a felajánlók – biztosítani lehetett a különféle rendezvények és intézmények (kiállítások, kórházak stb.) kiadásait. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg sikerült mozgósítani azt a társadalmi kört, amely hajlandó volt ezekre a specializált tevékenységekre áldozni. Amint a költségek túlhaladták az egyesületi tagdíjakból összegyűjthető mértéket, szükségessé vált az új szervezeti forma, mely jellemzően a rendszeres hatósági támogatásra épült. 1848 előtt erre egyedüli példa a nőegyleti intézményeknek a városi magisztrátus által felügyelt „Szegényházi Bizottság” hatáskörébe való átadása. Talán nem véletlen, hogy éppen a szegényügy területén aktivizálta magát ily módon elsőként a tanács. Vegyük azonban figyelembe azt is, hogy Pesten – számos angol várossal, továbbá a későbbiekben több magyar várossal, például Pozsonnyal és Sopronnal ellentétben – nem alakult városszépítő egyesület; „civil szervezet” helyett ezt a funkciót egy városi hatósági, a nádor által irányított testület látta el. Az egyesület sikeres működésének záloga tehát az, hogy minél szélesebb tagságot tudjon toborozni. A 19. század első felének pesti egyleteinek taglétszáma a néhány tucattól az ezer feletti nagyságig terjedt, az egyesület típusától és a kérdéses időszaktól függően. A taglétszámok egymáshoz való viszonya egyébként ismét megfelel a nyugat-európai városokról leírtaknak, amennyiben a képzőművészeti egyesületek kimagasló nagyságú tagságától jócskán elmarad a társas-, gazdasági, hangász-, tudomány-népszerűsítő stb. egyletek legfeljebb néhány száz főre rugó létszáma. A létszám változásának kvantitatív vizsgálatát megnehezíti, hogy a közös célhoz pénzzel, naturáliával, munkával vagy éppen kapcsolati tőkével hozzájárulókat problematikus azonos „súllyal” összegezni. Jellegzetes, hogy a különféle egyesületek tagnévsoraiban sok az ismétlődés, ami minden egyes esetben más és más értelmezést kínálhat – a Nemzeti Casino és a gazdasági egyesület tagsága között kimutatható a Pesten rezidens birtokos nemesség dominanciájából fakadhat, a műegyesület és a képcsarnokot alapító egyesület között meglévő egybeesés azt jelzi, hogy a közös érdek(lődés) többet számított, mint az esetleges rivalizálás, az MGE és iparegyesület közötti hasonlóság viszont azt mutatja, hogy egy bizonyos kör (a kommercializálódás előnyeit felismerő, birtokán ipari üzemeket létesítő nemesség és a vele együttműködő nagykereskedők) számára a két gazdasági ág fejlesztése nem állt érdekellentétben egymással. Másfelől nézve

222


viszont azt is megállapíthatjuk, hogy a meghirdetett egyesületi célok egyike vagy másika a várossal valamilyen kapcsolatban álló lakosság igen széles rétegeit volt képes mozgósítani. A főnemesség és a város körül birtokos nemesség a szakirodalomban eddig is ismert részvételén kívül a polgárság különböző csoportjainak számottevő aktivitását igyekeztünk bizonyítani. Az ilyen kutatás olyan módszertani nehézségekkel kell hogy szembenézzen, mint hogy nem áll rendelkezésünkre a megyei nemesség teljes (birtokokat és hivatali tisztségeket is feltüntető) névsora; hogy az egyesületi tagnévsorok többnyire csak a tagok nevét tartalmazzák, de nem adják meg a pontosabb azonosításhoz szükséges foglalkozási adatot vagy lakcímet. Így legfeljebb arra lehetett mód, hogy bizonyos, kedvezőbb forrásadottságú egyleteknél végezzünk alaposabb vizsgálatot, illetve hogy a többieknél benyomásokat rögzítsünk. Az ilyen intenzív elemzések alapján és az összes fontosabb egyesület anyagát áttekintve jól látszik, hogy szinte minden egyesületben jelentős számban találunk a városhoz fizikailag is kötődő nemeseket. Az ő esetükben a Pesten székelő hivatalokban betöltött poszt járt együtt városi lakás fenntartásával, sőt esetenként háztulajdonlással, melynek következtében erőteljesen involválódtak a helyi társadalmi életbe. Mellettük viszont egy főként (keresztény) nagykereskedőkből és néhány tekintélyes, jellemzően az építkezési konjunktúra nyomán vagyonossá vált kézművesmesterből álló kör körvonalazható, amelynek tagjai még a leginkább exkluzív egyesületekbe (a Nemzeti Casinóba és a gazdasági egyesületbe) is bejuthattak. Ám egy ennél szélesebb, főként szakosodott kereskedőkből és céhmesterekből összeálló réteg is tagságot nyerhetett egy sor más egyletbe. Az előbbiek – nagyobbrészt a korai „vállalkozói mentalitásúként” leírt (Bácskai 1989) nagykereskedők – domináns szerepe bizonyítja, hogy a korai polgárosodás kulcsszereplői, az „új típusú polgárság” gazdaságszervező tevékenysége a közügyek iránti fokozott aktivitással párosult, mely – talán a formális struktúrák (például a választott polgárság) keretei közt őket ért kudarcok kompenzálásaként – az autonómiát élvező egyesületekben talált utat. Másfelől e kör származásának vizsgálata azt mutatja, hogy közülük sokan több nemzedékre visszatekintő – ha nem is feltétlenül pesti – polgári családból származnak, ami alátámasztja azt a revizionista tételt, hogy „régi” és „új polgárság” között mutatkozott bizonyos mértékű kontinuitás. A vállalkozó típusú polgárság, e néhány tucat fős kör származásával kapcsolatban az evangélikusok – a teljes városi lakosságon belüli arányukhoz mért – felülreprezentáltságát állapíthattuk meg több egyesületnél, elsősorban a jótékonyságiak között, mellettük azonban a katolikus felekezethez tartozók is nagy számban vettek részt az egyesületekben. A két kör egyébként üzleti tevékenységében sem határolódott el egymástól. A protestánsok szembeszökően magas aránya inkább abból fakadhat, hogy a főként németországi kulturális hátterű evangélikusok közvetítették az ottani, pietista hagyományokon nyugvó szociális normákat, emellett az ekkoriban már működő presbitérium mint szervezeti forma is közelebb állhatott az egyesület struktúrájához, mint a katolikus egyházé. Külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy több pesti izraelita kereskedőt is sikerült azonosítani a tagnévsorokban, az 1820-as évek végén az Állattenyésztő Társaságban

223


éppúgy, mint később a kereskedői casinóban, a művészeti egyesületekben vagy a jótékony egyesület adakozó (de nem a „munkálkodó”) tagjai közt. Ezt a jelenséget az magyarázhatja, hogy ezekben az egyletekben a tagfelvétel társadalmi/származási feltételeit vagy egyáltalán nem határozták meg, vagy nem várták el a keresztény egyházhoz tartozást. Kikeresztelkedésük árán és persze ambiciózus vállalkozásaik sikere nyomán az 1840-es évek végére akár a főnemesek által is sűrűn látogatott Nemzeti Casinóba is bejuthattak. Láttuk emellett, hogy az egyik (az 1840-es évek elején alakult) önsegélyező egyletben zsidók alkották a többséget, és ők töltötték be a vezetői tisztségek egy részét – még azelőtt, hogy az első, az izraelita hitközséghez kötődő világi egyesületek megszerveződtek volna, vagy a szakirodalomban gyakran emlegetett Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egylet létrejött volna. Ekképpen az egyesületi célok megvalósítására létesült „koalíció” nem csupán a kiváltságos rendek között vert hidat, de egy rendeken kívüli csoport, az izraeliták (pontosabban egyes képviselőik) részleges integrálódását is lehetővé tette. Az önsegélyező egyesületek esetében polgári címet nem szerzett kereskedők és kézművesek, tehát egy újabb renden kívüli csoport egyleti tagságát is megfigyelhettük. Ebben az esetben azonban a társadalom csoportjai között feszülő ív nem a főnemesekig, hanem „csupán” egyes Pesten lakó köznemesekig, illetve a városi igazgatás középvezetőiig terjedt. Az egyesületek jelentőségét többen éppen ebben látták – Kossuth például az Iparegyesület titkárának visszaemlékezése szerint évtizedekkel később úgy fogalmazott, hogy 1848 vívmányaihoz nagyban hozzájárult az egyesület, mivel „az a polgár, az egyszerű iparos, aki a Batthyány és Teleki grófokkal ült egy asztal mellett s ezekkel társalgott, vitázott: azokra az ezekkel való érintkezés nem volt hatás nélkül” (Gelléri 1892: 27.). A városi „kisemberek” ilyetén tapasztalatát, különösen ennek széles körű általánosságát természetesen sem mérni, sem más módon közvetlenül bizonyítani nem tudjuk – amint azt már jeleztük, lehetetlen eldönteni, hogy mennyire tekintette egyenlő rangú partnerének a főnemes a köznemest és a polgárt; egyáltalán szóba állt-e vele. A kisszámú ismert példa mindenesetre nem mutat egységes, egyértelmű képet: a katolikus nagykereskedő casinói felvételétől berzenkedő Széchenyi, vagy a Teleki grófkisasszonynak egy bálon egy polgári kereskedő személyében táncpartnert találó és a nőegyleti elnökasszony Telekinének ezt a kezdeményezését kimagasló fegyvertényként értékelő Liedemann Róza esete ugyanis egyszerre demonstrálja a rendek közötti hídverés esélyét és az előtte tornyosuló lelki-társadalmi akadályok nagyságát is. Hasonló módszertani óvatosság szükséges annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy a műgonddal kidolgozott és az alapszabályokban rögzített procedúrák (így a választások eljárási szabályai vagy az elszámoltatások) milyen mértékben valósultak meg. Márpedig csupán ezzel lehetne igazolni azt az állítást, amely szerint az egyesületi szerveződés igazi jelentősége abban rejlett, hogy a liberális szervezeti alkotmányosság formáját teremtette meg az abszolutista, illetve rendi viszonyok között, amennyiben léte a szabad be- és kilépésen és a tagok jogegyenlőségén alapult. Ezeknek a jogelveknek a kimondása és elfogadása mindazonáltal szimbolikusan sem alábecsülhető, hiszen a demokratikus viszonyok lehetőségét megteremtette.

224


Ezeknek a – csak részben igazolható – értelmezéseknek a hangsúlyozása mellett könyvünk a 19. század első felében Pesten működött egyesületeknek egy további, a korábbi szakirodalomban kisebb figyelmet kapott város- és társadalomtörténeti szerepére is igyekezett rávilágítani. Eszerint jelentőségüket nagyrészt abban ragadhatjuk meg, hogy egy sor olyan társadalmi funkciót fogalmaztak meg és szerveztek működtetésükre intézményeket, amelyeknek sokszor még előzményeik sem voltak a város történetében, és amelyekkel a város társadalmi élete – különösen mivel „polgárias” igényeket elégítettek ki – gazdagodott, korszerűsödött. Ezek – a néhány tucat diák által hallgatott tanfolyamoktól a néhány száz fős közönség előtt előadott koncerteken és az ugyanennyi családot kereseti lehetőséghez juttató dologházon át az ezrek által látogatott festészeti vagy ipari kiállításokig – közvetetten az őket létrehozó társadalmi akarat, szervezőkészség és anyagi-fizikai erőfeszítés fontosságát bizonyítják, melynek az egyesület a korszak adottságaihoz képest legalkalmasabb szervezeti keretet nyújtotta. Ez a sokféle törekvés és erő pedig az összetételében és lakóinak társadalmi helyzetét tekintve mind sokszínűbb Pest dinamikus városfejlődését bizonyítja.

225

Mellékletek

1. melléklet

Az 1845-ös országos egyesületi összeírás pesti iratai BFL Int. 9180. AN.

1. Határozat a Helytartótanács 1845. jan. 7-i tanácsüléséből (No. 1095.) Ő császári kir[ályi] felsége legfelsőbb tudomására jutván, hogy a legújabb időkben Magyarországban többféle közös irányú egyesületek keletkeztek s olyanokká voltaképpen és előbb alakultak, mintsem rendszabásaik az illető törvényhatóságok által, melyek arra hivatva vannak, megvizsgáltattak, s legfelsőbb megerősítést nyertek volna; mint hogy ezen visszaélés nemcsak a törvényes renddel meg nem fér, hanem annak eredményei által, valamint a közjó, úgy a magánosok vagyona is veszélyeztetik; ő cs[ászári] k[irályi] felsége az e tárgyban kibocsátott legfelsőbb rendeleténél fogva annak gátot vettetni, egyszersmind pedig kegyelmesen azt parancsolta, hogy ilyetén egyesületek minek előtte rendszabásaik ő cs[ászári] kir[ályi] felsége által előlegesen kegyelmes helybenhagyásával megerősítve lennének, egyáltaljában ne tűressenek. Mely kegyelmes parancsolat következtében e városi tanácsnak ezennel szoros kötelességül tétetik, hogy amennyiben ily nemű egyesületek e város kebelében is keletkeztek volna, azoknak eredete, célja és előhaladása eránt az illető szabályoknak beküldésök mellett mielőbb jelentést tegyen. Különben pedig ezen tárgyat állan dó figyelemmel kísérvén a netalán jövendőre előadandó hasonló eseteket ide feljelentse. Költ Budán a magyar kir[ályi] H[ely]t[ar]tó Tanácsnak 1845. Boldogasszony hó 7-ik napján tartott tanácsüléséből. Ezen Városi Tanácsnak jóakarói: gróf Keglevich Gábor sk. Sorsich József sk. Beöthy Lajos sk.

229

2. Jelentés a Helytartótanácsnak a pesti városi tanács 1845. márc. 1-i üléséről (No. 3627.) (fogalmazvány) Ő cs[ászári] kir[ályi] felsége legkegyelmesebb parancsa következtében a f[olyó] évi Boldogasszony hó 7-én 1095. sz[ám] alatt kibocsájtott k[egyes] k[egyelmes] Intézvényben kötelességünkké méltóztatott tenni, hogy az e hatóság kebelében keletkezett egyesületeknek eredete, célja és előhaladása iránt az illető szabályoknak beküldése mellett mielőbb jelentést tegyünk. E k[egyes] k[egyelmes] körintézvény teljesítéseül addig is, míg e részben megbízott v[áros] kapitányunk a hátralévőket bemutatandja, ugyanannak […] jelentése nyomán van szerencsénk az e város kebelében létező egyesületek közül a következőknek szabályait felterjeszteni. 1. A Kereskedői Casinóét […], mely az 1828. évi márc. 11-én 6295. sz[ám] alatt költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvény folytában 1829. évi márc. 9-én 649. sz[ám] alatt költ alázatos felírásainkra 1829. évi május 12-én 12729. sz[ám] a[latt] következett k.k. intézvény által helybenhagyatott. 2. A Nemzeti Casinoét […]. 3. A Lovaregyletét […]. 4. A Védegyletét […]. 5. A Gyáralapító Társaságét […]. 6. A Szobrászati Egyesületét […]. Mely alapszabályok jelen alakban legfelsőbb kegy[elmes] helybenhagyással megerősítve még nincsenek: 7. A József Gőzhengermalom Társaság, melynek alapszabályait […] van szerencsénk ide mellékelni, címjére nézve a pesti e. b. váltótörvényszéknél be van jegyezve. 8. A Budapesti Kir[ályi] Orvosegyesület alapszabályzata ugyanannak 16. §-a szerint ő cs[ászári] kir[ályi] Felségének 1841. évi dec. 14-ről költ s cs[ászári] kir[ályi] Fenséged a n[agy]m[é]l[tósá]gú magyar kir[ályi] Helytartótanács által 1842. évi márc. 1-jén 6184. sz[ám] alatti intézvényezett kegy[elmes] határozatával szinte meg van erősítve. 9. A Zahrada Róbert-féle temetkezési egyesület […] alapszabályzata általunk még 1840. évben megvizsgáltatván cs[ászári] kir[ályi] Fenségednek s a n[agy]m[é]l[tósá]gú m[agyar] k[irályi] H[elytar]tótanácsnak 1841. évi Kisasszony hava 23-án 9006. sz[ám] alatt költ felírásunk következtében fölterjesztetvén az 1842. évi Böjtmás hó A hátlap szerint „igen sürgetős”; ennek megfelelően az illetékes tisztviselő a március 16-án kapott iratot még aznap továbbította. A közlés során kihagyott szövegrészek az irat (azóta elveszett) mellékleteinek sorszámára utalnak.

230

29-én 12265. sz[ám] alatt költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvény szerint legfelsőbb helyen szinte jóváhagyatott. Ezek előrebocsájtása után az idézett v[áros]kapitányi jelentés nyomán egyszersmind van szerencsénk alázatosan megjegyezni, hogy 10. A „Kör” című egyesület alapszabályai az illető helyen kapott értesítéskint nemes Pest megye részéről múlt évi június hónapban cs[ászári] k[irályi] Fenségednek s a n[agy]m[é]l[tósá]gú m[agyar] k[irályi] H[elytar]tótanácsnak hasonlóképp felterjesztettek. Továbbá, hogy 11. A Takarékpénztári Egyesület közvetlenül n[eme]s Pest megye felügyelése alatt s annak épületében munkálkodik, Végre, hogy 12. a Csónakda cím alatt keletkezett s hajózási mulatságot tárgyazó társaságnak alapítója g[ró]f Széchenyi István szóbeli nyilatkozatakint alapszabályai nem léteznek. Ezeken kívül 13. a Zene Egyesület […] alapszabályai, miként címlapján is láthatni, az 1840. évi decemb[er] 14.-én költ k[egyes]-k[egyelmes]intézvény szerint hasonlóképp jóváhagyattak, mely egyesületnek az Énekiskola fiókja lévén, ennek szabályait és évkönyvét 14. […] van szerencsénk idemellékelni. Végezetül 15. a Műegyesületnek […] alapszabályai n[eme]s Pest megyéhez 1842. évi auguszt. 30-án 32426 sz[ám] alatt költ k[egyes]-k[egyelmes]intézvény által hasonlóképp jóváhagyattak. Ugyanez alkalommal a Védegylet Pest városi osztályának pártfogásunkat kikérő […] folyamodását oly alázatos megjegyzéssel bátorkodunk ide mellékelve felterjeszteni, hogy ámbár sem ezen, sem a fentebbiek közül több más egyesületnek alapszabályait legfensőbb kegy[elmes] jóváhagyással megerősítetteknek lenni nem tudjuk, s azoknak munkálkodásait a fentebb tisztelt k[egyes]-k[egyelmes] körintézvény rendeletekint akadályoztatni kötelességünkké tétetett, mint hogy azonban az érintett egyesületek a város kebelében ugyan, de mindannyian nemesi s hatóságunktól független személyek által alakítattak s kormányoztatnak, azok működéseinek gátot vetni hatalmunkban annyival kevésbé állott, mivel ugyanazoknak a királyi könyvvizsgáló által kinyomatni megengedett és sajtó útján közzétett szabályaiból, határozataiból, hirdetményeiből s tekintélyes főszemélyekkel díszeskedő névjegyzékeiből azt lehete következtetnünk, hogy azok fensőbb helyeken sem elleneztetnek.

231

Kik egyébiránt az illető mellékleteket annak idején k[egyes]-k[egyelmes] visszaküldetni esedezőleg, magas kegyelmébe s kegyes pártfogásukba ajánlottak legmélyebb tisztelettel vagyunk. Költ Pesten az 1845. évi márc. 1-én tartott tanácsülésünkből. Fens[éges] cs[ászári] kir[ályi] főhercegségednek s a n[agy]m[é]l[tósá]gú m[agyar] k[irályi] H[elytar]tót[anács]nak legalázatosabb szolgái. Láttam Szepessy polgármester

232

3. Jelentés a Helytartótanácsnak a pesti városi tanács 1845. júl. 4-i üléséről (Az előbbi folytatása; fogalmazvány) Fenséges cs[ászári] kir[ályi] Fenségednek és a n[agy]m[éltóságú] m[agyar] kir[ályi] H[ely]t[ar]tótanácsnak f[olyó] é[vi] Boldogasszony hava 7-én 1095. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvénye teljesítéseül és ennek következtében f[olyó] é[vi] március 1-jén 3627. sz[ám] a[latt] költ alázatos jelentésünk folytában városkapitányunk […] tudósítása kíséretében még a következő, e város kebelében létező egyesületek szabályait van szerencsénk alázatosan bemutatni, ú[gy] m[int] 1. a Gyermekkórházi Egyesületét, mely ő cs[ászári] kir[ályi] fensége Mária Dorothea főhercegasszony és nádorné k[egyes] pártfogása alatt áll, ugyanazon jelentéshez mellékelve. 2. A Budapesti Jótékony Nőegyesületekéit. 3. A pesti „Concordia” című egyesületéit, melynek érdekében a m[últ] é[v] Sz. Mihály hava 24-én 35264. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvényt vala szerencsénk venni. 4. A jégverés ellen kölcsönösen biztosító magyar egyesületéit, mely iránt a f[olyó] é[v] Sz. György hava 15-én 14508. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvény teljesítéseül, mihelyt városkapitányunk megbizatásában eljárandott, külön jelentést lesz szerencsénk felterjeszteni. 5. A honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet alapszabályait, melyek ügyében a f[olyó] é[v] Szent Iván hava 3-án 20519. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]k[egyelmes] intézvény rendeletéhez képest vizsgálatul kiküldött tanácsnoktársunk jelentésével véleményünket szinte külön lesz szerencsénk felterjeszteni. 6. Az izraelita mesterembereket képző és az izraeliták közt mesterséget és földmívelést terjesztő egyesületnek alapszabályait, s egyéb adatait oly alázatos megjegyzéssel, hogy e két utóbbi egylet szabályai a […] jelentéshez […] megyebeli főszolgabírói felszólítások következtében nemes Pest vármegye útján, sőt hatóságunk részről a most említett társulat szabályai iránt f[olyó] é[v] június 13-án 8501. sz[ám] a[latt] külön értesítés küldetett fel. 7. A kisdedóvó egyesületnek szabályait, melynek a m[últ] é[v] május 10-én 6128. sz[ám] a[latt] költ alázatos felirásunkhoz mellékelten már egy ízben fel lévén terjesztve, az ezen alázatos felírásunkra f[olyó] é[v] Böjtelő hava 11-én 5402. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvény által minden észrevétel nélkül jóváhagyattak. 8. A kereskedelmi segédek nyugdíját megalapozó egyszersmind betegápoló társulat alapszabályai iránt alázatos véleményünket a f[olyó] é[v] február 18-án 6170. sz[ám] a[latt] költ k[egyes]-k[egyelmes] intézvényre f[olyó] é[v] június 7-én 8259. [és] 8312. sz[ám] a[latt] volt szerencsénk felterjeszteni.

233

Végül a Magyar Gazdasági Egyesület szabályai, mely mint egyik szakosztályát, a Gyümölcsfatenyésző részvényes társulatot is magában foglalja. Ezen egyesület köztudomás szerint cs[ászári] kir[ályi] Fenségednek magas pártfogásával dicsekedvén, szabályai szinte már fensőbb k. jóváhagyást nyertek. Egyébiránt az illető mellékleteket annak idején k[egyes]-k[egyelmes] visszaküldetni esedezőleg, magas kegyelmébe s k. pártfogásába ajánlottak, mély tisztelettel maradunk. Költ Pesten, az 1845. évi július 4-én tartott tanácsülésünkből. Fenséges […] legalázatosabb szolgái. Láttam Szepessy polgármester

234

2. melléklet

A Pesten az 1820–1840-es években működött egyesületek

Alapítás

A hasonló bécsi szervezet alapítási éve

Pesti Jótékony Nőegyesület

1817

1810

Magyarországon Kisdedóvókat Terjesztő Egyesület

1836

1832

Pest-belvárosi kisdedóvó

1835

Pest-terézvárosi kisdedóvó

1834

Pest-józsefvárosi kisdedóvó

1840

Szegénygyermekkórházi Egyesület

1839

Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület

1840

1819

Vakok Intézete

1827

1807?

Név

Jótékonysági egyletek

1837

Önsegélyező egyletek Pesti 1. Temetkezési Egylet

1834

Hanky-Rosznagl-féle Temetkezési Egylet

1834

Teufelsdorfer-féle (Szent István) Tem. Egylet

1836?

Essig-féle Temetkezési Egylet

1820?

Terézvárosi Temetkezési Egylet

?

Józsefvárosi Szőlőművesek Temetkezési Egylete

1811

Pesti 1. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet

1836

Pesti 2. Betegsegélyező és Temetkezési Egylet

1841

Budapesti Keresk. Nyugdíj és Betegápoló Egylet

1846

Saját összeállítás. A táblázat (kurzívval szedve) tartalmaz olyan szervezeteket is, amelyek nem minősülnek egyesületnek az 1.3. alfejezetben leírt definíció szerint, ám bizonyos hasonlóságaik miatt a dolgozatban tárgyalom őket. A funkció szerinti csoportosítást magam végeztem el. A bécsi szervezetekre: Stubenrauch 1857.

235

Társas-, illetve politikai egyletek; „sportegyletek” Nemzeti Casino

1827

Kereskedelmi Casino

1829

Nemzeti Kör

1841

Pesti Kör

1845

Közhasznu Gyülde

1845

Konzervatív Párt

1846

Ellenzéki Kör

1847

Pesti Polgári Lövészegylet

1703

Pesti Nemzeti Vívó Intézet

1836

Testgyakorló Iskola

1840

Magyar Hajós Egylet („Csónakda”)

1841

1842

Kulturális, illetve tudományos egyletek, társaságok Pest-Budai Hangászegylet

1836

1812

Pesti Műegylet

1839

1830

Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egyesület

1846

Szobrászati Egyesület

1840

Első M. Festészeti Akadémiát Gyámolító Társulat

1846

Magyar Tudós Társaság

1830

Kisfaludy Társaság

1837

Budapesti Királyi Orvosegyesület

1837

1836

Királyi Magyar Természettudományi Társaság

1841

1832

Magyar Természetvizsgálók és Orvosok Egyesülete

1841

Budapesti Sebészegyesület

1841

1847

Gazdasági egyesületek Magyar Lófuttatási Társaság

1827

Magyar Állattenyésztési Társaság

1830

Magyar Gazdasági Egyesület

1835

Lovaregyesület („Jockey Club”)

1842

Agarász Egylet

1840

Magyar Borismertető Egyesület

1836

236

1812

Országos Iparegyesület

1841

Magyar Kereskedelmi Társaság

1843

Országos Védegylet

1844

Gyáralapító Részvénytársaság

1844

1838

Izraelita egyletek A Honi Izr. Közt Magyar Nyelvet Terjesztő Egylet

1844

Izraelita Mesterembereket Képző Egylet

1842

Izraelita Jótékony Nőegylet

1847

237

3. melléklet

A Pesti Jótékony Nőegylet tagjai (1817–1848)

Tisztségviselők védnök: Hermina főhercegné (József nádor második felesége), 1817–1817. szept. (†) Mária Dorottya főhercegné (József nádor harmadik felesége), 1819-től elnöknő: gr. Teleky Lászlóné br. Mészáros Johanna, 1817–1833 Csekonits Józsefné Jankovich Julianna, 1833–1836? Horváth Jánosné Latinovits Anna, 1836?–1841? Derra Anasztázné Zettiry Mária, 1843–1845, másodelnök 1845-től gr. Károlyi Györgyné gr. Zichy Karolina, 1845-től titoknok: Schedius Lajos (egyetemi tanár), 1817–1833 Tessedik Pál (ügyvéd), 1826–1831 Karlovszky Zsigmond (ügyvéd), 1833?–1844? Károlyi Lajos (ügyvéd), 1844?– Soltész Albert (ügyvéd), 1844?– pénztárnok: Eggenberger József (könyvkereskedő, választott polgár), 1817–1835? Halbauer József (kereskedő, választott polgár), 1835?–1841? Guggenberger Lipót (kereskedő, választott polgár), 1841?–1847 után az önkéntes dologház felügyelője: Martinelli Antal (selyemfestőmester, választott polgár), 1817–1833 a kézimunkabolt vezetője: Graff Anna, 1817–1833 után Liedemann Ferenc Bernát, 1840-es évek

238

Tagok: Almásy Pál (1749–1821) felesége, Kapy Anna, V.: 4. ker. (1817-től, †1829) Almásy József felesége, Kovanecz Franciska, S/M Appiano József nagykereskedő felesége, Valero Borbála, V: 9. ker. (1837?–1841?) Arnold Julianna, S: 5. ker. (1817–) Augustin Zsuzsanna, S: 6. ker. (1817–) Babnigg Johanna, V: 6. ker. (1845?–1847 után) Bachmann (vagy Wachmann) Borbála, S: 6. ker. (1817–) br. Baldacci János felesége, br. Hunyady Terézia, S/M, majd H/S (1831?) br. Bánffy Pálné, Borbély Amália, V: 2. ker. (1834?–1838) Bártfay László (1797–1858) felesége, Mauks Jozefa (†1860), H (1826?–), V: 14. ker. (1833?–1843), 17. ker. (1843–1847 után) gr. Batthyány Lajos (1806–1849), a későbbi miniszterelnök felesége, gr. Zichy Antónia (1816–1888), V: 5. ker. (1845?–1847 után) Bernhardt asszony, S: 4. ker. (1817–) gr. Berényi Terézia, S/M Birnstingel János György kereskedő felesége, Haas Krisztina, H, S: 1. ker. (1817–) Bissenti Vilmos nagykereskedő felesége, Kaiser Franciska, S: 3. ker. (1817–) Bohus Jánosné, Szögyény Antónia, V: 2. ker. (1839–1843), 3. ker. (1843–1847 után); az 1850-es években az egylet elnöke Bory Miklósné br. Hellenbach Karolina, S/M; H/S (1831?) Boutibonne Lajos rajztanár felesége, Vietoris Vilma, S: 2. ker. (1817–), H/S (1826?–1831?) gr. Brunswick József (1750–1827, országbíró) felesége, Majthényi Anna, S/M; H/S (1831?) Bründl Magdolna (vagy Ilona), S: 6. ker. (1817–) Bräuer Jozefa, S/M; H/S (1831?) Csekonics József tábornok (1757–1824) felesége, majd özvegye, Jankovics Julianna, V: 6. ker., majd 14. ker (1817–1833), elnök 1833–1836? Derra Anasztáz nagykereskedő felesége, Zettiry Mária, V: 2. (1817–), 4. ker. (1826–1843), elnök (1843–1845), másodelnök (1845–1847 után) Drobny András (†1825) felesége, Lukáts Mária (†1824), S/M; S: 6. ker. (1817–) Eger János György kávés (†1809) özvegye, Häusler Magdolna, S/M; S: 1. ker. (1817–) Eggenberger Erzsébet, S: 4. ker. (1817–) Eggenberger Terézia, S/M; M (1823), H/S (1826) gr. Erdődy Teréz, V: 16. ker. (1845–1847 után) Fellner Benedek polgármester felesége, Pregesbauer Scholastica, V: 1. ker. (1817–), kilépett 1820 előtt Ferdinándy Ignác választott polgár felesége, Pomm Jozefa, V: 13. ker. (?1826–1841?), 3. ker. (1841–1844?) gr. Festetits Vince (1788–1851) felesége, br. Wenkheim Franciska, S/M; M (1823), H/S (1826?–1831?) Fetter Magdolna, S/M; S: 2. ker. (1817–) A rövidítések: V = választmányi tag, S/M = „segéd”- illetve „munkálkodó asszony”, H/S = „helytartó” (vagyis a kerületi asszonyt helyettesítő), illetve „segédasszonyok”. 1833 és 1848 közt az adatok címtárakból származnak, melyekből nem dönthető el, hogy az adott évi tisztújításig vagy attól kezdve viselték-e a tisztséget.

239

Forsterné Ruttkay Karolina, V: 7. ker. (1839–1843), 8. ker. (1843–46) Freyburg Károly kereskedő felesége, Birnstingel Erzsébet, H; S: 1. ker. (1817–) Glückswerth Mihály nagykereskedő felesége, S: 2. ker. (1817–) br. Gerliczky Erzsébet, V: 13. ker. (1846–1847 után) Gétzy István kir. tanácsos (†1842) felesége, Balogh Karolina, S (?1823) Gömöry Károly patikus felesége, Bogsch Julianna, H; S: 3. ker. (1817–26), H/S (1826?–31?), V: 7. ker. (1836?–1839), 8. ker. (1839–1843?) Graff János Gottlieb kereskedő özvegye, Hausecker Anna (†1847),V: 5. (1817–?), 11. ker. ?1837–1843), 15. ker. (1843–1847 után) Grossinger Erzsébet, V: 8. ker. (1838) Gyürky Pál (1783–1859) felesége, Kapy Amália, V: 2. ker. (1826?–1831?) Gyürky István felesége, Balogh Johanna (†1828), V: 1. ker. (1817–) gr. Hadik Vilmos (†1819) özvegye, gr. Festetits Borbála (†1857), V: 1. ker. (1823?–), kilépett 1833 előtt Haraszty Antal mészárosmester özvegye, Grossinger Terézia (†1836), S: 3. ker. (1817–), V: 6., majd 8. ker. (1823–35), kilép 1834 után Hegedűs Anna, S/M; S: 5. ker. (1817–), M: (1823?), H/S (1826?–31?) Hild Auguszta, V: ker. (1845–1847 után) Horváth József felesége, gr. Draskovits Rozália, S/M; M (1823), H/S (1826) szentgyörgyi Horváth János (†1841) felesége, Latinovits Anna, M: (1823), V: 7. ker. (1826–), majd elnök 1837–1839 körül Huszák Erzsébet, Stotz (†1845) H; S: 6. ker. (1817–), M: (1823), H/S (1826?–31?, özvegy) Hvizdák (vagy Hvizdag) András szabómester (1769?–1819) felesége, Schlakovsky Zsófia (1766?–1845), S/M; S: 3. ker. (1817–) Jankovichné, br. Pichler asszony, H/S (1831) Kappel Frigyes nagykereskedő (1784–1866) felesége, Herzogenrath Emília, S/M; M (1823), H/S (1826?–31?) Kappeller asszony, S: 2. ker. (1817–) gr. Károlyi György (1802–1877) felesége, gr. Zichy Karolina (1818–1903), elnök az 1840es években Kietaibel Pál egyetemi tanár (1757–1817) felesége, Erzsébet (1780?–1820), S: 6. ker. (1817–) Kiss Katalin, S/M; S: 1. ker. (1817–, özvegy) Klivitzky Anna asszony, S/M; H/S (1826) Kochné, Hannibál Anna, H; H/S (1831) Kochmeisterné Kornbastel Karolina, V: 7. ker. (1846–1847 után) Kraus János kamarai és polgári építészmester (†1798) özvegye, Bogsch Erzsébet, V: 3. (1817–), 15. ker. (?–1843?) Kurz Anna, S/M; S: 3. ker. (1817–) Leichs asszony, S: 2. ker. (1817–) Liedemann János Sámuel nagykereskedő (1756–1834) felesége, Hermann Júlia (1766–1834), S/M; S: 2. ker. (1817–), H/S (1826?–31?) Liedemann János Sámuel Frigyes nagykereskedő (1791–1861) felesége, Riecke Rozália (1796–1884), V: 1. ker. (1823–), 6. ker. (–1843?), 7. ker. (1843?–1846), 19. ker. (1846–) Lónyayné, Lónyay Florentine, V: 3. ker. (1839–1841?)

240

Lukáts Gergely felesége, Hülf Rozália, S: 3. ker. (1817–), V: 1. ker. (1826?–1840) Malvieux Eleonóra Amália (1789–1832), S (1823?) Malvieux József Keresztély nagykereskedő felesége, Kessler Johanna (1784–1841), V: 5. ker. (1826?–1841) Máriássy Mária, V: 9. ker. (1842?–1843) Melczer László udv. tanácsos felesége, gr. Majláth Mária, S/M; S: 4. ker. (1817–) Moulinet ezredes felesége, H; S: 3. ker. (1817–) Müller Anna, S/M; S: 4. ker. (1817–), M: (1823), H/S (1826?–31?) Müller Terézia, S: 5. ker. (1817–) Nagy István kir. tanácsos felesége, Ország Anna, S/M; S: 6. ker. (1817–), M: (1823?–26?) Nákóné, Wuchetich Anasztázia, V: 1. ker. (1842–1847 után) Oberhäuser Jánosné, Häusler Katalin, S/M; S: 3. ker. (1817–), M: (1823?–26?) br. Orczy József (1746–1804) özvegye, gr. Berényi Borbála, V: 5. ker. (1817–), †1826 előtt br. Orczy György (1788–1871) felesége, gr. Berényi Erzsébet, M: (1823?), H/S (1826?–31?) Ottlik Dániel (†1825) felesége, Hülf Anna, S/M; M: (1823), H/S (1826?–31?) Pekáry Teréz, V: 9. ker. (1842?–43) br. Piret Lajos felesége, Csekonits Erzsébet, H; S (1823?) Potz Anna, S: 6. ker. (1817–) Prandtner József ezüstművesmester (†1819) felesége, Schwager Zsuzsanna (†1848), V: 6. ker. (1817–), 1826 előtt kilép gr. Ráday Pál felesége, br. Prónay Ágnes (1772 k. – 1844), V: 2., majd 3. ker. (1817– 1839?) Raits Sámuel nagykereskedő felesége, Birnstingl Katalin, V: 1. ker. (1817–); betegség miatt még 1817-ben kilép Rehák József ügyvéd (†1854) felesége, Moór Anna (volt magyar színésznő, †1841), H/ S: 3. ker. (1817–); 1828-ban férjével annak birtokára költözik Reichlin Anna asszony, S: 5. ker. (1817–) Rosty Albertné, Eckstein Anna, V: 10. ker. (1837?–1843?) Rupp Anna asszony, S/M Römer Julianna asszony, S/M Samwald Pál mészárosmester felesége, Grossinger Katalin, S/M Schedl Magdolna asszony, S: 6. ker. (1817–) gr. Schmidegg Tamásné, gr. Forgách Erzsébet, H; S: 4. ker. (1817–) Seemann Terézia asszony, S/M; S: 6. ker. (1817–) gr. Sermage Dénesné, gr. Csáky Rozália, S/M; H/S (1831) Simonyi Istvánné, Grossinger Borbála S/M; S: 3. ker. (1817–) Sirch György kovácsmester felesége, Bauer Franciska (†1826), S/M; S: 6. ker. (1817–) Somogyi Antalné, Ürményi Franciska, H; S: 4. ker. (1817–) br. Splényi Ignác (1772–1840) altábornagy felesége, Szily Mária, S/M; H/S (1831) Steinbach Ferenc városbíró, majd a királyi jogügyigazgatóság ügyésze felesége, Schorndorfer Anna, S/M, V: 13. ker. (1842–1845), 18. ker. (1845–1847 után) Sturm Anna asszony, S/M Suttner Terézia asszony, S/M Szentkirályiné, Ettre Konstantina, V: 9. ker. (1845–1847 után) gr. Szerdahelyi felesége, br. Hunyady Terézia, V; 1830 előtt elköltözik Pestről Szirmay Ádámné, Gyürky Johanna, V: 12. ker. (1826?–1843), 13. ker. (1843–1846?)

241

Szuhy Mátyás szűcsmester (†1831) felesége, Handler Erzsébet (†1845), S/M; S: 1. ker. (1817–) gr. Szécsen Károlyné, Almásy Jozefa, S: 1823, V: 10. ker. (?1826–1835 után) Tajnay udvari tanácsos felesége, Vilma, V: 12. ker. (1846–1847 után) Takácsy György nagykereskedő felesége, S/M gr. Teleki László (1764–1821) felesége, br. Mészáros Johanna (1783 k.–1844), elnök: 1817–1833, 1833-ban Bécsbe költözik Teller Veronika asszony, S/M; H/S (?1826–31?) Thurnné Stiegel Erzsébet, V: ker. (1845?–1847 után) Tomm Borbála asszony, S/M; H/S (1831) Trattner Mátyás nyomdász (1744 k.–1828) felesége, Pauer Erzsébet, V: 4. (1817–), 9. ker. (1837?–1841?) Trsztyánszky udvari tanácsos felesége, Krosko Teréz, V: 11. ker. (1845–1847 után) Utzmann Anna asszony, S/M; H/S (1831) br. Vay Miklós (†1824) felesége, br. Adelsheim Johanna (1776–1863), S: 3. ker. (1817–), V: 5. ker. (1826–); elköltözik Pestről 1830 előtt br. Vay Miklós (1802–1894) felesége, br. Geymüller Katalin V: 1. ker. (1837?–1847 után) Veszely Zsuzsa (vagy Margit) asszony, S/M; S: 5. ker. (1817–) Volnhofer Józsefné, Rudnyák Julianna, H; S: 2. ker. (1817–) Voltsák Barbara asszony; S: 5. ker. (1817–) gr. Waldstein Emánuelné, gr. Sztáray Teréz, V: 3. ker. (1817–26), †1826. jan. 15. br. Wenckheim József (1778–1830) felesége, br. Orczy Teréz (1791–1875), S/M; H/S (1831) Wiedemann Anna asszony, S/M; H/S (1826?–31?) Worbes Henrik asztalosmester (1763 k. – 1836) felesége, Rumpelnek Barbara, S/M; S: 6. ker. (1817–) Wurm Anna asszony; S: 6. ker. (1817–) Zarka udvari tanácsos felesége, V: 12. ker. (1845) Zettner Terézia asszony, S/M; S: 3. ker. (1817–), M: (?1823–26?) Zofall Terézia asszony, S/M; S: 4. ker. (1817–), M: (1823–26) Zöhls József rőföskereskedő (†1831) felesége, Feit Anna, S/M; S: 6. ker. (1817–)

A következő táblázat (4. melléklet) forrása: PJNE, 1831; RA 1836–1837; 1838–1840 Magyarázat a 4. melléklethez: A táblázat azokat az adakozókat tartalmazza, akik a vizsgált évek közül legalább egyben 24 pengőforintot ajánlottak fel a koldulás eltörlésére, a legnagyobb éves összegük szerinti sorrendben. Az utolsó oszlop az adakozáskor bejegyzett városrész kezdőbetűje; két betű esetén az adakozó időközben másik városrészbe költözött. b = Belváros, l = Lipótváros, t = Terézváros, f = Ferencváros. A „cím” oszlop a főnemesi státuszt, illetve „von” címzést jelzi (gr = gróf, br = báró, brn = bárónő, v = von).

242

4. melléklet A koldulás eltörlésére legnagyobb összeggel adakozó 100 személy (1830, 1836–1840; pengőforint) Név Klobusiczky Péter

tisztség

cím

1830

1836

1837

1838

1839

1840

vr

érsek

v

100

100

100

100

100

100

b

100

100

50

50

50

50

b

Martinelly Antal Palotsay Ferdinánd Zichy Ferenc

érsek

br

100

gr

100

Kappel Frigyes

b b

70

70

20

20

Seeber Károly

v

32

64

32

Vrányi Konstantin

v

60

60

60

Székelyi Károly

v

60

60

60

v

30

60

30

30

60

30

30

Horváth József

kamarás

Horváth A. Valero és Appiano v

Gyika Tódor

60

60

25

b

5

5

l

30

30

b

1

b t

30

30

30

30

30

főispán

50

50

v

50

v

Kemnitzer örökösök

v exc.

50

50

50

50

50

50

50

50

50

50

30

35

35

35

50

b l

30

30

30

30

30

b

b

50

Csák József

l l

br

Nákó János

l b

60

Orczy György

Gyulay Albert

20

60

Valero J. Antal

Szilassy József

20

l 20

bl

Wurm József

püspök

50

b

Rőttné

özvegy

50

b

Schäfer

50

b

Liedemann Frigyes

48

Liedemann J. Sámuel

48

Csekonits János

48

48

48

48

l l

40

40

40

40

40

40

b

Fröhlich Sámuel

40

40

40

40

40

40

b

Heinrich Sámuel

40

40

40

40

40

40

b

v

40

40

40

40

40

40

b

Orczy László

br

40

40

40

40

40

40

b

Pollack Mihály

v

40

40

40

40

40

40

b

Horváth János

v

48

kamarás

243

Szápáry Ferenc

gr

40

40

40

40

40

40

b

Wenkheimné Orczy

br

40

40

40

40

40

40

b

v

40

40

40

40

40

40

l

Simonyi Barbara

v

40

40

40

40

40

40

t

Szita István

v

20

40

40

40

40

40

b

Károlyi György

gr

40

40

40

40

40

b

Kolb János

v

40

30

30

30

30

30

b

Orczy Lőrinc

br

40

40

40

40

b

v

40

40

40

40

b

40

40

30

30

b

v

40

20

20

20

v

40

40

40

bl

v

40

40

40

l

40

40

40

t

40

40

Ürményi örökösök

Szirmay Ádám

exc.

septemvir

Seefeldner József Cziko fivérek Semsey Jób

udv. tan.

Vlasits András Halbauer fivérek Saager Antal Mayerffy Ferenc Xavér

v

Eger Magdolna Csekonits tábornok

felesége

Nádasdy L.

40 40

v

40

40

grn

40

Bayer Dávid

16

b b

10

10

10

10

5

5

20

10

40

5

5

5

Raits Sámuel

v

40

8

8

8

Brudern L.

br

40

10

5

20

40

Stadler Katalin

16

b

40 asszony

b

b 16

grn

Rhédey

20

40 16

40

20

bl l l b bl

5

t

Teleki László

gr

40

b

Teleki Jolán

gr

40

b

Fekete

gr

40

l

40

b

Kiss Ernő Laffert Vince

br

Barkóczy János

gr

invalidusok

40 39

Joannovits

özvegye

Eisenfels Ferenc

özvegye

tüzértisztek

36 32

b

37

20

37

20

36

Weiss Ádám

244

b 40 19

b b

20

20

32

32

l l

32

32

b

Sina György

br

30

30

30

30

30

30

b

Vrányi Argir

v

30

30

30

30

30

30

b

Almay-Wurm József

v

30

30

30

30

30

30

l

v

30

30

30

30

30

b

gr

30

30

30

30

30

b

20

20

20

20

20

b

20

Nemeshegyi Júlia Cziráky Antal

exc.

Ohnhäuser Jakab

30

Almásy József István

v

30

20

20

20

Schaffer János

v

30

30

30

30

30

15

15

15

Petz örökösök Splényi

exc.

br

Unger Ferenc piaristák Ullmann Móric

v

Ebner János Fidél Batthyány Imre

exc.

v

Hanzély Márton

v asszony

Illésházy üveggyára

l 26

26

20

20

20

b

25

25

25

25

25

25

b

25

25

25

25

25

25

l

20

20

20

20

20

25

b

25

25

25

25

25

l

25

25

25

l

25

25

25

b

12

12

12

12

12

bl

25

10

10

10

10

10

l

brn

25

10

10

10

10

10

bl

gr

25

15

15

Reisner Ferenc

l

25

Csúzy Teréz Stankovics János

kanonok

Tüköry-Spiegel J.

f

25

Mandel Joachim Podmaniczky

15

25

25

Kállay Péter

15

30

gr

Biedermann M. L.

l b

v

Vogel Sebestyén

b

25

t

25

b

24

24

24

24

24

24

l

24

24

24

24

24

24

l

v

24

20

20

20

20

20

b

v

24

24

24

12

6

Musch Sebestyén

24

24

24

Brückler József, id.

24

24

5

Eötvös József

udv. tan.

Mayerffy Antónia

Teleki József

l 5

b

24

b

24

b

Bauer Gáspár

24

b

Engel Franciska

24

b

Kardetter Tamás

24

b

Kroboth János

gr

l

kanonok

245

5. melléklet

A Pesti Első Temetkezési Egylet alapszabályai (1834) A Temetkezési Segédegyesület rendszabásai. 1. Azon sokszorosan megvalósult meggyőződés, hogy e Sz. k. Pest Városa kevésbé tehetős lakosai meghalálozások esetében azoknak házoknépe, nem csak a megholtnak eltakarítása, de ön mindennapi szükségeik teljesítése végett is, gyakran a legnagyobb szorultságba esik, – hozta létre e Temetési Segedelemgyűjtést; annyival is inkább, mivel még a tehetősbeken is megtörténhetik, hogy kedvetlen körülmények miatt hasonló helyzetbe jutandanak. 2. A Temetési-Egyesület valóban fölállván, annak minden tagjai, kiknek számok, a 9-dik pont alatt érintett módosítással, 600-ból fog állani – kötelesek egyenként húsz pengő krajcárt e Segedelem-gyűjtemény pénztárába azonnal béadni, mely által 100 pengő forint összeség gyűl, s ebből áll az első betétel. A második, és az azt követendő betételek pedig abból fognak gyűlni, hogy ezen Egyesület valamely tagjának annak rendi szerint bébizonyítandó meghalálozásakor minden már beállott, vagy beállandó tag egyenként 10 pengő krajcárt fog béfizetni, erről veendő nyomtatott nyugtatvány mellett. 3. Az Egyesület valamelyik tagjának halálakor ekként begyűlendő 100 pengő forint summa e Segedelem-gyűjtemény pénztárából az illető feleknek, miután a megholtnak bevétetéséről szóló bizonyítványt elémutatandják, ki fog fizettetni. 4. Az adakozások összeszedésére és a meghalálozott tag eltakarítására, úgy nem különben a hátramaradt háznép gyámolítása eszközlésére, végre az esztendőnkénti számadásra, – átaljában az egésznek kormányzására egy hat személyből álló Biztosság fog választatni, s mint hogy e jelen rendszabásokhoz képest a segedelem-gyűjtemény pénztárában soha nevezetes summa össze nem gyűlhetend, annálfogva e pénztár egyiknek a Biztosság tagjai közül, jótállás és felelet terhe mellett, által fog adatni, egyéberánt e Biztosság minden munkálkodásait ingyen fogja teljesíteni. 5. A Biztosság minden esztendőben egyszer gyűlést fog, a városi Tek. N. Tanácstól evégre különösen kirendelt Biztos Úr elölülése alatt, a kinevezett pénztárnok vagy a Biztosság valamelyik tagja házánál, tartani, s a bevételről és kiadásról számot adni; a netalán fölösleg maradandó pénz a városi T. N. Tanács intézkedésére fog, valamely jóltevő közintézetre fordítás végett, bizatni. Ez alkalommal föl fognak a meghalálozott tagok is jegyeztetni. A Biztosságnak ezenkívül csupán rendkívüli

246

esetekben, s csak a Tek. N. Tanács által kirendelt Biztos Úr által lehet s lesz szabad összegyűjtetnie. Ellenben az Egyesület akármely tagjainak is, – mivel ezek a segedelem-gyűjteménnyel bánásban soha részt nem vesznek, s még magokkal a Biztosság tagjaival is, a segedelempénz összeszedése alkalmán kívül, legkevesb összeérésbe sem jönnek, – nem lehet, s nem szabad soha egybegyűlniök. Egyéberánt a megholtak temetésén megjelenni mindenik tagnak szabad tetszésére bizatik. 6. Minden tag, ki halál esetekor a rá esedendő 10 pengő krajcárt legföljebb három nap alatt bé nem fizetendi, a Jegyzőkönyvből ki fog törültetni, s a Segedelemgyűjteményben többé nem lesz semmi része. 7. Mivel e Temetkezési-Segédegyesület tagjai önkéntes adakozásaikat egyedül, és kirekesztőleg csak a meghalálozott társtag eltemetésére és annak hátramaradt háznépe gyámolítására szánták, ennélfogva a meghalálozott személynek semmi hitelezője az annak halálakor összegyűjtött 100 pengő forintra sem egészen, sem a temetési költségen fölül megmaradandó részére számot nem tarthat s azt nem illetheti. 8. Minden tagnak szabadságában áll a halálakor összegyűjtendő segedelem adakozásról végrendeletet tenni; ha azonban valamelyik tag örökösök és végrendelet nélkül múlna ki, akkor annak eltemetéséről a föntebb említett Biztosság fog gondoskodni, a fönnmaradó pénz pedig a segedelem-gyűjtemény pénztárának fog jutni, s erre nézve esztendő végén az 5-dik pont alatt említettek fognak megtartatni. 9. Mivel minden vállalat költségekkel jár, ennélfogva az íráshoz szükséges készületek s egyéb költségek teljesíthetése végett a 600 számon kívül még 40 más személyek fognak fölvétetni, kiknek 6 forint és 40 krajcárra pengőben menő adakozásaik az említett költségek teljesítésére lesznek fordítandók. – Egyéberánt a TemetésiSegédegyesület tagjainak ezen 640-re határozott számát semmi szín alatt nem lehet, s nem lesz szabad szaporítani. Forrás: MOL. C.80. 1838. 17. kútfő

247

6. melléklet A Nemzeti Casino polgári foglalkozású (státuszú) tagjai foglalkozási csoportonként és a belépés Éve szerinti sorrendben (1828–1848)

Kereskedők, nagykereskedők (megjegyzés: a kereskedői vagy nagykereskedői megjelölést csak a nem pestieknél tüntettem fel) 1828 Kappel Frigyes (táblabíró, a pesti váltótörvényszék ülnöke, választott polgár; választmányi tag: 1828–1829, 1832, 1838–1842) 1828 Sartory János (választott polgár; választmányi tag: 1828, 1830–1839) 1828 Sina György (cs. kir. nagykereskedő, az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója) 1828 Takácsy György (választmányi tag: 1832) 1829 Martinelli Antal (kelmefestő, választott polgár) 1829 Szulinyi János Antal (nagyszombati nagykereskedő) 1831 Jalics Ferenc (választott polgár) 1832 Burgmann Károly (választott polgár; választmányi tag: 1838, 1842, 1848) 1833 Almay (Wurm) Rudolf (táblabíró) 1834 Liedemann Frigyes (választott polgár) 1834 Malvieux Keresztély 1834 Vlasics András 1835 Fabriczius József 1835 Guggenberger Lipót 1835 Halbauer János (választmányi tag: 1839–1841) 1835 Hirsch Ferenc 1835 Musch Sebestyén 1835 Pscherer Miklós 1835 Raics József 1835 Trsztyánszky-Nádosy István (táblabíró; választmányi tag: 1842) 1835 Tschapeck József 1835 Valero Antal (selyemgyáros, választott polgár; választmányi tag: 1838–1841, 1843–1848) 1835 Vogel Lajos 1836 Aigner Ferenc 1836 Appiano József (választmányi tag: 1838–1840) 1836 Döring József 1836 Ferdinándy Ignác (választott polgár) 1836 Robicsek József (választott polgár; választmányi tag: 1842–1846) 1836 Vrányi Konstantin (táblabíró, választott polgár)

248

1838 Fröhlich Frigyes (ügyvéd) 1839 Geittner József 1839 Gross Károly 1839 Tschurl Eduárd 1840 Dumscha Demeter 1841 Wodianer Sámuel (táblabíró) 1843 Prüxner Adolf 1843 Szabó Pál (a Magyar Kereskedelmi Társaság igazgatója) 1844 Weisz Bernát 1845 kamjonkai Szemző János (zombori nagykereskedő) 1845 Wodianer Albert 1847 Ullmann Bernát (táblabíró) orvosok, gyógyszerészek (megjegyzés: a foglalkozás megjelölése nélkül felsoroltak mindegyike pesti orvos) 1828 Gömöry Károly (gyógyszerész) 1828 Hirsch József 1828 Stahly Ignác (egyetemi tanár) 1829 Christen Kristóf (választmányi tag: 1831) 1829 Forgó György (vármegyei orvos) 1829 Pregardt János (gyógyszerész; választmányi tag: 1832–1834, igazgató: 1834–1839) 1829 Székely Károly (gyógyszerész) 1831 Balogh Pál 1831 Eckstein Frigyes (választmányi tag: 1840–1841) 1834 Spechner János (temesvári gyógyszerész) 1834 Schwartz Ferenc (kaposvári gyógyszerész) 1835 Csausz Márton (egyetemi tanár) 1835 Lenhossék Mihály (országos főorvos) 1835 Müller József (gyógyszerész) 1835 Wágner Dániel (gyógyszerész) 1836 Bräuer József (pesti tisztiorvos, egyetemi tanár) 1836 Schedel-Toldy Ferenc (egyetemi tanár) 1836 Schoepf Ágost 1837 Jurenák József (gyógyszerész) 1838 Szabó János (választmányi tag: 1841–1848) 1839 Mokossányi Mihály (egyetemi tanár) 1839 Rupp János (egyetemi tanár; választmányi tag: 1841) 1840 Sadler József (egyetemi tanár) 1840 Streit János 1842 Burghardt Ferenc 1842 Piskovics János

249

1843 Gross Ferenc 1843 Havas Ignác (táblabíró, választmányi tag: 1846–1848) 1843 Sauer Ignác (egyetemi tanár) 1844 Balassa János (egyetemi tanár) 1844 Orzovenszky Károly 1846 Sangaletti Eduárd (egyetemi tanár) 1847 Schernhoffer Károly (gyógyszerész) 1848 Moscovitz Móric nyomdászok, könyvkereskedők, műkereskedők 1828 Károlyi István (ügyvéd, a Trattner nyomda tulajdonosa, választott polgár) 1828 Landerer Lajos (nyomdász) 1829 Hartleben Adolf Konrád (könyvkereskedő, választott polgár) 1829 Lichtl Károly (műkereskedő, később cukorgyáros) 1829 Wigand Ottó (könyvkereskedő) 1834 Grimm Vince (műkereskedő) 1834 Kilián György (könyvkereskedő) 1835 Eggenberger Ferdinánd (könyvkereskedő) 1835 Heckenast Gusztáv (könyvkereskedő) 1835 Kilián Károly (könyvkereskedő) 1844 Emich Gusztáv (könyvkereskedő) 1844 Geibel Károly (könyvkereskedő) építő- és ácsmesterek 1828 Hacker Lambert (építőmester) 1828 Hild József (udvari építőmester, választott polgár) 1828 Spiegel-Tüköry József (ácsmester; a választmány tagja 1833-ban) 1835 Kasselik Ferenc (építőmester) 1835 Pollack Mihály (cs. kir. építőmester, választott polgár) 1835 Zitterbarth Mátyás (építőmester) 1836 Feszl József (építőmester, választott polgár) 1843 Tüköry József, ifj. (ácsmester) 1842 Klopfinger János (kádármester) pesti városi tisztviselők 1829 Seeber-Széber Károly (polgármester; választmányi tag: 1829–1830) 1831 Havas József (főjegyző, tanácsnok, városbíró, később a Helytartótanács tanácsosa; választmányi tag: 1832–1833, 1838–1848, igazgató: 1832–1833) 1833 Korherr János (tanácsnok, táblabíró) 1833 Szász Mátyás (ügyész, tanácsnok, végül városbíró) 1835 Eichholtz-Tölgyessy János (városkapitány, városbíró, végül polgármester) 1839 Szekrényessy Endre (tanácsnok, később városkapitány; választmányi tag: 1841–1843)

250

1840 Szepessy Ferenc (tanácsnok, később polgármester) 1844 Kálóczy Károly (tanácsnok, táblabíró; választmányi tag: 1844–1848) 1846 Holovich Boldizsár (tanácsnok) 1846 Koller Ferenc (tanácsnok) 1848 Terczy Szilárd (tanácsnok) egyéb foglalkozások 1836 Schedius Lajos (esztétikaprofesszor az egyetemen; választmányi tag: 1838–1839) 1843 Barabás Miklós (festő) 1844 Redl József (a gőzhajó-társaság ügyvivője) 1846 Fehr Vilmos (a gőzmalom igazgatója) 1846 Kloyber Frigyes (a gőzhajó-társaság ügyvivője) 1846 Philips Eduárd (dohánygyár tulajdonos) 1847 Clark Ádám (mérnök) Forrás: NC, 1828–1848.

251

7. melléklet A Pesti Kereskedő Casino zsidó tagjai (1840) Auer L[ázár] Boskovitz Emánuel Boskovitz Jakab Boskovitz József L[öbl] Cahen M. A. Cohn Áron Cohn Hermann Figdor Zsigmond Frankel Gábor Frankel J. G. Frankendorfer Sámuel Freystädter L. Herzfelder Dávid Hirschler Leó Kanitz Károly Kanitz Mózes Löbl (ifjabb) Kern Jakab Kern Salamon Enoch Kunewalder Jónás Kunewalder Fülöp Kunitzer Salamon Lackenbacher Jakab Landau Leó R. Löwy Herrmann Mandello S. Neustein Bernát Österreicher Eduárd Österreicher Dávid Pink D. Pollak Bernát Pollak Leó Sachs S. Singer Móric Singer Vitus Weisz Ferenc Bernát (1838-ban kikeresztelkedett) Ullmann Gábor Wodianer Rudolf Wodianer Sámuel (1839-ben kikeresztelkedett, 1844-ben nemességet nyert) Forrás: MC, 1840.

252

8. melléklet A pesti kereskedelmi testületi épületben működött szervezetek választmányai (1836), összehasonlítva a casino 1840-es választmányával Keresk. Testület Keresk. Csarnok épület RT.

Ker. Casino (1836)

Ker. Casino

foglalkozás

felekezet

(1840)

1. kereskedők, nagykereskedők Appiano

Appiano

Halbauer József

Appiano

Appiano

Halbauer

Jálics

Burgmann

Burgmann

Burgmann

Löwinger

Löwinger

Löwinger Grosz

katolikusok

Hirsch

Iszer

Robitsek

Pscherer

Pscherer

Vlassits

Vlassits

Vogel

Vogel

Walthier

Walthier Svoboda

Liedemann

Liedemann

Liedemann

Liedemann

Sartory

Sartory

Sartory

Fabricius

Heckenast

Heckenast

Heckenast

Heckenast

Guggenberger Geibel

Dumcsa

Dumcsa

Figdor Zs.

Figdor Zs.

Ullmann Fr.

Ullmann Fr.

Frölich Fr.

Frölich Fr.

Fuchs

Jurenák

Dumcsa

evangélikusok könyvker. könyvker.

görögkeletiek

Takácsy

Bozda

Dumcsa, ifj.

Dumcsa, ifj. izraeliták

253

Cahen

Cahen

Cahen

Kunewalder F.

Kunewalder F.

Österreicher

2. nem kereskedő foglalkozásúak Sadler

Sadler

Uffer Rupp

orvos orvos

Rupp

Müller

orvos patikus

Marastoni

festő

Schreyer

plébános

Coffin

kárpitos

Schiller

katolikusok

Kehrer

bőrgyáros

Schiller

ügyvéd

Troll

cukrász

evangélikusok

Forrás: MC 1840; Blaskovits 1837 Jelmagyarázat: A szervezetek elnökét kettős, igazgatóját egyszeres aláhúzással jelöltem. A casino választmányi tagjai közül a kurziváltak a tagság, a többiek a részvénytársaság képviselői. Csak abban az esetben jelöltem (rövidítve) a keresztnevet, amikor egy családból többen is ismert kereskedők.)

254

9. melléklet

A Nemzeti és a Kereskedői Casinóba is felvett személyek (1840) Név

státusz

Aigner Ferenc Appiano József Benyovszky Péter Bujanovics Vince Burgmann Károly Dessewffy Aurél, gróf Dietrich József, báró Döring József Dumtsa Demeter, ifj. Eckstein Frigyes Eggenberger József Fabricius József Frölich Frigyes Geitner József Gross Károly Guggenberger Lipót Halbauer János György Heckenast Gusztáv Hengelmüller Mihály Horváth Ágoston Hraskó János Jálics Ferenc András Jankovich Antal Jurenák József Kappel Frigyes Károlyi György, gróf

nagykereskedő nagykereskedő ügyvéd, nemes táblabíró nagykereskedő főnemes főnemes nagykereskedő, nemes nagykereskedő orvos, nemes könyvkereskedő kereskedő nagyker., ügyvéd nagykereskedő nagykereskedő nagykereskedő nagykereskedő nyomdatulajdonos ügyvéd ügyvéd királyi ügyész nagykereskedő, nemes kir. kamarás gyógyszerész nagykereskedő főnemes

Tagság kezdete 1836 1836 1832 1835 1832 1832 1828 1836 1840 1831 1835 1835 1838 1839 1839 1835 1834 1835 1838 1836 1836 1831 1830 1837 1828 1828

255

Károlyi István Landerer Lajos Lichtl Károly Liedemann J. S. Frigyes Malvieux J. Keresztély Nádosy-Trsztyánszky István Orczy György, báró Orczy Lőrinc, báró Podmaniczky Lajos, báró Pscherer Miklós Rehorovszky Miklós Robitsek József Sadler József Sándor Móric, gróf Sartory János György Schedius Lajos Streitt János Széchenyi István, gróf Székely Károly Sztáray Albert, gróf Takácsy György Valero Antal Vlasics András Vogel Lajos Wagner Dániel Zichy János, gróf Zitterbarth Mátyás

256

nyomdatul., ügyvéd, nemes nyomdatulajdonos műkereskedő, cukorgyáros nagykereskedő nagykereskedő nagykereskedő főnemes főnemes főnemes kereskedő kir. tisztviselő nagykereskedő, nemes orvos főnemes nagykereskedő egyetemi prof., nemes orvos főnemes patikus főnemes nagykereskedő, nemes nagykereskedő nagykereskedő nagykereskedő vegyész, gyógyszerész kir. kamarás építőmester

1828 1828 1829 1834 1834 1835 1828 1828 1831 1836 1836 1836 1840 1828 1828 1836 1840 1828 1829 1828 1828 1835 1834 1835 1835 1828 1835

A Kereskedői Casino 1840 és 1848 között a Nemzeti Casinóba is felvett tagjai:

Kammermayer Antal Koller Ferenc Mátray József Schiller Károly Steinbach Károly Weiss Ferenc Bernát Wodianer Sámuel

ügyvéd ügyvéd ügyvéd ügyvéd jószágigazgató nagykereskedő nagykereskedő

1841 1846 1845 1841 1844 1844 1841

Forrás: NC 1828–1848; MC 1840

257

Forrás- és irodalomjegyzék Rövidítések: FSzEK BpGy Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény OSzK PANyT Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Aprónyomtatványtár

I. Források, forráskiadványok a) Levéltári és könyvtári kézirattári forrásoks MOL Magyar Országos Levéltár A.Kancelláriai Levéltár A. 39. Acta generalia C. Helytartótanácsi Levéltár (Archivum Locumtenentiale) C. 51. Departamentum Politiae in Genere et Civitatum C. 69. Departamentum Scholarium Nationalium C. 80. Departamentum Fundationem Saecularium Oeconomicum C. 81. Departamentum Institutium Pauperum N. Nádori Levéltár (Archivum Palatinale) N. 22. József nádor titkos levéltára N. 26. Conscriptio regnicolaris art. VII. 1827 ordinata P. 1413 A Schedius család levéltára P. 1652 A Kisdedóvókat Magyarországon Terjesztő Egyesület levéltára Budapest Főváros Levéltára [BFL] IV. Pest város tanácsának iratai 1201. A választott polgárság iratai [VPG.] 1202. A városi tanács iratai c. Intimata et Mandata; Rendeletek és felterjesztések [Int.] h. Relationes; Jelentések [Rel.] cc. Testamenta et Inventaria; Végrendeletek és hagyatéki leltárak [Test.] dd. A Kegyes hagyományokra vonatkozó végrendeleti kivonatok jegyzőkönyve 1209. A Szegényházi Bizottmány iratai X. Egyesületek 216. A Pesti Első Betegsegélyző és Temetkezési Egylet iratai 234. A Pesti Polgári Lövészegyesület iratai XXXIV. Kéziratok 1.c. Gárdonyi Albert cédulagyűjteménye

259

PML Pest Megye Levéltára IV. 3. a-1. A megyei közgyűlés jegyzőkönyvei és iratai IV. 74. Közgyűlési összeírások CC.VI. Nemesi összeírások EOL Evangélikus Országos Levéltár A Pesti Evangélikus Egyház levéltára [PE] SOtSzl Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár A Budapesti Királyi Orvosegyesület levéltára FSzEK BpGy 1841/2. Pesti adólajstrom. (FSZEK BGy, B 0910/208) MTA Kézirattár egyes egyesületekre vonatkozó iratok (K 187–188) OSzK Kézirattár Jos. Kehrers Sammlung von Miscellen. (Fol. Germ. 1561.)

b) Könyvészeti források b.1. Az egyesületek és egyéb szervezetek által kiadott füzetek és aprónyomtatványok (Jelzetet csak azoknál közlök, amelyeket címükön keresve nem találtam meg könyvtári katalógusban, csak levéltárban vagy tételes mutató nélküli könyvtári kézirattárban.) AgE 1845 Az Agarász Egylet alaprajza, rendszabásai, részvényeseinek névsora s egyéb tudnivalói, 1844/45. Pest, 1845. AKOT Asszonyságok kolozsvári olvasótársulatának névsora 1840-ben. Kolozsvár, 1840 [OSzK PANyT, 1840, 2’.] BNE 1823–1825 Ausweis über die bei dem Ofner Frauen-Verein zur Unterstützung der Armen. [OSzK PANyT, 180. doboz.] BPJNE statútum/1 Verfassung der wohltätigen Frauen-Vereine in Ofen und Pesth. Pesth, 1817. BPJNE statútum/2 A Buda-Pesti Jótékony Nőegyesületek’ Alapszabályai, mint azok 1817dik évben az egyesületek keletkezése alkalmával alapítattak. Pest, 1843. BPJNE 1827 An alle Menschenfreunde in Ofen, und Pesth. (1827. dec. 3.) [OSzK PANyT, 1827, 2’.] BPJNE 1828 Az emberiség barátaihoz. (A Budai és Pesti Asszonyi jóltévő Egyesület nevében. 1828. dec. 11.) [OSzK PANyT, 1828, 2’.] BPJNE 1834 A Budapesti Emberbarátokhoz. (A budapesti jóltévő Asszony egyesületek nevében. 1834. dec. 1.) [OSzK PANyT, 1834, 2’.]

260

Cseresnyés 1819 Cseresnyés Sándor: A Pesti és Budai méltóságos Asszony-egyesület vakok tárgyazó ispotályában tett két esztendei (1817–1818) nevezetesebb orvoslásokról; a szemalkatnak leírásával együtt. Bécs, 1819. EC 1836 Az egri casinói társaság névsora s alaprajza és szabályai 1836. évben. Eger, 1836. [OSzK PANyT, 225. doboz.] Fáy 1839 Fáy András: Terve a Pest-megyei köznép számára felállítandó takarék-pénztárnak. Buda, 1839. (Reprint: Budapest, 1986.) GAF 1810 Verfassung der Gesellschaft adeliger Frauen zur Beförderung des Guten und Nützlichen. Wien, 1810. GAF 1836 Franzl, Franz: Die Gesellschaft adeliger Frauen zur Beförderung des Guten und Nützlichen in Wien, deren Entstehen und Wirksamkeit in dem Zeitraume von fünf und zwanzig Jahren (von 1811 bis 1835). Wien, 1836. GWV Statuten des Gesellig-wissenschaftlichen Vereines junger Adeliger in Wien. Wien, é. n. IpE 1843 Az Iparegyesület szabályai és az 1842-ik év végéig aláírt részvevőinek névsora. Pest, 1843. IpE 1846 Az Iparegyesület részvevőinek névsora 1841–1846. Pest, 1846. KGy 1846 A Közhasznu Gyülde tiszteleti, helybeli és vidéki rendes tagjainak névsora betűrenddel és alapszabállyal 1845/46 évre. Pest, 1846. KMTT 1847 Albert Ferenc – Török József: A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Névkönyve, honunk minden műveltebb rendei számára szolgáló naptárral az 1847-dik évre. 1. év. Pest, 1847. KIMTE 1830 Brunswick Teréz – Réhlingen Antal: Rendszabási a Nemzeti Egyesületnek, a kisededek koránti nevelésére nézve, gyám és képző intézetek által. Pest, 1830. KIMTE 1837 Kacskovics Lajos: A kisdedóvó intézeteket Magyarországon terjesztő egyesület 1837-diki évkönyve. Pest, 1837. [OSzK PANyT, 228. doboz.] KIMTE 1840 Kacskovics Lajos: A kisdedóvó intézeteket Magyarországon terjesztő egyesület 1840-diki évkönyve. Pest, 1840. KIMTE 1843 Kacskovics Lajos: A kisdedóvó intézeteket Magyarországon terjesztő egyesület 1843-diki névkönyve. Pest, 1843. MÁT 1830 Gyepkönyv. 1830-ki jelentés a magyarországi állattenyésztő társaság munkálódásairól. Pest, 1830. MBE 1837 A Magyar Borismertető Egyesület szabályai. [OSzK PANyT, 230. doboz.] MC é. n. Statuten für das Cassino des Handelsstands-Gebäudes. H. n., é. n. [BFL. Int. 2709. AN.] MC 1840 Mitglieder des Mercantil-Casino in Pesth. H. n., 1841. [OSzK PANyT, 239. doboz.] MGE 1844 A magyar gazdasági egyesület által az Országgyűléshez benyújtott kérelmeknek előleges tárgyalásával megbízott kerületi választmánynak jelentése. Pozsony, 1844. [OSzK PANyT, 1844, 2’.] MIKÉFE 2000 Izsák Erika (szerk.): Magyar Izraelita Kézműves és Földművelési Egyesület: 1842–1949. Dokumentumok. Budapest, 2000. MTT 1831 A Magyar Tudós Társaság alaprajza és rendszabásai. Pest, 1831.

261

MOTV 1842 A magyar orvosok és természet vizsgálók harmadik nagy gyűlésére 1842-ik évi aug. 7kéig Beszterczebányára beérkezett tagok és vendégek névjegyzéke. [OSzK PANyT, 1842, 2’.] MOTV 1845 A magyar orvosok és természetvizsgálók hatodik nagy gyűlésében Pécsett 1845. augustusban részt vett tagok névsora. [OSzK PANyT, 1845, 2’.] NvLE 1835 A Nagyváradi Lövészeggyesület rendszabásai s tagjainak névsora betűrend szerint 1835. Nagyvárad, 1835. [OSzK PANyT, 220. doboz.] NC 1828 A Pesti Casino tagjainak A.B.C. szerint való feljegyzése és annak alapjai. Pest, 1828. NC 1830 Széchenyi István – Döbrentei Gábor: A Nemzeti Casino részeseinek A.B.C. rendben s annak alapjai. Pest, 1830. OVE 1844 Az Országos Védegylet Alapszabályai és alakulásának rövid leírása. Pozsony, 1844. P1BTE 1836 Statuten für die Pesther 1. Kranken und zugleich Leichen-Verein. Pesth, 1836. P1BTE 1838 Namen Verzeichniss der Mitglieder des Pesther ersten Kranken- und Leichenvereines am 13 März im Jahre 1838. P1BTE 1840 Zum Neuen Jahr 1840 für die Mitglieder des Pesther 1sten Krankheit und Leichen Vereins. PBHE 1836 A Pestbudai Hangászegyesület szabályai. Buda, 1836. PBHE 1838 A Pestbudai Hangász-Egyesület kormányzó bizottságának jelentése 1838 évre. Berichtliche Vorlage vom leitenden Ausschusse des Pesther und Ofner Musikvereins für das Jahr 1838. PBHE 1841 A Pestbudai Hangászegyesület szabályai. Pest, 1841. PBHE 1843 A Pestbudai Hangász-Egyesület kormányzó bizottságának jelentése 1842/3 évre. Berichtliche Vorlage vom leitenden Ausschusse des Pesther und Ofner Musikvereins für das Jahr 1842/3. PBHE 1840 A Pestbudai Hangászegyesület igazgatása alatti nyilvános énekiskola szabályai és első alapítóinak névsora. Pest, 1840. PBKI 1831 Mednyánszky Alajos – Kiss Ferenc: A honni Budán s Pesten a kisdedek ápolgatására felállított Intézetet ügyelő Egyesület […] 1830-dik esztendő Szent György havában utasított felszólításának […] Buda, 1831. [OSzK PANyT, 207. doboz.] PBKI 1830–1833 Számadás a kisdedóvó intézetekről 1830-dik esztendei 1-ső júliustól fogva 1833-dik végéig. [OSzK PANyT, 224. doboz.] PBKI 1831–1832 Mednyánszky Alajos: Ausweis über den Bestand der Klein-Kinder-BewahrAnstalten in den königl. Freystädten Ofen und Pest seit 1. Juli 1831 bis lezten Juni 1832. Ofen, 1832. [OSzK PANyT, 210. doboz.] PBKI 1845 Szántófy Antal: Jelentés a szabad királyi Pestbelvárosban magányegylet őrködése alatt létező Kisdedóvó Intézetnek keletkezéséről és jelen állapotjáról. Pest, 1845. PCE 1844 A’ pesti Czukorgyár-Egyesület alapszabályai. – Statuten der Pesther ZuckerFabrikations-Gesellschaft. PEZE 1837 Verzeichniss der Mitglieder des Pressburger Kirchenmusikvereins im Jahre 1837. Pressburg, 1837. PIC 1842 Statuten für das israelitische Casino in der k. Frei- und Krönungsstadt Pressburg. Pressburg, 1842. [OSzK, PANyT, 246. doboz.] PITE 1845 Personalstand des Pesther Leichenverein zum heiligen Stephan, am Anfange des Jahres 1845. Pest, 1845.

262

PJNE 1817 Ausweis über die Einnahme des wohlthätigen Frauen-Vereins in Pesth und der Verwendung derselben, vom 1ten April bis letzten Juny 1817. Pesth, 1817. PJNE 1817–18 B. Telekiné Mészáros Johanna – Schedius Lajos: Számadó előadás, mellyben a Pesti Jóltévő Aszszonyi Egyesületnek első esztendőbeli, 1817-diki Mártiustól 1818-diki utolsó Mártiusig való, állapotja terjesztetik elő. Pest, 1818. PJNE 1820–23 Ausweis über den Bestand des wohlthätigen Frauen-Vereins in Pesth während des dreijährigen Zeitraums vom April 1820 bis Ende März 1823. Pesth, 1823. [OSzK PANyT, 179. doboz.] PJNE 1823–26 A Pesti Jóltévő Aszszonyi-Egyesület Állapotjának Előadása az utóbb eltelt három esztendőkben, 1823diki áprilistól fogva, 1826diki Martius végéig. Pest, 1826. [OSzK PANyT, 180. doboz.] PJNE 1826 A Pesti jóltévő Aszszonyi-Egygyesületről. Pest, 1826. PJNE 1826–30 A Pesti Jóltévő Asszonyi-Eggyesület állapotjának előadása az utóbb eltelt négy esztendőkben, 1826diki áprilistól fogva 1830diki május végéig. Pozsony, 1830. [OSzK PANyT, 200. doboz.] PJNE 1830 Telekiné Mészáros Johanna – Schedius Lajos: Tudósítás az utsza-koldulás ügyéről. Pest, 1830. PJNE 1831 An das verehrliche Publicum der königl. Freistadt Pesth am 18ten August 1831. [OSzK PANyT, 204. doboz.] PJNE 1830–31a A Pesti Jóltévő Asszonyi-Egyesületnek előadása, mind a szegények segéllésére már elébb felállított Intézetei, mind az utsza-koldulásnak szabad királyi Pest városában a városi kormánnyal egyetértőleg végrehajtott eltöröltetése felől, 1830dik esztendei júniustól, 1831dik esztendei augustus végéig. Pest, 1831. PJNE 1830–31b Ausweis des Pesther wohlthätigen Frauen-Vereins, sowohl […] zur Unterstützung der Armen, als auch über die […] Abstellung der Strassenbettelei. Pesth, 1831. PJNE 1817–33a Tudósítás az Asszonyi Egyesület által sz. kir. Pest városában alapított jóltévő Intézetekről, azoknak belső elrendeltetéséről és fenn-állásáról, 1817diki mártius elejétől, 1833diki september végéig. Bécs, 1834. PJNE 1817–33b Ausweis über die in der kön. Freistadt Pesth vom Frauen-Vereine begründeten wohlthätigen Anstalten, deren Einrichtung und Bestand vom März 1817 an bis zu Ende Septembers 1833. Wien, 1834. PJNE–Dologház 1817a A Jóltévő asszonyi egyesület által Pesten felállított Kereset-Intézetről, vagy a dolgozó szegények ápolgató szerzetéről. Pest, 1817. PJNE-Dologház 1817b Über die vom wohlthätigen Frauen-Verein in Pesth gegründete ErwerbsAnstalt, oder das Versorgnungs-Institut für arbeitsfähige Arme. Pesth, 1818. PJNE-Dologház 1817c Versorgungs-Institut für Arbeitsfähige Armen, vom wohltätigen FrauenVerein in Pesth. Pesth, 1818. PJNE-Iskola 1822 Nachricht von der mit dem Erwerbhause des wohlthätigen Pesther FrauenVereins verbundenen Lehr-Anstalt. Pesth, 1822. PL 1827 Pesti gyepen való lófuttatások. Júniusban 1827. Első esztendei tudósítás. Pest, 1827. PL 1828 Széchenyi István – Döbrentei Gábor: Pesti ló-versenykönyv 1828-ról. Pest, 1828. PL 1829 Széchenyi István – Döbrentei Gábor: Pesti ló-versenykönyv 1829-re. Pest, 1829.

263

PNVI 1836 A Nemzeti Vívó-Intézet részeseinek névsora betűrenddel, annak szabályai és egyéb tudnivalói. /Pesti Nemzeti Vívó-Intézeti könyv/ H. n., 1836. PSzGyKE 1843 Statuten des unter dem obersten Schutze Ihrer k.k. Hoheit der Durchlauchtigsten Frau Erzherzogin Maria Dorothea stehenden Pesther Armen-Kinder-Spitalvereins. (Aus dem Ungarischen übersetzt.) Pesth, 1843. Schedius 1802 Plan zu einer Ungrischen Gesellschaft für Naturkunde, Ökonomie und Medizin. Pesth, 1802. [Névtelenül; szerzője: Schedius Lajos.] SchSchA 1830 Scheiben-Schützen-Almanach für das Schützen Jahr 1830. Pest, 1830. TI 1840 Nyilatkozat egy testgyakorló iskolárul, mely részvény úton mindkét nembeli ifjúság számára Pesten felállíttatott. Pest, 1840. [OSzK PANyT 239. doboz.] VI 1826 Füredy László: Beszéd, mely egy vakok intézetjének Magyarországban való felállítása végett az első nevendékek vizsgálatja alkalmatosságával a vármegyeház nagyobb palotájában tartatott. Pozsony, 1826. [OSzK PANyT 180. doboz.] VI 1834 A pesti vakok intézete állapotjának leírása. Pest, 1834. [OSzK PANyT, 219. doboz.] VI 1836 Dolezsálek Antal József: Tudósítás a Vakok Intézete alkotmányáról Pesten, az intézetbeli nevendékek imádságaival s énekeivel együtt. Pest, 1836. VI 1842 Dolezálek A. József: A Magyar Vaknevelő-Intézet eseményei, néhány vizsgálat és jelentéssel annak jelenlegi állapotáról. Pest, 1842. VBBK 1836 Verein zur Beförderung der bildenden Künste. Rechnenschafts-Bericht über die Geschäftsführung des leitenden Ausschusses in fünften Jahrgange 1836. Wien, 1836. VBBK 1838 Verein zur Beförderung der bildenden Künste. Rechnenschafts-Bericht über die Geschäftsführung des leitenden Ausschusses in siebenten Jahrgange 1838. Wien, 1838. VBBK 1839 Verzeichniss der ordentlichen Mitglieder der Vereines zur Beförderung der bildenden Künste in Wien im Jahre 1839. Wien, 1839. ZLE 1838 Agramer Scheiben-Schützen-Almanach für das Schützen-Jahr 1838. Agram, 1838. [OSzK PANyT, 232. doboz.] b.2. Sajtó HKT Hazai és Külföldi Tudósítások J Jelenkor PKAB Pesther Kundschafts und Auctions Blatt [1838–1840] MK Magyar Kurír OZ Ofner Zeitung PT Pesther Tageblatt PZ Pesther Zeitung VOPZ Vereinigte Ofner-Pesther Zeitung b.3. Egyéb könyvészeti források, forráskiadványok, adattárak Adressbuch 1803 Adressbuch der Stadt Pesth auf das Jahr 1803. Pesth, 1803. Addressbuch 1815 Addressbuch der königlichen Frey-Stadt Pesth, 1815. Pesth, 1815. Aranka 1988 Enyedi Sándor – Ugrin Aranka (szerk.): Aranka György erdélyi társaságai. Bp., 1988. Bajza 1847 Bajza József (szerk.): Ellenőr. Politicai zsebkönyv. Németországban, 1847.

264

Ballagi 1854 Ballagi (Bloch), Moritz: Neues vollständiges Wörterbuch der deutschen und ungarischen Sprache. Pest, 1854. Ballagi 1873 Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára. Pest, 1873. (Reprint: Budapest, 1998.) Baloghy 1841 Baloghy László: Nemzetiség és alkotmányi mozgalmak honunkban. Pest, 1841. Bártfay 1969 Jenei Ferenc (szerk.): Bártfay László naplójából. 1. köt. 1838–1841. Budapest, 1969. Blaskovits 1837–1847 Blaskovits, Alexander von: Pesther und Ofner Wegweiser. Kalender für das Jahr [1837–]. Pest, 1837–1847. De Gerando 1846 De Gerando Ágoston: Pest. Egy tiszaháti magyar őszinte megjegyzései a hazafiság, utánzási kór és nevelés felett. Lipcse-Pest, 1846. [Névtelenül, a szerző azonosítására: Kósa 1937: 200.] Doleschall 1857 Doleschall, E. A.: Das erste Jahrhundert aus dem Leben einer haupstädtische Gemeinde. Pesth, 1857. Dorffinger 1827 Dorffinger, J. A.: Wegweiser für Fremde und Einheimische durch die königlichen Freystadt Pesth. Pesth, 1827. Einhorn 2000 Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon. Budapest, 2000. EMZsNÉ 1848 Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv 1848-ik szökőévre. Pest, 1848. EPMAH 1840 Erstes Pesther-Markt Adressenbuch von Fremden und Einheimischen Handelsleuten nebst Niederlagen und Comptoir. Pest, 1840. [OSzK PANyT, 239. doboz.] Fejér 1827 Fejér György: Honi városainknak nemzetünk kifejtülésére s csinosbulására béfolyássok. Pest, 1827. Fényes 1843 Fényes Elek: Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest, 1843. Források 1971 Bácskai Vera (szerk.): Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez, 1686–1873. Budapest, 1971. /Források Budapest múltjából, 1./ Frankenburg 1868 Frankenburg Adolf: Emlékiratok. 1–3. köt. Budapest, 1868. Hudi 1997 Hudi József: Székesfehérvár közhasznú intézményei, egyletei 1846-ban. Comitatus, 1997. május. HSH 1847 Hof- und Staats-Handbuch des österreichischen Kaiserthums. Wien, 1847. Hunfalvy 1862 Hunfalvy János (szerk.): Magyarország különböző egyletei. Statisztikai Közlemények, IV. köt., 1. füz. Pest, 1862. Illyefalvi é. n. Illyefalvi I. Lajos: Pest és Buda polgári jogot nyert lakosai. Budapest, é. n. Josephinum 1841 Verzeichniss derjenigen tit. Wohlthäter, welche zur Begründung des Pesther städtischen „Josephinum”-Waisenhauses freiwillige Beiträge geleistet haben. Pest, 1841. Kaschnitz 1857 Kaschnitz, Moriz von: Der wohlunterrichtete Begleiter in Wien zu allen Staatsund anderen Behörden, öffentlichen Anstalten, Gesellschaften, Vereinen, Sehenswürdigkeiten u.a.m. mit Angabe der vorzüglichsten historischen Daten. Wien, 1857. KET 1831–1834 Közhasznú Esmeretek Tára a Conversations-Lexicon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pest, 1831-1834. Liedemann 1899 Erinnerungen. Im Jahre 1878 diktiert von Rose Liedemann geb. Riecke. Waldheim, 1899. (kézirat) Lukács 1847 Lukács Móric: Néhány eszme az egyesületi jog körül. In: Bajza József (szerk.): Ellenőr. Politicai zsebkönyv. Németországban, 1847. 117–136.

265

Magyar 1848 Magyar Mihály: Pest szab. kir. város házjegyzéke. – Häuser-Schema der kön. fr. Stadt Pesth. h. n., 1848. MTSz 1837 Magyar Törvénykezési Szótár. Pest, 1837. Mezey 1998 Mezey Barna (szerk.): A magyar állam- és jogtörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1998. Nagy 1828 Nagy, Ludovicus: Notitiae politico-geographico-statisticae Inclyti Regni Hungariae Partiumque adnexarum. Buda, 1828. ONE 1835 Oesterreichische National-Encyclopedie. Wien, 1835. Orvosrend, 1840 A magyarországi orvosrend névsora. 1. év. Pest, 1840. Pajkossy 1989 Pajkossy Gábor (s. a. r.): Kossuth Lajos iratai, 1837. május – 1840. december. Budapest, 1989. /Kossuth Lajos Összes Munkái, VII./ Patacsich 1831 Patacsich József: Szabad királyi Pest városának leírása. Pest, 1831. Patacsich 1834 Patacsich, Joseph: Die Bürger in der Vorzeit und Gegenwart, oder: Verzeichniss saemmtlicher […] in Pesth aufgenommenen Bürger […] Ein Denkmal für patriotische Bürger und Freunde der Heimath. Pest, 1834. PJS 1991 Domanovszky Sándor – Glatz Ferenc (szerk.): Palatin Josephs Schriften. Vierter Band, 1809–1813. Budapest, 1991. Podmaniczky 1984 Steinert Ágota (szerk.): Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Budapest, 1984. Pór 1988 Pór Edit (szerk.): A magyarországi egyesületek címtára a reformkortól 1945-ig. 1–3. köt., Budapest, 1988. PR 1841 A pesti reform. egyház tagjainak névsora 1841. Pulszky 1880 Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1880. Rath 1803 Rath, Paul: Adressbuch der Stadt Pesth auf das Jahr 1803. Buda, 1803. RA 1834–35 Rechnungs-Ausweis über die Armen-Versorgungs-Anstalten der königl. Freistadt Pesth in den Jahren 1834 und 1835. Pest, é. n. RA 1836–38 Rechnungs-Ausweis über die Armen-Versorgungs-Anstalten der königl. Freistadt Pesth in den Jahren 1836, 1837, 1838. Pest, é. n. Sartori 1830 Sartori, Franz: Wien’s Tage der Gefahr und die Reter aus der Noth. Eine autentische Beschreibung der unerhörten Überschwemmung. Wien, 1830. Schams 1821 Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, 1821. Schuster 1815 Schuster, Johann: Geschichte der Stadt Pesth. Pest, 1815. Schematismusok (1813–1847) Schematismus venerabilis cleri archi-diocesis Strigoniensis (1813–1847). [változó címen] Splényi 1984 Fábri Anna – Kendi Mária (szerk.): Splényi Béla emlékiratai. I–II. köt. Budapest, 1984. Steinacker 1835 Treumund, G.: Der wohlthätige Frauenverein zu Pesth. In: Uő: Harfentöne aus der Ungerlande. Leipzig, 1835. 41–46. [Steinacker Gusztáv írói álneve] Stubenrauch 1857 Stubenrauch, Moriz: Statistische Darstellung des Vereinswesens im Kaiserthume Österreich. Wien, 1857. Széchenyi 1831 Széchenyi István: Világ. Pest, 1831. (Az oldalszámok az 1904-es kiadásra vonatkoznak.) Széchenyi 1978 Oltványi Ambrus (szerk.): Széchenyi István: Napló. Budapest, 1978.

266

Széchenyi 1985 Bácskai Vera – Nagy Lajos (szerk.): Széchenyi pesti tervei. Budapest, 1985. Szemere 1983 Steinert Ágota (szerk.): Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugateurópai útinaplójából. Budapest, 1983. Szögi 1994 Szögi László: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein. 1. köt. 1790–1850. Budapest–Szeged, 1994. Tessedik 1979 Tessedik Sámuel: Önéletírás. In: Zsigmond Gábor (szerk.): Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely a parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, 1979. 26–109. Vojdisek 1822 Vojdisek, Joseph: Adressbuch der königlichen freyen Stadt Pesth. Pesth, 1822. II. Feldolgozások Abafi 1993 Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest, 1900. (Reprint: 1993.) Antalffy 1972 Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Budapest, 1972. Ambrus 2000 Novemberi hangulatok.; Ottokár élete és halála. In: Kőrössi P. József (szerk.): A gyógyító halál. Magyar írók novellái az elmúlásról és a gyászról. Budapest, 2000. 25–29, 65–69. Bácskai 1972 Bácskai Vera: Pest társadalma és politikai arculata 1848-ban. (A választók és megválasztottak alapján). Tanulmányok Budapest Múltjából, 19. köt., 1972. 283–325. Bácskai 1979 Bácskai Vera: Pest társadalomtörténetének vizsgálata a házasságkötések alapján (1735–1830). Tanulmányok Budapest Múltjából, 21. köt., 1979. 49–101. Bácskai 1988a Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988. Bácskai 1988b Bácskai Vera: Társadalmi változások Pesten az 1830–1840-es években. In: Faragó Tamás (szerk.): Pest-budai árvíz, 1838. Budapest, 1988. 197–242. Bácskai 1989a Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989. Bácskai 1989b Bácskai Vera: Az 1848 előtti városi társadalom kutatásának főbb forrásairól. In: Erdmann Gyula (szerk.): Kutatás – módszertan. Gyula, 1989. 10–20. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 2./ Bácskai 1995 Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében. Budapesti Negyed, 1995. 2. 5-21. Bácskai 1997 Bácskai Vera: A magyarországi városkutatás helyzete és feladatai. In: Németh Zsófia–Sasfi Csaba (szerk.): Kőfallal, sárpalánkkal. Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. 9–14. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 7./ Bácskai 1998 Bácskai Vera: A régi városi polgár élete. Rubicon, 1998. 7. 33–36. Bácskai 2000 Bácskai Vera: Budapest története 1686–1873. In: Bácskai Vera–Gyáni Gábor– Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Budapest, 2000. 77–126. Bácskai–Nagy 1984 Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. Barth 1877 Barth László: Budapest főváros szegényügye. Budapest, 1877. Benda 1991 Benda Gyula: A polgárosodás fogalmának történeti értelmezhetősége. Századvég, 1991. 2–3. 169–176.

267

Bényei 1998 Bényei Miklós: A nemzeti és polgári kultúra felé. Debrecen, 1998. Blumin 1989 Blumin, Stuart M.: The Emergence of the Middle Class. Social Experience in the American City, 1760–1900. Cambridge etc., 1989. Cambridge University Press. Bodolay 1963 Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok, 1785–1848. Budapest, 1963. Bókai 1884 ifj. Bókai János: A pesti szegény-gyermekkórház története 1839-től 1883-ig. Orvosi Hetilap, 1884. 34. 941–945.; 35. 971–973.; 36. 997–999. Borovszky 1910 Borovszky Samu (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Budapest, é. n. [1910] Borsay 1989 Borsay, Peter: The English Urban Renaissance. Culture and Society in the Provincial Town, 1660–1770. Oxford, 1989. Borsody-Bevilaqua 1931 Borsody-Bevilaqua Béla: A magyar serfőzés története. Budapest, 1931. Brockhaus–Riemann 1983 Brockhaus–Riemann Zenei Lexikon. Budapest, 1983–1985. Bölöny 1993 Bölöny József: Klubélet a magyar fővárosban. História, 1993. 2. 10–12. Bősze 1988 Bősze Sándor: Az egyesületek mint forrástípusok és ezek kutatása, különös tekintettel a dualizmuskori Somogyra. In: Á. Varga László (szerk.): Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1988. 37–40. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 1./ Bősze 1997 Bősze Sándor: „Az egyesületi élet a polgári szabadság…” Somogy megye egyesületei a dualizmus korában. Kaposvár, 1997. Braudel 1985 Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus. A mindennapi élet struktúrái. Budapest, 1985. Bruckmüller 1985 Bruckmüller, Ernst: Sozialgeschichte Österreichs. München, 1985. Bruckmüller 1992 Bruckmüller, Ernst: Wiener Bürger: Selbstverständnis und Kultur des Wiener Bürgertums vom Vormärz bis zum Fin de Siecle. In: Stekl, Hannes – Urbanitsch, Peter – Bruckmüller, Ernst – Heiss, Hans (Hrsg.): „Durch Arbeit, Besitz, Wissen und Gerechtigkeit”. Bürgertum in der Habsburg-Monarchie. 2. Band. Wien, 1992. 43–68. Burucs 1993 Burucs Kornélia: Nők az egyesületekben. História, 1993. 2. 15–18. Chyzer 1890 Chyzer Kornél: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók története 1840-1890-ig. Sátoraljaújhely, 1890. Clark 1986 Clark, Peter: Sociability and Urbanity: Clubs and Societies in the Eighteenth-Century City. Leicester, 1986. Clark 2000 Clark, Peter: British Clubs and Societies, 1580–1800. The Origins of an Associational World. Oxford, 2000. Corfield 1995 Corfield, Penelope: Szociabilitás és kisvárosok a 18. századi Angliában. In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1995. 1–14. Czoch 2000 Czoch Gábor: A reformkori közigazgatás az éhínséggel szemben (1845–47). In: Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 371–389. Czoch 1998 Czoch Gábor: A társadalmi rétegződés mikro- és makrotörténelmi szempontból. Századvég, Új folyam, 15. 17–38. Czoch et al. 1991 Czoch Gábor – Fazekas Csaba – Szabó Gábor – Zsinka László: Magyarország városodása a XVIII. században. Sic itur ad astra, 1991. 1–2. 42–65. Czoch et al. 1997 Czoch Gábor – Szabó Gábor – Zsinka László: Változások a magyar város-

268

és településszerkezetben 1784 és 1910 között. In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Kőfallal, sárpalánkkal. Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. 25–49. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 7./ Csepregi Horváth 1939 Csepregi Horváth János: A Józsefvárosi óvoda százéves története 1840–1940. Budapest, 1939. Cser 1996 Cser Erika: Az érdekegyesítés határai. A védegylet alapító tagságának történetiszociológiai vizsgálata. In: Lipták Dorottya – Ring Éva (szerk.): Tradíciók és modernitás. Közép- és kelet-európai perspektívák. Budapest, 1996. 196–215. Cser 2000 Cser Erika: A pesti kényszerítő dologház történetéből. In: Bódy Zsombor–Mátay Mónika–Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 345–370. Csizmadia 1977 Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás alakváltozásai Magyarországon. Budapest, 1977. Csorba 1998 Csorba László: A folyamatos gyarapodás időszaka: 1815–1873. Budapesti Negyed, 1998. 2–3. 62–105. Dann 1984 Dann, Otto (Hrsg.): Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. München, 1984. /Historische Zeitschrift, Beiheft 9./ Dann 1986 Dann, Otto: Die bürgerliche Vereinsbildung in Deutschland und ihre Erforschung. In: François, Étienne (ed.): Sociabilité et société bourgeoise en France, en Allemagne et en Suisse, 1750–1850. (Geselligkeit, Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Frankreich, Deutschland und der Schweiz, 1750–1850.) Paris, 1986. 43–52. D’Cruze 1994 D’Cruze, Shani: The Middling Sort in Eighteenth-Century Colchester: Independence, Social Relations and the Community Broker. In: Barry, Jonathan – Brooks, Christopher (eds.): The Middling Sort of People. Culture, Society and Politics in England, 1550–1800. London etc., 1994. 181–207. Dénes 1989 Dénes Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A konzervatívok értékvilága az 1840-es években. Budapest, 1989. Dobrovits 1936 Dobrovits Sándor: Budapest egyesületei. Budapest, é. n. [1936]. /Statisztikai Közlemények, 74. köt., 3. sz./ Dobszay 1998 Dobszay Tamás: A művelődés és a műveltség polgárosodása. In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem. Budapest, 1998. 159–195. Dobszay–Fónagy 1998 Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán: A rendi társadalom felbomlása. In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem. Budapest, 1998. 57–125. Dóka 1979 Dóka Klára: A pest-budai céhes ipar válsága (1840–1872). Budapest, 1979. Dóka 1994 Dóka Klára: Zsidó kézművesek emancipációja a XIX. század közepén. In: Orosz István – Pölöskei Ferenc (szerk.): Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Budapest, 1994. 73–90. Dominkovits 1994 Dominkovits Péter: Adalékok Győr város és megye egyesületeinek történetéhez a reformkor második szakaszából. 1994. 165–178. /Győri Tanulmányok, 14–15./ Doromby 1933 Doromby Karolna: Schedius Lajos mint német-magyar kultúrközvetítő. Budapest, 1933. Drobesch 1991 Drobesch, Werner: Vereine und Verbände in Kärnten (1848–1938). Klagenfurt, 1991.

269

Egry 2002 Egry Gábor: A brassói és a nagyszebeni általános takarékpénztár korai történetének néhány jellegzetessége 1835–1848. Századok, 2002. 6. 1261–1293. Engländerné 1930 Engländerné Brüll Klára: Orvosok és kórházak Pest-Budán a legrégibb időktől a városok egyesítéséig. Budapest, 1930. Erdei 1939 Erdei Ferenc: Magyar város. Budapest, é. n. [1939]. Fabinyi 1997a Fabinyi Tibor: A Magyarországi Evangélikus Egyház rövid története. Budapest, 1997. Fabinyi 1997b Fabinyi Tibor: Mária Dorottya. Az utolsó magyar nádorné élete képekben. Budapest, 1997. Fábri 1987 Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Peten 1779–1848. Budapest, 1987. Fábri 1999 Fábri Anna (szerk.): A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből, 1777–1865. Budapest, 1999. Fallenbüchl 1963 Fallenbüchl Zoltán: Pest város népességének származáshelyei a statisztika és a kartográfia tükrében (1687–1770). Tanulmányok Budapest Múltjából, 15. 239–285. Faragó 1988 Faragó Tamás: Katasztrófa és társadalom. Az 1838. évi árvíz történetének vázlata. In: uő (szerk.): Pest-budai árvíz, 1838. Budapest, 1988. 7–82. Faragó 1989 Faragó Tamás: A történeti demográfiai kutatások főbb forrásairól. In: Erdmann Gyula (szerk.): Kutatás – módszertan. Gyula, 1989. 427–449. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 2./ Fazekas 1995 Fazekas Csaba: Kísérletek a kolduskérdés megoldására a reformkori Miskolcon. Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica, Tomus 2, Fasciculus 2. Miskolc, 1995. 55–66. Fejős 1957 Fejős Imre: A Nemzeti Képcsarnok Alapító Egyesület története. Művészettörténeti Értesítő, 1957. 1. 37–47. Fejős 1989 Fejős Imre: Az országgyűlési ifjak társalkodási egyesülete. Századok, 1989. 3–4. 442–488. Ferge 1986 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, 1986. Fenyvessy 1890 Fenyvessy Adolf: A Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyesület ötven éves története, 1840–89. Budapest, 1890. Fónagy 1998 Fónagy Zoltán: Bürger-Militz és Schützenverein. In: Hambuch Vendel (szerk.): Németek Budapesten. Budapest, 1998. 277–279. Fournier 1992 Fournier, Gernot: Von der „Bürgerliche Schützengesellschaft” zum „Verein der Actionäre der Grazer Schiessstätte”. In: Zeitschrift des Historischen Vereins für Steiermark. 1992. 423–440. Földes 1977 Földes Éva – Kun László – Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története. Budapest, 1977. (A vonatkozó részéket Földes Éva írta.) Fülöp 1978 Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Budapest, 1978. Gál 1988 Gál Róbert Iván: A dualizmuskori szabadkőművesség foglalkozási összetétele. In: Á. Varga László (szerk.): Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1988. 55–67. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 1./

270

Galgóczy 1896 Galgóczy Károly: A Magyar Gazdasági Egyesület. In: Gazdasági egyesületek monográfiái. Az 1896-ik évi ezredéves országos kiállítás alkalmából. Budapest, 1896. 49–102. Gall 1993 Gall, Lothar: Von der ständischen zur bürgerlichen Gesellschaft. München, 1993. [=Gall, Lothar (Hrsg.): Enzyklopädie deutscher Geschichte. Band 25.] Gelléri 1892 Gelléri Mór: Ötven év a magyar ipar történetéből, 1842–1892. Az Orsz. Iparegyesület félszázados működése. Budapest, 1892. Gombocz 1941 Gombocz Endre: A Királyi Magyar Természettudományi Társulat története, 1841–1941. Budapest, 1941. Gonda 1992 Gonda László: A zsidóság Magyarországon, 1526–1945. Budapest, 1992. Gorsky 1998 Gorsky, Martin: Mutual aid and civil society: friendly societies in nineteenthcentury Bristol. Urban History, 1998. 3. 302–322. Groszmann 1916 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt. 1835–1848. H. n., 1916. Gunst 1984 Gunst Péter: Az aszályok és a magyar állam. Agrártörténeti Szemle, 1984. 3–4. 438–457. Gruber 1996 Gruber, Karin: Das Vereinswesen in Linzer Vormärz. (Kézirat: diplomamunka a Salzburgi Egyetemen, 1996.) Gyáni 1994 Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, 1994. Gyáni 1997a Gyáni Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSz, 1997. ősz. 266–276. Gyáni 1997b Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. 4. 55–67. Gyáni 1997c Gyáni Gábor: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon. In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Kőfallal, sárpalánkkal… Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997. 15–24. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 7./ Gyáni 1998 Gyáni Gábor: A regulázó gondoskodás. In: Léderer Pál – Tenczer Tamás – Ulicska László (szerk.): „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…” Budapest, 1998. 11–28. Gyáni 1999 Gyáni Gábor: Könyörületesség, fegyelmezés, avagy a szociális gondoskodás genealógiája. Történelmi Szemle, 1999. 1–2. 57–84. Gyömrei 1956 Gyömrei Sándor: Az első pesti kereskedelmi részvénytársaság: A Magyar Kereskedelmi Társaság. Tanulmányok Budapest Múltjából, 11. köt., 1956. 199–241. Gyömrei 1957 Gyömrei Sándor: A kereskedelmi tőke kialakulása és szerepe Pest-Budán 1849ig. Tanulmányok Budapest Múltjából, 12. köt., 1957. 197–275. Győri 1936 Győri Tibor: Az Orvostudományi Kar története, 1770–1935. Budapest, 1936. Gyurgyák 2001 Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon: politikai eszmetörténet. Budapest, 2001. H. Balázs 1967 H. Balázs Éva: Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus, 1753–1795. Budapest, 1967. Habermas 1999 Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest, 1999. Halmai 1990 Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Budapest, 1990. Hambuch 1998 Hambuch Vendel (szerk.): Németek Budapesten. Budapest, 1998.

271

Hanák 1988 Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988. Hardtwig 1984 Hardtwig, Wolfgang: Strukturmerkmale und Entwicklungs-tendenzen des Vereinswesens in Deutschland, 1789–1848. In: Dann, Otto (Hrsg.): Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. München, 1984. 11–50. Hauch 1992 Hauch, Gabriella: Politische Wohltätigkeit – wohltätige Politik. Frauenvereine in der Habsburger Monarchie bis 1866. Zeitgeschichte, 1992. 7–8. 200–214. Hein 1993 Hein, Dieter: Soziale Konstituierungsfaktoren des Bürgertums. In: Gall, Lothar (Hrsg.): Stadt und Bürgertum im Übergang von der traditionalen zur modernen Gesellschaft. München, 1993. 151–181. Herczeg 1965 Herczeg Etelka: Pest város népessége a XIX. század első felében. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1963–1964. Budapest, 1965. 173–191. Hitchins 1995 Hitchins, Keith: Önsegélyező egyletek Magyarországon 1830 és 1941 között. Esély, 1995. 3. 89–110. Horváth 1996 Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten, 1819–1947. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. köt., 1996. 115–152. Hye 1988 Hye, Hans Peter: Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Österreich. Beiträge zur historischen Sozialkunde, 1988. 3. 86–96. Hye 1989 Hye, Hans Peter: Josef Bermanns Tagebücher (1835–1878). Eine Quelle zum frühen Wiener Vereinswesen. Wiener Geschichtsblätter, 1989. 3. 118–127. Hye 1992 Hye, Hans Peter: Wiener Vereinsmeier um 1850. In: Stekl, Hannes – Urbanitsch, Peter – Bruckmüller, Ernst – Heiss, Hans (Hrsg.): „Durch Arbeit, Besitz, Wissen und Gerechtigkeit”. Bürgertum in der Habsburg-Monarchie. 2. Band. Wien, 1992. 337–345. Hwaletz 1987 Hwaletz, O.: Zur soziale Zusammensetzung des innerösterreichisches Industrieund Gewerbevereins. Zeitschrift des historisches Vereins für Steiermark, 1987, 267–276. Ilk 1927 Ilk Mihály: A Nemzeti Casino százéves története, 1827–1926. Budapest, 1927. Im Hof 1982 Im Hof, Ulrich: Das gesellige Jahrhundert. Gesellschaft und Gesellschaften im Zeitalter der Aufklärung. München, 1982. Im Hof 1995 Im Hof, Ulrich: A felvilágosodás Európája. Budapest, 1995. Imreh 1994 Imreh István: Hitelintézet alapítási törekvések a reformkori Erdélyben. In: Orosz István – Pölöskei Ferenc (szerk.): Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Budapest, 1994. 235–254. Iparegyesület 1893 1842–1892. Az Országos Iparegyesület 50 éves jubileuma, 1892. deczember 18. Budapest, 1893. Isoz 1934 Isoz Kálmán: A Pest-budai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei, 1836–1851. Tanulmányok Budapest Múltjából, 3. köt., 1934. 165–179. Jirkovsky 1945 Jirkovsky Sándor: A magyarországi pénzintézetek története az első világháború végéig. Budapest, 1945. Jónás 1892 Jónás János: Visszapillantás a Pozsonyi Első Takarékpénztár ötven évi működésére, 1842–1891. években. Pozsony, 1892. Kaszás 1994 Kaszás Marianne: Az egyesületi karitásztól az állami gondoskodásig. Szociális gyermekvédelem a századfordulón. Szociológiai Szemle, 1994. 1. 127–145. Kátai 1866 Kátai Gábor: A Királyi Magyar Természettudományi Társulat története alapíttatásától fogva máig. [h. n.], 1866.

272

Katschnig-Fasch 1976 Katschnig-Fasch, Elisabeth: Vereine in Graz. Eine Volkskundliche Untersuchung städtischer Gruppenbindungen. (Kézirat: doktori disszertáció a Grazi Egyetemen, 1976.) Katus 1991 Katus László: Budapest népességnövekedésének forrásai a 19. században. In: Somogyi Éva (szerk.): Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. Budapest, 1991. 19–34. Kéky 1936 Kéky Lajos: A Kisfaludy-Társaság története (1836–1936). Budapest, 1936. Kerényi 1990 Kerényi Ferenc: Magyar színháztörténet, 1790–1873. Budapest, 1990. Kerényi 2002 Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790–1867). Budapest, 2002. Kertész 1948 Kertész Ödön: A százhatesztendős MIKÉFE első negyedszázada. Izraelita Magyar Irodalmi Társaság Évkönyve, 1948. [Újraközölve: Izsák Erika (szerk.): Magyar Izraelita Kézműves és Földművelési Egyesület: 1842–1949. Dokumentumok. Budapest, 2000. 10–29.] Koditschek 1990 Koditschek, Theodore: Class Formation and Urban Industrial Society. Bradford 1750–1850. Cambridge etc., 1990. Komáromy 1874 Komáromy Lajos: A pesti jótékony nőegylet. Vasárnapi Újság, 1874. 40. 633–634. Kornis 1927 Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei, 1777-1848. Budapest, 1927. Kósa 1937 Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Budapest, 1937. Kosáry 1942 Kosáry Domokos: Kossuth és a Védegylet. Budapest, 1942. Kosáry 2002 Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Budapest, 2002. Ö. Kovács 2004 Ö. Kovács József: Az újkori német társadalomtörténet útjai. Debrecen, 2004. Kőszeghi 1899 Kőszeghi Sándor: Nemes családok Pestvármegyében. Budapest, 1899. Kövér Gy. 1989 Kövér György: A részvényesek névjegyzéke mint társadalomtörténeti forrás. In: Erdmann Gyula (szerk.): Kutatás – módszertan. Gyula, 1989. 118–124. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 2./ Kövér Gy. 2002 Liedemann és Wahrmann. 19. századi kereskedő-bankár családi stratégiák. In: uő: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Budapest, 2002. 31–46. Kövér S. 1987 Kövér Sándorné: Az értelmi nevelés története óvodáinkban 1828–1975 között. Budapest, 1987. Kövér–Gyáni 1998 Kövér György – Gyáni Gábor: Magyarország társadalom-története a reformkortól a 2. világháborúig. Budapest, 1998. Kruppa 1992 Kruppa, Erika: Das Vereinswesen der Prager Vorstadt Smichow, 1850–1875. München, 1992. Labugger 1993 Labugger, Martina: Die historische Entwicklung des Vereinrechts in Österreich. (Kézirat: doktori disszertáció a Grazi Egyetemen, 1993.) Lessing 1987 Lessing, Erich: Der Wiener Musikverein. Wien, 1988. Lyka 1981 Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Magyar művészet 1800–1850. Budapest, 1981. (1. kiadás: 1940.) Mályusz 1931 Mályusz Elemér: A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. Bécsi Magyar Történet Intézet Évkönyve, 1. 1931. 225–282. Márkus 1898–1904 Márkus Jenő (szerk.): Magyar Jogi Lexikon. Budapest, 1898–1904. Marosvári 1992 Marosvári Attila: Az iparegyesület „mesterinas-iskolája”, 1845–1847. Történelmi Szemle, 1992. 1–2. 107–123.

273

Mátay 1999 Mátay Mónika: Történészek Habermasról. Szociológiai Figyelő, 1999. 1–2. 162–172. McCagg 1992 McCagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670–1918. Budapest, 1992. Meier 1994 Meier, Brigitte: Politisierung des Bürgers auf dem Wege der städtischen Selbstregierung. In: Meier, Brigitte – Schultz, Helga (Hrsg.): Wiederkehr des Stadtbürgers: Städtereformen im europäischen Vergleich, 1750 bis 1850. Berlin, 1994. 21–67. Mérei 1951 Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés, 1790–1848. Budapest, 1951. Meriggi 1992 Meriggi, Marco: Das Bürgertum Mailands im Spiegel des Vereinswesens. In: Stekl, Hannes – Urbanitsch, Peter – Bruckmüller, Ernst – Heiss, Hans (Hrsg.): „Durch Arbeit, Besitz, Wissen und Gerechtigkeit”. Bürgertum in der Habsburg-Monarchie. 2. Band. Wien, 1992. 279–291. Mészáros 1988 Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996–1948. Budapest, 1988. Mészáros et al. 1999 Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest, 1999. Meyer 1970 Meyer, Wolfgang: Das Vereinswesen der Stadt im 19. Jahrhundert. Nürnberg, 1970. Molnár 1996 Molnár András: Az egyesületek szerepe Batthyány Lajos politikai pályafutásában (1840–1847). Századok, 1996. 1. 3–28. Morris 1990a Morris, R. J.: Voluntary societies and British urban elites, 1780–1850: an analysis. In: Borsay, Peter (ed.): The Eighteenth-Century Town. London – New York, 1990. 338–366. (A hivatkozott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak; eredeti megjelenés: Historical Journal, 1983.) Morris 1990b Morris, R. J.: Clubs, societies and associations. In: Thompson, F. M. L. (ed.): The Cambridge Social History of Britain. 3. köt. Social Agencies and Institutions. Cambridge, 1990. 395–443. Morris 1998 Morris, R. J.: Civil society and the nature of urbanism, 1750–1850. Urban History, 1998. 3. 289–301. Nagy B. 1987 Nagy Beáta: Klubok, kaszinók, társaskörök: az elit társaséletének színhelyei. In: Lengyel György (szerk.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19–20. századi magyar társadalomról. Budapest, 1987. 3–20. Nagy B. 1988 Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében. In: Á. Varga László (szerk.): Társadalmi módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1988. 69–76. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 1./ Nagy D. 1988 Nagy Dezső: Egy születő nagyváros lakosságának foglalkozási megoszlása a pesti 1841/42. évi adólajstrom alapján. Tanulmányok Budapest Múltjából, 22. köt., 1988. 513–538. Nagy L. 1975 Nagy Lajos: Budapest története 1790–1848. In: Kosáry Domokos (szerk.): Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Budapest, 255–556. /Budapest története, 3./ Nagy István 1963 Nagy István: II. József reformjai Budán. Tanulmányok Budapest Múltjából, 15. köt. Budapest, 1963. 363–401.

274

Nagy Iván 1857–1868 Nagy Iván: Magyarország családai. Pest, 1857–1868. Nipperdey 1972 Nipperdey, Thomas: Verein als soziale Struktur im späten 18. und und frühen 19. Jahrhundert. In: Geschichtswissenschaft und Vereinswesen im 19. Jahrhundert. Göttingen, 1972. 1–44. /Beiträge zur Geschichte historischer Forschung in Deutschland./ Obrovski 1970 Obrovski, Herta: Das Wiener Vereinswesen im Vormärz. (Kézirat: doktori disszertáció a Bécsi Egyetemen, 1970.) Oszetzky 1935 Oszetzky Dénes: A hazai polgárság társadalmi problémai a rendiség bomlásakor. Budapest, 1935. Pajkossy 1991 Pajkossy Gábor: Polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Budapest, 1991. /Előadások a Történettudományi Intézetben 14./ Pajkossy 1993a Pajkossy Gábor: Egyesületek a reformkori Magyarországon. História, 1993. 2. 6–10. Pajkossy 1993b Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt. Korunk, 1993. 4. 103–109. Pajkossy 1998 Pajkossy Gábor: A reformkor (1830–1848). In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem. Budapest, 1998. 197–245. Pálmány 1997 Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686–1815). In: Ódor Imre – Pálmány Béla – Takács Péter (szerk.): Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997. 37–96. /Rendi társadalom – polgári társadalom, 9./ Papházi 1993 Papházi Tibor: A német egyesülési modell és kialakulása. Szociológiai Szemle, 1993, 3–4. 101–119. (Átdolgozott újabb kiadás: In: uő: Egyesületek, társadalom, egészségügy. Fejezetek az egyesületek szociológiájának köréből. Budapest, 1997. 49–70.) Pauser 1991 Pauser, Josef: Leseverein und Hilfsverein bei Josef Bermann. Zur Verifizierung zweier Verein in Josef Bermanns Tagebüchern (1835–1878). Wiener Geschichtsblätter, 1991. 2. 62–70. Péter 1989 Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? In: Karátson Endre – Várdy Péter (szerk.): Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. (Újra kiadva: uő: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemből. Budapest, 1998. 148–186.) Pik 1998 Pik Katalin: A szociális munka története Magyarországon. (A pesti és budai Jóltévő Asszonyi Egyesület.) Esély, 1998. 2. 80–90. Pik 2001 Pik Katalin: A szociális munka története Magyarországon (1817–1990). Budapest, 2001. PMKB é. n. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank százéves története, 1841–1941. Budapest, é. n. Pólya 1896 Pólya Jakab: A Pesti Polg. Kereskedelmi Testület és a Budapesti Nagykereskedők és Nagyiparosok Társulata története. Budapest, 1896. Poros 1978 Poros András: A pesti iparos- és kiskereskedő polgárság részvétele az ellenzéki irányítású szervezetekben az 1840-es években. In: Gerő András (szerk.): Nyolc tanulmány a XIX. századi magyar történet köréből. Budapest, 1978. Prepuk 1994 Prepuk Anikó: Zsidóemancipáció a reformkorban. In: Történelmi tanulmányok, III. köt. Debrecen, 1994. 15–32. Prepuk 1997 Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. Debrecen, 1997.

275

Pukánszky 1940 Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. Budapest, 1940. (Új kiadás: Budapest, 2000.) Pukánszky–Németh 1994 Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Budapest, 1994. R. Várkonyi 1975 Pach Zsigmond Pál (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada, 1825–1975. Budapest, 1975. (A vonatkozó részeket R. Várkonyi Ágnes írta.) Reichardt 1986 Reichardt, Rolf: Zur Soziabilität in Frankreich beim Übergang vom Ancien Régime zur Moderne: neuere Forschungen und Probleme. In: François, Étienne (ed.): Sociabilité et société bourgeoise en France, en Allemagne et en Suisse, 1750–1850. (Geselligkeit, Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Frankreich, Deutschland und der Schweiz, 1750–1850.) Paris, 1986. 27–42. Reisz 1988 Reisz László: Egyletek a dualizmuskori Magyarországon. Statisztikai Szemle, 1988. 10. 930–946. Rokken 1930 Rokken Ferenc: A pesti kényszerítő dologház. Historia, 1930. 4–6. 82–87. Roth 1996 Roth, Ralf: Stadt und Bürgertum in Frankfurt am Main: ein besonderer Weg von der städtischen zur modernen Bürgergesellschaft, 1760–1904. München, 1996. Rule 1992 Rule, John: Albion’s People. English Society, 1714–1815. London etc., 1992. Sándor 1994 Sándor Pál: A honi zsidó értelmiségről 1840–1849-ben. Századok, 1994. 1. 102–112. Schauer 1969 Schauer, Karin: Die historische Entwicklung des Vereinswesens in Österreich. (Kézirat: államtudományi disszertáció a Bécsi Egyetemen, 1969.) Schaumbach 1996 Schaumbach, Karin: Stadtbürgetum und industrieller Umbruch: Dortmund, 1780–1870. München, 1996. Schmall 1899 Schmall Alajos: Adalékok Budapest székes főváros történetéhez. 1–2. köt. Budapest, 1899. Schwarz 1992 Schwarz, Hans: Das Vereinswesen an der Saar bis zur Mitte des 19. Jahrhunderts – der Verein als Medium der sozialen Kommunikation. Saarbrücken, 1992. Schuler 1936 Schuler Dezső: Hatósági és társadalmi embervédelem Budapesten. Statisztikai Közlemények, 78/6. és 90/1. é. n. [1936] Silber 1992 Silber, Michael K.: A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A „kaszinók”. Századok, 1992. 1. 113–141. Sills 1968 Sills, David L. (ed.): International Encyclopaedia of the Social Sciences. Macmillan, 16. köt., 1968 („voluntary association” szócikk). Simon 2000 Simon Zoltán: A reformkori magyar politikai nyilvánosság és a Nemzeti Kaszinó. Sic itur ad astra, 2000. 3. 11–46. Sobania 1996 Sobania, Michael: Vereinsleben. Regeln und Formen bürgerlicher Assoziationen im 19. Jahrhundert. In: Hein, Dieter – Schulz, Andreas (Hrsg.): Bürgerkultur im 19. Jahrhundert. Bildung, Kunst und Lebenswelt. München, 1996. 170–190. Somorjai 1997 Somorjai Lehel: 18. századi tudományszervezési törekvések Magyarországon. A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása. In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémia megalapításáról. Miskolc, 1997. 11–48. Szakály 1997 Szakály Orsolya: Vay Miklós és az 1807. évi országgyűlés. Egy közéleti botrány családi levelek tükrében. FONS, 1997. 3. 301–324.

276

Szántó 1993 Szántó György Tibor: Klub- és társasélet Angliában. História, 1993. 2. 3–5. Seresné 1997 Seresné Szegőfi Anna: Az első világháború előtt alakult miskolci egyesületek. In: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Évkönyve, 9. köt., 1997. 213–269. Szelestei Nagy 1989 Szelestei Nagy László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon (1690–1790). Budapest, 1989. Szentkirályi 1987 Szentkirályi Elemér: Kalauz Széchenyi István megismeréséhez. Budapest, 1987. Szilágyi 1998 Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája. Debrecen, 1998. Szőkefalvy-Nagy 1969 Szőkefalvy-Nagy Zoltán: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései 1841–1933. Orvostörténeti Közlemények, 1969. 45–56. Szvoboda-Dománszky 1994 Szvoboda-Dománszky Gabriella: A Pesti Műegylet. (Kézirat: kandidátusi disszertáció, 1994.) Szvoboda-Dománszky 1997 Szvoboda-Dománszky Gabriella: József nádor mint műpártoló. In: uő (szerk.): József nádor (1776–1847) Pest-Budán. Budapest, 1997. 51–75. Takáts 1982 Takáts Sándor: Asszonyaink a nemzet szolgálatában. In: uő: Régi magyar nagyasszonyok. Budapest, 1982. 340–353. Tocqueville 1983 Tocqueville, Alexis de: A demokrácia Amerikában. Budapest, 1983. Tonelli 1942 Tonelli Sándor: Száz év előtt. Az Országos Iparegyesület alapításának esztendeje. Budapest, 1942. Topalov 1998 Topalov, Christian: A munkanélküliség föltalálása és a századelő szociálpolitikái. In: Léderer Pál – Tenczer Tamás – Ulicska László (szerk.): „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…” Budapest, 1998. 298–325. Tornow 1977 Tornow, Ingo: Das Münchner Vereinswesen in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts, mit einem Ausblick auf die zweite Jahrhunderthälfte. München, 1977. Tóth 1996 Tóth Árpád: Hivatali szakszerűsödés és a rendi minták követése. Pest város tisztviselői a reformkorban. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. köt., 1996. 27–60. Tóth 1997 Tóth Árpád: Egy polgári intézmény a polgárosodó Pesten. A Pesti Jótékony Nőegylet első évtizedei, 1817–1848. (Szakdolgozat: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, kézirat, 1997.) Tóth 1998 Tóth Árpád: A társadalmi szerveződés rendi és polgári normái. A Pesti Jótékony Nőegylet fennállásának első korszaka (1817–1848). FONS, 1998. 4. 411–479. Tóth 2000 Tóth Árpád: A megőrzött presztízs. Pozsony rendi polgársága a XIX. század első felében. In: Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 151–175. Tóth 2001 Tóth Árpád: Önsegélyezés és önszerveződés. Temetkezési és betegsegélyező egyletek a reformkori Pesten. Korall, 5–6. 2001. ősz–tél, 49–71. Tóth 2002 Tóth Árpád: Voluntary Society as Power Agency in Mid-19th Century Pest. Urbanization and the Changing Distribution of Power. – Paper presented at the 6th International Conference of the European Association of Urban Historians: ’Power, Knowledge and Society in the City’, Sept. 2002, Edinburgh [http://www/esh.ed.ac.uk/ urban_history/text/rothbeckertM1.doc]. Tóth 2003a Tóth Árpád: Asszimilációs utak a késő rendi társadalomban. A zsidóság szerepvállalásáról a reformkori pesti egyesületekben. In: K. Horváth Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc

277

(szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Budapest, 2003. 156–185. Tóth 2003b Tóth Árpád: Az egyesületi szerveződés történeti vizsgálata. A kutatás tematikai irányai és a nyomtatott dokumentumok forrásértéke. In: Kiss Bori – Sándor Tibor (szerk.): Önszerveződő helyi társadalom. Történelmi változatok, új formák. A helyismereti könyvtárosok 10. országos tanácskozása, 2003. július 16–18. Budapest, 2003. 51–61. Tóth 2003c Tóth Árpád: A magyarországi városok társadalmi átalakulásának forrásai 1848 előtt. (A rendi polgárság és az egyesületek forrásainak értéke és a forráshasználat eddigi tanulságai). In: Feld István et al. (szerk.): Források és történetírás. Miskolc, 2003. 165–175. /Studia Miskolcinensia, 4./ Tóth 2003d Tóth Árpád: Kormányhűség? Oligarchia? Szakszerűség? – Városi tisztviselők a reformkortól 1849-ig. FONS, 2003. 3. 431–444. Tóth 2005a Tóth Árpád: A pozsonyi német evangélikus egyházközségben 1780–1848 között vezetett házassági anyakönyvek vizsgálatának első eredményei. Sic itur ad astra, 2004. 3. 29–60. Tóth 2005b Tóth Árpád: Voluntary society as power agency in mid-19th century Pest. Urbanisation and the changing distribution of power. In: Beachy, Robert – Roth, Ralf (eds.): Who ran the cities? Elites and urban power structures, 1700–2000. London, Ashgate. (Várható megjelenés: 2005.) Tóth 2005c Tóth Árpád: Asszonyok a városi szegénység ellen. A Pesti Jótékony Nőegylet korai története, 1817–1833. In: Nagy Beáta (szerk.): Nők a modern társadalomban. Debrecen, Csokonai. (Várható megjelenés: 2005.) Tóth Z. 1995 Tóth Zoltán: Mit olvaszt az „olvasztótégely”? Régió, 1995. 1–2. 78–99. Tóth-Könyves 1930 Tóth-Könyves Kálmán: Budapest Székesfőváros közjótékonysági, szociálpolitikai és közművelődési közigazgatásának kézikönyve. Budapest, 1930. Triesti Biztosító é. n. 1831–1931. A Triesti Általános Biztosító Társulat (Assicurazioni Generali) és a biztosítási intézmény 100 éves története Magyarországon. Budapest, é. n. Ugrin 1979 Ugrin Aranka: Ismeretterjesztő hírlapok a harmincas években. In: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története. 1. köt. 1705–1848. Budapest, 1979. 489–495. Ulicska 2001 Ulicska László: A munkanélküliség feltalálása Magyarországon. A munkanélküliség fogalmának recepciója a magyar társadalomban. Korall, 5–6. 2001. ősz–tél, 37–48. Urbán 1973 Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Budapest, 1973. Urbanitsch et al. 1992 Urbanitsch, Peter – Bruckmüller, Ernst – Stekl, Hannes: Regionen, Gruppen, Identitäten. Aspekte einer Geschichte des Bürgertums in der Habsburgermonarchie. In: Stekl, Hannes – Urbanitsch, Peter – Bruckmüller, Ernst – Heiss, Hans (Hrsg.): „Durch Arbeit, Besitz, Wissen und Gerechtigkeit”. Bürgertum in der Habsburg-Monarchie. 2. Band. Wien, 1992. 11–39. Vág 1994 Vág Ottó: Az óvodai nevelés története Magyarországon. 1. rész. Az első óvodától a Terjesztő Egyesület megalapításáig (1828–1836). Miskolc, 1994. Varga 2000 Varga Benedek: A Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár intézményeinek repertóriuma. Budapest, 2000.

278

Vargha 1880 Vargha Gyula (szerk.): Magyarország egyletei és társulatai 1878-ben. Hivatalos Statisztikai Közlemények, XLII. Budapest, 1880. Vargha 1896 Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. Vári 2002 Vári András: Az agrárértelmiség helyzete a 19. század első felében. Szociológiai Szemle, 2002. 2. 59–76. Vári (kézirat) Vári András: Urak és gazdászok. Arisztokrácia, agrárértelmiség és agrárius mozgalom Magyarországon 1821–1901. Budapest. (Megjelenés előtt.) Veliky 1994 Veliky János: A szociális mozgalmakat szervező Kossuth társadalomfelfogása. In: Orosz István – Pölöskei Ferenc (szerk.): Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Budapest, 1994. 225– 234. Venetianer 1922 Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború végéig, különös tekintettel gazdasági és művelődési viszonyaira. Budapest, 1922. (Reprint kiadás: 1986.) Verebélyi 1988 Verebélyi Kincső: Célra tarts! Festett lőtáblák Magyarországon. Budapest, 1988. Vörös 1970 Vörös Károly: Petőfi és a pesti kispolgár. In: Lukácsy Sándor – Varga János (szerk.): Petőfi és kora. Budapest, 9–57. Vörös 1991 Vörös Károly: Három vázlat Budapest társadalomtörténetéből a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest Múltjából, 24. 27–61. Vörös 1997 Vörös Károly: Pesti karnevál, 1839–1840. História, 1997. 1. 22–25. Walla é. n. Walla László: A Budapest-Józsefvárosi szőlőművesek betegsegélyező és temetkezési egyletének százéves története, 1811–1911. Budapest, é. n. Wallmann 2000 Wallmann, Johannes: A pietizmus. Budapest, 2000. Weber 1982 Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Budapest, 1982. Zolnai 1993 Zolnai Béla: A magyar biedermeier. Budapest, é. n. (Reprint: 1993.) Zoltán 1963 Zoltán József: A barokk Pest-Buda élete. Ünnepségek, szórakozások, szokások. Budapest, 1963.

279

Képek

1. Az eredetileg a Pesti Jótékony Nőegylet által alapított, később az Erzsébet nevet felvett szegényápoló intézet 1857-ben átadott épülete

2. A Nemzeti és a Kereskedői Casinónak is otthont adó épület, a Polgári Kereskedelmi Testület székháza

3. Ét- és borárjegyzék a Nemzeti Casinóban, 1843

4. A Pesti Polgári Lövészegylet 1840-ben épült lövöldéje

5. Scheiben-Schützen Almanach. Pesth, 1830.

6. Belépőjegy a Pesti Nemzeti Vívóiskola által szervezett bálra

7. Eötvös József tagsági oklevele a Magyar Gazdasági Egyesületben

8. Részlet az Iparegyesület alapító tagjainak névsorából

9. Széchenyinek címzett meghívó az Iparegyesület választmányi ülésére

10. A második, 1843-ban tartott pesti iparműkiállítás tárgyjegyzékének részlete, többek közt Hanky Mihály (temetkezési egylet igazgató), Fuchs Keresztély (a Testgyakorló Iskola igazgatója) és Kirner József (a lövészegylet helyettes allövészmestere) kiállított tárgyaival

11. Chorinszky Gusztáv tiszteleti tagsági oklevele a Pest-Budai Hangászegyesületben

12. Hirdetés Prandtner József pesti ezüstművesmestertől, akinek felesége a nőegylet választmányi tagja volt, fia pedig csatlakozott a Magyar Gazdasági Egyesülethez

13. Hirdetés Szilágyi István pesti gombkötőmestertől, aki tagja volt a lövészegyletnek, a hangászegyletnek és az Iparegyesület választmányának, ám hiába kérte felvételét a Nemzeti Casinóba

Képek jegyzéke 1. Joseph Rózsay: Das Pester städtische Versorgungshaus Elisabethinum. 2. Reim, Vincenz: Das Casino in Pesth, 1840 körül (rézkarc, BTM, Metszettár, ltsz.: 28314) 3. Ét- és borárjegyzék a Nemzeti Casinóban (l. sz.: 27176) 4. C. W. Medau: A polgári lőhely Pesten, 1824 után (litográfia, BTM, Metszettár, ltsz.: 1158) 5. Scheiben-Schützen Almanach. Pesth, 1830 6. Belépőjegy a vívóiskolai bálra (KM, l. sz.: 54.82.79) 7. Rohn Alajos: Eötvös József tagsági oklevele a Magyar Gazdasági Egyesületben, 1840-es évek (litográfia, BTM, Metszettár, lt.sz.: 28467) 8. Az Iparegyesület részvevőinek névsora. Pest, 1841–1846. 5. (KM, l. sz.: 73.218.1) 9. Széchenyinek címzett Meghívó az Iparegyesület választmányi ülésére (KM, l. sz.: 32723) 10. Tárgyjegyzék a második magyar iparműkiállításhoz. Augusztus 25. 1843. Pest, 1843: 38–39. (KM, l. sz.: 18393) 11. Kohlmann Károly: Chorinszky Gusztáv tagsági oklevele a Pest-Budai Hangászegyesületben, 1842 (rézmetszet, BTM, Metszettár, ltsz.: 19336) 12. Prandtner József pesti ezüstművesmester hirdetése (KM, l. sz.: 23097) 13. Szilágyi István pesti gombkötőmester hirdetése (KM, l. sz.: 54.82.3) Rövidítések: BTM = Budapest Történeti Múzeum, KM = Kiscelli Múzeum, l. sz. = leltári szám

295

Tóth Árpád. Önszervező polgárok A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban

Recommend Documents