SZAKDOLGOZAT. Zsiros Rita

SZAKDOLGOZAT

Zsiros Rita

Miskolc 2015 1

Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék

Elégtétel– e a halálbüntetés?

Szerző: Zsiros Rita Munkaügyi és társadalombiztosítási igazgatási alapszak levelező tagozat

Konzulens: Dr. Hegyi Szabolcs egyetemi docens

Miskolc 2015 2

University of Miskolc, Faculty of Law Department of Legal Theory and Legal Sociology

Is capital punishment a satisfaction?

author: Zsiros Rita Labour and social administration studies BA

consultant: Dr. Hegyi Szabolcs associate professor

Miskolc 2015

3

TARTALOMJEGYZÉK

II. A HALÁLBÜNTETÉS SZABÁLYOZÁSÁNAK TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON

7

TRIPARTITUM

7

SZEMERE BERTALAN

7

CSEMEGI KÓDEX

9

BÜNTETŐJOG A SZOCIALIZMUSBAN

10

HALÁLBÜNTETÉS ELTÖRLÉSE

11

III. KIK ÉS HOGYAN HAJTOTTÁK VÉGRE A HALÁLOS ÍTÉLETEKET?

12

IV. HALÁLBÜNTETÉS A VALLÁS TÜKRÉBEN

20

KERESZTÉNYSÉG

20

EGYHÁZI TANFEJLŐDÉS

20

KATEKIZMUS

22

BUDDHIZMUS

23

JUDAIZMUS

24

ISZLÁM

25

HINDU/VAISNAVA (KRISNA)

26

V. PRO ÉS KONTRA HALÁLBÜNTETÉS, ÉRVEK, ELLENÉRVEK

27

JOG AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ

28

JOGÁLLAMRA HIVATKOZÁS

29

ALKALMATLANSÁG ÉRVE

30

HASZNOSSÁGI ÉRV

30

ÉRVELÉS A TÉVEDÉS LEHETŐSÉGÉVEL

30

VI. LÉTEZHET ROSSZABB A HALÁLNÁL? AVAGY MIT JELENT A TÉNYLEGES ÉLETFOGYTIGLANI SZABADSÁGVESZTÉS

33

MIT JELENT A TÉNYLEGES ÉLETFOGYTIGLANI SZABADSÁGVESZTÉS?

33

4

A LEGKEMÉNYEBB BÜNTETÉSEK KÜLFÖLDÖN

35

A TÉNYLEGES ÉLETFOGYTIGLANRA ÍTÉLTEK MINDENNAPJAI

39

HOGYAN VÉLEKEDNEK A TÉSZ-T TÖLTŐK?

40

A TÉSZ PROBLÉMÁJA

50

VII. ÖSSZEGZÉS

54

VIII. IRODALOMJEGYZÉK

55

IX. JOGSZABÁLY ÉS ÍTÉLET JEGYZÉK

56

X. INTERNETES HIVATKOZÁSOK JEGYZÉKE

57

5

I.

Bevezetés

Hazánkban több olyan esemény is történt a közelmúltban, melynek hatására az emberek felzúdultak, s követelték a halálbüntetés visszaállítását, ennek érdekében aláírásgyűjtésbe is kezdtek. Ilyen volt például a 2012. júliusában meggyilkolt pécsi pszichológus nő esete is. Azonban mikor a közvélemény halálbüntetésért kiállt, kevesen mélyednek el a témában és teszik fel az alábbi kérdéseket: Vannak – e jogi korlátai? Tévedhetetlen – e az ítéletet hozó bíró? Miként végeznék ki az elítéltet, s azt ki hajtaná végre? És ahogyan a szakdolgozatom címe is szól „ Elégtétel – e a halálbüntetés?” Vagyis megoldást jelent – e ha magát a gyilkost is megöljük? A dolgozatomnak nem tiszte állást foglalni a halálbüntetés ellen vagy mellett, de szeretném ha olvasóját arra ösztönözné, ne mondjon ítéletet anélkül, hogy ne gondolkodott volna el mélyebben a témán, ne boncolta volna fel azt. Elsőként bemutatom, hogyan alakult ki hazánkban a halálbüntetés, miként szabályozták. Ezt követően részletezem kik voltak az ítélet végrehajtók, hogyan dolgoztak. Fontosnak tartottam azt is, hogy a halálbüntetést a világ-vallások szemszögéből is megvizsgáljam, mert ha hiszünk abban, hogy létünk felett csak Isten rendelkezhet, akkor az is felmerül bennünk halállal büntetné – e a gyilkosokat. Meg kell ismernünk a halálbüntetés ellen és mellett szóló érveket is, hogy amennyiben véleményt formálunk, arról ne döntsünk egyoldalúan. A szakdolgozatom utolsó része pedig a tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel foglalkozik. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés az eltörölt halálbüntetés „utódja”. E fejezet segítségével összehasonlíthatjuk a halálbüntetés és a jelenleg legsúlyosabb büntetési tételt, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés: -hogyan szabályozza azt a Büntetőtörvénykönyvünk, hogyan működik a külföldi szabályozása, hogyan élnek a tényleges életfogytiglanra ítéltek. Ezt közelebbről két interjú elolvasásával vizsgálhatjuk meg, melyben két tényleges életfogytiglanra ítélt a szegedi Csillag Börtönben napjait töltő rab nyilatkozik, korábbi és jelenlegi életéről, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről, ki több mondandóval, ki csak szűkszavúan. Végezetül pedig a tavalyi év „népszerű” problémájával foglalkozom, miszerint sérti – e az elítéltek emberi méltósághoz való jogát a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés? Honnan indult a kezdeményezés, miként találtak megoldást a problémára. Ezekre a kérdésekre mind választ kaphatunk, hogy aztán mindenki maga számára vonhassa le a konzekvenciákat.

6

II.

A halálbüntetés szabályozásának története Magyarországon

Tripartitum Történelmünkben már a kezdetektől fogva, tehát az őskortól jelen volt a halálbüntetés hiszen az uralkodók, nemesek sérelmére elkövetetett bűncselekmények nem maradhattak megtorlatlanul. A jogrendezési kísérlet mely a halálbüntetésre is kihatott Werbőczy István Hármaskönyve volt. Werbőczy (akkor még országbírói ítélőmester) az uralkodó felkérésére egy évtizedes gyűjtő munka után 1514-re készítette el és terjesztette az országgyűlés elé művét, melynek teljes címe Tripartitum opus iuris conseutudinarii inclyti regni Hungariae (Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve) volt. Az országgyűlés az anyag bírálatára bizottságot küldött ki, amely munkája végeztével felkérte a királyt annak országgyűlés előtti felolvastatására, megerősítésére és aláírásával valamint pecsétjével való ellátása után az ország vármegyéinek megküldésére. A király az előterjesztést aláírta ugyan, ám titkos pecsétjével való ellátása és kihirdetése, a megyei törvényszékeknek, sedriáknak történő uralkodó kiküldése nem történt meg. A Hármaskönyv túlnyomó részben a köz – és a magánjogi, valamint az utóbbival szorosan összefüggő perjogi szabályokat tartalmazza. A büntetőjognak – egységes rendszer nélkül – csak néhány tételét érinti. Csupán felsorolás jelleggel említi meg, hogy melyek azok a cselekmények, melyeket halálbüntetéssel sújtanak. Ilyen a gyilkosság, fosztogatás, rablás, tolvajlás. Halálbüntetéssel sújtották még azokat a haramiákat is, akik a nemeseket bántalmazták. Az ekkor uralkodó keresztény felfogással a halálbüntetés még nem ellentétes, nem vet fel aggályokat.1

Szemere Bertalan A problémát először Szemere Bertalan veti fel 1841-ben íródott „A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről” című díjnyertes pályamunkájában. Szemere a halálbüntetés eltörlése mellett érvel. Szemere a testi büntetések végpontjának tartja a halálbüntetést: a legrettenetesebb fegyver, aminek az emberek nem ismerik a hatását és az erejét. Probléma még az is, ha a törvényhozó hatalom halállal büntet egy bűncselekményt, nem követ-e el ő maga is egy újabbat?

1

BLASKÓ Béla: Magyar Büntetőjog Általános rész, Rejtjel Kiadó, Budapest 2007. 47-49 o.

7

Könyvében két kérdésre keresi a választ: Van-e olyan emberi bűn, ami halált érdemel? Fenntartható-e a szabadság és a béke halálbüntetés nélkül? Az első kérdéssel kapcsolatos érvelés a következő. Az ember szent és sérthetetlen, az ember birtokolja az értelmet ennél fogva a jogot is. Természet, ész, erkölcs, és minden vallás hirdeti, hogy „ne ölj!”, melyet valamennyi ember igazságosnak és magára nézve kötelezőnek tart. Ha ezt elfogadjuk, és mindenkire nézve kötelező érvényűnek tartjuk, úgy nem mondhatjuk azt, hogy „ne ölj, kivéve ha a törvény másként nem rendelkezik”. Ebből kiindulva Szemere úgy vélekedik, a megtámadott embernek sincs ahhoz joga, hogy támadóját akár önvédelemből is megölje. Nincs olyan bűn, ami halált érdemel, mert az élet elidegeníthetetlen jó, így büntetésként elvenni nem szabad, és mindenki bűnhődik, aki öl. Azt, hogy valaki az emberi életre méltatlan-e, csak Isten döntheti el, ahogyan az erkölcsi törvényeket is csak ő ismerheti teljesen. „Csak az isteni igazságtheoria, mely vétket s bűnt egyiránt körébe von, igényelhet magának jogot az élet fölött ….” Nemcsak erkölcstelennek, hanem haszontalannak is tartja Szemere a halálbüntetést, és ezt az elkövetők kategorizálásával vezeti le. Aki indulattól vezérelve, „őrülten” cselekszik, azt semmiféle büntetés el nem tántoríthatja. A második csoportba azok tartoznak, akik külső befolyásra követik el bűncselekményüket, és akiket szintén nem riaszt vissza még a halálbüntetés sem. A harmadik csoportba sorolja azokat, akik meg vannak győződve tettük helyességéről, tehát a halálbüntetés velük szemben sem lehet visszatartó erő. A halálbüntetés két ártalmas következményét jegyzi meg. Az egyik az, hogy a bíró is ember, és így ő sem tévedhetetlen. A másik pedig az, hogy a kegyetlen büntetésekhez a nép hozzászokik, így azok nem hatnak jobban, sőt, az emberek természete is elvadul. Statisztikai szempontból megközelítve is elhanyagolható a halálbüntetés: Szemere toscanai adatokat vázol, ahol a halálbüntetést 1765 után eltörölték. Ebből megállapítható, hogy a halálbüntetés eltörlésével nemhogy nőnének, inkább csökkennek az erőszakos bűncselekmények. A halálbüntetést ráadásul személyesnek is tartja, amennyiben a megbélyegzést a kivégzett gyilkos rokonai is öröklik. A halálbüntetés nem osztható, nincs középút: vagy elvesszük az életet vagy nem. Összegzése szerint pogány szokás helyett keresztényit kell alkalmazni „balzsamot s olajat önteni a sebbe, hol eddig vasat és tüzet használtak.”2

2

SZEMERE Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Magyar Királyi Egyetem, hn. 1841.

122-166. o.

8

Csemegi kódex Érvelései ellenére 1878-ban keletkezett Csemegi kódex főbüntetései között szerepel a halálbüntetés. 1872-ben Csemegi Károlyt (igazságügyi minisztériumi osztálytanácsos, majd államtitkár) kérték fel a büntető törvénykönyv megalkotására. Csemegi Károly a javaslat első változatával 1873-ben készült el. Többszöri átdolgozás után a törvényjavaslatot az igazságügy miniszter 1875-ben az országgyűlés elé terjesztette. A javaslatot beható bizottsági viták után mindkét ház elfogadta, 1878. május 27-én az uralkodó szentesítette, május 29-én pedig kihirdették. Az első magyar büntetőtörvénykönyv az 1878. évi V. törvénycikk, amely Csemegi kódex néven vonult be a büntetőjog történetébe. A kódex a polgári fejlődés kibontakozását, védelmét szolgáló, a klasszikus jogelvekre épülő, európai színvonalú, több tekintetben a korát meghaladó eszmeiséget hordozó, a XIX. századi európai nagy büntetőjog – alkotás tanulságait is hasznosító és tükröző a büntetőjog – tudomány külföldi és hazai eredményeit is felhasználó jelentős büntető jogalkotás. Tartalmilag szinte a teljes korabeli európai büntető jogalkotási és büntetőjog – tudományos eredmények tükröződnek benne. Alapvető feladata a magántulajdonon alapuló polgári, társadalmi rend védelme. A törvény a főbüntetések három változatát szabályozza: a halál- , a szabadságvesztés és a pénzbüntetés. A halálbüntetés kiszabását kizárólag az uralkodó meggyilkolása és a gyilkosság esetére szűkíti. 1878. évi V. törvénycikk (Btk) életbeléptetését követő időben bíróságaink halálbüntetést alig, sőt 1896. óta évekig egyáltalán nem alkalmaztak, a halálra ítéltek nagy része pedig kegyelemben részesült.3 Csemegi Károly szerint a halálbüntetés problémája csupán elméleti, így az a jogbölcselet vagy az etika körébe tartozik, a büntetőtörvénykönyv azonban gyakorlati megfontolások alapján foglal állást, s ily módon Szemere érveléseinek nincsen helyük. Csemegi további érvei között szerepelt még, hogy elrettentő szerepe miatt szükség van a halálbüntetésre, látván a kor rossz közbiztonságát, valamint hogy több nyugat-európai állam sem merte vállalni a halálbüntetés eltörlését, így Magyarország se kockáztathatja meg azt.4

3

BLASKÓ Béla: Magyar Büntetőjog Általános rész, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2007. 57-60 o.

4

HORVÁTH Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly, Osiris Kiadó,

Budapest, 2001. 28-29. o.

9

Az első világháború alatti hazai büntető – jogalkotást a háborús helyzet alakította. A Tanácsköztársaság büntetőjoga a bűntett és a kihágás kettős rendszerére tér át. Az állam elleni bűncselekmények közé új bűncselekményként felvették az állam, a gazdasági és a társadalmi rendet támadó ellenforradalmi bűntetteket, amelyek súlyosabb eseteire halálbüntetés kiszabását írták elő. A büntetési rendszer elvileg az egyéniesítés és az arányos büntetés elvén alapult A bíróságok kezdetben az abszolút határozatban büntetési rendszert követték, majd rövid idő múltán áttértek a relatíve határozott büntetési rendszer alkalmazására.5 A második világháborút követően még mindig hatályban volt a Csemegi kódex, de már módosítást is tartalmazott, ez volt az úgynevezett harmadik büntetőnovella (1948. évi XLVIII. törvény). A népbíróság által kiszabott halálbüntetést lehetőség volt életfogytiglanra vagy 1015 évig tartó fegyházbüntetésre enyhíteni. Kegyelmezés jogával a Nemzeti Főtanács élhetett, határozatát az igazságügyi miniszter javaslatára hozta meg. A háborús bűnösöket halálbüntetés fenyegette, de a fiatalkorúakra ilyen büntetés nem volt kiszabható. Minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett fölállítani, melynek halálos ítéletével szemben fellebbezéssel lehetett fordulni a Népbíróságok Országos Tanácsához. Amennyiben a fellebbezés kizárt volt vagy elutasították, a halálbüntetést két órán belül végre kellett hajtani. Az ítéletet zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül kellett végrehajtani golyó vagy kötél által. Büntetőjog a szocializmusban 1961-ben új büntető törvénykönyv lépett életbe, az 1961. évi V. törvény. A törvény a főbüntetések közé sorolja a halálbüntetést is. Huszonnyolc bűncselekményt rendel halállal büntetni, ebből tizenkettő katonai bűncselekmény. Halálbüntetés csak arra volt kiszabható, aki 20. életévét betöltötte. Lehetőség volt enyhítésre is, ez 20 évig terjedő szabadságvesztést jelentett. Halálbüntetéssel fenyegetett főbb cselekmények ekkoriban: összeesküvés, lázadás, kártevés, rombolás, merénylet, hazaárulás, ellenség támogatása (ezek mindegyike állam elleni bűncselekmény volt). A katonai bűntettek közül a törvény különösen sokat sújtott halálbüntetéssel: szökés, külföldre szökés, kibúvás a katonai szolgálat teljesítése alól, zendülés, parancs iránti engedetlenség bizonyos esetei, elöljáró és szolgálati közeg elleni erőszak, készenléti szolgálat

5

BLASKÓ Béla: Magyar Büntetőjog Általános rész, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2007. 63. o.

10

szabályainak megszegése, harchelyzetben elkövetett parancsnoki kötelezettségszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól, harckészültség veszélyeztetése, hadikövet elleni erőszak. Az 1971. évi 28. törvényerejű rendelet módosította a törvényt, és különbséget tett vétség és bűntett között, valamint bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést. 1978-ban ismét új büntető törvénykönyv lépett hatályba, az 1978. évi IV. törvény. Ebben a halálbüntetés

kivételes

jellegű,

a

törvény

az

állam

elleni

bűntetteket,

katonai

bűncselekmények jelentős részét, béke elleni és háborús bűncselekmények egy részét és bizonyos köztörvényes cselekményeket fenyegetett ezzel.6 Halálbüntetés eltörlése Hosszú út vezetett tehát odáig, hogy 1990. október 24-én az Alkotmánybíróság 23/1990. () AB határozatával eltörölte hazánkban a halálbüntetést. Az eljárást a Halálbüntetést Ellenzők Ligája nevében Dr. Horváth Tibor (1981-1992-ig a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Bűnügyi Tudományok Tanszékének Vezetője, jelenleg a Bűnügyi Tudományok Intézetének emeritus professzora) kezdeményezte, indítványa

a

halálbüntetést

előíró

büntető

rendelkezések

alkotmányellenességének

megállapítására és megsemmisítésére irányult. Az Alkotmánybíróság egyetértett az indítvánnyal, és az érintett jogszabályhelyeket megsemmisítette. Döntését az AB arra alapította, hogy a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez, emberi méltósághoz, s ettől senkit sem lehet önkényesen megfosztani, és senkit sem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak alávetni. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melynek Magyarország is tagja, szintén kimondja, hogy minden embernek veleszületett joga van az életre, amit a törvénynek védelmeznie kell: senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani. A halálbüntetés az AB szerint az emberi jogokkal összeférhetetlen, bűncselekmények megelőzésére alkalmatlan, továbbá célszerűtlen büntetési nem. Az indoklással az AB megkeresésére az igazságügyi miniszter is egyetértett. Az AB szerint az emberi méltósághoz való jog olyan anyajog, mely senki által nem korlátozható, és ez alól még veszélyhelyzetben sincs kivétel. Továbbá az AB szerint az emberei élet és méltóság elválaszthatatlan egységet

6

Dr. BÓDI Stefánia: ’A halálbüntetés hazai szabályozásának története, különös tekintettel a katonai

bűncselekményekre’ In Hadtudományi Szemle, 1.évfolyam 2. szám 2008. 49-51. o.

11

alkot, a legnagyobb érték mindenek felett. Az ember élethez való jog pedig oszthatatlan és korlátozhatatlan még az állam büntető hatalmával szemben is. Az AB-határozat nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a halálbüntetés csak gátja az európai jogfejlődésnek, ugyanis ekkor már a nyugat-európai országokban megszűnt, vagy csak kivételes

katonai

bűncselekményekre

korlátozódott

az

alkalmazása.

Egybehangzó

vélemények alapján a modern Magyarországon nincs többé helye a halálbüntetésnek. Ezeken túlmenőleg fontos megjegyezni azt is, hogy a magyar alkotmányfejlődésnek lépést kell tartania az európai jogokkal. Szakértői vélemények is igazolják a halálbüntetés mellőzhetőségét: a bűnüldözésnek nem szükséges eszköze. A kriminálstatisztikákból megállapítható, hogy a halálbüntetés fenntartása vagy eltörlése nem hat a bűnözés alakulására. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az idő múlásával a halálbüntetés elleni érvek szinte ugyanazok maradtak, mint amelyeket már Szemere Bertalan is felvetett 150 évvel korábban, tehát nem bír elrettentő erővel, ezáltal felesleges. Továbbá az emberi élet szent és sérthetetlen.

III.

Kik és hogyan hajtották végre a halálos ítéleteket?

Ahhoz, hogy véleményünk lehessen a halálbüntetésről és teljes képet kaphassunk róla meg kell ismernünk hogyan zajlott a végrehajtásának menete, kik voltak, akik ezt végrehajtották. Hazánkban már Szent István király ideje előtt is akasztottak, melyre írásos dokumentumok is utalnak. Szent László törvényei pedig többek közt kimondták, hogy a másodízben tolvajláson kapott szolgát fel kell kötni. Eme megtorlási forma volt a középkorban alkalmazott halálbüntetések legfontosabbika, tehát a halálos ítéletek többsége ily módon került végrehajtásra, de a rákövetkező évszázadokban is a végrehajtási gyakorlat elidegeníthetetlen részét képezte, egészen a 20. század végéig, mikor az Alkotmánybíróság eltörölte a halálbüntetést. A halálbüntetés eme formája évszázadokig szerepelt a bírói eszköztárban, ám maga a végrehajtás menete és módja jelentős változáson ment keresztül. Az akasztáshoz eleinte nem ácsoltak bitófát, hanem természetes eszközt vettek igénybe, vagyis élőfára kötötték fel az elítéltet.

12

Egy 1291-ből fennmaradt írott ítélet latin – magyar szövege már „akaztofa” névvel illetett egy fejlett platánfát, melyet halálbüntetés végrehajtására használtak. Eme célra alkalmazott fáknak kellő magasnak kellett lenniük, ugyanis az elítéltet minél magasabbra kellett akasztani, hogy példát statuálhasson, azáltal, hogy messzebbről is jól látszódik. A célra megfeleltek a település szélén álló öreg fák, így nem csak a helybéliek, de még az utazók is láthatták mi történik azzal aki a törvényt súlyosan megszegi. Az akasztás végrehajtása azonban az idők során jelentősen módosult, így maga az instrumentum is változott. A végrehajtás helyszínét nem esetlegesen választották ki, hanem hivatalos vesztőhelyeket alakítottak ki, melyek a kivégzések rendes helyszínévé váltak. Ez számos előnnyel járt: immáron ellenőrizhető módon és körülmények között zajlottak a kivégzések, miként a végrehajtás demonstratív jellege is jobban érvényesülhetett. Ennek megfelelően állandó eszközöket kellett biztosítani a hóhér számára, hogy megbízható módon végezze munkáját – többek között rendes akasztófára is szükség volt. Az első, ácsolt akasztófák hagyományosak voltak, melyek egy elítélt kivégzését tették lehetővé. A fennmaradt iratok leírják, hogy az akasztófának olyan magasnak kellett lennie, hogy alatta egy lovas katona feltartott lándzsával elhaladhasson. A későbbiekben az akasztófa átalakításokon ment keresztül, így született a bitófa, bűnfa, törvényfa, háromfa, melyek különféle kivitelű akasztófákat jelölnek. Akadt olyan akasztófa is melyen több elítéltet is kivégezhettek egyszerre. Számos külhoni példa mellett a magyarországi krónikák is feljegyeztek olyan eseteket, mikor a holtnak vélt ember a hóhér kitartó erőfeszítése ellenére is túlélte önnön akasztását. Takács János 1880-ban rablógyilkosságban találta bűnösnek a győri törvényszék, és elrendelték a gonosztevő felakasztását. A fogház udvarán végrehajtott kivégzés minden szempontból megfelelt az előírásoknak: az elítélt nyolc teljes percen át függött a bitófán, majd a törvényszéki orvos a testhez lépett, megvizsgálta azt, és igazolta a halál beálltát. Az ügyész újabb három perc elteltével ismételten felszólította az orvost a test megvizsgálására, ki megerősítette korábbi állítását: Takács János immáron eltávozott az élők közül. A rablógyilkos holttestét ezután leemelték az akasztófáról, majd kocsira helyezték, hogy a győri orvostani intézetbe szállítsák. Annak ellenére, hogy a 19. század végén a kivégzések már nem a nyilvánosság előtt kerültek végrehajtásra, a helyi lakosok oly betegesen szomjazták a kegyetlen látványosságot, hogy az ítélet végrehajtásának reggelén összesereglettek a fogház környékén, abban reménykedve, hátha pillantást vethetnek a rablógyilkos hullájára. A kaput körülálló tömeg olyannyira megrémisztette a tetemszállító kocsi hajtóját, hogy a derék ember jócskán a lovak közé csapott, és irdatlanul sebes tempót diktálva próbált megszökni a kíváncsi 13

csőcselék elől. A kocsi ugrálások és rázkódások közepette szökött el a fogház környékéről, hogy majd kirázta a hajtó és a törvényéki orvos lelkét. Miután a tetemet elszállították a három kilométerre lévő orvostani intézetbe, Takács János földi maradványait a boncterembe vitték orvosi kísérletek végzése céljából. A kivégzett személy holttestébe elektromos áramot kívántak vezetni, hogy tanulmányozzák a villamosság által kiváltott izommozgásokat – ám, mikor a kísérletező kedvű szakember megérintette az elhunyt mellkasát, azt érzékelte, hogy Takács János szíve nem szűnt meg dobogni. Az összesereglett orvosok ugyancsak hüledeztek a különös jelentés láttán, de egyebet nem tehetvén, végrehajtották az élesztést. A hóhér tökéletlen munkájával szemben a doktorok erőfeszítéseit teljes siker koronázta: csodák csodájára, a kivégzett rablógyilkos magához tért, és vizet kért – sőt, néhány órával később már hevesen káromkodott, majd vadul dühöngött. Takács János önkényes feltámadása felettébb kínos helyzetet teremtett, hisz súlyos jogi problémával szembesítette Győr városának törvényszékét: a tudós jogdoktoroknak ötletük sem volt arra nézve, miként kezeljék a halálból visszatért gonosztevőt. Mivel a törvény betűje nem szenvedhetett csorbát, s a bíróság tekintélyét is csúfosan kikezdte volna, ha futni hagyják a súlyos bűncselekmények alapján elítélt gazfickót, kézenfekvő lehetőségként kínálkozott az elítélt újbóli felakasztása – ám korántsem volt bizonyos, hogy a megismételt végrehajtás nem vont maga után egyéb, kevéssé kívánatos fejleményeket. Egyrészt, az elítélt hivatalosan holttá nyilváníttatott, így a büntetőjog számára alanyi minőségében létezni ennélfogva ellene ismételt eljárást lefolytatni nem volt lehetséges. A lakosság valószínűsíthető reakciója nemkülönben riasztóan hatott a bírákra: az emberek ugyanis holmi földi csodaként tekintettek Takács János feltámadására, s ha újból bitóra küldték volna a férfit, azzal beláthatatlan következmények elébe néznek. A főfájdító dilemmát végül maga az elítélt személy oldotta meg: a gonosztevő másnap reggel hét órakor szívroham következében végleg és megmásíthatatlanul elhalálozott, így a komédiába hajló jogi hercehurca élő alany hiányban merőben okafogyottá vált. A szélsőséges szadista kivégzési módszerek fokozatos kikopásával az akasztás vált a halálbüntetés rendes módozatává, a 18. században már jobbára ily módon végezték ki az elítélteteket. A végső rendelkezést az 1814-ben kelt királyi rendelet hozta meg, amely az akasztás és a lefejezés kivételével megszüntette a halálbüntetés minden egyéb módozatának elrendelését és végrehajtását. Bár az alsóbb szintű bíróságok a rákövetkező években még alkalmaztak egyéb büntetéseket, mint a kerékbetörés vagy a kézlevágással súlyosbított akasztás, azok idővel kikoptak a bírók eszköztárásból. Így a tizenkilencedik században a halálbüntetés általános formájává az akasztás vált, arra hivatkozván, hogy eme módszer gyors és viszonylag fájdalommentes, tehát könyörületes büntetés. Akad azonban ellenpélda is, 14

amely cáfolni látszik a kriminológiai és a jogtudomány tudorai által hirdetett nézeteket: számos feljegyzés maradt hátra olyan személy után, kik túlélték saját akasztásukat, s köztük néhány olyan, amelyben az elítéltek pokoli fájdalmakról, elmondhatatlan kínokról számoltak be.7

A halálbüntetés hazai viszonylatban történő végrehajtását 1966-tól egészen annak eltörléséig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi XXI. számú törvényerejű rendelete büntetés-végrehajtási szabályzata írta le. A kegyelmi kérvény elutasítása után, de még annak kihirdetése előtt a végrehajtásról gondoskodó bíróság az elítéltet igazságügyi orvos szakértővel vagy a büntetés-végrehajtási intézet orvosával megvizsgáltatta annak érdekében, hogy kiderüljön, van-e törvényes akadálya a kivégzésnek. A kegyelmezést megtagadó kérvényt közölni, valamint az ítéletet végrehajtani teherben lévő nővel, mentális beteggel szemben nem volt szabad. Meg kellett várni a terhesség megszűnését és a beteg felgyógyulását.8 Dr. Strausz János egykori bíró maga is mondott ki halálos ítéletet. Véleménye szerint ez egy bíró számára nem okozhat lelkiismereti konfliktust, hiszen ez is csak egy olyan határozathozatal melyben valakit szabadságvesztésre ítél, a törvényt alkalmazza. Dr. Bárándy György védőügyvéd szerint a halálraítéltek kisebb része fogadta közömbösen a döntést. Megfigyelései alapján általában fél perc is eltelt mire az elítélt felfogta mit mondott az ítélethirdető. Volt aki elájult volt akinek potyogtak a könnyei és akadt olyan is akin semmi sem látszott.9 Az elítélt utolsó estéjét elkülönítve, az úgynevezett kisfogházban egy börtönőr társaságában töltötte. Itt még találkozhatott védőjével, sőt hozzátartozóival is. Beszélhettek ugyan, de tilos volt egymás megérintése, semmit sem adhattak át egymásnak, egyszóval tiltott volt a személyes búcsú. Az ítélet végrehajtására a kora reggeli órákban, titokban került sor.10 A filmbéli jelenetekben a halálra ítélt utolsó útján végig megy a börtön folyosón társai utána kiabálnak, ő is búcsút int

7

TORRENTE del Bosque:, Kínzások és kivégzések Magyarországon, „Emberséges” megtorlás a középkorban:

Az akasztás, Vagabund kiadó, Budapest, 2004. 27-34 o. 8 9

www.atv.hu/egyeb/20120721_p_laszlo_szerencses_ilyenek_voltak_a_magyar_kivegzesek, 2014.09.11. Drávucz Péter: Hajnali órán www.jm.bme.hu/old/9709/08.htm 2014.09.20.

10

http://www.atv.hu/egyeb/20120721_p_laszlo_szerencses_ilyenek_voltak_a_magyar_kivegzesek, 2014.09.11.

15

nekik. A valóság azonban egész mást volt. Hajnalban lezárták a börtönt, arról, hogy kivégzés történt a többi elítélt már csak másnap a rádióból értesült. Az utolsó útjára induló rabot egy őr vezette, kettő pedig kísérte. Amikor a vesztőhely közelébe értek, a két őr fokozatosan lemaradt, helyükre léptek a hóhér segédei. A kivégzésre zárt helyen ugyan, de nyilvánosság előtt került sor kötéllel vagy agyon lövetéssel. 11A kivégzésen kiküldött bírónak, ügyésznek, jegyzőkönyv

vezetőnek,

két

kirendelt

orvosnak,

a

büntetés-végrehajtási

intézet

parancsnokának vagy helyettesének, ítélet-végrehajtónak és a kivezényelt őrségnek kellett jelen lennie. A bíró a személyazonosság megállapítása után felolvasta a kegyelmi kérvény elutasítására vonatkozó döntést, majd az elítéltet átadta az ítélet-végrehajtónak, és utasítást adott a kivégzésre. Hazánkban az ítélet végrehajtás igencsak brutális módját alkalmazták. Két hóhérsegéd hátulról megragadta az elítéltet, megfordította, szembeállította a bitófával, a hóhér pedig elől összekötötte a két kezét. Aztán odavezették a zsámolyhoz, felléptették rá, háttal fordították az oszlopnak, amelyen vastag kötélhurok lógott. Ebbe lépett bele a halálba induló. Két bokáját összekötötték, miután a kötél végét alul csigába fűzték. Eközben a hóhér létrára állt, leakasztotta a cölöp tetején lévő kampóról az egy méternél is rövidebb kötelet, és a hurkot hátulról a kivégzendő nyakára helyezte. Ebben a pillanatban az egyik segéd az elítéltet combjánál fogva megemelte, a hóhér a kötéllel felfelé húzta, hogy a hurok felső végét a kampóba beakaszthassa, míg a másik segéd a zsámolyt tolta ki alóla. Amint a felső kampót elérte a kötél, a hóhér beakasztotta a végét, a testet pedig elengedték. A lógó ember nyakán megszorult a hurok, alulról pedig a korábban a bokára hurkolt kötéllel húzták felfelé a lábakat. Ráadásul a hóhér két kézzel leszorította a fejet, majd félrefordította, és a gerinc utolsó csigolyáját kiugrasztotta. Ha jól végezték a munkájukat az elítélt pár perc után halott volt. Az elítélt szívverését a jelenlévő orvos meghallgatta. Ha beállt a halál, leemelték a bitófáról, de felboncolni, eltemetni csak két órával később lehetett. Miután végrehajtották az ítéletet, a halottat jeltelen sírba temették, még a családnak sem adtak felvilágosítást, hogy hová, a holttestet sem adták ki nekik. A 1980-as éveken a család már rendelkezhetett a halott eltemetéséről, nevét is feltüntethették a fejfáján. Ezzel szemben Texasban ahol máig életben van a halálbüntetés, az ítélet-végrehajtásnak egy az ítélet-végrehajtókra nézve humánusabb módját alkalmazzák. Nincsenek hóhérok, csupán 11

http://www.atv.hu/egyeb/20120721_p_laszlo_szerencses_ilyenek_voltak_a_magyar_kivegzesek, 2014.09.11.

16

fegyőrök, akik részt vesznek a kivégzésekben. A halálra ítéltet egy műtőasztal-szerű padra szíjazzák, egy orvos infúziós csövet vezet a karjába, majd távozik. Egy másik férfi mikrofont tart az elítélt elé az utolsó szó jogán. A kivégző helyiséggel szomszédos szobába három fegyőr lép, akik nem látják az elítéltet és nem is tudják, ki a halálra ítélt. A helyiségben lévő színes gombokból valamennyien megnyomnak egyet-egyet, így az összes gomb együttes megnyomásával halált okozó folyadék kerül az elítélt szervezetébe az infúziós csövön keresztül. Mivel a folyadékok külön-külön nem halálosak, csak az elegyük az, az őrök úgy távoznak, hogy ők személy szerint nem öltek meg senkit.12 A hóhér a halálbüntetés és a kínvallatás intézményének központi alakja: a könyörtelen végrehajtó, ki valamennyi szakértelmét a megtorló hatalom rendelkezése szerint alkalmazta, tekintet nélkül a kezére adott áldozat nemére, korára, vélt vagy valós bűneire. Érzések nélkül való, bármely körülmények közepette rendíthetetlen és biztos kezű ember, kinek mestersége a halál és a kín. Érzéketlen a kiontott vérre és a halálsikolya, a csontok ropogására és az égett hús bűzére, céljától a közemberek számára megrázó hatású szenvedések sem tántoríthatták el: megfelelő javadalmazás esetén parancsra gyötört és gyilkolt. A hóhérmesterség mint rendes hivatás sokáig nem volt jelen Európában: a halálos ítéleteket a vádló személy, az elítélt valamely rokona, maga a bíró, találomra kiválasztott katonák illetve börtönőrök teljesítették. A halálbüntetés végrehajtása évszázadokon át esetlegesen zajlott, erre a feladatra senkit sem kértek fel, senkit sem szerződtettek, vagy akár köteleztek állandó jelleggel. A hivatásos hóhér alakja csak a 13. században bukkant fel, hogy hosszú évszázadokig legyen oly sokat emlegetett résztvevője az európai történelemnek. A hóhérmesterség megfelelő ismereteket kívánt, ezért a szerződéssel alkalmazott hóhérnak járatosnak kellett lennie a különböző kivégzési nemek és kínzások területén. Az ítéletvégrehajtó kizárólag szakember lehetett hiszen a halálos ítéletet csakis precízen, hibamentesen volt szabad véghez vinni, ezt várta el a törvényhozó és alkalmazó hatalom, ami a halálbüntetésnek minden másnál nagyobb elrettentő hatást tulajdonított. A hóhérnak mesterpróbát kellett tennie, amely során bizonyíthatta, hogy keze biztos, tudása pedig kifogásolhatatlan. A tanonc a próbára való felkészülés során rendszerint állatokon gyakorlatozott. A hóhérmesterség apáról fiúra szállt, a gyermek már élete korai szakaszában is elkísérhette apját és tanoncként támogathatta munkáját. A hóhér mesterség nemcsak 12

Drávucz Péter: Hajnali órán www.jm.bme.hu/old/9709/08.htm 2014.09.20.

17

tudásbeli de alkatbéli követelményeket is megkívánt. Az ítélet végrehajtójának bátorságra valamint megingathatatlan nyugalomra volt szüksége. Ha keze megremegett a sorsdöntő pillanatban, elvétette a csapást úgy megróhatták, fizetését nem adták ki sőt akár még el is bocsáthatták. Amennyiben a nép tetszését nem nyerte el a nyilvános kivégzés, úgy kövekkel dobálták meg az ítéletvégrehajtóját. A tisztességes jobbágyok, nemesek illetve városi polgárok kivetették maguk közül a hóhért. Soha semmilyen körülmények között nem érintkeztek vele és családjával. Ilyenképpen a hóhér leszármazottjai nem tanulhattak tisztességes mesterséget, a céhek sem fogadták őket tagjaik közé. Pozsony városának 1439. évi számadó könyve sorolja fel a hóhérokkal szemben támasztott kritériumokat. Kötelező volt számukra a sárga karszalag viselése, kardját csakis a jobb oldalán hordhatta, jószágot és piacra vitt árut nem érinthetett, templomban valamint kocsmában csak a számára kijelölt helyre ülhetett, egyházi házasságot nem köthetett, halála után nem illette egyházi temetés. A hóhérok gyermekei is csak egymás között házasodhattak, az így kialakult hóhérdinasztiák átadták egymásnak a szakma kulisszatitkait. Sőt előfordult még az is, hogy a gyengélkedő hóhér helyett lánya hajtotta végre az ítéletet. Nem szabad azonban arról sem elfeledkeznünk, hogy a hóhérok gyógyító tevékenységet is végeztek. Munkájából adódóan a hóhérmester legalább olyan jól értett az anatómiához mint a korabeli sebészorvosok. Értett a betegségek kezeléséhez, a fájdalom csillapításához valamint a sérülések ellátásához. A magyarországi hóhérmesterség már csak történelmi emlék, ám a keleti országokban még ma is élnek és dolgoznak olyan hivatásos hóhérok, akik eredeti formájában gyakorolják a mesterséget és olyan ősi büntetéseket hajtanak végre mint a lefejezés vagy a kézlevágás. Az Okaz című arab újság interjút készített Szaud – Arábia főhóhérjával, Mohamed Said Al – Beshivel, ki számos érdekességet árult el önként választott hivatásáról, ezáltal engedve betekintést a rettegett hivatás kisebb kulisszatitkaiba. Al – Beshi „nagyon büszke rá, hogy Isten dolgát teszi”, és bevallása szerint „nem probléma, egy nap hány lefejezést kell végrehajtani, lehet „négy vagy akár tíz, amíg Isten akaratát hajtja végre, nem számít, hány embert végez ki.” A hóhérmester nyugodtan, magabiztosan végzi munkáját, mindössze az első nyilvános kivégzés végrehajtása előtt izgult, ám bakói szerepkörben történt debütálása kifogástalanra sikeredett: „egy csapással elvágtam az elítélt nyakát, a feje métereket gurult.”

18

Az elítéltek utolsó perceiről nemkülönben beszámolt Mohamed Said Al – Beshi: „Amikor az áldozatok a kivégzőhelyhez érnek, már megadják magukat a halálnak, habár azért még reménykednek, hogy az utolsó percben megbocsátanak nekik. Az elítélteknek a vérpadnál elszáll minden ereje. Ott felolvasom a kivégzési szabályt majd a jel után levágom a fejét.” 13 Pradlik György, az utolsó magyar hóhér vallomását a Magyar Televízió Egyes csatornáján 2009 –ben sugárzott Múlt – kor című műsor adásából ismerhetjük meg. Eredetileg börtönőrnek jelentkezett, kollégája halálával örökölte meg az ítélet végrehajtását. A csapatba javaslat útján kerülhetett, parancsnoka kérte fel, melyet ő azon nyomban el is fogadott, hiszen kitüntetettnek érezte magát. Egyikőjüket sem a bosszúvágy vezérelte, feladatként tekintettek a kivégzésre, melyet parancsra kellett végre hajtani. Pradlik György 12 éven keresztül volt hóhér másodállásban, 1976-ban újság hirdetés útján jelentkezett a büntetés – végrehajtási intézethez, ahol eleinte a rabok őrzése volt a feladata. Azt hogy ezentúl milyen plusz feladata volt akkoriban, még a mai napig sem mondta el gyermekeinek. Az első általa végrehajtott akasztás nagy stresszt jelentett számára, az azt megelőző éjszakán nem is aludt, mert jól akarta véghez vinni. Az ítélet végrehajtás előtt minden kollégája feszült volt ezt alkohollal oldották. A 70-es, 80-as években két segédjével együtt járták az országot Vácon, Győrben és a Szegedi Csillag börtönben is ő hajtotta végre a halálos ítéleteket. A Magyarországon 1988 júliusában végrehajtott utolsó akasztás is az ő segédletével zajlott le. Ha létezne még halálbüntetés minden további nélkül ma is végrehajtaná. Vallásos családban él, istenfélő ember, de véleménye szerint vannak olyan kegyetlen bűnök melyeket még Isten sem tud megbocsájtani, aki bűnt követett el az bűnhődjön.

13

TORRENTE del Bosque: Kínzások és kivégzések Magyarországon, Az Ítéletvégrehajtó: A hóhérmesterség és

annak művelői,Vagabund kiadó, Budapest, 2004. 62-75 o.

19

IV.

Halálbüntetés a vallás tükrében

Akár hiszünk abban, hogy a legfelsőbb hatalom Isten, akár nem, felmerül a kérdés, hogy Isten aki jó és igazságos, tanaiból pedig alapvető erkölcsi értékeink erednek, hogyan vélekedik a halálbüntetésről. Ezt persze egyértelműen nem tudhatjuk meg, de azt igen mit írnak elő ezzel kapcsolatban az egyes világvallások. Kereszténység A legkorábbi keresztény közösségek életét és az általuk áthagyományozott tanításokat a Biblia Újszövetségének nevezett része tartalmazza. Ebben Jézus teljes erőszakmentességet tükröző tanítása egyértelmű. Kritikával illeti a szemet szemért, fogat fogért törvényt, és helyette azt hirdeti, hogy még ellenségeinket is szeretnünk kell. Így ír erről a biblia: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! … Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért.”14 A keresztény tanítás halálbüntetésre vonatkozó pozitív hozzáállása csak akkor kezdődött, amikor a közösség társadalmi és politikai státusa gyökeresen megváltozott.

Egyházi tanfejlődés A katolikus egyházi tanítóhivatal a II. vatikáni zsinat előtti időben egyetlen normatív nyilatkozatában elismeri az állam jogát arra nézve, hogy halálbüntetést alkalmazzon. A tanítóhivatal eme nyilatkozata III. Ince pápától eredeztethető aki elismerte a világi hatalomra nézve, hogy végrehajtható vérítélet halálos bűn elkövetése nélkül, akkor ha a büntetés végrehajtása nem gyűlölet, hanem bírói ítélet alapján történik, nem felelőtlenül hanem megfontolva.

14

Máté 5, 38-39; 43-45

20

Konstantin (664-715) előtti egyházatyák a halálbüntetést inkább ellenezték. A konstantini fordulatot követően azonban az egyház egészen más társadalmi és politikai pozícióba került, teológusai a császárságot isteni eszköznek tekintették, Isten országának megvalósítására. Ennek hatására, a halálbüntetés témája az állami etika egyik elemévé vált. Szent Ágoston De civitate Dei című művében jóváhagyja, hogy az állam a gonosztevőket kivégezze. Művével azt képviseli, hogy a világi hatalomnak kötelessége segítenie az egyház eretnekekkel szembeni küzdelmét. Aquinói Szent Tamás (1222-1274) a középkor skolasztikus teológusa szerint a közjó magasabb rendű mint az egyén java. Annak érdekében, hogy a közjót megőrizzük az egyéni javakból akár el is vehetünk. Erre egy példát említ, miszerint ha néhány pestises beteg veszélyezteti a közjót úgy azok halála megengedhető, ekkor az állam mint végrehajtó jogszerűen cselekszik az állam békéje érdekében. Eme eszmefuttatása a Summa Theologica című művében jelenik meg, melyben a halálbüntetés problematikáját taglalja. Véleménye alapján a közhatalom végrehajthatja a halálbüntetést ám egy egyházi személy (pap) nem. A pap feladata az oltár, az Új Szövetség szolgálata, nem foglalkozhat világi természetű ügyekkel, távol kell maradnia ezektől.15 A reformáció pezsdítően hatott az újkor teológiájára. Luther Márton (1483-1546) német teológus (reformáció atyja) szerint a világi és az egyházi területet el kell választani, ez a halálbüntetéssel kapcsolatos szemléletének alapja. Kizárja, hogy a vallásnak szerepe legyen az állam életében, különös tekintettel az inkvizícióra, amikor is az egyház belső ellenségeit (eretnekek), az állam hatalmával végzik ki. Helyesnek tartja azonban a halálbüntetést számos bűnre kiterjedően.

15

AQUINÓI SZENT Tamás: Summa Theologica II-II., 64, kn., hn., 1269. 3-4 o.

21

Katekizmus A katolikus egyház tanítása ma a halálbüntetés ellen foglal állást, azonban nem vitatja az államok jogát arra vonatkozóan, hogy a halálbüntetést végső megoldásként alkalmazzák. Így rendelkezik erről a Katolikus Egyház Katekizmusa: „Az Egyház hagyományos tanítása - a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben amikor ez az egyetlen jártható út az

emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval

szemben. Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak, és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával. Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul.”16 Ebből kitűnik, hogy a katolikus egyház a halálbüntetést olyan eszköznek tekinti melyet végső esetben és rendkívül szigorú feltételek mellett szabad alkalmazni. Nem vitatja el az állam jogát arra, hogy halálbüntetést szabjon ki, de arra reflektál, hogy ez egyre kevésbé szükséges, tekintettel arra, hogy más módja is van annak ha a közösséget meg kívánja óvni a veszélyt jelentő emberektől. II. János Pál pápa Evangelium vitae című enciklikájában így fejezi ki reményét a társadalom halálbüntetéssel szemben érzett idegenkedése iránt: „A reményég jelei közé számítandó a közvélemény széles rétegeinek növekvő érzékenysége, amely egyre inkább szembehelyezkedik azzal, hogy a háború legyen a népek közötti konfliktusok megoldásának eszköze, és helyette erőszakmentes megoldásokat keres a fegyveres támadások leszerelésére. Ugyanide tartozik a közvélemény terjedő idegenkedése a halálbüntetéssel, a társadalmi „önvédelemmel” szemben, tekintettel azokra a lehetőségekre, melyekkel a modern társadalom rendelkezik, hogy a bűntényeket az elkövetők épségének veszélyeztetése nélkül hatékony eszközökkel megakadályozza, és így nem fosztja meg őket attól a lehetőségtől, hogy visszanyerjék becsületüket.”17

16

Katolikus Egyház Katekizmusa III. rész, II. fejezet 2267. §

17

II. JÁNOS Pál pápa: Evangelium vitae, 1995. 27. bekezdés

22

Az enciklika hatásának tudható be, hogy az Európai Parlament kérte az Egyesült Államokat, hogy töröljék el a halálbüntetést. Az 1999. májusi ülésén a strasbourgi parlament javasolta, hogy a kivégzésekkel kapcsolatos egyetemes moratórium kérése legyen tárgya az ENSZ közgyűlésnek, ez azonban számos tagállam erős ellenállása miatt nem valósult meg. II. János Pál pápa 1999-es amerikai útján a guadalupei székesegyházban tartott beszédében előadta, hogy elérkezett az idő arra, hogy a kontinensen egyszer és mindenkorra véget vessenek az élet elleni mindennemű támadásnak. Giovanni Lajolo bíboros az ENSZ előtt mondott 2006-os beszédében az alapvető emberi jogok három pontjára tér ki, hangsúlyozván, hogy ezeket a katolikus egyház is támogatja. A vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság pontjai előtt elsőként az élethez való jogot emelte ki. A katolikus egyház sokáig ellenezte, sokak szerint elodázta a modernitást, az emberi jogok elismerését. Ennek a korszaknak a XX. század közepétől egyértelműen vége szakadt, s a háború utáni új paradigma kialakításánál és képviselésénél részben a folyamatokat aktívan követve, részben azokat kezdeményezve jelent volt és van máig.18

Buddhizmus Farkas Pál buddhista tanító szerint nincs olyan eset amikor indokolt volna a halálbüntetés. A válaszhoz a karma törvényének a Buddha tanítása szerinti értelmezését kell ismerni, mely szerint a karma, ami nem más, mint szándékos tett, feltétlenül meghozza gyümölcsét, és az eredmény éppen olyan minőségű lesz, mint a tett. Tehát ahogyan a magyar közmondás mondja, Ki mint vet úgy arat. Aki öl, vagy másokat ölésre buzdít, nem kerülheti ki a következményeket, bár meglehet, hogy a tett és az eredmény között hosszabb idő telik el. A szerzetesek fegyelmi szabályzata nagyon pontosan írja le az emberi élet elvételének kritériumait: A gyilkosság tárgya egy emberi lény, beleértve a magzatot is, közvetlenül a fogantatástól egészen a halál pillanatáig. Ennek az emberi lénynek tudatosan, szándékosan és tervszerűen akarni a halálát, tisztán észlelve, hogy a személy egy emberi lény. Elpusztítására célszerű erőfeszítést tenni, melynek eredménye halál. A Középhosszú beszédek gyűjteményének 61. szútrájában a Buddha bármilyen rossztett tiltását mindenki számára közérthetően így fogalmazta meg: akár testi, akár szóbeli, akár tudati tettet hajtunk vége, mindig mérlegeljük, a cselekedet, melyet meg kívánok tenni, saját vagy mások szenvedéséhez vagy valamennyiünkéhez vezet – e, eredménye pedig fájdalmas –

18

Máté–Tóth András: Az a véres isten nincsen http://magyarnarancs.hu/publicisztika/az-a-veres-isten-nincsen-

81317, 2015.02.10.

23

e? Ha igen a jövőben nem szabad megtennünk, a jelenben nem szabad folytatnunk, ha pedig megtettük, meg kell bánnunk, és megfogadnunk, hogy tartózkodunk tőle a továbbiakban. A világi buddhistákra érvényes öt fogadalom az élet megóvásának intelmével kezdődik: megfogadom, hogy tartózkodom élőlények pusztításától. Ez pedig az élet igenlése!19

Judaizmus Radnóti Zoltán rabbi szerint, hogy a témát megfelelő módon tudjuk tárgyalni, tudnunk kell, hogy a zsidóság alapvető törvénykönyvének a Tórának két szintje van: az Írott Tan (Mózes 5 könyve) és a Szóbeli Tan (pl.: Talmud) Tény, hogy a Tórában a halálbüntetés kiszabásának lehetősége több helyen és több módon is előfordul – ám csak a Talmud részletezi ennek milyenségét és hogyanságát. Olyannyira, hogy a szóbeli hagyomány megértése nélkül lehetetlen megérteni magukat a tórai törvényeket is. A bűn és a büntetés definíciója Mózestől indulva a középkori kodifikátorokig lényeges változásokon ment keresztül. A Tórában szereplő halálos vétkek nagy része ma már nem releváns. Ilyen például a halott idézés, jóslás, vérfertőzés, fajtalankodás, házasságtörés, szülők bántalmazása, Istenkáromlás, bálványimádás, gyermekáldozás, hamis prófétálás, prostitúció, szombati munka stb. A kommentárirodalom egyik érdekes újítása, hogy a rabbik adtak egy másodlagos értelmet is a „halálos ítéletnek”, illetve a „kiirtás” büntetésnek: Istenre bízzák a büntetést és a végrehajtását. Azaz ezeket kivonták a világi bíróság köréből, mondván, hogy az pl.: Örökkévaló küld majd a vétkesre valamilyen betegséget. Ez a rabbinikus interpretáció közvetve már arra utal, hogy a bölcsek halálbüntetés tényleges megszüntetésére törekedtek, ám a Tórát nem írhatták felül, de párhuzamosan a Talmud bölcsei különböző jogi szabályzásokkal (pl. tanúk kikérdezésének bonyolultsága) szinte lehetetlenné tették, hogy bárkit is halálra lehessen ítélni. A rabbik fokozatosan hátrálnak ki a halálos ítéletek és annak felelőssége alól, hogy ne adj’ Isten, egy ártatlant ítéljenek el. Maga a Talmud is mondja, hogy ha egy bíróság (amely egyébként 23 tagú volt), hét esztendő alatt hozott egy halálos ítéletet, akkor véreskezű bíróságnak nevezték őket. Láthatjuk, hogy a vallásjog - a Tórai alapokról kiindulva - odáig jutott, hogy határozottan a halálbüntetés ellen lép fel, hiszen a tórai büntetések célja nem más, mint elijeszteni a vétkeseket a bűnismétléstől, és ez által megakadályozni a további vétkek elkövetését.

19

Farkas Pál: Buddhizmus http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/03/21/az-itelet-halal/, 2015.02.16.

24

Végül pedig fontos megjegyezni, hogy a modernkori Izrael állam jogrendszerében továbbra is megtalálható a halálbüntetés lehetősége, de mindeddig csak egyszer, - 1962-ben - Adolf Eichmann esetében alkalmazták.20 Iszlám Sulok Zoltán Szabolcs muszlim hitoktató felvázolja, hogy a Saria (iszlám vallásjog) fő célja a következő öt dolog védelme: 1. élet, 2. értelem, 3. vallás, 4. vagyon és 5. leszármazás. E védelem minden emberre kiterjed, származásától vagy vallásától függetlenül, s minden embernek egyéni és kollektív kötelessége e dolgok tiszteletben tartása, védelme, helyreállítása és/vagy kiegyenlítése. Ennek alapján a Saria kiemelten foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor valaki gondatlanságból vagy szándékosan sérelmet okoz embertársainak vagy romlást okoz a földön az öt említett dolog valamelyikében. Ha az elkövetett sérelem szándékos, visszafordíthatatlan, nem állítható helyre, akkor következik a kiegyenlítés törvénye, ami minősített bűntettek (gyilkosság, nemi erőszak, útonállás) esetén halálbüntetés kiszabása is lehet. Erről azt mondja Isten a Koránban: „S a kiegyenlítés törvényében élet van számotokra, ó értelemmel bírók, hátha istenfélők lesztek.”21 A kiegyenlítésben a megtorlás mellett elrettentés is van, ami a társadalom becsületes és az emberi együttélés szabályait tiszteletben tartó többsége számára biztonságot és védelmet jelent. Mindazonáltal az iszlámban tilos az önbíráskodás. Minden büntetést csak bíróság szabhat ki a megfelelő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ahol az irányelv az igazság kiderítése, hiszen a Korán írása szerint Allah nem akarja, hogy bármely teremtményével igazságtalanság történjék. Ezért, ha a bírósági eljárás során bármiféle kétség merül fel a vádlott bűnösségét illetően, nem lehet ítéletet hozni vagy a korábban meghozott ítéletet nem szabad végrehajtani, hiszen egy ártatlan ember megbüntetése szintén visszafordíthatatlan következményekkel járhat.22

20

Radnóti Zoltán: Judaizmus http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/03/21/az-itelet-halal/, 2015.02.16.

21

Korán 2:179

22

Sulok Zoltán Szabolcs: Iszlám http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/03/21/az-itelet-halal/, 2015.02.16.

25

Hindu/vaisnava (Krisna) Tornóczky Gusztáv József Krisna hívő/oktató elmondása alapján a hinduizmus vallása a védikus szentírásokon alapul, ezen írások egy része az emberi társadalom életével kapcsolatos elveket – beleértve a mai kor szerint értendő polgári pereket és büntetőjogi eljárásokat – tárgyalja. Ezen írások közül a legfontosabb a Manu – szamhitá. A mű nagy része az emberek egymással való helyes viszonyulásával foglalkozik, kisebb része a konfliktuskezeléssel és büntetésekkel. A halálbüntetés ítélete megengedett volt a társadalom azon tagjaival szemben, akik agresszornak számítanak. Agresszornak számított, ha valaki halálos fegyverrel támadott embertársára, felgyújtotta a másik házát, más feleségével becstelen volt és még több más eset. A társadalmi igazságszolgáltatásra/bíráskodásra vonatkozó szentírások tehát bizonyos esetekben előírják a halálbüntetést a társadalom rendjének fenntartása és a békés polgárok védelme érdekében. A hindu lelkiséget hangsúlyozó írások ugyanakkor türelemre, kegyelemre és megbocsátásra ösztönzik a hívőt, ezért a társadalmi gyakorlattól eltérően a bűnösöket is igyekeznek ezek az írások a „jó útra” téríteni az Istennel és embertársainkkal való kiengesztelődés jámbor cselekedetek végzésére ösztönzés által. Erre egy példa a Srímad Bhágavatam 1. énekében található, ahol egy gyermekgyilkos életét kímélik meg méltányossági alapon, mert a megölt gyermekek vallásos édesanyja kéri a bírákat, hogy ne öljék meg gyermekei gyilkosát, mert nem akarja, hogy úgy szenvedjen a bűnös édesanyja, ahogy ő most gyermekei elvesztését gyászolva. Mindez Krisna jelenlétében történt, aki jóváhagyta a halálos ítélet enyhítését – így az elkövető más büntetést kapott.23

23

Rába Géza: Az ítélet halál? http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/03/21/az-itelet-halal/, 2015.02.16.

26

V.

Pro és kontra halálbüntetés, érvek, ellenérvek

Gyakorlati jelentőségre a halálbüntetést megkérdőjelező nézetek a középkor végén, az újkor elején jutottak, amikor a felvilágosodás korának gondolkodói az állampolgár és az állam, az egyén és a politikai hatalom viszonyának kérdését állították vizsgálódásuk középpontjába. Így vetődik fel az a kérdés, hogy miből ered az állam politikai hatalma állampolgárai felett és hol vannak ennek a hatalomnak a határai. A halálbüntetést illetően pedig az, hogy végső soron mi jogosítja fel az államhatalmat ara, hogy az állampolgárait halálbüntetéssel sújtsa, pontosabban: mi a halálbüntetés jogalapja és célja. Mindazok akik etikai, filozófiai vagy politikai megfontolások alapján nem csupán megkérdőjelezték, de el is utasították az állam korlátlan jogát arra, hogy állampolgárai életével

is

rendelkezzen,

egyben

tagadták

a

halálbüntetés

jogosságát,

erkölcsi

megalapozottságát. Ez a vita már a XVIII. század végén túllépte a filozófia határait, és közvetlen befolyásolta és napjainkban is befolyásolja a büntető törvényhozást a halálbüntetés létjogosultságát, illetve alkalmazásának terjedelmét illetően. A vita középpontjában tulajdonképpen egy etikai kérdés áll: igazolható e az állam joga arra, hogy állampolgárát életétől megfossza vagy sem? Az összes többi érv és ellenérv pedig e sajátos büntetési nem hatékonyságának, célszerűségének utilitarista (haszonelvű) szempontú megítélésben áll szemben egymással. A halálbüntetés védelmezői elsősorban arra hivatkoznak, hogy súlyos bűncselekmények elkövetőivel szemben ez az egyetlen igazságos büntetés. Igazukat abban látják, hogy a több ezer éves valláserkölcsi parancsok is ezen az alapon nyugszanak. Az ószövetségi iratok kimondják: „életet életért, szemet szemért, fogat fogért”. Kétségtelen, hogy ennek az elvnek régi hagyományai vannak, amelyek beivódtak a társadalom gondolkodásába. Marx így bírálja Kant és Hegel „szemet szemért” elvét: „… nagyon nehéz, sőt éppenséggel lehetetlen is volna bármely elvet felállítani, amelyre a civilizációjával büszkélkedő társadalomban a halálbüntetés jogosságát alapítani lehetne.” Kant és Hegel

elmélete a halálbüntetés a

halálbüntetés igazságosságáról „… csupán metafizikus kifejezése a régi jus talionisnak, szemet szemért, fogat fogért, vért vérért… Miféle társadalom vajon az, amely a saját védelmére nem talál jobb eszközt, mint a hóhért, és amely saját brutalitását …örök törvénynek nyilvánítja?” A büntetőjog története és a bűnügyi tudományok mai felfogása azt mutatja, hogy a jus talionis (megtorlás joga) elvét a történelem régen túlhaladta. Nincs ma a világon olyan modern jogrendszer, amely ezt követné. A jus talionis elvét Európában 27

felváltotta – legalábbis törvényhozás szintjén – a bűnözés megelőzésének elvére alapozott humánus és racionális büntető politika. Jog az emberi méltósághoz Az abolicionisták elvi érve szerint, az államnak nincs joga állampolgárait életüktől megfosztani, az államnak nincs joga elpusztítani az emberi életet. Az emberi élet megismételhetetlen, egyedi, olyan érték, amely nem mérhető semmiféle más értékhez, nem áldozható fel semmiféle abszolút eszme vagy kollektív érdek oltárán. Amíg korábban ezt a tételt valláserkölcsi érvekkel támasztották alá, napjainkban a tételt az emberi jogok tiszteletével, állami elismerésével hozzák összefüggésbe. Akárhogy közelítjük meg az emberi élet értékét, akár az etikai, akár az emberi jogok oldaláról, a végeredmény az, hogy a halálbüntetés etikailag nem igazolható. Emellett régi történelmi tapasztalat, hogy a halálbüntetés nem hogy erősítené az erkölcsi rendbe, értékekbe vetett hitet, hanem hatása egyenesen azzal ellentétes. A halálbüntetés törvényi lehetősége már önmagában is aláássa az emberi élet egyetemes értékét. Alkalmazás pedig rombolja a közerkölcsöt, durvítja, brutalizálja az emberi viszonyokat. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja, hogy az egyént a méltóságtól megfosszák. Az emberi méltóságtól való megfosztás csak az élet elvételével történhet, ezzel az élet is és a méltóság is végérvényesen megszűnik. Ebből kiindulva az élethez, méltósághoz való jog alapvetően különbözik minden más jogtól. Osztatlan, az ember egészét érinti, míg minden más jog elvont szerepeket, részterületeket szabályoz. A többi jog korlátozható, majd helyreállítható, ám az élethez való jog nem ilyen. A halálbüntetés önkényes, mert az élethez és méltósághoz való jog sajátossága folytán korlátozhatatlan.24 A halálbüntetés híveinek fő érve, hogy a halálbüntetés társadalmilag hasznos. Arra hivatkoznak, hogy a bűnözés általános megelőzése – a büntetés generális prevenciós célkitűzése – szempontjából a halálbüntetés nélkülözhetetlen, hatékony büntetési eszköz. Másképpen fogalmazva: a halálbüntetésnek elrettentő, visszatartó hatást tulajdonítanak a bűnözés egészét, különösen pedig a súlyos élet elleni bűncselekményeket illetően. Ezt a hatást azonban tudományos pontossággal a korunkban rendelkezésre álló tudományos eszközökkel még sehol sem sikerült kimutatni. Az ellenkezőjét azonban igen. Hangsúlyozni kell, hogy a bűnözés egészére nem az egyes büntetéseknek lehet ilyen elrettentő, visszatartó hatásuk, 24

23/1990 AB határozat

28

hanem mindenekelőtt a közrend és jogvédő apparátusok működésének, nem is beszélve a népesség erkölcsi, kulturális színvonaláról, a jogkörvető magatartás kiváltó társadalmi mechanizmusok működéséről. A hazai statisztikák meggyőzően mutatják, hogy a súlyos élet elleni bűnözés szintje és számszerűsége lényegében évtizedek óta változatlan. Jogállamra hivatkozás A halálbüntetés hívei érvelnek azzal is, hogy amikor a büntetőpolitika humanizmusáról beszélünk, a humanizmust ne az elkövetőre tekintettel értelmezzük, hanem a sértett szempontjából. Amikor az elkövető nem volt humánus a sértetthez – utalnak a különösen kegyetlen szadisztikus jellegű emberölésekre, gyermekgyilkosságokra stb. – akkor a társadalom sem lehet humánus az elkövetőhöz. A társadalom akkor humánus, ha a halálos ítélettel elégtételt szolgáltat a sértett hozzátartozóinak és ezzel hozzájárul a köznyugalom helyreállításához. Ez az érvelés lényegében a jus talionis elvnek, még inkább a bosszú és a megtorlás igényének kifejezője, amely a közvélemény érzelmi szférájára ható érvelési módjával alkalmas a közvélemény manipulálására is. Hangoztatása széles körű a közvéleményben és részben a közrend és jogvédelmi apparátusokban, de sem elvi, sem gyakorlati téren nem mond többet, mint az első pontban elemzett és cáfolt felfogás. Dr. Zlinszky János alkotmánybíró véleményében elmondja, hogy a jog sem biztosíthat végtelen életet, célja, hogy az egyén a többi egyén sérelme nélkül teljesítse ki életét, méltóságát. Amennyiben az egyik ember szabad döntése egy másik ember életébe, méltóságába ütközik, az állam kötelezettsége, hogy a megtámadottnak segítséget nyújtson. Az állam a büntetőhatalma által biztosítja az egyén biztonságát. A halálbüntetés általános visszatartó hatása ma már nem igazolható, akkor lenne az, ha a bűnös a büntetésre biztosan számíthatna. Ez már csak azért sem lehetséges, mert az elkövetők nagy része indulattól elferdült hajlam hatására cselekszik. A halálbüntetés valóban kizárja a bűnismétlés veszélyét, ám a társadalom ekkor is kitermeli a gyilkos hajlamú embereket. A halálbüntetés fenntartása káros, mert leplezi a valóban szükséges állami akciók elmaradását.25

25

23/1990 AB határozat

29

Alkalmatlanság érve Az előbbi érvekkel szoros összefüggésben hozzák fel a halálbüntetés hívei azt az érvet is, hogy súlyos bűncselekmények jelentkezése esetén – és itt utalnak a növekvő súlyos élet elleni bűnözésre is – csak a halálbüntetés szolgálhatja kielégítően a társadalom védelmét, biztonságát, mert szökés vagy az elítélt szabadulása esetén az elkövető ismét súlyos bűncselekményeket, netán ismét szándékos emberölést követhet el. Ez az érv helytállónak tűnik, ha nem vizsgáljuk a valóság fényében. A mai börtönépítészeti, biztonságtechnikai megoldások mellett a büntetés – végrehajtási intézetek biztonságos őrzése nem probléma. Az utóbbi évtizedek adatai azt mutatják, hogy a büntetés – végrehajtási intézetekből történő szökési kísérletek száma elenyésző, a sikeres szökések száma még kisebb, csak ezrelékben mérhetők. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az utóbbi évek nagy port felvert eseményei (szegedi börtönben történt emberölési ügyek, debreceni börtönből tússzedési akcióval párosult kitörési kísérlet) az elkövetők nem élet elleni bűncselekmények miatt hosszú időtartamra elítéltek voltak. Kétségtelen, hogy ilyen jelenségekkel a jövőben is lehet számolni. Ezek természetes kísérőjelenségei a börtönéletnek és még inkább kritikáját jelentik az adott intézetben létező viszonyoknak és légkörnek, de ezt a problémát nem szabad összekapcsolni a halálbüntetés kérdésével. Hasznossági érv Meg kell említeni a halálbüntetés híveinek azt a gyakran ki nem mondott – mert valóban szégyellni való – érvét is, hogy a halálbüntetés olcsóbb mint a helyébe lépő hosszan tartó szabadságvesztés. Erre röviden csak azt lehet válaszolni, hogy egy civilizációjára, kultúrájára, szociális törekvéseire büszke társadalom nem pusztítja el sem az öregeket, a gyógyíthatatlan betegeket, sem a deviáns vagy egyenesen társadalom ellenes egyedeket azon az alapon, hogy életben tartásuk a társadalomra anyagi terheket ró, hogy életük többe kerül mint haláluk. Ez lehetett a hitleri fasizmus koncepciója és gyakorlata, de nem lehet célkitűzés és gyakorlat a mai Európában. Érvelés a tévedés lehetőségével Senki sem vitatja, hogy a halálbüntetés, szemben minden más büntetési nemmel – szabadságvesztés, pénzbüntetés – jóvátehetetlen, mert visszafordíthatatlan büntetés. Az e körben elkövetett hibák: bírói tévedések, függetlenül azok jellegétől, tudatosságától, jóvátehetetlenek. A halálbüntetés hívei mindezt elismerik, s azzal érvelnek, hogy ha a bírói hibák a múltban előfordulhattak, ez a mai jogrendszerben kizárt, miután olyan jogi 30

biztosítékok épületek be a büntető eljárásba – a fellebbezés lehetősége, a halálos ítéletek kötelező felülvizsgálatának elve, kegyelmezési eljárás stb. – amelyek kizárják a bírói tévedés lehetőségét. Mind a nemzetközi gyakorlat, mint a hazai tapasztalatok ellentmondanak ennek az állításnak. Anélkül, hogy részletesen elemeznénk a magyar büntetőeljárás – jog intézményeit, könnyen belátható, hogy bármely fejlett büntetőeljárás, bármely fejlett garanciarendszer mellett sem lehet a bíróság tévedhetetlen, mert a bírói megismerés objektív és szubjektív feltételei és eszközei óhatatlanul korlátozottak. Egyszerűbben kifejezve: a bíróság ugyanúgy nem tévedhetetlen, mint bármely más emberi intézmény. Ebből pedig egy következtetés vonható le: nem szabad a jogrendszernek megengedni, hogy a bíróság jóvátehetetlen hibát kövessen el. A nemzetközi abolicionista irodalom már régóta hangoztatja, hogy a halálbüntetés fenntartása bizonytalanná teszi az igazságszolgáltatás működését. Nyugat – Európában ez abban nyilvánult meg, hogy a bíróságok a halálbüntetéstől való idegenkedés miatt, vagy mert nem hitték elrettentő, visszatartó hatásában, általában tartózkodtak az ilyen büntetés kiszabásától. Az is általános tapasztalat, hogy ott, ahol születtek halálos ítéletek, a bíróságok ezt általában abban a feltételezésben tették, hogy az államfő élni fog kegyelmezési jogával. Számos esetben olvashatjuk a halálbüntetést kiszabó ítélet indoklásában azt az érvet, hogy a társadalom védelmének csak ez a büntetés felel meg, mert az elkövető eddigi életútjából feltehető, hogy esetleges szabadulása esetén újabb bűncselekményeket követne el, vagy mert az elkövető más büntetési eszközökkel nem javítható stb. A bíróságok tehát prognosztikus ítéletet hoznak az elkövető jövőbeni várható magatartásáról és erre tekintettel szabják ki a halálbüntetést. Igaz, a prognosztikus ítéletnek meg van a létjogosultsága a társadalmi élet különböző síkjain, de csakis statisztikai sokaságok összefüggései tekintetében. A világon sehol sem ismertek azok a tudományos módszerek, amelyekkel az egyén jövőbeni magatartása konkrét cselekményei előre láthatóak, meghatározhatóak lennének. Bíróságaink a halálos ítéletek vonatkozásában gyakran hivatkoznak a törvényben a büntetési célok között meghatározott generális prevenció elvére, azaz büntetés általános visszatartó hatására. Amellett, hogy egyetlen bíróság sincs abban a helyzetben, hogy meggyőződjön az általa kiszabott büntetés ilyen hatásáról, láttuk az előzőekben, hogy ténylegesen ilyen hatás nem létezik. Akárhogy is vizsgáljuk tehát a bíróságok szelekciós szempontjait, azt tapasztalhatjuk, hogy azok az elvi kritikák nem állják ki, mert bizonytalan talajon állnak, bizonytalanná teszik az igazságszolgáltatás egészét.

31

Az eddig kifejtettek alapján végkövetkeztetésünk csak az lehet, hogy a halálbüntetés mint a jus talionis ősrégi elvének maradványa etikailag nem igazolható, összeférhetetlen az emberi jogokkal, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan, a legsúlyosabb bűnözés formák – hazánkban elsősorban súlyos élet elleni bűnözés – visszaszorítására alkalmatlan, célszerűtlen büntetési eszköz. Egy demokratikus jogállamban a halálbüntetés nem lehet a politikai ellenzék elnyomásának eszköze, ugyanúgy ahogy egy racionális és humánus büntetőpolitikára alapozott büntetési rendszerben a halálbüntetésnek nem lehet helye. A halálbüntetés helyett a társadalom védelmét bármely bűncselekmény vonatkozásában az életfogytig tartó vagy hosszú tartamú 20 vagy 25 éves szabadságvesztés kielégítően szolgálja.26

26

Dr. HORVÁTH Tibor: A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon dokumentumgyűjtemény,

Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 1991. 46-56 o.

32

VI.

Létezhet rosszabb a halálnál? Avagy mit jelent a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés

Az elkövetkezendő részben a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést (TÉSZ) szeretném bemutatni, mely tulajdonképpen a halálbüntetés eltörlése után azt hivatott helyettesíteni. S hogy miért lehet rosszabb a halálnál? Arra a választ az alábbi idézet adja meg: „Elnök Úr! Belefáradtunk abba, hogy minden nap egy kicsit meghalunk. Úgy döntöttünk, egyszer halunk csak meg, és arra kérjük: életfogytiglani börtönbüntetésünket változtassák át halálbüntetéssé. Az életfogytiglani börtön istentelen találmány, olyan kegyetlenség, amely túlmegy minden képzeleten. Ez apró kortyokban fogyasztott halált jelent. Győzelem a halál felett, mert még a halálnál is erősebb.”27 Mit jelent a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés? „… ezért a vádlottat a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéli, s egyben kimondja: büntetéséből feltételes szabadságra nem bocsátható.” Ha ez a mondat elhangzik egy magyar bírósági teremben, a vádlott pontosan tudja: őt már csak a halál szabadítja meg rabságától. A halálig tartó fegyház mint büntetési nem Magyarországon a rendszerváltozáskor eltörölt halálbüntetést váltotta, s tényleges életfogytiglani szabadságvesztésként írta be magát a magyar köznyelvbe. A kilencvenes évek elején mind brutálisabbá váló bűncselekmények hatására a közvélemény szinte kikényszerítette: emeljenek be a Büntető törvénykönyvbe egy olyan paragrafust, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a legveszedelmesebb bűnözőket örökre elzárják a szabad világtól. Ez 1993-ben meg is történt, de éveken át csak akkor mondhattak ki ilyen ítéletet a bírák, ha a vádlottat korábban már egyszer életfogytiglannal büntették, s szabadulása után ismét életfogytiglannal is sújtható bűncselekményben találták vétkesnek. Ám 1999 márciusa óta a tényleges életfogytiglanra ítélhető akkor is bűnösnek talált, ha korábban büntetlen előéletű volt.28

27

olasz életfogytiglani szabadságvesztésüket töltő rabok levele Giorgio Napolitano köztársasági elnökhöz 2007.

(részlet) 28

ARATÓ László – BÁTYI Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged,

2009. 103. o

33

A Magyar Büntetőtörvénykönyv tartalmazza melyek azok a bűncselekmények, melyeket a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntet, s a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja, tehát a TÉSZ-t alkalmazza: a, népirtás {142. § (1) bekezdés}, b, emberiesség elleni bűncselekmény {143. § (1) bekezdés}, c, apartheid {144. § (1) és (3) bekezdés}, d, hadikövet elleni erőszak súlyosabban minősülő esete {148. § (2) bekezdés}, e, védett személyek elleni erőszak {149.§ (1)-(2) bekezdés}, f, nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása {155. § (1) bekezdés}, g, egyéb háborús bűntett (158. §), h, emberölés súlyosabban minősülő esete {160. § (2) bekezdés}, i, emberrablás súlyosabban minősülő esete {190. § (3)-(4) bekezdés}, j, emberkereskedelem súlyosabban minősülő esete {192.§ (6) bekezdés}, k, alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása {254. § (1) bekezdés}, l, rombolás súlyosabban minősülő esete {257. § (2) bekezdés}, m, fogolyzendülés súlyosabban minősülő esete {284. § (4) bekezdés}, n, terrorcselekmény {314. § (1) bekezdés}, o, jármű hatalomba kerítése súlyosabban minősülő esete {320. § (2) bekezdés} p, közveszély okozása súlyosabban minősülő esete {322. § (3) bekezdés}, q, zendülés súlyosabban minősülő esete {442. § (4) bekezdés}, r, elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak súlyosabban minősülő esete {445. § (5) bekezdés}, ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.29 A napi gyakorlatban az emberölés minősített esetei (előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetve, sok ember életét veszélyeztetve, különös visszaesőként elkövetett emberölés) miatt szabták ki a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést. A bírói gyakorlatot vizsgálva megállapítható: tényleges életfogytiglanra olyan bűnösöket ítélnek, akik esetében a felsorolt minősítések közül több is bizonyítható. Évente 9-10 ezer embert ítélnek el jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre bűncselekmények elkövetése miatt Magyarországon. 1999 és 2014 között 48 vádlottat ítéltek

29

2012. évi C. törvény 44.§ (1) bekezdése

34

tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre, közülük a legtöbb napjainkban a szegedi Csillag Börtönben él.30 A legkeményebb büntetések külföldön Ausztriában az életfogytiglani büntetés elméletileg az elkövető haláláig tartó bebörtönzését jelenti, de 15 év után lehetséges a feltételes szabadlábra helyezés, ám csak abban az esetben, ha feltételezhető, hogy az elkövető nem követ el újabb bűnt. A 21 év alatti bűnösök maximum 20 év börtönbüntetésre ítélhetők. Belgiumban az életfogytiglani börtönbüntetés automatikusan 30 évre változott. Miután az elítélt a büntetés egyharmadát letöltötte, kérelmezheti a feltételes szabadlábra helyezését. Dániában az életfogytig tartó büntetés elméletileg azt jelenti, hogy valóban a haláláig börtönben kell élnie az elítéltnek, és nem kaphat feltételes szabadlábra helyezést, bár e rendelkezés ellenére 12 év letöltése után az igazságügyi miniszter javaslatára a mindenkori dán uralkodó megkegyelmezhet, és 5 év próbaidőt adhat. Általában az elítélteknek 16 év börtönbüntetést kell letölteniük, csak nagyon súlyos esetekben jár ennél több év. Finnországban miután az életfogytig tartó büntetésre ítélt személy letöltött 12 évet, mérlegelik a feltételes szabadlábra helyezését. Amennyiben elutasítják a kérelmet, 2 év múlva lehetséges újra kérelmezni a szabadlábra helyezést. Ha elfogadják, a feltételesen szabadlábra helyezett személyt 3 évig megfigyelés alatt tartják és ha semmilyen szabálysértést nem követ el, már teljes életet tervezhet a szabad világban. Németországban az életfogytig tartó büntetés minimum 15 év letöltését jelenti, ezután kérhető a feltételes szabadlábra helyezés. Az életfogytig tartó büntetés kiszabása esetén a letöltendő idő hossza attól is függ, hogy melyik tartományban hoztak ítéletet. Konzervatívabb tartományokban, mint például Bajorországban és Baden – Württembergben, a letöltendő idő lényegesen hosszabb, mint más német területeken. Az életfogytig tartó büntetést érdemlő elítéltek közel 20%-a ténylegesen a börtönben töltötte hátralévő életét, ám a német Alkotmánybíróság nemrégiben kimondta: a „feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytig tartó börtönbüntetés” nem összeegyeztethető az emberi méltósággal. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden elítélt felmentésben részesülhet, de azt igen, hogy amennyiben többé nem veszélyes a társadalomra, feltételes szabadlábra helyezhetik. Abban az esetben, ha az elítélt egyértelműen veszélyt jelent a társadalomra, megelőző megfigyelésnek is

30

ARATÓ László – BÁTYI Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged,

2009. 103-104. o.

35

alávetik, a tényleges büntetés letöltése után. Ezt a megfigyelést kétévente meghosszabbítják, egészen addig, míg valószínűsíthető, hogy az adott személy újra bűncselekményt követhet el. Görögországban az életfogytiglani börtönbüntetés 25 letöltendő börtönévet jelent, és 16 börtönben töltött év után lehet feltételes szabadlábra helyezést kérni. Ha az elítélt több mint 25 évet kap (úgymond többszöri életfogytiglanit) legalább 20 évet kell börtönben élnie, ezután kérvényezheti a feltételes szabadlábra helyezését. Ha az elítéltre több büntetést mérnek, ezek folyamatosan összeadódnak, de az életfogytiglani maximum 25 év lehet. Hollandiában miután 1878-ban eltörölték a halálbüntetést, az életfogytiglani büntetés ténylegesen azt jelenti, hogy az elítélt a haláláig börtönben tölti az életét. Jóllehet az elítélt kérelmezheti feltételes szabadlábra helyezését, de 1940 óta két személy kivételével, sikertelen volt minden felmentést kérelmező rab beadványa. 1945 óta 32 bűnözőt ítéltek életfogytiglani büntetésre. Spanyolországban az életfogytig tartó büntetés 20 évre szól, bár a bűnöző sokkal hosszabb (akár 1000 év) időre is elítélhető, ugyanis minden vádpontra kiszabott büntetés együttesen összeadódik. Ennek ellenére a legtöbb idő, amit egy bűnös börtönben tölthet, megegyezik a maximum 20 évvel. Ettől eltérő esetek nagyon ritkán fordulnak elő. Portugáliában az életfogytig tartó büntetés legfeljebb 25 év letöltendő börtönbüntetést jelent, de a legtöbb, hosszú időtartamra szóló büntetés nem haladja meg a 20 évet. Norvégiában maximum 21 év szabható ki életfogytiglani büntetés címén, de csupán egy kis százalék kap 14 évnél többet. A büntetés egyharmadának letöltése vagy 7 év után az elítélt például a hétvégékre feltételes szabadlábra helyezést kap, úgy, hogy nem is ellenőrzik. Nagyon egyedi esetekben elszigetelést vagy féken tartásnak nevezett büntetést szabnak ki. Ilyen esetekben az elítélt nem menthető fel, kivéve akkor, ha ártalmatlannak tartják a társadalomra nézve. Svédországban az életfogytig tartó büntetés határozatlan időre szól. A svéd jogrendszer szerint a legszigorúbb büntetés a „börtön 10 évre vagy az elkövető élete végéig.” Így az életfogytiglani büntetés a gyakorlatban soha nem kevesebb mint 10 év. Bár az elítélt kérhet kegyelmet a kormánytól. Ez azt jelenti, hogy a határozatlan időre szóló életfogytig tartó büntetését határozott időre módosítják, és ez esetben már az általános svédországi rendelkezések szerint döntenek az elítélt feltételes szabadlábra helyezéséről. 1991 óta csak kevés elkövető kapott 15 événél többet, de napjainkban a szokásos kiszabott büntetés 20 – 22 év. Lengyelországban annak az elítéltnek, aki életfogytig tartó börtönbüntetést kapott, legalább 25 évet kell letöltenie ahhoz, hogy kérhesse a feltételes szabadlábra helyezését. 36

Ítélethozatalkor a bíróság határozhat úgy, ez az időtartam hosszabb legyen, de az életfogytiglani börtönbüntetés 1997-es bevezetése óta, ez az időtartam soha nem lett több mint 40 év. Oroszországban az elítélt 25 év után kérheti a bírósától, hogy feltételesen korai felmentésben részesüljön, de csak abban az esetben, ha az előző 3 évben nem szegte meg a börtönbeli szabályokat, vagy nem követett el semmilyen erőszakos cselekedetet a börtönben. Olaszországban az életfogytig tartó büntetés határozatlan időre szól. Tíz börtönben eltöltött év után – jó magaviselet esetén ez „csak” 8 év – a rabnak engedélyezhetik a börtönön kívüli munkát, illetve legfeljebb évente 45 napot az otthonában tölthet. Ha eltelt 26 év (jó magaviselet esetén 21 év), az elítéltet feltételesen szabadlábra helyezhetik. De a tapasztalatok azt mutatják: nem könnyű szabadlábra helyezéssel megrövidíteni a fogságot. Azok az elítéltek, akiket maffia jelegű vagy terrorista bűncselekmény miatt ítélik el, vagy akik nem működtek együtt a hatóságokkal, nem kerülhetnek feltételesen szabadlábra. Az Egyesült Királyságban az életfogytig tartó büntetés határozatlan időre szól, de néhány rendkívül súlyos esetben javasolható, hogy a büntetés valóban az elkövető haláláig tartson. Azok az embert ölők, akik nemi erőszakot, gyermekrablást vagy terrorista bűncselekményt követtek el, soha nem részesülhetnek feltételes szabadlábra helyezés kedvezményében. Más, többszörös gyilkos minimum 30 évnyi letöltendő börtönbüntetést kap. Átlagos esetben egy gyilkos minimum 15 év letöltendő büntetés terhével vonul be a börtönbe, ezt követően lehet kérni a feltételes szabadlábra helyezését. Napjainkban mintegy 25 elítélt tölti ténylegesen életfogytig tartó büntetését az Egyesült Királyságban. Észtországban az életfogytig tartó büntetés valóban holtig tartó bebörtönzést jelent. Elméletileg lehetséges, hogy a köztársasági elnök kegyelmet gyakorol és engedélyezheti a feltételes szabadlábra helyezést, bár erre még nem volt példa. Törökországban az életfogytig tartó büntetés magában hordozza a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét, bár a letöltendő idő hossza az ítélettől függően változó. A terrorizmussal kapcsolatos bűntettek esetében létezik egy „szigorított életfogytig tartó büntetés”, amely a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli büntetést jelenti, tehát az elkövető haláláig tart. Az Egyesült Államok, mint annyi más esetben, az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásában és végrehajtásában is különleges gyakorlatot folytat. Az életfogytig tartó büntetés gyakran valóban az elítélt haláláig tart, főként olyan esetekben, mikor ezt a büntetést tulajdonképpen a halálbüntetés alternatívájának szánják. Az is bevált gyakorlat, hogy jóval több évre szóló büntetést szabnak ki az elítéltnek, mint amennyi a rab elhalálozásának várható 37

időpontja, ezért olvashatunk a híradásokban megmosolyogtató 150 – 200 éves büntetésekről. Találunk az USA-n belül olyan államokat is, ahol egy évtized letelte után az elítélt kérheti a feltételes szabadlábra helyezését. Abban az esetben, ha a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége kimondottan tiltott a büntetésben, a kormányzati tisztviselőknek joguk van ahhoz, hogy amnesztiát, ideiglenes felfüggesztést, vagy a büntetés határozatlanra változását kérjék. a szövetségi büntetőjog szerint, a szövetségi rendszer által „megörökölt” életfogytiglani büntetések esetében a felmentés lehetőségét eltörölték, tehát ezek a büntetések ténylegesen letöltendő börtönbüntetést jelentenek az elkövetőnek, hacsak nem kap kegyelmet vagy ideiglenes felmentést az elnöktől. Ausztráliában az életfogytig tartó büntetéssel sújtott elkövetőket, általában a feltételes szabadlábra helyezés előtt egy minimálisan letöltendő időtartam meghatározásával – ez lehet akár 35 év is – küldik a rács mögé. Előfordult már, hogy nem határozott meg a bíróság felmentés előtt minimálisan letöltendő időt. Ilyenkor az elítéltnek ténylegesen életük végéig börtönben kell élniük, de ez rendkívül ritkán fordul elő. Japánban kiszabható a halálbüntetés, vagyis az életfogytiglani csak a második legszigorúbb büntetés. Az elítéltnek legkevesebb 10 évet kell börtönben töltenie, míg egyáltalán a feltételes szabadlábra helyezés kérelmével élhet, de ez az időtartam évről – évre nő. Magyarországról nézve meglepő, s a japánok szigoráról alkotott képbe sem könnyen illeszthető be: még a nagyon súlyos testi sértéseknél és a nemi erőszak elkövetésekor is csak felfüggesztett büntetést kap az elkövető, amennyiben ez volt az első bűntette. Egy gyilkost is csak 5-7 év börtönbüntetésre ítélnek, és többnyire 3-5 év után feltételes szabadlábra helyezést kap, ha a bűntény előtt büntetlen előéletű volt. A halálbüntetés ellenzői éppen ezért hosszabb börtönbüntetést szeretnének törvénybe iktatni, kimondva: az elítéltnek legalább 10 évet rács mögött kelljen töltenie, míg feltételes szabadlábra helyezését kérheti. Ugyan a külföldi jogrendszerek életfogytig tartó büntetéshez köthető szabályozásainak felsorolása korántsem teljes, mégis kitűnik az eddigiekből, nagyon kevés országban kell attól tartania az elítéltnek, hogy élete hátra lévő részét a börtönben tölti.31

31

ARATÓ László – BÁTYI Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged,

2009. 157-163.o.

38

A tényleges életfogytiglanra ítéltek mindennapjai Ma már elmondható: A TÉSZ bevezetésekor hosszú távra terveztek a büntetés – végrehajtás irányítói. Az újabb és újabb TÉSZ-es rabok érkezése érlelte meg a döntést: alakítsanak ki a szegedi Csillag Börtönben egy olyan elkülönített épületrészt, ahol a legszigorúbb őrzési szabályok érvényesülnek, egy esetleges szökés esélye a nullával egyenlő, ám a körlet lakói mégse érezzék úgy, hogy a halálsorra kerültek, megőrzésre átvett tárgyakká váltak. A börtönben kialakított börtönt bévés körökben HSR (hosszúidős speciális rezsim) körletként emlegetik. A Csillag legfelső szintjén kiépített részlegben tíz, kétszobás zárka mellett berendeztek közösségi helyiségeket is, a raboknak rendszeres testedzésre éppen úgy van lehetőségük, mint főzésre. A szobák ugyan nélkülöznek minden luxust, alig tucatnyi tárgy, közöttük padlóhoz csavarozott asztal, szék, ágy szolgálja a kényelmet, de a televízión 45 tévécsatorna fogható. A biztonsági előírásoknak köszönhető az itt élők különleges kényelme – mivel csak rendkívüli esetben hagyhatják el a körletet, az orvos éppen úgy házhoz érkezik mint a Csillag boltjából rendelt áru, vagy a munka, leginkább dobozolás, amivel naponta négy órát tölthetnek el a rabok. Nem mindegyikük TÉSZ-es, ugyanis a fegyház vezetése úgy ítélte meg, a tényleges életfogytiglanra ítéltek között is akad olyan, aki különösebb nehézség nélkül beilleszkedhet a Csillag nem ennyire zárt rendjébe. Ugyanakkor a szabadulás reményével kecsegtetett életfogytosok közül többen rászolgáltak a különleges őrzésre. A TÉSZ-re ítéltek a vártnál békésebben tűrik sorsukat. A fegyelmi helyzet a HSR-ben kifejezetten jónak mondható. Bár a körlet megnyitását követő 4-5 hétben vibrált a feszültség, az elítéltek ezt követően megszokták új környezetüket, az eddig eltelt években csak kevés fenyítést kellett alkalmazni velük szemben. Arról is szó esett már, hogy néhány év nagyon kevés idő a tapasztalatszerzésre, a TÉSZ-esek magatartásából nem lehet még messzemenő következtetéseket levonni. A veszély nagyon is reális – az idő múlásával bármelyikük idegrendszere felmondhatja a szolgálatot, agresszívvá válhat, netán mély depresszióba zuhanhat. Ezért a nap minden percében figyelnek a TÉSZ-esek legapróbb rezdülésére is. Az őrszemélyzet, a nevelőtisztek igyekeznek a lehető legalaposabban megismerni valamennyi rab személyiségét, s ha kell, pszichológus, orvos, lelkész segítségét is igénybe veszik. Hogy mennyire jó ez így? A TÉSZ-es rabok leginkább hallgatnak. Sorsukról, terveikről, álmaikról csak akkor hajlandóak beszélni, ha a kérdezősködő garantálja, nem csupán nevük, de minden olyan adat, tény titokban marad, amiből következtetni lehet személyükre. Van közöttük, aki beletörődött sorsába s így fogalmazott: 39

„Tudom, hogy a halálomig rám zárták a börtönkaput. Bűnt követtem el, megkaptam érte a büntetésem. Talán jobb lenne, ha úgy ülnék ebben a körletben, hogy mondjuk 30 év után esetleg szabadulok? Mekkora esélyem lenne nekem az újrakezdésre? Ki várna rám? Hogyan tudnék én megkapaszkodni abban a világban, amihez már semmi közöm? A kinti világ egyszerűen nem érdekel, változásait itt nem érzékelem.” Egy másik TÉSZ-re ítélt szerint, a halálbüntetésnél mindenképpen jobb a TÉSZ, jó megoldásnak tartja a HSR-t is. Itt a napjaik nyugalomban telnek, ide nem jut el a börtön zaja, idegesítő nyüzsgése sem. A személyzet odafigyel az egészségükre, gondoskodik a programokról.32

Hogyan vélekednek a TÉSZ-t töltők? Mindenképpen szerettem volna ha olyan rabok véleményét, érzéseit is megjeleníthetem ebben a fejezetben akik tényleges életfogytiglani szabadságvesztésüket töltik. Arató László és Bátyi Zoltán interjúinak köszönhetően most két olyan rab életútja következik, akik előre láthatólag halálukig a szegedi Csillag Börtön lakói maradnak. Elsőként beszéljünk az oktogoni lövöldözőről. Nevét kérésére homály fedi. A vádirat szerint 2000. június 4-én késő este a barátnőjével veszekedett, majd az öngyilkosságot fontolgatva magához vette engedély nélkül tartott pisztolyát és Pest belvárosába ment. a VI. kerületi Andrássy úton sétálgatva egy háromtagú, számára ellenszenvesen viselkedő társaságot pillantott meg. Amikor a huszonéves fiatalemberek bementek egy Teréz körúti McDonald’s étterembe, a vádlott perceken keresztül nézte őket az ablaküvegen át, majd odament az asztalukhoz, elővette a fegyverét és 1-1,5 méter távolságból egy – egy lövést adott le mindhármunkra. Az ölési szándékkal leadott lövése fejre, illetve mellkasra irányultak, kettő közülük halálos, egy pedig életveszélyes sérüléseket okozott. A vádirat megfogalmazás szerint a harmadik fiatalember életben maradása is csak a szerencsés véletlennek köszönhető. A McDonald’s pánikszerűen menekülő vendégei közé vegyülve a tettes is elhagyta a helyiséget, ám a Teréz körút – Aradi utca sarkán két másik fiatalemberrel találkozott. A támadó fegyverrel a kézben megkérdezte tőlük: hova sietnek. Majd egyiküket 1 – 2 méterről hasba lőtte, és a két futva menekülő fiatalra még további célzott lövéseket adott le azért, hogy

32

ARATÓ László – BÁTYI Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged,

2009. 154-156 o.

40

megölje őket. a haslövés következtében a negyedik sértettnél közvetlen életveszélyes állapot alakult ki. A lövöldözőt a helyszíntől nem messze fogták el a rendőrök, ellenállást nem tanúsított. az eljárás során az elmeszakértői vizsgálat megállapította, hogy az ámokfutó nem elmebeteg, cselekvőképesnek számít. -

Meséljen magáról, mit árul el korábbi életéről?

-

Úgy gondolom, önmagamról nincs mit elmondani, illetve nem hiszem, hogy ez érdekes tud lenni.

-

Hátha mégis…

-

Érden és Pesten laktam, itt jártam iskolába, jöttem – mentem, tettem, amit mindenki más. Egészen addig a pillanatig, ameddig tehettem.

-

Az iskolában mi érdekelte?

-

Leginkább a humán része érdekelt az iskolának, a művészetekkel foglalkoztam ott is és autodidakta módon azon kívül is, ez volt az, ami igazából lekötött

-

Itt a börtönben tud ezzel foglalkozni?

-

Nem, és nem is áll szándékomban.

-

Hogy emlékszik vissza a bűncselekményére, ami miatt ön lett az oktogoni lövöldöző?

-

Mondhatnám azt, hogy homályosan, de ez nem lenne igaz. Nem mondhatok most sem mást, mint hét éve. Megtörtént, aminek nem kellett volna, amit így utólag sajnálok, de nem tudok sajnos változtatni rajta.

-

A legszigorúbb ítéletet kapta. Amikor megtudta, mit szólt hozzá?

-

Erre nem lehet felkészülni. Megpróbáltam berendezkedni egy teljesen dadaista világban, ahol a földtől elrugaszkodva, a valóságot nem megélve, egy idegen, torzképbe megpróbáltam beilleszkedni.

-

Volt már büntetve?

-

Soha, makulátlan a múltam. Egy teljesen idegen világ volt, és még most is az, hét év után is az. Meggyőződésem az, hogy én nem arra lettem predesztinálva, hogy itt akár egy napot is eltöltsek.

-

Hogy élte meg az eddigi hét évet?

-

Három részre bontanám. Az első a társadalmi kirekesztettség, amit úgy érzem, nem lehet feldolgozni. Az egyik nap még részese vagyok valaminek, a másik nap pedig ez a valami kiröpít. Elítél a társadalom, joggal vagy anélkül, ez most teljesen mindegy. Hiányzik az emberek a befogadása, az elfogadása, megértése, toleranciája, szeretete. Nem kaphatok, és nem adhatok senkinek semmit. És ez nekem roppantul fáj, mert imádok … imádtam adni és kapni. A második rész a rezignációba való süppedés. 41

Amivel megint csak nem tudok mit kezdeni, mert ebből nincs kiút. És aztán ott an a szellemnek a tudáshiánya. Nincs, ami motiválna, nem lehet, mert ha lenne, akkor az kipukkadna, mint egy üres lufi. Úgy érzem, meggyőződésem, hogy nem építhetek semmire és senkire. -

Vannak még külső kapcsolatai?

-

Még vannak.

-

Vagyis kevesebben mint voltak.

-

Jóval kevesebben, természetesen. Most még vannak kapcsolataim, szeretteim, de ha majd eljön az idő, hogy nem lesznek, akkor még ez a kis rés is végleg bezárul. Akkor ez a világ, ez a sötét métely magába zár. Rettegek attól a perctől, de tudom, hogy el fog jönni.

-

Voltak–e, vannak– e a börtönben konfliktusai, akár az elítéltekkel, akár a személyzettel?

-

A konfliktus a mindennapok része. Ezeket tudni kell kezelni. Igyekszem. Most már jobban megy, mint hét évvel ezelőtt. Ennyiben legalább fejlődtem.

-

Meddig tekint előre? Tűz– e ki magának célokat? Van – e a céloknak értelme?

-

A hosszú idő az én esetemben a végtelen. Nem tudom, hogy meddig tart, nincs vége. És az ember csak járja, tölti nem tudom meddig, és nem tudom, hogy mi vár rám.

-

Mit csinál nap mint nap?

-

Gondolkozni szoktam ha hagynak. Gondolkodom, nem is annyira a megoldáson, hanem gondolkodom, mert vagyok. Mert jó, mert olyan emberi. Igyekszem gondolkodni.

-

És mi van a gondolatai középpontjában?

-

Az, ami nincs. Az élet. szerettem az életet, talán tudtam is élni, most pedig ragaszkodom hozzá. Nem tudom, hogy miért.

-

Mit gondol arról a büntetésformáról, amit kapott? Vagyis arról, hogy tényleg élete végéig börtönben kell maradnia.

-

Esztelenség. Hogyha azt vesszük, hogy szemet szemért, akkor nekem már rég nem itt kellene lennem. Ebből az aspektusból maximálisan egyetértek, ha volna, a halálbüntetéssel. Nagy bánatom, hogy nincs. Az értelmetlen, logikátlan módszerekkel nem tudok mit kezdeni. Képtelenség ezzel azonosulnom, mert nem lehet. sokkal humánusabb és célravezetőbb volna a halálbüntetés.

-

De akkor maga már nem élne.

-

Így van. 42

-

De azt is mondta, hogy ragaszkodik az élethez.

-

Ez is igaz. Ez a kettőség talán abból fakadhat, hogy még hiszek. Nem is önmagamban, hanem hiszek abban, hogy egyszer még felébredhetek. De hét éve ringatnak ebben a bölcsőben. Talán egyszer majd felébredek, talán majd egyszer megszülethetek. De tudom, hogy ez nem igaz. Sokkal jobb lenne, ha nem ringatnák már ezt a bölcsőt.

-

Ebben a körletben azok vannak, akiktől a börtönőrök szerint tartani kell. Ön ilyen veszélyes ember?

-

Minden emberben ott lakozik a potenciális veszélyforrás. Minden ember kész a legrosszabbra. Hét éve én is képe voltam rá, meg is tettem. Ugyanúgy ön is és bárki más megteheti azt, amivel most éppen nem ért egyet, de abban a pillanatban lehet, hogy nincs más választása és megteszi. Én nem érzem önmagamat veszélyesebbnek a hét évvel ezelőtti énemnél, sőt, a rács mögött eltöltött évek megtanítottak másképpen látni, másképpen értékelni a dolgokat. és megtanított önfegyelemre, ami eddig idegen volt, azt hiszem. Ezeket az éveket egyfajta iskolának is felfoghatom, ami által megfelelő tapasztalatot és tudást szerzek, csak ezzel nem sokra megyek. Felvetődik a kérdés, hogy a következő alkalmi tömeggyilkosnak vajon eszébe, jut e az oktogoni lövöldöző örökös rabsága. S ha igen visszatartaná – e tettétől ez a gondolat? Talán nem meglepő ha kimondjuk egy ámokfutót ez aligha fékezhetne meg.

E. Zoltán 1991. október 12-én szabadult korábbi, hároméves szabadságvesztéséből, de még aznap meggyilkolt és kirabolt egy egyedül élő, 85 éves férfit, akinél gyermekkorában családjával együtt albérletben lakott. Azért verte agyon az idős férfit egy harminc centiméteres villáskulccsal, mert – állítása szerint – több mint tíz évvel ezelőtt az többször bántalmazta E. édesanyját. A férfi ezután elvitt a házból kb 30.000 ft-ot. A következő bűncselekményét 1999 nyarán követte el, amikor a bátyjával közös tulajdonú házában szóváltásba került 49 éves fivérével, Istvánnal, akit puszta kézzel megfojtott, majd megkötözött, holttestét pedig egy gazos területen elásta. A pontos dátumra nem emlékezett. Elmondása szerint egy nyár eleji estén alaposan felöntött a garatra. Hazaérkezésekor a bátyja a konyhaasztalnál ült, ő is erősen ittas volt. Már jó ideje megromlott a kapcsolatuk, mert István el akarta adni a közös tulajdonukban lévő házat. Zoltán ezt ellenezte. Azon a végzetes estén ismét vitatkozni kezdtek az ingatlan sorsáról. Zoltán nem sokáig érvelt, egyszer csak erős ütést mért bátyja ádámcsutkájára. A férfi eszméletét vesztve a földre esett. Testvére kézzel fojtogatni kezdte, majd amikor már nem adott életjelet, a biztonság kedvéért fojtókötést hurkolt a nyakára, a kötél végét áldozata bokájára erősítette. 43

A holttestet később talicskán a falu központjában levő Pósakertbe tolta, ahol hevenyészve elföldelte. A tetemet 1999. augusztus 25-én, lakossági bejelentés alapján megtalálta a hatóság, ám azonosítani nem tudták. E. István teste kb. 3 hónapig volt a föld alatt. Egy hajléktalan talált rá, mert igen felületesen hantolta el a gyilkos. A DNS – vizsgálat, illetve E. Zoltán beismerő vallomása megoldotta a rejtélyt. A gyilkosságsorozat 2002 nyarán folytatódott. E. Zoltán július 6-án behatolt egy 88 éves asszony lakásába, majd rá egy évre 2003. június 21-én a tetőt megbontva tört be egy 83 éves férfihoz. Végül 2004. március 6-án tört be egy 82 éves nő házába, és mindhármukat egy előre elkészített csúszó hurokkal megölte, úgy, hogy az idős emberek tulajdonképpen saját magukat fojtották meg. Ezt követően a férfi a házakat átkutatta és a talált értékeket ellopta. E. Zoltánt 2004 márciusában fogta el a Veszprém megyei rendőrség, a férfi kihallgatásakor elismerte a gyilkosságokat. A beismerő vallomás és a bizonyítékok, valamint a szakértői vélemények megerősítették a férfi állításait. A kihallgatáson kiderült, hogy Zoltán a gyilkosságok végrehajtásakor mindig részeg volt és minden alkalommal az anyagi haszonszerzés motiválta. A jogerős ítéletben jóváhagyta a Győri Ítélőtábla a Veszprém Megyei Bíróság ítéletét és nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés miatt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte E. Zoltán. A szentkirályszabadjai rémnek különös érzéke volt a hurok – és csomókötéshez. A legbonyolultabb tengerészcsomót is játszi könnyedséggel megkötötte. Kihallgatásakor elmondta a nyomozóknak, hogy különféle horrorfilmek keltették fel az érdeklődését a zsinegek és a fojtókötések iránt. Önmagán kísérletezte ki a leghatásosabb, leggyorsabb módszert. Arra kínosan ügyelt, a kés kéznél legyen, hogy elvághassa a kötelet, mielőtt végérvényesen megszorulna a hurok a nyakán. Ha képletesen is, de a hurok mégiscsak megszorult, a legsúlyosabb ítéletet szabták ki rá. Lássuk ő hogyan vélekedik: -

Milyen családban, hogy nőtt fel?

-

Szegényben.

-

Szegények voltak a szülei?

-

Azok is.

-

Mivel foglalkoztak?

-

Apám dolgozott, anyám háztartásbeli volt.

-

És maga az iskolákkal hogy áll?

-

Megvan szakmunkásképzőből az első két osztály. Harmadikat már nem sikerült befejeznem.

-

Miért? 44

-

Kirúgtak.

-

Miért rúgták ki?

-

Verekedésért.

-

Kivel verekedett?

-

Egyik osztálytársammal

-

És kinek volt igaza?

-

Nekem.

-

Emlékszik még erre a verekedésre?

-

Nem nagyon. Régen, 78-ban volt.

-

A törvénnyel mikor gyűlt meg először a baja?

-

Hetvenkilencben. Pár hónappal múltam 18.

-

Mi történt?

-

Lopás volt.

-

Azért lopott mert szegények voltak?

-

Azért is.

-

Először mit lopott?

-

Piát, kaját. Ami jött.

-

Amikor kirúgták az iskolából mihez kezdett?

-

Elmentem dolgozni.

-

Mit dolgozott?

-

Zsákoltam.

-

Az meddig tartott?

-

Másfél évig.

-

És akkor valami történt?

-

Igen.

-

Micsoda?

-

1979 júniusában bekerültem, bent voltam 8 hónapig.

-

Melyik börtönben?

-

Szombathelyen.

-

Az milyen hely?

-

Akkor nekem szigorított volt.

-

Hány börtönben volt összesen?

-

Hét. Vagyis hétszer voltam büntetve. Volt Állampuszta, Szombathely, Kőhida.

-

Melyik volt a legrosszabb? 45

-

Kőhida. Kétszer három év.

-

Mikor lett vége az utolsónak?

-

1998. január 10-én.

-

A büntetések között mit csinált?

-

Dolgoztam, loptam,csaltam.

-

És mindig megbukott?

-

Általában.

-

Miért?

-

Mit tudom én. Volt, amikor megbuktam, volt amikor nem.

-

Szabadidejében mivel foglalkozott?

-

Voltak állataim.

-

Milyen állatok?

-

Liba, kacsa, tyúk.

-

Eszerint ért a jószágokhoz?

-

Persze.

-

Földet is művelt?

-

Á dehogy.

-

Miért, korán kellett kelni?

-

Nem. Nem volt hozzá humorom.

-

És járt valahová, például meccsekre?

-

Nem jártam meccsekre, azt utálom.

-

Kocsmába?

-

Hébe – hóba.

-

Eközben volt családra ideje?

-

Volt élettársam 10 évig.

-

Tartja vele a kapcsolatot?

-

Nem.

-

Mással?

-

Senkivel.

-

Miért nem?

-

Eggyel tartottam, az meghalt. A többiek meg nem kíváncsiak rám. Mondjuk ez visszafele is érvényes.

-

Ha ők nem, akkor maga sem?

-

Persze. 46

-

Gyereke sincs?

-

De van.

-

Hány éves?

-

Tizenegy. Lány.

-

És mi van vele?

-

Az anyjával él.

-

Amióta bent van, beszélt vele?

-

Nem.

-

És ő tudja, hogy maga hol van?

-

Tudja, hogy börtönben vagyok. Majd ha idősebb lesz, ha lesz kedvem, megkeresem, ha nem akkor nem keresem.

-

Mit szólna hozzá, ha kérne egy látogatást?

-

Semmit.

-

Beszélne vele?

-

Persze.

-

Mit javasolna neki, mivel foglalkozzon?

-

Menjen a sarokra. Az jó pénzkereseti lehetőség.

-

És valami mással nem lehetne pénzt keresni?

-

Mivel? Munkával? Azzal csak tönkre teszi magát.

-

Tanulás?

-

Ugyan már!

-

Meddig lesz itt maga?

-

Fogalmam nincs. Elvileg életem végéig. Míg nem hozzák a fekete zsákot.

-

Amikor az ítéletet meghallotta mire gondolt?

-

Semmire.

-

Számított rá?

-

Persze. Tisztában voltam vele, hogy ha bukok, akkor nagyot bukok.

-

Mikor vált biztosság, hogy lebukott?

-

2004. márciusában.

-

A bűncselekmény eszébe szokott jutni?

-

Nem foglalkozok vele.

-

Megtörtént és kész?

-

Megtörtént, elmúlt, aztán vége.

-

Elég szörnyű dolgokat lehetett akkoriban erről olvasni. 47

-

Nagy dolog…

-

Nézte a televíziót, olvasta az újságokat?

-

Hogyne. Figyelemmel kísértem a dolgot.

-

Mit szólt hozzá?

-

Semmit.

-

Amikor bekerült ide, mit gondolt, milyen sors vár itt magára?

-

Majd elleszek.

-

És elvan?

-

Persze.

-

Mit csinál egy nap?

-

Reggel ébresztő, akkor felkelek, rágyújtok, kávét iszok. Hozzák a reggelit, felveszem, utána hozzák a dilibogyót, a vicctablettát.

-

Az miért kell?

-

Mit tudom én. Állítólag nyugtató, de semmi köze nincs hozzá.

-

De maga nem ideges.

-

Nem hát.

-

Dolgozik egyébként?

-

Ha van munka, akkor persze.

-

Mit?

-

Gyufásdobozt ragasztok. Ha van. Ha nincs akkor pihi van.

-

És mi történik a munka után?

-

Hozzák az ebédet, ha olyan van, megeszem, ha olyan, akkor kiborítom.

-

Mit nem szeret?

-

A tésztát azt nem. Soha életemben nem ettem meg.

-

És délután mi történik?

-

Dolgozom ameddig kedvem van. Ha megunom, abbahagyom, tévézek.

-

Mit szokott nézni?

-

Bármit. Ha van jó műsor akkor megnézem. Szeretem a természetfilmeket. Van két ilyen csatorna is.

-

Az nem az a világ mint ami itt körülveszi.

-

Hát nem.

-

Gondolom, eszébe szokott jutni, hogy jobb lenne kint lenni.

-

Nem szokott.

-

A börtönben szokott másokkal beszélgetni? 48

-

Hogyne. Ha feljövünk, sétálunk egy órát aztán kész.

-

És akkor miről beszélgetnek?

-

Sok mindenről. Ami éppen jön.

-

Tudja nagyjából, mi történik odakint? Szokott például híradókat nézni?

-

Persze.

-

És hogy látja, érdekes dolgok történnek odakint?

-

Attól függ, kinek érdekes.

-

Magának érdekesek?

-

Nem sokat foglalkozom vele.

-

Úgy látom, maga nem egy locsogós fajta.

-

Hát nem.

-

Hogy készül az itteni időszakra, ami maga szerint is az élete végéig tart.

-

Sehogy. Máról holnapra élek.

-

Mi a véleménye a büntetéséről?

-

Igazságtalan.

-

Mi lett volna az igazságos?

-

Két év.

-

Kettő?

-

Persze.

-

Hány emberért?

-

Ötért.

-

Fejenként öt hónap?

-

Hogyne. Annyi bőven elég is.

-

És azután minden rendben lenne?

-

Persze.

-

A bíróságon nem így gondolták.

-

Hát nem. Bírói tévedés végett vagyok itt.

-

Nem bánta meg ami történt?

-

Nem.

-

Mit gondol mi lesz magával itt tíz év múlva?

-

Azt meg is kell érni, a tíz évet. Ilyen messze nem gondolok.

-

Milyen az egészsége? Van valami betegsége?

-

Semmi. Egészséges vagyok mint a makk.

-

Jár rendszeresen orvoshoz? 49

-

Nem járok. Az jár hozzám Ezt a gipsztablettát etetik vele, hogy ne legyen mészhiányom.

-

Tudja, hogy ez a legszigorúbb körlet Magyarországon? Azokat rakják ide, akik nagyon veszélyesek valamiért.

-

Elvileg tudom.

-

Maga veszélyes ember?

-

Én nem.

-

Mit szeretne itt a börtönön belül ami nagyon hiányzik.

-

Semmit. Nekem jó így, ahogy van.

Mielőtt kihirdette a bíróság a jogerős ítéletet, E. Zoltán ügyvédje azt mondta, szeretné ha védence megbánást tanúsítana, mert az enyhítené a bírói szigort. A megbánás azonban elmaradt és az eltelt években sem érett meg benne.33 A TÉSZ problémája A tavalyi évben számtalan újságcikk, média hír született azzal kapcsolatban, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés alkotmányellenes, az elítélteket nem lenne szabad végérvényesen egész hátralévő életükre börtönbe zárni. A közvélemény felbolydult ahogy az már lenni szokott, születtek érvek és ellen érvek, ha bár ezt a kérdést már korábban is felvetették nagy visszhangot csak a tavalyi évben keltett. Lássuk mivel kezdődött. A Szegedi Ítélőtábla 2014. április 9-én Bf.II.10/2014. számú beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. A beadványban előadta, hogy az Ítélőtáblán Bf.II.10/2014. számon folyamatban lévő büntetőügyben P. Attila I. rendű vádlott védelmét ellátó vezető védő indítványozta, hogy az eljárást a hivatkozott eljárásjogi rendelkezés alkalmazásával függessze fel és kezdeményezze az Alkotmányíróság eljárását. Az Ítélőtábla indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (3) bekezdés c) pontja és az Abtv. 42.§ (1) bekezdése alapján semmisítse meg az 1978. évi IV. törvény 47/A.§ (1) bekezdés 2. fordulatát („vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja”) és a (3) bekezdését, valamint a 2012. évi C. törvény 42. § 2. fordulatát („vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja”) és 44. § (1) bekezdését, mert azok az Emberi Jogok Európai Egyezményének (azaz nemzetközi szerződésnek) a 3. Cikkébe ütköznek, azzal ellentétesek.

33

ARATÓ László – BÁTYI Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged,

2009. 172-187. o.

50

Indoklását az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtt Vinter és társai v. az Egyesült Királyság ügyében az EJEB Nagykamarája által 2013. július 9-én kihirdetett ítéletének az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. Cikke megsértését megállapító rendelkezésére alapította, miszerint: A Nagykamara értékelése: Valójában az európai és nemzetközi jog ma már tisztán támogatja azt az elvet, hogy minden fogvatartottnak – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteket – biztosítani kell a rehabilitáció lehetőségét, és a szabadulásra való esélyt, ha a rehabilitáció sikeres volt. Az életfogytig tartó szabadságvesztést kimondó ítéletekre vonatkozó általános következtetés: 120. pont Az összehasonlító- és a nemzetközi jogi anyagok világosan azt támogatják, hogy jelen kell legyen egy olyan meghatározott mechanizmus szerint működő intézmény, amely biztosíték arra, hogy legalább huszonöt esztendő elteltével sor kerüljön felülvizsgálatra, majd ugyanígy további időszaki felülvizsgálatokra is. 121. pont Mindebből következik, hogy amennyiben a belső jog nem tesz lehetővé a 120. pont szerinti felülvizsgálatot, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem felel meg az Egyezmény 3. Cikkében foglalt elveknek. 122. pont… „Az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltnek joga van arra, hogy már az ítélet meghozatalakor tudja, hogy hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy szabadulására esély nyíljon, és hogy milyen feltételek mellett (beleértve a lehetséges felülvizsgálat időpontját) nyílik lehetőség arra, hogy a további szabadságvesztés végrehajtása alól mentesüljön. Ebből kifolyólag az olyan nemzeti jog, amely nem biztosít lehetőséget a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés ilyen jellegű felülvizsgálatára, nincs összhangban az Egyezmény 3. cikkével, és ez az összeférhetetlenség nem később, hanem már az ítélet meghozatalakor felmerül.” A védő által hivatkozottak szerint tehát a bíróság előtt folyamatban lévő ügyben egyaránt alkalmazható (a bűncselekmény elkövetésekor illetve az elbírálásakor hatályos) két Büntető Törvénykönyv hivatkozott rendelkezései nem felelnek meg ezeknek az elveknek, ezért e belső jogszabályok az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. Cikkébe ütköznek, miután Magyarország az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdette az Emberi Jogok Európai Egyezményét és annak nyolc Kiegészítő Jegyzőkönyvét, ezáltal az Egyezmény a belső jog részévé vált és mint ilyen alkalmazandó a magyar bíróságok által is. Az Ítélőtábla a védő indítványát alaposnak ítélte. A elhívott anyagi büntetőjogi szabályok – a hivatkozott Vinter és társai v. az Egyesült Királyság ügyében az EJEB által a fentiek szerint meghozott ítélet hivatkozott pontjára 51

figyelemmel – az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. Cikkével ütköznek, amely szerint „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” Az Ítélőtábla megjegyzi, hogy ez időben nincs olyan jogerős ítélete az Emberi Jogok Európai Bíróságának, amely Magyarországon elítélt esetében azonos jogi alapon előterjesztett panasza tárgyában hozott volna már ilyen tartalommal deklaratív döntést. A bíróság álláspontja szerint ennek ellenére a Vinter és társai az Egyesült Királyság elleni ügyben a Nagykamara által hozott ítéletnek valamennyi Európai Tanácsi Tagállamra nézve – így Magyarországra is – kötelező hatálya van. Tehát Magyarország Alaptörvényének Q cikke kimondja: (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját. (3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jog részévé. A felhívott anyagi büntetőjogi rendelkezések (a magyar jog instrumentumai) az EJEB hivatkozott ítéletének felhívott deklarációját alapul véve sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. Cikkét.34 Az Alkotmánybíróság 2015. január 20-án az eljárást megszüntette, mivel az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem állt fenn. Az eljárás megszüntetését az alábbiakkal indokolta: Az indítvány benyújtásakor hatályban volt szabályozás, a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban Bv. tvr.) értelmében életfogytig tartó szabadságvesztére ítélt személyt akkor lehetett feltételes szabadságra bocsátani, ha ennek lehetőségét az ítéletet hozó bíróság nem zárta ki. 2015. január 1-jétől a Bv. tvr.-t hatályon kívül helyezte a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.). Az indítvány benyújtását követően az Országgyűlés törvényt alkotott a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló

34

http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/2260080ee270494fc1257cc4003960b1/$FILE/III_833_0_2014_indit

vany_anonim.pdf, 2015.02.28.

52

2013. évi CCXL. törvény és ehhez kapcsolódóan más törvények módosításáról. A 2014. évi LXXII. törvény 93-162. §-ai módosították a Bv. tv-t. Ezzel lényegesen módosult az indítvány benyújtásakor fennállt az a jogi helyzet, amely az indítványra okot adott. Az Abtv. 53. § (6) bekezdése szerint az alkotmányjogi panasz kivételével az Alkotmánybírósághoz benyújtott indítvány nem vonható vissza. Az Abtv. 59. §-a szerint az Alkotmányíróság – ügyrendjében meghatározottak szerint – kivételesen a nyilvánvalóan okafogyottá váló ügyek esetén az előtte folyamatban lévő eljárást megszünteti. Az Ügyrend 67. § (1) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság az Abtv. 59. §-a alapján végzésben megszüntetheti az eljárást a nyilvánvalóan okafogyottá váló ügyek esetén. A (2) bekezdés e) pontja kimondja, hogy okafogyottá válik az indítvány különösen, ha az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn, illetve az indítvány egyéb okból tárgytalanná vált.35 A lényeget összefoglalva, az Országgyűlés lehetővé tette, hogy a tényleges életfogytiglani börtönbüntetésüket töltők büntetését leghamarabb 40 év letöltését követően felülvizsgálják, így hagyva meg számukra a szabadulás reményét.

35

Az Alkotmánybíróság határozatai, Az Alkotmánybíróság hivatalos lapja, 2015. 2. szám, 19. o.

53

VII.

Összegzés

Elmondhatjuk, hogy nagy utat tettünk meg a halálos ítélettől a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésig. Az út igen rögös volt, kezdve a színpadias kivégzésektől, keresztül a jeltelen sírokig melybe a halálra ítélteket temették, odáig míg az Alkotmánybíróság 1990-ben kimondta, hogy mindenkinek veleszületett joga van az élethez, emberi méltósághoz, ez alól nincs kivétel, mindenkit megillet bármilyen bűncselekményt is követett el, így törölve el a halálbüntetést. Azzal, hogy a halálbüntetést eltörölték kizárták a végzetes bírói tévedéseket is, melyek elkerülhetetlenek

voltak,

s

áttérek

a

humánusabb

tényleges

életfogytiglani

szabadságvesztésre. A súlyos bűncselekményt elkövető elítéltet „kivonják a forgalomból”, ezáltal nem jelent többé veszélyt embertársaira, de a börtönben nem csupán falak közé zárják, hanem szakemberek foglalkoznak vele, hogy felmérje (amennyiben lehetséges) tettének súlyát, de dolgoznia is kell ezáltal törlesztve valamelyest a társadalom felé. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatban felvetődött probléma, miszerint az embertelen, egyenesen alapjogba ütközik, hiszen a szabadság reményét veszi el a fogvatartottól, megoldódni látszik azzal, hogy az idei év elején az Országgyűlés úgy döntött 40 év után sor kerülhet felülvizsgálatra, (2014. évi LXXII. törvény 93-162.§-ai módosították az 1979. évi 11. törvényerejű rendeletet) ezzel biztosítva, hogy a megfelelő feltételek fennállása esetén az elítélt újra szabad ember lehet. A közhiedelemmel ellentétben ez nem jelenti azt, hogy ezentúl veszélyes gyilkosok mászkálhatnak az utcákon. A felülvizsgálaton csak az nyerhet szabadságot akiről a szakértők megállapítják, többé nem jelent veszélyt a társadalomra. Tapasztalatok híján nem beszélhetek azok helyett akiknek hozzátartozói gyilkosság áldozatai lettek, bármi legyen is az ő véleményük tiszteletben kell tartani azt. Véleményem szerint a legnemesebb cselekedet a megbocsátás, sokkal több erő kell hozzá, mint a gyűlölködéshez. Gondolataimat a Biblia szavaival zárom: „Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.”36 „Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.”37

36

Róma 12:19

37

Róma 12:21

54

VIII.

Irodalomjegyzék

 Az Alkotmánybíróság határozatai, Az Alkotmánybíróság hivatalos lapja, 2015. 2. szám  Arató László – Bátyi Zoltán: Életfogytiglan Az apró kortyokban fogyasztott halál, Quintus kiadó, Szeged, 2009.  Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica II-II, 64., kn., hn., 1269.  Blaskó Béla: Magyar Büntetőjog Általános rész, Rejtjel kiadó, Budapest, 2007.  dr. Bódi Stefánia: A halálbüntetés hazai szabályozásának története, különös tekintettel a katonai bűncselekményekre, in Hadtudományi Szemle 1. évfolyam 2. szám, 2008.  Dr. Horváth Tibor: Az első magyar büntetőtörvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly, Osiris kiadó, Budapest, 2001.  Dr. Horváth Tibor: A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon dokumentumgyűjtemény, Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 1991.  II. János Pál pápa: Evangelium vitae, 1995.  Katolikus Egyház Katekizmusa III. rész, II. fejezet  Korán 2:179  Máté 5, Szent Biblia 1993.  Róma 12:19, Szent Biblia 1993.

 olasz életfogytiglani szabadságvesztésüket töltő rabok levele Giorgio Napolitano köztársasági elnökhöz 2007. (részlet)  Szemere Bertalan: A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről, Magyar Királyi Egyetem, hn., 1841.  Torrente del Bosque: Kínzások és kivégzések története Magyarországon, Vagabund kiadó, Budapest, 2004.

55

IX.

Jogszabály és ítélet jegyzék



23/1990 AB határozat



Bf.II.10/2014. beadvány



1878. évi V. törvénycikk



1948. évi XLVIII. törvény



1961. évi V. törvény



1966. évi XXI. törvényerejű rendelet



1971. évi 28. törvényerejű rendelet



1978. évi IV. törvény



1979. évi 11. törvényerejű rendelet



1993. évi XXXI. törvény



2011. évi CLI. törvény



2012. évi C. törvény Büntetőtörvénykönyv



2013. évi CCXL. törvény



2014. évi LXXII. törvény

56

X.

Internetes hivatkozások jegyzéke

 www.atv.hu/egyeb/20120721_p_laszlo_szerencses_ilyenek_voltak_a_magyar_kivegzesek, www.jm.bme.hu/old/9709/08.htm  http://magyarnarancs.hu/publicisztika/az-a-veres-isten-nincsen-81317  http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/2260080ee270494fc1257cc4003960b1/$FILE/III_83 3_0_2014_inditvany_anonim.pdf

57