1
POZSONY --- 907.
Előzmények a magyarok össz-európai jelentőségű Pozsony környéki diadalához. A germánok a Magdeburg~Osnabrück vonalnál délebbre alig terjedő, lényegében dániai~skandináviai vaskor eleji ősi szállásterületeikről a Kr.e. 5. sz.-tól kezdtek terjeszkedni, eleinte a kelták, és a Kr.e. 8. sz. közepétől a Kárpát-koszorú környékén, a Kárpátmedencében, ill. a Cseh-medence térségében a kelták mellé költöző ‘szkíták rovására. Aztán 8~9 évszázadnyi idő alatt a germán törzsek DK-en eljutottak a Volga-könyökig, DNY-on [ a Gadi∟tan-/( ma ) Gibraltár-szoroson át ] 429-ben ÉNY-Afrikáig. Pl. a “vandalizmus” fogalma ez utóbbi germán törzsszövetség “viselt dolgai” alapján került a korabeli művelt Európa és ÉAfrika köztudatába. A pun anyanyelvű numídiai berber Hippói Szt. Ágoston pedig éppenséggel a Rómát 410-ben feldúló germán gótokról írta(!) le, hogy Isten ostorai: *Avtigә∟la/Avitoḫol’/Attilla későbbi hún nagykirály ekkor még mindössze 4~5 éves kisgyermek volt...
A belső-ázsiai~ordoszi eredetű, majd évszázadokig Közép-Turánban élő, a IV. sz. közepétől csoportokban, 375-től tömegesen Európába költöző NY-i ( ún. európai ) húnok páratlan tökélyre emelt lovas-íjász harcmodoruknak és logisztikai szervezettségüknek köszönhették katonai sikereiket. [ Egykor a ’szkíták K-i csoportjaival együtt fejlesztették ki ]. A Hún Birodalom központját nagykirályuk: Rugi∟la 428-ban a Kárpát-medencében, a Nagyalföld D-i felében jelölte ki, pár év múlva a húnok az Al-Duna jobb parton a limesen belül kb. 150 km-es biztonsági gyepűelve kiürítésére kötelezték a K-Római Birodalmat, ezzel akaratlanul is megteremtve a lehetőségét a D-szlávok és a proto-bolgárok majdani Balkánra költözésének. A Hún Birodalom jóindulata és fegyveres segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg NY-Római Birodalom túlélését: csak Attilla nagykirály halálakor a korábbi hún-vazallus germánok lázadása, a kárpátiai hún államigazgatás összeomlása, ill. a hún központi hadsereg főként turáni népekből álló magjának felmorzsolása után kezdték elözönleni a rajnai és dunai római limesen belüli tartományokat/provinciákat a barbár germán alamann, frank, szvéb törzsek/népek. A Hún Birodalom legnagyobb kiterjedését Attilla 10 évnyi társ-, majd mindössze 9(!) évnyi egyeduralkodása idején érte el, jelesül a nagykirály személyes hadvezéri kvalitásainak, politikai éleslátásának és mély küldetéstudatának köszönhetően. K-en ( a térkép ÉK-i sarkában ) az egykori szállásterületeik égtáj szerinti, és/vagy a közös hadműveletekben a „szárny” felsorakozást színekkel megjelölés alapján „fehér húnok” ↓ ( white huns ) saját törzsszövetségi neve *ḫeptә∟la volt; a heftalita hún törzsszövetség KTurán, az Altaj, a Szaján, a mai NY-Mongólia és a Góbi-pusztától NY-ra lévő Belső-Ázsia hún öntudatú, többségükben törökös népeit fogta össze, állandó együttműködésben a térképen kakaóbarna színnel ábrázolt NY-i ( = európai és NY-turáni ) Hún Birodalommal. Csakis a NY-
2
iak államigazgatásának 455-re összeomlása, ill. a germán árulások miatti katonai kudarcai után önállósodtak a heftaliták: a proto-bolgár ( = sajátos törökös ) nyelvű törzsek ÉPontushoz „áttessékelése” után Turán nagy részén átvéve a főhatalmat, megőrizve és tovább gazdagítva a hún kultúrát, Heftalita Birodalmukat pedig Perzsia/a mai Irán nagy részére, továbbá a mai Afganisztánra, végül pedig ÉNY-Indiára is kiterjesztve. Az európai húnok egyes népcsoportjai is tovább éltek 455 után, számos ekkori vagy későbbi törzsszövetség és/vagy nép fontos összetevőjévé, esetenként vezető erejévé válva.
Természetesen a húnok nem voltak szentek, ám akik a halála utáni korokban szemrebbenés nélkül démonizálták Attillát, és húnjaira kentek minden barbár germán rémtettet, korábban a leghűségesebb(nek látszó) szövetségeseik voltak, akik az államéletről és a hadseregszervezésről minden értékeset éppenséggel hún uraiktól tanultak: a germán frankok, főként a történelem-hamisításban is kiemelkedő királyuk-császáruk, “Nagy” Károly, és az őt követők. ( „A Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attilla” e gyalázat egyik csúcsterméke: valójában Attilla nagykirály és hadserege legközelebb légvonalban kb. 300~350 km-re volt Rómától, Nagy Szent Leó pápa - miután a korábbi adományokból összegyűlt váltságdíjért kiváltotta a hadifoglyokat - hazautazott, a béketárgyalásokon nem ő, hanem Róma közigazgatásának „nem egyházi” vezető tisztségviselői vettek részt ).
3
Mind a NY-i, mind ( amíg szállásterületeik Közép- és D-Turánban is voltak ) a heftalita főként klf. törökös nyelvű szervező, lovas kultúrájú/„íjfeszítő” népek alapította - hún állam kiemelten fontos szövetségese volt Ázsia és Európa határán É-Turán~D-Urál ősi, »nem törökös, nem indogermán, nem „nettó finnugor” nyelvű« népessége: az ott évezredek óta élelemtermelő, a ’szkíta vaskor elejétől egyúttal lovas kultúrájú/„íjfeszítő” magyar őseink. A szövetséges avar és perzsa hadsereg 626-os konstantinápolyi ostroma sikertelen volt, az 568-as kárpátiai központú államalapítása óta legyőzhetetlennek tartott avar uralkodó ház: Baján kagán ( † 602 ) és leszármazottainak dinasztiája presztízs-veszteségét, ill. hadserege vérveszteségét az ún. korai Avar Birodalom Közép-Volgától~Dontól az Elbáig élő vazallusainak/adófizetőinek néhány népcsoportja elszakadási kísérletre igyekezett felhasználni. [ K-en pedig: miután 632-ben meghalt Mohamed próféta, a fanatikus muszlim arabok/szaracénok/ 637~642 között megdöntötték a perzsák Szászánida Birodalmát, egyúttal Iránt és D-Turánt is megszállva ].
Egy Szamo nevű pogány frank kereskedő és katonai kísérete egyetlen(!) nemzedéknyi időre létező, külső hatalomnak nem adózó törzsszövetségi kereskedelmi uniót szervezett a Majna forrásvidéke ( DK-Thüringia )~Cseh-erdő~Thaya-/Dyje-folyó forrásvidéke~Szudéták ( Szilézia ) közti területen, a Cseh-medence ÉNY-i szegélyén a Pisztrángos-/(kelta)Agara-/(germán)Eger/(cseh)Oḫře-folyó menti mai Kadaň melletti, az egykori kelta földvárból kialakított Vogasztvár/Wogasti’s-burg/(mai cseh) ‘Úhošt’ központtal, amelyet Szamo a 631-es frank támadás elől is megvédett. Ekkor csatlakoztak hozzá az Elba-menti szláv szorbok, Dervan törzsfő vezetésével, és ekkortól terjesztette ki Szamo a szövetségi kapcsolatát a K-alpesi szlávok/karantánok, így a vendek/szlovénok/(D-i) tótok olyan területeire is, ahol nem éltek nagyobb avar néptömegek. Szamo minden szövetségkötését az illető törzs elitjéből származó
4
nővel kötött házassággal is igyekezett megszilárdítani, ám a törzsek érdekkülönbségei, így rivalizálásai okán a szervezet egyszerűen szétesett az ő halálakor: 658-ban. A kísérletnek szinte semmilyen régészeti nyoma nincs: sem az államiság csíráját jelző valamiféle igazgatási szervezetük vagy közös hadseregük nem volt, sem saját pénzt nem verettek, sőt, még közös nevük/önmegnevezésük sem volt, stb. A 626-os konstantinápolyi avar katonai kudarc belpolitikai következményeként 630~’31-ben az Avar Kaganátus belső területein is zavargások törtek ki az 558-ban Kárpátiában és környékén hont [vissza]foglaló több gyökerű, több kulturális hagyományú, vlsz. még nem is egyazon nyelvű avarok, jelesül a Mandzsúriától a K-Szajánig terjedő térségből származó, főként a mongolid nagyrasszhoz tartozó csoportjaik, és az Altaj~Tuva~( mai ) NYMongólia~Dzsungária~K-Tien-shan környéki, főként az europid nagyrasszhoz tartozó csoportjaik között. Baján kagán államszervező dinasztiájának ekkor élt tagjai úrrá lettek a helyzeten, és a kagáni székhelyet is a Duna-Tisza közére helyezték át. A kagáni dinasztiát adó nemzetség/gens vlsz. az avar állam újraszervezésében részt vevő egyik tagja - talán Bajánunoka - volt az a kb. 60~70 éves korában elhunyt, bajkalid típusú mongolid küllemjellegű vezér, akinek ( a Kunszentmiklóshoz tartozó ) Kunbábonyban feltárt kora avar kor végi - a VII. sz. középső harmadában létesült - sírjába aranylemezekkel díszített fakoporsóban, aranylemezekkel díszített szemfödél alá helyezték földi maradványait, sírmellékletei között pl. olyan avar ötvösművészeti remekekkel, mint az alábbi ékkő-berakásos aranyveretek, amelyek az egyik övét díszítették:
A 670/680-as évektől ( = a kárpátiai középső avar kor kezdete ) Turán, a D-Urál, CiszKaukázia és a Volgától NY-ra lévő K-Európa felől érkező új népekkel feltöltődött, újjászerveződött államú avar közösség igen rövid idő alatt visszaszerezte a Dnyeszter felső szakaszától, a K-i Kárpátoktól és az Oltköztől/Vaskaputól NY-ra az Elbáig húzódó hegemóniáját. Szamo kísérletének az emléke sem maradt fenn az újkori cseh [ majd (É-i) tót/szlovák ], ill. (D-i) tót/szlovén nacionalizmust megelőzően.
5
A birodalom-gyarapítás = imperializmus összes tisztességes és piszkos eszközét felhasználó germán-frankok a 722-re kereszténnyé lett germán bajorokat a Frank Birodalom részévé = adófizetőjévé akarták tenni. A bajor herceg viszont a század közepétől egyre függetlenebb politikát kezdett folytatni, szövetségest találva mind a kárpátiai avarokban, mind az É-itáliai germán longobárdokban. Frank nyomásra azonban a bajor herceg 781-ben a hűségesküjét megújította, elismerve frank vazallusi mivoltát. A kárpátiai avarok és a germán-frank nagyhatalom szomszédokká lettek: 788-ban Karintia frank kormányzósággá lett. ( Amiként 794-ben Bajorföld is: a frankok lemondatták a trónról a vazallus bajor herceget ). Az Avar Birodalom ország-alkotó népei, népcsoportjai békésen vették tudomásul, hogy D-i és NY-i határaikat nem csak a kereskedők, hanem keresztény hittérítők is átlépik, és az utóbbiak is szabadon mozogtak az emberek között, noha missziós munkájukhoz szervezeti segítséget épp úgy nem kaptak, mint a más vallású, pl. az iszlámot hirdető muszlim kereskedők; vagyis mint minden keleti, lovas kultúrájú nép, az avar szövetséget alkotók is toleránsak voltak vallási eszmekör dolgában. Keresztény-üldözés tehát nem létezett e tájon ekkoriban. Ezekben az évtizedekben az avarok egyetlenegy hadjáratot sem vezettek NY-ra. Karintia germán-frank annexiója után megszűnt az avarok és a Nyugat közti több évtizedes csend és béke, a frankok határ”kiigazító” követelésekkel léptek fel, az avar gyepű közelében előfordultak határvillongások, egy-két kisebb határincidens is. Vagyis az avarok még ekkor sem szolgáltattak semmiféle okot vagy ürügyet egy NY-ról induló invázióhoz, főként nem a germán-frank propaganda-szöveg béli „a keresztény-üldöző húnok elleni hadjárathoz”. Az Avar Birodalom vezetői közti VIII. sz. végi rivalizálást és belviszályt kihasználva, a Bécsi- és a Kárpát-medence NY-i szegélye ( így az egész Alpokalja ) NY-i határvédelmével megbízott avar vezető: a tudun ( = türk-avar: alkirály ) árulása és a frankokhoz átállása révén a germánfrankok mind az ’Adria É-i öble felől, mind Karintia és a mai Stájerország felől, mind a Duna mentén lefelé haladva súlyos csapásokat mértek a VIII. sz. utolsó éveiben az - idő közben belső ellenségei többségét legyőző, ám idő híján a honvédelmet újjászervezni még nem képes - új avar fő uralkodó: a kagán katonaságára. 803/804-ben az oltközi és Vaskapu tágabb környéki határvédelmet iránytó keresztény(!) avar kapagan-kán és részben még pogány vezérkara a még el nem szlávosodott és pogány proto-bolgárok invázója elől menekülve a frankoknál kért védelmet. A proto-bolgárok hamarosan megszállták D-Erdélyt ( az arany- és sóbányák megszerzésére ), a Temesközt a Maros-vidékkel, Bácskát és a Szerémséget. A Kárpátok övezte központú, 235~238 éves múltú Avar Birodalom államigazgatása széthullott. A germán-frankok és a bajorok az egykori Római Birodalomhoz tartozó Pannóniát szállták meg, mivel itt túlélte a népvándorlás évszázadait a kitűnő kövezett úthálózat, és egyéb műszaki infrastruktúra, sőt, még a gyümölcs- és szőlőtermelési kertkultúra egy része is. Minden, a mai Bajorországtól K-re, és a Közép-Duna Dunakanyar feletti szakaszától D-re eső frank fennhatóságú terület, így az Avar Birodalomból kihasított NY-i területek is a Frank, majd a Keleti Frank Birodalom K-i területeivé lettek, így azok gyűjtőneve is „a Kelet”/„Oriens” lett 803-tól: a frank-vazallus Bajorföld alá rendelt önálló kormányzóságként ( prefektúrának
6
nevezték ), a prefektúrán belüli tartomány-/provincia-tagolással. Oriens tehát eredetileg Bajorország K-i szegélyétől a Kárpát-medencei Nagyalföld dunai határáig terjedt ki, magába foglalva a mai teljes Ausztriát, a Kisalföld Duna jobb parti részeit, az egész Dunántúlt és a Dráva-Száva közét, ide értve a Száva É-Balkán felőli, azaz jobb parti vízgyűjtőterületét is. Az Avar Birodalom Duna és Száva-vidék közötti korábbi területét a germán megszállók az első évtizedekben 3 vagy 4 közigazgatási és 3 egyházkormányzati/missziós részre osztották: 1) a Frank, majd a Keleti Frank Királyság Bajor Hercegségéhez közvetlenül hozzácsatolt határtartomány lett az avar kori, ez időben is avarnak vagy húnnak mondott népesség lakta Bécsi-medence és az Alpokalja Kőszegtől É-ra eső fele = Avar határőrgrófság ( Avaria/Awarenmark/Hun(a)land ), ezt kiegészítve a Rábáig, vagyis az avar kori népesség lakta jobb parti Kisalföld-részből a Lajta-zug, a Szigetköz, a Mosoni-róna, a Hanság, a Tóköz és a Rábaköz is oda tartozott: bajor és frank katonai kolóniákat is telepítve a térségbe, egyúttal a passaui püspökség missziós területévé téve. 2/a) A Marcal völgyében és attól NY-ra a Bakony É-i felében, továbbá a Duna Győr-Dunakanyar szakaszától a Mezőföldön és ÉK-Somogyon át a Sárközig É- és K-Dunántúl avar kori népessége a frank vazallussá lett helyi, fejedelemnek titulált vezetők irányítása alá került, 2/b) a Dunántúl többi részén - amelyet utóbb pannóniai ducatus-nak ( hercegségnek ), vagy comitatus-nak ( grófságnak ) neveztek - , szintén helyi, frank vazallussá lett vezetők képviselték a frank hatalmat, ám az eredeti avar kori „nem-szláv” lakosság közé helyenként a frankok kisebb NY-i D-szláv: vend/szlovén/( D-i ) tót csoportokat is telepítettek Karintiából. A Rábától K-re és D-re eső teljes Dunántúl közös neve a tágabb értelemben vett Felső Pannóniai őrgrófság/Pannonia superior lett, és kezdetben is, a Szt. Cirill~Szt. Metód epizód után is teljes egészében a salzburgi érsekség missziós területévé lett. 3) A Dráva-Száva közének NY-i fele az aquileiai patriarchátus hittérítő hatáskörébe került, a többnyire D-szláv, jelesül vend/szlovén/( D-i ) tót lakosságú, ám a Dráva és az ÉNY-balkáni/Dinári-hegyek között jelentős avar népcsoportok túlélését is biztosító térséget Alsó Pannóniának/Pannonia inferior-nak nevezték; [ a Dráva-Száva közének K-i fele, főként a Szerémség a frankokkal rivális K-balkáni~al-dunai középhatalom: a proto-bolgárok fennhatósága alá tartozott a 820-as évek elejétől-közepétől, beleértve Sirmium ( Szávaszentdemeter/(Di)Mitrovica ) egyházi központot is ]. A frank megszállást követő negyed század múltán, 829-ben mindezt átszervezték a germánfrankok: a 2 Pannóniát összevonták, és ekkortól csakis ezt nevezték Oriens-nek, a korábbi vazallus fejedelemségeket megszüntették, helyettük az idő közben a betelepítésekkel kialakult új nyelvhasználati tömböknek megfelelő 4 grófságot alakítottak ki, az egyházszervezeten belül pedig a Rábától NY-ra és É-ra eső rész lett Pannonia superior/FelsőPannónia, minden más pedig Pannonia inferior/Alsó-Pannónia.
A Közép-Balkán É-i részének főfolyója: a *Brog∟n(osz)/Marg(us) = Nagy-Morava alsó szakasza és a tőle NY-ra lévő Kolubara és Jerez vízgyűjtőterületének térségében [ = az Árpádkortól az oszmán-török invázióig magyar fennhatóságú Barancsi, Nándorfehérvári és Macsói
7
bánság területén ] élt a közép-avar kortól kezdve a keresztény, Bizánc-kapcsolatai közepette is el-szlávosodó, végül el-délszlávosodott marót népcsoport, amelynek dinasztiája és népének egy része - az Avar Birodalom központi államigazgatásának szétzilálódása után, a bolgár katonai expanzió elől - É-ra költözött; főként az általunk jól ismert Morvaföldre, ahol megszervezte az akkor még megkereszteletlen NY-i szlávok államkezdeményét. Ezek az É-on államkezdemény-szervezők a D-i hazájukat megszálló proto-bolgárokkal kötött alku révén egykori, a Drina torkolatáig terjedő D-i szállásterületeik nagy részét is megtarthatták, de új Éi szállásterületeik a frank érdekszférába estek, így a germán-frankok felé is adózniuk kellett. E morvák a germán-frank vazallusok között - bár követeket évekkel korábban is küldtek a frankokhoz - a 820-as évek közepétől kezdtek „érdemi tényezőnek” számítani. 1. ismert és elismert vezetőjük I. Mojmír volt, aki a frankok hallgatólagos beleegyezésével - behatolva a Duna bal parti Kisalföld-részre és a Felvidék NY-i részébe - 833-ban Nyitra térségéből elűzte a szintén frank-vazallus szláv Pribinát, és a Zsitvától NY-ra eső Felvidéket + Kisalföld-részt a morvaföldi központú, ma leggyakrabban Morva Fejedelemség megnevezésű államkezdeményhez csatolta, Nyitrára pedig részterület-uralkodóként a családtagjait nevezte ki. ( A visszaemlékező* későbbi bizánci iratokban az államkezdemény neve Ó-Morávia: Μεγάλη Μοραβία ), *ezt a valójában „régi, ó” jelentésű, ám a mai szlovák nacionalisták által torzított, mert „Nagy”-nak fordított jelzőt egyetlenegy kortárs feljegyzés sem használta: sem a korabeli görög, sem a latin, sem a germán, sem a szláv nyelvű. Vagyis közelmúltbeli szlovák nacionalista kitaláció a „Nagy”-Morvaország/Moravia „Magna”/„Veľká” Morava/„Groß”Mähren. [ Turáni - pl. magyar vagy török nyelvű - népek földrajzi névadó szokása, hogy amikor egy szállásterületről ( akár egy településről/községből is ) a túlszaporodott népesség elköltözik, az új szállásterületre ( így akár az új községre is ) átszármaztatják a régi otthon nevét, ám attól a “kis” jelzővel különböztetik meg, méretétől függetlenül. A Kárpát-medence D-i peremén lévő “Ó-, Régi-”Moravia így is lehetett “Nagy” a Konstantinápolynak/Bizáncnak szánt információkban, a Kárpát-koszorún kívüli, attól ÉNY-ra fekvő központú pedig ezért lett “Kis”, ( ezt tükrözi ↓ Püspöki-Nagy Péter történész angol feliratozása ). A piros a magterületeket, a lila az időszakosan annektált szomszéd területeket, a Duna-Tisza közén pedig a “felvonulási” és a kereskedelemre elsősorban használt területsávot jelöli ]. [ Ó-]Morávia államkezdeménynek nem volt saját államigazgatási adminisztrációja, sem saját kibocsátású pénze, sem olyan saját egyházszervezete, amely fölött a mindenkori morva uralkodó pl. főkegyúri jogokat gyakorolhatott volna… Fennállása 3/4 évszázadában folyamatosan vazallusi adót fizetett a germán-frankoknak, ha néha ezt meg merte tagadni, a területére bevonuló frank, ill. bajor hadseregek bírták jobb belátásra, nyilván „a késedelmi pótlékot és egyéb költségeket” is kiróva a morva államkezdeményre. A kortárs német és a római pápai iratok az É-i morva államkezdemény 1. számú vezetőit nem nevezték de jure értelmezésű - megkoronázott - királynak, fejedelemnek, [ ellenpéldának ld. a K-i frank /német/ királyt ], legfeljebb és csak ritkán „uralkodónak”, gyakran hercegnek, nem ritkán csak grófnak, --- a muszlimok pedig „a (törzs)főnökök főnökének”…
8
A IX. sz. közepétől már az É-pontusi sztyeppén~fás-(“erdős”-)sztyeppén tartózkodtak a hon[vissza]foglalásra és kárpátiai központú államalapításra készülő hét-magyarok ↙ .
Az időszakosan Morvaföldön és Pannóniában tevékenykedő ún. „szláv” apostolok: Konstantin/Cirill és Metód testvérpár K-római/bizánci „állampolgárok” voltak, görög nyelvű nemesi családból származtak. Gyermekkorukban a szolga-személyzettől és a Thesszalóniké környéki szláv lakosoktól megtanulták a mai D-bolgár~macedón K-i D-szláv nyelv korabeli változatát, és a görög abc, meg néhány É-pontusi türk rovásírásos jel felhasználásával alkották meg a glagolita-abc-t [ = a mai cirill-abc elődjét ]; ugyanerre a D-szláv nyelvre fordították le a Szentírás egy részét, ill. a konstantinápolyi görög nyelvű, és részben a római latin nyelvű liturgia alapszövegeit: ezt nevezzük ma ó-szláv, vagy ó-egyházi szláv nyelvnek. Mindkét apostol több nyelven beszélt, köztük az É-pontusi törökség néhány nyelvjárását is bírták, diplomáciai feladatokat is elláttak a Bizánci Császárság megbízásából. Felderítőik jelentései alapján a Kárpátia visszafoglalására és az itteni honalapításra előkészülő magyarok szállásterületei a IX. sz. középső harmadában már Etelközben voltak. Konstantin/Cirill az egyik diplomáciai útján 860 körül találkozott is az etelközi magyarokkal, Metód pedig 881-ben vagy 882-ben az Al-Dunánál, ill. talán már a Duna-Tisza közén a hon[vissza]foglalást felderítéssel és kisebb hadműveleti „terepgyakorlatokkal” előkészítő csoportjaikkal: mindkettejük nagyon elismerően nyilatkozott a megismert magyarokról. A görög Konstantin/Cirill és Metód szláv nyelvű missziós küldetésére is első renden a munkaadójuk: a bizánci császár - egyúttal a konstantinápolyi központú, görög liturgiai nyelvű K-i egyházrész világi feje - adott megbízatást, ám mivel tevékenységük nagy része a latin liturgiai nyelvű NY-i egyházrész fennhatósági területére esett, azt a római pápa is hol időszakosan megtiltotta, hol jóváhagyta azzal, hogy az evangéliumot latinul olvassák fel. Tehát ennyire voltak ők „szlávok”. Ám előremutató, szinte reformátori bölcsességükre vall, hogy a többi szláv által is többé-kevésbé megértett K-i D-szláv nemzeti nyelven magyarázták Isten Igéjét. [ ld. pl. http://www.shp.hu/hpc/web.php?azonosito=commorakozigaz&oldalkod=VdzrAVcRvB ]. Nyitra térségéből a morva I. Mojmír által elüldözött, ám a frankok által menekültként befogadott szláv törzsfőnök-család - Pribina herceg/dux ( 840~861 ), Kocel gróf/comes (
9
862~873 ), tehát apa és fia - betagozódott a germán-frank uralkodó nemességbe. Maga Pribina a frankok által elrendelt ( újbóli? ) megkeresztelése után a Zala-folyó térségében nagyobb, a Fertőbe ömlő Vulka-folyócska mentén kisebb hűbér-, majd magán-birtokokat kapott, vazallusi államigazgatási és egyházszervezési feladatokkal együtt: felügyelete alá került a D-i Bakony, a Balaton-felvidék, a teljes D-Dunántúl és a Muraköz, sőt, kezdetben az ezzel közvetlenül szomszédos Dráva jobb part is. A székhelyéül a frankok által kijelölt mai Zalavár régészeti feltárásaiból egyértelmű, hogy az eredetileg a Nyitra-környékről menekült Pribina és fia, Kocel közvetlen kíséretének igen nagy része nem szlávokból, főként nem a Pribinával együtt ide menekült szlávokból állt, hanem a K-i Frank Birodalom számos részéből érkezett, ill. ide rendelt germánokból; „ó-szlovák irányítású IX. sz.-i pannóniai szláv fejedelemség” csak a mai szlovák nacionalisták beteg agyában létezik. Pribina érkezése előtt Zalaváron már volt egy kisebb település, fatemplommal. Pribina is, Kocel is mindent megtettek a Zala-folyó korabeli torkolata közeli, az Alsó-Zalavölgyi korabeli Balaton-öböl peremi Urbs Paludarum/Mocsárvár, németül Mo(o)saburg, karantán-szláv → vend/szlovén/( D-i ) tót nyelven Blatengrad frank közigazgatási központtá kiépítésére: ide gyűjtötték össze a felügyeletük alá tartozó Közép- és D-Dunántúl ( eleinte + még a Dráva-Száva közének NY-i fele ) meghódított avar kori, és új telepes népeitől az adókat, beszolgáltatásokat mind a germán-frank állam, mind az egyház számára. Pribina és Kocel együtt 33 évnyi frank vazallusi szolgálata után Kocel utód nélkül halt meg ( † 873 ), hűbérbirtokaik visszaszálltak a frank koronára és a salzburgi egyházra, hamarosan új gazdákra találva. 873-tól ( tudomásul véve Sirmium/Szávaszentdemeter tartós bolgár megszállását ) Róma Sirmium-tól leválasztotta és önállósította a pannóniai püspökséget, amelynek székhelye egyúttal Oriens prefektúra új székvárosa - Urbs Paludarum/Mocsárvár lett, azaz Mo(o)saburg/Blatengrad ( Zalavár ), amely 859 óta esperesség volt. E székhelyről igazgatta 873 után magát a prefektúrát a Német Lajos keleti frank ≈ német király és fia, Karlmann bajor herceg, egyben Oriens prefektusa által kinevezett germán-frank kormányzó: Gozwin. A Német Királyság/Németország ( Alemannia, Germania ) fogalma „hivatalosan” Német Lajossal jelent meg, aki a Frank Birodalom egyik részkirálysága, a Keleti Frank Királyság ≈ Németország uralkodója/királya lett 843~876 között. ( Németország királyainak külön kellett megszerezniük a császári címet, hogy a Német-római Birodalom uralkodói/császárai is legyenek ). 862-ben, és 881-ben a hét-magyarok Németország ( így a Közép-Duna jobb parti, hozzá tartozó vidékek ) területére vezettek a hon[vissza]foglaláshoz felderítő célú hadjáratokat, így 881-ben a Bécsi-medencében [ az írásban ekkor 1. ízben említett ] Bécs környékén harcoltak a hét-magyarok, [ és a közelben az eredetileg önálló, a magyarokhoz csatlakozva is saját törzsszövetségi nevükön említett kabarok ]. A hon[vissza]foglalási fő cél számára terepi információ-gyűjtés végett a hét-magyarok hol a morvák, hol a németek ( vagy azok egyes, regionális érdekű csoportjai ) oldalán vonultak hadba, egy füst alatt a tervezett magyar hon[vissza]foglalás valamelyik ellenérdekeltjének a haderejét csökkentve.
10
A törvénytelen származású frank Karintiai Arnulf 876-tól Karintia és Pannónia őrgrófja, 887től keleti frank/német király, 896-tól haláláig ( † 899 ) pedig német-római császár volt; [ Arnulfot 890-ben a pápa Itáliába kérette „rendcsinálásra”, tettei elismeréseként császárrá koronázva ]. 2011-ben Zalavár-Várszigeten - vagyis Mosaburg területén - a honfoglaló magyarokkal szövetséges Arnulf keleti frank/német király palotaépületének maradványaira bukkantak a régészek: ez egy, a Kárpát-medencében páratlanul ritka IX. sz.-i “nem egyházi” kőépület, pontosabban az alapjai, mert e korban e vidékeken nemcsak a paloták, de még a katedrálisok többsége is fából épült. A mosaburgi palota kétszintes kőépület volt, alul a kiszolgáló helyiségekkel, pl. a konyhával, a felső szinten pedig a reprezentatív termekkel. Arnulf - akiről feljegyezték, hogy nagyon szívesen és sokat tartózkodott itt - Mosaburgot regia civitas-nak, vagyis királyi városnak nevezte egyik, 888/889-ben kiadott oklevelében.
A térkép ↗ a Korai magyar történeti lexikon, Bp.-1994, p. 72. másolata, kinagyítva jól olvasható. „Solitudo” ( itt ) = „pusztaság”, amely alatt elsősorban nagyállat-csordákat rideg rendszerben tartó népek legelőiből, ill. rétjeiből álló gyepes és/vagy erdei legeltetésre alkalmas, nagyobb települések nélküli vidékeit értik; [ természetesen a falvaikban kisipari tevékenységgel, e téli szállásaik környékén ( az aprójószág-tartást nem is számítva ) növénytermeléssel - benne kertkultúrával - foglalkoztak, a folyóhálózaton pedig vízi-szállításos kereskedelemmel, továbbá a teljes életterükben mindenütt az „ősfoglalkozásokkal” ( halászat, vadászat, gomba- és gyógynövény-gyűjtögetés, stb. ) is. „Fines” =
11 „végek”, értsd: határőrvidék. A Cserháttól az Erdélyt NY-ról határoló Bihar-hegységig húzódó, pontsorral határolt área „egyéb szláv lelőhelyek övezete”: néhány szórványlelet burkológörbéje, a szláv leletek és temetési rítus nem a morvák vagy a Turócból Nyitra környékéig lehúzódott szlávok, hanem a főként a Kárpát-koszorún kívül, attól É-ra élő szláv fehér horvátok leletanyagával mutat párhuzamokat.
A térkép „udvarias” „a morva-szláv lelőhelyek övezete” felirata és „Moravia” vonalkázott területe nem különíti el a többitől a Duna bal parti Kisalföld-részt ( = a mai Csallóköz + Mátyusföld + a Komárom-Esztergomi síkság bal parti területei ), ahol a korábban független államiságú késő avarok messze többségében „nem-szláv” népességének a IX. sz.-ban tovább élő utódai feltárt lakóhelyein és/vagy sírjaiban a szórványos(!) morva-szláv típusú leletek láthatóan csakis a cserekereskedelem révén jutottak el ide, miközben e nagytáj népei a késő avar kori kultúrájuk egyszerűsítettebb formájú tárgyi emlékei közepette éltek és haltak: a morva fennhatóság ¾ évszázada ≈ mindössze 2 nemzedéknyi időtartam lényegében nem érintette, nem is érinthette kulturális identitásukat, főként nem a nyelvüket. Annak is kerültek elő egyértelmű lelet-nyomai, hogy a Duna jobb parti, közvetlen frank fennhatóság alatti Kisalföld-részen élő rokonságukkal is, az Ipoly menti és attól DK-re élő rokonságukkal is fenntartották kapcsolataikat; ld. a következő összefoglaló térképen ↙ Pannonian Avar Principality, Avars ( in: Pannoniorum Solitudo ), Avars ( in: Avarorum Solitudo ). Fontos a Dunántúlon a (germán-)frank és a szláv régészeti leletek ( szürke ) K-i határ-pontsora ( ciklámenszínű nyíl mutat rá ). Piros pont-sor: a frank→német ( saját állami + vazallusi ) politikai fennhatóság K-i határa.
12
892-től Arnulf király, majd császár több hadi vállalkozásában célfeladati szövetségesként vettek részt a Kárpátia K-i felét fennhatóságuk alá vevő, eleinte Arnulf által is avarnak vélt/mondott hét-magyarok, akik - a vele kötött szerződésnek megfelelően - ( a király/császár haláláig ) még nem vették birtokba Pannóniát. Arnulf az Oriens - tehát az ÉNY-Balkáni-/Dinári-hegyek lábától és az Alpokaljától a Duna római kori limeséig terjedő Pannónia - igazgatását 884-től a vend/szlovén/( D-i ) tót származású frank vazallus/hűbéres Braszlav határőrgróf katonai kormányzóra bízta, aki korábban csak K-Karintiát és a csatlakozó Ó-, azaz NY-Szlavóniát irányította. [ A Dráva-Száva közének alsó, K-i része, benne a Szerémség változatlanul az ÉK- és K-balkáni pogány protobolgár kánság, ill. a 865-től keresztény arkhón/cár vezette bolgár állam fennhatósági területének számított: gyakori fegyveres konfliktusokba keveredtek a germán-frankokkal ]. A Közép-Duna térségi morvák mind Rasztiszlav idején, mind pl. I. Szvatopluk idején ( utóbbi a 860-as évek végétől nyitrai tartományi vezető, majd 870/’71~894 között a morva államkezdemény - többnyire hűséges frank-vazallus - uralkodója* volt, olyannyira hűséges, hogy 871-ben pl. Arnulf törvénytelen fia keresztapjául őt kérték fel; aztán később néha hol fél-független, hol 1-2 évig a frankoktól már-már elszakadt morva uralkodó lett ) időnként szabadulni akartak a frank vazallusi - és az azzal járó adófizetői - státusból, és pl. 882~884 között I. Szvatopluk betört a germán-frank Pannóniába, vagy pl. a morvák az al-dunai bolgárokkal hűbéruraik, a germán-frankok engedélye nélkül egyezkedtek. *aki a pozsonyi várban 2010-ben felállított szobrának minden tekintetben megtévesztő felirata szerint: „král’ starých Slovákov“/”az ó-szlovákok királya” http://laudator.blog.hu/2011/10/01/latin_felirat_szvatopluk_szobran ;
892-ben a K-i frank/német birodalmi gyűlés a vazallus I. Szvatoplukot a K-i frank/német állam ellenségének nyilvánította; 893-ban a bajor↔morva harcok okán a germán származású nyitrai püspök kénytelen volt Németföldre menekülni. Ugyanekkor Arnulf megbízásából Braszlav pannóniai katonai kormányzó a morvák féken tartása, a Duna jobb partjára betörésük megelőző csapásos elhárítása céljából a Duna egyik ősi átkelőhelyénél a folyó bal - elvileg morva fennhatóságú - partján frank erődöt: hídfő-várat épített, biztosítandó, hogy a frank hadsereg bármikor könnyen átkelhessen a morvák pacifikálására. A várat a középkor szokása szerint önmagáról nevezte el Braszlav-várnak/Braslav’s-burg-nak, ezt a nevet használták a nyugati források is: Braslavespurch/Brezalauspurc, így Ausztria és Morvaföld, vagy utóbb Pozsony, Moson, Győr, Sopron vármegye német ajkú lakói mindmáig Preßburg néven hívják, a Felső-Nyitra~Turóc~Árva~Trencsén és a Morva-kapu térsége felől a Fehér- és a Kis-Kárpátok mentén a tatárjárástól kezdve ide szivárgó É-i tót szlávság [ cseh(!) hatásra a XV. sz.-ban keletkezett szóval a mai hivatalos nevén: szlovákság ] a XIX. sz.-ig Prešporok néven nevezte. 894-ben meghalt I. Szvatopluk; nem a kései legendában kitalált 3, hanem a kortárs dokumentumokban is rögzített nevű 2 fiának - II. Mojmír, ill. II. Szvatopluk - hatalmi rivalizálása a morva államkezdeményt szétzilálta. 894 után valamelyik utód mindig a frankokra, ill. a hozzájuk tartozó bajorokra támaszkodva, katonai segítségükkel igyekezett az
13
egyeduralmat megszerezni a morva államkezdeményben, 901-ben pedig II. Mojmír frank vazallusi esküt tett, ekkor államkezdeményébe a frankok Passau-ból 2 bajor grófot és bajor katonai kíséretüket küldték a tényleges irányításra. {( É-itáliai, ill. Kárpát-medencei szállásterületeiken kívül ) az ős- és ókori kelta boi/bój törzs-csoport Cseh-medencei szállásterülete a “Boi-haza/-ország”/Boj(o)∟haem nevet viselte, ebből ered a szláv Csehország antikizáló Bo’hemia/Böhmen neve; a Duna felső szakasza menti egyik fő boi törzset pedig néha boio∟man(n)-nak, többnyire baio[v]a∟ri-nak hívták, ebből ered a germán bajorok és szállásterületük/országuk neve. A latin nyelvű magyar krónikák, gesták latin és/vagy germán nyelvű forrásanyaga ( az I. Szvatopluk halála utáni, pl. a II. Mojmír-féle néhány évben odavezényelt ) „boi” haderőről ( is ) beszél, amikor a Felvidék, ill. a Duna bal parti Kisalföld-rész, továbbá a Morva-folyó vízgyűjtőterülete hét-magyar hon[vissza]foglalási hadműveleteiről tudósít; ezeket az újkori magyarra fordítások tévesen „ferdítették” „cseh”re, lábjegyzetben kétségbe vonva a magyar krónikások hitelességét, megvádolva saját koruk politikai helyzetének visszavetítésével: holott boi∟m = bajor haderőről, bajor hadvezetésről - pl. „a bajorok hercegéről” - ír Anonymus is, tehát a hét-magyar hon[vissza]foglalás és az össz-magyarság kárpátiai államalapítása kortárs, valós hús-vér harci ellenségeiről! }. A hon[vissza]foglaló hét-magyarok 895/’96-ban a Garamig, a következő években a Morva-, majd a Thaya-/Dyje-folyóig hatoltak, a túlélő késő avar kori ( részben É-turáni~D-Urál vidéki rokon ) népek többsége segítette is harcaikat.
A hon[vissza]foglalásaink korát ( is ) kutató régész, képzőművész László Gyula rekonstrukciója A(z É-i) tót/szlovák nemzeti ébredést alátámasztani igyekvő Pavel Jozef Šafárik [ Gömör vármegyei származású, kamasz korában a rozsnyói gimnáziumban tanult meg magyarul és németül; felesége a Vas megyei eredetű magyar nemes ( zsédenyi/de Séden ) Ambrózy család tagja volt; P. J. Šafárik a szlavisztikában járatossá vált nyelvész, bölcsészdoktor, 1848-
14
tól a prágai egyetem könyvtárosa ] egy középkori bizánci legenda + némely korai okmányok téves olvasata és értelmezése révén azt hitte, hogy I. Szvatopluknak volt egy “Predsztav” - a „Bratszlav”-hoz hasonló nevű - fia is, aki a Braslavespurch nevű várat saját tartományuralkodói székhelyeként alapította, innen a Felvidéknek és a bal parti Kisalföld-résznek a Garamig~Ipolyig tartó vidékét kormányozva; ezért Šafárik 1837-ben a Preßburg/Prešporok történelmi megnevezés helyett a Bratislava nevet javasolta… Így a Trianonban művileg elszakított É-i szomszédjaink mai utódállamának fővárosa egy valamikor a frank-vazallus ómorvák elszakadásának megakadályozására épített bal parti hídfő-vár megépítőjének: Braszlav frank vazallus határőrgrófnak a félreolvasott~félreértelmezett nevét viseli… Pozsony Brezalauspruch neve elsőként a 907. évi pozsonyi csata kapcsán tűnik fel. Mi magyarok pedig tudjuk, hogy a NY-i székelység tagjai hol éltek, és helyenként élnek mindmáig: 1) Nyitra vármegye ÉNY-i részén, tehát Sasvár/Morvaőr vidékén ( ahol még székely ispánság is szerveződött, ill. emlékét őrizte az önálló Sasvári Főesperesség is ); 2) Pozsony vármegye Erdőhát ( a Kis-Kárpátok és a Morva-folyó köze ) nevű táján, ( itt is önálló egyházi szervezet: a Pozsonyi Főesperesség Erdőháti Esperes-kerülete fogta össze határőreinket, elsősorban a székely-magyarokat, ez a mára teljesen el-szlávosodott - kis részben morva, nagyobb részt tót/szlovák nyelvűvé lett - Záhorie ); 3) Moson vármegye NY-i szegélyén és a teljes Alpokalján, így az Őrvidéken, ill. az Őrségben. E NY-i székelyek között épp úgy voltak a Pozsony nevű székely-magyar nemzetséghez tartozók, mint a K-i ( mai ) székelység É-i csoportjai között is. A hét-magyarok nyilván a Dévénytől lefelé a Duna bal partján épült vár környékén élő székely-magyar Pozsony népcsoportról, vagy a várnak az ő nemzetségnevükből származó személynevű korai kapitányáról nevezték el előbb magát a várat, majd a várost, végül a vármegyét is. Nekünk tehát mindörökké: Pozsony! A morva államkezdeménynek a Morva-folyótól ( tehát pl. a Morva-torkolatnál fekvő Dévénytől ) NY-ra eső részéből a Thaya-/Dyje-folyótól D-re eső sáv a Karintiai Arnulf császár 899-es halála következtében hatályukat vesztett szerződések, ill. a beállt ex lex állapot lehetőségeit kihasználó Hét-magyarok fennhatósága alá került, a morvák kiürítették a Morva-mező nagy részét, szabad felvonulási területként átadva a magyaroknak. Kurszán vezér németek általi meggyilkolása után, tehát 904-től a Bécsi-medence~Morvamező NY-i határa, mint az új NY-i magyar gyepűrendszer belső határvonala, és az azon kívül eső gyepűelve, ill. külső gyepű védelmét ekkortól a Morva-folyó jobb parti mellékvize: a Thaya-/Dyje-folyó torkolata közeli Leventevárból ( német: Laventenburg → Lu’ndenburg, mai morva Břeclav ) szervezte Árpád fia Levente. A morva nemesség egy része azonnal átállt a magyarokhoz, pár évtizedes kereszténységét is feladva régi pogány szláv szokás szerint kutyára esküdött, haját varkocsba fonta, stb. Közjogilag a maradék [ = közép- és É-morvaföldi ] morva államkezdemény 907-ben azzal a pozsonyi csatával és magyar diadallal szűnt meg végleg, amelyben a magyarok legyőzték a frank-bajorokból és a hozzájuk csapódott kis számú morvából álló hatalmas hadsereget.
15
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
50 évvel ezelőtt, 1964-ben a néhai Csehszlovákia rendezte meg az „Erdészeti egyetemek II. Nemzetközi Szemináriumát”, ( az I.-t az előző évben Magyarország/Sopron ), ahol Európa minden ilyen profilú egyeteméről 1 v. 2 egyetemi hallgató képviselte intézményét és a hazáját, így 1964ben is „mindenki” ott volt: norvégtól horvátig és skóttól/nagy-britanniaitól bolgárig; a tárgyalási nyelv angol, német és orosz volt, ( magam az oroszt választottam, de kicsit gyakoroltam a németet is ), ám minden delegátusnak volt személyi tolmácsa is, ha a négyszemközti beszélgetés nyelvi okokból akadozna. A sorba látogatott 3 központ és térsége: [ az 1952-ben alapított, a Magyar Szent Korona Országaiban ( = Magyar Királyság + Horvát–Szlavón Királyság + a Magyar Tengerpart/Littorale Hungaricum = Fiume és a csatlakozó ’Adria-i tengermellék: térbelileg külön test/corpus separatum, ám amely Magyarország közvetlen kiegészítő része )/Hungária/( középeurópai D-szláv: Oger-/Ugarska, NY-i szláv, így szlovák: Uhorsko/Uhersko ) létesült selmecbányai bányászati(1762)~kohászati~erdészeti(1807) felsőfokú képzés hagyományait 1964 körül már részben felvállaló ] Zólyomi Erdészeti és Faipari Egyetem ( 1991/’92-től: Zólyomi Műegyetem/TUZVO azonos nevű karai ), a Börén-vásár/Brno/Brünn székhelyű Agrártudományi Egyetem Erdészeti Kara, ill. Prága és környékük voltak, mindenütt erdészeti terepbejárásos és számos kulturális programmal színesítve. A 2 fős magyar küldöttség Sopronból bejelentett vezetőjeként a zólyomi megnyitó ünnepségen [( témánként/féloldalanként mondva~lefordítva ) saját döntésem alapján ebben a sorrendben ! ] magyarul→szlovákul→oroszul→németül olvastam fel a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem /SEFE/ üdvözletét és jókívánságait, ill. mondtam néhány gondolatot az össz-európai erdészeti szakmai együttműködésről. ( Az angol szinkrontolmácsolást az egyik nyelven sem beszélők fülhallgatón hallgatták ). [ A delegátusokon kívül a hatalmas terem hallgatósága a zólyomi egyetem - messze túlnyomó többségben szlovák anyanyelvű - oktatóiból, kutatóiból, meg zólyomi és térségi erdőgazdaságok mérnökeiből, továbbá ottani korabeli államigazgatási vezetőkből tevődött össze: a tolmácsot teljesen kihagyó szlovák nyelvű szövegem valódi meglepetésként hatott, és befejeztekor e gesztust vastapssal jutalmazták, csak ezt követően tudtam a szakmai gondolatokat oroszul és németül is elmondani ↓; ( 22 és fél éves voltam…)].
16
Prágában még tartott az előző évben megkezdett ünneplés a [[ Saint-Germain-en-Laye-ban és Versailles-Trianon-ban nagyhatalmi diktátumokkal/erőszakkal művileg kreált, 1938/’39ben részben felosztott, részben feloszlott, 1945-ben sem népszavazással, hanem nagyhatalmi döntéssel, szovjet haderő „felügyeletével” - Kárpátalja elcsatolásával, a „pozsonyi hídfő” hozzácsatolásával - újra összekényszerített, 1992. december 31.-én felbomlott ]] csehszlovák államiság szerintük ősképe és szláv államalkotó jellegének hangsúlyozása céljából, Konstantin/Cirill és Metód Morvaföldre érkezésének kerekszámú évfordulója kapcsán: »863~1963 --- 1.100 [[ sto tisíc ]] let od příchodu sv. Konstantina a Metoděje na Velkou Moravu« címmel látványos kiállítást rendeztek a prágai Várban/a Hradzsinban, jelesül a Szt. Vitus-székesegyház egyik mellékhajójában. Az ott kifüggesztett térképek szerint a „Nagy”Morva „Birodalom”-hoz tartozott Krakkótól és Sziléziától a teljes Csehországon és Ausztria Ki felén át a Tiszától NY-ra lévő szinte teljes Kárpát-medence, a Dráva és a Maros vonalától Dre eső, bolgár megszállta részeket kivéve. A paravánok szövegei szerint a 2 szent ebben a “nagy-morva királyságban” évtizedekig főpapként tevékenykedett, a szláv nyelvű liturgia inspiráló ajándékaként “a birodalomban” soha nem látott jólét, bőség honolt, „lásd pl. az ide bemutatásra a múzeumokból elhozott morva vitézi sírokat, azok gazdag sírmellékleteivel”. Nos, a székesegyház oldalhajója járófelületének egyes márvány-kőlapjait felbontva és vastag üveg fedlapokkal helyettesítve, a gödrök homok-ágyába valóban oda „készletezték” 10~15 morva harcos teljes csontvázát, parádés ötvösművészeti és kerámia mellékletekkel. Mindezeket egy csinos cseh idegenvezető hölgy szakvezetése is kiegészítette/színezte. A több mint 30 főnyi külföldi erdőmérnök-hallgató csak ámult és bámult, hiszen az otthoni középiskolai tanulmányaik során még csak nem is hallottak erről a „morva, tehát csehszlovák” csodáról. Az ifjú cseh hölgy ismertetésének befejeztekor, néhány lélektani pillanatot kivárva, megszólalt a gonosz Bolla S., mondatonként önmagát fordítva oroszból németre, ( a személyi tolmácsom pedig mindent “cseh-szlovákra” és angolra ): „Ugye észrevettétek a csontvázakon azt a különös rítust is, hogy mindegyikük koponyája pontosan ketté van hasítva átlósan. Ez azonban nem rítus: minden szétvágást valamelyik magyar ősöm követte el”… A döbbenet általános volt, többen azt hitték, hogy rosszul értették. A bájos idegenvezető hölgy pedig kicsit pironkodva egészítette ki a saját mondandóját: a páratlan fontosságú „Veľká” Morava a honfoglaló hét-magyarok alig néhány lovas rohamának esett áldozatul, valóban ezt is mutatják a kettészelt kobakok… Esti sörözgetéskor a mintegy 30 főnyi delegátus igencsak érdeklődni kezdett arról, hogy kik is azok a magyarok, és honnan jöttek, meg hogy azóta mit csináltak. Mondtam nekik, többek között, hogy Zólyomtól Pozsonyig, ill. Dévényig a több mint 1.000 évig fennállt Magyarországon jártunk/jártak ők is, amely csak az I.VH gyalázatos lezárása óta tartozik más államhoz, ezért nem reklámozták ezt a tényt a különben nagyon kedves házigazdák sem Pozsonytól K-re, sem a Kárpátoktól NY-ra.
17
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00079/2004honap7cikk666.htm --Gondolatok az avarokról és az avar továbbélésről: „Mint azt már néhány évtizede Tomka Péter [[ diplomamunkájának címe: Avar kori lovas-temetkezések és belső ázsiai kapcsolataik; dr. Tomka Péter Győr-Moson-Sopron megyei régész, mongol szakos előadó, történész ]] röviden összefoglalta, a korszakra vonatkozó írott források és a régészeti leletek egy része arra utal, hogy az avarság népi továbbélésével egészen a magyar honfoglalásig számolhatunk. E továbbélés bizonyítékai közt említhetjük pl. a uar~hion népnévből magyarázható Várkony helyneveinket; a magyar nyelv honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavainak egy rétegét, talán a korai helyneveink történészeknek-nyelvészeknek oly sok gondot okozó ismeretlen eredetű rétege egy részét, koporsó szavunkat és egyes temetkezési szokásokat, a korai bizánci és nyugati kereszténységre utaló nyomokat, a bika alakjában egymással viaskodó táltosok és a samanizmusra utaló egyéb jelek meglétét a magyar folklórban, népmeséink közt a Fehérlófia történetet és ( ha nagyon kérdőjelesen is ) talán a hun~magyar rokonság hitét is. … az avarokat éppúgy a magyar népet alkotó elemek közé sorolhatjuk, mint pl. a kabarokat, vagy az itt behódolt szlávokat, avagy a később csatlakozott besenyőket, jászokat, kunokat”.
E térképet ↑ feltétlenül egybe kell vetni a következővel ↓:
18
( E hét-magyar honfoglalás és magyar államalapítás kori térképen kiemeltem ↑ a késő avar kori leleteket jelző négyzetet, és igen fontos a lakatlan területek - fehéren hagyott - feltüntetése is; a magashegységekben~havasokban, jelesül pl. a Felvidéken is. Minden egyéb, ettől eltérő, az egészet összefüggő tömbként „szláv → ó-szlovák szállásterületként” feltüntető/”kifestő” ábrázolás: szlovák nacionalista álmodozás és/vagy történelem-hamisítás. B.S. )
Avar~magyar kardok, [ és ( tatár-/mongol-járás kori ) szeldzsuk-, ill. oszmán-török szablya ]:
19
A pozsonyi csata = a pozsonyi magyar diadal. DNY-on 906-ra a magyarokhoz tartozott a teljes Dráva-Száva köze + a Száva jobb parti vízgyűjtőterülete is, szabad átjárást biztosítva Itália és DNY-Európa felé. Maguk a germán-frankok mondták fel a Karintiai Arnulf keleti frank/német király, ill. császár által korábban megkötött szövetségi szerződéseket a magyarokkal, hivatkozva az uralkodó 899.11.08.-i halálára, mint hatálytalanító eseményre. A frankok és frank-vazallus bajorok ekkortól már a saját öntudatuk, önmegnevezésük szerint is: a németek - először akkor bőszítették fel a magyarokat, amikor Kündü ( a magyar krónikák latinos átírásában: Kond’ ) vezér fia Kurszán-t, Árpád nagyfejedelem vlsz. fővezéri rangú vezér-társát béketárgyalás címén 904-ben a mai Németóvárra/Deutsch-Altenburg-ba csalták, majd utána a lakomán orvul legyilkolták, kíséretének tagjaival együtt. A németek ezt a gaztettüket tervezett hadjárat-sorozatuk első fontos győzelmének tekintették. Végső céljuk a teljes Kárpátmedence, de legalábbis a korábbi frank megszállással érintett terület elfoglalása volt, hadjárat-terveiket pedig szinte keresztes háborúként próbálták beállítani. A magyarok azonban azonnal kiszorították és/vagy felszámolták a német helyőrségeket, egészen az Ennsfolyó torkolatáig, vagyis pontosan az Avar Birodalom egykori külső gyepűjéig. Ekkoriban már IV. vagy Gyermek Lajos ( sz.: 893 ősz, 897-től = 4 éves korától hivatalos trónörökös ) volt a keleti frank/német király, [ gyámság alatti ] trónra lépésétől ( 900.02.04. ) már általánossá kezd válni a Keleti Frank Királyság megjelölésére a „Német Királyság”, ill. a „Németország ( Alemannia, Germania )” önmegnevezés. A Karintiai Arnulf által a magyarokkal kialakított együttműködés helyébe a gyermek király kiskorúsága idején a gyámságot gyakorló főpapok - leginkább a mainzi érsek - tanácsára legalább Pannónia visszahódítása lett a német állami cél. A németek azonban a magyar csapatmozgásokat, hadműveleteket, vagy a külső gyepűk magyar kijelölését és működtetését képtelenek voltak kivédeni, ezért a mainzi érsek és a konstanzi püspök gyámsága alól nagykorúsítással 907 elején éppen csak felszabadult, 14 éves Lajos egyik első királyi parancsába adta: „decretum… Ugros eliminandos esse” – „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak!” A németek cselként a rendes évi májusi regensburgi seregszemléjükkel álcázták a haderők összevonását, a gyülekezést: sikerrel, mert a magyar felderítés ekkor még nem riasztotta a honvédelem erőit, így nem is történt össz-kárpátiai/”Hetedhét-országos” mozgósítás. A német király a támadással, ill. a hadműveletek levezénylésével Luitpold ( ritkábban Liutpold alakban írt, mai alakban Leopold nevű ) [ 899-től ] bajor herceget és Theotmar salzburgi érseket bízta meg. Maga a kamaszkorú király Regensburgból az Ennsig kísérte el a hadakat, majd Ennsburg várába beköltözve várta a híreket. Korabeli források szerint a bajor hadsereg 907. június 17.-én indult meg Enns-vár/Ennsburg alól a Duna mentén K-re. Ez a dátum és a csata dátuma közötti különbség megfelel a korabeli katonai alakulatok mozgási sebességének. Sem a német, sem pedig a magyar sereg méretére vonatkozólag nincs pontos számadat. Ami ismerettel rendelkezünk, az a korabeli
20
nekrológiumok ( halottas anyakönyvek ) írásaiból maradt ránk, a hadműveleteket pedig magyar és nyugati hadtörténészek rekonstruálták. A mára eltűnt korabeli forrásokból is merítő Aventinus/Johann Georg Turmair ( „a bajor Hérodotosz” ) Annalium Boiorum septem libri/„A Bajor Évkönyvek hét könyve” béli leírása és az ún. Nagyobb Salzburgi Évkönyvek szerint a német sereget két hadoszlopra osztva az egykori római limes nyomvonalát követve, de a Duna két oldalán vonultatták fel. Az északi ( a Duna bal parti ) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold herceg, bajor prefektus volt; a délié ( a Duna jobb partié ) pedig Theotmar érsek, ez a déli hadtest a kikövezett római utakon viszonylag kényelmesebben tudott haladni, ezért a 2 parti hadmozdulatokat folyamatosan össze kellett hangolni. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az utánpótlást és a hadtápot biztosító flotta, egy Sieghardt nevű katona parancsnokságával. A déli hadoszlop 25 km/nap átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24.-én kelt át a Bécsierdő Duna felőli lejtőjén, belépve a Bécsi-medencébe. A magyar gyepű-/határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepű/gyepűelve sáv mélységébe, hogy kihasználva a magyar könnyűlovasság mozgékonyságának a Bécsi-medencében és a Morva-mezőn megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán vonuló hadban igen magas számban voltak egyházi méltóságok. A számítások azt mutatták, hogy e német hadoszlop nagy része a Fischa-folyó környékéig bár a meggondolatlanul egyéni akciókba bonyolódó némelyik egyházi személy halálával, mint veszteséggel, de sorsdöntő ellenállás, komoly csatába bonyolódás nélkül vonulhatott K felé. E jobb parti németek - megerősödve a római kövezett utakon érkező további erőkkel tovább nyomultak, és június 29.-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették a Pozsonnyal szemközti jobb partot, vagyis a mai Deutsch-Altenburg, Köpcsény, Járfalu, ill. Ligetfalu térségét. A Duna bal parti, sokkal kedvezőtlenebb, mert római kövezett utak nélküli terepen felvonuló, így nagyon elfáradt német hadoszlopnak a magyarok a Morvamezőn akadályokat, ill. csapdákat állítottak, színlelt megfutamodásokkal magukra vonva a támadók figyelmét: bekerítésre ( tőrbecsalásra ) alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt németeket. Ezzel a Luitpold vezette északi német hadoszloppal a Morva folyónál - 15 km-re Pozsonytól - július 1.-jén vették fel a harcot a hét-magyar, a NY-i székely-magyar és vlsz. egyes kabar csapatok: egy részük a Kis-Kárpátok és a Morva-folyó közé visszavont, eredetileg Árpád fia Levente herceg Thaya-/Dyje-menti határvédelmi seregébe tartozókból állt, más részük a Kisalföld bal parti ( csallóközi, a Vág-menti/későbbi nevén Mátyus-földi, és a Nyitra-Zsitva tágabb környéki ) magyarokból.
21
A magyar honvédelem mozgósított főerői a Duna déli, azaz jobb partjára összpontosultak, mivel az átkeléssel egyesíteni szándékozott német támadóerő is az e part menti, ill. innen elágazó római kövezett utakon akart behatolni az ország belsejébe. A tulajdonképpeni pozsonyi csata 907. július 4. és 7. között, ezen belül a döntő ütközetsorozat július 4.-én és 5.-én zajlott le, Pozsony ( a kortárs német írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc ) közvetlen közelségében. Európa középkori történelmének egyik legjelentősebb ütközetéről van szó.
A magyarok egyik fő célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de térben megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a bal parti, azaz É-i csapatok átkelését, ill. az utánpótlás meg a hadtáp lehetőségét kellett megakadályozni. Így a csata első napján taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt flottaparancsnok is csak néhányad magával menekült meg, s vitte a hírt a német királynak Ennsburg-ba. A magyar csapatok lovas íjászai július 5.-re lényegében felőrölték a Luitpold herceg, prefektus vezette Duna bal parti, vagyis az É-i német seregeket is, de megsemmisítették a Theotmar érsek vezette Duna jobb parti, azaz déli német hadtestet is. A két partot együtt számolva a június 28.-tól kezdődő nagyobb összecsapásokban, majd a sorsdöntő pozsonyi csatában a német veszteséglista részeként a német „vezérkarból” elesett többek között a király kancellárja, maga Luitpold herceg, prefektus, fővezér, Theotmar/Ditmár salzburgi érsek, továbbá 2 püspök, 3 apát, és 29 főnemes, köztük 19 gróf. [ Korunkban a többségük sírját tudományos célból felnyitották: csontvázukon ma is láthatóak a halálos csapások vágás-nyomai, esetenként a halálos dárda- vagy nyílhegy behatolások nyomai ]. Kortárs adatként a halotti anyakönyvi bejegyzéseken túl ( latinul ) csak néhány szűkszavú német évkönyvi bejegyzés maradt ránk: Sváb évkönyv: 907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget ( bajor határőrgróf ) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek
22
meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. 907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok. Salzburgi évkönyv: 907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál ( Pozsony ) július Nonae-je 4. napján (( = július 4.-én )). A csata a keleti frank/német seregek megsemmisítő vereségével végződött. Az üldöző magyar lovasság megölte az utolért menekülőket is, majd Ennsburg-hoz érve színleg megfutott. A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő német király is csak nehezen jutott el Passauig, Gyermek Lajos székhelyét áttették Bajorföldről az akkor a Rajnáig terjedő, a magyaroktól távolabbi, ezért biztonságosabbnak vélt Frankföldre. A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, amely folyó nem csak 955-ig ( a Lechmezei csatáig, tehát közel fél évszázadon át ), hanem az után is a külső magyar gyepű/államhatárvonal lett. A Hét-magyar hon[vissza]foglalás a sorsdöntő pozsonyi magyar csatával, diadallal fejeződött be, egyben ez volt a magyarság kárpátiai első honvédő háborúja. A pozsonyi csatához a Hét-magyar Nagyfejedelemség belső területei haderejének mozgósítására nem volt idő. Magyar erőkkel a Dunántúlról, valamint a Garam, főképpen pedig a Zsitva és a Nyitra folyó, ill. a Kis-Kárpátok közéből, továbbá a Kis-Kárpátok és a Morvafolyó közé visszavont, eredetileg Árpád fia Levente herceg Thaya-/Dyje-menti határvédelmi seregébe tartozó pl. székely-magyarokkal számolhatunk. Minden jel szerint a magyarok a pozsonyi csatában a békében is hadra fogható, azonnal alkalmazható, főként könnyűlovas haderőt ( a törzs- és nemzetségfők állandó katonai kíséretét ) alkalmazták, fogták hadra. A X. sz. első harmadában a Nagyfejedelemség központja ( így Árpád nagyfejedelem téli szállás is ) még a Bodrogköz tágabb térségében volt, ám a váratlan német támadás okán a Felső-Tiszavidéken állomásozó fejedelmi katonai kíséret többségének vlsz. nem volt lehetősége részt venni a pozsonyi harcokban. Annál inkább a Duna menti nyári szállásain tartózkodó Árpád nagyfejedelemnek, és fiai közül - a mindenkori NY-i határvédelmet vezető, Thaya-/Dyjementi székhelyű Leventén túl - a nyitrai dukátus területén tartózkodó Üllő-nek, és az ÉDunántúlon tartózkodó Jutocsa-/Jutas-nak, ill. közvetlen kíséretüknek. Összességében az a katonai szakértők véleménye, hogy a pozsonyi magyar diadal a honvédők hősiességén és a hazai terep ismeretén túl a Nyugaton akkor még ismeretlen lovas-íjász harcmodorunknak tudható be. Magának a már korosodó Árpád nagyfejedelemnek a pozsonyi hadműveletek szellemi irányításában betöltött szerepét a magyar emlékezet is fenntartotta, sőt, utóbb olyan fennkölt gondolat is született, hogy honvédő harci cselekmény közben hősi halált halva itt áldozta életét a hazáért. A szakrális adottságokkal is teljes, karizmatikus nagyfejedelem azonban valószínűleg nem vett részt konkrét harci cselekményben, ám jelenléte bizonyára lelkesítette a magyar harcosokat, miközben fiatal kori hadviselési élettapasztalatait vezérkari
23
szinten alkalmazva érdemben is hozzájárult a világraszóló pozsonyi magyar diadalhoz. A magyar határvédelemben a gyepű = határvonal őrhálózata az információ-szerzést és határellenőrzést, támadás esetén a riasztást szolgálta, a gyepűelve = határőrizeti sáv, biztonsági zóna rendeltetése pedig az ellenség behatolásának késleltetése, lehető megsemmisítése volt. Nagy valószínűséggel éppen a pozsonyi csatához vezető meglepetésszerű német felvonulás váltotta ki azt a honvédelmi intézkedést, hogy a nyugati határon a korábbi „2 gyepű közötti 1 gyepűelve” rendszert a „3 gyepű közötti 2 gyepűelve” biztonságosabb rendszerre cserélte fel az államvezetés. A magyarokhoz a pozsonyi magyar diadal utáni időkben csatlakozó, az országba beköltöző turáni testvérnépek többségét e határvédelmi rendszer működésére széttelepítve, határőrizeti kedvezményekkel ( pl. adómentességgel ) felruházva. Ugyanebbe a rendszerbe illesztették bele Árpád-házi keresztény királyaink a királyi erdő-óvóknak - erdészeti szakmai elődeinknek - az államhatárokig nyúló erdőispánsági szervezeteit is. A németek ( tehát a bajorok és a frankok is ) 910-től már adót fizettek a magyaroknak, a magyarok 911-től már a Rajnán túlra is hadjáratokat vezettek; a magyarok kiirtását elrendelő Gyermek Lajos német király ugyanebben az évben ( 911.08.20. ) halt meg. A pozsonyi magyar győzelmet követően egészen II. Konrád 1030-as támadásáig - 123 évig nyugati támadó hadsereg nem merészkedett magyar területre lépni. Szellemtörténeti és történelem-szemléleti tekintetben a pozsonyi csata a német történelem legnagyobb vereségének, s a legnagyobb veszteséggel járó eseményének számított sok évszázadon keresztül. Ezért is igyekeztek aztán az általuk megnyert, 955. évi augsburgi csatát úgy beállítani, mintha azzal kiköszörülték volna a Pozsonynál elszenvedett csorbát. Azonban számunkra a Lech-folyó mezején elszenvedett vereség messze nem járt olyan súlyos következményekkel, mint a németeket Pozsonynál ért veszteségek. Hiszen az augsburgi csatával mi területet nem veszítettünk, míg a pozsonyi csata után a németek igen. Mégpedig óriási mértékűt, hiszen az új magyar-német államhatár egészen az Enns vonalára tolódott ki. A jól ismert augsburgi ( más néven Lech-mezei ) 955. évi csatát a magyarokra nézve katasztrofális vereségnek igyekeznek leírni mind a német, mind az őket szolgaian másoló labanc-lelkű honi történészek is, mondván, hogy e súlyos kudarcunk „zárta le a kalandozások korát”. E logika nem veszi figyelembe és/vagy elhallgatja, hogy Bulcsú, Lél és Súr vezérek tragikus pusztulása, a megcsonkított gyászmagyarok haza küldése ellenére az Enns folyó melletti határ továbbra is szilárdan a magyarok ellenőrzése alatt maradt, és semmilyen területi veszteséget nem okozott a magyarság számára ez az ún. „hatalmas vereség”. Emellett az augsburgi csatában a németek is igen súlyos veszteségeket szenvedtek, hiszen elesett maga Konrád herceg és Ulrich püspök is, több ezer honfitársával egyetemben. A pozsonyi magyar honvédelmi diadal fényét, ragyogását nem homályosítja el semmi.
24
Kitekintés. A kárpátiai ( Kárpátia = a teljes Kárpát-koszorú és a teljes Kárpát-medence együtt ) Hétmagyar államalapítástól kezdve ( IX./X. szf. ) a közép-avar kori ( VII. sz. utolsó negyedének eleje ) népmozgásokkal érkezett székely-magyar hon[vissza]foglalók közül a gyepűktől távolabbi szállásterületeken élők többsége is elsősorban határvédelmi feladatokat, és az ezzel járó kedvezményeket ( pl. önkormányzat, adómentesség ) kapott, főként a X./XI. szf.-tól megszervezett szentistváni keresztény Magyar Királyság határvidékein, ld. szállásterületeiket pl. a Kis-Kárpátok~Morva-folyó közötti Sasvári/Morvaőri határőrvidéken, ill. a mai Székelyföldön, ( utóbbi É-i felébe települtek át egyes morvaőriek is, ill. tömegesen a Bihar- és a Szatmár-térségiek ). A többi székely-magyar szállásterületen élők betagolódtak az államigazgatási és egyház-szervezetbe, ( utóbbiban esetenként önálló esperességeket kapva ), közülük az Őrvidék és az Őrség népe, továbbá a tolnai~DK-somogyi~ÉNY-baranyai székelység - származástudat és/vagy nyelvjárás és/vagy népszokások formájában mindmáig megőrizte székely-magyar eredetűségét; a többi tömb népességéből a [ ( középés késő-avar kori ) *Boš’ga(r)/( frank/germán→német ) Poschega’/( Dinaricum-i szláv→horvát, bosnyák ) „áthallással” Požega →] pozsegai, ill. a temesközi~hunyadi székelységet, majd ( a germán szászok behívásakor ) a D-erdélyieket/királyföldieket is „a K-i végekre” költöztették; a szepesiek~sárosiak nagy része pedig a tatárjárás áldozata lett.
A hét-magyarok kárpátiai államalapítása után Moldovában és a Havasalföldön, + Bulgária AlDuna jobb parti síkvidékein török nyelvű törzsszövetségek népei éltek: előbb besenyők, majd ogúzok/’úzok, utóbb kipcsák-kumánok/kunok, közülük a bebocsátást kérők szállásterületeket kaptak Magyarországon, magyar állambiztonsági megfontolásokból kisebb csoportokba széttelepítve, többségük határvédelmi feladatokat kapva; a közvetlenül a tatárjárás előtt és után behívott/beengedett kunok az ország közepi meszes homok-pusztán és szikes gyepeken kaptak tömbös szállásterületeket, önkormányzattal/autonómiával. A hon[vissza]foglaló Árpád nagyfejedelem vezette kárpátiai Hét-Magyar Törzsszövetség - a XI. sz.-tól a királysági államforma vármegye-szervezetében és a latin kereszténység általánossá léte idejétől a népi emlékezetben: Hetedhét uruszág/ország - hadseregei 907ben Pozsonynál egész Közép-Európa hatalmi viszonyait, berendezkedését évszázadokra
25
meghatározó jelentőségű, az ellenséget megsemmisítő diadalt arattak az egy évszázaddal korábbi „Nagy” Károly-i Drang nach Osten gyarmatosító szellemiségét fenntartó Keleti Frank/Német Királyság inváziós hadseregei fölött. Az ezt követő években a magyarok néhány erő-demonstráló és/vagy megelőző csapás jellegű hadjáratot vezettek a Weser mente, az Elba torkolata, ill. a Rajna nagykanyarja térségébe. A pozsonyi magyar diadal után egy évtizeddel viszont már NY- és D-Európa helyi uralkodói az egymás elleni hatalmi harcaik kapcsán versengtek a magyarok szövetségesként megnyerésére. 907-től 947-ig - ( nagykorúságáig Szabolcs régenssége mellett, majd önállóan ) Zsolt, őt követően Falicsi/Fajsz nagyfejedelem idején - a magyarok ( ritka kivételeket leszámítva ) kizárólag szerződésekben rögzített feltételek mellett, hadi szövetségesként vállaltak NY-on és D-en harci feladatokat, ( a hadjáratoknak már csak a költségtényezői okán is szó sincs a megtévesztő nevű „kalandozásokról”; a megrendelő szerződő fél pedig a részben nemesfémmel fizetés kiegészítéseként egyetértően vette tudomásul, hogy a magyarok az ő ellenfelei területén „természetbeni” hadizsákmányt is szerezzenek ). A magyarok NY-i hadjáratainak a hadsereg foglalkoztatásán túli általános célja volt még, hogy a magyar nemzet etnogenézisébe természetszerűen beilleszkedő közép- és késő-avar kori kárpátiai magyar - főként: székely-magyar - és rokon népek vonatkozásában is, államiság szempontjából is(!) méltán jogelődnek tartott Avar Kaganátus „Nagy” Károly hadvezérei által kifosztott kincstára NY-on „szétosztogatott” értékeit visszaszerezzék; [ ha azok idő közben megsemmisültek, akkor nemesfém, stb. műtárgyakkal ellentételezzék ]. Amit a germán-frank és/vagy a proto-bolgár inváziós rablóbanda nem talált meg, tehát nem tudott elhurcolni: a kárpátiai késő avar kori önálló ötvösművészet remekei közül pl. a Torontál vármegyei nagyszentmiklósi kincs, --- ebből ↘ a bikafejes arany ivócsanak...
26
... és az ún. 2. sz. aranykorsó egyik díszítése: győztes avar fejedelem, mint páncélos lovas.
A nagyszentmiklósi kincs 23 edénye a VIII. sz. legvégén valamelyik legmagasabb rangú avar kori méltóság tulajdona lehetett. Vagy a család, vagy a kincstárnoka menekítette, rejtette el a földbe a proto-bolgár kán inváziós hadseregének 803/804-es támadásakor. A késő avar kori kárpátiai központú önálló szellemi kultúra egyik jeleként a nagyszentmiklósi aranyedényeken is számos ún. kárpát-medencei rovásfelirat látható, http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1rp%C3%A1t-medencei_rov%C3%A1s%C3%ADr%C3%A1s . Ilyen a szarvasi csont tűtartó is, 57 olyan írásjellel, amelyek megegyeznek a nagyszentmiklósi kincs rovásírásával. A kárpát-medencei rovás-abc egy 1996-os kiadású érmén --- a szarvasi csont tűtartó ábrájával és a rajta lévő szöveg értelmező olvasatával, mai magyar nyelven:
27
A kárpát-medencei rovásjelek alkalmasak voltak mind türk, mind magyar nyelvű szövegek leírására, és mindmáig tovább élnek az ún. székely-magyar rovásírásban.
Munkácsy Mihály-1893: Honfoglalás ( részlet )
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A mai D-franciaföldi occitan Gerbert d’Aurillac-ból lett II. Szilveszter pápától kapta meg Árpád-házi Vajk/István keresztény nagyfejedelem a független Magyarország királyi felségjelvényeit. Szt. István apostol-királyunk - a II. Baszileiosz bizánci császárral 1018-ban kötött szerződésük alapján - biztosította a Magyar Királyságot harántoló keresztény zarándokút használatát, és a magyarhoni + az országon áthaladó zarándokokat ellátó intézményeket ( kolostor, zarándokház ) alapított egyfelől Konstantinápolyban és ( 1027 után ) Jeruzsálemben, másfelől Ravennában és Rómában. Árpád-házi Szt. László király megalapította a zágrábi püspökséget ( 1091, templomát Szt. István királynak szentelve ). [ A NY-balkáni hegyvidéki Ó-Horvátország + a dalmát partvidék Árpád-házi Könyves Kálmán király révén a Magyar Szent Korona felségterületének perszonáluniós része lett ( 1102/1105~1918 )]. A pozsonyi magyar diadal, majd a keresztény Magyar Királyságot fenyegető támadások visszaverése, tehát a honvédelem előbb Muhiig, az ország újjáépítése után Mohácsig és az oszmán-török uralomig, a török kiverése és az ország újjáépítése után Trianonig
28
határozottan magyar kézben tartotta a kárpátiai magyar nemzeti szállásterületeket, a magyar hazát, a keresztény időkben a Magyar Szent Korona szellemiségének kisugárzása révén is. A trianoni diktátumban összetörték és szétdarabolták, ami összetartozik. A 150 évnyi török idő okozta széttagoltság alatt végig hitt a magyarság az újraegyesülésben, és minden lehetőt megtett ennek érdekében. Trianon óta 93 év telt el, ha nem számoljuk a pár évnyi erkölcsös és jogos magyar revíziót. Ma hiszünk-e a kárpátiai magyarság újraegyesülésében, és megteszünk-e minden lehetségest ennek érdekében? Szimbolikus jelentőségű, erőt adó tett a mai államterület legidősebb - több mint 800 éves kocsányos tölgye, az Árpád-fa makkjaiból, genetikai utódaiból nevelt, a 7 hon[vissza]foglaló vezér emlékfácskájaként elültetés az ős-öreg, 1942 óta védett fa mellé félkörívben, Héderváron, a Boldogasszony-kápolna kertjében, 2014. augusztus 9.-én. A közös emléktáblán kívül minden egyes most ültetett tölgyfa faragott egyedi táblát is kap, az illető vezér nevének latin betűs és - javaslatomra, a jelen lévők egyhangú döntése alapján magyar rovásírásos feltüntetésével. *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A hédervári Árpád-fa a szentistváni alapítású Pozsony, Moson és Győr vármegye hármashatár-pontja volt 1578-ig, egykori lombkoronája alatt közös megyegyűléseket is tartottak, döntéseket hozva az országrész közös ügyeiről és a Magyar Szent Korona felségterülete itteni honvédelméről. A Felső- és Közép-Szigetközben csakis a Mosoni-Dunaág melletti, ill. közeli bal parti települések tartoztak a szentistváni Moson vármegyéhez, mint Arak, ( a tatárjárás után Novák is ), ( Magyar-)Kimle, Kálnok, Halászi, Feketeerdő, a jobb partiak közül Mecsér, ( Horvát-)Kimle, Moson, Magyaróvár, Bezenye, Rajka, Csúny, és a Dunaág kiágazása felett még Oroszvár is. 9 évszázadnyi időtartamban Pozsony vármegye része volt az Árpád-kortól 1884ig a szigetközi Kiliti, Püski, Remete, Lipót, Darnó és Zseli. Még az 1884-es közigazgatási átcsatolás után is Pozsony vármegyénél maradtak a NagyDuna bal parti, azaz csallóközi anyatelepülések jobb parti, azaz szigetközi filiái, „szigetei”, mint a Csölösztőhöz és Révkörtvélyeshez tartozó, azok szigetközi határrészének számító Csölösztő-sziget, a Tejfaluhoz tartozó Tejfalu-sziget, a Doborgazhoz tartozó Doborgaz-sziget ( mára ez önálló nevű községünk ), a Keszölcéshez tartozó Sérfenyő-sziget, a Vajkához tartozó Cikola- és Nagysziget, a Sűlyhöz tartozó Sűly-sziget ( ezek együttesen mára: Dunasziget nevű községünk ), végül a csallóközi ( ma: Nagy-)Bodakhoz tartozó szigetközi ( mai Kis-)Bodak. Jelenlegi erdészeti~természetvédelmi szakmai, továbbá kultúra-történeti és családi rendezvényünk hátra lévő részében tehát mindvégig Szigetköznek eredetileg Pozsony vármegyéhez tartozó részein fogunk tartózkodni.
29
Az Árpád-fa 2001.06.23.-án, az Országos Erdészeti Egyesület Győr-Moson-Sopron megyei Magánerdő Gazdálkodási és Környezetvédő Helyi Csoportja korábbi szakmai és családi napján ...
30
... és a cement-tömítőanyag eltávolítása, majd a 2007-es viharkár túlélése után: 2014.08.09.én, az Országos Erdészeti Egyesület Győr-Moson-Sopron megyei Magánerdő Gazdálkodási és Környezetvédő Helyi Csoportja szakmai és családi napján, amelynek ünnepi részébe Hédervár polgárai is bekapcsolódtak --- az ős-öreg Árpád-fa csonkján termett magokból/makkokból nevelt 7 fácskának a nemzeti újjászületés hitében és reményében a hon[vissza]foglaló 7 vezér tiszteletére elültetésekor:
31
Nemzeti imádságunk eléneklésével kértük Istent, hogy Pozsony, Moson és Győr vármegye hármashatárán is adjon újabb évezredet a Kárpátok koszorúzta haza magyarságának:
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A magyar nemzeti re-integrációs újjászületés céljához igazodva semmivel nem pótolható mindennapi tettünk kell, hogy legyen Isten segítségének a kérése a magyar nemzeti ügyért, az “ora” = “imádkozz [ érte ]” mellé a “labora” = “dolgozz [ érte ]” parancsát is naponta teljesítve.
Írta, és a 7 hon[vissza]foglaló vezér emlékfácskái ünnepélyes elültetésének lélek-emelő pillanatait, majd közös imádságként a Himnusz eléneklését követően a Boldogasszonykápolnában a fentiek lényegét elmondta ( : Bolla Sándor : ) A 2014.08.09.-i ( 3 utóbbi ) fényképet B. Edina készítette.
