1. fejezet – Az infrastruktúra – bejárás1 Amit úgy hívunk: jelentés, a primitív gesztusnyelvvel kapcsolatban kell legyen. – Wittgenstein, A nagy gépirat Menj oda a rácshoz az állatkertben, és próbálj valami nagyon egyszerűt közölni az állattal a rács mögött. Mondd például az oroszlánnak vagy a tigrisnek vagy a medvének, hogy csináljon „így” – s közben mutasd a kezeddel vagy a testeddel, hogy hogyan. (Kecsegtesd valami finomsággal, ha megcsinálja.) Vagy inkább csak mutasd meg, hogy hova álljon, vagy mutasd meg, hogy hol van még valami elemózsia, amit nem vett észre. Vagy figyelmeztesd a bozótban leselkedő, félelmetes ragadozóra a bozótra mutatva vagy a ragadozó mozdulatait utánozva. Nem fogja fel. És nem csak azért, mert ne érdekelné vagy ne lenne elég fontos az információ, sem nem azért, mert ne volna elég intelligens a maga módján, csak éppen az helyzet, hogy nem tudunk semmit sem mondani egy állatnak sem szavakkal, sem szavak nélkül, és nem is várhatjuk, hogy megértsen minket. Az olyan gesztusokat, mint az ujjal mutogatást vagy az utánzást mi, emberek persze természetesnek és nyilvánvalónak találjuk: nézd csak hova mutatok, és már tudni fogod, mire gondolok. Még a beszélni nem tudó kisbabák is értik a rámutatás gesztusát, és nagyon sok társas helyzetben, amikor nem lehet vagy nem szerencsés beszélnünk – mert mondjuk sokan vannak a szobában, vagy egy zajos üzemcsarnokban álldogálunk – az ember természetes módon kommunikál mutogatással, utánzó mozdulatokkal. Mit tehet egy turista közös nyelv híján egy idegen kultúrában: a geszturális kommunikáció jelentést hordozó természetes eszközei segítségével boldogul. Ahhoz, hogy megértsük, hogy az ember hogyan kommunikál szavakkal, és hogy ez a képessége hogyan alakul ki az evolúció során, először azt kell megértenünk, hogy hogyan kommunikálunk egymással természetes gesztusok révén. Ez előadásaim fő mondandója. Evolúciós hipotézisem pedig az, hogy a sajátosan emberi kommunikáció első valódi megjelenési formája a rámutatás és az utánzás volt. Azok a társas-kognitív és társas-motivációs felkészültségek pedig, amelyek lehetővé tették a kommunikáció ezen új módjait, egyfajta pszichológiai alapként szolgáltak, amelyre azután a konvencionális nyelvi kommunikáció különböző rendszerei (a több ezernyi nyelv mindegyike) épülhetett. Így az emberi kommunikáció evolúciójában a döntő fordulópont a rámutatás és az utánzás megjelenése volt; ezek már magukban hordozták a társas megismerésnek és társas motivációnak azokat az egyedül az emberre jellemző formáit, amelyek a későbbi konvencionális nyelvek létrejöttéhez szükségesek voltak. A probléma az, hogy a konvencionális emberi nyelvekkel – köztük a konvencionális jelnyelvekkel – összevetve a természetes gesztusok nagyon szerény kommunikációs eszköznek tűnnek, hiszen magában a kommunikációs szignálban szerfölött kevés információ van. Vegyük például a rámutató mozdulatot, amelyet – később kifejtem az érveimet – az emberi kommunikáció elsődleges formájának tekintek. Képzeljük el, hogy a könyvtár felé tartunk, te meg én, amikor váratlanul odamutatok a könyvtár falához 1
Tomasello, Michael, 2008, Origins of Human Communication. (Jean Nicod lectures). (A Bradford Book) Cambridge, Massachusetts – London, England: The MIT Press. [ISBN 978-0-262-20177-3]
1
támasztott biciklikre. Minthogy fogalmad sincs, hogy ebből az egész helyzetből vajon mire utalok, vagy hogy miért teszem egyáltalán, valószínűleg valami ilyesmit mondasz: Hmm? Mert a mutatás pusztán magában nem jelent semmit. De ha te, tegyük fel, néhány napja szakítottál a barátoddal, ráadásul elég csúnyán is váltatok el, és az egyik bicikli épp az övé, és ezt mindketten egyaránt tudjuk, akkor ugyanaz a mutató gesztus, fizikai értelemben véve ugyanabban a helyzetben egészen összetett dolgokat jelenthet, mint például: Itt van a barátod, lehet, hogy most ki kéne hagynunk a könyvtárazást. Vagy ha tegyük fel, felismerem a falnak támasztottak között a nemrég ellopott biciklid, és mindketten egyaránt tudjuk, hogy nemrég megfújták a bicajodat, akkor ugyanaz a mutató gesztus valami egészen mást fog jelenteni. Vagy lehet, hogy éppen azon tanakodunk, hogy vajon nyitva van-e ilyen későn még a könyvtár, amikor is a biciklik ottlétére mint bizonytalankodásunkra adható válaszra mutatok. Könnyen adja magát, hogy a „kontextus”-ra fogjuk a jelentéskülönbséget a példákban, ez azonban nem igazán segít, mivel ezekben a szituációkban a a kommunikáció közvetlen kontextusának fizikai jellemzői – ahogyan azt kikötöttük – változatlanok maradtak. Egyedül a megelőző közös tapasztalatok tekintetében különböznek ezek az esetek – ez pedig nem a kommunikáció tényleges tartalma, hanem annak a háttere. Kérdésünk tehát a következő: hogy tud egy olyan közönséges dolog, mint egy kinyújtott ujj különböző helyzetekben ennyire sokféleképpen, ennyire komplex módon kommunikálni. Erre a kérdésre bármilyen válasznak, amit csak el tudnék képzelni, legfőképpen arra a kognitív képességre kell támaszkodnia, amit olykor elmeolvasásnak, máskor intenció-felismerésnek neveznek. Így, ahhoz, hogy értelmezni tudjon valaki egy mutató ujjat, el kell tudnia dönteni, hogy milyen szándék vezérli a másikat, hogy a figyelmemet ilyen módon terelje? De ahhoz, hogy ezt a döntés kellő magabiztossággal meghozhassuk, kettőnk közös figyelme vagy együttes tapasztalata – Wittgenstein (1953) életformája; Bruner (1983) közös figyelmi jelenetei; Clark (1996) közös konceptuális alapja – szükséges. Például ha elképzelt példánkban én nem abban a városban lakom, mint te, és nem tudom, hogy volt barátodnak milyen biciklije van, akkor nem fogod feltételezni, hogy erre utalok a mozdulatommal. Sőt ez még akkor is így van, ha valamilyen oknál fogva mégiscsak tudnám, hogy az az ő biciklije, de te nem tudnád, hogy én tudom. Általánosságban, a zavartalan kommunikációhoz nem elegendő, hogy te meg én külön és magunkban tudjuk, hogy az az ő biciklije (és még az sem, ha csak az egyikünk tudja ezt a másikról), hanem ennek a ténynek kölcsönösen tudott közös alapnak kell lennie köztünk. És abban az esetben, ha az közös alap közöttünk, hogy az az ő biciklije, de az már nem, hogy szakítottatok (még ha ezt különkülön tudjuk is), akkor valószínűleg azt fogod hinni, hogy amikor a barátod bicajára mutatok, akkor az bátorítás arra, hogy igyekezzünk a könyvtárba, nem pedig elbátortalanítás. Az emberi kommunikáció (benne a nyelvi kommunikáció összes ő-jével és az-ával) leglényegesebb dimenziója a közös konceptuális alap – közös figyelem, a megosztott tapasztalat, a közös kulturális tudás – kialakítására való képességünk. Az ember mutató ujjáról szóló hétköznapi példácskáinknak egy másik – evolúciós nézőpontból – figyelemre méltó sajátossága proszociális motiváltságuk. Csak azért tájékoztatlak volt barátod lehetséges hollétéről, vagy arról, hogy hol van az ellopott biciklid, mert azt hiszem, hogy szeretnéd tudni ezeket a dolgokat. Az ilyen segítő jellegű információközlés nagyon ritka az állatvilágban még legközelebbi főemlős rokonaink között is (a 2. fejezetben fogunk olyan példákkal foglalkozni, mint a figyelmeztető kiáltások és az élelemkérések). Ha egy síró csimpánz kölyök az anyját keresi, akkor a hallótávolságon belül lévő többi
2
csimpánz is nyilván tudni fogja ezt. De ha valamelyik nőstény tudná is, hogy hol az anya, ezt nem fogja tudatni a kölyökkel, még ha egyébként nem is okozna neki nehézséget kinyújtani a mancsát egyfajta rámutató gesztusként. Nem fogja, mert kommunikációs motívumai között egyszerűen nincsen meg az, hogy másokat segítő szándékkal informáljon. Ezzel szemben az ember kommunikációs késztetése olyan elemi módon kooperatív, hogy nemcsak készségesen tájékoztatunk másokat, hanem az egyik legbeváltabb módja annak, hogy másoktól dolgokat kérjünk, hogy tudatjuk velük vágyunkat abban a hiszemben, hogy válaszul önként segíteni fognak. Például kérhetek vizet egyszerűen azzal, hogy ha azt mondom, vizet akarok (informállak a vágyamról), tudván, hogy legtöbbször hajlandó vagy segíteni, és minthogy ezt kölcsönösen tudjuk, valójában ez az információközlő aktus egyszeriben hamisítatlan kéréssé változik át. Az emberi kommunikáció így alapvetően egy kooperatív vállalkozás, amely a legtermészetesebben és legolajozottabban zajlik a (a) kölcsönösen feltételezett közös fogalmi alap, és a (b) a kölcsönösen feltételezett kooperatív kommunikációs motiváltságok kontextusában. Az emberi kommunikáció alapvetően kooperatív természete Grice (1957, 1975) döntő felismerése volt, de ugyanerre jutottak mások is – különböző mértékben, különböző módokon – e hagyomány mentén haladva: Clark (1992, 1996), Sperber és Wilson (1986) és Levinson (1995, 2006). De ha meg akarjuk érteni – mind filogenetikus, mind ontogenetikus szinten – az emberi kommunikáció valódi gyökereit, akkor túl a kommunikáción, általában az emberi együttműködést kell szemügyre vennünk. Az emberi kooperáció egyedülálló a természeti világban többféle értelemben is: struktúráját és motivációit tekintve egyaránt. Az emberi kooperációt az strukturálja, amit kortárs filozófusok megosztott intencionalitásnak vagy mi-intencionalitásnak neveznek (Searle 1995; Bratman 1992; Gilbert 1989). Általánosságban, a megosztott intencionalitás az, ami szükséges ahhoz, hogy bekapcsolódjunk azokba a sajátosan emberi kollaboratív tevékenységekbe, ahol a többes szám, első személyű mi szerepet játszik: közös célok, közös szándékok, kölcsönös tudások, megosztott vélekedések – mindezek különböző együttműködési motivációk közegében. A közösség/kölcsönösség különösképpen kitüntetett olyan intézményi jellegű interakcióknál, amelyek efféle kulturális konstrukciókat foglalnak magukban: a pénz, a házasság, a kormányzat esetében. Vagyis olyan dolgok esetében, amelyek csak egy intézményi valóság kereteiben léteznek, amelyek kollektív konstitúciók eredményei, amelyekben mindannyian hiszünk, és úgy cselekszünk, mintha ténylegesen léteznének. De a megosztott intencionalitás jelen van már egyszerűbb és sokkal konkrétabb kollaboratív tevékenységekben is. Például, amikor közösen elhatározzuk, hogy csinálunk valamilyen eszközt együtt, vagy sétálunk egyet, vagy csak együtt ámuldozunk a táj lenyűgöző szépségén, vagy együtt veszünk részt a misén. Azt állítom tehát, hogy a kooperatív emberi kommunikáció – használjon bár „természetes” gesztusokat vagy „önkényes” konvenciókat – a sajátosan emberi kooperatív tevékenységnek egy fajtája, jóllehet nem akármilyen fajtája, amely a megosztott intencionalitáson alapul (Tomasello, Carpenter, Call, Behne, and Moll 2005). A megosztott intencionalitásra való képességünk és motiváltságunk alkotja tehát az emberi kommunikáció – nevezzük így – kooperatív infrastruktúráját. Ha az emberi kommunikáció strukturáltsága eltér a többi főemlős kommunikációjáétól, akkor természetes adódik a kérdés, hogy ez hogyan alakult ki. Az igazat megvallva a modern evolúcióelméletben mindig nehézséget jelent, hogy adjunk számot a kooperáció vagy legalábbis az altruizmus megjelenéséről. De ha a kooperatív emberi kommunikáció infrastruktúrája lényegében azonos más kollaboratív tevékenységek infrastruktúrájával, akkor lehet, hogy egy általánosabb,
3
kooperációra és kulturális életre való emberi adaptációs folyamat részének kell tekintetünk. Mondhatjuk azt, hogy az emberi faj fejlődéstörténetének egy pontján azok az egyedek, amelyek együttes intenciók, együttes figyelem és kooperatív motivációk mentén képesek voltak kollaborációra – számunkra nem ismert okok miatt –, adaptív előnybe kerültek. A kooperatív kommunikáció tehát a kollaboratív tevékenységek hatékonyabb koordinálásához szükséges eszközként jelent meg, először megörökölve az együttes intencionalitás közös pszichológiai infrastruktúráját, később annak továbbépülését segítve. Szinte bizonyos, hogy mindez közös tevékenységekkel kezdődött, amelyben az az egyed, aki társát segítette, ugyanakkor önmagának is segített. De létre kellett jönnie egy olyan általában altruisztikusabb helyzetekre generalizált képességnek, amely képessé tette az egyedeket, hogy egyszerűen információt adjanak és ellenszolgáltatás nélkül megosszanak dolgokat másokkal, talán egyfajta reciprocitásgyakorlatként és a csoporton belüli kooperációra való hajlam felmutatásaként. Csak egy későbbi időszakban kezdett az ember kommunikálni ezen az új kooperatív módon nem kooperatív kontextusban, további, nem kooperatív célokért – ami megalapozta a hazugsággal való megtévesztés lehetőségét. A kezdeti lépések ebben a folyamatban bizonyosan a geszturális modalitásban történtek meg. Ez akkor válik egészen világossá, ha összehasonlítjuk legközelebbi főemlős rokonaink, az emberszabásúak vokális és a geszturális kommunikációját. Az emberszabású majmok vokalizációs készlete szinte teljes egészében genetikusan rögzített, a tanult elemek hiányoznak belőle, az egyes elemek szorosan kapcsolódnak érzelmi állapotokhoz, nem irányítottak, vagyis a vokális megnyilvánulásokat a közvetlen környezetben mindenki észleli. Ezzel szemben sok emberszabásúnál a gesztusok tanultak és elég flexibilisen használják őket különböző társas helyzetekben, különféle társas célok érdekében. Előfordul, hogy emberekkel való találkozásokból származnak új gesztusok. A kommunikátorok ezeket a gesztusaikat irányítani tudják egyegy fajtársnak címezve a gesztust, annak figyelmi állapotát számba véve. Az emberi kommunikációnak nyilvánvalóan meghatározó sajátossága a tanulás, flexibilitás és a másikra irányuló figyelem, és amíg ezek nem voltak meg, emberi kommunikáció nem alakulhatott ki. Az is fontos, amint azt már mások felvetették már korábban a gesztusok eredetének kutatói, hogy a rámutatás és az utánzás – mint a főemlősök gesztusainak kooperatív környezetben megjelent leszármazottai – „természetesek” abban az értelemben, ahogyan az „önkényes” nyelvi konvenciók nem azok. Például a rámutatás az embernek arra a természetes hajlamára épül, hogy kövesse mások tekintetét külső célokra, az utánzás az embernek arra a természetes hajlamára épül, hogy intencionálisan értelmezze mások tevékenységét. Emiatt a természetesség miatt, jó okkal tekinthetjük ezeket a gesztusokat az emberszabásúak kommunikációja és az önkényes nyelvi konvenciók közötti hiányzó láncszemnek. És mi a helyzet a nyelvvel? Hipotézisem a következő: csak azoknak a kollaboratív tevékenységeknek a kontextusában jöhetnek létre evolúciós értelemben önkényes nyelvi konvenciók, amelyben a résztvevők – a geszturális kommunikáció természetes formáira hagyatkozva – közös intenciókat alakítanak ki és közös figyelmi állapotba kerülne. A konvencionális nyelvek (először geszturális, később vokális formában) már ezeknek az értett gesztusoknak a farvizén jelennek meg. A rámutatás gesztusának és az utánzásnak a természetessége helyére a közös (és kölcsönösen tudottan közös) társas tanulás története lép. Ezt a folyamatot természetesen az tette lehetővé, hogy az ember egyedül álló módon képes kulturális tanulásra és utánzásra. Ez egyedülállóan robosztus módon tesz képessé minket arra, hogy tanuljunk egymástól, és hogy felismerjük egymás intencionális állapotait (Tomasello 1999). Ugyanennek
4
az evolúciós folyamatnak részeként az ember elkezd létrehozni és továbbadni komplex nyelvi konstrukciókban ágyazott, újra előforduló kommunikációs helyzetekben használható, kulturálisan változatos konvenciókat, amelyek összetett üzenettípusokat kódolnak. Az emberi kooperatív kommunikációt lehetővé tevő pszichológiai infrastruktúra létrejöttének magyarázatához kell támaszkodnunk elemi evolúciós folyamatokra, amelyek több különböző módon munkálnak. De másra is szükség van ahhoz, hogy a több ezer különböző konvencionális emberi nyelv létrejöttét megmagyarázhassuk. A különböző nyelvi közösségekben egyes nyelvi formák konvencionalizálódnak, az ezekből kialakult szekvenciák grammatikai konstrukciókban grammatikalizálódik, és mindezek a konvenciók és konstrukciók a kulturális tanulás révén adódnak át nemzedékről nemzedékre. Ezeknek a kulturális-történeti folyamatok feltárásával ki kell egészülnie az evolúciós magyarázatot. Így egészen világosan láthatjuk az evolúciós és kulturális-historikus folyamatok kibomló dialektikáját, amelyet Vigotszkij (1978) írt le először, majd Richerson és Boyd (2005) fogalmazott meg modern evolúciós keretben, s amelyet egy jó ideje magam is képviselek (Tomasello, Kruger, and Ratner 1993; Tomasello 1999; Tomasello et al. 2005). Az emberi kommunikáció és a nyelv e felfogása alapvetően más képet fest, mint a chomskyánus elgondolás. Az emberi kommunikáció legmeghatározóbb aspektusát általában a kooperációra és a társas interakciókra való képesség biológiai adaptációjában látja, a nyelv nyelvibb, a grammatikai dimenzióit pedig kulturálisan megkonstruáltnak és individuális nyelvi közösségek által áthagyományozottnak tekinti. Mindent egybevetve, a modern emberi kommunikáció kialakulásához vezető út hosszú és kanyargós kellett legyen, számos kitérővel és visszafordulással. Ahhoz, hogy egy empirikus adatokra épülő elméleti számvetést adhassunk róla, figyelembe kell vennünk az emberszabásúak életének és az emberi életnek a különféle aspektusait – ami magát a számvetést is hosszúvá és kanyargóssá teszi. De az utunkba kerülő bonyodalmak sokasága ellenére a cél kristálytiszta és könnyen megfogalmazható: az emberi kommunikáció fajspecifikus tulajdonságainak, annak ontogenetikus és filogenetikus gyökereinek azonosítása. E célhoz vezető úton három hipotézist fogok megvizsgálni a következőkben. 1. Az emberi kooperatív kommunikáció az evolúció (és az ontogenetikus fejlődés) során a rámutatás és az utánzás természetes, spontán gesztusaiként jelent meg. 2. Az emberi kooperatív kommunikáció döntően a intencionalitás-megosztás pszichológiai infratstruktúráját használja, amely evolúciós szempontból a kollaboratív tevékenységek támogatására alakult ki, és amely elsősorban (a) a másokkal közös intenciók és közös figyelem (és a közös konceptuális alap más formáinak) kialakítására szolgáló szociális-kognitív képességet, és (b) a fajtársak megsegítésére és az osztozásra vonatkozó proszociális motivációkat (és normákat) foglalja magában. 3. Konvencionalizált kommunikáció – ahogyan például az emberi nyelvhasználatban megjelenik – csak akkor lehetséges, ha a résztvevők már birtokában vannak (a) természetes gesztusoknak és az intencionalitás-megosztás infrastruktúrájának, és
5
(b) annak a kulturális tanulásra és utánzásra való képességnek, hogy együttesen értett kommunikatív konvenciókat és konstrukciókat hozzanak létre és működtetessenek. Hivatkozott irodalom Bratman, M. (1992). Shared co-operative activity. Philosophical Review, 101(2), 327–341. Bruner, J. (1983). Child’s Talk. New York: Norton. Clark, H. (1996). Uses of Language. Cambridge: Cambridge University Press. Clark, H. H. (1992). Arenas of Language Use. Chicago: The University of Chicago Press. Gilbert, M. (1989). On Social Facts. International Library of Philosophy series. Princeton: Princeton University Press. Grice, H. P. (1957). Meaning. Philosophical Review, 64, 377–388. Grice, P. (1975). Logic and conversation. In Syntax and Semantics, volume 3: Speech Acts, ed. P. Cole and J. Morgan (pp. 43–58). New York: Academic Press. Levinson, S. (2006). On the human interactional engine. In Roots of Human Sociality, ed. N. Enfi eld and S. Levinson (pp. 39–69). New York: Berg Publishers. Levinson, S. C. (1995). Interactional biases in human thinking. In Social Intelligence and Interaction, ed. E. Goody (pp. 221–260). Cambridge: Cambridge University Press. Richerson, P., and Boyd, R. (2005). Not by Genes Alone. Chicago: The University of Chicago Press. Searle, J. R. (1995). The Construction of Social Reality. New York: Free Press. Sperber, D. (1994). Understanding verbal understanding. In What Is Intelligence?, ed. J. Khalfa (pp. 179– 198). Cambridge: Cambridge University Press. Tomasello, M. (1999). The Cultural Origins of Human Cognition. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Tomasello, M., Carpenter, M., Call, J., Behne, T., and Moll, H. (2005). Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition. Behavioral and Brain Sciences, 28, 675–735. Tomasello, M., Kruger, A., and Ratner, H. (1993). Cultural learning. Behavioral and Brain Sciences, 16, 495–552. Vygotsky, L. (1978). Mind in Society: The Development of Higher Psychological Processes. Ed. M. Cole. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Wittgenstein, L. (1953). Philosophical Investigations. Oxford: Basil Blackwell. Wittgenstein, L. (2005). The Big Typescript: TS 213. Oxford: Basil Blackwell.
6
