Susanna Lehner PROVENCE-I RÓZSA

Susanna Lehner

PROVENCE-I RÓZSA

2013 2

A regény szereplői részben kitalált alakok, részben valós történelmi személyek. A történet cselekménye részben megtörtént eseményeken alapul, részben pedig a képzelet szüleménye.

© Susanna Lehner, 2013

Honlap: www.susannalehner.com E-mail: [email protected] Facebook: www.facebook.com/susannalehner.oldala

Minden jog fenntartva. A regény a szerző előzetes engedélye nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható. A regény, illetve annak részletei bármilyen formában csak forrásmegjelöléssel (a szerző nevének és honlapjának címe, valamint a regény címe) idézhetők, illetve tehetők közzé.

ISBN 978-963-08-7246-1

3

TARTALOMJEGYZÉK:

1. fejezet _______________________ A hercegné udvarhölgye _______ 5 2. fejezet _______________________ Véres brokát _________________12 3. fejezet _______________________ Terméketlen évtized __________17 4. fejezet _______________________ Provence rubinja ____________23 5. fejezet _______________________ A pestisdoktor ______________31 6. fejezet _______________________ Arles vörös rózsája __________39 7. fejezet _______________________ A Valois-ház csillaga felragyog _49 8. fejezet _______________________ Pillantás a fátyol mögé _______55 9. fejezet _______________________ Bosszúszomj ________________62 10. fejezet _______________________ Fellobognak a lángok ________69

1. függelék _____________________ A regény történelmi alakjai és helyszínei __________________75 2. függelék _____________________ A regényben szereplő rózsás ételek és italok receptjei ______80 3. függelék _____________________ Könyvajánló ________________91

4

1. fejezet A hercegné udvarhölgye Louvre, Párizs – 1543. március 31.

- Szerinted észreveszi rajtam a díszes vendégsereg, hogy épp az ágyadból keltem ki? – paskolta meg a férfi a mellette kéjesen nyújtózó nő pucér fenekét. - Ha látta már bármelyikük a szeretője arcán ugyanezt az elégedettséget, miután együtt háltak, akkor biztosan felismerik – búgta a nő, és kacéran az ajkai közé vett egy virágillatú bonbont az ágy melletti ezüsttálról. – A feleséged viszont éppen ezért nem fog rájönni semmire – kacagott gúnyosan. – Már ha igaz, amit mondasz, és valóban olyan hideg, mint a jégcsap. Mert akkor nem ismerheti ezt az arcodat. - Te is tudod, Diane, hogy mindketten szinte gyermekek voltunk, amikor egybekeltünk, és egyikünknek se volt semmiféle tapasztalata. Én azóta ugyan bőségesen pótoltam a hiányosságokat másokkal, de Catherine ezt nyilvánvalóan nem tehette meg. Tőlem eleinte semmit nem tanulhatott, most meg már jó ideje alig van kedvem összefeküdni vele – húzta el a száját a férfi.

5

Henri Valois nem csupán egy volt a húszas évei derekán járó francia főnemesek közül. Ám a nők, akik ágyukba fogadták, nem azért adták neki magukat oly könnyen, mert ő volt a trónörökös, hanem mert az a hír járta róla, hogy páratlan szerető. Nem ő volt ugyan Franciaország legszebb férfija, de a gondosan nyírt vörösesbarna szakáll megnyerő arcot keretezett, és mogyorószín szemei is igen beszédesek voltak: a szenvedély vérforraló nyelvén beszéltek. - Igazán lovagias vagy, Henri. Véded annak ellenére, hogy tíz év alatt nemhogy a leendő trónörököst nem hozta világra, de nem ajándékozott meg egyetlen gyermekkel se – jegyezte meg epésen a nő, és öltözködni kezdett. Diane de Poitiers kereken húsz esztendővel volt idősebb a trónörökösnél, de a hervadás első jelei még alig árnyékolták be a

testét.

Bőre

makulátlan

volt,

keblei

teltek,

sűrű,

gesztenyebarna haja és finom metszésű arca pedig nem véletlenül ihletett meg számos festőt. Szépsége, éles elméje és közel harmincéves tapasztalata, amit különféle ágyakban szerzett, olyan fortélyok ismerőivé tették, melyek immár kilenc esztendeje hozzá láncolták Henrit, az orléans-i herceget. - Habár gyermekben már nem szenvedsz hiányt, ha a fattyaidat is számításba vesszük – tette hozzá Diane szárazon. – Igaz, belőlük soha nem lehet király. - Mi bajod van? Az fáj, hogy te már nem szülhetsz nekem? – kérdezte a férfi, és ő is feltápászkodott.

6

- Isten őrizz! Néhány éve még szülhettem volna, de gondoskodtam róla, hogy ne történjen meg. Tudod, hogy van már két felnőtt lányom, az egyik egy évvel idősebb nálad, a másik csupán két évvel fiatalabb. Még csak az kéne, hogy egyidős gyerekem legyen az övékkel! - Akkor hagyj békén ezzel a témával, tudod, hogy nem szeretem. - Ideje indulnod, a vendégek már várnak – nézett a faliórára a nő. – Mégiscsak a te születésnapodat ünneplik.

A palota díszterme már megtelt, mire Henri betoppant. Az ínycsiklandozó étkekkel és mámorító italokkal roskadásig rakott,

hosszú

asztalok

körül

önfeledten

társalogtak

a

meghívottak. Színpompás öltözékeik és pazar ékszereik mellett már nem is lett volna szükség további cicomára, de szorgos kezek a terem minden szegletét színpompás virágokkal ékesítették. A fűszeres sült hús és a testes burgundi bor aromája keveredett a rózsák és liliomok bódító illatával, hogy végül eggyé olvadjon a szomszédos teremből átszűrődő kamarazene fület gyönyörködtető hangjaival. A muzsika és az önfeledt társalgás moraja egy pillanat alatt megszűnt,

amikor

a

herceg

belépett.

Minden

szem

rászegeződött, a tekintetekben jókedv csillant. Csupán az asztalfőn helyet foglaló fiatal nő borongós pillantása tűnt ki a tömegből, és Henri sem látott mást, csak a szürkészöld szemekből áradó szemrehányást. 7

- Azt hiszed, vak vagyok? – sziszegte Catherine, amikor a herceg leült mellé. – Már megint az egyik szajhádtól jössz, és azt is sejtem, melyiktől. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy számon kérj – súgta Henri. – Vagy én is kérjem számon rajtad, hogy mikor szülsz már végre fiút nekem? Vagy legalább egy lányt? Mert hát tudjuk jól, nem én vagyok a hibás. A nő egyébként is átlagos vonásai még fakóbbá váltak. Keskeny

ajkait

összeszorította,

és

konok

hallgatásba

burkolózott. Csak turkálta a tányérján a mézes csirkemellet, és az este hátralevő részében nem szólt a férjéhez. A herceg ezt nem is bánta különösebben, főleg, amikor észrevette az asztal túlsó végénél ülő égővörös hajú szépséget. Hófehér bőre és királynői tartása azt sugallta, hogy ősi, nemesi család sarja lehet. Smaragdzöld szemei szikrákat szórtak, ahogy a lobogó fáklyák

fénye

visszatükröződött

bennük.

Aranyszálakkal

szegett mohaszínű ruhája még jobban kiemelte szemének különleges árnyalatát, a mosolya pedig beragyogta a hatalmas termet. A herceg úgy belemélyedt a varázslatos látványba, hogy nem vette észre a másik irányból rászegeződő féltékeny tekintetet. Diane csalhatatlan ösztönnel ismerte fel a veszélyt abban a pillanatban, amikor a trónörökös szeme megakadt a lányon. - Ki az a gusztusos jószág? – hajolt oda Henri a balján ülő Marais grófhoz, és a vörös hajú teremtés felé intett a fejével. – Még sosem láttam itt. 8

- Nem tudod? Pedig a te feleséged társalkodónője – nevetett a gróf cinkosan. – Amritának hívják, a néhai du Bois gróf nevelt lánya. Provence-i virágszál, Arles-ból került az udvarba nemrég. - Hm, azt hiszem, meg kell ismernem közelebbről – mormolta a herceg izgatottan. - Vigyázz, mert a véreb rajtad tartja a szemét! - Ugyan, Catherine épp a sebeit nyalogatja – pillantott Henri a felesége felé. – Bármivel traktáljon, elég felhoznom az utód kérdését, és rögtön beléfojtom a szót. - Nem is rá céloztam, hanem a másikra – húzta fel a szemöldökét Marais jelentőségteljesen. A herceg ebben a minutumban maga is megérezte a halántékába fúródó jeges tekintetet. Hirtelen Diane-ra nézett, mint akit rajtakaptak, a nő pedig rezzenéstelenül állta a pillantást. Tudta, az alabástrom bőrű jövevénytől mielőbb meg kell szabadulnia. Amrita úgy tett, mintha nem vette volna észre a trónörökös kitüntető figyelmét, de nagyon is tisztában volt vele, hogy a javíthatatlan szoknyapecér hírében álló Henri Valois ezen az estén felvette őt képzeletbeli várólistájára, annak is egy igen előkelő helyére. Egyre kínosabbnak érezte, hogy a herceg leplezetlenül bámulja őt, és kifinomult érzékei arra is figyelmeztették, ez nemcsak a hercegné önérzetét sértheti. Nem tudta nem észrevenni, hogy a trónörökös elsőszámú szeretője legszívesebben egy kanál vízben megfojtaná őt. Igyekezett 9

tompítani a Diane felől érkező sötét gondolatok erejét, és meglepte, mekkora erő rejtőzik a törékeny női testben. Egy óra elteltével érezte, hogy teljesen kifáradt, ezért engedélyt kért az úrnőjétől a távozásra. A díszterem közelében a folyosókon mindenütt bortól kipirult emberek imbolyogtak, mások a világoskék selyemmel bevont karosszékeken üldögéltek, néhányan pedig a kárpitozott falat támasztották valamelyik néhai uralkodó portréja alatt. Egy-egy mohó, a gátlás utolsó morzsájától is megszabadult kéz utánanyúlt, úgyhogy megszaporázta a lépteit. Amikor már alig hallatszott a zene, és a borgőzös hangoskodás is elhalt a hosszú folyosók süppedős szőnyegeiben, fellélegzett. Nem először élt királyi udvarban, de még mindig nem szokta meg az örökös hatalmi és szerelmi intrikákat, a kéjsóvár hölgyek és urak zavarba ejtő gondolatait, és az érdekházasságokba kényszerített testek és lelkek igazi szenvedélyt követelő vágyait. Nehéz volt a szíve, mióta elhagyta a hatalmas birtokkal körülvett arles-i kastélyt. Visszatérő álmaiban még mindig a végtelen, lila levendulamezők ringatták, és az élénk színekben pompázó rózsalugasok szenderítették el. Ilyenkor orrában érezte a pázsitban megbúvó kakukkfű illatát, nyelvén az aranyló szőlőszemek mézízét, és lelkében ugyanaz a simogató napfény csillogott, melynek sugarai odahaza játszottak a tenger azúrkék fodrain. Néha ébren is elábrándozott, hogy a hófehér és ciklámen leanderek között sétál egy félreeső öbölben,

10

különösen, amikor már túlságosan fojtogatta a királyi udvar levegője. Lélekben most is a tengerpartra menekült a mámoros társaság elől, így nem vette észre, hogy nem azon a folyosón jár, ahol a szobája várja. Befordult a sarkon és benyitott a harmadik ajtón. Megdermedt az elé táruló látványtól, és a képzeletbeli mennyországból egy pillanat alatt a szutykos földre zuhant.

11

2. fejezet

Véres brokát Louvre, Párizs – 1543. március 31.

A XII. Lajost ábrázoló hatalmas olajfestmény alatt álló pamlagon egy fiatal nő hevert eszméletlenül. Sötétbarna, hullámos fürtjei szétterültek a kék és arany csíkokkal díszített drapérián, nyakából vér szivárgott. A bíborszín nedű vékony patakban csordult végig hófehér nyakán, aztán a vállán, végül tenyérnyi foltban gyűlt össze a szófa drága kelméjén. Az ájult test fölé egy férfi hajolt, aki a léptek zajára Amrita felé fordult. Domború pofacsontja, határozott vonalú állkapcsa és görögös orra szoborszerűvé tette volna az arcát, de sötét szemöldökei alól kivillanó kék szemei nagyon is elevenek voltak. Szépen ívelt ajkai közül előtűnő hegyes szemfogairól élénkvörös vér csorgott az állára, és amint megpillantotta a jövevényt, különös vágy csillant a szemében. Felegyenesedett, és már nem törődött a pamlagon fekvő öntudatlan nővel, minden figyelmét Amritára összpontosította. Szálfatermete a lány fölé magasodott, félig kigombolt inge részben szabadon 12

hagyta domború, barnára sült mellkasát.

Hosszú ujjaival

előhúzott a felöltője zsebéből egy fehér kendőt, és letörölte szájáról a vért. Pillantását mohón végigfuttatta a vörös hajú szépségen, aztán egy hirtelen mozdulattal kinyúlt felé, megragadta a karját és magához rántotta. A lánynak sikkantani se maradt ideje, mielőtt a férfi ajkai az ajkára tapadtak. Amint azonban megérezte a vér fémes ízét a szájában, minden erejét összeszedve kitépte magát az ölelésből. - Istenem,

Morgan,

hogy

jut

eszedbe

véresen

megcsókolni?! – fintorodott el. - Ó, ne haragudj, már megint elragadtattam magam! De hisz tudod, milyen hatással vagy rám… Amúgy pedig nem kell Istenednek szólítani, anélkül is tudom, hogy odavagy értem – mondta a férfi, és mosolya meglágyította vonzó, de hűvös arcvonásait. Tökéletes fogsorában már nyoma sem volt a tűhegyes szemfogaknak. - Ne légy ennyire önhitt, évek óta meg se csókolhattál – lépett hátra Amrita. – Ugye nem ölted meg? - Dehogy is, hisz megígértem neked, hogy nem teszek olyat. Csak elalélt kissé… Annyira vérszegények manapság ezek a nemes hölgyek – búgta mély hangján, tekintetét pedig a lányéba mélyesztette. - Ne rajtam próbálgasd a vonzerődet – fordította el a fejét Amrita. - Nem kell próbálgatnom, már bevált. 13

- Ó, igen? – húzta fel a szemöldökét a lány. – Mindketten tudjuk, mióta is hajkurászol eredménytelenül. - Hajkurászlak? Ejnye, de csúnya szó! – évődött Morgan. – Én

inkább

udvarlásnak,

örök

hódolatom

kifejezésének

nevezném. Még nem mondtam, de legutóbb a de la Roux nevet is lenyűgöző hajkoronád iránti csodálatom jeléül vettem fel. És azt

sem

állítanám,

hogy

törekvéseim

merőben

eredménytelenek, hisz a szíved már jó ideje az enyém. A többi meg majd jön, nem vagyok türelmetlen. Addig is elütöm az időt mással. - Például Mademoiselle Prévinnel? – pillantott Amrita a pamlag felé. - Látod, most is féltékenykedsz – mondta a férfi elégedetten. – De nem, vele nem fekszem le. Az apjával közös érdekeltségeink vannak,

és

nem szeretném elrontani

a

gyümölcsöző üzleti kapcsolatot. Erre a kis lakomára meg úgyse fog emlékezni a mi Jeanette-ünk. - Apropó,

lakoma.

Nem

kellene

a

születésnapi

mulatságon lenned? - De igen – felhősödött el a férfi tekintete. – Csak semmi kedvem nem volt találkozni Diane-nal. - Mi bajod vele? - Azon kívül, hogy velem csalja a szeretőjét, a trónörököst, és ez kezd számomra egyre kínosabbá válni? Semmi – ingatta a fejét Morgan bosszúsan.

14

- Te jó ég, ugye nem mondod komolyan, hogy Madame de Poitiers szeretője vagy? – kerekedett el Amrita szeme. - Miért? – kérdezte a férfi tettetett értetlenséggel. – Igaz, hogy már nem olyan hamvas virágszál, mint Jeanette, de még mindig nagyon mutatós. És ha elmesélném, mire képes az ágyban, egy percig sem csodálkoznál! - Tudod, hogy nem így értettem – legyintett a lány bosszúsan. – Nem túl jó ötlet a trónörökös elsőszámú ágyasával hálni. Ha Monsieur Prévint nem akarod magadra haragítani, akkor a leendő királyt még annyira sem tanácsos! - De felvágták a nyelvedet, mióta az udvarba kerültél abból a porfészekből – mosolyodott el Morgan azzal a mosolyával, amitől Amrita lábai mindig elgyengültek. - Most arra célozgatsz, hogy te segítettél ebben? - Távol álljon tőlem, hogy az érdemeimet fitogtassam – kacsintott a férfi. – Ha egyszer belekezdenék, mikor érnék a végére? Bár az kétségtelen, hogy épp ideje volt elhagynod Limoges-t

a

hathatós

közbejárásomra,

mielőtt

valaki

gyanakodni kezdett volna. - Nem akarok erről beszélni – sötétült el a lány arca, mert szívében feltámadt a honvágy. – Ideje visszatérnem a szobámba, te pedig jobban teszed, ha nem hívod fel magadra a figyelmet a távolmaradásoddal, és részt veszel az ünnepségen. Ekkor a pamlag felől halk nyöszörgés hallatszott. - Igazad van, már csak azért is, mert Jeanette hamarosan feleszmél – bólintott Morgan. 15

Az intarziás asztalhoz lépett, batisztzsebkendője tiszta sarkát a virágváza vízébe mártotta, és letörölte vele a lány nyakáról és válláról az alvadt vért. A porcelánszerű bőrön már nyoma sem volt a szemfogak ejtette sebnek. - És a szófa? – mutatott Amrita a világos kárpiton éktelenkedő vérfoltra. - Azt még én sem tudom eltüntetni a rendelkezésemre álló eszközökkel – vonta meg a vállát Morgan, és úgy fektette el a lányt, hogy a folt az arca mellé kerüljön. – Jobb híján majd azt hiszik, hogy eleredt a kisasszony fennhordott orrának vére. Kikémlelt a folyosóra, és meggyőződött róla, hogy mindkét irányban üres. Előre engedte Amritát, aztán ő is kilépett a szobából, majd csendben becsukta az ajtót. A lány már elindult a közelebbi sarok felé, de Morgan megfogta a derekát, és ismét magához húzta, ám ezúttal gyengédebben, mint az imént. Amrita most nem tiltakozott. Lehunyta a szemét, és érezte a mellkasán a férfi szívverését, ahogy lassan átveszi az ő szívdobbanásainak ritmusát. Morgan lehajtotta a fejét, és arcát a lány nyakába temette. Amrita puha bőrét szúrta a férfi tegnap óta kiserkent borostája, de ő cseppet se bánta. Tudta, hogy Morgan ennél nagyobb fájdalmat sosem okozna neki. Mielőtt azonban belefeledkezhetett volna az ölelésbe, az erős karok elengedték. Néhány pillanatig még lehunyva tartotta a szemeit, de mire felpillantott, a férfit már nem látta sehol. Mintha a föld nyelte volna el.

16

3. fejezet

Terméketlen évtized Louvre, Párizs – 1543. április 3.

- Amrita! A hercegné hangja határozottan csendült, de nem volt parancsoló. - Itt vagyok, asszonyom! – lépett be a lány a budoárba, ahol

a

trónörökös

felesége

tűnődve

igazgatta

hosszú,

világosbarna haját. Napsárga köntösének élénk árnyalata még fakóbbá tette bőrének és fürtjeinek színét. - Mondtam már, hogy szólíts Catherine-nek, és tegezz. Azt szeretném, ha barátok lennénk, hisz egyidősek vagyunk – pillantott rá úrnője a tükörből. - Segíts feltűzni a hajamat – mosolygott rá Amritára, de a szeme nem nevetett. - Gondterheltnek látszol, Catherine – jegyezte meg halkan a lány.

17

- Hogyne lennék! Az a céda egyre arcátlanabbul tör a helyemre. Igaz, hiába is szeretné, királyné soha nem lehet belőle, de azt megakadályozhatja, hogy én azzá váljak – szakadt ki a hercegnéből a napok óta gyülemlő feszültség. - Bármekkora hatalomra tett is szert de Poitiers hercegnő, erre nem kerülhet sor – ingatta a fejét Amrita. - Ne becsüld alá a befolyását. Majdnem azóta szeretője Henri-nak, amióta én a felesége vagyok. Tudta jól, hogy bár a házasságunk magasabb érdekek mentén és nem szerelemből köttetett, frigyünk első évében megkedveltük egymást Henrival. De tizennégy-tizenöt éves szűzlányként esélyem sem volt azt nyújtani a férfiasságát épp csak keresgélő férjemnek, amivel a már akkor is tapasztalt harmincas nő képes volt magához láncolni őt. A testi szerelemben nem voltam ellenfele, úgyhogy már csak Henri irántam ébredező érzelmeit kellett lehűtenie. Attól tartok, mostanra ez tökéletesen sikerült – bámulta Catherine üveges szemekkel a saját tükörképét. - Ha valaha is szeretett téged Henri, akkor a parázsnak még pislákolnia kell. Ha pedig így van, bármikor újra lángra kaphat – vigasztalta a lány. - Talán igazad van, de lassan már ez se számít. Tízévnyi házasság alatt nem lettem várandós, és nem szültem utódot a leendő királynak. Hibás áru vagyok, ne szépítsük. - De hisz még mindig csupán huszonnégy esztendős vagy, akár tíz gyermeked is lehet!

18

- Ugyan! Ha a legtermékenyebb éveimben nem fogantam meg, mi változna eztán? Huszonöt éves korom után már elkezdek öregedni! Ha addig nem kerülök áldott állapotba, haza fognak küldeni, és Henri-nak új feleséget kerítenek. Lehetőleg persze olyat, aki kezdettől fogva Diane irányítása alatt áll – fakadt ki, aztán rövid szünet után még hozzátette: Az is nyilvánvaló, hogy én vagyok a hibás, hisz Henri-nak már legalább két gyereke született az ágyasaitól. A legjobb orvosok kezeltek, kétségbeesésemben kuruzslókkal is próbálkoztam, de mindhiába. - Ne feledd, a király eddig mindig a védelmébe vett – mutatott rá Amrita a nem elhanyagolható körülményre. - Igaz, az apósom kedvel engem, de mostanában ő sincs a legjobb kedvében, kudarcok érték a tengerentúlon. Hiába gyűjtött temérdek pénzt egy újabb expedícióra, és hiába küldte hű emberét, Jacques Cartier-t öt hajóval Új-Franciaországba, mostanra elfogytak a telepesek készletei, és az őslakosok támadásait se tudták tovább elhárítani. Fel kellett számolni a kolóniát az Ottawa-folyónál, és végleg el kellett hagyniuk a vidéket. Másrészt Francois ugyan már majdnem harminc esztendeje uralkodik, de ki tudja, meddig még… Amrita fürge ujjai megpihentek a hercegné tincsein, és elgondolkodva nézett a tükörbe. A firenzei uralkodó, Lorenzo de

Medici

lánya,

a

francia

trónörökös

felesége

most

megszeppent gyermeknek tűnt. Egyszerre árnyékolta be arcát a terméketlensége miatti szégyen, és a riadalom, hogy el kell 19

válnia a férjétől. Kétség sem fért hozzá: minden megaláztatás és mellőzöttség ellenére szerette a herceget. - Talán lenne valamilyen lehetőség… - szólalt meg Amrita vontatottan. - Miféle lehetőség? – kapott a hercegné a szavak után mohón. A lány összeráncolta a homlokát. Azon tűnődött, hogyan kezdjen a mondandójához, és mibe avassa be úrnőjét, hogy meggyőző legyen, de ne áruljon el túlságosan sokat. - Igaz, Limoges-ból, Belgrand-éktól kerültem az udvarba, de előtte Provence-ban éltem. Nevelőnőként dolgoztam, és a család házvezetőnője, Marie nemcsak a pecsenyék és desszertek elkészítésének mestere volt, hanem értett a gyógynövényekhez is. Megtanította nekem, melyik növény mire való, és hogyan kell főzetet készíteni belőlük, hogy a szer igazán hatásos legyen. Tőle tudom azt is, hogy él egy rózsafajta azon a vidéken, ami a világon sehol másutt nem található meg. Gall rózsa a neve. Az illata bódító, a színe pedig pirosabb a vérnél, a belőle futtatott rózsalugasok alatt szinte megszédül az ember. Ennek a rózsának a legszebb szirmait kell összegyűjteni, és főzetet készíteni belőlük a titkos recept szerint. Ha huszonegy napig semmi mást nem iszol, csak ezt a nedűt, bizonyosan megfogansz. Persze ehhez az is kell, hogy a huszonegyedik nap éjszakáján együtt légy a herceggel – tette hozzá Amrita mosolyogva.

20

- Ó,

a

kuruzslók

adtak

már

nekem

mindenféle

gyógyteákat, teliholdkor szedett zsályát tettek a párnám alá, aztán megjövendölték, hogy mikor jön világra a leendő trónörökös. Az időpontok már mind elmúltak, az eredményt pedig ismerjük – legyintett Catherine lemondóan. - Sok a sarlatán, de hidd el, amit én ajánlok, az valóban hatásos. Vagy tudod mit? Ne hidd el, csak próbáld ki! Nincs veszítenivalód – Amrita felcsavarta az utolsó hajtincset is, és megtűzte a hercegné fején. Catherine kisimított néhány rakoncátlan hajszálat a homlokából, aztán kisvártatva megszólalt: - Hát jó, ezen ne múljon. Ha sikerrel jár a főzeted, szobrot készíttetek

rólad

Cellini

mesterrel!

Igaz,

tervezi,

hogy

visszautazik Firenzébe, de a kedvemért biztosan marad, amíg el nem készül a mű. - Ugyan, nincs szükség erre – szabadkozott a lány nevetve, aztán hozzátette: – Engedelmeddel holnap útra is kelek, és néhány napon belül visszatérek a rózsanektárral. - Miért nem hozod magaddal a virágokat, és inkább itt készíted el a szert? Szívesen megnézném, hogyan csinálod. - Nem lehet, a leszedett szirmokat egy órán belül fel kell használni. - Értem. Akkor hát rád bízom, tégy belátásod szerint! Amrita bólintott. Örült, hogy végül nem kellett hazudnia, csak épp nem mondott el mindent. A hercegnének nem fontos tudnia arról, hogy Marie nem egyszerű házvezetőnő volt, aki 21

mellesleg értett a gyógynövényekhez. Arról is hallgatott inkább, hogy a titkos receptet sem készítheti el akárki, csak az, akinek vannak bizonyos képességei. Akárcsak neki. Helyükre tette a felesleges hajtűket és épp elhagyni készült a szobát, amikor az úrnő utána szólt: - Te ismered de la Roux grófot? Amrita megtorpant. - Miért kérdezed? - Hm, sajnos én nem nagyon ismerem, hisz csak az utóbbi időben bukkant fel néhányszor az udvarban. Annyit tudok róla, hogy nőtlen és egy régi kastélyban él a Loire-menti Langeaisban. Eszelősen jóképű, nem gondolod? – hunyorított cinkosan Amritára. - Nos, igen, elég vonzónak mondható – válaszolt a lány óvatosan, és igyekezett nem gondolni mindarra, amit valójában Morganről tudott. - Elég vonzó? – húzta fel a szemöldökét Catherine hitetlenkedve. – Belenéztél már azokba a vakítóan kék szemekbe? A bálon az összes körülöttem ülő nemes hölgy róla sustorgott, de még a szobalányaim is elpirulnak, ha szóba kerül a neve. Szeretem a férjemet, de attól tartok, a grófnak tíz percig sem tudnék ellenállni. Amrita megköszörülte a torkát. - Ha már nincs szükség rám, most magadra hagynálak. - Persze, menj csak – intett a hercegné, és látszott, hogy még mindig a gróf jár az eszében. 22

4. fejezet

Provence rubinja Arles, Provence – 1543. április 4-7.

Amrita lovaskocsija virradat előtt, hajnali négykor indult útnak, és egy teljes napnyi utazás után érkezett Lyonba, amikor az éjszaka még csak készült átadni helyét a pirkadatnak. Ő ugyan szundikált egy kicsit zötykölődés közben, de a kocsisnak és a lovaknak is pihenniük kellett, így megálltak az első fogadónál. Hosszú út állt még előttük, nem időztek hát sokat. Felköltötték a fogadóst, haraptak valamit, aztán aludtak néhány órácskát.

A

napfelkeltét

megelőzve

továbbindultak,

így

alkonyatkor Arles-ba értek. A kocsi egy terméskövekkel kirakott ház előtt állt meg, melynek magas kőkerítését távolba nyújtózó levendulamezők vették körül. A kovácsoltvas kapura fehér futórózsák kúsztak fel, az ablakokon pedig égszínkékre mázolt fatáblák hívogatták a bágyadt napsugarakat. - Köszönöm, Charles, most menj, pihend ki magad, és holnap hajnalban gyere értem – mondta Amrita a kocsisnak, aki 23

biccentett, az elgyötört lovak közé csapott és elhajtott a város felé. A lány bekukucskált a kapu rácsai között, amennyire a burjánzó levelek engedték, de csak egy lustán heverésző fekete macskát látott a vén hársfa alatti padon. Meghúzta a csengettyű láncát, mire a harangocska csilingelni kezdett, a macska pedig lassan kinyitotta sárgászöld szemeit. Aztán a csengés-bongás elhalt, már csak a méhek zümmögése és a galambok burukkolása hallatszott. Hosszú percek teltek el, mire a kert mélyéről, a leanderbokrok mögül előbukkant egy sudár termetű nő. - Ne haragudj, kicsim, hogy megvárakoztattalak, de épp lekvárt főzök a sárga tearózsából, és muszáj volt még egyszer megkavarnom. Tudod, milyen kényesek ezek a virágok! Ha nem úgy bánsz velük, ahogy megkívánják, keresztet vethetsz a finomságokra. - Semmi baj, Marie, én tudok várni, de a tearózsák valóban nem – mosolygott a lány megértően. – Előkelő, elkényeztetett népség! Az asszony széles mozdulattal kitárta a kaput. - Jérome ma egész nap a padon őrködött, onnan rálát a bejáratra – intett a jókora kandúr felé. – Biztos voltam benne, hogy szívesen látott vendég érkezik hozzánk. Félresimított egy ezüstszínű hajtincset a homlokából, és a padhoz kísérte Amritát. Ő is leült, ölébe vette a fekete macskát, és hagyta, hogy a lány elmondja, mi járatban van. 24

- Már tíz esztendeje nem találkoztunk, amióta Limoges-ba költöztem – kezdte Amrita, és mélyet szippantott a virágillatú levegőből. – Azóta is sajog a szívem, ha a provence-i évekre gondolok, nagyon szerettem itt élni. De hát tudod, nem maradhattam tovább, mert az emberek rájöttek volna, hogy nem öregszem. Te hogyhogy nem kényszerültél odébbállni? - Miután felmondtam la Fontaine-éknél, nem szegődtem el újra házvezetőnőnek a városba. Azóta visszavonultan élek itt, nem járok emberek közé. A kertemben megterem minden, amire szükségem van: nő a zamatos paradicsom és a krumpli, a kecském tejet ad, abból sajtot csinálok, a méheim ellátnak mézzel, és akkor még nem is említettem ezeket a csodálatos rózsákat. Lekvárt, szörpöt, bort és süteményeket készítek belőlük, ezeket eladom, a pénzből pedig lisztet és sót veszek. Ha jönnek a vevőim, a kalapom karimája árnyékot vet az arcomra, és csak a kikandikáló ősz hajamat látják – mutatott mosolyogva deres fürtjeire. - Amikor elmentem, sötétbarna hajad volt. És akárcsak én, te sem öregszel, márpedig akkor nem is őszülhetsz… - Nem bizony! Jázminvirágból és porrá tört kagylóházból készítem a főzetet, amivel a hajamat ilyenné színezem. - Mókás, hogy a nemes hölgyek az őszülő tincseiket igyekeznek eltüntetni koromfestékkel és egyebekkel, te meg épp fordítva cselekedsz! – nevetett Amrita, aztán rövid szünet után folytatta: - De engedd meg, hogy rátérjek jövetelem céljára… Kis ideje a királyi udvarban élek, a trónörökös 25

hitvesének, Catherine-nek vagyok a társalkodónője, és az úrnőmet súlyos gond nyomasztja. Tíz esztendeje a herceg felesége, de azóta sem tudott megfoganni, és ha nem kerül áldott állapotba hamarosan, távoznia kell a palotából és az országból is. Megígértem neki, hogy segítek, azért jöttem hát, hogy rózsanektárt főzzünk. - Igen, a gall rózsa nektárja szerfelett hatásos ilyen bajok esetén. De nyilván te is tudod, hogy akkor a legerősebb a főzet, ha telihold idején készül, az pedig még majdnem két hét. - Tudom, ezért is van szükségem a segítségedre. Hiszen minél többször főz valaki rózsanektárt, annál hatékonyabb szert készít a következő alkalommal. Én még csak nagyjából tízszer főztem, te viszont már több százszor! Ezzel helyettesíthetjük a telihold erejét. - Igazad van – bólogatott Marie. – Meddig maradsz? - Holnap hajnalban vissza kell indulnom. - Akkor nem tétlenkedhetünk! Ha éjfélig elkészítjük a nektárt, és virradatig állni hagyjuk a bokrok között a még eleven rózsák illatában, egy üvegcse elég lesz, hogy az úrnőd fiút szüljön tél derekán. Jérome-ot a lány kezébe nyomta, fürgén felpattant a padról és besietett a házba. Kisvártatva egy könyvvel tért vissza. - A receptjeim – nyújtotta Amrita felé a vászonfedelű kötetet. - Mi lett a megsárgult pergamenköteggel?

26

- Haladni kell a korral! Az egyik vevőm könyvkötő, kértem tőle egy üres kötetet, aztán átmásoltam a recepteket a pergamenlapokról. Amrita kezébe vette a lila vászonba kötött könyvet, és belelapozott. - Mitől ilyen illatos? – szippantott bele a levegőbe lehunyt szemmel. - Levendulavízben áztattam a vásznat, a színét is attól kapta. Utána bevontam vele a fedelet. A lány a lapokra pillantott, a könyv épp a rózsanektár receptjénél maradt nyitva. - Ha álmomból felkeltenek, akkor is kívülről tudom – mormolta, de jól esett újra magába szívni a szavakat: „Termékennyé tevő rózsanektár A nektárhoz először készíts rózsamézet: a legnemesebb tearózsa frissen szedett szirmait sok cukorral főzd sűrű sziruppá, amíg a szirmok teljesen szétfőnek. A rózsaméz különösen hatásos női bajok ellen. Ha a méz elkészült, gyűjts két csészényi gall rózsát, de csakis a vérpiros fajtából. Adj hozzá négy csésze forralt forrásvizet, és hagyd állni üvegedényben. Kevergesd gyakran, hogy a szirmok mindig víz alatt maradjanak. Ha a folyadék már kellőképpen illatozik, szűrd le, majd keverd hozzá a tearózsa nektárját és három csipet szárított verbénát. Végül a nedűt töltsd jól zárható üvegcsébe.

27

Aki huszonegy napon át reggelente fogyasztja, fiút fogan, aki

pedig

huszonegy

napig

esténként

kortyolja,

leánygyermekkel lesz viselős.” - Gyere, egyél valamit! – hívta Marie, mire a lány felocsúdott. – Maradt sült hal ebédről, reggel fogták a Rhônefolyóban. Desszertnek adok egy kis fánkot rózsalekvárral, tudom, hogy az a kedvenced. Amrita jóízűen megvacsorázott, a kívül ropogós, belül vajpuha süllő szinte szétomlott a szájában. Az édes lekvárban fürdőző friss fánk is épp oly zamatos volt, mint ahogy az emlékeiben élt. Vacsora után nekiálltak főzni: elkészítették a mézet, aztán a rózsavizet, végül a kettőt balzsamos nektárrá elegyítették. Kristályüvegcsébe zárták, és éjszakára a rózsabokrok közé fektették. Hajnalban, amikor a lovaskocsi zörögve megérkezett, Amrita már várta. Elbúcsúzott Marie-tól, és ismét nekivágott a kétnapos útnak. Ahogy maga mögött hagyta a pirkadat tompa fényeiben halványlilán derengő levendulamezőket és az aranyló szőlőskerteket, a szíve fájdalommal telt meg. Mire azonban másnap este megérkezett Párizsba, már mélyre temette lelkében a honvágyat. Sietett a hercegné lakosztályába, hogy kezébe nyomja a rubinszín nedűvel csordultig töltött üvegcsét, ám Catherine-t nem egyedül találta: ott sertepertélt a szobalány is.

28

- Ó, elnézést kérek, amiért így berontottam, majd később visszajövök – szabadkozott, de az úrnő leintette. - Semmi baj, sőt, jó is, hogy jössz. Legalább beszámolsz nekünk, mit tapasztaltál délen, ahol rokonlátogatóban jártál – nézett jelentőségteljesen Amritára. - Köszönöm kérdésed, odahaza minden a legnagyobb rendben van – válaszolta a lány óvatosan. - Azért faggatlak, mert hírt kaptunk, hogy ismét felütötte fejét a pestis Marseille-ben. - Erről nem tudok semmit – válaszolta a lány döbbenten. – Ezek szerint Arles-t még nem érte el a ragály. Catherine intett a szobalánynak, hogy távozzon. Miután kettesben maradtak, Amrita előhúzta szoknyája rejtett zsebéből a kristályüveget. - Itt a nektár, amit ígértem. A hercegné kikapta a kezéből a palackot és igyekezett megszabadítani az apró parafadugótól, de Amrita megállította. - Várj! Akkor igyál belőle ilyenkor, napnyugta után, ha a Hold birodalmából származó kislány lelkét akarod magadhoz hívni. Ha fiúgyermeket szeretnél, csak akkor kortyolj belőle, ha már felkelt a Nap. Ha így teszel huszonegy reggelen át, és a huszonegyedik nap éjjelén a férjeddel hálsz, megfogan az óhajtott utód. - Hiszem is, meg nem is, amit mondasz… - nézett rá reménykedve Catherine.

29

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, majd belépett Henri, mögötte pedig egy másik férfi. - Bemutatom Nostredame doktort, aki nemrég tért haza Szicíliából, és épp tiszteletét teszi nálunk az udvarban – mondta a herceg, de közben nem vette le a szemét Amritáról. – Kikérjük a tanácsát, miképp kerülhetjük el a járvány szétterjedését. Elvégre méltán kapta a „pestisdoktor” nevet a húszas évek nagy pestisjárványai idején szerzett elévülhetetlen érdemei miatt. - Isten hozta, Michel! Már annyi jót hallottam önről – lépett oda a hercegné a negyven év körüli, határozott arcélű férfihoz. A doktor illendően viszonozta az üdvözlést, ám amikor észrevette Amritát, megtorpant, mint aki kísértetet lát. A herceg azt hitte, a vendéget is megbabonázta a lány égővörös hajkoronája és földöntúli szépsége, ám ennél többről volt szó. Michel de Nostredame a lányban ifjúkori szerelmét ismerte fel.

30

5. fejezet

A pestisdoktor Montpellier, Provence – 1528 nyara

A doktor lábai ugyan földbe gyökereztek a Louvre palota fényűző szobájának kellős közepén, de az emlékek szárnyukra kapták, és visszarepítették őt 1528 nyarára, a napsütötte Provence-ba. Semmi kétség nem fért hozzá: Michel de Nostradame-ot ragyogó tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Huszonöt esztendős korára már maga mögött tudhatta avignoni filozófiai, csillagászati és asztrológiai tanulmányait, és miután öt évet elvégzett Montpellier híres orvosi egyetemén, megkapta az alsóbb szintű orvosi fokozatot, a licenciátust igazoló oklevelet is. A magasabb doktori fokozat megszerzését azonban el kellett halasztania a súlyos pestisjárvány kitörése miatt. Vállalta a pestisdoktor nagy bátorságot igénylő szerepét, és minden erejét a járvány megfékezésére fordította. A kór gyógyíthatatlannak bizonyult, így a doktor feladata elsősorban az volt, hogy erősítse a betegek szervezetét, tanácsokat adjon a városi 31

elöljáróknak,

és

gondoskodjon

a

higiéniai

intézkedések

betartásáról. A fertőzés továbbterjedése ellen balzsamokkal, illóolajokkal,

fokhagymalevéllel,

rozmaringgal

és

más

gyógyfüvekkel védekezett, ő maga pedig a legnagyobb hőségben is tetőtől talpig felöltözve, csuklyát, széles karimájú kalapot, kesztyűt, magas szárú cipőt és a szemnyílást üveggel fedő álarcot viselt, hogy a betegek között járva védekezzen a fertőzés ellen. Michel a testet-lelket igénybe vevő szüntelen munka, a kényelmetlen viselet és a veszély állandó jelenléte ellenére sem betegedett meg, hála erős szervezetének és szívósságának, de azt beszélték, hogy talán az égiek védelme is közrejátszott ebben. Az emberek hálásak voltak erőfeszítéseiért, és munkálkodásával már igen fiatalon hírnevet szerzett. Sokan egyenesen csodadoktornak nevezték. A járvány elvonulásakor visszatért az egyetemre, hogy megszerezze az igazi doktori címet. 1528 nyarán már csak egy hajszál választotta el az oklevéltől, így minden idejét a tanulásnak szentelte. Ha épp nem előadásokra járt, akkor boncolásokon vett részt, hisz a montpellier-i orvosi egyetem különleges előjoggal bírt: az itteni medikusok felboncolhatták a kivégzett gyilkosok hulláját, így magasabb szintű ismeretekre tehettek szert az anatómia terén, mint az ország más, kizárólag elméleti oktatásban részesülő diákjai. Michel épp a boncterembe igyekezett, alig várva, hogy a rekkenő hőség elől a terem hűvösébe meneküljön, amikor egyik barátja sietve csatlakozott hozzá. 32

- Te is hallottad? – kérdezte Pierre izgatottan. – Állítólag három új hulla érkezett. - Nem, még nem hallottam – nézett rá Michel érdeklődve. – Hirtelen így megszaporodtak a halálra ítélt gonosztevők? - Dehogy! Ezek nem kivégzettek, hanem fiatal lányok. Már eltemették őket, de mivel a szóbeszéd szerint gyors egymásutánban

szenderedtek

jobblétre,

az

elöljáróság

a

kihantolásukról határozott. - Járványgyanús esetek? - Nem lehet kizárni. Mindenesetre érdekes lesz végre női testeket boncolni, hisz a rablógyilkosok között eddig csak férfiak voltak. - Ha többet járnál oktatásra, mint kocsmába, nem maradtál volna le a múltkori boszorkányról. De még nincs veszve semmi, ahogy elnézem, egyre többször kapunk majd ilyen női tetemeket is. - Ugyan már, egy összeégett hulla nem ér fel egy friss, hófehér bőrű testtel… - Pierre, aggódnom kellene a gusztusod miatt? Különben meg a múltkori nőszemély is alig volt megpörkölődve, a füst fojtotta meg. Nem lángolt rendesen a máglya, nedves lehetett a fa. A boncterem falai mellett körös-körül hatalmas jégtömbök lehelték

a

hűvöset.

Néhányan

már

körülállták

a

viaszosvászonnal borított asztalokra kiterített tetemeket, de amikor Michel belépett, helyet adtak neki. Mindhárom hulla 33

pucéran, lehunyt szemmel feküdt, mintha szégyellték volna magukat a pőreségük miatt. Az egyik lenszőke és egészen sovány volt, a másik kettő barna hajú és teltebb. Hosszú fürtjeik a vállukon pihentek, de csak részben takarták a keblüket, ölüket pedig egyáltalán nem volt, ami elrejtse. A professzor széles mozdulatokkal magyarázott: - Egyértelmű, hogy nem pestissel állunk szemben, hiszen nem látható a bőrükön a jellegzetes sötétkék elszíneződés. Ám fiatal fehérnépekről lévén szó, az is bizonyos, hogy nem végelgyengülésben haltak meg. Kizárhatjuk a balesetet is, hisz nincs rajtuk külsérelmi nyom. Örvendetes, hogy nem ütötte fel a fejét újra a dögvész, de aggódom, hogy netán egy új, ismeretlen járvánnyal állunk szemben. Míg a többiek csak ácsorogtak, hallgatták a mestert és bámulták a halott lányokat, Michel odalépett az első tetemhez, és aprólékosan szemügyre vette a testet. Aztán anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, félresimította a fakó szőke hajat a sápadt vállakról, szabaddá téve a lány nyakát és mellkasát is. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték, és a professzor is elcsendesedett. Michel közelebb hajolt a tetemhez, mert a bal füle mögött észrevett két apró, vörös pontot, egymástól háromujjnyira. Átment a második, majd a harmadik asztalhoz, és ugyanígy félresimította a hosszú hajfürtöket. Ezeken a tetemeken is ugyanolyan tűszúrásnyi pontokat fedezett fel, csak épp az egyiken a nyak jobb oldalán, a másikon pedig a bal csuklón. 34

- Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, a halál ezekkel az apró sebekkel van összefüggésben – jelentette ki elégedetten. - De mi lehet ez? Egy hatalmas pók csípése? – kérdezte Pierre. - Talán igen. - Akkor a halál oka mérgezés? - Valószínűleg, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a csípést okozó állat valamilyen járványt terjeszt. - Fogjunk neki a boncolásnak, mert ebben a hőségben gyorsan olvadnak a jégtömbök, és már a kiföldelésig eltelt időben is megkezdődött a bomlás – mutatott az asztalokra a professzor. – Michel és Pierre velem együtt a szőkén dolgozik, ti hárman ezt a barnát kezdjétek felvágni, a többiek pedig a másikat. Az éles szikék alatt könnyedén feslett a bőr és a puha hús, ám legnagyobb megdöbbenésükre egy csepp vér sem volt a lányok ereiben. - Hát ez meg hogy lehet? Kiszáradtak a sírban? – mondta ki Pierre azt, amire mindannyian gondoltak. - Honnan hozták ezeket a hullákat? – kérdezte Michel a homlokát ráncolva. - A chateaurenard-i birtokról – böngészett a professzor egy sárgás papírlapot. - Ki is ott a földesúr? - Morgan d’Angerville gróf. 35

- Az lesz a legjobb, ha körülnézek ott – jelentette ki Michel. Másnap kora reggel kilovagolt a birtokra. - A grófot keresem – mondta köszönés helyett, amikor a komornyik ajtót nyitott. - Ki keresi és mi járatban? – mérte végig a szolga, miután látta, hogy nem nemesember érkezett. - Michel

de

Nostredame

vagyok,

és

járványügyi

vizsgálatot végzek az egyetem megbízásából. - Sajnálom, az úr ilyenkor még alszik. Jöjjön vissza később. - Inkább megvárom, amíg felébred. - Ahogy óhajtja – lépett hátra a komornyik, és a hallban hellyel kínálta a hívatlan vendéget. A díszes falióra tanúsága szerint Michelnek majdnem két órát kellett ücsörögnie, de neki ez az idő még többnek tűnt. Tíz órakor végre szólították, hogy az úr kész őt fogadni a könyvtárszobában. A terembe lépve elcsodálkozott, mekkora gyűjteménnyel rendelkezik a gróf. A szokványos főúri könyvtáraknál legalább kétszer nagyobb volt a helyiség, és a könyvekkel roskadásig megrakott polcok is oly sűrűn sorakoztak, hogy Michel egy kijárat

nélküli

labirintusban

érezte

magát.

Álmélkodva

hordozta körbe a tekintetét, amikor az egyik mennyezetig érő polc

mögül

hangtalanul

előlépett

a

gróf.

A

könyvek

mennyiségéből ítélve Michel egy öregemberre számított, aki maga is egész életében gyarapította az őseitől örökölt 36

gyűjteményt, ezért meglepődött, hogy a férfi milyen fiatal. Nem sokkal volt idősebb nála, harminc körül járhatott. Ébenfekete haja a válláig ért, sűrű, sötét szemöldökei pedig még jobban kiemelték azúrkék szemeit. Határozott pofacsontja és álla csupasz volt, ami ellenkezett a kor divatjával. Michel kénytelen volt megállapítani, hogy szigorú tekintete ellenére a borotvált arc és a megnyerő mosoly kisfiús bájt kölcsönzött a grófnak. - Mi szél hozta hozzám, Monsieur de Nostredame? – üdvözölte d’Angerville, Michel figyelmét azonban nem kerülte el a férfi szeme sarkában megbúvó gyanakvás. - A

montpellier-i

orvosi

egyetemről

jöttem,

és

engedelmével feltennék néhány kérdést, mert a birtokán nemrég elhunyt három nő esetében járványgyanú merült fel. - Csak tessék, tegye fel a kérdéseit – mutatott a gróf a kényelmes bőrfotelek felé, hellyel kínálva Michelt. - Milyen körülmények között fedezték fel a holttesteket? - Reggel bukkantak rájuk, az ágyukban feküdtek. Mintha csak aludtak volna. - Mindegyikük ugyanúgy? - Amennyire tudom, igen. - Ki találta meg őket? - A komornyik. Ellenőrizni ment, hogy miért nem jelentkeztek munkára, hisz korábban efféle hanyagságot soha nem engedtek meg maguknak. - Nem vett észre semmi furcsát?

37

- Nem tudom, mire gondol, de nekem nem tett említést semmi ilyesmiről. - A hölgyek halálát betegség előzte meg? Észleltek rajtuk valamilyen testi vagy viselkedésbeli tünetet? - Úgy tudom, nem támadta meg őket semmilyen kór, de ezt a többi cselédtől kellene megkérdezni. Nyilván megérti, hogy én nem kísérem figyelemmel a szolgálóim minden rezdülését. - Természetesen, gróf úr. Majd beszélek a többiekkel – bólintott Michel, mintha befejezte volna, de aztán meggondolta magát. – Csak még egy kérdés: mindegyik tetemen két apró, tűszúrásnyi sebet találtunk. Lehet, hogy pókcsípés. Találtak esetleg a birtokon nagyméretű pókot? - Eddig nem, de ezek a jószágok meglehetősen rejtőzködő életmódot folytatnak. Éjszaka vadásznak, nappal pedig a bozót sűrűjében húzzák meg magukat. De ha elkapunk egy ilyet, ígérem, elküldöm magukhoz egy üvegben. - Köszönöm, akkor nem is tartom fel tovább. - Minden jót, és ha találkozik a rektor úrral, adja át neki üdvözletemet! Michel megfordult és távozott, de hallotta, hogy a gróf nem csukta be mögötte a könyvtár ajtaját. Míg távolodott a hosszú folyosón, kellemetlen érzés kerítette hatalmába: mintha egy jegesen izzó szempár mélyedt volna a hátába.

38

6. fejezet

Arles vörös rózsája Arles, Provence – 1528 nyara

Michel

rosszkedvűen,

dolgavégezetlenül

poroszkált

hazafelé. A különös sebek és a kivérzett holttestek rejtélyére nem derült fény, hiába kérdezte ki a személyzetet is, de érezte, valami nincs rendben a d’Angerville-kastélyban. Mielőtt útra kelt Montpellier-ből, hogy felkeresse a grófot, kérdezgetett róla itt-ott, ám csekély eredménnyel. Csak az volt bizonyos, hogy két évvel korábban költözött a környékre, de senki sem tudta megmondani,

honnan

érkezett.

Abban

megegyeztek

a

vélemények, hogy a gróf remek társalgó és a modora igen megnyerő, de az is világossá vált, hogy saját személyét illetően inkább zárkózott, és nem szívesen beszél magáról. Michelnek be kellett ismernie, hogy botorság volt többet várnia ettől a látogatástól. Arles-ba érve úgy döntött, nem fő tovább a tűzforró déli napon, és a gyomra is egyre követelőzőbben jelzett. A szűk utcácskákon át a város főtere felé irányította a lovát, ismert ott 39

egy fogadót, ahol szerény fizetség ellenében mindig jóízűt evett. A Százéves Olajfa ezúttal is tárt ajtóval várta a vendégeket, és a konyhából az utcára kígyózó mennyei illatoknak nehéz lett volna ellenállni. Michelnek persze esze ágában sem volt tiltakozni a pompás falatok ellen, gondolatban már a paprikás szószba merített nyúlpecsenyét ízlelte, miközben leszállt a lováról. Amikor azonban a fakorláthoz kötötte a kantárt, sürgető

érzés

szántotta

végig

a

bensőjét,

ami

arra

kényszerítette, hogy felpillantson. A látvány olyan erővel hatott rá, hogy a többi érzéke azonnal felmondta a szolgálatot. A keze megállt a levegőben, a főtér és a környező sikátorok zaja nem jutott el a füléig, a fogadóból szivárgó fenséges illatokat nem érezte, és a pecsenye zamatának ígéretéről is megfeledkezett. A téren egy fiatal lány bandukolt. Angyali arcának alabástrom színét bronzvörös hajzuhatag emelte ki, szépen ívelt szemöldöke alól hosszú pillákkal keretezett smaragdzöld szem csillogott, gyönyörű vonalú ajka körül pedig halvány mosoly játszott. Sudár alakját lágy esésű, meggypiros ruha ölelte át, válla finom vonalán homokszín csipkekendő pihent. Karján kosár himbálózott, tele színpompás rózsaszirmokkal. Michel szíve egyetlen perc alatt lángra kapott, és immár nem a fejére tűző napsugarak miatt érezte úgy, hogy menten hamuvá ég. Nézte a páratlan tüneményt, és tudta, nem csupán a lány tündöklő szépsége ejtette rabul, hanem az a titokzatos erő is, ami a lényéből áradt. - Takaros fehérnép, ugye? – lépett mögé a fogadós. 40

- Csodálatos… - tért vissza lassan Michel a fellegekből a földre. – Ki ő? - La Fontaine-éknél nevelőnő, Amritának hívják. - Férjezett? - Nem,

de

ne

reménykedj

túlságosan.

Eddig

már

számtalan ifjú megkörnyékezte, de mindnek kosarat adott. Persze ki tudja? Lehet, hogy épp te leszel a szerencsés kiválasztott! A lány eltűnt az egyik sikátorban, de Michel még hosszú percekig nem mozdult. - Ott fog rád esteledni? – kérdezte a fogadós. – Gyere, idebent egy zsenge nyulacska vár! Megkóstolhatod a legújabb specialitásunkat, a rózsakrémlevest is. Minden vendégünk megőrül érte! Michel a következő napokat jószerével félálomban töltötte. Amennyire képes volt, megpróbált a tanulmányaira figyelni, de gondolatai minduntalan elkalandoztak Arles főterére és a mennyei jelenésre. Az étvágya egyre romlott, éjszakánként pedig álmatlanul forgolódott az ágyában. Egy hét elteltével nem bírta tovább, döntött: visszamegy és megkeresi a lányt. Ha törik, ha szakad, beszélnie kell vele, meg kell ismernie őt személyesen. Másnap szombat volt, a kötelesség nem szólította az egyetemre. Lóra kapott hát, és átvágtatott Arles-ba. Nem volt nehéz megtudnia, merre találja la Fontaine báró házát. Letelepedett egy terebélyes fűzfa árnyékába az út túloldalán, és 41

várt. Ezúttal gyorsan szálltak a percek és az órák, mert közben ábrándozott. Hiába igyekezett józan maradni, a szíve legyőzte az elméjét, és olyan képeket vetített lelki szemei elé, melyeken a menyegzőjüket ünneplik Amritával. Nem tudta eldönteni, hogy csak a szíve vágyát látja-e, vagy azt a jövendőt, ami valóban be fog következni. Michel gyerekkora óta képes volt felfejteni a jövőt elfedő fátyol szövetét, és egyre gyakrabban igazolódtak be a látomásai. Eleinte azt hitte, mások is bírnak ezzel a képességgel, aztán amikor rájött, hogy korántsem, megszeppent. De lassacskán elfogadta, hogy ha az Isten őt ilyennek teremtette, akkor annak biztosan van valami célja, és a jövőre vonatkozó látomásai egyre megbízhatóbbak lettek. Azért másoknak inkább nem beszélt róluk, hiszen kevesebbért is megégették az embereket boszorkányság vádjával. Amritával kapcsolatban azonban semmit sem tudott biztosan. A vágyott jövő képei hiába simogatták a lelkét, mert a kétely is belemélyesztette éles karmait, és minduntalan azt suttogta a fülébe, hogy a lány elutasítja majd. Michel tisztában volt az erényeivel: ha nem ő volt is a legdélcegebb fiatalember a környéken, a külseje kellemes, a stílusa választékos volt, és a hölgyek értékelték ezt. A pestisjárvány alatt szerzett érdemei és kitűnő tanulmányai pedig fényes orvosi pályafutással kecsegtették, ami ugyancsak vonzónak számított az eladósorban levő lányok szemében. De azt is tudta, hogy Amrita nem egy a számtalan hajadon közül, ő 42

különleges. Vajon az ő szívének meghódításához elég lesz-e a jó modor és az ígéretes doktori pálya? Amikor megpillantotta a ház kapuján kilépő lányt, a heves szívdobogás majdnem visszatartotta attól, hogy megszólítsa. Végül minden erejét összeszedve mégis odalépett hozzá: - Hódolatom, szép hölgy! Michel de Nostredame vagyok. Segéddoktor Montpellier-ben, de az orvosi oklevéltől is már csak néhány vizsga választ el. Ne vegye tolakodásnak, de szeretném önt megismerni, ha nincs ellenére – hajolt meg a lány előtt. - Örvendek, Monsieur de Nostredame. Az én nevem Amrita du Bois, de ezt bizonyára tudja is. Már láthattam önt, ugye? - Igen, egy héttel ezelőtt a Százéves Olajfa előtt – nézett rá csodálkozva Michel, mert nem hitte volna, hogy a lány akkor egyáltalán észrevette őt. - Természetesen nincs ellenemre, hogy megismerjek egy olyan kiváló fiatalembert, mint ön, de azt is tudnia kell, hogy csak barátságról lehet szó közöttünk. Nem az ön személye ellen van kifogásom, bárki másnak ezt mondanám – válaszolta Amrita, és állta a férfi pillantását. - Semmiképp nem szeretnék olyasmit, amit ön nem szeretne – mosolyodott el Michel, és bár a válasz leforrázta, a szíve mélyén tovább élt a remény, hogy a lány majd meggondolja magát.

43

Elkísérte a piacra, aztán vissza, közben pedig beszélgettek. Mire hazaértek, Michel beleszédült, hogy a lány nemcsak gyönyörű, de éles az elméje és tiszta a szíve is. A

nyár

folyamán

a

fiatalember

arles-i

látogatásai

rendszeressé váltak: hetente legalább kétszer tiszteletét tette a la Fontaine-ház környékén, de egyre csüggedtebben tapasztalta, hogy a lány egy jottányival sem engedte magához közelebb.

Az eltelt hónapok alatt Amrita nagyon megkedvelte az ifjú doktort. Sziporkázó szelleme, közvetlen, de udvarias modora igen kellemes beszélgetőtárssá tették, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Michel ennél sokkal több szeretne lenni a számára. Ő viszont csak barátként tekintett rá, amint azt az első alkalommal nyilvánvalóvá tette. Tudta persze azt is, hogy a szavak mit sem érnek, ha a makacs reménykedés felülkerekedik a józan észen. Amrita szíve minden találkozásukkor elszorult, mert látta és érezte, hogy a fiú iránta érzett szerelme egyre csak növekszik. Sokáig nem vitte rá a lélek, hogy azt mondja neki, ne keresse többé, de nyár vége felé úgy döntött, véget vet az áldatlan állapotnak, mielőtt beláthatatlan következményei lesznek. Michelt ígérete szerint másnapra várta, addig még volt egy kis ideje erőt gyűjteni a beszélgetéshez. Gondolataiba merülve igyekezett a piac felé, amikor az egyik szűk utcácskából d’Angerville gróf lépett elé.

44

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy féltékeny legyek – mondta a férfi, és lefegyverző mosolya sehogy sem illett a szavaihoz. – Az utóbbi időben túl sokat legyeskedik körülötted az a nagyravágyó orvostanhallgató. - Nem mintha jogod volna hozzá, hogy számon kérj, de Michellel csak barátok vagyunk – válaszolta dacosan a lány. - Még hogy nincsen jogom? – nevetett Morgan a fejét hátravetve, és azúrkék szeme tengerszínűvé sötétedett. – Nem túlzás kijelenteni, hogy sokkal régebb óta szeretlek, mint bármelyik környékbeli férfi az asszonyát. Ezzel persze még nem sokra mennék, de mindketten tudjuk, hogy bár jól titkolod, – egészen közel hajolt a lányhoz, hogy a fülébe súghassa: – de én sem vagyok közömbös neked. Amrita megpróbált egyet hátralépni, de addigra a gróf karjai sziklaszilárdan tartották a derekát. - Mi ez a pompás illat? – szippantott bele a lány nyakába. – Mintha egy rúd vanília csókolózna egy csokor rózsával. Legközelebb is ezt szeretném érezni rajtad! - Eressz el! – mondta Amrita halkan, de határozottan. Rezzenéstelenül állta a gróf pillantását, miközben a férfi ajka csupán egy ujjnyira volt az övétől. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de a szíve hevesen dörömbölt a mellkasában, és tudta, ez Morgan előtt sem maradhat titokban. - Attól tartok, nem lehet – suttogta a gróf fojtott hangon.

45

- Miért? – csúszott ki Amrita száján, de azonnal meg is bánta. - Mert valójában azt akarod, hogy ne eresszelek el, és nem szeretnék az akaratod ellen cselekedni – jött az a válasz, amire a lány számított. Már nem először tapasztalta, de mégis csodálkozott, hogyan képes Morgan az egyik karjával olyan erősen átölelni, hogy moccanni sem tud, a másikkal pedig ilyen gyengéden cirógatni az arcát. Valósággal elbódította a férfi bőréből áradó mandulaillat.

Lehunyta

a

szemét,

és

megadta

magát

mindannak, ami következett. A gróf szorosan a testéhez simult, de épp csak annyira erélyesen, hogy ne okozzon fájdalmat. Baljával átölelte a derekát, jobbját pedig először végigfuttatta a vállán, aztán hosszú ujjaival sűrű, vörös fürtjeibe túrt. Majd a tenyerét a lány tarkójára fektette, és a fejét közelebb vonta magához,

annyira,

hogy

az

ajkuk

összeért.

Amilyen

kőkeményen tartotta a karja, olyan puhán simult a lány szájára az ajka. Ahogy minden alkalommal, amikor a férfi megcsókolta, Amrita ezúttal is úgy érezte, a szíve elviselhetetlenül túlcsordul. Kezéből kihullott a kosár, így már semmi sem gátolta meg, hogy ő is átölelje Morgant. A pillanat varázsát egy közeledő lovaskocsi zaja törte meg. - Még nem végeztünk – mondta a gróf, miközben elengedte a lányt, és néhány lépésnyire távolodott tőle. - Túlságosan régóta ismételgeted ezt – simított ki Amrita egy hullámos hajtincset a homlokából. – Nem gondolod, hogy 46

ha eddig nem tudtad befejezni, amit elkezdtél, eztán se fog sikerülni? - Az emberek el se bírják képzelni, hogy ilyen gonosz is tudsz lenni – kacagott fel Morgan, és ettől a vonásai még ellenállhatatlanabbak lettek. – De én épp ezt szeretem benned, te kis boszorka! Búcsút intett, és a következő pillanatban már el is tűnt a sikátorban, Amrita pedig fejcsóválva hajolt le felborult kosaráért. Nem sejtette, hogy két sarokkal arrébb, egy borostyánnal befutott ódon ház kapualjából egy másik férfi figyeli minden mozdulatát. Michel volt az, akinek másnapra váratlan tennivalója akadt, ezért úgy döntött, egy nappal korábban érkezik és meglepi a lányt. Látta, amint a piactér felé tart, utána sietett, és már épp odakiáltott volna, hogy várja meg, amikor az egyik sikátorból d’Angerville gróf toppant elő. Michel mindent látott: ahogy Amrita és a férfi bizalmasan szót váltanak, aztán ahogy a gróf megöleli és megcsókolja a szerelmét, akinek mindez szemlátomást nem volt ellenére. Ez hát az oka, hogy Amrita mindenkit visszautasít! A gróf szeretője… Amilyen hirtelen kapott

lángra

Michel

szíve,

amikor

a

város

főterén

megpillantotta a lányt, olyan gyorsan tört ripityára az iménti látványtól. Lerogyott a

piszkos utcakőre, és miközben a

távolodó alakot nézte, keserves zokogás rázta összegörnyedt testét. Soha többé nem kereste Amritát.

47

1528 nyarának minden varázslatos és gyötrelmes pillanata végigszáguldott a doktor elméjén és lelkén, amint tizenöt esztendővel később a királyi palotában megpillantotta egykori szerelmét. A döbbenettől sokáig moccanni sem bírt. Mert nem volt elég, hogy viszontlátta a nőt, aki egyszer s mindenkorra porrá zúzta a szívét, de ráadásul ez a nő az elmúlt másfél évtizedben egyetlen napot sem korosodott. Mire azonban a doktor nagy nehezen felocsúdott, már a riadalmat is észrevette a felejthetetlen smaragdzöld szemekben. Igaz, Michelen nyomot hagytak az eltelt esztendők, de a nem mindennapi név hallatán Amrita az érett vonások mögött is felismerte őt.

48

7. fejezet

A Valois-ház csillaga felragyog Louvre, Párizs – 1543. április 29.

A hercegné szorgosan kortyolta a fenséges zamatú rózsanektárt, a huszonegyedik nap estéjén pedig minden parlagon heverő vonzerejét összeszedte, és tett róla, hogy Henrit egész éjszakára a hitvesi ágyban marasztalja. Amrita szobája a folyosó másik oldalán, a hercegi lakosztállyal szemben volt, így az ajtó kémlelő nyílásán át látta, amikor a trónörökös reggel távozott. Várt még egy kicsit, aztán bekopogott az úrnőhöz. A hercegné neki háttal, az ablak előtt állt, és a buján zöldellő kastélyparkot figyelte. Pezsgőszínű szatén köntöse lecsúszott a bal válláról, szabadon hagyva bársonyos bőrét. Amikor hallotta, hogy Amrita megáll mögötte, hátrafordult és a szemébe nézett. A lány azonnal látta a tekintetén, hogy a nektár meghozta a kívánt hatást, és az éjszaka nem múlt el eredménytelenül. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott és bólintott. 49

- Mondd ki, hallani akarom! – nyújtózott Catherine elégedetten. - A leendő trónörökös megfogant. - Szeretnék hinni neked, de tízévnyi hiábavaló várakozás és reménykedés után a hitem már darabokban hever – felhősödött el a hercegné arca. - Csak egy kis türelemre van szükséged, és hamarosan magad is tapasztalni fogod áldott állapotod jeleit – biztatta Amrita, de látta, hogy a további várakozás nem hangzik kecsegtetően úrnője számára. - Tudod mit? – derült fel ismét Catherine arca. – Nostredame doktor tegnap megint az udvarba érkezett, hogy beszámoljon a marseilles-i pestisjárvány elleni intézkedésekről. Azt beszélik, nemcsak a gyógyításhoz ért, hanem látnoki képességei is vannak, és számára a jövő nyitott könyv. Amrita a név hallatán összerezzent. Eszébe jutott a három héttel korábbi pillanat, amikor azt hitte, menten lelepleződik. Michel de Nostredame, hogy is felejthette volna el ezt a nevet? Igaz, tizenöt esztendeje nem látta Michelt, aki akkor egyik napról a másikra tűnt el az életéből, soha nem adva magyarázatot a távolmaradására. De hiába telt el oly sok év azóta, és hiába lett a huszonöt esztendős ifjúból érett, negyvenéves férfi, Amrita azonnal felismerte. Biztosra vette, hogy Michel is ráismert, hiszen ő még csak nem is változott az évek alatt. A férfi hosszan, szótlanul bámulta őt, de végül udvariasan elmosolyodott, odalépett hozzá és úgy üdvözölte, 50

mint aki most látja először. Amrita nem tudta eldönteni, hogy Nostredame vele kapcsolatos emlékei valóban megfakultak-e az eltelt másfél évtized során, vagy nagyon is tudta, kivel áll szemben, de ezt megtartotta magának. A röpke látogatás után a doktor még aznap délre utazott, hogy irányítsa és felügyelje a pestisjárvány megfékezésére tett erőfeszítéseket. Ezután Amrita igyekezett nem is gondolni rá, ám a név említésére újra feltolult minden ellentmondásos érzés, amit Michel személye kiváltott belőle. - Szeretném, ha te beszélnél a doktorral – mondta Catherine, és leült a fésülködő tükör elé. – Bizalmasan kell kezelni

az

ügyet,

nem

szeretném,

ha

híre

menne

a

gyermekáldásnak, mielőtt bizonyossá válik. Mondd el neki, mi a helyzet, és hogy azt szeretném, ha eljönne hozzám titokban, Henri és Diane tudta nélkül. - Ahogy óhajtod – bólintott Amrita leplezve kelletlenségét. – Máris megkeressem? - Igen, ez lenne a legjobb. Nehogy megint elutazzon, mielőtt megkérjük. De ne jöjjön most azonnal, előbb felöltözöm és megreggelizem. Utána tudom fogadni. - Rendben – mondta a lány, és magára hagyta Catherine-t. A torkában dobogott a szíve, amíg a doktor lakosztálya felé tartott. Szeretett volna a háttérben maradni, hátha eddig valóban nem ismerte fel őt Michel, de ha sokat időzik a társaságában, előbb-utóbb lehull a jótékony fátyol, ami mögé a férfi elméje kettejük történetét rejtette. Attól is tartott, hogy a 51

doktor nagyon is jól emlékezett rá, és csak azért nem tett fel kínos kérdéseket, mert nem maradtak kettesben. Most azonban nem lesz, ami visszatartsa a kérdezősködéstől… Néhány pillanatra megállt a karja a levegőben, aztán nagyon sóhajtott és bekopogott. Egy darabig nem történt semmi, és már majdnem újra kopogtatott, amikor az ajtó kitárult. Ott állt Michel teljes életnagyságban, a lány pedig elfelejtette leereszteni kopogásra emelt kezét. Csak akkor kapott észbe, amikor a doktor ráköszönt és betessékelte. - A hercegné küldött – kezdett bele mondandójába Amrita, de a férfi félbeszakította. - Mi lenne, ha sétálnánk egyet a parkban, és ott mondaná el, mi járatban van? Minden napot egy kiadós sétával kezdek, de a mai penzumomat még nem teljesítettem. - Miért is ne? – bólintott a lány, és örült, hogy így nem a férfi saját lakosztályában, a négy fal között kell vele kettesben maradnia. A kastélyparkot átszelő sétány fölé öreg hársfák lombja vetett jótékony árnyékot. Míg egymásba kapaszkodó ágaik alatt lépkedtek, Amrita elmesélte, hogy a hercegné milyen régóta szeretne gyermeket, és talán végre teljesülhet az álma, de nem akar kétségek között hánykódni, amíg nem tanúskodnak a tünetek. Ezért szeretné, ha a doktor rápillantana a jövője lapjaira, és elmondaná, mit lát a sorok közt. Nostredame megígérte, hogy még ebéd előtt tiszteletét teszi a hercegi lakosztályban,

aztán

odalépett

egy

gondosan

metszett 52

rózsabokorhoz, letört egy tenyérnyi, bíborvörös virágot és átnyújtotta a lánynak. - Rózsát a rózsának, hódolatom jeléül. - Ó, köszönöm, ez gyönyörű! – hajolt Amrita a bársonyos szirmok fölé. – És az illata is mennyei! Csak a király kertésze meg ne tudja, felettébb kényes a rózsáira – kuncogott zavartan. - Csakugyan tetszetős virág, de nem fogható kegyed szépségéhez – mondta Michel, és jelentőségteljesen a lány szemébe nézett. Nostredame visszafogott udvarlással igyekezett leplezni a lelkében kitörni készülő vulkánt. A tizenöt évig megkövült láva alá temetett szerelem ismét felforrósodott, és ugyanolyan hőfokon

égett,

mint

annak

idején

Provence-ban.

A

szenvedéllyel együtt a remény is feltámadt Michel szívében: most talán övé lehet Amrita, hisz érett, de még mindig fiatalos férfiként, jó nevű és jómódú orvosként pazar életet kínálhat neki. És mostanra a lány naivitását kihasználó d’Angerville gróf is eltűnt a süllyesztőben… Amrita

érezte,

hogy

pusztító

vihar

dúl

a

doktor

bensejében, de igyekezett elhessegetni a vészjósló gondolatokat. - Monsieur

de

Nostredame,

anélkül,

hogy

megkérdőjelezném az őszinteségét, azt kell, mondjam, ön túloz! – sütötte le szemét a lány. - Nem, semmiképp! – tiltakozott a doktor. – Higgye el, a világ minden táján jártam, számtalan gyönyörű hölggyel találkoztam, de az ön szépségéhez egyiküké sem volt mérhető. 53

Amrita erre már igazán nem tudott mit válaszolni, úgyhogy valósággal megkönnyebbült, amikor meghallotta, hogy valaki az ösvény túlsó vége felől a nevét kiáltja. - Amrita! – de la Roux gróf érces hangja zengett az álmos hársfák lombja alatt. A lány és a doktor egyszerre fordultak hátra, és mindketten a sietős léptekkel közeledő alakot nézték, így Amrita nem vette észre, hogy Nostredame arca egyre sötétebbé vált, amikor már ki tudta venni a másik férfi vonásait. - El akartam búcsúzni, mielőtt visszaindulok Langeais-ba, és azt mondták, itt talállak – hadarta a gróf egy szuszra Amritának, és csak ezután pillantott a mellette álló férfira. – Morgan de la Roux – nyújtotta felé a kezét. A doktorban egy világ omlott össze. Egy világ, amely valójában soha nem létezett a saját képzeletén kívül. - Michel de Nostredame – viszonozta a bemutatkozást, és nem tudta eldönteni, mi zaklatja fel jobban: az, hogy életének megkeserítője ismét felbukkant Amrita közelében, vagy az, hogy ugyanúgy nem öregedett egyetlen napot se, mint a lány. Szörnyű balsejtelem szorongatta a szívét jeges marokkal, de egyelőre képtelen volt végiggondolni, mit jelenthet mindez. Azt azonban tudta, hogy halandó emberi lényekhez soha nem ily kegyes az enyészet felé feltartóztathatatlanul csordogáló idő.

54

8. fejezet

Pillantás a fátyol mögé Louvre, Párizs – 1543. április 29.

Mire

Nostredame

doktor

megérkezett

a

hercegi

lakosztályba, Catherine már teljes pompában várta. Királykék selyemruháját a legújabb divat szerinti brüsszeli csipkéből készült hófehér fodrok díszítették, mellén zafír nyakék pihent. Játékos csigákba rendezett, feltűzött haját a nyakékhez illő tiara ékesítette, fülönfüggői, karperece és aranygyűrűinek ékköve is ugyanazon drágakőből készült. Sápadt orcájára és ajkaira pirosító lehelt életet, fakó szemöldökei ívét fekete szénceruza emelte ki. Az Amritától kapott rózsavízzel nem csupán haját és dekoltázsát illatosította, de a szoba levegőjébe is fröccsentett néhány cseppet. Amikor Michel belépett, azonnal orrába kúszott a rózsa édes aromája, és mivel ezt az illatot érzékei Amritával azonosították még az arles-i időkből, lelki szemei előtt előbb jelent meg a lány, minthogy észrevette volna őt a szoba

55

árnyékos végében. Először a hercegnét üdvözölte, aztán fejével Amrita felé biccentett. - Drága doktor, üljön ide a pamlagra, szeretném alaposan kifaggatni! – csacsogott Catherine, akit mintha kicseréltek volna, amióta megcsillant a remény, hogy várandós. – Azt mondják, ön látja a jövendőt, igaz ez? - Nem tagadom, bizonyos eseményeket képes vagyok előre látni – bólintott lassan Michel. – De hogy ez áldás-e vagy átok, abban még saját magammal se jutottam dűlőre. - Amrita szerint áldott állapotban vagyok – sütötte le a szemét a hercegné. – Bizonyára ön is tudja már, milyen régóta várok

az

anyaságra,

úgyhogy

meg

kell

értenie

a

kíváncsiságomat: igaz, hogy megfogantam? De Nostredame először Amritára pillantott elgondolkodva. A lány egyébként is egyre kényelmetlenebbül érezte magát a férfi társaságában, de ettől a kutató tekintettől valósággal megborzongott. vándorolt,

Michel

aztán

egy

átható

pillantása

végtelennek

tűnő

a perc

hercegnére elteltével

megszólalt a doktor: - Igaza van az udvarhölgyének. A jövő esztendő elején, Ianuarius hónapban ön fiút fog szülni. Ugyanúgy fogják nevezni, mint a nagyapját és elhunyt nagybátyját. - Ó, ráadásul fiú! Francois… De hisz ez csodálatos! – tapsikolt Catherine ujjongva. – És egyszer majd király lesz belőle?

56

- Igen. De nem ő lesz az egyedüli gyermeke, és nem is az egyetlen, aki trónra lép. - Micsoda? – kérdezte mohón a hercegné. - Ön

az

elkövetkező

tizenhárom

esztendőben

tíz

gyermekkel ajándékozza meg a férjét, és közülük hármat is megkoronáznak majd. - Istenem, ez egyszerre csodálatos és hihetetlen! Tízévnyi meddőség után tíz gyermek! És három király! – Catherine izgatottan felpattant és Amritához szaladt. – Köszönöm neked! Ezek szerint a szer, amit adtál, csakugyan varázserejű! A lány és a doktor összenéztek. Amrita egyáltalán nem örült, hogy a hercegné kikotyogta a titkot Michel előtt, aki amúgy is gyanakvóan méregette őt. A férfi fejében eközben egymást kergették a zaklatott gondolatok:

egyre

biztosabb

lett

abban,

hogy

Amrita

boszorkány. Ezért nem látta hát a közös jövőjüket annak idején Arles-ban, vagy bármit a lány jövendőjével kapcsolatban: csak a halandók sorsának ösvényére volt képes rápillantani. És nyilvánvalóan ezért múltak el az évek nyomtalanul a lány felett. Ehhez a felismeréshez képest semmiség volt, amit a hercegné trónra lépő fiairól látott: Catherine-nek nincs oka az örömre, mert az utódai nem különféle országok trónjain ülnek majd, hanem ugyanazon a francia trónon: egymás után uralkodnak, hisz rövid életűek lesznek. Nézte a hercegné boldogságtól tündöklő arcát, és inkább megtartotta magának ezt a tudást. 57

- Mindenekelőtt persze a férjed, az orléans-i herceg előtt nyílik meg a trónhoz vezető út – mondta inkább a kellemes hírt. - Mikor? - Éppen a huszonnyolcadik születésnapján. - Szóval már csak négy esztendő, és királyné leszek… Akkor végre több szavam lesz?

Megszabadulok Henri

kegyencnőjétől, Diane de Poitiers-től? - Sajnos ezzel nem kecsegtethetem, asszonyom. Önnek el kell fogadnia a hercegnő jelenlétét, hisz Henri mellett marad, amíg csak él. - A férjem előbb meghal, mint az a szajha? - Igen, egy lovagi tornán szerzett sérülés végzetesnek bizonyul. - Ez mikor fog bekövetkezni? - Csak tizenöt esztendőn belül látom a pontos dátumokat, ezt pedig nem látom, így csupán annyit mondhatok, hogy valamikor 1558 tavasza után. - Értem – bólintott Catherine lecsillapodva. – Akkor nem szomorodom el, hisz annyi öröm vár rám az elkövetkező tíz évben. Amrita, kínáld meg a doktort a bóléból, amit tegnap készítettél! A lány már indult volna, de Michel tiltakozására megtorpant. - Köszönöm, biztosan fenséges, de sosem fogyasztok bódító szeszesitalokat.

58

- Ugyan, Monsieur de Nostredame, ne utasítsa vissza, megbánná! – mondta a hercegné kedves, de ellentmondást nem tűrő hangon. Amrita előhozta a muranói üvegből készült bóléstálat és a kristálypoharakat, majd egy mély ezüstkanállal merített a halványpiros italból. Amint a zamatos nedű megérintette a doktor nyelvét, csak arra tudott gondolni, vajon megmételyezie a boszorkány kotyvaléka. Hiába volt ez a legfinomabb bólé, amit valaha ízlelt, Amrita közelsége, illata, és a szívébe férkőző gyanakvás

arra

késztette,

hogy

mielőbb

elköszönjön

a

hölgyektől és távozzon. Amikor Catherine és Amrita kettesben maradt, a hercegné a lány nyakába csimpaszkodott, és úgy szorította, hogy alig kapott levegőt. - Bárcsak előbb az udvarba kerültél volna! De nem akarok elégedetlenkedni,

hisz

szívem

alatt

hordom

a

leendő

trónörököst, és aztán még kilenc további gyermek érkezik! – engedett a szorításon, és komolyan Amrita szemébe nézett. – Kérhetsz tőlem bármit. Érted? Bármit! - Köszönöm, de mindenem megvan, amire szükségem lehet. Catherine cinkosan elmosolyodott. - Nem akarsz a doktor felesége lenni? Köztiszteletben álló, jómódú úriember, és csak a vak nem látja, micsoda szemeket mereszt rád! Elintézem, hogy megkérje a kezedet, csak egy szavadba kerül. 59

- Jaj, ne! – csúszott ki Amrita száján túlságosan gyorsan. - Öregnek találod? De hisz a legszebb férfikorban van! Na, jó, ha a fiatalabbakat kedveled, csak mondj egy nevet. Ki tetszik neked? - Senki, és egyáltalán nem akarok férjhez menni – ingatta a fejét a lány. - Ne mondj ilyet, minden lány férjhez akar menni – nevetett Catherine. – Értem már, biztosan szerelmi bánat ért, mert csalódtál valakiben. Ki volt az a gazfickó, aki fájdalmat okozott neked? Megbüntetjük! - Senki nem okozott fájdalmat… - Akkor reménytelenül szerelmes vagy valakibe! – lendült bele a hercegné a találgatásba. – Netán van már felesége? - Nincs szó ilyesmiről… - rázta a fejét Amrita, és kezdett számára a beszélgetés egyre kínosabbá válni. - Hát jó, ha nem akarod elárulni, nem muszáj – hagyta rá Catherine durcásan. – De nehogy azt mondd, hogy még de la Roux gróf se tetszik! Láttam az ablakomból, ahogy utánatok rohant a parkban, amikor a doktorral sétáltatok. Lefogadom, hogy nem Michel miatt szedte úgy a lábát! Amrita elpirult, és rettenetesen bosszantotta, hogy ez olyasvalami, ami felett nem tud uralkodni mágikus képességei ellenére sem. - Ó, hát persze, hogy ő tetszik neked! Az arcszíned nem hazudik! – kacsintott pajkosan a hercegné.

60

- Rendben, beismerem, hogy vonzónak találom – suttogta Amrita, mintha attól tartana, hogy a férfi meghallja. – De könyörgök, ne szólj neki erről egy szót se! - Mi ütött beléd? Hisz valószínűleg az ő szeme is megakadt rajtad – értetlenkedett Catherine. - Kérlek, ne faggass erről – pillantott a lány a padlóra, és csak sokára emelte fel újra a tekintetét. Szörnyen érezte magát, hogy titkolóznia kell az úrnője előtt, de a hazugságot kerülte, ha csak lehetett, és nyilvánvalóan nem árulhatta el az igazságot sem: azt, hogy évezredek óta szereti Morgant, a vérszívót, aki időtlen idők óta ostromolja őt, és

aki

ugyanúgy

halhatatlan,

mint

ő,

a

boszorkány.

„Halhatatlan” – ízlelgette magában a szót, és tudta jól, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy semmilyen módon nem lehet őket elpusztítani.

61

9. fejezet

Bosszúszomj Louvre, Párizs – 1543. május 3.

- Asszonyom, Nostredame doktor szeretne beszélni önnel – állt meg Diane mellett a szobalánya félszegen. Poitiers hercegnő egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és elégedetten nyugtázta a látványt. Gesztenyebarna tincsein a reggeli nap fénypászmái csillogtak, a púder pedig eltüntette a sötét karikákat, amiket az álmatlanság rajzolt a szemei alá. Napok óta alig aludt, szörnyű balsejtelem gyötörte, aminek nem értette az okát. Még egy kis pirosítót dörzsölt szét orcáin és ajkain, aztán nagyot sóhajtva így szólt: - Rendben van, fogadom. Vezesd be! A doktor puha léptekkel közeledett, aztán megállt a szófa mellett. Mielőtt meghajolt volna, már észrevette, hogy a hercegnő homlokát gondok árnyékolják be. - Elnézését kérem, asszonyom, hogy eme korai órán háborgatom, de az ügy, ami miatt bátorkodtam felkeresni, nem tűr halasztást. 62

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, lelki szemei előtt ismét megjelent Amrita, amint épp de la Roux vagy d’Angerville gróf karjai között hever, vagy hívják bárhogyan azt a pokolfajzatot. Tudta, a lány soha nem lehet az övé, hisz azon túl, hogy a jelek szerint a szíve már réges-rég foglalt, az idő kereke sem forog egyformán kettejük számára. A viszontlátáskor felcsillanó reményt a gróf felbukkanása éjsötét, feneketlen verembe taszította, és egyúttal azzal is szembesítette őt, hogy szerelmét annak idején egy nem evilági lényre pazarolta. - Miről van szó, doktor? A szavai és az arckifejezése megrémít – mondta Diane, és intett a szobalánynak, hogy hagyja őket magukra. - Két rossz hírt is kénytelen vagyok közölni önnel, és ezek ráadásul összefüggnek. - Ne csigázzon, Michel! - Először is tudnia kell, hogy Catherine hercegné néhány napja viselős, és kilenc hónap múlva fiút fog szülni. - Micsoda?! Hát ez meg hogyan lehetséges? – fehéredett el még jobban a nemes hölgy arca, hogy aztán egy pillanat alatt lángba boruljon. – De hiszen az a nőszemély meddő! - Többé már nem… - Ez biztos? Honnan tudhat bárki is egy néhány napos terhességről?! - Asszonyom, talán már az ön fülébe is eljutott, hogy vannak bizonyos képességeim, melyek hozzásegítenek, hogy lássam a jövendőt. 63

- Rendben van, tételezzük fel, hogy igazat beszél. Ezek szerint csoda történt? - Így is mondhatjuk – bólintott Michel. – Meg úgy is, hogy valaki csodát tett. - Nagyon kérem, doktor, ne beszéljen rébuszokban! Fogytán a türelmem – suttogta Diane egy fortyogó vulkán nyugalmával. - Nos, itt kapcsolódik a történethez a másik rossz hír – folytatta Michel felélénkülve, mert már tudta, a hercegnőben emberére talált terveihez. – Egy boszorkány él az udvarban, a trónörökös és hitvese közvetlen közelében. Ez a perszóna segítette hozzá fekete mágiával Catherine-t, hogy megfoganjon a férjétől. - Ki az?! - Amrita du Bois, a hercegné udvarhölgye – mondta ki a nevet Michel, és elkedvetlenítette, hogy a lány említésébe még mindig belesajdult a szíve. - Az a kis cafka! – sziszegte Diane, és eszébe jutott az ünnepség, ahol Henri a vörös hajú lányon legeltette a szemét. – Akkor kellett volna megszabadulnom tőle, amikor először okozott nekem kellemetlenséget… - Ezzel azonban még nincs vége a történetnek – mondta a doktor

vontatottan.

–

Azért

vagyok

ennyire

biztos

a

dolgomban, mert ifjúkoromból ismerem Amritát. Akkoriban Arles-ban élt, és ugyanúgy huszonöt esztendős volt, mint jómagam. Csakhogy én azóta negyvenévessé értem, ő pedig 64

egyetlen napot sem öregedett. D’Angerville gróf szeretője volt annak idején és most is, ám a grófot manapság más néven ismerik, és ugyancsak képtelen korosodni – rövid hatásszünetet tartott, aztán hozzátette: - Morgan de la Roux-ról van szó, akit tudtommal ön is nagyon kedvel. Diane a név említésére felkapta a fejét. Biztos volt benne, hogy a doktor azért fogalmazott így, mert tisztában van vele, hogy ő is a gróf szeretője. - Morgan szintén boszorkány lenne? – kérdezte, és arra gondolt, hogy más nem is indokolhatja az ágyban és más helyszíneken mutatott boszorkányos ügyességét. - Ó, nem, ő másféle – ingatta a fejét Michel. – Rosszabb. Ő vámpír. - Mi a ménkű? – hökkent meg a hercegnő. - Vérszívó. Annak idején orvosi egyetemista koromban Montpellier-ben számos titokzatos haláleset történt, és a szálak a grófhoz vezettek. Bizonyítani persze semmit nem lehetett, de én tudtam, hogy valami nincs rendben körülötte. Az áldozatok egytől-egyig egészséges, fiatal lányok voltak, két apró, tűszúrásnyi sebbel a nyakukon vagy a csuklójukon, a testükből pedig eltűnt minden csepp vér. - A mindenit… – kerekedett el Diane szeme. – Az egyik szobalányom, Claire felettébb sápatag és kótyagos mostanában, és mintha afféle sebhelyeket láttam volna a nyakán, amit az imént említett, doktor.

65

- Nos, hát láthatja asszonyom, egyikük sem hagyott fel ördögi praktikáival. Meg kell állítanunk ezeket a démoni teremtményeket! A

hercegnő

elgondolkodott.

Gyakorlatiasabb

és

haszonelvűbb volt annál, mintsem az alapján döntsön bárki sorsáról, vajon erényes vagy démoni-e az illető. A vörös lánynak pusztulnia kell, afelől nem volt kétsége, és nem csupán azért, mert megtetszett Henri-nak. Ha valóban ő segítette hozzá Catherine-t a foganáshoz, mindenképp bűnhődnie kell, mert a trón

várományosának

születése

beláthatatlan

következményekkel jár rá, Diane-ra nézve. Eddig könnyedén tetszeleghetett

a

leendő

király

elsőszámú

asszonyának

szerepében, hiszen a terméketlen feleségnek nem lehetett szava semmiben. Ám ha Catherine fiút szül, aki a trón várományosa lesz, a helyzete óriásit fordul az udvarban. Neki pedig ettől kezdve jóval kisebb befolyás jut… Aztán az sem elfogadható, ha az a vörös nőszemély megbabonázza Morgant, mert bár nyilvánvaló, hogy a férfi számtalan ágyban megfordul az övén kívül is, de amíg ezek a fekhelyek egyszerű fehérnépekéi, addig őt mindez nem zavarja. Azt azonban nem szeretné, ha egy boszorkánnyal kellene megküzdenie a gróf kegyeiért. De mi legyen Morgan sorsa? Arról szó sem lehetett, hogy lemondjon a vele töltött kéjes órákról. - Rendben van, doktor, segítek máglyára juttatni a lotyót, de azzal a feltétellel, hogy de la Roux grófnak nem eshet bántódása. 66

Nostredame átható pillantása a hercegnő tekintetébe mélyedt. Kétség sem fért hozzá, hogy az asszonyt élveteg szenvedély béklyózza a grófhoz, amit nem tanácsos bolygatnia, mert akkor maga ellen fordítja Diane-t. - Legyen hát – bólintott Michel, hiszen a szívét elsősorban nem de la Roux tiporta össze, hanem Amrita. - Parancsot adok az őrségnek, hogy fogják el a lányt – indult meg Diane az ajtó felé. - Azt javaslom, vitessük Arles-ba, ahol még sokan emlékezhetnek rá – szólt utána Nostredame. – Így nem csupán az én vallomásom fog ellene szólni. - Miért, az nem elég? – torpant meg a hercegnő. - De, természetesen. Ám Amrita olyan kedvesnek és ártatlannak tűnik. Nem lenne szerencsés, ha az emberek azt gondolnák, csak az én rosszindulatom juttatja máglyára. - Értem, doktor, ön a saját jó hírére is vigyázni akar. Jól van, hívom az őrséget. Kilépett a folyosóra, aztán a nyitott ablakon keresztül lekiáltott a kastély udvarában várakozó katonáknak. - Fogjátok el Amrita du Bois-t, a hercegné udvarhölgyét! Ha nincs a szobájában, tegyétek érte tűvé az egész palotát! – aztán a doktorhoz fordult: - Menjünk mi is oda, látni akarom Catherine arcát, amint elfogják a legfőbb bizalmasát! Amikor a hercegi pár lakosztályával szemközti szobához értek, az őrök már feltépték az ajtót, és épp Amritát rángatták kifelé a folyosóra. A zajra Catherine is előjött, és döbbenten 67

bámulta a zűrzavart. Diane kárörvendő tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy nem valamiféle botor tévedésről van szó. - Amrita du Bois, ezennel letartóztatunk boszorkányság vádjával! – kiáltotta Michel rekedten, és a férfi szemeibe pillantva Amrita tudta, elérkezett a vég.

68

10. fejezet

Fellobognak a lángok Langeais, Párizs, Avignon – 1543. május 6-7.

A reggeli nap sugarai épp körbetáncolták a folyosót, amikor Langeais ötszázötven esztendős várkastélyának egyik fényűző hálószobáját elhagyta egy karcsú szőkeség. De la Roux gróf, aki mellől felkelt, még mélyen aludt az aprólékos műgonddal kifaragott baldachinos ágy fekete selyemmel bevont párnái között. A súlyos, földig érő brokátfüggönyök szélei mellett azonban hiába próbált bekandikálni a nap, csak néhány vékony fénynyaláb jutott el a szoba szemközti falán ketyegő aranyozott óráig. A nagymutató komótosan, de kíméletlenül kúszott a tizenkettes szám felé, aztán amikor elérte, az óraszerkezet hangos bongásba kezdett. Morgan de la Roux egyetlen fürge mozdulattal felült az ágyon, és az órára meredt, amely nyolcat mutatott. Ilyenkor sosem szokott még felébredni, jóllehet a vén szerkezet minden áldott nap minden egyes óráját ugyanilyen hangosan jelezte. A

69

férfit nem is az óra kondulása riasztotta fel, hanem egy homályos, de annál sürgetőbb érzés, ami a zsigereiből tört elő. - Ütött az utolsó órája… - mormolta maga elé, de csak lassan, fokozatosan vált világossá számára, hogy Amrita nagy bajba került. Az elmúlt

évezredek során,

amióta a vörös

hajú

boszorkány lett szíve egyetlen hölgye, egyre hamarabb és egyre erősebben érezte, ha a lányt veszély fenyegette. Ezúttal is lehunyt szemmel próbált összpontosítani, de csak abban volt biztos, hogy Amrita már nincs az udvarban, hanem valahol távol, talán délen tartják fogva. Bárcsak tudta volna, hová induljon utána, de ahhoz előbb az ellenkező irányba, Párizsba kell mennie, hogy kiderítse, ki és merre hurcolta el a lányt. Talpra szökkent, sietve felöltözött, és utasítást adott, hogy készítsenek elő egyet a leggyorsabb paripái közül. Aztán lóra kapott, és elvágtatott Párizs felé. Négy órával később bejelentés nélkül nyitott be Catherine ajtaján. A hercegné az ablaknál állt és a távolba révedt. Amikor az előszobán átdübörgő léptek már a szalon vaskos szőnyegébe süppedtek, lassan megfordult, és értetlenül bámult a grófra. - Hol van Amrita? – kérdezte a férfi sürgetően, és Catherine észre sem vette, hogy nem köszönt. - Két napja elvitték – suttogta az asszony remegő hangon. – Az első éjszakát a várbörtönben töltötte, aztán rákövetkező hajnalban elindultak vele Arles-ba. - Kik? 70

- A királyi őrség. Poitiers hercegnő azzal vádolja, hogy boszorkány. - Honnan veszi ezt? – rándult meg Morgan szemöldöke. - Michel de Nostredame doktor ismeri Arles-ból, tizenöt évvel korábbról, és állítólag Amrita azóta egyetlen napot sem öregedett. De hisz ez őrültség, nem? – csóválta a fejét Catherine feldúltan. - Nostredame…. – ízlelgette a nevet Morgan, aztán a homlokára csapott. – Hát persze! Tudtam, hogy ismerős valahonnan! Az a kis féreg… - A doktorról beszél? – hitetlenkedett Catherine. - Nem érdekes – legyintett a gróf. – Szóval Arles-ba vitték? - Igen, de csak azért, hogy tanúkat keressenek a doktor állítására, miszerint Amrita ugyanígy nézett ki tizenöt évvel ezelőtt is. Aztán átszállítják Avignonba, ahol a Pápák Palotája előtt fogják megégetni a máglyán – szipogta a hercegné elhaló hangon. – Példát akarnak vele statuálni. - Tanúkat keresnek? A ravasz disznó! – sziszegte Morgan. – Ezúttal biztosra akar menni… - Nem értem, miről beszél? - Catherine, valamit tudnia kell – mondta a gróf, és a karosszékhez vezette a hercegnét, mert jobbnak látta, ha leülteti.

–

Amrita

valóban

boszorkány,

így

Arles-ban

találhatnak olyanokat, akik megerősítik a doktor állítását.

71

- Boszorkány? Az lehetetlen… - szédült meg Catherine, és minden bizonnyal összeesett volna, ha Morgan nem ilyen elővigyázatos. - Nyugodjon meg! Ahogy az emberek között vannak jók és rosszak, úgy a boszorkányok egy része is segítő, más része ártó szándékú. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy Amrita melyik táborba tartozik. - De ha nem képes öregedni, akkor nem is halandó, ugye? – kérdezte reménykedve Catherine. - A lelke halhatatlan, és a testét sem képes más elemészteni, csak a tűz… - Akkor hát… - Igen, a máglyán meg fog halni – hajtotta le a fejét Morgan. – Persze nem örökre, de ki tudja, mikor ölthet testet ismét. - Mentse meg, kérem, és hozza vissza! - Attól tartok, ez lehetetlen. Mármint talán meg tudom menteni, de ön soha többé nem láthatja viszont. Ha Amrita életben marad, új életet kell kezdenie egy távoli vidéken. - Azt se bánom, csak megmeneküljön! – pattant fel a hercegné, és az ajtó felé tolta Morgant, aki maga is úgy látta, ideje indulnia. Váltott lovakkal, pihenés nélkül vágtatott Arles-ba, ahová másnap hajnali ötkor érkezett meg. Csak a harmadik, álmából felvert fogadós tudott felvilágosítással szolgálni, és ő is olyasmit mondott, ami nem volt ínyére a grófnak. A hírek 72

szerint a Párizsból hozott vörös boszorkányt még előző este átszállították Avignonba, hogy hajnali hatkor máglyára vonják és elégessék. Morgan lóhalálában vágtatott el az egykori pápai székhely felé, tudta, minden perc számít. Hat óra előtt néhány perccel ért a Pápák Palotája előtti térhez, ahol már hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy lássa, amint a boszorkány meglakol sötét üzelmeiért. Morgan a tolongó népség feje felett elnézve látta a tér közepén magasodó máglyát, amely még üres volt. Innen csak gyalog haladhatott tovább, úgyhogy belevetette magát a forgatagba, és válogatás nélkül, pokoli erővel lökte félre az útjába kerülő embereket. Már csak nagyjából harminc halandón kellett volna keresztülverekednie magát, amikor a csőcselék eszeveszett rikoltozásba kezdett. A gróf megtorpant és felemelte a fejét: azt kellett látnia, hogy Amritát néhány martalóc felrángatja a máglyára, aztán kezeit és lábait a vaskos oszlophoz kötözik. Tudta, hogy elkésett. Persze csak egy pillanat műve lett volna, hogy a máglya tetején teremjen, aztán egy-egy mozdulattal kitekerje az őrök nyakát, végül pedig Amrita kötelékeit elszaggatva karjaiba kapja őt és elmeneküljön vele. Aki az útjába áll, annak fél kézzel kitépi a szívét. De azzal is tisztában volt, hogy túlságosan sok itt a bámészkodó, és mindenkit nem ölhet meg. Nyilvánvalóan nem leplezheti le azt sem, hogy kicsoda ő valójában, és mire képes. 73

Ebben a pillanatban egy fáklyával meggyújtották a farakást. Morgan lassan megindult a lány felé, miközben a lángok egyre mohóbban kapkodtak a rozsdabarna szoknya szegélye felé. Amikor a máglya tövéhez ért, Amrita is észrevette őt, és pillantásuk egy időtlen percre összefonódott. Nem fedezett fel szemrehányást a smaragdzöld szemekben, amiért elkésett, de ő tudta, hogy az önvád még sokáig marcangolni fogja. A füst felkúszott a lány ruháján, és eszméletvesztésbe taszította, mielőtt a könyörtelen lángok körbeölelték volna a testét. Morgan ezt már nem volt képes végignézni. Sajnálta Amritát, de sajnálta saját magát is. Tudta, hogy az elkövetkező években, évtizedekben vagy akár évszázadokban az önvádnál is kegyetlenebb szörnyeteg fog lakmározni a szívéből: az örökké éhes hiányérzet.

Consummatum est.

74

1. függelék – A regény történelmi alakjai és helyszínei:

II. Henrik: (1519. március 31. – 1559. július 10.) Franciaország királya (1547. március 31-től haláláig uralkodott). I. Ferenc király és első felesége, Valois Klaudia breton hercegnő fia, a Valois-ház tizedik francia uralkodója. Korai halálát egy lovagi tornán szerzett sérülés okozta, amit állítólag Nostradamus is megjósolt. A trónon három fia, II. Ferenc, IX. Károly és végül III. Henrik követte, akivel kihalt a Valois-ház férfi ága. Henriket 1533-ban II.

Lorenzo

de

Medici firenzei uralkodó

lányával, Medici Katalinnal házasították össze, de kapcsolatuk nem volt túlzottan bensőséges: Henrik igazi szerelme élete végéig a nála húsz esztendővel idősebb Diane de Poitiers volt, aki komoly befolyást gyakorolt a királyi politikára. Ám Henrik még mellette is számos nővel tartott fenn viszonyt, és több törvénytelen gyermeket nemzett. Medici Katalin: (1519. április 13. – 1589. január 5.) A trónörökös felesége, Franciaország királynéja (1547–1559), majd második fia (IX. Károly) mellett régens.

75

Medici Katalint tíz éven át terméketlennek tartották, habár mindent

megpróbált,

hogy

anyává

válhasson.

Sem

a

hagyományos orvoslás, sem a kuruzslók nem segítettek. Ám 1544. január 19-én mégis megszületett Ferenc dauphin (II. Ferenc király 1559-1560), és attól kezdve Katalin váratlanul folyamatos gyermekáldásban részesítette csapodár férjét. A párnak tíz gyermeke született. Katalin érdeklődött az okkult tudományok iránt, és számos varázslóval,

jóssal,

csillagásszal

vette

körül

magát.

Elfogadta Nostradamus szolgálatait is, aki később igen nagy népszerűségre tett szert a királyi udvarban. Diane de Poitiers:

(1499. szeptember 3. – 1566. április 25.)

francia

Étampes hercegnője, II.

kurtizán,

Henrik francia

király egyik szeretője. Hírnevét szépségének és a királyra gyakorolt befolyásának köszönhette. Férje 1531-ben halt

meg,

így

Diane

de

Poitiers

fiatalon

özvegységre jutott. Visszatért az udvarba, és néhány évvel férje halála után (1534 körül) szeretője lett a trónörökösnek, Henrik Orléans-i hercegnek, a későbbi II. Henrik királynak. Bár Henrik – uralkodói kötelezettségeinek eleget téve – Medici Katalint vette feleségül, Diane de Poitiers egész életében mellette maradt, és a következő huszonöt évben nagy befolyást tudott gyakorolni a nála húsz esztendővel fiatalabb trónörökös, majd király életére. 76

Nostradamus:

Michel

Nostradamus

(1503. december

francia reneszánsz neves

de

Nostredame,

vagy

latinosítva

14. – 1566.július

alakja, orvos,

2.),

a

képzett csillagász

és

asztrológus, gyógyszerész, misztikus jós, látnok. 1503-ban született a franciaországi Provence tartományban, Saint-Rémy-de-Provence-ban.

Avignonban filozófiát tanult,

majd a Földközi-tenger partján fekvő Montpellier

orvosi

egyetemére járt, és ötévi tanulás után megkapta a püspöktől a legalsóbb

orvosi

fokozat,

a licenciátus elnyerését

tanúsító

oklevelet. Célul tűzte ki, hogy megszerzi a magasabb doktori fokozatot is, de ahhoz tovább kellett volna tanulnia; ennek megvalósítását

az

1520-as

években

kitört

pestisjárvány

akadályozta meg. Nostradamus vállalta a „pestisdoktor” nem mindennapi

bátorságot

igénylő

szerepét.

A

járvány

megszűntekor visszatért tanulni a montpellier-i egyetemre, és 1529. október 23-án hivatalosan is megszerezte a doktori címet. Ezt követően közel harminc évig praktizált orvosként. Jóslással is foglalkozott, ám ez nem volt biztonságos akkoriban, mivel

a

jövendőmondást,

a mágiát

a

katolikus

egyház

gyanakvó szemmel nézte. Ennek ellenére rímekbe szedett prófétikus könyve 1555-ben megjelent Lyonban. 1547 novemberében megnősült . Egy gazdag özvegyet vett el, majd családjával Salonba költözött, és ott is élt élete végéig.

77

Benvenuto Cellini:

(1500. november 3. – 1571. február 13.)

firenzei szobrász, ötvös éremművész. 1540-1544 között I. Ferenc francia király udvarában vendégeskedett. Jacques Cartier: (1491. december 31. –1557. szeptember 1.) francia felfedező, a kanadai Szent Lőrinc-folyó és környéke, valamint számos sziget felfedezője, Kanada névadója. Észak-Amerika keleti partjaira irányuló több felfedező út után I. Ferenc pénzhiány miatt egy ideig nem tudott új expedíciót indítani, így Cartier csak 1541-ben indulhatott el újra öt hajóval. A vállalkozás azonban csődöt mondott, a telepesek készletei elfogytak, ráadásul az őslakosok is ellenségesnek bizonyultak. Így az Ottawa-folyó és a Davis-szoros felfedezését követően a franciák elhagyták telepeiket, és 1543-ban végleg hazatértek. ÚjFranciaország gyarmatosítását csak a 17. századelején kezdték meg újra. Louvre: 1204-ben II. Fülöp Ágost királyi kastélynak építtette. A Capetingek korában királyi vadászház és vár volt. 13641380 között V. Károly király gót stílusban átépíttette, I. Ferenc és II. Henrik pedig Pierre Lescot által gyönyörű reneszánsz királyi

várat

emeltetett

belőle.

Medici

Katalin

királyné

székhelyéül választotta és kibővíttette. Langeais:

Itt

állt

Franciaország legrégebbi

erődítménye,

melyet Foulque de Nerra építtetett a X. században. A várból az öregtorony megmaradt, és a mostani kastély kertjében látható. 78

Az erődítmény 1216-ban II. Fülöp Ágost birtokába jutott egy békeszerződés megkötése kapcsán, így királyi birtok lett. A birtok hűbérurai többször cserélődtek, míg végül az 1400-as évek elején a vár romba dőlt. XI. Lajos 1465 és 1467 között, a százéves háború alatt építtette fel a jelenlegi várat. „Consummatum est”: „Bevégeztetett”

79

2. függelék – A regényben említett rózsás ételek és italok receptjei:

Rózsabonbon:

Hozzávalók: 25 dkg cukor, 2 maréknyi szárított rózsaszirom, 30 dkg tejpor, 25 dkg vaj, 1 dl víz, 3 evőkanál rózsavíz, 10-15 dkg hámozott, őrölt mandula A cukor egy részét a szárított szirmok felével együtt megdaráljuk. Az így kapott színes cukorból és a többi cukorból a vízzel szirupot főzünk. A tűzről levéve beletesszük a rózsavizet, majd a vajjal, a darált mandulával és a tejporral összedolgozzuk. Legalább egy órára, de még jobb, ha egy éjszakára hűvös helyre tesszük. A masszából vizes kézzel apró gombócokat

formálunk,

apróra

tördelt

rózsasziromban

meghempergetjük. A rózsa színétől függően készíthetünk piros, rózsaszínű vagy fehér bonbonokat! (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

80

81

Mézes csirkemell rózsaszirmokkal töltve:

Hozzávalók: 2 csirkemell, só, 2 evőkanál méz, 2 evőkanál csípős paprikakrém, maréknyi friss rózsaszirom, a bundázáshoz liszt, 2 tojás, zsemlemorzsa, a sütéshez: olaj A csirkemellekről a húst lefejtjük, majd a négy húsdarab mindegyikét

lapjában

óvatosan

bevágjuk

úgy,

hogy

széthajthassuk. Az így kapott szép húsdarabokat kiverjük, megsózzuk,

mézzel

Rózsaszirmokat

és

egyengetünk

paprikakrémmel el

rajtuk,

megkenjük.

majd

szorosan

feltekerjük, hústűvel megtűzzük. Lisztbe, felvert tojásba, majd morzsába bundázzuk, és bő, forró olajban ropogósra sütjük. Az olajból kiemelve lecsöpögtetjük, a hústűt eltávolítjuk és azon melegében kínáljuk. Burgonyás paszternákpürét javaslunk mellé köretnek. (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

82

83

Rózsafánk rózsalekvárral:

Hozzávalók (kb. 16 darabhoz): 40 dkg finomliszt, 8 dkg vaj, 2 evőkanál kristálycukor, csipetnyi só, 2 evőkanál rum, 2 evőkanál rózsaszörp, 1 dl tejföl, 4 tojássárgája, a sütéshez: olaj, a tetejére: 2-3 evőkanál porcukor, rózsalekvár A lisztet a vajjal elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval rugalmas tésztává gyúrjuk. Hűvös helyen legalább 1 órán át pihentetjük. Ezután a tésztát enyhén belisztezett deszkán 2 mm vastagságúra nyújtjuk. A kinyújtott tésztát 3 különböző nagyságú kerek formával kiszúrjuk. A tésztakorongok széleit bevagdossuk,

mert

sütésnél

így

nyílnak

szépen

szét,

rózsaformára. A legnagyobb lapot kézbe vesszük, a közepét tojásfehérjével megkenjük, és a közepes lapot belenyomjuk. Utóbbit is megkenjük a tojásfehérjével, hogy a legkisebb tésztakorongot

ráragaszthassuk,

majd

a

közepét

kissé

benyomjuk. A megadott mennyiségből kb. 16 rózsafánkot illeszthetünk így össze, melyeket közepesen forró olajban kb. 3 perc alatt

megsütünk. Szalvétára szedve lecsöpögtetjük,

porcukorral megszórjuk és rózsalekvárral kínáljuk. (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

84

Rózsalekvár

Hozzávalók: 50 dkg rózsaszirom, 50 dkg cukor, 2 citrom leve A rózsaszirmokat leöblítjük, és a szirmok tövénél lévő sárgásfehér részt letépjük. 3 dl vizet felforralunk, beletesszük a rózsaszirmokat és 5 percig forraljuk. Ekkor hozzáadjuk a cukrot, a citromlevet, és lassú tűzön 25-30 perc alatt sűrűre főzzük. A tűzről levéve még forrón kisebb üvegekbe töltjük és lezárjuk. Ha van kéznél rózsalikőrünk, egy-egy evőkanálnyit öntsünk minden üvegbe!

Száraz gőzben hagyjuk kihűlni,

felbontás után hűtőszekrényben tároljuk. Készíthetjük úgy is, hogy nyári, hullott almából almapürét készítünk, és ehhez adjuk a rózsaszirmokat. Így finom, gyümölcsös-pikáns lekvárt fogunk kapni, amelyben a rózsa zamata dominál. (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

85

86

Gourmet rózsakrémleves:

Hozzávalók: 2 dkg vaj, 1 közepes vöröshagyma, 4 evőkanál liszt, 6 dl húsleves, 2 dl tejszín, 1 kiskanál curry, 6 evőkanál méz, egy maréknyi friss rózsaszirom, egy kisebb chili paprika, 2 evőkanál rózsalikőr, 20 dkg friss vagy fagyasztott garnéla, néhány rozmaring ágacska, vaj, só A vajon a finomra vágott hagymát üvegesre pirítjuk. Rászórjuk a lisztet, halványsárgára pirítjuk, majd a húslevessel felöntjük. Hozzáadjuk a tejszínt, a rózsaszirmokat, és curryvel, a chili felével,

mézzel

botmixerrel

ízesítjük.

simára

Néhány

turmixoljuk.

percig

főzzük,

Rózsalikőrrel

majd

pikánsra

ízesítjük, ha szükséges, megsózzuk. A garnélát kevés vajon megpirítjuk, beledobjuk a maradék chilit, a rozmaringot, megsózzuk és nagy lángon illatosra sütjük.

Ha elkészült, egy kiskanálnyi mézzel még egyszer

megforgatjuk, és a forró leveshez tálaljuk. Ezt a levest szárított rózsaszirmokból is elkészíthetjük. A garnélákat

bambuszpálcára

fűzve

is

megsüthetjük,

így

dekoratív dísze lesz a levesnek! (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

87

88

Rózsabólé:

Hozzávalók 8 személyre: 3 marék rózsaszirom, 1,5 dl konyak, 5 dl fehér, félédes bor, 1 citrom, 20 dkg cukor, 20 dkg eper, 1 üveg félédes pezsgő Két marék rózsaszirmot a bóléstálba teszünk. Hozzáadjuk a cukrot, a karikákra vágott citromot, a konyakot meg a fehérbort, és lefedve egy órán át hűvös helyen érleljük. Tálalás előtt leszűrjük, a megmosott és feldarabolt epret beletesszük, a jól behűtött pezsgővel felöntjük, és a félretett rózsaszirmot beleszórva máris kínáljuk. Ha elmúlt az eper-idő, más, zamatos gyümölcs is élvezheti a rózsás-pezsgőfürdőt: érdemes barackkal, sárgadinnyével is kipróbálni! (Forrás: Halmos Monika: Rózsakóstoló, www.rozsakunyho.hu)

89

90

3. függelék – Könyvajánló

Az aranypárducok ébredése – fantasy kalandregény Ha kíváncsi vagy, hogyan folytatódik napjainkban Amrita és Morgan története, olvasd el Az aranypárducok ébredése című kalandregényt! 2012 végén felvirradt ugyan az Aranykor hajnala, ám a születő világ első, bizonytalan lépéseit kihasználva a Sötét Erők megpróbálják uralmukat visszaszerezni. A Fény hívei sem tétlenkedhetnek hát: Amritát, a szépséges segítő boszorkányt bízzák meg a fontos küldetéssel: fel kell kutatnia egy harminc évvel korábban szétválasztott és eltűnt magyar ikerpárt, mert rájuk vár a feladat, hogy egy titokzatos, ősi ereklye segítségével megtörjék a Sötétség Fejedelmének növekvő erejét. Az ikrek kiválasztottak, hiszen különleges pozitív energiák hordozói, adottságukat pedig egy ritka bolygóállásnál végrehajtandó szertartás révén állíthatják az emberiség szolgálatába. Ehhez azonban előbb Amritával együtt meg kell küzdeniük a Sötétség Csatlósaival: a mindenre elszánt

91

démonokkal, ártó boszorkányokkal és vámpírokkal, valamint meg kell fejteniük a szellemvilág rejtélyes üzenetét. Vállalkozásuk talán kudarcba is fulladna, ha nem lenne segítségükre

egy

hatalmas

tudású

pilisi

táltos,

Kristóf.

Amritának azonban az ellenséges lényeken túl meg kell küzdenie Morganhez, a több ezer éves karizmatikus vámpírhoz fűződő ellentmondásos, eddig be nem teljesült szerelmével is. Amikor pedig megismer egy vonzó, halandó férfit, eleinte maga sem képes eldönteni, vajon egy új érzelem felülírhatja-e a régesrégi, plátói köteléket? A kis csapat az idővel versenyt futva számtalan kérdésre keresi a választ: Miért fontos, hogy honnan származnak és mikor születtek az ikrek? Milyen összefüggés van az Európa közepén megbúvó, festői Pilis-hegység és az Orion csillagkép között? Mi lett a Csendes-óceánban sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt birodalmak, Mú és Ataisz népeinek sorsa? Mit üzennek az ősi burmai kőtáblák? Hol található és milyen magyar vonatkozású titkot rejt a Zengő Sivatag? Kik a „tiltottvérűek”? És kit választ Amrita? Miközben a regény hősei a nyomokat követve és számtalan kalandba keveredve beutazzák a fél világot – többek között az Egyesült Államok keleti partvidékét, Drakula gróf néhai otthonát: a vadregényes erdélyi havasokat, a távoli Burma és Kína egzotikus tájait –, az olvasó is megkapja a válaszokat.

92

A nemzetközi és magyar vonatkozásokban egyaránt bővelkedő, sodró lendületű regényben ötvöződik a fantázia és a valóság, az emberi világ és a természetfeletti, a kaland és a szerelem, a múlt és a jövő. A szereplők létező helyszíneken járva derítik fel a gyakran a történelem és a jelenlegi kutatások által is alátámasztott rejtélyeket.

Megvásárolható

az

Ad

Librum

Kiadó

webáruházában:

http://adlibrum.hu/Susanna-Lehner/Az-aranyparducokebredese.html

Hamarosan! A Camino hóhéra – misztikus krimi

Audrey Garcia, a csinos, fiatal denveri ügyvédnő édesanyja halálát követően úgy dönt, Európába utazik, és végigjárja a nyolcszáz kilométeres észak-spanyolországi zarándokutat, az El Caminót. Azt reméli, a hosszú, magányos zarándoklat alatt megleli lelki békéjét, amit már jóval édesanyja halála előtt elveszített, hiszen apját nem ismerhette, ez pedig bizalmatlanná tette a férfiakkal szemben.

93

Eközben a sikeres és gazdag filmproducernek, William Bentonnak gyógyíthatatlan betegséggel kell szembesülnie. Elhatározza, hogy mielőtt távozik e világból, megkeresi hajdani szerelmét és közös gyermeküket. A kutatással ismerősét, Robert O’Connor magánnyomozót bízza meg, aki hamarosan ki is deríti, hogy lánya épp egy spanyolországi zarándokúton rója a kilométereket. Bentont szorítja az idő, de nem akar ajtóstul rontani a házba, ezért úgy dönt, megvárja, míg Audrey hazatér. Ám időközben

tudomására jut,

hogy a Caminón egy

sorozatgyilkos garázdálkodik, aki rövid idő alatt két lefejezett hullát hagyott az ösvény mentén. Benton azonnal a lányáért küldi a nyomozót, akinek minden képességét latba kell vetnie, hogy Audrey nyomára bukkanjon. A furcsa gyilkosságok mellett ráadásul más veszélyeket is rejt az ösvény: egy maszkos szatír zarándoknőket támad meg, akik hasonló típushoz tartoznak, mint Benton lánya: bájos arcukat hosszú, fekete haj keretezi… Bár Robert személyesen még nem találkozott Audrey-val, a róla készült fotó révén őt sem hagyja hidegen a szépsége, és miközben követi a nyomait, egyre többet gondol rá. A lány lassabb ütemben, de több napnyi előnnyel halad az ösvényen, amelyen időnként egyedül gyalogol, máskor pedig az úton megismert

társaival:

Braddel,

a

marcona

és

titokzatos

amerikaival, Helgával, a könnyűvérű német egyetemistával, Jean-Pierre-rel,

a

szenvedélybeteg

francia

fogorvossal,

Carmennel, az életközepi válsággal küzdő madridi asszonnyal, 94

és a helyes, de megbízhatatlan angol régésszel, James-szel. Vajon köztük van a gyilkos?

Előkészületben!

Az obszidián koponya – fantasy kalandregény

Az aranypárducok ébredése című regény folytatása: Az előző történetben megismert szereplők visszatérnek, hogy elhárítsák a minden eddiginél fenyegetőbb veszélyt, hisz az ördög sohasem alszik… Morgan Chilébe vonult vissza, rézbányát üzemeltet az Andok hegyláncai

között,

és

próbálja

kiheverni

az

Amritával

kapcsolatos csalódást. Egyszer csak eltűnik néhány bányász, aztán véres csontok és emberi maradványok bukkannak elő a tárnákból. A munkásokon eluralkodik a rettegés, és nem alaptalanul: a legenda szerint szörnyű titok lappang a föld mélyén. Amrita eközben Bostonban él, és azt tervezi, hogy lemond a halhatatlanságról, mert szeretne párjával együtt megöregedni. Nehéz döntés előtt áll, hiszen a folyamat visszafordíthatatlan, és így a születendő gyermekei is halandók lennének. 95

Ekkor még nem tudja, hogy éppen ő a föld gyomrában ébredező pokoli veszedelem első számú célpontja…

Jó szórakozást!

www.susannalehner.com www.facebook.com/susannalehner.oldala

96