SUSANNA LEHNER
AZ EL CAMINO HÓHÉRA
1. fejezet 2013. szeptember 1. Pireneusok
Sarah Green, ahogy életében eddig mindig, ezúttal is megvalósította, amit elhatározott. Itt volt az ezeréves zarándokúton, sőt maga mögött tudhatta a nap – és valószínűleg az egész nyolcszáz kilométeres út – legnehezebb szakaszát: felkapaszkodott a Pireneusok tetejére. Lehajtott fejjel, zihálva lépkedett el az Orisson-csúcs szikláján álldogáló Szűz Mária-szobor mellett, s közben a szirtek között süvítő széllel dacolt. Nem sokkal később átlépte a francia-spanyol határt, de még mindig nem engedélyezett magának pihenőt. Csak akkor állt meg, amikor végre elérte az útszakasz legmagasabb pontját, a Lepoeder-hágót. Mély levegőt vett és lehunyta a szemét. Élvezte, ahogy a napfény átszűrődik a szemhéján és kellemesen melengeti a bőrét. Ekkor hirtelen besötétedett, mintha valami eltakarta volna előle a napot. Rémülten kapta fel a fejét, de nem vett észre semmi különöset. A lombok között átszűrődő sugarak újra az arcát cirógatták, úgyhogy elhessegette a sejtjeibe kúszó nyugtalanságot: biztosan csak egy felreppenő madár árnyéka volt. Kimerülten rogyott le az út szélén a harsányzöld fűbe, és maga mellé dobta a hátizsákját. Körülnézett, de senkit sem látott. Nem csodálkozott ezen, mert bár
mások is indultak vele egy időben, a kaptatón mindenki eltérő ütemben haladt. Egyesek lehagyták, a többiek pedig lemaradtak mögötte. Azt is tudta, hogy sokan inkább kihagyják a Pireneusokon átvezető útszakaszt, és a spanyol oldal lejtőin fekvő Roncesvallesben kezdik a zarándoklatot, vagy épp a legközelebbi nagyobb városból, Pamplonából indulnak el. Félresimított egy csapzott hajtincset a homlokából, és fáradtan pillantott Patek Philippe órájára, amely erőteljes kontrasztot alkotott sportos – igaz, márkás – túraöltözékével és hatvanliteres hátizsákjával. Mielőtt a Kennedy repülőtérre indult, majdnem lecsatolta a csuklójáról, hogy az éjjeliszekrényen hagyja, aztán mégis meggondolta magát. Davidtől kapta a tizedik házassági évfordulójukra, amikor még boldogok voltak. Ünnepi vacsora Manhattan legjobb éttermében, tízszer tíz szál vörös rózsa… Összeszorult a torka. Csak két hónap telt el azóta, hogy meghalt, még minden rá emlékeztette a hatalmas, óceánparti házban. Pedig néhány évvel ezelőtt majdnem elváltak, amikor kiderült, hogy a férfi megcsalja. Sokáig hibáztatta érte, de végül belátta, hogy az ő bankközpontban töltött hétvégéi, meg az éjszakába nyúló igazgatótanácsi értekezletek is közrejátszottak abban, hogy ennyire eltávolodtak egymástól. Készült elmondani Davidnek, hogy ő is hibás és hogy megbocsát, de már nem volt rá idő. A hirtelen szívhalál végleg elragadta tőle. Leoldotta kulacsát a hátizsák karabineréről és jókorát húzott belőle. Ahogy hátrahajtotta a fejét, észrevette, hogy a fák közül egy alak tart felé. Először csak annyit látott, hogy hatalmas termetű, széles vállú férfi az illető, aztán ahogy közeledett, már ki tudta venni furcsa ruházatát is, amely egyáltalán nem hasonlított a zarándokok megszokott viseletéhez. A fején szemébe húzott sisak volt, kezein bőrkesztyű, fekete inge ujját pedig könyékig feltűrve hordta. Így láthatóvá vált izmos alkarja, amely majdnem olyan vastag volt, mint Sarah combja. Felsőkarját durva lenvászon fedte, az anyag azonban annyira feszült a duzzadó bicepszen, hogy látszólag bármelyik pillanatban széthasadhatott. A széles, domború mellkast csaknem térdig érő, barna bőrkötény takarta,
térdhajlatnál végződő, visszahajtott szárú csizmája alatt pedig vészjóslóan recsegtek-ropogtak a száraz gallyak. Sarah először megbűvölten bámulta a különös jelenséget, és arra gondolt, vajon mit kereshet egy mészáros a hegytetőn. Ahogy azonban a komor alak közeledett, érdeklődése dermesztő rémületté vált. A férfi megállt előtte, és lassan felemelte a kezében csillogó jókora pallost. Sarah bénultan figyelte. Látta, ahogy sebhelyes arca megfeszül, miközben sűrű szemöldöke alatt megbúvó jéghideg szemeit rászegezi. A pallos tovább emelkedett, de aztán hirtelen megállt a levegőben. A férfi, mint aki meggondolta magát, az övébe akasztotta a szerszámot. - Mi… mit akar… tőlem? – hebegte Sarah, amikor végre hang jött ki a torkán. – Rengeteg pénzem van, annyit fizetek magának, amennyit csak akar, ha most hagy elmenni! A férfi nem mozdult. Meredten nézte a nő nyakát, aztán mély, rekedtes hangon megszólalt spanyolul: - Sarah Green, halálra ítéltettél. Én vagyok az ítéletvégrehajtó. Tisztában volt vele, hogy a nő egy szavát se érti, de amikor látta, hogy rimánkodva összekulcsolja a kezét, még hozzátette: - Ne fohászkodj, már nincs kihez. Késő. Elrendeltetett! Azzal benyúlt a köténye zsebébe, és kivett egy tekercs vékony, ezüstösen csillogó drótot. Amikor Sarah megpillantotta a fémzsineget, az adrenalin eszeveszett sebességgel nyargalt végig elgyötört testén. Felpattant és futásnak eredt az úton, miközben kétségbeesetten kiáltozott segítségért, ahogy csak a torkán kifért. Alig jutott azonban néhány métert előre, egy vasmarok hátulról elkapta a karját, egy tenyér pedig abroncsként a szájára feszült. A férfi úgy szorította magához, hogy moccanni sem tudott, és a drót egy szempillantás alatt a nyaka köré tekeredett. A kesztyűs kezek iszonyatos erővel húzták ellentétes irányba a huzal két végét, és mielőtt Sarah halálát fulladás okozhatta volna, a cérnavékony fém elválasztotta a fejét a testétől. A nyaki ütőérből sugárban
előtörő vér a férfi arcára fröccsent, de nem törődött vele. Szenvtelenül figyelte azt is, ahogy a lehulló fej odébb gurul, és egy fatörzsnek ütközve megáll az aljnövényzetben, az élettelen test pedig elterül a földön, miközben a bal csuklón csillogó csecsebecse hangosan koppan egy kövön. Hajánál fogva felmarkolta a fűből a véres fejet, majd könnyedén felemelte a testet is, és bevitte az erdőbe, az úttól nagyjából húszméternyire. Ott ledobta egy sűrű lombú, öreg bükk tövébe, aztán felkapaszkodott a fára, és az egyik magasan fekvő, vaskos, vízszintes ágra erősítette a huzalt, melynek lelógó végére hurkot kötött. Végül visszament az ösvényhez, ahol épp egy elcsigázott vándor poroszkált. A zarándok olyan közel haladt el az óriás mellett, hogy szinte súrolta a bőrköténnyel fedett hatalmas mellkast, mégis rezzenéstelen arccal haladt tovább – nem vette észre, hogy valaki áll ott. Az óriás egy darabig csak a tekintetével követte, aztán ő is elindult a legközelebbi útjelző felé, melyet a zarándokút jelképe, a kék alapon fekvő sárga kagyló díszített.
Audrey az ágy szélén ült és azon töprengett, vajon a mobiltelefon fényképezője is elég lesz-e, de szeretett volna igazán jó minőségű fotókat készíteni, úgyhogy övtáskájába süllyesztette a fényképezőgépét. Kifelé menet útba ejtette a mosdót, és miután hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, hideg vízzel leöblítette az arcát. Amikor felegyenesedett, a tükörből a jól ismert vonások tekintettek vissza rá. Az enyhe pírral színezett hibátlan bőr, melyen most vízcseppek kristályai csillogtak, a szép vonalú, telt ajkak, felettük jobb oldalon egy kis anyajegy, a hosszú, sűrű szempillák, az elegánsan ívelt szemöldökök, és igen, a tengerkék szemek, amiket biztosan nem az édesanyjától örökölt, hiszen az ő pillantása bársonyos csokoládébarna volt. Tudta, hogy szép, de ez a legkevésbé sem tette boldoggá. Ha bókot kapott, általában elhárította, és kesernyésen arra gondolt, vajon mi jót hozott neki ez a fene nagy szépség. Most is úgy nézett farkasszemet saját magával, mintha csak egy képet szemlélne.
Míg végighaladt a szállás előterében a falhoz támasztott hátizsákok, vándorbotok és bakancsok között, megpaskolta az arcát, hogy hamarabb felszáradjanak a vízcseppek, aztán kilépett a középkorból itt maradt, folyami kaviccsal burkolt utcára. Rápillantott a boltíves St. Jacques-kapura, és az óvároson keresztül elindult a Citadella felé. A meredek emelkedő végére kicsit kifulladt, és már bánta, hogy tavaly abbahagyta a futóedzéseket. A korábbi évszázadok lenyomatát őrző óvárosra és a Pireneusok hegyvonulataira nyíló pazar kilátás azonban kárpótolta a megerőltető sétáért és a kellemetlen gondolatokért. A hangulatos utcácskákról is készített néhány fotót, de miután a Sziklás-hegységben
nőtt
fel,
figyelmét
elsősorban
a
Pireneusok
hegyvonulatainak szédítő látványa ragadta meg. A vidék festői volt, ugyanakkor kissé hátborzongató is. Holnap már ott, a rengetegben fogok menetelni, mormolta maga elé. Percekig nem gondolt semmire, csak állt megbabonázva és gyönyörködött a tájban. Aztán elkomorult az arca: eszébe jutott, miért is van itt. Hisz az ember ritkán szánja rá magát, hogy az otthonától távol, egy ősi, spanyol zarándokúton gyalogoljon nyolcszáz kilométert egy hónapon át, miközben minden este máshol hajtja álomra a fejét, és az összes holmija egy megpakolt hátizsák. Fogalmam sincs, mi vár rám, és hogy bírom-e majd egyáltalán, futott át rajta. De mit tegyek, ha odahaza nem találom a helyem? Pedig huszonhat évesen már jó lenne látni legalább az irányt, hogy merre halad az életem. Tavasszal ért véget a négyéves kapcsolatom Teddel, nyár elején meghalt az anyám, testvérem nincs, az apámat pedig nem ismerem. Odahaza, Denverben nap mint nap rengeteg ember vett körül, mégis egyedül éreztem magam. Nem szeret senki, és igazából én sem szeretek senkit. Persze van két-három barátnőm, akik közel állnak hozzám, de ez mégis más, mint mikor családja van az embernek. A munkámban sikeres vagyok, de egyébként nem sok dolog van az életemben, amiért reggelente érdemes felkelni. És ha lenne is, ugyan kivel osztanám meg? Egyedül anyámmal tudtam őszintén beszélgetni, most pedig már ő sincs. Azt
hiszem, elveszítettem a lábam alól a talajt. Aztán jött az a film az El Caminóról, és belém nyilallt, hogy pontosan erre van szükségem. Eltávolodni a hétköznapok taposómalmától, attól a környéktől, ahol felnőttem, és ahol minden anyámra és a hiányára emlékeztet. Csak menni, menni és nyugovóra térni, ahol épp rám esteledik. És most itt vagyok. Szeretnék helyrerázódni, rájönni, van-e értelme az életemnek, és ha igen, vajon mi az. Ráadásul édesanyám ősei is erről a vidékről származnak. Talán, ha az őseim földjén járhatok, kevésbé érzem majd magányosnak magam. Kimondani is alig merem, de esetleg rokonokra bukkanok, egy igazi családra, ami befogad… Lehet, hogy túl sokat várok az Úttól, de muszáj megpróbálnom. A gépem Párizsban szállt le tegnap, úgy terveztem, ott töltök néhány napot, és majd csak szeptember hatodikán, anyám születésnapján kezdem a zarándoklatot. Tizenkét éves voltam, amikor vele és a nővérével, Paloma nénivel, aki azóta már szintén nem él, a francia fővárosban töltöttünk két hetet. Felejthetetlen pillanatokat őrzök, és azt hittem, Párizsban jó érzés lesz majd visszaidézni őket. De egyedül téblábolva azokon a helyeken, ahol annak idején hármasban sétáltunk, szíven ütött a fájdalom. Úgyhogy ma bevágtam a felesleges cuccaimat a pályaudvari megőrzőbe, és leutaztam ide, a franciaspanyol határhoz, Saint Jean Pied de Port-ba. Holnap reggel nekivágok az Útnak, és ha addig élek is, megmászom a Pireneusokat, legyalogolok nyolcszáz kilométert és tiszteletemet teszem a santiagói katedrálisban. Nem mintha vallásos volnék, de ez ősi hagyomány, amiben viszont hiszek. Ahogy abban is, hogy a világ nem csupán annyi, amennyit az öt érzékszervünkkel képesek vagyunk megtapasztalni. Én tudom, hogy többről van szó. Anyám médium volt, testetlen lényekkel beszélgetett. Bizonyos képességeket örököltem is tőle, de őszintén szólva ezek engem inkább megijesztettek, és mivel nem használtam őket, lassacskán elsorvadtak. Most viszont örülnék, ha egy kis időre visszatérnének,
hátha az Út Szelleme, vagy valami őrangyal megmondja, mit is kéne kezdenem az életemmel. Délután kiváltottam a zarándokútlevelemet, a credencialt, amibe majd a pecséteket gyűjtöm a szállásokon és a nevezetességeknél. Ez az igazolvány a belépőm a zarándokszállásokra, az alberguekbe, és persze ennek alapján kaphatom meg az Út végén az oklevelet, a Compostelanumot is. Az imént, a vacsoránál megismerkedtem néhány zarándokkal, akik szintén holnap indulnak. Carmen madridi, és úgy saccolom, a negyvenes évei végén járhat, de titkolja a korát. Mindenesetre még mindig nagyon csinos. Vele spanyolul beszélgettem, hiszen ez az anyanyelvem. De olyan hülyén érzem magam, amikor fürkészően rám néz. Mintha ellenszenves lennék neki… A szalmaszőke
Helga
Németországból
jött,
pár
évvel
fiatalabb
nálam.
Egyetemista, pszichológiát tanul. Anyám mindig azt mondta, a pszichológusok végső soron a saját lelki problémáikat akarják megoldani, azért foglalkoznak ilyesmivel. Persze Helgát még felületesen sem ismerem, de tény, hogy az ő viselkedésében is van valami fura. Túl harsány és mesterkélt, szerintem nem ez az igazi arca. A mindig kicsit révültnek látszó Jean-Pierre Marseille-ben fogorvos, ezen kívül egyelőre csak annyit árult el, hogy magánéleti válsággal küzd. És ott van még Brad, aki honfitársam, mégis ő tűnik a legidegenebbnek. Meglehetősen titokzatos és bizalmatlan. Az asztalnál is inkább a többieket hallgatta, ő alig szólalt meg. Szerintem a harmincas évei közepén járhat, de tulajdonképpen kortalan. Audrey elmélyült gondolatait egy mély, érces csengésű hang szakította meg. - Ijesztő, mi? Én a magam részéről jobban szeretem az aszfaltdzsungeleket. A hang a háta mögül érkezett, de meg se kellett fordulnia, rögtön tudta, hogy a szófukar amerikai az. A férfi majdnem egy fejjel magasabb volt nála, és a pólója alatt kirajzolódó izmok nem hagytak kétséget afelől, hogy neki valószínűleg nem lesznek fizikai problémái a hegyen való átkelés során. Néhány
milliméteres gesztenyebarna haja látni engedte a fejbőrén kirajzolódó régi, már kifehéredett forradásokat, és a hepehupákból ítélve valószínűleg az orra sem csak egyszer tört el. Vékony ajkaival és a szemöldökei között futó függőleges barázdákkal nem volt hagyományos értelemben jóképű, Audrey mégis kénytelen volt beismerni magának, hogy van benne valami vonzó. Talán a tekintetében rejtőző kifürkészhetetlen mélység, ugyanaz, amit az erdőségekkel borított hegygerincek láttán is érzett. - Éppenséggel az egyik legnagyobb aszfaltdzsungelben, New Yorkban születtem. Igaz, még csecsemőkoromban Denverbe költöztünk anyámmal – mosolyodott el Audrey udvariasan, de valójában egyetlen porcikája se kívánta most a csevegést ezzel a különös férfival. – Netán te is New York-i vagy? - Nem – válaszolta Brad szűkszavúan, és inkább a távolba révedt. Aztán mégis úgy érezte, valamit még mondania kell, és hozzátette: - Seattle-ből származom. - Seattle? Ott állítólag mindig esik – vágta rá a lány, de ahogy kimondta, rájött, mennyire szánalmas, hogy máris az időjárásnál kötött ki. A
férfinak
azonban
esze
ágában
sem
volt
a
jelentékeny
csapadékmennyiségről vagy a napsütéses órák csekély számáról társalogni. - Nem tudom, elég gyakran költöztünk. Néhány éves koromban például Miamiba. Audrey legyűrte magában a késztetést, hogy megjegyezze, ott aztán hétágra süthetett a nap. - Mit is mondtál a vacsoránál, mivel foglalkozol? – nézett érdeklődve a férfira. - Nem mondtam semmit – felelte komoly arccal. - Ó – lepődött meg Audrey a kurta válaszon. – Ahogy említettem, én kezdő ügyvéd vagyok egy nagy irodánál, de vannak már saját ügyfeleim is – folytatta sután, hogy megtörje a beálló csendet.
- Ez érdekes, én is ügyfelekkel dolgozom – mosolyodott el Brad alig észrevehetően. A lány nem tudott mit kezdeni a férfi szófukarságával, ezért inkább véget vetett a beszélgetésnek. - Ne haragudj, de most elköszönök, szeretném magam kipihenni a nagy út előtt – nézett az amerikaira. Furcsán érezte magát ezzel a marcona ismeretlennel. - Remélem, hoztál magaddal füldugót, mert néhányan biztos rettenetesen fognak horkolni a hálóteremben! – mondta Brad, és még mindig halvány mosoly bujkált az arcán. - Hát persze, hogy hoztam! – szólt vissza Audrey, ahogy távolodott. Leereszkedett a meredek lépcsőn, amely a folyóhoz és a rajta átívelő, fából ácsolt gyaloghídhoz vezetett. A meder mentén továbbment egészen a római kori hídig, aztán azon átkelve, a Rue D’Espagnán keresztül visszatért a szállásra. A legtöbben már lefeküdtek, mire ő is ágyba került. A horkolások hangjait álmatlanul hallgatva megfogadta, hogy az első útba eső patikában feltétlenül beszerez néhány pár füldugót.
