Susanna Lehner
Az aranypárducok ébredése
2011
A regényben szereplő alakok a képzelet szülöttei. Bármiféle összefüggés köztük és valós személyek, szervezetek, események között csupán a véletlen műve.
„Rota taro orat tora ator” /A Tarot kereke kinyilatkoztatja a beavatás törvényét/
A Tarot kártya ősi
beavatási
jelképrendszer,
eredete
az idők
homályába vész. Szimbólumai a lélek archetípusai, így időtlenek, akárcsak az emberi szellem. Aki megkeveri és kirakja a lapokat – legyen az boszorkány, mágus vagy alkimista –, e spirituális térkép segítségével a sors rejtelmeibe nyerhet bepillantást, és meglelheti a belső fejlődés ösvényét. A kártya lapjai a következők: Tarot – Nagy Arkánum 1.
Mágus – tudást kereső ember, mágikus képességek
2.
Papnő – segítőkészség, intuíció, inspiráció
3.
Császárnő – nőiesség, szépség, kreativitás
4.
Császár – férfiasság, cselekvés, józanság, tudatosság
5.
Főpap – jó tanács, pártfogás, morális értékek
6.
Szeretők – szerelem, döntés, választás
7.
Diadalszekér – az akadályok legyőzése, eredmények
8.
Igazság – igazságosság, korrekt hozzáállás
9.
Remete – magány, visszahúzódás, bölcsesség
10.
Sorskerék – sorsszerű fordulat, örök visszatérés
11.
Erő – bátorság, céltudatosság, belső erő
12.
Akasztott ember – kényszerhelyzet, próbatétel
13.
Halál – változás, átalakulás, valami véget ér
14.
Kiegyenlítődés – mértékletesség, könyörület
15.
Ördög – szenvedély, kísértés, testi vágyak
16.
Torony – váratlan esemény, fájdalmas összeomlás
17.
Csillag – szép remények, célok elérése, öröm
18.
Hold – változékonyság, bizonytalanság, félelem
19.
Nap – vonzalom, büszkeség, gazdagság, siker
20.
Ítélet – megváltás, felszabadulás, feltámadás
21.
Világ – beteljesülés, diadal, boldogság
22.
Bolond – sors, kezdet és vég, az élet derűs oldala
1. fejezet „Papnő” London – 2014. augusztus 30.
A napsugarak bágyadtan törtek meg a Temze fodrain, a túlparton lomhán forgott London Szeme, az óriáskerék. A Twinings Múzeum közelében, a Milford utca egyik ódon kapuján egy lány lépett ki. Miközben a híd felé sietett, égő vörös hajkoronával keretezett alabástrom színű arcát óvatosan megsimogatta a folyó felől érkező enyhe szellő. Tanítónő volt egy camdeni iskolában, és senki nem mondta volna többnek huszonötnél. Pár percnyire lakott a hömpölygő folyótól, amit annyira szeretett. Ahogy minden hónap utolsó szombatján, ezen a napon is a túlpartra igyekezett egy gyűlésre. Bár már alkonyodott, a nyárvégi este kellemesen langyos volt. Majdnem bokáig érő, olajzöld, ujjatlan ruhát viselt, hófehér vállaira kasmírkendőt terített. Gyalog sétált át a Waterloo-hídon, közben gyönyörködött a vízen hintázó ezüstös fényekben. A túloldalon megszaporázta lépteit, időben oda akart érni. Izgatott volt, mert
tudta,
nem
mindennapi
téma
kerül
terítékre.
Ahogy
gondolataiba merülve a Waterloo útról lekanyarodott a Sandell utcába, egy hűvös kéz érintette meg a vállát. A hideg áthatolt a vékony kendőn, és a lány úgy érezte, mintha a szívét szorongatná. Tudta, kinek a keze nyugszik rajta, ismerte jól ezt az érintést. Évezredek
óta
ismerte.
Hirtelen
bevillant
egy
kép:
Dél-
Franciaország, az 1500-as évek közepe. Durva szorítást érzett a csuklóján, a város főtere felé vonszolták. Szívét jeges rémület járta át,
hiszen pontosan tudta, mi történik azokkal, akiket boszorkányság vádjával perbe fognak. A tér közepén hatalmas máglya magasodott. A martalócok felrángatták a tetejére, kezeit és lábait a vaskos oszlophoz kötözték. Ekkor a tömegben megpillantotta a férfit: szemében mérhetetlen fájdalom tükröződött, de nem mozdult. Úgyis hiába. A lány látta, hogy fáklyákkal körben meggyújtják a fahasábokat, aztán már a tűz ropogását is hallotta. Mielőtt azonban a lángok elkezdték volna nyaldosni a testét, a füst körbeölelte, ő pedig mélységes álomba szenderült. Heves borzongás futott rajta végig, ami visszarántotta a nyárvégi
Londonba.
Hátrafordult
és
belenézett
az
acélkék
szempárba, de nem sokáig tudta állni a csontig hatoló pillantást. Lesütötte a szemét, ám a férfi perzselő tekintete fogva tartotta, kénytelen volt újra összekapcsolódni vele. Morgan volt az, a tízezer éves vámpír. Valójában egyidősek voltak, és egy ősi, rég elsüllyedt világból ismerték egymást. -
Számítottam már az érkezésedre, mindig megérzem néhány
nappal korábban – biccentett, és a férfi szép metszésű arcát fürkészte. -
Csakhogy újra látlak, Amrita, úgy hiányoztál! Az utóbbi
időben bokros teendőim sajnos a világ másik felére szólítottak – mondta Morgan lefegyverző mosollyal, miközben pillantása a smaragdzöld szemekről a résnyire nyílt, telt ajkakra siklott, majd a hófehér, bársonyos nyakra. A bőr alatt alig észrevehetően lüktető érről tekintete még lejjebb vándorolt, és szemérmetlenül megpihent a ruha vékony anyaga alatt kirajzolódó domborulatokon. Érezte, ahogy a vér a fejébe tolul, majd egyre lejjebb vándorol.
-
Mindig is nagyon elfoglalt voltál, de ez régebben sem
akadályozott meg abban, hogy utánam koslass – válaszolt a lány, és igyekezett közönyös arcot vágni. -
Mint annyi mindenhez, a fontossági sorrend felállításához is
van érzékem – bólintott a férfi. – Örülök, hogy észrevetted. -
És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a listádon milyen
temérdek „tétel” szerepel – biggyesztette le ajkát a lány, aki egy boszorkánypár gyermekeként született réges-rég, de amikor elérte a huszonötödik életévét, nem korosodott tovább. Léteznek persze idősebbnek látszó boszorkányok is, hisz mindegyikük más-más életkorban fejezi be az öregedést, attól függően, hogy mikorra sikerül elsajátítani
az
összes
boszorkányképességet.
Ennek
az
ideje
legkevesebb huszonegy év, Amrita tehát különösen tehetségesnek számított. -
Imádom, amikor féltékeny vagy – hajolt közelebb hozzá a
férfi, és mélyet szippantott a lány bódító illatából. -
Ne légy nevetséges! Utoljára Ataiszon éreztem miattad
ilyesmit – vágott vissza a boszorkány, pedig nem szeretett hazudni. -
A régi szép idők… - suttogta Morgan, és ezredszerre is
felidézte magában az első találkozásukat. Eleinte maga se tudta eldönteni, hogy amit érez, szerelem-e, vagy csupán leküzdhetetlen, zsigeri vágy. Mindenesetre, amikor először megpillantotta a lány elefántcsont-fehér nyakát és vállaira omló vörös haját, melynek színe a vérre emlékeztette, olyan erősen megkívánta, hogy szinte fájt. Amrita épp gyógyfüveket gyűjtött a patak partján, amikor a férfi megjelent. Kora délutáni kánikula volt, a lány mélyen kivágott, pántos felsőt viselt. Hosszú szoknyájának alját
kétoldalt felhajtotta és az övébe tűzte, hogy ne akadjon bele a cserjékbe, és ne legyen vizes, amikor átgázol a patakon. Így aztán Morgan pillantása szabadon kúszhatott lefelé karcsú nyakáról domborodó kebleire, ívelt csípőjén keresztül a combjaira, majd a formás vádlikra. -
Látom a szemeden, hogy megint arra a délutánra gondolsz –
legyintett Amrita, de nem tudta megállni, hogy lélekben ne utazzon vissza a szigetre ő is. Amikor ott, a patak partján a félig telt kosárkáról felpillantott az előtte álló magas, széles vállú, jóképű férfira, és tekintete találkozott annak átható pillantásával, egy másodperc alatt lángba borult az arca. Pontosan tudta, mire gondol a fekete hajú, kék szemű ismeretlen. Azt is tudta azonban, hogy vámpírral van dolga. Ettől azonnal összeszorult a szíve, mert bár a férfi lélegzetelállítóan vonzó volt, fajtája tabunak számított a boszorkányok számára. Amint serdülni kezdett, megtanították neki, hogy ha vámpírokkal szeretkezik, a bennük lakozó sötét energiák hatására elveszíti minden varázserejét. Igaz, mágikus képességeiről nem kellett volna örökre lemondania, de csak lassan, nagyjából száz esztendő alatt szerezhette volna vissza mindet. Ő pedig úgy gondolta, ennyit nem ér meg egy mégoly szédítő ölelés sem. Így aztán hiába ostromolta Morgan hosszú éveken át, nem adta be a derekát. A férfi persze erőszakkal is magáévá tehette volna, ahogy számos fajtársa megtette más ember- és boszorkánynőkkel, sőt tündérekkel is, ő azonban ezt rangon alulinak tartotta. Egyébként sem szorult rá fizikai erőszak alkalmazására: karizmatikus
vonzerejével
megszerezte
bármelyik
nőt,
akit
megkívánt. Egyedül Amrita tudott neki ellenállni, ami persze csak
olaj volt a tűzre. Szinte a lány megszállottjává vált, és ennek nem vetett véget Ataisz pusztulása sem. -
Egyre
gyakrabban
kapom
magam
rajta,
hogy
nosztalgiázom. Azt hiszem, öregszem – túrt bele ujjaival sűrű, fekete hajába, melyben egyetlen ősz hajszál sem jelezte az idő múlását. Az élet azonban egészen más volt tízezer évvel ezelőtt. Ataisz, a virágzó szigetállam lakói még birtokában voltak az ősi tudásnak, és olyan mágikus erőt mondhattak magukénak, amellyel ma már csak kevesen rendelkeznek. Nyüzsgő nagyvárosok, barátságos falvak, szédítő hegygerincek, ezüstösen csillogó tavak, csobogó patakok, kristálytiszta források, zöldellő erdők és illatos virágokkal tarkított rétek alkották ezt a csodálatos szigetet a mai Csendes-óceán közepén. Az örök nyár földjén nemcsak emberek éltek, hanem tündérek, boszorkányok, vámpírok és démonok is. Szigorú szabályok szerint működött a társadalom, ennek köszönhetően hosszú időn át virágzott a civilizáció. Egy idő után azonban lakóinak fejükbe szállt a dicsőség, és egyre gyakrabban éltek vissza a tudásuk adta hatalommal. Amikor már átléptek minden határt és a Világ Atyja megelégelte ezt, az Univerzum tisztító ereje működésbe lépett. Óriási földrengések, vulkánkitörések és szökőárak pusztítottak, a hatalmas szigetet pedig elnyelte az óceán mélységes gyomra. Csak kevesen menekültek meg, és a túlélőknek is rejtőzködniük kellett. A tündérek – vagy más néven angyalok – egy másik dimenziót választottak lakhelyül, így az emberi szem számára érzékelhetetlenné váltak. A vámpírok – akik eredetileg állati vérrel táplálkoztak, ám a katasztrófa előtti években rákaptak az embervérre – többé nem láthatták a napot, csupán az éj sötét leple alatt kelhettek útra. A
boszorkányokra is nehéz idők jöttek, úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak. Egyesek a fekete mágia mellett kötelezték el magukat, átkok, rontások és szerelmi kötések kísérték tevékenységüket. Mások a
fehér
mágiát
alkalmazták,
erejüket
gyógyításra,
tanításra,
bőségteremtésre és rontáslevételre használták fel – közéjük tartozott Amrita is. A kártékony erők ezt nem nézték jó szemmel, és addig mesterkedtek, míg elérték, hogy a segítő boszorkányokat üldözni kezdjék és megégessék. Ezzel persze csak a fizikai testüket pusztították el, hiszen a lelkük halhatatlan volt, így később újjászülettek. Azt a kort elérve, amelyben a máglyahalál érte őket, új testükben sem öregedtek tovább. Az emberektől eltérően minden korábbi életükre emlékeztek, összes megszerzett tudásukat és tapasztalatukat megőrizték. Külsejüket azonban kénytelenek csekély mértékben változtatni, hiszen hiába költöznek tovább tíz-tizenöt évenként, összefuthatnak olyan emberekkel, akik évtizedekkel azelőtt ismerték őket. Ezért aztán a jó boszorkányok apró, mégis hatásos módosításokkal
alakítják
külsejüket.
Az
évek
során
lassan,
fokozatosan változik egy kicsit a koponyaformájuk, a magasságuk, teltebbek vagy vékonyabbak lesznek, egyenes hajuk göndörré, hullámos hajuk simává válik. Nagyjából ötven év alatt azonban visszatérnek az eredeti formájukhoz, hiszen addigra kevés esély marad, hogy a halandók világából származó régi ismerősökkel találkozzanak. Az
ártó
boszorkányok
kevésbé
kifinomult
megoldást
választottak. Ők a Föld különféle lakóinak más-más arcukat mutatják. Akinek tetszeni akarnak, akit szeretnének elkápráztatni, az előtt gyönyörű testű, hosszú hajú szépségekként jelennek meg, de
akit meg akarnak ijeszteni, az félelmetes, rút banyaként látja őket. Kétféle küllemüket akár egy időben, ugyanazon a helyen is meg tudják mutatni – attól függően, ki pillant rájuk. Szövetségeseik, a démonok a pokol tornácára telepedtek le, de időről-időre emberi alakot öltenek és visszatérnek, ha sötét üzelmeik a felszínre szólítják őket. Az összes lény közül a lidércek a legkülönösebbek: ők eredetileg tündérek, vámpírok, boszorkányok vagy démonok, akik olyan súlyosan vétkeztek fajtársaik ellen, hogy büntetésképpen csak a föld alatt, sötét barlangokban, pincékben, kazamatákban vagy kriptákban létezhetnek fizikai testben, távol minden természetes fénytől. Az éjszaka leszálltával az elkárhozott lelkek belopóznak a rémálmokba, és ott próbálnak életre kelni. Végül pedig a kataklizmát túlélő emberek leszármazottai lettek a sámánok és a táltosok. Tudásukat ők is féltve őrizték, és gyermekeikre örökítették tovább. Ma is élnek, elsősorban a szent helyek környékén. Ők azok, akik képesek ráhangolódni az égi csatornákra, téren és időn áthatolva fontos információkhoz jutni, szellemi üzeneteket közvetíteni, erőteljes energiáik segítségével gyógyítani,
hitet
és
tudást
átadni,
segíteni
a
pozitív
erők
érvényesülését a világban. Amikor a sziget hullámsírba merült, Morgan harminckét éves volt, és a teste örökre annyi is maradt. A katasztrófa után évezredeken keresztül a vámpírok szokványos életét élte. Nappal egy barlangban, egy kriptában vagy egy kastély pincéjében aludt, éjszaka pedig útra kelt, hogy friss embervérrel oltsa soha nem múló éhségét. Az 1400-as évekre azonban a vámpírok annyira megerősödtek, hogy már napközben sem kellett rejtőzködniük. Polgári életet éltek,
vezetők, uralkodók lettek, vagy katonaként, hadvezérként véres háborúkban csillapították vérszomjukat. Sőt, még az egyházi méltóságok közé is beférkőztek. Hatalmuk olyan óriási lett, hogy senki nem mert szembeszállni velük, még ha százával-ezrével tűntek is el az emberek a birtokaikon. A civilizáció fejlődésével azonban óvatosabbá kellett válniuk, és az 1900-as évektől már csak a világ elzárt, elmaradott részein szedhették gátlástalanul áldozataikat. Azért időről-időre Európában és Amerikában is felbukkant egy-egy vérszomjasabb vámpír, belőlük diktátorok vagy sorozatgyilkosok lettek. 2012 végére azonban a régi, romboló energiák fokozatosan veszítettek erejükből, és a Földön új időszámítás kezdődött. Túlsúlyba kerültek a tiszta energiák, és felvirradt az Aranykor. De egy világ a születésekor még sérülékeny, akár egy csecsemő. A Földön sem szűnt meg minden gonoszság, csak háttérbe szorult. A vámpírok is meggyengültek: sokan végleg elporladtak, mások visszatértek az állatvér fogyasztásához, egyesek pedig úgy látták, jobban megfelel az új idők szavának, ha vér helyett az emberek életerejét szívják el. Morgan
is
ilyen
energiavámpírrá
változott.
Holland
virágkereskedőként élt és utazgatott szerte a világban. Különleges orchideafajtákat termesztett, melyek kábító illatukkal legyengítették az
emberek
mentális
védekezőképességét,
így
könnyedén
megkaparinthatta energiáikat. Az utóbbi hónapokban azért járta a világot, hogy fajtársai között népszerűsítse és tanítsa a módszert, mellyel a korábbinál sokkal veszélytelenebbül, ám még annál is
hatékonyabban szerezhetik meg az emberi életerőt. A kötelesség és az olthatatlan szenvedély végül Londonba szólította. -
Tudom, hogy még mindig nincs senkid – szólalt meg újra, és
mélyen a zöld szemekbe nézett. Az elmúlt évezredek során megrögzötten járt a vörös szépség nyomában, és elhatározta, soha semmi nem térítheti el a szándékától, hogy megszerezze. Eszelősen hitt benne, hogy a lány előbb-utóbb elgyengül, és inkább őt választja a bűbájos varázserő helyett. Kis szünetet tartott, de a lány hallgatott. – Rendben, hagyjuk a kényes témákat. Hová igyekszel így egyedül, sötétedéskor? – A szokásos gyűlésre tartok és késésben vagyok. Eressz! – próbált kibontakozni a delejes pillantás fogságából. Szíve hevesen dobogott, miközben beszélt és Morgan szemébe nézett. Bár leplezte, de örült a férfi felbukkanásának. Tízezer éve, az első perctől kezdve szerelmes volt belé, és ha hosszabb ideig nem láthatta, szörnyen hiányzott neki. Ugyanakkor nagyon fontos volt számára a feladata: az emberek segítése és a tiszta boszorkányok érdekeinek védelme az ezredforduló körüli nehéz időkben. Ehhez szüksége volt mágikus képességeire, megfogadta hát, hogy uralkodni fog az érzelmein, és soha nem adja oda magát a vámpírnak. Az önmegtartóztatás
rettenetesen
nehézzé
tette
számára
a
viszontlátásokat, ám mégsem akart lemondani ezekről, hiszen a szíve repesett, ahányszor csak a férfi világítóan kék szemeibe nézett. Az örökké tartó beteljesületlen szerelem pedig megakadályozta, hogy az évezredek során bárki másnak odaadja a szívét. Morgan pontosan tudta ezt.
-
Rendben, de engedd meg, hogy elkísérjelek – mondta
kedves, de ellentmondást nem tűrő hangon. Amrita vállat vont, majd tétován elindult az Isabella utca irányába. Mozdulata ellenállhatatlan vágyat ébresztett a férfiban, hogy megölelje, vagy legalább hozzáérjen. Így hát jobbját óvatosan a lány vállára fektette, aki egy pillanatra megremegett, de úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, aztán Morgan hirtelen odahajolt, hogy megcsókolja. A lány reflexszerűen elfordította a fejét, így a forró száj csak az arcát érte, de mégis mintha áramütés futott volna végig a testén. Ő is vágyott a csókra, de tartott tőle, hogy ha megtörténne, elhagyná az ereje és nem tudna megálljt parancsolni magának. Eddig a határig már számtalanszor eljutottak. Ám nemcsak varázsereje védelmében állt ellen a vámpír csábításának. A másik ok az volt, hogy tudta: a gyönyörű arccal díszített koponya romlott gondolatokat táplál, és az izmos testben gyilkos ösztönök lakoznak. Nem értette, miért szereti ezt a férfit, aki annyira különbözik tőle, és aki csak szenvedést, betegséget és halált hoz az embereknek, akiknek a segítésére ő feltette örökéletét. Szerette volna nem szeretni, de képtelen volt rá. Gondolataiból egy autóriasztó éles hangja zökkentette ki. Épp jókor, mert már látszott az Isabella utca 18. számú épülete. Megtorpant, hogy elbúcsúzzon Morgantől. Nem akarta, hogy a többiek meglássák vele, hisz minden boszorkány felismerte a vámpírokat, akik csak az emberek számára tűntek olyannak, mintha emberek volnának maguk is. A férfi felé fordult, de nem nézett a szemébe, mert tudta, a tekintete nem eresztené, ő pedig sietett. Jobb kezével futólag
végigsimított Morgan arcán, majd sarkon fordult, és lépteit meggyorsítva a halványzöld épület felé igyekezett. Még hallotta, amint a halk, de elfojtott indulatoktól vibráló hang utána szól: -
Van időnk, hosszú az öröklét… Bár hamarabb fogunk újra
találkozni, mint gondolnád! Megpróbálta elengedni a füle mellett a szavakat, mert nem akart belegondolni, vajon meddig lesz elég ereje, hogy tartsa magát a fogadalmához. hamarosan
Hiszen ez a férfi örökké kísérteni fogja. Inkább a
kezdődő
gyűlésre
összpontosított.
Mint
minden
beavatott, ő is tudta, hogy húsz hónappal ezelőtt sikerült ugyan háttérbe szorítani a negatív erőket, de a Gonosz nem semmisült meg, sőt, szervezkedik, hogy visszavegye hatalmát. Tudta azonban azt is, hogy a helyzet most egyáltalán nem reménytelen: egyre több jó szándékú, tiszta szívű ember él a Földön, akiknek segítségre van szükségük, hogy megállítsák az ártó erők térhódítását és az újabb apokalipszist. Szerette ezt a világot, és nem bírta volna elviselni, ha ismét olyan helyzet áll elő, amilyen annak idején szülőföldje vesztét is okozta. Benyitott a kapun, amely mellett egy „Zöld Bolygó Alapítvány” feliratú
réztábla
díszelgett.
Azt
mégsem
írhatták
ki,
hogy
„Nemzetközi Boszorkányközpont”, de az alapítvány nem csupán fedőszervezet volt: valóban elkötelezett munkát végeztek a Föld természeti és történelmi értékeinek védelmében. Amikor a terembe lépett, az már zsúfolásig telve volt, így az ajtó mellett, a falnál szorítottak neki helyet. A különböző korú és testalkatú, de egytőlegyig szép arcú boszorkányok – többek között természetgyógyászok, masszőrök, tanárok, orvosok, írók és színészek, nők és férfiak
vegyesen – izgatottan duruzsoltak, ám amikor a rend vezetője felállt, egy pillanat alatt csend lett. Odile magas, karcsú, negyvenes nő volt. Hollófekete hajába néhány ősz hajszál vegyült, ami kimondottan jól állt neki. Enyhén mandulavágású, sötétbarna szemei, finom metszésű orra és viszonylag keskeny ajkai előkelő származást sejtettek. Egy kensingtoni
galéria
tulajdonosa
volt,
emellett
asztrológiával
foglalkozott: az egyik legnagyobb szaktekintélynek számított a csillagtudomány terén. -
Kedves barátaim! – kezdte, és abban a pillanatban minden
szempár rászegeződött. – Két évvel ezelőtt elérkezett a fordulat ideje, és háttérbe szorultak a sötét erők. Így elkerültük a fenyegető veszélyt, amitől egy hajszál választott el: kis híján működésbe lépett a Tisztító Erő, miként az a Föld történetében már nem egyszer előfordult. Sajnos a jelek arra mutatnak, hogy még nem nyugodhatunk meg: az ellenfél nem adja fel, minden eszközt megragad, hogy erejét növelje. Rendünk azonban szívén viseli a Föld és az emberiség sorsát, a jobb jövő a mi érdekünk is. Hiszen emlékeztek: a Sötétség térnyerése idején mindig üldöztetésben és szenvedésben volt részünk. Ezért aztán minden képességünkkel azon munkálkodunk, hogy segítsük megerősödni a most még csak pislákoló fényt. Meg kell találnunk és meg kell védenünk azokat az embereket, akik közreműködhetnek a világosság továbbadásában, és az ősi tudás elterjesztésében – tenyerével végigsimított a homlokán, majd folytatta: - Szeretném bejelenteni a hírt, hogy Thalvia, a kapcsolattartónk üzenetet kapott a Világ Atyjától. Eszerint ránk vár a feladat, hogy felkutassunk tizenkét kiválasztott ikerpárt, és segítsünk nekik megkeresni a mágikus ereklyéjüket. A szent tárgyra leghamarabb rátaláló testvérpárnak kell
majd végrehajtania egy különleges szertartást. Ez a rituálé akkora pozitív energiát képes gerjeszteni az emberek lelkében, hogy a sötét erőknek esélyük sem lesz felülkerekedni. Halk morajlás futott végig a termen. -
A szertartás helyszínére és mibenlétére azonban maguknak
a kiválasztottaknak kell rájönniük – szólalt meg újra Odile érces hangja. – Nincs sok időnk, a kijelölt dátumig kevesebb, mint egy hónap van hátra. Az időpont 2014. szeptember 24., abban az órában és percben, amikor a szertartás színhelyén a Nap pontosan együtt áll a Holddal. Az együttállásban a Vénusz, más néven a Hajnalcsillag is részt vesz, ami – mint tudjuk – a Szent Szellem jelképe. Azért van éppen tizenkét ikerpár, mert mindannyian egy-egy asztrológiai jegy szülöttei. Mindegyikük képlete különleges: születésükkor ugyanúgy együtt állt a Nap és a Hold, ahogy a szertartás idején fog, ráadásul a Napjuk és a Holdjuk együtt áll az Ascendensükkel is. Így az adott jegy legerősebb esszenciáját képviselik. Különböző korúak, és a világ minden táján szétszórva, testvérüktől elszakítva élnek. Ők az óceánban elsüllyedt ősi civilizáció sámánjainak leszármazottai. A Sötétség Fejedelme jól tudta, milyen bűvös erővel bírnak, és hogy a jóság és tisztaság erejének gátat vessen, születésükkor démonokkal raboltatta el a gyerekeket. Meg nem ölhette őket, mert a halálukkor a lelkükből felszabaduló pozitív energia olyan hatalmas erejű lett volna, ami súlyos veszélyt jelentett volna a Gonoszra nézve. Ezért inkább elszakította egymástól az ikreket, és a világ távoli pontjaira száműzte őket, hogy ne tudják, kik ők és mit képviselnek, és hogy ne egyesíthessék erejüket. Most ránk vár a feladat, hogy megtaláljuk a testvéreket, és összehozzuk őket ikerpárjukkal. Minden párhoz
tartozik egy mágikus erejű, elrejtett ereklye, amit csak együtt találhatnak meg. Ha ezzel végrehajtják a megfelelő szertartást, akkora rezgésszám-emelkedés történik a Földön, a jóság és tisztaság annyira megerősödik, hogy elkerülhető lesz a Sötét Világ hatalomátvétele. Az utolsó szavak hallatán a boszorkányok tapsolni kezdtek, de Odile egy mozdulattal csendre intette őket. -
Kiválasztottam közületek a legerősebb, legtehetségesebb
tizenkét boszorkányt. Az lesz a feladatotok, hogy felkutassátok és összehozzátok a születési jegyetekkel megegyező jegyű ikreket, majd segítsétek hozzá őket az ereklyéjük megtalálásához és a szertartás végrehajtásához. Nem lesz könnyű dolgotok, hiszen a Sötétség Fejedelme nem adja meg magát harc nélkül. Mozgósítani fogja az összes ártó boszorkányt, démont, lidércet és vámpírt, hogy megakadályozza a sikert, de én bízom bennetek – körbehordozta tekintetét a termen, majd az asztal felé nyúlt, és egy vaskos papírköteget emelt fel. – Most pedig jöjjenek ide azok, akiket szólítok, és vegyék át a feladathoz szükséges borítékokat: Adela, Maia, Corinna, Tristan, Marcus, Dylan, Robert, Christina, Annabella, Cornelius, Amrita és Florian. A lány szeretett volna részt venni a küldetésben, de abban nem bízott igazán, hogy egyike lehet az arra érdemeseknek, ezért összerezzent, amikor meghallotta a nevét. Néhány másodpercre megmerevedett, majd látva, hogy a többi kiválasztott elindult Odile felé, ő is megmozdult. Utolsóként ért oda hozzá, ekkor már csak egy boríték volt a főnöknő kezében, amit átnyújtott neki. Ahogy visszament a helyére, érezte, hogy a többiek kissé irigykedve, de elismerően és biztatóan követik a tekintetükkel, ebből erőt merített. A
gyűlés véget ért, és a boszorkányok szedelőzködni kezdtek. Ő is kilépett az utcára. Az éjszaka hűvös volt, fázósan húzta össze magán a kasmírkendőt. Csak akkor jutott eszébe, hogy megnézze, mi van a borítékban, amikor már a Temze fölött járt a hídon. Az egyik kandeláber alatt megállt, és a tompa fényben kibontotta a borítékot. Egy platina hitelkártya mellett papírlap volt benne, azon pedig két név és születési adatok: Erik és Eszter, Budapest, 1984. 04. 01. 6,25. Mielőtt felbontotta volna a borítékot, már tudta, hogy az ikrei Kos jegyűek,
hiszen
ő
is
az. Annak is
örült,
hogy kutatóútja
Magyarországra vezet. 1860-tól egy ideig ott élt, a Balaton partján, és remekül érezte magát a szőlőtőkék és mandulafák vidékén. Sajnálta is, hogy tovább kellett költöznie, de hát sehol nem maradhatott túl sokáig, hisz a körülötte élő emberekkel szemben rajta nem fogott az idő. Úgy érezte, ólmos fáradtság telepedett a vállaira, alig várta, hogy hazaérjen. Lezuhanyozott és hamar ágyba bújt. „Majd holnap kitalálom, hogyan lássak hozzá” – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt mély álomba zuhant. Persze megint Morgannel álmodott.
