SZAKDOLGOZAT. Áprilisi törvények különös tekintettel a közigazgatási reformra. Miskolci Egyetem. Állam- és Jogtudományi Kar. Jogtörténeti Tanszék

Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogtörténeti Tanszék

SZAKDOLGOZAT Áprilisi törvények különös tekintettel a közigazgatási reformra

Szerző: Gonethné Havasi Mária

Konzulens: Prof. Dr. Stipta István

Közigazgatási mesterképzési szak

egyetemi tanár

Levelező tagozat Miskolc 2014

1

University of Miskolc Faculty of law Department of Legal History

Final thesis Administrative reform in the laws of April

Author: Gonethné Havasi Mária

Consultant: Prof. Dr. Stipta István

MA in Public Administration Management Part-time Course Miskolc 2014

2

Instructor

Tartalomjegyzék Bevezetés………………………………………………………………………………3 I. Előzmények………………………………………………………………………….5 I.1. Március titka………………………………………………………………………5 I.2. A Népek Tavasza…………………………………………………………………6 I.3. A nemzetiségi kérdés………………………………………………………….…..8 I.4. Parlamentarizmus és népképviselet……………………………………………….9 I.5. Reformerők előharca a vármegyék átalakításáért………………………………..10 II. A márciusi vívmányok kodifikációja…………………………………………….....12 II.1. A független magyar felelős minisztérium……………………………………….13 II.2. Az első polgári kori vármegyetörvény a gyakorlatban…………………………..21 II.3. A nemzetőrség szervezése……………………………………………………….27 II.4. A jobbágyrendszer felszámolása………………………………………………...36 II.5. A modern városigazgatás megalapozása……………………………………...…44 Befejezés………………………………………………………………………………48 Hivatkozott irodalom……………………………………………………………….…49 Internetes források…………………………………………………………………….51

1

„Barátom, csudákat élünk [...] Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legyszebb reményekkel [...] Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt sem bírhatott volna előállítani!”1

1

Széchenyi István 1848. március 17-i leveléből

2

Bevezetés Dolgozatomban az 1848 áprilisától szeptemberéig tartó időszakot tekintem át közigazgatástörténeti szempontból. A magyar történelemnek ezt a korszakát a „legitim polgári közigazgatás” időszakaként is szokták említeni. A gazdasági, társadalmi, politikai környezet mindenkor meghatározta a közigazgatás hierarchikus tagolását, funkcionális és területi rendjét, valamint szervezeti struktúráját. Magyarországon a települési és a területi igazgatás egyaránt mély történeti fejlődési sajátosságokkal rendelkezik. A magyar közigazgatás fejlődésének egyik meghatározó sajátossága, hogy a helyi-területi igazgatást tekintve a helyi igazgatás évszázadokon keresztül gyenge volt – leszámítva a szabad királyi, majd törvényhatósági jogú városokat. A megye és a megyerendszer a magyar történeti, társadalmi, politikai, továbbá közigazgatási tértörténeti fejlődés egyik meghatározó eleme, a járási és a regionális felosztás inkább esetleges jellegű. Hosszú évszázadokon keresztül a megye volt a társadalmi, politikai közélet színtere, valamint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás legfontosabb szintje, kerete. A változás és a stabilitás egyaránt jelen van a megyerendszerben, a megye alkalmazkodóképessége rendkívül jelentőssé vált. Minden korszakban mást jelentett megyének lenni, illetve a megyék sajátosan újraélték helyüket, szerepüket, a mindenkori közigazgatási középszint közjogi, igazgatási és politikai tartalmát. A pozsonyi diéta történelmi parancsra cselekedett. Az 1848. évi március-áprilisi törvények szinte minden tekintetben megrendítették a régi nemesi vármegye alapjait. A népképviseleti alapon létrejövő országgyűléssel megszűnt a megyék régi, alapvetően fontos joga, az országgyűlési követküldés, felhatalmazás és visszahívás. A megye megszűnt a törvényhozás részese lenni. A felelős kormány felállítása, a központi közigazgatás szerveinek „magyar kézre kerülése” feleslegessé tette a megye korábbi politikai, nemzet- és alkotmányvédő szerepét, sőt a kormány munkáját veszélyeztette volna a megyék korábbi politikai szerepének, jelentőségének a megmaradása. A forradalom és szabadságharc időszakában csak a megyék funkcionális reformjára került sor, a radikális területi reformok lehetőségeit – köztük Táncsics Mihály megyerendezési tervét is – elutasították. A forradalom és szabadságharc leverése után berendezkedő osztrák önkényuralom egyaránt lesújtott a központi és a megyei közigazgatás képviselőire, szerveire. Először ideiglenes, majd 1854-ben „végleges” területi reformot 3

hajtottak végre. A történeti Magyarországot öt nagy részre darabolták, Magyarországot öt kormánykerületre osztották, megye- és járási reformot hajtottak végre, szabályozták a községi igazgatást.

4

I. Előzmények

I.1. Március titka Az 1848. március 15-i forradalom, az azt megelőző reformkor, az utolsó rendi országgyűlésen megalkotott áprilisi törvények, majd az ezek védelmében kibontakozó önvédelmi, majd függetlenségi háború eseményei a magyar történelem egyik legjelentősebb korszakát idézik. Ebben az országban 1867 óta nem volt kormány, nem volt politikai mozgalom, amelyik ne vallotta volna magáénak 1848 márciusa örökségét, sőt ne tartotta volna magát március folytatójának és betetézőjének. Mitől van egy közel másfél évszázados eseménynek ilyen máig tartó sugárzása, és mi lehet benne az, ami ennyire mindenkihez szól? A válasz az lehet, hogy március tizenötödike születésnap: a modern, az európai, a nagykorú Magyarország születésnapja. Jogos büszkeséggel ünneplünk ezen a napon, hiszen olyan valamire emlékezünk, amit mi csináltunk, és nem olyanra, ami csak történt velünk. Március tizenötödike azonban nemcsak születésnap, hanem egy hosszú fejlődési folyamat betetőzése is: korszakváltás. A márciusi ifjak tudták, hogy megérett az idő a korszerű Magyarország megteremtésére. Tudták azt is, hogy ezt a győzelmet egyszerre három hadszíntéren kell vívniuk. Voltak szent szövegeik, egy mozgósító erejű irodalmi alkotás és egy radikális tömörségű politikai programtervezet. Mindkettőt, a Nemzeti dalt is, a Tizenkét pontot is az idő kovácsolta ilyen tömörré. A Nemzeti dal számos eleme ott volt már egy hosszú bordalban, Vörösmarty ez idő tájt országszerte énekelt Fóti dalában, a Tizenkét pont pedig ugyanazt foglalta össze csattanós tömörséggel, ami gondosan óvatos megfogalmazásban megtalálható volt már Kossuth Lajos 1848. március 3-i híres országgyűlési beszédében. A nép és a politikusok összefogásával sikerült az összes fontos egyéni és kollektív szabadságjogokat egyetlen csepp vér kiontása nélkül kivívni. Ezért van az, hogy valahányszor, azóta bármelyik szabadságjogon sérelem esik – és a magyar történelemben erre, sajnos, nem egyszer akadt példa -, újra és újra az egész ország merít erőt abból a bizonyos márciusból. A jogokat voltaképpen elég egyszer kivívni, de szívósan, gondosan, következetesen őrizni kell, fenntartani, mint egy gyönyörű épületet. 5

És tudni kell, hogy a honfoglalás és a kereszténység felvétele óta ez a nap volt a legnagyobb esemény az ország és a nemzet életében.2

I.2. A Népek Tavasza Az 1848 márciusában kirobbant forradalom nem elszigetelt jelenség, hanem szerves része az Európa-szerte megérlelődött forradalmaknak. Beletartozott abba a szélesen hömpölygő folyamba, amely arra volt hivatva, hogy ledöntse a fejlődés útját eltorlaszoló feudális gátakat és megteremtse a polgári átalakulás gazdasági, társadalmi és politikai feltételét. Két világ harca volt ez: a feudalizmus idejétmúlt struktúráját védelmező erők állanak szemben az új világért, a kapitalista fejlődésért fegyvert fogó forradalmárokkal.3 Európa nyugati és keleti felének egybevetése jelentős fáziskülönbségeket mutat az újkorban. A feudális rend bilincsiből való kibontakozás nem azonos ütemben folyt Európa nyugati és keleti felében. Nyugat – köztudomásúan – évszázadokon át előtte járt fejlődésben Európa keleti felének, ahol még primitív agrárviszonyok uralkodtak, amikor Nyugat már fejlett kézművesiparral, kereskedővárosokkal rendelkezett. A Népek Tavaszának időszakában e fáziskülönbségek különösen jól érzékelhetők. A gazdasági fejlettség eltérő foka mellett nem jelentéktelen a politikai függetlenség és a területi egység kérdése sem. A Népek Tavasza elsősorban azokat az országokat érintette, ahol a feudalizmus és a kapitalizmus közti ellentét a leginkább kiéleződött.4 A társadalmi és a nemzeti kérdés sok helyütt szorosan összefüggött egymással. Tisztában voltak ezzel a haladó mozgalmak vezetői is. El kellett dönteniük, hogy melyiknek juttassák az elsőbbséget, melyiket tekintsék fontosabbnak, a szociális vagy a nemzeti kérdést? Ahol a feudális gátak lerombolása mellett a nemzeti függetlenség kérdése is megoldásra várt, ott elkerülhetetlen volt annak tisztázása, hogy meg tudják-e oldani a szociális problémákat úgy, hogy közben elodázzák a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos feladatokat, avagy első helyre tegyék-e a nemzeti szabadságharcot, s ennek rendeljék alá a társadalmi átalakulás ügyét, vagy pedig megkíséreljék a két alapvető 2

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/marcius_titka/ Magyarország története 6/1.1848-1890, Szerkesztő: Pach Zsigmond Pál Akadémiai Kiadó, Budapest 1979, (a továbbiakban: Pach Zsigmond Pál, 1979) 23. oldal 4 Pach Zsigmond Pál, 1979, 24. oldal 3

6

kérdés egyidejű rendezését, a polgári átalakulás és a nemzeti felszabadulás együttes kivívását. A vegyes etnikumú területeken a 48-as polgári forradalmárok egy része a társadalmi kérdések iránt több fogékonyságot tanúsított, mint a nemzeti kérdés rendezése iránt. Elmondható ez azokról a vezetőkről, akik átmenetileg hatalomhoz jutottak, s akiktől a nekik alárendelt népek nemzeti jogaik elismerését várták. A méltánytalan sorsuk miatt panaszkodó nemzeti kisebbségek viszont arra hajlottak, hogy elsőbbségben részesítsék a nemzeti kérdést, s ennek alakulásától tegyék függővé egész politikájukat. A Habsburgmonarchia keretében élő népek mozgalmai erre változatos példákat nyújtanak.5 A monarchia nemzeti mozgalmaiban már 1848 tavaszától meg lehet különböztetni egy konzervatív, megalkuvó és egy radikális, intranzigens irányzatot. A konzervativizmus a feudális nagybirtok, az arisztokrácia és a bécsi udvar kapcsolataira épült, a radikálisok többnyire a szegényebb nemesség, a kispolgárság és az értelmiség köreiből származtak. A radikális tábor soraiban sokan akadtak, akik nem idegenkedtek a gondolattól, hogy szembeforduljanak a bécsi reakcióval, szembeszálltak saját hangadó nemesi liberális vezetőikkel is, ám közös vonás, hogy a forradalmi periódus egész ideje alatt ezek a radikális elemek mindvégig túlságosan gyengének bizonyultak a mozgalmak irányításában túlsúlyra jutó nemesi-polgári liberális irányzattal szemben.6 E mozgalmak vizsgálatánál a késő utókor történésze felteszi a kérdést: mennyire voltak tisztában az 1848-as nemzedék tagjai a forradalom és ellenforradalom antagonisztikus ellentétével? Látták-e, hogy Európában egy összefüggő forradalmi hullám igyekszik elsöpörni a feudalizmus idejétmúlt intézményeit, és hogy a forradalom méhében egy új, polgári társadalom ígérete rejlik? Tudták-e, hogy a forradalom valamennyi nép fejlődésének közös érdeke? Olyan érdek, amely az adott helyzetben megköveteli, hogy minden széthúzó tendencián, helyi érdeken, másodrendű célon felülemelkedve, elsődlegesen az általános európai haladást szem előtt tartva egyesüljenek a népek az antifeudális, antiabszolutista arcvonalon? A kérdésre természetesen tagadó választ kell adni.

5 6

Pach Zsigmond Pál, 1979, 26. oldal Pach Zsigmond Pál, 1979, 28. oldal

7

Nem kétséges, hogy Magyarország idővel maguknak a Habsburgoknak a vezetésével is rálépett volna a polgári átalakulás útjára (úgy, amint utóbb Oroszország is az abszolút hatalom vezetésével lépett rá erre az útra). Nyilvánvaló azonban, hogy ha a további tőkés fejlődés útját végül is a polgári átalakulásban egyáltalán nem érdekelt Habsburgok nyitják meg Magyarország előtt, akkor ez az út megközelítőleg sem lett volna olyan széles és egyenes, mint amilyenre a polgári átalakulásban legalább részlegesen érdekelt magyar nemesség vezette volna rá az országot. Ezért volt hát Magyarország számára égető kérdés, hogy abból a szorítóból, amelybe a magyar liberális nemesség került, s amelyből maga-magát sehogy sem volt képes kiszabadítani, nem szabadulhat-e ki valahogy másként, valami külső változás segítségével. S ezért lett Magyarország számára sorsdöntővé az 1848 elején Európaszerte kibontakozott forradalmi erjedés, amely – megrendítvén az európai hatalmi rendszert a benne a Habsburgok hatalmi helyzetét is – valóban ilyen felszabadító hatással volt a magyar liberális nemességre.7

I.3. A nemzetiségi kérdés A forradalmat megelőző évtizedekben a magyar nemesi vezetésnek nem sikerült olyan kedvező légkört teremtenie, amely tápot adhatott volna a kölcsönös bizalomnak. A forradalom ezen a helyzeten már nem tudott változtatni. Nem varázsolhatta elő a nemzetiségi vezetők bizalmát a magyar kormány megannyi méltányos nyilatkozata, ígérete és béketapogatózása sem. Nem idézhetett elő fordulatot a népek együttélésében, mert a nemzetiségi vezetők olyan gyökeres szemléleti változást kívántak a magyar uralkodó osztálytól, amilyenre a nemesség történetileg nem volt felkészülve. Ami természetesnek tűnt a hazai nemzetiségi vezetők számára - amit Európa számos részén magától értetődőnek tartottak -, hogy a magyarok mondjanak le a hegemóniájukról, adják meg a nemzetiségeknek mindazt, amit kívánnak, esetleg alakítsák át Magyarországot föderatív államszerkezetté. Ezt a magyar állameszme bűvöletében nevelkedett, a magyar nemzet uralkodó helyzetét soha kétségbe nem vonó, a nemzetiségeket csak más ajkú magyaroknak elkönyvelő és a nemzetiségek emancipációjában tulajdon uralmi helyzetének fenyegetettségét érző magyar nemesi 7

Pach Zsigmond Pál, 1979, 66. oldal

8

vezető réteg képtelen volt magáévá tenni. Noha a nemzetiségek mind sürgetőbb figyelmeztetése világosan értésére adta, hogy immár nem érik be az általános emberi jogokkal - melyeket hitük szerint a magyar törvényhozás amúgy is mindössze papíron biztosít nekik -, hanem nemzetiségük elismerését is kérik a maguk által megszabott keretben és jogokkal. Aligha kétséges, hogy ez a törekvés – amely a legtöbb esetben a területi önkormányzat valamely formájának elnyerésére, illetve fenntartására irányult -, ha érvényre jut, rést ütött volna a történeti magyar állam egységén, amelyhez a magyar nemesi uralkodó osztály ragaszkodott.8

I.4. Parlamentarizmus és népképviselet Az 1848. április 11-én kihirdetett törvénycikkek előzményei visszanyúlnak a haza és haladás később Kölcsey Ferenc fogalmazta ikerfogalmát fölvető 1790-91. évi országgyűlésig. E veretes fogalmazású törvényekben ismételték meg az 1526 óta annyiszor kimondott, eredendően rendi elvet, miszerint a Magyar Királyság a Habsburg Birodalmon belül önálló államisággal bír, másrészt rendszeres bizottság (systematica commissio) kiküldésével a reformok törvényhozási előkészítését is megkezdték. A rendelkezést utóbb az 1825-27. évi országgyűlés is megújította. A parlamentarizmus és a népképviselet megvalósítása a reformkori magyar progresszív erők alapvető politikai törekvései közé tartozott. A népképviseletről, amellyel végül is „csupán” a rendiséget kívánták fölváltani, nyíltabban szólhattak. A parlamenti kormány követelése jóval veszélyesebb volt, hiszen a Habsburg kormányzatot veszélyeztette. A népképviselet Hajnóczy József által fölvetett gondolata az 1830-as évek elején a diétális rendszeres bizottság közjogi munkálatának megyei vitáiba gyűrűzött tovább. Az 1840-es évek közepén hazánkban három olyan részterület mutatkozott, melyen a rendi alkotmány sáncai tágíthatóknak tűntek: az első, a városi reform révén a polgárok és más lakosok választójogban részesítése vagyoni és műveltségi alapon; a második, a honorácioroknak, azaz a nem nemes értelmiségieknek a megyegyűlésekbe történő bebocsátása; végül az úrbéres jobbágyi terhektől önmagukat megváltó falvak és mezővárosok, a szoros értelemben vett szabad községek képviselőinek bevonása.

8

Pach Zsigmond Pál, 1979, 31. oldal

9

Az „ötödik rendként” följogosított új, elsősorban gazdag paraszti réteg – mint Kossuth is többször kifejtette – esetleg szembefordítható lett volna a nemességgel, melynek jobbik része a jobbágyi viszonyok megszűntetéséért is küzdött. Részben e kossuthi fölismerésnek köszönhető, hogy nálunk sohasem alakultak ki olyan választói kúriák vagy osztályok, mint például Ausztriában vagy Poroszországban. Választójogunk, bár viszonylag szűknek bizonyult, mivel nem tágítottak időben az 1848-as alapokon, egyenlő és közvetlenül – nem elektorok útján – gyakorolható volt.9

I.5. Reformerők előharca a vármegyék átalakításáért A követi tábla által 1844. március 13-án formába öntött „megyei kihágások”-ról szóló javaslat különösen fontos volt az országgyűlési tárgyalás alá került elképzelések közül. A cím nem fedi pontosan az előterjesztés tartalmát, hiszen ebben az addigi reformidőszak egyik legjelentősebb kísérlete húzódik meg a megyei visszaélések visszaszorítására, a kormány és a helyi igazgatás viszonyának tisztázására, a helyi választójog jelentős kiterjesztésére. A javaslat több szakasza épült be az áprilisi törvényekbe, sőt részletszabályainak egy részére még a dualizmus kori törvényhozók is hivatkoztak. 10 E reformterv harcosan szembeszállt a megyéket bénító főispáni hatalommal. A tervezett főispáni esküformula minden sora a hazai törvények betartatását, az irányított megye érdekeinek figyelembevételét hangsúlyozta. Külön fejezet szólt a főispánok által elkövetett visszaélések meggátlásáról. Szigorú szankciókat tervezett az önkormányzati ügyek hátráltatásáért, a fegyveres erők jogtalan alkalmazásáért, a választási vesztegetésekben való részvétel miatt. A javaslat igyekezett a megyei kormányzó hanyagságból vagy tudatos mulasztásból eredő visszaéléseit is megakadályozni. A megyék fontos érdekeit érintő főispáni intézkedések elmaradása esetén megyei fórumok döntöttek

volna.

A

főkormányzó

jogállásáról

és

vármegyei

kapcsolatáról

megfogalmazott elképzelések az 1848-i törvények szellemét és részletszabályait

9

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/ Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására, Osiris Kiadó, Budapest 1995, (a továbbiakban: Stipta István, 1995) 16. oldal 10

10

vetítették előre. Az udvar befolyásos politikusainak azonban 1844-ben még másfajta elképzelései volta a főispáni jogkörről.11 Említést érdemel a javaslat azon gondolata is, mely szerint megyei tisztviselői állásra „polgári állapotra tekintet nélkül” bárki eséllyel pályázhat. A korabeli gyakorlattól és közszellemtől radikálisan elütött az az elképzelés is, mely előirányozta a titkos szavazást és a honoráciorok választójogát. A megyei választásokon, rést ütve ezzel az alsóbb szintű szervekkel szembeni hagyományosan arisztokratikus vármegyei szemléleten, szerepet kaptak volna a szabad királyi városok és szabad községek képviselői.12 A reformerek táborában, az 1840-es években heves viták dúltak a kérdésről - amely Nyugaton és Közép-Európa más államaiban is ismeretlen volt -, hogy: mi történjék a vármegyékkel? Újra fellángolt a centralista – municipalista ellentét. A vármegyéket a Kossuth Lajos vezette municipalisták népképviseleti alapon megreformálandó intézményeknek, az alkotmányosság védbástyáinak tekintették. Eötvös József és centralista elvbarátai viszont, mint „feudális maradványokat”, meg akarták szüntetni, s a felelős minisztérium mellett a szabad községeknek – városoknak és falvaknak – kívántak autonómiát biztosítani. A korszakos reformtörvények végrehajtásának küszöbén a megyék dezorganizáltak, nagy részben működésre, közfeladat-ellátásra képtelen állapotban voltak. A megyék átalakításának elvi, alkotmányjogi szükségszerűségén túl az 1848. február-márciusi események is indokolták a területi és helyi közigazgatás gyors átszervezését.

11 12

Stipta István, 1995, 17. oldal Stipta István, 1995, 17. oldal

11

II. A márciusi vívmányok kodifikációja Az 1848 tavaszán Európán végigsöprő revolúciós hullám hatására Pesten is kitörő forradalom lehetővé tette, hogy a magyar liberális nemesség által hosszú évek alatt kidolgozott modernizációs programot az országgyűlés szűk egy hónap alatt törvénycikkekbe foglalja és az uralkodóval elfogadtassa. A kormány megalakulását ugyanis április 11-én nyomon követte az 1848-i törvénykönyv királyi szentesítése és Magyarhon utolsó rendi országgyűlésének ünnepélyes berekesztése. Ez pedig szintén óriási jelentőségű fejlemény volt, mert az országgyűlés a maga harmincegy törvénycikkével nem oldott meg, s nem is oldhatott meg minden megoldásra váró kérdést, de így is felbecsülhetetlen értékű újabb fegyvereket adott a forradalom kezébe. Mivel mindezeket a törvényeket maga a király, V. Ferdinánd szentesítette, az átalakulás törvényesen ment végbe. Kormányra kerülhettek tehát azok a magyar liberálisok, akik a forradalmat megelőző mintegy két évtized rendi országgyűléseinek meghatározó személyiségei voltak. Minden remény megvolt rá, hogy a reformok megvalósulásával és továbbfejlesztésével a Magyar Királyság felzárkózhat a fejlettebb nyugat-európai államok mellé. E törvénycikkek megfogalmazásában többen jeleskedtek. Kossuth Lajosé, Szemere Bertalané és a javaslatokat vivő-hozó, fölolvasó, igazító Ghyczy Kálmán nádori ítélőmesteré a bizonyítható érdem, ám ezek nem "egyszerzős művek”. Gróf Batthyány Lajos dezignált miniszterelnököt például a források – fölszólalásain túl – nem említik, de nyilvánvalóan szerepe lehetett az őstervezetek kidolgozásában is.13 Az adatok forrásai elsősorban a hivatalos lapok. A Pesti Hírlap 1848.április 16-tól június 16-ig belügyminiszteri felkérésre ideiglenes hivatalos lap volt, mint az akkor legnagyobb példányszámban megjelenő napilap. Az első hivatalos rovatát az április 18-i száma közli. A Közlöny című hivatalos lap első számának megjelenésétől, június 8-tól 16-ig párhuzamosan volt mindkét lapnak hivatalos része, illetve rovata, amely utóbbinak a címe a Pesti Hírlapban a június 12-i számtól kezdődően már így szólt: Hivatalos rovat a „Közlöny” után.

13

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/

12

A

Közlöny

1848.

június

8-tól

december

31-ig

jelent

meg

„Budapest”

helységmegjelöléssel a fővárosban. Az 1849. évi 1-122. száma Debrecenben jelent meg 1849. január 14. és június 3. között. A 123-147. száma – az utóbbi rendkívüli szám volt – ismét Budapesten (Budán) jelent meg 1849. június 5. és július 8. között, majd a 148162. száma már Szegeden 1849.július 13. és 29. között. A 163-165. szám Aradon, már csak litografálva, lapalji megjegyzéssel: „Az álladalmi nyomdaszerek távolléte miatt a Közlöny csak a jelen alakban jelenhet meg”,1849. augusztus 5. és 11. között. A szombatra eső utóbbi napon mondott le és távozott Kossuth és a kormány. Íme, dióhéjban a szabadságharc kronológiája!14

II.1. A független magyar felelős minisztérium Az 1848-49. évi márciusi korszakalkotó alkotmányjogi reformok közül a két legfontosabb: a független magyar felelős minisztérium alakításáról szóló III. és az országgyűlési követek népképviselet alapján történő választásáról szóló V. törvénycikk. Az előbbi szabályozza a miniszteri felelősséget, az utóbbi a korábbi rendi képviseletről a népképviseletre történt áttérést. Ezzel Magyarország is elfogadta a parlamentarizmus elvét, bevezette a parlamenti kormányrendszert. A független felelős minisztériumról szóló 1848: III. törvénycikkről Rosenfeld tanácsos az államkonferencia március 26-ai ülésén nem éppen dicsérően jegyezte meg: „es ist eine neue Verfassung für Ungarn.” Vagyis: ez egy új magyar alkotmány! Egy olyan alaptörvény,

amely

a

dikasztériumok

helyébe

fölállított

minisztérium:

a

miniszterelnökből, s - ha ő tárcát nem vállal – nyolc miniszterből álló kormány kezébe adta a végrehajtó hatalom gyakorlását, bevezetve az ellenjegyzést és a miniszterek jogi – bűntető és közjogi – felelősségét az országgyűlésnek.15 A kormány tehát nemcsak az államfőnek, hanem a népképviseleten alapuló és országgyűlésnek nevezett parlamentnek is felelősséggel tartozik, mégpedig politikai és jogi felelősséggel. A politikai felelősség elvéből következik, hogy a kormánynak parlamenti többséggel, sőt lehetőleg szilárd többséggel kell rendelkeznie, ha el akarja kerülni, hogy a parlament bizalmatlanságot szavazzon, akár kifejezetten, akár pedig oly 14

Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992, Akadémiai Kiadó, Budapest 1992, (a továbbiakban: Bölöny József, 1992) 23. oldal 15 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/

13

módon, hogy a kormány javaslatát annak helyességére való tekintet nélkül elveti, vagy nem fogadja el a költségvetést, s ezzel lehetetlenné teszi a kormány további működését. Az első független felelős magyar minisztérium, a Batthyány-kormány kinevezése még a népképviseleti alapra való áttérés és a felelősség törvényhozási kimondása előtt történt, működéséhez azonban biztosítani tudta az új népképviseleti országgyűlés támogatását, élvezte annak bizalmát.16 Az 1848-49. évi országgyűlésen még nem alakult ki pártrendszer.17 A Batthyány-kormány névsoraiban és a tárcák felsorolásában Esterházy Pál herceg így szerepel: „a király személye körüli miniszter (külügyminiszter)”. Minthogy az utóbbi helyen külön találjuk a negyedik pont alatt a király személye körüli és az ötödik pont alatt a külügyminiszterek felsorolását, némi megvilágosításra szorul ez a kettős elnevezés.18 Az első felelős kormány kinevezésekor és működése idejében még nem alakult ki a pontos közjogi terminológia, az akkori kialakulatlanságra jellemző a kinevezési okirat szóhasználata: „a kapcsolt birodalom többi részeiveli érintkezés minisztere”.19 Végig a király személye körül működött Bécsben, majd Innsbruckban, lemondását is Bécsben nyújtotta be, ellenjegyzett kinevezéseket, kitüntetéseket, de már a magyarok és a horvátok között megkísérelt közvetítése inkább felelt meg a kinevezésben használt – vagy akár külügyminiszteri – elnevezésnek. Rendkívül érdekesen és kitűnően világítja meg Esterházy „külügyminiszterségét” Szemere Bertalan egykori belügyminisztériumának titkára, Heilprin Mihály az Encyclopaedia Americanában Hungary címmel írt szócikkében: „… Prince Paul Esterházy as quasi minister of foreign affairs in Vienna”.20 Ez a „quasi” szó többet mond minden részletes magyarázatnál.

16

Batthyány miniszterelnök – egykorú közlemények szerint – a délelőtti kerületi ülésben, március 23-án Pozsonyban kihirdette az általa alakított első magyar felelős minisztérium tagjainak neveit. A főrendi táblának aznap tartott ülésében a miniszterelnök által még a királyi megerősítés előtti előterjesztett névsort az elnöklő nádor azonnal aláírta. A kormány április 12-én még Pozsonyban tartotta az első hivatalos minisztertanácsot és április 16-i kelettel tette közzé, hogy a haza kormányzását átvette. 17 Bölöny József, 1992, 47. oldal 18 1981-1982-ben meglehetősen élénk vitát váltott ki ez a kérdés a Magyarország című hetilap hasábjain. Jele ez annak az örvendetes ténynek, hogy a mai újságolvasó történelmi és közjogi téren is megkívánja a részletekbe menő pontosságot. 19 Bölöny József, 1992, 48. oldal 20 Gustav Pollak New Yorkban, 1912-ben angol nyelven kiadott Michael Heilprin and His Sons. A Biography című könyve 184-185. oldal

14

A felelős minisztérium forradalmivá vált szabadelvű eszméje oly egyértelmű sikert aratott szerte Közép-Európában, hogy hazánkban sem lehetett akadálya a törvényi alap elfogadtatásának. Vagy mégis? Az alsótáblán csupán azon akadtak fönn a radikálisabb követek – köztük Madarász László (Somogy vármegye) -, hogy a dikasztériumok hivatalnokait az új kormány is alkalmazza majd. Lónyai Gábor (Zemplén vármegye) indítványára pontosítottak a szövegen: a kormány a költségvetést nem az országgyűlésnek, hanem az alsótáblának, azaz a képviselőháznak köteles benyújtani. A felsőtáblán elsősorban a főkegyúri jog további gyakorlásának kérdése okozott gondot, no meg a király személye körüli miniszter, akinek hatásköréből gondosan töröltek mindent, ami a külügyekre emlékeztetett.21 A királynak az udvari szervek által előkészített válasza több vonatkozásban kedvezőtlen volt, elsősorban azért, mert korábbi ígéretét megszegve, a magyar királyi udvari kancellária fenntartására törekedett, lényegileg közös pénzügyeket kívánt, valamint nem mondott le a hadsereg alkalmazására vonatkozó uralkodói jogairól. Március 29-én az országgyűlés valamennyi fórumán heves ellenállásba ütközött a leirat. Batthyány és Kossuth élesen kikeltek ellene, István nádor pedig csillapított és ígért. Az alsótábla határozott: „a felelős ministerium iránti törvény akként hagyassék helyben, mint azt megalkotni a nemzet megnyugtatására szükséges.”22A főrendek kénytelen kelletlen hozzájárultak. Március 30-án a nádor kieszközölte Batthyány, Deák, Széchenyi és Eötvös meghívását. S a részükről tett csekélyebb engedmények nyomán másnap a király belenyugodott a megváltoztathatatlanba: a független, felelős magyar minisztérium létrehozásába. A felelős kormány élén a miniszterelnök állt, s ha tárcát nem vállalt, úgy nyolc minisztere lett. A miniszterelnök joga az összes minisztérium tanácsülésének összehívása, s ha azon a király vagy a nádor nem vett részt, ő elnökölt. A király jelenlétével csak elméletileg kellett számolni, bár a kormány reménykedett, hogy az országgyűlés megnyitására, vagy őszre tervezett berekesztésére a király Budára jön. Ami a minisztérium, mint testület működését illeti, a közös érdekű ügyekben, minisztertanácsban döntöttek. A nagyobb súlyú rendeletet a nádor bocsájtotta ki a szakminiszterek ellenjegyzésével, míg egyéb ügyekben a miniszterek intézkedtek. A

21 22

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/ http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/

15

törvény nem ismeri a kabinet, mint kollektív testület felelősségét, hanem „Mindegyik miniszter azon rendeletiért, melyet aláír, felelősséggel tartozik.” Batthyány ezt így fogalmazta meg egy augusztus 11-én Csány László kormánybiztoshoz intézett szemrehányó levelében: „Mi azon nézetét illeti, hogy az összes minisztériumot egy compact testületnek tekinti, és így azt véli, hogy amit az egyikkel közöl, az a másik minisztert is illeti, ez a nézet a parlamentáris kormányrendszer alapeszméjével össze nem fér, mert ennek fő elve, hogy minden miniszter csak tárczájáért felelős, csak így szünhetvén meg a collegiális, és senkit feleletre nem kötelezhető rendszer.”23 Az első felelős minisztérium megszervezése tehát nem volt könnyű. A március 23-án bejelentett névsor – legalábbis Esterházy és Mészáros Lázár esetében – nem tűnt véglegesnek. A lista másik problémája az udvari körök ellenállása Kossuthtal szemben. Amikor az udvar jóváhagyta a felelős minisztériumról szóló törvényt, napirendre került a miniszteri névsor felterjesztése. A Kossuthtal kapcsolatos folyamatos fönntartásokat tükrözi, hogy István nádor március 31-én táviratban figyelmeztette Szőgyény alkancellárt, csak a bel- és a pénzügyek jöhetnek számításba, de mind az országbíró, mind a tárnokmester azon a véleményen van, hogy Kossuth a pénzügyek élén kevesebbet árthat.24 Az 1848:IV. tc eleget tett annak a nemzeti igénynek, hogy a király évente hívja össze a háromesztendős törvényhozási ciklusra választott országgyűlést, mégpedig Pestre. E mellett – összetételében lényegileg meghagyva a felsőtáblát – az országgyűlés belszervezetéről,

valamint

az

összehívásával,

elnapolásával,

berekesztésével,

föloszlatásával kapcsolatos uralkodói jogokról is rendelkezett. A felsőtáblán és az udvarban a törvény számos rendelkezését vitatták – például azt, hogy Pesten legyen az országgyűlés állandó helye -, s ez által kimondatlanul is az ország fővárosa. Az 1848:III. tc. sajátossága, hogy az nemcsak az uralkodó felségjogait határozta meg, hanem szerepet biztosít István főherceg nádornak, mint teljhatalmú királyi helytartónak. A felség távollétében a – személyében ugyancsak sérthetetlen – nádor a végrehajtó hatalmat „a törvény s alkotmány ösvényén teljes hatalommal gyakorolja”. A 23

Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála, Argumentum Kiadó, 2007, (a továbbiakban: Urbán Aladár, 2007) 131-132. oldal 24 Urbán Aladár, 2007, 72-73. oldal

16

teljhatalmú nádor, mint a király alteregója így a három alkotmányos tényező – az uralkodó, a kormány, az országgyűlés – mellett negyediknek jelent meg. A nádor jogköre a törvény értelmében kiterjed mindazon ügyekre – a felsorolt rezervált jogokat kivéve -, amelyeket korábban a Kancellária, a Helytartótanács vagy a Kamara az uralkodóhoz

terjesztett

fel.

Válságmentes

időben

„munkamegosztása” bizonyára jól működött volna.

a

felségjogoknak

ez

a

25

A nádor, akit az 1848:III. tc. mintegy alkirállyá emelt, szerette volna megtartani a felsőtáblai elnöklést. Ám ebbe a rendek nem egyeztek bele. Az ötödik paragrafus már a március 20-ai kerületi ülésen kiegészült a következő, rendkívül fontos passzussal: „ő Felségének joga van az országgyűlést a három év eltelése előtt is feloszlatni, és új képviselőválasztást kiírni, de ez esetben az újabb országgyűlés összehívásáról aképen rendelkezendik: hogy az előbbinek föloszlatásától számítandó három holnap alatt összeüljön.”26 A törvényalkotók – túlságosan is bízva István nádorban – nem számoltak azzal, hogy a nádori teljhatalom kitűnő megoldás ugyan a birodalmi kapcsolatok lazítására, s kizárja a nádori államcsíny lehetőségét is, de egy ponton súlyos válságba sodorhatja az egész megoldást: a nádor lemondására gondolunk. A lemondás ugyanis nem tartozik a végrehajtó hatalom körébe, mivel miniszteri ellenjegyzést nem igényel. A nádori szék megürülésével a király távollétében ki gyakorolja az államfői hatalmat? Új nádor kiválasztása – a törvények változatlanok lévén – az uralkodó kijelölése alapján országgyűlésileg történik. A törvények tehát nem gondoskodtak a lemondott nádor ideiglenes helyettesítéséről. Ennyit a helyzet lehetséges bonyolultságáról, ami 1848 szeptemberében be is következett.27 A teljhatalmú nádor személye – ha csak időlegesen is – fontos tényező volt az 1848. évi hazai alkotmányos életben. A márciusi közös sikerek elmúltával nem mindig értett egyet minisztériumával, de személyével kapcsolatos kritikának távozásáig nincsen nyoma a radikális sajtóban. A Madarászok lapja, a Népelem azonban augusztus 6-án, amikor a költségvetés számai ismertté váltak, a pénzügyekről szólva közölte, hogy a

25

Urbán Aladár, 2007, 127. oldal http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_ban/ 27 Urbán Aladár, 2007, 128. oldal 26

17

nádor számára évi 212 ezer forint „fizetés” szerepel. Majd megjegyezte: „Felelős kormány létezvén vitatni való: szükséges-e a nádori hivatal vagy sem?”28 A megújított, teljhatalommal felruházott nádori tisztség 1848 tavaszán és nyarán alkotmányos valóság, s a felelős kormánynak egyszerre volt felettese és kormányzati partnere. Az első felelős kormány politikai irányvonalának tengelyében két feladatcsoport állt: egyfelől Magyarországnak a Habsburg Birodalmon belüli alkotmányos önrendelkezését kellett a lehetséges teljességgel biztosítani, másfelől ennek segítségével is törekedni a polgári átalakulással és a nemzeti modernizációval összefüggő legfontosabb feladatok megoldására. Ez egyfelől a további reformkérdések liberális szemléletű megoldásának szorgalmazását, másfelől – a birodalomhoz való viszonyban - a tiszta perszonálunióra törekvést jelentette. Vagyis Batthyányék felfogása szerint önrendelkezésünket a kül-, had- és pénzügyekre is kiterjedően kell biztosítani, miáltal a magyar haza csakis az uralkodó fizikai személyén keresztül kapcsolódhat a Habsburgok többi országához. Az a kritika, hogy a 48-as honatyák az áprilisi törvényekben úgymond „elfelejtettek” gondoskodni a birodalmi kapcsolat rendezéséről, tévedés: a kor felfogása szerint kellően tisztázta ezt a kérdést az ország függetlenségét és kizárólag saját törvényei szerinti kormányozhatóságát kimondó 1791. évi X. törvénycikk. A király személye körüli minisztérium ennek megfelelően már az örökös tartományokat is külföldként kezelte, és hogy mennyire joggal, azt az is mutatja, hogy az osztrák kormány nemegyszer használta Esterházy herceg tárcájára a külügyminisztérium elnevezést. Az elképzelés külpolitikai realitását a német egységmozgalom adta: ekkoriban nagyon úgy látszott, rövid időn belül megvalósul a németül beszélő országok egyesülése. Ha pedig ez magába foglalja az osztrák tartományokat, Magyarország és a Habsburgok kapcsolatának formája nem is lehet más, mint a tiszta perszonálunió.29 A törvény értelmében kialakult helyzetben a magyar kormány természetesnek tartotta, hogy az uralkodó közösségét nem sértő állapot: a perszonálunió, vagyis az uralkodó közösségére szorítkozó államközi kapcsolat megvalósítására törekedjék. Március 23-án 28

Urbán Aladár, 2007, 128. oldal Közel két évtized múlva, 1866 április 16-án a Pesti Napló „A nádor és a minisztérium” címmel foglalkozott a kérdéssel. A meg nem nevezett szerző oda konkludált, hogy a felelős minisztérium mellett egy nem felelős és el nem mozdítható nádor nem volt előnyös. „ Éppen a felelős kormány függetlensége érdekében sokkal következetesebb lett volna követelni, hogy a nádori méltóság végképen megszűnjék.” 29 Csorba László: A tizenkilencedik század története, Pannonica Kiadó, 2000, 126-127. oldal

18

Batthyány így írt az aggódó komáromi alispánnak: „eltökélt akaratunk a magyar nemzeti kormányt mindenben függetlenné tenni a császári minisztériumtól”. Batthyány határozottságát méltatva a Marczius Tizenötödike március 27-én így írt: Most vagy soha. „A percz jelen van, melyben a fejedelem személyén kívül Ausztriával egy betűnyi dolgunk ne legyen.” A magyar törekvések elleni osztrák sajtókampányra reagálva, a Pesti Hírlap így írt május 25-i nem hivatalos rovatában: „Szomszédaink egy idő óta nagy zajt ütnek afelett, hogy mi külön akarunk válni Ausztriától. Értsük meg egymást. Mi egyek vagyunk Ausztriával, amennyiben egy s ugyan azon fejedelem alatt élünk. (…) Egységünk abban áll, hogy egy fejedelmünk, függetlenségünk abban, hogy külön kormányunk van.” Az osztrák kormány június 29-i, a „semlegesség felmondásával” fenyegető jegyzékére Batthyány a kormány nevében szövegezte le: „Általában míg fejedelmünk egy, míg közöttük a pragmatica sanctio fennáll, kölcsönös viszonyunkban e szónak neutralitás nincsen értelme. Közöttünk a fejedelem egysége által feltételezett szövetség áll.”30 Az idézett állásfoglalás a perszonáluniós elképzelés utolsó megnyilatkozása.1848 tavaszán azonban ez a viszony teljesen elképzelhető volt, mivel nem sértette a Pragmatica Sanctiót. Természetesen egyelőre nem lehetett szó „tiszta” perszonálunióról, mivel a III. tc. értelmében a független felelős magyar kormány nem rendelkezett önálló külügyekkel. Ez a független felelős kormány az áprilisi törvények által teremtett politikai átalakulás egyik legfontosabb eredménye. Nevében – mint közismert – a független jelző a „minden idegen befolyástól” való függetlenséget jelentette, a felelősség pedig azt, hogy a kormány tetteiért vagy rendeleteiért a törvényhozásnak tartozik felelősséggel.31 A törvény intézkedik a miniszterek felelősségre vonásáról. Eszerint elsősorban felelősségre vonhatók „minden olyan tettért, vagy rendelkezésért, melly az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, az egyéni szabadságot, vagy a tulajdon szentségét sérti, s általuk hivatalos minőségben követtetik el, vagy illetőleg adatik ki”. Ehhez járul a reájuk bízott pénzek elsikkasztása, törvényellenes felhasználása, valamint a törvények végrehajtásában a közrend fenntartásában elkövetett mulasztások, ha azok a törvény által rendelkezésükre bízott 30

Urbán Aladár, 2007, 134. oldal A törvény 4. és 18.§-a nem mondja meg, hogy a miniszterek kinek vagy minek felelősek. Ezt a 29-30. §ok teszik világossá. 31

19

eszközökkel elháríthatók lettek volna. A parlamentáris felelősség elve a törvényhozás iránti kötelezettséget jelenti. A kabinet tagjainak ellenjegyzési joga a királyi akarat ellenőrzését, alkotmányos keretek között tartását szolgálja. Gyakorlása ugyanakkor összefügg a felelősség elvével, hogy a miniszter ellenjegyeztet olyan királyi rendeletet – szándékosan vagy figyelmetlenségből -, ami ellentétes az alkotmánnyal vagy a törvénnyel. Bár a király a kezdeményező, annak személye szent és sérthetetlen, felelősségre nem vonható.32 Az uralkodót tehát a kormány miniszterei saját felelősségükre tartják az alkotmány keretei között. Ez az alkotmányos monarchia működésének lényege.33 Végezetül még egy kérdés a kormány és az országgyűlés viszonyáról. Batthyány Csányhoz írott levelében „parlamentáris kormányrendszert” emlegetett. A XX. század elejének alkotmányos válsága idején Kautz Gyula korának kormányzati rendszerét bírálva és visszatekintve az 1848-as kormányra, kijelentette: az angol minta követelményeinek ismeretében a Batthyány-kormány nem parlamentáris kormány, hanem alkotmányos képviseleti kormány volt. A hatalom súlypontja valójában nem került át a parlamentbe, s a főhatalmat a nádori teljhatalom megosztotta. A kormány nem egy erős párt győzelmének eredményeként jutott hatalomra, s tagjainak eltérő társadalmi-politikai nézetei miatt nem lehetett egy erős homogén kormányt létrehozni, a kormány tagjai nem a választáson győztes többség soraiból kerültek ki. Kautz Gyula szerint a fogalmaknak csak akkor van jogosultságuk, ha országgyűléssel való kormányzásról beszélünk, még pontosabban: „ha a régi rendi országgyűlés és dikaszteriális államigazgatás helyébe lépett képviseleti országgyűlést, illetőleg felelős miniszteriális kormányzatot értjük a kifejezés alatt: „parlamentáris kormány”.34 A kormányzás feltételeit nem csak tételesen szabályozott kérdések határozták meg, hanem azok az ügyek és körülmények, amelyektől nem, vagy nem elegendő részletességgel rendelkeztek az áprilisi törvények. Ilyen kérdés az osztrák császár s egyazon személy magyar király, illetve a Birodalom két felének egymáshoz való viszonya. Az áprilisi törvények előbeszéde szól ugyan „az ország törvényes állása a függetlensége” kérdéséről, valamint „a pragmatica sanctio által vele válhatatlan 32

Rex non potest peccare. Urbán Aladár, 2007, 129. oldal 34 Urbán Aladár, 2007, 133. oldal A szerző a parlamentáris kormány klasszikus követelményeit így fogalmazza meg: 1. a szuverenitás súlypontja a parlamentben, 2. a szilárd pártszervezet, melynek többsége uralja a parlamentet, 3. kollektív felelősséget vállaló kabinet. 33

20

kapcsolatban álló tartomány iránti törvényes viszony”-ról, de ennek értelmezésére a törvények nem tértek vissza. A teljhatalmú nádor, mint királyi fenntartó „ a korona épségének, s a birodalom kapcsolatának épségében tartása mellett” kellett hogy gyakorolja a végrehajtó hatalmat, de a későbbiekben nem kerül sor a birodalmi kapcsolatok természetének elemzésére. Végül „a király személye körüli miniszter” feladata lesz „befolyni” az országot és az örökös tartományokat érintő ügyekbe, de ebből sem olvashatni ki közelebbi eligazítást. Ez a paragrafus konszolidált viszonyok között akkor lett volna – ha egyáltalán – megvalósítható, amikor az adott minisztert, a magyar

külügyminisztert

legalábbis

a

magyar

királyság

érdekeit

képviselő

konzultánsnak, tanácsadónak tekintik. Az abszolutista és centralizációs kormányzás lebontásának másnapján, a régi reflexek erősödő dominanciája mellett ez az elképzelés kivihetetlen volt.35

II.2. Az első polgári kori vármegyetörvény a gyakorlatban A vármegyék hatáskörét, működési rendjét érintő 1848-i jogi normák között legfontosabb a „megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról” szóló XVI. törvénycikk volt.36 A mindössze két paragrafusból álló és ezen belül kilenc rendelkezést tartalmazó szabályozás magán viseli az utolsó rendi országgyűlés jogalkotó tevékenységének számos jellegzetességét. A „hatóság” kifejezés az 1848. április 3-i zárt konferencia eredményeként született, Kossuth az alsótábla elé még a „megyei szerkezet” rendezéséről terjesztett elő javaslatot. A törvényi szóhasználat tudatos volt, a radikális változtatás szándékának hiányát tükrözte. A törvény bevezető mondata a megyéket „Magyarhon és kapcsolt részei alkotmányossága védbástyáinak”nevezte, ennyiben tehát elfogadta a Kossuth képviselte municipalista felfogást a megyék történelmi szerepéről. A szükséges átmeneti intézkedések között elsőként a „lehető legrövidebb idő alatt” rendelte el a „reformközgyűlés” összehívását. A népképviseleti elvet tükröző 35

Urbán Aladár, 2007, 133-134. oldal Az áprilisi törvények közül a megyéket rendező volt az egyetlen, amely már címében is utalt a szabályozás átmeneti jellegére. 36

21

rendelkezés szerint az utolsó hivatalos rendi jellegű vármegyei tanácskozáson „szavazattal bírandnak… azok, kiket a megyei lakosok községenként ezen közgyűlésre képviselőkül utasítanak”. 37 A törvény – Széchenyi István javaslatára elfogadott – előírása szerint ezeken a közgyűléseken szavazati joggal rendelkeztek mindazok, akik eddig is élhettek ezzel a lehetőséggel. A 2. paragrafus b) pontjában szó esik azokról a municipiumokról, amelyek korábban szavazati jogot adtak a honorácioroknak. Ez a jogkiterjesztés hatályban maradt. A közgyűlés legfontosabb feladatai: az 1848-i törvények kihirdetése, megmagyarázása, hozzáférhetővé tétele, a választókerületek kialakítása, a választások lebonyolítását végző „középponti választmány”, végül az állandó bizottmány megválasztása. Ezen utóbbi testület örökölte a régi közgyűlés hatáskörét, megalakításához Szemere az alábbi iránymutatást adta: „a törvény szelleme azt tartja, hogy éppen minden jogszerű érdekek tekintetéből, e bizottmányba a tagok a polgári állapotra leendő figyelmezés nélkül választassanak meg”. A szűkszavú törvényt értelmező álláspontja szerint ugyanis „a valódi képviselet csak az, mellyben egy érdek sem marad képviselet, mégpedig aránylagos képviselet nélkül”.38 A törvénycikk nem egyértelmű megfogalmazása lehetőséget adott az önálló, egyedi megoldásokra, de számtalan bizonytalanságot is okozott. Mindenekelőtt azért, mert nem utalt a községi képviselők választásának módjára, nem adott iránymutatást a delegátusok számára nézve sem. Az „utasítás” szót több helyen úgy értelmezték, hogy a községek számon kérhető programot, kötött mandátumot adhatnak a közgyűlésre küldött képviselőiknek. A végrehajtásért felelős Szemere Bertalannak is sok gondot okozott a törvény végrehajtása.39 Figyelmet érdemel, hogy az utolsó rendi országgyűlés elé terjesztett minden korábbi tervezettől eltérően a törvény bevezető szövegében nem szerepelt a „népképviselet” kifejezés. Helyébe a bizonytalan értelmű „közszabadság” került, amellyel a megyei

37

Stipta István, 1995, 38. oldal A kétértelmű fogalmazás számtalan bizonytalanságot okozott, valamint lehetőséget adott a helyi sajátosságok érvényesítésére. 38 http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf 39 http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf

22

rendszert „összhangzásba” kellett hozni. A preambulum ezen túl a törvény feladatának tekintette a közigazgatás folyamatosságának biztosítását.40 Az 1848. évi XVI. tc. 1. paragrafusa kötelezte a minisztériumot a megyei szerkezet képviseleti alapra állításáról szóló tervezet előkészítésére. Ez a munka nem készült el. A népképviseleti országgyűlés nem tudta befejezni a megyei rendszer átalakítását, erre csupán 1870-ben került sor. A törvénycikk alapján tehát - a legkésőbb 1848. május 1-éig kötelezően összehívott közgyűlés első feladata, a megyéket ezután képviselő állandó bizottmányok megválasztása volt. A helyi önkormányzat megteremtésére és a közigazgatás további vitelére hivatott állandó bizottmány létszáma – az előzetes aggályoknak megfelelően – megyénként végletesen különbözött. A régi vármegyei közgyűlés nagyságát ugyan sehol sem érte el, de általában elmondható, hogy magas létszámú, közigazgatási szakszerűségi nézőpontból

nehezen

működtethető

testületek

jöttek

létre.

A

bizottmányok

összeállításánál a véletlenszerűség, spontaneitás mellett a politikai szempontok is szerepet játszottak.41 A megyei testületek átalakítás utáni összetételéről nehéz országosan jellemző képet adni. Megállapítható, hogy nem rendült meg a korábbi megyei vezetői elit uralma, helyi hatalmukat át tudták menteni. A korábbi tisztviselői kar a megyék zömében változatlanul a helyén maradt, és az arisztokrácia egy része is helyet kapott az új bizottmányokban. Szembetűnő azonban az értelmiségi réteg, a falusi intelligencia szerepének növekedése, és – ezzel párhuzamosan – a pauperizálódott nemesi csoport kiszorulása a helyi önkormányzatokból. A hatalomtól eddig távol tartott jobbágyok pedig, főleg középparaszti képviselőik révén, először érvényesíthették befolyásukat saját ügyeikben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezen „alsóbb rendű emberek tekintélye meglehetősen alacsony volt”, mert amikor a „demokratia alapján” a

40

http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf Stipta István, 1995, 59. oldal Népes testületet választott Sáros megye, Komárom megye, Zala megye. Csány László kormánybiztos ezt a jelenséget a törvény paródiájának nevezte. Csupán négy megye esetében tapasztalható mértéktartás a bizottmányi létszám megállapításánál: Zemplén, Turóc, Ugocsa és Temes megyében.

41

23

tisztviselőktől megbízást kaptak, a helységek zömében „fütyüléssel, gúnnyal, hahotával fogadták őket”.42 A megyei bizottmány hatáskörét tekintve az 1848:XVI. tc. úgy rendelkezett, hogy ez a testület gyakorolja a régi közgyűlési jogosítványokat. Az alkotmányos változás során számos feladat, régi municipális jogosultság szűnt meg, és a megmaradtak egy része is átalakult. Az áprilisi törvények új jogköröket adtak, és tetemessé növelték a megyék teendőit a forradalmi események is. A főispánok kiválasztásánál érvényesülő természetes szempont a politikai hovatartozás, a korábbi kormányzathoz való viszony, a reformországgyűlésen tanúsított magatartás és az 1848-i átalakulásról vallott felfogás volt.43 Az áprilisi törvények, a kormány kezdeti megnyilatkozásai és a belügyminiszteri álláspont szerint változatlanul a főispánok voltak a kormányzat helyi képviselői. Személyes hozzáállásuktól, szakértelmüktől, tekintélyüktől nagyban függött az átalakítás eredményessége. A főispánok egyben a felsőház tagjai, tehát a törvényhozás tényezői is voltak. A kétkamarás rendszer felszámolásáról ebben az időben még nem esett szó, a kormánynak tehát nem volt közömbös, hogyan él példa nélküli alkotmányjogi lehetőségével és hogy kiket nevez ki törvényhozónak.44 Ugyanakkor

a

főispánok

gyakran

panaszkodtak

arról,

hogy

felelősségteljes

megbízatásukhoz kevés lehetőséggel, szűk hatáskörrel rendelkeznek. A belügyminiszter - a maga fogalmazta – kinevezési okiratában is hangsúlyozta: a „király a főispánokat a megyéknek első tisztviselőül adja”; „joguk sok, de kötelességük még több”.45 A főispáni esküszövege: „Én N. N. az élő Istenre esküszöm az alkotmánynak és a királynak hűséget, a törvénynek engedelmességet ígérvén és fogadván kötelességemet

42

Stipta István, 1995, 60. oldal Vukovics Sebő írta a belügyminiszternek. Megjelent a Pesti Hírlap 1848. május 9-i számában. 43 Stipta István, 1995, 49. oldal A belügyminiszter a nádorhoz címzett, 1848. április 20-i előterjesztésében kilenc korábbi főispánt talált hivatalában megtarthatónak. Közülük később többen lemondtak és önként adták vissza hivatalukat, mint ahogyan tette ezt Esterházy Károly és Vay Ábrahám. Torda volt az egyetlen törvényhatóság 1848-ban, amely főispán nélküli önkormányzatot épített ki. 44 http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf 45 Stipta István, 1995, 53. oldal

24

törvény és igazság szerint, részrehajlatlanul és lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem úgy segéljen!” (BM Eln.:1848:17.)46 Az új esküszöveg a korszak szellemében változott, egyetlen szó sincs benne, amely az egykori királyi megbízott hatalmára utalna. A kormányzatnak főtisztviselői kiválogatásánál hazánk történetében először kellett számolnia a vármegyék állásfoglalásaival, kívánságaival. Számos közgyűlési, bizottmányi határozat született a főispánok lecseréléséről, vagy a tervezett központi elképzelésekről.47 A főispánokkal szembeni elvárások 1848 nyarának végén döntően megváltoztak. A belügyminiszter „valamennyi törvényhatóság főkormányzójához” címzett 800/B számú, 1848. augusztus 30-án kibocsájtott körlevele a drámai helyzethez illő hangvételben és módon rendelkezett a megyék és a főispánok viszonyáról. A főispánokat a „haza sokféle népű viszonyaiban” a „magyar elem hatalmas karja”-ként tekintette és széles jogkört biztosított számukra. Ezentúl „rendelkeznek mindenkivel, kivált a tisztikarral”, ha hanyagságot tapasztalnak, bármelyik megyei tisztviselőt felfüggeszthetik. A katonaállítás – írta Szemere - mindennél fontosabb, a kiszabott kontingens besorozása, a fegyverek előteremtése érdekében „rendkívüli tevékenységet fejthetnek ki”. A törvényességet addig vasszigorral számon kérő belügyminiszter rendelete végén közölte: „én nem kérdem, megtartotta-e a formát, hanem én számon az eredményt követelem”.48 Törvényhatóságaink és országunk életében ettől az időtől kezdve új szakasz kezdődött. A törvényekhez, szokásokhoz kötött főispáni hivatal fölé illetve helyébe rövidesen kormánybiztosok, teljhatalmú parancsnokok léptek. Az áprilisi törvények nem adtak lehetőséget általános tisztújításra. A közigazgatás folyamatosságát azonban biztosítani kellett, hiszen az új törvények új feladatot róttak a helyhatóságokra. A vezérvármegye 1848. április 4-i ülésén elfogadott határozat szerint:

46

Stipta István, 1995, 38. oldal Az 1848. április 20-i előterjesztés kilenc korábbi főispánt talált hivatalában megtarthatónak. Két kivétellel főrendű, mérsékelt liberális politikusok voltak, akik az utolsó rendi országgyűlésen támogatták a társadalmi reformokat. 48 http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf 47

25

„a jelen körülmények okvetlenül igénylik, hogy a közigazgatás lehető pontossággal teljesíttessék”, a tisztviselők „folytonosan s mindenütt működjenek”.49 Az ország helyi szerveinek fontos szerep jutott a célzott társadalmi reformok végrehajtásában. A törvényekben rögzített korszakos feladatok megvalósítása mellett, ezzel egyidőben kellett saját szerveiket is megújítaniuk. Ennek a kettős feladatnak adta pontos ütemtervét az 1848. április 19-én megjelent belügyminiszteri rendelet.50 Az 1848. évi XVI. tc. értékelése körül az utóbbi időben több, eltérő álláspont alakult ki. A vita lényege arra a kérdésre szűkíthető le, hogy az 1848-ban megreformált vármegyei szervezet feudális maradványként épült-e be a polgári állam szervezetébe vagy az 1848 előtti nemesi vármegye már 1848-ban összeomlott. Ha a kérdést az 1848-i törvények szövege alapján, tehát a legiszláció szintjén vizsgáljuk, akkor alappal mondhatjuk, hogy az utolsó rendi országgyűlés felszámolta a nemesi vármegye előjogait. Eltörölte a legmarkánsabb politikai privilégiumot, a követválasztást, és a nemesi akaratot közvetítő követutasítási rendszert. Megszüntette a nemesség döntési monopóliumát a helyi ügyekben. Az úrbériséggel együtt elenyészett a régi megyék jobbágyigazgatási hatásköre. A központi kormány felelősségének törvénybe iktatása egyet jelentett a megyék közigazgatási autonómiájának szűkítésével. Központi akarat korlátozta még a helyi tisztviselők számának gyarapítását is. A miniszterek közjogi felelősségének elve ezután formailag zárta ki a nemesi vármegyék szokásjogban meghonosodott rendeletfélretételi jogát. Ezt a fontos alkotmányvédelmi eszközt csak a törvénytelen uralkodói, főkormányszéki

rendeletek

és

utasítások

ellen

alkalmazhatták

megyéink,

a

népképviseleti országgyűlés ellenőrzése alatt álló kormány normatívái ellen ily módon fellépni anakronizmus lett volna.51 Az első polgári szellemű municipális törvény az új rendszerű középszintű igazgatásnak csupán az alapjait teremtette meg. Nem határozta meg pontosan a megyék hatáskörét, az állami gépezetben elfoglalt helyét, nyitva hagyta a központi végrehajtó hatalommal szembeni közjogi lehetőségeik és kötelezettségeik kérdését. Nem történt meg a megyék közötti területi aránytalanságok felszámolása, a megyeszékhelyek törvényi kijelölése. Nem merült fel a különböző típusú középfokú közigazgatási egységek egyesítésének 49

Stipta István, 1995, 63. oldal „Városok tisztújíthatását, közgyűléseket és hivatalokat szabályozó alapszabályos rendelet” http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf 51 http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf 50

26

gondolata sem. A törvény nem rendelkezett az önkormányzatok anyagi alapjáról, a költségek felosztásáról, fedezéséről. A történelmi körülmények kedvezőtlen alakulása miatt a népképviseleti országgyűlés azonban ezeket a hiányosságokat már nem tudta kiküszöbölni és a frissen szerveződő vármegyék pár hónapos alkotmányos működés után a szabadságharc katonai kiszolgáló szervévé váltak.

II.3. A nemzetőrség szervezése A nemzetőri intézmény létrehozása már a márciusi pesti forradalom követelései között szerepelt. A forradalom során kiadott Tizenkét pontban a forradalmi ifjúság két pontot is megfogalmazott a fegyveres szervekkel kapcsolatban, melyek közül az egyik a nemzeti őrsereg felállításáról, a másik a külföldön állomásozó magyar egységek hazahívásáról szólt. Az 1848. évi XXII. törvénycikk komoly változást hozott a közigazgatásban, mert létrehozott egy új rendvédelmi szervet. A törvénycikk szó szerint így rendelkezett: „ A személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása, az ország polgárainak őrködésére bizatik.” A honvédelem reformkísérlete a nemzeti őrsereg felállításában mellőzte a korábban kizárólagos vármegyei közreműködést, az ország haderejét minisztériumi irányítás alá rendelte. E törvénycikk foganatosítása alapos magyarázatot és hatékony vármegyei közreműködést igényelt. „A nemzetőrség kezében van a hazának közbátorsága, s a szabadság legerősebb támaszának, a rendnek fenntartása.”52 A következőkben a nemzetőrség spontán alakulását, szervezését, valamint a XXII. tc. gyakorlati életbe léptetését vizsgálom. A nemzetőrség elsődleges történelmi funkciója természetesen minden eddigi polgári forradalomban

a

megszerzett

politikai

hatalom

biztosítása

volt

a

feudális

abszolutizmussal szemben. Ebből megállapíthatjuk, hogy a nemzetőrség követelésének ellenállásra is felkészülő megfogalmazói ez által tudatosan a Bécsnek engedelmeskedő állandó hadsereg ellensúlyát kívánták létrehozni. Hogy a nemesség hangadói a pozsonyi 52

Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, (a továbbiakban: Urbán Aladár, 1973) 9. oldal Pest város Rendre Ügyelő Választmányának felhívása, 1848. április 2.

27

reform-országgyűlésen maradéktalanul átlátták-e ezt vagy sem, a tényen nem sokat változtat. A nemzetőrség intézménye mindenesetre a főváros példája nyomán – és az országgyűlés segédkezése mellett – a márciusi követelések közül elsőként valósult meg. Az „idegen minta” rövidesen fontos szerepet játszott hazánk életében is, egyben legjellemzőbb és legtöbbet vitatott intézményévé vált az 1848/49-es magyar forradalomnak és szabadságharcnak.53 A

sorkatonaságnak

a

beavatkozástól

való

eltiltása

egyben

a

nemzetőrség

létjogosultságának elismerését jelentette. Március 15-éről 16-ra virradóra a fővárosban az „éji csend fenntartás” már a polgárőrség feladata volt. A Rendre Ügyelő Választmánynak másnap reggel megjelent – az egész nemzethez intézett – értesítése adta tudtul azt az előző este született határozatot, hogy „a pesti polgári őrsereg eddigi száma jelenleg 1500-ra szaporíttassék, s mint nemzeti őrsereg nemzeti színekkel ékesíttessék”. Pesten tehát a napóleoni háborúk óta létező polgárőrség azonnal átalakult nemzetőrséggé. A fentiekkel egyidejűleg jelent meg a Választmánynak ugyancsak az előző napról kelt felhívása Pest lakosaihoz, amely már a nemzetőri toborzás részleteiről tudósított. A magyar-német nyelvű falragasz szerint „minden becsületes ember” jelentkezhet a városházán, ott kap fegyvert, valamint – a polgárőrséggel azonos – megkülönböztető jelzést: bal karjára nemzeti szalagot, fövegére nemzeti színű rózsát. A felhívás közli azt is, hogy a Választmány szükség esetén tovább fogja növelni a nemzetőrség létszámát.54 Ezzel március 16-án megkezdődött a fővárosi nemzetőrség szervezése. A nemzetőrség megszervezése azonban nemcsak ott kezdődött meg, ahol az ellenzék elég erős volt, s a népgyűlések és az általuk létrehozott választmányok az első pillanattól bele tudtak szólni a város dolgába. Ha lassabban is, ez már a második héten bekövetkezett a legtöbb nagyobb városban. Annál is inkább, mert erre bátorított Batthyány Lajos március 17-én kelt első körlevele, amely a törvényhatósági elnököket a „közbéke és nyugalom” fenntartására intette, nehogy a minisztérium és az országgyűlés munkáját „kicsapongások vagy idő előtti követelések” akadályozzák. S ha a miniszterelnök levele megnyugtatta a fontolva haladókat, - az aggályoskodó kormányhűeket a Helytartótanács segítette ki az esetleges helyi fellépések által okozott

53 54

Urbán Aladár, 1973, 11. oldal Urbán Aladár, 1973, 12. oldal

28

kínos dilemmájukból. A Helytartótanács ugyanis március 17-én utasította az alispánokat és a városi tanácsok elnökeit, hogy „a közbátorság és rend fenntartásáról, s minden keletkezhető zavarok erélyes megelőzéséről a körülményekhez képest törvényszerűleg” gondoskodjanak. Ez pedig természetesen a nemzetőrség felhasználását illetve megszervezését is jelenthette, s a hatóságok – amint az idézett rendelet kapcsán kelt jelentéseikből kitűnik – ezt így is értelmezték.55 Ezekben az iratokban még nem szerepelt a nemzetőrség. Csak a „minden netáni mozgalmakat” figyelemmel kísérő állandó választmányok felállítására buzdító második miniszterelnöki körlevél – amely március 22-én, a nemzetőrség törvényjavaslat vitájának napján kelt – tesz róla említést. De erről szólva, Batthyány nem rendelkezik, csak tanácsol: „Városokban a népesb helyeken a vagyonos osztályból olly őrsereg alkottathatnék, melly már együttartása által a személy és vagyonbátorságot fenntartani képes leend.” Ez a körirat utasította a hatóságokat, hogy kötelesek a miniszterelnökhöz háromnaponként helyzetjelentést küldeni – és ennek mását a Helytartótanácshoz felterjeszteni -, amelyeknek jóvoltából megbízhatóan tudjuk rekonstruálni ezeknek a mozgalmas napoknak az eseményeit.56 Tudjuk, hogy Kossuth a nemzetőrségről már március 14-én, mint a nemzet nyugalmát biztosító intézményről beszélt.57 „A rend kérdése nem kevesebb most, mint a szabadság kérdése is” – írta Batthyány március 22-én kelt második miniszterelnöki körlevelében.58 Ezt a rendet – a Bécstől való minél nagyobb függetlenség zálogát – csak a nemzetőrség biztosíthatta. Nem pusztán elvi okokból, hanem azért is, mert a kormány nem is rendelkezett – legalábbis megítélése szerint nem – elegendő katonai erővel. A nemzetőrség mielőbbi, a törvényeknek megfelelő országos szervezése ilyen körülmények között igen fontos volt, ezért az első pillanattól párhuzamosan haladt a katonaság hazahozataláért folytatott erőfeszítésekkel. Ez a magyarázata annak, hogy a nemzetőrség központi szerve hamarabb alakult meg, mint bármely minisztérium. A 55

Urbán Aladár, 1973, 17. oldal A nemzetőrség szervezését vidéken Székesfehérvárott kezdték meg, ahol már március 17-én megalakították a közbátorsági választmányt. 56 Urbán Aladár, 1973, 17. oldal 57 Urbán Aladár, 1973, 19. oldal 58 Urbán Aladár, 1973, 45. oldal

29

fegyverzet biztosítása érdekében a kormány április 17-én intézkedett a budai fegyvergyár megvizsgálásáról, és az első kísérlet kudarca után rögtön közzétette a nemzetőrség

felfegyverzéséről

szóló

felhívást

az

országban

található

fegyvergyárosokhoz és kézművesekhez. Még fontosabb volt azonban, hogy a már létrejött, de központi irányítás nélküli, az országban szétszórtan alakult nemzetőrség fölött biztosítsa a kormány kizárólagos rendelkezési jogát. Az április 18-án kelt miniszterelnöki rendelet ezért kimondta, hogy a nemzetőrség csak a polgári hatóság rendeletére, és a nemzetőri főparancsnok felszólítására foghat fegyvert.59 Április 21-én a miniszterelnök körlevélben fordult valamennyi törvényhatósághoz és őket a nemzetőri összeírások haladéktalan megkezdésére utasította. A körlevél meghagyta az összeíró bizottságoknak, hogy „teljes szigorral” ügyeljenek az önkéntesekre, „annak qualificátióját is megvizsgálva, ki már fegyver alatt létez”. A rendelkezésen jól érzékelhető az a törekvés, hogy a nemzetőrség soraitól lehetőleg távoltartsa a városi és falusi szegénységnek a XXII. tc. 3. § értelmében fegyverfogásra esetleg önként jelentkező elemeit. Egy ugyancsak április 21-én kelt külön rendelet – némileg ellentmondásban az előzővel – csak ott tartotta szükségesnek az összeírások megkezdését, ahol a nemzetőrséggel szemben nincs ellenszenv, és „bátorságosan fel lehet a népet fegyverkezni”.60 Szemere a hatóságokat az új törvények kihirdetésével és életbe léptetésével kapcsolatos feladatokról tájékoztató, április 23-án kibocsátott körlevelében azt közölte, hogy a nemzetőri összeírásokat a hadügyminiszter rendeletére kell majd elkezdeni. Egy újabb, április 29-én kelt rendeletében Szemere azt is jelezte, hogy a nemzetőrség, a hadügyminiszter által végrehajtott rendezés után, a belügyminisztérium hatáskörébe fog kerülni. Mindez jól mutatja, hogy a munkájának kezdetén álló minisztériumban korántsem volt kialakult elképzelés a nemzetőrség „törvény szerinti elrendezését” illetően.61 Batthyány és Szemere nemzetőrséget érintő rendeletei tehát keresztezték egymást. Ennek lehetősége a XXII. tc. szövegéből adódott, amelynek 9. §-a a polgári hatóságokat a nemzetőrség ügyeiben a honvédelmi miniszterhez utasította. A törvény a továbbiakban sem emlegetett más minisztériumot, bár a 24. § azon kitétele, hogy a 59

Urbán Aladár, 1973, 45. oldal Urbán Aladár, 1973, 50. oldal 61 Urbán Aladár, 1973, 50. oldal 60

30

nemzetőrség

szolgálatra

„csak

a

polgári

hatóság

által”

szólítható

fel,

a

belügyminisztérium – mint a polgári hatóságok felettes szerve – közelebbről nem tisztázott illetékességét sejttette.62 Április 20-án megtörtént „a nemzetőrség olly igen halaszthatatlan rendezésére ideiglenesen felállítandó hadi tanács” elnökének, Ottinger Ferenc vezérőrnagy, budai dandárparancsnoknak kinevezése is. országos,

a

miniszterelnöknek

Ezzel megkezdte működését a nemzetőrség

alárendelt

szervezete.

Ottinger

április

24-én

bekövetkezett helyettes hadügyminiszteri megbízatása összemosni látszik a haditanácsi (nemzetőri) és hadügyminiszteri feladatkört, de ez gyakorlatilag semmi problémát nem jelentett. 63 A Nemzetőrségi Haditanács hatáskörébe tartozott a nemzetőrség minden vonatkozásban – kivéve annak harctéri alkalmazását. Ugyancsak a Haditanács feladatköre volt a honvédség felruházásának, felszerelésének és oktatásának megszervezése. Amint azonban készen állottak a felszerelt, sietve kiképzett és táborba rendelt honvéd zászlóaljak, azok a belügyminisztérium hatáskörébe kerültek, ugyanúgy, mint az ellenség elébe állított nemzetőrök. A Nemzetőrségi Haditanácsnak a honvédzászlóaljak szervezésével kibővült hatásköre kifejezésre

jutott

elnevezésében

is.

A

miniszterelnök

május

31-én

a

hadügyminisztériumhoz intézett levelében „a nemzetőrség és honvédi zászlóaljak elrendezési tanácsa” elnevezést használta. Ez a hosszú név azonban nem tudott gyökeret verni. Batthyány ezért – egyidejűleg a Mészároshoz intézett második, a hatásköri kérdéseket tisztázó átirattal – a hivatalos lapban a megyei és városi hatóságokhoz, „valamint a nemzetőrség és honvédosztályok tisztjeihez” címzett miniszterelnöki

köriratban

tette

köztudomásúvá

a

Nemzetőrségi

Haditanács

feladatkörét. A kétnapos időközökben háromszor megismételt értesítés elöljáróban a nem minisztériumi rangú Haditanács – amelyről sem a III. tc., sem a XXII. tc. nem rendelkezett – létrejöttét és a kormányhoz való viszonyát így magyarázta: „Miután én – hangzik valószínűleg Batthyány személyes fogalmazásában – mint az ország miniszterelnöke a honvédi fegyveres

erőnek szervezetét és igazgatását magamra

62

Urbán Aladár, 1973, 51. oldal Urbán Aladár, 1973, 52. oldal Ottinger megbízatása alatt – az iratok tanúsága szerint – a nemzetőrség ügyeivel érdemben nem foglalkozott, a rendeleteket változatlanul Batthyány írta alá.

63

31

vállaltam… e végett – hadműben képzett egyénekből – a nemzetőrségi haditanácsot alkotám.”64 A Nemzetőrségi Haditanács csúcsszerve volt ugyan a nemzetőrség országos szervezésének, de ez nem jelentette azt, hogy a nemzetőrség szervezésével kapcsolatos helyi problémákban intézkedhetett – hacsak nem a törvény, vagy a rendeletek értelmezéséről volt szó. A törvény minden törvényhatóságban elrendelte tehát a nemzetőrök összeírását. Minden húsz és ötven év közötti polgárt fegyveres szolgálatra kötelezett, amennyiben városban vagy rendezett tanácsú községben lakott és legalább kétszáz forint értékű házzal vagy földdel rendelkezett. Egyéb községekből a minimum félteleknyi birtokkal, vagy száz forint jövedelemmel rendelkezőket kellett összeírni. A törvény azt is kimondta, hogy a törvényhatóságok „más olly honpolgárokat is besorozhatnak, kiket az alkotmányos rend fenntartásában érdekletteknek, s e kitüntetésre méltóknak ítélnek.” Így gyakorlatilag mindenkit összeírhattak nemzetőrnek, akire szükség volt. A nemzetőrségben lovas vagy gyalogos szolgálatot lehetett vállalni, a ló és a lószerszámok beszerzése legtöbbször anyagi nehézségekbe ütközött, ezért jobbára gyalogos egységek jöttek létre. Meghatározták a nemzetőrség előírásos ruházatát, a lófelszerelés és málházás szabályait, az egyes nemzetőregységek szervezetét, fegyverzetét, működésük belső szabályait. Az előírásos ruházat nem volt kötelező, hiszen sem a nemzetőrök, sem a törvényhatóságok anyagi helyzete nem engedte ezt meg és az ország sem vállalhatta mindezt magára. Hasonló volt a helyzet a felfegyverzést illetően is, az előírásos fegyver, a szuronyos puska hiányát gyakran vadászpuskával, kiegyenesített kaszával vagy lándzsával kellett pótolni. Századosi rendfokozatig a nemzetőrök maguk választották tisztjeiket, e fölött a hadügyminiszter ajánlatára a nádornak volt kinevezési joga. A törvény rendelkezése szerint a nemzetőrök kiképzésére „alkalmas katonai egyéneket” kellett a kormánynak kijelölnie. Erre a feladatra általában a helyben élő már kiszolgált altisztek, vagy a helyszínen állomásozó cs. kir. alakulatok tisztjei, altisztjei közül fogadtak fel embereket. Feladatuknak nem szívesen tettek eleget, hiszen a polgárokból verbuvált, kellő felszereléssel nem, vagy alig rendelkező nemzetőr századokat nem tekintették

64

Urbán Aladár, 1973, 55. oldal

32

valódi katonai alakulatnak, lenézték őket. A nemzetőrök pedig szintén kelletlenül vették tudomásul, hogy kiképzőik a még mindig itt állomásozó, idegen nemzetiségű császári királyi gyalogosokból kerülnek ki.65 A nemzetőrség szervezésével kapcsolatos általános rendeletek többségét ekkor már nem nyomtatott körlevélben küldték szét, hanem a hatóságok a hivatalos lapból szereztek tudomást azokról. Batthyány július 26-án utasította is Baldacci ezredest, hogy bocsásson ki rendeletet „minden megyékhez, kerületekhez, városokhoz és a honvéd zászlóalj parancsnokaihoz”, hogy mindazon a nemzetőrséget vagy a honvédeket illető rendeletek, amelyek a Közlönyben megjelennek – még akkor is, ha más úton nem vennék kézhez azokat – „hivatalos érvényességgel bírnak”. Bár a többi minisztérium nem szándékozott ezt a gyakorlatot követni, Szemere július 31-én körlevélben fordult minisztertársaihoz, és arra kérte őket, hogy a hivatalos lapban közlésre leadott rendeleteket iktatószámmal lássák el, hogy a hatóságok azonosítani tudják azokat a kézhez vett rendeletekkel. Így a Közlöny azután valóban alkalmassá válhatott arra – bár mind profilja, mind hírközlési módszere ellen gyakran hangzottak el észrevételek -, hogy betöltse szerepét: a hatóságok tájékoztatását.66 Ha gondot okozott a XXII. tc. 1§-ának betű szerinti értelmezéséből eredő szabálytalanság vagy a törvény szellemét megcsúfoló gyakorlat, legalább annyi korrigálnivalót eredményezett az önkéntes szolgálatvállalásról szóló 3. § túlzottan rugalmas értelmezése.67 Az Országos Nemzetőrségi Haditanács visszautasította az önkényes értelmezést, és leszögezte: a 3. § a megfelelő vagyonnal nem rendelkező egyéneknek akarta a belépést biztosítani, de ezeket csak akkor lehet besorozni – hangzik Kiss Károly indoklása -, ha magukat önként ajánlják.68 Később a Haditanácsnak sem ideje, sem módja nem volt arra, hogy a hatóságok eljárását felülvizsgálja. Az esetleges panaszokat mindenkor visszautalta a helyhatóságok illetékességi körébe, hiszen a helyi viszonyokat nem ismerve, állást sem foglalhatott. 65

Lehoczky Tivadar: Beregmegye és a Munkácsi vár 1848-1849-ben, Munkács 1899, 25. oldal Urbán Aladár, 1973, 56. oldal 67 így például Fehérvárott a tanács egy részének az volt a véleménye, hogy a jog, melyet a paragrafus a hatóságoknak ad, magában foglalja azt a kötelezettséget is, „miszerint a honpolgárok, ha érdekelteknek vagy méltóknak ítéltetnek, nemzetőrök lenni tartoznak”. 68 Urbán Aladár, 1973, 57. oldal Ennek ellenére gyakori volt, hogy 3/8-os telekkel összeírtak egyéneket. Sőt a Pest megyei Úri helységben az 1/4 telkes volt jobbágyokat is. Más helységekből zsellérek tiltakoztak a törvénytelen besorozások ellen, hogy sokszor talpalatnyi földjük sem lévén, mégis nemzetőri szolgálatra kényszerítették őket,- igaz többségüket már a mobilizáció, a déli táborokba történt mozgósítás idején. 66

33

Május elején az ország minden részében lassan megindult a nemzetőrségnek a törvény szellemében és a kormány kívánsága szerint végrehajtott szervezése. A többségében vagyoni, néha egészségi viszonyok miatt történt fellebbezések mellett jelentkeztek más problémák is ott, ahol már nem az összeírás jogosultságának ténye volt vitatott, hanem a szolgálat alóli felmentés igénye merült fel. Ez a kérdés elsősorban a minisztériumi hivatalnokok, posta- és harmincadhivatalok tisztviselői, de rövidesen a papok és a tanítók, majd a gazdatisztek esetében sürgette a megoldást.69 Az április 21-i látszólag ellentétes két rendelet: az egyik, amely a tisztviselőket a nemzetőri összeírás azonnali megkezdésére utasította, és a másik, amely ellenszegülés esetén halasztást ajánlott, maga is alkalom volt a kibúvóra. A halasztásnak sok helyen a még mindig meglévő, gyakran erősödő ellenszenv volt az oka. A rendes katonasággal keverték össze a nemzetőri szolgálatot. A Közlöny levelezője nyíltan meg is írta, hogy előbb az úrbéri pereket kellene rendezni, hogy a nép türelme el ne fogyjon.70 A jelentések többsége mögött a volt jobbágyok elégedetlensége, az urakkal szembeni gyanakodása húzódott meg, és az osztályellentétek mellett már túlnyomóan, de nem egyedülállóan, a nemzeti ellentétek játszottak szerepet a nemzetőri összeírásnál vagy a szolgálat megtagadásánál. Ilyen körülmények között érthető, hogy Batthyány május 25-én ismételten meghagyta a törvényhatóságoknak, hogy „ott, hol a nemzetőrség iránt ellenszenv nyilatkoznék, az összeírás életbeléptetése megtiltatik”.71 A nemzetőrséget szolgálattételre csak polgári hatóság utasíthatta, és csak polgári elöljáró felügyelete alatt tevékenykedhetett.72 A törvénycikk nem írta elő a nemzetőri tüzérség szervezését, de az egyes törvényhatóságok saját hatáskörben igyekeztek biztosítani a gyalogos és lovas nemzetőregységek mellé a tüzérfedezetet is. Ez különösen akkor vált jellemzővé, 69

Urbán Aladár, 1973, 57. oldal Elsőként május 4-én Kossuth figyelmeztette minisztériumának hivatalnokait, hogy a nemzetőrségi gyakorlatok miatt ne szorítsák háttérbe hivatali kötelességeiket. 70 Urbán Aladár, 1973, 61. oldal 71 Urbán Aladár, 1973, 63. oldal 72 Pach Zsigmond Pál, 1979, 244-246. oldal

34

amikor 1848 nyarán és őszén a szerb és a horvát lázadás már komoly fegyveres küzdelemre késztette a magyar kormányt. A törvény szerint helyben, vagy szükség esetén más törvényhatóságokban bevethető nemzetőr egységek hamarosan a délvidéki szerb nemzeti mozgalom fegyveres felkelőivel találták szembe magukat. A kormány által - kényszerűségből – a sorkatonaság mellett rendszeres váltásokban a veszélyeztetett területekre vezényelt nemzetőregységek azonban nem voltak alkalmasak az egyre inkább polgárháborúvá fajuló szerb konfliktus, és a háborúval fenyegető horvát helyzet hatékony kezelésére. Az első egységek átestek a szerb felkelőkkel vívott harcban a tűzkeresztségen, egy akkor még előre nem látható egyéves háború nyitányaként. Az 1848-as nemzetőrség szervezése történetének ismeretében megállapíthatjuk: bár az több százezres létszámmal rendelkezett, nem a nemzetőrségből fejlődött ki az 1848/49es magyar szabadságharc tömeghadserege. Sor került ugyan 1848 nyarán a nemzetőrség harctéri alkalmazására, majd a felismert hiányosságok miatt augusztusban átalakították a nemzetőrség mozgósításának rendszerét. Az önkéntes nemzetőrség megteremtése növelte a tábori szolgálatra rendelt nemzetőrség harcértékét, biztosította hosszabb szolgálati idejét. Mindezek a rendszabályok azonban szükségmegoldásként születtek, és az így létrejött önkéntes zászlóaljak csak másolatai, nem teljes értékű utánzatai voltak a már május óta szervezés alatt álló honvédzászlóaljaknak. Az 1848/49. évi magyar szabadságharcnak katonai vonatkozásban jellemző sajátsága ugyanis, hogy a Batthyány-kormány tevékenységének szinte az első heteiben, a cenzust illetően lényegében végrehajtotta a nemzetőrség felállításáról szóló 1848. évi XXII. tc. korrekcióját. Így történt, hogy a kormány számára elégtelen létszámú és nem teljesen megbízható sorkatonaság mellett nem csupán a nemzetőrséget szervezték, hanem – a XXII. tc. paragrafusainak árnyékában – megkezdték a kvalifikáció nélküli önkéntesek toborzását is. Ez a forma szerint a nemzetőrség egy osztályaként felállított, tízezer főre tervezett önkéntes sereg lett a szabadságharc honvédseregének magva.73 A honvédsereg megalapításának 1848. május 16-át tekinthetjük, amikor Baldacci Manó és Batthyány közzétette Hazafiak című felhívását, melyben egyértelművé tették, hogy reguláris sereget szerveznek, és kijelölték azokat a nagyvárosokat, ahol toborzóirodákat hoznak létre. A toborzás során nehézséget okozott az új sereg elnevezése, amit közjogi 73

Urbán Aladár, 1973, 225. oldal

35

okokból – lévén, a hadsereg közös maradt – végül az osztrák területek tartalékcsapatainak, a Landwehrnek mintájára honvédségnek neveztek el, a kifejezés Kossuth Lajos május 23-i közleményében jelent meg először.74 Batthyány miniszterelnök 1848. szeptember 13-án újabb negyvenkétezer újonc sorozását írta elő, ekkor már az országban érezhető volt a háborús feszültség, ami Jellasics betörése után robbant ki. Bár a honvédsereg egy része vontatottan, más része pedig kapkodva állt fel, a független haderő a forradalom egyik legfontosabb és legsikeresebb vívmányaként értékelhető. Minden negatívum ellenére a magyar sereg – hetvenhét százalékban császári szolgálatból kikerülő – tisztjei pár hónap alatt ütőképes haderőt szerveztek, mely a kirobbanó háborúban hosszú ideig eredményesen tudott küzdeni Magyarország szabadságáért.

II.4. A jobbágyrendszer felszámolása A jobbágyok Magyarországon is, mint a feudális rendszerekben mindenütt, évszázadokon keresztül – időnként változó mennyiségű és összetételű – termény-, pénz, valamint munkajáradékot szolgáltattak földesuraiknak. A földbirtokosok akkor, amikor még az örökös jobbágyszisztéma uralkodott, kétféle jogcímen szedték a különböző fajtájú járadékokat. Mivel a jobbágybírta föld is – ez az alapvető termelőeszköz – mindig meghatározott földesúr tulajdonának minősült, amelyhez csakis ő formálhatott tulajdonosi jogot, bizonyos terheket a jobbágy, akinek csupán földhasználati joga volt, a földnek, mint „idegen”, azaz feudális tulajdonnak a használata fejében volt köteles a földesúrral,

tehát

a

hivatalos

tulajdonossal

szemben

magára

vállalni.

Más

kötelezettségek viszont ama függőségi viszony következményeként nehezedtek az örökös jobbágyra, amelynek folytán – a szabadmenetelű paraszttól eltérően – személyében

is a földesúr alávetettjének,

szinte tulajdonának számított. A

jobbágyterheknek e korábban dologi és személyi tényezőkből egybeálló összessége valamennyi jobbágy vonatkozásában kizárólag dologi jellegűvé módosult, amikor a jobbágy örökös röghöz, illetőleg földesúrhoz kötöttségét a XVIII. század utolsó előtti

74

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1848_majus_16_a_batthyany_kormany_megalapitja_a_magy ar_honvedsereget/

36

évtizedében II. József rendelete megszüntette, majd az ő intézkedését az 1790. évi országgyűlés is jóváhagyta.75 A következőkben azt vizsgálom, hogy az 1847/48-i diétán miért alakult úgy az úrbéri viszonyok lebontásának ügye, hogy az országgyűlésnek - egyebek mellett – a jobbágyok egyidejű és állami kártalanítással végbemenő felszabadulása lett nem várt gyorsaságú eredménye. A március 14-én készült nyilatkozatban szerepelt két olyan nagyhorderejű megállapítás is, amellyel valójában sem a délelőtti kerületi, sem a délutáni országos ülés nem foglalkozott. A szöveg szerint ugyanis a rendek táblája „elhatározta” egyrészt „minden köztehernek a nemesség által is közösen és aránylag leendő viselését”, másrészt azt, „hogy minden úrbéri viszonynak mindenütt az egész hazában egyszerre leendő megszüntetése

iránt

törvény

akként

alkottassék,

hogy

a

magán-birtokosok

kármentesítésének kötelességét a közállomány vállalja el”. Mindez azt jelenti, hogy a követek a feliratnak épp a jobbágyságot legelevenebben érintő passzusait nem egyszerűen konkretizálták, hanem kifejezetten továbbfejlesztették!76 Hiszen a március harmadiki felirat szerint a rendek elhatározása az volt, hogy a néppel a megyei adónak, valamint az újonnan kivetendő országos adónak viselésében osztoznak. A mostani döntés viszont semmiféle megszorítást nem tartalmazott, sőt azt is kimondta, hogy a nemesség a közterhekben aránylag – azaz birtokaránylag – vesz részt. Még nagyobb változás tapasztalható a követeknek az úrbéri viszonyokkal kapcsolatos állásfoglalásában. 1847. december 3-án az alsótábla kerületi ülésén az ellenzék nevében Lónyay Gábor zempléni követ indítványozta, hogy az úrbéri viszonyokból való kibontakozás tárgyában a rendek táblája készítsen olyan törvényjavaslatot, amely két alapelven nyugszik. Az egyik az örökmegváltás kötelezővé tétele, a másik annak kimondása, hogy a váltság tényleges lebonyolítása az állam közbejöttével, országos pénzügyi művelet által megy végbe. Az általános örökváltságot azonban az adott időben maga Lónyay is kivihetetlennek tartotta. 77

75

Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, (a továbbiakban: Varga János, 1971) 7. oldal 76 Varga János, 1971, 56. oldal 77 Varga János, 1971, 56. oldal

37

Az indítvány felett napokon át folyt a vita. Kossuth olyan javaslatra kényszerült, hogy bár a kérdés lezárását hagyják a következő diétára, de az előkészítő lépéseket meg kell tenni. Ezért helységenként fel kell becsülni az úrbéri tartozásokat, és előre kimondani azt, hogy a becslés befejezése után a jobbágy a váltságtőkét bármikor leteheti, a földesúr viszont köteles azt tőle elfogadni. A követek végül is többségi szavazattal kimondták – mintegy útravalóul a kiküldött választmány számára – azt az elvet, hogy egyrészt a földesúrnak a váltság során tökéletes kármentesítést kell kapnia, másrészt az úrbéri megváltás realizálása többé nem függhet a földesúr beleegyezésétől, a megváltás tehát reá nézve kötelező.78 Már a kerületi ülés vitájába minőségileg új elemet vitt Bódis Sámuel szabolcsi követ felszólalása. Azt indítványozta, hogy a kényszerítő örökváltság elvét ne korlátozzák az „úrbéri” tartozásokra, hanem terjesszék ki minden olyan szolgáltatásra, amelyet a jobbágyok szerződés mellett bírt – tehát akár úrbéri, akár nem úrbéri – telkeik után fizetnek a földesúrnak, és ennek megfelelően az üzenet szövegébe az „úrbéri” kifejezés helyett az általánosabb jelentésű „úri” kifejezés kerüljön.79 E javaslatnak óriási hordereje volt. Eddig mindig csak úrbéres jobbágyokról esett szó, Bódis indítványának elfogadása viszont az utóbbi félszázad alatt mintegy százezer családra nőtt majorsági jogállású jobbágyok és zsellérek kategóriája előtt is megnyitotta volna a felszabadulás útját. Érthető, hogy a javaslat felett nagy vita kerekedett. A követek egy része abban az elvben, hogy a jobbágyok nem úrbéri terheiket is megválthassák, a tulajdonjog szentségének sérelmét látták. Mindezek alapján bizonyos, hogy a kényszerített megváltást képviselő megyék nagy többsége – az engedőlegesség elve mellett kitartókról nem is szólva – ugyancsak önmegváltás útján képzelte el az úrbéri viszonyok lebontását, vagyis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megszűnendő úrbéri szolgáltatás ellenértékét maga a jobbágy térítse vissza a földesúr számára.80

78

Varga János, 1971, 57. oldal Varga János, 1971, 57. oldal 80 Varga János, 1971, 58. oldal Az alsóházi vita során csupán egyetlen követ akadt a szabadkai deputátus: Zomborcsevics Vince személyében, aki nyíltan emelt szót annak érdekében, hogy „a status a váltsági öszlet egy részét magára vállalja”. 79

38

Az örökváltság lebonyolítását maguk a liberálisok is az állam közreműködésével képzelték el, azaz egyrészt az államra kívánták bízni a felügyeletet, másrészt államilag szerették volna biztosítani azokat a hitelforrásokat, amelyek szükség esetén a megváltakozni szándékozó jobbágyoknak kellő kölcsönt tudnak nyújtani. A kötelező örökváltság eszméjének elfogadását azonban attól tenni függővé, hogy az állam az úrbéri szolgáltatások össz-váltságértékének fedezését garantálni tudja-e vagy sem, a kötelező törvény gondolatának elutasításával volt egyértelmű. A Szentkirályi által kidolgozott javaslatnak és a Kossuth-féle tervezetnek volt két alapvetően közös vonása. Egyrészt, noha a váltságösszeg fizetésének módját illetően egyik sem hárította el az „állam közbenjöttét”, mindkettő az önmegváltás elvére épült, azaz a megszűnő úrbéri jövedelem ellenértékét magától a jobbágytól kapta volna meg a földesúr. Másrészt – noha egyező előírásaik szerint a földbirtokos a jobbágyok örökváltsági szándékát nem utasíthatta vissza -, miután az örökváltságot a jobbágyok elhatározásától tették függővé, egyik sem tűzött ki olyan terminus, amelynek elérkezéséig az örökváltságnak az ország egész területén meg kellett volna történnie. Mindehhez képest a rendek március 15-én elhangzott, de március 14-én szövegezett nyilatkozata, amelyet jegyzői minőségben ugyancsak Szentkirályi szerkesztett, gyökeres fordulatot jelentett. E nyilatkozat értelmében az alsótábla oly törvény alkotását határozta el, mely szerint egyfelől az egész hazában egyszerre szűnnek meg az úrbéri viszonyok, másfelől a magánbirtokosok kármentesítését a jobbágyok helyett az állam vállalja magára.81 Felmerülhet a kérdés: miért nem Kossuth, a jobbágyfelszabadítás ügyének régi és talán legnagyobb hatású harcosa terjesztette be a javaslatot az úrbéri szolgáltatások egyidejű és állami kármentesítésre alapozott eltörléséről, miért Szentkirályinak engedte át ezt a szerepet? Annak, hogy az úrbériség állami kármentesítéssel és mindenütt egyszerre történő felszámolására hivatalosan Szentkirályi tette meg az indítványt, kézenfekvő 81

Varga János, 1971, 64. oldal E fejlemény érdekességét csak fokozza az a körülmény, hogy a reggel nyolc órakor megnyitott kerületi ülés először a fentieket tartalmazó nyilatkozatot emelte határozattá, és Szentkirályi formálisan – az ügymenetnek most már eleget téve – csak ezután indítványozta az úrbéri viszonyok megszüntetését és a földesurak állami kártalanítását. Ugyanez történt a közteherviseléssel is: a nyilatkozatban már határozatként szerepel, holott Kossuth hivatalosan csupán a nyilatkozat után tette meg erre vonatkozó javaslatát!

39

magyarázata van: az örökváltsági választmánynak ő, és nem Kossuth volt a tagja. A március 6-i kerületi ülés rá, mint kerületi jegyzőre bízta az örökváltsági törvénytervezet kidolgozását, természetes volt hát, hogy az ügyet illető – akár eredeti, akár módosított előterjesztést ő vigye a követi kar elé. Persze, e tények korántsem jelentik azt, hogy Szentkirályi kizárólag saját elhatározásából, követtársai – főleg Kossuth – tudta nélkül cselekedett volna.82 Izgató probléma, hogy mi válthatott ki március 14-én olyan hatást, amely az alsótáblát az örökváltsági elképzelések korábbi elveinek rögtönös feladására bírta. Vagy: mi magyarázza, hogy a követek

március 15-ének reggelén minden vita nélkül

beleegyeztek az úrbéri viszonyok azonnali teljes, továbbá állami kártalanítással eszközlendő megszüntetésébe, helyesebben annak kimondásába, hogy ezeken az elveken alapuló törvény alkotását határozták el? Hiszen korábban mind a rendek egy hányada, mind a főrendek még önmegváltás esetén is előzetes biztosítékokat szerettek volna nyerni arra, hogy tökéletes kártérítést kapnak, és mi sem állt tőlük távolabb, mint az állami megváltás gondolata.83 Szentkirályi felszólalásából csak általánosságban lehet következtetni arra, hogy időközben történt valami. Ő csupán annyit mondott, hogy „indítványt kíván tenni, melyet az idő rövidsége miatt ez egyszer indokolni nem akar, s ezért csak egyszerűen bejelenti, miszerint ő a rendek meghagyásából az örökváltság tárgyában a törvénycikket ugyan összeszerkeszté, de változván a körülmények, ezt többé elégségesnek nem tartja, és azért oda járul véleménye, hogy minden birtokviszony (sic!) megszüntessék, jobbágy többé ne legyen, és hogy a status az illetők kármentesítését magára vállalja”.84 Vajon a körülmények miféle változására célzott Szentkirályi? Pozsony március 15-ének előestéjén olyan híreket kapott, amelyek szerint a bihari ellenzék balszárnya kimondta, hogy fellármázza a jobbágyokat, és parasztsereg élén vonul a diéta ellen, akkor persze, ha az országgyűlés habozik a legsürgetőbb reformokat – köztük természetesen az úrbéri viszonyok lebontását – életbe léptetni. E hírben már többről volt szó, mint a parasztfelkelés szokványos formájáról. A parasztokkal itt állítólag már a nemesi radikálisok fogtak össze, azaz olyan erő, amely a 82

Varga János, 1971, 65. oldal Varga János, 1971, 67. oldal 84 Varga János, 1971, 68. oldal 83

40

parasztmozgalomba szervezettséget tud vinni, politikai célt és értelmet tud annak adni. Ráadásul a beszámolókból arra lehet következtetni, hogy a bihari ellenzék balszárnya a hadrakelt parasztokkal egyenesen az országgyűlés ellen készül. Ezért tett a hír annyira mély benyomást a rendekre, hogy azok „valami elhatározó lépésre” szánták rá magukat. Mi más lehetett volna a lépés, mint a közteherviselés haladéktalan elfogadása, továbbá az úrbéri viszonyok megszüntetésének elvi kimondása oly formában, hogy a földesurak veszteségének pótlásáról a jobbágyok helyett maga az állam gondoskodik.85 Persze, a törvényhozók, illetőleg az általuk képviselt uralkodó osztályok a jobbágyfelszabadítást és a népre előnyös egyéb határozatokat a nyilvánosság előtt már elsősorban a nemesség nagylelkűségével igyekeztek indokolni. E nagylelkűséget azonban többségüknél a félelem szülte.86 A jobbágyrendszert megsemmisítő és a közteherviselést kimondó törvényeket ezekben a napokban részlegesen még azok is villámhárítónak szánták, akik már régóta küzdöttek a jobbágyok felszabadításáért, a társadalmi rend megváltoztatásáért. Joggal írta a radikális Marczius Tizenötödike, hogy „ha a nemesség nagylelkűséget emleget, nevetségessé teszi magát”, mert annak egészét az előrelépésre nem saját jószándéka, hanem „a mozgalom” bírta rá.87 Azt az általános hangulatot, amely az alsóházat a közteherviselési és a jobbágyfelszabadító

törvények

sietős

megalkotására,

azaz

életbe

léptetésük

jóváhagyására vitte, legtömörebben Lónyay Menyhért foglalta össze naplójában. Mindezen artikulusok „igen szükséges dolgok” voltak, mégis a beterjesztett javaslatok „ily hamar leendő elvégzésére, meg egy proclamatio kibocsájtására mindnyájunkat a panique-nak bizonyos neme indított, melyet a mindenünnen jövő, nagyobb részt alaptalan hírek okoztak, sokaknál a Petőfi valóban veszett verse”.88 Lósy Imre a nyilvánosság előtt így summázta a diéta lépéseinek indokát: „Nem philantropicus érzelgés, nem forradalmi saturatio, nem ideges nemzetek majmolása járta keresztül a magyar törvényhozás kebelét: de kiáltó szükség vas vesszeje forgott 85

Varga János, 1971, 70. oldal A beszámolókban többször meg van említve Jósa Péter neve, akinek leveleiből tájékozódtak az országgyűlés tagjai. Ő ekkor a váradi római katolikus püspökség jószágkormányzója, a bihari konzervatívok egyik tekintélyes vezetője és a királyi ítélőtábla bírája volt. 86 Varga János, 1971, 150. oldal 87 Varga János, 1971, 150. oldal 88 Varga János, 1971, 153. oldal

41

feje felett, hogy rombolja le a néposztályok közötti sánczokat… S ha ezt nem teszi, meggyőződése szerint kigyulladt a polgári háború, s a hozzá legközelebb eső aristocratiát pörzsöli fel minden ősi és nem ősi jogaival együtt”. De megtette, mert látta, hogy „a minden pillanatban fenyegetőbb alakot öltött mozgalom elnyomásához remény többé nem lehet”, ezért „élére kellett annak állani”. A követi tábla meggyőződése szerint „Pesten készen állottak az eszközök, melyek az ottani mozgalmat szükség esetében az ország minden részeiben előállítják, és egy véres polgári háborút gyújtanak ki”.89 Az alsótábla papi tagjai sem nagylelkűségből áldozták fel a tizedet. Az események egyik szemtanúja, Majláth János világosan megírta, hogy a klérus azért mondott le önként és kártérítési igény nélkül a dézsmáról, hogy annak „kényszerű megszüntetését elkerülje”. Hasonló értelemben vallanak az érdekelt egyháziak is. Fogarassy Mihály szerint a káptalani küldöttek csak „a körülmények visszautasíthatatlan hatalmának” engedtek, mégpedig „remélve egyrészről, hogy ezen tetemes áldozat által az annyira óhajtott békés útoni politikai átalakulást előmozdítandják, s tartván másfelől, hogy a papi tized ellentmondásaik daczára is el fogna töröltetni, s ezáltal a soha eléggé nem védhető tulajdon szentsége megsértetni”. Junák István nagyváradi kanonok nyíltan megírta küldőinek: az egyházi rend a dézsmát, „melyet különben megvédeni lehetetlen lett volna”, azért ajánlotta fel a nép javára, „hogy ily mozgalmak közepette a nép rokonszenvét megnyerje, és a jószágot, melyhez kevés remény volt, megtarthassa”.90 Ezek a parasztok nem voltak annak tudatában, hogy felszabadulásukban a tőlük való félelem is közrejátszott, és hogy az ünneplő törvényhozók lelkét az állítólag várható jobbágyfelkelés réme árnyékolta be. Batthyányék persze nagyon is tisztában voltak vele. A kijelölt miniszterelnök a törvényhatóságoknak e nap készített tudósításában a rendet már nemcsak a jobbágyoktól, hanem az úrbériség megszüntetésével érzékenyen érintett nemességtől is féltette. Ismertette ugyan a 18-án határozattá emelt törvényjavaslatot, hogy a diéta eljárása a birtokosokban „gerjedést”, a volt adózók soraiban „túlzott elbízást” szülhet, a kettő külön-külön is „összeütközést idézhet elő”.

89 90

Varga János, 1971, 154. oldal Varga János, 1971, 156. oldal

42

Márpedig a nyugalmat „okkal és erővel” fenn kell tartani, „egyiknek vagy másiknak hatnia kell”.91 Akármilyen indokok összessége eredményezte is a magyarországi jobbágyság emancipációját, a tény történelmi jelentőségét nem homályosítja el. Az új artikulus, amelynek realizálásához a liberális erők kövezték ki az utat, mintegy kilenc millió jobbágyot tett személyében szabad paraszttá.92 A pozsonyi diéta történelmi parancsra cselekedett, amikor kinyilatkoztatta az úrbéri viszonyok eltörlését. Nemesi tagjainak jelentős része nem önszántából vagy legalábbis nem jó szívvel adta szavazatát a jobbágyfelszabadításra és különösen annak törvénybe iktatott formájára. Az országgyűlés követei szinte mindannyian tudták, hogy a nemességnek, mint feudális uralkodó osztálynak, sőt részlegesen egyáltalán, mint uralkodó osztálynak a detronizációjánál segédkeznek. Látták vagy sejtették, hogy a régi rend likvidálása meggyorsítja azt a folyamatot, amely a nemesség egyik hányadának anyagi pusztulását eredményezi. A jobbágyrendszernek előbb vagy utóbb el kellett tűnnie a társadalom életéből, mert immár olyan gazdasági béklyót és szociális feszültséget állandósított, hogy fenntartása a fejlődés útját mindjobban elreteszelte, az országot pedig könnyűszerrel véres belháborúba sodorhatta volna. Abban, hogy a feudalizmus megszűntetése 1848 tavaszán megtörtént, az Európán végigvonuló forradalmi mozgalom játszotta az indító szerepét. Ez serkentette aktivitásra a hazai antifeudális erőket, és növelte naggyá a jobbágyok osztályharcától való félelmet.93 E tényezők viszont akkora erőt és súlyt biztosítottak a nemesség liberális táborának, pontosabban: e tábor azon csoportjának, amely a pesti forradalomra is támaszkodva, habozás nélkül és pillanatnyi önérdekeit mellőzve vállalta a nyolcszáz éves társadalmi rend romba döntését, hogy az átalakulás ütemének és mértékének megszabásában a

91

Varga János, 1971, 166. oldal A kérdéses időpontban körülbelül 13 117 000 hold olyan szántó és rét volt a jobbágyok tényleges használatában, amelyre feudális járadék-szolgáltatási kötelezettség nehezedett. E terület az ország összes szántó- és rétföldjének több mint 72 %-át alkotta. 93 Joggal írta 1848. április 16-án a pár héttel korábban még konzervatív Nemzeti Újság: „Nem a mi elveink buktak meg, hanem a vén Európának egész politikai korhadt rendszere omlott össze…” 92

43

diéta többségének óhajával szemben – a szükséges kompromisszumoktól eltekintve – a maga akaratát tudta érvényesíteni.94

II.5. A modern városigazgatás megalapozása Az 1848.évi törvények előtt az országgyűlésen a megyék követei külön-külön, míg a szabad királyi városok küldöttei összesen egy szavazattal rendelkeztek. Ezen jelentős fölényük miatt nevezték a régi megyéket „az alkotmány őrei és bástyái”-nak, hiszen követeik jelentősen befolyásolták az ország politikáját.95 A városok 1848 előtt nem annyira az autonóm megyék partnerei, mint inkább az uralkodó eszközei voltak.96 A városok legfontosabb testületi szerve a tanács volt. A magisztrátus végezte a közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat, valamint megválasztotta a város jelentősebb tisztviselőit. A másik testületi szerve a választott közösség volt, amelynek létszáma az adott város lakosságszámához igazodott, és amely közreműködött a tisztújításokon és a gazdasági ügyek elintézésében, véleményét ki kellett kérni a nagyobb jelentőségű pénzügyi, gazdasági kérdésekben.97 A két szerv közül a tanács primátusa érvényesült. A szakigazgatás kialakulásának alapjai már ekkor megfigyelhetők, hiszen egyes tisztségek betöltéséhez – főjegyző, tiszti ügyész, mérnök, orvos - szakmai végzettséget követeltek meg. A szabad királyi városokat az 1848:XXIII. tc. helyezte népképviseleti alapokra és lényegében egyenjogúsította a vármegyével, de nem vonta egységes szabályozás alá, mivel felismerte a városok eltérő hivatását. Függetlenek lettek tehát a vármegyéktől, kerületektől, székektől. Saját területükön a községek és a vármegyék hatáskörét gyakorolhatták. Egyéb vonatkozásban a törvény – ugyanúgy, mint a vármegyéknél – csak kereteket kívánt adni.98

94

Varga János, 1971, 356. oldal Nagy Ernő: Magyarország közjoga, Athenaeum, Budapest, 1907, 364. oldal 96 Gergely András: Területi autonómiák – lokális önkormányzatok a 19. századi Magyarországon 18481998, Tanulmányok, 2004, 45.oldal 97 Ruszoly József: A szegedi népképviseleti közgyűlés 1848-1871. Szeged, 1984, 7. oldal 98 Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, (a továbbiakban: Mezey Barna, 2003) 397.oldal 95

44

Az 1848-as törvények a politikai jogok gyakorlását minden honpolgárra kiterjesztették. E törvények a törvényhatóságok szervezetére és jogviszonyaira jelentős hatással voltak és azokban változásokat eredményeztek. Különösen, hogy a szabad királyi városokban az önkormányzati és helyhatósági jogokat a teljes városi lakosságra kiterjesztették. A törvénycikk nem tudott mindent átvenni a korábbi törvényjavaslatból, a városok életében számos korábbi jellemző továbbra is fennmaradt. A 48-as szabályok a szabad királyi városokat a lakosság számarányához viszonyítva három csoportba - kis-, közép- és nagyvárosokba – osztották.99 A tisztújítás a törvény teljes mértékben lehetővé tette. Népképviseleti alapon szabályozták az aktív és passzív választójogot,

mely

nagyjából

az

országgyűlési

választójogot

követte,

de

városkategóriánként differenciálódott. Közvetlen és titkos választással választhatták meg a képviselőket és a tisztikart.100 A választásokra és a képviselő-testületre vonatkozó szabályok a rendezett tanácsú mezővárosokra is kiterjedtek.101 Arról azonban nem rendelkezett, hogy a tisztviselők mandátuma milyen időtartamra szól. Nem szabályozta a tanács és a közgyűlés hatáskörét. Rendezte ugyanakkor a képviselőtestület szervezetét és tagjainak megválasztását. A keretjellegűnek tartott törvénynek nagy előnye a köztörvényhatósági törvénnyel (1870:XLII. tc.) szemben, hogy a városok szervezetét önállóan, a vármegyéktől függetlenül határozta meg. A városokat nem vonta egy kalap alá a vármegyékkel, mint a későbbi közigazgatási törvények, mert felismerte a városoknak és a vármegyéknek sokszor egészen más irányú hivatását. Az 1848.évi közigazgatási szabályok meghagyták a korábbi közigazgatási területi egységeket, érvényben maradt a közjogi hagyományok eredményeként kialakult területbeosztás. A törvények alapjaiban kielégítően rendezték a városok, a vármegyék és a felelős kormány viszonyát. Az új politikai helyzet kizárta az önkormányzatok korábbi, rendi típusú működését és igazodnia kellett a kormány törekvéseihez. Ennek megfelelően a politikai jellegű rendi

99

Kisvárosnak a 12 000-nél kevesebb, középvárosnak a 12 000- 30 000 közötti, nagyvárosnak a 30 000nél több lakossal rendelkező város nevezték. 100 Meg kellett választani: a polgármestert, a főbírót, a főkapitányt, az alkapitányt, a tanácsnokokat, a jegyzőt, a tiszti ügyészt, a levéltárnokot, a telekbírót, a számvevőt, a tiszti főorvost, a fősebészt és a főmérnököt. 101 Mezey Barna, 2003, 398.oldal

45

– privilégiális autonómiák jelentős része a polgári átalakulás kohójában szervesülés nélkül, az új társadalom határán elenyészett.102 A városok reformja nemcsak „keretjellegű” maradt, hanem befejezetlen is. Nagyon sok korábbi rendi jellegű intézmény fenn maradt. 1848-49-ben egy kiépülőfélben lévő polgári városigazgatással számolhatunk csak, mert az alapok deklarálásával, a keretek körvonalazásával a városigazgatás tisztán polgári jogi rendje még nem szilárdulhatott meg.103 A forradalom nem engedte meg, hogy a honatyák részletekbe menő tartalommal töltsék meg az egyes rendelkezéseket. A törvény alig ment át a gyakorlatba, mert a szabadságharc bukásával elsöpörték az új közigazgatási vívmányokat is.104 A kormánybiztosok az önkormányzati jogok korlátozásával e törvény érvényesülését szintén akadályozták.105 A kormánybiztosok a központi hatalom képviselői voltak, akik meghatározott időnként a városok igazgatását felügyelték. Ez az intézmény a kormány és a helyi hatóságok közé épült be. Feladatait a kormány céljainak megfelelően végezte.106 A belügyminiszter azért élt ezzel a lehetőséggel, mert a főfelügyelet kérdése nem volt megfelelően szabályozva. Sokszor egy területi hatáskörrel rendelkező biztos utóbb országos jogkört kapott.107 A kormány centralizációs törekvése mutatkozott meg a kormánybiztosi intézmény létrehozásában, amely tisztség betöltőjének a legfontosabb feladata az volt, hogy a közigazgatási rendszer hiányosságaiból eredő problémákat megoldja. Ennek érdekében széles rendelkezési jogkörrel ruházták fel.108 Ezért a kormánybiztosok tevékenységét meglehetősen nagy ellenszenvvel fogadták a városok hasonlóan a később bevezetett főispáni méltósághoz.

102

Mezey Barna: Államosítás és autonómia. Centralizáció és önkormányzatiság a XIX. század második felében 2004, 13-14. oldal 103 Kajtár István: A magyar városi önkormányzatok 1848-1918, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, (a továbbiakban: Kajtár István, 1992) 53. oldal 104 Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 25. oldal 105 Gergely András: Az 1848-as magyar polgári államszervezet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1981, (a továbbiakban: Gergely András, 1981) 50-80. oldal 106 Szőcs Sebestyén: Szemere Bertalan szerepe a kormánybiztosi intézmény megteremtésében (1848. április-szeptember), Miskolc, 1991. 224. oldal 107 Ilyen volt pl.: gróf Batthyány Kázmér Kajtár István, 1992, 51. oldal 108 Gergely András, 1981, 72. oldal

46

A szabadságharc bukását követően a városok szervezetét sajátos módon szabályozták, amely megfelelt a neoabszolutizmus berendezkedésének és céljainak. A Habsburgbirodalom egy centralizált közigazgatást szeretett volna megvalósítani. Királyi biztosok jelentek meg a városokban, és bár nem számolták fel a korábbi közigazgatási szerveket, de vezetésüket átszervezték. A dinasztiához hű magyar előkelőségek támogatására számítva, a választott testületek helyett, kinevezésen alapuló szerveket hoztak létre. Jellemző volt erre az időszakra a nagyfokú centralizáció és a jogi túlszabályozás. A városok hatáskörét lényegesen leszűkítették a korábbihoz képest, a felettes hatóságok rendelkezési lehetőségeit pedig kibővítették. A neoabszolutizmus jórészt felszámolta a kiépülőben lévő polgári közigazgatás alapjait, de meg kell jegyeznünk, hogy egyes elemeit a későbbi reorganizációs városigazgatás felhasználta.

Megkezdődött

a

szakigazgatás

kiépítése

a

pénzügyi

igazgatás

megteremtésével. Az állami tisztviselőkre külön szabályok vonatkoztak. A tisztviselői kar felépítése osztrák mintára történt meg. Idegen közigazgatási hivatalnokokat hoztak az országba, akik ismerték az új szabályokat, és birodalmi módon tudtak gondolkodni. A cél az volt, hogy egy osztrák szellemű hivatalnoki réteget hozzanak létre, melynek érdekében meghatározták a képesítés szabályait.109 A városi igazgatás egy része szakszerűbb és rendezettebb lett. Az 1848. évi törvények jelentőségét mutatja az is, hogy 1861 után visszaállították a magyar alkotmányosságot, mely magába foglalta a 48-as modernizációt is. Ezt követően indult meg az a politikai egyezkedés, amelynek eredményeként létrejött a kiegyezés közjogi konstukciója.

109

Sashegyi Oszkár: A neoabszolutizmus rendszere 1849-1867, Budapest, 1981, 94-95. oldal

47

Befejezés A történetírás a tökéletesen elvetélt vagy lebukott forradalmak mellett számon tartja azokat a forradalmakat is, amelyek elbukásukban is győztek. A szabadságért és egyenlőségért, polgári haladásért lelkesedő 48-as forradalmárok a nagy francia forradalom folytatóinak tekintették magukat. Vezetőik nem emelkedtek egy Danton, egy Robespierre, egy Marat vagy egy Sain-Just színvonalára, de népük tudatában így is a legkiemelkedőbbek között van helyük. A Habsburg-monarchiában lezajlott forradalmi mozgalmak nem váltak jelentéktelen epizódokká a következő nemzedékek szemében. A forradalmi hadsereget meg lehetett semmisíteni, de a forradalom alapvető társadalmi vívmányait az ellenforradalom sem törölhette el. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a reformkori politikai küzdelmek drámai crescendója volt. Sűrítve fejezte ki mindazt a tervet, programot, mely a 40-es évek reformnemességének mozgalmában békés úton elérhetőnek tűnt, de végül is forradalomhoz vezetett. Ez a forradalom – tragikus elbukása ellenére – egy új korszak nyitánya a magyar történelemben. A polgári Magyarország alapjait az 1848-as törvényekben fektették le. S ezt határozott, forradalmi aktussal cselekedte meg a magyar törvényhozás. A forradalmi megoldás és az a tény, hogy a reformot a nemesség hozta meg, elejét vette annak, hogy a parasztság a bécsi udvar iránt érezzen hálát. A forradalmi törvényhozás a parasztság nagy részét a nemzeti függetlenségi ügy harcosává avatta. A forradalom vezetői ráléptek arra az útra, amely ugyan egyelőre járhatatlannak bizonyult, de ott élt, mint eszmény később is a magyar politikai tudatban, jelezve a távolabbi fejlődés irányát. A fegyveres fellépés súlyos véráldozatokba került, bebörtönzöttek, vagyonukat vesztettek, bujdosók hosszú sora jelezte a történelmi vállalkozás árát. Ám ez az áldozathozatal olyan erkölcsi tőkét halmozott fel, amely a nemzet számára mindenkor hitet, bizakodást nyújtó erőforrás lett. Ez is a bukott forradalom győzelméhez tartozik. Megnőtt a magyarság tekintélye Európában, s, hogy Ausztria későbbi kormányai, s maga a császár is hogyan méregették a 48-as tapasztalatok birtokában a magyar nép súlyát, potenciális erejét, azt megmutatták az 1867. évi kiegyezést megelőző tárgyalások és magának a kiegyezésnek a műve.

48

Hivatkozott irodalom: Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992 Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 Csorba László: A tizenkilencedik század története, Pannonica Kiadó, 2000 Gergely András: Az 1848-as magyar polgári államszervezet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1981 Gergely András: Területi autonómiák – lokális önkormányzatok a 19. századi Magyarországon 1848-1998, Tanulmányok, 2004 Kajtár István: A magyar városi önkormányzatok 1848-1918, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992 Mezey Barna: Államosítás és autonómia. Centralizáció és önkormányzatiság a XIX. század második felében, 2004 Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 Nagy Ernő: Magyarország közjoga, Athenaeum, Budapest, 1907 Pach Zsigmond Pál: Magyarország története 6/1. 1848-1890, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979 Ruszoly József: A szegedi népképviseleti közgyűlés 1848-1871, Szeged, 1984 Sashegyi Oszkár: A neoabszolutizmus rendszere 1849-1867, Budapest, 1981 Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására, Osiris Kiadó, Budapest, 1995 Szőcs

Sebestyén:

Szemere

Bertalan

szerepe

a

kormánybiztosi

intézmény

megteremtésében (1848. április – szeptember), Miskolc, 1991 Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973

49

Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála, Argumentum Kiadó, Budapest, 2007 Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

50

Internetes források: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1848_majus_16_a_batthyany_kormany_megalapitja_ a_magyar_honvedsereget/ http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_12407_section_4488.pdf

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/parlamentarizmus_es_nepkepviselet_1848_b an/ http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/marcius_titka/

51