1. fejezet Az „Õrangyalok”
Zsuzsa fél szemmel az elõtte heverõ mobiltelefonra pillantott. Igen, az elõbb jól látta: a kijelzõ villogott. A hangot még azelõtt gondosan elnémította, hogy az osztályterembe lépett volna. Máskor ki is szokta kapcsolni óra elõtt. Ezt egyébként közös megegyezéssel kötelezõ szabályként el is fogadták a gimnázium tanárai egy néhány évvel azelõtti értekezleten. Ha a diákoknak tilos a mobilozás óra alatt, akkor nekik is legyen az! Csak így várhatják el, hogy ezek a fejlett igazságérzettel rendelkezõ kamaszok elfogadják, és be is tartsák a szabályokat. Egy ideje azonban Zsuzsa megszegte ezt az íratlan törvényt. A kollégái errõl természetesen mit sem tudtak, ám azt sejtette, hogy a diákok közül néhányan megneszelték a dolgot. A gyerekeknek semmi sem kerülte el a figyelmét. Az égvilágon semmi! Most is, ahogyan Zsuzsa aggódva a még mindig hisztérikusan villódzó telefonjára pillantott, az elsõ padban ülõ, egyforma szûk farmerbe és pólóba öltö9
zött, egyformára sminkelt lányok összenéztek, és mintha gúnyosan elmosolyodtak volna. Vagy csak rosszul látta? Hiszen nem vehették észre a telefont! Zsuzsa gondosan elrejtette a vaskos verseskötetek, a napló és a tizenegyedikes tankönyv közé. De ki kereshette? Lehetséges, hogy csak Szabolcs, a férje? Á, õ tudja, hogy ilyenkor órája van, és úgysem veszi fel a mobilt – akár be van kapcsolva, akár nem. Csak nem a lányokkal van valami? Nem, biztosan nem errõl van szó. Csakis az „Õrangyalok” lehetnek. Ki más keresné ilyenkor? Zsuzsa, aki eddig karba tett kézzel, egyenes derékkal állt a tanári asztal mögött, most szinte alig észrevehetõn elõredõlt egy kicsit. Talán így megláthatja a kijelzõn, ki az, aki ilyen kitartóan hívja. Ám ebben a pillanatban a kijelzõ villogása megszûnt, az osztály pedig harsány nevetésben tört ki. Zsuzsa hirtelen érezte, hogy elpirul, és bûntudatosan felkapta a fejét. Csak nem rajta mulatnak? Szerencsére nem ez történt. Szegény Gulyás Laci volt a köznevetség tárgya, akit Zsuzsa csak néhány perce szólított fel a Szózatból felelni, és akirõl az iménti feszült pillanatokban egészen meg is feledkezett. Most szinte meglepetten nézett az osztály másik végében kínosan toporgó fiúra. Habár szégyenszemre nem figyelt Laci produkciójára, az arcán látta, hogy bizony belesült a versbe. Biztosan valami butaságot mondott, majd elhallgatott, a többiek valószínûleg ezért nevették ki. – Na, szedd össze magad! – mosolygott rá biztatóan. – Hol is tartottál?
10
Laci lehajtotta a fejét, és a kardigánja cipzárját babrálta. Az osztály közben izgatottan sutyorgott. – Elkezdhetem elölrõl? – mormolta végül a fiú, vöröslõ füllel. Zsuzsa felsóhajtott. – Jó, nem bánom. De mindjárt kicsengetnek, úgyhogy igyekezz. Hallgatlak. Kilépett a tanári asztal mögül, és elõrement a két padsor között, hogy közelebb kerüljön a memóriájával látványosan küszködõ fiúhoz. Hiába, szegény Laci nem volt zseni, és Zsuzsa nem is szívesen „nyúzta” õt itt, az egész osztály elõtt. Valami alapján azonban mégiscsak le kell osztályoznia, és ha mindenkinek meg kellett tanulnia a Szózatot, ez alól Gulyás Laci sem lehetett kivétel. Megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, hogy azzal is biztassa, ám hiába. Laci makacsul leszegett fejjel, összeszorított szájjal bámult maga elé. – Megtanultad? – kérdezte tõle Zsuzsa halkan. A fiú válasz helyett újra belevágott a versbe. Mereven maga elé bámulva, gépiesen darálta a sorokat. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mit mond. Vörösmarty szavainak értelme már nem jutott el kõkemény kobakjába. Zsuzsa szomorú arccal hallgatta, idõnként bólogatva, ezzel is bátorítva a gyereket. – „Ez, melyhez minden szent nevet… minden szent nevet” Laci elhallgatott. Az osztály szinte sistergett a súgásoktól: – „Egy ezredév csatolt.” – hallatszott kánonban. – Cssss! – nézett körbe Zsuzsa összeráncolt szemöldökkel. – Hagyjátok már! Csak megzavarjátok. Õ is tudja! 11
Újra Laci felé fordult, és a fejével intett, hogy folytassa. – „…minden szent nevet” – Inkább röhögnek! – szólt közbe egy mély fiúhang, mire a huszonhárom kamasz egyszerre, hangosan kacagni kezdett. Zsuzsa idegesen forgott körbe. – Ki volt az? – kérdezte, holott jól tudta a választ. Ricsi, az osztály mókamestere, aki most egyenesen a szemébe nézve, fülig érõ szájjal vigyorgott. Zsuzsa bosszankodott, de igazából nem tudott rá haragudni. Õ sem bírta tovább, magával ragadta az általános jókedv. – Még hogy röhögnek! – mormolta maga elé az általános hangzavarban, miután õ is alaposan kinevette magát. – Meg vagytok ti buggyanva! Valójában megkönnyebbült, hogy ez lett a vége a kínos felelésnek. „Na, errõl ennyit” – gondolta. Különben is, mindjárt vége az órának. – Jól van, ülj le – fordult Laci felé, aki egy szempillantás alatt engedelmeskedett. – Majd legközelebb elmondod a verset. És ne számíts rá, hogy nem szólítalak fel! Valahogy le kell zárjalak félévkor. Ebben a pillanatban megszólalt a csengõ. Az osztály azonnal felbolydult, és az ajtó felé meginduló áradat kis híján elsodorta a padok között álló tanárnõt. – Zsuzsa néni most már megnézheti a telefonját – csicseregte egy kedves lányhang, amit elfojtott kuncogás követett. Zsuzsa elpirulva fordult a hang irányába, de nem tudta megállapítani, hogy a mindig csapatostul közlekedõ, nyurga, folyton vihogó ka12
maszlányok közül ki tette a csípõs megjegyzést. Közelebb lépett hozzájuk, és egyenként az arcukba nézett. Százötvenhét centijével szinte mindegyiküknél legalább egy fejjel alacsonyabb volt, de ezt tízévnyi tanítás alatt már megszokta. Megtanulta azt is: nem szabad engednie, hogy átvitt értelemben is a „fejére nõjenek”. Úgy érezte, ez elég jól sikerült neki. A lányok most is elhallgattak, és kissé megszeppenve néztek vissza rá. – Köszönöm! – mondta nyugodtan. – Tudjátok, fontos hívást várok. Most pedig menjetek ebédelni. Rátok fér egy kis plusz kalória. A lányok már sarkon is fordultak, és vihogva, fecsegve kitódultak a folyosóra, a menza felé. Az egyikük, a koromfeketére festett szemû és hajú, folyton feketében járó Horváth Kata még visszafordult az ajtóból, és megjegyezte: – Zsuzsa néni ma nagyon rendes volt Lacival. – Köszönöm, Kata. Zsuzsa elmosolyodott. Az ehhez hasonló pillanatokban úgy érezte, hogy mégiscsak érdemes volt ezt a néha hálátlan és rengeteg küszködéssel járó pályát választania. Holott annak idején mindenki óvta tõle, hogy tanár legyen. Már Hilda néni is megmondta… Hilda néni! Az „Õrangyalok”! Zsuzsa villámgyorsan a tanári asztalhoz ugrott, és felkapta a könyvek között lapuló mobiltelefonját. Az elõbb jól látta: két nem fogadott hívása is volt. Az egyik Rezsõtõl, a másik Etelka nénitõl. Az „Õrangyalok” két oszlopos tagjától. Zsuzsa némi habozás után Rezsõ számát hívta vissza. Közben a hóna alá 13
csapta a könyveket, a naplót, és sietõs léptekkel elindult a folyosón a tanári felé. – Szevasz! Órám volt. Az angyalos háznál vagytok? Mi van már megint? Jó, jó, jó, mindjárt ott vagyok én is. Öt perc. Már messzirõl látta, hogy tényleg baj van. A Kilátó utca sarkán, ahol az angyalos ház is állt, kisebbfajta tömeg verõdött össze. Közelebb érve az is látszott, hogy a ház elõtti utcarészt kordonnal elkerítették. Zsuzsa szívdobogva, zihálva szállt le a biciklijérõl, és körülnézett, ismerõs arcok után kutatva. Elsõként Etelka néni pirospozsgás, derûs ábrázatát pillantotta meg. – Zsuzsikám! – lépett oda hozzá az idõs asszony. – Maga ebben a hidegben is kerékpározik? Hogy le nem fagy a… Na, mindegy, végre itt van. Jöjjön, nézze meg, mi történt. Zsuzsa közelebb lépett a kordonhoz. Az ott összegyûltek, mikor felismerték, félreálltak az útjából. A környéken mindenki jól ismerte az „Õrangyalokat”, és nem hivatalos vezetõjüket, a kicsi, tûzrõlpattant tanárnõt, aki biciklijével az utóbbi két évben naponta többször is ide-oda cikázott az angyalos ház és a munkahelye, a krisztinavárosi Seilern Crescencia1 gimnázium között. Zsuzsa már a legrosszabbra számított, így szinte megkönnyebbült, mikor meglátta, mi okozta a felfordulást. Az egyik angyalszobor zuhant le az utcára. Pon1
Széchenyi István felesége, akivel a krisztinavárosi templomban házasodott össze 1836 februárjában a „legnagyobb magyar”.
14
tosabban a pufók puttófejek egyike, amelyekbõl a ház minden ablaka fölött mosolygott egy, kicsiny szárnyakkal a két oldalán. A szárnyak még mindig ott voltak a helyükön, a mókás fejecske azonban darabokra törve hevert az utcakövön, a barna, januári locspoccsal összekeveredve. – Lefújta a szél – magyarázta egy közelben álló öregúr. – Már meg lehetett lazulva. Még jó, hogy nem esett rá valakinek a fejére – tette hozzá fejcsóválva. Zsuzsa maga is valami ilyesmirõl tartott. Miután Rezsõ csak annyit mondott a telefonba: „Már megint leesett egy szobor. Gyere ide, kérlek.”, majd puff, letette – ahogyan már csak õ szokta – a szíve rögtön a torkába ugrott. Ha valami jóvátehetetlen történt a ház állapota miatt, valami baleset, vagy talán még rosszabb, akkor mindennek vége… Akkor hiába küzdöttek a megmaradásáért elszántan már két hosszú éve, amióta az angyalos házat életveszélyessé nyilvánították. Akkor biztosan nem lesz kegyelem a régóta omladozó, romos, ám még mindig tetszetõs és kecses, pusztulásában is elõkelõ épületnek. – Nem a szél volt – fordult a fejcsóváló bácsihoz. – Magától esett le, sajnos. – Igen, a vakolat is folyton potyog – tódította egy nõ, aki mindössze egy kötött kardigánt magára kapva futott ki az egyik szemközti házból bámészkodni és sopánkodni. Mostanra már reszketett a hidegtõl és a kardigánt két kézzel fogta össze a mellén. – Kész életveszély! – tette hozzá, és jelentõségteljesen Zsuzsa szemébe nézett. Nyilván õ is tudta, kivel áll szemben. Azoknak a sült bolondoknak a vezetõje ez 15
a kis nõ, akik foggal-körömmel ragaszkodnak ennek a málladozó háznak a fennmaradásához. „Amíg valakinek a fejére nem omlik!” – gondolta megvetõen. Zsuzsa azonban bátran állta a kardigános nõ tekintetét, majd Etelka nénihez fordult, és nyugodt hangon megkérdezte. – Hol van Rezsõ? – Bent, a házban. Valami önkormányzati alakkal tárgyal, akit rögtön iderángattak. – Menjünk be. Etelka néni bólintott, majd egy utolsó, megsemmisítõ pillantást vetve a kardigános nõre, belépett a kovácsoltvas kapun. – Ne is törõdjön velük, Zsuzsikám – biztatta a nyomában lépkedõ Zsuzsát. – Ezzel a nõvel már le sem állok vitatkozni. Folyton ide eszi a fene, bámészkodni meg okoskodni. Ostoba tyúk! Zsuzsa hallgatott. – No, de az is igaz, hogy õ nem itt lakik – tette hozzá Etelka néni halkan. – Így aztán könnyen beszél. Hogy le kéne bontani, és kész! Kíváncsi lennék rá, mit szólna, ha az õ feje felül akarnák lebontani a házát? – Bizonyára másképp állna hozzá – mosolygott Zsuzsa szomorúan. Igaz is, jutott eszébe hirtelen, az „Õrangyalok” közé, amely laza, folyton változó taglétszámú, különbözõ korú és helyzetû embereket tömörítõ civil mozgalom volt, csak két olyan tag tartozott, akik maguk nem itt, az angyalos házban laktak. Az egyik Zsuzsa volt, a másik Kollár Rezsõ, aki viszont a szemközti épületben élt, és a teraszáról egyenesen az 16
angyalos ház még ma is gyönyörû, kovácsoltvas központi erkélyére látott. Az erkély két oldalán két éteri szépségû, komoly arcú angyalszobor állt, egy-egy kezükben tartott, lábukhoz leeresztett pallossal – mintha csak a házat és lakóit õrizték volna az esetlegesen rájuk leselkedõ veszedelmekkel szemben. Rezsõ kijelentette, hogy õ annak idején éppen az angyalok miatt vette meg a jelenlegi lakását, és hogy ettõl a látványtól nem foszthatja meg senki! Az angyalok helyett semmi kedve egy „betonkockát” bámulni nap nap után. Ja, és Rezsõ mûvészettörténész volt – amolyan, a hetvenes évek végérõl itt maradt szakállas-szemüveges, tarisznyás, kopott farmert és kinyúlt kardigánokat hordó bölcsész. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál dolgozott, de az angyalos ház ügyében még így is tehetetlen volt. Mikor Zsuzsa és a többi „õrangyal”, vagyis a ház megmentésére hivatott kis csapat egyik elsõ gyûlésükön felvetette, hogy az épületet mûemlékké kellene nyilvánítani, csak zavartan krákogott, majd már itt-ott deresedõ szakállát vakargatva hosszas fejtegetésbe kezdett arról, mi számít mûemléknek és mi nem. A lényeg az volt, hogy az angyalos ház – sajnos – nem felelt meg a mûemlékké nyilvánítás feltételeinek, és ezért nem is számíthatott hatékony, központi védelemre. – Ehhez hasonló házak, ugyanilyen kedves szobrokkal, ezrével vannak Budapesten – tette hozzá csüggedten. – Pénz pedig nincs rájuk, sem a felújításukra, sõt, sokszor még a megõrzésükre sem. – Ha így folytatódik, hamarosan egy sem lesz – bosszankodott Zsuzsa. – Na, mindegy, akkor majd 17
mi megvédjük valahogy. Nekünk ugyanis fontos ez a ház, akár mûemlék, akár nem. – Igen – Rezsõ szórakozottan törölgette a szemüvegét a kötött pulóvere szegélyével. – De pénzünk nekünk sincs. Ámbár… itt, Budán talán még nem is olyan rossz a helyzet. Itt nincs annyi romos, menthetetlen épület, mint például a nyolcadik vagy kilencedik kerületben. Talán mégis tehetünk valamit… – ezzel újra az orrára biggyesztette a szemüvegét és Zsuzsára nézett. – Nem is értem, hogyan mehetett így tönkre ez a szép ház. Mintha el lenne átkozva… – Talán el is van – mormolta Zsuzsa. – Mindenesetre sok titkot rejtenek ezek a falak. Már csak ezért sem szabad hagynunk, hogy lebontsák a házat! Ugyanezen a két évvel ezelõtti gyûlésen választották meg Rezsõt a mozgalom vezetõjének. Hivatalosan még mindig õ volt az. Gyakorlatilag azonban már régóta a jóval aktívabb Zsuzsa. No és Etelka néni. Etelka nénit Zsuzsa már több mint húsz éve ismerte, és annak idején vele járt elõször a házban. Azóta a néni szinte semmit sem változott. Ugyanolyan rövid bubifrizurája, mosolygós holdvilágképe, csillogó barna szeme, és pattogó, ellentmondást nem tûrõ hangja volt. Ami talán elsõ hallásra ijesztõ is lehetett, ám aki ismerte, jól tudta, hogy Etelka néninek arany szíve van. Ezzel az õrmesterstílussal csupán apró termetét (még Zsuzsánál is alacsonyabb volt néhány centivel), és még hetvenen felül is kislányosnak ható ábrázatát próbálta kompenzálni. Amellett nagyon is hasznosnak bizonyult, amikor valamit, vagy valakit, akit szeretett, meg kellett védeni. Például Hilda nénit 18
vagy Zsuzsát (akit a kezdetektõl makacsul magázott, Hilda néni példáját követve), vagy akár az angyalos házat, amely születése óta az otthona volt. Az utóbbi két évben pedig nem lebecsülendõ energiáit szinte teljes egészében a ház megmentésére fordította. Mivel nyugdíjas volt, és a nap nagy részében otthon tartózkodott, saját magát „õrszemnek” kinevezve éberen figyelt. Minden idegen alak megjelenésekor vagy váratlan eseménykor azonnal elindította a „riadóláncot”: felszaladt a lépcsõházban, és minden emeleten becsöngetett az ott lakó „õrangyalokhoz”, majd õskori, tányér nagyságú mobiltelefonján haladéktalanul hívta Rezsõt és Zsuzsát. Mint ahogyan most is, amikor délelõtt tizenegy tájt óriási robajjal lezuhant a puttófej, az egyik harmadik emeleti ablak fölül. – És ez már a második volt – sopánkodott a néni, fürgén lépkedve Zsuzsa elõtt. – Rövid idõn belül a második. Más sem hiányzott nekik ott, az önkormányzatnál! Vigyázzon, Zsuzsikám, itt csúszik. Zsuzsa óvatosan lépkedett a kiöblösödött, nyirkos kõlépcsõn. Habár lapos gumitalpú csizmája általában nem csúszott, az angyalos házban soha nem lehetett tudni… Lift nem volt, pedig egy ilyen magasságú háznak elvileg már járt volna. Kissé zihálva értek fel a legfelsõ, negyedik emeletre, ahol Rezsõ, néhány összeverõdött lakó társaságában egy aktatáskás idegennel tárgyalt a tágas lépcsõházban. Mellettük pedig egy ismerõs, magas férfialak állt. Csak nem Szabolcs? Mit kereshet õ itt? Mintha csak kitalálta volna a gondolatait, Szabolcs megfordult és Zsuzsára ragyogtatta villogó reklámmosolyát. Odalépett a feleségéhez, miközben Etelka néni Rezsõékhez 19
sietett, és szokott vehemenciájával rögtön bekapcsolódott a vitába. – Szia! Csakhogy itt vagy – köszönt Szabolcs, mire Zsuzsa a férje mellé lépett, és szokása szerint felágaskodott, hogy meg tudja csókolni. Szabolcs cserébe lehajolt egy kissé, így félúton találkoztak. – Etelka néni engem is felhívott, miután téged nem értek el. Hogy azonnal jöjjek ide. Már azt hittem, meghalt valaki! – tette hozzá szemrehányó tekintettel. – Meg is halt – Zsuzsa megdörzsölte a homlokát. – Az egyik angyal. Szabolcs válaszul csak az égnek emelte a tekintetét. – Mi folyik itt? – kérdezte Zsuzsa, fejével az aktatáskás felé intve. – A szokásos. Te már csak tudod. Az önkormányzat le akarja bontani, az „Õrangyalok” fel szeretnék újíttatni. Az önkormányzatnak nincs rá pénze, az „Õrangyaloknak” még úgy sem. De most más is van: valaki megvenné az egész kócerájt. Úgy értem, a házat is, nemcsak a telket. Ez tényleg újdonság volt. Az angyalos ház ugyanis remek helyen állt, a város egyik legdrágább lakóövezetében. Ezen belül is a Kilátó utcában, méghozzá a domb tetején, ahonnan – mint ahogyan a név is sugallta – csodás látkép nyílott szinte az egész budai városrészre. Az utca nevét adó kilátó ugyan már nem létezett (sokak szerint annak idején az angyalos ház tõszomszédságában állt), ám az itteni ablakokból és erkélyekrõl el lehetett látni messze a háztetõk és kémények felett a beépített, és az erdõktõl zöldellõ 20
dombokig, és minden egyes lakás a nap minden szakában úszott a fényben. Az egyetlen hátrány talán a szél és az ezzel járó huzat volt, ami szinte megállás nélkül zúgott a falak között, a lépcsõházban és a folyosókon, ám az itt lakók már ezt is megszokták, sõt megszerették. Nyáron pedig, mikor az egész város fuldoklott a hõségtõl, valóságos áldás volt a szüntelen frissítõ légáramlat. Mindent egybevéve, a telek rendkívül értékesnek számított, és sok jelentkezõ akadt volna rá. Méregdrága lakóparkot vagy akár szállodát is építettek volna ide – persze csak miután az itt álló, düledezõ épületet a földdel teszik egyenlõvé. A lakóknak is kínált volna megoldást az önkormányzat, a vevõjelöltekkel együttmûködve – néhányukkal már el is kezdõdtek a tárgyalások. A lakóközösség azonban megosztott volt, és így nem tudtak zöldágra vergõdni. A többség ragaszkodott az angyalos házhoz. Egyelõre… Arra viszont eddig még nem volt példa, hogy valakinek a ház is kellett volna. Túl sok macerával járna a felújítása, no meg rengeteg pénzbe kerülne. A vevõk pedig általában minél kevesebb ráfordítással minél többet szerettek volna keresni az üzleten. Ami érthetõ is, az õ szempontjukból. Így, hogy az angyalos ház nem élvezett mûemléki védelmet, a legegyszerûbb és leggyorsabb megoldásnak az látszott, hogy megszabadulnak tõle. Mégpedig, ha lehetséges, az önkormányzat, és nem a vevõ költségén. Még így is jól járt volna mindenki, a lakókat is beleértve, akiknek szebb, tágasabb, modernebb lakásokat ígértek. Egyetlen bökkenõ volt csak: az „Õrangyalok”. Va21
gyis a ház megmentésére szervezõdött társaság a legelszántabb lakókkal, a tûzrõlpattant nénivel, a szakállas mûvészettörténésszel és a minden lében kanál tanárnõvel, akik minden követ megmozgattak a ház – a gyönyörû, nehéz kovácsoltvas kapu, az ugyancsak kovácsoltvas, míves balusztrádok, és persze az angyalok: a derûs puttócskák és a szigorú, pallosukat szorongató nagyobb szobrok – megmaradásáért. Ezek nélkül szegényebb lenne a világ, ebben nem volt vita köztük. Zsuzsa, Szabolccsal az oldalán az aktatáskás férfival beszélgetõ csoporthoz lépett. – Jó napot kívánok! – Khm – Rezsõ csak most vette észre, hogy megérkezett. – Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a… khm, izé, kolléganõmet. – Fehér Zsuzsanna – Zsuzsa a kezét nyújtotta az aktatáskásnak. – Pilisi Sándor. Örvendek. Kezet ráztak. Pilisi kissé csodálkozva nézett az aprócska, cigányosan barna bõrû, zöld macskaszemû nõre a kötött, füles sapkában, majd a mellette álló, kishíján kétméteres, izmos, szõke, kékszemû óriásra, akit az imént, nem sokkal az érkezése után mutattak be neki Szécsi Szabolcsként. Csak nem együtt vannak? Micsoda furcsa pár! A baljából a jobb kezébe vette az aktatáskáját, hogy megnézze az óráját, majd felsóhajtott. – Nekem most sajnos mennem kell. Kollár úrnak és a kedves hölgynek – jelentõségteljesen Etelka néni felé biccentett – már mindent elmondtam. Még egyszer kérem, jól fontolják meg – nézett újra Rezsõre. 22
– Rendben – Rezsõ tétován bólintott, majd szokása szerint a torkát köszörülte. – Tudja, Pilisi úr… még sok mindenkivel meg kell beszélnünk a dolgot. – Hogyne! – Pilisi türelmetlenül sóhajtott. Már nem elõször keserítették meg az életét ezek az izgága „civilek”. Mennyivel egyszerûbb volt minden a múlt rendszerben… – Persze, megértem. Nos… megvan a számom, majd jelentkezzenek. Én is keresni fogom, mondjuk, úgy egy hét múlva. – Rendben – bólintott Rezsõ, és kezet ráztak. Ezzel Pilisi fogta az aktatáskáját, és fontossága teljes tudatában, felszegett fejjel, zajosan távozott. Léptei még sokáig kongtak a lépcsõházban. – Hülye komcsi! – jegyezte meg Etelka néni a maga keresetlen stílusában. – Ugyan, Etelka drága! – torkollta le õt Rezsõ rémülten. – Miket beszél! Pilisi úr nem komcsi… demokratikusan megválasztott önkormányzati képviselõ. – Akkor is komcsi – Etelka néni nem tágított. – Már akkor is a tanácsnál volt, mikor… na, mindegy! – a néni legyintett. – Mit akart? – fordult Zsuzsa Rezsõhöz, aki mélyet sóhajtott. – Beszélhetnénk négyszemközt? Megfogta Zsuzsa karját, és fél szemmel Szabolcsra pillantott. – Persze! – vágta rá a nõ meglepetten. Rezsõ, még mindig karját szorongatva a lépcsõház túlsó oldalára vezette Zsuzsát, majd mikor úgy ítélte meg, hogy hallótávolságon kívülre kerültek, megállt és szembefordult vele. Zsuzsa futó pillantást 23
vetett a még mindig egy helyben álldogáló kis csoportra, és látta, hogy Szabolcs karba tett kézzel, a szemöldökét ráncolva figyeli õket. – Azt hiszem, most végünk van! – jelentette ki a férfi halkan. – Micsoda?! – Zsuzsa mintegy felocsúdva Rezsõ aggódó arcába nézett. – Mirõl beszélsz? Kinek… – Nekünk, az „Õrangyaloknak”. A háznak. Az angyaloknak. – Miért? – Mert ennek a pasinak rengeteg pénze van. – Kinek? Pilisinek? – Dehogy. Ja, te nem voltál itt az elején, nem hallottad. Mr. Alex Koharynak, az új vevõjelöltnek. Eredetileg Koháry Sándor lehetett, gondolom. Egy „amerikás” magyar, valami üzletember, többszörös milliárdos. A hotelbizniszben utazik, vannak szállodái Floridában, de Latin-Amerikában és a Távol-Keleten is. Sõt, már Budapesten is. Vagyis… gondolhatod. Ha õ kinézi magának az angyalos házat, akkor senki sem állíthatja meg. Legkevésbé mi. Meg fogja szerezni. Rezsõ elhallgatott, és elkeseredetten bámult maga elé. Zsuzsa a fejét törte, mit is mondhatna erre. – Azért nem eszik olyan forrón a kását – bökte ki végül. – Nem kellene így berezelnünk tõle. Csak azért, mert pénze van… Nem is biztos, hogy lebontaná. Talán látna fantáziát benne, hogy… nem is tudom. Én azt mondom, ne adjuk fel! Ezt a Pilisit, feltételezem, már jól megkente – tette hozzá elgondolkodva. – Nemcsak õt! – Rezsõ szomorúan ingatta a fejét. – De rajta keresztül már néhány lakót is megszédí24
tett, sõt, úgy sejtem, néhányat az „Õrangyalok” közül is. Zsuzsa felszisszent. – Ó! – végül csak ennyit mondott, olyan hangsúllyal, ami kifejezte a csalódását. – Ne érts félre, én sem akarom feladni – folytatta Rezsõ. – Talán még van valami esélyünk. Ha az adásvételt nem is tudjuk megakadályozni, azt talán igen, hogy lebontsák a házat. – Hogyan? – Még te kérdezed? – Rezsõ szemrehányón nézett Zsuzsára. – Te vagy az, aki tudsz valamit errõl a házról. Na, várj csak, hallgass végig – újra megragadta Zsuzsa karját, aki azonnal hátat akart neki fordítani. – Valamilyen titkot õrzöl, amit nem vagy hajlandó velünk megosztani. Miért nem? És mégis, miért olyan fontos neked ez a ház? – Már százszor elmondtam – dacoskodott a nõ. – Hilda néni miatt. – Van valami más is – Rezsõ újra a fejét rázta. – Na, jó, ne mondd el. De akkor… miért nem írtad még meg azt a könyvet? Tudod, amit ígértél. Hilda néni emlékei alapján. – Nem is tudom… – Zsuzsa durcásan a vállát vonogatta, mint mindig, amikor errõl kérdezték. – Hagyj békén ezzel. Te sem szeretnéd, ha kinevetnének, vagy igen? – De miért gondolod, hogy kinevetnének? – Mert olyan… hihetetlen az egész. – Ami ebben a házban történt? – Igen – motyogta Zsuzsa lehajtott fejjel. Rezsõ ekkor végre elengedte a karját. 25
– Na, jó. Azért én a helyedben megírnám. Különben mit szólna Hilda néni… – Ne gyere már ezzel! – Zsuzsa olyan hangosan csattant fel, hogy a lépcsõsor túloldalán álldogálók egy emberként fordultak feléjük. Szabolcs el is indult, Zsuzsa pedig eléje szaladt, és a fejét a férje széles mellkasára hajtotta, mintha ott keresne menedéket valami elõl. – Haza akarok menni – suttogta. *** Zsuzsa elgondolkodva bámult maga elé a vacsora romjai felett. Mióta visszatértek az angyalos házból, szinte alvajáróként tett-vett, szórakozottan végezte a szokásos esti teendõit. Elsõként Enikõnek segített az elsõosztályos házi feladat megírásában, ami nem igényelt nagy erõfeszítést, mivel a kislány okos volt és lelkes – valóságos kis stréber –, eközben Szabolcs a kicsivel, Dorkával játszott. Vacsorára fagyasztott halrudakat sütött ki, hasábburgonyával és tartármártással. Szerencsére körülbelül tizenöt perc alatt elkészült, és a lányok imádták. Sõt, még Szabolcs is, aki történelem- és testneveléstanár, no meg hobbi úszóedzõ létére odavolt ezekért a gyorskajákért. Zsuzsa már nem annyira lelkesedett értük, ám most hálás volt, amiért a családja nem volt túl finnyás ebbõl a szempontból. Mostanra el is tüntették az ételt az utolsó morzsáig, csak a zsíros szalvéta éktelenkedett a tálban, amit Zsuzsa azért tett oda, hogy felszívja az étolaj egy részét. Ezt a fortélyt még Etelka nénitõl tanulta annak idején. Hilda néninél. 26
