Susy McPhee. Férjek és hazugságok KE LLY

Susy McPhee

Férjek és hazugságok

KE LLY

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Susy McPhee: Husbands and Lie Ebury Press, 2009

Fordította: BÉRES CSILLA

Szerkesztette: FEJE ÁGNES és ILLÉS RÓBERT

Korrektúra: FÜZESI ISTVÁN

ISBN 978-963-9943-43-8

© Susy McPhee, 2009 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungarian translation Béresi Csilla

Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100037 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

Iainnek

4 SUSY McPHEE

FÉRJEK ÉS HAZUGSÁGOK

ELSŐ FEJEZET Anyámtól tanultam meg hazudni. Ne értsenek félre! Nem úgy történt, hogy leültetett, és így szólt: „Na, Francesca, a mai lecke a hazugság.” Ő ennél sokkal finomabb eszközökkel dolgozott, noha a „finom” szó nem éppen helyénvaló kifejezés anyám esetében. Olyan vastag volt a képén a bőr, akár egy rinocéroszé. Természetesen más egyebet is tanultam tőle, például, hogy hová bújjak, amikor dührohamot kap, meg hogy hogyan rögzítsem gumival a vacak harisnyámat. Ezeket a korai leckéket, alighogy kirepültem a családi fészekből, a legcsekélyebb sajnálkozás nélkül elfelejtettem. A hazugság azonban egészen más tészta volt. Abban óriási gyakorlatra tettem szert. Tizenkét éves koromra valóságos művészetté fejlesztettem. Miért is ne? – Isten tudja, miféle felnőtt vált volna belőlem, ha nem tudok különbséget tenni a kényszeres igazmondás és egy-egy elejtett füllentés között. Alison hosszú betegsége idején egyedül a hazugság tette elviselhetővé az életet. És persze önmagam becsapása. Alison. A legjobb barátnőm kisiskolás korom óta. Akkor barátkoztunk össze, amikor lekent egy jókora fülest Billy Watermannek, amiért a szorzótábla gyakorlása közben a pad alatt megmutatta nekem a micsodáját. Alison megvárta, amíg kicsöngetnek, majd fülön fogta, és a lányvécébe vonszolta. Ott azután bevitt neki egy jobbhorgot, amire még Frank Bruno is büszke lett volna, Billynek pedig felhasadt tőle az ajka. Amikor hét éve egy váratlan előléptetés délre szólított Staffordshire-ből, a költözés egyik nagy előnye az volt, hogy az új munkahelyem mindössze negyedórányira esett Alison lakásától. Most azonban mindenféle csövek bilincselték a kórházi ágyhoz, és a kezét is alig tudta felemelni a takaróról. Fülesekről szó sem lehetett többé. Már a folyosó ablakából megpillantottam, ahogy közeledtem a sarokszobához, amely az elmúlt másfél hónapban a lakhelyévé lett. Közben szörnyű gondolatok cikáztak az agyamban. Szóval ezt műveli az emberrel a betegség? És mi történt a hajaddal? Tényleg lehel ilyen színű az emberi bőr? Eltökélten szorítottam össze a számat, nehogy ezek a kérdések valahogyan mégis kibukjanak belőlem. – Jól nézel ki. – Hazudsz – mosolyodott el Alison halványan. – Pokolian festek. – Ugyan, dehogy. Ma valahogy kipihentebbnek látszol. A szemed is vidámabban csillog. – Rólad viszont nem mondhatom el ugyanezt – mért végig Alison. – Úgy festesz, mint aki az utóbbi két hétben le sem hunyta a szemét. – Pedig semmi bajom. A széktámlára dobtam a kabátomat, majd az ágy mellé húztam a széket. – Tényleg? Max és Lottie is jól van? – Igen, persze. Kitűnően. Alison feljebb csúszott az ágyban.

5 SUSY McPHEE


– Tényleg jól vagy? Mert nekem egyáltalán nem ez a benyomásom. Az arcod… hamuszürke. Ahogy ránéztem, éreztem, hogy a sírás kerülget. Istenem! Valahányszor bejöttem, előtte mindig megfogadtam, hogy nem borulok ki Alison jelenlétében. De nem könnyű végignézni, amint a legjobb barátnőnket apránként elemészti a rák, amelyet öt hónapja vettek észre a testében. Alig jutottam szóhoz, hogy ezek után az én egészségem aggasztja. Valahogy sikerült összeszednem magam. – Szürke vagyok, azt mondod? – játékosan felsóhajtottam, összefontam a karomat a mellkasomon, és folytattam. – Hát igen, Max is ezzel nyúzott a minap. Alison felvonta a szemöldökét a gondolatra, hogy rosszat találok mondani a férjek gyöngyéről. – Tényleg ezt mondta volna? – Igen – néztem rá ártatlanul. – Tudod, épp most vettünk egy nagy állótükröt a hálóba. Antik fenyőfa kerettel, mert az jól megy az öltözőasztalhoz. Még egy kis faragott minta is van a keret felső részén. – Hadonásztam a kezemmel, miközben Alison bátorítóan bólogatott. Aztán újra hatalmasat sóhajtottam. – Tudod, épp fürdés után voltam, és magamat vizsgálgattam a tükörben – mellesleg ez hiba volt –, és azt mondtam Maxnek: „Nézz rám! Kövér vagyok és ráncos, megöregedtem, és még őszülök is”. Tudod, azt vártam, hogy majd az ellenkezőjét kezdi bizonygatni. – Alison újra bólintott. – Mivel azonban semmi ilyesmi nem történt, kénytelen voltam rászólni: „Az ég szerelmére, Max, mondj már valami kedveset, légy szíves!” – És megtette? – kérdezte Alison izgatottan. – Azt mondta – sütöttem le a szememet –, hogy… „legalább a látásod nem romlott”. Alison felkacagott. A nővér, aki a folyosó másik oldalán szorgoskodott egy asztalnál, felénk pillantott, és elmosolyodott. – De komolyan, Fran: agyonhajszolod magad. – Dehogy. – De igen. Gondolj csak bele! Teljes munkaidőben dolgozol. Ott van a férjed és a gyereked, akiknek a gondját kell viselned. Na persze mindkettő aranyos, imádni való, blablabla, de azért mégis. Aztán itt a barátnőd, aki már semmire sem jó, és akitől annyi segítséget várhatsz, mint egy csokinyuszitól. – Még annyit sem – szúrtam közbe. – A csoki legalább felvidít. – Dugulj már el! – nevetett. – Fel is szedhetnél néhány kilót – rángatta meg a pulcsim ujját. – Nézd meg magad! Csont és bőr vagy. Még hogy kövér, te jó ég! Több hús van rajtam, mint rajtad. – Lehet – feleltem, aztán vetettem rá egy pillantást, és kicsúszott a számon egy olyan mondat, aminek nem lett volna szabad. – De nekem legalább megvan még a hajam. Ajkába harapott, hogy elfojtsa a mosolyát. Megint a legszívesebben elsírtam volna magam. – Gyere ide! – mondta, és megveregette az ágy szélét. Vonakodva odaültem mellé a matrac peremére, ő pedig átkarolt lesoványodott karjaival, és egy pillanatig a fejem mellé hajtotta a magáét.

6 SUSY McPHEE


Orromat megcsapta az üde parfümillat, ami annyira jellemző volt Alisonra, s amelyet a hosszas kórházi tartózkodás és a gyötrelmes kezelés idején sem adott fel. Kis híján elbőgtem magam. A legszívesebben szorosan belekapaszkodva üvöltöttem volna az isteneknek, hogy hagyják meg őt nekem, ne vegyék el tőlem ilyen kegyetlenül. Aztán eltolt magától, és kartávolságból alaposan végigmért, fürkészően nézve rám karikás szemével. – Szeretném, ha segítenél valamiben. Csúnyán szipogtam, és sikertelenül tapogatóztam zsebkendő után. Alison segített ki egy papír zsebkendővel, amelynek dobozát az éjjeliszekrényén tartotta egy csokor fehér frézia mellett. – Folytasd csak – fújtam ki hangosan az orrom. Kajánul csillogó szemmel nézett rám. – Nem mondhatsz nemet. – Ejha! – Tudod, hogy haldoklóm. Visszautasítanád egy haldokló nő utolsó kívánságát? – Igen! – fújtam bele ismét a zsebkendőbe. – Nem – javítottam ki magam. Cinkosán rám vigyorgott, majd az éjjeliszekrény felé intett. – Húzd ki a legfelső fiókot! Teljesítettem a kérését. – Találsz egy noteszt a tiszta pizsamáim fölött. Megvan? – Igen. Elvette tőlem, és belelapozott. Aztán visszaadta, én pedig hangosan felolvastam, amit tiszta gyöngybetűivel beleírt. – „Harmincvalahány vagyok. Közelebb állok a negyedik ikszhez, mint a harmadikhoz, de a számítógépes társkeresés sajna kimaradt az életemből.” Párkereső hirdetést akarsz feladni? – néztem Alisonra. Fáradtan felnevetett. – Nem rólam van szó, te kíváncsi kacsa. Hol vagyok én még a negyventől! Olvasd tovább! – biccentett a notesz felé. Megköszörültem a torkomat. – „Alig használt férj első tulajdonostól eladó. A barátaim szerint jó a humorom, megbízható és szórakoztató vagyok, bár lehet, hogy csak hízelegnek.” – Elhallgattam, és kérdőn felvontam a szemöldököm, mielőtt folytattam volna. – „Imádom a jó ételeket, a tüzes borokat és a hosszú semmittevéseket hétvégén. Erősségeim: jól főzök, ráadásul el is mosogatok magam után. Mi több, magam vasalom az ingeimet. Gyengéim: reménytelenül nem értek a divathoz, és rajongva szeretem hatéves kislányomat. Hasonló érdeklődésű hölgyet keresek, aki nem fél olyan valakivel megismerkedni, akinek a ruhatárában 1979-ből származó darabok is akadnak, akit nem utálnak a gyerekek, és aki időről időre egy pohár fehérbort is megenged magának.” – Na, mit gondolsz? Értetlenül meredtem rá. – Hmm… istenien hangzik. De nem gondolod, hogy a mostani körülmények között nem a randizásra kellene koncentrálnod? – mutattam az ágyát körülvevő berendezésekre. – Hová dugnád az infúziót? Emlékszel még, milyen érzés mást felvenni, mint pizsamát? Arról nem is szólva, hogy mit szólna mindehhez Adam.

7 SUSY McPHEE


Nem mintha engem érdekelne a véleménye, tettem hozzá magamban. Adam, Alison férje a BBC producere volt. Mikor először megláttam – Alison pár napi ismeretség után elhozta hozzánk bemutatni –, meglepett, mennyire hasonlít Maxre. Kicsit el is kápráztatott, mikor arról mesélt, hogy rendszeresen együtt mulat a hollywoodi elittel. Vicces anekdotákat tudott a tévés hírességek titkos szokásairól. Szóval levett a lábamról a könnyed modorával. A kasmír szvetterével és a csicsás kézelőgombjaival úgy nézett ki, mint Max puccosabb változata. A férjem nem hordott szvettert, hanem felgyűrte az ingujját a könyökéig, a körme meg mindig fekete volt a gépolajtól; le sem tudta súrolni munka után. Alison és Adam távozása után meg is jegyezte, hogy szerinte nehezen tudnék elviselni egy olyan pasast, aki több időt tölt a tükör előtt, mint én. A rajongásom azonban nem tartott sokáig: amikor legközelebb találkoztunk, Adam szégyentelenül ajánlatot tett, amit felháborodottan visszautasítottam, erre kinevetett, és prűdnek nevezett. Azóta sem szóltam a dologról sem Maxnek, sem Alisonnak, de a legszívesesebben forró kebabnyársat döftem volna Adam szeme közé, valahányszor megláttam. Alison csillogó szemmel nézett rám. – Mi az? – Adamről van szó. – Micsoda? – hirtelen nagyon ostobának és nehéz észjárásúnak éreztem magam. – Adamről meg Erinről. – Mi?! – kérdeztem újra. – Fran! – sóhajtotta Alison kimerülten. – Ne értetlenkedj! – Igen, de én nem… – De bizony, hogy megteszed… Ijedten néztem rá. Hirtelen kiszáradt a szám. Kitartóan nézett, nem engedte el a tekintetemet. – Szóval írtál egy társkereső hirdetést a férjed nevében – mondtam végül. – Úgy bizony. – Miért is? Nagyot sóhajtott. – Kérlek, hadd ne kelljen tovább ragoznom! – Pedig meg kell magyaráznod. Éreztem, ahogy nő bennem a harag, amiért belerángat ebbe az egészbe. – Jaj, Fran! A kezem után nyúlt, én azonban elhúztam. Vállat vont. – Nem szeretném, ha Adam egyedül maradna egész hátralévő életére. Hallanod kellene, hogy beszél, amikor meglátogat! Hidd el, nem olyan, mint amikor te jössz hozzám. Elhallgatott, és szórakozottan igazgatta megritkult haját. Aztán egy pillanatra a kezébe temette az arcát, mintha magába nézve próbálná megtalálni a megfelelő szavakat. – A te látogatásaid éltetnek – bökte ki, amikor ismét előkerült a kezei mögül. – Szeretem, amikor itt vagy, mert megnevettetsz. Előtted ki tudom mondani, hogy „Haldoklóm”, és nem nézel érte olyan szemrehányóan rám, mint Adam. Viccelődsz a hajamon, az állapotomon, és közben nem érzem, hogy valami rémes igazságtól védelmezel, amit mindenki tud, csak előlem hallgatnak el. Te legalább a szemembe mondod, hogy annyit se érek, mint egy csoki nyuszi, ostoba történeteket mesélsz magadról meg a tükrödről…

8 SUSY McPHEE


– Ezt csak azért csinálom, hogy felvidítsalak – mondtam még mindig haragosan. – De ez nem jelenti azt, hogy belenyugodtam az elvesztésedbe. Nem adtam fel a reményt, hogy majd rátalálunk valami csodaszerre. Az orvostudomány rohamléptekkel fejlődik, mindennap felfedeznek valami újat. Optimistának kell maradnod! Nem adhatod fel a reményt! Az ember soha nem tudhatja, mit hoz a következő kezelés… – Hagyd abba, Fran! – szólt rám Alison. – Ne hazudj nekem! Legalább te ne! Nem lesz itt semmiféle újabb kezelés. Te is tudod. – Újra a kezemért nyúlt, amit megint elhúztam. Türelmesen felsóhajtott. – Azok közül, akik körülvesznek a nap minden órájában – a nővérek, az onkológusok, Adam, Erin, az anyám – te vagy az egyetlen, aki legalább megközelítőleg normálisan áll hozzám. Mikor Adam bejön, még csak említenem sem szabad a rákot. Nem tudja feldolgozni ezt az egészet. Régebben még kérdezgetett a leletekről meg a kezelésekről. De már ezzel is felhagyott. Nem ilyen válaszokat akart hallani. Úgy érzem, cserbenhagyom őt és Érint, mert nem tudom legyőzni a betegséget, és egy napon elmegyek, eltűnök innen. Elborzaszt a gondolat, hogy magukra hagyom őket. Te is feleség vagy és anya, tudod, milyen nehéz ez. Lottie és Erin egyidősek. Adam és Max meg annyira hasonlítanak egymásra, mint az ikertestvérek… Hála istennek olyan vagy velem, mint bármikor, mintha minden látogatásból ki akarnád hozni, amit még lehet, és nem hagyod, hogy ez a szörnyűség, ami felemészti az életemet, meglopja, ami a közös időnkből hátravan. Nélküled nem tudnám ezt végigcsinálni. Szükségem van arra, hogy őszinte maradj hozzám! Mindezt végtelen nyugalommal mondta. Irigyeltem ezért, bármilyen őrült tervet főzött is ki. Őszintén szólva éltem a gyanúperrel, hogy Adamet egy csöppet sem kell félteni. Tud ő vigyázni magára. Újra kézbe vettem a noteszt. – „Alig használt férj első tulajdonostól eladó?” – vontam fel a szemöldökömet. – Túl közhelyes? – fintorgott. – Nem akartam özvegyet írni. Az úgy hangzik, mintha valami aggastyán lenne. Meg ízléstelennek is tűnik egy társkereső hirdetésben. – Persze a legjobb barátnődet arra kérni, hogy segítsen társkereső hirdetést írni, miközben te a halálos ágyadon fekszel, az szerinted a jóízlés netovábbja? A mosolyától majd megszakadt a szívem. – Szeretlek, Fran. Csüggedten felsóhajtottam, s igyekeztem visszatartani a könnyeimet. – Mit vársz tőlem? – Ez a beszéd! – Izgatottan tapsikolni kezdett. Hetek óta nem láttam ilyen lelkesnek. – A hirdetéssel kapcsolatban természetesen semmit. Azt leszámítva, hogy nem vagyok biztos benne, megfelelő-e a hangnem. Azt gondoltam, megnézhetnél néhány párkereső honlapot, hogy képben legyél. Hogy lássuk, mit szokás írni. Aztán kinyomtathatnád, hogy együtt átnézhessük. Például lehet, hogy Érint mégsem lenne tanácsos megemlíteni. Nem szeretném elriasztani a nőket, még mielőtt esélyt adnának neki.

9 SUSY McPHEE


– Erin senkit nem riasztana el! – háborodtam fel. – Az a gyerek egy angyal. Alison jót nevetett a méltatlankodásomon. – Hát persze, hogy az – értett egyet velem. – Mégis akadhat olyan bombanő, aki tökéletesen illene Adamhez és Erinhez, mivel azonban nem tud erről, esetleg a közelükbe se megy. Ha azonban egyszer megismerte Adamet, és rájött, micsoda fantasztikus pasas, már nem fut el. Érted? – Nem teljesen. De sebaj – néztem Alison lelkes arcára. –Rendben, kifigyelem a nyelvet, és jelentem, amit találtam. Ennyi az egész? – Hát nem egészen. Azt kérem még, hogy ne szólj erről Adamnek. – Már épp tiltakozni kezdtem, de feltartotta a kezét, hogy elhallgattasson. – Ez fontos nekem, Fran, ezért kérlek, hallgass végig! Úgy értem, hagyj neki egy kis időt, de fél évnél ne többet. Nem akarom, hogy magában kókadozzon. Már majdnem felhorkantam, de aztán sietve visszanyeltem. A kókadozó Adamet nehéz volt elképzelnem. – Aztán nézd végig a válaszokat, akad-e közöttük egy kedves nő, aki gondját viselné Adamnek és Erinnek – folytatta Alison. – Úgy értem, nem leszek már itt, hogy kirostáljam a szerencsevadászokat, és meghagyjam a szenteket. – De hát hogy képzeled? Nem játszhatom meg, hogy ő vagyok én! Hiszen majd megjelenik a tökéletes nő, és fel akarja hívni telefonon, hogy randit beszéljen meg vele. – Majd kitalálsz valamit – mondta Alison szórakozottan. –Mondhatod, hogy te vagy a személyi titkárnője, vagy valami effélét. Egyébként is, nem te mondtad, hogy valamelyik ismerősöd így talált a párjára? Egy csinos csajra, aki a reklámszakmában dolgozik? – Modellkedik – ismertem el vonakodva. – Greg Patterson. A vállalatirányítási rendszer vezetője. A hónap végén esküsznek. Greg most nősül másodszor, az első felesége egy esős novemberi napon lelécelt. Kibérelt egy furgont, és mialatt Greg dolgozott, minden bútordarabot elvitt a nagy gonddal berendezett tetőtéri lakásukból. Még csak búcsúlevelet sem hagyott. – Hát akkor – mondta Alison olyan elégedetten, mint aki minden nyitott kérdést megoldott – kérj tőle tippeket! – Alison – erőltettem magamra nyugalmat –, nem fogok párkereső tippeket kérni egy kollégámtól, főleg nem azzal, hogy a legjobb barátnőm férjének akarok társat találni. Teljesen hülyét csinálnék magamból, ráadásul nem is mennék vele semmire. A férfiak nem beszélnek a magánéletükről a munkahelyen, ráadásul a kollégája vagyok… – Akkor honnan tudsz arról, hogyan ismerte meg a menyasszonyát? – Ööö… nem emlékszem. – Alison rosszallóan felvonta a szemöldökét. – Jól van, jól van. Azt elmondta. – Na látod! – nézett rám a barátnőm elégedetten. – Biztos vagyok benne, hogy dőlnek majd belőle a jó tanácsok. Megcsóváltam a fejem. – Egyelőre csak annyit ígérek, hogy gondolkodom a dolgon. – Ma este? – Mi van ma este?

10 SUSY McPHEE


– Még ma este megnézhetnél a neten pár társkereső ügynökséget. – Kitépett egy lapot a noteszből, és összehajtogatva nekem adta. – Aztán holnap beszámolsz, mit végeztél. – Lehet, hogy holnapra még nem leszek kész – feleltem hűvösen, és felvettem a kabátomat a szék támlájáról. – Nekem is van életem, ha nem tudnád! A papírosra sandítottam, amit kitépett a noteszéből, elvettem a kezéből, és a kabátzsebembe süllyesztettem. Alison boldogan vigyorgott, és minden oka megvolt rá. Mindennap meglátogattam, egyetlen napot sem hagytam ki, amióta hat hete elkezdte kapni a szemlátomást haszontalan sugárkezelést. – Ne menj sehová! – mondtam most is, mint mindig, és megpusziltam az arcát. Rám kacsintott, boldogan, a fáradtság ellenére, ami egyre inkább látszott az arcvonásain. – Pedig még az is megeshet – mondta pajzánul. – Nekem is van életem, ha nem tudnád!

11 SUSY McPHEE


MÁSODIK FEJEZET A kórházból hazaérve egy gorillát találtam az emeleten. Hallottam, hogyan dübörög föl-alá Lottie szobája előtt, miként hallat különös, majomszerű zajokat, és ütközik nagy robajjal a könyvszekrénynek, mielőtt megtorpanna, majd hangosan verni kezdené az ajtót. Megálltam a hallban, és hallgatóztam. – Ki van ott? – Lottie hangja tele volt elragadtatott rémülettel. Rövid hallgatás után szuszogás és morgás következett. Aztán ezt hallottam: – Hatalmas gorilla vagyok, a karom csupa szőr, és óriásiak a fogaim. Ha beengedsz, úgy megölelgetlek, hogy a szuszt is kiszorítom belőled!” Lottie felvisított. – Akkor nem engedlek be! Csönd következett. Aztán újra kopogtattak az ajtón, ezúttal halkabban. – Húhúhú! – huhogott Max. – Félelmetes kísértet vagyok, az arcom fehér, mint a lepedő, a láncaim csak úgy csörögnek és zörömbölnek. Ha beengedsz… – Nem! Ne a kísértetet, apu! – kiáltotta Lottie. – Előbb a boszorkány jön. – Jó, bocs. – Max megköszörülte a torkát, aztán fura fejhangon rákezdte: – Gonosz vén banya vagyok, hatalmas, csúf orral… – .. .hosszú, hegyes kalappal – javította ki Lottie. –Hosszú, hegyes kalappal… és ümm… egy szőrös bibircsókkal a popsimon… – Egy varázsbottal…- igazította ki újfent Lottie kuncogva. –A popsiján nem is nőhetett szőrös bibircsók. – Ha beengedsz, menten békává változtatlak! – Apu! Nem békává, hanem varanggyá, és nem engedlek be! Elmosolyodtam a játékukon, és továbbmentem a konyhába, amelyet mintha egy megszálló hadsereg dúlt volna fel. Max sziklaszilárd támaszom volt az elmúlt néhány hónapban. Minden este ő hozta haza Lottie-t a napköziből, hogy gond nélkül beugorhassak a kórházba a munkából hazafelé jövet. Egész forgatókönyve alakult már ki a közös estéiknek. Előbb megcsinálták Lottie vacsoráját, amihez valahogy az összes serpenyőre szükségük volt. A gyerek halrudacskákat kapott a mogyoróvajas pirítós mellé vagy valami hasonló ínyencséget. Aztán a fürdetés következett – ez egy csomó vizes törülközőt és átnedvesedett szennyest eredményezett a fürdőszobában. Az apa-lánya kettős Lottie kedvenc mesekönyvének színrevitelével fejezte be az estét. Lottie kívülről fújta az egészet, nem úgy az apja, aki rögtönözni próbált, mikor kihagyott egy-egy életbevágóan fontos részt. Gépiesen nekiláttam, hogy eltakarítsam Lottie vacsorájának nyomait. Elmostam a serpenyőket, majd átraktam őket a szárítóra. Odafönt Lottie azt visítozta, hogy nem engedi be a félelmetes szellemet, aki kísérteni próbál. Miután nagyjából felszámoltam a rendetlenséget, főztem magamnak egy kávét, és előhalásztam a kabátzsebemből Alison cetlijét. Mindkettőt átvittem a dolgozószobába, és letelepedtem a számítógép elé. Max utált mindent, ami kapcsolatban állt a számítástechnikával. Megismerkedésünkkor elcsodálkoztam ezen, mert egy olyan vacsorán

12 SUSY McPHEE


vettünk részt, amit az az informatikai cég rendezett, amelynek dolgoztam. Max a személyzeti vezetőnk, Melissa Llewelyn vendégeként volt jelen (Melissát a beosztottjai Fúrós Melissának vagy röviden csak Fúriának nevezték). Ugyanannál az asztalnál ültünk. A Xenith azt ünnepelte, hogy milyen remek szerződést kötöttünk a BT nevű céggel. Az ügyvezető igazgatónk, Keith Hardacre épp a szónoklata felénél tartott, és arról áradozott, hogy ez a szerződés új korszakot nyit a Xenith történetében, amikor Max elkapta a pillantásomat az asztal túloldalán, és rám kacsintott. Zavaromban elpirultam. Nem volt elég, hogy a Fúria lovagjaként jelent meg, még döbbenetesen jóképű is volt. Egész este őket lestem, s titokban irigyeltem meghitt kapcsolatukat, amelyre a jelekből következtettem. A hivatalos beszédek után Max felkért táncolni, én meg újra elpirultam, és dadogtam valamit a két ballábamról. Max erre sajnálkozva vállat vont, és helyettem a Fúriát vitte táncba. Az est végén aztán megkörnyékezett a ruhatárnál, és megkérdezte, volna-e kedvem a két ballábamat elvinni valamelyik nap egy közös vacsorára. A másodperc tört részéig haboztam, majd kiböktem, hogy ő voltaképp a Fúriával jött. Erre felnevetett, mondván, hogy mindössze régi barátok, és semmi sincsen köztük… Ezt az állítást hetekkel később, mikor rájött, hogy járni kezdtem Maxszel, a Fúria hevesen cáfolta. – Régi barátok, na igen – méltatlankodott, amikor elkapott egyszer az ital-automatánál –, de én még nem tettem le róla. Mikor fél évre rá bejelentettünk az eljegyzésünket, beletörődött a vereségbe, és továbblépett, ennek ellenére maradt bennem némi bűntudat, amiért lecsaptam a kezéről Maxet. És bár élete párja a számítógépek között töltötte mindennapjait, a férjem továbbra is ódzkodott a komputerektől. Azt is kerek perec megtagadta, hogy használja őket az üzletében. Kicsi, de egyre felkapottabb autószerelő-műhelye volt Binfield-ben, ahol régi automobilok felújításával foglalkozott. Akkor nyitotta meg a műhelyét, amikor odaköltöztünk Staffordshire-ből. A vérbeli oldsmobilrajongók közelébe, mondta, és jól számított. A műhely negyven mérföldes körzetében lakott az egész berkshire-i elit. A vállalkozás kezdettől fogva jól ment. Max fel is vett egy segédet maga mellé, egy fiatal szerelőt, bizonyos Guyt, aki akkor végezte el az iskolát, és tele volt ötletekkel, hogyan tehetnék még jövedelmezőbbé az üzletet. Ekkor vették azt a szupermodern asztali számítógépet, amelyen az ügyfelek adatait tárolták, továbbá nyilvántartották a készleteket és a könyvelést. Max tehát, ha vonakodva is, de hagyta magát belerángatni a huszonegyedik századi technika világába, bár otthon továbbra sem volt hajlandó a számítógéphez nyúlni. A dolgozószoba így az én felségterületem lett. Csöndben letelepedtem, és széthajtogattam az Alisontól kapott papírost. Imádtam, hogy van egy saját szobám. Kislánykoromban Angela meg én közelharcot vívtunk az emeletes ágy felső részének birtoklásáért a szűk gyerekszobában (ő nyert, a korára hivatkozva). Mikor tizennyolc évesen egyetemre kerültem, az albérletválasztás legfőbb szempontja a saját szoba volt. Az elkövetkező három évben nem győztem betelni a fényűzéssel, hogy magamra csukva az ajtót az egész világot kizárhatom. Abban a szobában minden úgy történt, ahogy én akartam.A saját szoba azóta is fontos elvárás maradt az életemben. Valójában ez a parányi helyiség, ahol minden uralkodott, csak rend nem, és

13 SUSY McPHEE


talán még annál a gyerekszobánál is kisebb volt, amelyen annak idején Angélával oly nehéz szívvel osztoztunk, egyike volt azoknak a szempontoknak, amelyek miatt délre költözésünkkor egy kicsit mélyebben a zsebünkbe kellett nyúlnunk. Bekapcsoltam a számítógépet, és eltöprengtem a sors igazságtalanságán, hogy elragad egy harmincnégy éves családanyát, aki van olyan nagylelkű, hogy haldoklása közben is a férje jövőjére gondol. Az életnek nem volna szabad ilyen kegyetlennek lennie. Rengeteg olyan ismerősöm volt, aki sokkal jobban rászolgált volna erre a sorsra: akik könnyű szívvel hazudoztak és csalták a párjukat, nem törődve azzal, kin gázolnak át közben. Végigfutott rajtam a hideg, és megpróbáltam a képernyőre koncentrálni. Korán megtanultam, hogy a tépelődés csak fokozza a bánatot. Tépelődjön a nyavalya, mondta Alison, amikor kiderült, hogy rákos. Kristálytisztán emlékszem arra a délutánra. Akkor éreztem magam utoljára felhőtlenül boldognak, csak nem voltam tudatában. Elvittük Lottie-t és Érint Windsorba cipőt vásárolni. Lottie kivágta a hisztit, mert ugyanolyan cipőt akart, mint Erin, de a bolt nem tartott ilyet az ő méretében. Pipacsvörös voltam zavaromban, de Alison kiterelt bennünket a boltból, átmentünk a folyón Etonba, ahol leültünk egy padra, kezünkben kávéval. A lányok figyelmét egy zacskó kenyérhéj kötötte le, amivel a hattyúkat etették. Én csak ültem ott, néztem, mint táncolnak a víz felszínén a késő délutáni nap sugarai. Nagyot nevettem, mikor a lányok méltatlankodva felsikítottak. Egy túl merész hattyú ugyanis odaúszott hozzájuk, és kikapta a kenyeret Erin kezéből. Alison, aki ügyelt arra, hogy mindkét kislány ugyanannyi kenyérhéjat kapjon, most rám pillantott, és elmosolyodott. Az agyam valamelyik tekervénye bizonyára nyugtázta ennek a mosolynak a fontosságát, mert a mai napig fel tudom idézni, valahányszor a barátnőm megfogyatkozott hajára és nyúzott arcára nézek. Végül, miután minden hattyú jóllakott, Alison odajött hozzám, leült mellém, és a folyó túloldalán álló kastélyt bámulta. – Láttál valaha ilyen szépet? – kérdezte. A nap felé fordította az arcát, és mielőtt ismét a lányokra figyelt volna, egy pillanatra behunyta a szemét. – Fran, ha bármi történne velem, ugye, vigyázol majd Erinre? – kérdezte váratlanul, anélkül, hogy rám nézett volna. – Hát persze! – feleltem felháborodva. – Köszönöm. Rám sandított, és megint elmosolyodott. – Hisz te is megtennéd ugyanezt Lottie-ért, nem? Egy pillanatig hallgatott, aztán odahajolt hozzám, és megszorította a kezem. – Még szép. Gyere, menjünk vissza! És csak miután megtettük a tizenkét mérföldes utat hazafelé, megetettük és ágyba dugtuk a lányokat – erre a pizsamapartira vártak egy hete –, leroskadtunk a nappaliban egy csésze tea mellé, akkor tettem fel a kérdést, ami azóta motoszkált bennem, amióta Alison megkért, hogy vigyázzak Erinre. Jobban mondva, csak fel akartam tenni, mert amint belekezdtem, hogy „tudod, amikor a folyónál voltunk”… félbeszakított és belém fojtotta a szót titokzatos mosolyával.

14 SUSY McPHEE


– Rákom van, Fran. – Hitetlenkedve néztem rá. – Akut endometriális rák, hogy pontos legyek. Én sem hittem el elsőre – mosolyodott el az arcomat látva. – Kicsit téged is meglepett, ugye? – De hát… hogyan? Úgy értem, mikor…? – Jártam Savage doktornőnél. – Ő az egyik körzeti orvos a helyi rendelőintézetben. – Újabb babát szerettünk volna, de sehogyan sem estem teherbe. Ugyanakkor túl erős volt a vérzésem. Miután egy sereg más lehetőséget kizárt, csinált egy biopsziát, a biztonság kedvéért. – De… mikor történt ez? – A múlt héten. Tegnap mentem vissza hozzá a leletekért. Természetesen van tíz százalék esély a tévedésre… – És kilencven arra, hogy nem tévedtek? Bólintott. Nyeltem egy nagyot. A nyelvem mintha megdagadt volna a számban. – És tudják kezelni? – Persze, de a kezelés nem tűnik éppen leányálomnak – nevetett fel. – Annak az esélye, hogy újabb gyerekünk legyen, nagyjából a nullával egyenlő. Még jó, hogy van Erin – mosolyodott el újra. – Hálát adok érte az égnek. – És… akkor… ezért kérdezted azt… a folyónál? – Ó, csak egy kis érzelgősségi roham volt. Ha az ember ilyen hírt kap, kicsit meglódul a képzelete. Ez minden. Ne haragudj! Csöndben a teáscsészémbe meredtem. Alison leült mellém a kanapéra, és átölelt. – Hé, fel a fejjel! – mondta. – Még nem haltam meg! Savage beutal egy méheltávolító műtétre, és ezzel kész, vége. De komoly segítséget várok tőled, miután kikerülök a kórházból! Házi leveskét és virágot minden áldott nap. Követelőző beteg leszek. – Pokoli rossz leveseket csinálok – néztem rá bánatosan. – Akkor úgy teszel, mint mindenki, megveszed a Tescóban, és hazudsz – mondta. – Hazudni csak tudsz, nem? – Bár jókora csomó képződött a gyomromban, mégis mosolyogva bólintottam. – Helyes. És addig csak semmi aggódás! A sötét gondolatok a depiknek valók. Sajnos azonban a méheltávolítással korántsem volt vége a dolognak. A rák átterjedt a méhnyak kötőszövetére, és sem a hormonterápia, sem a besugárzás gyötrelmes hetei nem tudták megállítani a kór könyörtelen terjedését a kismedencében, majd a hasüreg nyirokcsomóin. És most tessék, Alison terveket sző, hogyan gondoskodjon férjéről és lányáról, miután a lehető legaljasabb módon elragadja tőlük a halál. Nehéz volt nem tépelődni ezek után. Kisimítottam magam előtt a papírost, a billentyűzet mellé fektettem az íróasztalra, aztán megfordultam, mert mozgást hallottam a hátam mögött. – Szia – Max jött be, és könnyedén homlokon csókolt. –Hogy vagy? – Hát tudod… a régi nóta. – Hogy van Alison? – Jól… fogjuk rá… ma mintha egy kicsit jobb színben lett volna. – Tényleg?

15 SUSY McPHEE


– Hát… ahhoz képest, hogy a végét járja. Max lehajolt, és szorosan átölelt. – Nem követel több szörnyet a lányunk? – pillantottam az emelet felé. – Jobban tennéd, ha hinnél bennük – mondta. – Nem tudom, hogyan képes a könyv minden mondatára emlékezni – vigyorodott el. – Nem hibázhatok. – Tudom. Hallottam, hogy túl korán jött a szellem, és kihagytad a boszorkányt. Játékosan megcsóváltam a fejem. – Sok dolgod van még itt? – biccentett a számítógép felé. – Nem túl sok. – Ráfektettem a karomat Alison irodalmi kísérleteire, hogy elrejtsem őket. Egyelőre semmi kedvem nem volt Maxet beavatni a barátnőm tervébe. – Adj még tíz percet! – Legyen akkor tíz perc – mondta, és megindult az ajtó felé. – Hal rudacska pirítóssal? – Máris csorog a nyálam. – Csak vicceltem – kacsintott rám mosolyogva. – Lottie-val vettünk bélszínt az iskolából hazafelé jövet, finom Merlot dukál hozzá. Megfelel, madame? – A madame el van ragadtatva – mondtam, és így is gondoltam. – Akkor megyek, és összeütök valamit még mellé – mondta, és eltűnt a konyha irányában. Mosolyogva néztem utána, majd visszafordultam a számítógéphez. Egy pillanatig sütkéreztem a boldog családi élet biztonságában. Istennek hála, legalább ennyi az enyém, gondoltam. Ez teszi elviselhetővé az összes többit. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatom, ha a világ a szemem előtt hullik szét darabokra. Max a biztos pont az életemben. Széles válla mögött biztonságban érezhetem magam. Behívtam egy böngésző programot, és begépeltem a keresőbe: „társkereső hirdetések”, aztán rákattintottam az első linkre, ami megjelent a lista élén. Átküzdöttem magam a bejelentkezés kérdésein, melyek a magasságomról, testsúlyomról, koromról, továbbá férfiideálom alkoholizáló szokásairól faggattak. Igen hamar meg is lett az eredmény: húsz oldalon csupa közepes magasságú, facér fickó harmincöt és hatvan év között, akik nem dohányoznak, viszont néha megengednek maguknak egy pohár italt. A legtöbb név mellett kis fénykép volt, bár a reménybeli szívtiprók egy része – bizonyára a leg-csúfabbak – nem mellékeltek fotót. Minden különösebb ok nélkül kiválasztottam az egyiket, aki „lepedőakrobatának” titulálta magát, és megnéztem a hirdetését, mi mondanivalója van magáról. Ötvenkilenc éves, állítólag százhetvenöt centi, Newcastle-ban él, elvált, két gyermek apja. Társaságkedvelőnek tartja magát, aki él-hal a baráti összejövetelekért. Szemlátomást van humora, mert a partnerétől semmi mást nem vár, csak hogy legyen pulzusa. De ahogy lejjebb gördítettem az adatlapját, kiderült, hogy mégsem ennyire nyitott, ugyanis a jelentkezőktől azt várta, hogy legyenek karcsúak, vonzók, ápoltak, és tizennyolc, illetve huszonöt év közöttiek. Majdnem félrenyeltem a kávét, amikor rákattintottam a fotóra a szöveg mellett, hogy felnagyítsam. Nos, lovagunk hetvennél egy nappal sem látszott fiatalabbnak. Vén kecske. Kimásoltam a részleteket a fotóval együtt,

16 SUSY McPHEE


hogy másnap délután kinyomtassam, és megmutassam Alisonnak. Ha másra nem is jó, legalább megnevettetem. Visszatértem az eredeti listára, és kiválasztottam egy másik fickót. A hirdetés szövege lakonikusan rövid volt. Jó természetű, laza pasas keres jó humorú, 25-35 éves hölgyet szabadidőpartnernek. Házasság sem kizárt.” Megnéztem a fotóját. Úgy festett, mint aki citromba harapott, a maradék haját meg ráfésülte a kopasz fejére. Hát nem volt egy szépség, meg kell hagyni! – Fran? – Max jelent meg az ajtóban. Csaknem felugrottam ijedtemben, és próbáltam eltakarni a monitort. – Bocs, drágám, nem akartalak megijeszteni. Csak azt kérdezem, nem kérsz-e egy pohár bort, mielőtt lejössz. – Izé… nem, kösz. Pár perc, és ott leszek. – Jesszusom, de csúf ez az ürge! – nézett át a vállam felett. – Ilyen a neten a nőknek szóló pornó? – Nem pornó – toltam el az útból. – Csak… embereket toborzunk. Átnézek néhány önéletrajzot. – Akkor tökéletesen megfelel. A munkatársaidhoz képest szépségversenyen is indulhatna. – Nem lehet mindenki tökéletes – mondtam, hogy kitereljem a szobából. – Menj már! – hessegettem el. – Hagyj egy kis időt, hogy hamar befejezzem, jó? Nem ég valami? – szagoltam bele a levegőbe. Max visszarohant a konyhába, én pedig némi bűntudattal visszatértem a nyomozáshoz. Vagy egy tucat jelöltre kattintottam még rá. Kiválogattam a vicces, szellemes vagy egyszerűen borzasztó hirdetéseket, és külön mappába gyűjtöttem őket Alison szórakoztatására. Már épp indulni készültem Maxhez a konyhába, amikor megakadt a szemem az egyik fotón. Valami azt súgta, hogy nézzem meg alaposabban. „Facér, 2006óta tag”-olvastam. „Nos, hogyan is jellemezhetném magam?” – szólt a hirdetés. – „Harmincnyolc éves, száznyolcvanöt centi magas, elvált férfi vagyok. A barátaim szerint nem is annyira ronda. Nincsenek gyermekeim, de már vágyom rá, hogy körülöttem rohangáljanak a nem túl távoli jövőben. Életem párja szőke és hosszú lábú, csak az az egy problémám van vele, hogy négy lábon jár és ugat. Szeretek hosszú sétákat tenni a szabadban. Nem szeretem a pókokat. Sőt rettegek tőlük. Leendő partneremnek intelligens, vidám hölgyet keresek, aki értékeli furcsa humoromat, és hajlandó tenni velem egy próbát. Arachnofóbok kíméljenek! (Annak semmi értelme, hogy ketten rettegjünk a kanapé mögött.)” A fotó jobb minőségű is lehetett volna: kicsit csálén állt, mintha egy nagyobb fényképből vágták volna ki. De az így is látszott rajta, hogy ez nem valami szerencsétlen lúzer. Sűrű, fekete haja és sötétbarna szeme volt. Élesen metszett arcvonások és gyönyörű fogsor. Mosolygó arca azt üzente: megbízható vagyok, rám számíthatsz. Ugyanaz a mosolygó arc, amelynek a gazdája az imént még gorillának, boszorkánynak, szellemnek és óriásnak adta ki magát, most pedig ízletes köretet készített a konyhában a sült mellé.

17 SUSY McPHEE


HARMADIK FEJEZET – Jó a hús? Bólintottam, de nem néztem fel a tányérról. – Mmm… fenséges. Hazudtam. Olyan íze volt, mint a fűrészpornak. Egy darabig csendben ettünk tovább. – És milyen a bor? Ezúttal felemeltem a tekintetem, és belenéztem Max megbízható arcába. – Finom. Újabb hazugság. Minden cseppje olyan volt, mint az ecet. Azért megittam, bár úgy éreztem, mintha egy kéz összeszorítaná a gyomromat. – Fura dolog történt ma a műhelyben – mosolygott Max. –Guy éppen… Olyan erővel löktem hátra a székem, hogy felborult. – Bocsáss meg – mondtam, és kirohantam az ajtón. Épp sikerült beérnem a földszinti klotyóba, mielőtt kiadtam volna a gyomrom tartalmát. Mikor már egyetlen falat étel és korty bor sem maradt bennem, felálltam, és lehúztam a vécét. Aztán leengedtem a vécé fedelét, és ráültem. Egy pillanatig a mosdó hűvös oldalának támasztottam a fejem, majd benedvesítettem egy törülköző sarkát, hogy letöröljem az arcomat. Miután valamennyire összeszedtem magam, remegve felálltam, és belenéztem a mosdó fölötti tükörbe. Meglepő módon egészen normálisan néztem ki. Nem rosszabbul, mint egy kemény munkanap után. A szemem kicsit könnyes volt, ezt leszámítva azonban senki sem találta volna ki rám pillantva, hogy éppen egy világ omlott össze bennem. Max odakint várakozott a hallban, mikor előkerültem. – Hé! Jól vagy? – kérdezte a maga sajátos módján. Bólintottam. – Persze, semmi baj, ne haragudj. Hazudok, megint hazudok. – Az én hibám. Meg kellett volna maradnom a halrudacskák mellett. Gyöngéden betessékelt a nappaliba. Körülugrált, leültetett a kanapéra, még egy takarót is tett a térdemre. – Az Isten szerelmére, Max! Nem vagyok nyomorék – tiltakoztam. Rejtelmesen mosolygott. – Tudom. Én csak… kérsz vizet? Haboztam, hogy elfogadjam-e, mintha már ezzel is bűnrészessé válnék. – Igen, kösz. Figyeltem, amint eltűnik a konyhában. Közben lázasan dolgozott az agyam. Ez kész őrület! Tévedés lehet a dologban. Nem lehet Max azon a fotón. Az nem az én Maxem. Nem ejthet át napról napra. Nem képes ilyen kétszínűségre. Ha visszajön, azonnal elmondom neki, mit találtam. „Ezt nem hiszed el” – mondom majd. Ezzel is jelezve, hogy magam sem hiszek az egészben, és hogy soha nem gyanakodnék rá. Aztán megmutatom a

18 SUSY McPHEE


fényképet, és rájövök, hogy a hasonlóság, ami kétségkívül megvan, csupán a szemöldökök ívében vagy az áll formájában rejtőzik. Mindketten jót nevetünk az egészen. Magamban már nevettem is, és közben magamat átkoztam, minek képzelődöm. De mi van, ha megkérdezi, hogy ezért fogadtam-e így a főztjét? Ha nem nevet velem, hanem megsértődik? Ostobaság. Már miért ne nevetne velem? Hacsak… Bármilyen hevesen küzdöttem ellene, képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot. Hacsak nem ő az mégis. Még mielőtt bármit határozhattam volna, visszatért egy pohár vízzel. Átnyújtotta, majd leült velem szemben egy székre. Az arcán fojtott izgalom tükröződött, ami egyáltalán nem oszlatta el kételyeimet. – Mi van? – kérdeztem ingerülten. – Tessék? – Mit nézel ilyen furán? – Á… semmi. Ne haragudj, semmi… – hallgatott el sután. Letettem a poharat a kávézóasztalra. – Mennem kell. Még sok munka vár rám ma este. Max azonnal talpra ugrott, és a karját nyújtotta, hogy felsegítsen. Elképedve néztem rá. – Max, mi ütött beléd? Fel tudok állni egy kanapéról. – Tudom… csak segíteni szerettem volna, ez minden. – Miért? Max, annyi történt, hogy kidobtam a taccsot. Nem kaptam el a rákot Alisontól. Elhallgattam, megdöbbentettek a saját szavaim. Max is megrökönyödve nézett rám. –Jaj, istenem… – Jól, van, semmi baj – ölelt át Max. – Nem vagy egészen magadnál, ez minden. Nem gondoltad komolyan. – Szelíden megrázta a vállam. – Emlékszel, mikor voltál ilyen utoljára? Értetlenül meredtem rá. – Utoljára? – Amikor várandós voltál Lottie-val. Nem emlékszel? A legfurább dolgokkal álltál elő, és a hormonjaidat hibáztattad… – A… hormonjaimat? Egek! – bámultam rá döbbenten. – Te azt hiszed, hogy terhes vagyok? – akaratlanul is elnevettem magam. – Ez vicces, Max. Nagyon vicces! – De nem lehetetlen! – nézett rám megjátszott reménykedéssel. – Házasságunk nyolc éve alatt csak egyszer hánytál: amikor Lottie-t vártad. – Idehallgass, Max! – fordultam feléje, és keményen megszorítottam a karját. – Holtfáradt vagyok, és agyondolgozom magam. A legjobb barátnőm a halálán van. Nem várok gyereket. És ha így lenne, te lennél az utolsó férfi a föld kerekén, aki teherbe ejthetne. A szervezetem automatikusan kivetné a te alacsonyrendű, sunyi spermádat. Most pedig ha megbocsátasz, megyek, és befejezem a dolgom. Max utánam nézett a nappaliból, arcán még mindig ott volt az előbbi ostoba vigyor.

19 SUSY McPHEE


– Hülyeségeket beszél – hallottam még, mielőtt elértem a dolgozószoba ajtaját. – Ugyanúgy, mint a múltkor.

20 SUSY McPHEE


NEGYEDIK FEJEZET Másnap reggel csak egy pillanatig tartott az álom okozta amnézia, aztán az emlékek úgy gyomron vágtak, hogy alig tértem magamhoz. Nincs annál andalítóbb narkó, mint annak tudata, hogy szeretik az embert; de ha a megcsalatástól fél, annál lidércesebb kábítószeres utazást elképzelni sem lehet. A dédelgetett nő szárnyakat kap a szerelmes ígéretek hallatán. De a megcsalt vérébe feneketlen mélységből szivárognak az árulás gyilkos cseppjei. Gondolhatják, hogyan telt az este hátralévő része, miután elbarikádoztam magam a dolgozószobában. Max elviselhetetlen hűtlenségétől távol, az íróasztalomra támaszkodva mélyeket lélegeztem, próbáltam összeszedni magam, hogy el ne nyeljen az árulás ingoványa. Kábán ültem a monitor előtt, nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy visszakapcsoljam a számítógépet, és szembenézzek a könyörtelen valósággal: a férjem kettős életével. Elmúlt már tizenegy, amikor kopogtatott, és beszólt, hogy lefekszik. Visszakiabáltam, hogy én is mindjárt megyek. Megvártam, amíg elül a matatás zaja a hálóban, majd ellöktem az asztaltól a széket, hátranyúltam egy nagy dobozért, amelynek az ablakkal szemközti könyvespolcon volt a helye, és a teljes tartalmát a padlóra borítottam. Emlékek tömege zúdult a szőnyegre: babafotók, összekeveredve az esküvői képekkel, egy prágai utazás emlékei, fényképek Lottie-ról és Erinről első óvodai napjukon, amint kézen fogva néznek szembe a fenyegető külvilággal. Évek óta készültem beragasztani ezeket a fotókat egy albumba, de valahogy soha nem jutott rá időm. Különben is, valamiért kedveltem azt a boldog rendetlenséget, ami eddig a közös életünket is jellemezte. Rátaláltam egy szívbe markoló felvételre, amelyen Max volt, amint magához öleli újszülött lányát, és ráncos kis homlokát készül megcsókolni. Elnéztem ezt a képet, és éreztem, ahogy a kételkedés tompítja fájdalmamat. Nem lehet – nem lehet-, hogy Maxet láttam azon a honlapon. Képtelenség! Összekeverem valakivel. Kezdjük azzal, hogy be sem tudna szkennelni egy fotót. Majdnem elnevettem magam. Majdnem. Ekkor megláttam. Majdhogynem félénken kandikált ki egy másik fénykép mögül, amin Lottie és Max a brightoni tengerparton építettek közösen egy ingatagnak tűnő homokvárat. Úgy volt, ahogy gondoltam, az idegen fényképe egy nagyobb fotó részlete volt. Az eredetin Max és Adam a kandallónak dőlve álltak a nappalinkban. Lábuknál a szőnyeget elborították a karácsonyi ajándékok, amiket a lányok épp akkor bontottak ki. Mindketten zsebre vágták a kezüket, és együtt vigyorogtak a kamerába; két gondtalan cimbora egy olyan világban, amelyet nem keserített meg hűtlenség, boldogtalanság és rák. Alaposan megnéztem a két arcot az elkövetkező sötét napok jelei után kutatva, de semmit sem láttam. A fotó hátoldalán Alison ismerős gyöngybetűivel ez állt: „2006 karácsonya. Nem szeretnél egy ilyet a fa alá?” A házasságom, amit addig sziklaszilárdnak hittem, nem volt több puszta illúziónál. Olyan volt, mint a gabonapelyhes zacskókhoz adott ingyen képek, melyek kétféle jelenetet ábrázolnak. Az egyik a boldog családapát

21 SUSY McPHEE


mutatta, a másik a megrögzött szoknyapecért. Addig váltogattam gondolatban a kétféle képet, mígnem újra émelyegni kezdtem. Végül mereven térdre ereszkedtem, és visszasöpörtem a fotókat a dobozba, kivéve azt, amelyik Maxet és Adamet örökítette meg. Aztán visszalöktem a dobozt a polcra, és újra leültem a számítógép elé. Ezúttal gyorsabban rátaláltam a fickóra, mert tudtam, kit keresek. A szívem mélyén azt kívántam, hogy miközben a képernyő mellé fogom a dobozból előhalászott fényképet, tüzetesebb vizsgálat után kiderüljön, nem Max az, hanem egy facér hasonmása, akinek tényleg nincs gyereke, csak kutyája; aki retteg a pókoktól, és aki szabadon keresheti álmai asszonyát. Ha a puszta vágyakozás bármin is változtatni tudna, a férfi bajszot növesztett és megkopaszodott volna azóta, hogy az imént ráakadtam. De hiába reménykedtem. Ő volt az: a csupa ránc mosolyával, megnyerő ábrázatával; ő, aki a barátai szerint nem is olyan ronda. A pasas, aki szereti a gyerekeket és az állatokat, és elvált a feleségétől. A pasas, aki olyan nőt keres, aki méltányolni tudja különc humorát. Világos volt, hogy ezeknek az elvárásoknak én nem tudnék eleget tenni. Talán neki ilyen egy jó poén, de én még egy mosolyt se bírtam kipréselni magamból. Hirtelen felpattantam, és még éppen leértem a földszinti vécébe, mielőtt másodszor is elhánytam volna magam. Nem tudtam volna most felmenni a férjemhez az emeletre, végigcsinálni a vetkőzés és mosakodás esti szertartását; kiöblíteni a harisnyámat vagy fogat mosni a fenti fürdőben, tudva, hogy ott hever a férjem karnyújtásnyira a csalárd takarók között, várva, hogy bebújjak mellé az ágyba. Ehelyett átkutattam a fürdőszobaszekrényt tartalék fogkeféért, és bevettem magam a vendégszobába. A mennyezetet bámulva elhevertem a paplanon, kisírt szemekkel, pánikba esve, és közben azon járt az agyam, most mihez kezdjek. Végül elszundíthattam, és valamikor a paplant is magamra húzhattam, mert hirtelen arra eszméltem, hogy reggel lett. Ébredéskor nagyot nyújtóztam, és azon tűnődtem, hogy kerülök én a vendégágyba a tegnapi ruhámban, és miért van ekkora csönd a házban. Aztán duplán kólintott fejbe a valóság: eszembe jutott, hogy megcsal a férjem és hogy elkéstem a munkából. Félredobtam a paplant, és kalimpáló szívvel felültem az ágyban. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. A legegyszerűbb feladatok – lezuhanyozni vagy levenni a tegnapi ruhát – leküzdhetetlen akadályoknak tűntek, amikhez túl sok energiára és összeszedettségre lett volna szükségem. Kelj fel, parancsoltam magamnak. Szedd össze magad! Ehelyett csak ültem tovább az ágy szélén, a falat bámultam az ajtó mellett, és azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Egy idő után összeszedtem magam annyira, hogy lemenjek a konyhába. A kávé majd segít, biztattam magam: maguk a megszokott mozdulatok is elvonják a figyelmemet a rögeszmés képről, amely Maxet mutatta egy másik nő karjában. Már ennek gondolata is a torkomba kergette az epét. Nagy nehezen leküzdöttem az újabb hányási rohamomat, a harmadikat alig huszonnégy óra leforgása alatt. A teáskanna mellett rátaláltam Max üzenetére. Reszkető kézzel nyúltam utána. Jó reggelt, álomszuszék – olvastam. –Sajnálom, hogy magadra hagytalak.” Ennél a kifejezésnél elidőztem, mögöttes jelentést olvasva a szavakba. „Ne haragudj, de reggel nagyon mélyen aludtál, és a tegnapi este

22 SUSY McPHEE


után azt gondoltam, a legjobb, ha hagylak pihenni. Felhívtam a munkahelyed azzal, hogy beteg vagy. Tizenegykor lesz egy kis dolgom a bankban, úgyhogy majd akkor hazaugrom, hogy megnézzem, hogy vagy. Szeretlek.” Max két mosolygó pálcikaemberkét rajzolt a cetli aljára, egymás kezét fogták, az egyik magas volt, a másik alacsony. Az alacsonyabbnak szövegbuborékot rajzolt a szájához, amiben ez állt: „Hamarosan jobban leszek”. Néhány pillanatig elnéztem őket. Az összekulcsolódó kezeket és a széles mosolyokat látva boldog szerelmesekre gondoltam. Max majd hétvégi apuka lesz, eljön Lottie-ért, hogy elvigye magához és a barátnőjéhez. Vagy talán az új feleségéhez. Az új feleségéhez és a gyerekéhez. Képtelen voltam távol tartani magamtól az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat. Úgy beleszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a konyhaasztal szélében, nehogy elessek. Galacsinná gyűrtem a papírt, és a szemétkosárba hajítottam. Azt mondta, tizenegyre jön haza. Megnéztem az órát, fél tizet mutatott. A gondolatra, hogy szembe kell néznem vele, újra elfogott az émelygés. Félbehagytam a kávéfőzést. Felkaptam a blézeremet a lépcsőkorlát végéről. Csapot-papot otthagyva menekültem az otthonomból, amely egyszerre rémálommá vált a számomra, hogy menedéket találjak az irodám szentélyében. Néhány perccel tizenegy után értem be. Ahogy megérkeztem, Maeve, lelkiismeretes új titkárnőm azonnal talpra ugrott. Egy hónapja vettem fel Sean helyére, aki egy idióta volt, és a legegyszerűbb feladatokat is képtelen volt elvégezni. – Mrs Howie! – sietett utánam Maeve. – Azt hittem… a férje telefonált, hogy megbetegedett. Megálltam az irodám ajtajában. – Már megbeszéltük, hogy Fran, egyébként pedig jól vagyok. Kicsit rosszul éreztem magam az éjszaka, de mostanra teljesen rendbe jöttem. – Mosolyt erőltettem az arcomra. Éreztem, ahogy végigmér. Pillantása elidőzött gyűrött szoknyámon és karikás szemeimen. – Tényleg jól vagyok – ismételtem. – Elkezdődött már az értekezlet? A részlegek vezetői minden péntek reggel munkamegbeszélést tartottak a tárgyalóteremben Derekkel, a kutatási és fejlesztési osztály vezetőjével, hogy megtervezzék a következő hét teendőit, és kiosszák a feladatokat. Többek között ezért is jöttem be, nemcsak azért, hogy elkerüljem Maxet. Aki kihagy egy ilyen értekezletet, számíthat rá, hogy Derek egy sereg új célkitűzést eszel ki, az ember meg egy hónapig mást se csinál, mint átütemezi a csapata teendőit. – Épp most kezdték. Ha siet, még idejében beér. Felkaptam az íróasztalomról egy noteszt és egy tollat, s ugyanazon mozdulattal kibújtam a blézeremből. Maeve szeme elkerekedett. A tegnapi blúz a szoknyánál is jobban megszenvedte, hogy benne aludtam. – Hideg van a tanácsteremben – mondta Maeve diplomatikusan. –Jobban tenné, ha magán tartaná a blézert.

23 SUSY McPHEE


Visszasegítette rám, és segített elsimítani alatta a blúz gyűrődéseit. Összeszedve minden önuralmamat, köszönetképpen biccentettem, és végigsiettem a folyosón a tanácsterem felé. Derek már izgatottan mutogatott egy PowerPoint ábrát, amit ő szerkesztett. – … kiterjedt vállalati átszervezés… – mondta épp, mikor az ajtóhoz értem. – Á! Jó reggelt, Francesca! Lesütött szemmel bólintottam. – Jó reggelt! Elnézést a késésért. Inkább éreztem, semmint láttam, hogy Greg kihúzza a mellette lévő széket. Hálásan leroskadtam rá. – Jól vagy? – súgta oda, ahogy helyet foglaltam mellette, én pedig – anélkül, hogy ránéztem volna – igenlően bólintottam. – A legújabb fejlesztési stratégia – morogta, miközben Derek tovább mondta a magáét. – Tartsuk távol a sajtót, döntsük meg a régi rendszert… remélem, a trénereid felkészültek rá, hogy mostantól magukat képezzék tovább. Összevontam a szemöldököm, és megpróbáltam odafigyelni Derekre, vagy legalábbis úgy tenni, mintha figyelnék. Ő eközben a diagram különböző részeire mutogatott. – Az értékeink és erőforrásaink helyes beosztása kulcsfontosságú – mondta. Értékeink beosztása. Eltöprengtem, Max meg én hogyan fogjuk megosztani a vagyonunkat. Hagyd abba? –szóltam aztán magamra szigorúan. Újfent megpróbáltam Derekre koncentrálni, de változatlanul Maxet láttam magam előtt egy másik nő karjaiban. – … hogy továbblépjünk egy kiszámítható fejlesztési környezetbe. Kiszámítható fejlesztési környezet – körmöltem a noteszomba. A szavak összemosódtak a szemem előtt. Letettem a tollam a notesz tetejére, és magamban elképzeltem, ahogy Max ugyanúgy szólítja új szerelmét, ahogyan engem szokott. Erre a gondolatra idegesen az ajkamba haraptam. – … modulokból építkező, újrahasznosítható elemek, melyek úgy formázhatóak, hogy valamennyi felhasználó igényeit kiszolgálják… És mit mondok majd Lottie-nak? Ez volt a legnehezebb az egészben. Elképzelni sem tudtam, hogy mit fog szólni, ha közlöm vele, hogy az apja meg én elválunk. Újra kézbe vettem a tollat, majd felírtam: modulokból építkező, újrahasznosítható elemek. Precízen áthúztam a t szárát, s igyekeztem elfojtani az émelygést. – … mindennek alapja egy előre megtervezett, kivitelezhető szerkezet… Ismét összeszorult a gyomrom, és elöntött a rosszullét újabb hulláma. – Most meghallgatnám az önök véleményét. Kezdjük mindjárt magával, Francesca, hiszen az új kezdeményezés az ön csoportjára lesz a legnagyobb hatással – mosolygott rám Derek biztatóan. Értetlenül néztem vissza rá. – Francesca? Rosszul van? Furcsa mód úgy éreztem, hogy nedves az arcom. Kábán felemeltem a kezem, és csak akkor tudatosult bennem, hogy potyognak a könnyeim. Mellettem Greg megköszörülte a torkát.

24 SUSY McPHEE


– Derek, talán tarthatnánk egy kis szünetet – mondta. – Meginnánk egy kávét és rendeznénk a gondolatainkat, mielőtt közelebbről is megvizsgálnánk a kérdést. – Hogyan? Jó… persze. Kitűnő ötlet – értett egyet Derek, és közben rémült pillantást vetett rám. Az asztal körül a többi osztályvezető összeszedte a papírjait, és hátratolta a székét. Valahol a tudatom mélyén észleltem, amint Brian McKinnon, a fejlesztési osztály vezetője felvont szemöldökkel rápillant Alan Pattersonra, a rendszergazdánkra, aki alig észrevehetően megvonja a vállát, majd eltűnik a tanácsterem ajtajában. – Fran? – Greg bukkant fel mellettem. Üres tekintettel néztem rá. – Kérsz kávét? – pislogott rám aggódva. Nem feleltem. Képtelen voltam egyetlen hangot is kinyögni. Mellém húzta a székét, és leült. – Na – mondta, és a kezemre tette a kezét. Ennyi elég is volt. Egy szó és egy kedves hang. Teljesen összeomlottam, úgy zokogtam, mint egy gyermek.

25 SUSY McPHEE


ÖTÖDIK FEJEZET Íratlan szabály a vállalati tárgyalótermek harcias világában, hogy bármi megtörténhet, semmin sem szabad meglepődni. A Xenithnél töltött idő során láttam már felnőtt férfiakat az utolsó sonkás szendvicsért ölre menni. Az effélét inkább egy iskolai menzán várná az ember, nem egy több millió fontos forgalmat bonyolító cég bükkfa burkolatú üléstermében. Az is előfordult már, hogy a személyzetis becsmérelni kezdett korábban megbecsült dolgozókat, csak hogy igazolja az épp esedékes vállalati karcsúsítást. Sőt, egyszer szemtanúja voltam, amikor két osztályvezető összeszólalkozva úgy szitkozódott, hogy attól egy dokkmunkás is elpirult volna. Olyat viszont egyszer sem láttam a cégnél eltöltött hét év alatt, hogy valaki elsírta volna magát. Legalábbis nem a tárgyalóteremben. Akkor is kisebb feltűnést keltettem volna, ha anyaszült meztelenül jelenek meg az értekezleten. A tanácsterem előtti társalgó foteljait és dohányzóasztalait a marketingesek eredetileg arra szánták, hogy az idelátogató reménybeli ügyfeleket és üzleti partnereket marasztalják. Ma azonban kollégáim úgy kotkodácsoltak ott, mint egy baromfiudvar izgatott lakói, miközben szakmai összeomlásomról pusmogtak. – … valószínűleg női bajok – vetette fel Brian, miközben Greg kinyitotta az ajtót, és kiterelt. – De hát mit várhat az ember, amikor nők kerülnek ilyen felelős pozícióba? Nincs tartásuk, mint a mellékelt ábra is mutatja. Nem bírják a rájuk nehezedő nyomást. Innen-onnan egyetértő mormogás hallatszott. – Az isten szerelmére, Brian! – szólt közbe Richard Sutherland, a szoftver-fejlesztési részleg vezetője, akivel többször is volt már heves vitám az emberi erőforrások elosztásával kapcsolatban. – Ne legyél már ekkora őstulok! Neked egyetlen olyan csontod van, ami Frannek nincs, az pedig egyenesen a homlokodból áll ki. Ahogy elmentünk mellettük, elhallgattak. Greg pillantása késztethette őket erre, amit inkább csak sejtettem, mint láttam. Magamban mindamellett megfogadtam, hogy ha legközelebb Richard hozzám fordul segítségért, minden követ megmozgatok, hogy teljesítsem a kívánságát. Az irodám menedékébe érve Greg azonnal a lényegre tért. Berúgta mögöttünk az ajtót, és fürkészve nézett rám. – Igaza volt Briannek? Női bajok? Erről van szó, Fran? Felsóhajtottam, és két kezembe temettem az arcomat, mielőtt válaszoltam volna. Régóta ismertem Greget. Ugyanazon a napon léptünk be a vállalathoz. Ugyanazt az előkészítő tanfolyamot végeztük el. Egy hétre bezártak bennünket Maidenhead egyik jellegtelen szállodájába, ahol a Xenith működésével és módszereivel ismerkedtünk, miközben mindketten a párunk után vágyakoztunk. Mikor Gregnek felbomlott a házassága, hozzám fordult tanácsért. Többször is elsírta magát ugyanebben az irodában: hol forró, haragos könnyeket sírt, amiért a felesége oly könnyű szívvel hagyta el, hol csöndes, kétségbeesett könnyeket, mikor rájött, hogy az asszony nem

26 SUSY McPHEE


tér vissza. Egyszer meg is csókolt; suta, ügyetlen csók volt egy különösen elkeseredett kora estén. Greg nyomban utána bocsánatot kért, én pedig azonnal meg is bocsátottam. Soha többé nem hoztuk szóba az esetet, ám az emléke mégis sajátos köteléket létesített kettőnk között: volt kihez fordulnunk baj esetén. Ha bárki mástól hallom ugyanezeket a kérdéseket, megsértődöm. Most elhúzta a kezem az arcomról. – Hét éve ismerlek, de még sose láttalak így kiborulni – homlokráncolva nézett rám összekapcsolódó kezünk fölött. – Persze, mindig van egy első alkalom – tette hozzá eltöprengve. Elhúzódtam tőle, hogy kivegyek egy papír zsebkendőt az ablakpárkányon tartott dobozból. Hangosan kifújtam az orrom. Ezzel is nyertem egy perc haladékot. Greg az íróasztal előtti székre huppant. Alkarját az asztalon nyugtatva előrehajolt, hogy belenézzen könnyáztatta arcomba. – Túlhajtod magad – jelentette ki végül, nem is sejtve, hogy Alison előző esti szavait visszhangozza. – Nem elég, hogy tied a cég legrázósabb osztálya… – Ugyan már – tiltakoztam erőtlenül, bár igaza volt. – Igenis, ez a legrázósabb osztály – kötötte az ebet a karóhoz, mintha meg se szólaltam volna – Kivált most, hogy a nagyfőnök új fejlesztési környezetet akar kialakítani, ami ugyancsak megviseli majd a csapatodat… – Nincs semmi új ebben a fejlesztésben – szipogtam nem túl vonzón. – Már hónapok óta erről van szó. – .. .Hat héttel azelőtt, hogy sorsdöntő üzletet kötnénk a legjelentősebb ügyfelünkkel – fújta tovább a magáét Greg. – És akkor ott a haldokló barátnőd, meg a férjed és a gyereked, akiknek a gondjukat kell viselned. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem is tudom, hogy csinálod. Csoda, hogy nem roppantál bele már hetekkel ezelőtt. Csak rád kell nézni. – Meg is tette, és homlokán elmélyültek a ráncok. – Hát igen, pocsékul festesz. Az irodában aludtál, vagy mi? Nem feleltem. – Ugyan már, Fran! Aggódom érted. A barátnődről van szó? Rosszabbul van? – Haldoklik, Greg! Hogyan lehetne ennél rosszabbul? Greg összerezzent, mire mentegetőzni kezdtem. – Bocs. Igen, haldoklik. Nem találták még fel a csodaszert, ami segítene rajta. És persze mindez nem könnyíti meg a dolgokat. Habozva néztem Greg szemébe, ott azonban csupán aggódó törődést láttam. Ha valaki, akkor ez a pasas tud valamit a csalásról és hazugságokról, egész könyvet írhatna róluk. Mégis, vonakodtam megosztani vele legbelső félelmeimet, amelyek görcsbe rándították a gyomromat. – Ne haragudj, Greg, de egyelőre képtelen vagyok beszélni róla. Elhúzta a száját. – Biztos? Újra habozni kezdtem. A vágy, hogy mindent elmondjak, hogy végre kiöntsem a szívem, csaknem elviselhetetlen volt. De nem most. Még nem. És nem Gregnek. Megráztam a fejem. Addig nem mondom el, amíg nem vagyok biztos a dolgomban. – Hát jó. De tudod, hol találsz, ugye? – Tudom – bólintottam.

27 SUSY McPHEE


Feltápászkodott. – Hozzak valamit? Egy csésze teát? – Megráztam a fejem. –Vagy egy gin-tonikot? Különben nemsokára ebédidő. Odakint hétágra süt a nap. Halványan rámosolyogtam, ő pedig ismét elkomolyodott. – Menj haza, Fran! Nem vagy jól. Látszik rajtad. Menj haza, és pihenj le! – Úgy lesz. A számítógépre pillantottam. Tizenegy óra húsz. Max levélkéjére gondoltam, az ígéretére, hogy hazaugrik, és megnézi, hogy vagyok. – Ebéd után, ígérem, hogy hazamegyek. Csak előbb néhány dolgot még be kell itt fejeznem. Egyelőre nem tudtam szembenézni a férjemmel. A gondolatra, hogy egy fedél alatt legyek vele, hogy egy levegőt szívjak vele, úgy éreztem, hogy megfulladok. Még nem gondoltam végig, mennyivel lesz könnyebb mindez, ha vacsora utánra halasztóm. Greg végül rájött, hogy semmire sem megy velem, és elment. Miután az ajtó becsukódott mögötte, hátradőltem a széken, és nagyot sóhajtottam. Nem kellett volna bejönnöm: Max-nek ebben tökéletesen igaza volt. Azon tűnődtem, hogy vajon mennyi idő alatt szerzem vissza szakmai hitelemet férfi kollégáim előtt, akik jó esetben is ferde szemmel nézik a nőket vezető beosztásban. Jobb szeretik, ha a nők tudják a helyüket, és meghúzzák magukat ahelyett, hogy férfi módra szembenéznének a kihívásokkal. Az a tény, hogy a cégnél töltött idő alatt mindössze ketten kerültünk ilyen magas beosztásba, mindig is heves indulatokat ébresztett bennem. Ráadásul az előrejutás sem volt éppen sétagalopp; mintha egy vasbetonból épített, dróttal körbekerített, bombabiztos bunkert akartam volna bevenni, melyre fegyveres őrök vigyáztak vérszomjas kopóikkal. Csak azért sikerült karriert csinálnom itt, mert akkor léptem be a vállalathoz, amikor az még gyerekcipőben járt, és senki más nem volt a környéken megfelelő képzettséggel a pozícióm betöltésére. Később már ez sem volt elég. Másik nőtársamnak le is kellett feküdnie az ügyvezető igazgatóval. Aztán már ez sem garantálta az előléptetést. Alison a dolgozó nők követének szokott hívni, még mielőtt eluralták beszélgetéseinket a leletek és a hajhullás témái. Azután már csak az, hogyan védje meg szeretteit az égből. De mindig számíthattam a támogatására, ha a munkámról volt szó. Nem úgy a családoméra. Angela nyíltan ellenezte, hogy karriert csináljak, mondván: Lottie-ból bűnöző lesz, hisz oly kevés időm marad rá. Ez a megjegyzés nagyon fájt, mert titkos félelmeim legközepébe talált. Anyám pedig soha nem értette, miért dolgozom, amikor Max eltartana. – Ha apád nem hagy el, én bizony nem dolgoztam volna – hajtogatta. (Apám akkor sétált ki az életünkből, amikor anyám velem volt várandós. Nehezen tudtam megszabadulni a bűntudattól, hogy ennek valamiként én voltam az oka, főleg mert anyám – rosszabb pillanataiban – a fejemhez is vágta ezt gyerekkoromben. Mélyen a tudattalanomban az a félelem munkált, hogy egy napon Max ugyanezt műveli majd Lottie-val és velem.) – Egyáltalán nem értelek, Fran – tette hozzá ilyenkor anyám. És igazából ez volt a gond. Soha nem értett meg. Azt sem értette, mi hajtott az iskolában, hogy jól teljesítsek. Sem becsvágyamat, hogy egyetemre járjak. Tőle telhetően ellenállt, mindhiába. Anyám nézetei a lánygyermekek neveléséről valahol a tizenkilencedik században

28 SUSY McPHEE


gyökereztek. Jobban tetszett neki, hogy Angela ügyes a háztartástan órán, mint az, hogy sorban nyerem az iskolai matekversenyeket. Mikor aztán elköltöztünk Maxszel, nem csupán fizikailag kerültünk még távolabb egymástól. Dacára annak, hogy négy évvel később anyám és Angela is délre költözött, csak ritkán jöttünk össze, akkor is nehezen értettünk szót. Amit fontosnak tartottunk, arról inkább hallgattunk. Ezért fura, hogy most, férjem lehetséges hűtlenségével szembesülve – miután a legjobb barátnőmre nem számíthattam, és egyedül nem tudtam eligazodni az érzelmeim között – anyámhoz fordultam.

29 SUSY McPHEE


HATODIK FEJEZET Anyám háza semmiben sem különbözött a környékbeli lakóépületektől. Viharvert barnásvörös téglából rakták. Túlságosan új ablakai oda nem illően villogtak, akár a műfogsor egy vénasszony szájában. Az építészeti kialakításában semmi izgalmas vagy figyelemre méltó nem volt. Ha láttán a szívem mégis hevesebben dobogott a szokottnál, az csak az elmúlt tizennyolc óra megpróbáltatásainak volt köszönhető. Kihúztam a slusszkulcsot, és lassan kiszálltam a kocsiból. Közben gépiesen körülnéztem. Furcsa érzés volt szabadon járni-kelni a munkanap kellős közepén. Úgy éreztem magam, mint egy iskolakerülő. A leállósáv mellett üzletsor húzódott. Egy kertészeti áruda kihelyezett madáretetőkkel próbálta becsábítani a vásárlókat, mellette járdára állított fűzfakosarak, zsákokban állateledel. Volt még egy gyorsétterem, ahová a közeli iskolából jártak ebédelni a gyerekek, egy kisebb újságosbódé, ötletszerűen kihelyezett sajtótermékekkel az ajtaja előtt. A virágbolt még ennél is kisebb volt. A csokrok szín kavalkádja felvidította a szürke délutánt. Haboztam egy pillanatig, az időt húztam, aztán átvágtam a gyerekhadon a virágárusig, kiválasztottam az egyik vödörből néhány szál piros tulipánt, majd beléptem a bolt hűvösébe, hogy kifizessem őket. – Szép napunk van – kezdeményezett beszélgetést az eladó, miközben az aprót keresgélte. – Hm – morogtam, ami igen és nem egyaránt lehetett. Számomra csak az volt benne szép, hogy még nem kezdett el esni, noha lógott az eső lába. – Itt lakik? – Nem… csak átutazom. A pultnál előregyártott kártyákat lehetett vásárolni a csokrokhoz. „Szívélyes üdvözlettel születésnapodra” – állt az egyiken. „Fogadd részvétemet” – vigasztalt a másik. Összerezzentem, aztán az eladóra mosolyogtam, aki a kezembe ejtette az aprót és a számlát. Az álmatag utcán a gyereksereg már eloszlott, egy lestrapált sportpályán át szállingóztak egy csúf épület felé. Mélyeket lélegeztem. Csak átutazom. Talán valóban ezt is kellene tennem… megfordulni és visszamenni az irodába. A virágot odaadnám Maeve-nek, annak örömére, hogy már egy hónapja dolgozik a cégnél. Aztán megráztam a fejem. Nem véletlenül jöttem ide, és ha most nem teszem meg, sosem fogom. A forgalmas utcán folyamatosan áramlottak az autók, ami jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy álldogáljak egy kicsit egy kókadozó szikomorfa soványka árnyékában. Közben megpróbáltam összeszedni magam, ellenállva a kísértésnek, hogy megfutamodva visszameneküljek az autóm nyújtotta biztonságba. És épp amikor a forgalom alábbhagyott annyira, hogy átkeljek az úton, riasztó váratlansággal kinyílt a ház ajtaja, és anyám jelent meg a küszöbön. Visszahúzódtam a fa mögé, s vadul dobogó szívemhez szorítottam a tulipánokat. Így néztem, hogy jön végig anyám a gyalogjárón. Fiatalabbnak

30 SUSY McPHEE


tűnt, mint amikor utoljára láttam (Lottie születésnapján, tíz hónappal ezelőtt, döbbentem rá); akkor nyúzottnak és idegesnek látszott. Haja, amit máskor szigorúan dauerolt frizurában viselt, most laza hullámokban keretezte az arcát, vörös svájci sapkája pedig sosem látott üdeséget kölcsönzött neki. Ferdén szabott, térdhosszúságú piros kabátját még sosem láttam: a sapkával vidám színfoltja volt a szürke délutánnak. Ahogy ruganyos lépteivel közeledett, olyan bájos volt, mint egy csiripelő vörösbegy. Kerestem a szavakat, amivel jellemezhetném. Csinos volt. Az a fajta nő, akit szívesen választanál barátnőnek. Szörnyülködve szembesültem saját gyűrött, sötétszürke kosztümömmel, amelyben hozzá képest barátságtalannak és megközelíthetetlennek tűntem. Még jobban behúzódtam a szomorú fácska mögé, és néztem, hogyan matat anyám a zárral. Hirtelen tülkölés rezzentett fel mindkettőnket; egy sárga Beetle közeledett az úton, és a vezetőülés ablakából integetett valaki. Anyám vidáman visszaintett a járda széléről, és a kocsi megállt előtte. Körülnézett, átkelt az úttesten, majd megkerülte a kocsi elejét, hogy az anyósülés ajtajához jusson. Esküdni mertem volna, hogy egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Aztán kinyitotta az autó ajtaját, és beszállt. Mialatt elhelyezkedett, a sofőr áthajolt hozzá, hogy megpuszilja. Ahogy elhúzódtak egymástól, a nővéremet ismertem fel a volán mögött. Indított, közben élénken hadonászott és magyarázott. Csak álltam és bámultam, mint tűnik el a kocsi a délutáni forgalomban. Nem értettem, miért ver továbbra is olyan vadul a szívem. A gyomrom is remegett. Próbáltam erőt venni magamon, noha fogalmam sem volt, mi jött rám. – Jól van? – szólalt meg egy hang a hátam mögött, mire nagyot ugrottam. A járdán ott állt a virágbolt eladója, és kíváncsian méregetett. Szégyenkezve jöttem rá, hogy jó öt perce álldogálok a fa alatt, a boltajtó előtt. – Maga már időtlen idők óta itt áll. Mintha figyelne valakit. A vigyora jelezte, hogy ezt viccnek szánta. Zavartan elpirultam. – Én csak… – mutattam bizonytalanul a baljós égbolt felé. –Úgy tűnik, mindjárt elered az eső. – Gyalog jött? Van hátul egy ernyőm, azt kölcsönadhatom. Ez a nagylelkűség csak tovább növelte a zavarom. – Nem, köszönöm. Én… autóval vagyok – intettem az alig ötlépésnyire álló kocsim felé. – Akkor jó. – Mosolyogva nézett fel az ólomszürke égre, amely még makacsul tartogatta az esőt, aztán felém fordult, vállat vont, zsebre vágta a kezét, és némi iróniával azt mondta: – Remélem, száraz lábbal eljut a kocsijáig. – Igen… köszönöm. Viszontlátásra – motyogtam, és eldöntöttem magamban, hogy az életben többet nem teszem be a lábam a boltjába. Felém biccentett, én pedig a kocsim szentélyébe menekültem. Szorosan megmarkoltam a kormányt, és igyekeztem felülkerekedni viharos érzéseimen. Van miért szégyenkeznem. Amint arra a virágárus segítőkészen rámutatott, teljes öt percig leselkedtem az anyám után, aztán bambán végignéztem, amint rólam mit sem tudva elpályázik. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy észrevegyen. Érhetetlen módon haragudtam rá, mert annyira más volt, mint amilyennek megszoktam; és mert Angela akkor bukkant fel, amikor idejöttem, hogy… miért is? Hogy megtegyem az első

31 SUSY McPHEE


tétova lépést anyám felé; hogy csökkentsem a köztünk levő irdatlan távolságot. Jellemző, gondoltam, hogy Angela pont egy ilyen pillanatban lép közbe, hogy elragadja előlem. Valószínűleg együtt ebédelnek, vidám édes kettesben. Erre a gondolatra újra összerándult a gyomrom. Ez a fura érzés – jöttem rá bosszúsan – nem volt más, mint a féltékenység. Ha az előbb haragudtam, akkor most a legszívesebben vízbe fojtottam volna magam. Majd beleőrültem a gondolatba, hogy annyi év után is ilyen heves érzéseket tudnak ébreszteni bennem. Hát nem tudtam mindig is, mit várhatok tőlük? Nem ezért mentem el a szülői házból, anélkül, hogy hátranéztem volna? És most itt állok, felnőtt nőként, anyaként, féltékenyen a szörnyű nővéremre és manipulatív anyámra. Féltékeny vagyok arra a vidám könnyedségre, ahogyan egymást üdvözölték. Nem volt semmi körülményes virágvásárlás, sem téblábolás a fák alatt. Féltékeny voltam, igen, és dühös is, amiért olyan végérvényesen kizártak az életükből. Ők anélkül ebédelnek vidáman együtt, hogy egyetlen percig is rám gondolnának. Persze tudtam, hogy nevetséges vagyok, de valahol a múltban ott toporzékolt az a copfos kislány a kitűnő bizonyítványával, azt kiáltozva, hogy ez így nem igazságos. Visszafojtottam haragos könnyeimet, és elindítottam az autót. A virágboltos lazán felém intett, én pedig önutálattal telve elrobogtam. Ellenálltam a kísértésnek, hogy a kormányt félrerántva nekimenjek, és beledöngöljem a földbe. Azért kivicsorogtam rá, és gondolatban hozzácsaptam azoknak a lajstromához, akiket mostanában váratlanul meggyűlöltem. Gyűlöltem Greget jó szándékú együttérzéséért. Gyűlöltem Maxet, amiért eldobott mindent, amit az elmúlt tizenkét évben együtt építettünk. Gyűlöltem anyámat az idétlen piros kabátjáért és a hetyke sapkájáért. Gyűlöltem Angelát az öntelt integetéséért és a nevetséges autójáért. Gyűlöltem Brian McKinnont, meg a többi felfuvalkodott nőgyűlölőt, akikkel együtt kellett dolgoznom. Gyűlöltem a kosztümöt, ami rajtam volt, és a hülye cipőmet, ami nyomta a lábam. Gyűlöltem Alisont, amiért műszerekhez kötve hever egy kórházi ágyon, mikor épen és egészségesen lenne rá szükségem, hogy segítsen eligazodni a tulajdon életemben. Gyűlöltem az összes orvost a kórházban, mert nem tudták meggyógyítani. A legjobban azonban önmagamat gyűlöltem. Undorító, mélységesen gonosz lény voltam, aki féltékeny a saját hozzátartozóira; aki egyetlen emberi lényt sem tud szeretni, még a legjobb barátnőjét sem, aki a rákkal küzd. Ezek után nem hibáztathattam Maxet, hogy másik nő után néz.

32 SUSY McPHEE


HETEDIK FEJEZET – Mit akarsz, Angela? – Hát ez nagyon kedves! Nem azt kérdezed: „Hogy vagy, Angela?” És nem azt mondod: „Örülök, hogy hallom a hangodat.” Helyette ezt kapom. „Mit akarsz, Angela?” Hülye vagyok, hogy felhívtalak. Épp az orrnyergemet nyomogattam, hogy enyhítsem a fejfájást, ami azóta keserítette az életemet, hogy körülbelül egy órája visszaértem a munkahelyemre. A szégyen eksztázisában hajtottam vissza. A tulipánokat ugyanúgy hajítottam egy iratkupacra, ahogy anyám szokta a konyhai munkaasztalra hajítani a bizonyítványaimat. Olyan mentegetőzve piroslottak, mintha az egész ebédszüneti fiaskó az ő hibájuk lenne. – Hogy vagy, Angela? – mondtam végül fogcsikorgatva, közben azt kívántam, bárcsak sose hívott volna fel. – Örülök, hogy hallom a hangodat. – Ha szívből mondanád, még jól is esne. Történetesen jól vagyok. És te? – Kitűnően. Kitűnően. – Hát nem fantasztikus? Mind a ketten jól vagyunk. És hogy van Max meg Lottie? Max nevének hallatán a gyomrom a már ismerős módon összerándult. Egész délután mindent elkövettem, hogy ne gondoljak rá. És nem is esett nehezemre. Az üléstermi összeomlásom és a hamvába holt déli békemisszióm épp elég okot adott a tépelődésre. – Ők is jól vannak… Angela, akarsz tőlem valamit? Csönd támadt a vonal túloldalán. Egy pillanatig azt hittem, a nővérem letette a kagylót. – Halló! – próbálkoztam. Sercegést hallottam, majd halk, türelmetlen sóhajt. – Még itt vagyok – ennyit mondott, azután ismét elhallgatott. – Valami baj van, Angela? – Anyu nem tudja, hogy felhívtalak – bökte ki váratlanul. –Meglátott, ahogy ott álltál az alatt a fa alatt. Mert te voltál, ugye? Én biztos voltam benne, ahogy leírta azt a borzalmas kosztümöt. Úgy éreztem, rögtön elsüllyedek szégyenemben. – Ha tudtátok, hogy én vagyok, miért mentetek el mellettem? Miért nem álltatok meg? Nem ez lett volna a normális? Angela élesen felnevetett. – Még te beszélsz arról, mi a normális, mi nem? Tizenkét éve alig nézel felénk, csak ha már semmiképpen sem kerülheted el. Aztán felbukkansz egy nyavalyás csokorral, és hozsannát vársz. Egyébként meg – tette hozzá békülékenyebb hangnemben –, anyu csak azután szólt, hogy látott, miután elindultam, és a körforgalomig nem is tudtam megfordulni. „Azt hiszem, láttam a húgodat – szólalt meg váratlanul –, az egyik bolt előtt állt egy fa alatt, tulipánnal a kezében.” Aztán nevetve hozzátette, hogy biztosan képzelődött. De azért visszajöttünk a körforgalom után, hogy megnézzünk, de addigra elmentél. Nem kereshettünk tovább, mert késésben voltunk. Fél egyre foglaltunk asztalt. Hogy őszinte legyek, el sem hiszem, hogy eszedbe jutott.

33 SUSY McPHEE


– Mi? – kérdeztem meglepetten. – Anyu születésnapja. Általában el szoktad felejteni. Zavartan pislogtam a ránk telepedő súlyos csendben. Aztán Angela elgyötörten felsóhajtott. – Hát persze, hogy elfelejtetted. Hogy én milyen ostoba vagyok! Így már tényleg semmi értelme ennek a beszélgetésnek – sóhajtott újra. – Nem arról van szó, hogy elfelejtettem. Inkább arról, hogy ezzel már nem foglalkozunk. Egyikünk sem. Ő sem szokott felköszöntem. – Nem tudom, miért kell ennek így lennie. – Angela hangja szemrehányó volt. – Az embernek egyetlen édesanyja van, és ő sem él örökké. Istenem, mindig tudja, hogyan szúrjon az emberbe! Hogyan fokozza az amúgy is kínzó lelkifurdalást. – Anyunak szerencsére két lánya van, és te annyira bővelkedsz az erényekben, hogy az kettőnk helyett is elég – fröcsögte dühét a telefonba a kitűnő bizonyítvánnyal megvert kislány. Uramisten, mennyire szánalmas voltam! – Különben meg mintha valami okkal hívtál volna… Javára írandó, hogy nem csapta le a telefont, pedig megérdemeltem volna. Ehelyett megint nagyot sóhajtott. – Felejtsd el, Francesca! Szóra sem érdemes. Csak arra gondoltam, hogy mivel anyut vendégül látjuk ma vacsorára, mi lenne, ha te meg Max is velünk tartanátok? Amikor azt mondta, hogy meglátott, abba a hitbe ringattam magam, hogy végre felnőttél, és hajlandó vagy elásni a csatabárdot. Még sajnáltam is, hogy nem találtunk meg. El tudod ezt hinni? Egy pillanatig szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Váratlanul ért, hogy Angela ennyire törődik velem. Az időzítés azonban elfogadhatatlanná tette az ajánlatát. Elképzelni sem tudtam, hogyan játszhatnánk Max és én a felhőtlenül boldog párt a történtek után. – Hmm… – kezdtem habozva. – Tudtam – vágott közbe Angela, mielőtt bármit szólhattam volna. – Mondtam is Phillipnek: „Nem érdemes megkérdezni Francescát, ő mindig elfoglalt.” Mert az is vagy. – Angela… – Kímélj meg a kifogásaidtól, Francesca! Távol álljon tőlem, hogy el akarjalak vonni a tökéletes életedtől, a tökéletes munkádtól és a tökéletes családodtól. Neked soha nem volt időd a… – Maxnek viszonya van valakivel – szakadt ki belőlem. Nem tudom, mi jött rám. De a közül a három ember közül, aki a legközelebb állt hozzám, az egyik a halálán volt, a másik maga volt a baj okozója, a harmadik meg mindössze hatodik életévét taposta, így nem állíthattam, hogy azt sem tudom, kit avassak a bizalmamba. Egyébként is valamilyen drasztikus fordulatra volt szükségem ahhoz, hogy elhallgattassam Angelát. Hallottam, hogy hápog a vonal túlsó végén. – Micsoda?! Nem feleltem. – Francesca? Azt mondtad az előbb, hogy Maxnek viszonya van? – Nézd – vettem egy mély levegőt. – Most… nem beszélhetek tovább. Megbeszélésre kell mennem. Majd… – Francesca, ne merd letenni a telefont! Hogy Maxnek viszonya van? Életemben nem hallottam ilyen nevetségeset. Az a fickó egy szent. Csak az

34 SUSY McPHEE


ég a megmondhatója, hogy bírt elviselni téged annyi éven át. Honnan tudod? Van rá bizonyítékod? Tetten érted őket? Az utolsó mondatától felkavarodott a gyomrom. – Most mennem kell – mondtam. – Ne haragudj! Még mielőtt tiltakozhatott volna, letettem a kagylót. Hadd tegyem hozzá, izzadó tenyérrel. Ahogy véget vetettem a beszélgetésnek, megkönnyebbülten fellélegeztem. Jó volt a megérzésem, hogy nem szabad kitálalnom Gregnek. Most, hogy Angélára zúdítottam az egész megcsalást – már a gondolattól is felnyögtem –, csak még valóságosabbnak éreztem a dolgot. Megint kicsúszott a lábam alól a talaj. Az asztalomon fülsértően csöngeni kezdett a telefon. Talán megint Angela, akit felháborított, hogy letettem a kagylót. Nem vettem fel. Maeve nyilván ebédelt, mert a készülék addig csörgött, amíg a hangpostám be nem kapcsolt. – Frannie, én vagyok az – nagyot dobbant a szívem, mikor meghallottam Max hangját. – Tizenegyre hazajöttem, ahogy ígértem, neked viszont se híred, se hamvad nem volt. Halálra aggódtam magam – hallottam, hogyan próbálja megőrizni az önuralmát. – Az előbb már telefonáltam, és alig hittem a fülemnek, amikor egy új lány közölte velem, hogy értekezleten vagy. Azt hittem itthon maradsz pihenni. Hallgatott egy darabig, majd békülékenyebben folytatta. – Szóval, eszerint jobban vagy, ha már úgy döntöttél, hogy bemész. Én csak… – sóhajtott – annyit akarok mondani, hogy nyugalomra lenne szükséged. Ezek az utolsó hetek nagyon megviseltek. Kimerültél – újra elhallgatott, mint aki választ vár. – Csak segíteni szeretnék, Frannie, ez minden. Engedd meg, hogy segítsek! – Könnyek szöktek a szemembe. – Később találkozunk, jó? Majd kerítek valamit vacsorára. Nem sztéket és nem is halfilét, jó? Akkor szia! Hallottam, ahogy letette a kagylót, aztán csönd lett. Az ablak felé fordítottam a forgószéket. Ma egész nap olyan szeszélyes volt az idő, mint áprilisban. A felhők, amelyek korábban esővel fenyegettek, eltakarodtak, és melegebb is lett. A napsütés előcsalogatta a környező irodaházak alkalmazottait, akik most a sekély mesterséges tó szélén sütkéreztek, és élvezték kései ebédjüket. Az elegáns, sötét öltönyök furán festettek a nárciszok között. A park közepén elterülő tavacskán egy kacsamama pedálozott erélyesen a nádas felé, nyolc kiskacsa zsinórban követte. Olykor egyik-másik elcsatangolt a sorból, a kacsamama azonban, ügyet se vetve az engedetlenre, fenségesen folytatta útját. Aztán a kis lázadó is ráébredt tévedésére, és serényen igyekezett vissza a sorba. Letörölgettem a könnyeimet, és őszintén irigyeltem a kacsát töretlen magabiztosságáért. Szerettem ezt a kilátást. Eleinte tiltakoztam, amikor Derek külön irodát javasolt, mert attól tartottam, hogy elszigetelődöm a beosztottaimtól. Ő azonban egyre erősködött, hogy több térre lenne szükségem, mint amit egy zsúfolt közös terem nyújtani tud. Azért a nap nagy részében nyitva hagytam az irodám ajtaját, és ha szükséges volt, én mentem át a munkatársaimhoz. A csodálatos kilátás pedig lehetővé tette, hogy bármi főtt és fortyogott is az íróasztalom túloldalán, néhány pillanatra bármikor hátat fordíthattam, és gyönyörködhettem az egymást váltó évszakok színjátékában. Mindez megnyugtatott. Máskor.

35 SUSY McPHEE


Nem tudom, mióta ültem ott, kibámulva az ablakon, amikor halk kopogtatás zökkentett ki a révedezésből. – Hoztam egy tai csirkés szendvicset meg egy gyümölcsturmixot – mondta Maeve. – Nem hinném, hogy evett már ma. Az íróasztalra tette a tálcát.. – Köszönöm, Maeve. Nem kellett volna – erőltettem halvány mosolyt az arcomra, és átnyújtottam egy ötfontost az ebédért. De nem ment ki, bár láttam, hogy kellemetlenül érzi magát. – Van még valami, Maeve? Idegesen bólintott. – Látogatója van. A recepciónál találkoztam vele, ahol összeszólalkozott Juliannel. Nem volt hajlandó feltenni a látogató-jelvényt – magyarázta Maeve. Julian a cég egyik biztonsági őre volt. Kérdőn felvontam a szemöldököm. – Felhoztam az emeletre, és leültettem az egyik tárgyalóban – folytatta. – De nem hiszem, hogy nagyon örül a dolognak. – Neve is van? – érdeklődtem. – Á, bocsánat. Mrs. Devlin. – Ahá – bólintottam. – Akkor vezesse be! Maeve vonakodva eltűnt. Hamarosan visszatért egy közepes termetű harmincvalahány éves nővel, aki barna kordbársony szoknyát és kötött kardigánt viselt, amelynek felső zsebén látogató-jelvény fityegett. Feldúltnak látszott. – Szervusz, Angela – köszöntöttem mély sóhajjal.

36 SUSY McPHEE


NYOLCADIK FEJEZET A nővérem idősebbnek tűnt, mint amilyennek utoljára láttam. Dús, gesztenyebarna hajában megjelentek az első lázadó ősz szálak, a szeme alatt pedig sötét karikák ültek. De hát én beszélek, aki az elmúlt huszonnégy óra alatt évszázadokat öregedett? Angela még akkor is füstölgött, amikor hellyel kínáltam. Az ételre pillantott. – Túl nagyszabású ahhoz, hogy a te ebéded legyen – jegyezte meg köszönésképpen. – Láttam, amint egy csitri behozta neked. – Tényleg az – hagytam helyben, mert nem volt kedvem vitatkozni. – Egek, Francesca, borzalmasan nézel ki! – Kösz. Fintorogva nézett körül az irodámban. – Olyan nehéz ide bejutni, mint egy katonai bázisra – morogta. – Fel nem foghatom, hogy mire ez a nagy felhajtás. Vagy a titkosszolgálatnak dolgozol? – Nem. Elnéztem, ahogy a széken ül; annyira nem illett ide, az öltönyök és kosztümök világába, hogy váratlanul elöntött a szeretet iránta. – Legalább a kilátás szép – biccentett a vállam mögé. – Kicsit ugyan túl sok a beton, de rosszabb is lehetne. Követtem a pillantását, és kinéztem az ablakon. A kacsamama felhagyott anyakirálynőt idéző körsétájával, és jókedvűen eszegetett, köszönhetően néhány munkás nagylelkűségének. Hat kiskacsája izgatottan sertepertélt körülötte. – Két kiskacsa eltűnt – mondtam szórakozottan. – Tényleg? Fran, nem azért jöttem, hogy a kacsákról cseverésszünk, bármilyen aranyosak is. Nyugtáztam, hogy Francescáról Franre váltott. Feléje fordultam. – Tudom, hogy csak a nővéred vagyok – kezdte. Tiltakozni akartam, de ellentmondást nem tűrően felemelte a kezét. –És nem is állunk egymáshoz túl közel. De ez nem jelenti azt, hogy nem törődöm veled. Ezért is ülök itt. Ezért verekedtem át magam azon a gorillán az előcsarnokban, meg a fontoskodó titkárnődön, aki bezárt abba az iszonyú szűk szobába. Ott kellett vesztegelnem, amíg kegyeskedtél fogadni. – Hatásszünetet tartott, hogy megemésszem összes szenvedését. – Meg kell mondanom, sokkot kaptam attól, amit közöltél velem telefonon. Bevallom, annyira meglepett, hogy nem tudtam érdemben reagálni… csak azt akarom mondani, hogy segíteni szeretnék. Semmi mást, csak segíteni. Ezért vagyok itt. Bólintottam, jó szándéka elismeréseként. – Értem. Amúgy te vagy az egyetlen, aki tud erről. – Tényleg? – Ez szemlátomást jólesett neki. – Igen. És ha már kimondtam… – Tudom – szakított félbe. – Úgy érzed, hogy ezzel valósággá vált a lehetetlen. Én is ugyanígy voltam ezzel, amikor rájöttem Phillip viselt dolgaira.

37 SUSY McPHEE


– Csak nem volt neki is viszonya? – esett le az állam. Forgott velem a világ. Úgy látszik, a hűtlenség és az árulás mindenkit utolér. – Hát, nem volt komoly a dolog. Inkább flörtnek nevezném. Másfél éve történt. Semmi se volt, és mégis valami. Másfél éve. Hirtelen belém mart a bűntudat: semmit sem tudtam erről. – És… hogy jöttél rá? – Hát… ahogy szoktak. – Miért, hogyan szoktak? – Phillip SMS-eket kapott a nap minden órájában, és amikor megkérdeztem kitől, titkolózni kezdett. Csengett a telefon, és senki nem szólt bele, amikor felvettem. És a férjem váratlanul túlórázni kezdett. Korábban ilyenre soha nem került sor. Tizenegy tájt vetődött haza, azzal, hogy már evett… befalt egy szendvicset, mondta. Befaltam egy szendvicset a benzinkútnál. Mondanom sem kell, egy percig sem hittem neki. Te sem hiszel Maxnek, ugye? Ha az ember kételkedni kezd, többé nem megy. Nagyot nyeltem, és arra gondoltam, amivel Maxet gyanúsítom. Angela szavaiból a saját sötét jövőmet véltem kihallani. – És mit csináltál? – Követtem. Leesett az állam. – Volt benne rendszer. Szerdák és péntekek. Ezért az egyik péntek estére megkértem valakit a gyerekvigyázó körből, hogy nézzen rá a gyerekre. A mobilomra irányítottam át a vezetékes hívásokat, aztán körbeszaglásztam Phillip munkahelye körül. Akaratlanul is elmosolyodtam a „körbeszaglásztam” kifejezésen. Furán hangzott a nővérem szájából. Megsértődött az arcomat látva. – Ebben nincs semmi vicces, Francesca. Hirtelen visszaváltott Francescára. Elkomorodtam. – Ne haragudj! Folytasd – biccentettem biztatóan. – Mondtam már. Semmi se volt, és mégis valami. – Mondd el, hogy mi volt az a valami! Pillanatnyi tétovázás után folytatta. – Szóval, eljött a bébiszitter, ahogy mondtam. Mellesleg jó, ha tudod, nem könnyű ilyen kései órára gyerekvigyázót találni. A gyerekek még egy teát se kaptak. Mégis dupla pontokat kellett adnom a nőnek. – Mi az, hogy dupla pont? – néztem rá értetlenül. – Ezzel mérjük a körben a szolgáltatásainkat. Gondolom, te sohasem szorultál rá effélére. Naná, hogy nem – szusszantott megvetően. – Azzal szerzünk pontokat, hogy mások gyerekeire vigyázunk, és ezekkel gazdálkodunk, amikor mi kérünk segítséget. De ez nem is érdekes. A lényeg, hogy leparkoltam Phillip munkahelye előtt egy terepjáró takarásában, hogy ne lásson meg, ha kinéz az ablakon. Aztán csak ültem és vártam. A mobilom fél hétkor csengett. Késni fog, mondta. Kaptak egy rohammunkát, amit rögvest be kell fejezniük. – Phillip egy camberley-i nyomdában dolgozott. – Mialatt a gazember velem beszélt, épp jött ki a kapun. Beszállt a kocsijába, és elindult a bevásárlóközpont felé. Csúcsforgalom volt, de egészen a Tescóig sikerült néhány autóval mögötte maradnom. Megállt a főbejárat előtt, ott várta a nő. Nem lehetett több húszévesnél. Beült a kocsiba, a férjemhez hajolt, és megcsókolta. Nem

38 SUSY McPHEE


ártatlan puszi volt, annyit mondhatok. – Angela arckifejezése nem árulta el az érzelmeit. – Aztán elhajtottak az A30-ason egy nagyjából tíz mérföldre lévő halászcsárdába, Egham közelébe. Loch Fyne a neve. Ismered? – Maxszel ott ünnepeltük tavaly a házassági évfordulónkat. Megint nagyot nyeltem arra gondolva: az idén vajon hogyan ünnepelünk? Talán épp a CD-ken civakodunk helyette. – Hmmmm! – horkant fel Angela. – Időtlen idők óta vágytam oda, de Phillip mindig azt mondta, túl drága nekünk az a hely. Csak nagyon odafigyelve éreztem ki hangjából a keserűséget, de azért ott volt. Tizennyolc hónap sem volt elég a sebek begyógyítására, gondoltam. Vajon begyógyulnak egyáltalán? – És bementél utánuk? Angela megrázta a fejét. – Biztos akartam lenni a dolgomban. Bólintottam. Ezt az érzést különösen értettem. – Ültem hát a kocsiban a parkoló egy sötét sarkában, egy fa alatt, és őket lestem. Bő másfél óráig voltak odabent. A férjem a tányérjáról szedett apró falatokkal etette azt a nőszemélyt. Vérlázító volt! Csodálkozom, hogy a vendégek nem tiltakoztak. Végül elegem lett, és felhívtam a mobilján. Megkérdeztem, ne vigyek-e egy szendvicset a munkahelyére. Látnod kellett volna, milyen arcot vág – vigyorodott el Angela. – Teljesen pánikba esett. Jaj, ne hagyjam magukra a gyerekeket, mondta, majd eszik hazafelé. Már ha lesz hely a gyomrodban a hal után, így én. Azzal leraktam, és hazahajtottam. Tátott szájjal hallgattam Angelát. Furdalt a lelkiismeret, hogy nem álltam mellette abban a nehéz időszakban, hogy egyedül kellett az egésszel megküzdenie. Igen, ugyanaz az ember volt, aki kislánykorában a Legokocká-kon veszekedett velem. Mekkora szakadék tátongott azóta kettőnk között! – Öt perccel utánam ért haza – folytatta elbeszélését Angela. – Még arra sem volt időm, hogy elküldjem a bébiszittert. A konyhában lapított, amíg el nem ment, akkor jött csak be. „Ez nem az, aminek gondolod” – mondta. „Miért, mit gondolok, Phillip?” – vágtam a fejéhez. Mire ő azzal jött, hogy kívülről rondának látszik ez az ügy, de nem komoly, nem több egyszerű flörtnél. Semmi nem történt közöttük. Mármint, hogy nem feküdtek le egymással. Ezek a szavak úgy csüngtek kettőnk között, mint a rongyos mosott ruhák a kötelén a szmogban. Újra elszorult a gyomrom. – És hittél neki? – Nem tudom – vont vállat. – De nem is ez számított. Hanem a bizalom. Sejtettem persze, hogy hazudik. Ráadásul oda is elvitte a nőjét, ahová engem nem, pedig tudta, hogy vágyom rá. Gyűlöltem ezért. Az utóbbi időben alig voltunk valahol kettesben. És aztán már nem is bíztam benne. Hogy együtt háltak-e vagy sem, ehhez képest lényegtelen volt. Ha egyszer elvész a bizalom, az örökre szól. – De… – kétségbeesetten kerestem valami kapaszkodót, valami Ariadnéfonalat, akármilyen vékonykát is, ami kivezethetne a hűtlenség útvesztőjéből, ahová oly könnyű szívvel taszítanak minket. – De csak együtt maradtatok – hadartam vadul dobogó szívvel. – És… elég boldognak is látszotok.

39 SUSY McPHEE


Ügyetlenül elhallgattam. Valóban boldog a nővérem? Olyan ritkán láttam, nem voltam abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni. A szívem mélyén gyötört a bűntudat. És egyébként is: elég-e az „elég boldog”? Angela hallgatott egy kicsit. – Na, persze.. Az ember megtanul együtt élni egy ilyen helyzettel – vont vállat újra. – Muszáj. Vagy ez, vagy a válás. Azt pedig nem akartam. Végül is maradtak jó dolgok a házasságunkban. Nagyjából boldognak mondhattuk magunkat. Nem akartam eldobni életem elmúlt tizenegy évét egy könnyűvérű pénztárosnő miatt. Meglepetten néztem rá. – Pénztárosnő? – Közönséges egy helyzet, tudom – bólintott. – Könnyebben feldolgoztam volna, ha valami bombanő, észvesztő modell, ágyba csábító szemekkel. De nem, csak egy zsíros hajú csaj nejlon köpenyben, túl sok szemfestékkel és lerágott körmökkel. A Tescóban. Ezért ment arra a férjem. Ott szedte fel. A következő héten én is elmentem oda. Telepakoltam egy bevásárlókocsit fagyival, válogatott finomságokkal, aztán beálltam a kasszájához. Miközben lehúzta a vonalkódokat, egy flakon fertőtlenítőt borítottam az ölébe. Persze bocsánatot kértem – mosolygott nosztalgikusán –, és azt mondtam, meglazulhatott a kupak. Bár tudod, milyenek ezek a biztonsági kupakok. Akkor se tudod levenni őket, ha ki akarod pucolni a vécét. Megkérdeztem, nem akar-e ruhát váltani, mert sanszos, hogy a bugyiját a férjem kocsijában hagyta a múlt héten. Szívesen kiszaladok, és megnézem. A lélegzetem is elakadt. – Ezt el sem hiszem! – Pedig így volt. Nem volt már vesztenivalóm. Elképesztően felszabadító érzés volt. Aztán angyali nyugalommal kisétáltam, a bevásárlókocsiban hagyva a jégkrémet, hadd olvadozzon. A legszívesebben megtapsoltam volna Angelát. Nem tudtam, hogy ennyi tűz van benne. – De mi van veled és Phillippel? – újra elbizonytalanodtam. Fogódzót kerestem, ami reményt adhatna Maxnek és nekem. – Hogyan léptetek tovább? – Többé nem beszéltünk róla az után az este után, hogy követtem őket a vendéglőbe. Ő ugyan megpróbálta párszor előhozni a témát, én azonban elhallgattattam. Nem akartam megadni neki a lehetőséget, hogy azt higgye, ilyen könnyen megbocsátok. Csupa keserűség voltam. Ami nagy botorság volt tőlem, ha belegondolok. – Mégiscsak továbbléptetek – erősködtem. – Igen. De nem volt könnyű. Phillip egyre inkább mintaférjre kezdett hasonlítani. Minden este pontban hatra hazaért. Segített a gyerekeknek a tanulásban. Nekem meg ajándékokat vásárolt: parfümöt meg effélét. De néha elkapom a tekintetét, amiben kétségbeesés ül – mondta Angela kis habozás után. –Mintha egyre azt gondolná: hát ez az életem? Rájöttem közben, hogy én sem voltam teljesen ártatlan a dologban. Elhanyagoltam magam, unalmas lettem. Egész nap otthon ültem, és azt az átkozott tűzhelyet sikáltam. Néha annyi fáradságot sem vettem, hogy felöltözzem. És minél inkább leeresztettem, annál fáradtabbnak éreztem magam. Nem olyan

40 SUSY McPHEE


vagyok, mint te… a nagymenő főnök, akinek még élete is van. – Olyan szomorú pillantást vetett rám, hogy iparkodtam nem észrevenni. – Nem csoda, hogy a férjem másutt kereste az izgalmat. Közben magamban végig gondoltam, mi késztethette félrelépésre az én férjemet: a túlórázásaim; az ingerlékenység, amely Alison kórházba kerülése óta jellemzett; hetek óta tartó vonakodásom minden testi együttléttől. – Talán csak kicsit depressziós voltál, Ang. Elvégre három gyereket nevelsz, mialatt a férjed késő estig dolgozik. – Na igen. Eső után köpönyeg. Bár amennyire lehet, megpróbálunk tanulni a hibáinkból. Én is összeszedtem magam, elsősorban Philip miatt, de magamért is. Nem is volt olyan nehéz. Az ember megtanul együtt élni a hazugságokkal. Idővel egyre könnyebb, egyre kevésbé fárasztó. Elgondolkoztam a hallottakon. Vajon meg tudnám tenni ugyanezt Maxszel? Képes lennék úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk? Be tudnám csapni magam egy hazug mosollyal, és elhinni, milyen boldog vagyok, miközben vérzik a szívem? – De nem azért vagyok itt, hogy magamról meséljek – szakította félbe Angela a töprengésemet. – Telefonon nem tudtalak szóra bírni, ezért jöttem ide. Gyerünk, ki vele, miről van szó? – Mosolyt erőltetett az arcára, hogy könnyedebbnek tűnjön a következő kérdés. – Miben sántikál a mi Maxünk? Halvány mosoly volt a válaszom. A mi Maxünk? Alison is ugyanezt mondta volna. Azon kaptam magam, hogy a szeretetet, amit a barátnőm iránt érzek, most átviszem a nővéremre. Hogyan lehetséges, hogy ennyire elidegenedtünk egymástól? – Azt sem tudom, hol kezdjem. – Lárifári. Mindenki ezt mondja. Csak ki vele, semmi köntörfalazás! Így aztán mindent elmondtam neki. Alisonnal kezdtem, elmeséltem, hogyan derült ki, hogy rákja van, meg hogy menynyire fogalmam sem volt arról, mivel segíthetek, és mit mondhatok neki, tudva, hogy mindez fabatkát sem ér. Leírtam a kezelés hónapjait, amikor minden vizsgálat új reménnyel kecsegtetett, majd szép sorban minden fény eltűnt az alagút végén. Elmondtam, hogyan került kórházba hetekkel ezelőtt sugárkezelésre, és hogyan vallott kudarcot ez is; hogyan várunk most épp a semmire. Több mint egy órán keresztül beszéltem, közben eltelt a délután. Angela csak ült, és csendben hallgatott. Nem feledkeztem meg Alison őrült tervéről sem, hogy miként gondoskodjon halála után a hozzá legközelebb álló két emberről. Azt is elmondtam Angelának, miféle szerepet szánt nekem ebben a tervben. Mire ő ciccegni kezdett, és kijelentette, hogy senki sem veheti így kézbe mások életét. Már épp tiltakoztam volna, de aztán meggondoltam magam, mert a lelkem mélyén egyetértettem vele. Elmeséltem, hogyan futottam át a társkereső hirdetéseket, és miként jutottam a végén szörnyű felfedezésre. Végül kimerülten elhallgattam, és vártam, hogy ostobának nevezzen. – Te szegény! Tényleg rád jár a rúd. Savanyú képpel néztem rá. – Bárcsak… felhívtál volna! Tudom, nem sok közünk volt egymáshoz. Hirtelen jött, hogy ismét egymásra találtunk, és segíteni tudjuk egymást a bajban.

41 SUSY McPHEE


Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. – Pedig testvérek vagyunk. – Tudom – bólintottam. – Talán ezért is olyan átkozottul nehéz. Soha nem jutottunk túl a gyerekkori versengésen. – Miért, versengtünk egymással? – Jaj, Frannie, hát persze! Mindenen összekaptunk, nemcsak a játékokon. Bár én a végén feladtam. Túl jó voltál hozzám képest – nézett rám szomorúan. – Azt mondod? – Hát hogyne! A mama pici kedvence. Az okostojás jó tanuló. Aki egyetemre ment. Anyu folyton veled dicsekszik. – De… én mindig azt gondoltam, hogy anyut nem érdeklik a tanulmányaim. Nagyon lefoglalták a háztartástani sikereid. – Megtettem, ami tőlem telt – merengett Angela. – Ha volt olyan kislány, aki dicséretet érdemelt az erőfeszítéseiért, hát az én voltam. Anyu azért csinált akkora hűhót a nyomorúságos eredményeim körül, mert így akarta leplezni a csalódását. Mit gondolsz, miért ragaszkodott ahhoz, hogy haza gyere az egyetemről az esküvőmre? Tartania kellett magát a színjátékhoz, hogy az én életem is számít valamit… és ugyanúgy szeret, mint téged. Hát igen – sóhajtotta. – Régi mese ez nagyon. – Valóban? – Persze. – Miattad nem mentem el a diplomaosztómra. – Az isten szerelmére, Francesca, nem tudnád abbahagyni? Kit érdekel, ott voltál-e azon az istenverte diplomaosztón? Hát nincs fontosabb dolgod, mint ezen rágódni? Az ajkamba haraptam. Igaza volt. A vita hevében csaknem elfeledkeztem arról, mi váltotta ki. – Szépen vagyunk, ugye? Megráztam a fejem. A délután kezdett irreálissá válni, akárha egy másik életbe csöppentem volna. Úgy éreztem, mintha valami förtelmes bűnért büntetnének. És nem kiálthattam világgá, hogy tévedés történt. – De tudomásod szerint Max semmi rosszat nem művelt, ugye? Megráztam a fejem. – Na látod! – Mit lássak? Újra ciccegett. – Francesca, néha komolyan kétségbe ejtesz – úgy nézett rám, mint egy agyalágyultra. – Ha jól értem, per pillanat semmiben sem vagy biztos. A fotót leszámítva nincs kézzel fogható bizonyítékod. – Nincs, de… az a fotó önmagában is elég. – Hát persze. De lehet a dolognak másféle, teljesen ártatlan magyarázata is. – Éspedig? – Hát… talán… nem is tudom – mondta könnyedén. – Talán valaki más tette fel a fotót tréfából. – Aztán összeszűkült szemmel nekem szegezte a kérdést: – Teljesen biztos vagy benne, hogy Max az?

42 SUSY McPHEE


– Százszázalékosan. Bárcsak ne lennék biztos – ráztam a fejem kétségbeesetten. – Akkor miért nem állsz elé, és szegezed neki a kérdést: „Mellesleg, drágám, tudod, mit találtam a neten?” Aztán meglátod, mit tud felhozni mentségére. – Tudom, hogy ez lenne a felnőtt elintézési mód. Csak egyszerűen. .. nem megy. Nem és nem – ismételgettem, mintha Angela vitába szállt volna velem. – Nem is tudom, miért. – Meg tudod csinálni! Mindössze arra van szükséged, hogy… – Angela, nem megy! – De nem dughatod homokba a fejed! – Nem tudok szembenézni ezzel az egésszel, érted? – felugrottam, és idegesen járkálni kezdtem az irodában. – Egyszerűen nincs hozzá erőm. Angela döbbenten bámult, meglephette a hevességem. – Miért? – szegezte nekem a kérdést. Éreztem, hogy homlokomon kiüt a verejték. Mélyet sóhajtottam, és megnyaltam az ajkamat. – Azért, mert… mi lesz, ha elhagy? Csinált már ilyet. Valaki mással járt, amikor találkoztunk. Mi történik, ha faképnél hagy, hogy a másikhoz menjen, ahogy apu is tette anyuval? Mi lesz akkor? Mi lesz belőlem? Egy két lábon járó férfigyűlölő? Angela elképedve bámult rám. – Frannie, apu távozása nem a te hibád volt. – Na persze – horkantam fel. – Nagyon is jól emlékszem, hogy anyu engem vádolt érte. Szinte hallom a megjegyzéseit… – Miféle megjegyzéseit? – Nem is tudom – intettem a levegőbe bizonytalanul. – Olyanokat, mint: „Nem csoda, hogy az apád lelécelt”, vagy: „Te voltál az utolsó csepp a pohárban, Francesca”. – Egek ura! – Angela arca továbbra is tökéletesen meglepettnek látszott. – Hihetetlen, hogy azt hiszed, anyu téged vádolt! Tehát azért voltál mindig annyira… – hirtelen elhallgatott mondat közben. – Annyira milyen? – Tudod – legyintett. – Olyan zárkózott. Közönyös. Sokat gondolkoztam azon, mit ronthattunk el. Anyu csak fáradt volt, Fran – sóhajtott fel. – Belefáradt a folytonos küzdelembe, és tele volt a hócipője. Miután apu elhagyta, két gyereket kellett egyedül felnevelnie. Csak a haragját adta ki, mikor ilyeneket mondott. – Akkor sem volt fair – éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses, újra az ötéves kislány voltam. – Igenis magamat hibáztattam. És hibáztatom is, mind a mai napig. – Az isten szerelmére, Fran! – vált ingerültté Angela hangja. – Mutass nekem olyan anyát, aki nem kiabált még a gyerekeivel, amikor azok semmi rosszat nem műveltek! Időről időre mindenki kiakad, Fran. Te is. – Nem mondtam, hogy nem! – Utáltam magam, amiért menten védekezni kezdtem. – Most mindenesetre azt érzem, bármit mondok is Maxnek, abban a pillanatban nekünk annyi. Vége a közös életünknek. – Jaj, ne légy olyan melodramatikus! – Csak egy nővér lehet olyan elítélő, mint Angela. – Az eddigi életednek úgyis vége, hiszen gyanakszol a

43 SUSY McPHEE


férjedre. A gyermekkori tévképzeteiddel most ne törődj! Döntened kell, méghozzá most! Semmi jó nem sül ki abból, ha a bizonytalanság mocsarában dagonyázol. Dagonyázom a bizonytalanság mocsarában. Ezt jól mondta. – Ha eldöntötted, hogy nem állsz elé nyíltan – folytatta tovább Angela –, akkor csak egy választásod marad… – rám nézett, visszaigazolást várva, de megráztam a fejem. – És mi az? – Hát figyelned kell Maxet! Ahogyan én is leselkedtem Phillip után. Akkor biztosat fogsz tudni. Márpedig tudni akarod az igazságot, nem? – nézett rám keményen. – Igen. Nem – tétováztam. – Nem vagyok biztos ebben sem. – És akkor mit fogsz csinálni? Reménykedsz a csodában? Szembe kell nézned a tényekkel! – De hát… hogyan lessem ki Maxet? Nem ülhetek autóba, hogy kövessem, ha a cyberszex érdekli, mondjuk, egy georgiai leányzóval. – Hmm. Könnyen lehet, hogy az a georgiai leányzó valójában egy hatvannégy éves perverz, aki Bracknellben él. Annyi mindent hall az ember a chatelésről meg a hasonlókról. Az internet a szülők rémálma. Remélem, nem engeded Lottie-t felügyelet nélkül netezni. Meglepődtem a váratlan témaváltástól. – Persze, hogy nem, de csak hatéves, ezt ne feledd! – Nem tudod elég korán félteni őket. Ralph csak kilenc, és mit ad isten, a múlt héten Phillip rajtakapta, hogy a South Park egyik szövegét tölti le éppen. Az ember nem lehet elég óvatos. De elkanyarodtunk a témától – rázta meg magát. – Nem kérdés, hogy mi a teendő. – Mi? – Nem hiszem el, hogy magadtól nem jutott eddig eszedbe. Válaszolj a hirdetésre! Mi más?

44 SUSY McPHEE


KILENCEDIK FEJEZET Mire befejeztük a lelkizést, három óra felé járt az idő. Kikísértem a recepcióhoz, át a biztonsági őrök gyűlöletes kordonján, egészen a kocsijáig, amelyet a bejárat előtt, a látogatóknak fenntartott parkolóban hagyott. Mielőtt bekecmergett, még hevesen megölelt. – Hívj fel! – kérte. – Bármikor hívhatsz. Komolyan mondom, ígérd meg, elmondod, mire jutottál! És… – tartott el kartávolságnyira, aztán megrázta a fejét: – Te eszement tyúk! – azzal újra hevesen megölelt. – Nem vagy egyedül. Soha nem is voltál. Még mielőtt válaszolhattam volna, beült és becsukta a kocsi ajtaját. Őszinte sajnálkozással figyeltem, mint fordul ki a parkolóból, és tűnik el a sarkon. Olyan kellemes érzés volt a sok egyéb között, amit az elmúlt tizenkét órában éltem át, hogy melengettem magamban, mint egy fészekből kiesett madárfiókát, eltökélve, hogy vigaszt merítek belőle. Bármilyen gyengécske vigaszt találtam is Angela látogatásában, nyomtalanul elpárolgott, mikor az irodába visszaérve megláttam az üzenetrögzítőm villogását; mintha élvezte volna, hogy rossz híreket közölhet. Max üzent. Ezúttal jóval kurtábban fogalmazott: „Fran, hívj fel, ha megkapod az üzenetem! Kérlek!” – tette még utána hozzá. Töröltem az üzenetét, és nem hívtam fel. A következő egy órát azzal töltöttem, hogy úrrá legyek a vállalati változások miatt rám törő pánikon. Lesz dolgom elég. Valószínűleg továbbképzésen is részt kell vennie a csapatunknak a fejlesztések miatt. Végül négykor feladtam a küzdelmet, vettem a kabátomat és a táskámat, és közöltem Maeve-vel, hogy ma korábban megyek el. – Eddig sem kellett volna bent maradnia – nézett rám Maeve jelentőségteljesen. – Hiszen korábban beteget jelentett. – Semmi bajom – biztosítottam. – Csak el kell valamit intéznem, ez minden. Hazafelé menet végig azon tépelődtem, hogy hazudnom kell. Hiába tanultam meg anyámtól a hazugság művészetét, erre nem készültem fel: nem voltunk egy súlycsoportban. Máig emlékszem a pillanatra, amikor felfedeztem, hogy a világ nem fekete-fehér. Hatéves voltam – mint most Lottie. Egészen addig meg voltam győződve anyám tökéletességéről és csalhatatlanságáról, talán ezért is hittem el a haragjában hozzám vágott vádakat, hogy én tehetek férje távozásáról. Meglehet, tényleg kimerült, elgyötört és szegény volt, de a legtöbb hatéveshez hasonlóan én mindezt nem vettem észre. Úgy vágytam az elismerésére, akár egy lelkes kutyakölyök. Néha a keze is eljárt, és többet kiabált, mint más anyukák, mégis ő volt az én hősöm. Ez nem volt kétséges. Nem volt semmi, amit ne tudott volna, ne magyarázott volna meg; nem volt probléma, amiből ne lett volna képes megoldani. Röviden: anyám nagyjából Istennel egy szinten állt a szememben. Trónfosztása legalább olyan váratlan volt, mint amilyen felkavaró. Egyik délután átszaladt a szomszédba, hogy visszavigyen egy nálunk felejtett szemüveget, engem pedig tíz csodás percre Angela kétes gondjaira bízott. Amíg távol volt, teletömtem magam csokis keksszel; olyan mohón

45 SUSY McPHEE


faltam, mintha az életem múlott volna rajta. Anyámnak megnyúlt az arca a csalódástól, mikor makacsul tagadtam, hogy egyáltalán a konyha közelébe mentem, dacára annak, hogy a csokival összekent képem magáért beszélt. Angela kárörvendve ugrándozott körülöttem: „Mondtam neked, hogy ezért megöl!” – Ez volt az utolsó húzásod – mondta anyám nagyot sóhajtva, majd hozzátette: – Nem szabad hazudni, Francesca. Csak később értettem meg, mennyi képmutatás volt ebben a mondatban. Anyám a konyhafiókban matatott, és elővette a bőrszíjat, amelyet ott tartott. – Ha legközelebb hazudsz, a föld megnyílik alattad, és elnyel. Most pedig tartsd a kezed! Még éjjel is csípett az ütés helye. Aznap este csengettek. Angela épp a kádban ült. Anyám úgy megdermedt, akár a nyúl, ha teherautó fénye vetül rá. – Egek, a biztosítótól jöttek – suttogta rémülten, és a kanapé mögé rejtőzött. – Bújj el, Francesca! Nem szabad, hogy meglásson! Nem, menj inkább, és mondd azt neki, hogy nem vagyok itthon. Menj, tedd fel a láncot az ajtóra! Mondd azt, hogy nem tudod, mikor érek haza. Haboztam, mert az ütés nyoma még fájt. Talán ez is csak egy újabb próba, gondoltam. – De hát azt mondtad, hogy nem szabad hazudni – feleltem végül, arra számítva, hogy ezzel a kedvében járok. Ebből is láthatja, hogy nem vagyok reménytelen eset. Bizonytalanul elmosolyodtam. Ekkor a kanapé mögül kinyúlt egy kéz, és pofon vágott. – Ne feleselj, te szemtelen kölyök! – fröcsögte. – Tedd, amit mondtam! Aztán arcomat dörgölve álltam a díjbeszedő előtt, és hófehér tejfogaimat kivillantva hazudtam, mint a vízfolyás. Alig tűnt el a sarkon, anyám előbújt a kanapé mögül, és nekem adta a többi csokis kekszet is, amiért olyan okosan viselkedtem. Az ilyesmi nem számít hazugságnak, csak füllentettünk, magyarázta. Végül is mi mást tehet, ha ki kellene fizetnie a biztosítási díjat, de csak huszonkét penny árválkodik a pénztárcájában? Még kifinomultabb utasításokat kaptam arról, mikor hazudhatok és mikor nem, amikor legközelebb bevásárolni voltunk a faluban, Angela táncórája alatt. A díjbeszedős eset óta árgus szemmel lestem anyám újabb következetlenségeit. (Miután rájöttem, hogy szavahihetősége igencsak gyenge lábakon áll, a felismerés annyira felkavart, hogy egyre ellenbizonyítékok után kutattam, hátha én tévedek, és az egész nem volt egyéb véletlen félresiklásnál.) Egy örökkévalóságig kóvályogtunk a boltokban, és épp a zöldségestől jöttünk ki, amikor belefutottunk Mrs. Boucherbe; ő vezette a vasárnapi iskolát. – Doreen! – kiáltotta. – Agnes! – viszonozta anyám az üdvözlést ugyanilyen lelkesen, lába elé ejtve a bevásárlótáskákat. Hangos cuppanással megérintették egymás orcáját, ahogyan azok a nők szokták, akik nem akarják elmázolni a rúzsukat. – De jó, hogy látlak! Hogy vagy?

46 SUSY McPHEE


Elbájologtak ott vagy negyedóráig, harsányan kacagva egymás szellemességein, mialatt a zacskó krumplit, amit a kezemben vittem, egyre nehezebbnek érezte a karom. Végül újabb cuppantások közepette búcsút vettek egymástól, lelkes ígéretek kíséretében, hogy mihamarább találkoznak. Anyám még hosszan integetett a távolodó nő után, aki eltűnt egy vegytisz-títóban, aztán újra összeszedte a szatyrait. – Nagy ég, ki nem állhatom ezt az álszent tehenet! – mondta, ahogy elindult, de még utoljára odaintegetett mosolyogva. – „Ó, meg kellene innunk valahol egy csésze teát” – utánozta a távozó tehenet. – Na, nagyon szépen köszönöm, de inkább megeszem a kalapom, mint hogy vele teázzam. – Na, gyere, Francesca! Mozogj már! Ne kelljen Angelának várnia ránk! Másnap, vasárnap Mrs. Boucher odajött hozzám az óra vége felé, mikor csaknem teljesen elkészültem már egy kép kiszínezésével. Jézus szamárháton lovagolt az ujjongó tömegben, amely pálmalevelekkel integetve üdvözölte. A szamár nem sikerült olyanra, amilyennek reméltem. A fekete zsírkréta félrecsúszott, és a szamár inkább kackiás bajuszra emlékeztetett. Mrs. Boucher azonban maga volt a tapintat, és lelkesen dicsért, ahogyan az egy hitoktatóhoz illik. Ez csak megerősítette bennem a meggyőződést, hogy nem anyám hazudik egyedül ezen a világon, miközben az igazság bajnokának kiáltja ki magát. – Szóval, Francesca – tért a lényegre Mrs. Boucher, miután befejezte az ajnározást –, csütörtök délután vendégül látok teára néhány hölgyet, olyan két óra tájt. Lennél szíves megmondani a mamádnak? Hisz olyan okos kislány vagy! Nem tudom, benne van-e a vasárnapi iskolai oktatók munkaköri leírásában a leereszkedő hangnem. De a hatéveseknek senki sem írja elő az alakoskodást. Elkerekedett szemmel néztem rá. – Anyám azt mondta, inkább megeszi a kalapját, semhogy elmenjen – selypegtem. Az érdemdús hölgy megdermedt, kezében még mindig ott volt a förtelmes rajzom. – Bocsánat, de nem jól értettem. – Anyám azt mondta, inkább megeszi a kalapját, semhogy elmenjen – ismételtem meg olyan tagoltan és érthetően, ahogy csak bírtam. Mrs. Boucher döbbenten bámult rám. Nem volt különösebben vonzó látvány. Aztán keményen összeszorította az ajkát, keze ökölbe szorult, ami őszintén szólva nem sokat használt nyomorult művemnek. Végül visszaejtette az asztalra a rajzlapot, és kivonult a konyhába. Amikor anyám nem sokkal később befutott, hogy elvigyen, a szokásos mézesmázos modorában üdvözölte Mrs. Boucher-t. Nagyon elcsodálkozott, amikor az hűvösen viszonozta a köszöntést. Sietve elfordult anyámtól, és sürgősen elfoglalta magát egy nedves konyharuhával. Anyám értetlenül hátrált. Ahogy felsegítette rám a kabátomat, homlokát ráncolva letérdelt elém, hogy begombolja. – Mi ütött ebbe a nőbe? – mondta, inkább magának, mint nekem. Aztán hirtelen éles pillantást vetett rám. Maga felé rántott a kabátom hajtókájánál fogva. Előrebuktam, az arcunk csaknem összeért. – Csak nem mondtál neki valamit?

47 SUSY McPHEE


Farkasszemet néztünk egymással, és éreztem, hogy anyám tekintete a vesémig hatol. Tudtam, hogy Jézus belelát az emberek szívébe, akárcsak az anyám. Egyikük elől sem lehet eltitkolni semmit. Anyám azt mondta, inkább megeszi a kalapját, semhogy elmenjen. Sohasem tartottak lángésznek. De a Jóisten elég észt adott ahhoz, hogy elboldoguljak. Most egy szemvillanás alatt megértettem, micsoda szörnyűséget műveltem. A felismerés ereje azzal vetekedett, amit Pál érezhetett a damaszkuszi úton. Tudtam, hogy ezért méltó büntetés jár. – Ugye, mondtál neki valamit, te kis taknyos? – rángatta tovább a kabátomat anyám. – Nem! – A szavak maguktól buktak ki lelkem egy sötét zugából. Vártam, hogy a föld megnyílik alattam, és menten elsüllyedek. Néhányan felénk fordultak, olyan hangos volt méltatlankodó tagadásom. – Nem? Így görbülj meg? Anyám rámosolygott a bámészkodókra, és biztató veregetéssel megigazította a hajtókát a kabátomon. Aztán újra rám nézett, és merev mosollyal, halkra fogva a szót, folytatta: – Hazudsz, ifjú hölgy, engem nem versz át. Meg is lesz a jutalmad: úgy elpáhollak, hogy életed végéig megemlegeted. Közben újabb bájmosolyt küldött képzeletbeli nézőközönsége felé. Vajon hazugságnak számít-e, ha mást mond a száj, mint a szem? Agyamban egymást kergették a gondolatok. Emlékszem, anyám mosolya és szavai megnyugtattak, másfelől görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy újabb verés következik. Némi makacsságot örökölhettem tőle, mert kitartottam az állításom mellett. – Nem hazudok! – hazudtam. – A néninek rossz kedve volt egész nap. Még Joyjal is kiabált. Joy Sneddon, a vasárnapi iskola üdvöskéje a segédlelkész lánya volt. – Tényleg? De miért? – lepődött meg anyám. Egek, de nehéz is hazudni! Csorgott rólam a verejték. – Hát… mert nem segített összeszedni a krétákat. Ami azt illeti, szánalmas voltam. Ezt nem veszi be anyám. Mindenki tudja, hogy a vasárnapi iskolában nem csinálnak ügyet az ilyesmiből. Ez íratlan szabály volt. Folytattam hát, amit elkezdtem, és tovább füllentettem. – Azután is színezte a rajzát, hogy vége lett az órának. Ez tulajdonképpen én voltam. Azért késlekedtem, hogy négy lábat sikerítsek a szamaramnak, de hát kicsire nem adunk. Legalább valami valóságszaga lett a mesémnek. Kezdtem is belejönni. – Mrs. Boucher azt mondta, hogy Joy nagyon önző kislány. Mire ő sírni kezdett – tettem még hozzá a nyomaték kedvéért. Meglepetten hallgattam el, hisz új képességet fedeztem fel magamban. Mondhatni, folyékonyan hazudtam. Anyám elgondolkozott egy pillanatra. – Hmm – hümmögte végül, és felegyenesedett. – Na, igen. Talán épp menstruál vagy mi. Ha jól emlékszem, mindez március 22-én történt. Magamban titokzatos összefüggést sejtettem azzal, hogy épp virágvasárnap volt. A vihar mindenesetre elmúlt. Ahogy anyám után battyogtam, rájöttem, hogy újra hazudott, mikor azt mondta, átlát rajtam, hisz végül is bevette a mesémet. És még mielőtt homlokomon megszáradt a verejték, arra is rádöbbentem, hogy

48 SUSY McPHEE


én is hazudtam, nem is egyszer. Elmondhatom, hogy a hazugság magasiskoláját jártam ki akkor. Maxszel való kapcsolatom azonban merőben más volt. Vajon képes leszek csapdát állítani neki, ahogy Angela javasolta? És ha egyszer csapdába csaltam, akkor mihez kezdek, hogyan birkózom majd meg a hűtlenségével?

49 SUSY McPHEE


TIZEDIK FEJEZET Ideges voltam, és remegett a gyomrom, ahogy háromnegyed ötkor leparkoltam az autót a kocsifelhajtón. Még volt legalább egy órám Max érkezéséig, úgy beszéltük meg, hogy hatkor hozza el Lottie-t a napköziből. Angelától megtudtam, hogy ha kapcsolatba akarok lépni Maxszel a társkereső hirdetésen keresztül, nekem is regisztrálnom kell a honlapon. A nővérem javasolta azt is, hogy olyan jellemzést írjak magamról, ami hitelesíti majdani válaszlevelemet. Végül is gyerekjáték az egész, gondoltam, hiszen mások egyvégtében ezzel szórakoznak. Persze azért a nővéremnek szegeztem a kérdést: honnan tud ennyi mindent, mire szemét forgatva közölte, hogy ő sem most jött le a falvédőről. Vajon ő is eljátszott a gondolattal, hogy Phillip félrelépését hasonlóval viszonozza, és belejelentkezik egy ilyen honlapra? Méltatlankodva nevetgélt, és azt állította, hogy a Channel 4 mutatott be egy erről szóló műsort. Az effajta románc kész aknamező, figyelmeztetett, amely dús zsákmánnyal kecsegtet a félrekacsingató férjeknek. Az ember azt mond magáról, amit akar, soha nem derül ki, ha blöfföl. Újra visszatértünk a hatvanegynéhány éves bracknelli perverzhez. – Most mi használjuk ki az internet anonimitását a saját aljas céljainkra – biztosított Angela. Átsiettem a dolgozószobába, és bekapcsoltam a számítógépet. Mialatt bemelegedett, majd kiugrott a szívem az izgalomtól. Reszkető kézzel nyitottam meg a társkereső honlapot. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy lecsillapodjam, és közben egyre azt hajtogattam, hogy helyesen cselekszem. Tudtam, hogy képtelen lennék együtt élni a bizonytalansággal, ami a tegnapi felfedezés óta eluralkodott rajtam: úgy emésztene fel, akár egy betegség; ahogyan a rák a barátnőmet. Nekem igenis bizonyosságra van szükségem, és kifogok ezen a rémálmon, határoztam el. Vagy ez lesz – ez az eshetőség egészen felvidított –, vagy egyszer és mindenkorra véget vetek a házasságomnak. Igaza volt Angelának, a regisztráció gyerekjáték. Az ember öt percet gépel, és övé Berkshire összes agglegénye. Szabadon válogathat, azt leszámítva, hogy a bejelentkezés negyven fontba kerül. És azt, hogy az érdemdús urak nem szabadok. Legalábbis nem mind. Na, te gyermektelen playboy, majd adok én neked, füstölögtem. Nőttön-nőtt bennem a harag, és egész pontosan Max ellen irányult. Megkönnyebbülten üdvözöltem ezt az érzést. A gyűlöletet tudom kezelni. A kétségbeesés viszont megöl. A saját jellemzésem összeeszkábálása már nehezebbnek bizonyult. „Vonzó hölgy” – gépeltem be, aztán megálltam. Úgy hangzott, mintha egy finom úrihölgy lennék, aki pasztellszínű kardigánban és ugyanolyan árnyalatú blúzban jár templomba. Kitöröltem a szöveget, és újrafogalmaztam. „Vidám csaj keres vicces pasit szórakozás céljából…” – újra megálltam. Ez nehezebb, mint hittem. Megint szünetet tartottam, és közben ismét le kellett gyűrnöm egy dührohamot. „Megcsalt feleség bosszúért liheg” – pötyögtem be a hecc kedvéért.

50 SUSY McPHEE


Aztán ezt is kitöröltem. Meglestem, mit írnak mélyen tisztelt nőtársaim. Hamar rájöttem, hogy majdnem mindegy. Itt minden elmegy. Az egyik spártaian rövid volt, mint aki SMS-t fogalmaz. A másik öt bekezdésbe foglalta, mit szeret, többek között ide tartoztak a szép szemű emberek. A nemszeretem dolgok közé felvette az anyját is. A legszívesebben lemásoltam volna ezt a hirdetést. Nem ment. Csak ültem ott, én, az értelmesnek mondott nő egyetemi diplomával, jól fizetett, felelős állással, és semmit nem tudtam kitalálni, amivel árulhatnám magamat a neten. Az íróasztalon álló telefonért nyúltam, hogy felhívjam Angelát, aztán szégyenkezve jöttem rá, hogy nem tudom fejből a számát. Előhalásztam a noteszomat az íróasztal legfelső fiókjából, és megnéztem. – Nem megy ez sehogyan sem – mondtam, amint felvette a kagylót. – Hogyhogy? Ralph! – kiáltott a gyerekére. – Tedd le, de rögtön! Bocs – mondta aztán. – A gyerekek most jöttek meg az iskolából. Különben meg ne legyél olyan gyáva nyúl! Meg tudod csinálni! – Nem megy! – Akkor állj Max elé, és szembesítsd azzal, amit találtál. Egy pillanatig mérlegeltem ezt az eshetőséget, majd elvetettem. – Azt sem bírnám végigcsinálni. – Francesca – Angela úgy beszélt velem, mint anya a hülye gyerekével. – Most még abban sem lehetsz biztos, rájár-e a honlapra. Az is lehet, hogy réges-rég jelentkezett be, amikor ti ketten még nem is találkoztatok, aztán elfeledkezett róla. Lehetséges ez? Halvány remény csillant meg előttem. Aztán eszembe jutott a fénykép hátoldalán olvasható dátum. Istenem, megöl ez a bizonytalanság! Mély lélegzetet vettem, és összeszedtem magam. – Jó, megteszem. Csak nem tudom, mit írjak magamról. – Miért? Max mit írt? – hümmögött. – Várj… – néztem a képernyőre. – Azt hiszem, nem tudok átmenni a hirdetésére, csak ha ezt itt bezárom. Egyetlen másodperc az egész… Letettem a kagylót, és a táskámban kotorásztam a tegnap kinyomtatott anyag után. Hirtelen nem tűnt olyan mulatságosnak, hogy bevigyem a kórházba Alisonnak, és jót nevessünk rajta v Megtaláltam Max hirdetését, szétnyitottam, aztán újra felvettem a kagylót. – Ott vagy még? – Naná, hogy itt vagyok, Francesca. – Jó. Először is elváltnak és gyermektelennek mondja magát. Micsoda pofátlanság! Hogyan semmisítheti meg Lottie-t egyetlen mondattal? Tízévi házasságról nem is beszélve! – Francesca. – Tessék? – Olvasd fel a hirdetést! – Hisz azt tettem! – Szóról szóra, nem kommentárokkal. Légyszíves! – Jó. ..én csak… – Szóról szóra, Francesca!

51 SUSY McPHEE


– Jó – vettem egy mély lélegzetet. – Készen állsz? – Igen. Mintha fogcsikorgatást is hallottam volna. – Ne legyél olyan… elkeseredett. Jó? Újra megköszörültem a torkomat. – „Nos”. Ezt mellesleg ő írja, nem én mondom. Ezzel kezdi. Fojtott kiáltást hallottam a vonalban. – Olvasd már, a mindenit! Ha még egyszer szólnom kell, nem lesz tévé ma este! – Jó – hallgattam el. – Rendben. – Nagyot sóhajtva kezdtem bele Max alattomos hirdetésébe, nehogy újra lehengereljen az egész szörnyűsége. – „Nos, hogyan is jellemezhetném magam? – szólt a hirdetés. – Harmincnyolc éves, száznyolcvanöt centi magas, elvált férfi vagyok, A barátaim szerint nem is annyira ronda.” Angela felhorkant. – Kicsit öntelt, nem gondolod? – észrevételezte. – Azt hittem, szóról szóra kívánod hallani. – így igaz. Folytasd! Sietve elhadartam a hirdetést, hogy minél előbb a végére érjek. Aztán hirtelen elhallgattam, mintha kifutottam volna egy szikla peremére, és ott imbolyognék szédelegve. – Ennyi az egész? – Igen. – Olvasd el újra! Lassan. Megtettem. A felénél jöttem rá, hogy a nővérem jegyzetel közben. – Jó, megvan a szöveged – mondta egy pillanattal az után, hogy befejeztem. „ Tűzrőlpattant, felvágott nyelvű nő keres jó humorérzékű férfit szabadidő eltöltésére…” – Jó, ez tetszik. Ez jó lesz. – Ezután még zárójelbe tehetned: „Magadra ismersz, ugye?” Vagy valami effélét. És a jó humorérzékű után biggyeszd oda: „Éjt nappallá tevő tartalmas beszélgetésekhez”. Csak legyen rövid, szellemes, lényegre törő. Írtam, mint az őrült. Ami azt illeti, nem tudom biztosan, mit fed a „tűzrőlpattant” kifejezés. És gyanítom, hogy Max sem. – Köszönöm, Angela, hogy segítettél – diktált tovább a nővérem. – Köszönöm, Angela – mondtam utána málén. – Nagypofájú csajt jelent – tisztázta a helyzetet. – De vigyázz, hogy később jól játszd a szerepedet! Zavartan pislogtam. – Most mennem kell – mondta kurtán. – Ralph vajat ken a húga hajára, ő pedig megint nem tesz semmit, hogy megvédje magát. Néha úgy érzem, hogy két idiótának adtam életet. – Angela? – Tessék? – Csak… kösz. – Szívesen, máskor is.

52 SUSY McPHEE


Letettem a kagylót, és legépeltem, amit Angela mondott, aztán rákattintottam Max hirdetésére. „E-mailt küld a hirdetés feladójának?” – jelent meg a kérdés a képernyőn. Egy pillanatig haboztam, és a szívem újra kalapálni kezdett. Úgy éreztem magam, mint aki keresztúthoz érve tétovázik, mert egyik úti célt sem tartja túl hívogatónak. A legszívesebben visszafordultam volna, hogy dörömböljek azon az ajtón, amely mögött tegnapig laktam, amikor a beteg barátnőm miatt hittem magam boldogtalannak, pedig a feketeleves még hátra volt. Már nem juthattam be azon az ajtón. Nem csupán bezárták, de be is falazták. A férjem ármánykodása eltorlaszolta az utat a régi énemhez. Rákattintottam az „igen” gombra, és gépelni kezdtem, olyan erővel verve a billentyűket, mintha felelősek lennének Max árulásáért. „Szép jó napot, maga nem túl ronda férfiú! Úgy tűnik, mintha rám várna. Szőke vagyok és hosszú lábú, mint jelenlegi zsánere. Vele szemben azonban sok minden szól mellettem, amiről szívesen elcsevegnék magával.” Soha nem írtam le még ilyen igaz szavakat, gondoltam. „Miért nem futunk össze egy italra?” Akkora erővel vágtam rá az utolsó kérdőjelre, hogy belefájdult az ujjam. Megnyomtam a „küld” gombot, és vártam, hogy rám szakadjon a mennyezet. És miután hiába vártam, kijelentkeztem. Átmentem a konyhába, ahol remegő kézzel kitöltöttem magamnak egy pohár bort a tegnapi palackból. Elnéztem egy pillanatra, mielőtt benyakaltam volna, és felsóhajtottam. – Mikor lett ilyen bonyolult az életem? – mondtam ki hangosan. – Azóta, hogy nem válaszolsz a hívásaimra. Ijedten pördültem meg a sarkamon. Max állt az ajtóban. Bejött a konyhába, pár bevásárlószatyrot ejtett a konyhaasztalra, aztán hozzám lépett, és csókot lehelt az arcomra. – Nem hallottam, hogy megjöttél. Hol van Lottie? – néztem a férjem mögé. – Most megy a Szivárvány – emlékeztetett. – Péntek van, nem emlékszel? – Korábban hazaértél. – Te is. Hívtalak a munkahelyeden – nézett rám fürkészően. – Háromszor. – Tudom… ne haragudj! Elfelejtettelek visszahívni. – Azt hittem, itthon maradsz pihenni. – Nem. Miután elmentél… jobban lettem. Volt egy értekezlet, amit nem hagyhattam ki. – Nem tudtad vagy nem akartad kihagyni? – Max tekintete most a pohár borra tévedt. – Jól teszed, hogy iszol? – Miért ne ihatnék? – ráncoltam össze a homlokom. – Csak úgy mondtam… érted, ugye? – Nem, nem értem. Magyarázd meg! – Csak… – hirtelen nagyon megilletődöttnek látszott. –Semmi. Bocs – lágyult meg a tekintete. – Nem akartalak kioktatni. Menj, pihenj le, én majd főzök teát. – Nincs szükségem pihenésre.

53 SUSY McPHEE


A teának még a gondolatára is végigfutott a hátamon a hideg. – Találkoztam ma Angelával – mondtam hirtelen, hogy eltereljem saját gondolataimat. Meglepődött a hirtelen témaváltástól. – Mármint Angelával, a nővéreddel? – Ühüm. Felkeresett az irodámban. Hallottam a vádló hangsúlyt a szavaimban, és igyekeztem elnyomni. – Miért? Mert elmondtam neki, hogy megcsalsz. – Ebédelni jött. Együtt ebédeltünk. Nem volt teljes hazugság. A lelkizésünk közben ugyanis bekebeleztem a szendvicset és megittam utána a turmixot. Angela meg nézte. – Nyam-nyam. Max árgus szemekkel figyelt. – A nővérem mesélt ezt-azt. Phillipről. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy ne emeljem fel a hangomat, és ne vágjak ezernyi vádat a csaló fejéhez. – A jelek szerint néhány éve félrelépett. – A férjem arcát fürkésztem, nem látom-e rajta bűntudat jelét. – A Tesco egyik pénztárosnőjével szűrte össze a levet. Max a fejét csóválta átsétált a konyha másik felébe, hogy feltegye a vízforralót. – Ostoba marha. Miért csinál valaki ilyet? – Nos, gondolom, talán unatkozott. Az emberek ráunnak egymásra, tudod. Annyi évi házasság után. Elhidegülnek egymástól, és ostobaságokat követnek el. A vádló hangnem visszatért. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy lecsillapodjam. Max furcsán nézett rám. – És hogyhogy Angela csak most mondta el? – Ezt hogy érted? – Hát… az előbb mondtad, hogy néhány éve történt. Hogyhogy épp most bántja a nővéredet? Sietve a mosogató felé fordultam, és a konyharuhával matattam, hogy elrejtsem a zavaromat. – Nem tudom. Nem találkozunk túl gyakran. Talán mert most volt először alkalmunk kibeszélni a dolgot. Ez bizony gyenge érv volt, nekem magamnak is annak tűnt. – Nézd – fordultam vissza Max felé. – Nem igazán kívánom most a teát. Átugrom a kórházba, hogy megnézzem Alisont. – Látva, hogy a férjem arca megnyúlik, sietve hozzátettem: – Így hamarabb végzek, és egyszer végre civilizált időben vacsorázhatunk. Angelának igaza volt, jöttem rá keserűen, nem is olyan nehéz hazugságban élni. Max beletörődőn vállat vont. – Jó. Csak ne maradj el túl sokáig. Az utóbbi időben alig vagyunk együtt. – Jó. Később találkozunk.

54 SUSY McPHEE


Odaléptem hozzá, és megpusziltam az arcát. Júdás csókja volt ez. De aki á-t mond, mondjon b-t is. Ahogy megálltam a kórház előtt, rám tört a kimerültség. Egy pillanatra rádőltem a volánra, hogy lecsillapítsam kavargó gondolataimat, mielőtt bemegyek, és szembesítem Alisont a felfedezésemmel. Már abba is belefájdult a fejem, hogy másodszorra is magyarázkodnom kell. Ha így folytatom, egész szabadnapra lesz szükségem, hogy kipihenjem, amiért hamarább eljöttem a munkából. Alison aludt, amikor beléptem a szobájába. Az ágya mellé húztam a látogatók székét, és csöndben melléje telepedtem, azon töprengve, ugyan mi a csudát mondok neki, ha felébred. Talán elviccelhetném az egészet, ahogyan valószínűleg Max-szel is tettem volna. Sajnálni kezdtem, hogy nem fogadtam meg Angela első tanácsát, és nem vontam azonnal kérdőre a férjemet. Akkor legalább nem dagonyáznék a bizonytalanság mocsarában, ahogy a nővérem fogalmazott. Körbehordoztam a tekintetem a szobában, amely egy kis kertre nézett. Rózsabokrok és padok álltak a kertben az Alisonnál jobb bőrben lévő betegek számára, akik ott szoktak levegőzni. Az ablakhoz léptem, és fejemet nekitámasztottam a hideg üvegnek. Egy öregasszonyt láttam odalent, aki kórházi pongyolában tipegett a rózsabokrok között egy ösvényen, egy vele egyidős öreg karjára támaszkodva. Hordozható infúzióra kapcsolták, amelyet az öregember vitt a szabad kezében. Lassan csoszogtak egy pad felé. Az öreg gyengéden leültette pártfogóidat. Egy darabig elmatatott az infúzióval, majd karját az asszony kezére téve leült melléje. Az öregasszony a férje kezére tette göcsörtös kezét, és rámosolygott. Az viszonzásul megsimogatta az arcát. Ez a bensőséges mozdulat elszomorított valamiért. Max meg én sosem leszünk ilyenek. Más mellett fog megöregedni. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Megráztam a fejem, és felsóhajtottam. Az ágy felé fordulva láttam, hogy Alison felébredt, és most ünnepélyesen néz rám. Mosolyogni próbáltam. – Szia. – Neked is szia. A hangja alig volt több suttogásnál. Néhány pillanatig csendben néztünk egymásra. Nehezen szedte a levegőt. Aztán hirtelen hörögni kezdett, mintha a rendes levegővételekkel nem jutna elegendő oxigénhez. Közben összeráncolta a homlokát. – Mi történt? – Semmi. Ezúttal jobban sikerült a mosolyom. Fáradtan megrázta a fejét. – Hagyd ezt, Fran. Nagyot nyeltem. Túl jól ismert, belelátott a gondolataimba. Amióta az eszemet tudtam, barátnők voltunk. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a szememben gyülekező könnyeket. – Ma sírtam a munkahelyemen. – A jelek szerint most sem állsz távol tőle – köhögött fel rekedten. –Jobb szeretem, ha nem lacafacázol velem. Behunyta a szemét, és megint zihálni kezdett. – Alison…

55 SUSY McPHEE


– Ne törődj velem – az arca egészen szürkére váltott. – Ma reggel újabb sugárkezelést kaptam. – Kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott. – Ha a rák nem is öl meg, ez a kezelés biztosan. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. A mai nap szemlátomást nem volt alkalmas a könnyed csevejre. – Segítenél? Megpróbált felülni, de nem nagyon ment neki. – Nem, maradj inkább fekve! Pihenésre van szükséged. – Tömérdek időm van pihenni, és te most vagy itt – morogta. – Fel akarok ülni. A mindenit, de makacs! Az ágyához léptem, és lesoványodott karja alá nyúlva felsegítettem. Szinte hálni járt belé a lélek. Miután elhelyezkedett, hátradőlt, és fürkészően nézett rám. – Ki vele! – Igazán… nincs semmi. Csak éppen nehéz napom volt, ez minden. Felsóhajtott. – Ne imádkoztass magadnak, Fran! Ma nincs hozzá elég energiám. Az ajkamba haraptam. – Valami történt. Valami rossz. – Ugye, nem Lottie-val? – kerekedett el a szeme ijedtében. – Nem, nem – nyugtattam meg. – Szó sincs róla. Lottie-nak semmi baja. – Helyes. Akkor mi a gond? – hanyatlott újra hátra a párnákra. – Megtettem, amire kértél – mivel kérlelve nézett rám, folytattam. – Felmentem az Internetre. Emlékszel, ugye, hogy megbeszéltük? – Á… az – húzta a száját egy félmosolyra. – Azt hiszed, hogy megőrültem, ugye? – Újra hörögni kezdett. – Jó, erre a kérdésre nem kell válaszolnod. Valószínűleg igazad is lenne. – Rövid időre újra behunyta a szemét, aztán hirtelen kinyitotta, és többször pislogott, mintha csak a hallottakat emésztené. – És? Előhalásztam táskámból a kinyomtatott anyagot, és a kezébe adtam. Max hirdetését előrelátóan a nyaláb aljára rejtettem. Elvette tőlem, és némán olvasni kezdte. Közben egyszer sem mosolyodott el, mint vártam. Nem találta viccesnek a kopaszodó pasi frizuráját sem, aki olyan képet vágott, mintha valamibe beleült volna. Arcizma sem rándult, mikor arról az ötvenöt éves mukiról olvasott, aki a tizennyolc-huszonöt éves korosztályban keresgél. Szó nélkül olvasta végig az összes hirdetést. Végül elért az utolsóhoz, a nem túl rusnya, elvált facérhoz a különc humorával. Egy pillanatig a képet vizsgálgatta, aztán rám nézett. – Jaj, Fran! A tekintete ide-oda járt a kép és köztem. Megrázta a fejét, mintha azzal semmissé tehetné, amit látott. – Gondolom, nem tévedés. Átnyújtottam neki a másik fotót, amit találtam, amelyen Max és Adam együtt fényképezkedett a nappaliban. – Két karácsonnyal ezelőttről való – mondtam. – Ez áll a hátoldalán. Megfordította a fényképet, és az írást tanulmányozta. Jó néhány percig homlokráncolva vizsgálgatta, mielőtt visszaadta nekem. Az arckifejezése kiismerhetetlen volt.

56 SUSY McPHEE


– Nem tudom, mit tegyek. – Ne tégy semmit. Az égvilágon semmit – hunyta be újra a szemét. – De hát… – Semmit, Fran! – mondta váratlan eréllyel. Kinyitotta a szemét, és hevesen felém hajolt. – De nem tudok ölbe tett kézzel ülni, miután ezt megtudtam. Különben azt hittem, azt kívánod tőlem, hogy… – Felejtsd el! Nem kellett volna megkérjelek erre a badarságra. Hagyjuk annyiban, jó?! Felejtsd el mindenestül! – Alison, ezt nem gondolhatod komolyan! – Ha Max árulásáról tudomást szerezve úgy éreztem magam, mintha kirántották volna lábam alól a szőnyeget, Alison tiltakozásától mintha a padló is eltűnt volna. – De hiszen most jöttem rá, hogy Max megcsal… – Ugyan már – vágott közbe. – Mindössze egy nevetséges hirdetést találtál, ami isten tudja, milyen régi, és talán nem is Max áll mögötte… – Akkor ki más! – szakítottam félbe méltatlankodva. – Láttad a fotót. Nem tévedhettem. Újra behunyta a szemét, kizárva ezzel engem, és megint hátradőlt a párnáján. – Jaj, Fran! Ne keresd magadnak a bajt! Ha Maxnek tényleg van valakije, akkor ennek más jele is lenne, nem csak egy fénykép valami ostoba társkereső oldalon. Felejtsd el az egészet,.azt mondom! – Azt hiszem… – de elcsuklott a hangom, és idegesen szívtam az ajkam. – Nos, ehhez egy kicsit elkéstem. – Egek! Mit tettél? – suttogta. – Ümm… válaszoltam a hirdetésre – pislogtam bűntudatosan. – Bejelentkeztem az oldalra, és küldtem a pasasnak egy e-mailt. Egy pillanatra elgondolkozott. – Mikor? Mintha nem volna mindegy. – Ma délután. Közvetlenül mielőtt idejöttem. A hirdetésem miatt azt hiszi majd, hogy jóhiszemű szingli vagyok. Angela ötlete volt – tettem hozzá kissé sértődötten. – Angeláé? Mármint azé a nővéredé, akivel soha nem találkozol? Mióta fogadod meg a tanácsait? Elöntött a harag, és nyomban védeni kezdtem Angelát. – Csak segíteni akart. Szerinte ez az egyedüli módja annak, hogy bizonyosságot szerezzek. – Jaj, dehogy! – Rémülten láttam, hogy Alisonnak könnybe lábad a szeme. – Bárcsak ne tetted volna, Fran! – Miért? – kérdeztem vadul kalapáló szívvel. – Mi a rossz ebben? Ha tényleg megcsal, így rajtakaphatom. Muszáj tudnom, Alison! – Néha jobb nem tudni. Könnyek gördültek végig az orcáján. Meg sem mozdult, hogy letörölje őket. Meglepetten néztem rá. Minden a feje tetejére állt körülöttem. Ebben az örvényben senki nem viselkedett úgy, ahogyan megszoktam tőle. – Nem hiszem el, hogy ezt te mondtad.

57 SUSY McPHEE


– Pedig komolyan gondolom! – emelte fel a hangját. – Nem tudod, miféle Pandóra szelencéjét nyithatsz ki, ha nem vigyázol. Jobb néha szemet hunyni, és annyiban hagyni a dolgot. De nem volt hajlandó többet beszélni az ügyről. Minél jobban erősködtem, csak annál jobban elszomorodott. A végén már sírt, mint a záporeső, és hiába vigasztaltam, oda se hallgatott. A folyosóról bekukkantott hozzánk egy nővér. – Ugyan már – csitítgattam. Áthajoltam az ágyon, és megérintettem Alison karját. – Mondd, nem nekem kellene most bőgnöm?! Mintha meg sem szólaltam volna. – Attól tartok, Mrs. Beckett nincs jól ma délután – jelent meg az ajtóban a nővér. – Inkább holnap jöjjön vissza. – Nem volt rosszallás a hangjában, csupán színtiszta gyakorlatiasság. – Mindig kikészül a besugárzástól. – Ne haragudj, Alison, én csak… – hebegtem gyámoltalanul. Ennél is rosszabb volt, hogy felelősnek éreztem magam a történtekért. – Nem maga tehet róla, hanem a kezelés. – A nővér megkerült, és csitítgatni kezdte a beteget. – Ugyan már, Alison! Ne sírjon! Ő azonban erre csak még jobban sírt. A nővér hátrapillantott rám a válla felett, mialatt tovább nyugtatgatta Alisont. – Tényleg jobban tenné, ha elmenne. Majd én vigyázok rá. Felvettem a táskámat, összeszedtem a kinyomtatott papírosokat, melyek szanaszét hevertek a takarón. Aztán a nővér ügyködését semmibe véve lehajoltam, és megcsókoltam a barátnőm feje búbját. Semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna. – Holnap bejövök – mondtam, mint mindig. – Ne menj sehová! Már a liftnél jártam, amikor rájöttem, hogy nem is válaszolt.

58 SUSY McPHEE


TIZENEGYEDIK FEJEZET Alison reakciója megdöbbentett. Számítottam ugyan arra, hogy megrázza a felfedezésem, de ekkora elkeseredésre nem. Valamiért azt vártam, hogy jóváhagyja az ötletet, segít kigondolnom a haditervet, meg hogy mit mondok, mikor a végén szembekerülök Maxszel. Rájöttem, mennyire szükségem lenne a támogatására, ha a jóváhagyására nem is. Ami valószínűleg sportszerűtlen volt tőlem. Épp elég baja volt neki magának is, nemhogy az én gondjaimat is a nyakába vegye. Haragudtam magamra, amiért nem viselkedtem előrelátóbban. A következő néhány napban a látogatások idején mindketten gondosan kerültük a számítógépes társkeresés témáját. Ahogy teltek-múltak a hetek, semmit sem hallottam Max-ről. Már úgy értem, az internetes alakmásáról. A hús-vér Max aggódva leste minden mozdulatomat, nem érzem-e rosszul magam. Egyre jobban gondolkodóba esett, és nyomorultul festett. Fura volt az egész. A vak is láthatta, hogy nem vagyok a régi, ezért is faggatott állandóan. Most azonban, hogy – Alison minden figyelmeztetése ellenére – támadásba lendültem, különös módon megerősödtem, mintha nekem lenne titkom, nem Maxnek. Ehhez a tudathoz bizarr módon valami bűntudatféle is társult, mintha attól félnék, hogy a férjem rajtakap azon, hogy tilosban járok. Közben pedig amiatt is aggódtam, hátha Alison észrevett valamit, ami nekem elkerülte a figyelmemet. Egyszerre éreztem mámoros ujjongást, lelkifurdalást és félelmet; fura keverék volt, annyit mondhatok. Amíg én Maxet lestem, ő engem fürkészett, csodálkozó homlokráncolással. Én közben arra gondoltam, mennyire nem ismerem. Egy idő után, gondolom, valamennyi házasság beáll egy bizonyos kerékvágásba, egy bizonyos komfortzónába, ahol az ember már nem tesz gigászi erőfeszítéseket a másik megnyerésére, hanem elengedi magát. Ahol ha az ember lánya a lábát a férje ölébe teszi a nap végén, az szó nélkül megmasszírozza. Ahol a férj kérdőn felvonja a szemöldökét, az asszony meg csak vállat von, és mindketten tudják, hogy ez egy jóízű hancúrozást jelent az ágyban. Ha két héttel korábban bárki megkérdezett volna Maxhez fűződő kapcsolatomról, hát sziklaszilárdnak mondom, kijelentve, hogy tökéletes közöttünk az összhang, és szavak nélkül is értjük egymást. Most azonban, mikor sikerült úgy lopva ránéznem a férjemre, hogy nem kapta el a pillantásomat (amit mindenképpen igyekeztem elkerülni), sehogyan sem tudtam egy kalap alá venni a férfit, akiről azt hittem, hogy ismerem, a társkereső fantomjával. Ilyenkor csodálkozva ráztam a fejem, mire Max mindannyiszor megkérdezte, mi a baj. A hétvégén is csak kerülgettük egymást. Közben a két Max fokozatosan átolvadt egymásba, és én nem tudtam, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Szombat reggel, mikor a bracknelli aquaparkba szoktuk vinni Lottie-t, a férjem felajánlotta, hogy elviszi egyedül, hadd pihenjem ki magam. Nem tudtam, haragudjak-e rá, amiért külön választ a családomtól, vagy inkább meghatódjak a figyelmességétől. Mikor két óra múlva hazaértek, Lottie-ból dőlt a szó, ahogy ezek után a kirándulások után szokott. Együtt látva őket, ahogy nevetve emlékeztek vissza, hogyan

59 SUSY McPHEE


merészkedett Lottie életében először a csúszdára, a férjem minden ballépését elfeledtette, és egy rövid időre mindketten visszatértünk a rendes kerékvágásba. Vasárnap a szokottnál jóval hosszabb ideig voltam bent Alisonnál a kórházban. Én jókedvet erőltettem magamra, ő pedig természetellenesen érdeklődött minden iránt, amit felvetettem. Valami mégis hiányzott. Az a szikra, ami addig jelen volt, a betegsége ellenére, a pénteki jelenet óta azonban eltűnt. Néha mintha oda se figyelt volna, máskor meg mondat közben jöttem rá, hogy elszunnyadt. Mikor ez másodjára is előfordult, csak ültem az ágya mellett, és bámultam a semmibe, a személyzet csodálkozó pillantásaitól kísérve. Aztán Alison hirtelen felébredt, és váratlanul megkérdezte: – Válaszolt már? Mivel addig gondosan kerültük a témát, a legszívesebben azt feleltem volna, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Ami persze nem lett volna igaz. Azonnal tudtam, miről van szó. Ahogy ő is. – Izé… nem ellenőriztem. Elkomorodott. – Nem is kell. Szerintem menj fel arra a honlapra, és töröld ki a hirdetésed. – De miért, Alison? Nem értem. – A tűzzel játszol. Ártatlan életeket viszel vásárra. Akaratom ellenére is elmosolyodtam ezen a vészjósló hangnemen. – Egy kicsit túldramatizálod, nem gondolod? – Kérlek, Fran! Tedd meg a kedvemért! És ha nem értem, hát Lottie-ért. Annyira nyúzottnak, megviseltnek látszott. Arra gondoltam, hogy ha így folytatjuk, nem is a rák öli meg vagy a kezelések, hanem a stressz, amit akaratlanul okoztam neki. – Jól van – sóhajtottam. – Ha ez olyan sokat jelent neked. – Köszönöm – a hangjából kihallatszott a megkönnyebbülés. Azután még hozzátette: – És Maxet se vond kérdőre! Ígérd meg nekem! – De akkor soha nem tudom meg az igazságot… – Néha jobb nem tudni. Kétkedve néztem rá. – Bízz meg bennem, Fran, kérlek! Többet nem volt hajlandó a témáról beszélni, és inkább visszatértünk biztonságosabb terepre. Semmiségekről csevegtünk, de látszott rajta, hogy egyre kevesebb energiája van hozzá. Felálltam, hogy elmenjek. – Ne felejtsd, mit ígértél! – ragadta meg a kezem meglepő erővel. Feltett szándékom volt, hogy betartom az ígéretemet. Vasárnap este, mikor Max elvitte Lottie-t teázni a szüleihez, fejfájásra hivatkozva otthon maradtam. Felmentem a honlapra, hogy ígéretemhez híven töröljem magam. Elgondolkozva telepedtem a számítógép elé. Valahol elveszett az öröm a mi kis családunk életéből. Az egész holmi lassú tortúrának tetszett: mintha légszomj kínzott volna valamennyiünket, mintha elfogyott volna körülöttünk az oxigén. Meglehet, Alisonnak igaza van, néha jobb nem tudni bizonyos dolgokat. „Új üzenete érkezett” – közölte velem a számítógép, amint bejelentkeztem.

60 SUSY McPHEE


Görcsbe rándult a gyomrom. Ne törődj vele, tanácsolta egy belső hang. Ne törődj vele, töröld magad a honlapról! Rákattintottam a „szerkesztés” menüpontra, amely felkínálta a frissítést és a törlést. Akkor azonban egy másik hang is megszólalt a fejemben: De akkor soha nem tudod meg az igazságot. Izzadt a tenyerem. Percek múltak el, mialatt csak ültem ott, noha a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. Aztán mégis döntöttem. A „töröl” menüpontra irányítottam a kurzort. Valóban törölni óhajtja a hirdetését? – kérdezte tőlem a rendszer. Igen/Mégsem. Ezek voltak az opciók. Az igen-re mutattam az egérrel. Azután habozni kezdtem. És ebben a pillanatban megértettem, hogy elvesztem. – Ne haragudj, Alison! – suttogtam magamban, és a „még-sem”-re kattintottam. „Kedves tűzrőlpattant ismeretlen!” – kezdődött az üzenet, amire összerezzentem. – „Nos: hűha! Igazán feldobott a levele! Van azonban egy kis előnye velem szemben: nem tette fel a fotóját a honlapra! Úgy értem, maga legalább tudja, hogyan festek!” A felkiáltójelek tömegétől csikorogni kezdett a fogam dühömben: volt bennük valami könnyelmű pimaszság, ami azt a benyomást keltette, hogy Max viccnek veszi az egészet. „Maga tényleg szellemes teremtés lehet, bár egy e-mailből nehéz megítélni!” – Olvasás közben a fogamat csikorgattam dühömben. – „Mentsen ki nyomorúságomból, és küldje el a fotóját… hadd könnyebbüljek meg, hogy nincs két feje vagy efféle! Őszinte híve: a Facér.” Hátradőltem a székemen, és mélyet sóhajtottam. Nyakig benne voltam. A csalit kivetettem, az én szerető férjuram pedig bekapta a horgot. Remegő kézzel gépeltem be a választ: „Kedves Facér” – kezdtem, azután megálltam. Még több dühre volt szükségem, hogy folytatni tudjam. Bár a régi kétségbeesést nem tudtam felidézni, a visszataszító felkiáltójelekből merítettem erőt. –”Nincs két fejem, és ne féljen, nem okozok csalódást, de ebben az egyben meg kell bíznia bennem.” Tőlem ugyan nem könyörög ki semmiféle képet! „Annál izgalmasabb lesz majd, amikor meglát teljes életnagyságban.” Pláne, ha meglátod a karót, amelyet egyenesen a csalárd szívedbe mártok, gondoltam. „ Valami azt súgja, hogy mi ketten nyomban megértjük egymást, és csak úgy repkednek majd a szikrák kettőnk között.” Az „elküld” gombra kattintottam. A következő pillanatban hatalmasat ugrottam, mivel felbőgött mellettem a telefon, akár egy sziréna. – Halló? – szóltam bele a kagylóba. – Én vagyok, Max. Hogy vagy? – Ó… izé… kitűnően. A fejem ugyan még egy kicsit… – csuklott el a hangom. – Helyes. Nos, anyu kérdezteti, ne küldjön-e át neked levendulavizet. Szerinte ez a fejfájás egyedüli ellenszere. Mélyet lélegeztem, hogy lecsillapítsam vadul dobogó szívemet. Úgy éreztem magam, mint akit lefüleltek. – Izé… kösz, de ne fáradjon. Azt hiszem… kezd elmúlni. – Hát ez jó hír. Gondolom, valami erősebbel próbálkoztál, mint a levendulavíz. De tudod, milyen anyu… bocsásd meg neki a kis bogarait. Affene!

61 SUSY McPHEE


– Mi az? Zörgést hallottam a vonal túloldalán. – Tartsd egy… pi… – nagy csattanással félretette a készüléket, és hallottam, ahogy matat valamivel. Néhány perc múlva újra felvette a kagylót. – Ne haragudj! A dolgozószobában vagyok, és levertem apu néhány újságját. – Oké, majd később találkozunk – szakítottam félbe a beszélgetést, mert a számítógép kis csengetéssel jelezte, hogy új e-mailem érkezett. – Jó, igyekszünk haza. – Szia – mondtam, azzal gyorsan leraktam. Hitetlenkedve meredtem a képernyőre. „Új üzenete érkezett” – közölték velem másodszor aznap este. Először nem is értettem, miről van szó. Max levelet írt, miközben nekem telefonált! Hihetetlen! Ezt a pofátlanságot! Folyton arról hadovál, hogy nem szívesen látna az otthonában számítógépet, de a szüleiét menten bekapcsolja, miközben a lánya ott van a szomszéd szobában, azok meg hű férjnek hiszik, aki aggódva telefonálgat a feleségének és levendulavizet ajánlgat neki. Rákattintottam a borítékra, hogy lássam a levelet. „Kedves Tűzrőlpattant Ismeretlen” – olvastam. Hunyorogva néztem a megszólítást, és azt kívántam, bárcsak másik álnevet választottam volna. – „Nos, nem áll szándékomban nemet mondani egy ilyen kedves hölgynek. Mit szólna egy vacsorához? Hol és mikor? Vigyek magammal tűzoltó készüléket?” Rémülten meredtem a levélre. Vacsora? Mikor? És hol? A kétszínű, csalárd dög igencsak nyomulós. Találkozni akar velem. Nos, nem pontosan velem, hanem akinek a titokzatos Tűzrőlpattant Hölgyet hiszi. Újra megnéztem az órámat. Tíz perccel múlt hét. Húsz perc múlva hazaérnek, pedig semmi kedvem szembenézni velük. Kijelentkeztem az oldalról, és kikapcsoltam a számítógépet. Kivettem egy darab papírt a nyomtatóból, és ráfirkantottam: „Megint nagyon fáj a fejem. Remélem, sikerül kialudnom. Ne ébresszetek fel!” Ezután felmentem az emeletre, és gyorsan hozzákészültem a lefekvéshez, hogy alvást mímelhessek, mire visszaérnek. Néhány perccel azután, hogy lefeküdtem, hallottam, hogy megérkeznek. Hangos csevegés közben tódultak a hallba. A nevetés átvonult a hallból a konyhába, ahol hirtelen elcsöndesedett, mert Max tudomást szerzett kitalált rosszullétemről, és rászólt Lottie-ra, hogy ne hangoskodjon. Nem sokkal később halkan nyílt a hálószoba ajtaja, és inkább éreztem, mint láttam, hogy Max az ágy fölé hajol. Mozdulatlanul feküdtem, és néhány pillanat múlva az ajtó halk sóhaj kíséretében becsukódott. Később, miután pár áldott órára tényleg elnyomott az álom, hallottam, hogy a férjem újra bejön, és megáll mellettem. – Fran? – szólalt meg suttogva. – Ébren vagy? Egek! Elég volt így meghallanom a nevem ahhoz, hogy rám törjön a vágy: legszívesebben kinyúlnék, belekapaszkodnék, és könyörögve kérném, mondja azt, semmi nem igaz az egészből. Hogy soha az életben nem csapna be. Ehelyett morogva átfordultam a másik oldalamra. Néhány perc múlva lement a földszintre. Mire ő is lefeküdt, túl voltam újabb néhány óra szundikáláson, így szinte törvényszerű volt, hogy alig fészkelődött el a

62 SUSY McPHEE


maga ágyrészén, és aludt el, nekem menten kinyílt a szemem, és az éjszaka hátralevő részében a mennyezetet bámultam. Valahol azt olvastam, hogy abban a percben, amint valaki hűtlenséggel gyanúsítja a partnerét, annak a kapcsolatnak lőttek. Ha egyszer elvész a bizalom, nem lehet újra helyreállítani. A hosszúra sikeredett éjszaka egyikmásik pillanatában eszembe idéztem ezt a kellemetlen igazságot. Vigyem azonnal kenyértörésre a dolgot? Rázzam fel Maxet, és dobjam ki azonnal? Bizarrnak tűnt, hogy tudva, amit tudok, továbbra is ott fekszem mellette, miközben ő nem is sejti, mi megy végbe bennem. Mit mondok majd Lottienak? Elmondjam neki is az egészet? Hogy meggyűlölje az apját? Valóban ezt akarom? Vagy találjak ki valamit, hogy továbbra is szerethesse? Az egész ügy annyira zavaros volt. Emlékeztettem magam, hogy Angela és Phillip is átvészelték valahogy Philip kis kalandját. A jelek szerint van élet utána is, róttam meg magam bűntudatosan. Hogyne lenne. Ha minden párkapcsolat szétmenne, valahányszor az egyik vagy a másik partner elkódorog a házasság ösvényéről, alig maradna meg egy is. Az ember végül is esendő. Mindig akadnak olyanok, akik elég mohók vagy gátlástalanok ahhoz, hogy elmarják, amit akarnak az élettől; akik meg vannak győződve arról, hogy a szomszéd kertje a zöldebb. És mindig lesz gyenge vagy ostoba harmadik, aki lépre megy. Nem is tudtam, tisztelem-e vagy inkább megvetem Angelát, amiért túl tudott lépni Phillip hűtlenségén. Mindössze annyit tudtam, hogy per pillanat irigylem. Elnéztem az alvó férjemet. Akár meg is fojthatnám egy párnával; mire harcolni kezdene az életéért, már késő lenne. Megérezhette, hogy nézem, mert hirtelen kinyitotta a szemét, és álmosan rám mosolygott. – Szia – mondta az álomtól érdes hangon, mire ugrott egyet a gyomrom. – Hogy vagy? Aztán megfordult, és újra álomba zuhant, én meg folytattam a mennyezet tanulmányozását. Végül undok, nyálkás hajnal kélt Berkshire felett. Leizzadtam az éjszaka, ezért korán elmentem zuhanyozni, hogy levakarjam magamról a nyúlós ragacsosságot, ami mintha a bőröm alá is utat talált volna. Félálomban öltöztem fel, aztán lementem a földszintre, hogy reggelit csináljak Lottienak. Mire Max megjelent, már bennem volt két csésze kávé, és kezdtem magam valóságosabbnak érezni. – Jó reggelt – hajolt oda, hogy megcsókoljon, majd megindult a kávéskanna felé… ez a puszi annyira váratlanul ért, hogy nem volt időm elugrani előle. – Hogy van a fejed? Haragosan meredtem rá. Hogy teheti ezt velem? Tegnap a hátam mögött titkos randikat beszél meg, és lám, másnap reggel úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. – Fran? – Ó – rázkódtam össze. – Egész jól, kösz – emlékeztem vissza a szerepemre. Úgy nézett rám, mint aki mondani akar még valamit, de aztán meggondolta magát. Némán ettük meg a reggelit, mialatt Lottie boldogan fecserészett egy új játékról, melyet ő meg Erin talált ki az iskolai szünetek

63 SUSY McPHEE


idejére. Mikor már nem tudtam elviselni a feszültséget, felkaptam a táskám az asztalról, és elindultam, valamit motyogva egy korai megbeszélésről. – Puszit, anyu! – követelte Lottie ellentmondást nem tűrően, mikor már elhagyni készültem a konyhát. Csókot nyomtam selymes buksijára, és az ajtó felé indultam. – És aput is – parancsolt rám a lányom. Egy pillanatra megállt az idő. Először fordult elő aznap reggel, hogy egyenesen Max szemébe néztem, miközben megpróbáltam kitalálni, mi járhat a fejében. Némán, fürkészőn nézett vissza rám. Olyanok voltunk, mint két pókerjátékos, akik csak akkor játsszák ki a lapjaikat, ha teljesen biztosak a dolgukban. Lehajoltam, és könnyű csókot leheltem az orcájára, aztán szó nélkül távoztam.

64 SUSY McPHEE


TIZENKETTEDIK FEJEZET – Fran! – Greg dugta be a fejét az irodám ajtaján, mire bűntudatosan összerezzentem. – Hogy telt a hétvége? Örömmel látom, hogy ma lezuhanyoztál. – Kopj le, Greg! – mondtam fáradtan. A rá jellemző szemtelenséggel szavaimat meghívásnak vette, bepördült az irodámba, és rátelepedett az íróasztalom szélére. – Ki vele, mi a baj! – bólintott biztatóan. – Nem tudom elmondani. Egyelőre. Én… ez nem… – intettem a kezemmel gyámoltalanul. Röviddel azután, hogy felakasztottam a kabátomat, bejelentkeztem a társkereső oldalra, és éppen meg akartam nézni a levelesládámat, amikor ideette a balszerencse. Titkom ott parázslott a képernyőn, akár egy billog. Sürgősen ki kellett dobnom Greget, még mielőtt rájön, hogy mit csinálok. – Ugyan már! Nem lehet olyan sürgős dolgod, ami nem várhat egy félórát. Rajta, öntsd ki a szíved egy régi cimborának! Még azt sem mondhatom rá, hogy különösebben tolakodó lett volna, hiszen a számítógép köztulajdon egy munkahelyen, amikor azonban az íróasztalomon áthajolva meglátta a honlapot, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a világ lelassult volna. Akkora volt a feszültség, hogy vágni lehetett a levegőt. – Lássuk csak – hallottam ezer mérföldes távolságból. Hirtelen fuldokolni kezdtem a súly alatt, amit magammal hurcoltam, fuldokolni a megcsalatás keserűségétől. Ráadásul ebben én magam is vétkes voltam, hiszen nem voltam képes kérdőre vonni a férjem, miután felfedeztem a csalárdságát. Erősen megmarkoltam az íróasztal peremét, hogy ne vessem magam annak a karjába, aki most maga felé fordította a számítógépet. Homlokát ráncolva nyugtázta, amit látott. – Ez az a társkereső honlap, amelyiken Cherylt megismertem – mondta értetlenül. Aztán feddőn nézett rám: – Fran, mi a fene folyik itt? Fura módon nevethetnékem támadt. Aztán ugyanolyan váratlanul a székembe roskadtam, és két kezembe temettem az arcomat. Közben magamon éreztem Greg rosszalló tekintetét. – Nem az, aminek gondolod – mondtam végül. Hangomat letompították az ujjaim. Felemeltem a fejem, hogy Gregre nézzek, és felnyögtem, amikor megláttam hitetlenkedő arcát. –A barátnőm, Alison kért meg… hogy járjak utána valaminek a kedvéért. Hogy végezzek egy kis kutatást. – A tekintetén láttam, hogy egy szavamat sem hiszi, és nem is hibáztattam érte. Az „egy barátom kért meg rá” körülbelül azzal volt egy szinten, hogy „a kutyám megette a házi feladatomat”. – Tényleg, igazat mondok. – Alison? – vonta fel a szemöldökét. – Nem az a barátnőd, aki kórházban van? – De. A szégyenpír szétterjedt az arcomon, aztán tovább, le a nyakamon. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássam kérlelhetetlen tekintetét.

65 SUSY McPHEE


– És ő kért meg arra, hogy társkereső hirdetésekben bogarássz? – Greg lelökte magát az íróasztal széléről, és felháborodva az ablakhoz ment. – Ugyan már, ne etess ezzel, Fran! – Pedig ez a színtiszta igazság! Arra volt kíváncsi, miféle szöveggel árulják magukat a férfiak. – Miért? Greg újra a képernyő fölé hajolt, mintha az előbb csak rosszul látta volna a dolgokat. – Azért volt, mert… Ne érdekeljen, miért – fordítottam el tőle a képernyőt. – Egyszerűen csak ezt akarta. Greg szeme gyanakvóan összeszűkült. – Ehhez azonban nem kellett volna személyesen is feliratkoznod a társkeresők közé. – Hát, igen… – haboztam. – De különben nem tudtam volna alapos kutatást végezni. Kétkedve nézett rám. – Lássuk csak! – fel-alá kezdett járkálni a szűk kis irodában. – A barátnőd, Alison halálos betegen fekszik a kórházban. Mert, ugye, továbbra is a végét járja? – Greg, ne… – Feltételezem, hogy igen, hisz nem hallottam semmiféle csodás gyógyulásról. Eszerint ő- mutatott a barátnőm fényképére a falon, mintha Alison maga állna ott személyesen – arra kért téged- fordította felém vádlón az ujját –, hogy nézz utána, hogyan hirdetik magukat a férfiak a társkereső honlapokon. Tétován bólintottam. – Tudom, hogy őrültségnek tűnik… – A nő megpróbálja elrendezni a férje jövőjét – derült fel hirtelen Greg képe. – Ő akarja kiválasztani az utódját, amíg él. – Nem egészen… – tiltakoztam erőtlenül. – Szent ég, Fran, ez iszonyúan beteges! Ez… – ejtette le mindkét kezét az oldalára –, ez a legundorítóbb dolog, amit jó ideje hallottam. – Hirtelen elkomorult az arca. – Ugye nem akarod azt mondani, hogy segítesz neki ebben a baromságban? – Nem választani akar – mondtam dacosan. – Mindössze arról szeretne gondoskodni, hogy ne gyászolja túl sokáig a férje. – Ne gyászolja! – kiáltotta Greg magából kikelve. – Szegény nyomorult felesége haldoklik, és még csak meg sem gyászolhatja? Jesszusom, Fran, azt hittem, több együttérzés szorult beléd! Éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses. – De nemcsak erről van szó, igaz? – folytatta Greg könyörtelenül. – Ugyan már, Fran! Csak úgy süt rólad a bűntudat. Azt hiszem, elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mikor van szükséged segítségre. Szóval, ki vele! – fonta össze a karját a mellkasán. – Nem tudom elmondani. Valóban gombóc nőtt a torkomban. Elgondolkozva nézett rám. – Ilyen nagy a baj? Várakozón, csillogó szemmel méregetett. Felsóhajtottam. Aztán vonakodva az egér után nyúltam. Rákattintottam Max hirdetésére.

66 SUSY McPHEE


Greg homlokráncolva pislogott a képernyőre. – Lássuk csak – kezdte el olvasni fennhangon: „„Nos, hogyan is jellemezhetném magam? Harmincnyolc éves, száznyolcvanöt centi magas, elvált férfi vagyok. A barátaim szerint nem is annyira ronda. Nincsenek gyermekeim ..”. ~ Greg. – Tessék? – Kérlek, ne olvasd hangosan! – Jó, bocs. ' Némán olvasott tovább, majd amikor végzett, megnézte a fotót. Egy pillanatig némán vizsgálgatta. Láttam, hogy kiül az arcára a felismerés. Felém fordult. – Ajaj. Vagy fél tucatszor találkozott Maxszel, zömmel különböző vállalati összejöveteleken, bár egyszer – még egy másik életben – Claire-rel nálunk vacsoráztak. A két férfi azonnal megtalálta a közös hangot, ami meglepő, ha meggondoljuk, hogy Max egész életében mások motorjait bütykölte, ezzel szemben Greg – legalábbis saját elmondása szerint – akkor került a legközelebbi kapcsolatba egy járművel, amikor tizenkét évesen az osztállyal ellátogatott a yorki közlekedési múzeumba. Az ajkamba haraptam, több nem tellett tőlem. – Jaj, Fran! – nyúlt meg Greg képe a szánalomtól. – Azt hiszed, félrelép. Ez nem kérdés volt. Bólintottam, és éreztem, hogy könnyek gördülnek végig az orcámon, le az íróasztalra. Újabban egyre többször esett ez meg velem. – És… nehogy azt mondd, hogy azért léptél be te is a társkeresők közé, mert rajta akarod kapni a férjedet! Újra bólintottam. – Tudod, mibe vágtad a fejszédet? – húzta el a száját. Kétségbeesetten felnevettem a könnyeimen keresztül. – Nem! De mi mást tehetnék? – Hát… szembesíted a valósággal. Hevesen megráztam a fejem. – Nem megy. Egyszerűen nem bírom megtenni. A nővérem ugyanezt tanácsolta… nekem azonban tudnom kell, mi az igazság. A saját lelki nyugalmam érdekében muszáj biztosnak lennem a dolgomban. Különben… – csuklott el a hangom. – Különben mi lesz? Jó kérdés volt, és egy pillanatra magamba néztem, abba az örvénybe, amely most a fejemben kavargott. Különben az lenne, hogy a hűtlenség kísértete tönkretenné a házasságunkat, halálra kínozna mindkettőnket, miközben rusnya csápjaival valamennyi közös emlékünket beszennyezné; dögletessé tenné köröttünk a levegőt, lerombolva mindent, ami egykor jó volt az életünkben, és megfosztva minket bármiféle jövőtől. Soha többé nem tudnék ránézni Maxre gyanakvás nélkül. Elég jól ismertem magam ahhoz, hogy tudjam, képtelen lennék együtt élni egy ilyen bizonytalansággal. Ez a „különben” nagyon is sokat jelentett. Túl sokat ahhoz, hogy értelmesen szavakba önthessem, mit gondolok róla, ezért inkább hallgattam.

67 SUSY McPHEE


Greg továbbra is fürkészően kémlelt. Amikor látta, hogy hiába vár tőlem további magyarázatot, összeszorította a száját, és kurtán biccentett. – Szóval csapdát akarsz neki állítani. – Ezt a csapdát ő állította saját magának! – kiáltottam fel méltatlankodva. – Ő adta meg az adatait ezen az átkozott világhálón! Greg engesztelőén tartotta fel a kezét. –Jól van, jól van! Nyugi! És felvetted vele a kapcsolatot? Mármint elektronikusan. Leverten bólintottam. – Meghívott vacsorára. – És mi lesz azután? – Nos, ha egyszer szembesítem az igazsággal, reményeim szerint kiderül, hogy az egész csak egy rossz tréfa, amin jót nevetünk, és elfelejtjük – mondtam bizonytalanul. Rövid ideig egyikünk sem szólalt meg. Végül Greg törte meg a csendet. – Egy szó mint száz, nekem nem tetszik ez az egész. Jobban tennéd, ha nyíltan felelősségre vonnád a férjedet. El tudom képzelni, milyen lehet most nálatok a hangulat. – Elhallgatott, és meglágyult az arckifejezése. – Majd szólj, mire jutottál! És ha szükséged van egy kis lelkizésre, ne a társkereső oldalon keresd! – Nem ott keresem. És kösz, hogy nem oktattál ki az erkölcsről. Miután elment, nyugtalanul, bizonytalansággal eltelve járkáltam fel-alá az irodámban. Meglehet, Gregnek és Angelának igaza van, tisztáznom kellene a dolgot Maxszel. Alaposan megforgattam agyamban ezt a lehetőséget, akár egy ismeretlen ízt. Igen, alapjában véve ez lenne a felnőtt megoldás – bólintottam a nyomaték kedvéért. Nem kellene mást tennem, mint felvennem a telefont, és azt mondanom, beszédem van vele. Sajnos azonban hazudhatna is éppen – a jelek szerint járatosabb volt a becsapás művészetében, mint gondoltam… így pedig soha nem tudnám meg, mi az igazság. Fájni kezdett a fejem a megerőltetéstől, hogy megtaláljam a legjobb megoldást. De bármelyik oldalról is vágtam fel a tortát, egyik szelet sem tűnt túl étvágygerjesztőnek. Habozva mentem oda az íróasztalomhoz. Már a kezem is kinyújtottam a telefon felé. Ekkor azonban tekintetem ismét a társkereső oldalra tévedt. Ahogyan Alison kifejezett kérése után sem sikerült rávennem magam, hogy töröljem a hirdetésemet, úgy a kezem most sem volt hajlandó együttműködni velem. Ehelyett önálló életre kelt, az egérért nyúlt, és behívta az e-mailt, amit tegnap este kaptam – egész pontosan a Tűzrőlpattant Hölgy. Néhány percig tanulmányoztam a küldeményt. Eszerint vacsorázni fogunk, ugyebár. Ismerős remegést éreztem a gyomromban. A megjegyzés a tűzoltó készülékről, nos, az is éles elméjű volt, szellemes. Kiber Max szemlátomást flörtölt velem, amit hús-vér hasonmása évek óta nem tett meg. Szinte élveztem is volna, ha nincs az a görcs a gyomromban. Igaz, hogy a férjem flörtöl velem, de másnak hisz, mint aki vagyok. Végül felvettem a telefont, és beütöttem Angela számát. A második csöngetésre felvette. – Itt Angela Devlin beszél. Megkönnyebbültem, ahogy meghallottam nyugodt, gyakorlatias hangját.

68 SUSY McPHEE


– Angela, én vagyok az. – Ne mondj ilyeneket, Francesca! Ellenkezik a telefon-etikettel. – Tessék? – Meg kell adnod a neved, ha felhívsz valakit. Az „én” bárki lehet. – De hiszen megismered a hangomat! Hisz kimondtad a nevemet. – Iménti megkönnyebbülésem azonnal semmivé foszlott. – Igen, de megeshetett volna, hogy nem ismerlek fel. És akkor te vagy előnyben, mert te tudod, ki vagyok, én viszont nem, hogy ki beszél. Egek ura! – gondoltam. – Vajon mindig ilyen pedáns volt? A fogam csikorgattam, és megpróbáltam visszaidézni, miért is tűnt olyan jó ötletnek, hogy felhívjam. – Jó, bocs. Itt Fran beszél. – Most már tudom. Csupán a jövőre vonatkozóan mondtam. – Rendben. – Szóval… ? – Bocs, de nem értem. Most meg mit felejthettem ki? – Te hívtál fel, Fran. Feltételezem, volt valami mondanivalód a számomra. – Á… igen. El is felejtettem a nővérem szőrszálhasogatása közepette. – Hallgatlak. – Angela hangja hangsúlyosan türelmes volt, mint amikor kiskölyökkel beszél az ember. Ellen kellett állnom a kísértésnek, ne visítsak fel mérgemben és csapjam le a telefont. Végül is Greget leszámítva ez idő szerint Angela volt az egyetlen bizalmasom. – Ööö… küldtem neki egy e-mailt. – És? – a hangnem nem változott. – Visszaírt. Röviden beszámoltam Max irományáról. – Fotót kért, amit természetesen megtagadtam. Azzal vége is lenne a játéknak. – Na igen – értett egyet Angela. – Bár hamis fényképet is feltehetnél. – De amint meglátna a randin, tudná, hogy nem én vagyok az – vetettem ellen. Hallottam, hogy szenvedőn felsóhajt. – Aligha számít, ha jobban belegondolunk. Hiszen az egész lényege az, hogy megleped a személyes megjelenéseddel. Nem, szerintem a hamis fotó jó ötlet. Kép nélkül rosszat sejthet. Valami fiatal, dögös pipit kéne választanod. Akiről azt gondolod, hogy a zsánere. – De hisz én vagyok a zsánere, Angela – hirtelen slampos vénasszonynak éreztem magam. – Valaha legalábbis az voltam. – Jó, ezt hagyjuk – szállt le gyorsan a témáról Angela. – És mit írt még? – Mást nemigen. Azt írtam vissza, hogy hús-vér alakomban bizonyára meg lenne velem elégedve. – Á… kitűnő! Ez már döfi! Egy csipetnyi romlottság. Nagyon helyes. – Jólesett a dicséret. Végre valamit jól csinálok. – És erre válaszolt? – Meghívott vacsorára. Azt kérdezte, hogy hozzon-e magával tűzoltó készüléket.

69 SUSY McPHEE


– Micsoda hülyeség! Hogy jut ilyen az eszébe? Még hogy tűzoltó készüléket! – Én szellemesnek gondoltam – tiltakoztam. Hirtelen úgy éreztem, meg kell védenem Maxet. – Arra a megjegyzésemre válaszolt, hogy szikrák röpködnek majd közöttünk. – Á, mondanod kellett volna – szívta a fogát Angela. De hiszen mondtam, gondoltam lázadozva. – Amúgy nem mehetsz el vele vacsorázni. – Nem? – Szó sem lehet róla. Az első randin az ember nem vacsorázni megy. – Miért nem? Angela okoskodásától kezdett felforrni az agyvizem. – Ha az ember ismeretlennel randizik, könnyen megeshet, hogy azonnal ellenszenvesnek találja. Mi lesz, ha evés közben a fogát tisztogatja, vagy a Matchbox gyűjteményéről áradozik megszakítás nélkül, és más effélék. Egy ilyen alakkal nem akarhatsz végigszenvedni egy egész vacsorát. Az ebéd sokkal megfelelőbb választás. Félóra alatt le lehet zavarni, és ha nem akarod, soha többé nem kell látnod a krapekot. – Angela. – Tessék? – a nővérem ingerültsége megrezegtette a dobhártyámat. – Mi most Maxről beszélünk. Róla és senki másról. Nekem ő nem ellenszenves. Nem piszkálja a fogait, és nem gyűjt Match-bokszokat. Az utóbbi kitétel nem volt teljesen igaz. Igenis volt egy kis kollekciója régi automobil-modellekből. A mamája ajándékozta meg ezekkel időről időre, amióta nyolc éve megnyitotta a műhelyét. Az irodája melletti kis váróteremben állította ki őket. – Igen, tudom. Nagy általánosságban beszélek. Az elv az, ami számít. Nem akarhatod, hogy gyanút fogjon. Bár természetesen a szembesítésre jobb helyszín a vacsora. Megbeszéltétek már, hol találkoztok? – Nem, természetesen még nem! Mialatt a csélcsap férjemmel beszélek meg randevút, álmai asszonyának álcázva magam, a háztartását is vezetem, nevelem a lányunkat, és elvégzem a napi munkámat. Meg kell bocsátanod, ha lassúbb vagyok a kelleténél. – Te akartál magadnak karriert – vetette oda, meg sem hallva a szarkasztikus felhangot. – Úgy látom, az anyaság nem volt elég neked. – Angela… – Különben is – hadarta tovább, boldogan, hogy jól odamondott nekem –, legyen úgy, ahogy akarod. Ügyelj arra, hogy a vacsora helyszínét a normál életteredtől minél távolabb beszéljétek meg! Nehogy belefuss egy ismerősbe. Válassz szállodát, a hozzá tartozó elegáns étteremmel, vagy elegáns éttermet, szállóval a környéken! Ezzel sejteni engeded, hogy holmi ragacsos karamellpudingon kívül más is várható desszertként, már amennyiben a pasi jól játssza ki a lapjait. Figyeld meg, hogyan fogadja a javaslatodat! Válassz drága helyet, hadd költekezzen! Ez egyúttal a szándéka komolyságára is fényt vet. – Hogy érted? – Gondold csak végig! Ha nem tetszik neki a drága hely ötlete, és helyette a Harvestert javasolja Bracknellben, abból tudni fogod, hogy csak szórakozik, és igazából nem is akar találkozni senkivel. Te meg jót nevetsz a dolgon, és továbblépsz.

70 SUSY McPHEE


Ráadásul egy kis mulatságot magadnak is szerezhetsz. Ha legközelebb Maxszel vacsorázni mentek, javasold neki ugyanezt az éttermet. Hadd tudja, hogy tudod, minden különösebb hűhó nélkül. Ezzel megnyesegetheted a szárnyait, miközben a méltóságodat is megőrzöd. Különben pedig, ha tudod, hogy nem veszi komolyan a dolgot, megbocsátanod is könnyebb lesz. Valóban? Könnyebb megbocsátani egy kis flörtöt, mint egy mély, szenvedélyes viszonyt? Hol kezdődik a hűtlenség? Elképzeltem, amint Max töredelmesen bevallja nekem, hogy beleszeretett valaki másba. Már a gondolatra is fizikai fájdalmat éreztem. Igen, Angelának igaza van. A könnyű flört is bánthat, de nem annyira, mintha Max szívében mindenestől egy másik foglalná el a helyemet. Lassan bólintottam. Angela minden – vagy csaknem minden – szava telibe talált. – Van valami ötleted? Elgondolkozott egy pillanatra. – Van egy Babylon nevű hely, ami megfelelne a célnak. A bébiszitterkör egyik csaja járt ott a múlt évben, a férje vállalati karácsonyi buliján. Én persze soha nem ettem ott. De a csaj azt mondja, irtó puccos egy hely. Nagyon diszkrét. Tökéletes randizó pároknak. – Ezt ő mondta? – Nem, természetesen nem, Francesca. Ne legyél olyan szőrszálhasogató! – Babylont mondtál? Valahonnan emlékeztem erre a névre. – A West Enden van. Nem szálloda, de nem számít. Rengeteg szálló van a környékén. – Nem tudom belőni. Hol van? Közel a mozihoz? – ráncoltam a homlokomat. Felháborodottan felhorkant, mintha nem lenne ki a négy-kerekem. – Te mondod magad éles eszűnek. Nem Bracknell nyugati végéről beszélek, hanem Londonról. – Londonról! – rémültem meg. – Nem mehetünk be Londonba! Évek óta nem jártunk ott. Azt sem tudja, mit merre talál. – Majd meglátod, milyen kitűnően tájékozódik. Mindenki tudja, merre találja Londont. – Nem Londonról beszélek, hanem az étteremről! A Babylonról! Ahogy újra kimondtam ezt a nevet, hirtelen eszembe jutott, hol hallottam már. Adam vitte oda Alisont a múlt nyáron a szülinapja alkalmából: a jelek szerint mindig ott mulattatta a szépeket és gazdagokat, a BBC kiemelt klienseit. – Ha akarja, megtalálja. – Bébiszittert kell szereznünk. – Majd én vigyázok a gyerekre – vállalkozott a feladatra Angela. – Tényleg? – Az anyósodat csak nem kérheted meg, nem igaz? Elméletben tehát igen, el tudok jönni, bár meglátjuk, mi lesz épp akkor. Majd azt mondom Phillipnek, hogy a körből segítek valakinek. – Jó – gyűrtem le a gyomoridegességem. – És mikor lenne jó neked? – Nos, amilyen hamar csak lehet. Például holnap este. Nincs értelme húzni-halasztani a dolgot.

71 SUSY McPHEE


– Hogyan? – gyulladtam be. – Miért? Nem lenne jobb a hét vége felé? Émelyegni kezdtem a közeli botrány gondolatától. – Nem, jobb ez így. Először is, a Babylon bizonyára tele lesz péntek este, mert ez olyan hely. Másodszor, te máris nehezen bírod a feszültséget, nincs értelme tovább fokozni hétvégéig. A kezembe temettem az arcomat. – Könnyen beszélsz. Neked nem kell odamenned, és szembenézned a tényekkel. – Jaj, ne legyél olyan szánalmas, Francesca! – Angela megint hadarni kezdett. – Ne feledd, hogy én is voltam már hasonló helyzetben! Tudom, mi a bizonytalanság. Bele lehet őrülni. Minél előbb túl vagy az egészen, annál jobb. Most pedig rajta, akció indul! Hálát éreztem, és ezzel együtt szégyenkeztem is. Nem semmi ez az én nővérem! Ráadásul ő is végigcsinálta ezt az egészet, méghozzá teljesen egyedül. Én közben semmit sem tudtam az egészről, és nem segíthettem. De most, amikor rajtam a sor, önzetlenül mellém áll. Hirtelen nem értettem, miért kerültük egymást felnőtt életünk nagy részében. – És, Francesca… – Igen? – kérdeztem szeretettel. – Végy fel valami nőies cuccot! Ne a szokásos pszeudo-náci parancsnoki egyenruhádat. – Miről beszélsz? – Arról a borzalmas sötét kosztümről, ami a múlt héten volt rajtad. Lenéztem a halszálkamintás nadrágkosztümre, amit épp viseltem. – Ez a munkaruhám – mondtam felháborodottan. – Nem így öltözöm fel egy randira! – És a hajad is csináltasd meg! Úgy festesz, mint akinek madarak fészkelnek a fején. A fogamat csikorgattam, és hirtelen eszembe jutott, miért is találkozunk mi olyan ritkán. A hála és a szeretet érzése menten elpárolgott. – Akkor ha mindent megszerveztél, hívj fel! Rendben? – Rendben – feleltem. – És… izé… kösz. Nem kaptam választ. Amint megkapta a beleegyezésemet, nyomban letette a kagylót. Az én kőkemény, parancsolgatásra született nővérem. Pályát tévesztett háziasszonyként, és amúgy is vagy hatvan évvel korábban kellett volna születnie. Az ő képességeit Chamberlain is felhasználhatta volna a nácik elleni küzdelemben. Hitler élni sem akart volna egy hét után.

72 SUSY McPHEE


TIZENHARMADIK FEJEZET – Mama, mi az, hogy „repül a kalapod”? – A mi? – Repül a kalapod. – Ümm, nem tudom, miről beszélsz, Lottie. Max sokáig dolgozott aznap este, ezért hazafelé menet én hoztam el a gyereket az óvodából. Előbb azonban beugrottam a kórházba, ahol teljesen értelmetlenül félórán keresztül ültem Alison ágya mellett, amíg ő aludt. Tele volt a fejem Angela terveivel. Hazafelé a kocsiban az egyik régi musical – a Brigadoon titka, azt hiszem – CD-jét hallgattuk. Még Max mamája vette Lottie-nak, miután az egyik hétvégén ketten megnézték a filmet, mikor a nagyszüleinél volt. Valahányszor együtt utaztunk az autónkban, a lányom ragaszkodott ehhez a zenéhez, és bőszen énekelte is a slágereket, elfészkelődve párnájával a hátsó ülésen, mint akinek semmi gondja nincs a világon. – Akkor miért van benne a dalban? Koncentrálni próbáltam. Fekete BMW vágott elénk, mialatt kifelé tartottam a körforgalomból. Beletapostam a fékbe, hogy bele ne szaladjak. A mögöttem araszoló kocsi ingerülten feldudált. A francba! A hatórai csúcsforgalom a gyönyörű Berkshire-ben. Nincs ehhez fogható. – Ezt mondja: „A drága Jeannel repül a kalapod.” Egy pillanatig a számra koncentráltam. „Menj haza, menj haza – énekelte a zenekar. – Menj haza a drága Jeannel!” Agyamban sietve végigpergettem az egész dalt. És: Megvan! Szélesen elvigyorodtam. Imádom a gyerekeket. Mikor az ember már azt hiszi, hogy semmin nem tud mosolyogni, mindig előhúznak valamit, és reményt adnak. – Nem repül a kalapod, Lottie, hanem repülnek a napok. Azért, mert a pasi annyira szereti a csajt. – Ahá. Megpróbáltam elképzelni, miféle képzeteket keltett a dal Lottie fejében a „repül a kalapod” kitétellel. „A drága Jeannel repül a kalapod.” Cyd Charisse, amint a kalapjába kapaszkodva az ég felé száll. – Anya? – Tessék? – Neked és apunak is repülnek a napok? – Naná. – Vagy mégsem? – Azért, mert annyira szereted? – Ahogy mondod. Nos, nem egészen így volt, bár az utóbbi időben tagadhatatlanul repültek a napok. Alig maradt időm gondolkozni, hogy így felgyorsultak körülöttem az események. Az, hogy megpróbáltam lefülelni a csélcsap férjemet, és rajtakapni, miközben köröttem legyeskedik, tagadhatatlanul kemény meló volt. – Halálod napjáig szeretni fogod?

73 SUSY McPHEE


A fenébe is, ez a kölyök soha nem adja fel? Mintha a Gestapo fogott volna vallatóra. – Igen, anya? Beálltam a kocsifelhajtóra, lekapcsoltam a gyújtást, és istennek hála a CD is elhallgatott. – Most pedig kifelé! – De szeretni fogod? – kötötte az ebet a karóhoz Lottie. – Természetesen. Ami sajnos igaz is volt. Ez volt az egészben a legszörnyűbb. Maxet hét előtt nem vártam haza, úgyhogy tömérdek időm maradt, hogy csapdát állítsak neki. A bejárati ajtón belépve egyenesen a dolgozószobába igyekeztem, ahol felmentem a honlapra. „Babylon, West End, holnap este 8kor” – gépeltem be. Haboztam egy pillanatig. Innen már nincs visszaút. Viszont muszáj volt tudnom az igazságot, akármi legyen is az. Ez legalább véget vet a bizonytalanságnak. Összeszorítottam az ajkamat, és ráklikkeltem a „küld” gombra. Az e-mail értesítőm szinte azonnal pittyegett. „Hogy fogom megismerni?” – kérdezte az én édes uram, aki állítólag a könyvelését fésülte át. Ennyit arról, mennyire ki nem állhatja a számítógépet. Ezúttal habozás nélkül bepötyögtem: „Sehogy, majd én megismerem magát.”

74 SUSY McPHEE


TIZENNEGYEDIK FEJEZET A kilátás mesés volt a tetőteraszon berendezett Babylonból. A balkonon állva – miközben az egész főváros úgy terült el alattam, akár egy ékkövekkel kirakott kárpit, és a városi zaj is csak tompán szűrődött fel ide – két kezemmel lesimítottam elegáns ruhám elejét, és igyekeztem lecsillapítani háborgó gyomromat. Reggel azt mondtam Maxnek, hogy vállalati murira megyek, megünneplünk egy üzletet, amit a Vodaphone-nal kötöttünk. Igazi huszárvágás volt, mondtam, és most a cég költségeket nem kímélve lefoglalt egy báltermet a londoni Grosvenor szállóban. Partnert sajnos nem hozhatok magammal. Max nyomorultul nézett rám, és azt mondta: „rendben”. De gratulálni nem gratulált, és az öröm legcsekélyebb jelét sem mutatta. Még azt sem kérdezte meg, amit a múltkor, hogy nem tudnám-e becsempészni a kabátom alatt. Csak ez a kurta „rendben”. Csaknem megsajnáltam, amíg eszembe nem juttattam, hogy az egész disznóságot ő kezdte. Együttérzésem aztán rögtön semmivé foszlott, amikor közölte velem, hogy gyerekvigyázót kell keresnem, mert ő sem lesz itthon. – Miért, hová mész? Mintha nem tudtam volna. – Guyjal sokáig maradunk a műhelyben, hogy befejezzük a papírmunkát. Ugyan, kérem! Ennél átlátszóbb kifogást nem tudott kiagyalni? – Nos, hamarább is szólhattál volna. Lehetetlenség tizenkét óra alatt elővarázsolni egy bébiszittert. – Miért, te talán előre figyelmeztettél a kis muridra? Tátva maradt a szám. Apám, ezt nevezem! Már épp furdalni kezdett a lelkiismeret, pedig ő jár tilosban. – Nem is muri! – vágtam rá sértődötten. – Hozzátartozik a munkámhoz. Tudod, mennyire utálom az ilyeneket. – Akkor ne menj el! – Muszáj! – Ez kész kabaré. Hogy van képe úgy csűrni-csavarni a dolgot, hogy még én érezzem vétkesnek magam? –A vezetőséghez tartozom. Nem tehetem meg, hogy távol maradok. Különben pedig – tettem hozzá elgondolkozva – biztos vagyok benne, hogy szóltam róla a múlt héten. Szigorúan nézett rám, és szó nélkül kiment a szobából. Angela állta a szavát, és már hatkor megjelent. Épp idegesen a parfümöt szórtam magamra az emeleten, amikor megszólalt az ajtócsengő. Mire leértem, Lottie beengedte a nővéremet, és most félszegen figyelgette egy doboz szárított mazsola társaságában, amelyet Angela hozott neki („Még mindig jobb a cukorkánál.”) Amikor leértem a lépcső aljára, Angela megfordult, hogy megnézzen magának. – Hmmm. Nem rossz – hirdetett ítéletet. – A ruha kicsit rövid, és a dekoltázs is merészebb a kelleténél. De gondolom, csábítani akarsz. A nyelvembe haraptam. Még hogy csábítani! Imádott ruhám – Max kedvence –, egy sötétlila selyemcucc mély kivágással lazán simult a csípőmre. Fogyhattam pár kilót az utóbbi néhány nap izgalmainak hatására. Lábamon lila pántos szandál feszült, amelyben egy rémálom volt járni, viszont magasított, és a lábamat is hosszabbnak mutatta. Teljes

75 SUSY McPHEE


fegyverzetben álltam ott, bevetésre készen, és azt gondoltam, nem is nézek ki olyan rosszul, mint amilyennek Angela mondja. – Emlékszel Angela nénire, ugye, Lottie? – igyekeztem a lányomra koncentrálni, mert különben nagy kedvem lett volna az egyik tűsarkúmat Angela szemébe döfni. – Ma este ő fog vigyázni rád. – Persze, hogy emlékszik rám – jött utánam Angela a nappaliba, ahol a kanapé valamennyi párnáját felforgattam a mobilom után kutatva. – Tőlem kaptad azt a nővérszerelést a születésnapodra. Emlékszel? Lottie félszegen bólogatott. – Tudod, mi a baj veled? – fordult most felém Angela. – Túl sokat vállalsz. Több időt kellene magadra szakítanod. Jót akart, persze, de hát hogy a fenében szakítsak magamra több időt, mikor minden másodpercemet mások igényei emésztik fel? Odakint türelmetlenül tülkölt a taxi, amelyet azért rendeltem, hogy kivigyen az állomásra. Így legalább nem kellett válaszolnom a legutolsó kioktatásra. – Szia – búcsúztam el kurtán Angelától. – Köszönöm, hogy vigyázol Angela nénire – leheltem gyors puszit a lányom arcára, majd belevetettem magam az éjszakába. Most pedig itt álltam életem legpuccosabb éttermének balkonján, pokoli idegesen, titkos találkára várva tulajdon férjemmel. Megint korán elkéredzkedtem a munkahelyemről, és végtelen időkig készülődtem. Lezuhanyoztam, leborotváltam a lábam, és addig tollászkodtam, amíg a bőröm a szó szoros értelmében ragyogott. Le kellett púdereznem az arcomat, hogy letompítsam ezt a ragyogást. Tom, a fodrászom, aki úgy háromhavonta keseredett el a hajam állapotán, az utolsó pillanatban beiktatott, miután felhívtam ebédszünetben, és elmagyaráztam, hogy vészhelyzetről van szó. Mire indulásra készen álltam, semmi panasz nem lehetett rám, bár Angela így is talált rajtam kivetni valót. Hűvös éjszakai fuvallat borzongatta meg bőrömet, megremegtem, és bementem az étterembe, hogy odabent várakozzam. Szándékosan korábban érkeztem, hogy megnézzem magamnak a helyet, és hozzászokva lépéselőnyre tegyek szert Maxszel szemben. Nem volt könnyű: a várakozásra szolgáló előtérben – amely néhány lépcsőfokkal az étterem szintje alatt, balra húzódott – akváriumok sorakoztak, tele tarka halakkal, melyek lagymatagon úszkáltak vízi börtönükben. A halak előtt kanapék és karosszékek támasztották a falakat. Az egész úgy festett, mint egy elegáns fogorvosi váró. Úgy terveztem, sejtelmesen háttal állok majd a bejáratnak, hogy amikor az én csalárd férjem befut, egy rövid percig ne ismerjen meg. Meleg időben a balkon lett volna megfelelő erre a célra, de végül úgy döntöttem, hogy a libabőr nem illik a szerelésemhez. Az ajtótól jobbra kis bár működött, magas bárszékekkel. Imbolyogva kapaszkodtam fel az ajtótól legtávolabb esőre – ami magas sarkúban nem volt csekély teljesítmény –, és szembefordultam az étterem főtermével. A főpincér, aki már kétszer megkérdezett, ne adjon-e asztalt, csak csettintett az ujjával a jóképű szőke csaposnak, aki egy szemvillanás alatt kitöltött nekem egy pohár margaritát. Egy kis adag sós mandulát is elém helyezett meg egy kisebbfajta állványt, amely a bár reklámanyagait sorakoztatta fel. Jól meghúztam az italomat, és felvettem az egyik névjegykártyát. Akárcsak az egész hely, ez is csicsásabb volt a kelleténél. A legtöbb étterem megelégedett volna valami egyszerű darabbal, ezzel

76 SUSY McPHEE


szemben a Babyloné középen meg volt hajlítva, akár egy üdvözlőkártya. A szokásos elérhetőségi adatok a hátoldalra szorultak, míg az elején egyetlen mondat állt: „beszélgessünk” A nagybetűről mintha nem is hallottak volna, amitől égnek állt a hajam. Már épp azon járt az eszem, hogy kellemesebben éreztem volna magam a Harvesterben. A kártyán belül egy sor szellemesség volt olvasható, ami szemlátomást a társalgás felélénkítését szolgálta a vendégek köreiben. „Mit bánt meg a legjobban egy átmulatott éjszaka után?” – így szólt az első kérdés. Hamarosan megtudom, gondoltam. „Ha módjában állna egyetlen kérdést feltennie valakinek, ki volna az, és mit kérdezne tőle?” – firtatta a következő kérdés. Hmm. Megkérdezném például: „Miért tetted fel a fotódat egy társkereső honlapra, Max?” Lopva megnéztem az órámat. Negyed kilenc volt. Sóhajtva a táskámba csúsztattam a kártyát. Max késett. A székemen hátraforogva a bejárati ajtóra pillantottam. Egy magányos alakot vettem észre az üvegajtó mögött. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy Max az. De ekkor nyílt az ajtó, és Adam lépett be, Alison férje. Meglepetésemben kis híján leestem a bárszékről. Sietve visszapördültem, hogy háttal legyek felé. Dobogó szívvel fohászkodtam, hogy ne ismerjen meg. Ekkor azonban egy kéz nehezedett a vállamra, és valaki a fülembe súgta. – Fran! Tudtam, hogy te vagy az. Mi a csudát keresel te itt? Tetőtől talpig végigmért, alaposan megnézte a ruhámat És a cipőmet, majd elismerőn csettintett a nyelvével. – Gyilkossághoz öltözve, amint látom. Ki a szerencsés lovag? Meglepetést tettettem. – Adam! Micsoda véletlen! Történetesen Maxet várom. – Maxet! Mármint azt a Maxet, aki szinte ki se bújik az olajos overalljából? Biztos vagy ebben? – Már hogyne volnék. Egek, ez a pasi aztán tudja, hogyan hergeljen fel. – Nem gondoltam volna, hogy Max ilyen helyekre jár. Jobban el tudnám képzelni a Harvesterben. A fogamat csikorgattam, bár alig egy perce én is ugyanezt gondoltam. – Ebből is látszik, milyen keveset tud az ember a férjéről – mondtam. – Különben meg te mit keresel itt? Nem a feleségedet kellene látogatnod? Körbenézett a közepesen benépesült étteremben. – Nem maradok sokáig. Üzleti vacsorára várom az egyik kollégámat. Dögunalom az a fickó, annyit mondhatok. Másról sem tud beszélni, mint hogy mennyit ment fel a részvényei árfolyama az elmúlt néhány hónapban. Állandó jelleggel használjuk ezt a helyet, számlánk van itt. Az étel jó, de az igazat megvallva a társaság hagy némi kívánni valót maga után. – Újra végigmért. – Őszintén szólva sokkal szívesebben vacsoráznék veled, hisz te magad is ennivalóan festesz. Tudod mit: ha Max nem jön el, lerázom Búval Bélelt Boriszt, és ketten nekivágunk az éjszakának. Na, mit szólsz hozzá? – vigyorgott rám csábosán. Újra megnéztem az órám. Húsz perccel múlt nyolc. Már nagyon ideges voltam. Hol a pokolban késik a férjem? Épp elég volt idáig elcsalnom. A legkevesebb, amit elvárhatnék tőle, hogy idejében előkerüljön. A

77 SUSY McPHEE


pontatlanság a rossz modor jele. Mindennek a tetejében most ezzel a tetű Adammel veszkelődöm, aki nem szégyell udvarolni, mikor alig egy órája hagyta ott a felesége kórházi ágyát. – Miért is ne? – mondtam. – Belevetnénk magunkat az éjszakába, ahogy mondtad. Végigjárnánk néhány lokált, aztán holnap töviről hegyire mindent elmondanánk Alisonnak. –Volt benne annyi tapintat, hogy meglepetést színleljen, bár túl hamar tért magához. – Milyen szerencse, hogy te zavartalanul intézheted tovább az üzleti ügyeidet – folytattam. – És ki vigyáz Erinre? Változatlanul Alison szüleinél lakik? Még én is túl kicsinyesnek és gyűlölködőnek találtam a saját szavaimat. – Ne undokoskodj, Fran, nem áll jól neked! – nézett végig az éttermen újra Adam. – Á, azt hiszem, megjött a kollégám! Az étterem túloldaláról egy kopaszodó ötvenes intett felénk. Adam visszabiccentett válaszképpen. – Odamegyek, ha nem haragszol. Jó mulatást! – Lehajolt és szűzies csókot lehelt az arcomra. – Remélem, eljön a férjed. Késni azt szeret, amint látom. Figyeltem, amint átevickél az éttermen. Aztán nagyot ugrottam ijedtemben, mert a mobilom váratlanul dorombolni kezdett a táskámban. – Halló? – Francesca? Sóhajtás hallatszott a vonal túloldalán. – Egyszer végre megtanulhatnád a telefon helyes használatát! A „halló” bárki lehet. Angela vagyok. Nos, előkerült mostanra a lovagod? – Nem, a fenébe is, nem jött el! – sziszegtem a készülékbe. – Mikor ment el hazulról Max? Nem ért ugyanis haza, mire én leléptem. – Nem sokkal utánad – mondta Angela. Csak bejött, köszönt Lottie-nak, Philipről kérdezett, kibújt a munkaruhájából, átöltözött, és már itt sem volt. – Mi volt rajta? – Azt hiszem, farmer meg egy kinyúlt mackófelső. – De… – néztem végig az éttermen –, ide nem ezt szokás felvenni. – Nos… lehet, hogy magával vitte a váltást, hogy ne kelljen nekem magyarázkodnia, miért öltözik ki a műhelybe. Elég ésszerű, nem? És ha jobban meggondolom, volt nála egy kisebbfajta hátizsák. Nem tudom persze, hogy mi volt benne. – Ez lesz az! Az elegáns szerelését eszerint kilopta magával. Máskor a kiránduló ruháját tartja ebben a hátizsákban. Bizonyára kiürítette, és beletette helyette a randi ruhát, hogy ne fogjál gyanút. Ha már egyszer ilyen kétes üzelmekbe keveredett. – Újra megnéztem az órámat, nyolc óra huszonötöt mutatott. – Nézd, Angela! Nem maradok tovább. Közel félórát késik. Őszintén szólva ennél jobb bánásmódot érdemlek. Az utolsó mondatomon elgondolkoztam. Miről beszélek itten? Naná, hogy jobbat érdemlek! Ez volt az egész istenverte ügy lényege, hogy az erkölcsi fölény az én oldalamon állt. A baj csak az volt, mit érek én a fennkölt erényeimmel, ha az ellenség még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy megjelenjen, és én tüzet nyithassak rá.

78 SUSY McPHEE


Elvettem a kabátom az udvariasan hajlongó főpincértől, aki biztosított, alig várja, hogy újra lásson a Babylonban. Ebben erősen kételkedtem. Nem sok kedvem volt ennek a kellemetlen estének a megismétléséhez. Az étteremből elosonva különös módon mocskosnak, lerobbantnak és belül üresnek éreztem magam. A liftben lefelé tartva végig azon morfondíroztam, mihez kezdek majd, ha az előcsarnokba kilépve Maxszel találom szemben magam. De nem volt ott. Az előcsarnok lehangolóan néptelen volt, noha odakint az utcán egy fekete taxiból most szálltak ki az utasok, egy elegáns pár, akik egymásba karolva romantikus vacsorára indultak. Már ránézésre is gyűlöltem őket. Annyira azonban nem, hogy ne éljek a véletlen ajándékával, és ne másszak be a helyükre a frissen megürült taxiba. Hátradőltem az ülésen, mialatt a sofőr elrepített a Waterlooba, ahol elcsíptem egy, a vártnál korábbi vonatot. A táskámba belekotorva, hogy kifizessem a taxist, kezembe akadt az étterem névjegykártyája, amelyet szórakozottan odacsúsztattam. Mialatt a taxis bekanyarodott a taxiállomásra, kinyitottam. „Mi a rosszabb, ha nem jönnek el a randira, vagy ha visszautasítják a meghívásodat?” – tudakolta a harmadik kérdés. Nos, én már tudtam a választ. Mire hazaértem, tízre járt az idő. Max még nem volt otthon, a vén Cresta – a férjem büszkesége és szeme fénye – még hiányzott a kocsifelhajtóról. Hol a pokolban lehet? Lehet, hogy nem találta meg az éttermet, ahogy magam is gondoltam korábban. És mi van, ha Londonban több Babylon működik. Istenem, konkrétabbnak kellett volna lennem. Szegény Max! Elképzeltem, amint egy taxiban ülve végigkajtatja Londont, és az éttermeket járja utánam. Szegény Max? Valóban sajnáltam? Igazában azt gondoltam, hogy megérdemli, a ganéj. Angela meghallhatta a kulcs zörgését a zárban, mert máris nyitotta belül. Végigmérte nyúzott külsőmet, és behúzott az ajtón. – Brandy? – kérdezte mindentudó arckifejezéssel. – Úgy festesz, mint egy kifacsart citrom. – Úgy is érzem magam – mondtam, és lerúgtam magamról a lila magas sarkút. – Nem hiszem el, hogy átejtettek. Hogy tehette ezt velem ez a gazfickó? Angela csodálkozva nézett rám. – Hogyan? – A legjobb ruhámat vettem fel a kedvéért – szipogtam. –Ez a kedvence. – Fran. Sokkos állapotban vagy. Tessék, ezt idd meg! – töltött a nővérem félig egy poharat borostyánsárga folyadékkal, és a kezembe nyomta. Elvettem tőle, és egyszerre felhajtottam, ahogy a filmekben szokás. Nyomban utána köhögő roham tört rám. Ilyen soha nem volt a filmekben. – Jaj, Angela – kezdtem el siránkozni, amint a roham elmúlt. – Max nem szeret már. Még annyi fáradságot sem vett, hogy megcsaljon. – Ne légy nevetséges! – mondta a nővérem. – Nem baj, hogy nem ment el a randira. Talán meggondolta magát, és észre tért. Végül is nem téged, Francesca Howie-t hagyott cserben, nem igaz, hanem egy kitalált nőszemélyt. A Tűzrőlpattant Hölgyet vagy hogy hívják.

79 SUSY McPHEE


Rábámultam. Igaza volt. Milyen ostoba is voltam. Hirtelen szeretetet éreztem Max iránt, amiért ilyen erős akarattal áll ellen a kísértésnek. Büszke voltam rá. Az ő helyében nem minden férfi lenne ilyen erős. Hacsak nem tévesztette el az éttermet. A hülyéje. – Menj, feküdj le! – szakította félbe gondolataimat Angela. – Szó szerint hamuszürke az arcod. Márpedig most tökéletesen kell kinézned. Túl könnyen hagyja el magát az ember hasonló helyzetben. Fáradtan sóhajtottam. – Nagyon kösz, hogy vigyáztál Lottie-ra. Nem okozott gondot? – Egy csöppet sem. Megpróbálta elhitetni velem, hogy fogmosás után is ehet mogyoróvajas szendvicset, de nem hittem neki. Ugye, nem adsz neki édességet lefekvés előtt, Fran? Tönkreteszi a fogait. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy megsértődjem. – Csak hétvégén – morogtam, fáradtan megmosolyogva Angela felháborodását. – Csak tréfáltam. Jaj – jutott eszembe hirtelen. – Találd ki, kivel találkoztam ma este? – Hol? – Az étteremben. – Kivel? – Alison férjével. A bárban üldögéltem, Maxre várva, és igyekeztem hűvös eleganciával viselkedni, mialatt egy piros bárszéken kuporogtam. Hirtelen ott termett mögöttem ez az alak. Azt mondja, a hülye BBC-nek számlája van ezen a helyen. – Hmmm – horkant fel Angela. – Lefogadom, hogy mindig ott eszik. És arra is a nyakam teszem, hogy életében nem főzött még magának. Talán a tűzhelyet sem tudja bekapcsolni. A legtöbb férfi semmit sem ér a konyhában. – Megfordult, és teljesen váratlanul szorosan átölelt, majd sietve belebújt a kabátjába. – Aludd ki magad! – Nem hiszem, hogy sikerülni fog. De azért kösz az aggódást. Mialatt az emeleten kibújtam kedvenc lila selyemruhámból, beütöttem a lábujjamat valamibe, ami az ágy alól kandikált ki. Lehajolva láttam, hogy Max kiránduló szerelése az, rendetlenül a padlóra hányva. Az egyik bakancsba akadt be a lábfejem, amelyre rászáradt a sár. Fogtam a párnámat, és beköltöztem a vendégszobába, hogy álomba sírjam magam.

80 SUSY McPHEE


TIZENÖTÖDIK FEJEZET Másnap reggel a munkahelyen lopva rákukkantottam a társkereső honlapra. De most először magamra zártam az irodám ajtaját, hogy senki ne kapjon rajta. Ahogy sejtettem, a kis sárga „új levél” boríték ott várt a nevemnél. „Az a baj a megfázással, hogy átkozottul nehezen lehet kikezelni, nem gondolja? Nem teszünk még egy próbát?” – olvastam. Megfázás. Megfázott a randink helyett. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Miféle anyámasszony katonája alak! Elvégre is egy harmincas évei közepén járó facér pasassal tárgyalok, aki tűzrőlpattant, felvágott nyelvű nőt keres. Mit hord ez össze holmi megfázásokról? Amúgy nem tudom, hol járhatott, ha már megfázott. Mert csak fél tizenkettő körül ért haza. Hallottam a kerekek csikordulását a kavicson, a kocsiajtó csapódását és a kulcs zörgését a bejárati ajtó zárjában. Egy darabig elszöszmötölt odalent – a hangokból ítélve a konyha és a nappali között –, majd halkan az ágyába lopózott. A lépcsőpihenőről beszűrődő fény bántotta a szemem. Amúgy is behunyva tartottam, mert alvást színleltem. Hallottam, hogy Max súlyosan felsóhajt, mielőtt halkan beteszi maga után az ajtót. Mire reggel felébredtem, már elment. Megint elaludtam a munkakezdést: a vendégszobában nem volt ébresztőóra. Fáradtságomban és zavaromban elfelejtettem beállítani a mobilon az ébresztés funkciót. Mire feleszméltem, a ház üres volt: megint Max öltöztette fel és vitte iskolába Lottie-t, mialatt én kiütve hevertem az ágyban. Ezúttal nem hagyott üzenetet számomra a teáskanna mellett, és vidám pálcikaemberkék sem kívántak jobbulást. A házunk már egyáltalán nem volt otthonos. Különös módon úgy festett, mintha senki sem lakna benne, bár a felszínen semmi nem változott. Két hét elég volt, hogy teljesen lakatlanná váljon. Amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és felöltöztem, aztán elmenekültem a munkahelyemre, ahol legalább a normalitás valamiféle látszata vett körül. Leparkoltam, és bementem a főbejáraton. Furcsa egy formája a normalitásnak, ahol a társkereső hirdetések jelentik a dolgos mindennapokat. Megnéztem az e-mailemet, és megszövegeztem a választ. „Semmi gond, bárkivel előfordulhat egy kis megfázás.” Aztán túl simulékonynak találtam ezt a reakciót. Így beszél, akit lábtörlőnek néznek. Hé, egyszer már átgázoltál rajtam, kérlek, ne kímélj másodszor sem! Töröltem a mondatot, és újba kezdtem. „Az igazat megvallva nem tetszett, hogy a fél estét egy ismeretlen étteremben várakozva kellett töltenem.” Ez meg túl panaszkodós. Gyerünk, Fran! Csak okosan, tűzrőlpattantan. Mit is írnak a Babylon kártyáján? Elővettem a táskámból, és szóról szóra lemásoltam: „Mi a rosszabb, ha nem jönnek el a randira, vagy ha visszautasítják a meghívásodat? Nos, mit gondol? Ha most visszautasítom, akkor egálban vagyunk?”

81 SUSY McPHEE


Na, ez megteszi. Vicces, tréfás a hangvétele (nem muszáj tudnia, hogy nem az én szellemességem), és legalább visszarúgtam a labdát a térfelére. Ráklikkeltem a „küld” gombra, aztán megnéztem a céges e-mailemet. De mielőtt elolvashattam volna az elsőt, máris pittyegett a társkeresős e-mail értesítőm. „Nem akarok magácskával mérkőzni, mert tudom, hogy nem nyerhetek. Mit szólna egy holnapi ebédhez? Találkozzunk egykor a Természettudományi Múzeum előtt.” Egek! Ez azt hiszi, Londonban lakom. Nem tudok elszabadulni innen napközben. Vagy mégis? Ami azt illeti, hogy hagyhatja ott Max is a műhelyt csak úgy ukmukfukk, az adóbevallási időszak kellős közepén? Nem kis feladat lehet elmagyaráznia Guynak, miért lécel le az év legnehezebb napján. Átfutottam a másnapi napirendem. A csütörtök nem szokott olyan durva lenni… ez a jelző inkább a péntekeket és az értekezleteket illette. Holnap tehát nyugis nap vár rám. Fél tízkor van ugyan egy megbeszélésem, az azonban aligha tart tovább másfél óránál. Ha kiveszek fél nap szabadságot, egyre beérek Londonba, bár ezzel kimerítem a cégem türelmi készleteit. A déli találka mindenképpen kevésbé bonyodalmas az estinél, legalább Maxnek nem kell magyarázkodnom, meg kiöltöznöm sem, a héten másodszor. A legutolsó, amire szükségem van, az, hogy gyanút keltsek. A férjem máris fölöttébb furán viselkedik. Nekifogtam hát a válaszlevélnek: „Egy óra megfelel. Hallom, van a múzeumban egy póktani kiállítás. Találkozzunk a bejárat előtt?” Szinte azonnal érkezett a válasz. „Központi Csarnok, a Cromwell Road felőli bejárat, maga szívtelen kis boszorka.” A reggel minden különösebb kellemetlenség nélkül telt el. Délben beugrott hozzám Greg, szinte Maeve-vel egy időben, aki meg akarta kérdezni, ne hozzon-e egy szendvicset kintről. Elpirult, mikor egymásba futottak az ajtóban, és előreengedte Greget. A pír tovább erősödött, mikor Greg nem tágított, hogy hölgyeké az elsőbbség. – Ne haragudjon – hebegte –, csak meg akartam kérdezni, ne hozzak-e valamit ebédre. – Te aztán meghajszolod az embereidet – vigyorgott Greg. Rávicsorogtam. Kezdett úgy beszélni, mint Angela. – Mrs. Howie nagyon elfoglalt – védett meg Maeve. – Nincs ideje kimenni. Néha enni se. – Igaz ez, Mrs. Howie? – kérdezte Greg. – Hát az nagy kár. Épp azt kérdeztem volna ugyanis, nincs-e kedved beugrani egy olasz vendéglőbe, de ha ennyi a dolgod… – Nem, kitűnő ötlet – vágott közbe Maeve. – Sokkal jobb a szendvicsnél. Biztatóan bólintott felém. – Nos, köszönöm, Mr. Patterson. Miss Loxeynak történetesen igaza van. Túl elfoglalt vagyok, hogy kint ebédeljek. Az egész délutánom be van táblázva. – Kettő előtt nem – kotyogott közbe a titkárnőm. – Az első megbeszélés van kettőkor, de fel is kell rá készülnöm – lövelltem feléje egy gyilkos tekintetet.

82 SUSY McPHEE


– Hogyan? – kérdezte Greg. Most őt kezdtem el utálni. – Ha tudni akarod, a trénerekkel ülök le. Ma derül ki, mit műveltek ezek hárman az elmúlt fél évben. – Ha akarja, a teljes anyagot kinyomtathatom, és amíg ebédel, otthagyom az íróasztalán – ajánlotta Maeve. – Ez esetben eljöhetsz velem – mondta Greg, és már vette is le a kabátomat a fogasról. – Egyetért velem, Miss Loxey? – mosolygott győztesen Maeve-re, aki szinte tapsikolt örömében. Greg közben elém tartotta a kabátot, hogy belebújjak. – Hogy ti milyen erőszakosak vagytok – morogtam, a kabátujjba bújtatva a karomat. Greg pimaszul vigyorgott rám, Maeve meg boldogan elszökdécselt, vélhetőleg, hogy más dolgába is beavatkozzék. Greggel átkeltünk a parkon, hogy beüljünk az Alfa Rómeójába. Udvarias gesztussal kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Miután beültem, ő is helyet foglalt a kormány mögött. – Szóval, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte, ahogy rükvercbe tette a kocsit, és kifarolt a parkolóból. – Életem mely szeletére vagy kíváncsi? – kérdeztem. –A szakmai megszégyenülésemre, a barátnőm haldoklására vagy a csélcsap férjem félrelépésére. Mindegyik kész rémálom. Felnevetett. – Jobb nincs? Bár az igazat megvallva az értekezleten történtekről senki nem beszél már. Azóta nem, amióta Brian a múlt héten elcseszte az 02 megbízást. Ő ugyan nem fakadt könnyekre a pénteki értekezleten, de annyit jajveszékelt, hogy az felért egy zokogással. Egészen az étteremig Brianen köszörültük a nyelvünket, ahol a tulajdonos, Antonio régi ismerősként üdvözölt minket. Minden tiltakozásom ellenére, hogy még dolgoznom kell délután, két jókora pohár Barolót állított elénk a cég ajándékaként. – Helyes – mondta Greg, miután Antonio eltűnt a konyhában –, akkor ki vele, mi újság! Mély lélegzetet vettem. – Megbeszéltem vele egy találkát. – Greg szemébe néztem, hogyan fogadja a hírt, de példásan megfegyelmezte az arcvonásait. – Saját hirdetést adtam fel azon a honlapon, kép nélkül, persze, és e-mailt küldtem neki. Ő pedig bekapta a horgot: vacsorára hívott. Rengeteg időt fordítottam a készülődésre, bár a nővérem szerint az eredmény siralmas volt. Elvonszoltam magam London egyik puccos éttermébe, másfél órát vártam őuraságára. Ez idő alatt belebotlottam Alison férjébe, aki udvarolni kezdett nekem. Aztán elegem lett az egészből, és hazamentem. Ma reggel kaptam meg az emailjét, miszerint megfázott. Megkért, hogy találkozzam vele holnap ebédidőben a Természettudományi Múzeumban. Greg egy pillanatig vizsgálgatott. – Elmész, ugye? – Természetesen. Kivettem fél nap szabadságot. Azt mondtam Dereknek, sürgős családi ügy, ami nem jár messze az igazságtól. Kezét-lábát törte, hogy jóváhagyja a kérelmemet… gondolom, attól tartott, megint bőgni

83 SUSY McPHEE


kezdek, ha visszautasítja. Az igazat megvallva, talán bőgtem is volna – biggyesztettem le a számat. – Eszerint nem gondoltad meg magad? – fintorodott el Greg. – Nincs mit meggondolnom. – Még nincs késő, hogy kérdőre vond. – Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – Túl könnyen blöffölhetne. Mondhatná például, hogy heccből csinálta vagy hogy más szórakozott vele. Ezerszer meg egyszer végiggondoltam már. Meg kell tennem, nincs más választásom. – Felvettem és megdöntöttem a borospoharamat. Elnéztem, mint siklik végig a bor a pohár oldalán, bevérezve a felületét, aztán újra talpra állítottam. – Ha fülön csíphetem egy ilyen randin, akkor legalább biztosat tudok. És muszáj tudnom, Greg! Nem bírom elviselni ezt a bizonytalanságot. Újra kézbe vettem a poharam, de nem ittam bele. Mindkét kezemet ráfontam a pohár szárára, és úgy bámultam az italba, mintha onnan várnám a választ. Greg a kezemre tette a kezét. – Ebbe bele lehet halni, nem igaz? – Némán bólintottam. Elgondolkodott. – Tudod, holnap nekem is be kell mennem Londonba. – Meglepetten néztem fel rá. – Nem, tényleg. Én is kivettem a délutánt. Háromkor találkozom Cheryllel, délben van forgatása, előbb nem tud elszabadulni, aztán együtt megyünk Hatton Gardenbe gyűrűt választani. Ezért, ha nincs ellenedre, veled tarthatok. Hogy erkölcsi támaszt nyújtsak – tette hozzá. – Majd leslek a tárlók közül. Elgondolkoztam az ajánlaton. Nem hangzott rosszul. Másfelől nem voltam biztos benne, hogy szívesen veszem-e idegenek jelenlétét, mikor Maxszel szembesülök. Már ha sor kerül rá egyáltalán. – Természetesen le is léphetek, ha megjelenik – mondta hirtelen Greg, mint aki olvas a gondolataimban. – Ahogy neked jobb. – Nos, azt hiszem, az előbbi megoldás lenne a jobb – mondtam. – Miután megjelenik Max. Bár talán akkor is hasznodat venném, hogy visszatarts, nehogy megöljem. – Jó, akkor csináljuk így – bólintott. Tetszett ez a többes szám első személy. Hirtelen nem éreztem magam annyira egyedül. Hálásan mosolyogtam Gregre. – Rendben. Délután majd leragadt a szemem. Összeadódott a sok fáradtság: az előző esti csalódás, a hánykolódva eltöltött éjszaka a vendégszobában, meg a két jókora pohár bor, amit megittam az ebédhez. Maeve fáradtságomat látva folyamatosan ellátott méregerős kávéval aznap délután, úgyhogy fél hatra már enyhe kávémérgezésem volt. Azon kaptam magam, hogy vonakodva gondolok az esti kórházlátogatásra. Vasárnap óta nem voltam bent Alisonnál. Nem volt merszem bevallani, hogy ígéretemet megszegve nemcsak a hirdetésemet nem töröltem, de azóta egy találkát is megbeszéltem Maxszel. Mikor röviddel hat előtt megjelentem a szobájában, hírét hamvát sem láttam. Ennél is különösebb volt, hogy nem volt sem virág, sem üdvözlőlap az éjjeliszekrényén. Eltűnt Erin köszöntője is, a maga rajzolta képpel. Azon egy pálcikaemberke fekszik az ágyában, alatta pedig dülöngélő

84 SUSY McPHEE


gyermekírással a következő jókívánság: „Gyógyulj meg hamar, mama!” A szoba teljesen üres volt. Idétlenül megálltam a küszöbön, hogy felfogjam a látottakat. Hová lett az infúzió? Vagy a papucs, amely oly derűlátón foglalt helyet a látogatók széke alatt? Hová lettek a képes újságok, melyek halomba gyűltek az ágy mellett, az úgynevezett „jobb napokra”. Úgy festett az egész, mintha valaki fogott volna egy portörlő rongyot, és Alison minden nyomát eltörölte volna a kórháznak ebben az általa lakott csöppnyi sarkában. Mögöttem megszólalt egy hang. Sarkon fordulva szembetaláltam magam azzal a nővérrel, aki azon az estén volt ügyeletes, amikor megríkattam Alisont. Egy nyaláb friss lepedőt cipelt. – Jaj, drágám! – mondta, amint felismert. – Hát senki se szólt magának?

85 SUSY McPHEE


TIZENHATODIK FEJEZET – Jól van? – érintette meg a karom a nővér könnyedén, miután a lepedőket az üres ágyra helyezte. – Olyan fehér lett, mint, a fal. – Odament a nővérpulthoz, és megnézett valamit a számítógépen. – Itt is van – mondta a homlokát ráncolva. –Tizenegyes kórterem. – Hogy mondta? – kérdeztem vissza kábán. – A folyosó végén találja. – Megvonta a vállát. – Ő akart elköltözni. Néha rájuk jön. Azt mondta, megunta az egyedüllétet. A nővérre meredtem, akit a kitűzője szerint Moragnek hívtak. A legszívesebben képen töröltem volna – szinte lendült is már az öklöm –, bár inkább a bűntudat hitette el velem, hogy szándékosan ijesztett rám. – Nincs sok egyszemélyes szobánk, ezért nekünk még jól is jött. – Értem. A tizenegyest mondta? – Ellazítottam a kezem. Lassan csillapodott a szívverésem, ami az előbb vad vágtába kezdett. – Igen, bár azt hiszem, per pillanat épp fürdik. Az egyik ápolónk segédletével. A folyosó legvégén találja – mutatta a fejével. – A szobájában megvárhatja, bár lehet, hogy eltart egy darabig. Lassan mentem végig a folyosón a jelzett kórterem felé. Mindössze négy ágy állt benne, kettő közülük üresnek látszott. A harmadikban mélyen aludt egy nő, aki a hátán feküdt, és halkan horkolt. Ennyit a társaság iránti igényről, gondoltam, előhúzva a látogatók székét abból a sarokból, amelyet az Alisonénak néztem. Az éjjeliszekrényre már kiakasztotta Erin fényképét. Az üdvözlőlapok is visszakerültek helyükre, a vizeskancsó köré, meg a falra az ágy fölé. A képes újságok rakása a fiók alatti kis polcon tornyosult. Kihúztam az egyiket, és belelapoztam, de nem igazán figyeltem oda. Néhány perc múlva az ágyra hajítottam, és felsóhajtottam. Nem kellett lángésznek lennem ahhoz, hogy felfogjam, miért hagyta Alison a fürdését az én megszokott látogatási időmre. Az is mindent elmondott, hogy feladta az egyszemélyes szoba nyugalmát, csak hogy ne kelljen többé senkivel négyszemközt maradnia. Megsértődtem, hogy ilyen átlátszóan kizár az életéből. Azért külön haragudtam, hogy így kell éreznem egy barát iránt, akit elveszítek a közeljövőben. Talán épp a veszteség fájdalmától igyekszik megóvni, jutott eszembe. Belefájdult a fejem ezekbe a találgatásokba. Elbóbiskolhattam a túlfűtött helyiségben – a szemközti ágy lakójának halk hortyogása is elálmosíthatott –, mert egy kicsinyke kéz érintése riasztott fel álmomból. – Fran néni! – kiáltotta Erin ujjongva. – Miért alszol? Te is itt laksz majd a kórházban, mint anyu? Így lesz, apu? Megdörgöltem a szememet. Felnézve Adammel találtam szemben magam, másodjára huszonnégy óra leforgása alatt. Mosolyogva nézett le rám. – Nahát, Fran! – mondta ezúttal. – Ha még egyszer találkozunk, fizetsz! – vonta fel a szemöldökét. – Anyunak új ágya van – újságolta Erin izgatottan. Egy csokor fehér fokföldi gyöngyvirágot szorított a ruhájához. – Nézd csak, Fran néni, ezt a képet rajzoltam neki! – azzal megmutatta a művét. – Ha ezt nézegeti az

86 SUSY McPHEE


ágyban fekve, jobban lesz tőle. – Halványan elmosolyodtam. – A mamám most fürdik – folytatta a kislány. – Fel kellett kelnie hozzá, a nővér mondta. Vagyis akkor jobban van. Nem igaz, apu? – Erin, menj, kérj a nővértől vázát a virágnak! – küldte el a lányát Adam. Erin boldogan elszökdécselt a folyosón. – Tudja, hogy a mamája haldoklik? – kérdeztem, amint hallótávolságon kívül került. – Vagy meglepetésnek szánod? Adam meg sem hallotta a kérdésemet. – Soha nem kedveltél, ugye, Fran? Haragosan ellöktem magamtól a széket, és felálltam. – Ez az egész nem rólad szól, hanem Alisonról. És Erinről. Neki kellene segítened, hogy meg tudjon birkózni az egésszel. – Mégis mit vársz tőlem? – kérdezte fahangon, arcát közel tolva az enyémhez. – Tegyem tönkre, ami közös idejük még hátravan? Mondjam azt Erinnek, hogy a mama elmegy az égbe az angyalok közé? Maradj ki ebből, Fran! – keményedett meg az arca. – Fogalmad sincs erről az egészről. A folyosón kinyílt egy ajtó. Alison jelent meg a pongyolájában, az egyik ápoló karjára támaszkodva. Együtt csoszogtak vissza a kórterembe. A jelenet lehangolóan eszembe juttatta azt az idősebb beteget, aki ugyanígy csoszogott; az öreg férjet, kezében a felesége infúziójával, amint helyet csinál neki a kerti padon. A kórteremhez közeledve Alison észrevette Adamet meg engem, amint ott állunk az ágya mellett. Lehet, hogy a képzeletem játszott velem, de látni véltem, hogy megnyúlik az arca, ahogy meglát. Folytatták lassú előrehaladásukat a kis kórteremben. Alison megállt, amikor egy vonalba került velem, és az arcomba nézett. Megcsináltad? – ezt tudakolta az arckifejezése. – Betartottad az ígéretedet? A szeme csupa vád volt. Aztán mögöttünk Erin robbant be a szobába, megkímélve a választól. – Hoztunk virágot, mama! A nővér mindjárt hozza a vázát. Alison egy pillanatnál tovább tartotta fogva a tekintetem, mielőtt a lánya felé fordult volna. – Tényleg, tündérkém? Fehéret? Amit a mami a legjobban szeret? – Igen! – Erin fel-alá szökdécselt az ágy mellett, mielőtt Adam elkapta a derekánál fogva, és felemelte. – Hé, nyughass már, Tigriske! Egyesek aludni szeretnének. A másik ágyban Alison szobatársnője tovább aludta az igazak álmát. Az ápolónő visszasegítette az ágyba Alisont, és betakarta a lábát. Felvettem a táskámat a padlóról, a látogatók széke mellől. – Mennem kell, nem is zavarok. Akkor holnap – pillantottam Alisonra. Rám nézett a párnájáról, és egy szívszorító pillanatig undort véltem felfedezni a tekintetében. – Persze. – Alison… – kezdtem, és magamban átkozódtam, hogy nem folytathatom négyszemközt. Adam tolakodón elém lépett, még mindig Erinnel a karjában; így közém és az ágy közé került. – Viszlát, Fran – mondta kedvesen, és arcán átsuhant a diadal elfojtott öröme.

87 SUSY McPHEE


TIZENHETEDIK FEJEZET – Mit gondolsz, a jobbulás jele lehet, hogy Alison kiment fürdeni? – kérdeztem aznap este a vacsoránál Maxet. Felnézett rám, és összeráncolta a homlokát. – Rákja van, Fran. Elfelejtetted? – Tudom… csak épp hetek óta nem volt ereje megfürdeni. Gyakorlatilag azóta, amióta kórházba került. Bizarr módon kellemesen töltöttük az estét. Egyikünk sem hozta szóba a másik fura viselkedését az elmúlt héten. Mikor hazakeveredtem a kórházból, Max épp egy jókora fazék chilit kevergetett. Szólt a rádió, és a nappaliban Lottie a Brigadoon végét nézte, amit Max mamájától vett kölcsön a hétvégére. Max felnézett, ahogy elvonultam mellette, és megpróbálta felmérni a hangulatomat. Mikor azután egy székbe roskadva fáradtságra panaszkodtam, menten a kezembe nyomta a nap harmadik pohár vörösborát, és közölte, hogy a vacsora negyedóra múlva kész lesz. Anélkül, hogy tudatosan elhatároztam volna, azon kaptam magam, hogy az étkezés előrehaladtával egyre jobban feloldódom, amiben kétségtelenül a bornak is volt némi szerepe, ezért mire a desszerthez értünk – almás pite volt, melyet Max mamája nagylelkűen fagylalttal is megspékelt –, valahogy sikerült elválasztanom a hús-vér Maxet a virtuálistól. Elfeledkeztem a másik bűneiről, és egy csaknem teljesen normális családi vacsorát költöttem az előbbivel. Nagyjából így birkózhat meg az ember hűtlen házastársának vétkeivel, gondoltam. Szemet huny afölött, amit nem óhajt meglátni, és egy kis erőlködés után nem is látja. Nem csoda, hogy a felszarvazottak annyira begurulnak, amikor jó szándékú barátaik szembesítik őket az igazsággal. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy tovább gyűlöljem Maxet, ezért megjátszottam, mintha normális családként élveznénk a hét közepén az ízletesen elkészített vacsorát. Holnap délben ráérek majd foglalkozni a virtuális Maxszel, ha szembesülök vele a Természettudományi Múzeumban. Lottie azonnal felállt az asztal mellől, alighogy kikanalazta a fagylalt utolsó cseppjeit. Rohant a nappaliba, hogy megnézze a filmje végét a fürdés előtt. Amint meghallottam a tévé duruzsolását, bedobtam a kérdést Alisonról. Max sóhajtva átült mellém, az asztalon ott hevertek a vacsora romjai. Kivette kezemből a borospoharat, letette a palack mellé, azután mindkét kezem a kezébe vette. Ez a gesztus a Greggel alig néhány órája elköltött ebédet juttatta eszembe. – Tudom, hogy ez nehéz neked – mondta a szemembe nézve. – De szembe kell nézned a ténnyel, hogy Alison nem lesz már jobban. – Nem vette le rólam a szemét, de közben alig észrevehetően megsimította a kezemet. – Hidd el, én szeretném a legjobban, ha nem így lenne. De te magad mondtad hetekkel ezelőtt, hogy tartottak egy konzultációt, és a meghívott szakember is azt mondta, semmi egyebet nem tehetnek, azon kívül, hogy a besugárzással valamelyest késleltetik a kór továbbterjedését. Ugye, jól emlékszem?

88 SUSY McPHEE


Bólintottam, mert a beszédhez nem volt elég erőm. – Ezért jobb, ha nem bízol a csodában, Fran! Alisonnak nem erre van szüksége. Vagy igen? – Nem – nyögtem, mint akinek gombóc nőtt a torkában. Max tovább méregetett – Nagyon rosszul nézel ki – mondta. – Mi lenne, ha készítenék neked egy finom forró fürdőt? – Először Lottie-nak kell fürdenie. – Majd elintézem azt is. – Nem – mosolyogtam rá. – Úgy érzem, mintha az elmúlt két hétben itthon sem lettem volna. Pedig annyira szeretnék, tényleg. Elengedte a kezem, és mielőtt felsegített, megmasszírozta a karomat. Aztán magához húzott és szorosan átölelt. Fejem a mellére hajtottam, lehelete a hajamat melengette. Egy futó pillanatra megmerevedtem, és ellenálltam, de aztán átengedtem magam a jóleső érzésnek, és ráomlottam. Holnap, mondtam magamban. Ma erre van szükségem. A végén ketten együtt fürdettük meg Lottie-t, amit roppantul élvezett. Csak ült és locspocsolt a buborékok tengerében. Még játszott is a közönségének, mígnem Max bejelentette, hogy ideje lefeküdni. Vastag fürdőlepedőt fektetett a térdemre, kiemelte Lottie-t, a térdemre ültette, aztán bebugyolálta egy másik törölközővel, hogy meg ne fázzon. Én meg csak dörgöltem a lányomat, aztán megcsiklandoztam a hónalját, mire felkacagott. Mindannyian igyekeztünk, hogy élethűen alakítsuk a boldog családot. Mintha még maga Lottie is része lett volna az összeesküvésnek. Saját fürdőm után korai lefekvéshez készülődtem, mivel majd leragadt a szemem. Közben eltöprengtem, milyen fantasztikus is az ember hajlama az önbecsapásra. Utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott az álom, ez volt: vajon meddig bírom fenntartani a látszatot?

89 SUSY McPHEE


TIZENNYOLCADIK FEJEZET A csütörtök reggel igazi ajándék volt: magasan szálltak a bárányfelhők a hihetetlenül kék égbolton, a levegő pedig olyan kristálytiszta volt, hogy harapni lehetett volna. Maxszel együtt elköltöttük a konyhában kávéból és croissant-ból álló reggelinket, mialatt Lottie gabonapelyhet szórt szét az asztalon, és bejelentette, azt akarja, hogy aludjon nálunk másnap este Erin. Eszem ágában sem volt megengedni, nem óhajtottam Adamet újra látni, épp elég kellemetlen volt, hogy egymásba botlottunk a kórházban. Ezért az anyák örök aduászához nyúlva azt mondtam, hogy majd meglátjuk. – Mi van ezen meglátnivaló? – erősködött. – Majd meglátjuk, Lottie. Erinnek éppen dolga is lehet holnap este. – Nincs neki. – Lottie kikanalazta a gabonapehely maradékát a tejből, és a szájába tömte. – Ő kérdezte meg, átjöhet-e. Max sietett a segítségemre. – Ne az ujjaddal egyél, te kis vadember! – rótta meg a lányát. – Ha a mama azt mondja, hogy meglátjuk, akkor maradjunk ennyiben. A mamáknak joguk van ehhez. Most pedig indíts, mosd meg a kezed és az arcod, különben Mrs. Cramb még azt hiszi, tejben fürödtél meg ma reggel. Lottie elszökdécselt, pillanatnyilag elfelejtve a kérését, én pedig hálásan rámosolyogtam Maxre. – Kösz. Nem tudom, mit szólna Adam egy pizsamapartihoz. Tegnap este sem csöpögött épp a kedvességtől. – Hát nincs is könnyű dolga, Fran. Nézd el neki! – Tudom. De könnyebb lenne, ha nem volna olyan pökhendi tökfej. – Te nem kegyelmezel senkinek, ugye? – vigyorgott rám Max. – Nem. Miért tenném? – Az élet nem fekete és fehér, Fran. Ott van közöttük a szürke ezernyi árnyalata. Egy pillanatig tanulmányoztam a férjemet. Mi akar ez lenni, csak nem valami homályos célzás? Intés, hogy a mi házasságunk kertje sincs tele rózsával? A hűtlenség ármányos mérge, amely lassan itatta át kapcsolatunkat, újra a gyomromba mart. Sietve felálltam, nehogy elmenjen hirtelen támadt jókedvem. Utolsó vacsora, gondoltam, de megtartottam magamnak a gondolatot. – Később találkozunk – mondtam. Felálltam, és még mielőtt megindultam a bejárat felé, magamhoz vettem a kocsi kulcsot. – Lottie! A mama elmegy – szólította a lányunkat Max, aki odarohant a lépcső tetejéhez. – Puszit, anyu! – kiáltotta. Lerohant a lépcsőn, és belecsimpaszkodott a lábamba. Elkaptam a karját, és felemeltem a levegőben. – Uff, te sószsák – mondtam megjátszott panaszkodással. –Hamarosan te emelsz fel engem, ha meg akarsz puszilni. Felnevetett a tréfán, és amikor leraktam, úgy tett, mint aki fel akar venni, még nyögött is hozzá.

90 SUSY McPHEE


– Én nem kapok puszit, mama? – jött utánam Max a bejárathoz. Félrebillentette a fejét, úgy nézett rám esdekelve. Erőt vettem magamon. Később, ígértem meg magamnak, és odahajoltam, hogy megcsókoljam. Leheletkönnyű csók. Lottie éberen figyelt kettőnket. – Papa, tudtad, hogy a mamával repül az idő? – A mi? Max nem vette le rólam a szemét. – Az idő. Azért, mert annyira szeret. – Tényleg? A kérdést Lottie-hoz intézte, mégis engem nézett. – Naná. És halála napjáig szeretni fog. Ugye, mama? Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Most kellene elmondani, gondoltam. Elmondani, és véget vetni ennek a rémálomnak. Ehelyett lesütöttem a szemem, és Lottie-hoz fordultam. – Menj, moss fogat! – mondtam neki. – Siess, mert elkésel az iskolából!

91 SUSY McPHEE


TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Készen vagy? Felálltam, és remegő kézzel simítottam le a szoknyámat. – Igen – bólintottam Greg felé, aki a karjára vetett kabátommal állt meg az irodám ajtajában. Nagyot sóhajtottam. – Izgulsz? Sanda oldalpillantást vetettem rá. A női mosdóban már kiadtam a gyomrom tartalmát, röviddel azután, hogy megérkeztem reggel a munkába. – Ostoba kérdés volt, bocs. Naná, hogy izgulsz. – Kitessékelt az ajtón, és megindultunk lefelé a lépcsőn. – De legalább tudod, hogy pár óra, és az egésznek vége. Már úgy értem, a várakozásnak. A bizonytalanságnak. – Az első emeleti lépcsőpihenőre érve hirtelen megállt. – Mert ez a legrosszabb az egészben, a bizonytalanság. – Vállat vont, és újra megindult lefelé. –Én ezt voltaképpen megúsztam Claire-rel: az egyik pillanatban még ott volt, aztán a másikban, huss, eltűnt. Az ingóságaink legjavát bepakolta a furgonja hátuljába. Még arra sem volt esélyem, hogy kikészüljek mellette. – A lépcső alján újra megállt. Egy pillanatig elgondolkozva állt a recepciós pult mellett. –Nem is tudom, igazándiból mi a rosszabb: előre tudni, hogy a szakadék felé tartasz, vagy a mélyén találnod magad, anélkül, hogy emlékeznél rá, hogy kerültél oda. Bár ha jól meggondoljuk, előre tudni rosszabb. Olyan ez, mint amikor az utasok arról értesülnek, hogy terrorista van velük a repülőgépen. Az egész hosszú út során azon tépelődhetnek, megússzák-e élve vagy sem… – Greg – léptem oda hozzá. Hirtelen pislogni kezdett, mintha most eszmélne csak rá, hogy én is ott vagyok. – Mi az? – Fogd be, jó? – Persze. Bocs. A bejárat előtt egy taxi állt járó motorral, a sofőr cigizve támaszkodott a motorháztetőnek. Ahogy a közelébe értünk, a csikket elnyomta a földön a cipője sarkával. Végül is úgy döntöttünk, nem kocsival megyünk Londonba, hiszen a forgalom kiszámíthatatlan, vagy nagyon is kiszámíthatón idegtépő, és csak elkésnék a randimről. Ezért megállapodtunk abban, hogy vonattal megyünk be a Waterlooig, és ott taxiba ülünk. Mialatt a taxi az állomásra hajtott velünk, azon töprengtem, jó döntés volt-e ez. A vonat utak végtelenül hosszúak tudnak lenni, és még az utastársak sem vonják el az ember figyelmét a nyomasztó gondolatokról. Márpedig azok igencsak nyomasztóak voltak. A vonaton bevettem magam a sarokba, és visszavertem Greg minden kísérletét, hogy társalgást kezdeményezzen velem. Egyre magam ostoroztam, amiért nem vontam kérdőre Maxet nyomban a fotó felfedezése után, amiért belebonyolódtam ebbe a hülye találkába. Alison szavai visszhangoztak a tudatomban: Néha jobb nem tudni. Vajon miért mondta ezt? Annyira nem jellemző rá. Ha Max engem azzal vádolt, hogy feketén-fehéren látom a dolgokat, mit mondhatott akkor Alisonról? Többek között azt becsültem a barátnőmben, hogy nem

92 SUSY McPHEE


volt hajlandó engedni azokban az ügyekben, amelyeket igazán fontosnak tartott. Eszembe jutott egy este, melyet együtt töltöttünk el egy közös barátunknál. Vacsora után valami szörnyű társaságjátékot játszottunk, amelynek az volt a lényege, hogy adott volt egy forgatókönyv, három lehetséges végkifejlettel, és az embernek ki kellet találnia, vajon melyik mellett dönt a kiválasztott személy. Mit tennének például, ha rájönnének, hogy a legjobb barátjuk férjének viszonya van. A csoportnak a következő lehetőségek közül kellett választania: szólnak a barátnak; beszélnek a férjjel; vagy nem tesznek semmit. Én habozás nélkül minden egyes esetben kitaláltam, mit választana Alison. Nem volt nehéz: mindössze azt az eshetőséget kellett kiválasztanom, amelyik a legcsekélyebb kompromisszumot tartalmazta, és kész. Ő bezzeg elmondta volna a dolgot a barátnak. Adam nevetett, és azzal vádolt, hogy jobban ismerem a feleségét nála. Visszanyeltem valami csípős választ. Tegnap este igaza volt a kórházban. Soha nem szerettem őt túlságosan, de volt idő, amikor jobban el tudtam rejteni az ellenszenvemet. Mire beértünk a vonattal a Waterloora, kezdett az agyamra menni a feszültség. Fel-alá futkostam a taxik között a pályaudvar előtti taxiállomáson, pedig még bő huszonöt perc állt rendelkezésünkre. – Nyugalom – nyugtatgatott Greg. – Ha így folytatod, infarktust kapsz, mielőtt a múzeumhoz érünk. – Könnyen beszélsz – vágtam vissza. – Te már hozzászoktál a hűtlenséghez, én azonban nem. Én ahhoz szoktam, hogy a férjem szeret, és én is szeretem őt; hogy a lányom biztos lehet benne, a szülei a sírig együtt maradnak. Ez nekem túl sok ahhoz, hogy lenyeljem. Túl kemények ezek a tények. – A hűtlenség nem olyan valami, amit meg lehet szokni, Fran – nézett rám Greg fürkészően. – Tudod, mikor Cheryllel összeköltöztünk, eleinte nem hittem el, hogy hazaérve őt is otthon találom. Senki nem kívánja a kemény tényeket, ahogy te fogalmazol. Az ember csak úgy belecsöppen, még mielőtt rájönne, mi folyik körülötte. Mire befejezte, a taxi megállt a járdaszélen, és a taxis kinyitotta a hátsó ajtót. – Igen, de valami előzménynek is kellett lennie – tiltakoztam. – Úgy értem, miért lépne félre valaki egy boldog kapcsolatból? Kellett lennie valaminek, ami kiváltotta a hűtlenségét. – Még te beszélsz – felelte Greg, és becsapta az ajtót. –A Természettudományi Múzeumhoz, haver – mondta a sofőrnek. – Az út túloldalán szeretnénk kiszállni. – Ezzel hátradőlt a székén. – Hisz te vagy, akit a férje megcsal. Te mit követtél el, Fran? Sértetten nézett rám. Rájöttem, hogy felbosszantottam a hülye beszólásommal. Nem akartam én tapintatlan lenni, de annyira lefoglalt a saját nyomorúságom, hogy egészen elfeledkeztem Greg jelenlétéről. Kinyúltam, hogy megsimogassam a kezét, de elhúzta, és kinézett az ablakon. – Ne haragudj, Greg! – Közelebb hajoltam hozzá, és megérintettem a karját. Ezúttal megfordult, és rám nézett, bár továbbra is komor és sértődött maradt az arckifejezése. – Nem akartalak megbántani. Nem rólad és Claireről beszéltem. Nem vagyok egészen magamnál, tudod – ráztam meg a fejem. – Nem tudom elhinni, hogy ez történik velem. Biztosan én is hibás

93 SUSY McPHEE


vagyok, de legalább ezredszer kérdem magamtól, hogy mi a vétkem? Mi késztethette Maxet erre? Az égvilágon mindent sorra vettem, ami csak az eszembe jutott. Tudom, hogy az utóbbi időben túl sok mindent raktam a vállára, túl sokat vártam el tőle. Elvégre neki is van vállalkozása, amit működtetnie kell; én meg odahaza teljesen rálőcsöltem a házimunkát – Lottie-t is beleértve. Hagytam, tartsa a frontot, amíg én folyton a kórházba futkostam, hogy meglátogassam a barátnőmet, aki per pillanat látni se akar. Odahaza is túl sokat beszélek a munkámról – tudod, nem könnyű egyedüli nőnek lenni a csapatban –, így amikor marad egymásra félóránk, mi mással szórakoztathatnám a férjemet, ha nem azzal a rosszmájú Brian McKinnonnal meg Derek teljesíthetetlen elvárásaival velem szemben. Nem emlékszem, mikor főztem rá utoljára. Arra pláne nem, mikor mentünk el együtt valahová, csak mi ketten. –Idegesen a hajamba túrtam, és felsóhajtottam. – Pedig nem volt ez így mindig. Előtte igenis boldogok voltunk, tudom, hogy így van. Én marha meg azt hittem, örömmel veszi át a háztartást, mert Alison beteg. Mindig ezt mondta ugyanis. „Semmi gond”, „Maradj, amíg akarsz!” Folyton ilyenekkel nyugtatgatott. – Miért, mit vártál, mit mondjon? „Hagyd a fenébe, Fran, hol a teám?” Szomorúan elmosolyodtam. Greg erre meglágyult. – Nem azt mondom ezzel, hogy semmit sem tettél. Különben meg nem minden gondunknak magunk vagyunk az okozói. A véletlen is közbeszólhat. Ez benne a legrosszabb, mert ilyenkor nem is látjuk előre. Nem tudhatjuk, mi jár a másik fejében. Nem találhatjuk ki mindig a gondolatait. Néhány percig csöndben haladtunk tovább, aztán Greg újrakezdte. – Bárhogy van is, most megkaptad az esélyt az élettől, hogy kitaláld, mi az ábra. – A szemközti épület felé bólintott. – Itt is vagyunk. Néhány pillanatig még a kocsiban ültünk, mialatt üresben járt a taxi motorja, és Greg a zsebében kotorászott apróért. Az út túloldalán Maxnek se híre, se hamva. A múzeumból most csődült ki egy iskoláscsoport, akik a tanárukra várva, akár a méhek, körülözönlötték a bejáratot. Az órámra pillantottam. Tíz perccel korábban érkeztünk. Kikászálódtunk a taxiból, és megálltunk a járdán. A kocsi széles oldalának viszonylagos biztonságából vizsgálgattuk a múzeumot, mígnem egy üzletember tolakodott oda hozzánk, magának követelve a járművet. A taxi elrobogott a délutáni forgalomban, mi meg ott maradtunk a járdán. Csak az nem látott minket, aki nem akart. – Jól vagy? Bólintottam. Különös módon most nyugodtabb voltam, mint azon az estén, amikor szörnyű felfedezésemet tettem az interneten. Volt valami véglegesség abban, ami rám várt, mintha egész életemben efelé igyekeztem volna. – Marie Antoinette érezhetett így a guillotine felé lépdelve – feleltem gyászosan. – Hát, nem hinném. Szerintem ütött-vágott maga körül, és úgy kellett felvonszolniuk a vérpadra. Talán még védekezett is, hogy nem tett ő semmit, csupán kalácsot ajánlott a parasztoknak – jegyezte meg Greg fanyarul. – Jeanne d’Arc, no, ő már igen. Ő már olyan mártír, aki hasonlíthat rád. – Karon fogott, és átvezetett az út túloldalára, ott azután meglepetten lecövekelt. Az iskolások mostanra eltűntek. A múzeum bejárata

94 SUSY McPHEE


így szabadon beláthatóvá vált. Egy magányos férfi őgyelgett a lépcsőkön, és az óráját nézte. – Ez ő, ugye? – biccentett Greg a múzeum felé. Görcsbe rándul a gyomrom. Mintha valaki a szó szoros értelmében gyomorszájon vágott volna, vagy megrúgott volna egy öszvér. De nem Max állt a lépcsőn. Nem az én Maxem. Nem az én hű, szerető férjem. Adam volt az.

95 SUSY McPHEE


HUSZADIK FEJEZET Megragadtam Greget a vállánál fogva, és visszarántottam egy kisebb dohánybolt menedékébe. – Rendben – fordult szembe velem Greg. – Csak nyugi. Nem kell sietnünk. – Tűnjünk el innét! – sziszegtem, mintha attól tartanék, hogy kihallgatnak minket. – Mi van? Biztos vagy benne? Bólintottam, és sietve elindultam. Egy pillanat múlva hallottam magam mögött Greg lépteit, aki igyekezett utolérni. – Fran! Rá se hederítettem, csak mentem tovább. – Fran! Megpördültem. – Fogd már be, nem hallod? Nem akarom, hogy meglásson. Az utolsó néhány lépést futva tette meg, aztán vállon ragadott. – De azt hittem, az egész vállalkozás lényege az, hogy meglásson. Hogy kérdőre vonhasd. Vagy mégsem? Szerencsére egy kisvendéglő ajtaja elé értünk. Belöktem, és csaknem bezuhantam. Szinte azon nyomban egy pincér jelent meg előttünk. – Kétszemélyes asztalt kérnek? Bólintottam. – Nem… nem ott. A pincér ugyanis a bárpult mellé ültetett volna le minket egy sötét sarokban. – Oda, az ablak mellé szeretnénk ülni. Az ablakból viszonylag jól rá lehetett látni a múzeum bejáratára, ahol Adam úgy támaszkodott a kő kapuzatnak, mintha a világon semmi baja nem volna. Miért is lett volna? Az órám szerint még jó öt perc volt hátra a találka megbeszélt időpontjáig. – Mi ez az egész, Fran? – tudakolta Greg. – Miért jöttünk ide? Fázol? Vagy egy kis szíverősítőre vágysz? De ha nem akarsz elkésni a Maxszel való… – Ő nem Max, Greg. – Nem? Megráztam a fejem. – A barátnőm, Alison férje. – Micsoda? Ugyanaz az alak, akibe a múltkor is belebotlottal? – Igen, ugyanaz. – Pedig úgy nézett ki, mint Max – tétovázott. Leintettem. – Persze. Úgy hasonlítanak, mint két tojás. – Aha. – Egy pillanatig a hallottakat emésztette. – Véletlen volna? – vetette fel azután, nem túl nagy meggyőződéssel. – Nem hinném.

96 SUSY McPHEE


– De nem azt mondtad, hogy Adam egy kollégájával találkozott vagy ilyesmi? – Ezt hitette el velem. – Visszagondoltam a Babylon-beli estére, és magam elé idéztem a fickót, aki intett Adamnek az étterem túloldaláról. – De azt már nem láttam, mikor ők ketten asztalhoz ültek. Blöffölhetett is. Az is lehet, hogy az az ürge nem neki integetett, hanem a pincérnek. Greg szemlátomást mondani akart még valamit, én azonban felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam. – Azt hiszem, tudom már, mi ez az egész – mondtam végül kiszáradó szájjal és dobogó szívvel. – Korábban nem jutott eszembe, de mikor az előbb kiszálltál a taxiból, és Maxnek nézted, rájöttem – egy pillanatra töprengve elhallgattam. –Amint látod, a megszólalásig hasonlítanak, Max meg Adam. Az emberek mindig testvéreknek nézik őket, vagy legalábbis a régi időkben, mikor többet voltunk együtt. – Úgy éreztem, egy másik életről beszélek. – Alisonnal sokat tréfálkoztunk ezen, noha felületesnek éreztük a hasonlóságot. Ha együtt élsz valakivel, érted, miről beszélek. Olyanok voltunk, mint az anya az ikerfiaival, akiket csak ő tud megkülönböztetni egymástól. Az ő szemében ez a különbség magától értetődik, mások viszont mindig csodálkoznak, honnan tudja, melyik iker kicsoda. Visszagondoltam a fotóra, ahol ők ketten egymás mellett állnak zsebre tett kézzel, a nappalink kandallópárkányának támaszkodva. Az is az eszembe ötlött, hogy a fotó történetesen velem van, két hete hordozom magammal. Lehajoltam a táskámhoz a padlóra, és belekotortam. – Mit szólsz ehhez? Greg elhessegette a pincért, aki megjelent, hogy felvegye a rendelést. Újra átnéztem a múzeumra. Adam már nem támaszkodott a kőnek, hanem a lépcső alján toporgott, és az utat figyelte. Aztán, miközben rejtekhelyemről szemmel tartottam, ismét felment a lépcsőn a bejárathoz. – Felhasználta Max fotóját – forgattam ide-oda a kezemben lévő fényképet. – Nézd csak meg! – adtam oda Gregnek. –Tudta, hogy ezzel nem fog lebukni. Senki nem vonhatja kérdőre, még akkor sem, ha kinyomtatott változatot lobogtat a társkereső hölgy. Könnyen mondhatja, hogy a felvétel jó pár éves, és azzal eloszlathatja az esetleges kételyeket. De hát ilyen kételyek fel se merülnének, nem igaz? Senki nem kérdőjelezné meg, hogy az-e, akinek mondja magát. Biztosítéknak is szánhatta, arra az esetre, ha valaki esetleg meglátná a fényképet – csóváltam meg a fejemet ámuldozva. – Hisz nem épp ildomos társkereső oldalakon ismerkedni, miközben a feleségünk a kórházban haldoklik. – Újra átpillantottam a múzeumra, miközben az undortól eltorzult az arcom, és görcsbe rándult a gyomrom. – Istenem, mindig is tudtam, hogy szemét alak. Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedhet. Hirtelen eszembe jutottak Max szavai a reggelinél. Nincs is könnyű dolga, Fran, Nézd el neki! Ahogy elnéztem ott a múzeum lépcsőjén álldogálni, miután elárulta a feleségét, aztán meg a barátját, és viszályt szított köztem meg Max között, a legszívesebben kiheréltem volna. Egész pontosan amputáltam volna, hogy írmagja se maradjon. Ennyit az elnézésről. A pincér újra előkerült. – Tudnak már rendelni? – a tollával idegesen ütögette a jegyzettömbjét.

97 SUSY McPHEE


– Igen – feleltem határozottan. – Egy palack pezsgőt kérünk. A pincér szemöldöke elismerően magasra szaladt. Már leírt minket, és most örült a szerencsés fordulatnak. – Pezsgőt iszunk? – érdeklődött Greg, miután elment. – Azt bizony. Valósággal ujjongtam örömömben. A legszívesebben táncra perdültem volna az asztalon. – Azok után, amit átéltem az elmúlt két hétben, azt hiszem, itt az idő, hogy ünnepeljek. Greg elmosolyodott. – Nos, nem bánom, igyunk arra, hogy a férjed nem csal meg. De a pezsgő javát neked kell meginnod. Nem jelenhetek meg félrészegen Cheryl előtt, amikor éppen jegygyűrűt akarunk vásárolni. – Újra megnézte a fotót. – Valóban hihetetlen a hasonlóság, nem gondolod? Akár ikreknek is nézhetnék őket. Visszaadta a fotót, én pedig megfordítottam, hogy felolvassam neki a hátlapján található szöveget. – „2006 karácsonya” – olvastam. – Akkor fejeztük be az ebédet. A lányok még kicsik voltak, úgy négyévesek. Vettünk Lottie-nek egy fából készült játszóházat a kertbe, amit a férjem az ünnep előestéjén állított fel neki. Csak azután kezdhette el a megépítését, hogy a gyerek lefeküdt, mert meglepetésnek szánta. A végén elemlámpa mellett fejezte be. – Elmosolyodtam erre az emlékre. Max, kint az udvaron sötétedés után, vastag szvetterben, a fejére szerelt elemlámpával, amint a kezét fújja, hogy el ne gémberedjen a hidegtől, és cinkosán rám vigyorog az erkélyajtón keresztül. Én meg ott ültem a szoba melegében, és Lottie ajándékait csomagoltam. – Aztán a két gyerek játszott a házikóban, dacára annak, hogy fagyott odakint. Mi portóit ittunk a nappaliban, és az erkélyajtón keresztül figyeltük a kicsik játékát. – Újra megfordítottam a fényképet, és a két férfit vizsgálgattam. – Alison fényképezett. Adam vett neki egy új digitális készüléket, valami drága holmit külön objektívvel, és akkor próbálta ki. – Megint megnéztem a hátlapon olvasható írást. – Később elhozta nekem a kinyomtatott fotót, hogy megmutassa. Azt is maga csinálta, és roppant büszke volt rá. Némelyik felvételről másolatot készített a számunkra. Főleg Erinről és Lottie-ról, ahogy odakint játszanak; de ezt is elhozta a férjünkről. – Elnéztem a fényképet, miközben az ujjammal birizgáltam a sarkát. – Ez közvetlenül újév után készült. Az egész délutánt nálunk töltötték Erinnel. A konyhában kávéztunk, mialatt a lányok vicces hóembert építettek. A szemem megtelt könnyel. Soha többé nem lehetünk így együtt, Alison meg én. Olyan semmiség volt ez a látogatás, egy a sok közül, hiszen folyton átjártunk egymáshoz. Ezek a hétköznapi kis csodák már ilyenek, amikor részünk van bennük, észre sem vesszük, mennyit jelentenek nekünk. A pincér érkezett a pezsgővel, amit a szükségesnél nagyobb hűhóval nyitott ki. A gyöngyöző ital felszökkent az üveg nyakán, bele a pohárba, amit a pincér már előkészített. Mindkettőnknek cirkalmas karlendítéssel nyújtotta át a poharat, majd a jeges vödörbe helyezte a palackot, és távozott. Greg felvette a poharát. – A barátokra – mosolygott rám.

98 SUSY McPHEE


– Tökéletesen egyetértek – pislogtam ki szememből a könnyeket, és koccintottam vele. – Nem is tudom, hogyan csináltam volna végig ezt az egészet nélküled. – Na igen, de ne felejtsük el, hogy te is megtetted ugyanezt, amikor Claire elhagyott. Erre valók a barátok – mondta. Felsóhajtottam, mert eszembe jutott Alison ellenségessége a minap. – Igen – mondtam, és megint elszomorodtam, amiért el fogom veszíteni. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, valami annyira szörnyű és felkavaró, hogy kis híján elejtettem a poharat. – Atyaúristen! – nyögtem ki.. – A fenébe is! – Mi az? Mi a baj, Fran? – nézett rám Greg meglepetten. – Alison tudja – suttogtam elborzadva. – Igen, tudja. Visszagondoltam az estére, amikor megmutattam neki a fotót, a szemében felcsillanó megértésre, mikor felismerte a hátoldalon a tulajdon kézírását, és gyorsabban fogta fel a helyzetet, mint jómagam. Ráébredtem, hogy nem az én, hanem az ő példányát használta fel a férje a hirdetéshez: megtalálta és felhasználta, hogy azzal árulja el az elképzelhető legaljasabb módon. Néha jobb nem tudni. – Ó, Greg! Istenem! Alison végig tudta az egészet.

99 SUSY McPHEE


HUSZONEGYEDIK FEJEZET Mit tennél, ha rájönnél, hogy a legjobb barátnőd férjének viszonya van? Szólsz a barátnődnek. Beszélsz a férjjel. Nem teszel semmit. Alison a maga részéről ragaszkodott ahhoz, hogy szólna a barátnőjének. Szólna, mert különben ugyan miféle barát is lenne! Ha a férjjel beszélne, és a barátnője később megtudná, hogy előtte mélyen hallgatott, bizonyára magánkívül lenne dühében, valamiféle cselszövést gyanítva a háta mögött. Ha elmulasztana szólni a barátnőjének, az soha többé nem bízna meg benne. Ha pedig hallgatna, mint a sír, joggal nevezhetnék gyáva alaknak, aki fél felvállalni bármiféle felelősséget, vagy a helyes utat választva bepiszkítani a kezét. Alison foggal-körömmel védelmezte az igazát, amelytől nem lehetett eltántorítani. Igenis, muszáj elmondani az igazat a barátnőnek, különben nem vagy jobb, mint a csélcsap férj. – Nem tudom, mitévő legyek – mondtam váratlanul. – Mire gondolsz? Újra átpillantottam a múzeumra. Adam még mindig ott toporgott. Hol az óráját nézte, hol a múzeum előtti úttestet. Aztán, miközben őt néztem, belökte az ajtót, és eltűnt az épületben. Egy pillanat múlva újra előkerült, és folytatta téblábolását a bejárat előtt. Tíz perccel múlt egy, bár nekem úgy tűnt, hogy sokkal hosszabb ideje ülünk a kisvendéglőben negyedóránál. – Nem tudom, mit mondhatnék Alisonnak. Miközben beszéltem, Adam a jelek szerint eldöntötte, hogy eleget várakozott, és megindult lefelé a lépcsőn, majd felénk tartva átkelt az úttesten. Visszahúzódtam az ablaktól. – Erre jön – bújtam el az étlap mögé. Fürge léptekkel haladt előre az utcán, és a tekintetét előre szegezte, bár egyszer még megfordult, és egy utolsó pillantást vetett a múzeum bejáratára, mintha csak a várva várt hölgy abban a pillanatban megjelenne ott, ahogy ő elment. Az étlap mögül lestem, és nevetségesnek éreztem magam. Mikor egy vonalba ért az ablakkal, észrevett egy taxit, sárga „bérautó” felirattal, és leintette. Kinyitotta az ajtót és bemászott. A másodperc tört részéig mintha találkozott volna a tekintete az enyémmel, ahogy a taxi elhúzott mellettünk. Sietve újra az étlap mögé húzódtam. – Közelről igenis látok különbséget – tűnődött Greg a távolodó taxi után nézve. – Mindamellett a hasonlóság lefegyverző. Tegyük hozzá, jó ideje nem láttam Maxet. Most már előbújhatsz, elment – fordult hozzám azután. Letettem az étlapot az asztalra. – Mit értesz azon, hogy nem tudod, mit mondj Alisonnak? Miért kellene bármit is mondanod, ha már úgyis tud mindent? – El tudod képzelni, milyen nehéz lesz ez most, úgy bejárni hozzá, hogy közben tudom róla mindezt, és közben a szemébe hazudni? – sóhajtottam fel. – Már az is épp elég volt, mikor mindketten azt hittük, hogy Max a csalárd, ő keres magának másik nőt. De aztán Alison természetesen rájött,

100 SUSY McPHEE


hogy honnan fúj a szél, és… – Hirtelen elhallgattam, mert nyugtalanító gondolat kezdett megfogalmazódni az agyamban. – Mi az? – Várj egy percet! Gondolkoznom kell. Beszélj a barátnőddel, különben nem leszel jobb a csélcsap férjnél. Hiszen akkor Alison tudta – tudta-, hogy Maxnek nincs viszonya! Akkor rá ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint rám! Muszáj lett volna szólnia a barátnőjének, mert különben ugyan, milyen barát az ilyen. Ő pedig nem szólt. Az elmúlt két hétben megjártam a poklok poklát, és közben a barátnőm – aki egy szavával véget vethetett volna az egésznek – hagyott szenvedni. Néha jobb nem tudni. Hirtelen rájöttem, miért is váltott szobát Alison. Nem engem próbált elkerülni, hanem Adamet. Nem velem nem bírta ki négyszemközt, hanem a férjével. Annak a jelentőségteljes tekintetnek, amit rám vetett a fürdőjéből visszatérve, semmi köze nem volt ahhoz, kitöröltem-e a honlapról a hirdetésem vagy sem. Nem neheztelésnek szánta, hanem bocsánatkérésnek. Az az utolsó futó, utálkozó pillantás meg, amelyet elkaptam távozóban, és ami annyira fájt, nem nekem szólt. A szemembe nézett, és tudta, hogy megbocsáthatatlan, amit tett. Beszélj a barátnőddel, különben nem leszel jobb a csélcsap férjnél. Nem tőlem undorodott Alison. Hanem önmagától.

101 SUSY McPHEE


HUSZONKETTEDIK FEJEZET Még aludt, amikor röviddel három előtt megérkeztem a kórházba. Az állomáson egyenesen taxiba vágtam magam, kicsit pityókásan a pezsgőtől vagy a megkönnyebbüléstől: hogy melyiktől, nehéz lett volna megmondanom. Alison mintha jobb színben lett volna most, mint legutóbb, bár megtanultam már, hogy ne reménykedjem túlzottan a javulás testi jeleiben. Horkoló szobatársának ma nyomát sem láttam. Szerencsére mienk volt a szoba. Kihúztam a látogatók székét, és halkan ráültem. Aztán csak ültem ott, és a barátnőm arcát tanulmányoztam, magamba nézve közben, mit is érzek iránta voltaképpen. Olyan sebezhetőnek látszott, ahogy ott feküdt megritkult hajával, melyek csomókban meredeztek a fején, mialatt ágya fölött az infúzió a legújabb drogokat pumpálta lesoványodott karjába. Nem haragot éreztem, azt semmiképpen sem. Talán valami rossz előérzet kísértett? Nem, ahhoz túl nagy volt a belső békém. Meg kell mondanod a barátnődnek, különben soha többé nem bízik meg benned. Szegény Alison! Újra eszembe jutott az a borzasztó társaságjáték. Hirtelen bohózatba illőnek éreztem öntelt erkölcscsőszködésünket. Honnan tudhatnánk előre, mi a helyes és a helytelen egy adott helyzetben? Alison akkor ítélkezett és ítélte el jó előre magát, amikor az élet sokkal egyértelműbbnek tetszett a szemében; mikor szervezetét még nem támadta meg a pokoli kór, amely fokozatosan felemésztette; mikor mindketten azt hittük, olyan férfiakhoz mentünk feleségül, akik szeretnek minket; mikor úgy tűnt, megvan mindenünk, amiért élni érdemes. Aztán hirtelen rám tört, mit érzek iránta. Felismertem, együttérzés volt. Megérezhette, hogy nézem, mert hirtelen felriadt, és kinyitotta a szemét. – Fran. Szomorúan rámosolyogtam. Nagy nehezen felült. – Azt hittem, nem jössz el – csillant fel a szeme. – Csaknem így történt. Tudod, nekem is van saját életem. Halványan elmosolyodott, majd egy könnycsepp gördült végig az orcáján. – Alison… – Ne haragudj – alig volt ez több suttogásnál. – Hmm – gondolkoztam el. – Gondolom, ki vagyok rúgva. Egy pillanatra összezavarodott, aztán hirtelen megértette. – Ez nem olyan vicces, Fran – újabb könnycsepp követte a másikat. – Bár igazad van, valószínűleg fel kell hagynunk a társkereséssel. Valamiért azt hiszem, Adam mégsem olyan elveszett ember. – Habozott, hogy folytassa-e, aztán a takarón matatva idegesen megkérdezte: – Nagyon utálsz? Tenyerembe fogtam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Szerinted mennyire utállak? Erre tényleg eleredtek a könnyei. – Nem érdemellek meg.

102 SUSY McPHEE


– Nem – értettem egyet –, de mindannyiunknak megvan a maga keresztje. Most pedig volnál szíves abbahagyni a bőgést? Vagy megint ki akarsz borítani? Fojtott zokogást hallatott, amelybe kevéske nevetés is keveredett. – Ó, ezzel nem boríthatlak ki. Ezek az öröm könnyei. – Zsebkendőt keresett az éjjeliszekrényén, hangosan kifújta az orrát, aztán a szemétkosarat keresve tette fel a következő kérdést, hogy ne legyen túl drámai: – Mikor jöttél rá? – Ali… – Ne, Fran! – nézett a szemembe újra. – Tudnom kell. Tudtam, mit érez. – Csak ma délután. Ő… izé… ugyanis ő jött el egy találkára ebédidőben. – Gondolom, a Babylon-beli találkozást sem tartottad teljesen véletlennek – mondta, majd fanyarul elmosolyodott a meglepetést látva az arcomon. – Ő mondta el, hogy látott ott kedden este, én pedig kombinálni kezdtem. Öntelt szemétláda – tette hozzá indulatosan. – Kedden nekem még nem esett le a tantusz. Azt mondta, egy kollégájával találkozik. Valami Borisszal. Még oda is ment hozzá beszélgetni – legalábbis a kollégának néztem az illetőt –, ezért azt hittem… nos… nem is nagyon tudom, mit hittem igazán. Meg sem fordult a fejemben, hogy Adam hazudhat. Alison vállat vont. – Ha átverésről van szó, senki nem tudja lekörözni. Különben is a törzsvendégek felét ismeri abban az étteremben… maga is állandóan oda jár. Nem volt nehéz találnia egy ismerőst. Alison minden jel szerint beletörődött Adam álnokságába, és ez szívszorító volt. Mikor én hittem azt, hogy Max tesz lóvá, úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ. Hanem Alison… nos, az ő világa már amúgy is darabokban hevert, már aznap, amikor szembe kellett néznie azzal, hogy nem ő neveli fel a lányát. Talán egyszerre csak egy világégésnek van helye az ember életében, gondoltam. Most a fejét csóválva felsóhajtott. – Te szegény! És szegény öreg Max! Akkor minden rendben van köztetek? Megráztam a fejem. – Rendben lesz. De egyelőre még nem találkoztunk azóta. Szomorúan nézett rám. – Ó, Fran, tűnés innen! Menj, és beszélj a férjeddel! Elképzelni sem tudom, milyen lehetett nektek az elmúlt hetekben. Jaj… és Fran… – Hmmm? – Mondd meg neki… nos, mondd meg neki, hogy… Bólintottam. – Okvetlenül megmondom. Lehajoltam, hogy megcsókoljam. Egy pillanatra szorosan magához ölelt, az elesettségéhez képest meglepő erővel. – Szia! – Ne menj sehová! – vigyorodtam el, és elmentem. Hazafelé végig dalolásztam. Most, hogy mindent tisztáztam Alisonnal, alig vártam, hogy hazaérjek, mindent elmondjak Maxnek, és hetek óta először legyen egy békés esténk. Ahogy a taxi megállt a ház előtt, azon

103 SUSY McPHEE


kaptam magam, hogy a Brigadoonból éneklem azt a dallamot, amit Lottie annyira szeret. Még korán volt, Max autójának sehol semmi nyoma. Ahogy röviddel fél négy után belöktem magam után a bejárati ajtót, a házat a várakozás izgalma töltötte meg. A hallban lépkedve felfedeztem a telefon melletti széken Max odavetett gyapjúzakóját. Fogtam, hogy felvigyem magammal az emeletre. Alatta ott hevert a hátizsák. Nagyot dobbant a szívem. Bár tudtam, hogy Adam és nem Max jár külön utakon, újra teljes erővel rám tört a régi félelem. Remegő ujjal nyitottam ki a zsák száját. Félve nyúltam be, rettegve, hátha olyan bűnjelre találok, amely ellentmond mindannak, amit délután megtudtam. Az ujjaim valami keménybe ütköztek. Kihúztam. Egy számológép volt. Csodálkozva ráncoltam a homlokom, majd olyan szélesre nyitottam a hátizsák száját, amilyenre csak bírtam. Tele volt papírosokkal. Zömmel számlákkal és azok másolataival, melyeket az ügyfeleinek állított ki a férjem, egészen tavaly áprilisig visszamenően. Maxben megbízhatok, öntött el megint a megkönnyebbülés hulláma. Guy valószínűleg minden adatot betáplált egy számítógépbe a műhelyben, de ő minden egyes számlát leellenőrzött az adóbevalláshoz. Én meg azt képzeltem, a zsákjában a váltás ruha lapul, hogy titkos találkára indulhasson álmai asszonyával. Hangosan nevettem saját ostobaságomon, meg azon, milyen könnyen lépre csalható is az emberi lélek, amelyet ha egyszer megmérgezett a gyanú, már bűnjeleket is talál az igazolására. Az ajtóban elfordult a kulcs. Megfordultam. – Mi olyan vicces? – lökte be az ajtót Max, aki most gyanakodva méregetett. – Semmi – mosolyogtam rá. – Az égvilágon semmi. Attól eltekintve, milyen nevetségesen ostoba is a te feleséged. – A nyakába vetettem magam, és szájon csókoltam. Kemény, elszánt csók volt, telve nagylelkűséggel, nem az a szánalmas utánzat, amelyet engedélyeztem neki reggel. Éreztem rajta, hogy meglepődött. Sőt, nem esküdnék meg rá, de mintha elhúzódott volna tőlem. Még szorosabbra fontam a karom a nyaka körül, és lelkesen tovább csókoltam. Ekkor határozottan lefejtette a karomat, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel elhátrált mellőlem. – Ne most, jó, Fran? Volt a hangjában valami él, amivel addig nem találkoztam. – Mi az? – Ugyanaz az érzés jött vissza, ami tönkretette az elmúlt két hetet. Mintha valaki kihúzta volna a talajt a lábam alól, én pedig feneketlen szakadékba zuhannék. Valami megint nem stimmelt, de fogalmam sem volt, mi lehet az. Hirtelen rám tört a pánik. – Hol van Lottie? – Anyámnál. Elsétált mellettem, felkapta a hátizsákot a székről, és indult fel a lépcsőn. – Max? – siettem utána.

104 SUSY McPHEE


Bement a hálószobánkba, és az egyik fiókban matatott. – Miért vitted át? Mit csinál az anyádnál? Megpróbáltam rendezni kavargó gondolataimat. Beszéltünk erről egyáltalán? Ha igen, elfelejtettem. A hétközi ott-alvások mostanra kimentek a divatból, mert a gyereknek korán kellett iskolába indulni. A fékevesztett vidámság, ami hazafelé elfogott, hasogató fejfájásnak adta át a helyét. – Nem akartam, hogy itt legyen – vetette oda Max fahangon, az ágyra borítva a hátizsák tartalmát. Tollak, a számológép meg egy halom papír hullottak a paplanra. – Miért nem? – kérdeztem elszoruló torokkal. – Ugyan már, Fran! – robbant ki Max, én pedig ijedten elugrattam mellőle. Visszament a fiókos szekrényhez, kiemelt egy nyaláb alsóneműt, majd visszavágta a fiókot a helyére. – Max, mi a baj? – kérdeztem, de közben igyekeztem kitérni az útjából, mialatt a hátizsákba gyömöszölte a holmikat. Keserűen felnevetett. – Ne nézz már teljesen idiótának! – mondta. – Hónapok óta meg sem állok, hogy neked segítsek. Elhanyagolom a vállalkozásomat, a mi vállalkozásunkat, Fran, hogy hazahozhassam Lottie-t az iskolából, és tartsam itthon a frontot, mialatt te állítólag a beteg barátnődet látogatod a kórházban. – Leesett az állam ennyi gúny hallatán. – Ha elgondolom, hogy te közben mindvégig… – A ruhásszekrényéhez ment, és kinyitotta az ajtaját. – Max, a féleszű, akit ilyen könnyű átverni – mondta a ruháknak a szekrényben. – Max, miről beszélsz? Miközben én mit? – Jesszusom, Fran! – tört ki újra a férjem, és ököllel úgy rávágott a szekrényajtóra, hogy az megrepedt. Megdöbbentett a haragja. Még szerencse, hogy volt benne ennyi előrelátás, és elvitte Lottie-t a szüleihez, gondoltam. – Max – kezdtem, engesztelőn feléje nyújtva a kezem, ő azonban félbeszakított, és villogó tekintettel fordult szembe velem. – Tudom, mi az ábra, Fran – mondta. – Hagyjuk a rizsát. – Mit tudsz? Forogni kezdett velem a világ. Elfordult, és a gardrób legfelső polcáról leemelt egy rögbiinget meg egy farmert, és beletette azokat is a hátizsákjába. – Hát azt, miben mesterkedtél eddig. – Mérgesen megrántotta a zsák zsinórját, majd a padlóra ejtette. – A kis viszonyodat. – A micsodámat? – Adam meglátogatott ma délután. Gyengeség fogott el, lerogytam az ágy szélére. – Valóban? Lázasan járt az agyam. Vajon mit keresett Adam Maxnél? – Ne is próbáld tagadni – folytatta. – Látott téged. Kétszer is. Egyszer ma délután, Londonban. Mikor én, hülye, azt hittem, hogy dolgozol. Annyit panaszkodtál fáradtságra az utóbbi időben, meg a munkahelyi gondjaidra, és arra, milyen nehéz betegen látni a legjobb barátnődet. Én meg, amilyen

105 SUSY McPHEE


hatökör vagyok, a nyelvem lógattam ki, csak hogy segítselek. Te ezalatt titokban találkoztál a hódolóddal, és pezsgőt iszogattál. Adam mondta ezt is, bár ha nem mondja, akkor is megéreztem volna a leheleteden, amikor az előbb rám vetetted magad. A hűtlenkedés nem neked való, Fran. Nem vagy elég ravasz hozzá. Kinyitottam a szám, hogy tiltakozzam, de Max csak mondta tovább a magáét. – És egy másik este is látott. Kicicomázva, ledér öltözetben, valami puccos étteremben, megint csak London kellős közepén, mikor nekem azt mondtad, a munkatársaiddal ünnepelsz. Partnert nem vihetsz magaddal, tetted hozzá. Emlékszel? De nem volt ott rajtad kívül egy lélek sem, ezt hallottam Adamtől. Csak te üldögéltél egyedül a bárban, várva, hogy a szeretőd megérkezzen. Mit is mondtál a múlt héten? „Ha az emberek unatkozni kezdenek, ostobaságokat követnek el” – valami ilyesmit. Nekem pedig túlságosan tele volt a fejem mindenfélével, hogy meglássam, miben sántikálsz. – Max, ez nevetséges. Adam hazudik… – Valóban? Fura, mert Adam szerint rám vártál. Aznap este a műhelyben voltam, a könyvelést fésültem át Guyjal. Meg kell hagyni, arcátlannak elég arcátlan vagy – nevetett fel élesen. –Mi volt az, Fran, vidám munkahelyi ünneplés kettesben? Csaknem hangosan felkacagtam. – Ez az egész iszonyatosan nevetséges. – Tudod, mi fáj a legjobban? – nyúlt Max a hátizsákja után. – Az, hogy a barátnőd betegségével takargattad az undorító kis üzelmeidet. – Hogy mondhatsz ilyet! – Adamtől tudom, hogy az utóbbi néhány napban alig jártál a kórházban. Igaz ez? – Igen, de… Utálkozva felhördült. – Ez nem az, aminek gondolod! – tiltakoztam. Az ijedtségtől megjött a hangom. – Alison nem akart látni engem. És Greg csak… – Á. Tudhattam volna – ereszkedett meg Max válla. – Greg. Hiszen mindig is tetszett egy kicsit, nem igaz? – Nem! – Nem csoda, hogy otthagyta a felesége. Neki biztosan gyorsabban leesett, mint nekem, nemde, Fran? – Max, hihetetlenül igazságtalan vagy! Greg és én… semmi sincsen közöttünk. Néhány hét múlva megnősül. Miután együtt ebédeltünk, a menyasszonyával találkozott, hogy jegygyűrűt válasszanak! – Szerencsétlen liba – fordult máris Max az ajtó felé. – Valakinek fel kellene világosítania, mielőtt nem késő. – Hova mész? Megállt az ajtóban, hogy szembenézzen velem. Akkora szenvedés tükröződött az arcán, hogy belesajdult a szívem. – Ma este anyámnál alszom. Időre van szükségem, hogy végiggondoljam, hogyan akarom tovább. – Max, kérlek, ne! Meg kell beszélnünk. Szomorú kis mosollyal jutalmazott.

106 SUSY McPHEE


– Amint már mondtam, Fran, ne most. Érted? – Elfintorította az orrát, mintha valami rossz szagot szimatolt volna. – Egy ideig szeretnék távol lenni tőled. Azzal betette maga mögött az ajtót, és elment.

107 SUSY McPHEE


HUSZONHARMADIK FEJEZET Hogy válhat ennyire bonyolulttá az élet? Annyira megtanulunk hazudni gyermekkorunkban, hogy felnőttkorunkra az igazsággal gyűlik meg a bajunk? Anyám tévedett, mikor hosszú évekkel ezelőtt hazudtam neki a csokis kekszről. Nem akkor nyílik meg a föld az ember alatt, amikor hazudik, hanem akkor, mikor igazat mond, mégsem hisz neki valaki, aki fontos számára. Megpróbáltam megállítani Maxet. Lefutottam utána a lépcsőn, és a karjába kapaszkodtam. Ugyanolyan eréllyel rántotta el magát, ahogyan néhány perccel korábban a csókomat utasította el. Könyörögtem neki, hízelegtem, az ártatlanságomat bizonygattam; mit sem használt. Mintha máris végleges elhatározásra jutott volna bűnösségemmel kapcsolatban, amit nem akart megzavarni semmiféle vitával. Hiába bizonygattam, hogy Adam a ludas, ő ment titkos találkára. – Kímélj meg a többitől, Fran! – mondta válaszul. – Add be ezt a maszlagot annak, aki beveszi. Ezzel bemászott a kocsijába, és elhajtott. Én meg csak álltam ott a küszöbön, és néztem, hogyan tűnik el a sarkon. Aztán bementem a házba, és összeomlottam. Levetettem magam a kanapéra, és órákig sírtam. Hagytam magam belezuhanni az önsajnálat mélységes mély szakadékába, és sírtam az engem ért méltánytalanság miatt. De sírtam azért is, mert akaratom ellenére bánatot okoztam Maxnek. Sirattam a kapcsolatunkat, de a jövőtől való félelem is sírásra késztetett. Haragos könnyeket sírtam, amiért a kezdet kezdetén belementem Alison nevetséges cselszövésébe, és magamat okoltam, amiért nem győztem meg, hogy a vesztünkbe rohanunk. Forró, keserű könnyeket sírtam a rám váró szenvedés miatt. Átkoztam az isteneket, amiért hagyták, hogy a rák felfaljon egy olyan drága lényt, aki soha nem ártott senkinek. Végül, amikor már minden könnyemet kisírtam, elvesztettem a józan eszemet. Ekkor hívtam fel Adamet. – Te aljas, ármánykodó patkány! – mondtam neki üdvözlésképpen. – Francesca! – a hangja meleg volt, nevetés bujkált benne. – Hát nem volt elég belőlem az utóbbi időben? – Hogy tehetted ezt? – Még hogy én hogy tehettem? Nem, nem, Francesca, te hogy tehetted? Szegény Maxnek összetörted a szívét. – Te seggfej! – egészen magával ragadott a dührohamom. –Elhagyott. Hallod? Az undorító hazugságaid miatt. Adam méltatlankodva felnevetett. – Nem akartam én szólni neki. De végül is miféle barát lennék, ha hallgatnék, nem igaz? Te meg Alison ezt gondoljátok, ugyebár. Mondjon el az ember mindent fenntartás nélkül, úgy, ahogyan van. – Itt nincs mit elmondani! – tiltakoztam. A végén magamra haragudtam meg, mit védekezem én egy ilyen aljas féreggel szemben.

108 SUSY McPHEE


– Tényleg? – gúnyolódott. – Nos, ez fölöttébb különös. Mert amikor a minap egymásba botlottunk a Babylonban, tisztán emlékszem, azt mondtad, hogy a férjeddel találkozol. Emlékszem, magamban még azt gondoltam, hogy nem épp Max ízlése szerint való hely, talán még mondtam is valamit erről. Mint kiderült, igazam volt, mert állítja, hogy semmit sem tudott az állítólagos találkozótokról. És ha nem vele találkoztál, Francesca, akkor vajon ki az a szerencsés lovag? Hmm? Nem feleltem. – Hogy elpirultál akkor, emlékszel? Feltételezem, ugyanazt az alakot vártad, akivel édes kettesben ebédeltél ma. Hacsak nem tartasz egyszerre több szeretőt. Nem? Csak egyet? Szerencsés fickó! Természetesen tudtad, hogy megláttalak, hisz az étlap mögé bújtál. Kész röhej. Igazán, Fran, nem néztem ki belőled ennyi életrevalóságot! Mindig is kicsit szenteskedőnek tartottalak a szív dolgaiban. – Menj a pokolba, Adam! – Ugyan már, ne légy ilyen! Mikor ez a kis baleset egy gyönyörű kapcsolat kezdete lehetne kettőnk között! Végül is nagyon úgy tűnik, hogy Maxnek meg neked annyi. És amint tudod, én sem remélhetek többet a házasságomtól, bár más okból. Ki tudja, mit tartogat még számunkra a jövő? – Undorodom tőled – mondtam. Olyan harsányan nevetett, hogy sértette a dobhártyámat. – Az undort tudom kezelni – mondta. – Ha közömbös lennél… nos, akkor sokkal nehezebb dolgom lenne. Hanem az undor… abban már ott a szenvedély egy szikrája. Ó, ha belegondolok, hogy volt idő, amikor prűdnek véltelek. Elakadt a lélegzetem. – Ezért csináltad az egészet, ugye? Azért akarod tönkretenni a házasságomat, mert nem mentem bele veled holmi olcsó kis flörtbe? – Jaj, ne légy már nevetséges! Az még évekkel ezelőtt volt. Éreztem a hangján, hogy beletrafáltam. – Le is tagadhatod, ha akarod, de elárultad magad. El sem hiszem, hogy végig bosszút forraltál ellenem. – Nem a fordítottjáról van szó? A bosszúról, amit te forraltál ellenem az óta az este óta? – A hangja hirtelen keserűvé vált. –Azt gondolod, nem látok undort a szemedben, valahányszor rám nézel? Ócska kis szentfazék vagy, Fran. Max jobbat érdemel. – Ezt nem hallgatom tovább. – Tényleg? De kár! Nos, igazán nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Élveztem ezt a beszélgetést. Már alig várom, hogy mindent elmondjak Alisonnak az esti látogatáson. Az üdvözletét, attól tartok, nem továbbíthatom. Az volt a határozott benyomásom tegnap, hogy nem lát szívesen az utóbbi napokban. Azzal letette a kagylót, mielőtt válaszolhattam volna valami frappánsat. Sikítottam egyet dühömben. Mindennek elhordtam, ami csak az eszembe jutott. Olyan keményen csaptam le a kagylót, hogy leesett a hátulja, és az akku a szék alatt landolt. Belerúgtam a legalsó lépcsőfokba, mire a lábujjam tiltakozóan megreccsent. Újra felsikoltottam, bár másodjára nem túl nagy meggyőződéssel. Végül visszatettem a helyére az akkut, összeszereltem a telefonkészüléket, és feltárcsáztam Max mobilját.

109 SUSY McPHEE


Nem vette fel. Természetesen. Meglátta a számom, ezért hagyta, hadd csöngjön. A telefonja végül átváltott üzenetrögzítőre. Rövid üzenetet hagytam neki azzal, hogy nevetségesen viselkedik, és nem old meg semmit, ha megfutamodik, amikor pedig beszélnünk kellene. Már abban a pillanatban megbántam, amit mondtam, ahogy letettem a kagylót. Túl nyers voltam. Még ha sértve is éreztem magam, egy hang azt súgta, hogy Max nem ok nélkül mondta, amit mondott, különösen azok után, amit Adamtől hallott. Újra felhívtam, és hagytam egy második üzenetet, ezúttal sokkal békülékenyebbet. Elmondtam, mennyire szeretem, hogy látni akarom, és kérve kértem, jöjjön vissza, hogy beszélhessünk. Második üzenetem megint könnyekre fakasztott. Még nagyban szipogtam, amikor a mobilom csörögni kezdett a hálószobában. Felrohantam a lépcsőn, és felvettem. – Max, te vagy az? – Nem, csak Greg. Bocs. – Óh, szia – pislogtam csalódottságomban. – Csak azért hívtalak, hogy reggel beugorjak-e érted? – Micsoda? – Hogy bevigyelek a kocsimmal. Koncentrálni próbáltam, bár a fejem még mindig kóválygott. Max vádjai még olyan frissek voltak bennem, egy pillanatra azt hittem, Greg meg akar szöktetni. – Miért? Megyünk valahová? – Péntek van, Fran! Munkába megyünk. Péntekenként mindig így csináljuk. Te pedig ma reggel a parkolóban hagytad a kocsid, mert Londonba mentünk, ha jól emlékszem. Nézd, ha bevisz más, akkor nem szóltam. Csak gondoltam, felajánlom. – Jaj, nem… úgy értem, igen. Megköszönöm, ha beviszel. – Jól vagy? Kicsit fura a hangod. Megráztam magam. Ébresztő, Fran! – Nem, jól vagyok, igazán. Ne haragudj! Csak ez a sok stressz… ez készít ki. Nem volna szabad ebédidőben innom. – Sürgősen le akartam rakni. – Akkor holnap találkozunk, rendben? – Rendben. Úgy háromnegyed nyolc körül ott leszek nálad. Jó az úgy? – Persze. Kösz, Greg. – Jó… akkor szia, Fran. Holnap, hajnalok hajnalán. Nagyot nyeltem. – Szia, Greg. Kikapcsoltam a mobilt, nagyot sóhajtottam, és körülnéztem a hálószobában. Szemügyre vettem a rendetlenséget, amit Max hagyott maga mögött, mikor elviharzott. Vonakodva összeszedegettem a papírosokat az ágyról, és gyűrötten az öltözőasztalra tornyoztam őket. Aztán kinyitottam a fiókot, amelyikből Max kirángatta az alsóneműit, és nekiálltam rendet rakni utána. Mintha a rend visszaállítaná a normalitást a rémálom helyett, amibe csöppentem. Miután a fiókkal végeztem, kinyitottam a ruhásszekrényt. Végigfuttattam ujjam az ajtó meghasadt fáján, és összerázkódtam az emléktől, mekkora dühvel csapott oda a férjem. A gardróbon belül nem volt semmi rendbe rakni való, ezért csak álltam ott, és néztem a vállfákon lógó ruhákat. Max vénséges vén kék pulcsija az egyik polcon hevert. Kivettem, és beleszagoltam. Mi lesz, ha nem békülünk ki? Mi lesz, ha több ez

110 SUSY McPHEE


egyszerű veszekedésnél? Mi lesz, ha örökre elmegy? Ez lesz minden, ami belőle maradt: az illata a pulcsiján? Belebújtam a pulcsiba. Túl hosszú volt: több ujjnyival hosszabb a karomnál. Egy pillanatig körbefontam két karom a mellkasomon. Behunytam a szemem, beszívtam a pulcsi szagát, és azt képzeltem, Max ölel át. Aztán leültem az ágy szélére, hátradőltem a párnán, oldalamra fordultam, és felhúztam a lábam magzatpózba. Két karommal továbbra is átkarolva a testemet újra sírni kezdtem. Forró, néma könnyeket, amelyek végiggördültek az orcámon, és feláztatták a párnát. Szemem előtt elmosódott az óra számlapja, amely könyörtelenül mutatta az idő múlását, jelezve, hogy hamarosan beköszönt az éjszaka.

111 SUSY McPHEE


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Végül sikerült elaludnom, bár azt még láttam, hogyan araszol az óra mutatója a péntek hajnal felé. Végtelennek tetszettek ezek a hosszú, sötét, kétségbeesett órák, mikor ezer és ezer lehetőséget tettem mérlegre, hogyan másszam ki a bajból. Aztán végre néhány órára álomtalan feledésbe zuhantam. Hétkor csengett az ébresztőóra, vadul ostromolva tudatalattimat. Felébredve újra eszembe jutott az egész lidércnyomás. Vonakodva kikászálódtam az ágyból, és a zuhany alá botorkáltam. Jó tíz percig áztattam magam a gőzölgő vízben, mielőtt a samponért és a szappanért nyúltam. Az egész helyzet valótlannak tetszett: nem azért, mert úgy éreztem, mintha mással történnének az események, hanem mert önmagamat láttam másnak; egy idegen lénynek, aki eljátszotta, hogy én vagyok. Mire elcsavartam a zuhanykart, és beburkolóztam vastag fürdőköpenyembe, félig-meddig azt vártam, hogy Max reggeli teáscsészéje ott gőzölög az éjjeliszekrényen az ágy mellett. Nem várt, és ez csak fokozta elkeseredésemet. Vizesen, fürdőköpenyben visszabújtam az ágyba, és a mennyezetre meredtem, azon töprengve, mihez kezdjek magammal. Max és Lottie nélkül úgy éreztem, elkap valamiféle örvény, és nincs mibe kapaszkodnom. A házban baljós némaság uralkodott, a szokásos hétköznap reggeli zajok nélkül, melyek az otthonunkká avatták. Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam gyomrom remegését. Nem sikerült. Újra elbóbiskolhattam, mert amikor másodszor is kinyitottam a szemem, az óra háromnegyed nyolcat mutatott. Valahol messziről kitartó csörgést hallottam. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy nem az ébresztőóra, az már háromnegyed órája elvégezte feladatát. Akkor esett le a tantusz, hogy valaki ráfeküdt az ajtócsengőre. Greg jött értem. A francba! Kiugrottam az ágyból, lerohantam a lépcsőn, és mielőtt ajtót nyitottam, kétségbeesetten szorosabbra fogtam a fürdőköpenyem övét, hogy mégis kinézzek valahogy. Lihegve és kócosan nyitottam ajtót, a legkevésbé sem készen arra, hogy munkába induljak. – Bocs, Greg… ne haragudj – kértem elnézést, mialatt ziláltságomat fanyar fintorral nyugtázva belépett a hallba. – Visszaaludtam a zuhanyozás után. – Rossz éjszakád volt? – nézett rám kérdő tekintettel. Csüggedten pillantottam rá. – Remélem, azért, mert megvolt a nagy kibékülés Maxszel. – Ümm, úgy is mondhatnám – tereltem be sietve a konyhába. – Kérsz kávét? Felvettem a kávéfőzőt, és megtöltöttem. Lopva az órájára nézett, amiről eszembe jutott, hogy azt mondta, ma korán be kell érnie. – Á, a fenébe is, Greg! Ne haragudj, de elfelejtettem. Ugye, korán kell ma bemenned? – Ez lett volna az eredeti terv – vágott egy fintort. Beletörődőn levetette a bőrdzsekijét, és az egyik konyhai szék támlájára akasztotta.

112 SUSY McPHEE


Azt hittem, a reggeli ébredésnél nem érezhetem magam rosszabbul, pedig így történt. Most már a bűntudat is mardosott, amiért cserbenhagytam egy barátot, pedig csak segíteni akart nekem. – Ne haragudj! Nézd, menj egyedül, én majd buszra szállok. Már megint könnyek gyűltek a szemembe, ezért elfordultam, és a kávéval foglalatoskodtam. – Nem kérheted meg Maxet, hogy vigyen be? Megállt a kezemben a kávéskanál. A hirtelen beállt csendet végül Greg törte meg. – Nincs itt, ugye? Akkora volt a csönd, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Inkább éreztem, mint hallottam, hogy Greg mögém lép, aztán egy kéz nehezedett a vállamra és megfordított. Egy másik kéz felemelte az államat, és én kénytelen-kelletlen szembenéztem vele. Szó nélkül átölelt. A mellére borultam, és újra eleredtek a könnyeim. Így álltunk ott jó öt percig, mialatt én bőgtem, mint a vízfolyás. Ugyanúgy eláztattam az ingét, mint este a párnámat. Greg közben egyetlen szót sem szólt, csak átölelt, a hajam simogatta, és hagyta, hadd sírjam ki magam. Arról az orcámról, amelyet nem szorítottam az ingéhez, a hüvelykjével törölgette le a könnyeimet. Annyira szerettem volna, hogy Max legyen az, aki így átölel. De nem ő volt, és ettől még hevesebben zokogtam. Végül a zokogás szaggatott hüppögéssé szelídült. Elhúzódtam Gregtől, mert hirtelen zavart éreztem hiányos öltözékem miatt. Az inge elejét teljesen eláztattam. Olyan mélyet sóhajtottam, hogy beleborzongtam. – Mást sem csinálok, csak bőgök itt neked – mondtam csüggedten. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, mialatt továbbra is átkarolva tartott. – Erre valók a barátok – felelte végül. – Jobb, ha most… – intettem fejemmel az ajtó felé. – Fran… – kezdte, mire megdermedtem ijedtemben. Úgy nézett maga elé, mint aki mondani készül valamit, de aztán erőt vett magán. – Semmi. Csinálok kávét, jó? Megsimítottam az inge elejét. – Eláztattalak. Ne haragudj! – Nem számít – legyintett. – Majd felteszem a radiátorra, amíg fő a kávé. De közben továbbra sem engedte el a karomat. – Jó, akkor én… – húzódtam el tőle szelíden. Elengedett, és mielőtt feje fölött sután összefogta a kezét, mintha csak a további illetlenségnek akarna véget vetni, beletúrt a hajába. Akkor is magamon éreztem a tekintetét, amikor felmentem az emeletre, hogy átöltözzem. Mire tíz perc múlva lejöttem, már összeszedtem magam valamelyest. Ahogy a konyhába beléptem, Greg háttal állt nekem, s kezében egy kávéscsészével kinézett az ablakon. Ingét a konyhai radiátorra terítette; nyakkendője a zakón pihent a széktámlán. Csak egy kék trikó volt rajta. Furán és szokatlanul festett így, mintha nem ugyanaz a fickó lenne, akivel

113 SUSY McPHEE


máskor munkába indultam. Lépteimet meghallva megfordult, letette a csészét, és újra átölelt, mint egy jókora mackó. – Jobban vagy? Bólintottam, és a trikóra borultam. A szöveten át éreztem a halk szívverést. – Most már nehogy elsírd magad – intett megjátszott szigorral, állával birizgálva a fejbúbomat. – Különben igazán nem tudom, miben megyek dolgozni. Elmosolyodtam a mellére borulva, elfojtva magamban az ébredező idegességet, amely valahol a gyomrom táján fészkelt, eszembe juttatva, hogy ez a pasas egyszer megcsókolt, és hogy más körülmények között még élveztem is volna. Az igazat megvallva, most sem lett volna másként, annyira magam alatt voltam. Nem is kellett volna hozzá egyéb, mint felemelni a fejem, és a szemébe néznem. Felsóhajtottam, és nem emeltem fel a fejem, megelégedve az emberi közelség melegével. Így álltunk ott egymást átölelve, amikor mozgás támadt a küszöbön. Felnéztem. – Max! – egyenesedtem ki. Újra úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak, hogy rosszban sántikál. Max körbenézett a konyhán. Nyugtázta a kávét, a székre vetett zakót és nyakkendőt, a radiátorra terített inget, csak aztán állapodott meg kettőnkön a tekintete. – Meg kell hagyni, nem vesztegeted az idődet – mondta, és máris fordult vissza a bejárat felé. – Max… állj meg! Ez nem az, aminek hiszed! – tiltakoztam. Utána siettem a hallba. – Megkaptam az üzeneted – morogta jeges közönnyel. –De csak ma reggel hallgattam meg, mert a kocsiban hagytam a mobilomat. Azt mondtam magamnak: „Igaza lehet, Max, nevetségesen viselkedsz. Ez a helyzet csak akkor tisztázódik, ha hazamész, és megbeszélitek a dolgot.” És most itt vagyok. Reméltem, hogy még munka előtt itthon talállak. De bevallom, nem ilyen fogadtatásra számítottam – intett a konyha felé. – Max, kérlek, hallgass meg! – Ugyan minek? Hogy újabb adag hazugsággal fedezd magad? Kímélj meg tőlük, Fran… kímélj meg! – Úgy emelte fel a kezét, mintha engem akarna távol tartani magától. – Max – Greg jött utánunk a hallba. – Én is azt hiszem, meg kellene hallgatnod Frant. Max félrelökött, és Greg elé állt, egy ujját fenyegetőn az orra alá dugva. – Ne merd nekem megszabni, mit tegyek és mit ne! – Valósággal köpködött dühében. – Mit gondolsz, ki vagy te, hogy idetolakszol a házamba, és szabályokat állítasz fel nekem? Arról már nem is beszélek, hogy közben belekóstolsz a feleségembe. – Max… semmi nem történt közöttünk! – tiltakoztam. – Semmi… látom ezt a semmit – lökte meg Greget két kézzel. – Azt hiszed, vak vagyok, ugye? Reggel nyolc van, és ti itt enyelegtek a konyhámban. Gondolom, az éjszakát is együtt töltöttétek – tette hozzá keserűen. Újra lökött egyet Gregen. Az nem mozdult, leengedett kézzel állt előtte.

114 SUSY McPHEE


– Hagyd abba, Max! – léptem kettejük közé. – Greg természetesen nem töltötte itt az éjszakát. Azért jött, hogy munkába vigyen. – Tudjátok mit? – tartotta fel hirtelen mindkét kezét megadóan Max. Hátrált egy lépést, és undorodva nézett mindkettőnkre. – Nem érdemlitek meg, hogy időt pazaroljak rátok, egyikőtök sem. – Azzal megfordult, és ismét a bejárati ajtó felé indult. – Használd egészséggel a feleségemet, Greg! Mondhatom, megérdemlitek egymást. Már félig kívül került az ajtón, amikor Greg utána szólt. – Tényleg nem egy ilyen tahót érdemel, mint te. Ezúttal Max nem habozott. Egyetlen ugrással átszelte a hallt, olyan szélsebesen, hogy a kezemet sem volt időm felemelni, hogy tiltakozzak, és öklével Greg arcába sújtott. Greg össze-csuklott, és az orrát szorongatta, de most sem tett kísérletet a visszavágásra. Rémülten figyeltem a jelenetet, nem tudva, melyikükhöz menjek oda először. De nem is volt erre időm, mert Max hirtelen sarkon fordult, és anélkül, hogy felém pillantott volna, elviharzott.

115 SUSY McPHEE


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Greg csak azután engedett fel, hogy Max elment. – Jesszusom – morogta a padlóról –, azt hiszem, eltörte az orromat! Egy pillanatig dermedten álltam, és az ajtót bámultam, megpróbálva leküzdeni az émelygést, ami elfogott. Max távozása valamit összetört bennem. Tízévi házasságunk alatt egyszer sem láttam ennyire dühösnek… nem is sejtettem, hogy ennyire ki tud vetkőzni magából. Lecsúsztam a fal mellett, és csatlakoztam Greghez a szőnyegen. A kétségbeeséstől némán fontam össze a karom magam előtt. – Fran? – Hmm? – Most jöttem rá, hogy a szemközti falon lévő szegélylécet bámulom. – Istenem, Greg, ne haragudj! Alaposan összevérezte a trikóját. Felugrottam, és őt is felsegítettem. Visszatereltem a konyhába, ahol egy székre ültettem. Bevizeztem egy konyharuhát, és átnyújtottam neki. Miközben ő magát tisztogatta, egy másik konyharuhába becsomagoltam egy zacskó fagyasztott borsót a hűtőből. Rászóltam Gregre, hogy döntse hátra a fejét, és olyan finoman, ahogyan csak tőlem telt, sebesült orrnyergére helyeztem a jéghideg borsót. – Nem utolsó volt ez a jobbhorgos, amit a férjed rám mért. – Mmm – morogtam. Egy székbe roskadtam. Bénító zsibbadtság telepedett rám. Volt valami végleges Max távozásában. A sértett pillantás, amivel félrelökött, megértette velem, mennyire megközelíthetetlenné vált számomra. A legszívesebben utánamentem volna, hogy kezem a szívére téve véget vessek a szenvedésének. De mindenekelőtt Adamet lett volna nagy kedvem megfojtani, amiért ilyen helyzetbe juttatott minket. – Fran – Greg letette a hevenyészett jégtömlőt, és véreres szemével rám nézett. – Kézbe kell venned a helyzetet. Értetlenül meredtem rá. – Vége, Greg. Elvesztettem. – Szórakozottan visszahelyeztem az orrára a jégtömlőt. – Tartsd ezt magadon, ettől meg leapad a duzzanat. – Természetesen nincs vége – mondott ellent Greg, újra leengedve a borsót. – Egyszerűen csak túlreagálta, hogy a történtek után itt talált minket a konyhájában. Különben meg mi történt? Azt hittem, ünnepelni fogtok. Hirtelen hunyorogni kezdett a rátörő fájdalomtól, és visszahelyezte a jeget. Keserűen felnevettem, és nyomban utána el is komorodtam. – Adammel előbb találkozott, mint velem. Hazafelé beugrottam a kórházba, és mialatt én ott időztem, Adam felkereste Maxet a műhelyben, és felvilágosította. Beadta neki, hogy megcsalom. Arra hivatkozott, hogy kétszer is belém botlott. Max erre az iskolából egyenesen a szüleihez vitte Lottie-t, aztán jött, hogy szembesítsen a tényekkel. – De hát miért nem mondtad el neki az igazat? – Megpróbáltam, de rám se hederített! – kiáltottam fel. –Minden szavamat kiforgatta – ha nem ő, akkor Adam –, és iszonyatosan sötét képet

116 SUSY McPHEE


festett rólam. Azzal vádolt, hogy Alison betegségével takarózva folytatom a kis üzelmeimet, hogy őt idézzem. – Akkor is. Egy dolog, hogy egy férfi hűtlenséggel vádolja a feleségét, és megint másik, hogy az első pacáknak behúz egyet, akit a közelében talál. – Emlékezz vissza, hogy tahónak nevezted. Pedig joggal vádaskodott. Kivált, ha belegondolunk… – de nem folytattam. Greg leemelte szeméről a jégtömlőt. Ha képes lett volna összevonni a szemöldökét, valószínűleg megteszi. – Mibe gondolunk bele…? – Hát hogy te átöleltél a konyhában, és a ruháid felét ráaggattuk a bútorokra. Greg a fogát szívta. – De hát semmi rosszat nem akartam, Fran! Mitől akadhatott ki ennyire? – Hagyjuk – tanulmányoztam a körmömet. Greg továbbra is fürkészően nézett rám. – Hát… – sóhajtottam kimerülten –, a helyzet az, hogy tudja, veled voltam Londonban. Gregnek összeráncolta a homlokát. – Honnan tudta meg? – Nos… én mondtam el neki – feleltem sután. Felsóhajtott. – Fran, meg akarsz öletni? – Természetesen nem – vontam vállat türelmetlenül. –Nézd, semmi rejtegetnivalónk nem volt. Miért ne mondhattam volna el? Csak épp azt nem tudja, azért jöttél velem, hogy kifigyeljük, félrelép-e vagy sem. – Értem. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan kerültem a segítő barát szerepéből a vérnősző baroméba, akinek betört orr a jutalma. – Úgy, hogy nem volt időm elmondani neki, hogy rá gyanakodtam. Abban a pillanatban, amint a nevedet kimondtam… – elhallgattam, és zavartan fészkelődni kezdtem. – … máris rosszra gondolt. – Ennyit magam is kitaláltam – fintorgott Greg a fájdalomtól. – De hogy a fenébe hihette, hogy te meg én… izé… Úgy értem, ez még tegnap történt, nem igaz? Mielőtt a radiátoron találta a cuccaimat. Nagyot nyeltem. – Izé, ő… – hebegtem. – Gyerünk, Fran, bökd már ki végre, mi volt vele! Fran, a golyó, amit neked szántak, engem talált el. Mi ez az egész? Áruld el végre! – Azt mondta, mindig is tetszettél nekem… – nyögtem ki megszégyenülten. Greg hallgatott egy sort, aztán csak felsóhajtott. Roppant óvatosan az asztalra helyezte a jégtömlőt. Ezúttal meg sem próbáltam visszaerőltetni az orrára. Megköszörülte a torkát. – És igaz ez? – nézett rám. Tudtam, hogy a csókunkra gondol, ahogyan én is. Akkora volt a feszültség, hogy vágni lehetett volna. – Greg… – kezdtem, de aztán elhallgattam. Bármit mondanék, csak rontana a helyzeten. – Igen, Fran? – kérdezte, ezúttal halkabban.

117 SUSY McPHEE


Könny gördült végig az orcámon. Szívesen igent mondtam volna. Újabb könny követte hát a másikat, mert most jöttem rá, hogy Max gyanakvásának igenis volt alapja. Bármit hazudott is neki tegnap Adam, nem ez idézte elő azt az üres, legyőzött pillantást, amit rám vetett, hanem én. – Mert ha maradéktalanul becsületesek akarunk lenni egymással, be kell ismernem, igenis tetszel nekem. Egy icipicit. A szavait követő csendben olyan vadul dobogott a szívem, hogy csodálkoztam, nem hallja meg. – Ezt most nem mondod komolyan – néztem rá hitetlenkedve. Megfogta a kezemet. – Ha Max nem lenne, egyetlen pasast sem engednék a közeledbe. Ha Max nem lenne. A szívem tovább kalapált a mellkasomban. Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Csak ültem ott, egymásba kulcsolódó kezünkre bámultam, és a hallottakat emésztettem. Greg keze puhább volt, mint Maxé, akinek megkérgesedett a keze attól, hogy évek óta trükkös motorokkal babrált a rosszul fűtött műhelyben. Magam elé képzeltem azt a kezet, a térképre emlékeztető ráncaival és a motorolajtól fekete körmökkel, amiket csak akkor tudott kitisztítani, ha hosszan áztatta forró fürdőben. – Szeretem Maxet, Greg – mondtam az asztalnak. Felemeltem a fejem, és Greg szemébe néztem. – Szeretem Maxet. Egy pillanatra mintha felszikrázott volna valami a szemében. Aztán kialudt a szikra, és már magam sem tudtam, láttam-e vagy sem. Kihúzta magát, és visszatette helyére a jégtömlőt. A csendet a telefon csörgése törte meg. Egy pillanatig még Greg arcát fürkésztem, majd hátralöktem a székem, és kisiettem a hallba, hogy felvegyem a kagylót. – Mrs. Howie? – szólalt meg egy kurta, üzleties hang. Nyeltem egyet, és iparkodtam összeszedni magam. – Igen, én vagyok. – Itt Harrington nővér, a kórházból. Azért hívom, mert Mrs. Beckett önt jelölte meg mint legközelebbi hozzátartozóját. Ne! Kiszáradt ki a szám. Úgy éreztem magam, mintha egy darab ólmot nyeltem volna le. Csönd támadt a vonal túloldalán. Biztosan tudtam, hogy a nővér most azt latolgatja, hogyan adja be a barátnőm halálhírét. Én pedig nem voltam ott mellette. – Történt valami, ugye? – Attól tartok, igen – pattogott tovább a nővér hangja. –Megpróbáltam elérni a férjét, de nem sikerült. – Mikor történt? – bukott ki belőlem a kérdés, noha nem akartam tudni a választ. Ha nem mondják el, akkor nem is valóság, nem igaz? Mély lélegzetet vettem. – Szóval, mikor? – Úgy félórája – mondta a nővér ugyanolyan kurtán. – Nem örültünk a dolognak, Mrs. Howie, de semmit sem tehettünk. – Nem… biztos vagyok benne, hogy mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. – Gépiesen buktak ki belőlem ezek a szavak, oda se figyeltem, miket hordok össze. – Voltak… fájdalmai? – támaszkodtam a falnak, hogy el ne essek.

118 SUSY McPHEE


– Nem beszélt róluk. Miért ez a tárgyilagos hangnem? Az ajkamba haraptam. Újra ömleni kezdett a könnyem. Kezdtem hozzászokni. Nekem is ugyanolyan vörös és duzzadt lehet a szemem, mint Gregé. – Volt mellette valaki? Úgy értem, ugye, nem volt egyedül? – Természetesen nem – jött a száraz válasz. – Én magam voltam vele. Ami azt illeti, bő félórán keresztül iparkodtam rábeszélni, hogy ne hagyjon itt minket, de hajthatatlan volt. Abban reménykedtünk, hátha maga tudja, hová mehetett – szívta meg az orrát mérgesen. – Bocsánat, de nem értem? – dermedtem meg zavartan. – Megpróbáltam otthon felhívni, de nem vették fel a telefont. És amint már mondtam, a férjét sem sikerült elérnem. Mindannyian nagyon aggódunk az egészségéért. – Hogy mi? – emeltem fel a hangom. – Azt hittem, azért hívott, mert meghalt. A nővér felhördült a vonal túloldalán. – Még hogy meghalt? Honnan veszi ezt? – De az imént mondta, hogy… – Mrs. Beckett kijelentkezett a kórházból, Mrs. Howie. Mint az előbb is mondtam, úgy egy félórája. Hadd tegyem hozzá, hogy a jelenlévő szakemberek tanácsa ellenére. – Hogyan? – dőltem megkönnyebbülten a falnak. – Azt hittem. .. jaj, hál' istennek! A nővér rosszallóan hümmögött. – Mrs. Howie, az ön barátnője nagyon beteg. Ha találkoznának, nyomatékosan kérem, igyekezzen rávenni, hogy fontolja meg még egyszer a döntését. Hozzáértő ápolásra van szüksége. – Igen. Hogyne, persze, úgy lesz. Letettem a kagylót, forgott velem a világ. Alison tehát otthagyta a kórházat. Hogyhogy? Tegnap még infúzióra volt kapcsolva, és felállni is alig tudott. És hová mehetett? Haza biztosan nem… azok után, amit Adamről megtudott. Talán a szüleihez? Amióta kórházba került, Erin náluk lakott. Akkor őket hívom fel, gondoltam, és már nyúltam is a kagylóért, hogy feltárcsázzam a számot. Aztán hirtelen minden megvilágosodott. Tudtam már, hová indult. Letettem a kagylót, és kinyitottam a bejárati ajtót. Még most is sokkal sápadtabb volt a kelleténél. Meg soványabb. De valahonnan kerített egy virágdíszes kalapot, azzal takarta el a haját. Hetek óta most volt először rajta utcai ruha. Az infúzió eltűnt. Ott állt előttem a küszöbömön, és ahogy kitártam előtte az ajtót, rám mosolygott. – Kölcsön tudnál adni húsz fontot a taxira? – kérdezte, mielőtt a karomba roskadt.

119 SUSY McPHEE


HUSZONHATODIK FEJEZET – Bámulatosan nézel ki. – Ne hazudj! Iszonyúan festhetek. Ezt már lejátszottuk korábban, ami mindkettőnknek eszébe is jutott. Elmosolyodtunk. Egy fotelben ültem a kanapéval szemben, itt fektette le Greg Alisont, miután bevitte a házba. A taxit is ő fizette ki, aztán betelefonált, hogy ma egyikünk sem megy dolgozni. Amivel bizonyára találgatások tömkelegét indíthatta el munkatársaink körében. Visszajött a nappaliba. – Főzök egy kis levest – mondta. – Nem, Greg, te megsebesültél. Majd én. – Bízd rám nyugodtan! Maradj csak a barátnőddel – intett Alison felé. – Hogy kerül ez a véráztatta félisten a házadba? – szegezte nekem a kérdést Alison. – Még mielőtt erre rátérnénk, előbb te mondd meg, hogy kerülsz ide, amikor a kórházban lenne a helyed? – kérdeztem vissza. – Épp az előbb hívtak, Ali. Azt szeretnék, ha visszamennél. Huncutul vigyorgott rám. – Istenem, Fran, látnod kellett volna az arcukat. Annyira haragudtak rám. – Aggódnak érted, szívem! – fogtam meg az egyik kezét. –Ahogyan én is. Ágyban lenne a helyed. Kurtán felkacagott. – Adam mindent elkövetett, hogy te is ott legyél. – Fáradtan elmosolyodott. – Csak vicceltem. De valójában miatta vagyok itt. – Nem tudlak követni – ráncoltam értetlenül a homlokom. – Dehogynem. – A kanapéra hajtotta a fejét, és rövid időre behunyta a szemét. – El kellett jönnöm, Fran! Nem volt más választásom. El kellett jönnöm Erinért. Csak nem gondolod, hogy a kórházban malmozok, és ennél a szemétládánál hagyom Erint. Azt hittem, jó útra tért, hogy ennyi haszna legalább van a ráknak. – Nem értelek, Alison. Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Évek óta csalt, Frannie! Legalább négyszer, legalábbis ennyiről tudok. Nem szívesen gondolok arra, mennyi olyan nőügye lehetett, amiről nincs tudomásom. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen mélyre süllyed. Hisz még élek, nem igaz? Hát nincs benne egy szemernyi jóízlés? – mosolygott szomorúan az elképedésemen. – Ezt amúgy költői kérdésnek szántam. – Soha nem beszéltél erről. – Vajon miért nem? Érthetetlen haragot éreztem ezért. – Miféle barátság akkor az ilyen? Előrehajolt, és megszorította a kezemet. – Nem akartam rád önteni a lelki szennyesemet. Nem akarhattam, hogy Adam és a csélcsapsága legyen a legfőbb beszédtémánk. .. ez határozza meg kettőnk barátságát. Különben sem tudtam semmi határozottat, amit eltitkolhattam volna előled. Amit meg tudtam, azt a legszívesebben nem

120 SUSY McPHEE


láttam meg, magamnak sem ismertem el. – Felsóhajtott, és kimerülten vállat vont. – Túl késő ezen rágódnunk. Elgondolkoztam a hallottakon. Talán igaza van. Meglehet, ha az ember magának hazudik, az más, mint ha a barátjának. Egy barát könnyebben megbocsát. Szomorúan néztem rá. – Ezért amikor beleütöttem az orrom a dolgotokba, és előálltam azzal a fotóval, amit Maxének hittem… – Azonnal tudtam, ki áll a háttérben – fejezte be a mondatot Alison. – És persze őrjöngtem dühömben. Magamra haragudtam, miféle hülye terv is volt feleséget találni Adamnek, hisz a szívem mélyén tudtam, nem marad ő sokáig egyedül. Azt hiszem, abban bíztam, hogy a te segítségeddel kiválaszthatunk valakit, aki legalább kedves lesz Erinhez. Mikor az egész félresiklott, először rád haragudtam meg, mert tudtam, hogy nem fogod annyiban hagyni a dolgot. – Szelíd mosolya elvette a szavai élét. – Aztán újra csak magamra lettem dühös. Főleg azért, mert bajba sodortalak téged és Maxet. Soha nem bocsátom ezt meg magamnak! De ezzel vissza is jutottunk az eredeti kérdésemhez – szűkült össze gyanakvón a szeme. – Ki ez a fickó? Nem tudtam, hogy adjam be neki. – Egy munkatársam. Azért jött, hogy elvigyen kocsival a munkahelyemre. – Ne bosszants! Tudod, mire gondolok. Miért ilyen az arca? – Ja… az. – Csak nyugi, Fran, biztattam magam közben. –Max behúzott neki egyet – vetettem oda könnyedén. Alison szemlátomást nem hitt nekem. – Ki vele, Fran! Bökd ki végre, mit keres itt? – Komolyan beszélek. Max azt hiszi, viszonyunk van. Ezért húzott be neki. Mielőtt félrelökött, és kisétált. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de Alison még jobban elsápadt. – Akkor hát igaz – hebegte, amivel végképp összezavart. –Mondd csak, Fran – kérdezte összetörten –, honnan a csudából jutott ilyesmi Max eszébe? Egy pillanatig haboztam, mielőtt bevertem az utolsó szöget házasságuk koporsójába. – Adamtől hallotta.

121 SUSY McPHEE


HUSZONHETEDIK FEJEZET Még mielőtt Alison válaszolhatott volna, Greg jött vissza a konyhából egy tálcával. Az orra már nem vérzett, de a szeme egy kicsit fej volt dagadva. Alison előrehajolva vizsgálgatta, miközben Greg letelepedett az egyik fotelba. – Elég csúnya. Nem tört el? Mellesleg, ne haragudjon, hogy csak így betoppantam. Greg legyintett, jelezve, hogy az egész szóra sem érdemes. – A karomban hoztam át a küszöb felett. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag házasok vagyunk. – Alison vagyok, Fran barátnője. Szerintem tegeződjünk. – Sejtettem. Én meg Greg vagyok. Szia – nyújtott kezet. – Greg! – húzódott széles mosolyra Alison szája. – Az a Greg, aki a neten ismerkedett meg a menyasszonyával. Tudod, hogy valamennyien miattad kerültünk pácba? – vigyorgott Gregre. Annyira fel volt dobva. Nehéz volt ráismerni benne a megtört nőre, akit hónapok óta a kórházban látogattam, eltekintve attól, hogy alig félórája összerogyott a küszöbömön. – Igen, azt hiszem, erre is rájöttem. Honnan tudjam, eltört-e vagy sem – érintette meg az orrát Greg. Alison megfogta Greg állát, és előrebillentette a fejét. – Nem is fest olyan rosszul. Megérinthetem? – Másik kezével most kinyúlt, és leheletfinoman megérintette az orrot, majd hüvelykje és a mutatóujja közé vette, és végignyomogatta. – Ez most fáj? – Uff… nem. Nem annyira. Alison hátradőlt a kanapén. – Csak azután derül ki, hogy a duzzanat lelohadt. A vakdiagnózisom azonban az, hogy nem tört el. Mindenesetre megjósolom, hogy holnap rosszabb lesz. Panadolt vegyél be fájdalomcsillapításra, ne ibuprofent. – Greg meglepett képét látva elmosolyodott. – Erin előtt nővérként dolgoztam. – Ha már itt tartunk, nem kellene mégis visszamenned a kórházba, Ali? – szóltam közbe. – Komolyan kérdezem. Bármi a szándékod, ott is kifőzhetjük. – Mint a legutóbbi akciónkat? Nem megyek vissza, Fran – rázta meg a fejét. – Nem tudok világos fejjel gondolkozni, ha az ágyat nyomom, infúzióra kötve. – Igen, de az az infúzió fontos volt! Újra megrázta a fejét. – Nincs rá szükségem. – De… a gyógyszerek… – Szájon át is be tudom őket venni… legalábbis úgy szándékozom. Tegnap a távozásod után megvizsgált az onkológus – ragyogott fel a szeme. – Nem akart elhamarkodottan nyilatkozni, de hetek óta végez velem különböző vizsgálatokat. –Itt hatásszünetet tartott. – Tegnap azt mondta,

122 SUSY McPHEE


semmi nyoma a ráknak – vetett sugárzó mosolyt mindkettőnkre. – Amerikai – tette még hozzá, mintha ez mindent megmagyarázna. Üres tekintettel néztem rá. – Semmi nyoma? – Továbbra sem értettem. – Mit akar ez jelenteni? Átkarolta a térdét, úgy fordult felém. – Azt jelenti, hogy a rák volt nincs, eltűnt. Vége, Fran, nincs többé! – szikrázott fel a szeme. – Eltűnt az a borzalom, ami eddig bennem növekedett! Maradhatott persze valahol holmi mikroszkopikus daganat, de amit eddig sugárkezeléssel bombáztak, mostanra felszívódott. Teljes remissziónak nevezik az esetemet. – Minek? – bámultam rá zavartan. – De hát… hogyan? Ez nem lehetséges. – Már miért ne lenne lehetséges? – nevetett fel. – Előfordul az ilyesmi, tudod. Ott volt például az a nő, ha emlékszel, aki beperelte az egészségbiztosítást, mert nem kapta meg a kezelést, amire szüksége volt. Nos, nála is bekövetkezett a re-misszió. – Miféle nő? – Nem emlékszem a nevére. Különben is, mit számít? Hisz csak egy példa a sok közül. És most velem is megtörtént. –Előrehajolt, és megbökte a karom. – Ne mondd nekem, hogy nem örülsz. Mélyen a szemébe néztem, mintha onnan kiolvashatnám az igazságot. Hirtelen az az érzésem támadt, mintha a szoba, ahol ültünk, kicsiny golyóbissá zsugorodott volna a szívem körül, hogy aztán ezer darabra robbanjon szét. Eleredt a könnyem. Sovány karok fonódtak a nyakamra. Alison is sírt: orcámon éreztem forró könnyeit, melyek elkeveredtek az enyéimmel, és balzsamként csorogtak végig a nyakunkon. Így maradtunk egy jó ideig. Szorosan átkaroltam Alisont, mialatt testem megszabadult az engem emésztő ráktól, a gyásztól, amely azóta élősködött rajtam, mióta értesültem a diagnózisról. Ez a dögletes élősködő most végleg eltávozott tőlem. Üresen és kimerülten hagyott ott. Kicsit visszahúzódtam, de továbbra is belekapaszkodtam Alison kezébe. – Még nem gyógyultam meg – figyelmeztetett –, de már sokkal jobban vagyok. Természetesen egy sereg vizsgálatot el akartak még végezni rajtam, de nem volt rá idő. Ezért gurult be mindenki, mikor bejelentettem, hogy elmegyek. Látod, még a hajam is nőni kezdett – vigyorgott rám. Levette a kalapot, és beletúrt a hajába. – De hát… hogyan? – hajoltam a haja fölé, hogy megnézzem magamnak, de semmiféle változást nem tapasztaltam. Reméltem, hogy nem Alison képzelődik. – Ne mondd nekem, hogy annyi idő után megtalálták a mindentudó csodagyógyszert! – Én magam találtam rá – keskenyedett el szigorúan a szája. – Tudtam, hogy Adamtől sok minden kitelik, de hogy ilyen ármánykodásra adja a fejét, amíg én a kórházban haldoklóm, arra nem számítottam. Rendbe kell hoznom ezt az egész kavarodást, hát nem érted? Hisz az egész az én hibám. Újra hátradőlt, és a rátörő fáradtságtól behunyta a szemét. – Pihenned kellene, teljesen kivagy – mondtam. – Hol van Greg? – néztem körül, mert róla teljesen elfeledkeztem.

123 SUSY McPHEE


A konyhában találtam rá. Két kezével a mosogatónak támaszkodott, úgy nézett ki az ablakon. Megfordult, mikor meghallotta közeledésemet a háta mögött, és fanyar mosollyal nézett rám. . – Ez nagyszerű hír. – Igen – sóhajtottam fel megborzongva. – Igen, az. – Arra gondoltam… tudod… hogy magatokra hagylak egy kicsit. – Köszönöm. Egy pillanatig némán néztünk egymásra. – Megtaláltad a Panadolt? – kérdeztem végül. – Nem, nem is kerestem – mondta, és nem vette le rólam a tekintetét. A kredenchez léptem, ahol egy hevenyészett elsősegély-készletét tartottunk, és elővettem egy kicsiny üveget. – Tessék – nyújtottam át neki. – Fran… – megfogta a kezem azzal a kezével, amellyel az üveget markolta, de rögtön el is engedte. – Nézd, most mennem kell. Van mit megbeszélnetek. Ezzel nyomban el is húzódott tőlem. – Hé – fogtam meg a karját. Magam felé fordítottam, hogy az arcába nézhessek, mert továbbra is kerülte a tekintetem. –Hé. Ekkor jöttem rá, hogy csak az önuralmát igyekszik összeszedni. – Greg, mi a baj? – Milyen szerencsés a te barátnőd, Alison! – remegett meg a szája. – Tudom. Szinte hihetetlen egy ilyen szerencsés fordulat. – Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét behunyt szemmel. Aztán újra rám nézett. Összetörtnek látszott, a szeme tele volt fájdalommal, aminek semmi köze nem lehetett a jobbegyeneshez, amit Maxtől kapott. Még mielőtt meggondolhattam volna magam, átöleltem, ugyanúgy, ahogyan ő engem ma reggel. Hagytam, hogy rám boruljon, és kiadja a saját fájdalmát. Nem számított, hogy két hét múlva lesz az esküvője, és ezzel csak tovább bonyolítom az életét. Nem számított, hogy a barátnőm a nappaliban ma reggel lépett le a kórházból, a férjem meg pár órája sétált ki az életemből. Nem számított, hogy az életem válságok sorozata, és azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá a rendezésükhöz. Néha az embernek szüksége van valakire, akinek nekidőlhet, mígnem lesz ereje megállni a saját lábán. Őszintén szólva ott a konyhában azt sem igen tudtam, ki támaszkodik kire. Végül Greg kihúzta magát a karjaimban. Éreztem, hogy most szedi össze magát. – Jól van – sóhajtott egy nagyot. – Gyere! – Hová megyünk? – Nem hagyhatom, hogy magad takarítsd el ezt a szemétdombot. Isten tudja, hogyan végződne. Lássunk hozzá – mosolygott rám újra tétován. – így vagy úgy, de ki kell találnunk, hogyan kaphatod vissza a férjedet.

124 SUSY McPHEE


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Bizonyítékra van szükségünk – jelentette ki Alison erélyesen, majd kétkedő arcomat látva ciccegni kezdett. – Hidd el, Fran, egyedül így sikerülhet. Megdönthetetlen bizonyítékra van szükségünk Adam viselt dolgairól. Délre járt az idő, kis kupaktanácsunk a nappaliban ülésezett. Köröttünk mindenütt papírosok hevertek: Max hirdetésének szövegei a társkereső honlapról, meg a sajátjaim; azoknak az e-maileknek a másolatai, melyeket Adam és én váltottunk egymással; hitelkártya-kivonatok arról a hónapról, amikor Adam bejelentkezett a honlapra. Ehhez én ragaszkodtam a végső tisztázás érdekében. Csak így derülhetett ki, hogy nem Max állta a cechet. A papírosok között kenyérmorzsával borított tányérok és üres kávéscsészék hevertek. Egy hosszúra nyúló reggeli megbeszélés szemete, melyet sebtében bekapott ebéd követett. Fáradtan egymásra rakosgattam a tányérokat. A reggeli dráma után az volt az érzésem, mintha egy hét telt volna el azóta, annyira elfáradtam. „Ugyan mi értelme bizonyítékokat gyűjteni? – szólalt meg bennem egy belső hang. – Max úgysem fog végighallgatni, nem hagyja, hogy kimagyarázzam magam. Többször megpróbáltam felhívni a mobilján, de nem jártam sikerrel. A műhelybe is odatelefonáltam. Guy vette fel a kagylót. Meglepődött, amikor Maxet kértem. Azt mondta, beszólt, hogy nem megy be aznap. Azt hittem, ennél jobban már nem szégyenülhetek meg, de tévedtem, mert végső kétségbeesésemben felhívtam az anyósomat. Tőle megtudtam, hogy Max kivette aznapra Lottie-t az iskolából, és ketten elutaztak a hétvégére a fivéréhez Penrithbe. Az anyósom óvatosan, ám segítőkészen beszélt velem. Nyilván tudott a veszekedésről, az okáról azonban nem. Max fivérét már nem hívtam fel. Teaidő előtt amúgy sem érkeznek meg oda, és elegem volt abból, hogy idegeneknek magyarázkodjak. Alison próbált vigasztalni. – Nézd, Max nagyon zaklatott… – Én is! – nyögtem fel. – Tudom, drágám, de ez most nem rólad szól. Maxet próbáljuk észre téríteni. Nem csoda, hogy kiakadt, hiszen az egyik percben még példás férj és apa volt; körülugrált, mialatt téged teljesen kiszipolyozott a munka meg a kórház, aztán a következő pillanatban már azt látta, hogy kiöltözve eltűnsz az éjszakában, és közben valami átlátszó dumát próbálsz beadni neki egy nem létező vállalati muriról. Aztán következett Adam, aki közölte vele, hogy London-szerte flangálsz az udvarlóddal. Nem csoda, hogy ezek után a legrosszabbra gondolt. Ám ha bebizonyosodik Adam mesterkedése, az egész gyanú kártyavárként omlik össze, és Max hazajön. – Max mindenképpen hazajön – mondtam magabiztosabban, mint ahogy éreztem. – Amint beszélni tudok vele. Rákényszeríteni, hogy meghallgasson. Úgy éljek! És hinni fog nekem, akár bizonyítékok nélkül is. Alison együttérzően nézett rám.

125 SUSY McPHEE


– Biztos vagyok benne, hogy igazad van, de azért nem árt bebiztosítanod magad – mondta. – És miért nem hívjuk fel Adamet, miért nem vágjuk a képébe, hogy mindent tudunk? – biggyesztettem le az ajkam. – Mert semmit sem tudunk bebizonyítani – helyezett rá Alison egy csészét a tányérrakásra. – Én legalábbis ezt gondolom. Ha megtennénk, váltig tagadna, és nem jutnánk egyről a kettőre. Nézzünk szembe a tényekkel, talán azt sem tudja, hogy te vagy a tűzrőlpattant hölgyike. Annyira önközpontú, hogy meg sem fordult a fejében, hogy a nyomában vagy. Tudom, hogy ez sovány vigasz, de valószínűleg azt hiszi, hogy van köztetek valami. – Alison felvonta, ami megmaradt a szemöldökéből, és végignézett rajtunk. Elpirultam. – Ellenben ha bizonyítékok vannak a kezünkben, nem tagadhat, és Max is látni fogja, micsoda egy szemét alak. Ő pedig végre beadja a válókeresetet. – Azt hiszem, Alisonnak igaza van – vetette közbe Greg. –Valami kézzelfoghatóval kell Max elé állnod, amivel le tudod állítani a dühöngését, hogy végre meghallgasson. Valami konkrétummal – tette hozzá nagy átérzéssel. – Semmi szükség rá! Csak beszélni akarok vele! A Babylon főpincérét hadd ne kelljen már idevonszolnunk tanúnak. Alison elfintorította az orrát. – Amúgy sem menne a dolog. Ez mind csak találgatás. Rajta kell kapnunk Adamet, és lefényképeznünk. – Nem tudom, ezt meg hogy képzeled – sóhajtottam. –Nem tudunk minden titkos kis találkájáról. – Követhetnénk is – javasolta Alison. – Fogadjunk fel, mondjuk, egy magánnyomozót. – Jaj, Alison! Ne légy már nevetséges – róttam meg. – Várjatok – gondolkozott el Greg. – Azt hiszem, támadt egy ötletem. – Azt gondolod – nézett Alisonra –, hogy nem tudja, Fran a tűzrőlpattant hölgyemény? Hogy nem hozta összefüggésbe velem és Frannel a társkereső honlapot? Alison bólintott. – Ebben csaknem teljesen biztos vagyok. Ha így lenne, okvetlenül Fran orra alá dörgölte volna, mikor felhívta. Erre a nyakamat teszem. – Ha ez így van – simogatta az állát Greg elgondolkozva –, a honlappal becserkészhetjük. – Hogyan? – Könnyen – vigyorgott rá mindkettőnkre jókedvűen. –Csapdát állítunk neki. Feltesszük a honlapra egy bombázó fotóját – aminek nem tud majd ellenállni –, aztán e-mailt küldünk valami afféle szöveggel, hogy a múltkor elkerültük egymást. Azt írjuk majd, hogy csak negyed kettőre értünk oda. Még a sértődöttet is megjátszhatjuk, amiért nem várt ránk tovább… hadd legyünk mi fölényben. Ez meggyőzi arról, hogy valaki tényleg volt ott. Aztán ha bekapta a horgot, elküldünk a találkára egy bombázót, miközben mi hárman kilessük és lefotózzuk. Úgy néztem rá, mintha megbolondult volna. – Úgy látszik, ez a pofon a maradék eszedtől is megfosztott – csóváltam a fejem. – Még ha Starsky és Hutchot játszhatnánk is – amire, ha engem

126 SUSY McPHEE


kérdezel, szemernyi esélyünk nincs –, hol találunk erre a szerepre egy bombázót? Ráadásul nem egyet a sok közül, hanem olyat, aki hajlandó csókolózni ezzel a szemétládával. – Semmi gond, majd felhívom Cherylt – mondta Greg, akit nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából. Csaknem elejtettem a tányérokat. – Greg, ezt nem teheted meg! – Már miért nem? – Ezt nem teheted meg vele! – Micsodát? Hisz az egész csak színjáték. Három évet végzett dráma szakon, mielőtt modellkedni kezdett. Igazán testre szabott feladat ez neki. Főleg ha közlöm vele, hogy szereztem egy monoklit a lagzira. Úgy volt, hogy a Hello! magazin is írni fog rólunk. Személy szerint annál rosszabbat el sem tudtam volna képzelni – vigyorgott rám a bedagadt képével. – Igazából köszönettel tartozom Maxnek. – Nem akármilyen csaj a menyasszonyod – vélte Alison. – Hát nem. – Greg egy pillanatra összezavarodott. Rám villant a tekintete, azután továbbsiklott. – Roppant különleges teremtés. Láttam, hogy Alison elkapja ezt a futó pillantást. Nyomban fel is fogta az értelmét, mire újra elvörösödtem. Aztán a barátnőm óvatosan másra terelte a szót. – Nos, azt hiszem, tökéletes tervnek hangzik – jelentette ki. – Szerintem pedig katasztrofális – vetettem ellen. – Nézetem szerint az eddigi legjobb dobásunk – szögezte le Greg erélyesen. – Ami két szavazat Fran ellenében. – Felállt, és kivette a kezemből a tányérokat. – Megyek, és újra felteszem a kávéfőzőt – mondta. – Aztán felhívom Cherylt, és meglátjuk, hogyan tovább. A távozását követő csöndben Alison sokatmondóan nézett rám. – Már értem, miért vágta képen Max – mondta fahangon. – Alison… – Mi az? Csak nem akarod tagadni, hogy szerelmes beléd? – Egyáltalán nem szerelmes belém – védekeztem a kelleténél nagyobb hévvel. – Ő csak… mi csak… jól kijövünk egymással. Kollégák vagyunk – magyarázkodtam sután. Alison szomorúan rázta a fejét. – Ez a baj veled, Fran. Képtelen vagy hazudni, hogy mentsd a bőröd. Még akkor sem megy, ha magadnak kellene hazudnod.

127 SUSY McPHEE


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Greg, miután beszélt Cheryllel, eltűnt azzal, hogy délután visszajön. A távozása után rávettem Alisont, hogy feküdjön le pihenni. Még mindig aludt, mikor Greg négy után újra megjelent, kezében egy zacskó dán süteménnyel és egy CD-vel. Közben átöltözött: összevérzett trikóját és munkaruháját farmerre és pulóverre cserélte. Az öltöny nélkül valahogyan fiatalabbnak látszott: fiatalabbnak és sebezhetőbbnek. – Ez Cheryl portfoliója – ejtette a konyhaasztalra a CD-t. –Azt mondta, bármit felhasználhatunk belőle. – Hogy van az orrod? – Nem tört el, bár a Neander-völgyi férjed mindent elkövetett. De sajnos, amit Alison mondott a monokliról, az bejött. – Jaj, istenem! És a Hello! magazin? – Nagyon úgy néz ki, hogy búcsút mondhatunk neki. – Cheryl biztosan csalódott lesz – szisszentem fel. – Hát igen, örült volna neki, az biztos, de ez van. Én sosem voltam annyira oda az ötletért. Elgondolkozva babráltam a CD-vel. – És ebben akkor benne van? – Viccelsz? – Greg odalépett a mosogatóhoz, hogy megtöltse a teaforralót. – Mikor meglátta, milyen állapotban van az arcom, egészen kikelt magából. A platnira állította a kannát, és meggyújtotta alatta a gázt. – És mit gondolsz, végig tudja majd csinálni? – De még mennyire! Elmosott és eltörölgetett két csészét, amiből már ittunk. Aztán benyúlt a tűzhely melletti kredencbe, és előhalászott néhány teafiltert. Meglepődtem, mennyire kiismeri magát egy nap után a konyhámban. Még szerencse, hogy Max nincs a közelben, mert hülyét kapna tőle, gondoltam. – Nagyszerű színésznő. Ha nem kezd el modellkedni, mostanra már valószínűleg befutott volna. – Akkor miért választotta mégis a modellkedést? – Több benne a pénz. – Greg a csészékbe ejtette a filteres zacskókat, és odavitte mindkettőt a teáskannához. – Több benne a pénz, és rendszeresebben kap munkát. A színészet ingatag szakma, amíg be nem futsz. Bár Cheryl még nem tett le róla teljesen. Elmosolyodtam. – Mindez… igen ígéretesen hangzik. – Úgy érted, ahhoz képest, hogy egy olyan unalmas, vén krapekkel jár, amilyen én vagyok? – Ugyan, hová gondolsz… Mosolyogva intett le, majd forró vizet öntött a két csészébe. – Néhány korábbi fiúja ugyanebben a szakmában nyomul. És ő az első, aki elismeri, hogy a többségük üresfejű ficsúr. Ezért is fordult a társkereső ügynökséghez. Mikor az ember egész élete a külseje körül forog, nehéz

128 SUSY McPHEE


megbízható társat találni. Így kerültem én a képbe, én, a két lábon járó megbízhatóság. Akire mindig lehet számítani, és aki merő unalom – fejezte be fanyar mosollyal. – Néhány év múlva megérhetem, hogy megszökik tőlem valami filmproducerrel. – Akkor miért veszed el? – bukott ki belőlem, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Elém helyezett egy gőzölgő csészét és egy süteményt. – Mert hozzám jön – felelte kurtán, és felvette az asztalról a CD-t. – Gyere, lássunk munkához! A dolgozószobában a meghajtóba helyezte a CD-t a számítógépemen, hogy végigpörgethessük a fotókat. Áthoztam egy széket a konyhából. Néztem, hogyan jelentkezik be Greg a társkereső adatlapomra, és választja ki a „kép hozzáadása” opciót. Aztán megnyitotta Cheryl anyagát, és ráklikkelt az első képre. Igazi bombanő volt. Ragyogó szőke haja a vállára omlott, és széles mosolya mögött makulátlanul fehér fogsor villant meg. A szeme szikrázó volt és igéző, a bőre hibátlan. Hirtelen szürkének és fáradtnak éreztem magam. – Igazi bombázó, Greg – mondtam, mire ő morgott valamit, és újabb tucat fotót hívott le. – Tudod, ezek közül bármelyik megfelel. Adam képtelen lesz ellenállni egy ilyen nőnek. Arra a képre mutattam, amelyen Cheryl csábosán a kamera felé hajolt, haját félrefésülte az arcából, és ajka enyhén szétnyílt, mint aki csókra vár. Greg bemásolta a file-t a számítógépembe, aztán hozzáadta a Tűzrőlpattant Hölgy adatlapjához. Elmentette a változást, majd ráment Adam adatlapjára, és kiválasztotta az „elküldi a fotót” gombot. – Rajta! – mondta, és felém tolta a billentyűzetet. – Tudod, én csak azért megyek ebbe bele, hogy segítsek Alisonnak – mondtam. – Maxszel enélkül is kibékülhetek, csak érjem el végre. – Hát persze – helyeselt Greg, de nem nézett rám. – Greg, miért csinálod ezt? – kérdeztem kis habozás után. – Mit miért csinálok? – Miért segítesz nekem? – nyeltem egy nagyot. – Miért segítesz, hogy visszakapjam Maxet. Nem vette le szemét a képernyőről, úgy válaszolt. – Mert te így akarod. Vagy nem? – fordult felém. Álltam a pillantását, majd gyorsan azt mondtam: – Igen. Aztán a billentyűzetért nyúltam, és gépelni kezdtem. Könnyed hangnemben fogalmaztam. Elnézést kértem, amiért elkerültük egymást a múzeum előtt. Arra hivatkoztam, hogy leállt a metró, és ezért késtem. Ha továbbra is találkozni szeretne velem, a hétvégén ráérek. Már éppen ráklikkeltem volna az „elküld” gombra, amikor Alison jelent meg a hátunk mögött. – Ez így nem jó – mondta. – írd azt, hogy ma este érsz rá, mert egész hétvégén távol leszel. Azelőtt kell lefülelnünk, hogy rájön, meglógtam a kórházból. Úgy tettem, ahogy javasolta, és elküldtem az e-mailt.

129 SUSY McPHEE


– És mi lesz, ha már ma este előtt tudomást szerez a lelépésedről? Éppenséggel máris tudhatja – vetettem fel. Alison elgondolkozott, majd megrázta a fejét. – Ha tudná, már idejött volna. Azonnal kitalálja, hová mehetek, ha nem haza indultam. Nem, ma este remélhetőleg még biztonságban leszünk. Tegnap azt javasoltam neki, ne jöjjön be ma. Azt mondtam, újabb besugárzást kapok, és egykettőre nem térek magamhoz utána. – Ezt az egészet eltervezted előre, ugye? – sandítottam a barátnőmre. – Mármint ezt a lelépést. Titokzatosan elmosolyodott. – Természetesen. Adam tegnapi látogatása után… – hirtelen elhallgatott, aztán tovább mosolygott. – Fogalmazzunk inkább úgy, megéreztem, hogy eljött az idő. – És mi van, ha a kórház mégis utoléri Adamet? – haraptam idegesen az ajkamba. – Nem lesz attól elővigyázatosabb? Elgondolkozott egy pillanatra. – Tudod mit? Felhívom őket. Közlöm velük, hogy otthon vagyok, biztonságban, és hétfőn jelentkezem a gyógyszereimért. Akkor majd nem hívogatnak fel fűt-fát. Hagytuk, hadd bonyolítsa le a hívást, és visszamentünk a konyhába egy újabb teáért. Még mindig ott volt köztünk a délelőtti félszegség, mintha Greg vallomása olyan kellemetlen igazsággal szembesített volna minket, amiről a legszívesebben nem vettünk volna tudomást. Ki tudja, visszatalálunk-e valaha is a könnyed munkatársi kapcsolathoz, amely mostanáig olyan jól működött? Néhány perc múlva Alison csatlakozott hozzánk. – A kórházat lerendeztem – mondta. – És a szüleimet is felhívtam. Nem beszéltem nekik a részletekről. Mindössze annyit mondtam, hogy hétvégére hazaengedtek, és később majd beugrom hozzájuk. Alig várom, hogy láthassam Erint. Ezenkívül arra is megkértem őket, ne áruljanak el semmit Adamnek, ha jelentkezne. Azt mondtam, meg szeretném lepni. – Ez könnyen megoldható – bólintottam. – Greg meg én elviszünk. A konyhai óra felé intett. – Addig ezt is lezavarhatjuk. Amíg apuval beszéltem, megjött a válasz a leveledre. Fél nyolckor találkozol, pontosabban Cheryl találkozik Adammel a King's Crossnál, a Pizza Hutban. Az óra felé biccentett, már csaknem fél négyre járt az idő. – Ha Greggel meg akarjátok lesni őket, meg kell szerveznetek az akciót. – A Pizza Hutban? – hunyorgott Greg. – Ez minden? Mit ír még? – Mást nem, Greg. Az üzenet ennyi: Pizza Hut, King's Cross, este fél nyolc. – A francba! A fotóról semmi? – Egy szó sem. – Cherylnek nem való a Pizza Hut. Ő a Ritzhez szokott. –Habozott, majd folytatta: – Nézd, Alison, nem tetszik ez a fordulat. A Pizza Hut a Babylon után? Úgy hangzik, mintha macska-egér játékot játszana velünk. Nem lehet, hogy mégis tudja, mi az ábra?

130 SUSY McPHEE


– Nem hinném, Greg. És gondolj csak bele: kétszer már nem jelent meg az illető hölgyike. Szerintem csak nem akarja kitenni magát egy újabb átverésnek. – Rendben, tételezzük fel, hogy jobban ismered nálunk ezt a szemetet – sóhajtott fel Greg. Aztán hirtelen Alisonra nézett. – Bocs, hogy így neveztem. – Nem szükséges bocsánatot kérned – felelte Alison vidáman. – Hívd, aminek akarod! Ami azt illeti, úgy néztek ki, mint két kifacsart citrom – nézett egyikünkről a másikunkra. Kinyújtotta a karját, és mindkettőnket magához ölelt. – Minden rendbe jön, gyerekek, majd meglátjátok. Egyszer még jót nevetünk az egészen. Már éppen valami pesszimista válaszra nyitottam a számat, mikor fülsértően csörögni kezdett a hallban a telefon. Kibontakoztam a közös ölelésből, és indultam, hogy felvegyem. – Fran. Max volt az. Nem szólt többet, csak ezt az egy szót. Hátrahőköltem a közönyétől. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. – Ott vagy? – Igen – hebegtem. – Anyám mondta, hogy hívtál. – Igen – köszörültem meg a torkomat. – Tőle tudom, hogy a testvéredhez mentél a hétvégére. – Elköltözöm, Fran. – Hogy mi? – Egy ideig még a szüleimnél maradok, miután innen elmentem. Gondolkozni szeretnék. – De… nem értem. Azt hittem, csak a tegnap estére tartasz igényt. Miért…? – Nekem most… erre van szükségem, és kész. Per pillanat szeretnék minél távolabb lenni tőled. – A mai reggel miatt? – Kezdtem pánikba esni. – Mert ha igen, Max, tudom, mennyire félreérthető volt a helyzet. De hinned kell nekem. Semmi sincs köztem és Greg között. Semmi! Kérlek, ne csináld ezt, Max! – Egyre kétségbeesettebben kérleltem. – Ne tedd ezt velünk! Bármi is a baj, rendbe tudjuk hozni. Csönd támadt a vonalban. – Max? – Én… – kezdte, azután elhallgatott. – Nézd, Fran, mennem kell. Most nem beszélhetünk. Janet és Alaister itt van a szomszéd szobában… – A francba velük! – Szinte már üvöltöttem. Greg és Alison ijedten kukkantott ki a konyhából. – Max – folytattam, most már halkabban. – Nem közölheted velem telefonon, hogy elhagysz. Ez nem így működik. – Egyre jobban bepörögtem beszéd közben, így akartam legyűrni az egész testemet elárasztó szorongást. – Történt valami… ez igaz… és meg kellene beszélnünk. De a megfutamodás nem elintézési mód. Ez gyávaság! – Kétlem, hogy a szeretőd gyávának tartana – nevetett fel kongó nevetéssel.

131 SUSY McPHEE


– Micsoda? Azt hiszed, azért nem ütött vissza, mert megijedt tőled, Max? Ezt képzeled? Alig mondtam ki a szavakat, rájöttem, elmulasztottam tagadni, hogy Greg a szeretőm. – Nézd, Fran, ne haragudj, de most nem óhajtok erről tárgyalni. Hétfőn hazaugrom, hogy elvigyek ezt-azt. Mire hazaérsz a munkából, már ott sem leszek. – És mi lesz Lottie-val? – markolt gyomromba a félelem. –Vele mi a terved? Nem felelt azonnal. Aztán hallottam, hogy nagyot sóhajt. – Egy ideig nálam marad. Szerintem ez a legjobb megoldás. Amúgy is a szüleimmel készült tölteni a húsvéti szünidőt. – Max, nem dönthetsz egyedül! Ezt meg kell beszélnünk. A lányomról van szó! – Fel se fog neki tűnni – váltott át újra a közönyös hangnemre. – Az utóbbi időben alig látott. Ez az igazságtalan megjegyzés mintha kést forgatott volna meg a szívemben. – És mit mondtál neki? – Semmit. Egyelőre nem akartam felizgatni. Gondolkodási időre van szükségem, Fran. Alaposan meg kell rágnom ezt a dolgot. És kérlek, ne hívogass többé, jó? Majd felhívlak, ha határoztam. Újabb csönd támadt a recsegő vonalban. Kuszán kavarogtak a gondolataim, hiába próbáltam rendet tenni a fejemben. Ha nem szólt még Lottie-nak, akkor ez nem azt jelenti, hogy végül is nem hagy el? Hogy tényleg csak gondolkozni akar? Felsóhajtottam. – Rendben van, ha ez az, amit akarsz, Max. De ne feledd: te döntöttél így, anélkül, hogy végighallgattál volna. És ez nem fair. Egy pillanatig még hallgattam a sercegést, mielőtt rájöttem, hogy letette a kagylót. Visszatettem a helyére a magamét, és a barátaim felé fordultam, akik a konyhaajtóban várták a fejleményeket. Ennyit arról, hogy amint beszélünk, minden rendbe jön közöttünk. Felkaptam kabátom a lépcsőkorlátról. – Akkor fél nyolckor a Pizza Hut előtt, ugye? – szóltam oda Alisonnak. Bólintott, és a kezét nyújtotta. – Édesem… – Fényképezőgépet is kell vinnünk? – néztem Gregre, a jóváhagyására várva. – Igen, de… – Akkor meg mire várunk? – bújtam a kabátomba. – Indulás, füleljük le ezt a gazfickót!

132 SUSY McPHEE


HARMINCADIK FEJEZET – Nálad van a fényképezőgép? – Igen. – És a mobil? – Igen. – Istenem, úgy érzem magam, mint egy rossz ripacs egy másodvonalbeli filmben! – Igen. – Hagyd ezt abba! – ütöttem Greg karjára. – Nem hiszem el, hogy egy utcasarkon lesem a legjobb barátnőm férjét, amint a menyasszonyoddal édeleg. És mindezt azért, hogy visszakapjam a férjemet! Greg fanyarul elmosolyodott. – Ha jól meggondoljuk, tényleg eszement egy vállalkozás. – Greg? – Hmm? – Köszönöm – mondtam kis habozás után. – Szóra sem érdemes. – Rám vetette szokásos fürkésző pillantását, aztán elmosolyodott. – Mondtam már: erre valók a barátok. Ránéztem, és elöntött a szeretet iránta. Meglehet, Alisonnak igaza van, és egy napon nevetve nézünk majd vissza erre az egészre. Greg most váratlanul megragadta a karom, és a szemközti Pizza Hut felé biccentett. – Már meg is jött. Magas alak szállt ki egy fekete taxiból. Kihúzta magát és körülnézett, mire Greg meg én elbújtunk a SUV mögött, amit fedezéknek használtunk. – Hány óra? Megnéztem az órámat. – Majdnem fél. Greg csettintett a nyelvével. – Remélem, Cheryl nem késik. Nem akarom, hogy gyanút fogjon. A találka előtt nem tudtunk összefutni Cheryllel. Miután Greggel mindent megbeszéltek, a délután hátralévő részében ugyanazon a forgatáson vett részt, mint tegnap: fürdőruhában fényképezték egy csillogó női magazin számára. Utána hazarohant lezuhanyozni és átöltözni, mi pedig elmentünk digitális fényképezőgépet vásárolni. Végül egy kisebb vagyont szurkoltunk le egy pénzsóvár eladónak a Currysben egy olyan masináért, amit szerinte az idióták is tudnak használni. Sejtelmünk sem volt hát, mire számíthatunk, mikor végül megjelent Cheryl. Mindenesetre nem csalódtunk, mert mindent bedobott, hogy elaltassa Adam gyanúját. Igazán büszkék lehettünk rá. Úgy mozgott, mint egy lassított filmfelvételen. Kecsessége megkülönböztette tőlünk, közönséges halandóktól. Haja, melyet kibontva hordott, lazán omlott a vállára az esti lámpafényben. Fekete ruhája alig fedett el valamit tökéletes alakjából. A combjának majdnem a felét szabadon hagyta. Csak bámultam rá kiguvadt szemekkel. Magabiztosan,

133 SUSY McPHEE


felszegett fejjel lépkedett, aztán megállt, közvetlenül a Pizza Hut bejárata előtt. Az órájára pillantott, aztán körbenézett, mintha várna valakit. – Szent Habakuk, Greg! – hápogtam. De nem csak engem nyűgözött le. Az út túloldalán Adam is döbbenten meredt rá. Láttam, milyen habozva indul a nő felé, mintha nem hinne a szerencséjének. Aztán mégis odalépett hozzá, és mondott valamit Cherylnek, mire az nevetve bólintott. Adam fejével a Pizza Hut felé biccentett. Ezúttal mindketten elnevették magukat, és a nő tenyerét Adam mellkasára helyezte. A férfi közelebb hajolt hozzá, és újra mondott valamit, mielőtt átkarolta a derekát, és a járda szélére húzta. Ott felemelte a másik kezét, hogy leintsen egy taxit. Mikor megállt egy, kinyitotta az ajtót, beültette a nőt, és még egyszer utoljára körbenézve beült melléje. Még mielőtt magunkhoz térhettünk volna a taxi indexelt, és eltűnt az esti forgalomban. – A fenébe! – néztem Gregre csalódottan. – Most mi legyen? – Várjunk – a barátom szemlátomást nem jött ki a sodrából. – Cheryl megígérte, hogy küld egy sms-t, ha máshová mennének. Itt már nincs mit keresnünk, különben is meghalok éhen – az utca túloldala felé biccentett. – Nem kapunk be egy pizzát? Éppen végeztünk eggyel, amikor felcsipogott Greg mobilja. Megtörölte a száját egy szalvétával, és felolvasta az sms-t. – Egy osztrigabárba vitte, egy Bentley's nevű helyre a Swallow Streeten – mondta, és az asztalra dobta a szalvétát. – Gyerünk! Sietve kiálltunk a járdára, ahol idegtépő negyedórába telt, mire fogtunk egy üres taxit. – Nyugi! – nézett rám Greg, ahogy türelmetlenül toporogtam mellette a járdán. – Egy ideig nem mennek máshová. És ha igen, Cheryl tájékoztat minket. Az étterem elé érve elismerően füttyentett. – Hát, meg kell hagyni, ez nem egy pizzéria. Azzal nem túl elegánsan kikecmergett a taxiból. – Most mihez kezdünk? Úgy értem, nem csörtethetünk be az étterembe, nem igaz? Ha Adam észrevesz, vége a játéknak. Greg elgondolkozott. – Várj meg itt! Engem nem ismer, én bemehetek, és felderíthetem a terepet. Mindjárt jövök. Még mielőtt szóra nyithattam volna a számat, hogy tiltakozzam, eltűnt az üvegajtó mögött. Miután elment, fel-alá sétáltam a járdán, részben, mert hűvösödött, de leginkább azért, hogy lecsillapítsam háborgó gondolataimat. Fülemben egyre ott csengett Max vádló hangja, amint közölte velem, hogy szeretne távol tudni magától. Hogy történhetett ez meg velünk? Velünk! Eddig sziklaszilárd alapokon állt a házasságunk. És most a férjem távol tart a lányomtól, mert azt hiszi, nem vagyok jó anyja. Nem ilyen volt eddig az életem. Ez a fajta lidércnyomás másokkal szokott megtörténni. Olyanokkal, akik nem szeretik egymást úgy, mint Max meg én. Vagyis szerették. Nagyot sóhajtottam, és folytattam a járkálást. Néhány pillanat múlva kivágódott az étterem ajtaja, és Greg intett magához.

134 SUSY McPHEE


– Rendeltem két italt – mondta. – Nagy a tömeg odabent, nem hiszem, hogy észrevenne minket. – Azzal behúzott magával. – Közvetlenül mögéjük álltam, úgy rendeltem – folytatta Greg. – Még át is kellett hajolnom rajtuk, hogy elvegyem a poharakat a csapostól. Cheryl bámulatos volt, a szeme se rebbent – vigyorgott rám cinkosán. Leültünk az ajtó közelében, az előcsarnok ablakait teljes hosszában elfedő függönyök takarásába, ahol csekély esélye volt annak, hogy Adam észrevesz minket, ha felénk néz. Szerencsére háttal ült nekem, de Cherylre pont ráláttam. Adamnek valósággal csorgott a nyála a nagy fogás láttán – ez volt rá a jó szó –, és újra meg újra megtöltötte a poharát a bárpulton vödörben várakozó pezsgőspalackból. Mostanra alaposan beihattak. Magam is belekortyoltam a poharamba: szénsavas ásványvíz volt. – Ne haragudj, de tiszta fejre van szükségünk – morogta Greg. Újra belekortyoltam a poharamba, és szemügyre vettem a helyiséget. – Tudod, fogalmam sincs, hogyan fotózunk így – mondtam pár perc után. – Ha itt kezdünk el kattogtatni, a végén kidobnak minket. – Igazad van – jegyezte meg Greg savanyúan. – Csak figyeljük őket még egy ideg, aztán kint várunk tovább. Nagyjából újabb negyedóra telt el így. Adam és Cheryl szemlátomást remekül érezték magukat: élénken társalogtak és nevetgéltek. Én csak ittam az ásványvizemet, és megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy a bárpulthoz lépve ripityára törjem a poharat Adam fején. Cheryl hibátlanul játszotta a szerepét, ezt el kellett ismernem. Minden jel szerint pompásan mulatott. Ami nem lehet nehéz ilyen külsővel, gondoltam keserűen, ráadásul pezsgővel megöntözve ásványvíz helyett, úgy, hogy minden jelenlévő férfi rajta legelteti a szemét, hiába jöttek más nőkkel. A bárpultnál most helyeztek egy tányér osztrigát Adam és Cheryl elé. Adam odahajolt Cherylhez, majd megfogta az egyik osztrigát, és a szájához emelte, mintegy bemutatva, hogyan kell enni. Aztán fogott egy másikat, és azt Cheryl szájába tette, majd jót nevetett, amikor a lé végigcsorgott a nő állán. Ő is felkacagott, és ujjával letörölte az állát. Adam elkapta az ujját, és lenyalta. Arcpirítóan szégyentelen gesztus volt, amit jobb lett volna nem látni. Gregre pillantottam az oldalamon, de ő épp nem nézett feléjük. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott arról, hogy egy napon Cheryl majd megszökik egy filmproducerrel. Nem akartam, hogy végignézze a jelenet ismétlését. Letettem a poharam az asztalra a maradék ásványvízzel. – Várjunk most már odakint, rendben? Szédülök ettől a hőségtől. Azzal kicsörtettem. Átmentem az utca túloldalára, Greg a nyomomban. – Jól vagy, Fran? – szegődött mellém, ahogy elbújtam egy autó mögé. – Semmi bajom. Belenéztem Greg nyílt, becsületes arcába, és láttam rajta, hogy aggódik értem. A megbízható Greg, akinek tetszettem egy kicsit, és aki, ha őszinte akartam lenni magamhoz, nekem is tetszett. Ő azonban tudta, engem nem kaphat meg, ezért mást készült feleségül venni. Egy olyan nőt, aki nyilvánvalóan nem illett hozzá, és borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb elhagyja. Jobbat érdemelt ennél. Hirtelen újra kinyílt az étterem ajtaja. Adam és Cheryl tántorogtak elő nevetgélve az utca túloldalán.

135 SUSY McPHEE


– Akció indul – morogta Greg, és a fényképezőgépért nyúlt. Cheryl indult el először. Elismerősen néztem, amint rövid habozás után belekarol Adambe. Aztán lehajtott fejjel mondott valamit, a másiknak le kellett hajolnia hozzá, hogy hallja. Ekkor a nő felemelte az állát, és egyenesen Adam szemébe nézet. Adam pedig megcsókolta, pontosan úgy, ahogy Cheryl eltervezte, először lágyan, aztán növekvő szenvedéllyel. A korábbi elismerésem most felháborodásnak adta át a helyét, ahogy a férfi a falnak szorította a nőt, végigcsúsztatta kezét a ruháján, és a nyakába csókolt. Cheryl felvetette a fejét és sóhajtozott. Azt hittem, ott helyben leteperik egymást a földre. Mellettem Greg kattogtatta a gépét, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Adam tovább markolászta Cherylt, aki kéjesen lihegett, majd megállt mellettük egy taxi, és mindketten bezuhantak a hátsó ülésre. – Az anyját, de jól csinálja! – morogta Greg, elkapva a pillantásomat. – Ne vedd komolyan, Fran, csak játszik. Nem emlékszel? Hát, ha játszott, jól csinálta. – És most hová mennek? – kérdeztem kábán. – Nem tudom, de Cheryl majd újra SMS-ezik, ha lesz rá módja. Gyere, menjünk be, és gurítsunk le valamit! Közben megnézzük, mink van. Anyagunk volt bőven… már ha Cherylt szerettük volna csapdába csalni. A kis képernyőn tisztán kivehető volt elnyíló ajka és villogó fogsora – az ember szinte a nyögdécselését is hallhatta –, mialatt Adam ott dolgozott rajta, és egyre lejjebb csúsztatta kezét a ruháján. Őt azonban csak hátulnézetből mutatták a fotók. Látszott sötét haja, széles válla, és a kézfeje, amellyel Cheryl mellét masszírozta a ruhán keresztül. Csak hát bármelyik magas, sötét hajú nőcsábászt oda lehetett képzelni a helyébe. Néhány pillanatig némán tanulmányoztuk a felvételeket. – Most mi legyen? – kérdeztem végül, miután átfésültük az elszomorító anyagot. Greg nem felelt azonnal, aztán ajkát megnyalva iparkodott erőt venni magán. – Azt hiszem, ráveszem majd Cherylt a folytatásra, ennél többre van szükségünk. De szemlátomást nem lelkesítette ez a lehetőség. – Nézd – mondtam pillanatnyi gondolkozás után. – Hagyjuk a fenébe az egészet, és menjünk haza. Cheryl megtette, ami emberileg lehetséges. Valószínűleg nem élvezte nagyon. Ezt csak habozva mondtam. Abból, amit láttunk, sokkal jobban élvezte, mint bármelyikünk várta. – Nem – rázta meg a fejét Greg. – Ha már egyszer elkezdtük, fejezzük is be! Legközelebb majd olyan felvételeket készítek, ahol a pasas arca is látható. Küldött egy rövid sms-t, aztán újabb adag ásványvíz mellett vártuk, hogy Cheryl visszaüzenjen. Háromnegyed óra telt el idegtépő várakozásban. Akkor a bárpultnál valódi italt vettem magunknak: whiskyt Gregnek és Drambuie-t magamnak. Újabb egy órán keresztül szopogattuk, de még mindig nem kaptunk választ Cheryltől. Greg önuralma szétesőben volt: a képe egyre inkább megnyúlt. Egyszer még a poharát is az asztalra csapta, és hangosan szitkozódott. Aztán, amikor már azt hittem, aznap este nem hallunk többet Cherylről, újra felpittyegett Greg mobilja. Elkámpicsorodott arccal nyújtotta át a készüléket, hogy olvassam el én is az sms-t.

136 SUSY McPHEE


„Ne haragudj, bébi! Nem fog menni.” Gregre néztem, akinek kifürkészhetetlen volt az arca. – Talán csak inába szállt a bátorsága – kockáztattam meg, bár tudtam, hogy erre vajmi kevés az esély. Vállat vont, noha láttam rajta, hogy felzaklatta az sms. – Menjünk haza! – javasolta. –Töltsük le, amink van, és vizsgáljuk át alaposabban! Az ember soha nem tudhatja, elnézhettünk valamit. Visszamentünk az állomásra. Mindketten saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Elcsíptünk egy kései vonatot Bracknellbe. Ott parkoltunk le, mielőtt felszálltunk a londoni vonatra. A hazaúton Greg némán bámult ki az ablakon. Hazafelé kitett a munkahelyünknél, hogy hazavihessem a kocsimat. Otthon üzenet várt Alisontól a rögzítőn. Azt mondta, a szüleinél alszik Erinnel, és reggel felhív. Így az este végére csak mi ketten maradtunk Greggel. A számítógépem fölé görnyedve kinyomtattuk Adamről a digitális fényképezőgéppel lekapott felvételeket. Nem volt ebben a masinában semmi hiba, olyan vérfagyasztóan hatásos képeket készített, ahogyan azt az eladó beígérte. Az volt csak a bibi, hogy Cheryl arca látszott mindegyiken, nem Adamé. Mikor elérkezett Greg távozásának ideje, egyikünk sem akart magára maradni. Beültünk hát a nappaliba, és megnéztünk egy késő esti filmet a tévében. De hogy mit, arra már nem emlékeztem, amikor másnap reggel felébredtem a kanapén. A fejem Greg ölében pihent. Hajnali hat óra volt, és Greg pocsékul nézett ki. Gyanítom, hogy egy szemhunyást sem alhatott.

137 SUSY McPHEE


HARMINCEGYEDIK FEJEZET A szombat reggel zavaros gondolatokkal és lelkiismeret-vizsgálattal telt. Greg hét körül elment, egy feszengő óra után, mikor egymást kerülgettük, és alig beszéltünk, akár egy autóbaleset ijedt áldozatai, akik a mentőt várják, hogy megmondják nekik, mit kell tenniük. Mielőtt elment, a dolgozószobában találtam, ahol az egyik kinyomtatott fotót nézegette. Cheryl hátravetette a fejét azon a képen, míg Adam a nyakát csókolta. A fényképezőgép lencséje olyan nyers kéjvágyat rögzített a nő arcán, hogy azt gondoltam, ha játszik, akkor tényleg abba kellene hagynia a modellkedést, és meg sem állnia Hollywoodig. – Magammal vihetném ezt? – fordult felém Greg, amikor meghallotta, hogy belépek. Az arckifejezése megint kiismerhetetlen volt. Fürkészve méregettem, mit is akar a tudtomra adni valójában. – Hogyne, persze. – Majd később felhívlak. Miután Cheryl hazajött. Elmondom, hogy alakultak a dolgok. Bólintottam. – Rendben. Röviden összeölelkeztünk a hallban, aztán sután szétváltunk. Greg kiment a bejárati ajtón, beült a kocsijába, és kurtán hátraintve elhajtott. Figyeltem, hogyan tűnik el a sarkon az út végén. Aztán visszamentem az üres házba, és bezárkóztam. Azon tűnődtem, hogyan töltsem el a nap hátralévő részét. Letelepedtem a nappaliban a kanapéra, és a vállamat átkarolva – ahogy Max nagyjelenete után is tettem – azon tépelődtem, miért hihette azt a férjem, hogy megcsalom Greggel. Szinte hallottam hangjának keserű csengését, mikor azzal vádolt, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Fanyarul azt gondoltam, ma még csak nem is védekezhetnék egy ilyen vád ellen. Azon tűnődtem, vajon Greg egész éjjel ébren volt-e. Vagy elaludt volna, száműzve agyából a gondjait, átadva magát a néhány órás feledésnek? Ha így történt, nem sokat segíthetett rajta: tapasztalatból tudtam, milyen keservesen törhet az emberre a valóság ébredés után. Még csak fél nyolcra járt az idő. Túl korai volt telefonálgatni, és újabb megbeszéléseket tartani a tegnapi kaland után. Gépiesen összeszedtem az este szétteregetett papírokat. A kávézóasztalra halmoztam a nyalábot. Több mint egy órát töltöttem el azzal, hogy újraolvastam az e-maileket, és elnéztem a fotókat, hátha kiderül belőlük, mi járhatott Cheryl fejében. Egyvalami biztos volt: nem volt ebben az anyagban semmi, amit Alison felhasználhatott volna Adam ellen. Hacsak Cheryl nem hajlandó ellene vallani, a tegnapi akció merő időpazarlásnak tetszett. Lassan vánszorogtak az órák. Kilenckor megpróbálkoztam Max mobiljával, de ugyanazt kaptam, amit kis milliomodszor az utolsó huszonnégy órában: egy hang közölte, hogy a telefon jelenleg nem érhető el. Szinte láttam magam előtt, amint fejét csóválva olvassa le a számomat a kijelzőn, és kapcsolja ki a készüléket. Mazochista rohamomban a dolgozószobában begépeltem a válás szót a Google keresőprogramjába,

138 SUSY McPHEE


hogy lássam, van-e jogalapja Maxnek a válókereset beadására. Találtam egy honlapot, ami a válás teljes lebonyolítását ígérte hatvankilenc fontért. Menne ez, mint a karikacsapás. Alig három perc alatt fájdalommentesen elindíthatnám az eljárást. Mégsem éreztem lehetségesnek, hogy amit Max meg én évek alatt felépítettünk, azt ilyen vandál módon szétverjük. Egy másik honlap a kiszámíthatatlan viselkedést nevezte meg a leggyakoribb válóoknak. Vajon én kiszámíthatatlanul viselkedtem? A bekezdést végigböngészve csaknem megállt bennem az ütő, amikor azt olvastam, hogy a legcsekélyebb indokot is elfogadja a bíróság. Elég kijelenteni, hogy a házasfeleknek nincs közös érdeklődése (nekünk ott van Lottie, gondoltam elkeseredve), más társaságba járnak (vajon ellenem szólhat-e az este, melyet a Babylonban töltöttem és a Greggel együtt elköltött ebéd?) vagy épp munkamániások. Egészében véve azt a végkövetkeztetést vontam le, hogy rosszul áll a szénám, de nagyon. Fél tizenkettőkor felhívott Alison édesanyja. Alison jól van, felelte érdeklődésemre, de fáradt kissé a tegnapi izgalmak után. Nem csoda, gondoltam. Eszembe jutott, hogyan roskadt a karomba, miután a taxi letette a házam előtt. Ugyanakkor mindenképpen látni akar ma, ezért is hívott az anyja. Azt tudakolta, hogy át tudnék-e ugrani hozzá. Jó lenne, ha mennék, tette hozzá a mama, különben Alisonnak nem lesz nyugovása. Természetesen igent mondtam. Azonnal indulok, ígértem. Arra is kíváncsi voltam, mit gondol a család a barátnőm csodálatos gyógyulásáról, de az anyja erre nem felelt semmit. – Nagyon örülünk, hogy itt van, de nem felejthetjük el közben, mennyire beteg – mondta végül. Mikor negyedóra múlva megérkeztem, Alison egy kanapén hevert, takaróba burkolózva. Szemlátomást nagyon kimerült volt, bár a szeme ragyogott. – Szia, édes – köszöntöttem. – Hogy vagy? – Soha rosszabbul ne legyek – nevetett, ahogy észrevette arcomon a kételkedést. – Nem, komolyan. Ne törődj a takaróval! Ez anyámra vall, szereti a felhajtást. Igazán remekül érzem magam, csak tegnap kicsit kiütöttem magam. Elfelejtettem mennyire megterhelő a kórházon kívül végigcsinálni a napot. Alison mamája jelent meg a nappali ajtajában. – Kérsz teát, Fran? – kérdezte. – Apád elvitte Erint fagylaltozni, hogy ki tudd pihenni magad valamennyire – fordult aztán Alisonhoz. – Roppantul felvillanyozta, hogy itt a mamája, pedig Alisonnak pihenésre van szüksége – magyarázta nekem. – Ne féljen, nem maradok sokáig – nyugtattam meg. – Teát meg, köszönöm, de nem kérek. Eddig hat csésze kávét öntöttem magamba. – Ne törődj anyuval, tudod, milyen tyúkanyó természet – mondta Alison, mikor az anyja visszavonult. – Ami azt illeti, te sem tűnsz túl élénknek ma reggel – mért végig. Meg sem hallottam ezt a megjegyzést. – Nem mondtad el nekik, ugye? – szegeztem neki a kérdést. – Már a remissziót? Egyelőre nem.

139 SUSY McPHEE


– De hát… miért nem? Már úgy értem, ha biztos vagy benne. Gondolom, nagyon megörülnének. Annyira aggódtak érted. – Majd elmondom, ígérem. Egyelőre… magammal szeretnék tisztába jönni. Nem tudnék most megbirkózni a bejelentésemet követő általános izgalommal, meg a sok döntéssel, amit meg kellene hoznom. Adj pár napot, rendben? – kérte, és összeráncolta a homlokát. Némi küszködés árán felült, és megveregette a kanapét a lábánál. – Gyere, öntsd ki a szíved! Mi történt a tegnapi bevetésen? Leültem melléje, oda, ahová mutatta, aztán rendre elmeséltem mindent, kihagyva azt az apróságot, hogy Greg meg én együtt töltöttük az éjszakát. Nem mintha bármi takargatnivalónk lenne, érveltem magamban, csak épp nincs kedvem kimagyarázni, amit tettünk, pontosabban nem tettünk. Áthoztam a kinyomtatott fotókat. Alison egy darabig nézegette őket, és ciccegve rázta fejét a nyers kéjvágy láttán, amit lencsevégre kaptunk. Ha megdöbbentette férje cáfolhatatlan hűtlensége, akkor ügyelt rá, hogy ne mutassa. – Szegény Greg – mondta végül, miután mindent átvizsgált. – Nehéz lehetett ezt végignézni, akkor is, ha a menyasszonya csak színészkedett. – Hmmm – morogtam közömbösen. – Úgy tett, mintha mi sem történt volna. Majdnem hozzátettem: mikor ma reggel elment tőlem. Bármilyen fáradt volt Alison, megkönnyebbülés volt a közelében lenni. Félretette a fotókat, és elmesélte az estéjét. Erin nagyon megörült, hogy viszontlátta a kórházon kívül. – El se hiszed, milyen boldogság volt a sok rajtam lógó cső nélkül megölelni a lányomat – mondta. Még a csupasz karját is kinyújtotta a nyomaték kedvéért, amelyhez most nem csatlakozott infúzió. – De ha nem mondtad el a szüleidnek a remissziót, akkor mit mondtál? – kérdeztem. – Hogy hazaengedtek a hétvégére a jó magaviseletem miatt. Hétfőn mindenképpen vissza kell mennem, hogy megbeszéljem a gyógyszerezést az onkológussal. – És mi lesz aztán? – Ezen még nem gondolkoztam – fintorodott el. – A szüleim természetesen szívesen magukhoz vennének, de úgy vélem, sok lenne ez nekik. Már Erin gondozása is kikészítette őket ezekben a hetekben. Várakozón nézett rám. – Tudod, hogy nem kell kérdezned – mondtam azonnal. – Biztos vagy benne? – ragyogott fel az arca. – Hisz rád is alaposan rád járt a rúd az utóbbi időben. – A házam még nem rogyadozik, nem igaz? – vontam vállat. Eszembe jutott, milyen nehezen viseltem el az otthonom kongó ürességét Max és Lottie távozása után. – Kész megkönnyebbülés lesz, ha a közelemben tudok valakit, még ha kopasz is, és folyton durmol. – Jaj, Fran, arany szíved van! – ölelte át izgatottan a térdét. – Nem maradok sokáig, ígérem. – Nem mintha siettetni akarnálak, de három perc alatt kezdeményezheted a válást, ha akarod – mondtam. – Hogyan? Honnan a csudából tudsz te ilyeneket?

140 SUSY McPHEE


– Utánanéztem az interneten. Ezzel elmeséltem neki tegnapi mazochista szörfölésemet a világhálón. Előrehajolt, és átkarolt. – Jaj, Fran! Te meg Max nem fogtok elválni! Ahogy tegnap is mondtad, nektek kettőtöknek mindössze le kell ülnötök, hogy tisztázzátok a sok félreértést. Hatvankilenc font? – szűkült össze a szeme, majd szélesen elvigyorodott. – Fura, nem? Mit gondolsz, a házasságtörőknek nem számítanak fel felárat? – Alison, mihez kezdjünk most? – felálltam, és az ablakhoz mentem. – Greggel egy egész estét elpazaroltunk arra, hogy megfelelő bizonyítékunk legyen, de amink van, azt se te, se én nem használhatjuk semmire. – Nos, akkor majd Cheryl elbeszélésére támaszkodunk – gondolkozott el. – Talán hajlandó lesz közölni a részleteket. Vajon Greg beszélt már vele? Fel kellene hívnod. Mintha csak erre várt volna, megszólalt a mobil a zsebemben. Kivettem és a fülemhez emeltem. – Nagyon okos húzás volt, Fran. Csaknem elejtettem a mobilt. Adam hangja csupa gúny és káröröm volt. – Csak köszönetet szerettem volna mondani – folytatta. –És még azt hittem, hogy haragszol rám! Mikor egy ilyen finom pipihusit küldtél nekem. – Hallottam, hogy mellette megszólal valaki. – Tudod, attól tartok, vissza kell vonnom a múltkori meghívásomat. Emlékszel rá, ugye, Fran? – Nézd, Adam… – kezdtem volna, de felnevetett. – Megértem, hogy csalódott vagy – folytatta. – Hisz olyan szép pár lehettünk volna, te meg én. – Keményen megmarkoltam a készüléket, ellenállva a kísértésnek, hogy messze hajítsam magamtól. – De azt hiszem, Cheryl nem az a fajta, aki szívesen osztozik másokkal, nem igaz, nyuszifül? – Még mindig vele vagy? Nem hittem a fülemnek. – Beletörne a bicskád a bizonyításba, fotókkal vagy anélkül. Tudod, aki beleüti az orrát a más dolgába, az legyen óvatos. Pedig én, látod, figyelmeztettelek, hogy maradj ki a házaséletemből. Azt hiszed, tudsz valamit Alisonról, holott semmit sem tudsz, se róla, se rólunk. – Adam… – Viszhall, Fran. Azzal kikapcsolta a mobilját. Alison türelmetlenül nézett rám. – Mi volt ez? Azt sem tudtam, mit feleljek. Nekem magamnak is nehezemre esett elhinnem, milyen iszonyatos fordulatot vettek az események. – Izé… a helyzet az… Alison – hebegtem. – Szóval, Adam tudja. Tudja, hogy megpróbáltuk lépre csalni. Gondolom, Cheryl mondta el neki. Még mindig vele van. – Nyeltem egy nagyot. – Úgy tűnik, hogy… izé… jobban megértik egymást, mint gondoltuk – nyögtem ki végül verejtékezve. Alison egy pillanatig hallgatott, aztán harsányan felnevetett. – A francba! Pedig tudtam, mekkora szemétláda! – csóválta a fejét haragosan. – De ennél mégis többre tartottam. Hisz fél lábbal a sírban vagyok. Megszorítottam a kezét.

141 SUSY McPHEE


– Istenem, Fran! – hunyta le szorosan a szemét. – Vajon mi lesz szegény kis Erinnel? Milyen ember ez a Cheryl? Megfelelő, mit gondolsz? – Kit érdekel, az-e vagy sem? – csóváltam a fejem meglepetten. – Majd elválsz Adamtól, és megkapod a gyerekfelügyeletet. Elvégre is bizonyítékok vannak a kezünkben, ezt ne feledd! Ha kell, megfenyegethetjük vele Adamet. Nem tudja, hogy használhatatlanok. Aztán eszembe jutott, hogy Greg megüzente Cherylnek sms-ben, újabb fotókra lenne szüksége. Magamban elmondtam egy imát abban a reményben, hogy nem árult el túl sok mindent. Alison az ajkába harapott, és felsóhajtott. – Kész röhej, nem? Mennyit fáradoztam, csak hogy ne maradjon egyedül! Mint kiderült, kár volt aggódnom. A gennyláda! Szenvedő arcába néztem. Szeméből eltűnt a csillogás, amely akkor gyúlt ki benne, mikor Erinről beszélt. – Jól vagy? – Hát a hiúságomat megtépázták kissé – vett erőt magán. –De őszintén megvallva, nincs erőm tovább küzdeni. Előrehajolt, és ujjával megtapogatta az egyik fotót. Kiemelte a többi közül, és elnézegette egy darabig. Ugyanaz a gondolat jutott mindkettőnk eszébe. – Greg – mondtuk ki egyszerre. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Akárha Maxet üldöztem volna hiába. „Kérem, próbálja meg később a hívást”, javasolta a vonal túloldalán a gépi hang. Dühösen kikapcsoltam a mobilt, és újra Alisonhoz fordultam. – Nem veszi fel. – Talán épp a kocsijában van – próbált megnyugtatni. – Bloetootha van – ráztam meg a fejem. – Mindig elérhető telefonon. – Jaj, Fran! – ráncolta össze a homlokát aggodalmasan Alison. – Okosabb lenne, ha odamennél, és megnéznéd, jól van-e. Képzeld magad elé, ahogy odahaza ül, egyedül, mint az ujjam, és a nője hívását várja. Mondd el neki? – súgta egy belső hang. De nem foglalkoztam vele, inkább elindultam az ajtó felé. – És hívj fel! – kiáltott utánam. Elviharzottam a hallban tátogó, elképedt édesanyja mellett. Alig húsz perc alatt tettem meg a Greg lakásáig vezető húszmérföldes utat. Kettesével vettem felfelé a lépcsőfokokat. Csengettem az ajtaján, de nem kaptam választ. Aztán dörömbölni kezdtem, majd meg újabb jó fél percen keresztül nyomtam az ajtócsengőt. Még a leveleknek fenntartott nyílásba is bekiabáltam, mindhiába. Mi van, ha valami ostobaságot művelt? Zsebemből kikaptam a mobilt, és felhívtam Alisont. – Nem nyit ajtót. – Talán átment hozzád – vetette fel Alison. – Nem. Itt a kocsija a ház előtt. – Szent Isten! – vált aggódóvá a barátnőm hangja. – Próbálkozz meg talán egy szomszéddal! Hátha van valakinek kulcsa a lakáshoz – javasolta. – Jó, majd visszahívlak.

142 SUSY McPHEE


Miután a felesége elhagyta, Greg kiköltözött a tetőtéri lakásukból egy kisebbe, amely egy hatlakásos társasházban volt. A lakópark házai egytől egyig háromemeletesek voltak. Egy szintre két lakás jutott, és igazgatói luxuslakként értékesítették őket. Egyszer már meglátogattam itt, amikor megbetegedett. Egy dossziét küldött be Dereknek, amire még aznap szüksége volt a főnöknek. Visszaemlékeztem, milyen takaros kis kuckóban lakik, kivált, ha összevetettem az otthoni kupival, ami annak következménye, hogy az ember együtt lakik egy hatéves kölyökkel. Az egyetlen szomszéd, akinek ajtaja szemben helyezkedett el a Gregével a lépcsőpihenőn, nem volt odahaza. Most mi legyen? Hívjam ki a rendőröket? Vagy keressek tartalékkulcsot? Körbenéztem a lépcsőházban, hátha ötletet merítek a környezetből, de semmit nem találtam. Sehol egy lábtörlő vagy tejesüveg. Sehol egy eldugott szeglet vagy falfülke. Minden ragyogott a tisztaságtól. Egy gombostűt sem lehetett volna itt elrejteni. Újra megnyomtam a csengőt. Kétségbeesésemben megragadtam a kilincset, és megráztam. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Némán kinyílt, és befelé csalogatott. A küszöbön átlépve a nevén szólongattam Greget. Korábbi látogatásomból homályosan emlékeztem a lakás elrendezésére: a hosszú folyosó tágas nappaliba vezetett, abból jobbra pedig egy konyha nyílt. Mindkettőt üresen találtam, bár a nappali elvesztette egykori takaros, szinte érintetlen jellegét: a kávézóasztalt valaki felborította, és a szőnyegen egy szétvert mobil maradványai hevertek szanaszét. Felvettem, és elgondolkozva megsimogattam az egyiket. Aztán visszamentem a hallba, és benyitottam az első ajtón jobbra. A fürdőszobában találtam magam, melynek padlóját törött üvegcserepek borították. Homlokom ráncolva továbbmentem az utolsó ajtóhoz. Itt volt a háló a franciaággyal és megint csak jókora adag felfordulással. Az egyik éjjeliszekrény fiókjait kihúzkodták és felborogatták, és a gardrób is úgy festett, mintha rablók dúlták volna fel. Az ágy végén egy nyitott bőröndben különböző holmik hevertek: ékszerek, pár könyv meg drágának látszó pipereszerek. Csak nem rablók jártak Gregnél? Talán hazatérve rajtakapta és üldözőbe vette őket. Ez megmagyarázná a nyitva felejtett ajtót, bár az időbeli viszonyokat nem, hisz Greg bő hat órája ment el tőlem. De legalább nem eszméletlenül hevert a lakásán. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és megfordultam, hogy visszamenjek a hallba. Nem láttam ugyan a rám szakadó mennyezetet, de csakis az lehetett, mert teljes erővel eltalálta a vállamat. Összecsuklottam a háló padlóján, és közben még a fejem is bevertem. Még mielőtt elsötétült előttem a világ, hangot hallottam, olyan közel a fülemhez, mintha a fejemben szólt volna. – Fran, te vagy az? Bassza meg!

143 SUSY McPHEE


HARMINCKETTEDIK FEJEZET Az első, amire ráeszméltem, miután kinyitottam a szemem, az volt, hogy fáj a fejem. A második, hogy nedves a ruhám. A harmadik meg az, hogy Greg hajol fölém egy jégtömlővel. Ez azért zavart össze, mert fordítva kellett volna lennie a dolognak: hogy én ápolom le őt, hisz amikor Max hazajött, és ránk talált a konyhában, őt ütötte le. Greg arcán megkönnyebbülés áradt szét, amikor látta, hogy magamhoz térek. – Köszönöm neked, Krisztusom! Azt hittem, kinyírtalak. Ellöktem a karját, és megpróbáltam a környezetemre koncentrálni. Greg nappalijában hevertem a kanapén. A szoba meglódult, ahogy küszködve megpróbáltam felülni. Nyögve visszazuhantam a párnára, amit a fejem alá tett. – Mi történt? – Betörőnek néztelek – harapott az ajkába Greg bocsánatkérően. – Csak tejért ugrottam le, és hazaérve zajt hallottam a hálóból. Így azután kupán vertelek. Úgy dőltél el, mint egy kivágott fa. – Tényleg? – kérdeztem gúnyosan, és megtapogattam a fejemet. – Uff. – Valami nedves csöpögött az ingem ujjáról az arcomra. Újra megpróbáltam felülni. – Mi ez a nedvesség? Éppen elvérzek? – Tej az, nem vér. A tejes doboz szakadt ki, amikor mindketten elestünk. – Hát ez nagyszerű! – visszahuppantam a párnára, és behunytam a szemem. Aztán újra kinyitottam, és fürkészően néztem Gregre. – Nem vetted fel a telefont. – Nem… izé… elromlott. A mobil törött darabjaira pillantottam a konyhaajtó melletti szőnyegen, majd kérdőn felvontam a szemöldököm. Már erre a mozdulatra is fájdalom hasított a tarkómba. Összerezzentem. – Eszerint hallottál Cherylről. – Na igen – biggyesztette el a száját. – Adam felhívott, hogy az orrom alá dörgölje a győzelmét – kezdtem, de aztán elhallgattam. – Azzal etette Cherylt, hogy szerepet szerez neki egy hatrészes BBC sorozatban, amit még ebben az évben vesznek fel – nevetett fel Greg élesen. – Emlékszel, ugye, hogy két évet adtam magunknak? Két évet! De még az anyakönyvvezetőig sem jutottunk el. Megfogtam a kezét. – Igazán nagyon sajnálom, Greg. – Ugyan már… – legyintett. Ezt a lemondó hangnemet kezdtem egyre jobban megismerni. – Még szerencse, hogy most jutott eszébe, és nem később lépett le a bútoraimmal. –Körbenézett a felforduláson. – Bevallom, nagyon kiakadtam, amikor közölte velem a nagy hírt. A falhoz vágtam a mobilt, és a bőröndbe dobáltam a cuccait. A kedvenc illatszeres üvegét meg a fürdőszoba padlóján törtem el. Nem szándékosan történt – vigyorodott el váratlanul –, de el kell ismernem, sokkal jobban éreztem magam utána. Ekkor határoztam el, hogy lenyugszom, és főzök magamnak egy jó erős

144 SUSY McPHEE


kávét. Csak épp tejem nem volt itthon. Ezért elugrattam érte: a bolt itt van az utca túloldalán. Kis híján elkerültük egymást. Megráztam a fejem. – Ami azt illeti, az éppenséggel nem sikerült – hunyorogtam. – Akarattal sem találhattál volna jobban kupán. – Igazán sajnálom – nyúlt meg a képe. – Nem is tudom, mi jött rám. Azt hiszem, kicsinált ez a tegnap éjszaka. A kanapéd nem a legkényelmesebb hely az alvásra. – És most hogy vagy? Alison meg én aggódtunk érted – néztem rá. Nem felelt azonnal. Mikor mégis megtette, azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a kérdésemet. – Kicsit kikészültem. – Egyik szokott pillantásával nézett rám, erre is kezdtem ráismerni. – Szögezzük azonban le, nem Cheryl volt életem nagy szerelme. – Ennyit mondott, aztán ismét lehúzta a rolót, és felállt. – Keresek neked valami szárazat. Ez hamarosan bűzleni fog a tejtől. Miután elment, sóhajtva visszaroskadtam a párnára. Az életem kezdett egyre bonyolultabbá válni. Két legjobb barátom nekem köszönhette, hogy kapcsolatuk a végét járta, ami mindkettőt kikészítette. Max faképnél hagyott, régi életem darabjaira hullott. Ráadásul minél inkább erőlködtem, hogy kiköszörüljem a csorbát, annál jobban elmerültem a pácban. Akarattal sem okozhattam volna nagyobb kavarodást.

145 SUSY McPHEE


HARMINCHARMADIK FEJEZET Vasárnap reggel nem sokkal napfelkelte után ébredtem. A ház halk neszeket hallatott. Ismeretlen neszeket, amelyek azonban semmiben sem hasonlítottak a halotti némasághoz, amely péntek reggel üdvözölt, mikor egyedül ébredtem. Mellettem még Max aludta az igazak álmát. Csöndes légzése beleolvadt a házi suttogások szimfóniájába. Odakint kutya ugatott: éles, tiltakozó, engedj-be csaholással, talán elcsatangolhatott hazulról. A fény puha ujjai végigcirógatták a szobát, fellebbentették a sötétítő alját, és végigkúsztak a szőnyegen, egészen az ágyig. Ahogy a paplanra vetülő fénycsíkot elnéztem, beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy nekünk nincs is sötétítőnk. És ha már itt tartunk, mokkakávé színű paplanhuzatunk sem. Természetesen Max sem alhat mellettem, mert ő elhagyott, elköltözött, bár hogy mi a különbség e kettő között nem tudtam igazán. Jelenleg a testvérénél időzött Lottie-val, mert azt hitte, viszonyom van Greggel. Aki most mellettem durmolt az ágyban. Nem akartam én ott maradni nála. Valójában alig vártam, hogy hazaérjek, hátha Max előbb jön vissza Penrithből. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy hazaérve nem talál otthon, és ami ennél is rosszabb, kitalálja, hová mentem. De Greg felhívta az orvosi ügyeletet, mialatt én eszméletlenül hevertem. Azt mondták neki, a legokosabb az lenne, ha bemennék a kórházba, hogy megvizsgáljanak, nem esett-e komoly bajom. Ezt kerek perec visszautasítottam, mire Greg visszahívta őket, hogy akkor most mi legyen. Azt mondták, feltétlenül maradjon mellettem valaki éjszakára, mert ki tudja, nem rosszabbodik-e az állapotom. – Egy fejbevágással még úgyis tartoztam nektek – mondta Greg, de aztán meglátta az arckifejezésemet, és sután hozzátette: – Bocs, rossz poén volt. Aztán minden ellenvetésemet félresöpörve kijelentette, nem maradhatok egyedül, mert nem biztonságos. Különben is az egész az ő hibája, és ha ő nem teszi jóvá, akkor senki. Valójában a délután nagy részét végigaludtam, elnyújtózva az idegen ágyban, az ismeretlen ágyneműben, Greg régi ingében, amit azért adott, hogy lecseréljem a tejtől eláztatott saját ruhámat. Néhányszor bejött és felébresztett, és csak miután felnyögtem, és látta, hogy nem estem kómába, ment vissza a nappaliba, hogy hagyjon tovább aludni. Estére valamivel jobban lettem, bár még mindig hasogatott a fejem. Végül az alkony fényei televérezték az égboltot. Greg tálcán behozta a vacsorát, és letette mellém a matracra. – Hogy vagy? – kérdezte, és közel hajolva hozzám a szemem vizsgálgatta. – Jobban, mint gondolnád – mondtam. Kartávolságra eltartottam magamtól, és én is az arcát vizsgálgattam. Kezdett újra bedagadni a szeme környéke. – Ami azt illeti, te sem festesz valami gyönyörűen! – Kutya bajom – legyintett. – Szundítottam egyet a kanapén. Tapast készített, finom kis falatkákat. Arrébb húzódtam a matracon. Így költöttük el a vacsoránkat, testvériesen kiegyensúlyozva a tálcát kettőnk között. – Ez fenséges – jegyeztem meg meglepetten.

146 SUSY McPHEE


Eddig nem tudtam Greg szakácsművészetéről. Szerényen vállat vont. – Nincs ebben semmi különös. A tapas csak egy fellengzős szó arra, amikor az ember kiüríti a frigó maradékát. Elvette az éjjeliszekrényről a távkapcsolót, és egy plazmatévé képernyőjére irányította, amely az ággyal szemközti falra volt erősítve. A képernyő sercegve életre kelt. Valami tehetségkutató versenyt közvetítettek, ahol a lényeg nem annyira a tehetségesek kiválogatása, mint a tehetségtelenek megalázása volt. Lottie kedvenc műsora, jutott eszembe szomorúan. Le szokott ülni törökülésben a kanapé elé a földre, onnan nézte a műsort. Ha egy kibírhatatlan jelölt következett, felugrott ültő helyéből, és leutánozta a mozdulatait, fejét hátravetette és a szemét forgatta közben. – Lottie szereti ezt a műsort – szólaltam meg hirtelen. Még mielőtt megállíthattam volna, két kövér könnycsepp gördült végig az arcomon. Greg szó nélkül felemelte a tálcát, és letette a padlóra az ágy mellé. Aztán elfészkelődött mellettem, és fejét a párnának döntve átkarolta a vállam. A másodperc egy tört részéig haboztam, letöröljem-e vagy se a könnyeimet. Az volt az érzésem, muszáj, hogy egyszer végre kijöjjön a jó ideje bennem felgyülemlő idegfeszültség, és végre kiengedjem a gőzt. Amúgy ha behunytam a szemem, könnyű volt elhitetnem magammal, hogy Max ölel át, nem Greg. Így maradtunk órákon keresztül, a szombat esti szemetet nézve a tévében, miközben hüvelykjével a karom külső oldalát simogatta. Testének melege átszivárgott a vékony pamuting anyagán, amit kölcsönadott nekem. A tévében valaki a Legyen Ön is milliomos kvíz kérdéseivel megnyert harminckétezer fontot. Tőlünk kétszáz mérföldnyire északra Max lefektette Lottie-t egy idegen ágyba, és megígérte neki, hogy hamarosan láthatja a mamát. Húsz perc kocsiútra innen pedig legjobb barátnőm ölelte át a kislányát, és nem volt hajlandó meghalni, mialatt férjecskéje annak a férfinak a menyasszonyával kavart, aki ugyan nem Max volt, mégis védelmezőn átölelt, amíg abba nem hagytam a sírást. Valamikor elernyedtem Greg karjában, feladva minden erőfeszítést, hogy bármi értelmet találják ebben az egészben, aztán úgy aludtam, mint akit fejbe vertek (ezúttal találó hasonlat). A kutya csaholása beleszövődhetett Greg álmába, mert álmában ide-oda forgolódott. Karját kinyújtva engem keresett maga mellett, és szorosan átölelt, olyan szavakat mormolva a tarkómba, melyeket nem értettem, mielőtt újra elnyomta az álom. Pár pillanatig dermedten hevertem ott zavaromban, majd kibontakoztam a karjaiból, kicsusszantam az ágyból, és halkan betettem magam mögött az ajtót. A konyhában két kezembe temettem az arcomat, és felnyögtem. Éreztem, mint kavarodik fel a gyomrom. Kinyitottam a konyhaablakot, hadd jöjjön be a jó hűvös levegő. Odakint már derengett, a reggel készülődött, mintha tapsra várna jelenése előtt. Mélyeket lélegeztem, és közben visszagondoltam az elmúlt huszonnégy óra eseményeire. Ha Max magánnyomozót fogadott volna – ahogy Alison is javasolta Adam kifigyelésére –, elég bizonyítéka gyűlt volna össze egy bontóperhez, még mielőtt a tinta megszárad a detektívnek kiállított csekken. Sóhajtva megtöltöttem Greg teaforralóját. Még mindig kába voltam, és fájt a fejem az agyrázkódástól. Valaki beengedhette a kutyát, mert a kitartó ugatás abbamaradt. A konyhakredencben kutatva megtaláltam a filteres

147 SUSY McPHEE


zacskókat. Miután egyet egy csészébe ejtettem, eszembe jutott, hogy tej nincs a háznál. A csészéből kihalászva a szemétbe ejtettem a filtert, és úgy döntöttem, hogy egy kanál cukorral pótolom a tejet. Átvittem a teámat a nappaliba, és kezemet a csésze köré fonva a kanapéra telepedtem. Greg csak egy bő óra múlva került elő. Véreres szemét dörgölve botorkált ki a nappaliba. Még ugyanaz a ruha volt rajta, amiben leütött. – Istenem, ne haragudj, Fran! – mondta köszönés helyett. –Jól kiütöttem magam. Odajött hozzám, és lekuporodott a kanapé mellé. – Hogy van a fejed? – Kicsit sajog még – tapogattam meg. – De azt hiszem, nem tört be. – Helyes – bólintott. – Kérsz még teát? – tápászkodott fel. – Nem, köszönöm. – Utánamentem a konyhába. – Azt hiszem, most elmegyek. Max ma este jön vissza. Greg továbbra is a hátát mutatta nekem. – Hazamegy? – Nem. Egy darabig a szüleinél akar lakni. Csak… ott akarok lenni. Ki tudja, bármi megtörténhet… nem tudok… – mutattam körbe gyámoltalanul a konyhában. – Tudod. Megfordult. Kezét megtámasztotta a munkapulton, mintha csak így akarná bebiztosítani magát, nehogy valami olyat tegyen velük, amit nem lenne szabad. – Hát persze. Egy pillanatig egymást méregettük. – Nos, akkor felöltözöm – mutattam szokatlan öltözékemre. – Oké. – A radiátorhoz lépett. – Tegnap este, amíg aludtál, kimostam a gépben a cuccodat. Kicsit gyűrött ugyan, de legalább nem büdös. – Elvette a radiátorról a farmeremet és a pulóveremet, és megtapogatta mindkettőt. – A pulóver még nedves. De egyelőre az ing is megteszi. Elvettem tőle a ruhadarabokat, és sután eltűntem a fürdőszobában, hogy átöltözzem. Mire visszajöttem, újra a mosogató mellett találtam; most is keményen markolta a munkapultot a háta mögött. – Hát akkor… – kezdtem habozva –, holnap találkozunk. A hivatalban. – Ha nem bánod, most nem viszlek el – fintorította el az orrát. – Bölcs döntés – mosolyogtam rá fanyarul, és megfordultam, hogy távozzam. – Fran… – hullott le a keze az oldalára. – Nézd, csak azt akarom mondani… hogy ne haragudj. Azért, amit mondtam. Még a minap… tudod. Nem voltam teljesen magamnál. Csak épp futó gondolat volt. Nem akarom, hogy feszültség legyen kettőnk között. Ez minden. És remélem, hogy rendbe jönnek a dolgaitok Maxszel. Szívből remélem. Hozzáléptem és megsimogattam az arcát, aztán lábujjhegyre állva szelíden arcon csókoltam. – Köszönöm. – Ugyan, nincs mit. – Kezével lassan megérintette a helyet, ahol megcsókoltam. – Szia. Hazafelé tartva hirtelen eszembe jutott, hogy a tegnap délutáni zűrzavarban elfelejtettem felhívni Alisont, hogy tudassam vele a történteket.

148 SUSY McPHEE


Vajon ő miért nem hívott engem? – tűnődtem. Kotorászni kezdtem a farmerem zsebében a mobil után, amelyet takarosan kimosva és megszárítva találtam. Mondanom sem kell, használhatatlan volt.

149 SUSY McPHEE


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Angelával soha nem volt kétségünk afelől, hogy az élet alapjában véve igazságtalan. Anyánk ezt soha nem mulasztotta el az orrunk alá dörgölni. Mondjuk, mikor Angela rám árulkodott, vagy amikor felpanaszoltam, hogy az osztályban mindenki részt vesz a Devil Bridge-hez rendezett kiránduláson, mindenki, rajtam kívül. Vagy amikor kifogyott a tej, és vízzel kellett felhígítanunk a gabonapelyhes reggelit. Évekkel később jött csak divatba a zsírszegény tej, akkoriban azonban mi hevesen tiltakoztunk a minket ért méltánytalanság ellen. „Ez nem fair” – mondtuk rá szinte mindenre sötét ábrázattal, a sírás határán. Pedig jól tudtuk, nem számíthatunk egyébre anyánktól, mint hogy elhúzza a száját és kijelentse: „Az élet már csak ilyen.” Ha épp olyan kedve volt, a nyomaték kedvéért még egy nyaklevest is kaptunk. Az ember azt hinné, alaposan megtanultuk ezt a leckét. De tizenhárom évvel az után, hogy elköltöztem otthonról, még mindig azon kapom magam, hogy ugyanúgy felzaklatnak az élet igazságtalanságai, akárcsak ötévesen. A felvizezett reggelik emléke talán elhalványult azóta, anyám akkori vészjósló arckifejezése azonban még mindig kísértett, főleg most, hogy olyan csapdába kerültem, amelyből akárhogyan próbálok kimászni, mindig csak rontok a helyzetemen. Sírásra görbült a szám, ahogy ez eszembe jutott. A bizonytalanságnak ebben az ingoványában dagonyázva egyedüli vigaszomat az jelentette, hogy úgy volt, hétfőn este Alison hozzám költözik. Minduntalan erre emlékeztettem magam, miközben igyekeztem hozzászokni az elhagyott feleség szerepéhez. Éjjel nyitott szemmel, álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, és az elköltözés és az elhagyás közti különbséget latolgattam. Melyik a tartósabb? Könnyebb-e visszaköltözni, mint visszajönni a párunkhoz? Még jót is tett, hogy egy szemhunyást sem aludtam, így legalább megspóroltam magamnak a szomorú valóra ébredést. A fejfájásom közben állandósulni látszott. A munkahelyemen csak vegetáltam. Elbarikádoztam magam az irodámban, nem álltam szóba senkivel, és nem vettem fel a telefont. Papírokat teregettem szét az íróasztalomon, mintha dolgoznék, de csak tovább tépelődtem. Csapdában éreztem magam, most, hogy Max nem volt hajlandó szóba állni velem, miközben minden ment tovább a maga útján. A férjem állta a szavát, és hétfő délután valóban megjelent, hogy összecsomagoljon magának és Lottie-nak. Aznap este sokáig bent maradtam az irodában. Semmi kedvem nem volt egy újabb jelenethez. Ezért kerülővel mentem haza, útba ejtve a szupermarketet, ahol csupa fölösleges élelmiszerrel töltöttem meg a bevásárlókocsit. Közben az járt az agyamban, mit vihetett el Max, és vajon a hátrahagyott cuccok mértékéből meg tudome ítélni, meddig óhajt távol maradni. A háztartási cikkek polcaihoz érve alkudozni kezdtem magammal: amennyiben csak pár holmit visz el, azt a békülés jelének veszem, és vacsora után felhívom. Ha ellenben mindent összepakolt az utolsó szögig, kivárom, amíg észhez tér. Beálltam az üres kocsifelhajtóra, és bevittem a házba a vásárolt holmit. Mialatt a konyhaasztalra állítottam a bevásárló szatyrokat, ellenálltam a

150 SUSY McPHEE


kísértésnek, és nem kiáltottam bele a ház csöndjébe: „Megjöttem.” Megálltam egy pillanatra a csöndet fülelve, és Max ottlétének nyomait kutatta a szemem, persze hasztalan. Talán el se jött, vigasztaltam magam, ahogy felmentem az emeletre, hogy átöltözzem. De az is lehet, hogy megjött az esze a hétvégén, és végleg hazajött. Minden bátorságom összeszedve belöktem a háló ajtaját. Először semmi jelét nem láttam, hogy itt járt. A könyv, amelyet olvasott, háborítatlanul hevert az éjjeliszekrényen, és az öltözőasztalomra halmozott papirosokhoz sem nyúlt senki. Nagyot sóhajtva, dobogó szívvel kinyitottam a gardróbot, előtte azonban végigfuttattam egyik ujjamat az ajtó friss repedésén. A sokktól elakadt a lélegzetem. Neki kellett támaszkodnom a gardrób ajtajának, hogy össze ne essek. Ha azt mondom, mindent elvitt, az túlzás lett volna, de nem nagyon. Pár ing árválkodott ugyan a fogasán, de az utcai ruháinak a nagy része eltűnt, többek között az a pulóver is, amelyben a Greg-féle botrány előtt aludtam; az, amelybe beletemettem az arcomat, hogy vigaszt merítsek a férjem illatából. Kihúzkodtam a fiókokat, ahol az alsóneműit tartotta. Ezek is csaknem teljesen üresek voltak. Lottie szobájában ugyanez volt a helyzet: Max elvitte a ruhái zömét, nem feledkezve meg a papucsáról, pongyolájáról és kedvenc játékáról, egy kék nyusziról. A hiányzó nyúl volt az utolsó tőrdöfés. Hirtelen fölöslegesnek éreztem, hogy az „elköltözött” és az „elhagyott” különbségén rágódjam. Így vagy úgy, de elment, és magával vitte Lottie-t, itt hagyva engem a vérző szívemmel. Leroskadtam a lányom takarosan megvetett ágyára, arcomat két kezembe temettem, és sirattam elveszített korábbi életemet, amelyben még volt Max, Lottie és esti mese holmi boszorkányokról meg szellemekről. Olyan hevesen kívántam vissza mindezt, hogy majd megszakadt a szívem. Végül kényszerítettem magam, hogy felálljak, és átmenjek a hálónkba. Ott fedeztem fel, mi volt az oka ennek az alapos pakolásnak. Az öltözőasztal mellé állított székre hajtogattam a tegnap viselt ruhát: a farmert és a pulcsit, amelyeket eláztatott a dobozából kiömlő tej. A szoba sarkában, az ajtó mögött pedig rátaláltam az ingre, melyet Gregtől kaptam kölcsönt – egész biztosan nem én tettem oda. Kénytelen-kelletlen ezt kellett viselnem, mert a pulóver még nem száradt meg annyira, hogy felvegyem. Nem, anyámnak igaza volt annak idején. Az élet minden, csak nem igazságos. Aznap este pocsék társasága voltam Alisonnak. Miután előkészítettem neki a vendégszobát, és segítettem kipakolni az öltözőasztalra a gyógyszeres üvegek tömkelegét, teljes letargiába süllyedtem. Valamiért még ingerültséget is éreztem, bár nem tudtam volna megindokolni. Nyolc körül elfogyasztottuk szomorú vacsoránkat. Szegény Alison közben igyekezett kihúzni belőlem, mi történt Greg lakásán szombat délután, én azonban csak egy-egy szóval válaszolgattam, óvatosan kerülve annak említését, hogy megint csak együtt töltöttem az éjszakát Greggel. Kilencre felhagyott a faggatózással, és javasolta, hogy feküdjünk le korán. Előbb azonban kikövetelte, hogy húzzam ki a telefont, ne zavarja meg semmi a pihenésemet. Nem fejtettem ki neki, hogy úgysincs semmi értelme. Én újabban magammal viszem az ágyba a démonaimat. Elég behunynom a szemem, és elősompolyognak agyam rejtett zugaiból, hogy akár a dögre lecsapó

151 SUSY McPHEE


keselyűk, életkedvem maradékait is felzabálják. Ezeknek a dögevőknek csillapíthatatlan volt az étvágya, degeszre tömték magukat nyomorúságommal. Csak hevertem az ágyamon álmatlanul. Tompán sajgott a fejem, kavargott a gyomrom, és közben azon tépelődtem, vajon mikor lesz ennek vége?

152 SUSY McPHEE


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET A hét felvett egy ritmust, amely metronómként mérte ki új életem, e tragikus opera tempóját. Odahaza elveszetten kóboroltam az üres lakásban, és folyvást takarítottam, akkor is, amikor már nem volt mit. Az irodában minden látogatót visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az osztály stratégiáját korszerűsítem, ezért ne zavarjanak. Péntek reggel Maeve ijedten dugta be a fejét az irodám ajtaján. – Izé… – ne haragudjon, hogy zavarom – habogta. Dühösen néztem rá. – Nos… a nővére hívta. Azt mondja, ha nem áll vele szóba, személyesen jön ide. Felsóhajtottam. Félóra múlva elkezdődik az igazgatói értekezlet. Nem tűrhettem, hogy Angela berobbanjon a kellős közepére, engem szapulva, amiért nem hívtam vissza. – Jól van, Maeve, kapcsolja be! Még mielőtt megszólalt volna, már éreztem a feszültséget a recsegő vonalban. – Mi a fene történt veled, Francesca? – Meg se várta a választ, mondta tovább. – Szombat óta próbállak elérni. Nem vetted fel sem a házi vezetékes készüléket, sem a mobilodat. Szép dolog, mondhatom, halálra izgultam magam miattad. Mondtam is Phillipnek, hogy valami történhetett veled. Ő persze nem vette komolyan, mondván, hogy bizonyára csak dolgod van. Én azonban azt feleltem, hogy még te sem lehetsz annyira önző, hogy elfelejtsd, másfél hete kíváncsian várom a híreidet. A fejfájás, ami reggeli óta kínzott, most megint rákezdte. Végigsimítottam a homlokomon. – Angela… – Hozzászoktam, hogy semmibe veszel – dörögte tovább –, mégis azt hittem, hogy tekintettel a jelen körülményekre, csak törődsz velem egy kicsit. Na igen… tudom, hogy roppantul elfoglalt és fölöttébb fontos valaki vagy. Minek is ápolnád a kapcsolatot a hozzátartozóiddal, akik a szívükön viselik a sorsod, még ha ez nem kis fáradságukba kerül is… – Max elköltözött, Angela – mondtam, hogy elhallgattassam végre. Szavaimat döbbent csönd követte. Aztán a nővérem megköszörülte a torkát. – Ahá, értem. – Hétfő este kihúztam a telefont, és elfelejtettem visszadugni. A mobilomat meg véletlenül kicentrifugáztam, a szó szoros értelmében, és egyelőre nem volt időm újjal pótolni. De igazad van, fel kellett volna hívjalak… megtehettem volna innen az irodából. Iszonyatosan önző voltam, csak magammal törődtem, ne haragudj! Pillanatnyi csönd támadt a vonal túloldalán. – Hát ezt eddig is tudtam – morogta Angela megpuhulva. – Amúgy meg, most tényleg mennem kell – túrtam a hajamba. – Húsz perc múlva – néztem meg az órámat – kezdődik az értekezlet. Angela türelmetlenül ciccegett.

153 SUSY McPHEE


– Francesca, nem hagyom, hogy lerázz, mint valami beosztottadat. Húsz perc sok idő, addig elmondhatod, mi történt. Vagy ez, vagy gyere át ma este, és jól kibeszéljük magunkat. Phil elviszi a gyerekeket a szüleihez húsvétra, úgyhogy mienk lesz az egész ház. – Angela, nem mehetek. Valaki lakik nálam – gondoltam bűntudatosan Alisonra. – Hogyan? – a békülékeny hangnemnek egy csapásra vége szakadt. – Az isten szerelmére, Fran! Nincs elég bajod, és még vendéget is hívsz a házhoz? Hogy gondolhatsz szórakozásra ilyen helyzetben? Hát nincs egy csöpp eszed? A fogam csikorgattam, mint mindig, mikor a nővérem rajtam köszörülte a nyelvét. – Ez nem szórakozás. Ha tudni akarod, Alison van nálam – sóhajtottam fel. – Alison? De hát azt hittem, a kórházban haldoklik. Becsület istenemre, Fran, néha komolyan elkeserítesz. Lássuk csak… jól értem-e! Max kiköltözött, és helyette beköltözött Alison, így van? – Igen – feleltem fáradtan. – És mikor beszéltél utoljára Maxszel? – Múlt szombaton. A fivére házából telefonált, hogy közölje velem, elhagy. Szinte láttam magam előtt, hogy vonja össze a szemöldökét a hírre. – Álljon meg a menet! Utoljára az derült ki róla, hogy nem jelent meg a találkán azon az estén, amikor Lottie-ra vigyáztam. – Nem az ő hirdetése volt a honlapon, Angela, hanem Adamé, Alison férjéé. Egyszerűen csak felhasználta Max fotóját, mivel túl gyáva volt feltenni a sajátját. Angela hallhatóan nehezen követte az eseményeket. – Úgy érted, idegen nőkkel ismerkedett, mialatt a felesége betegen feküdt a kórházban? De hát ez felháborító – mondta felháborodva. – Eszerint Adam azért jelent meg akkor az étteremben, mert… – álmélkodott. – A találkára érkezett – fejeztem be a mondatot. – Emlékszel, azzal takarózott, hogy üzleti ügyben van ott. És amikor újabb találkát beszéltem meg Maxszel, újra Adam tűnt fel. Ekkor jöttem rá a turpisságra. Angela eltöprengett egy pillanatra. – Jó. És akkor, gondolom, hazamentél, mindent elmondtál Maxnek, hogy egymás karjába omoljatok. Várakozón elhallgatott, mire felsóhajtottam. – Adam kavart bele mindenbe – mondtam. – Elment Maxhez, és közölte vele, hogy látott valakivel. Az egyik kollégámmal. – De hát ez nevetséges! – hurrogott le Angela. – Max ezt egy percig sem hihette el. – Várta, hogy egyetértsek vele, és amikor ez elmaradt, folytatta. – Nem, ne haragudj, de ezt nem veszem be. Bármilyen ritkán találkozunk is, annyit mindenképpen tudok rólad, nem vagy olyan ostoba, hogy szó nélkül hagyd odaveszni a házasságodat. – Nem is hagytam! – védekeztem hevesen. – És miért gondolja rólad ezt Max? Ez volt a legkényesebb kérdés. Hisz maga Greg sem értette, miért ütötte le a férjem. Épp elég volt vele megértetnem a helyzetet, most meg a nővéremnek kell ilyen megalázóan magyarázkodnom.

154 SUSY McPHEE


– Greg és én… nos… jóban vagyunk – köhintettem idegesen. – Ami több egyszerű munkatársi viszonynál. Mikor a felesége otthagyta – folytattam habozva –, hálás volt, hogy vigasztaltam. És amikor elkezdődött ez az egész kalamajka a házassághirdetéssel meg a többivel, ott akart lenni mellettem, hogy támaszt nyújtson. Elvégre is erre valók a barátok, nem? – Vártam, hogy a nővérem jelezze, lépést tart velem, mivel azonban hallgatott, folytattam: – Ezért velem jött a második randira. Csak hogy erkölcsi támogatást nyújtson. Adam aztán meglátott minket együtt. Nem tudom, őszintén rosszat gondolt-e rólunk, de elment Maxhez árulkodni. – Itt elhallgattam egy pillanatra. – Azt hiszem, nem hibáztathatom Maxet, hogy hitt neki, mert a körülmények tényleg ellenem szóltak. – Beszéd közben egy könnycsepp gördült végig az orcámon. Türelmetlenül letöröltem. A legkevésbé arra volt szükségem, hogy újra én legyek a bőgőmasina az igazgatói értekezleten. – Csak hát Max tényleg rosszul gondolja: semmi nincsen köztem és Greg között. Súlyos csend következett, aztán Angela végre megszólalt. – Befejezted? – Ühüm – szipogtam. – Nos, legelőször is hadd mondjak valamit bevezetésképpen. Tudom, hogy nagyhangú liba vagyok, és néha az idegeidre megyek… mit néha, majdnem mindig. De azért a nővéred vagyok, Fran. Nem érdekel, miért kerültél ebbe a slamasztikába, azért vagyok, hogy segítsek. Ennek ellenére úgy kell kihúznom belőled a történteket. – Titokban az órámra pillantottam. Angela, mintha csak ott ült volna velem szemben, belelátott a gondolataimba. – Nem érdekel az a hülye értekezlet, csak tudnak várni tíz percet. – Tegyük fel – sóhajtottam. – Jó. Akkor mondj el mindent! Én pedig kiöntöttem a lelkemet. Elmondtam, hogy jött át Greg, hogy elvigyen munkába; hogyan jelent meg Max, amikor Greg barátilag átölelt, és hogyan támadt rá a férjem. Itt el kellett magyaráznom, hogy Max mindig is féltékeny volt egy kicsit Gregre. Nem hagytam ki azt sem, hogy Greg is elismerte, tetszem neki. Itt elhallgattam, mit szól mindehhez Angela. Mikor nem szólt semmit, azzal folytattam, hogyan töltöttünk együtt két éjszakát; az elsőt közvetlenül Cheryl árulása után, a másodikat azért, mert Greg leütött, és nem hagyhatott magamra. Végül megkérdeztem, még mindig azt gondolja-e, nem vagyok olyan ostoba, hogy kockára tegyem a házasságomat. Nem felelt azonnal, bár tompa zajokat hallottam a vonal túloldalán. – Angela? – Ne haragudj! – mondta továbbra is fojtott hangon. – Csak tudod… – megint elhallgatott, majd horkantva felnevetett. – Angela, ebben nincs semmi nevetséges – háborodtam fel. – Ez életem legnagyobb megpróbáltatása, és te kinevetsz. – Ne haragudj! – mondta újra, mielőtt újabb nevetésroham lett úrrá rajta. – Csupán elképzeltem, amint Greg fejbe ver… nem… – tört ki rajta ezúttal köhögő roham. – Igazad van, nem is olyan nevetséges. Szavaira furcsa, elfojtott vihogás cáfolt rá a vonal túloldalán.

155 SUSY McPHEE


– Angela, nem hallottad, mit mondtam? Greg beismerte, hogy tetszem neki. És végül ki is kötöttem az ágyában. Így mentem én meg a házasságomat. – Fran – hallgattatott el Angela. – Hát nem érted? Természetesen tetszel ennek a fickónak, ennek a Gregnek. Már miért ne tetszenél, hisz nincs fából. Mindenki, aki ismer, beléd szeret egy kicsit, te már csak ilyen vagy. – Ne szórakozz! – tiltakoztam. – Pedig így van. Nézd meg Alisont! A te barátságaid soha nem felületesek, Fran. Ha egyszer elkötelezed magad, ott nincs mese. Ha egyszer közel engedsz magadhoz valakit, olyan vagy, mint egy megveszekedett labrador. – Nem, dehogy! – De igen! Mit gondolsz, miért vagyok olyan fenemód biztos abban, hogy soha nem csalnád meg Maxet? Ezt a szót te nem ismered. Ez a legidegesítőbb benned: te vagy a labrador, én meg a süni, aki kimereszti a tüskéit. Nekem aztán senki nem merészkedik a közelembe, téged viszont mindenki agyondédelget. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ha Angela így érez irántam, dacára annak, hogy oly kevés időt töltöttünk együtt az utóbbi években, akkor talán Max ügye sem reménytelen. – Az isten szerelmére, ne edd magad azért, ami Greg és közted történt! – horkantott fel, ezúttal felháborodottan. – Még ha tetszel is neki, az az ő dolga. Majd túljut rajta, ha rájön, mekkora bolond is vagy. Az mindenesetre kitűnik az eddigiekből, nem hagyhatlak magadra, mert egyedül mindent csak összekavarsz. Ha nem tudsz átjönni ma este, mi volna, ha én látogatnálak meg? Majd viszek vacsorát – tette még hozzá, mintegy kedvcsinálóként. Bár hasogatott a fejem, megadtam magam: – Jól van, gyere. – Nyolckor megfelel? Csinálok muszakát. – Csodás. Összeszorítottam a szemhéjam, mert még jobban hasogatott a halántékom. – És, Fran… ? – Tessék? – Ne aggódj, minden elrendeződik. Már úgy értem, Maxszel. Tudod, mennyire szeretnek drámázni a férfiak. Akaratom ellenére is elmosolyodtam. – Kösz, Ang. Akkor este találkozunk. Letettem a kagylót, és kezdtem összeszedegetni a papirosokat, melyekre az értekezleten volt szükségem. Egész héten rettegtem ettől az értekezlettől, mert a múlt hétvége óta először kerültem szemtől szembe Greggel. Már a találkozás gondolatára is zavarba jöttem. Elmatattam még az íróasztalnál, majd szándékosan későn lejtettem be az értekezletre, hogy ne legyen ideje előtte elcsevegni velem. Elfoglaltam az egyetlen szabadon maradt helyet az asztalnál, Greggel szemben, közben azonban kerültem a tekintetét. Szerencsére az értekezlet javarészt egy sikertelen üzlettel foglalkozott. Engem nem érintett az ügy, és közönyösen hallgattam, hogyan szúrja le Briant Derek. Greg néhányszor megpróbálta elkapni a tekintetemet, én

156 SUSY McPHEE


azonban minden félreérthetőt iparkodtam mellőzni kettőnk testbeszédében. Tizenkettőkor Derek új célokat jelölt meg a következő hétre, majd elbocsátott minket. Összeszedtem a papírjaimat, és felkászálódtam a székemről, ekkor azonban Greg odaszólt hozzám. – Fran, van öt perced? Valamit meg kellene beszélnünk. Idegesen pillantottam körbe a rohamtempóban kiürülő tanácsteremben, de egyetlen épkézláb kifogás sem jutott eszembe. Vonakodva visszaültem hát a helyemre, és elpirulva rámosolyogtam. – Persze, miért ne. Megvárta, amíg mindenki távozik, aztán felvett egy tollat, és babrálni kezdte. Innen tudtam, hogy ugyanúgy zavarban van, mint én. – Szóval… hogy vagy? Megpróbáltam jókedvűnek látszani. – Á… nagyszerűen. Újabb ideges mosoly következett. – És hogy van a fejed? Megtapogattam a tarkómat. – Még a helyén. Kínos csend telepedett ránk, aztán megköszörültem a torkomat. – És te hogy vagy? – Hogy érted? – Csak kíváncsi voltam… hogy Cheryl meg egyebek után… – Á, az már lejárt lemez – legyintett. – Ahá – bólogattam sokat tudón. – Nos, akkor megyek is – intett az ajtó felé. – Csak azt akartam tudni, jól vagy-e. Felálltam és összeszedtem a papírjaimat, aztán sóhajtva visszaejtettem őket az asztalra. – Ez nevetséges – morogtam. Kérdőn nézett rám. – Ahogyan… itt… egymást kerülgetjük. Megkönnyebbülten felnevetett. – Igen, igen. – Úgy értem, mindketten felnőttek vagyunk. Helyeslően bólintott. – Igen, azok vagyunk. – Nem mintha… úgy értem, mi soha… még ha mi… – pirultam el újra, majd ismét felsóhajtottam. – Csak szeretném, ha minden a régi maradna közöttünk. Isten tudja, mi vár rám, lehet, hogy fabatkát sem ér eztán az életem. Ezért az lenne a jó, ha te meg én csak… – mutattam körbe gyámoltalanul. – Barátok maradnánk? – fejezte be a mondatot. – Igen! Pontosan – néztem rá reménykedve. – Mit gondolsz, sikerül? Elgondolkozva biggyesztette el az ajkát, és a tollat vizsgálgatta. – Tudod, mit mondtam neked ott a konyhában, miután Max elment? Az istenért, csak újra ne kezdje… – Greg… – Nos, tudod, nem voltam őszinte. Csak azért mondtam, hogy felvidítsalak – kényszerítette magát, hogy rám nézzen. – Na látod – méregettem tamáskodva.

157 SUSY McPHEE


– Még csak nem is vagy a zsánerem – bólogatott. – Te ahhoz túl… túlontúl… esetlen vagy – fejezte be sután. Akaratom ellenére is elnevettem magam, és most először néztem a szemébe. Ebben a szempárban ezer és ezer megválaszolatlan kérdés lappangott. Megláttam benne a törődést és az aggodalmat, és igen, valami más is megcsillant benne, de semmi olyasmi, amivel nem tudnék megbirkózni. Hisz Greg most kiutat mutatott ebből az idétlen helyzetből. Mi lenne, ha most az egyszer lemondanék az igazság kibogozásáról, és elfogadnám azt, ami van? – Nem jössz át vacsorára ma este? – kérdeztem. Meglepetten nézett rám. – Hú! Ez ám a meglepetés. – Aztán incselkedőn rám nézett, és hirtelen a régi Greg állt előttem. – Tudtam, hogy nem tudsz sokáig ellenállni nekem. – Azért ne bízd el magad! – mondtam vigyorogva. – Átjön a nővérem is. Minden lehetséges erősítésre szükségem van. A nap hátralévő része sűrű ködben telt el. Ebédidőben bevettem valami fájdalomcsillapítót, ami azonban mit sem segített hasogató fejfájásomon. Fél hatkor úgy döntöttem, hogy lelépek, és még sietve szunyálok egyet, mielőtt Angela és Greg megérkezik vacsorára. Nem sok alvásban volt részem az utóbbi időben, gondoltam keserűen hazafelé menet. Minél hamarébb rendezem a dolgaimat, annál jobb. Elegem van ezekből a félmegoldásokból. Hirtelen akkora fájdalom hasított a fejembe, hogy hangosan felkiáltottam. Ahogy befordultam a kétsávos útra vezető körforgalomba, bevágott elém egy vadul tülkölő kocsi. Beletapostam a fékbe, és közben olyan érzésem támadt, mintha a szívem a fejemben lüktetne. Csak ültem ott a körforgalom közepén, izzadó tenyérrel, mialatt kocsik suhantak el mellettem az út két oldalán. Aztán megtöröltem a szemem, és lassan elindultam. Valamiért mintha túl lassú lett volna körülöttem a forgalom. Sötétség gyülekezett a szemem sarkában, és terjedt egyre tovább, centiméterről centiméterre oltva ki az este fényeit. Kábán ültem a volán mögött: hirtelen nem tudtam, hová is igyekszem. A kétsávos úton szembejövő forgalom mintha a koponyámon haladt volna keresztül, és a fejemben elviselhetetlenné nőtt a fájdalom. Hirtelen sötét tömeg tornyosult elém. Azután sötétség borult a szememre, és minden elfeketedett előttem.

158 SUSY McPHEE


HARMINCHATODIK FEJEZET Valahol a fejem közelében egy teherkocsi tolatott. Kitartó pittyegést hallottam, ahogy elaraszolt mellettem. Azt kívántam, bárcsak gyorsabban fejezné be a manőverét. Az erős hang felébresztett, pedig annyira szerettem volna tovább aludni. Valahogy aztán felmásztam erre a teherautóra, mert a hátán keltem át egy vakítóan kivilágított alagúton. Egy nő közben lenézett rám, és mondott valamit. Nem Alison volt, nem is Angela vagy valami más ismerős. Megpróbáltam az arcára fókuszálni, aztán feladtam a próbálkozást, és újra behunytam a szemem. Végül kiértünk az alagútból, vissza a sötétbe, és a teherautó megállt. Ez valahogy nem volt rendjén, mert továbbra is hallottam a pittyegést. Aztán az is elhalkult, és én visszazuhantam az öntudatlanság mély vermébe, ahol csak aludtam és aludtam. Álmodtam is. Valaki sírt a közelemben: mintha mondani is akart volna valamit, a szavak összefüggéstelenül buktak ki a szájából. Aztán álmomban Alison is meglátogatott. Újra csak azt mondta, hogy a rák visszafejlődött. Lottie erre felkacagott, és kijelentette, repül a kalapom. Ő maga is szárnyakat növesztett, és kirepült az ablakon. Ezután minden és mindenki eltűnt. Valaki azt mondta, pihenjek, és én pihentem. Mikor legközelebb felébredtem, a nap besütött az ablakon, ami hunyorgásra késztetett. Egy alak vált ki a fény ragyogó négyszögéből, egy másik meg az ágyam mellett ült. A fejem fölött fémkar tartott valami tiszta folyadékkal teli zacskót, ahonnan vékony cső futott a karomba. Az éjjeliszekrényen hófehér fokföldi gyöngyvirág árasztotta felém finom illatát. Hunyorogva elfordítottam kissé a fejem. Közben nyugtáztam, hogy eltűnt a fejfájás, ami annyira megkeserítette az életemet. A székben ülő alak most kihúzta magát, és fölém hajolt. – Fran? – Anyám volt az, odanyúlt, és könnyedén megérintette az arcomat. – Jaj, Max, azt hiszem, felébredt. A másik alak ellépett az ablaktól, és odajött az ágyhoz. – Szia – mondta halkan. Aztán rám mosolygott, fanyar, szomorú mosollyal. Ahogy megfogta a kezem, rájöttem, ő sírt az álmomban. Kezünk most szorosan összekulcsolódott. – Szia – feleltem, és magam is sírni kezdtem. Anyám ruganyosan talpra állt, valamit mormogott arról, hogy megtölti a vizeskancsót, majd tapintatosan félrevonult, magunkra hagyva minket Maxszel, hogy elkezdjük a tétova békülést. A férjem teljes öt percen át azt hajtogatta, mekkora hatökör volt, aki meg sem érdemel engem. Én meg azt gondoltam, ezekért a szavakért érdemes volt megjárnom a halál előszobáját. Aztán mikor eluntam a bocsánatkéréseit és az önostorozását, megkértem, mondja el, mi történt attól a pillanattól fogva, hogy minden elsötétült előttem az autóban. Mint kiderült, heveny szubdurális hematómám van. Ez a cirkalmas meghatározás azt takarta, hogy amikor Greg kupán vágott, vérrög keletkezett az agyamban. Ezért fájt a fejem és voltam olyan zavarodott egész héten. Az életemet a sürgősségi osztály kitűnő diagnosztáinak

159 SUSY McPHEE


köszönhetem, akik, miután behozott a mentő, felfigyeltek arra, hogy az egyik pupillám rendellenesen tágult, és azonnal elvégezték a CT vizsgálatot. És mialatt a sebész kis lukat nyitott a koponyámon, hogy kimossa a vérrögöt, a rendőrség lenyomozta a címem a rendszámtábla alapján, majd becsöngetett hozzánk. Max a szüleinél tartózkodott éppen, mikor Alison felhívta, és egyenesen a kórházba rohant. Az előcsarnokban összefutott az anyámmal, és kérdések záporát zúdította rá. – Anyád három napig nem mozdult el mellőled – tette most hozzá. – Sorsot kellett húznunk, kié lesz a szék. Még enni sem volt hajlandó elmenni. Én hordtam be neki a szendvicseket. Most már tudom, honnan örökölted a makacsságodat – tette hozzá bánatos mosollyal. Melegség járta át a szívemet. – Makacs vagyok, mint egy öszvér, ezt akarod mondani? Már nem is emlékszem, miért vesztünk össze – sóhajtottam fel. – Talán ez a fejbe kólintás kellett, hogy észre térjek. – Te és mi valamennyien – javított ki Max. – Nem egyedül te hibáztál. Szerintem az elmúlt néhány hét családunk történetének legsötétebb időszaka volt – rázta meg a fejét bűnbánóan. – Mennyi fájdalom és képzelt sérelem! Pedig valójában semmi okunk nem volt rá. – Mennyi energiát pazaroltunk minderre – helyeseltem. Elmorzsoltam egy gyöngyvirág hófehér, viaszos szirmait, aztán hirtelen elmosolyodtam. – Ugye, Alison vette ezt a csokrot? Mindig tartott maga mellett ilyet a kórházban. Azt mondja, ez nyomja el legjobban a fertőtlenítő szagát. – Kiemeltem a vázából az egyik kecses virágot, és megszagoltam. – Gondolom, hallottad te is a nagy hírt. Nehéz elhinni annyi aggodalom után. Hirtelen csönd támadt, és Max megfogta a kezem. – Fran… – nyelt egy nagyot. Rosszat sejtettem, de folytattam, mintha meg sem hallottam volna. – Valóságos csoda, nem? Annyi szenvedés után. Nem gondolod, Max? Fantasztikus fordulat. Max tovább szorongatta a kezem, én meg úgy tettem, mintha egyedül a törékeny virágra figyelnék, semmi másra. – Egy ideig nálunk fog lakni – csuklott el a hangom a balsejtelmektől. – Ha nincs ellene kifogásod. Csak amíg egy kicsit összeszedi magát. – Felemeltem a tekintetem a virágról, és Max gyötrődő szemébe néztem. – Egyetértesz, Max? – De már megrándult a szám, és könnycsepp gördült végig az arcomon. – Nem marad sokáig. Ugye, nem bánod? – Eran… – kezdte újra, aztán megrázta a fejét. Az ő szeme is csillogott. – Természetesen nem bántam volna.

160 SUSY McPHEE


HARMINCHETEDIK FEJEZET Egy padon ülünk a kis sírhalom mellett, anyám és én. A zord novemberi időjárás ellen a temetőkert fala védelmez minket a maga kikezdhetetlen szilárdságával. Köröttünk a kopár ágak is mintha elvesztett lombkoronájukat siratnák, mely arany kincsét szerteszórta Berkshire tájain, vaskos szőnyegként borítva be a talaj hajlatait. Arcunkat az ólomszín égbolt felé fordítjuk, ahol halványan világít a nap. Valahol égetik a száraz faleveleket, és a hűvösség a tél hidegét hordozza. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondom, továbbra is felfelé fordított arccal. Anyám tekintetét inkább csak érzem magamon, mintsem látom. – Szívesen jöttem. Hetek – nem, hónapok – óta gyűjtöttem magamban a bátorságot, hogy idejöjjek. Közben csúf önzéssel vádoltam magam. Utáltam magam, hogy lehettem olyan vak, hogy nem láttam meg, ami szinte kiszúrta a szememet. És mindeközben még haragudtam is: igen, tomboló harag élt bennem legjobb barátnőm ellen, amiért ilyen ügyesen átvert, no és persze magam ellen is, hogy bevettem. Aztán hirtelen eljött a november, és vele együtt Alison születésnapja, a volt születésnapja. Rájöttem, ha most nem megyek ki hozzá a temetőbe, soha nem fogok. Max hívta fel anyámat, és kérte meg, tartson velem. Ő vette azt a csokor fokföldi gyöngyvirágot is, amely most itt hever mellettünk a padon szalaggal átkötve. Anyám rikító piros kabátja az egyetlen élénk színfolt a délután szürkeségében. Ahogy mellette ülök, ezer és ezer démonnal birkózom, köztük a haragéval is. – Maradt volna, ha teheti – szólal meg váratlanul anyám. –De nem rajta múlt. Megrázom a fejem, és hallgatok. Korábban soha nem beszéltem erről, és anyám sem faggatott. A földön árva madárka ugrándozik az avarban, valami ehető után kutatva. – Azt igenis eldönthette, hazudik-e nekem vagy sem – mondom pillanatnyi gondolkodás után. Magam is meglepődöm, milyen keserű a hangom. – Miért kellett a szemembe hazudnia, mikor tudta, milyen kevés ideje van hátra? Hisz ezzel mindkettőnket megfosztott a lehetőségtől, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Anyámon látszik, hogy mondani készül valamit, de aztán meggondolja magát. – Igazad van – helyesel váratlanul. – Miféle barát az ilyen? Talán titokban utált téged. Megrökönyödött arcomat látva elmosolyodik. – Tényleg utált volna, Fran? Valahogy nehezen forog a nyelvem, ezért nyelek egyet, és csak a fejem rázom. – Tudod, fiatalon mindig olyan kategorikus voltál – folytatja anyám. – Azt gondoltam akkor, ha ez a gyerek nem tanul, előbb-utóbb összetörik a szíve. – Mit kellett volna megtanulnom?

161 SUSY McPHEE


Újra rám mosolyog. – Hogy együtt ússz az árral, Fran. Az életben, hál' istennek, semmi nem fekete-fehér. Az elképzelhető összes színt megtalálod. Könnyen elképzelhető, hogy a barátnődnek fontos elintéznivalója akadt a kevéske maradék idejében, és nem akarta, hogy az útjába állj. Mivel ismert, tudta, hogy megtennéd. Kíváncsi vagy az igazságra? – néz rám kérdőn. – Talán csak szeretetből hazudott neked. Talán ez volt a búcsúajándéka. Megigazgatja a blézerem hajtókáját. – Nos, mi lenne, ha odamennénk, és elköszönnénk tőle? Némán bólintok. Felveszem a padról a csokrot, és elindulunk az ösvényen. A szél felkavarja köröttünk az avart, majd a suttogó halom szelíden a lábunk köré telepszik. Ahogy befordulunk a sarkon a templom mellett, két alakot pillantok meg előttünk. A kisebbik letérdel az egyik sírhant elé, és valamit elrendez a sírkő előtt. Közeledtünkre a magasabbik megérinti az alacsonyabbat a vállán, mire a kislány feláll. – Adam. – Fran – biccent felém a fejével. A nyolc hónap, amely eltelt a felesége halála óta, rajta hagyta nyomát Adamen. Öntelt magabiztossága oda: megtörtnek látom, és mintha öregedett is volna. A hajába ősz szálak vegyülnek, lesoványodott arcán ráncok. Most már, ha akarná, sem álcázhatná magát Maxnek. – Szervusz, Erin – hajolok le a kislány mellé. – Mi is hoztunk virágot – közli velem, ahogy észreveszi a kezemben szorongatott csokrot. – Meg egy üdvözlő lapot is. Apuval készítettem tegnap. – Ez kedves tőled, drágám. – Nem születésnapi lap – folytatja a kislány. – Csak azt írtam rá, hogy nagyon szeretem. Ugye, apu? – Igen – nyel egyet az apja. – Megmutassam? – veszi fel a földről a lapot Erin. Elnézegetem a virágokat, amelyeket rárajzolt a külső oldalára. Kinyitni már nincs erőm, hogy elolvassam, amit írt. – Nagyon szép, Erin. Eligazgatja a virágok között, aztán újra Adam szólal meg. – Gyere, ideje megebédelnünk. – Ahogy elfordul, hogy elmenjen, találkozik a tekintetünk. – Most hétfőn kicsivel előbb adom be hozzátok a gyereket – mondja homlokát ráncolva. –Nyolckor üzleti megbeszélésem lesz Marylebone-ban. Meg sem kérdi, ráérek-e, veszem észre. A régi arrogancia még ott a modorában. Ingatag fegyverszünetet kötöttünk, melynek feltétele, hogy vigyázunk Erinre, mialatt az apja dolgozik. „Soha nem hittem, hogy meghalhat” – mondta Adam a temetés után, miután megtalálta felesége végakaratát. Alison azt kérte benne, hogy Max meg én vigyázzunk Erinre. „Túl sok volt benne az élet” – tette még hozzá Adam. Mostanra felhagyott a könnyű szerelmi hódításokkal, és mindenestől a lányának szenteli magát. El kellett veszítenie Alisont ahhoz, hogy ráébredjen, ő volt a legfontosabb az életében. Kis biccentéssel nyugtázom a kérést. – Hozd át már vasárnap este, ha úgy könnyebb. Akkor nem kell kora hajnalban felkelnie.

162 SUSY McPHEE


– Igen! – rikkantja Erin elragadtatva. Ez a jókedv nem illik ugyan egy temetőbe, én mégis meglátom anyja mosolyát a kislány vidámságában, ebben a ragadós lelkesedésben. Ahogy apja arca elfelhősödik, abból sejtem, ő is ugyanígy érez. – Megnézhetjük Lottie-val lefekvés előtt a Madagaszkárt? – Hogyne, persze, ha a papád megengedi – nézek Adam megviselt arcába. – Miért is ne – szedi össze magát. Szórakozottan bólogat. –Igen, miért is ne. Köszönöm – mondja némi habozás után. Felvonom a szemöldököm erre a tőle szokatlan szóra. – Akkor viszontlátásra vasárnap – intek búcsút. Megvárjuk, amíg eltűnnek a templom mögött. Aztán letérdelek, hogy letegyem a magam illatozó csokrát a másik mellé a sírhantra. Mialatt a sírkő feliratát betűzöm, azon töprengek, miért volt ezt olyan nehéz megtennem korábban. Anyám gyengéden a karomra teszi a kezét. – Minden rendben? Elnézem a sírkövet, aztán elfordulok. – Ő nem itt van – nézek körbe a szélfútta temetőben, a hajladozó fákon, az estébe hajló délutánban. Hirtelen meghasad az ég sötét kárpitja, és halvány fény csík ragyog ki mögüle. – Láttál már ilyen szépet? – kérdezem. Anyám a fejét rázza, és a fülem mögé igazít egy rakoncátlan hajfürtöt. – Soha – mondja. Kart karba öltve távozunk. Ahogy a kocsink felé igyekszünk, melyet a kis templom kapujában hagytunk, a szél belekap a hajamba. Úgy érzem, mintha a leszálló szürkületben a gyászomat is magával ragadná a kavargó levelekkel, melyek szelíden elpihennek a földön a hátam mögött.

163 SUSY McPHEE


KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ennek a könyvnek a megírása hasonlított az első terhességemre. A fogantatástól kezdve az érzelmek széles skáláját éltem át: az ujjongó örömtől a feneketlen kétségbeesésig. Meghíztam, rosszul aludtam, émelyegve ébredtem. De egyetlenegyszer sem fordult meg a fejemben, hogy meghátráljak. Ez a könyv minden erőmet elszívta, aztán új energiákkal töltött fel, és ezt a környezetemben élőknek köszönhetem. Többek között Alice Lutyensnek, a Curtis Brown munkatársának, és Gillian Greennek, az Ebury szerkesztőjének. Hadd köszönjem meg nektek lelkesedéseteket, támogatásotokat, és azt, hogy hittetek bennem, a kezdőben. Jobb író lettem a tanácsaitoktól. Köszönöm továbbá Lesley Campbellnek, hogy írásra ösztönzött, hogy átkínlódta velem az első kéziratváltozatokat, és közben folyvást biztatott. Kerry Bussell, Dale Hobbs, Lesley Mailer és Susan Harrison, ezek a bátor nők, barátaim és nővéreim szintén végigkínlódták velem próbálkozásaimat. Köszönöm édesanyámnak, Joan Harrisonnak, amiért töretlenül hitt bennem. Még csak meg se lepődött (csak teljes szívéből megörült), amikor megtudta, hogy ki akarják adni a könyvemet. Köszönet és hála illeti Helen Lewis-McPhee-t is, aki saját álmait félretéve segítette az enyém megvalósulását. Köszönöm Ednek, Bónak, Simonnak, George-nak, Ollynak és apámnak, hogy egy időre átengedték nekem asszonyaikat. Sok egyéb mellett köszönöm Roz Morrisonnak, hogy bevezetett a számítógépes társkeresés számomra addig ismeretlen világába. Köszönöm doktor Gailnek és Stephen Orme-nak, hogy tájékoztattak az orvosi szakkérdésekben (ne haragudj, Stephen, hogy nem reagáltam, amikor egy szívdöglesztő pasit ajánlottál a világhálón, bizonyos Orme-ot…). Köszönöm Carolynnak, Laurennek és Davidnek, hogy megelégedtek a papa főztjével, mialatt én úgy elmerültem a cselekményben, hogy este fél tízkor néztem meg az órát, mikor alig volt már valami a hűtőben. Végül köszönöm Iainnak, legjobb barátomnak és férjemnek, hogy… nos, mindent neki köszönhetek. Köszönöm, hogy teret engedett irodalmi ambícióimnak. Hogy nem bosszankodott, amikor az éjszaka közepén felkapcsoltam az olvasólámpát, és az ágyban körmöltem. Hogy minden szavamat megdicsérte. Hogy megértette, miért olyan fontos ez nekem, sőt emlékeztetett is kötelességemre, mikor elfeledkeztem róla. Hogy a lelkemet ápolta Jane halála után, és szerelemmel pótolta a veszteséget. Ez a könyv a tied is, Iain.

Susy McPhee. Férjek és hazugságok KE LLY

Recommend Documents