SUZUKI Kumiko: A hóval borított Mátyás templom és a dunai sétahajón elköltött vacsora Tavaly Karácsony és újév között a hetvenes éveik végén lévő szüleimet elvittem egy Prágát, Budapestet és Bécset körbejáró kéthetes útra. A tervek szerint Budapesten december 25-től 28-ig három éjszakát töltünk, és Prágából Budapestig vonattal megyünk, hogy a vonat ablakából gyönyörködhessünk a kilátásban. A Magyar Államvasutak vonatára szálltunk, az étkezőkocsi étlapján rögtön felfedeztük a gulyáslevest, meg is kóstoltuk azon nyomban. Kicsit erős volt a paprika, de japán ízlésnek is finom volt. Az étlapon csodálkozva láttuk, hogy az ételek között tükörtojásos ételeket is vannak, ezek szerint a magyarok is ismerik ezt az ételt! Később a szálloda reggeli büfékínálatában is szerepelt, és mivel más európai országban még nem találkoztunk vele, valahogy ismerős érzés töltött el. Prágától Budapestig 7 óra az út, amikor átléptük a szlovák- magyar határt, már teljesen besötétedett, sajnos a magyar vidék látványát a vonatablakból nem élvezhettük. Budapestre karácsony estéjén érkeztünk meg, és ahogy számítottunk is rá, a boltok és éttermek már zárva voltak. Az állomás előtt a frissen összegyűlt hóban a taxiba szállásig kicsit tévelyegtünk, ezért a szállodába későn érkeztünk, a szálloda éttermei is zárva voltak már, pedig nagyon éhesek voltunk…
Mivel a Nyugati pályaudvar közelében lévő szállodában voltunk, szüleimet a szállodában hagyva elindultam az állomás melletti üzletközpontba valami ennivalót árusító helyet keresni. Az üzletközpont nagyon nagy volt, nyitvatartási időben biztosan nagy forgalom szokott lenni, gondoltam, de már a McDonalds-ban is takarítottak. Félig már feladtam, hogy sikerrel járhatnék, de mentem azért egy-két kört, amikor egy még működő kávézót találtam. Meg is melegítették az itt vásárolt szendvicseket, így indultam vissza a szállodába a szüleimhez, akik 1
mit sem sejtve „szenvedéseimről”, már nyugodtan megfürödtek és éppen kávézgatva pihentek. Az üzletközpontig egyébként a Nyugati pályaudvarhoz vezető aluljárón vezetett az út, és talán a karácsony miatt, de alig járt valaki erre.
A közvilágítás is jó volt, mégis egy kicsit
aggódtam útközben. Bár láttam egy hajléktalannak kinéző embert az aluljáróban, de még egy nőnek sem kell félnie egyedül, ha erre sétál. Budapest egy jó közbiztonságú város.
Másnap reggel a Nyugati pályaudvar közeléből lévő szállodánkból elindulva a Duna felé vettük az irányt, majd a Dunához érve a Lánchíd felé indultunk. A járda szélén alaposan meggyűlt a hó, de a réteges öltözködésnek és a melegítő zacskóknak köszönhetően nem éreztük kellemetlennek a hideget. Így értük el a Parlamentet. Ezen a napon csak kívülről tekintettük meg az épületet, és tovább haladtunk a Lánchíd felé. Fényképeket készítettünk a híres oroszlánszobrokkal, majd átkeltünk a hídon. De azzal nem számoltunk, hogy a hídon sokkal hidegebb lesz. Egyrészt mert a folyó felett fújt a szél, másrészt mert a híd hosszabb volt, mint gondoltuk. Félúton bátorítottuk egymást, hogy „Ez itt a Duna!”, Most megyünk át a Dunán!”, de mire átértünk a túlpartra, magamat nem is említve, a szüleim arcán láttam, hogy nagyon kimerültek. Gyorsan körbeszaladva próbáltam egy közeli kávézót keresni, és az út másik oldalán meg is találtam egy kávézó tábláját, ahová mindhárman kissé átfázva, gyorsan be is mentünk. Egy kávézónak a Lánchíd lábánál, rögtön a Sikló bejáratánál tömve kellett volna lennie turistával, de ez egy nagyon barátságos hangulatú üzlet volt, az itt rendelt forró csokoládé pedig nagyon finom ízű. Miközben szóba elegyedtünk az Olaszországból érkezett vendégekkel, átmelegedtünk, és lassan elindultunk, hogy a Siklóval végre megmásszuk a Várhegyet.
2
A Várba érve először a Mátyás templom felé vettük utunkat. Pestről nézve a budai vároldalon a Mátyás templom tornyai a legszembetűnőbbek. Az osztrák-magyar monarchia idejében Ferenc József császár és Erzsébet királynő (becenevén Sisi) magyar királlyá koronázása itt, a Mátyás templomban került megrendezésre. Erzsébet királynő, Sisi nagyon szeretett lovagolni, szerette Magyarországot, amely egy lovas nemzet volt, és állítólag a magyar emberek is viszontszerették Erzsébet királynőt. A Várban is van egy kávézó, amely Sisi nevét viseli. A Mátyás templom egy része kívülről felújítás alatt állt, de a tetőcserepek mintázata egzotikusak és nagyon szépek voltak. Ez az a templom, ahol nemcsak Ferenc József és Sisi, hanem a történelem során királyok sora lett megkoronázva, ezért a magyar történelem hosszú évszázadaira gondolva tekintettük meg a templom belsejét. Rögtön a templom mellett van a Dunára és a pesti oldalra néző Halászbástya. Számtalan tornyával és a tornyokat összekötő folyosókkal teljesen olyan, mintha egy tündérmeséből bukkant volna fel. Mi is romantikus hangulatba kerülve sok fényképet készítettünk, majd visszaindultunk a Sikló állomása mellett lévő Budavári Palota felé. A Budavári Palota épületében működik a Budapesti Történeti Múzeum, a régi korok cserépedényeitől kezdve, a Duna mellett élő népek életmódjával kapcsolatos sok-sok régészeti lelet van itt kiállítva. Erről jut eszembe, hogy a lenti Sikló állomás terén is egy lelet feltárási munkái zajlottak, Budapest igazán nagyon régi, nagy történelemmel rendelkező város. A múzeumból 4 órakor jöttünk ki, a téli Magyarországon ekkor már sötétedik. Úgy terveztem, hogy ha a szüleim fáradtak, akkor a Siklóval elindulunk lefelé, de az édesanyám kérése az volt, hogy szeretné megnézni az esti városképet, ezért még egyszer visszaindultunk a Halászbástyához. Ekkor elkezdett szállingózni a hó. Az egyre sötétedő utcákon sétálva a 3
levegőben táncoló hópelyhek között a kivilágított Mátyás templom és a Halászbástya látványa tárult a szemünk elé. Ez a fantasztikus szépség még azt is elfelejtette velünk, hogy milyen hideg van. Ha már télen utazik az ember, legalább ezt meg kell tapasztalnia! A Halászbástyáról már egy másik, a nappalitól eltérő kilátás fogadott bennünket: láthattuk a fényárban úszó Lánchidat és pesti városrészt, nem hiába hívják ezt a várost a Duna ékszergyöngyének.
Erre az estére foglaltunk jegyet egy magyar népzene és néptánc műsorra. Már egészen besötétedett, amikor a szállingózó hóban a térkép alapján a színház felé tartottunk. A házszám stimmel, mégsem találjuk a bejáratot, az éppen arra járó vidám leánykákat megkérdezve, éppen a közeli, de nem túl feltűnő ajtóra mutatnak, hogy ez az, és ők maguk is belépnek rajta. Ezek a gyerekek biztosan nem vendégek, hanem a táncosok lehetnek, gondoltuk, és mi is követtük őket. A Rajkó Művészegyüttes műsorát látjuk, úgy hallottuk, az együttes meglehetős hírnévre tett szert.
A színházterem kicsi ugyan, de míg a mennyezet díszítésében
gyönyörködünk, már el is kezdődik az előadás. Először egy roma zenekar előadását halljuk. A roma zene kialakulásáról tudni kell, hogy a romák (gipsy-nek is szokták hívni őket) vándorlása alatt alakult ki, a zenélésből tartották fent magukat. A cigányzene Magyarországon különösen nagy fejlődésnek indult, manapság állítólag már azt is lehet mondani, hogy ha magyar népzenéről beszélünk, akkor a cigányzenéről van szó. A körülbelül 10 fős zenekar pihenő nélkül játszotta egymás után a zenedarabokat. Az előadás harmóniája, a gyors tempójú hegedűszólók különösen csodálatosak voltak, még most is hallom a fülemben (olyannyira, hogy a zenekar szünetben árusított CD-jéből is vásároltam). A zenei előadás után vidám színű viseletbe öltözött fiatalok népzenei produkciója következett. A zenekar játszotta zenére pörögtek, forogtak, nagyon élvezetes előadást mutattak be. A fiúk a csizmájuk szárát 4
csapkodó, illetve a gyors lábmunkát igénylő táncai különlegesen jók voltak. Mindegyik tánc rendkívül energikus volt, érzékeltették, hogy a magyarok ereiben milyen szenvedélyes vér csörgedezik. (Sajnálatos, hogy ehhez a beszámolóhoz csak fényképeket tudok mellékelni, mozgóképekkel talán jobban át tudnám adni az előadás művészi erejét és szenvedélyét.) Az előadás befejeztével a koncertjeggyel együtt rendelt vacsorával egybekötött esti sétahajókázás következett. Mielőtt elindultunk volna, úgy gondoltuk a szüleimmel, hogy a biztonság kedvéért egymást váltva mindhárman elmegyünk vécére. Hát, ezt nem kellett volna! Mire a gyülekezési helynek megadott koncertterem előterébe értünk, már senki sem volt ott. A jegypénztárosnál érdeklődve azt a választ kaptuk, hogy már elindultak, siessünk utánuk, ezért én gyorsan kiszaladtam az utcára, de se jobbra nézve, se balra nézve már senkit nem láttam, akik a mi csoportunknak néztek volna ki. Szüleimet hátrahagyva tovább keresve tettem néhány kört, de fel kellett hagynom a kereséssel, így visszatértem a koncertteremhez. Pedig már nagyon vártuk, és előre örültünk a sétahajókázásnak! Sajnálkozva hagytuk el a színházat, amikor az apám utasított, hogy kérdezzem meg, nem fizetik-e vissza a jegyek árát. Így megint visszatérve a színházba beszéltem a jegyárusítóval, és nagy meglepetésemre kiderült, lehetséges, hogy áttegyék a foglalásunkat a következő napi hajóra! Éljen! Igazán szerencse, hogy három éjszakát töltünk itt! Már egy pillanatra azt hittem, hogy Budapest egyik legfőbb látványosságáról lemaradunk, de így megnyugodva tudtunk visszatérni a szállodába. A következő nap érkezésünk óta már a harmadik reggel. ezen a napon először Budapest legnagyobb templomába, a Szent István Bazilikába mentünk. Metróra szállva, 9 óra után értünk oda, de már ekkor is tele volt turistával a templom. Úgy tudtuk, hogy az első magyar király István jobb kezének múmiáját itt őrzik, ezért a templom belsejében kerestük a kiállító helyet, de nem találtuk. Már éppen letettünk róla, hogy megtaláljuk, és indultunk kifelé, amikor észrevettük, hogy a templom bal oldalán, hátul egy kis kapu található. Kinyitottuk, benéztünk, de más turistát nem láttunk, egy kissé sötét, kicsi helység volt. Hátul viszont a fal előtt megtaláltuk az útikönyvben fényképén látott üvegből készült tárolót. Ez lenne az? Sajnos túl sötét van, nem látni pontosan. Mintha az lett volna az útikönyvben írva, hogy pénzt kell bedobni, és akkor bekapcsolódik a fény, ami megvilágítja. Ekkor szerencsére előbukkant egy bizonyára a templomhoz tartozó ember, és megmutatta, hogy hová kell bedobni a pénzt. Be is dobtuk, és nagy ámulatunkra az arany fényben feltárult a király jobb kezének mumifikálódott ereklyéje! Meglepődtünk, hogy mivel az útikönyvekben részletesen írnak az ereklyéről, ezért biztosan sok turista szeretné megtekinteni, a templomon belül mégsem helyeznek el útbaigazító táblákat. 5
Amikor elhagytuk a templomot, már közeledett a Parlamenti idegenvezetés kezdetének időpontja, ezért sietve a Parlament felé vettük utunkat. Le akartuk rövidíteni az utat, ezért egy parkon vágtunk keresztül, de meglepően sok hó gyűlt össze. Bár láttunk néhány kutyát sétáltató embert, és talán a hideg miatt voltak kevesen, vagy esetleg a budapestiek télen nem annyira sétálnak parkokban? A Parlament megtekintésénél érezhető volt, hogy itt működik az ország legmagasabb döntéshozó intézménye, a hadsereg katonái felügyelték a rendet. Az Országház épülete kívülről elegáns tervezésű (neogótikus stílusú), így közelről is, de a Várból nézve is rendkívül szembetűnő épület. A japán Parlament épületét turisztikai látványosságként elképzelni egy kicsit nehéz lenne, de a Budapesten lévő Országházat már messziről nézni is nagyon élvezetes. Végre eljött az idő, megérkezett az idegenvezetőnk, és vele együtt bemehettünk az épületbe. Micsoda csodálatosan fenséges látványban volt részünk! Akárhová néztünk, arany díszítés mindenütt, nem túlzás azt állítani, hogy káprázott a szemünk tőle. Éreztük, hogy a magyarok ezzel is kifejezik, mennyire érzik fontosnak a saját országgyűlésüket. A minket kalauzoló kísérőnk is láthatóan nagy büszkeséggel mutatta be az épületet.
Ezen a napon délben egy hagyományos magyar ételeket kínáló étterembe tértünk be. A hely neve Mátyás pince, esténként úgy hallottuk, élő cigányzene is van. Egy átlagosnak mondható utca sarkán, kívülről semmi feltűnő nincs benne, de belépve az étterembe klasszikus és letisztult kialakítású, nagyon szép hely. Egy híres magyar specialitást, libamájat rendeltük. Édesanyám és én „natural”, vagyis félig átsült módon elkészített, édesapám pedig grillezett módon kérte. A felszolgált ételeket meglátva alaposan meglepődtünk. Japánban libamájat rendelve általában egy óriási tányéron egy icipici adag ételt hoznak ki, itt a több, mint 1
6
centiméter vastag szeletekből három is volt a tányéron! Természetesen ezen kívül még nagy adag saláta és burgonya, szósz is volt mellé tálalva. Hű, ez nagyon jó! Máris megérte Magyarországra utazni! – beszéltük egymás között, és az étel élvezete közben még fotókat készíteni is elfelejtettünk (ezt sajnálom). A libamájas ételek és a hozzá rendelt Tokaji bor is nagyon finom volt, édesanyám is, aki amúgy válogatós az ételekben, jó étvággyal mindent megevett, így mindhárman elégedetten hagytuk el az éttermet. Most hová? – gondoltuk a Duna-parti sétányon elhaladva, amikor észrevettük, hogy a folyó közepén egy sárga busz (!) úszik. Milyen aranyos! Nem lehet tévedés, ez az a kétéltű busz, amiről még Japánban információt gyűjtöttünk, és el is döntöttük, hogy fel is akarunk szállni rá. De vajon hol lehet jegyet váltani rá? Úgy tudtuk, hogy a Parlamenttől nem messze, a Roosevelt térről indul a busz, de a téren más turista jegyeket árulóktól megkérdezve, csak azt a választ kaptuk, hogy nem tudják. Pedig mindenképpen fel akartunk szállni, ezért nagy elhatározással a téren álló nagyhírű szállodába betérve ott kérdeztem meg. Itt tájékoztattak a felszállás helyéről és az indulási időpontokról is, sőt felajánlották, hogy ott helyben is megvásárolhatom a jegyeket. Nagyon örültünk, hogy minden akadály elhárult, és végül tényleg felszállhatunk erre az aranyos buszra! A busz indulásáig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vásárolni a Váci utcába. A Roosevelt térről villamossal mentünk, de közben kiderült, hogy a Váci utca nagyon közel van ahhoz az étteremhez, ahol az ebédet elköltöttük. Végül is ugyanoda kellett visszamennünk, de mivel vásároltunk Budapest kártyát, és a villamos is nagyon sűrűn járt, egyáltalán nem éreztük ezt bosszantónak. Budapesten a metrótól kezdve a tömegközlekedés egész rendszere jól ki van építve, azoknak a turistáknak is kényelmesen használható, akik először érkeznek a városba. Az volt a benyomásunk, hogy az itteni emberek nagyon udvariasak. Amikor a szüleimmel együtt felszálltunk a metróra, a fiatalok rögtön átadták a helyüket, a zebráknál állva az autóvezetők is rögtön megálltak, és átengedtek bennünket. Mondjuk a mögött, hogy ennek így örül az ember, az a sajnálatos tapasztalat van, hogy Japánban már ezek a természetes udvariassági szabályok sem természetesek. Visszatérve, a Váci utca egy csak gyalogos közlekedésre fenntartott utca, mindkét oldalán kávéházakkal, boltokkal. Annyira változatos, hogy ha van az embernek ideje, akár egy teljes napot is el tudna tölteni itt. Az egyik boltban magyar bort, illetve hímzett zsebkendőket és egyéb ajándékokat vásároltunk. Az utca végén a Vásárcsarnok áll, ide is bekukkantottunk egy
7
kicsit, de az óránkra pillantva láttuk, hogy a buszunk indulásáig már csak 30 perc van hátra. Ezért sietve taxiba szálltunk, és visszamentünk a Roosevelt térre. A busz az indulás után elhaladt a Zsinagóga, a Szent István Bazilika, és az Operaház előtt, majd az Andrássy úton a Hősök tere felé vette az irányt, és ezután tért vissza a Dunához. Budapesten annak ellenére, hogy nagyváros, nem sok modern épület látható, az utcái impozánsak, a történelem és a hagyomány tiszteletét érezni. Budapest előtt a „száztornyú városban”, Prágában szálltunk meg, itt sok háromszög alakú tornyot láttunk, Budapesten a Budavári Palota, vagy a Parlamenthez hasonló kerek dóm alakú tetőt volt több. A kerek tető akkor az iszlám hatását mutatja vajon? Tovább haladva, talán a Margit híd közelében végre vízre szállunk. Ahogy a vízbe érünk, felhangoznak az Imígyen szóla Zarathustra dallamai. A buszt azonban semmi ütődés nem éri, az volt a benyomásunk, hogy egy pillanat sem kellett hozzá, és már szeljük is a vizet. A nyugodtan haladó buszról megtekintjük a Parlament illetve a Budavári Palota épületét, átbújunk a Lánchíd alatt, majd visszafordulunk, és az előbbi vízre szállás helyén most partra szállva visszatérünk a Roosevelt térre. Egy három napos program alatt, méghozzá idős emberekkel együtt utazva, nem lett volna lehetőségünk, hogy még a Zsinagógához, az Andrássy útra, vagy a Hősük terére is eljussunk, de most ez is sikerült, sőt az esti sétahajókázás is valóra válik, a szüleim igazán boldogok voltak, hogy ilyen különleges élményben lehet részük.
A buszról leszállás és a sétahajókázás között még volt egy kis időnk, ezért megint felszálltunk a villamosra, és elmentünk a Váci utca közelébe, ahol betértünk egy olyan szupermarketbe, ahol a helyiek vásárolnak. Kíváncsiak voltunk, hogy a helyiek vajon milyen ennivalókat esznek, ezért körbesétáltunk az üzletben. A szemünkbe ötlött egy sarok, ami tele volt édességgel. Rengetegfajta csokoládéval bevont nápolyi sorakozott itt, éppen megfelelt ajándéknak, ezért észrevétlenül jól bevásároltunk belőle. A délben evett libamáj is nagyon 8
finom volt, a japán árát hasonlítva is sokkal gazdaságosabbnak tűnt itt, ezért szerettem volna konzerv formában vásárolni ebből is, de nem találtam. A pénztárnál érdeklődtem, erre a pénztár mögötti polcról vették le nekem. Az ára közel 7000 forint, drágább, mint gondoltam. Végül is arra jutottunk, hogy viccesen szólva, délben akkora adagot ettünk, ami egy egész életre elég, ezért nem vettük meg a konzervet. Talán azért is voltak a pénztár mögötti polcon elhelyezve ezek az áruk, mert viszonylag drágák, és szerették volna elkerülni az esetleges lopásokat. Lassan elérkezett a sétahajó indulási ideje. Most semmiképpen nem szabad elkésnünk! Megint villamosra felszálltunk, hogy visszatérjünk a tegnapi előadás színhelyére, sikerült is a gyülekezési idő előtt biztonságosan megérkeznünk. A színháztól átsétáltunk a beszállási kikötőhelyhez. A csoport azonban nagyon gyorsan haladt. Volt a vendégek között, aki babakocsit tolt, az idegenvezetőnk mégis meglehetős tempót diktált a hófoltos úton. Hát így persze, hogy nem találtuk meg a már elindult csoportot tegnap este, gondoltam, és a kicsit lassabban járó édesapám mögött maradtam, nehogy leszakadjon a csoporttól. A vacsora büfé rendszerű volt, hagyományos magyar ételekből bármennyit lehetett venni (sajnos a libamájas kolbászka nagyon népszerű volt, és rögtön elfogyott). A gulyás és a csirke ételek is nagyon ízletesek voltak, csodálkoztunk, hogy miért van fehér rizs is feltálalva, a magyarok is fogyasztanak rizst? A gulyás mellé rizst is szedtünk, és a japán hayashi rice-hoz hasonlóan fogyasztottuk. A vacsora alatt egy cigányzenekar játszott, minden asztalt végigjárva húzták a nótákat. A mi asztalunknál japán dalokat játszottak a kedvünkért. Esti sétahajókázás, ezért mindkét oldalon éjszakai megvilágításban ragyog gyönyörűen a Parlament és a Budavári Palota, a Mátyás templom és a Halászbástya. Előttünk tényleg gyöngyfüzérnek látszik a Lánchíd. A tegnap este a Várból megcsodált „Duna-gyöngye” látkép után, most a Dunáról nézve még egyszer átélhettük ezt a csodálatos élményt. A következő nap reggel Bécs felé vettük az irányt, reggel 9-kor indult a vonatunk Budapestről. Még valami Budapest-illatú dolgot szerettem volna magammal vinni, ezért az állomáson lévő kioszkban az indulás előtt magyar cigarettát és csokoládét vásároltam. Ami nem adatott meg idefelé jövet, mostani utunk során igen, a vonat ablakából élvezhettük a kilátást a magyar tájakra, miközben édesanyámmal osztottuk meg egymással számos budapesti élményünket.
9
Az út előkészítéséhez szükséges információk beszerzése során Magyarországot egy messzi országnak éreztem. De amikor már nem csak turisztikai információkkal, hanem a magyar történelemmel is megismerkedtem, kezdtem úgy éreztem, hogy magyar emberek saját országukra valami erős, büszkeségnek nevezhető érzéssel gondolnak. Aztán eljőve ide, a Magyarországgal kapcsolatos érzéseim, a szeretet és a tisztelet is megerősödött. Budapest Párizstól és Rómától természetesen, de még a szomszédos Prágától és Bécstől is eltérő, nagyon egyedi és egzotikus hangulatú, igazi európai város. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy igazán élvezetes utazást tehettem ide. A mostani alkalommal télen jöttünk, de olvastam egy regényben, hogy tavasz és nyár között egész táblákban virágzik a pipacs. A legközelebbi alkalommal feltétlenül szeretnék ellátogatni az ország keleti részén található Alföldre is, szeretnék megnézni egy a lovas nemzet hagyományához méltó lovasbemutatót, valamint elmenni a magyarok állhatatos lelki alkatát jól érzékeltető Páneurópai piknik színhelyére is. Visszatérésünk után, ha a japán televízióban, újságokban Magyarországgal kapcsolatos hírt hallok, ugyanolyan érdeklődéssel hallgatom, mintha saját hazámról lenne szó. Ezen a sok tapasztalattal és élménnyel járó úton, saját bőrömön tapasztaltam a mondást, miszerint
10
Magyarországnak olyan különös vonzereje van, hogy aki egyszer eljön ide, az a rabjává válik. Valóban így lett.
11