SUSANNA LEHNER
AZ EL CAMINO HÓHÉRA
2. fejezet 2013. szeptember 1. New York
A tizennyolcadik emeleti iroda előterében álló krémszínű íróasztalnál a titkárnő letette a telefont és keserveset sóhajtott. Ezt a sokatmondó sóhajt a problémás ügyfelek számára tartogatta, de nem volt ideje bosszankodni, mert épp kinyílt a főnöke szobájának ajtaja. - Vicky, nem láttad a Petersen-aktát? Tegnap még itt volt az asztalomon – hajolt ki a félig nyitott ajtó mögül Robert O’Connor, az O’Connor Magánnyomozó Iroda harmincéves tulajdonosa. Amikor a titkárnő megpillantotta az enyhén homlokba hulló, sötétbarna hajjal keretezett borostás arcot, komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne sóhajtson fel ismét, csak ezúttal másképp. Két éve dolgozott Robertnek, de képtelen volt megunni a látványt: a hosszú, fekete szempillákkal árnyékolt, világítóan zöld szemeket, a szép metszésű sasorrot, a domború pofacsontokat, a szögletes állkapcsot, a minden kétséget kizáróan csókra termett ajkakat, az apró forradást a bal szemöldök felett és a kedvencét: a kis gödröt az áll közepén. Egy ilyen arc tulajdonosának azt is megbocsátotta volna, ha nem kimondottan atletikus termet, de Robert esetében nem volt szükség efféle nagyvonalúságra:
csak néhány centiméter választotta el a kétméteres magasságtól, és elképesztően sportos volt. Kidolgozott izmait ráadásul nem dísznek viselte, hiszen a harcművészetekben éppúgy jeleskedett, mint amilyen kiváló mesterlövész volt. Mindez persze még mindig kevés lett volna ahhoz, hogy sikeres magánnyomozó legyen, ide bizony csavaros észjárás is kellett. Így aztán Vicky nem tudta eldönteni, hogy áldja-e a sorsát, amiért ilyen főnökkel ajándékozta meg, vagy inkább érezze magát mérhetetlenül szerencsétlennek, hogy ez a pompás férfipéldány közel sem részesítette olyan kitüntetett figyelemben, mint Tom, a segédje. - Sajnálom, Robert, nem tudom, hol lehet. Amióta tegnap az asztalodra tettem, nem nyúltam hozzá – duruzsolta a lány olyan visszafogottan, amennyire tőle tellett. – Kérdezd meg Tomot, lehet, hogy magával vitte. - Jó, majd megkérdezem, ha visszaért. Annyira nem sürgős, van más elintéznivalóm is, még a Pollock-festmény ügyében se léptünk semmit – mondta a férfi, miközben kilépett az előtérbe, és lehuppant a titkárnő asztala mellett álló rozsdabarna plüsskanapéra. – Jól áll neked a kék, Vicky, többször kéne hordanod – nézett a lányra, és huncut fény csillant a szemében. A titkárnő kacéran elmosolyodott, de tudta, ez csak a szokásos évődés, a mindennapok fűszere, na, nem mintha egyébként annyira unalmas lenne az itteni munka. - Mi a véleményed Mrs. Cooperről? – váltott témát Robert. - Egy pénzéhes ribanc – vágta rá a lány. - Szerintem ő tüntette el a férjét, és még örülhetünk, ha nem az új télikert alá betonoztatta. - Egyetértek – bólintott a férfi. – De óvatosnak kell lennünk. Ha megneszeli, hogy nem vettük be az egyébként roppant kreatív sztoriját, villámgyorsan elsikálja a nyomokat – kacsintott Vicky-re, és felállt a kanapéról. – Jobb lesz, ha még egyszer átnézem a vallomását – indult a szobája felé, és mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt: - Csinálnál nekem egy erős kávét? Köszönöm!
Miközben az íróasztala felé lépkedett, pillantása a nyomozói engedély mellett lógó bekeretezett fotóra tévedt. Annyira megszokta már a falon, hogy általában fel se tűnt neki, most viszont megállt és szemügyre vette a képet. Őt ábrázolta tengerészgyalogos-egyenruhában egy bajtársával. Greg a legjobb barátja volt, és Afganisztánban, az Uruzgán tartományi harcokban esett el öt éve. Kis híján ő is otthagyta a fogát, fél évig tartott, mire felépült. Utána leszerelt, letette a magánnyomozói vizsgát és megnyitotta az irodát, amit még Greggel álmodtak meg. Eleinte egyedül dolgozott, aztán egyre több megbízást kapott, úgyhogy felvette Tomot, két éve pedig már titkárnője is van. Megkerülte az asztalt, és hanyag mozdulattal elfoglalta helyét a forgószékben. Eszébe jutott, hogy a csinos lakberendező annak idején megpróbálta rábeszélni egy súlyos, sötétbarna mahagóni íróasztalra, mondván, az tekintélyt és sikerességet sugall, de ő inkább ezt a kecses cseresznyét választotta. És jól tette, hiszen még most is túl fiatal lenne egy klasszikus mahagónihoz. A „Cooper” feliratú akta után nyúlt és szórakozottan lapozgatni kezdte, amikor kopogtattak. De mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyílt az ajtó, és Vicky dugta be vörösesszőke fejét. - William Benton van itt. Várjon kint, vagy bejöhet? - Benton? – húzta fel Robert a szemöldökét. – Küldd csak be – tette hozzá, és igyekezett leplezni, hogy nem számított ilyen látogatóra. Az ajtóban egy szikár, ősz hajú férfi jelent meg, aki méregdrága, méretre szabott öltönyt, márkás órát, kasmíringet, selyem nyakkendőt, kézzel készített, puha bőrcipőt és arany nyakkendőtűt viselt. Nyoma sem volt rajta a tétovaságnak, ami általában jellemezte az ide betoppanókat, ugyanakkor magabiztossága sem volt tolakodó. - Hello, Robert, örülök, hogy látlak – biccentett a nyomozó felé, aki felállt, hogy üdvözölje őt. - Nahát, Bill, mikor is találkoztunk utoljára? Talán tíz éve is van már – nyújtotta jobbját a vendégnek.
- Egészen pontosan kilenc, akkor forgattuk a Végzetes küldetést – mosolygott a jövevény barátságosan, miközben megszorította Robert kezét. - Foglalj helyet! – mutatott a nyomozó az íróasztal túloldalán álló futurisztikus vonalvezetésű bőrfotelra. A férfi leült, miközben a falon lévő fotót nézte, de volt annyira tapintatos, hogy nem hozta szóba. Benyúlt a belső zsebébe, egy csomag cigarettát és egy aranyozott öngyújtót vett ki belőle. A dobozt Robert felé nyújtotta. - Köszönöm, de nemrég szoktam le – hárította el a nyomozó. - Én már vagy ötször leszoktam – nevetett Benton, – de végül inkább a leszokásról szoktam le. Nem bánod, ha rágyújtok? - Csak tessék – bólintott Robert, aztán az alsó fiókból kivett egy tiszta hamutartót és a férfi elé tette. Benton egy darabig forgatta ujjai között a cigarettaszálat, majd meggyújtotta és mélyet szippantott belőle. - Azóta se volt olyan jó kaszkadőröm, mint te, Robert – mondta, és elfordította a fejét, hogy a füstöt ne fújja a nyomozó arcába. – Pedig elhiheted, hogy megfordult a filmjeimben egypár, én meg nem véletlenül tartozom a legsikeresebb producerek közé, mindig igyekszem a legjobbakkal dolgozni. De te inkább beálltál katonának… - Szerettem a forgatások hangulatát – vágott közbe a nyomozó, mintha az utolsó mondatot nem is hallotta volna meg –, már csak azért is, mert mindig rengeteg csinos lány sündörgött a díszletek között. - Hát, igen, erről én is tudnék mesélni egyet s mást, de nem nosztalgiázni jöttem, Robert. Legalábbis nem ilyen értelemben – tette hozzá fanyarul. - Hallgatlak – dőlt hátra a nyomozó. - Legjobb lesz, ha az elejéről kezdem a történetet – folytatta Benton lassan, és ahogy kibámult az ablakon, mintha a múltba nézett volna vissza. – Huszonnyolc évvel ezelőtt ismertem meg Rosát, a bejárónőnk lányát. Elsőéves főiskolás volt akkoriban, de aznap ő jött takarítani, mert az anyja influenzás lett.
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Ha nem velem történt volna meg, azt mondanám, ilyesmi csak a szappanoperákban létezik – csóválta a fejét, majd folytatta: - Karcsú termet, ébenfekete haj és csokoládébarna szemek, amikbe elég volt egyszer belepillantanom, és örökre az örvényükbe vesztem – elhallgatott, és legalább egy percig szótlanul bámult ki az ablakon. Aztán hirtelen visszafordította tekintetét, mintha álomból ébredt volna. – De hagyjuk a szentimentalizmust, egyikünknek se kenyere, nem igaz? – mosolyodott el, ám a szeme komoly maradt. - Ne haragudj, még meg sem kérdeztem, iszol-e valamit – állt fel a nyomozó, és a bárszekrény felé indult. Egyelőre el se tudta képzelni, hová akar kilyukadni Benton. - Egy whisky jót tenne most. Köszönöm – nézett hálásan a nyomozóra, aztán még hozzátette: - Sok jéggel kérem. Robert kivette a jégkocka-tartót az apró hűtőszekrényből, öt kockát a pohárba nyomott belőle, aztán felbontotta az egyik ajándékba kapott skót whiskyt és töltött. Az üvegen vékony porréteg jelezte, hogy a nedű régóta várta már, hogy valaki kézbe vegye. A nyomozó ritkán ivott alkoholt, és akkor sem rövidet. Benton lehunyta a szemét, ahogy belekortyolt a borostyánszínű italba, aztán maga elé tette a poharat az asztalra. - Mielőtt este hazament, elhívtam vacsorázni. Egy darabig vonakodott, nyilván tisztában volt vele, hogy a köztünk tátongó társadalmi szakadék nem sok jót ígér. De láttam, hogy én sem hagyom hidegen, úgyhogy minden sármomat bevetettem, és végül sikerült rábeszélnem. Másnap randevúztunk, és még akkor éjjel az enyém lett. Azért nehogy azt hidd, hogy valami könnyűvérű nőcske volt, hiszen én voltam az első férfi az életében. Őrülten egymásba szerettünk, és amikor csak lehetett, titokban találkozgattunk. Egy évig tartott ez a felhőtlen boldogság, aztán bekövetkezett, amiről kezdettől fogva tudtam, hogy elkerülhetetlen – halkult el Benton hangja, és kialudt a szemében addig csillogó fény.
- Lebuktatok? – kérdezte Robert. - Rosszabb – sütötte le a szemét a férfi. – Már akkor jegyben jártam Maggie Wilsonnal, amikor Rosát megismertem, de neki ezt nem mondtam el, mert tudtam, akkor szóba se állna velem. Rosát szerettem, Maggie iránt nem éreztem semmit, őt az apám miatt kellett eljegyeznem. A mi köreinkben nem ritkaság, hogy a pénzügyi és politikai érdekek mentén választunk házastársat, aztán a látszatot megőrizve az esküvő után mindenki éli a maga életét. Én is úgy voltam vele, hogy apámhoz hasonlóan majd szeretőket tartok, de ha ez a frigy kell a családi vagyon és hatalom növeléséhez, akkor rajtam ne múljon. Csak azzal nem számoltam, hogy szerelmes leszek… – hallgatott el egy pillanatra. – Amíg csupán jegyesek voltunk Maggie-vel, nem volt semmi gond, de apám egy nap előállt, hogy ideje megtartani az esküvőt. - És nem mondhattál nemet? – vetette közbe a nyomozó egyre növekvő érdeklődéssel. Benton grimasza mindent elárult, de azért válaszolt: - Látszik, hogy nem ismerted az apámat, neki nem lehetett ellentmondani kisebb horderejű kérdésekben sem. Persze, a mai fejemmel másképp döntenék. Akkor azonban engedelmeskedtem, és a közelgő házasságkötésről már Rosának is be kellett számolnom. Természetesen azonnal szakított velem – mondta a férfi vontatottan. – Nem sírt, nem hisztizett, nem vádaskodott, de ettől csak még nyomorultabbul éreztem magam. A hatalmas barna szemébe ivódott végtelen szomorúságot soha nem tudtam elfelejteni. Remegő kézzel szájához emelte a poharat, és egy hajtásra kiitta az italt. - És most azt szeretnéd, ha megkeresném? – kérdezte Robert, hogy megtörje a hirtelen beállt csendet. - Várj, még nincs vége a történetnek – húzta a száját keserű mosolyra Benton. – Azután az este után, amikor Rosa megtudta az igazságot és faképnél hagyott, jó ideig nem jelentkezett. Az esküvői előkészületek, a házasságkötés, az egyre több rám háruló munka és persze a gyötrő bűntudat miatt én sem
kerestem. Aztán nagyjából egy év múlva levelet kaptam tőle – sóhajtott szaggatottan. – Azt írta, hogy a szakításunkkor már majdnem két hónapja várandós volt a gyermekünkkel, és ezt sejtette is, de még néhány napot várnia kellett az orvosi vizsgálatra, hogy biztos legyen. Azóta a gyermek megszületett, egészséges, de elköltözött vele jó messzire, és azt akarja, hogy soha ne keressem őket. És hogy ez az utolsó életjel, amit ad magukról. – Elhallgatott, aztán fátyolos hangon hozzátette: - Még azt sem árulta el, hogy fiú vagy lány a kicsi… - Sajnálom – mondta Robert őszintén, mégis érezte, hogy ez a szó most sutának és formálisnak hat. - Eleget tettem a kérésének, és nem kutattam utánuk. Részben azért, hogy tiszteletben tartsam a kívánságát, de a kényelem és a gyengeség is jelentős szerepet játszott. Volt elég bajom úgyis, nem akartam több problémát magamnak. Nem vagyok rá büszke, de legalább elismerem. - Töltsek még? – mutatott a nyomozó az üres pohárra. - Nem, köszönöm. Pedig a java még hátravan – nézett a szemébe Benton. – Nemrég ugyanis kiderült, hogy rákos vagyok. - A tüdőd? – intett Robert az asztalon heverő, félig üres cigarettásdoboz felé. - Vicces, de nem, a tüdőmnek semmi baja. Egyébként évente járok teljes orvosi kivizsgálásra, és tavaly még semmit nem találtak. Gyors lefolyású leukémia. Azt mondják a dokik, hogy nagyjából fél évem van hátra – mondta erőltetett nyugalommal a hangjában. Robert döbbenten meredt rá. - Az lehetetlen… - Először én is így reagáltam, hiszen még csak ötvennégy vagyok. Elmentem egy másik specialistához, aztán egy harmadikhoz, de mindenhol ugyanazt mondták: egy csontvelő-transzplantáció talán segíthet, különben az idei lesz az utolsó karácsonyom. Donort azonban nem könnyű keríteni, ritka vércsoportom van, az idő pedig szorít. Maggie-vel egyetlen fiunk született ’88-
ban, és Sam azonnal a segítségemre is sietett. De amikor elvégezték rajta az orvosi vizsgálatokat, újabb megrázó hírt kellett hallanom. Robert önkéntelenül is megszorította a széke karfáját. Majdnem kicsúszott a száján a kérdés, hogy ezek szerint a fiú is gyógyíthatatlan betegségben szenved-e, de végül jobbnak látta, ha inkább megvárja, mit mond Benton. - Kiderült, hogy Sam nem is az én fiam! – nevetett fel idegesen a férfi. – Persze ettől még ugyanúgy szeretem, hisz én neveltem fel, de azért mégiscsak arcul ütött ez a váratlan fordulat. Kérdőre vontam a feleségemet, aki meg se próbált tagadni. Mondjuk, az orvosi papírok alapján nem is lett volna sok esélye. A lényeg, hogy ő se volt belém szerelmesebb, mint én őbelé, és miután tudomást szerzett néhány szeretőmről, már erkölcsileg is feljogosítva érezte magát, hogy másutt keresse, amit én nem adtam meg neki. Azt mondta, nem volt biztos benne, hogy tőlem vagy a szeretőjétől fogant-e Sam, és köszöni, hogy eloszlattam a kétségeit. Hát nem pompás, Robert? – nyúlt ismét a cigarettásdoboz után. - Tehát Sam nem lehet a donorod – mondta a nyomozó, és beletúrt sűrű, enyhén hullámos hajába. – Érthető, ha szeretnéd megtalálni a vérszerinti gyermekedet. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a csontvelő miatt – fújta ki a kövér füstöt Benton. – Már belenyugodtam, hogy nemsokára az égi golfpályákon fogok játszani. Igaz, még nem vagyok túl öreg, de többet éltem, mint mások nyolcvan év alatt. Felépítettem egy filmbirodalmat, néhányszor körbeutaztam a Földet, nemzettem egy gyereket, felneveltem egy másikat, cselekedtem sok rosszat és talán egy kevés jót is. Nem küzdök a sorsom ellen, viszont mielőtt elhagyom az árnyékvilágot, szeretnék még egyszer találkozni Rosával, és megismerni a gyermekünket. Ezért jöttem hozzád, Robert. Kérlek, keresd meg őket. Egyrészt ismerlek és bízom benned, hogy a történetemet nem fogom viszontlátni a bulvárlapok címoldalán. Másrészt tudom, hogy jó vagy abban, amit csinálsz, és hamar megtalálod őket, mert nincs időm totojázni. Tessék, itt van tízezer dollár
előlegnek és a költségeidre. Ha elvégezted a munkát, még kétszer ennyit adok. – Benyúlt a belső zsebébe, kivette a csekkfüzetét, kitöltött egy csekket és a nyomozó elé tolta. - Ugyan, Bill, túlságosan bőkezű vagy – mondta Robert lassan, miután a csekkre pillantott. – Ennek a munkának jóval kisebb a tarifája, még ha az átlagosnál magasabb költségekkel számolunk is. - Ne szerénykedj. Különben is rengeteg pénz marad utánam, amiről fogalmam sincs, mire herdálják majd el az örököseim. Erről az összegről legalább tudom, hogy jó helyre kerül. - Rendben, ha így akarod – adta meg magát Robert. – Majd diktáld le a titkárnőmnek azokat az adatokat, amiken el tudunk indulni. Ígérem, ezt az ügyet én magam fogom intézni, természetesen soron kívül. Benton felállt, és kezet nyújtott a nyomozónak. - Rendben, barátom, megegyeztünk. Miután Vicky felvette az adatokat, és a férfi elment, Robert így szólt a lányhoz: - Ha Tom megjön, add oda neki a Cooper-ügyet is, nekem most ezzel kell foglalkoznom. És egyelőre senkit ne kapcsolj be hozzám. - Oké, főnök. Elmehetek ebédelni vagy kellek még? - Hát hogyne kellenél, Vicky – vetett játékos pillantást a lányra. – Most azonban menj, és egyél valamit. Nem szeretném, ha kifogynál ebből a pazar ruhából – bólintott, de mire a titkárnő kitalálta a frappáns választ, a főnöki szoba ajtaja becsukódott.
