NEW YORK

ANDREW GOLISZEK A fekete hold folyói

© 1996 March (First edition) by Andrew Goliszek RIVERS OF THE BLACK MOON A TOM DOHIERTY ASSOCIATES BOOK/NEW YORK Hungarian translation Gieler Gyöngyi © GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Sorozatszerkesztő BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Kiadja a GENERAL PRESS KIABÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte: ALFÖLDI NYOMDA RT. Készült Debrecenben az 1997-es évben Felelős vezető: GYÖRGY GÉZA vezérigazgató ISSN 1416-7026 ISBN 963 9076 03 1

Sok szeretettel Kathynek, továbbá Jennifernek, Davidnek és Paulnak

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

B

árki bármit állítson is, egyetlen író sem képes egymaga megbirkózni egy ilyen könyv megírásával. Miután papírra vetette a legutolsó szót, még óriási munka vár rá, számtalan átolvasás és rengeteg javítgatás áll előtte. Köszönettel tartozom a feleségemnek, Kathynek, aki mindig első olvasója és legőszintébb kritikusa kézirataimnak. El sem tudom mondani, mennyit jelentett a türelme, az odaadása és a támogatása. Hálás vagyok a Tor Books munkatársainak a sok segítségért, valamint szerkesztőmnek, Jim Frenkelnek, akinek az útmutatása és tanácsai igen sokat javítottak a könyvön. Különösen nagy hálával tartozom az ügynökömnek, Bernie Kurmannek, akinek a lelkesedése az első pillanattól kezdve ragadós volt, és aki nélkül ez a regény soha nem született volna meg. A. G.

1 1994. DECEMBER 9., SKÓCIA, EDINBURGH

A halál orrfacsaró bűze már az egész lakást megülte. Az áldozat testét felhasították és szétmarcangolták, mintha a bensejében kerestek volna valamit, körülötte pedig teljes felfordulás uralkodott. A bútorokat felborogatták, a párnákat felhasogatták, a fiókokat kirángatták, a szőnyegeket félrerúgták. Ránézésre úgy tűnt, a kutatás kétségbeesetten alapos, de eredménytelen volt. A rendőrségi fotós vakuja szünet nélkül villogott, miközben a helyszínelők összegyűjtötték és rögzítették a bizonyítékokat. Odalenn, a Church Street eső áztatta macskakövein kíváncsiskodók ácsorogtak a halottkém fekete-fehér kocsija körül. Egy emberként fordultak hátra, amikor egy negyvenes éveinek elején járó, magas, kisportolt férfi szállt ki egy autóból, belépett a ház kapuján, majd a két lépcsőfordulón felsietett a gyilkosság színhelyére. – Mi történt itt? – kérdezte James Macfadden, a Scotland Yard különleges nemzetközi ügyosztályának felügyelője, miután benyitott az áporodott levegőjű szobába. A hangjától összerezzentek a rendőrség emberei. Macfadden elhúzta az orrát, amikor megcsapta a rothadó hús és az odaszáradt testnedvek gyomorfordító szaga. – Á, felügyelő úr. – Nigel Brodisht, az edinburghi rendőrség nyomozóját teljesen váratlanul érte, hogy csak így megjelenik a helyszínen a Yard nemzetközi részlegének magasrangú munkatársa. – Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar kijönnek a Yardtól, sőt egyáltalán nem is vártuk. Nekünk azt mondták, helyben marad az ügy. Macfadden a holttestre szegezte acélszürke szemét, és kurtán csak annyit mondott: – Sajnos, nem. Brodish oldalát fúrta ugyan a kíváncsiság, de a szakmai protokoll tiltotta, hogy kérdezősködjön, úgyhogy csak ismét szemügyre vette a holttestet, még figyelmesebben, mint eddig, mintha új jelentőséget nyert volna a számára. – Ronda ügy. Ha engem kérdez, ezt csak egy vadállat tehette. Macfadden zsebkendőt szorított az orrához, és lassan körbejárta a hullát. Negyvenkét éves volt, és húsz éve dolgozott a Scotland Yardnál; azt hitte, látott és hallott már mindent. Nagyon jól tudta, hogy elkerülhetetlen, sőt egyenesen munkaköri kötelessége, hogy kemény és érzéketlen legyen. Bevett szokás volt, hogy a kezdő nyomozókat a leghátborzongatóbb ügyekhez rendelték ki, amíg a tapasztalatlan zöldfülűből megkérgesedett profi nem lett, aki úgy tudott nézni az áldozat kihűlt testére és élettelen szemébe, hogy nem látott mást, csak tárgyi bizonyítékot, amely elvezethet az ügy megoldásához. Habár Macfadden korán megtanulta, hogy leplezze az érzelmeit, legalábbis a nyilvánosság előtt, soha nem tudott hozzászokni a sok véres gyilkossághoz és brutális nemi erőszakhoz, a terrorista merényletekhez, a robbantásokhoz, melyek ártatlan gyerekek karját-lábát tépték le. És habár úgy tett, mintha mindez hidegen hagyná, megjátszotta, hogy erős és érzéketlen, magánemberként 2

gyakran elöntötte a düh, amikor arra gondolt, mennyi fájdalmat és szenvedést képesek okozni egymásnak az emberek. És most szétmarcangolt, véres húsdarabként itt hevert előtte egy újabb példája mindannak, amit annyira gyűlölt ebben a velejéig romlott társadalomban, amely arra késztethet egy embert, hogy ezt tegye egy másikkal. Figyelmesen megvizsgálta a holttestet és a megalvadt vértócsát, mely a szőnyegnek majdnem a felét teljesen átáztatta. Halkan és határozottan megszólalt: – Igen, egy vadállat lehetett, de ahogy elnézem a lakást és ennek a szegény ördögnek a belső részeit, ez a vadállat valami fontosat kereshetett... Valami nagyon fontosat. Macfadden körbepillantott a szobában, aztán visszafordult a holttesthez, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze a gyomrát, melyet két hosszú vágással kimetszettek a helyéről. – Elmozdították a holttestet, vagy hozzáért valaki? – Nem. Így találtuk, megkötözött kézzel-lábbal. Amint látja, a feje bal oldalán jó nagy ütés érte. Kétségtelenül ez lehetett a halál oka. – Én ebben nem lennék olyan biztos. Látja, hogy mennyi a vér – mutatott Macfadden a szőnyegre, aztán a hosszan elnyúló, megszáradt vérfoltokra, melyek a holttestet körülvették. Gyanította, hogy az elvágott artéria lüktetése spriccelte szét. – A pasas lehet, hogy eszméletlen volt, de még élt, amikor megcsonkították. A szíve még pumpálta a vért. Brodish a szája elé szorította a kezét, és nagyot nyelt. – Te jóságos atyaúristen, ez borzasztó. – De nyilvánvaló, hogy bárki tette is ezt, nem találta meg, amit keresett – folytatta Macfadden. – Nem, ez nem egyszerűen egy vérszomjas vadállat műve. Nagyon is alaposan, előre megfontoltan kutatott valami után, amiért még arra is képes volt, hogy felvágja az áldozata hasát. – Mikrofilm? – Talán. Vagy egy cédula. Valami apró tárgy. Ki tudja? Macfadden ledobta vizes esőkabátját, elővett egy pár gumikesztyűt, és felhúzta. – Idenézzen! – Felemelt egy apró cafatot a szétszabdalt gyomorból, leszedegetett róla néhány üvegszilánkot meg a szőnyeg szálait, és a tenyerére fektette. – Látja, mindenféle rátapadt. Ezek csak úgy kerülhettek ide, ha a szoba már fel volt dúlva, amikor a gyilkos felvágta az áldozat hasát. És ha megtalálta volna a gyomrában, amit keres, akkor nem marcangolta volna szét a bélcsatornát, igaz? Valószínűleg megkötözte a pasast, míg átkutatta a szobát, aztán végül elkeseredésében vagy dühében nekiesett, fejbevágta, és elkezdte keresni azt a valamit az utolsó lehetséges helyen. De azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy nem talált semmit. Macfadden intett, hogy elvihetik a holttestet, és a földre szegezett tekintettel, ügyesen manőverezett a romok között, melyeket mintha egy tornádó szórt volna szét a szobában. – A lakás gazdája hol van? – kérdezte, még mindig komoran a padlóra szegezett tekintettel. – Nyaral – felelte Brodish. – A szomszéd azt mondja, öt nappal ezelőtt utazott el, és holnap jön meg. – És a többi bérlő? Őket kihallgatták? – Csak ketten vannak. Egyikük sem hallott semmit. De mind a ketten dolgoznak, és valószínűleg nem voltak itthon, amikor a gyilkosság történt. – Hát persze. Biztos, hogy aki ezt tette, gondoskodott róla, hogy ne legyenek tanúk. Tudunk még valamit? – Mind a ketten megerősítették, hogy az áldozat neve dr. Richard Zarnoff, de ennél sokkal többet nem tudtak mondani. Egyetértettek, hogy fura alak volt, magának való, hallgatag. Egy hónapja lakott itt, és ezalatt alig látták. – És minek jött a városba? – Közben ketten elvitték mellettük a fekete nejlonzsákba rakott hullát, és eltűntek vele az ajtóban. Macfadden az ablakhoz sétált, és lenézett a csoportosulásra, ahonnan izgatott zsongás szűrődött fel. – Csak annyit tudnak, hogy valami orvos vagy tudósféle volt. Hogy pontosan mivel foglalkozott, azt nem is sejtik. Egy ideig Afrikában volt, állítólag Zaire-ban. Egy AIDS-konferencián készült részt venni, amit a jövő héten rendeznek a Hiltonban, aztán hazautazott volna Amerikába. – Amerikában hol lakott? – Macfadden visszafordult Brodish felé, és ránézett az orra hegyére csúszott szemüvege fölött. 3

– Utah államban, Salt Lake Cityben. Ott dolgozott az egyetem orvostudományi központjában. – Furcsa. – Macfadden agya, mely olyan borotvaéles volt, hogy egy oxfordi egyetemi katedrán is megállta volna a helyét, máris rostálni és válogatni kezdte a bizonyítékokat, összerakosgatva az új információkat azokkal, amiket már tudott. Tehát Brodish szerint egy Richard Zarnoff nevű amerikai AIDS-kutató Afrikából Edinburghba utazik, kibérel egy mocskos kis szobát a külvárosban, és egy hónapig itt éldegél elzárkózva, míg brutálisan meg nem gyilkolják, egy héttel azelőtt, hogy részt vett volna egy nemzetközi AIDS-konferencián. Csakhogy ez nem minden – emlékeztette magát Macfadden. Pár nappal a holttest előkerülése előtt a Scotland Yard tájékoztatást kapott az FBI-tól, mely szerint egy neves amerikai AIDS-kutató eltűnt valahol Európában, és az illető állítólag olyan adatok birtokában van, amelyek felforgathatják az egész tudományos világot. A neve természetesen Richard Zarnoff. És mi lehetett volna jobb alkalom, hogy bejelentse a felfedezését, mint egy nemzetközi konferencia? Bárki gyilkolta is meg Zarnoffot, nem egy magányos őrült tette, Macfadden erről meg volt győződve. – Kihallgattak még valakit? – kérdezte Brodisht. – Nem, de az egyik bérlő azt javasolta, kérdezősködjünk a sarki kocsmában. Azt hallotta az odajáróktól, hogy egy-két korsó sör után kicsit megeredt a pasas nyelve, ahogy az már lenni szokott. – Nagyszerű. Akkor leugrom, és iszom egyet. Addig derítse ki, milyen tudományos társaságok vesznek részt azon a konferencián. Minden érdekel: a szervezők neve, ki fog elnökölni, ki hívta meg a résztvevőket és a többi. Ha dr. Zarnoff előadást készült tartani, tudni akarom, mi lett volna pontosan a témája. – Értem. Amint kiderítek valamit, jelenteni fogom a Scotland Yardnak. Macfadden visszafordult az esőcseppektől csíkos üvegű ablakhoz, és épp meglátta, hogy a halottkém kocsija elindul déli irányba, a St. Mary's kórház felé. Majd a boncolás kideríti, pontosan mi is okozta dr. Zarnoff halálát, azután pedig az Egyesült Államokba szállítják földi maradványait. Tekintetével végigkövette a nedves keréknyomokat, majd felnézett az ólomszürke reggeli égboltra, amely úgy borult Edinburgh városára, akár egy szemfedő. Mint már annyiszor, most is eltűnődött, hogy megéri-e elviselni mindezt: a vérbe fagyott holttesteket, az undorító bűzt, a borzalmas gyilkossági helyszíneket, amelyeknek emléke kitörölhetetlenül tovább él benne. Aztán a tönkrement házassága jutott eszébe, amely nagyon hamar éppolyan élettelen lett, mint a holttestek, amelyekkel a munkája során találkozott, és végül azzal ért véget, hogy egy külföldi kiküldetése alatt a félesége megcsalta. Úgy érezte, nincs semmi értelme annak, amit csinál. Minden ügy ocsmányabbnak és zavarosabbnak tűnt, mint az előző. Mintha az egykor rendezett világból végképp kiveszett volna a civilizáltság utolsó nyoma is, és most egyenesen rohanna a szakadékba. Minden egyes agyonkínzott holttest, minden terrorista támadás, minden megnyomorított gyermek láttán ez a szakadék nyílt meg előtte, és nem tudta, mennyi idő múlva fog végleg belezuhanni a világ. Macfadden az oxfordi egyetemről került ki, és mindig is álmodozó volt. Végül azért választotta a rendőrségi pályát az orvosi helyett, mert úgy érezte, fontosabb, hogy a társadalom betegségeit gyógyítsa. Megrögzött idealista volt, aki szó szerint vette John Lennon dalait, és meg volt róla győződve, hogy az ő generációjának sikerül majd megszakítani az erőszak és a gyűlölet ördögi körét, és végre megálljt parancsolhatnak a gonosznak. De most itt egy újabb hidegvérrel elkövetett, iszonyatos gyilkosság, és megint szembe kellett néznie a realitással: semmi nem változott. Akár tetszik, akár nem, ő is nyakig benne van ebben az erőszakkal és gyűlölettel teli világban. – Szüksége lesz még ránk ma, felügyelő úr? – kérdezte a fotós, miközben összepakolt. – Nem – felelte Macfadden mélyet sóhajtva. – Csak küldjék el a részletes jelentést, ha elkészültek. – Meglesz, felügyelő úr. A laborosok csapata tovább sürgölődött, ujjlenyomatokat keresgéltek, az utolsó négyzetcentiméterig átfésülték a szobát, és összegyűjtöttek minden gyanús apróságot, amit a romok közül ki tudtak bányászni. Macfadden lábujjhegyen átóvakodott a felforduláson, vetett hátra még egy utolsó, cinikus pillantást, aztán kilépett a folyosóra, és jó nagy levegőt vett. Az ocsmány, csatornaszagra 4

emlékeztető bűz szinte már a gondolatait is átjárta, és mélyen beleivódott tweedzakójának szövetébe, mintha csak újra meg újra emlékeztetni akarná, hogy milyen borzalmas a munkája.

2 1994. DECEMBER 10., PUERTO RICO, LUQUILLO

A Puerto Rico északi partvidékére néző, dúsan zöldellő hegy tetején tágas, mediterrán jellegű villa emelkedett. Carlos Humberto Martinez a hátsó teraszon állt, és azon gondolkozott, milyen jövő áll előtte a Viracornál, amely a statisztikák szerint egész Észak-Amerika leggyorsabban fejlődő gyógyszergyártó cége. A kutatásért és fejlesztésért felelős alelnökként saját pénzét is befektette egy új gyógyszer kísérleteibe, amelyről azt jósolták, hogy forradalmasítani fogja az AIDS elleni küzdelmet, és következésképp sok-sok milliárdnyi profitot jelent majd a Viracornak, amennyiben az AIDS-járvány továbbra is pestisként fog végigsöpörni a világ országain. Az elmúlt hat hónapban lázas tevékenység folyt mind Puerto Ricóban, mind külföldön. Szinte naponta kiszivárogtattak – többnyire szándékosan – valami hírt a titokzatos új gyógyszerről, aminek köszönhetően a cég részvényeinek árfolyama a csillagos égig emelkedett. Így a Viracor irigylésre méltó pozícióba került, sikerült vezető helyre törnie a gyógyszeriparban, mely azzal dicsekedhet, hogy a világ leginnovatívabb iparága. A nyereség és a veszteség itt a szó szoros értelmében élet-halál kérdés lehet. A legtöbben óvatos optimizmussal tekintettek a dolgok elébe. Voltak, akik nem is hittek benne, hogy lehetséges igazi áttörés az AIDS elleni küzdelemben. Sokan tisztában voltak vele, hogy mivel a gyógyszerészeti termékekkel hatalmas profitot lehet besöpörni, ezért nem ritka a csalás, a szélhámosság és a korrupció, és a cégek legfőbb filozófiája az, hogy nyereséget kell elérni bármi áron. A gyógyszergyártók, amelyek könyörtelen harcot folytattak egymás ellen, bevallottan mindenre képesek lettek volna, hogy ők legyenek az elsők, akik orvosságot találnak az AIDS-re. Semmitől nem riadtak vissza – és ez alól a Viracor sem volt kivétel. Carlos Martinez fáradtan könyökölt a fehér márvány korlátra, és végignézett a kilométereken át elnyúló, érintetlen, alabástromfehér homokon. A nyaralók már kezdtek megtelepedni a partot pettyező napernyők alatt. A távolban kisebb-nagyobb hajók siklottak a víz tükrén, a vitorlák vászna fehéren vakított. A kora reggeli nap még alacsonyan állt az égbolton a kékeszöld tenger fölött, a fénye elöntötte a horizontot és a lágyan fodrozódó hullámokat, egészen a Luquillo-öböl elefántcsontfehér partvonaláig. Martinez képtelen volt gondolkozni, annyira békés és nyugodt volt minden. Elmerengett, és vékony fekete bajuszát simogatta, először az egyik oldalát, aztán a másikat; mint egy magas, jóképű spanyol konkvisztádor, aki megküzdött azért, hogy a csúcsra érjen, csak állt, és büszkén szemlélte az odalent elterülő tájat, amelyet a sajátjának tekintett. De amikor végzett a második csésze méregerős Puerto Ricó-i kávéval, megszólalt az ajtócsengő, és kizökkentette a nyugalmas pillanatokból, amelyekben oly ritkán lehetett része. – Seňor Martinez! – szólt ki a fiatal szobalány a teraszra vezető ajtóból. – Dr. Vargas keresi. Dr. Juan Vargas a Viracor vezető kutatója volt, ő irányította az AIDS-kísérleteket, és Martinez sürgős hívására érkezett. Gyanította, hogy a kora reggeli találkozó célja nem pusztán baráti csevegés lesz. A gyógyszerkísérletek általában a legnagyobb titokban folynak, és nem ritka az ipari kémkedés. Vargas tudta, hogy a Viracorral kapcsolatban is suttognak erre vonatkozó pletykákat, de ő meg volt győződve róla, hogy alaptalan a szóbeszéd. Az AIDS-kísérletek a legjobb úton haladtak. Erről ő személyesen gondoskodott. A tesztadatok sokkal kitűnőbbek voltak, mint amire bárki is számított. Már csak hónapok kérdése, hogy a Szövetségi Gyógyszerszabadalmi Hivatal engedélyezze a Lyfusin nevű szert, és Washingtonban máris azt rebesgették, hogy ez a gyógyszer azt fogja jelenteni az AIDS elleni küzdelemben, mint amit a kinin a malária legyőzésében. Egy magát megnevezni nem kívánó hivatalos személy úgy nyilatkozott az új és egyelőre titkos szerről, hogy „hihetetlen áttörésről van szó”. Martinez belépett a meleg teraszról a szinte palotának ható villa komor nappalijába, és a szoba közepére érve határozott kézfogással üdvözölte Vargast. 1985 óta ismerték egymást, Vargas 5

ekkor jött a Viracorhoz dolgozni. A harvardi diplomás Martinez karrierje akkoriban még csak épp kezdett felívelni, Vargas pedig fiatal virológus volt, de kellő ambícióval és intelligenciával rendelkezett ahhoz, hogy meggyőzze a céget: ő az az ember, aki képes lesz kifejleszteni a gyógyszert arra a betegségre, amiről akkor még csak gyanítani lehetett, hogy idővel katasztrofális méretű járvánnyá fog dagadni. Teljesen eltérő családi háttérrel rendelkeztek: Martinez egy nyomornegyedben nőtt fel, és a saját erejével küzdötte fel magát a szegénységből a Harvard egyetemig, Vargas viszont gazdag szülők gyermeke volt, akik nem sajnálták a pénzt, hogy a lehető legjobb iskolákba járassák. A két fiatalember ennek ellenére hamar összebarátkozott, és vállt vállhoz vetve próbálták valóra váltani az álmukat, hogy nevet szerezzenek maguknak azzal, hogy sikerül legyőzniük az AIDS-et. És alig tíz év múltán most itt álltak a siker küszöbén. 1994. március 17-én a Viracor olyan bejelentést tett, mely nemcsak a hitetlenkedő orvosi köröket döbbentette meg, de az egész világot: kifejlesztettek egy új gyógyszert az AIDS-vírussal fertőzöttek életben tartására. – Köszönöm, hogy eljöttél, Juan. Ülj csak le. – Iderohantam, ahogy megkaptam az üzenetedet. Valami baj van? – Az alacsony termetű, vékonydongájú Vargas letelepedett a plüsskanapéra, miközben a szobalány egy tálcán kávét és croissant-okat rakott elé az asztalra. Vargas csontos ujjaival elvett egyet, és beleharapott. – Sajnos, igen – felelte Martinez, majdnem suttogva. – Nagy baj van. – De hát mi történt? – kérdezte Vargas idegesen, és levette vastag szemüvegét, hogy Martinez szemébe nézhessen. – Köszönjük, Elena – Martinez egy biccentéssel kiküldte a lányt, és a harmadik csésze kávé után nyúlt. – Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm. – A Gyógyszerszabadalmi Hivatal! – csattant fel Vargas croissant-morzsákat köpködve. – Tudtam! Valami hibát találtak a végső teszteredményekben. – Vargas nem volt épp lelkes híve a bürokratikus hivatalnak. Az állandó időhúzás és tehetetlenkedés néha évekkel késleltette az új szerek bevezetését, melyek akár életeket is menthettek volna, ha idejében a piacra kerülnek. – Nem, nem erről van szó – nyugtatta meg Martinez. – A teszteredmények kitűnőek. – Akkor mi történt? Martinez kicsit habozott, aztán egyenesen Vargas szemébe nézett. – Egy edinburghi bérelt szobában holtan találták Richard Zarnoffot. Állítólag meggyilkolták. – Meggyilkolták? – Vargas olyan heves mozdulattal hajolt előre, hogy majdnem a földre sodorta a tálcát. – Meggyilkolták? Martinez bizonytalanul bólintott. Tudatában volt, milyen megrázó lehet ez a hír Vargasnak, hiszen Zarnoff egyike volt legközelebbi külső munkatársainak. Richard Zarnoff, az utah-i orvosi egyetem professzora volt az, aki annak idején Vargast ajánlotta erre az állásra. Vargas az egyetemen aspiránsként együtt dolgozott vele, és részben közösen végzett immunológiai kutatásaiknak volt köszönhető, hogy később sikerült kifejlesztenie a Lyfusint. – Tudom, hogy nagyon nehéz elhinni, Juan. Mi is teljesen megdöbbentünk, amikor tegnap este meghallottuk a hírt. – De hát mikor? És hogyan? – Vargas továbbra is képtelen volt elhinni, amit hallott. A fején azonnal átfutott az a lehetőség, hogy olyan valaki ölhette meg Zarnoffot, aki tudott a titkos AIDSkutatásairól, vagy pedig az amerikai hadsereg járványügyi kutatóközpontjában, Fort Detrickben végzett korábbi tanácsadói munkájáról. Mi másért ölhették volna meg? – gondolta. – Több napja történt – mondta Martinez. – A lakását feldúlták, és... – Martinez keresgélte a szavakat, nem tudta, hogy mondja el, amit el kell mondania, de végül folytatta: – ...felhasogatták a gyomrát és a beleit. A rendőrség azt mondja, a gyilkos valamit kereshetett. De nem hiszik, hogy meg is találta. Gondolod, hogy rejtegetett valamit? Esetleg nem említett neked valamit, ami akkor érdektelennek tűnt, de utólag megmagyarázhatja a történteket? Vargas felállt, cigarettára gyújtott, és mintha meg sem hallotta volna a kérdést, járkálni kezdett a kanapé körül. Kétségbeesetten próbált valami indokot találni, miért ölhettek meg valakit, aki olyan közeli kapcsolatban állt a Viracorral, mint dr. Zarnoff. Ha Zarnoffal megtörtént – gondolta –, akkor bármelyikünkkel megtörténhet. Akár vele is. Hirtelen kiverte a hideg verejték, és egész testében remegni kezdett. 6

– Nyugodj meg, Juan. Ülj le. – Martinez gyorsan töltött egy fél pohár whiskyt, és átnyújtotta Vargasnak, aki szemmel láthatóan nem zavartatta magát a kora reggeli óra miatt. – Köszönöm – mondta, és a fejét hátradöntve, egyetlen kortyra lehajtotta a Chivast, aztán megkérdezte: – Arról mondtak valamit, hogy mit keresett Zarnoff Edinburghban? – Egy AIDS-konferencia kezdődik ott december 14-én. Biztosan hallottál róla. Zarnoff is előadást tartott volna. – Mi? Ez lehetetlen. Igen, tudok a konferenciáról, de Zarnoff nem tarhatott előadást a kutatásainkról. Az eredmények még mindig titkosak. Biztos vagy benne, hogy előadást akart tartani? – Igen. Az a különös, hogy már majdnem egy hónapja ott tartózkodott Edinburghban. Senki nem tudja, miért. Azelőtt pedig fél évet Afrikában töltött, ha nem tévedek, Zaire-ban. Biztos, hogy erről sem tudtál? Vargas megrázta kopaszodó fejét, és nagyot szívott a cigarettájából. Azzal tisztában volt, hogy az amerikaiak folytatnak titkos AIDS-kutatásokat Afrika több részén is, de azt viszont nem tudta, mire jutottak eddig, és azt sem, Zarnoff mennyire vett részt a dologban, sőt egyáltalán volt-e köze hozzá, de most már kezdte gyanítani, hogy igen. Felhajtott egy újabb whiskyt, mintha mindennapos szokása lenne. Rágyújtott egy újabb cigarettára. Pillanatnyilag mindenre gondolt, csak az ünnepélyes fogadalmára nem, hogy megpróbálja leszorítani az adagját napi egy dobozra. Zarnoff bezzeg nem ivott és nem dohányzott, és tessék, mégis hogy megjárta. Nem, az egészsége most igazán nem érdekes, amikor lelki szemei előtt már látta saját magát felvágott hassal. Most már értette, miért nem hallott Richard Zarnoff felől semmit, mióta a professzor otthagyta az egyetemet, hogy eltöltse az egyéves kutatószabadságát. De mi a nyavalyát csinált Afrikában? – tűnődött Vargas. – Vajon miről akart előadást tartani azon a konferencián? És ugyan minek kellett ott kuksolnia egy koszos bérelt szobában már egy hónappal korábban? A kérdések villámként cikáztak ide-oda a fejében. Miután a harmadik whiskyt is felhajtotta, lecsillapodtak a villámok, de még mindig nem tudta a válaszokat. Egyvalamire gyanakodott: Zarnoff titkos munkájára a Fort Detrick-i kutatóintézetben, ahol nemcsak a HIV-vírust tanulmányozták, hanem a legkülönbözőbb más vírusokat, baktériumokat és mycotoxinokat is, amelyek esetleg felhasználhatók biológiai fegyverként. Talán ezzel kapcsolatban tett valami olyan felfedezést Afrikában, ami az életébe került. – Mikor küldött utoljára jelentést a nekünk végzett kutatásairól? – faggatta tovább Martinez a barátját, mert az volt az érzése, hogy a mindig szűkszavú Vargas tud valamit. – Márciusban – felelte Vargas habozás nélkül. – Alaposan átnéztem az eredményeit, és kitűnő munkának találtam. Pontosan az volt, amire számítottunk. – És mire jutott? – A vizsgált szer minden esetben jelentős mértékben akadályozta a T-lymphocyták összekapcsolódását. Azt tudjuk, hogy a fertőzés bekövetkezte után azonnal kialakulnak a vérben a vírus antitestjei, és ezután a szervezeten belül a továbbfertőződés úgy történik, hogy a már fertőzött lymphocyták hozzákapcsolódnak az egészségesekhez. Ez megvédi őket az antitestek támadásától. Azt találtuk, hogy ha sikerül megakadályozni a T-sejtek fúzióját, ezzel drámai módon megnövelhetjük az élettartamukat, Zarnoff becslése szerint akár tízszeresére is. A vírus terjedése így nagyon lelassul, mert a már a szervezetben lévő vírusok az eredetileg megfertőzött T-sejtekhez kötve maradnak. Úgy is mondhatnánk, hogy fogságba esnek. Zarnoff kísérletei döntő fontosságúak voltak. Kimutatta, hogy a Lyfusin megváltoztatja a sejtmembrán glycolipid-szerkezetét, és így megakadályozza, hogy a T-sejtek hozzákapcsolódjanak. Ezt a klinikai vizsgálatok is megerősítették. El sem tudom képzelni, miért akarta volna bárki is elintézni Zarnoffot. A kísérletek lezárultak, már megszereztük a nemzetközi szabadalmi jogot, a gyártást júliusban kezdjük. Ezt a szert már senki nem lophatta el és másolhatta volna le anélkül, hogy ne tudjon róla az egész iparág. Nem értem. Vargas hátradőlt a kanapén, lehunyta a szemét, és némán imádkozott. Csak remélni tudta, hogy ez a gyilkosság nem volt más, mint egy őrült oktalan tette, de a lelke mélyén pontosan tudta, hogy egyáltalán nem így van. Erőteljesen megdörzsölte a homlokát és a halántékát. Fontolgatta magában azt a nagyon is valószínű eshetőséget, hogy Zarnoff valami olyan bejelentést készült tenni az AIDS-ről, ami valamiképp érinti az amerikai kormányt. – Tulajdonképpen miért kérettél ide? – tudakolta szinte gyanakvó hangon. 7

– Mr. Royce rendkívüli igazgatósági ülést hívott össze hétfő reggelre. A New York-i nagykutyák is iderepülnek, egy-kettő már meg is érkezett. Ismertetőt kell tartanom az új termék piackutatási eredményeiről és a reklámtervekről. Szeretném, ha te is ott lennél, és megválaszolnád a kutatással és fejlesztéssel kapcsolatban felmerülő kérdéseket. – Ennyi az egész? – Vargas tudta, Martinez nem vette volna magának a fáradságot, hogy ilyen szokatlan időben magához rendelje, ha pusztán csak ennyiről lenne szó. – Nem, van még valami. – Éspedig? – Szeretném, ha az irataidból mindenhonnan eltüntetnéd Richard Zarnoff nevét. Royce azt akarja, maradjon teljes titokban, hogy bármiféle kapcsolatban álltunk vele, ne legyen semmiféle írásos nyoma. Ha tényleg együttműködött az amerikai hadsereggel, az nekünk elég kellemetlen lehet, hát még ha most kiderül, hogy valami gyanús ügybe keveredett. Jobb, ha nekünk ehhez nincs közünk. Ha esetleg szóba jön a neve, mondd azt, hogy évek óta nem hallottál róla semmit. Ha a rendőrség kihallgatna, tagadd le, hogy bármiféle kapcsolatban álltál volna vele, mióta eljöttél az egyetemről. Senkinek ne említsd a közös kutatásaitokat, ne kíváncsiskodj Zarnoff halálának körülményeit illetően, és ne beszélj senkinek a Lyfusin-ról. Megértetted? – Igen, persze. Vargas nagyon is jól értett mindent. Valami nagyon nincs rendben. – És mi lesz Zarnoff feljegyzéseivel? – kérdezte. – A kísérletek titkosak voltak ugyan, de nyilván vezetett róluk naplót. – Arról már gondoskodtunk. – Gondoskodtatok? Hogyan? – Az embereim intézkedtek, hogy ne maradjon semmi nyoma a Viracorhoz fűződő kapcsolatának, se a laboratóriumában, se a lakásán. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy összefüggésbe hozzák velünk. – Értem. – Még valami – folytatta Martinez, és a hangja éppolyan sötét volt, mint a hangulat, amely a szobára telepedett. – Ne hagyd el az országot, ha lehet. Mr. Royce úgy gondolja, jobb lenne, ha mindnyájan szép nyugodtan lapítanánk, amíg a nyomozás véget nem ér. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül lezárják az ügyet. Tudom, hogy számíthatok rád. – Hát persze. – Vargas igyekezett őszinteséget erőltetni a hangjába, bár szinte rosszul volt a gondolatától is, hogy mire kérik. – Dr. Richard Zarnoffot mostantól elfelejtem. Az élet megy tovább. – Nagyon helyes, Juan. Akkor hétfő reggel találkozunk az igazgatósági ülésen. Abban a pillanatban, hogy Vargas becsukta maga mögött az ajtót, Martinez felkapta a telefonkagylót, és tárcsázta a Viracor biztonsági központjának számát. Rágyújtott egy kubai szivarra, és az aggodalomtól felhős arccal várta, hogy felvegyék a telefont. – Itt Martinez. Szeretném, ha huszonnégy órás megfigyelés alá helyeznék dr. Juan Vargast. Részletes jelentést kérek a mindennapi tevékenységéről. Hallgassák le a telefonját, a laboratóriumban és otthon is. Bármilyen gyanús beszélgetést vagy találkozót azonnal jelentsenek. Különösen, ha Zarnoff afrikai utazásáról lenne szó. Tudja, mi a dolga. – Igen, uram – válaszolta élesen egy hang. – Azonnal intézkedem. Martinez lerakta a kagylót, a szivart ragyogó fogai közé szorította, melyek szinte világítottak napbarnította arcából, és kisétált a Luquillo-öbölre néző teraszra. A szeretője, aki épp most kelt fel, és csak egy köntöst húzott bronzosra barnult, karcsú testére, csábos léptekkel mögé lopakodott, átkarolta a derekát, és a nadrágjába csúsztatta a kezét. – Gyere, Carlos, feküdj vissza – dorombolta, mint egy tüzelő nősténytigris. – Most nem lehet, drágám. – Mi a baj, Carlos? – A nő hosszú ujjai felfelé indultak a hátán, és masszírozni kezdték a nyakát, ahol a máskor puha izmok most idegesen megfeszültek. Martinez nem felelt, hátra sem fordult. Tovább bámulta a tájat és a partra futó, kristályosan kék hullámokat. Maga a trópusi paradicsom, a megvalósult álom egy szegény fiúnak, aki San Juan óvárosának legszörnyűbb nyomornegyedében nőtt fel, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen luxuskörülmények között élhet. Király lett belőle. Minden a lábainál hever, és mindent a 8

Viracornak köszönhet. És ezt nem veheti el tőle senki – még akkor sem, ha olyan jó barátja és anynyira közel áll hozzá, mint Juan Vargas.

3 1994. DECEMBER 12, ANGLIA, LONDON

Amikor James Macfadden kiszállt a kormányhivatali autóból, azonnal megcsapta az éles északkeleti szél, könyörtelenül belemart csupasz arcába és kezébe. Szorosan összefogta a kabátja hajtókáját, és felsietett a Scotland Yard lépcsőin. Egyenesen Charles Fitzhugh, a Bűnügyi Nyomozóosztály főfelügyelőjének irodája felé tartott, akire az elmúlt két napban igen erőteljes nyomást gyakorolt a parlament, hogy sürgősen oldja meg a rejtélyes gyilkossági ügyet, amelyet egyre inkább felkapott a nemzetközi sajtó. Macfadden megállás nélkül átmasírozott az előcsarnokon, ahol óriási volt a nyüzsgés, mint hétfőn reggel általában. Végighaladt a fényesen kivilágított, tekergő folyosókon, amelyek a híresnevezetes bűnügyi osztályra vezettek, és belépett Fitzhugh impozáns irodájának előszobájába. Tweedkabátját és szürke puhakalapját a bőrkanapéra dobta, amely ott állt Pamela Twiggs íróasztala mellett, aki a bűnügyi osztály titkárnője és az egész Scotland Yard legcsúnyább vénlánya volt. – Hello, drágaságom. A főfelügyelő úr bent van? – kérdezte Macfadden egy mosollyal és pajkos kacsintással. – Már várja magát – vetette oda a nő, és felnézett rá vastag üvegű, fekete keretes szemüvege mögül. – Menjen be. És ne nevezzen drágaságomnak. – Elfordult, és tovább püfölte az írógépet, megszokott viharos tempójában. Macfadden elsietett a titkárnő termetes figurája mellett, benyitott az irodába, és belépett. Ketten ültek odabent, egymással szemben. Mind a ketten felnéztek, és követték Macfaddent a tekintetükkel. – Késett, felügyelő – horkant fel Fitzhugh a homlokát ráncolva, kezeit szorosan összekulcsolva a háta mögött. – Jöjjön beljebb. Lord Chamberlain úgy döntött, ő is részt vesz a ma reggeli kis megbeszélésünkön. Stuart Chamberlain, egy összeaszott, mogorva öregember Macfadden felé nyújtotta keskeny kezét. Az arca mozdulatlan maradt, mintha kőből lenne kifaragva. Bár közel járt a hetvenhez, és a parlamenti karrierje már hanyatlásnak indult, még mindig befolyásos és nagy hatalommal rendelkező tagja volt Anglia legbensőbb politikai köreinek. Macfadden azonnal tudta, hogy ha egy ilyen magas rangú parlamenti képviselő is jelen van, az csak egyet jelenthet: Richard Zarnoff halálát nem mindennapi gyilkossági ügyként kezelik. – Örülök, hogy megismerhetem. – Macfadden megszorította Chamberlain hideg kezét. Merev volt a kézfogása, érezni lehetett rajta, nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyen egyszerű mezei halandókkal fogjon kezet, mint a Scotland Yard nyomozója. – Nem is tudtam, hogy a parlament ennyire érdeklődik az ügy iránt. Chamberlain azonnal odanyújtotta neki az aznapi London Daily egy példányát. – Nézze meg az első oldalt – mondta, és némán figyelte, ahogy Macfadden széthajtogatja, majd olvasni kezdi az újságot. – Nagyon úgy néz ki, a sajtó már eldöntötte, hogy nagy felhajtást fog csapni az ügy körül. MEGGYILKOLTAK EGY NEVES AMERIKAI TUDÓST December 9-én egy edinburghi lakásban rátaláltak dr. Richard Zarnoff megcsonkított holttestére. A professzor vezető AIDS-kutató volt a utah-i egyetemen, Salt Lake Cityben. A halálát övező rejtélyes eseményekkel összefüggésben felmerült a gyanú, hogy dr. Zarnoff esetleg részt vett egy titkos AIDS-kutatóprogramban, és Nagy-Britanniában is lehettek kapcsolatai. A rendőrség ez idáig nem nyilatkozott az ügyről, de számtalan híresztelés kapott szárnyra. Megbízható forrásokból úgy tudni, hogy dr. Zarnoffot esetleg azért gyilkolták meg, mert megdöbbentő új felfedezést tett a HIVvírussal kapcsolatban, esetleg bizonyítékot talált arra, hogy az AIDS, mint sok más betegség, terjedhet pusztán érintés útján is. William Counselor vezető AIDS-aktivista szerint ez a fajta információ, ha felelőtlenül nyilvánosságra hozzák, nemzetközi tömeghisztériát keltett volna, és megtorlá9

soknak tette volna ki az AIDS-ben szenvedőket. Egyes spekulációk szerint olyanok gyilkoltatták meg dr. Zarnoffot, akik nem akarták, hogy ez az információ nyilvánosságra kerüljön, és világraszóló pánikot keltsen. – Mi ez a marhaság? – Macfadden nem volt hajlandó tovább olvasni, visszaadta az újságot Chamberlainnek. – Megbízható források? Nemzetközi hisztéria? Megtorlások? A sok nyavalyás firkásznak jó napja van. Még a világon semmit nem tudunk, ezek meg máris úgy tüntetik fel, mintha azt a szegény ördögöt valami radikális AIDS-aktivista nyírta volna ki, aki politikai okokból kifolyólag nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön, hogy egy újfajta AIDS-vírus van terjedőben. Ugyan már! Ezek bármit hajlandóak kitalálni, csak jó sztori legyen. – Az effajta sztorikból szoktak aztán diplomáciai botrányok dagadni – felelte komoran Chamberlain. – Ne becsülje le az ügy jelentőségét, felügyelő úr. Ha a közvélemény úgy fogja megítélni, hogy nem nyomozunk elég nagy erőkkel, vagy hogy megpróbáljuk eltussolni az ügyet, abból még baj lehet. Főleg, ha hagyjuk, hogy a liberális sajtó befolyásolja a nagy nyilvánosságot. Chamberlain elhallgatott, az újságra pillantott, aztán ledobta az asztalra. – Már kapcsolatban állunk az amerikai külügyminisztériummal. A Salt Lake City-i helyi hatóságoktól megtudtuk, hogy Zarnoff lakásába betörtek, nagyjából ugyanakkor, mint amikor a gyilkosság történt, vagyis 6.-án, kedden. Nem találtak semmi nyomot, mely összefüggésbe hozná a betörést a gyilkossággal, de a hírszerzés úgy gyanítja, nem véletlen az egybeesés. Nagyon könnyen lehet, hogy van valami az újságok által tálalt sztoriban. Dr. Zarnoff vezető pozíciót töltött be a maga tudományterületén. A halála hatalmas vihart kavarhat. Az ég óvjon minket, ha csak egy szemernyi igazság is van abban, amit a sajtó állít. Mindhárman leültek a négyszögletes kávézóasztalkához. Fitzhugh mindnyájuknak teát töltött, aztán kinyitott egy barna dossziét, amelyet az Interpol állított össze az elmúlt néhány nap során Richard Zarnoffról. – A parlament abban a pillanatban érdeklődni kezdett az ügy iránt, felügyelő úr, amint megtudtuk, hogy egy nemzetközi hírű tudóst holtan találtak az Egyesült Királyságban – folytatta Chamberlain. – És az érdeklődés csak fokozódott, amikor az Egyesült Államok kormánya is belekeveredett a dologba. A bűntett különös brutalitása mellett a gyilkosság körülményei és az amerikai külügyminisztérium szokatlan reakciója is arra vall, hogy az indíték csak az lehetett, hogy dr. Zarnoff tudott valamit, vagy a birtokában volt valami, amiről valaki nyilvánvalóan nagyon nem szerette volna, ha az edinburghi AIDS-konferencián a nyilvánosság elé tárja, efelől semmi kétség. Az amerikaiak is így gondolják. – Hogy semmi kétség? – vágott közbe Macfadden. – De hát ez még mind csak közvetett bizonyítékokra alapozott spekuláció. Miért nem célzott ilyesmire senki azok közül, akiket kihallgattunk? Az elmúlt két napban bejártam egész Edinburght, minden szóba jöhető tanút előkotortam, de senki nem tudott semmit mondani dr. Zarnoffról és a szokásairól, csak apró-cseprő dolgokat, amiket a helyi kocsmában elkotyogott. Egyébként olyan néma volt, mint egy hal. – Miféle apró-cseprő dolgokat? – kérdezte Fitzhugh. – Zarnoff magányosan élt. Többnyire otthon étkezett, egyedül. Nem nagyon járt sehová. Néha leugrott a kocsmába egy-két korsó sörre meg célbadobóst játszani. Nem beszélt semmiről, még akkor sem, ha ivott. Az egyik törzsvendég emlékezett rá, hogy egyszer emlegette az afrikai útját, de semmi különöset nem mondott róla. Később úgy tűnt, mintha azt is megbánta volna, hogy egyáltalán szóba hozta. És arról soha nem beszélt, hogy minek ment Edinburghba már egy hónappal a konferencia előtt. – Á, értem. – Fitzhugh keresgélni kezdett a papírlapok között, amelyek teljesen ellepték az asztalt. – Ma reggel Brodish elküldte a jelentést, amit kért tőle. Hová a fenébe is... Itt van. – Kihúzott egy lapot a halom közepéből, és megigazította az orrán bifokális szemüvegét. – Dr. Leon Crutcher, a konferencia szervezője szerint „Az AIDS járványtana Közép-Afrikában” címmel akart előadást tartani. Ebben igazán nincs semmi különös. – Kivonat nincs az előadásról? – kérdezte Macfadden. – Nincs. Csak a cím. Ettől persze nem lettünk okosabbak. A szövegben akár valami hatalmas bomba is lehetett elrejtve. Talán valami fontos bejelentést akart tenni. És ezt kereste a gyilkos. 10

Ha hihetünk a London Dailynek, az előadásában lehetett valami új bizonyíték az AIDS-vírusról. Talán felfedezett egy új vírustörzset. – Brodish kihallgatta a konferencia szervezőit? – kérdezte Macfadden, és tekintetét végigfuttatta a konferencia programját ismertető papírlapon. – Nincs a résztvevők között valaki, aki ismerte olyan jól Zarnoffot, hogy esetleg tudhatja, mivel foglalkozott, vagy miről szólt volna az előadása? Talán valaki, aki Afrikában került kapcsolatba vele? – Sajnos, a legközelebbi kollégái az Egyesült Államokban vannak. Az ottani hírszerzés igyekszik végigkövetni minden lépését, mióta elhagyta az egyetemet, egészen Afrikáig. Remélik, hogy találnak valakit, aki meg tudja világítani, mi történt. – Zaire-ban? Hát sok szerencsét hozzá. Én kötve hiszem, hogy sok sikerrel járnának abban az isten háta mögötti pokolban. Macfadden nem volt túl optimista. Nagyon jól tudta, hogy Zaire-ban a legnagyobb felfordulás uralkodik, az ország egyre mélyebbre süllyed a teljes társadalmi és gazdasági káoszban. Olvasott beszámolókat az egyre terjedő anarchiáról, tudta, hogy a hadsereg frakciói heves harcokat vívnak egymás ellen, az ország valutája teljesen elértéktelenedett. Általános a fosztogatás, a mészárlás, a pusztítás. És azt is pontosan tudta, ahogy mindenki szakmai körökben, hogy a zaire-i kormány korruptsága és a politikai harcok miatt kevésbé valószínű, hogy épp itt fogják megtalálni az AIDS ellenszerét, amiben egykor úgy reménykedtek. – Véleményem szerint jobb lenne, ha nem tennénk be a lábunkat Zaire-ba – jelentette ki határozottan Macfadden, mint aki nagy szakértője az afrikai politikai helyzetnek. – Ugyan miért ne? – kérdezte Fitzhugh. – Nem tudom, nevezzük megérzésnek. Valami bűzlik ebben az egészben, mintha valami jól megszervezett összesküvés lenne mögötte... Talán nemzetközi méretű. Nem tudnám pontosan megmondani, mi, de abban biztos vagyok, hogy nem Kinshasa utcáin fogjuk megtalálni a megoldást. – Felügyelő úr. – Lord Chamberlain úgy döntött, itt az ideje, hogy latba vesse a parlament tekintélyét. Mereven Macfadden szemébe nézett, és olyan hangon, amely mögött kétségtelenül érezhető volt a brit korona súlya, azt mondta: – A parlament a legteljesebb mértékben elvárja, hogy ezt az ügyet olyan sürgősen és diszkréten megoldják, ahogy csak lehetséges. És ha ennek érdekében a világ túlsó felére kell küldeni az embereinket, azt is megtesszük. Ma reggel beszéltem a miniszterelnökkel. A Zarnoff-ügyben máris jelentős mértékű és igen magas szintű diplomácia tevékenység folyik. Kénytelenek vagyunk most minden mást félretenni. Őfelsége, a királynő módfelett aggódik amiatt, hogy milyen következményei lehetnek Angliára nézve, ha ebből nemzetközi botrány kerekedik. Világosan fejeztem ki magam? Macfadden visszanézett Chamberlainre, és bólintott, habár erőteljes késztetést érzett, hogy megmondja ennek az aszaltszilvaképű öregúrnak, hogy mit csináljon a királynő az aggodalmaival. Fitzhugh nagyot sóhajtott, láthatóan megkönnyebbült, amiért Macfadden nem kezd bele a szokásos tirádájába, amit általában a királyi család bármely tagjának említése azonnal kiváltott belőle. Az, hogy a parlament beleszól a munkájába, még hagyján; de a királyság intézményét hihetetlen ostobaságnak tartotta, és semmi kedve nem volt eltűrni, hogy egy felékszerezett nőszemély parancsolgasson neki, csak azért, mert koronát visel a fején, és mert véletlenül a megfelelő családba született. – Biztosíthatja róla a parlamentet, valamint őfelségét is, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt – felelte Macfadden, és igyekezett nem mutatni, milyen megvetéssel viseltetik az említettek iránt. – Tehát, az Interpol mit tud erről a Zarhoffról? Fitzhugh odatolta neki a dossziét, és megvárta, amíg kinyitja. – Zarnoff soha nem volt nős – kezdte. – Egyetlen élő hozzátartozója van, egy nővére, aki Portlandben lakik, Oregon államban. Zarnoff ideje legnagyobb részét a munkájának szentelte. Akárhogy is nézzük, nagyon elhivatott volt. Többször járt Afrikában, először 1985-ben, aztán 1987ben, majd még néhány alkalommal, valószínűleg a SIDA elnevezésű program tanácsadójaként. Ez a legrégebbi és legjelentősebb AIDS-kutatóprogram Afrikában, és az egyik legtitkosabb is. Legalábbis úgy gondoljuk, hogy részt vett benne. A brit titkosszolgálat megerősítette, hogy régebben a CIAvel is együttműködött, de azt nem tudták megmondani, hogy milyen minőségben. Azt gyanítják, a SIDA-programmal kapcsolatban, vagy talán részt vett a kormány AIDS-politikájának kidolgozásá11

ban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a küszöbön áll a járvány kitörése, ami Amerika nemzeti érdekeit is fenyegetheti. – Tudunk még valamit erről a SIDA-pogramról? – kérdezte Macfadden. – Nem sokat. Csak annyit, hogy 1991-ben a zaire-i katonai lázadás miatt hirtelen félbeszakadt. Állítólag kénytelenek voltak mindent otthagyni, ami nagy tudományos veszteség volt. Az amerikai külügyminisztérium mélyen hallgat a dologról. – Vajon miért? – Fogalmam sincs. A SIDA-program 1984-ben indult – magyarázta Fitzhugh –, több szervezet együttműködésével. A Járványügyi Központ, az Országos Egészségügyi Intézet, a Trópusi Betegségek Kutatóintézete és az amerikai hadsereg patológiai intézete mind részt vett benne valamilyen módon. Együtt próbálták kideríteni, mi is ez az új vírus, amely akkor kezdett terjedni Afrikából. Az amerikai hadsereg patológiai intézete? – gondolta csodálkozva Macfadden. Az amerikai hadsereg? Egyre inkább az volt az érzése, hogy valami sokkal komolyabb rejlik a háttérben, mint az ember első ránézésre gondolná. Nagyon furcsának találta, hogy ilyen világszínvonalú intézmények, melyek minden további nélkül képesek lettek volna önálló kutatások folytatására, miért szövetkeztek épp az amerikai hadsereggel. – És Zarnoff hogy jön a képbe? – kérdezte. – Zarnoff immunológus volt, és abban az időben a vírusos betegségek egyik legnevesebb szakértője. Felkérték, hogy vegyen részt a kísérletek bizonyos szakaszában. A Zaire-ban végzett kutatásai szigorúan titkosak voltak. De azt tudjuk, hogy kapcsolatban állt több más tudóssal is, akik ugyanabban a programban dolgoztak. – És mi történt azóta, hogy utoljára Afrikában járt? – Mint maga is tudja, 1991. szeptember 22-én Zaire-ban kirobbantak a zavargások. A katonák öldököltek, lázadások törtek ki, francia és belga csapatok segítségével kellett kimenekíteni a külföldieket. Az amerikaiaknak azt mondták, mindenki egy táskát vihet magával, és amilyen gyorsan csak lehet, távozniuk kell. Hihetetlen mennyiségű kutatási anyagot hagytak hátra, egyes forrásaink szerint arra vonatkozó bizonyítékokat is, hogy pontosan honnan származik az AIDS-vírus. Úgy gondolták, ha sikerül megállapítani, honnan ered és kik fertőződtek meg legelőször, az talán hozzásegíthet, hogy többet megtudjanak magáról a betegségről. – Úgy érti, a pontos helyet akarták megállapítani, ahonnan kiindult a járvány? – Macfaddden érdeklődve előrehajolt arra a gondolatra, hogy valakinek esetleg sikerült megoldani az évtized legrejtélyesebb egészségügyi kérdését. Ez lenne a kulcsa az egésznek? – kérdezte magában. Lehetséges, hogy az AIDS-vírus valamilyen kísérlet eredményeként, véletlenül szabadult el? Az amerikai hadsereg hibájából? Ha így van, ez megmagyarázná, miért érdeklődik annyira az ügy iránt az amerikai külügyminisztérium. – Igen – mondta Fitzhugh. – Sajnálatos módon minden kutatási eredmény odaveszett, éppúgy, mint a több száz, ha nem több ezer vérminta, és az előállított kísérleti vakcinák is, amiket épp ki akartak próbálni. A kísérletek egykori irányítója nem túl optimista azt illetően, hogy valaha is elő fog kerülni belőlük valami. Lesújtó veszteség volt. – És Zarnoff a kísérlet mely részében vett részt? – A munkája szigorúan bizalmas volt. Nem tudjuk, minek ment vissza Zaire-ba. Talán úgy gondolta, vissza tud szerezni valamit az ottmaradt anyagokból. – Vannak közeli barátai? Esetleg barátnője? – Róla tűnik úgy, hogy közeli kapcsolatban állhattak. – Fitzhugh rábökött a dossziéban dr. Margaret Kreiser, az antropológia tanszék adjunktusának nevére. – Nem tudjuk, mennyire közel álltak egymáshoz, de azt gyanítjuk, valamikor a szeretője lehetett. Macfadden közelebb húzta magához a dossziét, és beletemetkezett, igyekezett kihámozni valamit, ami kicsit közelebb hozhatja Zarnoff személyiségéhez vagy a munkájához. – Úgy látom, pszichológiai profil nem készült róla – mormolta. – A pszichológusok most dolgoznak rajta – felelte Fitzhugh. – Amint megkaptuk, magának is továbbítom. Macfadden tovább tanulmányozta a dossziét, szóról szóra. – Tehát az orvosi egyetemen az immunológia professzora volt. Úgy tíz éve foglalkozott AIDS-kutatással. Egy ideig egy bizonyos 12

dr. Joel Levine-nel dolgozott együtt. – A tekintete visszakalandozott az egyetemhez. – Hmmm... A utah-i egyetem. Nem valami nevezetes hely, de lehet, hogy épp ez az, amit keresünk. Egy kisebb, jelentéktelenebb intézmény, ahol az emberek jobban ismerik egymást, többet tudnak egymás dolgairól, jobban megnyílnak a kollégáik előtt. Különben is, ezek a kutatófélék fura egy társaság. Nagyon függenek a technikusoktól, laborosoktól, asszisztensektől, külső összeköttetésektől. Nagy a versengés és a rivalizálás, de azért mindenki kénytelen összejárni a többiekkel, hízelegni, úgy tenni, mintha nagy híve lenne a csapatmunkának. Zarnoffnak biztosan voltak közeli munkatársai, akik talán tudnak valami érdekeset mondani, amin elindulhatunk. Macfadden felpillantott a dossziéból, és amikor észrevette, hogy Fitzhugh és Chamberlain összenéznek és bólintanak, rögtön tudta, hogy valami készül. Az asztalra dobta a dossziét, összefonta a karját, és várta, hogy Fitzhugh elmondja, mit jelentett az a pillantás, amit Lord Chamberlainnel váltott. – James, a minisztérium úgy döntött, magát küldik ki az Egyesült Államokba. Holnap kora reggel indul a gépe Salt Lake Citybe. A megbízását kifelé menet átveheti Miss Twiggstől. Az Államokban kihallgat mindenkit, aki fel van sorolva itt a dossziéban, de legfőképpen dr. Margaret Kreisert. Az az érzésünk, ő tudhatja, miben törte a fejét Zarnoff. – Salt Lake City... Utah... – ismételte Macfadden. – Akkor gondolom, nem árt, ha előveszem a jó öreg Stetsonomat és a Remingtonomat, nem igaz? – Készüljön fel rá, hogy holnap indul – rendelkezett Fitzhugh. – És próbáljon meg civilizált módon viselkedni. A jenkiknek vannak bizonyos elvárásaik a Scotland Yarddal szemben. Nem szeretnénk csalódást okozni nekik, ugyebár? – Ó, hogyne. Ugyan mikor hoztam én szégyent a brit koronára? – Ne akarja, hogy felsoroljam, Macfadden, mert akkor itt ülünk reggelig. – Mi a helyzet a külügyesekkel? Elintézték velük a találkozót? – Szombat óta kapcsolatban állunk velük, de nem túl készségesek. Pillanatnyilag nagyjából annyira hajlandóak együttműködni velünk, mint a KGB. – Talán mert ők sem tudnak többet, mint mi – mondta gyanakodva Macfadden. – Vagy nagyon is sokat tudnak, csak nem akarják elárulni, hogy mit. – Fogalmunk sincs. Ha szükségük lesz magára, tudják, hol keressék. Egyelőre ők azt hiszik, egy egyszerű gyilkossági ügyben nyomoz. Úgy kérdezősködjön, mintha csak erről lenne szó, és legyen nagyon óvatos, hogy kivel áll szóba. Ha kisétál ebből az irodából, többé mi nem tehetünk semmit. Csak magára lesz utalva. Miss Twiggstől mindent megkap, amire szüksége lehet. A lepecsételt borítékban lesz egy jelentés, otthon olvassa el, aztán semmisítse meg. Kiderül belőle egy-két dolog, ami meg fogja lepni, James. Olyasmi, amit később le kell tagadnia. Megértette? – Igen, főfelügyelő úr. – A hírszerzésnél azt ígérték, hogy ellátják majd további információkkal, amiket feltétlenül tudnia kell, de ne nagyon számítson rájuk. Valamiért nagyon hallgatnak. Hát akkor, ha nincs más, James, indulhat is. Macfadden sarkon fordult, és kisétált az előszobába, ahol Miss Twiggs már várta, kezében a lepecsételt borítékkal. – Minden benne van, felügyelő úr – mondta némi megindultsággal rekedtes hangjában. – Iratok, repülőjegy, visszaigazolás a szállodai szobafoglalásról, és egy dosszié. Ha megérkezett Salt Lake Citybe, szóljon ide. – Kösz, drágaságom. Nem kíván nekem sok szerencsét? – De, persze. Vigyázzon magára. Jobb lesz, ha indul is. Miss Twiggs egy intéssel elbocsátotta, és közben felvette a megcsörrenő telefont. Macfadden fogta a kabátját meg a kalapját, és egy utolsó kacsintással kisurrant az ajtón. Odabent az irodában Fitzhugh épp a füléhez szorította a kagylót, és tájékoztatta az amerikai külügyminisztériumot a Zarnoff-ügy állásáról. Aztán letette a telefont, és megcsóválta a fejét. – Már megint a külügy? – kérdezte Chamberlain. – Sajnos, igen. – Charles, rendkívül fontos nemzeti érdekről van szó. Ezt nem hangsúlyozhatom eléggé. Egészen biztos benne, hogy Macfadden meg tudja oldani? 13

– Ő az egyik legjobb emberünk – felelte Fitzhugh. – Oxfordban végzett. Három évig a haditengerészet hírszerzésénél volt. Újabb három évet külügyi szolgálatban töltött, a hidegháború csúcspontján. Ezután került hozzánk, 1976-ban. Talán emlékszik, akkor kapott kitüntetést a Levcsenko-féle kémbotrány kapcsán végzett munkájáért. Azóta leginkább a nemzetközi hírszerzésnél dolgozott. Folyékonyan beszél oroszul és franciául, különösen jó a természettudományos képzettsége, és végszükség esetén a rejtjelezéshez is ért. Kitűnő szakember. Nem választottam volna őt, ha nem az lenne. – Remélem, magának lesz igaza. Mondanom sem kell, a következmények nagyon súlyosak lehetnek. Fitzhugh komoran bólintott. – Igen. Attól félek, nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint gondoltuk. Bárcsak tudnám, mi ez az egész.

4

Stanton Royce, a Viracor részvénytársaság elnöke és vezérigazgatója lassan felemelkedett a székéből, és megállt az igazgatótanács huszonhárom, felajzottan várakozó tagja előtt. Arany töltőtollával néhányszor megkocogtatta az asztalon álló kristálygömböt, ezzel hivatalosan megnyitva az értekezletet. A teremre csönd telepedett, mindenki az asztalfő felé fordult, és tiszteletteljesen emelte tekintetét az elnökre, akit csak „Nagy Fehér Cápának” becéztek. Stanton Royce-ot, az egyre jobban terjeszkedő gyógyszerészeti birodalom tulajdonosát mindenki tisztelte – jobban mondva féltek tőle. Tökéletesen ápolt hófehér haj, meleg, kék szem, ragyogó mosoly, keskeny, szögletes arc, az öregségtől lötyögő bőr a nyakán – a külsejében semmi nem vallott a bátor harcosra, aki a csalóka felszín mögött rejlett. A megjelenése inkább egy korosodó államférfihez vagy egy családját maga köré gyűjtő patriarchához illett volna: de a teremben mindenki gyanította, hogy üzleti háborúra készül. Stanton Royce ehhez a csatározáshoz értett a legjobban. Még fiatal üzletember korában fertőzte meg ez a szenvedély, és évről évre nőtt benne, mint egy rosszindulatú daganat, amely minden mást elpusztított maga körül, és mindent felemésztett, ami az életet és a boldogságot jelentette a számára. A feleségét, a gyermekeit, a családját – mindent feláldozott annak az ellenállhatatlan vágynak, hogy növelje a hatalmát és gazdagságát. Royce végignézett az asztal körül ülőkön, az elegáns kétsoros öltönyökön és a háromszázdolláros frizurákon, és egy pillanatra egy szent jóindulata ömlött el az arcán. Úgy festett, mint egy öreg diplomata, aki elég ravasz ahhoz, hogy mindnyájukból bolondot csináljon. De akik a legközelebb álltak hozzá, azok már jól ismerték. Royce egy gyógyszerészeti cég igazgatója, amely rövidesen vezető pozíciót fog kiküzdeni magának a modern kor legveszedelmesebb járványa elleni küzdelemben. És habár a felszínen ez nemes és humánus célkitűzésnek tűnt, valójában arról volt szó, hogy „a gyógyszerpiac átkozottul jó üzlet” – ahogy Royce gyakran mondogatta. A cég részvényesei pontosan tudták, hogy az AIDS az évszázad legnagyobb profitot hozó üzletének lehetőségét rejti. A cég nagy családjához tartozók közül mindenki tisztában volt vele, hogy ha nem robbant volna ki az AIDS-járvány, akkor nem lenne szükség a Lyfusinra. És a Lyfusin nélkül a Viracor megmaradna egy alig ismert amerikai cégnek, amelyről a bennfentesek azt jósolták, hogy előbbutóbb elnyeli a globális üzleti verseny, és mint sok más cég előtte, rövidesen el fog tűnni a süllyesztőben, mintha soha nem is létezett volna. A verseny könyörtelensége miatt olyan valakire volt szükség a kormánykeréknél, aki nemcsak arra képes, hogy együtt ússzon a többi vérszomjas cápával, hanem arra is, hogy győztesen kerüljön ki közülük. Pontosan olyan valakire, mint Stanton Royce, a Nagy Fehér Cápa. A tárgyalóasztal végében, Royce jobbján, ott ült a könnyed modorú Carlos Martinez, tökéletes eleganciával; ezerdolláros Armani öltönyében, és az idegesen fészkelődő Juan Vargas, aki annak ellenére, hogy nemzetközi hírnévnek örvendett, soha nem tudott igazán hozzászokni ahhoz a szerephez, hogy a Viracor kutatási és fejlesztési szóvivője. Vargas számára ez a mai értekezlet különösen kellemetlen volt, így, hogy még mindig állandóan Richard Zarnoff járt a fejében. Nem feledke14

zett meg Martinez utasításairól, de nagyon remélte, hogy az egész téma egyáltalán nem fog szóba kerülni. – Jó reggelt, uraim – kezdte Royce. – Gondolom, volt már idejük néhány szót váltani egymással, úgyhogy azonnal rá is térhetünk a lényegre. – A hangja erőteljes és félelemkeltő volt, nem illett igazán hozzá. Alig százhetven centis termete ellenére mintha a többiek fölé tornyosult volna. – Amint látják a napirenden, több dolgot is meg kell beszélnünk, többek között azt is, hogyan fog megbirkózni a Viracor a hihetetlen mértékű gazdasági növekedéssel, amire a Lyfusin piacra dobása után számítunk. Örömmel jelenthettem, hogy a körünkben üdvözölhetjük dr. Juan Vargast is, aki mint tudják, kulcsszerepet játszott abban, hogy a Viracor a gyógyszeripar élére tört. Royce dr. Vargas felé fordult, és megvárta, míg elhal a taps. Vargas szerényen fogadta a dicséretet, lehajtotta a fejét, halványan elmosolyodott, és közben csak arra vágyott, hogy bárcsak megint a laboratóriumában lehetne, távol ezektől a Wall Street-i keselyűktől, akik úgy szagolják ki a profitot, mint a dögevők a rothadó tetemeket. Volt azonban más oka is a forróságnak, ami elöntötte, miközben megannyi lézersugárként rátapadt a huszonhárom mohó szempár. Vargas többet tudott az AIDS-vírusról, mint bárki más. A laboratóriuma magányában felfedezett néhány nyugtalanító dolgot, és minél többet gondolkodott rajtuk, annál inkább aggasztották. Úgy döntött, hogy mindnyájuk, de leginkább a saját érdekében egyelőre az lesz a legjobb, ha hallgat a felfedezéséről. Mert ha kiderül, hogy igaz... Nem, még csak gondolni sem akart rá, milyen következményekkel járhat. Legalábbis addig hallgatni fog, amíg teljesen meg nem bizonyosodott róla, hogy nem téved. Nagyon szeretett volna valahol másutt lenni, és nem ezeknek a keselyűknek a társaságában, akiknek a legfőbb témája az, mennyi hasznot lehet kifacsarni az emberek szenvedéséből. – Dr. Vargas azért van itt, hogy megválaszolja a technikai jellegű kérdéseiket a Lyfusinnal kapcsolatban – folytatta Royce. – De mielőtt még belevágnánk, szeretném megkérni Mr. Martinezt, a kutatásért és fejlesztésért felelős alelnökünket, hogy ismertesse a legfrissebb előrejelzéseket. Tessék, Mr. Martinez. Royce nagyatyai arcán barátságos mosollyal leült, és átadta a terepet Carlos Martineznek, hogy ismertesse a baljós statisztikákat, amelyek valószínűleg mindenkinek nagy örömet fognak szerezni a teremben. – Köszönöm, Mr. Royce – mondta Martinez. – Statisztikai kutatócsoportunk segítségével összeállítottam a legfrissebb adatokat az AIDS-krízisről és a potenciális fejlődési lehetőségekről, amit ez a Viracornak és részvényeseinek jelenthet. A gyógyszeriparban járatlanoknak talán érzéketlenségnek tűnik, de ki kell mondanunk: az AIDS óriási üzletté vált, amely hatványozottan fog növekedni, ha a járvány átsöpör mindazokon az országokon, ahol hagyományosan jó piaca van termékeinknek. Martinez intett valakinek a terem hátuljába, aki leoltotta a villanyt, és bekapcsolt egy írásvetítőt. Egy pillanatra teljes sötétség lett, aztán fehéren derengeni kezdett a vetítővászon. Az írásvetítő halvány fénye megvilágította a huszonhárom igazgatósági tag arcát, akik mozdulatlanul szemlélték az első néhány grafikont a Viracor bevételeiről és kiadásairól, de azonnal felkapták a fejüket, amikor a tizedik kép villant fel, amelyen egy grafikon azt mutatta, mekkorára becsülik a HIVfertőzöttek számát 2010-ben. Habár mindenki tisztában volt vele, hogy a járvány katasztrofális méreteket kezd ölteni, az újabb és újabb, egyre magasabb becslések mindig megdöbbenést váltottak ki. – Amint láthatják ezen a grafikonon, az AIDS csak 1985-ben kezdte megvetni a lábát, a jelentések ekkor mutattak először figyelemre méltó növekedést világszerte. Azóta a növekedés nagy szerencsénkre folyamatos. A legvisszafogottabb becslések szerint 2000-re a világon 40 és 60 millió között lesz a fertőzöttek száma, 2010-re pedig elérheti a 200-300 milliót is. Tehát több mint negyedmilliárd emberről van szó. Martinez keményen megnyomta a „negyedmilliárd” szót, mire az asztal körül mindenki helyeslően bólogatott, mintha a szám pusztán csak a várható piaci részesedés arányát jelezné, és nem emberi életekről lenne szó. – Mint mondtam, ezek visszafogott becslések. Vannak szakértők, akik nyilvánosan ugyan nem vállalják a véleményüket, de úgy gondolják, hogy a valós adatok ezeknek akár a tízszeresére is rúghatnak, mivel a hatóságok kevesebbet vallanak be, és sokszor nem megfelelőek a vizsgálati teszteljárások. A tízszeresére! Ha ez igaz, akkor a várható növekedés mértéke egészen döbbenetes. 15

A növekedés csak még tovább fokozódik majd, ahogy idővel csökkenni fog az emberek ébersége, amint az általában történni szokott a hosszabban elhúzódó egészségügyi krízisek esetében. Már most megfigyelhető, hogy visszaszorulóban van a biztonságos szex, éppen azoknál a csoportoknál, amelyek leginkább ki vannak téve a fertőzésnek. Az intravénás kábítószer-használat egyre terjed, a fiatal homoszexuális férfiak visszatérnek a gyakori partnercseréhez, a nők körében pedig négyszer olyan gyorsan nő a fertőzöttek száma, mint a férfiaknál. Még ennél is jelentőségteljesebb az, hogy a heteroszexuális fertőzések száma immár meghaladja a többi csoportban előforduló esetekét. Mindennek fényében nagyszerű jövőt jósolhatunk a Lyfusinnak. És ha egyszer piacra kerül a szer, az emberekben még inkább csökkenni fog az AIDS-től való félelem. Következésképpen: drámaian növekedni fog a fertőzések száma. Az eredmény: még többen fogják szedni életük végéig a Lyfusint. Egyszóval, hölgyeim és uraim, mindenkinek azt tanácsolom, hogy tartsa meg a Viracorrészvényeit. Aratni fogunk a Wall Streeten. Martinez megvárta, míg elcsöndesedik az izgatott zsongás, aztán megmutatta a következő táblázatot. Ebből az derült ki, mely területeken várható a legnagyobb növekedés a fertőzöttek számában. – Itt láthatóak az előrejelzések azokra a térségekre, melyek leginkább ki vannak téve a járvány elharapózásának. A várható növekedést szem előtt tartva fokoztuk azirányú erőfeszítéseinket, hogy termékeinkkel betörjünk ezeknek a térségeknek a piacára. Minden jel arra mutat, hogy a legnagyobb növekedés Ázsiában várható, amely a virágzó szexiparnak köszönhetően kitűnő piac. A következő években Nyugat- és Kelet-Európában is jók a kilátásaink. Latin-Amerikában, ahol kulturálisan nincs hagyománya a kondom használatának, szintén biztatóak a jelek. Természetesen továbbra is Afrikában lesz a legtöbb megbetegedés. Becsléseink szerint az Egyesült Államokban fennmarad, sőt talán felgyorsul az eddigi növekedési ráta, mivel egyre több a heteroszexuális fertőzés, ahogy terjed a liberális életstílus és lazulnak a szexuális erkölcsök. Összegezve, uraim: igen jelentős piacra számíthatunk, a Lyfusin iránt óriási kereslet várható, amely egyre növekedni fog. Minden jel arra mutat, hogy a Viracor példátlan gazdasági siker előtt áll. Kérem felgyújtani a lámpákat! A teremben felragyogott a fény, éppúgy, mint az igazgatósági tagok arca. Amikor idejöttek a napfényes Puerto Ricó-ba, pontosan arra számítottak, hogy ezt fogják hallani. A grafikonok és a táblázatok semmi kétséget nem hagytak: a világban robbanásszerű növekedés várható a HIVfertőzöttek és a AIDS-betegek számában, a Viracor pedig készen áll, hogy színre lépjen a megoldást jelentő csodaszerrel. A lehetőségek végtelenek; csak azzal a kellemes problémával kell megküzdeniük, miként terjeszkedjenek elég gyorsan és hatékonyan ahhoz, hogy ki tudják elégíteni az elkövetkező években várható óriási keresletet a Lyfusin iránt. – Köszönjük, Mr. Martinez. Nagyon szépen köszönjük. – Royce feltápászkodott a karosszékéből, és lelkesen elsőként kezdett tapsolni. – Kitűnő beszámoló volt, és remélem, mindenki számára világossá vált belőle, hogy mit értünk el eddig, és milyen növekedés előtt áll a Viracor a közeljövőben. Kitűnő volt, igazán kitűnő! Az igazgatóság tagjai tovább tapsoltak, ami nem is annyira Martineznek szólt, hanem inkább annak, amiről épp biztosította őket: a járvány semmi jelét nem mutatja annak, hogy visszaszorulóban lenne, és ennek köszönhetően mindnyájan annyira meggazdagodhatnak, amennyire álmukban sem gondoltak volna. – Van valakinek kérdése? – Royce végignézett az igazgatóság tagjain, akik szinte szédelegtek az izgatottságtól. – Igen – szólalt meg az egyik tag. – Elég magasan állapítják majd meg az árakat ahhoz, hogy garantálni tudják a befektetésünk lehető leggyorsabb megtérülését? – Minden fej bólogatva Royce felé fordult, nyilván mindnyájan ugyanerre gondoltak. – Úgy döntöttünk, hogy a marketingszakértőink által javasolt ciklikus kereset-kínálat árpolitikát fogjuk folytatni – felelte Royce. – Kezdetben más-más árszintet állapítunk meg a különböző régiókban. A szakértőink szerint az olyan fejlett országokban, mint az Egyesült Államok, Európa országai vagy Japán, megengedhetjük magunknak, hogy tablettánként öt dollárt kérjünk a szerért, ami durván betegenként hatezer dollárt jelent egy évben. Az afrikai, latin-amerikai és délkelet-ázsiai fejlődő országokban viszont csak ötven centet fogunk kérni egy tablettáért, ez évente ötszáz dollár fejenként. Amint a járvány terjedése felgyorsul, és jelentékenyen megnő a kereslet, szándékosan 16

visszafogjuk kissé a termelés növelésének mértékét, hogy a kínálat némiképp elmaradjon a növekvő kereslettől. Mint mondtam, a termelés növelésének mértékét fogjuk vissza, nem magát a növekedést. Ha pontosan meg tudjuk határozni, mennyire tartsuk vissza a termelést, a kereslet természetes módon fokozódni fog. Ezután remek lehetőségünk nyílik arra, hogy gyorsan emeljük a fogyasztói árakat, különösen a gazdagabb országokban, miközben ígéretet teszünk rá, hogy több gyógyszert juttatunk a piacra. Aztán egy időre megint lejjebb engedjük az árakat, majd ismét visszafogjuk a termelést, és így mesterségesen növeljük az árszintet. A terv egészen kitűnő. Ahogy a járvány terjed, egyre könnyebb lesz mozgásban tartani ezt a ciklikus folyamatot és a fokozódó kereslet mellett senki nem fogja feltételezni, hogy szándékosan fognánk vissza a termelést. Úgy érezzük, hogy hosszú távon ez a stratégia a legteljesebb mértékben biztosítja a profit maximalizálását. Nagyon ígéretesnek tartjuk az elgondolást. – Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a világ országaiban elfogadják majd ezeket az árszinteket? – kérdezte egy másik igazgatósági tag. – Nem lesz más választásuk, vagy igen? – felelte szinte dacosan Royce, mintha sértőnek találná, hogy egyáltalán felmerülhet ez a kérdés. – A legtöbb AIDS-gyógyszer és vakcina, amikkel kísérletek folynak, sajnálatos kudarcnak bizonyult, ezt nagyon jól tudjuk. A kormány által finanszírozott vakcina-kísérletek a legjobb esetben is jelentéktelen eredményeket produkáltak. A HIV-vírus terjedése óriási fenyegetést jelent egész országok gazdaságára, és rajtunk kívül egyetlen más cég sem jár még csak a közelében sem annak, hogy olyan hatékony szert fejlesszen ki, mint a Lyfusin. A gyógyszeres kezelés nem pusztítja el magát a vírust, csak életben tartja a fertőzött egyént, de azt nem akadályozza meg, hogy a vírus szexuális érintkezés útján továbbterjedjen. És ameddig a HIVvírus tovább fertőz, kimeríthetetlen lesz a gyógyszerre szorulók száma. Royce lelkesedése ragadós volt. Úgy látta saját magát, mint a megváltót, aki megmenti a globális katasztrófa felé rohanó világot. Nem számít semmi más. Sem a családja, akik rég elhagyták, sem a barátai, akik az üzleti mohóság és gonoszság megtestesülését látják benne. És az elvei számítanak a legkevésbé, amelyeket réges-rég feladott, mint haszontalan morális szabályokat. Ezeket csak a gyengék és a féleszűek veszik komolyan, akik másképp nem tudnák megállni a helyüket ebben a világban, ahol a legalapvetőbb törvény az, hogy csak a legerősebb maradhat életben. Márpedig ő meg volt győződve róla, hogy az üzleti világban ő a legerősebb. – Van-e jele bármi olyan trendnek, ami arra utal, hogy esetleg mégis visszaszorulhat a járvány? – kérdezte egy igazgatósági tag. – Nem túl optimisták ezek az előrejelzések? – Nem, ilyesminek semmi jele – felelte Royce, és összevonta a szemöldökét, amitől egy pillanatra elmélyültek a ráncok megvénült arcán, de aztán hamar kiült rá a megújult lelkesedés. – Sőt épp az ellenkezőjét látjuk mindenhol. Az ázsiai szexipar óriási, és egyre növekvő forgalmat bonyolít. Indonéziában és a Fülöp-szigeteken is mind inkább fellendülőben van a szexturizmus. A japánok, akik a legutóbbi időkig azt sem voltak hajlandóak beismerni, hogy egyáltalán létezik náluk AIDS, mindinkább kénytelenek bevallani, hogy komoly problémával állnak szemben. Európaszerte terjedőben van a prostitúció. Latin-Amerikában a heteroszexuális járvánnyal egyáltalán nem tudnak megbirkózni. És azok a vatikáni idióták épp azokban az országokban prédikálnak a kondom használata ellen, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Tehát nagyon jól láthatják, hová vezet mindez. A lehetőségek egyszerűen fenomenálisak. – Remek – szólalt meg a terem végéből egy vékony hang. – De én szívesen hallanék valamit dr. Juan Vargastól magáról a gyógyszerről. – A kérdést az igazgatóság két női tagjának egyike tette fel. Előrehajolt, és a törékeny tudósra szegezte tekintetét, akinek semmi kedve nem volt részt venni ebben a kihallgatásban. De erőt gyűjtött, hogy eljátssza a Viracor fő kutatójának szerepét. – Dr. Vargas, ismertetné az igazgatósággal a végső kísérleti eredményeket a Lyfusin hatékonyságáról? Vargas tisztában volt vele, hogy a lehető legdiszkrétebbnek kell lennie, és ez most nem a legmegfelelőbb hely és alkalom, hogy közzé tegye a Lyfusinnal kapcsolatos aggodalmait. Felállt, és ideges mozdulattal a napirend B részéhez lapozott, mely a „végső kísérleti eredmények és a Lyfusin klinikai vizsgálatai” címet viselte. – Kérem, legyenek szívesek a 18. oldalra lapozni. – Vargas megvárta, míg minden igazgatósági tag megtalálja az idevonatkozó oldalt, aztán folytatta. – Amint látják, mind a mi kísérleteink, mind a klinikai vizsgálatok kiemelkedően sikeresek voltak. Sőt a Gyógyszerszabadalmi Hivatal 17

olyan kiválónak találta az eredményeket, hogy amint önök is tudják, úgy döntöttek, az eredetileg tervezett időpontnál két évvel korábban, soron kívüli eljárással engedélyezik a szert. Ami a hatékonyságot illeti: a Lyfusinnal kitűnő eredményeket értünk el minden korosztálynál és minden etnikai csoportnál, amelyeken kipróbáltuk. A demográfiai vizsgálatok azt mutatják, hogy... Vargas vagy húsz percig beszélt. Amennyire tőle telt, laikusok számára is érthető nyelvezeten ismertette a Lyfusin molekuláris működésének bonyolult részleteit – nem mintha a teremben bárkit a legkevésbé is érdekeltek volna a tudományos kérdések, de mindannyian úgy érezték, hogy tisztelettel és figyelemmel tartoznak az iránt az ember iránt, akinek a felfedezés köszönhető. Amikor Vargas összefoglalásképpen elmagyarázta, mekkora áttörést jelenthet ez a hatékonynak látszó AIDS-elleni gyógyszer, hirtelen érezte, hogy elfogja a gyengeség, még a térde is remegni kezdett. Egyre inkább ott zakatolt a fejében az, amitől mindennél jobban félt: mindannak ellenére, amit most elmondott, a sok álmodozás és reménykedés, a sokévi munka, tervezés, reklám és ígérgetés után végül mégis kiderülhet, hogy a Lyfusin hatástalan.

5 1994. DECEMBER 13.

A viharos, hatórás repülőút a londoni Heathrowtól New Yorkig meglehetősen fárasztó volt Macfadden számára. Amikor megérkezett a régi ismerősként üdvözölt John F. Kennedy repülőtérre, ahol át kellett szállnia, rosszabb benyomások fogadták, mint amelyekre emlékezett. Nem mintha nem lett volna eléggé kozmopolita ahhoz, hogy tudja, mit várjon egy olyan várostól, mint New York. Végül is bejárta egész Európát, és nagyon jól tudta, még a legszebb városoknak is megvannak az árnyoldalai. És azt is tudta, ha az ember húsz év után lát viszont egy helyet, többnyire úgy tűnik, mintha a felismerhetetlenségig megváltozott volna. Így volt ez most New Yorkkal is, amelyről mindig is úgy gondolta, hogy nincs párja a világon. Mivel a United Oallas-Forth Worth repülőtérre induló járata késett, volt négy elütni való órája. Macfadden úgy döntött, nem ücsörög a repülőtéren, hanem eltaxizgat egy órát a városban az emlékek kedvéért. Úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap lett volna, amikor fiatal, kezdő nyomozóként egy nemzetközi kémügyben ide küldték. Az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a városban csavargott, a híres és hírhedt milliomosok lakta Upper East Side-tól az egyre terjeszkedő gettókig, amelyekről akkoriban úgy hitte, a harmadik világbeli, nyomornegyedekre emlékeztetnek. És habár azóta sok minden megváltozott, a taxi ablakából most is fel-felvillantak előtte az ismerős képek: csavargók, akik odatámasztott sírkőként dőltek kerítésekhez, részegek, akik számára megszűnt a világ, és úgy hevertek a járdaszélen, mint odadobott próbababák. Sokkal több kábítószerest látott, mint régen, fényes nappal az utcán lőtték be magukat, mintha tudnák, hogy úgysem meri senki megakadályozni, sőt nem is akarja. És mindezek mellett elsiettek az elegáns öltönyökbe és márkás ruhákba öltözött emberek, reménytelen, zsibbadt apátiában, úgy tettek, mintha mit sem látnának az egészből, de ha látták is, akkor sem törődtek vele. Hat órával később Macfadden már a kis plexiüveg ablakon bámult le a Sziklás-hegység hófödte csúcsaira, de még mindig egyre azok a képek jártak a fejében, amelyeket a taxi mocsoktól szürke ablakán át látott. Természeténél fogva és politikai nézeteiben is konzervatív volt, és tősgyökeres brit lelke mélyéig hitt abban, hogy a liberális társadalmi rendszer hozza létre és tartja fenn ezt a rothadást. Csak kétségbeesést és utálatot tudott érezni arra a gondolatra, hogy mit képesek tenni az emberek önmagukkal és egymással. Aztán aznap már vagy századszor Zarnoff vérbe fagyott, megcsonkított holtteste jelent meg előtte. Miközben a kora esti égbolt ragyogó karmazsinvörös árnyalataiban gyönyörködött, igyekezett kisöpörni a fejéből mindazt, amit az elmúlt egy-két napban látott, és azon töprengett, vajon mi fogja várni Salt Lake Cityben. – Jó reggelt, hölgyeim és uraim. – A hangszórókon fojtottan megszólalt a kapitány hangja, és kigyulladtak „Az öveket kérjük bekapcsolni!” feliratok. – Miközben átrepülünk a Szikláshegység felett, kisebb rázkódásokra kell számítanunk. Nagyjából másfél óra múlva érkezünk meg Salt Lake Citybe. A repülőtéren a hőmérséklet meglehetősen csípős, 11 fok, az ég derült. Reméljük, élvezni fogják az út hátralévő szakaszát. 18

A hangszóró egy kattanással hirtelen elhallgatott. Macfadden lehunyta a szemét, és egyik pillanatról a másikra elaludt az ablaka alatt duruzsoló motorok hangjára.

Tehát a 1288-as járattal érkezik, úgy húsz perc múlva? Helyes. – Dennis Galamond, a Külügyminisztérium hírszerző osztályának vezetője a füléhez szorította a kagylót, közben az íróasztala elé állított két székre intett. A hátrasimított, ezüstös haj, amelynek minden szála a helyén volt, kiemelte arcának szögletességét: a vonásait mintha gránitból vésték volna. Fekete szeme fölött, homlokának barázdáiban izzadságcseppek gyöngyöztek. A két fekete öltönyös, drága selyem nyakkendőt viselő férfi helyet foglalt, és némán várta, hogy Galamond befejezze a telefonbeszélgetést. Miután letette a kagylót, a legfelső fiókjába nyúlt, elővett két oda-vissza szóló londoni repülőjegyet, és átnyújtotta a két férfinak. – Épp most kaptam jelentést Macfaddenről – mondta. A hangja ugyanolyan nyers volt, mint az arca. – A New York-i embereink ellenőrizték a csomagját, miközben egy órát autózgatott Manhattanben, és látták felszállni a gépre. Padillo és Yancey követték Texasban, az ottani repülőtéren, és ellenőrizték, hogy felszáll-e az 1288-as Salt Lake City-i járatra. Schuler és Cox már ott várják. – Arról tudunk valamit, hogy kivel akar beszélni Salt Lake Cityben? – kérdezte a magasabbik férfi. – Nem tudjuk biztosan. Akárki lehet, aki ismerte Richard Zarnoffot... tudósok, barátok, kollégák. Mindenesetre az angolokat nagyon izgathatja valami, ha az egyik legjobb emberüket küldik ide szaglászni. Ismerem ezt a fickót. Érti a dolgát. Nagyon is érti. Azt akarom, hogy maguk ketten nézzenek körül Edinburghban. Ha szükséges, használják fel a brit titkosszolgálati összeköttetéseiket, és tegyenek meg mindent, hogy kiderítsék, Zarnoff mondott-e bárkinek bármit. Ha igen, az illetőt hozzák ide Washingtonba, ha kell, gúzsba kötve. A következmények miatt majd ráérünk később aggódni. Akkor ha más nincs, értesítsenek, ahogy megérkeztek Londonba. A két férfi felállt, és kivonult az irodából. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Galamond gyorsan a telefon után nyúlt, és benyomogatta Salt Lake City-i irodájuk számát. Összeszorított foggal várt, és közben a gondolatai azon jártak, amikor utoljára találkozott James Macfaddennel, és idegesen gondolt rá, hogy megint ezzel a nyavalyás brit disznóval lesz dolga. – Tessék, Rivers – szólalt meg egy friss hang a vonal túlsó végén, kizökkentve Galamondot dühös gondolataiból. – Itt Galamond. Épp most beszéltem az embereivel, akik kint vannak a repülőtéren. Macfadden gépe nemsokára megérkezik. Maguknál minden rendben? – A Marriott szállóban foglaltak neki szobát a Temple Street-en, a 426-ost. Eldridge már ott van. Schuler és Cox követni fogják a repülőtérről a szállodáig, aztán ott várnak, míg Eldridge beszél vele. – Jól van. Mondja meg Eldridge-nek, hogy azonnal tájékoztasson, ahogy végzett. – Értem. Egy órán belül meglesz.

A United gépe megkezdte a süllyedést a Wasatch-hegység fölött, és egyre gyorsabban veszített a magasságából, ahogy közeledett Salt Lake City nemzetközi repülőterének kifutópályájához. Macfadden fogta a sporttáskáját, amelyben nem volt semmi, aminek köze lett volna dr. Zarnoffhoz, a Scotland Yardhoz vagy a küldetéséhez. A dossziéban olvasottakat jól a fejébe véste, és a papírokat megsemmisítette, még mielőtt nekivágott volna az utazásnak. A Boeing 727-es lágyan földet ért, és nagy dübörgéssel továbbgördült, míg egészen le nem lassult, aztán éles kanyarral a 15-ös kapu elé fordult. Stan Cox, aki a terminálban várakozott, figyelte a közeledő gépet. – Most szálltak le – szólt bele a füléhez szorított mobiltelefonba. – Jól van. Gondoskodjon róla, hogy biztonságosan eljusson a szállodáig – felelte Galamond. – Eldridge már ott van. Cox kikapcsolta a készüléket, és jelezte Doug Schulernek, hogy foglalja el a helyét. Fisk már leparkolt a kocsival a taxiállomás közelében, és ott várt rájuk. Schuler és Cox figyelték, ahogy Macfadden belép a 15-ös kapun, és egyenesen a poggyászáért indul a szállítószalaghoz. Negyedóra múlva már ott is voltak a nyomában, szapora léptekkel haladtak át a várócsarnokon, melynek falait 19

Utah természeti szépségeit ábrázoló színes poszterek díszítették. Arra számítottak, Macfadden taxiba fog ülni, hogy a szállodájához hajtson. – Ott van – mondta Cox, beugrott Fisk mellé az elülső ülésre, és rámutatott Macfaddenre, aki épp beszállt egy kék-fehér taxiba. – Gyerünk, indulás. Macfadden taxija kifordult a repülőtér elől, és kelet felé kezdett száguldani a North Temple Streeten, amelynek minden második sarkán egy-egy mormon imaház állt, és rövidesen meg is érkeztek a Marriott hotel elé. Cox benyomott néhány számot a mobiltelefonján, és várta hogy Eldridge jelentkezzen. – Megjött. – Egyedül van? – kérdezte Eldridge. – Igen. Mi itt várunk lent a hallban. Nemsokára fent lesz a szobájában. – Oké. Ha húsz perccel azután, hogy beszállt a liftbe, nem megyek le, gyertek fel megnézni, mi van. – Rendben. Macfadden a taxis kezébe nyomott egy tízdollárost, gyanútlanul besétált az ajtón, és a recepcióhoz indult a fényűzően elegáns, tükrökkel díszített hallban. Miután bejelentkezett, saját kezűleg fogta a poggyászát, és a lifttel felment a negyedik emeletre. Egy táblán kis nyíl mutatta, hogy a 426os szoba balra található. A folyosó nyugtalanítóan kihalt volt, és kissé sötét. Elhaladt egy szobapincér zsúrkocsija és több pár kirakott cipő mellett, és három ajtóval arrébb meg is találta a 426-ost. Beillesztette a zárba a plasztikkártyát, megvárta, hogy a kis lámpa zöldre váltson, aztán kinyitotta az ajtót. Épp a villanykapcsoló után akart tapogatózni, de legnagyobb meglepetésére az ágy melletti éjjeliszekrényen égett a lámpa. Ledobta a csomagjait, ösztönös mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és lassan beóvakodott. Onnan, ahol állt, nem látott senkit a szobában, de nem akart kockáztatni. Halkan, lábujjhegyen osont, összeszűkült szemmel, készen rá, hogy a legapróbb mozgást is észrevegye. Tovább lopakodott a szoba belseje felé, aztán hirtelen jobbra fordult, és az árnyékba rejtőző figurára szegezte a pisztolyát, aki az asztal mellett ült az egyik széken. – Nyújtsa ki a kezét, hogy jól lássam! – parancsolt rá Macfadden. – Ki a fene maga? A férfi félig a magasba emelte a kezeit, és elmosolyodott. – James Macfadden felügyelő, ha nem tévedek? – Az vagyok. Honnan tudja? És kicsoda maga? – kérdezte újból Macfadden. A pisztolyt egyenesen a férfi közönséges arcának szegezte. Rögtön sejteni kezdte, hogy az érkezése nem maradt annyira titokban, mint ahogyan ő szerette volna. – Felügyelő úr, nem hiszem, hogy szükség lenne a pisztolyra. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek, ennyi az egész. Az embereim követték idáig a repülőtérről, odalenn várnak a hallban. Ha húsz perc múlva nem csatlakozom hozzájuk, feljönnek, és ha kell, az egész szobát szétlövik magával együtt. Úgyhogy kezdjünk neki, jó? – Az emberei? Követtek? – Igen. Tudja, elővigyázatosság. Remélem, nem haragszik. Tehát, ha elrakná a pisztolyát, akkor kényelmesebben beszélgethetnénk. Belenyúlhatok a zakóm zsebébe? – Minek? – Az igazolványomért. Robert Eldridge vagyok... a külügyminisztériumtól. Macfaddent nem lepte meg különösebben a bemutatkozás; lejjebb eresztette a pisztolyát, és bólintott. Nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy az amerikai külügyminisztériumnak tudomása van róla, hogy ő idejött, sőt még azt is tudták, melyik szállodában fog lakni. Kezdte sejteni, hogy az ügy szálai sokkal messzebbre nyúlnak, mint ahogy azt vele közölték. Megint felemelte a pisztolyát, és óvatosan figyelte Eldridge-et, aki előhúzta az igazolványát. – Honnan tudtak az érkezésemről? – kérdezte Macfadden. Leült a másik székre, megvizsgálta az igazolványt, aztán visszacsúsztatta az asztalon. – Az most nem fontos. A külügyminisztérium nemzetbiztonsági ügyként kezeli a Zarnoffgyilkosságot. Úgy tudjuk, maga is ez ügyben érkezett, mivel a gyilkosság brit földön történt. Csakhogy a külügyminisztérium alfa kódjellel látta el ezt az ügyet, ami azt jelenti, hogy bármit is talál, bármilyen jelentéktelennek tűnjön is, titokban kell tartania, és köteles átadni minden adatot az Egyesült Államok kormányának. Kivétel nélkül mindent. Az ügyet itt akarjuk kivizsgálni. 20

Macfaddent felingerelte Eldridge fenyegető hangszíne. Itt valami titok rejlik, amit az amerikai kormány nagyon szeretne leplezni, és fél, hogy a Scotland Yard kezébe juthat. – Nekem hajlandóak elmondani, hogy mi folyik itt? – kérdezte Macfadden. – Vagy annyira titkos, hogy én sem tudhatom? Eldridge rágyújtott egy Winstonra, és Macfaddent is megkínálta, aki csak intett, hogy nem kér, és mereven nézett a férfi fekete szemébe. – Attól tartok, nem – mondta Eldridge, mélyet szívott a cigarettájából, és az orrán át fújta ki a füstöt. – Gondoltuk, úgy tisztességes, ha figyelmeztetjük, hogy nem örülünk igazán az érkezésének. – Nem örülnek? – Csak összezavar itt nekünk mindent. Módfelett örülnénk neki, ha hagyná, hogy a külügyminisztérium intézze ezt az ügyet, de ha már itt van, köteles alávetni magát az Egyesült Államok kormánya törvényeinek. Elvárjuk, hogy a legteljesebb mértékben együttműködjön velünk, és egy pillanatra se feledkezzen meg róla, hogy az ügy bizalmas jellegű. Érthető? – Tökéletesen. Eldridge felállt, felvette a kabátját, és kifogástalanul nyírt hajára illesztette a kalapját. – És még valami – mondta. – A külügyminisztérium nem garantálhatja a személyes biztonságát. Mi úgy értesültünk, hogy a Scotland Yard hivatalos kiküldetésében van itt. És ha mi tudunk róla, akkor nagyon könnyen lehet, hogy az is tudja, aki megölte Zarnoffot. Egyedül van, Macfadden. Legyen nagyon óvatos. Naponta több járat is indul vissza Londonba. Azt ajánlanám, hogy üljön fel szépen valamelyikre, és hagyja, hogy mi tisztázzuk ezt az ügyet. Ha mégis maradna, akkor még találkozunk. – Eldridge kisétált a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Macfadden fejében teljes zűrzavarban kavarogtak a gondolatok. Négy nappal ezelőtt még azt hitte, a Zarnoff-ügy nem különösebben érdekes. És most tessék, az Atlanti-óceán mindkét partján teljes az izgalom. Levette a kabátját, aztán leroskadt az ágyra. Kimerítette az utazás. Nagyon remélte, hogy Eldridge utolsó szavai nem fenyegetést jelentenek, és a Scotland Yard nem követett el óriási hibát azzal, hogy ide küldte. De mi van, ha nem téved, és Zarnoffot tényleg azért ölték meg, mert valamit be akart jelenteni az edinburghi konferencián? Ha az amerikai külügyminisztérium a feje tetejére áll, akkor is ki fogja deríteni, mi volt az.

6 1994. DECEMBER 14.

M

acfadden átfordult az ágyban, grimaszt vágott, nagy nehezen kinyitotta a szemét, és próbálta kitisztítani a látását. A digitális óra számjegyei pirosan világítottak, mint a lézersugár, alig néhány centire az arcától, és 10:17-et mutattak. Majdnem tíz órát aludt, de úgy érezte, mintha kettő se lett volna. Akár még tizet át tudott volna aludni, de nagy nehezen felült, és a kezébe temette az arcát. Mindenképpen le kellett ráznia magáról az időeltolódás miatti fáradtságot, mielőtt meglátogatná dr. Joel Levine-t az utah-i egyetem orvostudományi központjában. Kipattant az ágyból, és egy gyors zuhanyozás meg a kétnapos borosták fájdalmas lekapargatása után elindult az étterembe. Azóta nem evett, hogy a gépe felszállt a Dallasi Forth Worth repülőtérről, több mint tizenhat órával ezelőtt. Két külügyminisztériumi ügynök szemmel tartotta, miközben belapátolta a sült kolbászból, tükörtojásból és teából álló angol reggelit, aztán követték a szálloda forgóajtajához. Az utcán Macfadden fogott egy taxit, és az egyetemre indult. Egy fekete Mercury Cougar is elindult a járda túlsó széléről, és azonnal a taxi nyomába szegődött. Stan Cox az autó telefonja után nyúlt, és felhívta a szállodában maradt egyik ügynököt a mobiltelefonján. – Igen? – Az egyetem fejé tartunk – mondta Cox. – Menjetek fel és tegyetek poloskát a szobájába. Amikor visszaindul, odaszólunk. Cox meg sem várta a választ, azonnal lerakta a telefont. 21

Annak ellenére, hogy a hó sűrűn kezdett hullani, a lehető legtávolabb maradtak a taxitól, ahonnan még épp szemmel tudták tartani, miközben végighaladt a Temple Streeten. Félórával később megálltak az egyetem orvostudományi központjának főbejárata előtt, és figyelték, ahogy Macfadden felmegy a lépcsőkön, majd a forgóajtón át eltűnik az épületben. – Oké, itt megállunk és várunk. – Cox egy üres helyre mutatott két hókupac között. Megint felkapta a telefont, és hívta Eldridge-et. Schuler közben beállt a kocsival a parkolóhelyre, ahonnan jól láthatták az épület bejáratát, és rögtön észrevehetik, ha Macfadden kijön. – Bob, itt Stan. Követtük az egyetemhez. Most ment fel. – Jó, maradjatok ott, aztán kövessétek vissza a szállodához. Semmiképpen ne veszítsétek szem elől. Mire visszaér, a helyükön lesznek a poloskák. Ha bármi szokatlant vesztek észre, azonnal jelentsétek. – Rendben. Cox lerakta a telefont, öntött magának és Schulernek egy-egy csésze erős feketekávét, hátrahajtotta a fejét a támlára, és felkészült a hosszú, didergető várakozásra. Macfadden próbálta követni a portán, kapott bonyolult útbaigazítást, és hosszasan bolyongott a folyosók végtelennek tűnő labirintusában. A különböző színű nyilak és feliratok csak még jobban összezavarták. A személyzet tagjai, akikkel találkozott, olyan készségesek voltak, mintha egy vakot kellett volna átvezetniük a zebrán, de ez sem sokat segített. Macfadden bosszúsan csóválta a fejét, és végül úgy döntött, inkább egyedül próbálja a nyilak és a táblák alapján megtalálni az immunológiai tanszéket. Az elmúlt tizenöt évben alaposan kiismerte az összes nagyobb londoni kórházat, de ez sem segített. Soha nem tudott hozzászokni az ilyesféle épületek labirintusszerű alaprajzához, mindig úgy gondolta, az építészek szándékosan csinálják ilyenre, hogy mindenkit összezavarjanak. Steril, egyre egyformább fehér folyosók és keskeny mellékfolyosók ágaztak el egymásból, és mintha csak szaporodott volna a számuk, ahogy haladt előre. Végül aztán huszonöt percnyi bolyongás és fél tucat téves kanyar után befordult egy széles folyosóra, és meglátott egy IMMUNOLÓGIAI TANSZÉK feliratú táblát. Megszaporázta a lépteit, végigsietett a folyosón, és benyitott a tanszéki irodába. Egy hatalmas íróasztal mögött egy karcsú, aranyszőke hajú titkárnő gépelt valamit, fitos orra hegyén csinos, aranykeretes szemüveg ült. – Segíthetek valamit? – kérdezte felnézve. – Igen. Dr. Joel Levine-t keresem. Bent van? – Dr. Levine valamelyik laboratóriumban van, a folyosó végén jobbra. A 61OA vagy a 611A teremben. Ha ott nem találja, nézze meg az irodájában, 612-es szoba. – Köszönöm. Macfadden vetett egy futó pillantást a titkárnő keresztbe tett, formás lábaira, aztán kiment, a folyosón jobbra fordult, útközben belesett jó néhány agyonzsúfolt, de érdektelennek látszó laboratóriumba, míg meg nem érkezett a fényesen kivilágított folyosó végében a külön birodalmat alkotó két helyiséghez: a 610A balra nyílt, a 611A jobbra. Ezek voltak a legnagyobb laboratóriumok az egész emeleten, ami jól mutatta, milyen státusnak örvend Levine a tanszéken. Macfadden benézett a bal oldali laboratóriumba: három elfoglalt asszisztenst látott, de senki olyat, aki emlékeztetett volna arra a leírásra, amit a Zarnoff-dossziéban talált az öreg Levine professzorról. Átvágott a folyosón, és belépett a 611A terembe. Azonnal megakadt a szeme az alacsony, kopasz, hetvenes éveit taposó férfin, aki vászonnadrágot és világoskék inget viselt. Egy laboratóriumi pult fölé hajolva szélsebesen írt valamit egy vaskos, salátává nyűtt jegyzetfüzetbe. – Dr. Levine? – kérdezte Macfadden. Az öreg tudós összerezzent. – Igen. – Levine rápillantott, de nem egyenesedett föl, csak dühösen összeráncolta homlokát, ami Macfaddent arra késztette, hogy hátráljon egy lépést. A professzor folytatta a munkáját. – Ha a Beckman cégtől jött, most nem érek rá – motyogta, és szemmel láthatóan azt remélte, hogy ezzel véget vetett a társalgásnak. – Nem, én Londonból jöttem. James Macfadden felügyelő vagyok, a Scotland Yardtól. – óvatosan közelebb lépett, és megmutatta dr. Levine-nek az igazolványát. – A Scotland Yardtól? Hm. – Levine leejtette a ceruzáját, és megint felnézett Macfaddenre kerek, bifokális szemüvege fölött. – És mit akar tőlem? – Kikapta Macfadden kezéből az igazolványát, alaposan megnézte elölről-hátulról, aztán visszanyomta kinyújtott tenyerébe. 22

– Úgy tudom, ön nagyon közelről ismerte dr. Richard Zarnoffot. Azért vagyok itt, hogy róla kiderítsek egy-két dolgot. Tudna esetleg... – Borzasztó, ami szegény Richarddal történt – vágott közbe Levine. – Egyszerűen borzasztó. Jó ideje nem hallottunk róla, tudja, épp a kutatószabadságát töltötte. Azt reméltem, találkozunk majd az edinburghi AIDS-konferencián. Én holnap fogok odautazni. Amikor pár napja meghallottuk a hírt, alig hittük el. Nem igazán tudom, miben segíthetnék. – Én sem vagyok benne biztos, professzor úr, de az ember soha nem tudhatja, mire bukkan egy-egy beszélgetés közben. A tudományos kísérletekkel is így van, nem gondolja? Az ember soha nem tudja, mit fedez fel, míg bele nem kezd. – Na persze – felelte Levine csípősen. – Talán menjünk át az irodámba. Levine áttotyogott a szomszédos kis helyiségbe, mint egy vén teknősbéka, és lehuppant egy hatalmas, süppedős karosszékbe, mely majdnem teljesen elnyelte. A háta mögött rendezetlenül telezsúfolt könyvespolc állt, úgy tűnt, mintha a könyvek, folyóiratok és dossziék bármelyik pillanatban rádőlhetnének kopasz, májfoltos fejére. Az íróasztal mindkét szélén hatalmas halomban, ferdén tornyosultak a kéziratok, látszólag hónapok óta hozzá sem nyúltak. Levine éber tekintettel bámult ki közöttük Macfaddenre. – Tehát, miben lehetek a segítségére, felügyelő úr? – Mióta ismerte dr. Zarnoffot? – 1978 óta dolgoztunk együtt itt az egyetemen. Tagja voltam annak a kutatócsoportnak, amely meghívta, hogy jöjjön át hozzánk a Princetonról. Immunológusként nagyon hamar érdeklődni kezdett az AIDS iránt, amint az első eseteket jelentették a nyolcvanas évek elején, és rövid idő alatt az egyik legnevesebb szakértője lett. De gondolom, ezt ön is tudja. – Pontosan milyen témában kutatott? – Az intercelluláris HIV-transzmisszió mechanizmusát vizsgálta. – Hogy mit? – Azt, hogyan terjed a vírus a szervezeten belül az egyes sejtek között – fordította le érthető nyelvezetre Levine, a hangjában némi lenézéssel. – Köztudomású, hogy ha sikerülne megérteni a pontos mechanizmusát annak, hogyan fertőzi meg a vírus gazdasejtje a többi sejtet, akkor talán megtalálhatnánk a módját, hogy megakadályozzuk ezt a folyamatot, ami hozzásegíthetne a gyógyszer vagy inkább vakcina kifejlesztéséhez. – Közel járnak ahhoz, hogy kifejlesszék a vakcinát? – Eleinte úgy gondoltuk, hogy igen. Nagy reményekkel vágtunk neki a kutatásoknak, mert a legtöbb vírussal szemben a vakcina a leghatékonyabb fegyver. Tíz évnyi kutatás, húsz nagy vakcinakísérlet és több milliárd ráfordított dollár után azonban semmivel nem állunk közelebb a megoldáshoz, mint egy évtizeddel ezelőtt. – És mi ennek az oka? – Egy vakcina akkor hatékony, ha képes rávenni a szervezetet, hogy antitesteket termeljen a kórokozó ellen. A vakcina tartalmazza az adott mikroorganizmus egy részét. A szervezet felismeri a mikroorganizmust, és azonnal reagál azzal, hogy antitesteket termel. A HIV-vírussal az a baj, hogy eltérően más vírusoktól, mint például a gyermekbénulás vagy a rubeóla kórokozója, nemcsak hogy bejut a szervezetbe, hanem egyenesen behatol a sejt belsejébe, és szabályosan beépül a szerkezetébe. Az immunrendszer reagál ugyan, amikor a kórokozó bejut a szervezetbe, de nem képes elérni a vírust. A másik probléma az, hogy a HIV rendkívül gyorsan mutálódik. Influenzavírusból többnyire egy fajta támad egy évben, ez ellen ki lehet fejleszteni a vakcinát, de egy olyan vírussal szemben, amely esetleg már nem is fog létezni, mire elkészülünk az oltóanyaggal, tehetetlenek vagyunk. – És a gyógyszeres kezeléssel mi a helyzet? Valamilyen gyógyszert nem fedeztek még fel? – Nem, semmit. A híresztelések szerint van valami új szer, a Lyfusin, de hát ki tudja, hogy az meddig lesz hatásos? A HIV ravaszabb, mint a mi gyógyszereink. A legtöbben nem tudják, hogy a két fő törzs mellett gyakorlatilag több ezernyi alfaja létezik. Egy megfertőzött beteg esetleg ezernyi különböző vírust is hordozhat a szervezetében. Ha vakcinát vagy gyógyszert akarunk találni, elég általános hatásúnak kell lennie ahhoz, hogy mindegyikre hasson. Vannak olyan alfajok, melyek teljesen ellenállnak az AZT-nek, és minden egyébnek, amit kipróbáltunk rajtuk. Ahhoz, hogy gyógyszert vagy vakcinát találjunk, valami radikálisan új dolgot kellene felfedezni. Talán a Lyfusin lesz az, ki tudja. De láttam én már ilyen csodaszereket, és nem vagyok túl bizakodó. 23

– Ki finanszírozta dr. Zarnoff kutatásait? – Leginkább az Országos Egészségügyi Intézet. Amikor eltávozott a kutatószabadságára, akkor értesültünk róla, hogy három évvel meghosszabbították az ösztöndíját. – És mivel szándékozott foglalkozni a kutatószabadsága alatt? – Hivatalosan úgy volt, hogy Afrikába utazik, hogy adatokat gyűjtsön a különböző HIVtörzsekről. Azt akarta vizsgálni, hogy a két fő törzs, a HIV-1 és a HIV-2 nem alakul-e át az eddiginél is életképesebb változattá. De hogy valójában mit csinált Afrikában, arról sejtelmem sincs. Hónapokig nem hallottunk róla. Úgy tervezte, amint visszatér, azonnal folytatja a kutatást, amire az ösztöndíjat kapta. – Nem tudja véletlenül, milyen összegről van szó? Hogy mekkora ösztöndíjat kapott? – Ugyan mit számít az? – horkant fel Levine. – Manapság minden AIDS-kutatásra kiadott ösztöndíj egy kisebb vagyon. Minden kollégám annyi pénzt kap, hogy nem tudják hova rakni. A kormány semmire nem áldoz annyit, mint az AIDS-kutatásra. Persze, ha magát az összeget nézzük, nincs akkora, mint a rák vagy a szívbetegségek kutatására szánt pénzek, de ha a fertőzöttek számához képest nézzük, akkor majdhogynem felháborítóan magas összegekről van szó. Marhaság, amikor arról beszélnek, hogy az AIDS-kutatást nem támogatják kellőképpen. A legnagyobb szamárság! Levine a tenyerével az asztalra csapott. Macfadden kényes témát érintett. Az ösztöndíjak és az AIDS-kutatások finanszírozásának problémája teljesen megosztotta a tudományos világot. 1994ben már negyvenezerszer többet fordítottak AIDS-kutatásra, mint tizenöt évvel korábban, ami megdöbbentő számadat. Soha nem volt még rá példa, hogy az adófizetők pénzéből ennyit fordítsanak egy bizonyos projektre, és sok tudós attól félt, végső soron a társadalom fogja a rövidebbet húzni. Miközben milliókat ölnek abba, hogy gyógyszert találjanak egy olyan vírusra, amelynek akár egy évtizedbe is telhet, hogy elpusztítsa áldozatát, ugyanakkor például szinte semmit nem költenek újabb antibiotikumkísérletekre, pedig közismert, hogy egyre több és több kórokozó válik immúnissá az ismert antibiotikumokkal szemben, méghozzá olyanok, amelyek negyvennyolc óra alatt végeznek a beteggel. – Mégis mi a nyavalyát akarnak még? – füstölgött Levine. – Bezsebelik a rengeteg pénzt, amiből aztán összevásárolják a legmodernebb felszereléseket, amiket aztán soha nem használnak, ide-oda utazgatnak mindenféle konferenciákra, felvesznek egy csomó embert, akik csak ülnek és malmoznak, és úgy tesznek, mintha valami hasznukat vennék. És segít ez abban, hogy hamarabb megtalálják a megoldást? Hogy felfedezzék a gyógyszert? Egy frászt! Azok a tökfejek a kormányban azt hiszik, elég, ha pénzt tömnek valamibe, és az máris megoldja a problémát. Macfadden igyekezett visszafojtani a mosolygást, miközben elnézte Levine izgatottan imbolygó kopasz fejét. A professzornak nyilván ez volt a kedvenc témája, és mint a tanszék vezetője, nem is rejtette véka alá a véleményét. – Vannak kollégáim, szerte az országban – folytatta Levine, és széles mozdulattal körbemutatott –, akik egyfolytában amiatt panaszkodnak, hogy egyre több más területtől vonják el a pénzt, és AIDS-kutatásra adják. Kitűnő szakemberek veszítik el az állásukat, széthullik a családjuk. Sokan, akiket csak a karrier érdekel, átnyergelnek más tudományterületekre. És eközben az utcák tele vannak a tüntetőkkel, akik rekedtre ordítják magukat, hogy a kormány nem tesz eleget az AIDS-kutatás érdekében. A rák miatt bezzeg nem ordítoznak! Azért talán odavonulnak a Fehér Ház elé, mert még mindig nem tudjuk meggyógyítani a legtöbb rákbetegséget? Eszük ágában sincs! De azt elvárnák, hogy egyik napról a másikra megtaláljuk az ellenszert a legkomplexebb vírusra, amivel valaha is dolgunk volt. Seggfejek! Macfadden nagyot nyelt, és felkészült rá, hogy a következő kérdése is ugyanilyen szóáradatot fog kiváltani. – Professzor úr, nem szeretnék cinikusnak tűnni, de ha ekkora pénzekről van szó, nem lehetséges, hogy sok kutató, dr. Zarnoffot is beleértve, akár csalásra is hajlandó, csak hogy ne apadjanak el a pénzforrások? A kitörés helyett azonban Levine csak egy sokat tudó pillantással és kis bólintással válaszolt. A tekintetében ott csillogott, hogy nagyon jól tudja, ez a probléma éppúgy megfertőzte a tudományos világot, mint a szervezetet a vírusok, amiknek a tanulmányozására egész életét szentelte. 24

Hátradőlt öblös karosszékében, összekulcsolta a kezét, mintha imádkozni készülne, és halkan megszólalt. – Lassan hetvenéves leszek, felügyelő úr. Ötven éve foglalkozom kutatással, és sok mindent tapasztaltam. Úgy tervezem, hogy két éven belül visszavonulok. Volt, amikor szerettem a munkámat, és volt, amikor szívemből gyűlöltem. Az a rengeteg elvesztegetett pénz... a sok becstelenség. A kollégák, akik bármit hajlandók mondani vagy megtenni, csak hogy részesedjenek a koncból... A manapság folyó harc a pénzekért annyi csalást szül, amire még nem volt példa a tudomány történetében, ez kétségtelen. Magam is tanúja voltam. – Minek? – Macfadden közelebb húzta a székét az asztalhoz, és rákönyökölt. Olyan közel hajolt Levine-hez, hogy látta a vérereket fáradt szemében. – Ismertem vezető kutatókat, jó emberek, tisztességesek, a társadalom köztiszteletben álló tagjai, vallásosak, szép családdal és otthonnal, akik egyenesen a szemembe mondták, hogy ha hazudniuk és csalniuk kell azért, hogy ne veszítsék el az állásukat, gondolkodás nélkül megtennék. Ez egy nagyon kegyetlen szakma! Sok tudós arra kényszerül, hogy ösztöndíjkérelmeket írogasson, míg görcsbe nem áll a keze. És olyan eredményeket kell felmutatniuk, amelyek hatással vannak az ösztöndíjak odaítélőire. A tudományos intézetek egyre türelmetlenebbek azokkal a tudósokkal szemben, akik nem produkálnak látványos eredményeket. Az senkit nem érdekel, hogy a szerencsétlenek megállás nélkül kutatnak, tanítanak, éjszakánként meg cikkeket írnak, ami teljesen kimeríti őket. Nem számít semmi, csak a pénz. Mindennek ez a hajtóereje. A pénz! – Levine azzal adott nyomatékot az utolsó szónak, hogy újból nagyot csapott az asztalra. – És ameddig ilyen nyomás nehezedik a tudósokra, addig a csalások sem fognak megszűnni. Sőt attól tartok, egyre gyakoribbak lesznek. – Támogatta esetleg más is dr. Zarnoff kutatásait? Mondjuk, valami magáncég? – Macfadden remélte, hogy kiszedheti azt a nevet a vén teknősbékából, ami többször is előfordult a dossziéban. Levine egy pillanatig tétovázott, látszott, hogy eszébe jutott valami, de nem biztos benne, hogy elmondhatja-e. Végül bizonyára úgy döntött, most, hogy Zarnoff halott, már mindegy. – Azt hiszem, támogatta valaki, de nem vagyok benne egészen biztos. Senki nem tudta. Lehet, hogy egy magáncég... valószínűleg egy gyógyszergyár. Nem szokatlan dolog, hogy gyógyszergyárak a saját munkatársaik mellett külső kutatókat is foglalkoztatnak. A legjobb kutatók az egyetemeken dolgoznak. Persze ez okozhat némi problémát, ha a kísérleteket titokban akarják tartani. Lehetséges, sőt azt mondanám, valószínű, hogy Richard Zarnoff titkos kutatásokat végzett valakinek. – Az AIDS-szel kapcsolatban? – kérdezte Macfadden. – Még jó, hogy az AIDS-szel kapcsolatban! – horkant fel Levine. – Hiszen ő volt az egyik legfőbb szakértője. – Azt akarja mondani, hogy Zarnoff úgy végzett titkos kutatásokat, hogy itt senki nem tudott róla? – Hát persze. Megvolt a saját laboratóriuma, minden felszereléssel, amire csak szüksége lehetett. Óriási ösztöndíjakat kapott, és simán megtehette, hogy más kísérleteket is folytatott anélkül, hogy bárki is gyanította volna. Nemcsak lehetséges, de nagyon is valószínű. Szabad országban élünk, senki nem szaglászik idegen laboratóriumokban titkos kísérletek után. – Nem maradtak utána esetleg feljegyzések? Valami adat arra vonatkozóan, hogy kiknek vagy kikkel dolgozott? – Nem találtak semmit. – Kik? – Hétfőn kora reggel itt jártak a külügyminisztérium emberei, mindent átkutattak. De nem találtak a világon semmit. Ami nem meglepő. Biztos, hogy Zarnoff nem itt tartotta a titkos feljegyzéseit. – Hát hol? – Fogalmam sincs. – Levine megvonta keskeny vállát, látszott, hogy egyre inkább idegesíti a faggatózás. – Mi a helyzet a SIDA-programmal? – rukkolt ki Macfadden az utolsónak tartogatott kérdéssel. – Meg tudná mondani, hogy dr. Zarnoffnak milyen szerepe volt benne? 25

Levine néhány másodpercig rezzenéstelen kőarccal ült, aztán a nyitott irodaajtóra mutatott. – Becsukná, kérem? Macfadden felállt, és becsukta, aztán visszaült a helyére, és még közelebb húzta a széket. – A SIDA-program volt az eddigi egyik legnagyobb szabású AIDS-kutatóprogram – kezdte Levine. – Azt, hogy dr. Zarnoff milyen szerepet játszott benne, szigorúan titokban tartották. Én sem tudtam, mivel foglalkozik. Csak az tűnt fel, hogy egyre inkább titkolózó lett a munkájával kapcsolatban. Az én véleményem az, de ez maradjon köztünk, hogy Zarnoff valami olyasmire jött rá, aminek a megbízói egyáltalán nem örültek, és nem akarták, hogy nyilvánosságra kerüljön. – Mármint az Egyesült Államok kormánya? – Nem tudom. Valaki vagy valamilyen szervezet, amely bármire hajlandó volt, hogy elhallgattassa dr. Zarnoffot. Felőlem az is lehet, hogy a kormány. Azért mondom el ezt magának, mert engem már nem érdekel semmi, csak az, hogy megtalálják, hogy ki tette ezt a szörnyűséget. És ha tényleg a kormány keze van benne, akkor maga mint kívülálló, a legalkalmasabb személy rá, hogy kiderítse. Éppúgy nem bízom azokban a külügyes fickókban, mint ahogy az egész kormányzatban. Nagy rakás idióta! Akárhogy is, azt akarom, hogy kapják el azt a disznót, aki ezt tette Richarddal. – Kérdezhetek még valamit? – Tessék. – Meg tudná mondani, mely cégeknek lehetett leginkább szüksége Zarnoff szakértelmére? – Gyerünk, gondolta Macfadden. Mondd már! Mondd ki a nevet. – Számos cég dolgozik AIDS-gyógyszer kifejlesztésén. A legtöbben még a klinikai vizsgálatokig sem jutottak el. De van egy aránylag kis gyógyszergyártó cég, a legutóbbi időkig nem is nagyon lehetett hallani róla, amit Zarnoff többször is emlegetett. Viracornak hívják. Ők fejlesztették ki ezt a nagyon ígéretesnek beharangozott új gyógyszert, azt hiszem, nyáron kezdik el a gyártását. Megvan! Ez az. A Viracor. – És úgy gondolja, Zarnoff esetleg a Viracornak dolgozott? – Ezt nem mondtam. Csak annyit tudok, hogy Zarnoff jól ismerte ezt a céget. Magára bízom, hogy ebből mire következtet. Macfadden felállt, és kezet nyújtott, amit Levine puhán megfogott, de meglepő erővel rázott meg. – Nagyon sokat segített, professzor úr. Igazán köszönöm. – Sok szerencsét kívánok, felügyelő úr. Richard Zarnoff jó barátom volt. – Értem. És sajnálom. – Macfadden kilépett az ajtón, de hirtelen visszafordult. – Átjuthatok innen az egyetem másik épületébe másutt, mint a főbejáraton? Ott is szeretnék beszélni valakivel, de követnek, és nem akarom, hogy meglássák, hová megyek. Levine megadta az útbaigazítást: kisétál az orvosi központ hátsó kijáratán, megkerül egy kisebb épületcsoportot, és így eljuthat az udvaron keresztül a Stewart Hall nevű épületbe, ahol az Antropológiai Tanszék található. Macfadden nagyon remélte, hogy dr. Margaret Kresiertől megtudhat valamit arról, hogy milyen különös és titokzatos dolgokkal töltötte élete utolsó hat hónapját dr. Richard Zarnoff.

7

Stanton Royce lerakta a telefonkagylót, és borús arccal intett Martineznek, hogy jöjjön beljebb. – Az unokámmal beszéltem – mormolta Royce, és érezhetően hiányzott belőle a lelkesedés, ami az unokája hangjának hallatán többnyire elöntötte. – Az idén is velem fogja tölteni a karácsonyt. – Jól van William? – kérdezte Martinez, akinek feltűnt, hogy Royce mindig határozott hangja most kissé reszketeg. – Gondolom, a Harvardon minden rendben van. – Mindenből kitűnő. ízig-vérig Royce, és egy nap mindenem az övé lesz. Mindenki más elmehet a pokolba! A reszketegséget dühös morgás váltotta fel Royce hangjában. A legkomolyabban a kénköves pokolba kívánt mindenkit, kivéve William Royce-ot – az egyetlent a családjából, aki tartotta vele a kapcsolatot, és aki igazán szerette, ahogy az egy unokához illik. 26

Royce Martinez háta mögé bámult, és fájdalmas elevenséggel felvillantak előtte az emlékek: életének azokra az eseményeire gondolt, amelyek idáig juttatták. Az apja jutott eszébe, Royce, aki bevándorlóként érkezett Amerikába. Nem volt semmije, csak az egy szál inge meg az álmai. Egészségtelen gyárakban robotolt, összekuporgatva minden fillért, amit csak tudott, sokszor a saját szájától vonva meg a falatot, míg végül összeszedett annyit, hogy a nagy gazdasági válság kezdetén befektethetett az ingatlanüzletbe, olyan időszakban, amikor ezt kevesen engedhették meg maguknak. Emlékezett rá, hogy egyszer az apja lehajolt hozzá, és a tekintetében olyan elszántsággal, amitől a kis Royce hátán végigfutott a hideg, azt mondta: – Amerikában a pénz a hatalom, ahogy a világon sehol másutt. És ha egyszer megszerezted ezt a hatalmat, akkor a pénz ömleni fog hozzád, könnyebben, mint gondolnád. Egy nap a te kezedben lesz ez a hatalom. Jól jegyezd meg, ez Amerika lényege: pénz és hatalom! Semmi más. És Stanton Royce tanúja lehetett, hogy az apja jóslata valóban beválik: évről évre egyre nőtt a hatalma és a vagyona. Legidősebb fiúként Stanton volt az apja kedvence, és a Royce-vagyon jövendő örököse. Amikor a tüdőtágulásban szenvedő Royce a halálos ágyán feküdt, az egykor robusztus és legyőzhetetlen férfi csak árnyéka volt önmagának. A birodalma ekkor már hatalmas volt: gyárak, ingatlanok New Yorkban, Bostonban és Chicagóban, import-export vállalatok a keleti és a nyugati parton, olajcégek a világ minden táján. És a legutóbbi szerzeménye: egy kis gyógyszergyár, amelyhez egy adójóváírásként kapott részvény-portfolió révén jutott hozzá. Royce 1958 nyarán, nyolcvanhat éves korában meghalt. Stanton, akit már ekkor zseniális üzletembernek tartottak, előre látta, milyen globális lehetőségek rejlenek a gyógyszeriparban, és tudta, hogy újabb vagyonra tehet szert ezen a területen. Személyesen vette át a Jaimeson gyógyszergyárat, megváltoztatta a nevét Viracorra, és nekilátott, hogy túlszárnyalja az apja hatalmát és gazdagságát is. Az elkövetkező huszonhat évben a Viracor egyre növekedett. De még a Royce rendelkezésére álló hatalmas anyagi források sem tették lehetővé, hogy igazi áttörést érjenek el, és bekerüljenek a világ legnagyobb gyógyszergyártói közé. Ekkor történt, hogy az AIDS felütötte a fejét Amerikában, és ez a Viracor jövőjét is alapvetően megváltoztatta, mint sok más cégét. Royce mániákus elszántsággal vetette bele magát az üzleti csatározásokba. Úgy vélte, ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Ettől a pillanattól fogva semmi nem számított neki, csak a siker, megszállottan csak a Viracorral törődött, és semmi más nem érdekelte. Miután éveket töltött azzal, hogy a céget felépítse, és feláldozott érte mindent, nem maradt semmije: a házassága keserű válással ért véget, a négy gyereke gyűlölte, amiért jobban szereti a munkáját, mint őket vagy az anyjukat, aki megtört asszonyként halt meg, mert annyi fájdalmat okozott neki a férje. Többen is megpróbálták rátenni a kezüket a cégre, családtagok és az úgynevezett barátai is, akiket egykor szeretett, de később meggyűlölt. Mohó parazitáknak tartotta őket, akik tönkre akarják tenni őt és a cégét. Nem volt szüksége rájuk, akár ölni is képes lett volna, ha valaki el akarja venni tőle azt, ami jogosan őt illeti. Mindenkit gyűlölt, kivéve imádott unokáját. – Valahogy nem volt önmaga – mondta Royce. Kizökkentette az emlékezésből, amikor meghallotta, hogy Martinez megköszörüli a torkát. – Volt valami furcsa a hangjában. A fenébe, lehet hogy csak képzelem. – Gyorsan összeszedte magát, elmosolyodott, és Martinez kezébe nyomott pár fényképet magáról és az unokájáról. – Még egy éve van a diplomáig, aztán jöhet a nagybetűs élet. Az üzletet csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Ha megérkezik a jövő héten, szeretném, ha maga is és mindenki a cégnél a legnagyobb tisztelettel bánna vele. Semmi nem elég jó az unokámnak, megértette? – Igenis. – Elkényeztetett kis taknyos, gondolta Martinez, de azért hízelgően elmosolyodott, és visszaadta a fényképeket. Már előre látta, hogy hajlonghat a zöldfülű kölyök előtt egész idő alatt, míg itt lesz Puerto Ricóban. – Igen, nagy jövő áll előtte a cégnél. Vág az esze, mint a borotva, könyörtelen – de az soha nem árt –, és született vezéregyéniség. – Royce arcára sugárzó mosoly ült, miközben agyondicsérte a fiatalembert, akit saját kiköpött másának látott, és kárörvendően gondolt arra, hogy kijátszhatja a család összes többi tagját. Majdnem hangosan felnevetett a gondolatra, hogy kisemmizheti őket. Martinez kissé zavartan körülnézett az irodában, és leült az íróasztal elé. Komor arckifejezése nem tetszett Royce-nak, és maga is azonnal elkomorodott. 27

– Mi a baj, Carlos? Pocsékul néz ki. – Kellemetlen dolgokat suttognak, Mr. Royce... a nagyobb részvényesek körében. – Miket suttognak? – csattant fel Royce. – Azt hallottuk egy bizalmas New York-i forrásból, hogy az Espiñal drogkartell azt tervezi, hogy megszerzi a Viracor részvényeinek legalább tíz százalékát, igaz lehet ez? Royce elnémult, felállt, és a hatalmas ablakhoz sétált, ahonnan a türkizkék óceánra és a partot szegélyező, sötétlő sziklákra nyílt kilátás. – Azt hiszem, jobb, ha tud róla... Igaz. – De hát miért? – kérdezte Martinez. – Mi a fenének érdekelné őket a Viracor? A kokainpiac nem elég nekik? Belőlünk is részt akarnak? Royce elnézett a távolba, és némán eltűnődött, hogy az események alakulása hogyan fogja befolyásolni a Viracort. – Sajnos, a kokain kezd kimenni a divatból – mondta. – Változnak az idők. A hihetetlen profitlehetőség, ami a legújabb legális gyógyszerekben rejlik, különösen az AIDS-elleni gyógyszerekben, arra készteti a kartelleket, hogy újragondolják, megéri-e a veszélyes kábítószerkereskedelemmel foglalkozniuk. – Na igen – szólt közbe Martinez –, de ezek az emberek nem változnak. Ha nem kábítószerrel kereskednek, akkor is csak drogbárók maradnak. Gyilkosok és rablók, vér tapad a kezükhöz. És most egyszer csak részvényesek lesznek a cégünknél, szavazati joggal? Jézusom, mi lesz ebből? – Üzleti siker – felelte Royce, visszafordult, és olyan pillantást vetett Martinezre, amely alaposan a helyére rakta, és semmi kétséget nem hagyott az iránt, hogy hol áll a ranglétrán a cégen belül. – Maga nincs abban a helyzetben, hogy beleszóljon, kivel köt üzletet a Viracor és kivel nem, világos? Royce nem akarta Martinez orrára kötni, hogy az Espiñal kartell egy közvetítőn keresztül, más néven már megszerezte a Viracor részvényeinek huszonöt százalékát. Ha még tízet szereznek, olyan pozícióba kerülnek, amelyből erőteljesen befolyásolhatják az üzletpolitikát és a legmagasabb szintű döntéseket. Royce-ot ez csöppet sem aggasztotta. Nagyon jól tudta, hogy az Espiñal kartell hatalmas üzleti birodalom ura, a vagyonuk több milliárd dollárra rúg, és az egész világot behálózó összeköttetésekkel rendelkeznek, ami csak annyit jelent, hogy a Viracornak újabb, nagy hatalommal bíró szövetségese lesz. Royce úgy érezte, pontosan ilyen szövetségesekre van szüksége, hogy valóra váltsa a Viracor jövőjével kapcsolatos terveit. – Nézze, Carlos – folytatta Royce meggyőző hangon –, én tisztában vagyok ezeknek az embereknek a módszereivel. Tudom, mire képesek. És azt is tudom, maga most mit érez, higgye el. De változnak az idők, és a drogkartellek is. A legokosabbak meghallották az idők szavát, és hajlandóak feladni egyet-mást, hogy kivonuljanak a kábítószerüzletből, amíg lehet. – Hát nem tudom – mondta Martinez a fejét csóválva. – Nekem az az érzésem, az Espiñal kartell nagyon is jól tudja, hogy a Viracor a legjobb úton van afelé, hogy bekerüljön a legjobb ötszáz amerikai cég közé, és az egyik legjelentékenyebb résztvevője lesz a legális gyógyszerpiacnak. Nekem valami azt súgja, hogy hibát követünk el. Royce ezt egyáltalán nem így látta, hanem mint alkalmat arra, hogy két nagyon különböző partner egyesítse erőit. Mindegyiküknek megvan a saját adottsága a közös cél elérésének érdekében: hogy uralják a gyógyszerpiacot, és a Viracort a világ vezető AIDS-gyógyszergyártójává fejlesszék. És ha ez azt jelenti, hogy ennek érdekében nem egészen tisztességes befektetőket kell bevonni, ő erre is hajlandó. Royce visszasétált az íróasztalához, a legfelső fiókból előhúzott egy barna borítékot, kivett belőle egy csomó fényképet, és Martinez felé csúsztatta az asztalon. – A pasas neve dr. Lewis Cornwall – mondta. – Ő is Zaire-ban tartózkodott, nagyjából ugyanakkor, mint Richard Zarnoff. A biztonsági embereink az egész országban keresik. Hallotta valaha is, hogy Vargas említette volna a nevét, vagy bármit vele kapcsolatban? Martinez alaposan szemügyre vette a fekete-fehér képeket, aztán visszadobta az asztalra, Royce orra elé. – Nem. Nem ismerős sem a neve, sem az arca. Ki ez? – Az antropológia professzora az edinburghi egyetemen. – Edinburghban? Gondolja, hogy van valami köze a Zarnoff-ügyhöz? 28

– Könnyen lehet. Azt nem tudom, hogy mi, de azt hisszük, ő volt az utolsó, akivel együtt látták Zarnoffot. – Royce visszarakta a fényképeket a borítékba, és hátradőlt párnázott bőr karosszékében. – Mióta rátaláltak Zarnoff holttestére, Cornwallnak nyoma veszett. Semmit nem tudunk róla azóta, hogy elhagyta a zaire-i Kirundu kutatóállomást, ahol állítólag a helyi törzsi szokásokat tanulmányozta. Az egyetemre nem tért vissza. Azt gyanítjuk, ismerte Zarnoffot, sőt talán közeli barátok voltak, és annyira megijedt attól, ami vele történt, hogy elrejtőzött valahol. Az a legvalószínűbb, hogy még mindig Afrikában van, de az is lehet, hogy visszatért Edinburghba. Eddig nem találtunk semmi nyomot. Royce felkattintotta a szivardoboza tetejét, kivett egy Davidoff szivart, és pöfékelve rágyújtott, sűrű füstöt fújva Martinez arcába. Például ezért van szükség az Espiñal kartell szakértelmére, gondolta közben Royce. Ők aztán értenek hozzá, hogy kell megtalálni valakit, és ha szükséges, arra is képesek, hogy apró darabokra vágják a hulláját és szétszórják egész Skóciában. – Mindenhol keresték a biztonságiak? Az irodájában, a lakásán, a... – Igen – vágott közbe Royce. – Mindenhol megfordultak. Attól félek, Cornwall csak a megfelelő pillanatra vár, amikor a legkevésbé érzi sebezhetőnek magát, és elő fog állni azzal, amit Zarnoff esetleg közölt vele. Martinez szeme nagyra kerekedett. – Az AIDS-konferencia! Te jóságos ég! Royce bólintott, és újból meggyújtotta a sárga fogai közé szorított szivart. – A konferencia holnap kezdődik, és vasárnap, tizennyolcadikán lesz vége. Egész hadseregnyi biztonsági emberünk máris ott van, és várják, hogy Cornwall felbukkanjon. Úgy gondoljuk, ha még Afrikában van, viszsza fog jönni. Csak ki kell várnunk, aztán elintézzük. – És mi lesz, ha mégsem találják meg? – Martinez idegesen tördelte izzadt kezét. – Carlos, mindig van megoldás, ezt magának jobban kell tudnia mindenki másnál. – Royce arcán futó mosoly villant, aztán mélyet szippantott a szivarjából. – Felbéreltünk egy remek szakembert Kolumbiából, aki halálos tüdőrákban szenved, és akár öngyilkos küldetésben is hajlandó végezni dr. Cornwall-lal. Több millió dollárt helyeztünk el egy számlán a családjának, amihez a halála után juthatnak hozzá. Ha esetleg mégis túlélné, akkor sem húzza már sokáig. Magával viszi a sírba a titkot, és amíg hallgat, a családjáról gondoskodunk. Bárkit el lehet intézni, ha elég pénzt szánunk rá, Carlos. Bárkit. Dr. Cornwall sem kivétel. Ekkor megcsörrent a telefon. Royce elnyomta a szivart a hamutartóban, és beleszólt. – Igen? – Mr. Royce, dr. Juan Vargas keresi az egyes vonalon. – Köszönöm, kapcsolja. – Royce csodálkozó pillantást vetett Martinezre. – Vargas az. – Kihangosította a telefont, hogy Martinez is hallhassa a beszélgetést. – Tessék, Royce. – Dr. Vargas vagyok. A hang halk volt, és érezhetően ijedt. Royce és Martinez mind a ketten azonnal tudták, hogy valami nincs rendben. A legutóbbi értekezlet óta sejtették, hogy Vargast valami nyugtalanítja, de nem tudták, mi. Remélték, Zarnoff szörnyű halála felrázza annyira, hogy végre előálljon vele. Talán majd most, gondolta Royce. – Mi a baj, dr. Vargas? – kérdezte, és igyekezett úgy tenni, mintha váratlanul érte volna a szokatlan időpontban jött hívás. – Meglepett, hogy hív. – Mr. Royce... – Vargas hangja megremegett. – Épp most néztem át harmadszor a végső kísérleti eredményeket, és... és azt hiszem, tudnia kell a legújabb fejleményekről. – Fejleményekről? Miféle fejleményekről? A vonal túlsó végén kínos hallgatás. – A Cape San Luca-i kísérletekkel kapcsolatban. Royce megdermedt. Cape San Luca. Erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, Vargas azért hívja, hogy bevalljon valamit Zarnoff halálával kapcsolatban. – Mi van a Cape San Luca-i kísérletekkel? – Azt hiszem, jobb lenne ezt személyesen megbeszélni – mondta Vargas. – Találkozhatnánk valamikor? Nagyon sürgős. Royce és Martinez összenéztek. A „sürgős” szó hallatára elsápadt amúgy is gondterhelt arcuk. 29

– Hát persze – mondta Royce. Elfordult Martineztől, és a barázdák láthatóan mélyebbre vésődtek a homlokán. – Persze. Mi lenne, ha átjönne hozzám ma este? Hozza magával a dossziékat és a kísérleti eredményeket, mindent, ami van, és elmondja, hogy mi olyan sürgős. Carlos Martinez is itt van velem. Esetleg ő is visszajöhet este, és együtt megbeszéljük a dolgot. – Rendben. De kell egy kis idő, hogy mindent összeszedjek. Tíz óránál előbb nem tudok odaérni. – Nagyszerű. Akkor várom. Royce letette a kagylót, és rágyújtott egy újabb szivarra. Nem tetszett neki, amit hallott, nem tetszett a sürgetés Vargas hangjában, és különösen nem tetszett, hogy Cape San Luca egyáltalán szóba került. Az elmúlt öt év során a Viracor számtalan kísérletet és klinikai vizsgálatot folytatott a Lyfusinnal, mind Puerto Ricó-ban, mind az Egyesült Államokban, de a legutolsó kísérlet, amelyet a Cape San Luca-i klinikán végeztek, szigorúan titkos volt. A Cape San Luca környékén élő, Haitiből és Közép-Afrikából érkezett bevándorlókon kísérleteztek, akiknek a körében szokatlanul magas volt a HIV-fertőzések száma. Royce tudta, hogy ez lesz a végső, döntő kísérlet, amely megválaszol minden kérdést a Lyfusin hatékonyságával kapcsolatban. Kizárólag a Viracor bizalmas belső kísérleteként kezelték, az eredményeket nem lehetett nyilvánosságra hozni. Royce fülében egyre ott csengett Vargas meg-megremegő hangja, és azon töprengett, vajon nem követett-e el máris valami jóvátehetetlen hibát. – Nem tetszik nekem ez a dolog – mondta Martinez. – Egyáltalán nem tetszik. Valami nagy baj lehet, ha szóba hozta. A cég egyik legalapvetőbb aranyszabályával mindenki tisztában volt, Vargas pedig különösen: hacsak Royce személyesen nem változtatja meg az utasítást, a Cape San Luca-i kísérletek szigorúan titkosnak tekintendők. Tilos beszélni róluk, vagy akár csak célozni is rájuk, különösen telefonon. A titkolózásra nagyon is jó okuk volt. A Viracor korábban végzett kísérletei során olyan bizonyítékokra bukkantak, hogy a HIV-vírus mutációja sokkal gyorsabb, mint amire eddig számítottak, különösen egyes specifikus génállománnyal rendelkező populációkon belül. A Cape San Luca-i lakosság körében az AIDS-vírus az átlagosnál sokkal gyorsabban terjedt, és igen magas arányban mutálódott. Vagyis ez az embercsoport szinte tenyészhelye volt az új vírusfajtáknak, amelyek aztán kikerülhetnek a lakosság tágabb köreibe, és így Cape San Luca egy pusztító járvány epicentruma lehet. Royce és Martinez tisztában voltak vele, hogy a politikai felhangok miatt milyen kényes téma lenne ez ha kipattanna, és gyanították, hogy emiatt aggódhat annyira Vargas. – Akkor most mit teszünk? – kérdezte Martinez. – Nem engedhetjük meg, hogy Vargasnak eljárjon a szája. – Megvárjuk, hogy mit mond – felelte szinte dacosan Royce. – Még nem tudjuk, olyasmiről van-e szó, ami bármely módon hatással lehet a Viracorra. Nem igaz? Royce ahogy öregedett, egyre inkább belefáradt, hogy a politikai korrektséggel törődjön, és diplomáciai játékokat folytasson a sok idiótával. Mindig is méltóságán alulinak, ostobaságnak és időpocsékolásnak tartotta az ilyesmit. Egyre kevésbé törődött „a társadalom érdekében dolgozunk” látszat fenntartásával, és csakis a: csillagászati profit érdekelte, amely odaveszhet abban a pillanatban, ha kiderül, hogy sikertelenek voltak a kísérletek. – De hát nem bebizonyosodott, hogy a Lyfusin hat a Cape San Luca-i vírustörzsre is? – kérdezte. Hatásos és kész, akkor meg mit izgul Vargas? Próbálta meggyőzni magát, hogy aggodalomra semmi ok. – Mi a fenének van rá szükség, hogy most Vargas idejöjjön, és megerősítse? – Biztos, hogy nem erről van szó, Mr. Royce. Ezt ön is tudja. – Akkor meg mi a francnyavalyáról van szó? Miért kell nekünk azzal foglalkozni, hogy kit sértünk meg, és kinek a nemzeti büszkeségét sebezzük meg? Bújjunk el az irodánkban és reszkessünk, csak azért, mert megmondjuk az igazságot? Rasszistának mernek nevezni, csak mert kimondjuk az igazat, úgy ahogy van? Torkig vagyok vele, hogy átkozott féleszű hülyék mondják meg nekem: mit csináljak. – Ennek elsöprőek lehetnek a politikai következményei. Mindnyájan tudjuk, mi történne. Még ha nekünk van igazunk, akkor sem tehetjük meg, hogy egy etnikai csoportot azzal vádoljunk, hogy felgyorsítja az AIDS terjedését. El tudja képzelni, mi lenne ebből? Azonnal fajgyűlölőnek bé30

lyegeznék az egész céget. Az ég szerelmére, gondoljon bele, Mr. Royce. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez a kép alakuljon ki rólunk. Royce belegondolt, és hamar belátta, hogy Martineznek igaza van. Más se kell, mint hogy megszállott politikai aktivisták és balodali huligánok tiltakozó tüntetéseket rendezzenek minden sajtókonferencián és egyéb nyilvános fórumon, amit a Viracor rendez a Lyfusin piacra dobása előtt. Túl sok kellemetlen kérdés merülne fel a Lyfusin hatékonyságáról, a radikális ellenzők újabb klinikai vizsgálatokat követelnének, a cinikusok ragaszkodnának a további tesztekhez, ami évekkel is hátráltathatja a szer bevezetését. Bármennyire nehezére esett is, kénytelen volt beismerni, hogy nagyon is könnyen beleköphetnek a levesébe. Nincs más választása: a Cape San Luca-i kísérleteket a legnagyobb titokban kell tartani. – Jól van, akkor jöjjön vissza tízre. Maga ismeri a kísérleteket, meg tudja állapítani, hogy zagyvaságokat beszél-e Vargas. – Rendben van – felelte Martinez. – Remélem, magának lesz igaza. De volt valami abban, ahogy mondta... Úgy éreztem, hogy valamitől fél... nagyon fél. Martinez felállt, és járkálni kezdett Royce íróasztala körül. A hátára egészen rátapadt az ing az izzadtságtól. Meglazította a nyakkendőjét. Árulkodóan nyúzott volt a külseje. A legkínosabb lehetőségek is átvillantak összezavart agyán, és próbált felkészülni a legrosszabbra.

8

A csípős szél szüntelenül süvített a hóborította Wasatch-hegység felől, és a heves hózápor, mely lezúdult a hegy lábánál elterülő egyetemi épületekre, még a legviharedzettebb utah-iakat is fedél alá űzte. Macfadden akkor tapasztalt utoljára ilyen csontig hatoló hideget, amikor szinte pontosan egy évvel ezelőtt, a tél derekán Moszkvában járt. Az éles szél úgy süvöltött, mint egy száguldó expreszszvonat, ami miatt jóval hidegebbnek lehetett érezni az amúgy is legalább mínusz harminc fokot. Jól bebugyolálta magát a kabátjába, és kilépett az orvostudományi központ egyik hátsó kijáratán. Levine-nek igaza volt. Azt mondta, erre a madár sem jár, egy ilyen napon meg végképp nem. Amikor Macfadden kilépett a jeges szélbe, azonnal látta, hogy ő az egyetlen, aki elég bátor – vagy elég ostoba – ahhoz, hogy kidugja az orrát. A hideg levegő úgy szúrt az arcába, mint ezer meg ezer jeges tű. A szája szélére ráfagytak a nyálcseppek. Minden homályos fehérségbe burkolózott körülötte. A lehelete azonnal tejszínű ködfelhővé sűrűsödött az arca előtt. A szemét épp csak keskeny résnyire bírta kinyitni, de azért nagyjából kivette az egyetem épületcsoportjának körvonalait, és tudta, hogy valahol középtájon kell keresnie a Stewart Hallt. Az óránként 50 kilométeres szél könyörtelenül rontott neki. Az eget sűrű, szürke viharfellegek borították, és a pár száz méteres út át az udvaron olyan volt, mintha Dante poklának legmélyebb bugyrában botladozna. Az egyetlen menedéket az jelentette, amikor egy-egy épület falához húzódva haladhatott, míg végre a Természettudományi Múzeum után megérkezett a Stewart Hallhoz, amely otthont adott az antropológiai tanszéknek. Bármennyire nem volt kedve hozzá, mielőtt bement volna, előbb még körbejárta az épületet, hogy megbizonyosodjon róla, nem követte-e valaki. Aztán sietősen megkereste a bejáratot, és felment a lépcsőkön. Odabenn rögtön jobbra, egy tábla lógott a falon, az antropológiai és a régészeti tanszék tanárainak nevével. Végigolvasta a neveket az antropológiánál, míg rá nem akadt dr. Margaret Kreiserre: 112C szoba. Hát megvan, gondolta Macfadden. Dr. Margaret Kreiser, a rejtélyes nő Richard Zarnoff dossziéjának harmadik oldaláról. Egy név a táblán, de remélhetőleg nemsokára hús-vér alakot ölt. Bár agyon volt fagyva, és a foga hangosan vacogott, Macfaddent hirtelen melegség öntötte el az izgalomtól, hogy végre találkozhat vele. Lerázta a kabátjáról a porhavat, amely annyira más volt, mint az Angliában megszokott latyak, és elindult a hosszú folyosón, amely egyenesen dr. Margaret Kreiser szobájához vezetett. Az ajtó félig nyitva állt, épp annyira, hogy megpillanthasson egy középen elválasztott, fekete hajsátort. A nő egy telezsúfolt íróasztal fölé hajolt, egy réginek és ütött-kopottnak látszó könyvbe 31

temetkezett. A kis asztali lámpa megvilágította a fejének egyik oldalát; tekintetét a szövegre szegezte, melyet talán száz évvel korábban írtak, de csak most fedi fel titkát a mítoszok mai kutatójának. Macfadden bedugta a fejét az ajtó nyílásán, és halkan kopogott; arra számított, egy vén satrafa fogja felemelni a fejét, akitől majd végigfut a hátán hideg. Végig is futott, pontosan úgy, ahogy számított rá. Csakhogy nem azért, mert olyan csúnya volt – épp ellenkezőleg. Macfadden el sem tudta képzelni, miért gondolkozik ilyen sztereotípiákban, hogy egy antropológiai professzornak öregnek és csúnyának kell lennie. A nő nem lehetett több harmincöt évesnél, évtizedekkel fiatalabb volt, mint amire számított. Az ember elvárná, hogy az antropológia professzora öreg legyen és elgyötört a sok évi terepmunkától. Margaret Kresiert inkább az angol irodalmi tanszékre képzelte volna, vagy művészettörténésznek, olyasvalakinek, aki Párizs és Róma múzeumait meg könyvtárait bújja. Fiatal volt, csupa élet, és nagyon vonzó. Felállt, és megkerülte az íróasztalt. Macfadden gyorsan szemügyre vette az arcát, és közben a nevét forgatta a fejében. Kreiser. Margaret Kreiser. Német származású lehet, vagy talán osztrák. Azonnal feltűnt neki, hogy a bőre árnyalata elég sötét, és van az arcában valami halványan egzotikus, nem igazán német. Macfaddennek szokása volt azonnal a fejébe vésni mindenkinek a vonásait, akiket kihallgatott; és habár profihoz illően a nyakánál lejjebb nem kalandozott a tekintete, azért egy futó pillantást vetett a nő alakjára, ami épp elég volt ahhoz, hogy némi irigységgel gondoljon a hallgatóira, akik holnap reggel az első sorban fognak ülni az előadásán. – Jó napot. Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő, levette a szemüvegét, és lerakta az íróasztalra. Macfadden a szemébe nézett, amely sötét volt, a tekintete átható, és sugárzott belőle az intelligencia. Még a hangja is elbűvölő, gondolta. Hogy lehet egy hang elbűvölő? – kérdezte magától. De az volt. Még egyszer végigmérte a magas, karcsú nőt, aztán visszapillantott az ajtóra, hogy nem tévesztette-e el. A 112C volt, nem tévedett. Csak ő lehet az. – Ön dr. Margaret Kreiser? – kérdezte, és szinte azt várta, kiderül majd, hogy Kreiser titkárnője, aki majd továbbküldi egy másik szobába, vagy bármelyik pillanatban besétálhat az igazi Margaret Kreiser, megtörve az illúziót. – Én vagyok. – A nőn látszott, hogy meglepi a brit akcentus. Macfadden beljebb lépett, lehúzta a bőrkesztyűjét, és kezet nyújtott. A nő megszorította. Macfadden olyan sokáig szorongatta meleg ujjait, amíg csak az illendőség engedte. – Nagyon örülök. Ne haragudjon, hogy nem telefonáltam előbb, de nem tudtam, hogy idejövök. – Nem tudta...? – Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. – Macfadden kotorászni kezdett a zsebében, előhúzta a nyomozói igazolványát, és átnyújtotta. – James Macfadden vagyok, a Scotland Yardtól. – A Scotland Yardtól? – A nő az orrára biggyesztette a szemüveget, megnézte az igazolványt, aztán visszaadta. – Még soha nem találkoztam senkivel a Scotland Yardtól. Gondolom, Richardról van szó... Richard Zarnoffról. Macfadden bólintott. – Épp dr. Joel Levine-től jövök. Ismeri? – Személyesen nem, de hallottam róla. Tudom, hogy együtt dolgoztak Richarddal. Már másodszor mondja, hogy Richard, gondolta Macfadden. Nem dr. Zarnoff, nem Zarnoff, csak Richard. Azt is észrevette, hogy megváltozott a hangja, és szép barna szemei kissé bepárásodtak, amiből azonnal tudta, hogy a kapcsolatuk nem pusztán felületes ismeretség lehetett. – Ön jól ismerte dr. Zarnoffot? – kérdezte. – Igen. Úgy nyolc éve ismertük egymást. – A nő elhallgatott, és megtörölte a szemét. – Jaj, ne haragudjon, üljön le. Macfadden odahúzott egy széket az íróasztalhoz. Nem tévedett, tényleg egy régi, megsárgult és szakadozott könyv feküdt rajta. Amennyire ki tudta venni, az afrikai kultúrákról szólt. Miközben Margaret Kresier is leült, Macfadden gyorsan felmérte a szobát. A polcon az íróasztal mögött fél tucat emberi, és ugyanannyi majomszerű koponya sorakozott. A többi polc könyvekkel volt telezsúfolva, amelyek között sokkal több volt a régi, mint az új, ami arra vallott, hogy dr. Kreiser szerethet maga utánajárni a dolgoknak a régi forrásmunkákban, vagy talán csak kedveli a régi könyvek szagát és tapintását. Balra egy poszter volt a falra szegezve, egy nádkunyhós afrikai 32

falut ábrázolt. Fölötte egy tarka afrikai szőttes húzódott faltól-falig. A másik fal mellett egy nagy akvárium állt, cikáztak benne az ékkövekre emlékeztető trópusi halak, ide-oda bujkálva a hosszú levelű növények között. Macfaddent olyan érzés fogta el, mintha valami más kultúrába és időbe csöppent volna. Tetszett neki, megnyugtató és kényelmes volt minden. Befejezte a vizsgálódást, visszafordult az asztalhoz, és a nő szemébe nézett. – Egyenesen Londonból jött? – kérdezte dr. Kreiser. – Csak azért, hogy velem beszéljen? – A kérdés kissé tréfálkozó volt, és a nő mosolya megnyugtatta Macfaddent. – Hát nem egészen csak azért. De most, hogy megismertem, már kezdem sajnálni, hogy anynyi időt pazaroltam dr. Levine-re. – Macfadden rögtön megbánta, ahogy kimondta, és nagyon remélte, dr. Kreiser nem tartozik a megátalkodott amerikai feministák közé, akik egy ártatlan bókot már szexuális zaklatásként kezelnek. De a sugárzó mosoly az ellenkezőjéről tanúskodott. – Tulajdonképpen mi történhetett? – kérdezte a nő elkomorodva. – Én is ezt szeretném megtudni, dr. Kreiser. – Kérem, szólítson Maggie-nek, azt jobban szeretem. – Helyes. Én pedig a Jamest. – Tehát, James, mit szeretne megtudni tőlem? Már kétszer kihallgattak. Egyszer a külügyminisztérium emberei, egyszer meg a rendőrség. Azt hitték, tudok valamit, de én semmit nem tudtam mondani, amitől szemmel láthatóan idegesek lettek. Macfaddent ez nem lepte meg. Számított rá, hogy így történt. – És mit akartak tudni? – Hogy Richard beszélt-e nekem a munkájáról, az afrikai útjairól, a SIDA-programban végzett kutatásairól, ilyesmit. – És? – Elmondtam nekik mindent, amit tudok, de az egyenlő a semmivel. Richard nagyon titkolózó volt a munkájával kapcsolatban, és akkoriban csak néha találkozgattunk. – Maggie egy pillanatig elgondolkozott, aztán helyesbített. – Na, jó, elég komolyan együtt jártunk. Még házasságra is gondoltunk. De a munkájának a részleteiről soha, de soha nem beszélt. Macfadden elfordította tekintetét. Érezte, hogy van valami, amit Maggie nem mond el, mert azt hiszi, nem érdekes, vagy csak nem jut eszébe, hogy el kellene mondania. Az volt az érzése, ha a külügy emberei nem tudták kiszedni belőle, amire kíváncsiak, akkor biztosan újból fognak próbálkozni. – Hogy ismerkedett meg Richarddal, ha megkérdezhetem? – Elég különösen történt. – Maggie elnézett a távolba és elmosolyodott, látszott, hogy az első találkozásukra gondol. – Egy nap csak bekopogott az irodámba, ahogy most maga. – Maggie Macfaddenre pillantott, aki már annyira otthonosan érezte magát, hogy rákönyökölt az íróasztalra, aztán újból levette a szemüvegét. – Furcsa volt az egész. – Mesélje el. – AIDS-kutatóként mutatkozott be, és Afrikáról meg az afrikai kultúrákról akart kérdezősködni. – Ez mikor történt? – 1985-ben. Én abban az évben kerültem ide az egyetemre, és nagyon furcsálltam, hogy épp hozzám jött ezzel, egy kezdőhöz. De tudja, ez a szakterületem. Az afrikai törzsi rituálék, szokások, kultúrák. A legtöbb ember számára nem túl izgalmas, de engem nagyon érdekel. Szóval, Richard hallott róla, hogy 1982-ben, Zaire-ban végeztem kutatásokat a disszertációmhoz, és úgy gondolta, kér néhány tanácsot, mielőtt odautazna. Az volt az elmélete, hogy az AIDS-járvány onnan indult útjára. Nagyon elszántnak látszott, hogy kideríti, hogyan. – És maga miről beszélt neki? Emlékszik rá pontosan? – faggatózott Macfadden. – Nagyon rég volt. Őszintén szólva, nem nagyon emlékszem, miket mondtam neki. – Maggie közben arra gondolt, ha igazán őszinte lenne, akkor most elmondaná, hogy amikor először meglátta Richard Zarnoffot, mindenre tudott gondolni, csak Afrikára nem. – Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni. Nem kérdezett valami olyasmit dr. Zarnoff, amit szokatlannak talált? Esetleg fontos lehet. Macfadden a nő arcát tanulmányozta, aki a mennyezetet bámulta, és mélyen elgondolkozva próbál előásni valamit az emlékezete mélyéről. Végül megrázta a fejét. 33

– Afrikáról beszélgettünk. Egészen pontosan, Zaire-ról. A poltikai életről, kultúráról, törzsi mítoszokról... – Maggie hirtelen elhallgatott, mintha eszébe ötlött volna valami. Macfadden közelebb hajolt, és egyenesen a szemébe nézett. – Mi az? Valami az eszébe jutott, ugye? – N... nem. Macfaddennek feltűnt, hogy a nő kerüli a tekintetét, és rögtön tudta, hogy hazudik. – Biztos benne? – kérdezte tapintatosan. – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha visszaemlékezett volna valamire. – Nem, sajnálom. Nem tudok mit mondani. – A nő elfordította a fejét. Hazudott, és Macfadden tudta. Ideje volt, hogy másképp próbálkozzon. – Követnek a külügy emberei – mondta, gondolván, hogy ezzel talán ráijeszthet Maggie-re annyira, hogy hajlandó legyen beszélni. – Azóta követnek, hogy eljöttem Londonból. Valószínűleg éppen most poloskákkal rakják tele a szállodai szobámat, és huszonnégy órán át figyelnek. Úgy kellett kilopakodnom az orvostudományi központból, és azon a jeges tundrán átvágni, hogy ne vegyék észre, hogy idejövök. – De hát miért? Mi folyik itt? Pánik és félelem villant a nő arcán. Macfadden pontosan ezt akarta látni. – Azért jöttem titokban, hogy megvédjem magát. Nem akarom, hogy bárki is tudja, hogy kihallgattam, vagy hogy azt higgyék, tőlem esetleg olyasmit tudott meg, amiről ők nem akarják, hogy tudja. Az egyik fickó tegnap este ott volt a hotelszobámban, és ha jól értettem, megfenyegetett, hogy koporsóban fogok visszakerülni Angliába, ha sokat akadékoskodom. – Te jó ég! – Maggie a szájára szorította az egyik kezét, a másikat a gyomrára, és az arca falfehérre sápadt. – Biztos benne, hogy nem látták idejönni? – Teljesen biztos. Nagyon vigyáztam. Tehát nagyon kérem, ha van valami, amit elmondhatna, bármi, akkor... – Már mondtam, nem tudok semmit. Elmondtam mindent, amit tudok. Macfadden biztos volt benne, hogy ez nem igaz; látta a nő szemében. Előhúzott egy cédulát a zsebéből, amire már korábban lefirkantotta a szálloda halljában található nyilvános telefon számát. – Tessék. Ha esetleg mégis el akarna mondani valamit. Maggie elvette a cédulát, és rámeredt, aztán félbehajtotta. A keze kicsit remegett. – Ma este pontosan hat órakor ott fogok várni a telefon mellett. Hívjon fel. Ki tudok surranni észrevétlenül a hotelből, és valahol felvehet a kocsijával. – Nem tudta volna megmondani, miért, de az volt az érzése, Maggie fel fogja hívni. A nő újból széthajtotta a cédulát, és megnézte a számot. – Lehet. Nem tudom. Ha valami eszembe jut, maga lesz az első, akivel közlöm. – Hatkor. – Igen. Macfadden felállt, és kezet nyújtott, Maggie ismét megszorította. De a meleg puhaság helyett most hideg, ideges merevséget érzett, ami csak erősítette azt a meggyőződését, hogy dr. Kreiser többet tud, mint amit hajlandó elárulni. Elengedte a kezét, begombolta a kabátját, felhúzta a kesztyűjét, és az ajtó felé indult. – Ne mondja el senkinek, hogy itt jártam – szólt vissza. – Nagyon szeretnék újból beszélni magával. Kérem, hívjon fel. Maggie a kezébe szorította a cédulát, és nézte, ahogy Macfadden kilép az ajtón, éppolyan halkan, mint ahogy jött. Maga köré fonta a karját, hogy csillapítsa a reszketését. Az elmúlt néhány nap lidércnyomás volt a számára. Az éjszakák még inkább. Nem bírt aludni. Soha életében nem történt még vele ilyesmi. A külügyminisztérium, a rendőrség, és most a Scotland Yard nyomozója... Majd szétrobbant a feje. A cédulát gondosan elrakta a táskájába, aztán az íróasztala mögötti könyvespolchoz lépett. Pontosan emlékezett, hogy melyik könyvet vegye le, és hol üsse fel. A mutatóujját lassan végighúzta a negyvenharmadik oldalon, aztán becsapta a könyvet, mintha el sem hinné, amit olvasott.

9 34

Mi a nyavalyát csinál ennyi ideig? Befagy a seggem. – Cox grimaszt vágott, felhajtotta az utolsó korty kávét, és ledobta maga mellé az ülésre a kiürült műanyag poharat. Már több mint három óra telt el azóta, hogy Macfadden belépett az orvostudományi központ kapuján, és Cox egyre inkább gyanakodni kezdett, hogy valamiképpen átrázta őket. – Gyerünk már, gyerünk – hajtogatta Schuler, és mindig felkapta a fejét, ahányszor barnás árnyalatú kabátban lépett ki valaki az épületből. – Gondolod, hogy észrevett minket, és meglógott? – De hát hová a pokolba mehetett, még ha észre is vett? Csak egy kapu van, és a... – Cox hirtelen megdermedt, és mindkét kezével nagyot csapott a kormánykerékre. – A francba! Ha tudta, hogy követjük, akkor lehet, hogy kisurrant valahol hátul. A rohadt életbe, bent az épületben is rá kellett volna állítani valakit! – Jobb lesz szólni Eldridge-nek – mondta Schuler. Cox felkapta a telefont, és épp be akarta nyomni a számokat, amikor Schuler hirtelen megragadta a karját. – Várj, ott jön! Figyelték, ahogy a taxi odagördül a kapu elé és megáll, Macfadden pedig beül. Ahogy elindult a taxi, Cox is a gázra taposott, és követte. Schuler fogta a telefont, és hivta Eldridge-et. – Bob, itt Schuler. Macfadden most indult vissza a szállodába. Tiszta a levegő? – Igen. Átkutattuk a szobát, de nem találtunk semmit. Poloskát raktunk a telefonjára. Maradjatok a sarkában, amíg ide nem ér. Volt valami gyanús? – Nem, hacsak azt nem vesszük, hogy legalább három óra hosszat volt odabent. – Három órát?! A fenébe is, ez kicsit sok ahhoz, hogy Levine-nel csevegjen. Az a vén totyakos ránk félórát volt hajlandó szánni. Hacsak nem azzal töltötte az időt, hogy a kórházban bolyongott, akkor valószínűleg több szerencséje volt az öreggel, mint nekünk. – Nem ártana még egyszer beszélni vele... hogy megtudjuk, tényleg kiderített-e valamit, nem? – De igen. Biztos vagy benne, hogy máshol nem járt? – Három óra, gondolta közben Eldridge. Ez túl sok. – Le sem vettük a szemünket a kapuról egész idő alatt. Lehetetlen, hogy kisurrant volna. – Na jó. Akkor kövessétek tovább, és szóljatok, ha mégsem a szállodába menne. – Igen. Schuler lerakta a telefont, és mereven előre szegezte a tekintetét a taxira, mely előttük kanyargott ide-oda a behavazott utcákon, vissza a szálloda felé.

Macfadden a hotel szuvenírboltjában vett egy USA Today-t meg egy tábla csokit, aztán egyenesen a lift felé indult. Vetett egy pillantást balra, a hallból nyíló sötét kis folyosó végében meghúzódó nyilvános telefonra, és nagyon remélte, hogy pontban hat órakor meg fog csörrenni. Nemcsak a nyomozás kedvéért remélte. Szeretett volna újra találkozni Maggie-vel. Egyre maga előtt látta – finom arcát, az alakját, a tökéletesen ívelt lábakat, a mellének kerekségét a kötött ruha alatt... Nagyon rég nem találkozott ilyen nővel, mint Margaret Kreiser, és nem tudta eldönteni, csak gyerekes álmodozás-e az egész, amit jobb sürgősen elfelejteni, vagy a végére kell járni a dolognak. Hatkor – egyre csak ez zakatolt a fejében. – Hatkor, hatkor... – Felügyelő úr! – Macfadden megtorpant az ismerős hangra, és amikor megfordult, azonnal elszálltak a fejéből a romantikus gondolatok. – Nahát, nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátom – mondta. Eldridge nem mosolyodott el, sőt Macfadden rosszkedvet látott húsos, mégis kőkemény arcán átvillanni. Egy másik, kék öltönyös ügynök is odalépett, és megállt Macfadden háta mögött. – Igyunk meg egy kávét. Úgy látom, alaposan átfagyott. – Eldridge az étterem felé intett, aztán előreengedte a másik ügynököt, aki bevezette őket a helyiségbe. – Egy csendes asztalt szeretnénk, lehetőleg a terem hátuljában – mondta Eldridge a pincérnőnek. – Legyen szíves, hozzon három kávét. És senki ne zavarjon. – Eldridge felvillantotta a külügyminisztériumi igazolványát, ami kellő hatást tett a nőre. Odavezette mindhármukat egy eldugott asztalhoz, és elszáguldott, anélkül, hogy visszanézett volna.

35

Eldridge cigarettára gyújtott, és mélyet szippantott belőle. A füstfelhőn keresztül megszólalt: – Gondoltam, lehetőséget adok magának, hogy tájékoztasson minket arról, hogy mit tudott meg az egyetemen. – Az egyetemen? – Macfadden úgy tett, mint aki nagyon csodálkozik, amiért tudnak róla, hogy ott járt. – Ejha, maguk aztán jól nyitva tartották a szemüket. – Ez a dolgunk – vágott vissza fanyarul Eldridge. – Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. – Csodálom magukat. És miből gondolja, hogy bármit is megtudtam? – Hagyjuk a komédiázást, felügyelő úr. – Eldridge-nek nem volt semmi kedve az angolos szellemeskedéshez. – Három órát volt odabent, ebből sejtem, hogy valamit mégiscsak kiderített. Macfadden tudta, hogy most nagyon gyorsan kell forognia az eszének, de abban biztos volt, hogy nem vették észre, amikor átlopakodott az antropológiai tanszékre, és semmiképp nem akarta belekeverni a dologba Margaret Kreisert. Legalábbis egyelőre nem. – Nos, ha mindenáron tudni akarja, egy óra elment azzal, hogy egyáltalán eligazodjak az épületben. Az egy iszonyú labirintus. Többször is eltévedtem, míg megtaláltam az immunológiai osztályt, aztán beletelt egy időbe, míg előkerítettem dr. Levine-t. Biztosan maguk is kihallgatták már az öreget. – És kellemesen eltársalogtak? – kérdezte Eldridge türelmetlenül. Megint nagyot szippantott a cigarettájából, és Macfadden arcába fújta a füstöt. – Igen, roppant kellemesen. De nem mondhatnám, hogy túl sok kiderült belőle. – Mit ért azon, hogy nem túl sok? Tudni akarom a részleteket, Macfadden. A részleteket. Mit mondott magának? – Valószínűleg ugyanazt, mint maguknak. Beszélt Zarnoff kutatói munkájáról, arról, hogy részt vett a SIDA-programban, bár azt nem tudta, pontosan milyen minőségben, és hogy valószínűleg dolgozott egy vagy több gyógyszergyárnak is. Ez minden. Semmi eget rengető reveláció. Az volt az érzésem, szinte unja, hogy erről kell beszélnie. Higgye el, jobban jártam volna, ha maga mondja el nekem, amit megtudtak tőle. – Beszélt még valakivel? – Nem. Úgy gondoltam, ha valaki tudhat valamit, az Levine. Nagy kár, hogy nem így volt. – Macfadden remélte, hogy Eldridge van olyan buta, mint amilyennek kinéz, és nem veszi észre, mikor füllent. – Igen, nagy kár – mondta Eldridge. – Beszerezte már a repülőjegyét vissza Londonba? – Be kellett volna? – Elárulok magának valamit, Mac. Richard Zarnoffot lehet, hogy... Eldridge elhallgatott, és megvárta, amíg a pincérnő lerakta a kávékat az asztalra, gyors pillantást vetett hármójukra, aztán idegesen elsietett. – Richard Zarnoffot lehet, hogy brit földön gyilkolták meg – folytatta Eldridge –, de maga is nagyon jól tudja, hogy jó nevű amerikai tudós volt, aki részt vett a kormány AIDS-kutatásaiban. Az amerikai kormánynak az a véleménye, hogy olyan információk birtokában lehetett, amelyeket nemzetbiztonsági érdekből titokban kell tartanunk. Ezt nagyon komolyan vesszük. – Igen, gondolom. De mi köze van mindennek hozzám? – Macfadden belekortyolt a kávéba, és értetlenül nézett Eldridge-re. Ideje volt, hogy hangot váltson, amihez nagyon értett. – Ide hallgasson! Nekem sokkal jobban esne, ha tisztességesen játszana velem szemben. Mióta tegnap este betört a szobámba, egyfolytában az az érzésem, hogy van valami, amit nem mond el... valami, amit pedig tudnom kéne. Ha nem akarja, hogy továbbra is púp legyek a hátán, és az embereinek a nap huszonnégy óráját azzal kelljen töltenie, hogy engem figyelnek, azt javasolnám, mondja el, hogy miről is van szó, most azonnal. Akkor, de csak akkor esetleg megfontolom, hogy visszautazzak-e Londonba. – Dacos tekintettel előredőlt, és remélte, Eldridge visszutasíthatatlannak találja az ajánlatát. – Nézze, Macfadden, maga okos fickó. Kedvelem magát. Nem szívesen látnám holtan. Úgyhogy most elmondok valamit, aztán azt szeretném, ha szépen megírná a jelentését, összecsomagolna, és eltakarodna innen, megértette? – Hallgatom. – Jó okunk van azt hinni, hogy Zarnoff politikai gyilkosság áldozata lett, amit olyan valaki követett el, aki semmitől nem riad vissza, hogy megőrizze az AIDS titkát. – Az AIDS titkát? – kérdezte tágra nyílt szemmel Macfadden. 36

Eldridge megrántotta a vállát. Máris túl sokat fecsegett. – Ne kérdezze, hogy mi az. Ha tudnánk, akkor azt is tudnánk, ki vágta fel Zarnoff hasát. A probléma az, hogy bárki is volt a tettes, addig nem fog nyugodni, amíg meg nem találja, amit keresett. A mi feladatunk az, hogy kiderítsük, ki ez, mit tud, és kinek dolgozik. – Eldridge felhörpintette a kávéját, és nagy koppanással lerakta a csészét az asztalra. – Azt gyanítjuk, a gyilkos itt tartózkodik, Salt Lake Cityben. Hogy ki a következő célpontja, azt nem tudjuk. Könnyen lehet, hogy maga a következő a listáján, és most arra van a legkevésbé szükségünk, hogy egy újabb hulla tovább komplikálja a helyzetet. Ráadásul pont a maga hullája. – Hát ez nem túl bíztató, be kell ismernem. Majd meggondolom. Egy frászt gondolom meg! – tette hozzá Macfadden gondolatban. Semmiképp nem hagyja el a várost. Ezek után végképp nem. Különben is, már csak egy-két óra van hátra hatig, és ő meg volt győződve róla, hogy Maggie hazament, megfontolta amit mondott neki, és remélhetőleg most is éppen rá gondol, miközben a cédulát nézegeti a telefonszámmal. – Helyes, nagyon örülök, hogy ilyen jól megértettük egymást. – Eldridge megpaskolgatta Macfadden karját, és felállt. – Majd én kifizetem a kávét. Vigyázzon magára. És jó utat haza, Mac – Egy ötdollárost dobott az asztalra, felvette a kabátját meg a kalapját, és a kollégájával együtt távozott. Macfadden is felállt, és a lifthez ment, közben, a szeme sarkából észrevette a két ügynököt, akik a hallban letelepedve őt figyelték. Sok szerencsét, fiúk – gondolta, Szükségetek lesz rá. A lift ajtaja szétnyílt. Macfadden belépett, és eltűnt az összezáródó fémajtók mögött. Eldridge, aki a kijárattól nézte, bólintott, és maga is eltűnt.

T

íz perccel hat óra előtt Macfadden kiszállt a liftből, és igyekezett feltűnés nélkül átvágni a hallon a szuvenírbolt felé. Az órájára pislantott. 5:53. Még túl korán van. Bement a boltba, fel-alá sétálgatott a polcok között, átlapozott néhány képeslapot, vett egy Sports Illustrated magazint meg egy újabb csokit, és két perccel hat előtt elindult a telefon melletti férfimosdó felé. Az időzítés most mindennél fontosabb. Tudta, ha feltűnik, hogy várta a hívást, azonnal körüldongják az ügynökök, mint legyek a dögöt. Lassú, de határozott léptekkel haladt. 5:59-kor megállt, kibontotta a csokoládét, és pár lépést visszasétált a szemeteshez, hogy kidobja a papírját. Közben megint az órájára pillantott. Még húsz másodperc. Újból elindult a mosdó felé, közben elhaladt a telefon mellett. Pont hat óra. Csörögj már, a fenébe! A telefon néma maradt. Vagy cserbenhagyta az ítélőképessége, és tévedett, amikor úgy érezte, Maggie is szeretne újból találkozni vele, vagy talán csak késik az órája. Imádkozott, hogy így legyen, és már nagyon bánta, hogy elfelejtették egyeztetni az órájukat. Úgy érezte, mintha mindent lassított felvételen csinálna, és remélte, nem szúr nagyon szemet. De nem kockáztathatta meg, hogy megálljon a telefon mellett és várja, hogy megszólaljon. Az a két fickó egyenesen rábámult a hallból. Amikor benyitott a mosdóba, úgy érezte, vége minden reménynek. Maggie nyilván valamiért hazudott Zarnoff-fal kapcsolatban, és úgy döntött, megtartja magának, amit tud. Efelől nem volt semmi kétsége. Ebben a pillanatban éles csöngés harsant fel, amitől egész teste görcsbe rándult. – Nyugi – suttogta –, nyugi. – Lassan megfordult, könnyedén a telefonra pillantott, aztán visszalépett az ajtóból, hogy felvegye. – Halló? – Látta, hogy az egyik ügynök feláll, és lassan elindul felé. – James? – A hang halk volt és ideges. – Igen. – Macfadden szíve vadul vert, de nyugodt külsőt kellett magára erőltetnie. Hátat fordított az ügynöknek, és úgy suttogott bele a kagylóba. – Maggie? – Igen. Beszélnünk kellene. – Milyen gyorsan tud ideérni? – kérdezte Macfadden. Az ügynök már csak öt-hat méternyire volt tőle. – Negyedóra. – Tartsa a vonalat. – Macfadden lerakta a kagylót a kis polcra, és lezserül elsétált az ügynök mellett, ki a hallba. – Van itt valaki, akit Philip Andersonnak hívnak? – kiáltotta. – Telefonon kere37

sik. – Körbenézett, várt pár másodpercet, aztán visszaballagott a telefonhoz. Az ügynök úgy látszott, megnyugszik, és visszament az eredeti helyére. Macfadden megkönnyebbülten felsóhajtott. – Figyeljen, Maggie! Nagyon gyorsan kell beszélnem. Adjon nekem félórát, hogy lerázzam ezeket a fickókat. Találkozzunk az alagsori parkoló második szintjén. Hajtson körbe lassan, bekapcsolt reflektorokkal, és ott várjon. Barna kabát lesz rajtam. – Jó, ott leszek. Macfadden lerakta a kagylót, és elégedetten mosolyogva bement a mosdóba. Pár percig álldogált odabenn, aztán lehúzta az egyik vécét, és tíz másodpercig folyatta a mosdókagylónál a csapot. Majd kisétált, és mintha mi sem történt volna, visszament a lifthez, beszállt, és megnyomta a negyedik emelet gombját. Tudta, hogy nagyon gyorsnak kell lennie. A félóra hamar elszáll. De azt is biztosra vette, hogy nem lesz nehéz kijátszani a hallban üldögélő ügynököket. Aznap talált egy remek útvonalat, amikor kis felfedezőtúrát tett a szálloda épületében. Épp csak beugrott a szobájába a kabátjáért, aztán rögtön a folyosó végében nyíló hátsó lépcsőházhoz indult, gyorsan körülnézett jobbra és balra, aztán kinyitotta az ajtót. Halálos csend volt mindenütt, csak a légkondicionáló zúgott a sarokban, és a cipősarka kopogott a hideg betonon. Egyetlen villanykörte világította meg a lépcsőház elejét. Úgy settenkedett, mint egy macska, időnként kihajolt a korláton, lefelé és fölfelé is ellenőrizte a kanyargó lépcsőket, nem pillant-e meg egy fejet vagy egy kezet a vaskorláton, ami arról árulkodna, hogy nincs egyedül. De sehol semmi. Tovább lopakodott, míg le nem ért a beton sírkamrára emlékeztetető lépcsőház aljába. Egy ajtó előtt állt, ALAGSOR felirattal. Nagy levegőt vett, és résnyire benyitott. Semmi. Még húsz centi. Bedugta a fejét a nyíláson. Az ajtó feletti villanykörte kiégett, amit szerencsére a gondnok nem vett észre. Egy pillanatra megtorpant és körülnézett, aztán továbbment. Úgy tizenöt méternyire egy másik acélajtót látott, fölötte a kijáratot jelző kis piros égővel. Elsietett a félig telt szennyeskosarak, törött zsúrkocsik és pótágyak mellett. Hirtelen megpördült, mert lépéseket hallott a háta mögött, melyek túl súlyosak voltak ahhoz, hogy egy szobalánytól származhassanak. Az ajtóhoz rohant, és megragadta a kilincset. Zárva! Amikor legutóbb itt járt, nyitva volt. Előkotort a zsebéből egy papírkést, és a zárba dugta – forgatta, piszkálgatta, aztán amikor a léptek már olyan közel jártak, hogy borsódzott tőle a háta, végre kattant egyet a zár. Gyorsan kinyitotta az ajtót, becsusszant, és halkan becsukta maga mögött. Amikor megfordult, újabb lépcsőkkel találta szemben magát. Kettesével vette a fokokat, és elérkezett egy P-2 feliratú ajtóhoz. Benyitott, és hosszú sorokban álló autók között találta magát. Sikerült! Senki nem látta meg, és ha jól sejti, az ügynökök most épp kényelmesen elhelyezkednek a foteljeikben, abban a hitben, hogy ő fent csücsül a szobájában. Elmosolyodott, végigfürkészte a parkolót, és az órájára nézett. Még van öt perc. Macfadden pár méterrel beljebb húzódott, megbújt egy betonoszlop mögött, és várta, hogy felvillanjanak Maggie autójának reflektorai. Az alacsony mennyezeten csak négy-öt méterenként sorakoztak a lámpák, úgyhogy bőven akadtak árnyékos részek, ahol szükség esetén elrejtőzhetett. Jó erősen a tenyerébe lehelt. Lehunyta a szemét, és felidézte maga előtt Maggie képét, ahogy az íróasztalnál ült a lámpa fényében, és azon töprengett, vajon mit tudhat egy ilyen nő Richard Zarnoff meggyilkolásáról.

10

Stanton Royce egy órán belül várta dr. Juan Vargast az irodájába. Idegesen a tükrös bárpulthoz ment, töltött magának még egy whiskyt, és rágyújtott egy újabb szivarra. Visszasétált az íróasztalához, és tehetetlenül belesüppedt a bőr karosszékbe. Mélyen beszívta a füstöt, majd kifújta. Elnézte a whiskyspohár fölött lebegő füstkarikákat, aztán felemelte a poharat és kiürítette, olyan könnyedén, mintha az előző három ital már teljesen elzsibbasztotta volna az érzékeit. Belebámult az üres pohárba, a saját torz tükörképét nézte az aljában. Arra gondolt, hogy az egész élete ugyanilyen szánalmasan eltorzult. Miután mindent feláldozott azért, hogy felépítse a bi38

rodalmát, megkeseredett, gyűlölködő vénember lett belőle. Gyűlölt mindenkit, aki szembe mer szállni vele, és semmi reményt nem látott a világ számára, mely megtűr minden gonoszságot. Mindenhol csak züllést látott. Kábítószer-élvezők és -kereskedők, prostituáltak, politikusok, homoszexuálisok – az emberiség söpredékének tartotta őket, és vakon gyűlölte mind. De a gyűlöletét visszafogta a realitás és az üzlet iránti érzéke. Habár személy szerint egyáltalán nem örült neki, hogy a Lyfusin meg fogja menteni a társadalom szemetét, ugyanakkor elég okos volt ahhoz, hogy tudja, a kábítószeresek, a homoszexuálisok, a prostituáltak és az engedékeny liberális társadalom nélkül az AIDS-járvány szép csendben kimúlna, amit ő a legkevésbé sem szeretett volna. Visszament a bárpulthoz. Még egy ital. Megint a torz tükörkép a pohár alján, ami szánalmas, nyomorúságos életére emlékeztette. Újból düh tolult fel megmámorosodott agyában. – Mr. Royce? – Martinez halk kopogtatás után benyitott az irodába. – Jöjjön csak be, Carlos, jöjjön – motyogta Royce, és intett neki. Martinez az órájára pillantott. Három perc múlva háromnegyed tíz. – Nemsokára dr. Vargasnak is itt kell lennie. – Cigarettára gyújtott, és leült Royce íróasztala elé. – Maga is tudja, Carlos, hogy már túl sokat fektettünk bele ebbe a dologba. – Tudom, Mr. Royce. Négyszáznyolcvanmilió csak a kutatásra. A legfrissebb adatok még nincsenek meg a reklámkampány költségeiről, de az előzetes becslések szerint megközelítik az ötvenmilliót. – Vagyis összesen félmilliárd dollár – mondta lassan Royce. Megpördült a forgószékkel, és megnézte a háta mögött a falra szegezett táblázatot. – Tizenkét év, Carlos. Tizenkét rohadt év. Mintha egy örökkévalóság lett volna. Royce a táblázatra pillantott, amely azt mutatta, hogyan folyik az Egyesült Államokban a gyógyszerek szabadalmaztatása. Számításai szerint a hosszadalmas eljárás máris többszáz milliós veszteséget jelentett nekik. Minden elképzelhető bürokratikus akadályt az útjukba gördítettek. Elhomályosodott szemmel nézte, mit kellett végigcsinálnia a Viracornak, míg végre engedélyezték a Lyfusint. A teljes folyamat, az ötlet megszületésétől az engedélyezésig majdnem tíz évet vett igénybe. Az összes tudományos adat és a kísérletek dokumentációja 97 243 oldalas irattömeget tett ki, aminek csak az áttanulmányozása huszonnyolc hónapot vett igénybe. Royce túl öregnek érezte magát ehhez. Fáradt volt, a szíve legyengült, a mája tönkrement. A piacra akarta juttatni ezt a csodaszert, aztán békében leélni a hátralévő éveit, és elnézni, ahogy az unokája tovább építgeti a birodalmat, amit ő több mint három évtizeddel ezelőtt megalapozott. Ez volt a legvégső álma, ahogy gyakran mondogatta. – Carlos, mondtam már, hogy az unokám idejön Puerto Ricóba? – Az arcán az alkoholtól kivörösödtek a hajszálerek. – Igen, Mr. Royce. Ma délután mondta. – Persze... Az egész család ellenezte, de a fiúnak megvan a magához való esze. Okosan döntött. Engem választott a sok nyavalyás élősködő helyett, és ezért egy nap mindenem az övé lesz. Azok az idióták nem tudják, kivel akartak ujjat húzni. Most majd megfizetnek érte. Egytől-egyig, a rohadékok! Ekkor kopogtak az ajtón. Martinez gyorsan odament, és beengedte dr. Vargast. – Gyere, Juan. Már vártunk. Dr. Juan Vargas beviharzott a szobába, az egyik kezében egy aktatáskával, a másikban vaskos iratgyűjtővel. Mindkettőt lerakta Royce íróasztalára, az iratgyűjtőt félretolta, felnyitotta a táskát, és kivett egy tízcenti vastag dossziét. – A Cape San Luca-i kísérletek előzetes eredményei – mondta, és reszkető kézzel lerakta Royce elé a lexikon-vastagságú iratcsomót. – Szeretném elmondani, mire jöttünk rá. Martinez odahúzott egy széket az íróasztalhoz. – Vágjunk bele – mondta. Dr. Vargas egy pillanatig habozott, tudván tudva, hogy amit most mondani fog, az legalább hét évvel visszaveti a Viracor kísérleteit. Ahogy belenézett annak a két embernek a szemébe, akik a legtöbbet fogják veszíteni, már azt kívánta, bárcsak befogta volna a száját. De mindenekelőtt tudós volt, méghozzá kifogástalanul becsületes tudós, és tudta, hogy nem tarthatja tovább titokban azt, amire rájött, bármi legyen is a következménye! Rátámaszkodott az asztalra, és belekezdett. 39

– Mostanáig úgy tudtuk, hogy a világon előforduló AIDS-megbetegedések túlnyomó részét, mintegy kilencven százalékát a HIV-1 vírus okozza, amely Közép- és Kelet-Afrikában fordul elő. A HIV-2, amely sokkal jóindulatúbb és lassabban is terjed, Nyugat-Afrikában jellemző. Amikor először vizsgálni kezdtük a Cape San Luca-i populációt, amely főként nyugat-afrikai eredetű, mi is ugyanerre az eredményre jutottunk: a legtöbben a HIV-2 vírust hordozták, és remekül használt nekik a Lyfusin. – Tehát azt mondja, hogy a Lyfusin mindkét vírustörzsre hat. Akkor mi a baj? – Martinez értetlennek látszott. Dr. Vargas kinyitotta a dossziét egy oldalnál, aminek be volt hajtva a felső sarka. – Itt tapasztaltunk először valami szokatlant. – A dátumra mutatott a lap tetején: 1993.04.13. – Először arra gondoltunk, a vérmintákkal van probléma, esetleg szennyeződés érte őket. Nem akartunk pánikot kelteni, úgyhogy a következő év folyamán megismételtük az összes kísérletet. És megint csak ugyanarra az eredményre jutottunk. Ezután újból megismételtük az egészet. Az utóbbi két hónapot azzal töltöttem, hogy rendszereztem és átvizsgáltam az összes adatot, és próbáltam rájönni, mit rontottunk el, de arra jutottam, csakis egy következtetés lehetséges. – Éspedig? – kérdezte Royce. – Hogy egy újfajta, különösen életképes vírustörzzsel van dolgunk. Royce és Martinez hitetlenkedve meredtek hol a dossziéra, hol Vargasra, aki lapozgatta a feljegyzéseket, amelyek oldalról oldalra dokumentálták, ahogy a Lyfusin hatékonysága egyre csökkent, a halálozási arány pedig egyre növekedett a Cape San Luca-i lakosság körében, sokkal gyorsabban, mint bármely más populációban. – De hát hogyan lehetséges ez? – kérdezte Royce reszkető kézzel a halántékát dörzsölgetve. – Hogy a pokolba történhetett? – Biztos vagy benne, hogy mindent ellenőriztetek? – kérdezte Martinez. – A vérmintákat? A dózisokat? – Mindent. – Nem lehet, hogy a Lyfusinnal volt valami baj? Esetleg egy új adagot használtak, amit nem teszteltek rendesen? – Martinez kérdései egyre kétségbeesettebben szóltak. – Igen, mindenre gondoltunk... csak a mutációra nem. – Miféle mutáció? – ordított fel Royce. Aggodalma már az őrjöngő dühbe csapott át. – Azt akarja mondani, hogy teljesen váratlanul csak úgy kialakult egy új vírus? Dr. Vargas kiszáradt szájjal nagyot nyelt, és megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. – Igen, pontosan erről van szó, Mr. Royce. – Felállt, és arrébb sétált pár lépést, mintha könnyebb lenne a dolga, ha kicsit távolabb lehet Royce-tól. – A vírusoknak gazdasejtre van szükségük ahhoz, hogy életben maradhassanak, ezért sajátos stratégiát fejlesztettek ki, hogy szaporodni tudjanak, és megvédjék magukat az immunrendszer támadásától. A HIV pontosan olyan, mint a többi vírus, de bizonyos szempontból mégis egyedülálló. Sőt még ennél is több. Ez a legbonyolultabb vírus, amivel valaha is találkoztunk. Megtámadja a szervezetet, aztán elrejtőzik a T-sejtek belsejében, néha hosszú évekre is, beépül a gazdasejt DNSszerkezetébe, és így elkerüli, hogy a szervezet védelmi rendszere észrevegye. Furcsa dolog az evolúció. – Mi a fenéről beszél? – Royce többnyire hamar elvesztette a türelmét, ha Vargas filozofálgatni kezdett, de most aztán különösen nem volt olyan hangulatban, hogy elviselje. – Térjen már a lényegre! – Az elmúlt évtized során a tudósok kimutatták, hogy ahogy a társadalomban növekszik a promiszkuitás, a HIV-vírus életerőssége is fokozódik. A HIV-1 és a HIV-2 esetében is ezt találták. Nyugat-Afrikában például, ahol kevésbé jellemző a szexuális szabadosság, mint Kelet- vagy Közép-Afrikában, a HIV-2 a gyakoribb. Másrészt viszont olyan országokban, mint mondjuk Zaire, ahol évek óta dúl a társadalmi forrongás, nagy a népvándorlás, és a gazdasági válság sokakat prostitúcióra kényszerít, a sokkal halálosabb HIV-1 fordul elő. Tehát egy olyan vírussal állunk szemben, amely mintha csak tudná, hogy mikor jön el az ő ideje, és akkor tombolni kezd. Csak az alkalmat várja. – És milyen mértékű a mutáció? – kérdezte Royce. 40

– A Cape San Luca-i populáció nagy része HIV-2-vel volt fertőzött, amikor megkezdtük a vizsgálatainkat. Azt tudjuk, hogy a HIV általában hihetetlenül gyors mutációkra képes, de ez a San Luca-i vírus még az átlagosnál is gyorsabb, és ráadásul másképp működik, mint ahogy arra a szakértőink számítottak. Az utolsó hatvanhárom beteg, akiket vizsgáltunk, a legfrissebb fertőzöttek mind egy újfajta vírust hordoznak, amit HIV-3-nak neveztünk el. Ez egy eddig nem ismert és kivételesen életképes változat. Minden összeáll: ezen a területen nagyobb a nyomor, mint bárhol másutt, és igen magas a szexuális kapcsolatok száma. Tökéletes környezet a gyors mutációhoz. Egy lehetséges magyarázat az, hogy egyesek talán egyszerre kapták el a HIV-1 és a HIV-2 vírust, ezek esetleg kombinálódtak, genetikai anyagot cseréltek egymással, és ennek eredményeképp jött létre az új változat. Royce egy pillanatig néma döbbenettel ült, üveges tekintetét rezzenéstelenül Vargasra szegezte, amiből ő egyértelműen kiolvasta, hogy ezzel vége a karrierjének a Viracornál. Késő bánat, gondolta Vargas. De talán ha bejelentik egy új vírustörzs felfedezését, azzal a Viracor nagy szakmai elismerést vívhat ki, és ismét az élbolyba kerülhet. Legalábbis Vargas nagyon remélte, hogy így fog történni. – Ha ez a HIV-3 még mindig HIV-vírus – szólalt meg Royce –, vagyis a HIV egy mutációs formája, akkor miért nem használ ellene a Lyfusin? – A HIV-1 és a HIV-2, valamint a többezernyi alfajuk a T-lymphocytákat támadják meg, mert egy olyan külső fehérjeréteggel rendelkeznek, amely hozzá tud kapcsolódni a lymphocyták CD4 membrán-receptoraihoz. A HIV-3 viszont kizárólag az immunsejtek egy másik csoportját, a B-lymphocytákat támadja. – Na és, mi a különbség? – szakította félbe Royce. – T-sejt, B-sejt, mindegyik lymphocyta, nem? – Óriási a különbség. A T-lymphocyták támadósejtek. Cytotoxikusak, vagyis az a feladatuk, hogy közvetlenül megtámadják és elpusztítsák a betolakodókat. A B-lymphocyták azonban antitesteket termelnek, amelyek aztán megtámadják a behatoló antigéneket. Egy ember testében százmillió trillió antitest-molekula van, ami biztosítja, hogy minden elképzelhető antigént elpusztítsanak, legyen az bármi, a virágportól a parazitákon át a rubeolavírusig. A B-lymphocytáknak nincsenek CD4 receptoraik, hanem egy B-220 nevű fehérje burkolja be őket, és a felületükön is találhatók antitestek, amelyek, ha valami hozzájuk kapcsolódik, akkor további antitesteket termelnek. Sajnos azt fedeztük fel, hogy a HIV-3 ehhez a B-220 fehérjeréteghez kapcsolódik hozzá, és nem az antitestekhez. Így aztán nem termelődnek újabb antitestek. A HIV-3 szépen beépül a sejtbe, szaporodik, és ezer meg ezer új vírus jut ki a sejtből, megfertőzve más B-lymphocytákat. A lappangási időszak egyáltalán nem olyan hosszú, mint a többi HIV-vírus esetében, úgyhogy a szervezetben rohamosan pusztulnak a B-lymphocyták, és leáll az antitesttermelés. A védelmi rendszer teljesen leépül, nagyon rövid idő alatt. Sajnos, a Lyfusin kizárólag azt tudja megakadályozni, hogy a vírus a Tlymphocytákhoz kapcsolódjon, a B-lymphocytákra teljesen hatástalan. Minden kísérletünk a Tlymphocytákra koncentrált, mert úgy tudtuk, a HIV ezt veszi célba. Soha eszünkbe sem jutott a Blymphocytákkal foglalkozni. De most, hogy tudjuk, kezdhetünk elölről mindent... és kifejleszthetünk egy új szert. Ebben biztos vagyok. – Vargas hangja lelkesedésbe csapott át. – Ki tud még erről? – kérdezte Martinez. – Mennyire bizalmasak ezek a kísérleti eredmények? – Csak a vezető kollégák tudják, dr. Alvarez, dr. Nance és dr. Gruber. Senki más. Amikor már kezdtük gyanítani, hogy mi a helyzet, a labortechnikusoknak akkor sem szóltunk. Royce és Martinez összenéztek, aztán megint Vargasra. Mindketten tudták, hogy amit Vargas felfedezett, az nemcsak az emberiséget fogja pusztítani – legalábbis azt a részét, amelyiktől Royce szerint amúgy sem árt megszabadulni –, hanem a Viracort is végveszélybe sodorja. – Milyen gyorsan terjed a HIV-3? – kérdezte Royce. – Mennyi időnk van még? – Hogy mennyi időnk? – Vargas, nem értette a kérdést. – Igen, mennyi időnk, dr. Vargas. Titokban tarthatjuk? Biztos, hogy ez a törzs ki fogja szorítani a többit? Mikor? Royce agya már sebesen dolgozott. Nem hiába hívták Nagy Fehér Cápának. És nem azért jutott idáig, mert mindig ragaszkodott a játékszabályokhoz, hanem mert megváltoztatta őket, vagy maga állított fel új szabályokat. Tudta, hogy amíg senki nem értesül a HIV-3 létezéséről, addig a 41

Viracor továbbra is élen járhat a fejlesztésben. Még van rá idejük, hogy piacra dobják és árusítani kezdjék a Lyfusint, mielőtt az új vírus terjedni kezd, és legyőzi a másik két vírustörzset. Addig is milliárdos profitra tehetnek szert. Kit érdekel, ha azután a HIV-3 elpusztítja az emberiség söpredékét? – Dr. Vargas, Carlos és én nagyon hálásak vagyunk, hogy felhívta erre a figyelmünket. Nagyra értékeljük, amit tett. Természetesen azonnal beindítjuk az újabb kutatásokat a HIV-3 elleni gyógyszerre. Holnap reggel kilenc órára hívjon össze egy értekezletet a munkatársainak. Csak azoknak, akik tudnak a dologról. Hívja fel őket még ma este, és holnap legyenek ott. – Értem, Mr. Royce, és nagyon örülök. Ön akarja majd nyilvánosan bejelenteni a hírt? Royce kicsit tétovázott. – Igen, hogyne. És mindenképpen meg fogom említeni az ön nevét is. De amíg meg nem teszem a bejelentést, minden maradjon a legnagyobb titokban. – Természetesen. – Vargas elmosolyodott. Ez a legkevesebb, amit megtehet. Miután kifejlesztette a Lyfusint, most még az is az ő nevéhez fog fűződni, hogy felfedezett egy új HIVváltozatot, és az ő irányítása alatt fognak folyni az újabb kutatások is. Már látta magát, amint átveszi a Nobel-díjat. Bár Royce volt részeg kettőjük közül, mégis Vargas volt a mámorosabb. – Akkor jobb lesz, ha indul is, és elintézi a telefonokat – mondta Royce. – Holnap reggel, pontban kilenckor. – Igen, köszönöm. – Vargas otthagyta a dossziét az asztalon, és izgatottan kisietett az irodából. Royce lassan a bárpulthoz sétált, töltött két italt, és az egyiket átnyújtotta Martineznek. – Tudja, mit kell tennünk, Carlos. – Royce a szájához emelte a poharat. Martinez is belekortyolt az italba, és azt mondta: – Igen, Mr. Royce. Gondoskodni fogok róla, hogy balesetnek látszódjék. – Mindenkit, Vargas kivételével. Rá szükségünk van, jobban, mint valaha, és azt hiszem, hallgatni fog. Sőt a holnapi nap után biztosan így lesz.

11

Két perccel fél hét után egy sötétbe burkolózó alak lépett ki az egyik betonoszlop mögül, és intett a piros Mustangnak, amely óvatosan, felkapcsolt reflektorokkal közeledett. A lámpák egyet villantak, a kocsi lassított, aztán hirtelen lefékezett a várakozó alak mellett. A füstszínű ablak legördült, és Margaret Kreiser arca bukkant elő. – Szálljon be! – kiáltott oda idegesen. Áthajolt az ülésen a másik oldalra, és kinyitotta az ajtót. Macfadden beült. Egyikük sem szólt egyetlen szót sem, csak árgus szemekkel figyelték a kocsikat és a betonoszlopokat, miközben a két szinten keresztül elkanyarogtak a kijáratig. Maggie átadott egy ötdollárost a parkolóőrnek, megvárta a visszajárót, aztán kihajtott, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy jött. Balra fordult a South Temple Streeten, és jól rátaposott a gázra. Csak akkor mert megszólalni, amikor már egy saroknyira jártak a szállodától. – Kínai vagy olasz? – Tessék? – A kínai vagy az olasz konyhát szereti jobban? Elviszem egy csöndes étterembe, ahol beszélgethetünk. – Maggie tekintete két-három másodpercenként a visszapillantó tükörbe villant, aztán a teljesen néptelen járdákra, majd megint az útra, szinte profi módon figyelte, hogy nem követie őket valaki. – Az olaszt. – Macfadden Maggie-re nézett. Nem tudta levenni róla a szemét az útszéli lámpa fényében. Észrevette, hogy másképp fésülte a haját, elegánsabban. Hátrasimította, és egy ezüst csattal fogta össze. A sminkje tökéletes volt, és a parfümje olyan illatot árasztott, mintha beköszöntött volna a tavasz a tél kellős közepén. Hosszú, vastag szövetkabátja eltakarta az alakját, de amikor Macfadden feltűnés nélkül a pedálokra tekintett, látta, hogy magas sarkú fekete cipő van rajta és áttetsző, vékony harisnya simul a lábára. Csak elképzelni tudta, milyen ruha lehet rajta. – Akkor olasz étterembe megyünk – mondta Maggie, mereven az útra szegezett tekintettel. 42

Még három háztömböt hagytak maguk mögött, aztán váratlanul balra kanyarodtak, és behajtottak a University Club Building alagsori parkolójába. – Ide megyünk? – csodálkozott Macfadden. – Olyan, mint egy irodaház. – Nino étterme a huszonnegyedik emeleten van. Nyugodt hely, és gyönyörű a kilátás a városra. Maggie bedobta a pénzt az automatába, fogta a parkolójegyet és behajtott. Több üres hely mellett is elhaladtak, míg végül leparkolt valahol, nyilván ez lehetett a megszokott helye. Megállt, mind a ketten kiszálltak, még mindig kicsit óvatosan, bár biztosak voltak benne, hogy senki nem követte őket. De csak akkor sóhajtottak fel megkönnyebbülten, miután a lift ajtaja összezárult mögöttük, és Maggie megnyomta a huszonnegyedik emelet gombját. Amikor a lift elindult, egymásra néztek. – Nagyon örülök, hogy meggondolta magát – mondta Macfadden. – De miért? Maggie elfordította a tekintetét, mintha zavarban lenne, amiért el akart titkolni valamit. – Attól tartok, nem voltam egészen őszinte magával. – Én ezt sejtettem. Maggie megint Macfaddenre nézett, először kicsit meglepetten az egyenes válasz miatt, aztán megkönnyebbülten, amiért végig tudta, hogy elhallgat valamit, de mégsem erőltette, hogy beszéljen. Szégyenlősen elmosolyodott. – Na persze, a Scotland Yard. Gondolhattam volna, hogy magát nem lehet becsapni. – Abból tudtam, ahogy azt mondta, hogy „Richard”. Ugye nagyon szerette? Maggie kicsit tétovázott, aztán bólintott. – Valamikor igen. Eléggé titokban tartottuk a dolgot. Szinte senki nem tudott róla. Olyan, mintha szörnyű régen lett volna... Én mindig mondtam neki, hogy úgysem lesz belőle semmi... mert ő túl szenvedélyesen szerette a munkáját. Maggie szinte álmodozó tekintettel nézett el Macfadden mellett, de mintha nem egészen kellemes emlékek merültek volna fel benne. – Azt hiszem, túl sokat akartam – mondta végül. – Ö is így gondolta. Úgyhogy szakítottunk, de azért jó barátok maradtunk. – Maggie szeme könnyes lett. – Szerintem ő akart túl keveset – mondta Macfadden. Miközben ezt mondta, a saját házasságára gondolt, mely végül összeomlott a tizennégy órás munkanapok, a megoldatlan ügyek, a külföldi kiküldetések, az álmatlan éjszakák és a sok veszekedés súlya alatt. A felesége mindig többet akart, mint amit ő adni tudott neki. Ez nyilvánvaló volt, még mielőtt összeházasodtak volna. Kétségbeesetten próbálta újra és újra rendbehozni a kapcsolatukat, de végül jóvátehetetlenül elromlott. A szeme párás lett arra a gondolatra, hogy mennyi fájdalmat okozott az egyetlen nőnek, akit valaha is szeretett. Elfordította a fejét, hogy Maggie ne vegye észre. Ő azért észrevette, csak úgy tett, mintha nem látná. A lift megállt, és az ajtó szétnyílt. Egy előcsarnokba léptek, amely az étterem elegáns bejáratához vezetett. Odasétáltak, ahol a szmokingos főpincér fogadta őket, széles mosollyal, a hóna alatt két étlapot szorongatva. – Lennének szívesek követni? – Sarkon fordult, és szapora léptekkel odavezette őket egy kellemes, ablak melletti asztalhoz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra és a távolban hegyek karéjára. A vihar úgy egy órával korábban lecsendesedett, és Salt Lake City utcáinak fényei úgy ragyogtak a tiszta estén, mint elszórt gyémántok egy sötét mezőn. – Hadd segítsek – mondta Macfadden. Maggie mögé lépett, hogy megfogja a kabátját, és egy pillanatra beszívta a hajából áradó parfümillatot. Közben az járt a fejében, a felesége milyen szép volt mindig az ilyen estéken. – Köszönöm. – Maggie hagyta, hogy elvegye a kabátját, és leült. Tekintetével kíváncsian követte a férfi minden mozdulatát, és várta, hogy ő is helyet foglaljon vele szemben. Fekete ruhájának mély nyakkivágásában vékony gyöngysor csillogott. Macfadden kissé aggódott, képes lesz-e rá, hogy csak a szemébe nézzen egész este. De ahogy rápillantott az asztalon álló gyertya lobogó fényében, csak a gyönyörű barna szemeket és az ívelt szájat látta. Istenem, milyen régen is volt, hogy így üldögélt kettesben egy nővel, gondolta. Aztán mintha ettől zavarba jött volna, gyorsan elfordította a tekintetét, és idegesen igazgatni kezdte az evőeszközeit. – A pincér azonnal itt lesz – mondta a főpincér. – Köszönjük – felelte Macfadden, és megint Maggie felé fordult, hogy elgyönyörködjön benne, milyen szép a halvány gyertyafényben. – Gyakran jár ide? – Hihetetlenül esetlennek érezte 43

magát most, hogy egyedül maradtak, alig egy méternyire egymástól, halk Mozart-zene mellett, egy elegáns, félhomályos étteremben. A válása óta nem volt senkivel viszonya. Legalábbis semmi olyan komoly, ami megérdemelte volna ezt a nevet. – Nem, nagyon ritkán. Richard hozott el ide néhányszor, és én nagyon szép helynek találtam. Azóta nem voltam itt. Maggie elfordult, és az alattuk elterülő várost nézte. Ő is kissé zavarban volt. – Gyönyörű így este, ugye? – Tekintetével végigkövette az utcalámpák sorát, ameddig a szem ellátott, egészen a Wasatch-hegységig. – Utah-ban minden város a hegyek tövébe épült. Amikor Brigham Young és az első mormonok letelepedtek itt 1847-ben, oázist varázsoltak a sivatagba. Maggie továbbra is kibámult az ablakon, mélyen a gondolataiba merülve. A távolban a mormon nagytemplom emelkedett magasan a belváros fölé, és mint minden estén, világítótoronyként ragyogott, hirdetve a világnak, hogy ez itt az Utolsó Napok Szentjeinek városa. Keveseknek lehet része ebben a látványban, de aki egyszer látta, soha nem felejti el. Maggie visszafordult, és összekulcsolta a két kezét. Nagyon meg volt ijedve, és szeretett volna választ kapni a kérdéseire, és remélte, hogy a Scotland Yard nyomozója, aki most itt ül vele szemben, meg tudja adni ezeket a válaszokat. – Mondja el, mit gondol erről az ügyről, James. Mi ez az egész? – Bárcsak tudnám. A leghalványabb fogalmam sincs, ki áll Richard Zarnoff meggyilkolása mögött. De legalább három lehetséges forgatókönyvet el tudok képzelni. – Macfadden felemelte a kezét, és számolni kezdett az ujjain. – Először: talán megtalálta a választ a mai tudomány egyik legrejtélyesebb kérdésére, hogy honnan is ered a HIV-vírus. És valaki azért gyilkolta meg, mert úgy akarja feltüntetni, mintha ő jött volna rá, hogy az övé legyen a dicsőség. Talán egy kollégája, akit jól ismert, és aki előtt elszólta magát. Második: rájött, hogy a HIV-vírus emberi tevékenység eredményeként jött létre, kiderítette, hogy kinek a keze van benne, és az a kormány vagy szervezet végzett vele. Három: felfedezett valamit a legutóbbi afrikai útja során, talán a SIDA-kísérletekkel kapcsolatban. Olyasmit, ami világszerte pánikot okozhatott volna, és ezt nyilvánosságra akarta hozni. Az a tény, hogy az amerikai hadsereg és a kormány is részt vett a SIDA-programban, számomra nagyon valószínűvé teszi ezt a harmadik lehetőséget. Mióta csak megérkeztem, nagyon gyanúsak nekem azok a külügyes fickók. Na de most nem azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk. Ugye nem azért cipelt fel a huszonnegyedik emeletre, egy luxusétterembe, hogy én beszéljek? Maggie összekulcsolt kezeire nézett, és egy pillanatig hallgatott. Megrázta a fejét, aztán Macfadden kérdő szemébe nézett – Én csak... csak szerettem volna tisztázni a dolgokat. Elmondani magának, hogy többet is tudok... és hogy félek. Nagyon félek. – Hallgatom. – Richard egy nap odajött hozzám, és Zaire egy távoli vidékéről, Eboláról kezdett el kérdezősködni. Egy ottani kórház személyzete 1976-ban szinte egytől-egyig áldozatul esett egy korábban ismeretlen kórokozónak, amit később Ebola-vírusnak neveztek el. A halálozási arány kilencven százalékos volt. Szerencsére, az amerikaiak gyors beavatkozásának köszönhetően sikerült megállítani a járványt, mielőtt terjedni kezdett volna. Furcsa mód azonban ez pontosan egybeesett a HIV globális terjedésének kezdetével. – Úgy gondolja, igaz, amit suttognak, és az amerikai kormánynak valami köze van hozzá? – Nem tudom. De Richard arra gyanakodott, hogy valami összefüggés van a kettő között. Vannak, akik azt állítják, hogy az amerikai kormány mindenféle titkos kísérleteket végzett és végez ma is a dzsungel mélyén, és az AIDS lehet, hogy egy baleset folytán került ki a laboratóriumokból. Egy félresikerült kísérlet, szabotázsakció, kutatói hiba... Ki tudja? Rengeteg elmélet van arról, honnan ered a HIV, a legtöbb nevetséges, de nem mindegyik. A pincér hirtelen felbukkant, a kezében jegyzettömbbel. Maggie elhallgatott, az étlapra meredt, és úgy tett, mintha olvasná. Végül lasagnet kért. Macfadden csatlakozott hozzá, és mosolyogva figyelte, hogy Maggie mennyire igyekszik természetesen viselkedni. A pincér becsapta a jegyzetfüzetet, és elsietett a konyha felé. Macfadden ivott egy korty vizet, és megint elkomolyodott. – És mik azok a nem annyira nevetséges elméletek? – Először is, több szakértő úgy véli, hogy a HIV egyáltalán nem egy újfajta vírus, hanem több száz, esetleg több ezer éves, csak sokáig egyszerűen nem vették észre a rengeteg más betegség 44

és járvány közepette. Aztán, amikor széles körben elterjedt a kábítószer-használat és a szexuális szabadosság, a vírus igen gyorsan fejlődni kezdett, és mutációk következtek be. Úgy gondolják, hogy mindkét törzs, a HIV-1 és a HIV-2 is az SIV-vírusból alakult ki, amely csak majmokban található meg. És innen ered az egyik elmélet. – Mely szerint? – Mely szerint a majmokról került át a fertőzés emberekre. Talán egy harapás révén, vagy megvágták magukat, miközben megöltek egy majmot. A HIV és az SIV DNS-készletéről nemrégiben készített komputeres modellek arra utalnak, hogy a HIV mégiscsak az utóbbi száz éven belül fejlődött ki. Aztán van egy olyan elmélet is, hogy az AIDS az ötvenes évek végén Afrikában végrehajtott gyermekbénulás elleni oltásprogram következményeként jött létre. – Gyermekbénulás? De hát mi köze van ennek az AIDS-hez? – A gyermekbénulást okozó vírust, amit a vakcinához használtak, afrikai zöld majmok vesesejtjeiben tenyésztették ki, és ezek közül néhány esetleg hordozhatta az SIV-vírust. Az SIV nem fertőzi meg az embert, de a mutációjából könnyen kialakulhatott a HIV. – És Richard mit gondolt? – kérdezte Macfadden, próbálva visszaterelni a beszélgetést arra, hogy mit tudhatott Zarnoff. – Amikor Richard 1992-ben hazaérkezett az egyik rövidebb afrikai útjáról, elmondta nekem, hogy átnézett egy csomó kórházi és klinikai irattárat, próbált korai AIDS-szimptóma leírásokat találni. Arra gondolt, talán a járvány legkorábbi szakaszában rejlik valami fontos nyom, amit senki nem vett észre. De akárhol nézte, az erre vonatkozó iratokat mindenhol megsemmisítették, vagy hiányosak voltak, sok kórházat kifosztottak, felrobbantottak. Nagyon úgy festett, mintha rendszeresen el akartak volna tüntetni minden bizonyítékot, ami arra utalhatna, hol kezdődött az AIDS-járvány. Persze lehet, hogy ez csak véletlen, a polgárháború és a törzsi konfliktusok miatt, de Richard nagyon gyanakodott. Megesküdött, hogy ki fogja deríteni, mi van a háttérben, még ha az életébe kerül is. Maggie szeme könnyes lett. Minél többet gondolkozott rajta, annál inkább értelmetlennek tűnt Richard halála, kegyetlennek és igazságtalannak. Hirtelen átvillant a fején életének utolsó tíz éve. Az első találkozásuk, az első csók, a hátizsákos kirándulások a Wasatch-hegységben, a piknikek az állatkertben, az első érintés, amibe tetőtől talpig beleborzongott, a legelső együtt töltött éjszakájuk, a boldogság, hogy ilyen valakinek, mint Richard, épp ő kellhet. Arra gondolt, milyen izgatott volt Richard az első afrikai útja előtt, és hogy utána mennyire hallgatott arról, hogy mit is csinált, és milyen kelletlenül beszélt arról, miért akar annyira visszamenni. Aztán elképzelte, ahogy a földön fekszik egy vértócsában, és úgy érezte, mintha belőle szakítottak volna ki egy darabot, és életének egy szakasza egy pillanat alatt semmivé vált. Nagy levegőt vett, és próbálta összeszedni magát. – Azt hiszem, van még valami, amit el kellene mondanom. Talán fontos, talán nem. Én úgy érzem, igen. Tulajdonképpen ezért is hívtam föl. Macfadden félretolta a poharát, és előbbre dőlt. Minden, amit eddig mondott Maggie, a dossziéban is benne volt. Végig az volt az érzése, hogy valami másról akar beszélni. – Folytassa, Maggie. – Amikor egyszer Zaire-ról beszélgettem Richarddal, mutattam neki egy régi könyvet, amiben afrikai mítoszok és legendák voltak, többek között Zaire-ból is, amit régebben Kongónak hívtak. Először csak szórakoztatta a dolog, de aztán minél többet olvasgatta őket, annál inkább érdekelte, különösen egy bizonyos legenda, amelyet úgy ötven évvel ezelőtt gyűjtöttek. Nem volt hajlandó elmondani, hogy miért érdekli annyira. De az utolsó afrikai útja előtt végül bevallotta, meg akarja keresni őket, és hogy szerinte a legenda valamiképp összefüggésben van a HIV-vírussal. – Mármint a folyókat akarta megkeresni? – Igen. Én mondtam neki, hogy ez őrültség, ez csak egy legenda. Könyörögtem, hogy árulja el, mi jár a fejében, de nem volt hajlandó. Akkor láttam utoljára. – Azt mondja, úgy ötven éve jegyezték föl azt a legendát? – Nem tudjuk pontosan, de nagyjából igen.

45

Macfadden összevonta a szemöldökét. – Ötven évvel ezelőtt, vagyis 1944 körül, a II. világháború tetőpontján. Gondolkozzon, Maggie. Mondott valamit Richard arról, hogy mit talált abban a könyvben? – Csak... – Maggie hirtelen elhallgatott, és Macfaddenre meredt, mintha a II. világháború említése eszébe juttatott volna valamit. – Mi az? Mondja, Maggie, mi az? – Megragadta a kezét, és megszorította, hogy bátorítsa. Maggie elhúzta a kezét, a poharával kezdett játszani, és a szeme megint könnybe lábadt. – Egyszer volt egy nagyon ritka, igazán őszinte beszélgetésünk. Richard nem volt túl beszédes, különösen, ha a múltjáról volt szó. Azt hiszem, a legtöbb férfi ilyen. Mindig inkább a jövőre gondolt. Ittunk pár pohár bort, és kezdtük jól érezni magunkat. Akkor beszélt az apjáról. Csak annyit tudott, amit az édesanyja mesélt neki róla. Andrej Zamovszkijnak hívták, orosz tudós volt. Közvetlenül a háború után emigrált az Egyesült Államokba, akkor rövidítette le a nevét Zarnoffra. Brooklynban telepedtek le. Richardnak csak egy nővére van, aki most Portlandben él. Az édesanyja szerint az apja Amerikában egyáltalán nem folytatta a tudományos munkáját. Egy építőipari vállalatnál dolgozott, alkoholista lett, vagy talán addig is az volt. Richard négy éves volt, amikor az apja meghalt tüdőrákban. Biztosan az orosz cigaretták miatt. – Milyen tudományággal foglalkozott? – Richard nem tudta. Csak azt, hogy a leningrádi egyetemen tanított. Úgy gondolta, talán mikrobiológiát. Aztán később, a háború alatt valamilyen kutatással foglalkozott. Richard édesanyja, akit tizenöt éves korában vesztett el, soha nem beszélt róla, ő meg nem kérdezte. Az apja idegen volt a számára, távoli és ismeretlen. Amikor meghalt, semmit nem hagyott maga után arról, hogy ki is volt, vagy mivel foglalkozott. Furcsa ember lehetett. De gondolom, a háború sokak életét teljesen felborította. Közben visszatért a pincér, megzavarva Macfaddent, aki teljesen belefeledkezett Maggie elbeszélésébe. Ha nem tudja, hogy Richard Zarhoffról van szó, úgy érezte volna, mintha egy regényben olvasná. Hallgatott, míg a pincér lerakta a tányérokat, aztán Maggie-re nézett. – Mesélje el nekem azt a legendát – kérte. Maggie a mennyezetre nézett, és igyekezett felidézni magában minden részletet. Mély levegőt vett, ivott egy korty vizet, és nekikezdett a történetnek, azt remélve, hogy talán Macfadden meg tudja állapítani, mit látott benne Richard. A poharába bámult, és olyan halk suttogással kezdett mesélni, mintha még mindig titokban akarna tartani valamit, amit csak ő és Richard tudott. – A legenda szerint borzalmas háborús idők jártak a törzsek között, amelyek a Fekete Hold völgyében kanyargó számos folyó mentén éltek. Nebu, a folyók istene meg akarta büntetni az embereket a bűneikért. Kiszállt a folyó mélyéből, és azzal mutatta ki a dühét, hogy elnyelte a Holdat. Az emberek megrémültek. Imádkoztak Nebuhoz, és felajánlották, hogy áldozatokkal és vezekléssel megtisztítják magukat a bűneiktől. A Hold ekkor visszatért az égre, de rettenetes járványok kezdtek pusztítani. Mindenféle betegség söpört végig a vidéken. A halál bűze töltötte meg a levegőt, folyton emlékeztetve őket a bűneikre. Ahogy Nebu ígérte, kétségbeesés és sötétség telepedett a völgyre. Az emberek éjjel-nappal a halottaikat temették és gyászolták. Egyetlen család sem menekült meg. A folyók, amelyek egykor az életet jelentették a számukra, most a halottak vérétől vöröslöttek. Attól kezdve a Fekete Hold Völgyének hívták azt a helyet. Egy nap egy Kamuka nevű próféta hajózott arra a folyón, és azt mondta az embereknek, hogy csak egy módon békíthetik meg a haragvó Nebut: el kell hagyniuk a falvaikat, és nomádokként vándorolni a dzsungelben, így tisztítva meg a lelküket. És ha megtisztultak a bűneiktől, akkor új életet kezdhetnek. Miután újból letelepedtek, soha többé nem szabad háborúzniuk, szenvedést okozni más embereknek, és a gyermekeiket is arra kell tanítaniuk, hogy békében éljenek, különben a pestis és a szenvedés újból kezdődik. A törzsek ezután kivonultak a völgyből, és éveken át vándoroltak. Amikor az istenek végre úgy látták, hogy minden gonoszságtól megtisztították a lelküket, mennyei jelet küldtek, amilyet még soha nem látott emberi szem. A betegségeknek vége szakadt, a törzsek újból szövetséget kötöttek Nebuval, és attól kezdve bőségben és boldogan éltek. Nagyjából ennyi a legenda. – Maggie vállat vont, mintha most sem látná több értelmét, mint eddig. – Nagyon úgy hangzik, mint amikor a zsidók vándoroltak a pusztában, az ígéret földjét keresve – jegyezte meg Macfadden. 46

– Igen, meglepő a hasonlóság. Nekem is rögtön ez jutott eszembe. Az Ótestamentum tele van ilyesféle erkölcsi tanulságot hirdető történetekkel. Lehet, hogy ez a legenda is a Bibliában gyökerezik, talán egy misszionárius találta ki, alkalmazva az afrikai viszonyokra. Nebu áll Jahveh helyett, Kamuka Mózes helyett, a dzsungel a puszta helyett. Rendkívül érdekes, nem gondolja? – Igen, érdekes, de nem értem, mit látott benne Richard, ami arra késztette, hogy azonnal Afrikába utazzon? – Én sem – felelte Maggie, és megrázta a fejét. – De talán Andrej Zarnovszkijnál kell keresni a választ. – Zarnoff apjánál? Miért? – Nem vagyok biztos benne. De miután a Szovjetunió felbomlott, és könnyebben hozzá lehetett jutni az iratokhoz, Richard pár napot Moszkvában töltött, az archívumokból próbált kikeresgélni valamit az apjáról, és hogy mivel foglalkozott a háború alatt. Ha van valami összefüggés, szerintem itt kell keresni. – Összefüggés? Egy orosz tudós és egy ötvenéves afrikai legenda között? – Igen. Talán itt lehet a rejtély kulcsa. Tudom, hogy őrültségnek hangzik... Miután maga elment tőlem ma délelőtt, megint előkerestem azt a könyvet, elolvastam a legendát, és eszembe jutott, milyen volt Richard tekintete. – Elmondta ezt bárkinek is? – Nem, senkinek. – Helyes. Még ma este felhívom a Yardot, és szólok, hogy nézzenek utána, tud-e valamit a brit titkos szolgálat erről az Andrej Zarnovszkijról. – James, és szörnyen félek. – Maggie összefonta maga előtt a karját, mintha hirtelen hideg légáram süvített volna át az éttermen. – Ne féljen, Maggie. Senki nem tudja, hogy megkerestem magát. És titokban is fogom tartani. – Macfadden a két tenyere közé fogta Maggie kezét, és gyengéden megszorította. Tudta, hogy a Zarnoffhoz fűződő kapcsolata miatt halálos veszélyben van, de nem mondta neki. Azt is tudta, hogy még szüksége lehet a segítségére a nyomozásban, és kötelességének érezte, hogy megvédelmezze, még ha ezzel a saját életét is teszi kockára. Az ezt követő félórában már csak a vacsorával és egymással foglalkoztak, közben elgyönyörködtek a pompás kilátásban. Macfaddennek az volt az érzése, Maggie nem is sejti, hogy nyakig benne van a Zarnoff-ügyben. Most már tudta, milyen irányban kell elindulnia a nyomozással, és hogy a brutális gyilkos esetleg Maggie-t is célba veheti. Arra gondolt, jobb lett volna, ha a sors soha nem sodorja az útjába Zarnoffot.

12 DECEMBER 14., 22:28 WASHINGTON, KÜLÜGYMINISZTÉRIUM

Rövid, búgó hang zavarta meg az értekezletet, amely már több mint egy órája folyt Dennis Galamond washingtoni irodájában. A beszélgetés azonnal félbeszakadt, és a négy kimerült résztvevő egyszerre kapta fel a fejét. Galamond a telefon után nyúlt. – Tessék? – Robert Eldridge ügynök keresi a kettes vonalon. – Kapcsolja. Galamond kihangosította a telefont, hogy mindenki fültanúja lehessen a beszélgetésnek. Douglas Thatch vezérőrnagy, a katonai hírszerzés afrikai szekciójának vezetője odasétált, és leült Galamond íróasztalának sarkára. Nathan Elliot, aki a Nemzetbiztonsági Hivatal képviseletében volt jelen, szorosan Galamond mellett állt, ujját a magnó indítógombjára helyezve. Dr. Samuel Livingstone, a hadsereg Patológiai Intézetének munkatársa pedig elgondolkozva ácsorgott, összefont karokkal, és olyan komor képet vágott, mintha legalábbis a világ végére készülődne. – Bob, már vártam a hívását. Mi újság?

47

– Egy kis baj van – felelte Eldridge. Egy másodpercig feszült csönd lett, míg Eldridge erőt gyűjtött, hogy közölje a hírt. Galamond rosszat sejtve várt. – Macfadden kicsúszott a kezünkből. Fogalmunk sincs, hogy pillanatnyilag hol lehet. – Micsoda? – Galamond körbepillantott a három dühös arcra, aztán egészen a szájához szorította a kagylót. – Hogy a pokolba tudták elveszíteni az emberei? A szállodából még nem jelentkezett ki? – Nem. De valahogy kisurrant, és nem vettük észre. – Mióta veszett nyoma? – Hatkor még láttuk, aztán amikor negyed hétkor felmentünk ellenőrizni, már nem találtuk a szobájában. De minden holmija ott volt. Közben felküldtek neki egy üzenetet a portáról. – Miféle üzenetet? – Egy faxot Londonból. Rejtjelezve volt. Most futtatjuk a számítógépen. – Ide hallgasson, Eldridge! – Galamond olyan dühösen csattant fel, hogy mindenki összerezzent a szobában. – Ha a fene fenét eszik is, kerítsék elő Macfaddent. Tudni akarom, hol volt, mit csinált, és kivel. Ha egy kurvához ment, keressék meg a lányt, és hallgassák ki. Az elnök nagyon komolyan veszi ezt az ügyet. Minél tovább húzódik, annál idegesebb lesz. Semmi szükség rá, hogy egy nyavalyás angol beleüsse az orrát az amerikai kormány ügyeibe. – Valamikor muszáj visszajönnie a hotelbe, akkor elkapjuk. – Az AIDS-konferencia ma kezdődött – mondta Galamond. – Edinburghban máris egy csapat ügynökünk van. Nem valószínű, hogy valaki is előállna bármivel a konferencia legvége előtt, tehát négy napunk van, hogy kiderítsük, ki intézte el Zarnoffot. Nem akarom, hogy Macfadden itt szaglásszon. Egyáltalán nem érdekel, mit fog gondolni a brit kormány. Mondják meg neki, hogy szigorúan bizalmas az ügy, és küldjék szépen haza Angliába, ha kell, kísérjék el egészen a Piccadilly Circusig. Van valami, ami nem világos? – Nem, mindent értek. – Helyes. Hívjon fel azonnal, ha előkerült. – Igen, de ha... Galamond a mondat közepén lecsapta a kagylót. Öklével nagyot ütött az asztalra. – Azok a seggfejek egyetlen embert nem képesek szemmel tartani! A rohadt életbe! Megpróbált egy kicsit lehiggadni, aztán úgy döntött, folytatják az értekezletet. Nathan Elliothoz fordult. – Levine-ről mit tudunk? – Tiszta. Semmi jele, hogy ő és Zarnoff bármi egyéb közös kísérletet végeztek volna az egyetemen kívül. Egyébként éveken át lehallgattuk az irodáját és a laboratóriumát is, de 1993-ban abbahagytuk. Egy bogaras vén tudós, semmi több. Nemsokára nyugdíjba vonul. Egészen biztos, hogy nincs benne semmiben. – És Zarnoff nővére? – Nemigen tartották a kapcsolatot. Zarnoff utoljára 1988 júliusában járt Portlandben. Azóta kétszer hívta fel a nővérét, az idén egyetlen egyszer sem. – Na és Kreiser? – Galamond idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. – Köztük volt valami, nem? – Amennyire tudjuk, ő is tiszta. Zarnoff tartotta magát a szabályokhoz, és nem beszélt senkinek, még az ágyban sem. Ha van hozzá kedve, meghallgathatja a magnószalagokat is. Pár évvel ezelőtt szakítottak. Néhányszor azután is megfordult az irodájában egy-egy futó látogatásra. Ennyi. 1991 óta nem voltak közelebbi kapcsolatban. – A nő lakását lehallgatják? – Minden szobát. Ha bármit tudna, már rájöttünk volna. Galamond Douglas Thatchez fordult, aki a jelentésének negyedik oldalára lapozott, mert már előre tudta, mi lesz a következő kérdés. – Andrej Zarnovszkijról van valami új? – Már évek óta próbáljuk megszerezni a KGB-aktákat, sikertelenül. A legjobb kémeink is csődöt mondtak. Bármennyire nehezünkre esik beismerni, az orosz hírszerző közösségbe még mindig nem lehet beférkőzni. Épp csak annyit szivárogtatnak ki, hogy az legyen az érzésünk, megnyíltak a Nyugat felé, de semmi többet, nekem elhihetik. – Rohadt paranoiások – morogta Galamond. 48

– Hát, megvan rá az okuk. A helyükben maga is paranoiás lenne. Attól tartok, a KGBanyagok nagy részéhez nemigen lehet hozzájutni, legfeljebb a jövő évszázadban. – Akkor mi az, amit tudunk? Thatch hangos suhogással az íróasztalra dobta a jelentését. – Negyedik oldal, második rész. – Megvárta, míg Galamond odalapoz, aztán folytatta: – Amint láthatja, Zarnovszkij hű tagja volt a Kommunista Pártnak. Semmi sötét folt a múltjában. Szigorúan tartotta magát a szabályokhoz. Igazi talpnyaló elvtárs lehetett. Jutalmul professzori katedrát kapott a leningrádi egyetemen, ahol 1930 és 1941 között mikrobiológiával és bakterológiával foglalkozott. 1942-ben a Szovjet Védelmi Minisztérium munkatársa lett, és kutatóként közreműködött egy közös amerikai-orosz kísérletben. – A nevezetes biológiai fegyverprogram, amely hivatalosan soha nem létezett – mormolta Galamond, ujját végigfuttatva a papíron. – Egy évtizeden át próbáltuk kideríteni, hogy tulajdonképpen mi az igazság ezzel kapcsolatban. – Na igen. A KGB Oswald-aktáihoz is könnyebb lett volna hozzájutni. Habár még soha nem láttak róla írásos bizonyítékot, mindnyájan hallottak a titkos biológiai fegyverprogramról. Állítólag Roosevelt és Sztálin annak idején megegyeztek, hogy amennyiben Hitlert nem sikerülne megállítani a hagyományos hadviselés módszereivel, akkor legvégső eszközként újfajta biológiai fegyvereket fognak bevetni. A világ nagy szerencséjére erre nem került sor. A tudósok szerencsétlenségére azonban abban is megegyeztek, hogy mindenkit eltesznek láb alól, aki részt vett a kísérletekben, és mindent a legnagyobb titokban tartanak, szigorúan bizalmas aktákban eltemetve, hogy soha senki ne szerezhessen tudomást a dologról. A Roosevelt-adminisztráció nagyon jól tudta, a választók mennyire visszariadnának még a gondolatától is annak, hogy közös fegyverkísérleteket folytattak a Szovjetunióval. Az 1944-es választást minden bizonnyal elvesztették volna, ha ez napvilágra kerül. – Az egyik tengerentúli forrásunk szerint Zarnovszkij megtudta, mi készül ellenük, és valahogy sikerült elillannia – mondta Thatch. – Mindenki más, aki részt vett a programban, gyanús körülmények között eltűnt. Mire Zarnovszkijnak nyomára jutottak, már két éve halott volt. Ennyit tudunk róla, semmi többet. – Talán Logan elő tud majd ásni valamit – mondta Galamond a dossziéra meredve, és próbált a sorok között olvasni. – Tegnap elküldtem Londonba. Jó összeköttetései vannak a britekkel, akiknek viszont a KGB-vel. Az oroszoknál óriási a fejetlenség. Az akták elvesznek, ellopják vagy eladogatják őket, minden kikerül az utcára. A jó ég tudja, hol van az az anyag, amire nekünk szükségünk lenne. Galamond becsapta a dossziét, és visszatolta Thatchnek. Rágyújtott egy cigarettára, és dr. Livingstone-hoz fordult. Most rajta volt a sor. – Halljuk, doki, maga hogy látja a dolgot. Tudományos szempontból. Mi az istent tudhatott Zarnoff, és kinek mondhatta el? – Nos, azt ugye tudjuk, hogy dr. Zarnoff tanácsadóként részt vett a SIDA-programban, és többször is megfordult Zaire-ban... – A SIDA-program 1991-ben véget ért! – vágott közbe Galamond. – Minek mászkált akkor a dzsungel kellős közepén 94-ben? – Na igen, a program hivatalosan valóban megszakadt, de dr. Zarnoff tartotta a kapcsolatot több kutatóval is, akik ott maradtak Zaire-ban. Hihetetlen mennyiségű adatot gyűjtöttek össze, és épp tesztelni készültek több AIDS-vakcinát is. A polgárháború ellenére folytatni akarták a kísérleteket. Néhányan életüket is vesztették a zavargások alatt. – És ki támogatta őket anyagilag, ha a kormány felfüggesztette a programot? – Ha jól sejtem, magánintézmények. Mint tudjuk, Zarnoff több gyógyszercégnél is konzultáns volt, többek között a Viracornál. – Á, igen, a Viracor. Galamond felállt, és a C Streetre néző ablakhoz sétált, ahol gyakran elálldogált. Épp rá lehetett látni a kivilágított Lincoln-emlékműre, mögötte pedig a Potomac hullámaira. – A hírszerzés megtudott valami érdekeset a Viracorról? – kérdezte Galamond, és továbbra is kibámult az ablakon. – Arról, hogy milyen, kapcsolatban állt a céggel Zarnoff az elmúlt öt évben? – Csak két évvel ezelőtt sikerült beépülnünk a cégbe. Az emberünk azt mondja, Zarnoff kulcsszerepet játszott abban, hogy a vezető kutatójuknak, dr. Vargasnak sikerült kifejleszteni ezt az 49

új AIDS-gyógyszert. Úgy gondoljuk, ehhez valószínűleg felhasználták a SIDA-program egyes eredményeit is. Galamond megfordult, és Livingstone fáradt arcába meredt. – Nem tréfál? Úgy érti, a Viracor a kormány pénzéből támogatott kísérletek felhasználásával fejlesztette ki a szert? – Pontosan. – Oké, akkor nézzük csak, hogy összeáll-e a kép. – Galamond elővett egy szál cigarettát. Megtörölte verejtékes homlokát és szögletes arcát, majd elkezdett fel-alá járkálni az íróasztala mögött. – Tehát Zarnoff együttműködik a Viracorral az új gyógyszer kifejlesztésében. Mondjuk, hogy ehhez felhasználja a kormány pénzén finanszírozott kísérletek eredményeit is. A Viracor nem szeretné, hogy erről bárki is tudomást szerezzen, hiszen akkor a hasznot is meg kellene osztania a kormánnyal. Zarnoffot elfogja a mohóság, és megfenyegeti őket, hogy nyilvánosságra hozza a dolgot. A Viracor erre meggyilkoltatja Zarnoffot, és szépen bezsebeli a többmilliárdos profitot. – Ez elképzelhető forgatókönyvnek tűnik – mondta Thatch. Galamond megint leült, és a tarkója mögött összekulcsolta a kezét. – Sajnos, szerintem nem túl valószínű, és van benne egy nagy bökkenő. – Micsoda? – kérdezte Elliot. – Mikor fejlesztették ki ezt az AIDS-gyógyszert? – Galamond körbepillantott a többieken, a válaszra várva. – Úgy a nyolcvanas évek közepe táján – felelte dr. Livingstone. – A szabadalmaztatási eljárás általában egy évtizedet is igénybe vesz. – Pontosan – mondta Galamond. – És Zarnoff mikor járt Zaire-ban a SIDA-program kapcsán? – kérdezte olyan hangon, mint egy tanító bácsi, aki az ostoba nebulókból próbálja kicsalogatni a nagyon is kézenfekvő választ. – Egyszer 1985-ben, aztán 87-ben – felelte Elliot. – Utoljára 1994-ben járt ott. – Úgy van. A SIDA-program 1984-ben indult. Tehát ha a Viracor a nyolcvanas évek közepén már tesztelni kezdte az új szert, akkor nem túl valószínű, hogy a SIDA eredményeit is felhasználhatták volna. – Galamond körbenézett. Minden arcon értetlen kifejezés ült. – Hát nem értik? Ez így nem stimmel. Valami egészen másról lehet szó. – Nem feltétlenül – cáfolta meg dr. Livingstone. – Ha a Viracor mondjuk, 1984-ben kezdte az előzetes klinikai vizsgálatokat, ahhoz felhasználhatták a SIDA első szakaszában gyűjtött adatokat. – Meglehet – bólintott Galamond. – De nem valószínű. – Megint felállt, és visszasétált az ablakhoz, cigarettára gyújtott, és többször mélyet szippantott. Átgondolta a dolgot, majd visszafordult a többiekhez. – Ha Zarnoff tudta, hogy készen áll a piacra dobásra ez a csodaszámba menő új AIDS-gyógyszer, amely megállíthatja az AIDS terjedését, ugyan mi a fenének kockáztatta volna az életét azzal, hogy Afrika legsötétebb dzsungeleiben mászkál? Meg tudnák nekem ezt magyarázni? A szobában csend lett. A három férfi aggodalmasan nézett egymásra, de egyikük sem tudott válaszolni a kérdésre. – Akkor hadd mondjam el, én mit gondolok – folytatta Galamond. – Kezdetben, 1985-ben és 87-ben Zarnoff egyszerre dolgozott a SIDA-programban és a Viracornak, igyekezett két vasat a tűzben tartani. Minél ígéretesebbnek tűnt azonban a Viracor csodaszere, annál inkább lazult a kapcsolata a SIDA-programmal, de azért továbbra is a kormány tanácsadója maradt. Ez megmagyarázza, miért nem utazott többször Zaire-ba 1987 után. Mivel egy titkos kormányprogram résztvevője volt, Zarnoffot természetesen megfigyelés alatt tartottuk. Idén, május 3-án elcsíptünk egy telefonbeszélgetést: felhívta dr. Lewis Cornwallt az edinburghi egyetemen, és elmondta neki, hogy Zaire-ba készül utazni, valamilyen járványügyi tanulmányútra, és megbeszélték, hogy ha visszaérkezett, meg fogja látogatni dr. Cornwallt, mivel úgyis Edinburghba megy az AIDS-konferenciára. Zarnoffnak nyomát vesztettük attól kezdve, hogy megérkezett Kinshasába, és hat hónappal később holtan került elő. Dr. Cornwall azóta eltűnt. Szerintem Zarnoff felfedezett valamit még itt az Államokban, ami arra késztette, hogy váratlanul Afrikába utazzon. Ott megtalálta, amit keresett, és elmondta dr. Cornwallnak. Talán másvalakinek is. Cornwall most bizonyára bujkál, halálra van rémülve, hogy aki megölte Zarnoffot, őt is elintézheti, még mielőtt világgá kürtölhetné Zarnoff felfedezését az AIDS-konferencián. A rejtély kulcsa az, hogy mi lehet ez a felfedezés. Gondolom, valami az AIDS50

vírussal kapcsolatban. Talán kiderítette, hogy honnan ered. A kérdés csak az, hogy ki adott megbízást Zarnoff meggyilkolására? – Úristen! – Elliot fölpattant. – Ha nyilvánosságra kerül, hogy a fegyverkísérletek a felelősek... – Az AIDS-ért? – fejezte be a mondatot Galamond. – Igen, ha ez kiderül, az amerikai kormánynak mint a kísérletek egyik fő résztvevőjének, az egész világ előtt kell felelnie érte. A jóvátételi igények csillagászatiak lennének. A világ minden egyes országa sorban állna, és követelné, hogy kártalanítsuk őket minden veszteségért, amit az AIDS-járvány miatt elszenvedtek. Mivel Oroszország gazdaságilag a padlón van, nekünk kellene állni az egészet. – Most már értem, miért vannak álmatlan éjszakái az elnöknek – motyogta Elliot. – Ez egy gazdasági rémálom. – Pontosan ezért kell előkerítenünk ezt a Lewis Cornwallt – mondta Galamond. – És elintézni, mielőtt fecsegni kezdene. – Egyetértünk. – Thatch bólintott, és körbenézett, hogy a többiek is egyhangúlag helyeslik-e a dolgot. Elliot és Livingstone rábólintott. Fáradtak voltak ugyan, de annyira nem, hogy ne lássák be, Galamondnak igaza van. Galamond azonban továbbra is tanácstalan volt, annak ellenére, hogy meg volt győződve róla, az elmélete helyes. Ha ez a forgatókönyv pontos, akkor a gyilkosság indítéka nyilvánvaló, de az még mindig nem, hogy ki követte el. A gyanúsítottak listája tehervonatként dübörgött végig fáradt agyán: a CIA, a Védelmi Minisztérium, a Pentagon, a Külügyminisztérum, a Nemzetbiztonsági Hivatal, sőt akár a Fehér Ház is bele lehet keveredve. Bárki lehetett, aki ezeknek a szervezeteknek dolgozik. Akár valaki a jelenlévők közül is. Végignézett mindhármuk arcán, de semmit nem tudott kiolvasni a szemükből. Furcsa szakma a hírszerzés, gondolta Galamond. Az ember ott ül a vacsoraasztalnál, szemben egy régi barátjával, akivel kellemesen elcseveg a családról, a nyári tervekről, és közben nem tudhatja, még csak nem is sejtheti, hogy az illetőnek nem szárad-e a lelkén egy tucatnyi, a kormány által elrendelt gyilkosság. Tudta, mi az íratlan törvény a bérgyilkosok világában: ha beszélsz, meghalsz. Ez ilyen egyszerű. Kérdezni tilos. Kivételezés, felmentés, bocsánat nincs. A másik szabállyal is tisztában volt: a legjobb módja az önvédelemnek, ha az ember nem tud semmit. Ez még az elnökökre is áll. A titkos dosszié jutott eszébe azokról az atomkísérletekről, amelyeket az amerikai kormány titokban folytatott a negyvenes évek elején, amikor civileket tettek ki radioaktív sugárzásnak. Mindez csak 1994-ben került napvilágra. Ha egy kormányzat ilyesmit titokban tudott tartani ötven éven át, még a washingtoni bennfentesek előtt is, akkor ugyan miért ne tudna eltitkolni egy fegyverkísérleti programot? Valamiképpen gondoskodott a titoktartásról egy kormányszervezet, amely tisztában volt vele, hogy Zarnoffot mindenáron el kell hallgattatni. Galamond legalábbis így gondolta. – Uraim – szólalt meg végül, kizökkenve a töprengésből. – Tájékoztatnom kell a fejleményekről az elnököt. Mára végeztünk. Holnap mindnyájukat keresni fogom. A három férfi összeszedte a papírjait, és kisiettek az irodából. Galamond megvárta, amíg Elliot becsukja maga mögött az ajtót, aztán a magánvonalán hívta a Fehér Házat. Pár másodpercig habozott, mielőtt lenyomta volna a piros gombot. Miközben várta, hogy az elnök személyi titkára felvegye a telefont, továbbra is ott zsongott a fejében a két kérdés, amely szüntelenül gyötörte. Vajon mi lehetett az, amit Zarnoff felfedezett még itthon, talán Salt Lake Cityben? És ha ő rájött, ki más tudhatja még?

13

Zarnoff... Viracor... Zarnovszkij... A nevek úgy villantak fel egymás után Macfadden fejében, mint egy gyilkossági helyszínről készült diaképek a vetítővásznon. Hol Zarnoff megcsonkított holttestének hátborzongató látványa jutott az eszébe, hol meg az előző esti kellemetlen beszélgetés Robert Eldridge-dzsel. Habár kezdte gyanítani, hogy a külügyminisztérium fenyegetéseit nem kell igazán komolyan venni, úgy gondolta, ha valaki valóban el akarja tenni az útból mindazokat, akik51

kel Zarnoff valami bizalmas dolgot közölhetett, akkor az AIDS-konferencia befejeztéig senki nincs biztonságban. És még utána sem feltétlenül. A vacsorát követően Maggie-vel visszamentek a parkolóba, és szép csendben távoztak. Útközben nem nagyon beszélgettek. Azok után, ami a vacsora közben elhangzott, hamisan csengett volna a triviális csevegés, és egyiküknek sem volt hozzá kedve. Háromnegyed kilenckor Maggie már nem vágyott másra, csak hogy visszacsempéssze Macfaddent a szállodájába, azután indulhasson haza, és másnap délig aludjon, hátha így megszabadul a hasogató fejfájástól. Odakinn fagyott, és az utcák még kihaltabbnak tűntek, mint korábban. Macfadden a tenyerébe lehelt, aztán a zsebébe mélyesztette a kezét. A kivilágított mormon templomot bámulta az ablaküvegen keresztül, aztán Maggie-re pillantott, aki nagyon fáradtnak és szomorúnak látszott. Macfadden nagyon nem örült, hogy bele kellett kevernie ebbe az egészbe, de nem volt más választása. – Maggie, meg tudna állni valahol egy telefonfülkénél? – Minek? – Telefonálnom kell Londonba, hogy nézzenek utána Andrej Zarnovszkijnak és a Viracornak. A szállodai szobámban biztos lehallgatják a telefonomat. Maggie a következő saroknál jobbra fordult, és megállt egy utcai telefon mellett. Nézte, ahogy Macfadden kiszáll, belép a fülkébe, a tárcájából előhúz egy kis cédulát, és hív egy számot. Pár másodpercig a földre szegezett tekintettel várt, aztán felkapta a fejét, nyilván mert felvették a kagylót a vonal túlsó végén. Miközben beszélt, Maggie fáradt tekintettel a környéket fürkészte. Az utca mindkét oldalán kihalt irodaépületek emelkedtek sötéten a fekete égbolt alatt, mintha csak föléhajolva, fenyegetően körbezárták volna gránit- és betonfalaikkal. Az üres járdákat szegélyező utcalámpák hosszan elnyúló, kísérteties árnyékokat vetettek a frissen hullott hóra. Maggie ijedten összerezzent, amikor a heves, szaggatott széllökések egy papírdarabot sodortak arra. Visszafordult Macfadden felé: elnézte a mozdulatait, széles vállát, ahogy erős álla mozog beszéd közben, és arra gondolt, milyen férfiasan jóképű. Sokkal vonzóbb, mint Richard, és az biztos, hogy sokkal érzékenyebb, már amennyire meg tudta állapítani azalatt a rövid idő alatt, amit eddig együtt töltött vele. Alig öt perc elteltével Macfadden lerakta a kagylót, és már vissza is ült a kocsiba. – Azt mondtam nekik, ne küldjenek faxot a szállodába, hanem majd megadok egy másik számot. Van fax az irodájában, vagy esetleg a lakásán, amit használhatnék? Maggie egy pillanatig fontolgatta a hálószobájában lévő faxot, aztán meggondolta magát. – Az irodámban van – mondta. – Találkozhatnánk megint az egyetemen. – Jól van. Maggie megfordult, és visszahajtott a South Temple Streetre. Már egészen közel jártak a Marriott hotelhez. Macfadden-nek nem volt nagy kedve hozzá, hogy egész este egyedül üldögéljen a szobájában, és Maggie-re gondoljon, aki valószínűleg szintén egyedül ücsörög otthon. Abban reménykedett, talán meg tudja győzni, hogy még ne vessenek véget az estének. – Be lehet menni a templomba körülnézni? – kérdezte, még mielőtt odaértek volna a szálloda elé. – A nagytemplomba? Nem, dehogy, oda csak hívő mormonok léphetnek be. De ők is csak különleges alkalmakkor. – Milyen alkalmakkor? – Esküvőkön, keresztelőkön, és még néhány vallási ünnepen. A vasárnapi istentiszteleteket az imaházakban tartják, amikből van jó néhány. De a Templom téren lehet sétálni, meg lehet nézni az épületeket, azt is, ahol a kórus szokott énekelni. Így karácsony tájékán különösen szép. – Nem lenne kedve eljönni? – Macfadden szinte úgy könyörgött, mint egy kamaszfiú egy randevúért. Tudta, hogy túl sokat remél, de hát próba, szerencse. – Hová? – Megnézni a teret. Ha nem túl fáradt. – Persze, szívesen. Macfaddent meglepte, hogy Maggie ilyen gyorsan beleegyezett, bár érezte a hangjában, pillanatnyilag bármire hajlandó lenne, csak ne kelljen Zarnoffra gondolnia. Megfogadta, hogy nem is 52

fogja ráterelni a beszélgetést, hacsak ő nem hozza szóba. Ha Maggie magáról beszél, talán az is rejthet valami olyan információt, ami hasznára lehet. Pár perc múlva találtak is egy parkolóhelyet a Templom tértől egy saroknyira. Maggie bezárta a kocsit, megkerülte, és a járdához sétált, ahol Macfadden már várta. Közben óvatosan végigpillantott az utcán. A kabátja kapucniját a fejére húzta, és a zsebébe csúsztatta a kezét. – Mondja csak, Maggie, hogy került ebbe a városba? – Ez elég ártatlan kérdés, gondolta Macfadden, de talán elvezethet bizalmasabb témákhoz. Jó nyomozóhoz illően ismerte a módszerét annak, hogyan kell kiszedni az információkat a gyanútlan delikvensből. – Itt kaptam munkát az egyetemen – felelte Maggie. A lehelete fehéren párállott a jéghideg levegőben. – Ez volt az egyetlen állásajánlat, miután végeztem a michigani egyetemen. Eleinte úgy gondoltam, nem fogom jól érezni magam, de most már el sem tudnám képzelni, hogy máshol éljek. – És volt... volt valaha... – Férjnél? Nem. – Maggie elmosolyodott rajta, hogy Macfadden milyen esetlenül próbál diszkrét lenni. – Richard volt az egyetlen, akivel szorosabb kapcsolatom volt. És vele sem volt igazán felhőtlen. – Ne haragudjon, nem akarok kíváncsiskodni. Befordultak a Templom térre, és szinte elvakította őket a számtalan kis villanykörte, amelyek a fák ágait díszítették. A templom úgy emelkedett előttük a magasba, mint egy fényben úszó középkori katedrális, tornyocskái szinte belefúródtak a fekete égboltba. Macfadden soha nem látott még ehhez hasonlót, úgy érezte, mintha a földi világ sötétségéből egyenesen a mennyországba került volna, az égi királyságba, ahol az ember maga mögött hagyhatja a világ minden gonoszságát. Ha ezt a hatást akarták elérni a látvánnyal, akkor nagyon jól tervezték meg, gondolta. – Itt szokott énekelni a mormon templomi kórus. – Maggie a baloldalt emelkedő, kerek épületre mutatott, amelyet úgy terveztek, hogy a lehető legtökéletesebb legyen az akusztikája. – Napközben a turisták is bemehetnek, ott lehet jelentkezni. – Megállt, és egy másik épületre mutatott. – Elmondják a mormon egyház történetét is. – És mi a történet? – Komolyan hallani akarja? – Komolyan. Érdekel. Maggie kicsit, elmosolyodott. Nem nagyon tudta elhinni, hogy valaki tényleg kíváncsi lehet a mormonokról szóló kiselőadásra. Richardot például soha nem érdekelte. – Inkább csak a rövidített változatot mondom el, jó? – Maga a professzor. – 1827-ben kezdődött, New York államban, egy Palmyra nevű városkában. Joseph Smith előtt megjelent egy Moroni nevű angyal, az Isten küldötte, és elmondta neki, hogy a Cumprah domb alatt aranylemezek vannak elásva, amelyek elbeszélik Krisztus igaz egyházának történetét Amerikában, és hogy milyen kapcsolat van a zsidók és az amerikai indián törzsek között. A lemezek mellett két kőtábla is volt, amelyek segítettek az ősi szöveg lefordításában. – Mint a Rosetti-kő a hieroglifákkal? – Valahogy úgy. Smith egy évig dolgozott a fordításon. A szöveg két család történetét beszélte el, akiknek menekülniük kellett Jeruzsálemből. Amikor a Vörös-tengerhez értek, a vezetőjük, Lehi épített egy bárkát, majd a családjával és követőivel együtt elhajózott az új ígéret földjére. A mormon szent iratok szerint Jézus többször is megjelent Amerikában. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek az újvilágba, Lehi követői között viszályok törtek ki, amelyek két évszázadon át dúltak, majd egy végső nagy összecsapás következett, amelyet csak Moroni, Mormon fia élt túl, és ő ásta el ezeket a feljegyzéseket a népéről. – Ez mind az aranylemezeken volt? – kérdezte Macfadden, és csodálkozva csóválta a fejét. – Ez mind semmi – folytatta Maggie. – A mormon egyház nem csupán egy vallási szervezet. Hatalmas gazdasági birodalom van a kezükben, és félelmetes politikai hatalom. El sem tudja képzelni, mennyi ingatlanuk van a világ minden táján, és óriási vagyonuk a legkülönbözőbb bankokban elhelyezve. – És mi lett az aranylemezekkel? – Moroni azt parancsolta Joseph Smithnek, hogy senkinek ne mutassa meg őket. Ő később mégis megmutatta néhány embernek, de aztán a lemezeknek nyoma veszett, és soha nem kerültek 53

elő újból. A Mormon könyve tulajdonképpen a Biblia folytatása. A mormonok úgy hiszik, hogy kinyilatkoztatáson alapul, és az övék az egyetlen igaz vallás. – Szép történet. – És ezért érdeklődnek annyira a régészet és az antropológia iránt. – Miért kulturális antropológiával foglalkozik? – kérdezte Macfadden. – Mintha azt mondta volna, ez a szakterülete. Maggie hallgatott, nem akarta, hogy erre terelődjön a beszélgetés. Lassan sétálni kezdett. Macfadden követte. Megérezte, hogy valami olyanba talált, ami Maggie-t kellemetlenül érinti, úgyhogy gyorsan másról kezdett beszélni. – Igazán gyönyörű – mondta, amikor az életnagyságú betlehem elé értek. – Még soha nem láttam ilyen szépet. – Már gyerekkoromban érdekelt. – Micsoda? – A kulturális antropológia. Azt kérdezte, miért ezzel foglalkozom. Mindig szerettem volna megérteni az embereket. Hogy miként befolyásolja őket a kultúra, amelybe beleszületnek. Miért késztetheti őket egyszerre olyan gyönyörű és olyan gyűlöletes tettekre. – Igen, azt hiszem, igaza van, a kulturális különbségek pusztítóak is lehetnek – mondta Macfadden. – Aki kicsit is körülnéz a világban, láthatja. De hogyhogy már gyerekkorában ilyesmi érdekelte? Maggie elfordította a fejét, mintha kellemetlen emlékeket ébresztene benne a kérdés. Lassan továbbsétált, és mereven előre szegezett tekintettel beszélni kezdett. – Az apám német volt. Gondolom, ezt a nevemből sejtette. 1952-ben emigrált Amerikába, és Detroitban telepedett le. Gépészmérnök volt. A Ford gyárban kapott állást. Ott ismerkedett meg az anyámmal, aki gyönyörű volt, igazán szeretetreméltó és csodálatos asszony. Emlékszem, az apám mindig mondogatta neki, hogy senkit nem tudna úgy szeretni, mint őt. Miután összeházasodtak, egy szép, középosztálybeli, kertvárosi környékre költöztek, aztán nemsokára megszülettem én. Minden nagyszerű lehetett volna: szép család, szép otthon, boldog házasság. Tökéletes pár lehettek volna – attól a kis szépséghibától eltekintve, hogy az anyám jamaikai volt. Egyikük sem élt még elég régen Amerikában ahhoz, hogy megértsék, mit jelent ez. Macfadden Maggie-re pillantott. Most már értette, miért találta olyan halványan egzotikusnak az arcát, amely európainak látszott ugyan, csak a bőre volt kicsit sötétebb árnyalatú. – Hát ez elég nagy kulturális összeütközés lehetett – mondta Macfadden. Nem tudta, meddig mehet el a faggatózásban, inkább úgy döntött, Maggie-re bízza, ő mennyit akar elmondani. Kínosan zavarban volt. – Az összeütközés túl finom kifejezés. – Maggie megrázta a fejét, és a szeme könnyes lett. – Nem hiszem, hogy bárki is el tudná képzelni, milyen ez egy gyereknek. A felnőttek is épp elég kegyetlenek tudnak lenni, de a gyerekek még rosszabbak. Nagyon nehéz volt elviselni. – Mit? – Ez buta kérdés volt, gondolta rögtön Macfadden, nem kellett volna feltenni. Maggie csak hallgatott, megtörölte a szemét és az orrát egy papír zsebkendővel, és halványan mosolyogni próbált. – Ostoba vagyok. Harmincnégy éves létemre még mindig nehezemre esik beszélni róla. Az ember soha nem felejti el igazán. – Mesélje el. – Macfadden legszívesebben leharapta volna a nyelvét, de nem tudta elfojtani magában a nyomozót, aki az utolsó információmorzsát is igyekszik kicsalogatni az esetleges tanúból. Nagy meglepetésére azonban Maggie folytatta. – Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. A gyerekek nem felejtenek, ami nagyon fájt, azt megjegyzik. A csúfolódást, a megvető tekinteteket, amikor együtt mentünk az anyámmal az utcán. Utánakiabálták, hogy „nigger”. Egy idő után már zavarban voltam, ha végig kellett menni vele az utcán, szinte őt gyűlöltem, amiért ez történik velünk. Aztán tizenkét éves koromban új iskolába kerültem, és akkor elhatároztam, hogy senkinek nem beszélek a családomról, és nagyon vigyázok, hogy soha ne lássanak meg az anyámmal. Mindenféle kifogást találtam, és csak olyan helyekre mentem vele, ahol senki nem láthatott meg. Minél több új barátom lett, annál inkább próbáltam eltitkolni, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Én lettem az egyik legnépszerűbb lány az iskolában, a fiúknak is tetszettem, és végre sok barátom lett, amire mindig is vágytam. A legjobb barátnőmet Emilynek hívták. Órákon át fecsegtünk az iskoláról, a titkainkról, a terveinkről, hogy kihez fogunk férjhez menni, és megesküdtük, hogy soha semmi nem ronthatja meg a barátságunkat. 54

Egy szombat délután aztán ő meg néhány osztálytársam megláttak az anyámmal, és megkérdezték, hogy kicsoda. Meg kellett mondanom az igazat. Annyira jó barátok voltunk, hogy úgy gondoltam, bevallhatom nekik. Aztán a következő hétfőn az iskola ebédlőjében egyedül ültem az asztalnál, és láttam, hogy jön Emily meg még néhány lány. Arrébb húzódtam, hogy odaülhessenek, de ők egyenesen továbbmentek, egy másik asztalhoz. Amikor odamentem hozzájuk, azt mondták, nekem már nincs hely. Csak néztem Emilyt, de ő nem nézett rám. Most már tudom, hogy neki sem lehetett könnyű, de hát gyerek volt, fontos volt neki a többi barátja is, nem akarta, hogy kiközösítsék. Ettől kezdve nagyon magányos voltam, amíg az egyetemre nem kerültem. Az apám még gimnazista koromban meghalt. Az anyám pedig végül ideköltözött, Salt Lake Citybe. – Nagyon sajnálom, Maggie. Nem kellett volna megkérdeznem. – Semmi baj – mondta Maggie. Megállt a betlehem előtt, és a fölötte ragyogó csillagban gyönyörködött. – A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Az idő begyógyítja a sebeket, de elfelejteni nem lehet. Bárhogy próbálja is az ember, soha nem lehet elfelejteni, hogy kiközösítették, egyszerűen csak azért, mert az, aki. Aztán felnőttem, és megfogadtam, nem hagyom, hogy a múlt megkeserítsen és fogva tartson. Úgy döntöttem, gyűlölködés helyett inkább megpróbálom megérteni, miért nem tudnak együtt élni az emberek. De még mindig nem jöttem rá. Macfadden bólintott, mintha értené, aztán azt mondta: – Előbb-utóbb biztos rá fog jönni. Majd nekem is mondja el. – Na és maga? Halljuk a maga élettörténetét, felügyelő úr. Feleség, gyerekek? – Egyik sem, attól tartok. – Macfadden mereven előre nézett, és nagy fehér párafelhőt fújt. – Szóval a Scotland Yarddal kötött házasságot. Gondolhattam volna. – Egyszer voltam nős. – És? Macfadden nem nagyon volt hozzászokva, hogy őt faggassák, de ha már Maggie megkérdezte, elgondolkodott az életén. – És nagyjából hat évig tartott – felelte végül, kissé éles hangon, mint mindig, ha arra kényszerült, hogy élete legnagyobb kudarcáról beszéljen. – A feleségem húszéves volt, amikor összeházasodtunk, én huszonöt, kezdő nyomozó a Scotland Yard terrorizmusellenes csoportjánál. Elég sokat dolgoztam. Eleinte mintha nem bánta volna. A szerelem mindent legyőz, különösen kezdetben. De aztán egyre több lett köztünk a súrlódás a sok munkám miatt. Nem könnyű zsarunak lenni. Állandóan olyasmiket láttam, amitől felfordult a gyomrom, és mindig mindent hazavittem magammal. Bérgyilkosságok, robbantások, hullák... Az volt a legszörnyűbb, amikor gyerekek estek áldozatul a robbantásoknak. Néha azok voltak a szerencsések, akik meghaltak. Volt, akiknek a fél arcát elvitte a robbanás, vagy letépte a karját meg a lábát. Az egész életüket nyomorékként kell leélniük. Az ember azt kívánta, bárcsak inkább meghaltak volna. Sokszor munka után hazamentem, és egyszerűen képtelen voltam másra gondolni. Néha kitört rajtam az egész, és még sírva is fakadtam. A feleségem nem értette meg. Aztán egy nap, amikor hazaérkeztem egy külföldi kiküldetésből, rajtakaptam valakivel. Gondolom, most sokkal boldogabb nélkülem. Jobbat érdemelt nálam. – És ő... – Beszéljünk másról, jó? – Persze, nem akartam... – Felejtsük el – vágott közbe Macfadden. – Kész, vége, túltettem magam rajta. Maggie hallotta a hangján, hogy egyre feszültebb, úgyhogy gyorsan témát váltott, és megkérdezte: – Mikor akar bejönni az irodámba a fax miatt? Macfadden egy pillanatig elgondolkodott. Nem volt róla meggyőződve, hogy helyes-e, ha ennyire belekeveri Maggie-t, de egyre inkább kifutott az időből. – Holnap. Gyorsan kell cselekednünk. Attól tartok, előbb vagy utóbb gyanakodni kezdenek majd, hogy Zarnoff valakinek beszélhetett itt, Salt Lake Cityben. Nincs túl sok ember, akikkel közelebbi kapcsolatban állt. Sajnos, maga az egyik. És higgye el, ha a mi dossziénkban benne volt a neve, akkor mások is tudnak magáról. – Jaj, istenem. – Maggie a kezébe temette az arcát, és megdörzsölte a szemét, aztán felnézett Macfaddenre. – El sem tudom hinni, hogy ilyesmi történjen velem. Olyan tehetetlennek érzem magam. Mit csináljak? – Nekem van egy tervem, Maggie. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy beválik, de meg kell próbálnunk. Megbízik bennem? 55

Maggie bólintott. – Hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy a végére járjunk ennek az egésznek. – Jól van. Akkor vegye úgy, hogy holnap reggeltől a Scotland Yardnak dolgozik. – Hogy mit csinálok? – Nekünk dolgozik. Hacsak nem akarja, hogy a markába kaparintsa a CIA vagy a külügyminisztérium, vagy bármely egyéb titokzatos szervezet, amelyik a háttérben áll. Maggie-nek nem kellett több pár másodpercnél, hogy átgondolja a dolgot, aztán bólintott. – Halljuk, mi a dolgom? – mondta végül. Szinte maga sem hitte, hogy mibe keveredett.

14

A Nikon kémtávcső kétszáz méter távolságból élesen a piros Mustangra fókuszált. Stan Cox, aki egy kivilágítatlan mellékutca sarkán várakozott az autójával, észrevette, amikor Macfadden és Margaret Kreiser közeledtek a Marriott szállóhoz, és azóta követte őket. Gyorsan beült a kocsiba, benyomott hét számot a telefonon, miközben Schuler elindult a South Temple Streeten, és követte Macfaddenéket. – Megtaláltuk őket – jelentette Cox. – Nagyszerű. Hol vannak? – kérdezte Eldridge. – Most indultak el a Templom térről, vissza a szállodába. Úgy egy saroknyira vannak tőle... Várjunk csak, megállnak. – Cox jelzett Schulernek, hogy ő is húzódjon a járda mellé. – Macfadden kiszáll... A nő elhajtott... Macfadden gyalog indul a szállodához. – Mi a fene folyik itt? – Eldridge szinte üvöltött. – Úgy látszik, egy kis magánbeszélgetést folytatott dr. Kreiserrel, és nem akarta, hogy bárki tudjon róla. – Vegyék föl! – rendelkezett Eldridge. – Máris. Cox lecsapta a telefont. Schuler lassan elindult a Lincolnnal Macfadden után. A fekete kocsi a járda széléhez húzódott, és megállt. Az egyik füstszínű ablak legördült. – Elvihetjük, felügyelő úr? – kérdezte Cox. – Köszönöm, de nagyon szép este van. Inkább sétálnék. Cox nem hagyta lerázni magát. Hüvelykujjával a hátsó ülésre bökött. – Hideg van, Macfadden. Üljön csak be. – Egyáltalán nem mosolygott, és látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. – Hát, ha ragaszkodik hozzá... – Ragaszkodunk hozzá. Macfadden beszállt a kocsiba, és várta, hogy azonnal faggatni kezdjék, hogy ki volt a nő a piros Mustangban. De egyikük sem szólt egy árva szót sem. Macfadden csak nézte a tarkójukat és rövidre nyírt hajukat, aztán a visszapillantó tükörben elkapta Schuler pillantását. Több pillantást is váltottak, míg a Lincoln meg nem állt a hotel bejárata előtt. Cox kiugrott, és kinyitotta a hátsó ajtót Macfaddennek. Amint kiszállt, azonnal szembetalálta magát Robert Eldridge-dzsel, akinek dühösen rángatózott egy izom az állkapcsán. – Jó estét, felügyelő úr – mondta kimérten. – Mit szólna egy csésze kávéhoz? – Csak ha most én fizethetek – felelte Macfadden. Eldridge a szálloda bejárata felé intett, és előre engedte Macfaddent. Bement utána a forgóajtón, és elsétáltak a kávézó felé. Eldridge nagyon remélte, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük. – Kétszemélyes asztalt? – kérdezte a pincérnő. – Inkább egy bokszot, köszönjük – mutatott Eldridge a terem hátulja felé. A pincérnő hátrakísérte őket, és odanyújtott két itallapot. Eldridge rendelt két kávét. Elővett a zsebéből egy doboz Winstont, kinyitotta, a szájába dugott egy szál cigarettát, rágyújtott, és egy mély szippantás után beszélni kezdett. – Oké, Macfadden, túljárt az eszünkön. Lenne olyan kedves elmondani, hogy merre járt, és mi a fenét akart dr. Margaret Kreisertől? 56

Macfadden erre nem számított. Nagyon aggasztónak találta a könnyedséget, amivel Eldridge kiejtette Margaret Kreiser nevét. – Gondolom, maga is tudja, hogy dr. Kreiser éveken át ismerte Zarnoffot – felelte nyugodtan. – Csak el akartam beszélgetni vele egy kicsit, ennyi az egész. Elvarrni minden szálat, mielőtt lezárnám az ügyet. – Macfadden remélte, hogy hihetően hangzik, amit mond. – Szóval elbeszélgettek. – Eldridge olyan mélyet szippantott, hogy az arca kétoldalt egészen behorpadt. Elfújta a füstöt Macfadden feje fölött, és megkérdezte: – Na és miről beszélgettek? – Valószínűleg ugyanarról, amiről maguk is beszéltek vele. Ugyanazt kérdeztem tőle, amit Levine-től. Milyen jól ismerte Zarnoffot, mit tud a munkájáról és a SIDA-programról. Ennyi. Megvacsoráztunk Nino éttermében, aztán... – Szóval Nino éttermében. Remek. És mikor beszélték meg ezt a találkozót, ha szabad kérdeznem? – Felhívtam a szállodából. – Macfadden megjátszott csodálkozással nézett Eldridge-re. – Az emberei nem mondták, hogy délután telefonáltam a hallból? – Nem. – Eldridge megrázta a fejét, és erőltetetten elmosolyodott, habár legszívesebben azonnal kirohant volna a hallba, hogy a sárga földig lehordja az embereit. – Folytassa. – Együtt vacsoráztunk, aztán megmutatta nekem a Templom teret. Ha nem vette volna észre, elég vonzó nő. Gondolom, a külügyminisztériumnak nincs kifogása az ellen, ha egy kicsit jól érzem magam. Eldridge utolsót szippantott a cigarettájából, aztán elnyomta az üveg hamutartóban. – Na persze, igazán csinos a kicsike. Arról mondott valamit, hogy minek ment Zarnoff tavaly májusban Zaire-ba? – Csak azt, hogy járványtani vizsgálatokat akart végezni, és nagyon váratlanul utazott el. Ennél többet nem tudott. – És miért kereste föl előtte? – Ez volt a legfontosabb kérdés, de nem tudták megválaszolni, még azután sem, hogy kihallgatták Margaret Kreisert. Miért ment el épp hozzá Zarnoff, mielőtt elutazott volna? A kapcsolatuknak akkor már rég vége volt. Eldridge azt remélte, Macfaddennek talán sikerült kiderítenie, úgyhogy tovább kérdezősködött: – Szóval mit akart tőle? – Honnan a csudából tudjam? – Macfaddent kezdte fárasztani a beszélgetés. – Nekem nem mondott semmit. Biztos nem volt fontos. – Macfadden látta, hogy Eldridge valamire nagyon kíváncsi. Talán Maggie mondott nekik valamit, és azt akarja tudni, neki is ugyanazt mondta-e, vagy pedig az az érzése, többet tud, mint amit velük közölt, és talán ma este elkotyogott valamit. – Higgye el, elmondanám, ha bármit megtudtam volna. De ennyi volt az egész. – Többször nem fog találkozni vele? – Sajnos, nem. – És valaki mással, aki esetleg minket is érdekelhet? – Nem. – Akkor, ha jól sejtem, hazautazik? – Igen. Holnap reggel. Eldridge szélesen elvigyorodott. Nem szívesen folyamodott volna erőszakos eszközökhöz, hogy elriassza Macfaddent a szaglászástól. Most, hogy elmegy, nyugodtabban koncentrálhat majd arra, hogy Margaret Kreiser után nyomozzanak, és senki nem fog beleavatkozni a dolgába. – Az embereim természetesen kikísérik a repülőtérre. Csak hogy megbizonyosodjunk róla, szerencsésen feljut-e a gépre. Van egy United Airlines járat holnap reggel kilenc húszkor New Yorkba, ott átszállhat a British Airways londoni gépére. – Roppant hálás vagyok, Robert. – Igazán semmiség, James. Igyekszünk mindenben a segítségére lenni. A pincérnő kihozta a két kávét, és várt, hogy kérnek-e még valamit. Eldridge egy intéssel elküldte. Tejet öntött a kávéjába, és lassan kavargatni kezdte. – Ma este még beszélnem kell a Scotland Yarddal – szólalt meg Macfadden. – Csak tessék. – Eldridge a csésze széléhez kocogtatta a kanalat, aztán szép rendesen lerakta a csészealjra, és belekortyolt a kávéba. A szemét egy pillanatra sem vette le Macfaddenről. Ő is kortyolt a kávéjából, és farkasszemet nézett Eldridge-dzsel. 57

– Akkor, ha megbocsát, most indulnék. Összecsomagolok, és elintézem azt a telefont. Ha több kérdése nincs... – Persze, menjen csak. Holnap reggel találkozunk. Macfadden egy ötdollárost dobott az asztalra, kisétált, és balra fordult, a nyilvános telefon felé. Közben keresgélte a cédulát a telefonszámmal, amit az inge zsebébe dugott. A készüléknél állva körbenézett, hogy látja-e valahol Coxot vagy Schulert. A hall üres volt, de az volt az érzése, nem fog sokáig így maradni. A telefon négyszer kicsöngött, aztán nagy bosszúságára az üzenetrögzítő jellegzetes kattanása hallatszott. – James Macfadden vagyok. A United járatával repülök New Yorkba, onnan British Airways géppel tovább. Salt Lake Cityből reggel kilenc húszkor indulok. Gyorsan lerakta a kagylót, visszament a hallba, és a lifthez sietett. Beszállt, és épp mielőtt összezárult volna az ajtó, megpillantotta a hallban Schulert. Amikor felért a negyedik emeletre, elindult a 426-os szoba felé. Cox már ott ült egy széken, az egyetlen kijáratot jelentő lépcsőház előtt.

Szóval, hol volt? – kérdezte Galamond. – Együtt vacsorázott dr. Kreiserrel – felelte Eldridge. – Kikérdeztem, amikor visszajött. Rutinjellegű beszélgetés volt. Semmit nem tudott kiszedni a nőből. – Biztos benne? – Igen, egészen biztos. Galamond már korántsem volt ennyire meggyőződve a dologról. A levegőbe bámult hideg, fekete szemével, és egy papírkéssel játszadozott, aztán idegesen félrelökte. Dühös volt, amiért hagyták, hogy Macfadden legalább két órát együtt töltsön dr. Kreiserrel. Élt a gyanúperrel, hogy ennyi idő alatt mégiscsak elmondhatott a felügyelőnek valamit, amit nekik nem. – A nő hol van most? – Kitette Macfaddent a szállodánál, aztán hazament. Macfadden épp csomagol. Az egész negyedik emeletet biztosítottuk. Reggel kikísérjük a gépéhez. – Jól van. Ha felrakták a gépre, hívjon fel. Valakit majd kiküldök a New York-i repülőtérre, hogy ellenőrizze, felszáll-e a londoni járatra. – Igen. – Kreisert figyelik? – Simms és Roush már útban van a lakásához. Bármelyik percben megérkezhetnek. – Helyes. Holnap reggel mindenképpen hívjon föl. – Feltétlenül. – Eldridge egy pillanatra lerakta a telefont, de aztán rögtön tárcsázott egy új számot. – Simms, hol vannak most? – Pár perce érkeztünk meg a ház elé. Most aludt ki a villany a hálószobájában. Valószínűleg lefeküdt. A kocsiját nem látom sehol, de biztosan bevitte a garázsba. – Maradjon a helyén a további utasításig. – Értettem. Simms lerakta a telefont. Mivel továbbra sem látott semmiféle mozgást a házban és a környékén, hátradőlt, és várakozni kezdett.

Dennis Galamond már vagy húsz órája nem aludt. Felnézett a faliórára, látta, hogy délután fél egy van, és hirtelen borzalmasan kimerültnek érezte magát. Hozzá volt már szokva ugyan a krízishelyzetekhez, és ez a mostani sem különbözött a többitől, de az utóbbi két év különösen zűrös volt, és csak súlyosbította a helyzetet, hogy véleménye szerint az évszázad legtehetetlenebb adminisztrációja ült Washingtonban. Huszonhárom éve dolgozott a külügyminisztériumnál, ebből az első hét évet külügyi szolgálatban töltötte, utána a Nemzetközi Tudományos és Technológiai Ügyosztályra került, végül pedig 1985-ben a hírszerzéshez. A tapasztalatai és a szakértelme miatt bízták meg a Zarnoff-üggyel. Karrierista kormányhivatalnok volt, akit a munkáján kívül semmi nem érdekelt. Több mint két évtizede tartozott Washington politikai krémjéhez, és mint a legtöbben, akik a kormányzat legbelsőbb köreiben dolgoznak, mámorítónak találta azt az érzést, hogy hatalom van a kezében. De a bennfentes bürokraták nagy részétől eltérően, akik meglehetősen realista nézeteket vallottak arról, 58

hogy valójában mennyire képesek befolyásolni a politikai döntéseket, Galamond idealista volt. Huszonhárom éves pályafutása alatt mindvégig meg volt győződve arról, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb fel fogja ismerni: az a legfőbb politikai feladata, hogy ledöntse a vasfüggönyt, és viszszaadja a szabadságot az elgyötört és hálás világnak. És miért is ne hitt volna ebben? A szolgálati ideje alatt sok minden történt a politikában: az amerikai-kínai kapcsolatok megújulása, a Watergate-botrány, a vietnami háború befejeződése, az iráni túszdráma. Ő maga is részese lehetett, a történelemnek. Aztán elérkeztek a nyolcvanas évek: látta ledőlni a berlini falat, és a Szolidaritás küzdelmét Varsó utcáin, átélte a kommunizmus összeomlását és a szovjet birodalom felbomlását. Mindennek szemtanúja lehetett, de most az összes győzelmet üresnek és értelmetlennek látta. Minél több szabadságot kapott a világ, annál inkább elöntött mindent a káosz és az erőszak. Ahogy kezdtek kialakulni a demokratikus rendszerek, egyik országban a másik után törtek ki a helyi háborúk és etnikai konfliktusok. A posztkommunista országok hiába próbáltak áttérni a szabadpiacon alapuló gazdaságra, amiért Amerika annyit küzdött, belefulladtak a reformokba és a filozófiai ideálokba, amikre nem voltak felkészülve. Galamond úgy látta, hogy az Egyesült Államok globális szuperhatalomból tehetetlen óriássá lett, és egyre inkább a pálya szélére szorult a változó világban, amely többé már nem akarja, hogy egyetlen ország irányítsa és döntsön a sorsáról. Galamond fáradt gondolatait halk kopogtatás zavarta meg. Charles Dullus lépett be az irodába, a külügyminisztérium hírszerző osztályának speciális összekötő tisztje. Rövid kézszorítással üdvözölte Galamondot, majd letelepedett a szoba sarkában a kanapéra. – Mi újság, Chuck? – kérdezte Galamond közönyösen, mert nem várt semmi érdekes hírt. – Épp most léptünk kapcsolatba a Puerto Ricó-i emberünkkel. Van valami, aminek érdemes lenne utánanézni. Galamond felkapta a fejét. – Puerto Ricóban? A Viracornál? – Igen. Úgy néz ki, hogy Zarnoff december 4-én Edinburghból felhívott valakit a Viracornál. Nem tudjuk, kit, és nem tudjuk, minek. Lehetséges, hogy dr. Juan Vargast, aki aztán eltitkolta a dolgot a főnökei elől, talán mert Zarnoff olyasmit közölt vele, amiről tudta, hogy a Viracor nem örülne neki. – Van valami bizonyíték arra, hogy esetleg Vargas adott megbízást a gyilkosságra? – Nem, semmi. A pszichológiai profilja szinte teljesen valószínűtlenné teszi. Máshol kell keresgélnünk. – A fenébe, de hát akkor ki volt? Dullus előhúzott egy papírlapot az aktatáskájából, és átnyújtotta a Galamondnak. – Még nincs huszonnégy órája, hogy hozzájutottunk ehhez az információhoz. Lehet, hogy valaki innen a külügyminisztériumból volt... vagy még valószínűbb, hogy a CIA-tól. Nem tudjuk. Galamond kikapta a papírt Dullus kezéből, és rámeredt. – Szóval Zarnoff kapcsolatba lépett az amerikai nagykövetséggel Zaire-ban, november 5-én, mielőtt Edinburghba utazott volna. Mi a fenét akarhatott tőlük? – Szerencsétlen nem tudta, hogy egyenesen besétál a CIA csapdájába. Valószínűleg nem a megfelelő emberekkel beszélt. Ők persze tagadják, hogy kapcsolatba léptek volna vele. – Amerikai nagykövetség... Viracor... De hát mi az összefüggés a kettő között? Mi ez az egész? – Galamondnak az volt az érzése, hogy Zarnoff leginkább azért ment Edinburghba már egy hónappal a konferencia előtt, mert félt. De vajon mitől? – kérdezte magától. Minden szál Zaire-ba vezetett, és ezzel megint elérkezett Margaret Kreiserhez, aki utoljára látta Zarnoffot, mielőtt elutazott volna az Államokból. – Megkaptuk a boncolási jegyzőkönyvet Londonból – folytatta Dullus. – A halál 6-án állt be, három nappal azelőtt, hogy megtalálták a holttestet. – Tehát november 5-én felkeresi az amerikai nagykövetséget, aztán elutazik Edinburghba, és elrejtőzik, tudván, hogy az információ, aminek a birtokában van, az életét veszélyezteti. Aztán egy hónap múlva úgy dönt, mégiscsak közli a Viracorral, talán mert úgy gondolja, ezzel mentheti a bőrét, és közben nem is sejti, hogy épp a Viracor szeretné holtan látni. Most már Afrikában és Amerikában is hajszolják, ki tudja, miért. Két nappal azután, hogy kapcsolatba lépett a Viracorral, felvágják a hasát, mint egy karácsonyi pulykáét, és még mindig nem tudjuk, ki tette és miért. Azt hiszem, többen is szerettek volna megszabadulni tőle, habár valószínűleg különböző okokból. 59

Galamond felrakta a lábát az asztalra, és hátradőlt a kanapén. Lehunyta a szemét. A mutatóujjával a szemhéját dörzsölgette. – Erről a Lewis Cornwallról van valami új? – Semmi. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ami azt sejteti, hogy tud valamit. – Egy újabb figura ebben az átkozott a játszmában – motyogta Galamond még mindig lehunyt szemmel. – És lehet, hogy az ő kezében van a megoldás kulcsa – tette hozzá Dullus. – De ki tudja, sikerül-e megtalálnunk, vagy hogy egyáltalán életben van-e még. – Szép kis probléma – mondta Galamond, hirtelen lerakta a lábát és Dullus felé hajolt. – Olyan valami kell, hogy legyen, ami nagyon nagy kárt okozhat a Viracornak, de ugyanakkor az Egyesült Államok nemzeti érdekeit is fenyegeti. – De hát akkor miért nem mondja el nekünk senki, miről van szó? Ha valóban a CIA keze van a dologban, miért nem hajlandóak együttműködni a külügyminisztériummal? Az ég szerelmére, a mi dolgunk lenne, hogy megvédjük a nemzet érdekeit! – Igen, engem is ez zavar, mióta csak kirobbant ez a ronda ügy. Túl sok az értelmetlen részlet. Sehogy nem áll össze a mozaik. Talán szándékosan elhallgatnak előlünk valamit. De az is lehet, hogy nemcsak mi, de mindenki más is nagyon meg lesz lepve, ha egyszer felrobban a bomba, amit Zarnoff hátrahagyott. Galamond felállt, és idegesen járkálni kezdett, forgatva a fejében az új információkat. Úgy érezte, egy helyben járnak, nem jutnak sehová. – Tudod, szerintem ki tud még a dologról? – Galamond megtorpant és Dullusra nézett. – Ki? – Kreiser. Valami azt súgja, hogy Zarnoff elmondta neki, mielőtt elutazott. Talán csak a nő nem értette meg a jelentőségét. Lehet, hogy csak kicsúszott a száján valami apróság, vagy talán feltett egy kérdést, amiről Kreiser nem is sejti, hogy fontos lehet. – Ezt miből gondolod? – Eldridge három órával ezelőtt küldött jelentést Salt Lake Cityből. Macfaddennek sikerült kisurranni a hotelből, és titokban találkozott Margaret Kreiserrel. Ő azt állítja, semmit nem tudott meg tőle, de én ezt egy percig sem hiszem. Huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk mindkettőjüket. Macfadden reggel indul haza Londonba, én pedig Salt Lake Citybe repülök, hogy személyesen beszéljek dr. Kreiserrel. Ha tud valamit, én kiszedem belőle, erre mérget vehetsz. – És ha mégsem? – Három napunk van a konferencia végéig. Talán szerencsém lesz. Ha nem, és ha tényleg olyasmiről van szó, ami Amerika nemzeti érdekeit fenyegeti, akkor december 18-áig bármikor jöhet az égszakadás, földindulás.

15 1994. DECEMBER 15. SALT LAKE CITY, UTAH

A Tv tucatnyi tűzoltóautó és járőrkocsi villogó piros és kék fényei megvilágították a fasorral szegélyezett utcát, amely felfutott a hegyoldalba. Rendőrök irányították a forgalmat az egy sávra szűkült utcában, és mindenfelé nyüzsögtek a tévériporterek és az operatőrök, keresve a szöget, ahonnan a legjobb felvételeket készíthetik a helyszínről. A hegy oldalában, a fenyőfák között sárga rendőrségi kordon kerítette el egy kis ház füstölgő, elszenesedett romjait. Reggel fél kilenc után öt perccel minden nagyobb tévéállomás megszakította adását, és bemondták, hogy hajnalban robbanás történt, amely egy egész városrészt megrázkódtatott a Canyon Drive mentén. A hatalmas dörrenést állítólag másfél kilométerre is hallani lehetett. Robert Eldridge, aki reggel öt óta talpon volt, épp a hotel kávézójában üldögélt egy csésze kávéval meg egy szendviccsel, a „Jó reggelt, Amerika” adását nézte. Arra gondolt, hogy ha ennek az egész hajcihőnek egyszer vége lesz, kivesz egy hét szabadságot. Már egy fél doboz cigarettát elszívott, és épp készült rágyújtani egy újabb szálra, amikor Cynthia Davis, a Channel 4 híradójának bemondója jelent meg a képernyőn a legújabb hírekkel az állítólagos terrorista-merényletről. 60

Eldridge-nek majdnem a torkán akadt a falat. Ráordított a pincérnőre, hogy hangosítsa fel a készüléket, aztán döbbenten meredt a képernyőre. A feje zúgott a kialvatlanságtól, a tévéből áradó szavak összevegyültek a nyitott konyhaajtón kiszűrődő edénycsörgéssel és fecsegéssel. Fogta a kávéját, és két asztallal arrébb ült, közelebb a tévékészülékhez, és megbizonyosodott róla, hogy nem csak képzelte, amit az előbb hallott. – A robbanás ma hajnalban négy órakor történt dr. Margaret Kreiser lakásán, aki a utah-i egyetem antropológiai tanszékének adjunktusa. Egy közelben parkoló kocsiban két agyonlőtt férfi holttestére bukkantak, akiknél külügyminisztériumi igazolvány volt A rendőrség egyelőre semmi nyomra nem lelt az elszenesedett romok között. Részletes jelentés délben várható, amikor a rendőrség és az FBI sajtótájékoztatót tart. Eldridge üveges tekintettel bámulta a képernyőn a romokat, ahonnan még mindig füst szálldogált az ég felé. A tűzoltók és a rendőrök ide-oda botladoztak a törmelékhalom tetején, amely egykor Margaret Kreiser otthona volt. Amikor a riportnak vége lett, Eldridge azonnal felpattant és kirohant, közben összeütközött egy pincérnővel, és kilökte a kezéből a tálcát, aztán félretaszított néhány befelé igyekvő vendéget. A hallban előkapta a mobiltelefonját, és idegesen kapkodva hívta Washingtont. Zihálva próbált levegőhöz jutni. Mélyet szívott a cigarettájából, hogy a füst és a nikotin kissé lecsillapítsa. – Sue, Bob vagyok, Salt Lake Cityből! Galamond elindult már? – kérdezte szinte kiabálva. – Igen, kora reggel. – Kapcsoljon oda! – Máris. A hívást kapcsolták a külügyminisztérium magángépére, amely épp útban volt Denver felé. – Tessék, Galamond. – Itt Bob Eldridge. – Mi történt, Bob? – Nem hallotta? – Mit? – Dr. Kreiser lakását felrobbantották. Hajnali négykor. Az FBI már a helyszínen van, folyik a nyomozás. – A francba! – csattant fel Galamond. – Hol a rohadt életbe volt Simms? Eldridge kis hallgatás után komor suttogással felelt. – Simms és Roush halott. Ott találták őket a kocsijukban... golyóval a fejükben. A kocsi egészen kiégett a robbanás miatt. Tökéletesen elintéztek mindent, profi munka volt. Jól sejtettük, Salt Lake Cityben van, akit keresünk. Galamond a halántékát masszírozta. Annak ellenére, hogy az volt a híre, könyörtelen és rinocéroszbőre van, a kudarcot mindig nagyon a szívére vette. Önmagát okolta, ha valami baj érte az embereit. Erre büszke is volt. Ezek szerint igaza volt, de túl későn lépett. Kresier mégiscsak tudott valamit, gondolta. De ő elkésett, nem cselekedett idejében. Az órájára pillantott. Alig két óra múlva megérkeznek Salt Lake Citybe. – Ide hallgasson! – mondta. – Macfaddennek ne szóljon erről. – Galamond hangja majdnem elcsuklott Úgy érezte, mintha a saját fiait vesztette volna el. – Szépen vigyék ki a repülőtérre, aztán mehet isten hírével. Délben találkozunk. Később küldök néhány ügynököt Kreiser egyetemi irodájába, hogy fésüljenek át mindent. Egy emberét máris rendelje oda, biztosítsák az irodát. Senki nem teheti be a lábát. Ez most mindennél fontosabb. – Értettem. Eldridge elrakta a telefont, és csatlakozott Coxhoz meg Schulerhez. Macfadden a recepciónál állt, épp kijelentkezett. Amikor elkészült, kikísérték az odakinn várakozó autóhoz. A csomagtartó már nyitva volt. Schuler beült a volánhoz, Cox pedig mellé. Eldridge a csomagtartóba dobta Macfadden táskáját, lecsapta a tetejét, és beült mellé a hátsó ülésre. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. A fekete Lincoln elindult a South Temple Streeten a repülőtér felé. Macfadden próbált beszélgetést kezdeményezni, de hiába. Eldridge és az emberei azt a parancsot kapták, hogy maradjanak némák, és ehhez tartották magukat. Nem akartak mást, csak hogy Macfadden végre felszálljon a gépére, és ne legyen többet az útjukban. 61

A 13-as kapu pontosan a bejárattal szemben volt. Cox feladta Macfadden poggyászát. Eldridge már elintézte a jegyet, a külügyminisztérium számlájára. Átadta Macfaddennek, aki gyanította, hogy ez a hirtelen és kétségbeesett próbálkozás, hogy megszabaduljanak tőle, csakis azt jelentheti, hogy nagyon is közel járt ahhoz, hogy rábukkanjon valami fontosra. – Kérjük a 317-es New York-i járat utasait, fáradjanak a 13-as kapuhoz – szólalt meg a hangosbemondó. Eldridge odanyújtotta hatalmas lapátkezét. – Hát, nagyon örültem a találkozásnak, Mac. Macfadden megrázta Eldridge kezét, és elmosolyodott. – Talán lesz még rá alkalmunk, hogy együtt dolgozzunk, és legközelebb ugyanazon az oldalon fogunk állni. Eldridge nem vette észre a szarkazmust a hangjában, és visszamosolygott. – Persze, majd leülünk sörözni, és elbeszélgetünk a régi szép hidegháborús időkről. – Úgy lesz. Akkor most megyek. Eldridge nézte, ahogy Macfadden eltűnik a 13-as kapun. Aztán leült a váróterem dohányzórészében, és rágyújtott. A szemét egy pillanatra sem vette le a kapuról, és nem is állt szándékában, amíg be nem csukják. Cox és Schuler ott álltak a kapu két oldalán. Ez alkalommal nem fog meglógni az emberük, az biztos. Eközben Macfadden nekilátott a terve megvalósításának. Elindult a pilótafülke felé. Imádkozott, hogy sikerüljön. Minden a következő negyedórában fog eldőlni. Angliában egyszer már megcsinálta ugyanezt, de ez itt Amerika, ki tudja, most is sikerül-e. – Jó reggelt. Üdvözöljük a fedélzeten – mosolygott rá egy stewardess. Macfadden elővette az igazolványát, és felmutatta a stewardessnek meg a mellette álldogáló másodpilótának. – James Macfadden felügyelő vagyok a Scotland Yardtól – jelentette be hivatalos hangon. – Különleges kiküldetésben vagyok, egy közös akcióban veszek részt az amerikai kormány embereivel. Haladéktalanul le kell szállnom a gépről, de a hátsó ajtón keresztül. A másodpilóta ijedten bámult Macfaddenre, mintha arra gyanakodna, hogy esetleg gépeltérítő, aztán odahívta a pilótát, aki megvizsgálta Macfadden igazolványát. – Miről van szó? – kérdezte. – Tudom, kicsit szokatlan a kérésem. A Scotland Yard antiterrorista részlegétől vagyok. Nyomára akadtunk a harmadik terroristának, aki részt vett a PANAM gépe elleni Lockerbie-i merényletben. – Lockerbie? – ismételte suttogva a pilóta, nehogy meghallja valaki az utasok közül. Macfadden nagyon jól tudta, hogy ez a szó egymagában elég, hogy halálra rémisszen minden pilótát. – Igen. Jelenleg a repülőtér területén tartózkodik. Azt hiszi, én visszautazom Londonba, és valószínűleg látta, hogy felszállok a gépre. Most észrevétlenül le kell szállnom, hogy csatlakozzak az amerikai kollégákhoz. El kell kapnunk, még mielőtt elhagyná a repülőteret. Önt terheli a felelősség, ha nem sikerül. – Úristen, gondolja, hogy esetleg a mi gépünk... – Nem, megfigyelés alatt tartottuk, erre a gépre nem került a poggyásza. Önök teljes biztonságban vannak, de nekem azonnal le kell szállnom. Nyugodtan induljanak el, mintha mi sem történt volna. – Hála Istennek. A stewardess majd elkíséri. – Köszönöm, kapitány úr. – Macfadden elrakta az igazolványát, és elmosolyodott. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd hozzátette: – Kérem, rádión se közölje senkivel, mi történt. Teljes titokban szeretnénk tartani az akciót. – Hogyne. – A kapitány visszament a pilótafülkébe, izgatottan, amiért részese lehet egy veszélyes terrorista elfogására irányuló nemzetközi akciónak. Macfadden sietve követte a stewardesst a gép hátuljába, ahol egy óriási konténerből épp beadogatták a műanyag dobozokba csomagolt ebédeket. A stewardess beszélt a rakodókkal, akik hegyezték a fülüket, hogy hallják a hangját a motorok dübörgése mellett, de amikor megértették, miről van szó, szélesen elvigyorodtak, és bólintottak. Gyorsan átrendezték a konténer tartalmát, és helyet csináltak Macfaddennek, aki bebújt a dobozok közé. Miután befejezték a berakodást, a gép ajtaja becsukódott, a konténerrel pedig elhajtottak a váróterem alagsorában lévő raktártérbe. 62

Amint beértek, kinyitották a konténert, és kiengedték Macfaddent. A raktár aránylag kihalt volt, csak néhány csomagrakodó lézengett ott, akik nagy szemet meresztve figyelték, hogy valaki kimászik az ételhordó konténerből. A sofőr eligazította Macfaddent, hogy merre juthat ki a parkolóba, aztán elsietett. Alig tíz perc múlva Macfadden már ott is volt a kijáratnál, amely a repülőtéri parkolóba vezetett. Az órájára pillantott 9:21 volt. Tudta, hogy Eldridge és az emberei még mindig a 13-as kaput őrzik, és le nem veszik a szemüket a gépről, míg az fel nem száll. Végignézett a várakozó autók tömegén, aztán szaladni kezdett a B-szekció feliratú tábla felé. Amikor odaért, megállt és körbenézett, aztán hátrahőkölt. Egy sötétszürke Mercury Sable száguldott felé, és csikorogva lefékezett, alig fél méternyire tőle. Macfadden egy másodpercig habozott, aztán feltépte az ajtót, és beült. – Nem voltam biztos benne, hogy maga az – mondta, és úgy lihegett, mintha legalábbis egy kilométert futott volna. – Hallotta? – Igen, láttam a híradóban ma reggel. Alig tudtam elhinni, hogy képesek voltak erre. – Nem is tudom, mi lett volna, ha nem mondja tegnap este, hogy aludjak az anyámnál – mondta Maggie. A hangja és a keze is remegett. – Egész hányingerem lett, amikor láttam reggel a tévében. Iszonyú sokk volt. Még sírni sem tudtam. – Borzasztóan sajnálom, ami történt, Maggie. De legalább életben van, ez a lényeg. – Maggie sápadt arca nem volt kifestve, de Macfadden így is gyönyörűnek találta. – Meg is halhatott volna. Maggie egy pillanatig elgondolkozott, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét. Macfadden szavai kongva visszhangoztak a fejében. Meg is halhatott volna. Csak most fogta fel igazán. – Mindenem odalett – mondta. – Minden. De igaza van: azt hiszem, szerencsésnek tarthatom magam. James, segítenie kell nekem. Kérem, segítsen. – Számíthat rám. Macfadden gyengéden megérintette Maggie vállát. Valóban szerencsésen megúszta. Az automata villanykapcsoló be volt állítva arra, hogy ha nincs otthon, fél hatkor automatikusan felkapcsolja a lámpákat, majd tizenegykor ki, mintha lefeküdt volna. A szerkezet, amely egyébként a betörők elriasztására szolgált, most a bomba elhelyezőjét is biztosította arról, hogy Maggie otthon van. Nyilván meggyőződött róla, hogy lefeküdt, várt néhány órát, a biztonság kedvéért agyonlőtte Simmst és Rousht, aztán elhelyezte a bombát, abban a hiszemben, hogy Maggie az igazak álmát alussza a hálószobában. – A Mustangot jól elrejtette? – Tegnap este egy szálloda földalatti parkolójában hagytam, ahogy mondta. Aztán az anyámmal kibéreltük ezt a kocsit. Ő most a barátainknál van Loganben, ez egy kisváros, úgy másfél órányira innen, északra. – Maggie kicsit hallgatott, aztán megkérdezte: – Honnan tudta előre? – Mit honnan tudtam? – Hogy jobb, ha nem alszom otthon? – Nem tudtam. Csak éreztem, hogy nagyon fogy az idő, és bárki áll is a háttérben, egyre inkább fél. Mindig is sejtettem, hogy előbb vagy utóbb szisztematikusan megpróbálnak eltenni láb alól mindenkit, akiről azt gyanítják, hogy tudhat valamit. Nem lennék meglepve, ha például dr. Levine ma reggel nem jelenne meg az egyetemen. Maggie ismét elhallgatott. A kijáratnál fizettek a parkolóőrnek, aztán kihajtottak, és megkeresték az utat, amely visszavitt a North Temple Streetre. A United 727-es járata elhúzott a fejük fölött. Macfadden felnézett, és figyelte, ahogy a gép nagy ívben balra kanyarodik, majd kelet felé indul, New Yorkba. Aztán Maggie-re pillantott, és megint csak arra tudott gondolni, mennyire szerencsés volt. Egész rosszul lett a gondolattól, hogy ő is áldozatul eshetett volna egy újabb értelmetlen gyilkosságnak. Minél többet gondolt erre, annál inkább felgyülemlett benne a düh. Az idő múlásával nemhogy könnyebbé vált volna tudomásul venni az újabb és újabb gyilkosságokat, hanem csak mindinkább megviselték a borzalmak. Az, hogy majdnem sikerült elintézniük Maggie-t, már elég volt, hogy felforduljon a gyomra. Hirtelen úgy érezte, hogy idő előtt megöregedett. Már nem elégítette ki a munkája, és kétségbeesetten szeretett volna új életet kezdeni. 63

Kinézett az ablakon, és azt remélte, hogy ha még valakinek meg kell halnia ebben az ügyben, az ne Maggie legyen. Valami olyan érzés mozdult meg benne, amit már nagyon rég nem engedett meg magának. Nem merte megfogalmazni vagy kimutatni, de tudta, hogy olyasmit kezd érezni, amiről nem gondolta volna, hogy még egyszer része lesz benne. Megijesztette ez az érzés. Nem azért, mert a visszautasítástól félt. Abban volt már része máskor is. Attól félt, hogy Maggie-nek is fájdalmat okozhat, ahogy mindenkinek, akivel valaha is közelebbi kapcsolatba került. Nem akarta, hogy megint ez történjen. – Melyik szállodában vett ki szobát? – kérdezte. – Holiday Inn a neve. Elég közel van az egyetemhez, úgyhogy pár perc alatt odaérhetünk a könyvtárba. Ott lesz kéznél számítógép és fax is. – Maggie kicsit habozott, aztán hozzátette: – Két szobát vettem ki, egymás mellett. – Nagyszerű. – Macfadden titokban kissé reménykedett, hogy csak egy szoba van, de hát kénytelen volt beérni ezzel. – Előbb megreggelizhetnénk valahol, és közben megbeszéljük, mi legyen a következő lépés. Mi lenne, ha kiruccannánk pár órára a városból? – Jól hangzik. Nem gondolja, hogy mire visszaérünk, már keresni fognak? – Szerintem, ha az FBI nyilvánosságra hozza, hogy holttestet nem találtak a romok között, aztán arra is rájönnek, hogy én nem vagyok rajta a gépen, akkor sejteni fogják, hogy együtt főztünk ki valamit. Először majd az anyja lakására rohannak, és amikor látják, hogy ott sincs senki, akkor arra fognak gondolni, hogy elmentünk a városból. Salt Lake Cityben nem fognak keresni, legalábbis reméljük. – Jaj istenem, remélem, hogy magának van igaza. Végighajtottak a North Temple Streeten, és ide-oda kanyarogtak néhány mellékutcában, míg meg nem találták a táblát, amely azt jelezte, hol lehet ráfordulni az észak-déli irányú I-15-ös autópályára. Maggie a szeme sarkából vetett egy pillantást a zöld táblára, amelyen fehér felirat mutatta, hogy Bountiful 24 kilométerre van, aztán belevegyültek a hömpölygő autóáradatba.

16

Juan Vargas egyszerűen képtelen volt felfogni, ami történt. Értetetlenül sötét és baljóslatú volt az egész. Kifejezéstelen arccal ült, még mindig döbbenten és zsibbadtan. Alig tudta elhinni, hogy három tudóskollégája, akik a legközelebbi barátai is voltak, egy robbanás áldozatául estek, alig néhány perccel azelőtt, hogy ő maga is megérkezett a reggeli értekezletre. Már órákkal ezelőtt szóltak neki, hogy menjen haza, de ő nem volt hajlandó. Csak ült magába roskadva az irodájában, a levegőbe bámult, töprengett, és várta, hogy a nyomozók végrevalahára elmondják, mire jutottak, találtak-e valamit, ami esetleg megmagyarázhatja, hogyan történt a szerencsétlenség. Várt, de egyáltalán nem bizakodott, mert gyanította, hogy nem baleset történt, és nagyon is jól tudta, mennyire könnyű megvesztegetni a Puerto Ricó-i rendőrséget. Nem, egy csöppet sem volt bizakodó. Tisztában volt vele, hogy Puerto Rico egyre inkább biztos kikötővé válik a szervezett alvilág és a kábítószer-kereskedő bandák számára, és az itteni cégeket, amelyeket kívülállók irányítanak New Yorkból, Chicagóból és Washingtonból, leginkább pénzmosásra használják. Vargas San Juanban született, és az utóbbi néhány évtizedben tanúja volt, hogy a gazdaságilag jelentéktelen turistaparadicsomból hogyan lett szinte minden elképzelhető legális és illegális üzleti vállalkozás Mekkája. A Puerto Ricó-iak már nem menekültek Amerikába új lehetőségeket keresve. A lehetőség itt volt, helyben. A kilencvenes évek elejére Puerto Rico már a Karib-térség Amerikájának számított. A régebben kivándorolt Puerto Ricó-iak kezdtek visszaözönleni a szülőhazájukba, hogy élvezzék a gazdasági fellendülés gyümölcseit, amit az otthoniak némi keserűséggel fogadtak. A sikernek azonban megvolt a sötét oldala is: a kormánykörökben is elterjedt korrupció, és a jóléti állam terjeszkedése. Vargas számtalan történetet hallott a helybéliektől arról, hogy a szervezett bandák felvásárolják a legjobb ingatlanokat, legitim üzleteket alapítanak kétes tevékenységük leplezésére. A helyi és az országos kormányzat szinte minden szintjébe beépültek. Puerto Rico teljes gazdaságát és társadalmi infrastruktúráját megfertőzték. Arról is sokat hallott, hogy az amerikai 64

jóléti állam juttatásainak élvezői, akik most Puerto Ricóban élnek, minden hónapban New Yorkba repülnek, hogy felvegyék a csekkjüket, aztán szépen hazautaznak, és jár a szájuk, hogy milyen rossz az élet Amerikában. Egy pincérnő teljesen nyíltan elmondta neki, hogy a családja alig várja már, hogy Puerto Rico az Egyesült Államok ötvenkettedik tagállama legyen. – Minek élnének New Yorkban? – mondta –, amikor ide is költözhetnek, egész nap süttethetik a hasukat ezen a gyönyörű tengerparton, a segélyeket meg ugyanúgy megkapják? Vargasnak felfordult a gyomra ezektől a történetektől, és még inkább attól, hogy teljesen elárasztja az országot a paternalisztikus amerikai politika, és az üzleti mohóság, amely a sziget társadalmának már minden rétegét jellemezte. Egyre inkább úgy érezte, hogy ő már nem tartozik ide. Felállt, és kinézett negyedik emeleti irodája ablakából, ahonnan rálátott a Viracor teljes komplexumára. Nyolc fehér épület állt egy gyönyörűen zöldellő, szépen ápolt parkban. A cég 1985ben tette át a székhelyét a New Jersey állambeli New Brunswickból Puerto Ricóba, egy évvel azt követően, hogy a kongresszus elfogadta a törvényt, amely garantálta, hogy adómentesen elérhetik az amerikai piacot azok a cégek, amelyek áttelepülnek a Karib-térségbe, és emellett még további adókedvezményeket is juttatott nekik. Mindez része volt annak a tervezetnek, amely azt célozta, hogy segítsék a fejletlenebb kereskedelmi partnerek gazdaságát a nyugat-indiai szigetvilágban. Vargas mindig is gyanította, hogy a Viracor, mint minden más cég, amely már nem az Egyesült Államokban adózik, a lekötelezettje valakinek. Soha nem értette, hogy amerikai kongreszszusi képviselők és szenátorok, akiknek a választóik érdekeit kellene képviselniük, miért fogadtak el egy olyan törvényt, amelynek értelmében tulajdonképpen fizetnek amerikai cégeknek azért, hogy a gyáraikat külföldre telepítsék. És látszólag semmit nem vártak cserébe. A Nemzetközi Fejlesztési Hivatal terve alapján az amerikai cégeknek olyan adókedvezményeket ajánlottak fel, amelyeknek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Hihetetlen nyereséggel járt, ha a Karib-szigetekre települtek. Vargas sejtette, hogy ez is volt a törvény célja. Kéz kezet mos. Mivel biztosíthatnák jobban az üzleti világ háláját a washingtoni hatalmasok, mint hogy a számukra kedvező törvényeket hoznak? Vargas elnézte a panorámát: a Viracor épületeit, a távolban a zöldeskék óceánt és a sziklás partot. Felelősnek érezte magát a három kollégája haláláért. Ki tudja, a tragédia talán nem történt volna meg, ha ő nem ragaszkodik olyan makacsul ahhoz, hogy azonnal elmondja Royce-nak, mi a helyzet a HIV-3-mal és a Lyfusinnal. Arra gondolt, mekkora fájdalmat okozott a kollégái családjának, és megesküdött, hogy kerüljön bármibe, ki fogja deríteni, hogy tulajdonképpen mi is történt. Hirtelen valaki kopogott az ajtón. Vargas megfordult, és az órájára nézett: 11:17. Alig két óra telt el azóta, hogy a nyomozók megérkeztek a helyszínre. Még túl korai volna, nem lehetnek ők. Ilyen hamar nem deríthettek ki semmit. – Tessék – szólalt meg halkan. Carlos Martinez lépett be. Elsötétedett arcán mély aggodalom tükröződött. – Beszélhetnénk egy percre, Juan? – Persze, mi a baj? Találtak valamit? – Leültek egy kis kanapéra, egymással szembefordulva. – Nem, még nem – felelte Martinez. – Másról van szó. Attól tartok, újabb rossz hírem van. – Micsoda? – Ne ijedj meg, nem esett semmi komoly baja, de... a lányodat autóbaleset érte ma reggel, amikor az iskolába tartott. – Micsoda?! – Vargas felkapta a fejét, és rémült tekintettel megragadta Martinez karját. – Miért nem értesítettek már előbb? – Senki nem tudta, mi történt. Maria reggel nem jelent meg az iskolában. A tanárnő azt hitte, otthon maradt, mert beteg. De sajnos elütötte egy autó, és... – Úristen! Mennyire súlyos az állapota? – Semmi komoly, Juan, hidd el. A Szent Szív kórházba vitték. Eltört az egyik lába, és néhány horzsolás érte, ennyi az egész. Mire a kórházba szállították, és elintézték a papírmunkát, már majdnem tizenegy óra volt. Tudod, hogy megy az ilyesmi. Akkor felhívták a feleségedet. Ő már ott van a kórházban. Menj be te is, én itt maradok, megvárom, mit mondanak a nyomozók.

65

Vargas felkapta a kabátját, és szó nélkül elrohant. Martinez kilépett az irodából, végignézett a folyosón, és amikor látta, hogy Vargas eltűnik a liftben, visszalépett. Leült az íróasztalhoz, felvette a telefont, és a házi vonalon hívta a 100-as melléket. – Tessék, Mr. Royce irodája. – Carlos Martinez vagyok. Beszélhetnék Mr. Royce-szal? – Máris kapcsolom. – Pár másodpercig zene szólt, aztán hirtelen elhallgatott, és jelentkezett Royce. – Elmondta neki, Carlos? – Igen. Épp most rohant el. Útban van a kórház felé. – Minden simán ment? – Igen. – Nem voltak szemtanúk? – Nem, gondoskodtunk róla, hogy senki ne vegyen észre semmit. – A kocsi? – Otthagytuk, valaki majd érte megy. Az orvosunk vette kezelésbe a lányt, együtt vittük be a kórházba. Egy pillanatnyi csend a vonal túlsó végén, mintha Royce-nak nem akaródzott volna feltenni a következő kérdést. Martinez pontosan tudta, mi lesz az, és rettegett a választól, amit adnia kell. – Megfertőzték a vírussal? – kérdezte végül Royce. Martinez bólintott. Bár a hangja nyugodt és elszánt maradt, a szeme majdnem könnybe lábadt. Ha kellett, könyörtelen volt. Gondolkodás nélkül intézkedett, hogy helyezzenek bombát három kollégája laboratóriumába, akikkel alig két hete vacsorázott együtt. De az, hogy egy tizenhárom éves kislányt szándékosan megfertőzzenek a HIV-3 vírussal, már neki is sok volt. Hirtelen utálatot érzett önmaga iránt, de tudta – jobban, mint bárki más a Viracornál –, hogy ha Stanton Royce megparancsol valamit, azt ajánlatos végrehajtani. Különben is, megvolt rá a jó okuk – próbálta Martinez megnyugtatni saját magát. Ha Vargas rájön, hogy a lánya megfertőződött a HIV-3 vírussal, ami ellen a Lyfusin nem használ, akkor szívétlelkét bele fogja adni a kutatásba, hogy találjon valami hatásos ellenszert. Nem lesz más választása. Már nemcsak a Viracor kedvéért fogja végezni a kísérleteket, hanem Mariaért is, gyönyörű tizenhárom éves kislányáért, aki minden valószínűség szerint nem fogja megérni a tizenhatodik születésnapját, hacsak Vargas nem talál addig valami megoldást. Royce beteges agyában igen hatásos ötlet született, amivel arra kényszeríthetik Vargast, hogy zseniális agyának minden egyes neuronjai munkába állítsa. Royce, a Nagy Fehér Cápa ismét győzött. – Igen, megfertőztük – felelte végül komoran Martinez. – Biztos benne, hogy HIV-3-mal? – kérdezte Royce. – Igen. Minden fiolán volt cédula. A kutatási naplóban, amit Vargas tegnap este mutatott, benne volt a Cape San Luca-i betegek névsora. A 47-es beteg vércsoportja B-pozitív volt, ugyanaz, mint Maria Vargasé, és igen előrehaladott fertőzésben szenvedett. Személyesen hoztam el a vérmintát a laboratóriumból. Az orvos nyugtatót adott neki, és miközben a kórházba tartottunk, beadtam neki intravénásan. – Kitűnő. – Royce hangjából lelkesedés szólt. – Mikor lesz a következő rutinteszt a kutatószemélyzet számára? – Márciusban. – Helyes. Akkor majd azt mondjuk Vargasnak, hogy úgy döntöttünk, ezentúl a biztonság kedvéért a kutatók családtagjain is elvégezzük az AIDS-tesztet, minden évben egyszer, márciusban. Amikor kiderül, hogy Maria megfertőződött, azt fogja hinni, a kórházban történt. Pár hétig dühöngeni fog, aztán őrülten beleveti magát a kutatásba, hogy megmentse a lánya életét. Kitűnő munka volt, Carlos. Bőséges prémiumra számíthat az év végén. – Köszönöm, Mr. Royce. Van még valami? – Igen. Mi a legújabb hír a washingtoni embereinktől? – Minden a tervek szerint történt – felelte Martinez. – A nyomozás persze még folyik. A részleteket nem tudjuk, amíg az FBI nem ad ki nyilatkozatot. Talán majd ma este. Az emberünk szerint simán ment. Semmi bizonyíték nem maradt a helyszínen. Nem fognak mást találni, csak Kreiser hulláját. 66

– És a külügyminisztérium? Miattuk nem kell aggódnunk? – Nem. A külügy a védelmi Minisztérium hírszerzését okolja, a hírszerzés valószínűleg a Nemzetbiztonsági Hivatalt és így tovább, körbe-körbe. Na és persze mindnyájan a CIA-ra gyanakszanak. Óriási a cirkusz. – Az nekünk csak jó – mondta Royce. – Szüksége lesz ma még valamire, Mr. Royce? – Nem. Megtette a dolgát. Tudja meg, mennyiért hajlandók ejteni az ügyet azok a fafejek, akik a helyszínen vannak. Szeretném lezárni ezt az egészet. Ma igazán jó napom volt. – Örülök, uram. – Képzelje, Carlos, az unokám ma reggel felhívott. – Royce hangja érezhetően elkomorult. – Elhalasztotta az utazást, mégsem tud jönni, csak karácsony után. – Karácsony után? Csak nincs valami baj? – Nem mondott semmit. Nem árulta el, miért változtatott a tervein, csak annyit mondott, hogy valami személyes elintéznivalója van. Mindegy, nem is baj, ha nincs itt, amíg ez az ügy el nem rendeződik. Gyorsan el kell takarítanunk mindent, mielőtt ő megérkezne. – Royce kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Ő az egyetlen unokám, Carlos. Az életemet adnám érte. Jobban szeretem, mint bármelyik fiamat, akik elárultak. Nem akarom, hogy bármi történjen, amíg William itt van. – Tökéletesen megértem, Mr. Royce. Martinez arra gondolt, hogy Royce az életét adná az unokájáért, miközben Maria Vargas kórházban fekszik, és a vérében nyüzsögnek a HIV-3 vírusok. És Royce fikarcnyit sem törődik vele. Martinez letette a telefont, és kinézett az ablakon. Vargas épp akkor száguldott el a kocsijával. Gyorsan megfordult, és kisietett az irodából. Miközben a lift felé haladt a folyosón, arra gondolt, milyen kelepcébe került. Tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy ha ez az egész egyszer kiderül, őt épp olyan bűnösnek fogják tartani, mint Royce-ot. Elképzelte magát egymillió dolláros hegyi villájában, oldalán gyönyörű barátnőjével, a szolgák hadával, akik egy intésére ugranak, aztán arra gondolt, milyen lesz, ha élete hátralévő részében valamelyik Puerto Ricó-i börtönben kell rothadnia, amelyek arról híresek, hogy akkora patkányok szaladgálnak bennük, mint egy kisebb kutya. Egyértelmű volt, hogy melyiket válassza. Be kell fognia a száját, nap mint nap körüludvarolni Royce-ot, és így továbbra is olyan életet élhet, mint egy király, még akkor is, ha ezért el kell adnia az ördögnek azt a keveset is, ami a lelkéből még megmaradt.

17

Salt Lake City legészakibb csücskében egy ütött-kopott, rozzant raktárépületben rendezték be a külügyminisztérium hírszerzésének átmeneti főhadiszállását. Azért esett a választás erre a helyre, mert közel volt az egyetemhez és a Fort Douglas katonai bázishoz, amelynek működtek a titkos földalatti hírszerző berendezései, annak ellenére, hogy magát a bázist évekkel ezelőtt bezárták. Dennis Galamond öt órával ezelőtt érkezett meg, a legnagyobb titokban. Azóta minden percét azzal töltötte, hogy átrágta magát a legfrissebb beérkezett információkon, és az elmúlt hatvankilenc óra eseményeiről készült elemzéseken. Két tucat ügynök üldögélt kis csoportokban a terem egyik felében, tekintetüket a számítógépek monitorjaira szegezték, melyekre a földgolyó szinte minden pontján megtalálható hírszerző irodáikból érkeztek az üzenetek. A helyiség másik végében, a szürke betonfal mentén sorakozó tévéképernyők előtt is ügynökök ültek, mintha odaragasztották volna őket, újra és újra lejátszották az összes videofelvételt, amelyek talán valamit elárulhatnak a Zarnoff-üggyel kapcsolatban. A falon egy táblára repülőgépről készült fotók voltak kitűzve: a legmodernebb technikáknak köszönhetően hihetetlen részletességgel ábrázolták az egyetem és Margaret Kreiser lakásának környékét. Délután fél öt előtt három perccel megérkezett két újabb magas rangú hírszerző tiszt, akik szintén részt vettek az akcióban. A rutin biztonsági ellenőrzés után két őr bekísérte a Védelmi Minisztérium hírszerzésétől érkezett Peter J. Burgess tábornokot és Douglas Thatch vezérőrnagyot az irodába, ahol Dennis Galamond és Nathan Elliot már várták őket. 67

Amerika hét, különböző feladatköröket ellátó hírszerző és kémelhárító szervezete közül immár négy volt képviselve, Galamond osztálya, a külügyminisztérium hírszerző irodája a világ minden részéről begyűjtött politikai és gazdasági jellegű információk rendszerezéséért és elemzéséért volt felelős. A Védelmi Minisztérium hírszerző hivatalát, amelyet Peter Burgess irányított, 1961ben alapították, és a katonai hírszerzés volt a feladata. A hadsereg hírszerző szerve Douglas Thatch vezénylete alatt külföldi információkat gyűjtött, főleg tudományos és technikai területekről. A Nemzetbiztonsági Hivatal, a legtitkosabb és a legkevésbé közismert az összes hírszerző szerv között, elektronikus kémkedéssel foglalkozott repülőgépekről, hajókról és földi állomásokról, belföldön és külföldön egyaránt. A tevékenységük először akkor került nyilvánosságra, amikor az északkoreaiak 1968-ban elfogták a USS Pueblót, és a kongresszusi vizsgálat kiderítette, hogy az volt a megbízatása, hogy adatokat gyűjtsön Észak-Koreáról és a szovjetek tengerészeti hadgyakorlatairól a Japán-tengeren. Galamond és Elliot egy asztal fölé hajoltak, ahol halomban álltak a kinyomtatott papírok, jelentések, fényképek és dekódolt faxüzenetek. Amikor nyílt az ajtó, felkapták a fejüket. Az őr belépett, és kurtán tisztelgett. Burgess és Thatch bevonultak, és levették a sapkájukat. Mindketten aktatáskával érkeztek. Az őr becsukta az ajtót. Burgess egy pillanatra hátrafordult, amikor meghallotta a biztonsági zár kattanását. – Megkaptuk az FBI jelentését – kezdte azonnal Galamond, nem vesztegetve az időt az üdvözlésre. – Ott van kávé, ha kérnek. – A sarokba mutatott, ahol egy asztalon hatalmas termosz állt, amelyből soha nem fogyott ki a kávé. Burgess és Thatch levették és felakasztották a kabátjukat az ajtó melletti fogasra. Az aktatáskájukat szorosan a kezükben tartották. – Nagyon remélem, hogy jó hírei vannak, Bob. – Thatch nem nagyon örült, hogy meg kellett szakítania hawaii utazását azért, hogy idejöjjön, ebbe a farkasordító hidegbe. Teletöltött két műanyag poharat kávéval, és az egyiket átadta Burgessnek. – Üljünk talán le – javasolta Galamond. Mind a négyen helyet foglaltak két szemben álló kis kanapén. Az egyik oldalon Galamond és Elliot, velük szemben Thatch és Burgess. Kortyolgatták a kávét és méregették egymást, és azon tűnődtek, mennyire bízhatnak meg a másikban. Egyik hírszerző szervezet sem örül annak, ha a többi belekíváncsiskodik a munkájába. – A CIA-tól nincs még itt senki? – Majd később jönnek ki – felelte Galamond. – Miért csak később? – kérdezte Thatch. – Méltóságukon alulinak érzik, hogy velünk közösködjenek? – Talán csak mások a módszereik – mondta Galamond. – Nem nagyon szeretnek katonafélékkel együtt dolgozni. Részben meg tudom érteni őket. Szeretnek a háttérben maradni, ha értik, mire gondolok. Mindnyájan tudták, hogy a CIA közvetlenül az elnöknek felelős, és a CIA igazgatója az elnök első számú hírszerzési tanácsadója. Annak ellenére, hogy minden nagyobb hírszerző szervezet autonómiát élvez, a CIA mégis elsőnek számít az egyenlők között. – Oké, szóval a CIA csak akkor fog előbújni, ha úri kedve úgy tartja – morgott Thatch. – Akkor kezdjünk neki. – Szerintem is – bólintott Galamond. Kiteregetett több jelentést maga elé az asztalra, aztán megköszörülte a torkát. – Mindnyájan tudjuk, hogy dr. Richard Zarnoffot nyilvánvalóan azért ölték meg, mert valami nemkívánatos információhoz jutott az AIDS-vírussal kapcsolatban. Mindenki bólintott, mintha ez magától értetődő lenne, és tovább kortyolgatták a kávét. Elliot rezzenéstelen arccal lapozgatott a jelentések között. Thatch rágyújtott egy szivarra és keresztbe tette a lábát, miközben Galamond tovább beszélt. – Azt is tudjuk, hogy esetleg többekkel is közölhette ezt az információt: az amerikai nagykövetséggel Zaire-ban, valamint egy bizonyos dr. Lewis Cornwall-lal, aki nem sokkal Zarnoff halála után eltűnt. Tudjuk továbbá, hogy Zarnoff kapcsolatba lépett a Viracorral is, a gyógyszercéggel, amelynél közreműködött a Lyfusin nevű szer kifejlesztésében. Ezenkívül senkivel nem érintkezett abban a hat hónapban, amit Zaire-ban töltött. Valamilyen okból rejtőzködött, nem tudjuk, miért. Az egyetlen személy, akivel az elutazása előtt beszélt, dr. Margaret Kreiser volt. Azért jöttem ide Salt 68

Lake Citybe, hogy kihallgassam, de mire ideértem, a lakását felrobbantották, ma hajnalban négykor. Két emberemet, akik figyelték, agyonlőtték. A legfrissebb FBI-jelentés szerint Margaret Kreiser holtteste nem került elő. Senki nem volt a házban. – Micsoda? – Thatch kikapta a szájából a szivart. – És tudják, hol van a nő? – A két megölt ügynökről egyetlen szava sem volt. Ez háború, és Simms és Roush csak szerencsétlenül járt közlegények: Galamond is igyekezett nem gondolni rá, hogy a két legjobb embere a boncasztalon fekszik. – Nem tudjuk, hol van. De ez még nem minden. – Galamond kicsit tétovázott, aztán folytatta: – Macfadden nem volt rajta a New Yorkba érkező gépen. Ő is eltűnt. – A hétszentségit! – Burgess úgy lecsapta a poharát, hogy kilöttyent a kávé. – Hogy a francba történt? – Fogalmam sincs. Az embereim látták, hogy felment a gépre, és nem mozdultak el onnan, míg fel nem szállt. Most kérdezzük ki az utasokat és a személyzetet. Úgy néz ki, jó előre kitervelte a dolgot. Egyébként Kreiser anyja is eltűnt. – Akkor tudnak valamit, igaz? – kérdezte Thatch. Megint a szájába dugta a szivart, és idegesen dobolt az ujjaival. A többiek némán ültek, és várták Galamond válaszát. Galamond bólintott. – Valószínűleg tudnak valamit, és most a merénylet után végképp igyekszenek majd elkerülni minket. A fél hegyoldal leomlott, akkora volt a robbanás. Galamond végignézett a társaságon, és úgy döntött, itt az ideje, hogy emlékeztesse őket a tartozásukra. – Uraim, önök mindnyájan tartoznak nekem egy szívességgel, ezt nagyon jól tudják. Mindegyiküknek sokat segítettem régebben, és most számítok a viszonzásra. Esküszöm, hogy ami most itt elhangzik, soha nem fog kijutni innen. Meg kell kérdeznem: tudja-e bármelyikük, hogy melyik kormányszervezet áll az egész ügy hátterében? Egyenként végignézett a három férfin, de nem azért, hogy megfélemlítse, vagy kényszerítse őket. Egyszerűen csak kérdően fordult hozzájuk, mint hírszerző kollégáihoz. – A nemzet érdekéről van szó, ezt mindnyájan tudják. Nem fogom világgá kürtölni, úgy teszek, mintha tovább folytatnám a nyomozást, míg szép csendben el nem hal az ügy. De tudnom kell az igazságot. Tehát, mit mondanak? A három férfi egymásra nézett, mintha mindegyikük a másiktól várná, hogy bevalljon valamit, aztán minden tekintet visszatért Galamondra. Vagy teljesen ártatlanok voltak, vagy nem akarták beismerni, hogy a szervezetüknek valami köze van a dologhoz. – Jól van. Akkor marad a CIA – mondta Galamond, bár nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy nem hármójuk közül valaki a ludas. Ártatlannak tűnnek ugyan, de hát ez a szakmájuk: hogy jól hazudjanak, szükség esetén szemrebbenés nélkül öljenek, és inkább az életüket áldozzák, mintsem hogy egyetlen szót is eláruljanak titkos munkájukról, akár a legközelebbi kollégájuknak is. – Ha valóban a CIA áll a háttérben, akkor áthágták a szabályt, hogy belföldön nem követhetnek el gyilkosságot. És ha valóban így áll, erre még nem volt példa. Nathan Elliott, aki mostanáig hallgatott, hirtelen kitört: – Jézusom, Bob, maga is nagyon jól tudja, hogy a CIA-nak egyszerűen tilos az Egyesült Államok területén ilyen akciót végrehajtani. Azt még csak elhinném, hogy Nagy-Britanniában kinyírták Zarnoffot, de hogy Salt Lake Cityben próbáljanak elintézni valakit? Ez képtelenség. Ez nem a KGB! Én ismerem őket. Külföldön gondolkodás nélkül ölnek, de egy amerikai állampolgárt amerikai földön? Az ilyen piszkos munkát ránk hagyják. – Én is mindig így gondoltam, de most az az érzésem, esetleg annyira fontos ügyről van szó, hogy meg kellett tenniük. Gondoljon bele: az amerikai nagykövetség Zaire-ban. Az a CIA fészke, ezt maga is tudja! És ott látták utoljára Zarnoffot, mielőtt Edinburghba utazott. – Oké, lehet, hogy Edinburghban meggyilkoltatták Zarnoffot... de Kreisert nem ők akarták eltenni láb alól. Valaki más lehetett. – De akkor ki? Maguk közül valaki? – Nem lehet, hogy a Viracor? – kérdezte Elliot. – Az egészben az egyetlen közös nevező a Viracor. Nemrégiben értesültünk arról az állítólagos balesetről, amely Puerto Ricó-ban történt. Három vezető kutatójuk esett áldozatul. Mindnyájan dr. Juan Vargas irányítása alatt dolgoztak, aki Zarnoff közeli munkatársa volt. Önök szerint ez véletlen, uraim? 69

Mindhárman megdermedtek. Ez valóban tökéletesen elképzelhető. – Igen, a Viracor az első pillanattól rajta volt a gyanúsítottak listáján – ismerte be Galamond. – Néhány emberünk már útban van Puerto Ricóba, hogy körülnézzenek egy kicsit. – Na és mi lesz Kreiserrel és Macfaddennel? – kérdezte Thatch. – Minden helyet figyelünk, ahol esetleg felbukkanhatnak. Meg kell találnunk őket, még mielőtt valaki megelőzne minket. – Galamond nyomatékosan folytatta: – Ma reggel tíz órakor beszéltem az elnökkel. Nagyon aggasztja a helyzet alakulása. Az a véleménye, hogy kezd kicsúszni a kezünkből az irányítás, és azt akarja, hogy a lehető legszorosabban működjünk együtt és fogjunk öszsze. Ő is úgy gondolja, hogy a CIA valamelyik részlege lehet a bűnös, és nem bízik benne, hogy titokban tudjuk tartani a dolgot. Köztudomású, hogy az utóbbi időben többször is előfordult, hogy a legmélyebbre elásott információk is kiszivárogtak. Az elnök nem akarja ezt megkockáztatni. Ha jól sejtem, ő pontosan tudja, miért ölték meg Zarnoffot, és pokolian fél tőle, hogy pár napon belül az egész világ meg fogja tudni. – A dezinformációs kampányt megtervezték már? – kérdezte Burgess. – Folyamatban van. De az elnök attól fél, máris kiszivárgott valami olyasmi, amit lehetetlen lesz megcáfolni. – Akkor most mi a teendőnk, Bob? – kérdezte Burgess tábornok. – A külügyminisztérium hírszerzése fogja összehangolni az akciót. Az Igazságügyi Minisztérium együttműködésével máris többszáz ügynökünk keresi Kreisert és Macfaddent. Nathan már intézkedett az elektronikus megfigyelésről Salt Lake Citytől Edinburgh-on keresztül Zaire-ig. Ott hátul a számítógépeknél az ő emberei dolgoznak. Doug, maguk gyűjtsenek össze minden információt a II. világháború alatt és után folytatott közös amerikai-szovjet fegyverkísérletekről, és a SIDAprogramról 1984-től máig. Lehet, hogy van valami összefüggés. Pete, maguk nézzenek át minden, 1943 óta Afrikában lezajlott katonai akciót, különösen a titkos biológiai fegyverprogramokat. Minden információt kódoljanak és zavarjanak, és óránként küldjék ide a központba. Van valakinek kérdése? Mindhárman megrázták a fejüket. Az utasítások világosak voltak, és mindnyájan tudták, mi a dolguk. Rutineljárás volt – attól eltekintve, hogy az amerikai hírszerzés történetében még soha nem volt példa ilyen mértékű együttműködésre. – Helyes – mondta Galamond. – Mellesleg az elnök úr azt üzeni, nagyon hálás mindnyájuknak a közreműködésükért, és sok szerencsét kíván. És még azt is hozzátette, hogy ha elszúrjuk, végünk. Burgess, Thatch és Elliott felálltak, és felvették a kabátjukat. Galamond csöngetett az őrnek, hogy kinyithatja az ajtót. A három férfi aktatáskával a kezében kivonult a helyiségből, Galamondra hagyva a nem épp irigylésre méltó feladatot, hogy előkerítsen és likvidáljon két embert, akik pár nappal ezelőttig még csak nem is ismerték egymást, de azóta az életük elválaszthatatlanul összefonódott a rejtélyes gyilkossági ügy miatt, amelynek a hátterében Galamond a washingtoni kormányzat legsötétebb politikai titkait sejtette.

Az úton Bountifulból visszafelé szerencsére semmi sem történt. Az autópálya zsúfolt volt. A Mercury Sable beleolvadt a csúcsforgalomba, és Maggie végre kicsit megnyugodott, habár életének legszörnyűbb napja állt mögötte. Fizikailag rosszul lett attól, hogy látnia kellett felrobbantott otthona romjait. Az étteremben kétszer is hányt. Egyszerűen felfoghatatlan volt a számára az a gondolat, hogy valaki meg akarja ölni. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valakit ilyen egyszerű legyen eltenni láb alól. Az elmúlt hat és fél órában szinte semmi másra nem tudott gondolni. Legszívesebben Bountifulban maradt volna, akár holnapig is, de tudta, hogy dolguk van Salt Lake Cityben, és minél előbb hozzáfognak, annál hamarabb kideríthetik, hogy ki tört az életére. – Eljuthatunk valami kevésbé feltűnő útvonalon az egyetemi könyvtárba? – kérdezte Macfadden. – Nem szívesen autózgatnék a főbb utcákon. – Megpróbálhatjuk eldugottabb mellékutcákon is megközelíteni... őszintén szólva, én kicsit nyugodtabb lennék, ha most visszamennénk a szállodába, és inkább sötétedés után próbálkoznánk. A könyvtár nyitva van késő estig. 70

– Rendben. Akkor addig lesz időm belenézni abba a legendagyűjteménybe, ami Zarnoffot annyira érdekelte. – A legendagyűjtemény? Az még mindig az irodámban van. – A fenébe. – Macfadden megvakarta a fejét. Maggie irodájába most semmiképp nem akarta betenni a lábát. – Nem tudnánk belopózni érte és kihozni? – kérdezte Maggie ártatlanul. Macfadden elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Maggie, nekem határozottan az az érzésem, ha ezt megtennénk, soha többé nem látnánk egymást. Attól tartok, az emlékezetére kell hagyatkoznunk. – Sajnálom, James, de annyira meg voltam ijedve, hogy eszembe sem jutott, hogy magammal vigyem, amikor elmentem. – Nincs semmi baj. A tegnap esti találkozónk óta egyébként átgondoltam az egészet. – És van valami ötlete? – Egy-kettő. Lehet, hogy egész idő alatt rossz szemszögből néztük a dolgot. Talán nem úgy kell értelmezni, mint egy legendát, hanem mint valóságos tényt, és a völgy meg a folyók tényleg léteznek, földrajzilag meghatározható helyen. – Ezt hogy érti? – Mi van, ha Zarnoff rájött, hogy valóban létezik egy ilyen völgy, és ezért utazott el olyan hirtelen? Lehet, hogy a Hold elfeketedése, amiről a legenda mesél, megtörtént csillagászati esemény volt, mondjuk egy holdfogyatkozás. És amikor égi jelet kaptak a járvány végén, talán annak is valami hasonló a magyarázata. – Hát persze! – Maggie egy pillanatra Macfadden karjához kapott. – Talán igaza van. Erre soha nem gondoltam, meg sem fordult a fejemben, hogy valós eseményekről szól. – Gondoljon csak bele. Mondjuk, valami járvány tört ki ezen a bizonyos helyen, úgy ötven évvel ezelőtt, valami szörnyűség, ami pusztítani kezdte a helyi lakosságot. Elhagyták a lakhelyüket, és vándorolni kezdtek. Aztán egy idő után elmúlt a járvány, és a néhány szerencsés túlélő már nem hordozta a betegséget. – Gondolja, hogy ez már AIDS volt? – Nem tudom. Akármi lehetett. Talán a HIV egy korai veszélyes formája, amit esetleg emberi kéz hozott létre, de az is lehet, hogy a természet. Bárhogy történt is, Richard Zarnoff rájött, elmondta valakinek, akinek nem kellett volna, és aki aztán megölette. Talán ha ezen a vonalon indulunk el, találhatunk valamit, ami helyes irányba mutat. – Nagyon nehéz elhinni – mondta Maggie. – De gyaníthattam volna. Míg én az egész történetet egy antropológus szemével néztem, Richard kívülállóként, kutató tudósként egészen mást látott benne. – Szerintem ezért akart járványtani kutatásokat folytatni Afrikában – mondta Macfadden. – A járványtan ugye azzal foglalkozik, hogy mi okozza a járványokat? Arra gondolhatott, ha megtalálja, hogy honnan ered ez a legenda, akkor azt is kiderítheti, hol kezdődött az AIDS. – Hihetetlen... – suttogta Maggie, és döbbenten csóválta a fejét. – És ha ez igaz... – És ha ez igaz, könnyen lehet, hogy valami olyasmibe botlott, amiért az amerikai kormány hidegvérrel ölni is képes. Ezután már keveset beszéltek. Macfadden az eshetőségeket forgatta a fejében. Maggie közben elhagyatott kis mellékutcákon behajtott Salt Lake Citybe. Amikor megérkeztek a Holiday Innhez, egyenesen a szobájukba siettek. Mindketten parókát és új ruhát viseltek, amit Bountifulban szereztek be. A szobába hozatták a vacsorát, nagy nehezen legyűrték, és megbeszélték, hogy pontban fél hétkor elindulnak az egyetem könyvtárába. Ott elkezdenek kutatni, és megpróbálják végigkövetni ugyanazt a gondolatmenetet, amely Richard Zarnoffot arra késztette, hogy Zaire-ba utazzon, és ami végül a halálát okozta Edinburghban.

18

71

Maggie szerencsére már végzett a vizsgáztatással, és beírta az indexekbe a félévi jegyeket, úgyhogy nem kellett megjelennie a tanszéken egészen január 4-éig. A szemeszter hivatalosan véget ért, és Maggie kissé rosszkedvűen gondolt arra, hogy fog-e még valaha is egyetemistákat látni. Az otthona romokban hever. A két ügynök, aki őt figyelte, halott, golyóval a fejében. Szüntelenül ez zakatolt az agyában, miközben az egyetem felé hajtott. Csak valami rémálom lehet az egész. Vajon mi jöhet még ezután? Felrobbantják a kocsiját? Az irodáját? Golyót röpítenek a fejébe, amikor befordul egy sötét utcasarkon? Az idegei lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Időközben szállingózni kezdett a hó. Sötétség ereszkedett a városra, mint egy fekete függöny, ami mögé jól el lehet bújni. Egy órával ezelőtt rizst és sült csirkét rendeltek a szobájukba, de alig tudtak enni, csak arra gondoltak, hogy mi történt hajnalban. Megbeszélték az elméleteiket, az ötleteiket, az esetleges indítékokat. Egyelőre minden lehetséges. Végső soron csak egy dolog volt többé-kevésbé biztos: Richard Zarnoffot olyan valaki ölte meg, aki tudta, hogy fontos bejelentést készült tenni az AIDS-konferencián, valószínűleg arról, hogy az amerikai kormány közvetve vagy közvetetten valamiképpen felelős a HIV-vírus létrejöttéért, és így az AIDS-járvány elterjedéséért. Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy ha ebben csak szemernyi igazság is van, annak beláthatatlanok lehetnek a következményei. Az Egyesült Államok vállára fog nehezedni a felelősség a járványért, amelynél szörnyűbb még nem pusztított az emberiség történetében azóta, hogy hat évszázaddal ezelőtt a fekete pestis végigsöpört Európán. Nagyon remélték, hogy tévednek. De azzal is tisztában voltak, nem igazán lényeges, hegy tényleg tudnak-e valamit. Elég az, hogy valaki azt hiszi róluk, hogy tudják. – Hol kell találkoznunk a barátnőjével? – kérdezte Macfadden aggodalmasan. Nem örült igazán, hogy még valakit bele kell vonni a dologba. – Azt mondta, menjünk fel a hátsó lépcsőn, és várakozzunk a hatodik emeleti lépcsőfordulónál. A könyvtár hátsó kijáratát általában zárva tartják, de ő majd háromnegyed hét előtt odajön, kinyitja és beenged. Az irodája a folyosó végében van. Ott használhatjuk a faxot és a számítógépet, mindent, amire szükségünk van. – Nem találta gyanúsnak, hogy ilyesmire kérte? – Maga nem találná annak? – Mit mondott neki? – Tudja, hogy mit mondtam neki. – Szeretek biztos lenni a dolgomban. Hallani akarom. – Hogy egy felügyelőnek segítek, aki a British Múzeumból ellopott műkincsek ügyében nyomoz, és szeretnénk használni a könyvtár szolgáltatásait. – És? – És hogy erről senkinek nem szólhat egy szót sem. – Helyes. Megbízhatunk benne? – Shirleynek nincs sok barátja rajtam kívül. Én teljesen megbízom benne. Higgye el, számíthatunk rá. – Remélem, igaza van. De minél kevesebbet tud, annál jobb. Nem szeretném, ha bárki a kelleténél jobban belekeveredne. – Egyetértek. Megmondjuk neki, hogy a legnagyobb titokban kell végeznie a nyomozást. Nem fog kíváncsiskodni. Majd megkérjük, hogy hagyjon magunkra, és inkább az olvasóteremben figyelje, nem lát-e valami gyanúsat. Mindenkit ismer, aki az egyetemhez tartozik. Észre fogja venni, ha idegenek bukkannának fel. Macfadden bólintott, jónak tűnt a terv. Közben megérkeztek az egyetem területére, és megálltak a könyvtár előtti parkolóban, egy nem túl jól megvilágított helyen, amire rá lehetett látni a könyvtár ablakából. A hó közben sűrűn megeredt, már legalább két centis takaró borította a földet, és rohamosan hízott. A lábnyomokat hamar be fogják fedni a hópelyhek. Odasiettek a könyvtár hátsó kapujához. Maggie imádkozott, hogy a barátnője betartsa az ígéretét. Már csak néhány lépésnyire voltak, amikor Macfadden hirtelen megtorpant. Egy kék-fehér rendőrautó közeledett feléjük, a tetején piros lámpákkal. Az egyetem területén járőröző kocsi rutinellenőrzést végzett. Macfadden nem örült volna, ha meglátják őket, és kérdezősködni kezdenek. 72

Gyorsan átkarolta Maggie derekát, magához rántotta, és megcsókolta. Amikor a reflektor fénye rájuk esett, felnéztek, mintha meglepődnének. A kocsi egyre közelebb ért. Macfadden gyorsan Maggie fülébe súgta, hogy mondja azt, hogy csak kijöttek egy kicsit levegőzni és körbesétálni az épületet. Az autó megállt mellettük, és legördült az ablak. Egy fiatal, kölyökképű biztonsági őr nézett ki. Látszott rajta, hogy újonc, és szinte zavarban van, amiért kérdezősködnie kell. – Minden rendben van, hölgyem? – Igen, persze – felelte ártatlanul Maggie. – Csak kijöttünk egy kis friss levegőt szívni. Rögtön megyünk vissza a könyvtárba, épp csak megkerüljük az épületet. Köszönöm, hogy megálltak. Egyébként dr. Kreiser vagyok, itt tanítok az egyetemen. Idegességében kimondta a nevét. Ez nagy hiba volt. Macfadden egy pillanatra lehunyta a szemét, és remélte, a fiatalember nem fog tovább akadékoskodni. Maggie hadarva folytatta: – Nem fogom elfelejteni, hogy alkalomadtán megemlítsem a főnökének, milyen lelkiismeretesen végzi a munkáját. A fiú szélesen elvigyorodott. – Köszönöm szépen – mondta. – Kellemes sétát. Az ablak felgördült, és a mosolygó arc eltűnt. Macfadden Maggie derekán tartotta a kezét, és továbbsétáltak az épület körül, mintha a főbejárat felé tartanának. Amikor a járőrkocsi elhajtott, gyorsan visszasiettek a hátsó kapuhoz. Ez alkalommal szerencséjük volt, senkivel nem találkoztak. A fokokat kettesével véve felrohantak a hatodik emeletre, és nekidőltek a falnak, úgy kapkodták a levegőt, mintha száz métert sprinteltek volna. Macfadden az órájára pillantott. Már két perccel elmúlt háromnegyed hét. Arra gondolt, talán még nem tiszta a levegő, és Shirley a megfelelő pillanatra vár, hogy beengedje őket. Öt perccel háromnegyed hét után még mindig nem történt semmi. Habár a fűtetlen lépcsőházban dermesztő hideg volt, mindkettőjük arcán folyt a verejték. Aztán hét előtt hat perccel végre megnyikordult és résnyire kinyílt az ajtó. Egy őszülő hajú, szemüveges nő lesett ki, és suttogva odaszólt, hogy jöjjenek be. Végigsiettek a keskeny folyosón, és beléptek egy nyitott irodaajtón. Shirley siettette őket. Becsukta maga mögött az ajtót, Maggie-re nézett, aztán Macfaddenre, és arra várt, talán most több magyarázatot kaphat, mint eddig. – Shirley, hadd mutassam be James Macfadden felügyelő urat. – Macfadden előhúzta az igazolványát. Shirley átvette, és megnézte a fényképet. Nagyon izgatott volt. Évek óta itt ül elásva egy poros könyvtárban, és most tessék, egy titkos rendőrségi akció kellős közepén találja magát, a Scotland Yard nyomozójának társaságában. Igyekezett alaposan kiélvezni a helyzetet. – Miben lehetek a segítségére, felügyelő úr? – Először is, Shirley, az ügy a legteljesebb mértékben bizalmas. Senki nem tudhat róla. Ha megengedi, használnánk a faxot és a számítógépet. Arra szeretném kérni, addig tartsa nyitva a szemét és a fülét odakint az olvasóteremben. Csináljon úgy, mintha valami dolga lenne, de közben nagyon figyeljen, és ha bármi gyanúsat vesz észre, valaki idegent, azonnal szóljon. – Ez könnyű lesz – mondta Shirley. – Mindenkit ismerek az egyetemről, a diákokat és a tanárokat is. – Remek, nagyon köszönöm. – Macfadden megragadta és megrázta Shirley kezét. Maggie majdnem elnevette magát, amikor látta, a barátnője hogy olvadozik a gyönyörűségtől. – Még valami. Meg tudna keresni nekem egy könyvet? – Hogyne. Maggie csodálkozva pillantott Macfaddenre, el sem tudta képzelni, milyen könyvet akarhat. – Valami csillagászati kézikönyvre lenne szükségem, esetleg egy évkönyvre, amiben találhatok részletes naptári feljegyzéseket az utóbbi ötven év nap- és holdfogyatkozásairól. Gondolja, hogy tud keresni valami ilyet? – Hát persze. – Shirley kérdően pillantott Maggie-re, szemmel láthatóan nem értette, mi köze lehet ennek az ellopott műkincsekhez. – Köszönjük, Shirley – szólt közbe Maggie gyorsan, mielőtt a barátnője bármit kérdezhetne. A könyvtáros kiment a kis irodából. Macfadden kulcsra zárta az ajtót, és azonnal a telefonhoz sietett. Felhívta a Scotland Yardot, és várt. Londonban éjjel egy órára járt az idő, de tudta, hogy huszonnégy órás telefonügyeletet tartanak. Közben felnézett, és Maggie-re mosolygott. Eszébe ju73

tott a csók, és hogy Maggie milyen lelkesen vett részt a dologban, mintha nem pusztán félrevezető hadművelet lett volna. A lány visszamosolygott, és az volt az érzése, ő is ugyanarra gondol. Macfadden arcáról azonnal eltűnt a mosoly, amikor jelentkezett a Scotland Yard. – Scotland Yard, Griffith. – Helen, Macfadden vagyok. – Nahát, James! Fitzhugh el sem tudta képzelni, mi történt veled! Jól vagy? – Egyelőre még jól. Mind a ketten. – Mind a ketten? – Dr. Kreiser is velem van. Helen, hívd fel nekem Fitzhught. Adódott egy kis probléma. – Máris hívom. Macfadden lehajtott fejjel várt, és az ujjaival dobolt az asztalon. Észrevette, hogy Maggie percenként idegesen az ajtóra pillant, pedig tudta, hogy be van zárva. Hallották, hogy odakinn többen is elhaladnak a folyosón, de a lépések soha nem lassítottak az ajtó előtt. Macfadden hirtelen fölkapta a fejét. – James! – harsant fel egy hang a kagylóban. – Már órák óta várjuk, hogy végre telefonáljon! – Fitzhugh hangja inkább megkönnyebbült volt, mint dühös. – Dr. Kreiserrel vagyok. Ma hajnalban felrobbantották a lakását. Nyilván azt hiszik róla, hogy tud valamit. És mivel együtt voltam vele, most már úgy gondolják, én is tudom azt a valamit. – De hát mit, James? Kiderített valamit? – Még nem. Csak elméleteim vannak. Azt reméltem, maguk már többet tudnak. – Nem sokat. Van kéznél fax és számítógépmodem? – Igen. – Adja meg a faxszámát. Elküldöm, mit derítettünk ki Zarnoffról és a Viracorról. A miniszterelnök külön engedélyével hozzáférhettünk az MI-6 számítógépes adattárához. Ez komoly fegyvertény volt. Macfadden nagyon jól tudta, hogy az MI-6 adattárába senki nem tekinthet bele a brit titkosszolgálat emberein kívül, és még nekik is engedély kell hozzá. Az MI-6 a CIA angol megfelelője. A brit kormány a létezését is alig hajlandó beismerni, és sok szempontból ugyanolyan titkosság övezi, mint a Nemzetbiztonsági Hivatalt Amerikában. A feladata a külföldi hírszerzés és politikai beavatkozás. A titkos adataik között könnyen akadhat olyasmi, amit az amerikaiak sem tudnak. Macfadden remélni sem merte, hogy használhatja az adattárukat. – Az AIDS-konferenciának vasárnap lesz vége – folytatta Fitzhugh. – Az amerikaiak meg vannak győződve róla, hogy valaki megpróbálja majd megragadni ezt az alkalmat, hogy valami bejelentést tegyen. Én nem tudom, ki állhat a háttérben, de senkit nem zárnék ki, beleértve a saját szövetségeseinket is. Még négy napunk van. Használja ki. – Igen. Macfadden beolvasta a faxszámát, aztán behunyt szemmel hallgatta, míg Fitzhugh elmondta az MI-6 adattárának kódját. Jó volt az emlékezőképessége, és ilyesmit nem szabad leírni. Macfadden lerakta a kagylót. Tudta, hogy nagyon gyorsan kell cselekednie. Salt Lake Cityben valószínűleg hemzsegnek az ügynökök, és minél tovább maradnak Maggie-vel az egyetem területén, annál nagyobb a veszély, hogy valamelyikük észreveszi őket. Csak suttogva mertek beszélgetni, nehogy valaki, aki elhalad az ajtó előtt, gyanút fogjon. Csak nézték a faxot, amely néma volt, úgy érezték, legalább egy órája ülnek így, pedig még csak két perc telt el. Amikor a gép megindult, mind a ketten felugrottak. Macfadden gyorsan letépte az első beérkezett oldalt. A Viracor részvényeseiről, érdekeltségeiről és kutatóiról szóló adatok voltak rajta. Macfadden átfutotta, de nem talált semmi érdekeset. Részvényárfolyamok, bevételek, éves költségvetés. Átlagos vállalatnak tűnt. Második oldal: adatok a cég vezetőiről, Stanton Royce-ról és Carlos Martinezről, a főbb részvényesek és az igazgatósági tanács tagjainak névsora. Semmi érdekes. Harmadik oldal: a Lyfusin kifejlesztésében közreműködött tudósok névsora: dr. Juan Vargas, dr. Kenneth Alvarez, dr. Charles Nance és dr. Henry Gruber (az utóbbi három egy véletlen robbanás áldozatául esett december 15-én) és dr. Richard Zarnoff főkonzultáns, szakterülete a HIV és a sejtek interakciója. – Maggie, ezt nézze meg! – Macfadden az oldal közepére bökött. – A négy kutatóból, akik közreműködtek a Lyfusin kifejlesztésében, hárman meghaltak ma reggel. 74

Maggie kitépte a lapot Macfadden kezéből. – Te jó ég! Még egy robbantás. Gondolja, hogy van valami összefüggés? – Egészen biztosan. Túl sok lenne véletlennek. Azok a célpontok, akik kapcsolatban álltak Zarnoffal. Először maga, aztán a három legközelebbi kollégája. – Lehet, hogy a Viracor részese egy kormány-összeesküvésnek? Esetleg egy titkos kormányszervezet fedőcége? – Egyelőre nem tudok semmit, Maggie. Mindenesetre Richard kapcsolatba lépett a Viracorral pár nappal a halála előtt. Senki nem tudja, miért. Ez az egész kezd egyre jobban bűzleni. – Miért? – Nem is tudom. Nem szívesen vallom be, de az első gondolatom az volt, hogy az amerikai kormányba bűnös, nyilvánvaló okokból. Nem akarják, hogy a világ megtudja, honnan ered az AIDS. De most azt súgják az ösztöneim, hogy mégsem erről van szó, hanem valami egészen másról. A fax megint zúgni kezdett, és újabb papírlapokat köpött ki. Macfadden felkapta az első oldalt, és tanulmányozni kezdte. Richard Zarnoff és Lewis Cornwall neve azonnal megütötte a szemét. – Mi az, James? – Maggie a karjába kapaszkodott. – Úgy látszik, dr. Zarnoff sokkal jobban érdeklődött az antropológia iránt, mint maga gondolta. – Hogyhogy? – Hallott már valaha egy bizonyos dr. Lewis Cornwallról? – Persze, nagyon híres antropológus professzor az edinburghi egye... Maggie megdermedt és elhallgatott. Az arca hamuszürkére sápadt. Az „Edinburgh” szó úgy robbant a fejében, mint egy gránát. Nem tudta befejezni a mondatot. Hevesen kutatott az emlékezetében, hogy hallotta-e Richardtól valaha is dr. Cornwall nevét. – Lewis Cornwall... Nem tudok másra gondolni, mint hogy biztosan segített Richardnak, hogy megtalálja, amit keresett Zaire-ban. Úristen, akkor valószínűleg ő mindent tud! – Nagyon úgy néz ki. A kérdés csak az, hogy mit tud? Valami olyan kell hogy legyen, ami iránt mind a Viracor, mind az amerikai kormány mélyrehatóan érdeklődik. És ezért vagyok olyan tanácstalan. Miért érdekelné a Viracort, hogy ki okozta az AIDS-járványt? Ami megtörtént, megtörtént, a járvány elindult. És a kezükben van az egész AIDS-gyógyszerpiac. – És mi van, ha ők terjesztették el a vírust? – Egy újabb elmélet. Pont erre van szükségünk. – Na jó, akkor mit szól ehhez: mondjuk a Viracor kiderítette, hogy az amerikai kormány a felelős az egészért. Esetleg zsarolják őket. A Viracor hallgat, megkíméli a kormányt a világra szóló politikai és diplomáciai botránytól, cserébe megkap minden anyagi és egyéb segítséget ahhoz, hogy kifejleszthessék a gyógyszert, és sokmilliárdos üzletet csináljanak vele. – Nem tudom. Egyelőre minden lehetséges. – De hát mi más lehetne, James? A Viracor nyakig benne van, az biztos. Richard kulcsszerepet játszott a Lyfusin kifejlesztésében. A SIDA-programban is részt vett, ami pedig épp Zaire-ben folyt. Az elmúlt egy évtizedben minden szép simán ment. Richard egy nap összecsomagol, és elutazik Afrikába. Találkozik Cornwall-lal, aki Afrika-szakértő. Pár hónappal később Richard halott, Cornwall eltűnik, engem majdnem felrobbantanak, és a Viracor három fő kutatója meghal egy állítólagos balesetben. Ne mondja, hogy nem a Viracor keze van mindebben. – Oké, elismerem, hogy erre mutat minden. – És miért lenne ilyen ideges a külügyminisztérium, ha nem a kormány érdekei miatt? Én nem szoktam mindenhol összeesküvést gyanítani, de ha ez nem az, akkor nem tudom, mi. Macfadden kivette Maggie kezéből az utolsó oldalt, és újból szemügyre vette, hogy nem talál-e benne valamit, amivel megcáfolhatná Maggie elméletét. A bizonyítékok valóban valami öszszeesküvést sejtettek, de mifélét? Lehet, hogy Maggie-nek igaza van? Igen, lehetséges. És ha így van, ez azt jelenti, hogy a napjaik meg vannak számlálva. Macfadden nagyon jól tudta, hogy nem lehet a végtelenségig bujkálni a világ legjobb titkosszolgálata elől, és ha valakit el akarnak intézni, előbb-utóbb meg is teszik. 75

19

Ez most érkezett. – Az őr kitárta az ajtót, és vigyázzállásba merevedve megvárta, amíg a fiatal ügynök besétál, a kezében egy összehajtogatott papírlappal. Dennis Galamond kezébe nyomta, és már kint is volt. Az ajtó becsukódott, és kívülről rázárták. Eldridge figyelte Galamondot, aki széthajtogatta az üzenetet, aztán felmordult, mint egy harapós kutya. – Az istenit! Ezt nézze meg. – Mi az? – kérdezte Eldridge. – Alig tíz perccel ezelőtt észlelték egy fax érkezését a Scotland Yardról az Egyesült Államokba. Most vizsgálják számítógépen. – A brit titkosszolgálat? – Úgy néz ki. Állítólag a küldő brit rejtjeleket használt, de azért mi elcsíptük. Akárki küldte is, valószínűleg azt hiszi, eljutott a címzetthez. Mire kinyomozhattuk volna, honnan küldték, épp véget ért. Nyilván Macfaddennek jött. – Szóval az a nyavalyás nem engedelmeskedik a külügyminisztérium utasításainak. Mégis tovább nyomoz! – csattant fel Eldridge, és kikapta az üzenetet Galamond kezéből. Majdnem elmosolyodott, tulajdonképpen tetszett neki Macfadden kitartása. Még csak egy napja ismerte, de kezdte megkedvelni. Nagy kár, hogy most már tényleg túlfeszítette a húrt. – Stan, hívja fel Washingtont, és mondja meg, hogy intézkedjenek. Az az érzésem, Macfadden volt az üzenet címzettje. És ha megtaláljuk, fogadni mernék, hogy Kreiser is vele lesz. Gyerünk. Galamond cigarettára gyújtott, és járkálni kezdett fel-alá, mint egy ingerült pók. Látszott, hogy napok óta abban a ruhában aludt, ami rajta van. A nyakkendője félrecsúszott, az ingujja fel volt tűrve könyékig, a szeme alatt duzzadt táskák sötétlettek. Gyűlölte az ilyen problémákat, különösen a politikai jellegűeket, amelyek létfontosságú nemzeti érdekeket fenyegettek. Nem mintha túlbuzgó hazafi lett volna, egyszerűen csak azt akarta, hogy a dolgok lehetőleg maradjanak úgy, ahogy vannak. A maga részéről egyetértett azzal a kormányzati körökben igen elterjedt véleménnyel, hogy az amerikaiak túlnyomó része ostoba, tudatlan tökfej, és vannak dolgok, amiket a nagy nyilvánosságnak soha nem kell megtudni. Ők is jobban szeretik így, ha gondoskodik róluk egy védelmező, atyai kormányzat. Galamond vállára nehezedett a felelősség, hogy ezt a politikát végrehajtsa, és ő meg is tette, bár néha maga sem tudta, mi az, amit titokban kell tartani a tömegek előtt. Ez már csak így van. És a stratégia többnyire be is vált. Minél kevesebben tudnak valamiről, annál jobb. Ez még a külügyminisztérium hírszerzésének embereire is vonatkozik, akik közül a legtöbben azért imádkoznak, hogy soha ne is kelljen megtudniuk semmit, egészen addig, amíg nyugalomba nem vonulnak, és aztán szép kényelmesen eléldegélhetnek Floridában, a jól megérdemelt nyugdíjukból. Galamondnak nem kellett szükségszerűen tudnia, hogy mi az, amit a kormány titokban akar tartani. Elég volt annyi, hogy valaki kiszimatolt valamit, amit nem kellett volna. És neki az a dolga, hogy aki beleütötte az orrát – akár szándékosan, akár véletlenül –, azt elintézzék. Piszkos munka volt, ezt be kellett ismernie, de hát valakinek meg kellett csinálni, persze Amerika érdekében. Ha valamit megtanult a tapasztalataiból, az az volt, hogy egy kormányzat, amennyiben független akar maradni, nem működhet teljesen nyílt és szabad társadalomban. A titkokat titokban kell tartani, a felforgatókat kiiktatni, szükség esetén hazugságokat és dezinformációt terjeszteni. Habár a hidegháborúnak vége, a világ továbbra is forrong a bizonytalanságtól jobban, mint valaha, és ezt mindenki tudta, az elnöktől Galamondig. – Na? – Galamond Eldridge-re pillantott, aki épp befejezte a telefonálást, és döbbent arckifejezéssel közeledett. – A fax Salt Lake Citybe ment. – Akkor még mindig itt vannak! – Galamond beledobta a cigarettáját egy műanyag pohárba, aminek az aljában egy korty kihűlt kávé lötyögött. – Mennyi idő kell nekik? – Azt mondták, még pár perc, és meg tudják állapítani a pontos helyet. Visszahívnak, ahogy megvan. 76

– Most elkapjuk azt a disznót. Minden embere legyen készenlétben. – Értettem. Eldridge kisietett az irányítóközpontba, hogy eligazítsa az embereit. Galamond leült a telefon mellé, és elővette az utolsó szál cigarettáját. Összegyűrte a kiürült dobozt, a sarokban álló szemétkosárba hajította, de nem talált. Mereven bámulta a telefont, idegesen, mélyeket szippantott, és arra gondolt, hogy már csak percek kérdése, és letartóztatják Macfaddent.

Az ajtón három koppantás hallatszott, majd kis szünet után két újabb. Ez volt a megbeszélt jel. Macfadden kinyitotta az ajtót, és beengedte Shirleyt, aki átnyújtott neki egy csillagászati évkönyvet, aztán szó nélkül távozott. Megérezte az idegességükből, hogy most nincs kedvük társalogni. Úgy is volt. Macfadden megvárta, amíg Shirley kimegy, bezárta az ajtót, és leült Maggie mellé. – Mit akar megkeresni ebben? – kérdezte Maggie. – Dátumokat. – A holdfogyatkozásokét? – Igen. Az az érzésem, ebből kiderülhet valami. – Macfadden megkereste hátul a tárgymutatót, majd az ötvennyolcadik oldalra lapozott, ahol a múltbeli és a várható holdfogyatkozások időpontjai voltak felsorolva, és ujját végighúzva a lapon, megkereste az 1942-es esztendőt. – Ide nézzen! ~ Mutatóujjával odabökött a táblázatnak arra a részére, ahol a II. világháború alatt, illetve közvetlenül azt követő holdfogyatkozások időpontjai sorakoztak. Dátum

A fogyatkozás mértéke

1942. márc. 2. 1942. aug. 26. 1943. febr. 3. 1943. aug. 15. 1945. jún. 25. 1945. dec 18. 1946. jún. 14. 1946. dec 8.

teljes teljes 77% 88% 60% teljes teljes teljes

– Látja? 1942-ben volt két teljes holdfogyatkozás, utána néhány részleges, aztán 1945-ben és 1946-ban három újabb teljes. – Ezek közül bármelyik lehetett a „fekete hold” – mondta Maggie. – Úgy van. Tehát most már tudjuk, hogy a legenda megszületésének idejében, 1942 és 1946 között legalább öt teljes holdfogyatkozás volt. Tessék, megvan az égi jel. – De utána nem volt másik, egészen 1952-ig – mutatott Maggie a következő táblázatra. – Ez hosszú idő. Egyébként is, a legenda határozottan azt mondja, hogy a járvány végét olyan égi jel mutatta, amilyet még nem látott emberi szem. Ezek a holdfogyatkozások elég gyakorinak tűnnek. Macfadden visszalapozott az indexhez, aztán a kilencvenhetedik oldalra, és ismét végighúzta az ujját a dátumok oszlopán, most a napfogyatkozásokén. 1947. május 20-ánál megállt az ujja, aztán megkereste, a földgolyó mely vidékein volt látható: Egyenlítői Afrika. – Tessék, itt a második égi jel – mondta. – Egy napfogyatkozás, ami ebben az évszázadban ezen kívül nem fordult elő Afrikában. – Tehát mégis igaz a legenda... – suttogta Maggie szinte áhítatosan. – Igen, egy napfogyatkozás nagyon is rejtélyes lehet annak, aki nem tudja, mi az. – Pontosan. Egy égi esemény, amely egybeesett a földi történésekkel. Talán Zarnoff is utánanézett a csillagászati feljegyzésekben, és ugyanúgy rábukkant, ahogy most mi. – De miért épp Cornwallnak mondta el? Miért nem nekem? – Jó kérdés. Talán nem akarta belekeverni. Lehet, hogy miután elutazott Zaire-ba, véletlenül találkozott Comwall-lal. Összebarátkoztak, elbeszélgettek, aztán együtt utaztak Edinburghba. Talán azt tervezték, hogy együttesen tesznek valami bejelentést. Miután megtudta, mi történt Zarnoffal, Cornwall elrejtőzött, gondolván, hogy ő lesz a következő. 77

– Gondolja, hogy még mindig Edinburghban van? – Kétlem. Szerintem elhagyta a várost, amilyen gyorsan csak lehetett. Talán tudta, ki áll a gyilkosság mögött. Nagyon meg lehet ijedve. – És most mit csinálunk? – Meg kell kérnem, hogy forduljon el, amíg behívom az MI-6 fájlokat. Ne haragudjon, nem láthatja meg a kódot, ugye megérti? Ha megvannak, belenézhet, bár ezt sem lenne szabad. – Rendben. Maggie hátat fordított, miközben Macfadden kopogtatni kezdte a számítógép billentyűit. Másodperceken belül összeköttetésbe lépett a brit titkosszolgálat komputeres információs hálózatával. – Oké, most végzi a gép a biztonsági ellenőrzést. Maggie visszafordult. Macfadden a kékesen derengő monitort figyelte. – Ezek szigorúan titkos fájlok, Maggie. Ahogy innen kisétálunk, azonnal felejtse el, hogy egy pillantást is vetett rájuk. – Macfadden kemény tekintetéből Maggie megértette, hogy ezt a lehető legkomolyabban mondja. – Ahogy óhajtja – mondta Maggie. – De azt mondta, vegyem úgy, hogy mostantól a Scotland Yardnak dolgozom. – Igen, de nem a brit tikosszolgálatnak – felelte Macfadden, a szemét egy pillanatra sem véve le a monitorról. – Adja becsületszavát. – Jó, megígérem. – Helyes. Mind a ketten a monitorra kapták a tekintetüket, mert valami megjelent rajta. Maggie visszafojtott lélegzettel közelebb hajolt. MI-6 INFORMÁCIÓS HÁLÓZAT SZIGORÚAN TITKOS KIZÁRÓLAG AZ MI-6 SZÁMÁRA HOZZÁFÉRHETŐ Sub-File kódja > ? – Elfordulna még egy kicsit, Maggie? – Persze. Ne törődjön velem, mintha a világon se lennék. Végül is semmi közöm az egészhez, épp csak fel akartak robbantani. Macfadden elengedte a füle mellett a megjegyzést, és beírt egy szám- és betűsorozatot, majd egy kulcsszót. A monitor üres lett, majd újból felvillant valami. SUB-FILE KÓD HELYES – KERESÉS FOLYAMATBAN Macfadden egy ideig bámulta a kék képernyőn megjelenő fehér betűket. Húsz másodperc múlva ismét gyorsan kopogni kezdett a billentyűkön. MI-6 fájlok elérhetők T-téma K-kulcsszó N-név D-dátum A kategóriák külön-külön lehívhatók, majd kombinálhatók Kategória? > N N = Zarnovszkij Tovább? > Igen Kategória? > T T = Szovjetunió Zarnovszkij és Szovjetunió kombinálva? > Igen Kategória N + T : Zarnovszkij és Szovjetunió A keresés folyamatban Zarnovszkij és Szovjetunió kombinált fájl 78

A fájl keresése folyamatban – Úgy látom, van valami. Egy fájl Zarnovszkijról. – Remélem, lesz benne valami érdekes – mondta Maggie, és a szája szélét rágva várt. – Ez az istenverte számítógép – morogta Macfadden. – Már illett volna hozzászoknom, de őszintén szólva én sokkal jobban örülnék, ha poros akták között kellene kutakodni. Szeretem a kezemben érezni a régi papírokat. A régi akták olyan érzést keltenek, mintha ott lehetnék a múltban, a történelem részeseként. Ez a monitor valahogy olyan személytelen. Kicsit ódivatú vagyok, gondolom. – Antropológusnak kellett volna mennie, James. Mind a ketten elmosolyodtak, de amikor felvillant valami a képernyőn, azonnal elkomolyodott az arcuk. Macfadden lassan böngészni kezdte a monitoron a rövid Zarnovszkij-fájl tartalmát. Születési idő: 1909. február 8. Születési hely: Gosina, Ukrajna Szervezeti tagság: Lenin Ifjúsági Szövetség, Kommunista Párt, Szovjet Tudományos Akadémia. Rendelkezésre álló információk: 1937-ben szerzett diplomát mikrobiológiából a moszkvai egyetemen. A leningrádi egyetemen kapott katedrát és kutatói állást, mikrobiológiát és bakterológiát tanított, emellett patogén toxikológiai kísérleteket folytatott. 1940 márciusában felkérték a kormány titkos bak-terológiai fegyverprogramjában való részvételre. 1943 januárjában külföldre küldték, a „Vörös Ár” elnevezésű titkos program részeseként, amelynek az volt a célkitűzése, hogy semlegesítse a német haderőt. A kísérletek helyszíne ismeretlen, bár egyes jelek Közép-Afrikára mutatnak. A hírszerzés adatai szerint 1943 júniusában valamilyen baleset érhette a laboratóriumot, melynek következtében fertőző anyagok kerültek ki a környezetbe. A balesetnek a kísérlet résztvevői közül is többen áldozatul estek. Andrej Zarnovszkij eltűnt, csak 1953-ban akadtak nyomára, de ekkor már két éve halott volt. A jelek szerint a későbbiekben nem tartotta a kapcsolatot sem a Szovjetunióval, sem a CIA-val. VÉGE – Ezt el sem hiszem... – Maga is látja? – 1943 júniusa, Közép-Afrika. Te jó ég! – Maggie a képernyőre mutatott. – Fogadni mernék, hogy Zaire volt az a hely. Itt történhetett valami, ami miatt pár évvel később járványok törtek ki, talán 1945-ben vagy 46-ban. Az is lehet, hogy ennek hatására mutálódott a már létező, de még nem halálos HIV. – Abban az időben, amikor a holdfogyatkozás történt – tette hozzá Macfadden. – És az emberek elvándoroltak arról a helyről, amikor pusztítani kezdett a betegség. – Aztán a vándorlás után a túlélők letelepedtek egy más vidéken, ahol szemtanúi voltak egy napfogyatkozásnak. – 1947. május 20-án – suttogta Maggie. – Igen, ha így nézzük, nagyon szépen összeáll. Richard azért ment Zaire-ba, hogy megtalálja ezeket a törzseket, nyomon kövesse a vándorlásuk útvonalát, és megkeresse a kórházak irattárában a feljegyzéseket erről a járványról. Fogadni mernék, hogy meg is találta. És talán arra is rájöhetett, hogy az apja mivel foglalkozott annak idején. Egyébként mindez nagyjából ugyanabban az időben történhetett, amikor az amerikai kormány itthon is kísérletezgetett. – Mire gondol? – kérdezte Maggie. – Amerikai állampolgárokon kísérleteztek a 40-es években, kórházi betegeken, rabokon, öregeken. Kísérleti nyúlnak használták őket, hogy megvizsgálják, milyen hatással van az emberi szervezetre a radioaktív sugárzás. 1945 és 47 között állítólag halálos betegeknek plutóniuminjekciót adtak, hogy megvizsgálják, milyen gyorsan ürül ki a szervezetből. Aztán egyik-másik kí79

sérleti alanyról kiderült, hogy nem is volt halálos beteg. 1948 és 52 között szándékosan radioaktív sugárzást bocsátottak ki az atmoszférába legalább egy tucatnyi helyen Új-Mexikó, Utah és Tenesse területén, egy titkos kísérlet részeként, amellyel védelmi módszereket akartak kifejleszteni a nukleáris fegyverek ellen. Arról biztosan hallott, hogy negyvenöt éven át több mint kétszáz be nem jelentett nukleáris robbantást hajtottak végre, sokat a földfelszín felett. Állítólag az is előfordult, hogy biológiai fegyvereket teljesen gyanútlan embereken próbáltak ki, a repülőtereken. Finom permetet szórtak rájuk, aztán napokon át követték őket, hogy megfigyeljék a hatást. A kormány csak akkor vetett véget a kísérleteknek, miután többen is szörnyű halált haltak. Ez az egész 1945 utáni időszak tele volt titkos kísérletekkel. El sem hinné, hogy mik estek meg, Maggie. Az amerikai kormány még mindig őriz erről 32 millió oldalnyi titkos dokumentumot! – Úristen, rosszabb, mint a náci Németország. – És ha ezt megtették a saját országukban, a saját állampolgáraikkal, akkor miért ne tehették volna meg Zaire-ban, amikor a bennszülötteket nem is tekintették embernek, és annak az esélye, hogy valaha valaki is rájön, egyenlő volt a nullával? Maggie csak a fejét rázta. Képtelen volt elhinni, hogy a saját hazájának kormánya ilyen szörnyűségeket kövessen el. – De mi van ha... Maggie hirtelen elhallgatott, és a faxra pillantott. Odalépett, letépte a lapot, és felolvasta a háromszavas üzenetet: HÍVJA FEL FITZHUGHT! Macfadden azonnal felkapta a telefont, és hívta a Scotland Yardot. Az első csengetésre felvették. – Macfadden vagyok. Mi történt? – James, épp most kaptunk jelentést egy emberünktől, aki Kinshsasában van, dr. Lewis Cornwallt keresi. Pár nappal ezelőtt láttak valakit, akire illik a személyleírása, de aztán nyoma veszett. Lehet, hogy téves nyom, de mi úgy gondoljuk, valószínűleg ott rejtőzik. Ahogy tudom, elküldöm faxon a fényképét. Talán érdemes lenne utánanézni. – Hogyne, máris intézkedem. – Macfadden lerakta a telefont, és Maggie-re nézett. Intézkedem. Maggie-nek nem tetszett a kifejezés. Közben a faxon kezdett megérkezni a fénykép. – Mi történt, James? – Úgy néz, ki Zaire-ba kell mennem. Láttak valakit Kinshasában, akire illik Lewis Cornwall személyleírása. Fitzhugh szerint utána kellene járni. – Mikor? – Holnap reggel azonnal indulok. Gondolja, hogy el tud jutni Loganbe anélkül, hogy észrevennék, és ott maradhatna egy darabig a barátainál? Macfadden látta, hogy Maggie arcán félelem fut át – a félelem attól, hogy egyedül kell maradnia, miközben a nyomában loholnak a külügy és a Viracor farkasai, akik legszívesebben széttépnék. Pontosan tudta, mit fog mondani. Maggie megrázta a fejét. A tekintete csak úgy tüzelt. – Nem, erről szó sem lehet! Nem hagyhat itt. Itt annyi az esélyem az életbenmaradásra, mint Richardnak Edinburghban. – De Maggie, ha... – Nem! Különben is, én ismerem Afrikát. Ez a szakterületem, már elfelejtette? Beszélem a nyelvet. Ismerem az embereket, a helyi szokásokat. Szüksége van rám... és nekem is magára. – A hangjában és az arcán kétségbeesés ült. – Hogy mondta? – Macfadden szerette volna újból hallani. Szóval szüksége van rá. Évek óta nem mondta ezt neki senki, csak most jutott eszébe, milyen jó is hallani. – Szükségem van valakire, akiben megbízhatok. Aki megvéd. James, és tudnék segíteni magának. Szükségem van magára. Macfadden csak ezt hallotta. Ha ez nem hangzik el, talán otthagyta volna. De most már nem volt képes rá. Maggie-nek szüksége van rá, és bármennyire vonakodott is beismerni, a maga önző módján neki is borzasztóan szüksége volt rá. – Hát, tulajdonképpen már megbeszéltük, hogy a Scotland Yardnak dolgozik... 80

Macfadden elmosolyodott. Maggie viszonozta a mosolyt, kinyújtotta a kezét, és egy kézszorítással megpecsételték a szövetséget. – Köszönöm, James. Este felhívom az anyámat, és megmondom neki, hogy egy időre elutazom. Már biztosan nagyon aggódik. Macfadden bólintott, és újból nézegetni kezdte az asztalon kiteregetett faxüzeneteket. Hátha elsőre nem vett észre valamit. Maggie közben a számítógépen böngészett egy adatbázist, járványtani közleményeket keresett a 40-es években észlelt ismeretlen betegségekről. Azt remélték, ha elindulnak pontosan ugyanazon az úton, amerre Zarnoff, talán ők is belebotlanak abba a titokba, ami neki az életébe került. 20

Négy fekete autó fordult be az egyetemi könyvtár hóval borított parkolójába, helyet kerestek, és megálltak. Ajtók nyíltak és csapódtak. Tizenhat szövetségi ügynök ugrott ki az autókból, és szapora léptekkel a könyvtár bejárata felé sietett a frissen hullott hóban. Egyenként besorjáztak, odabenn szétszéledtek, és néhányan azonnal elkezdték átkutatni az első emeletet. Dennis Galamond a főhadiszálláson maradt. Nem sokkal ezelőtt nyomára jutottak, hogy a Scotland Yardról küldött üzenet a 801-664-8000 számra érkezett, a 613-as mellékre, vagyis Shirley Blackmoore irodájába az egyetemi könyvtárban. Most csapdában vannak! Robert Eldridge három embere kíséretében a lifthez rohant. Kiparancsolt belőle két megrémült egyetemistát, berontott a liftbe, és türelmetlenül nyomkodta a hatodik emelet gombját, míg végre összezárult az ajtó. Tekintetét az egyenként kigyulladó számokra szegezte: 1...2...3...4... Úgy érezte, csigalassúsággal kúszik fölfelé a lift. Még két emelet, és végre elkaphatja Macfaddent. Pár perc múlva már hátrabilincselt kézzel fogja kivezetni az épületből. Úgy kell neki, szemét disznó, bolondot csinált mindnyájukból. ...5...6... A lift lassított. Eldridge az ajtó nyílásához illesztette vaskos ujját. Ahogy a lift megállt, azonnal kirohant, először jobbra nézett, aztán balra. A falak mentén mindkét oldalon könyvespolcok sorakoztak. Az olvasóterem asztalainál ülő diákok döbbenten néztek föl a könyveikből, volt, aki ijedten felpattant, amikor a négy férfi fenyegetően kirontott a liftből. Eldridge megragadta egy középkorú nő karját, aki a lift mellett állt, és megkérdezte, merre van a 613-as szoba. A nő rémülten a fal mellett sorakozó könyvespolcok vége felé intett, és nézte, ahogy a négy férfi elrohan abba az irányba, amerre reszkető ujja mutatott. Aztán sarkon fordult, és ellenkező irányba kezdett szaladni. Shirley pillanatok alatt ott termett a 613-as szobánál, és bekopogott. Három kopogás, szünet, két kopogás. Az ajtó kinyílt. – Tűnjenek el, gyorsan! Keresik magukat. – Shirley alig kapott levegőt, az arca egész eltorzult az ijedtségtől. Egyre inkább kételkedni kezdett benne, hogy valóban ellopott műkincsekről vane szó. Maggie talpra ugrott, és felkapta a kabátjukat. Macfadden felnyalábolta a faxon érkezett papírokat. Kiléptek az irodából, és Maggie gyorsan megkérdezte: – Merre menjünk, Shirley? – Fogd ezt! – Shirley egy kis kulcsot nyomott Maggie kezébe. – A folyosó végén azt a kis szobát nyitja. – Egy ajtóra mutatott a hátuk mögött. Maggie és Macfadden egyszerre megfordultak. – Várjatok ott, míg nem szólok, hogy kijöhettek. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte Maggie, és idegesen nézegetett körbe, nem közeledik-e valaki a folyosón. – Ne aggódj, megszabadulok tőlük. Gyerünk, igyekezzetek! Macfadden maga után húzta Maggie-t, belökdöste a kis szobába, és bezárta az ajtót. Shirley közben leült a számítógéphez, gyorsan berakott egy CD-ROM-ot, és úgy tett, mintha dolgozna. Nem kellett sokáig várnia. – Hé, maga azt mondta, a 613-as az ellenkező irányban van! – förmedt rá Eldridge összevont szemöldökkel és olyan arckifejezéssel, mint aki gyilkolni tudna. Lihegve az ajtótfélfának támaszkodott, hogy össze ne essen. Patakokban folyt róla az izzadság, az arca egész fénylett tőle. – Jaj, ne haragudjon – felelte Shirley bocsánatkérően. – Úgy értettem, hogy 633-ast mondott. Segíthetek valamit? 81

Eldridge besétált, és átható tekintettel felmérte a szoba minden zugát. Három másik ügynök is bejött, és kotorászni kezdtek a szoba közepén álló asztalon szétszórt papírok között. – Mégis mit művelnek? – kérdezte Shirley felháborodottan. – Kik maguk egyáltalán, és mit akarnak? Eldridge felvillantotta a külügyminisztériumi igazolványát, és rászólt Shirleyre, hogy üljön le. Kiküldte az embereit, és odahúzott mellé egy széket. Keresztbe rakta a lábát és rágyújtott egy cigarettára, még mindig zihálva a nagy rohanástól. – Tudomásunk van róla, hogy tíz perccel ezelőtt valaki egy faxot kapott Londonból, ide, erre a számra. – Eldridge a telefonra mutatott, amely közvetlenül Shirley keze mellett állt, és mereven a szemébe nézett. – Úgy gondoljuk, hogy dr. Margaret Kreiser, aki itt tanít az egyetemen, együtt van ezzel a valakivel. Tudnunk kell, hogy mit csináltak ebben a szobában, mit akartak, és hol vannak most. Mit kerestek az irodájában? Biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni, hogy teljes mértékben együttműködjön az amerikai kormánnyal, és álmában sem jutna eszébe félrevezetni a külügyminisztériumot. – Eldridge vetett egy pillantást az órájára. – Tizenöt másodperce van, hogy elmondja, amit tud, amennyiben nem akarja, hogy feljelentést tegyünk maga ellen, mert cinkosságot vállalt egy államellenes összeesküvésben. Eldridge továbbra is Shirleyre szegezte rezzenéstelen tekintetét. Feljelentés, államellenes összeesküvés, cinkosság – tapasztalatai szerint ezek a szavak mindig mindenkire nagy hatást tettek. Ilyen fenyegetésnek általában senki nem tud ellenállni. – Még öt másodperc. – Jól van. – Shirley bólintott. A keze remegett. Úgy tűnt, megtört az ellenállása. – Hallgatom. – Eldridge egy kis magnót tett az asztalra, és beindította. – Egy órával ezelőtt felhívott dr. Kreiser. Azt mondta, utána szeretne nézni valaminek az itteni számítógépben. Nem mondta meg, minek, csak azt, hogy nagyon sürgős. – Miért magát kereste meg ezzel? – Jóban vagyunk. Régebben is segítettem neki szakirodalmat keresni a kutatási témáihoz. – Shirley a magnóra pillantott, és látta, hogy a szalag lassan forog. Ha ma reggel valaki azt mondja neki, hogy a nap folyamán hazudni fog a külügyminisztérium embereinek, nagyon csodálkozott volna. Rettenetesen félt, és ráadásul a hazugsága meg is van örökítve. – És mit kerestek ő meg a férfi, aki vele volt? – Megkértek, hogy menjek ki. Valami hivatalos... bizalmas ügyről volt szó. Bezárkóztak, és azt mondták, kint várjak. Tényleg fogalmam sincs, mit kerestek. – Mikor végeztek? – Öt vagy talán tíz perce. Nagyon siettek. Azonnal elrohantak, és... – A francba! – Eldridge kikapcsolta a magnót, és felkapta. A kabátja zsebébe nyúlt. – Itt a névjegyem a telefonszámommal. Ha megint keresnék, hívjon fel. Ha rájövünk, hogy visszatartott valami információt, a bíróság előtt találja magát, olyan hamar, hogy észre sem veszi, hogy került oda. Megértette? Shirley szikrázó szemmel nézett a férfira. Mi ez a hang? Még soha életében nem beszélt vele így senki. Elmehetsz a pokolba, gondolta. De hangosan csak annyit mondott: – Maga lesz az első, akivel közlöm. Eldridge felállt, és még egyszer utoljára körbenézett a szobácskában. Nem hitt igazán ennek a csontos könyvtárosnőnek, aki pontosan úgy festett, mint aki az LSD-t fogyasztó hatvanas évekből csöppent ide. Az ilyenek általában nem rajonganak a kormányért. Eldridge ráparancsolt az embereire, hogy alaposan kutassák át az egész hatodik emeletet, aztán visszaindult a lifthez. Gyanakvó pillantást vetett a kis ajtóra a folyosó végében, rámutatott, és megkérdezte.: – Ott mi van? Shirleynek elgyengült a térde az ijedtségtől. – Csak egy kis raktárhelyiség – nyögte ki. – Könyvtári anyagok, akták, fénymásoló gép. Mindig zárva tartjuk. – Remélte, ennyivel megelégszik ez a tökfej. – Nyissa ki. Shirley megdermedt. Feljelentés. Államellenes összeesküvés. Cinkosság. Összeszorult a gyomra. Már látta magát megbilincselve. Ahogy ujjlenyomatot vesznek tőle. Bűnös. Tíz-húsz év egy szövetségi börtönben. Nem így képzelte az élete hátralévő részét. De nem volt mit tenni, odavezette Eldridge-et az ajtóhoz, és kotorászni kezdett a zsebében a kulcs után. 82

– Nem találom a kulcsot – mondta jó hangosan, hogy odabent is hallani lehessen. – Nem tudom, hová rakhattam. – Imádkozott, hogy Maggie-ék meghallják az ajtó előtti kavarodást. Eldridge türelmetlenül nézte, aztán odaszólt egy arra elhaladó könyvtárosnak. – Elnézést, van egy kulcsa ehhez a szobához? – Persze. – A könyvtáros odalépett, és mivel látta, hogy Eldridge Shirleyvel van, kérdés nélkül átadta neki a kulcscsomóját. Shirley lehunyta a szemét, és visszafojtotta a lélegzetét. Amikor odanézett, Eldridge már a zárba dugta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és tapogatózni kezdett a villanykapcsoló után. Édes istenem, most segíts. Shirley arra számított, Maggie és Macfadden ott fognak állni a szoba közepén, amikor felgyullad a fény, vagy talán az ajtó mellett, és megpróbálják leütni Eldridge-et. Akárhogy is, vége mindennek. Nyilvánvaló lesz, hogy ő összejátszott velük. A lámpa felgyulladt. Eldridge előhúzott egy pisztolyt a kabátja alól, és berontott a szobába, nyomában a remegő térdű Shirleyvel. A helyiség tele volt zsúfolva dossziékkal, a sarokban egy fénymásoló gép állt. Semmi más. Maggie-nek és Macfaddennek se híre, se hamva. Shirley hangosan felszisszent meglepetésében, amit Eldridge észre is vett, de ő gyorsan úgy tett, mintha csak köhögne. Tudta, lehetetlen, hogy innen kijutottak volna. Valahol itt kell rejtőzniük a szobában, és csak remélni tudta, hogy olyan helyen, ahol Eldridge-nek nem jut eszébe megnézni, habár a maga részéről el sem tudta képzelni, hol lehetnek. – Úgy látom, itt minden rendben van. Eldridge elégedetten kisétált a folyosóra. A kulcscsomót visszaadta a kint várakozó másik könyvtárosnak, aztán továbbment a folyosón, és közben minden útbaeső irodahelyiségbe benézett. Amikor végzett, kezdett hinni benne, hogy ez az exhippi könyvtárosnő mégis igazat mondott. – Ne felejtse el – szegezte rá a mutatóujját. – Ott a névjegyem, ha hallana felőlük, azonnal értesítsen. – Hogyne – felelte Shirley, és igyekezett lelkes hazafiasságot erőltetni a hangjába. Visszament az irodájába, és várt. Az ablakából épp rálátott a könyvtárépület hátsó részére, és figyelte, hogy Eldridge vagy egy tucat ügynök kíséretében visszasiet az autókhoz. Csak amikor az összes kocsi elporzott, akkor mert visszamenni a raktárba, hogy megnézze, hová tűnt Maggie és Macfadden. Hármat kopogott az ajtón, szünetet tartott, aztán még kettőt. – Minden rendben, elmentek – szólt be. Odabentről valami kaparászást hallott, aztán nagy huppanást, mintha valami leesett volna a padlóra. Egy másodperc múlva résnyire nyílt az ajtó, és Maggie arca jelent meg a nyílásban. A háta mögött két láb lógott le a mennyezetről. – Jézusom, Maggie, el sem tudtam képzelni, hová lettetek! Nagyon féltem, hogy megtalál. Ekkor Macfadden is lehuppant a földre, és leporolgatta a kabátját. – Sejtettük, hogy Eldridge nem fogja elhinni, amit mond neki, és mindenhol körülnéz – mondta. Elrejtőztünk az egyetlen lehetséges helyen. – Az álmennyezeten tátongó lyukra és az odafönt húzódó acélgerendákra mutatott a feje fölött. – Köszönjük, amit értünk tett, nem fogjuk elfelejteni. – Ugyan, semmiség – mondta Shirley, és legyintett. – Az a disznó megfenyegetett. Nem tűröm ezt a hangot. És most mi lesz? Mit fognak csinálni? – Nem kockáztathatjuk, hogy tovább használjuk a faxot vagy a számítógépet. Akad itt a könyvtárban olyan régi természettudományos index, ami visszamegy 1940-ig? – Persze, minden fontos kötet megvan. Nem lesz olyan gyors, mint a számítógép, de azokban is megvan minden. – Nagyszerű. Elő tudna keresni nekünk minden olyan forrást, amiben járványügyi közleményeket és tanulmányokat találhatunk az 1940 és 1950 közötti időszakból? És kellene még valami Zaire történelméről is. – Azonnal hozom. Azt hiszem, az index Medicus lesz a legjobb. – Igazán hálás vagyok. Nem is tudom, hogy köszönjem meg – mondta Macfadden. – De ennek ugye semmi köze a brit műkincsekhez? – Hát nem nagyon. Valami sokkal komolyabbról van szó... és sokkal veszélyesebbről. Ennél többet nem mondhatok, a maga érdekében. – Értem. Hát akkor sok szerencsét, felügyelő úr. 83

Shirley kiviharzott az irodából. Maggie, aki még mindig reszketett a kiállt izgalmaktól, leroskadt egy székre. Hátrahajtotta fejét, és megdörzsölte a szemét. Macfadden leült mellé, és megszorította a karját. Érezte, hogy az utóbbi huszonnégy óra kezd sok lenni Maggie-nek, de most nem volt idő a vigasztalásra. Sok dolguk volt. – Mondja csak, Maggie, maga szerint mit keressünk? Miért épp Zaire? Maggie kihúzta magát, és a képzeletében felidézte a beszélgetéseket, amiket Richarddal folytatott a HIV-ről és az AIDS-ről. – Hát ha végignézzük a rendelkezésre álló bizonyítékokat, és követjük visszafelé a nyomokat, minden Zaire-ra mutat. – Milyen nyomokat? – kérdezte Macfadden. Hátha most feltűnik neki valami érdekes, amit addig nem vett észre. Minél többször hallja az egész történetet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy beugrik valami. Megtörtént ez már máskor is, talán most is így lesz. – Az Egyesült Államokban a hetvenes években fordultak elő a legelső AIDS-esetek – kezdte Maggie. – Egyes jelek arra mutattak, hogy egy kanadai légi utaskísérő hurcolta be az országba a betegséget, akinek évente több száz homoszexuális kapcsolata volt a világ minden táján. Az illető 1980-ban meghalt AIDS-ben. Mások szerint a világ különböző részéről érkezett tengerészek hozták magukkal a vírust, akik az 1976-os bicentenáriumi ünnepségre jöttek New Yorkba. Aztán a nyolcvanas évek végén valahol Missouriban AIDS-vírust fedeztek fel egy olyan vérmintában, amit még 1969-ben vettek, aztán később egy szövetmintában is, amely egy 1959-ben elhunyt angol tengerésztől származott. Ekkor kezdtek gyanakodni bizonyos jelentésekre, amelyek Afrika egyes részein előforduló ismeretlen betegségről szóltak. Akkor még nem tudták, mi az, de könnyen lehet, hogy már az is AIDS volt, csak akkor még nem ismerték. Aztán felfedezték, hogy a Haitiből érkező bevándorlók között igen magas a HIV-fertőzöttek aránya. Amikor elkezdték vizsgálni, mi lehet ennek az oka, arra jutottak, hogy a hatvanas és a hetvenes években sok haiti tisztviselő dolgozott Zaire közigazgatásában, mivel mindkettő francia nyelvű ország. Valószínűleg ott kapták meg a vírust, aztán hazatértük után elterjesztették Haitin. Tehát ekkor már legalább negyven évre vezettek vissza az AIDS nyomai. Azt pedig már ekkor is tudták, hogy a SIV vírus még ennél is régebben jelen volt Afrikában. – Szóval nagyon úgy néz ki, hogy Zaire a forráshely. Azt senki nem tudja, a SIV hogyan alakult át HIV vírussá? – Sajnos, nem. Az AIDS eredete egy olyan rejtély, amit a tudósok szerint soha nem fogunk megoldani. Habár lehetséges, hogy Richardnak mégis sikerült... – A fenébe. – Macfadden a fejét vakargatta, és mélyen elgondolkozott. – Bárcsak rá tudnék jönni, hogy hol az összekötő láncszem. Mutációk, SIV, HIV, AIDS. Ez mind... – Hirtelen elhallgatott, és üres tekintettel a falra bámult, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. – Mi az, James? Mi a baj? – Csak eszembe ötlött valami... De nem, az nem lehet. – Micsoda? Mondja el. – Maggie egész elsápadt, amikor Macfadden felé fordult, és meglátta, milyen döbbent az arckifejezése. – 1986-ban a brit tikosszolgálatnak dolgoztam, és... Nem, ez nem lehetséges. – Az ég szerelmére, James, de hát micsoda? – Egy Vlagyimir Pasehnyik nevű szovjet mikrobiológus nyugatra disszidált. Valami konferenciára érkezett Londonba, és ott maradt. Ez nem volt túl szokatlan, csakhogy amit elmondott a brit titkosszolgálatnak és a CIA-nak, az már nagyon is szokatlan volt. – Mit? Valami nukleáris titok? – Nem, de legalább olyan komoly. Talán még komolyabb is. Azt tudtuk, hogy a szovjetek a negyvenes évek óta kísérleteztek vegyi és biológiai fegyverekkel. Aztán a hetvenes és nyolcvanas évek során nagyon komoly kutatásokat folytattak. Ismert kórokozókat próbáltak genetikailag átalakítani, hogy gyógyíthatatlan halálos betegségeket hozzanak létre. Amíg ez a tudós nem disszidált, ez volt a szovjetek talán legjobban őrzött titka. Nagyon közel álltak ahhoz, hogy valami olyan kórokozót találjanak, ami ellen a Nyugat teljesen tehetetlen lett volna. És amilyen paranoiások az oroszok, lehet, hogy még mindig megvan az egész arzenál. – És? – Pasehnyik azt állította, hogy valamikor a nyolcvanas években terroristák majdnem hozzájutottak ezekhez a biológiai fegyverekhez. Egy vegyi vagy biológiai fegyvert sokkal könnyebb ál84

cázni, mint egy nukleáris rakétát. Akár ki is irthattak volna rengeteg embert, anélkül, hogy bárki tudta volna, ki tette. – De hát az 1972-es nemzetközi szerződések megtiltották az ilyen kísérleteket – szólt közbe Maggie. Macfadden keserűen elmosolyodott. Mindig nehezére esett elhinni, hogy a Maggie-hez hasonló civilek tényleg beveszik az ilyen ostoba szerződéseket meg azokat az ígéreteket, amiket a kommunisták tesznek. – Maggie, higgyen nekem, tudom, mit beszélek. A szovjetek az ilyen szerződéseket semmi másnak nem tekintik, mint egy darab papírnak. Semmit nem jelent nekik, hacsak nem az ő érdekeiket szolgálja. Akkor is hazudtak, és ma is hazudnak. Ez része a történelmüknek. Most kicsit rendesebb hazudozók, ennyi az egész. Az 1972-es szerződés vécépapírnak sem jó. – És mi történt? – Pasehnyik horrortörténeteket mesélt erről a programról, aminek az volt a célja, hogy mindenféle gyógyszernek ellenálló járványt hozzanak létre genetikai módszerekkel. „Pestis-bombának” nevezte, amivel egy közepes méretű város lakosságát el lehet intézni. „Biopreparat” volt a program neve. Legalább tizennyolc laboratóriumban dolgoztak rajta szerte a Szovjetunióban, a központjuk Szibériában volt. Azt is mondják, hogy a szovjet hadsereg még Gorbacsov elől is eltitkolta. Vagy valóban így történt, vagy Gorbacsov úgy hazudott, mint a vízfolyás, amikor a nyugati tárgyalásai során tagadta, hogy létezne ilyen program. – Ha ez mind a hetvenes és nyolcvanas években folyt, mi köze mindennek ahhoz, ami húszharminc évvel korábban történt? A génsebészet csak a hetvenes évek óta létezik. – A génsebészet igen. De más disszidensektől értesültünk egy jóval korábbi titkos vegyi programról is, amely előzménye volt a Biopreparatnak. Mai szemmel nézve elég kezdetleges fegyvereket fejlesztettek ki, de azért így is hihetetlen pusztításra lettek volna képesek. Egyes tudósok szerint ezek a vegyi anyagok, éppúgy, mint a radioaktív sugárzás, képesek mutációt előidézni. A németek vegyi programjairól az egész világ tud, de az orosz vagy az amerikai programokról senki nem beszél. – Milyen programokról? – 1914 és 1940 között többfajta vegyi fegyvert is kifejlesztettek. A II. világháború alatt mindkét oldal hatalmas készleteket halmozott fel belőlük. Az Egyesült Államok arzenáljában olyan idegmérgek voltak, mint a szarin és a VX. A szovjeteknek ezek mellett szoman is. – Úgy érti, mindkét ország ugyanazokat a fegyvereket fejlesztette ki? – Igen. Ugye érdekes? Azt tudjuk, hogy a szovjeteknek a háború végéig nyújtott amerikai segélyek akkori pénzben a kilenc milliárd dollárt is meghaladták. Hogy ezen kívül milyen segítséget nyújtottak nekik az amerikaiak és a britek, nem tudni. Mind az amerikaiak, mind az angolok azért kezdtek vegyi fegyverkísérletekbe, mert attól féltek, hogy Németország és Japán már rendelkezik ilyen fegyverekkel. 1942 nyarán felrobbantották az első lépfenebombát egy Gurinar nevű kis szigeten, Skócia északnyugati partjainál. A sziget mind a mai napig tiltott terület, mivel a lépfene kórokozói több mint ötven éven át életképesek. Az előbb az jutott eszembe, hogy az egyik disszidens, még mielőtt egy bérgyilkos eltette volna láb alól, mintha mondott volna valamit egy vegyi gyárról Belgiumban. Összevissza beszélt, nagyon meg volt ijedve. Nem sokat tudtunk kihámozni abból, amit mondott. – Belgiumban? – Igen. Mi legalábbis így értettük, azt hittük, arra céloz, hogy Belgium esetleg vegyi anyagokat szállított a szovjeteknek. De nem erről lehetett szó. – Macfadden Maggie-re nézett, aki elsápadt, mert megértette, mire gondol. – Úristen! Zaire 1960-ig Belga Kongó volt. – Maggie nagyot nyelt. Egész testét elöntötte a hidegség. – És gondolja, hogy az amerikai kormány is benne volt? És hogy az egésznek van köze ehhez az ügyhöz? Macfadden nem felelt rögtön, csak elfordította a tekintetét. – Nem tudom. De lassan összeáll a kép. Azt tudjuk, hogy valami egyszer csak mutációra késztette azt a vírust. Lehetséges, hogy természetes úton történt. De túl sok jel mutat arra, hogy mégsem. Megeshet, hogy a HIV a SIV természetes mutációja, de szerintem túl sok furcsa dolog történt a háború alatt és közvetlenül utána, ami nagyon gyanúsan egybeesik azzal, hogy felbukkant ez az addig ismeretlen betegség. És ha Amerika 85

a szovjetekkel együtt részt vett azokban a fegyverkísérletekben, az megmagyarázná, miért akarnak engem annyira eltanácsolni a nyomozgatástól, és miért akarták magát megölni. – Azt értem, hogy ez a két dolog összefügghet egymással – mondta Maggie. – De azt még mindig nem értem, mi köze van mindehhez a Viracornak? – Ezt én sem tudom. De valami azt súgja, hogy ha fény derül az igazságra, akkor a Viracor is nyakig lesz a pácban.

21

Az istenfáját! – Dennis Galamond nyakán vastagon kidagadtak a lilás erek a dühtől. Mióta megérkezett a raktárból átalakított főhadiszállásra, óránként felhívták a Fehér Házból, hogy jelentést tegyen, és erre most igazán nem volt semmi szüksége. Robert Eldridge ott állt a főnöke előtt, és átkozott hülyének érezte magát. Alig mert Galamondra nézni, és azon tűnődött, hányszor fogja még megbocsátani neki, hogy kicsúsznak a kezéből az emberek, akiket szemmel kellene tartania. A végén egy íróasztalnál fog kikötni Washingtonban, és papírmunkával töltheti az életét. – Már nem voltak ott, mire odaértünk – magyarázkodott Eldridge gyámoltalanul. – Nem hagytak hátra semmi nyomot. Nem tudtunk mit tenni. – Semmit? – üvöltötte Galamond, őrjöngve a dühtől, amiért legfőbb beosztottja ilyen tehetetlen. – Hogyhogy semmit? – A könyvtárosnő szerint a számítógépen keresgéltek valamit, aztán távoztak. Ennyi. Átkutattuk az egész épületet, a pincétől a padlásig. Semmi nyomuk. – Papírok? Jegyzetek? – Semmi. A könyvtárosnő azt mondja, őt kiküldték, és nagyon gyorsan végeztek. Macfadden profi. Nyilván tudta, hogy nincs sok ideje, és nem vacakolt sokáig. – Maradt ott emberünk, a biztonság kedvéért? – Nyolc ember áll a főbejáratnál és hátul. Amíg nem rendelem vissza őket, ott maradnak. – Jól van. Küldjön ki valakit mindkét repülőtérre. A számítógépes csoportnak majd szólok, hogy ellenőrizzék a légitársaságok utaslistáit. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálnak elrepülni valahová. – Igenis. – Eldridge sarkon fordult, és kisietett, amilyen gyorsan csak tudott. Galamond a terem túlsó végébe ment, és Salt Lake City falra szegezett térképét kezdte nézegetni. Ökölbe szorította a kezét, és a fogát csikorgatta. Önmagát is okolta a kudarcért, legalább anynyira, mint bárki mást. Már bánta, hogy nem nyírták ki Macfaddent, amikor tegnap a kezükben volt. Milyen egyszerű lett volna – gondolta. Egy golyó a fejébe, aztán szép kényelmesen megszabadulnak a hullától. Egyfolytában ez járt a fejében, miközben a térképet bámulta, és próbálta kisütni, mi lesz Macfadden következő lépése. Hirtelen megszólalt a telefon. Galamond átkozódva otthagyta a térképet, és odasietett. Nagyon jól tudta, ki hívja. Felkapta a kagylót és a füléhez szorította. – Tessék, Galamond. – Frank vagyok, a Fehér Házból. Az elnök tudni szeretné, mi a helyzet. Van valami újság? – Több száz ügynökünk fésüli át a várost. Sajnos, percről percre erősödik a hóvihar, ami lassítja az akciót. Nem valószínű, hogy holnapig találunk valamit. De a legfrissebb nyomok alapján biztosak vagyunk benne, hogy még mindig itt vannak Salt Lake Cityben. – Ezt mi is tudjuk. Óránként kapunk jelentést a hírszerzéstől. Olyat mondjon, amit még nem tudunk. Szüksége van még emberekre? – Nem, elegen vagyunk. Egy órán belül lezárjuk a város mindkét repülőterét, és épp most ellenőrizzük az összes szállodát. Meg fogjuk találni őket. – Hát igyekezzenek. Hallottuk, hogy elfogtak valami üzenetet, amit az MI-6 küldött ide. Meg kell találni Macfaddent és Kreisert, és likvidálják őket. A diplomáciai bonyodalmakat majd később elsimítjuk. – Értem. 86

A telefon elnémult, Galamond pedig lecsapta a kagylót. Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára kapott olyan utasítást, hogy likvidálni kell valakit, és egyáltalán nem örült neki, hogy megint a kormány bérgyilkosának szerepét szánják neki. De-hát meg kell lennie. Egy pillanatra elgyöngült, és arra gondolt, talán valahogy mégis el lehetne intézni, hogy Macfadden és Kreiser megússzák. De nem lehet. A parancs, az parancs.

Shirley rövidesen visszatért, és egy kis kocsin vaskos kézikönyveket tolt. Odagurította Macfadden mellé, és elmagyarázta, hogyan lehet témakörök szerint kikeresni a cikkek és tanulmányok címét, aztán halkan kisurrant. Maggie bezárta az ajtót, aztán leült Macfaddennel szemben az asztal túloldalára, és elvette a három könyvet, amiket Shirley Zaire történelméről talált. Macfadden már kezdte is lapozgatni az Index Medicus vaskos kötetét, amelyben fel volt sorolva a világ összes orvosi folyóiratában megjelent közlemény és cikk címe. Valamit csak fog találni. Remélte, hogy a címekből aránylag kiderül, miről szólnak a közlemények, és ezeknek alapján elkezdhetik összerakosgatni, hogy mi is történt ötven évvel ezelőtt. Az „Ismeretlen járványszerű betegségek” című részhez lapozott, és ujját lassan végighúzva elkezdte böngészni az oldalakat, sorról sorra, szóról szóra. Bármi érdekes lehet. Egy név, egy város, egy betegség, szimptómáinak leírása. Még a legapróbb nyom is megváltoztathatja a nyomozás irányát. – Talált valamit, James? – kérdezte Maggie. Áthajolt az asztal fölött, és belepislantott a könyvbe. Macfadden fülig beletemetkezett, és már kezdett káprázni a szeme az apró betűktől. Megrázta a fejét, és fáradt szemét Maggie-re emelte. – Semmi. Zaire-ről van valami érdekes? – Látta, hogy Maggie felfirkantott egy-két szót egy papírra. – Igen, azt hiszem, ez érdekes lehet. – Micsoda? Maggie odatolta a papírt, és a ceruzájával mutogatva magyarázni kezdett. – A németek 1940. május 10-én rohanták le Belgiumot. Belga Kongó is ekkor lépett be háborúba. Nemcsak hogy harcoltak a szövetségesek oldalán, de az ország fontos nyersanyagforrás is volt. Sok gyárat alapítottak itt, és nézze csak... – Maggie a ceruzája hegyével megkocogtatta a jegyzeteit. – A háború alatt Kongó fontos uránlelőhely volt az amerikaiak számára. – Ejha – Macfadden megcsóválta a fejét. – Persze könnyen megvethették ott a lábukat. – Igen. A háború után az Egyesült Államok komoly üzleti befektetéseket tett Kongóban. Földterületeket vásároltak az ország középső részén, ahol aranyat, gyémántot, rezet, kobaltot és uránt bányásztak. Kongó és az Egyesült Államok kooperációja 1940-től az ötvenes évekig virágzott, de ekkor a zaire-iak lázadozni kezdtek. 1960. június 30-án Belgium megadta nekik a függetlenséget, és azóta hívják Zaire-i Köztársaságnak. – De ha voltak is vegyi gyárak, 1960 óta már biztos lerombolták őket, vagy áthelyezték máshová. A dzsungel a romokat is benőtte azóta. Ha történt is valami, örökre eltűnt a nyoma. Macfadden és Maggie egymásra néztek. Egyre inkább meg voltak győződve róla, hogy jó helyen keresgélnek, és valóban Zaire volt a középpontja annak a rejtélyes eseménynek, amely ötven éve történt. – Jó munka volt, Maggie. – Macfadden a kocsiról levett egy súlyos kötetet, és Maggie elé rakta. – Akkor kezdjen búvárkodni ebben. Ez a 1945 és 1949 között íródott közlemények listája. Valami kell, hogy legyen benne. Ha valóban kitört ekkoriban valami addig ismeretlen járvány Zaire-ban, bizonyára van róla valami feljegyzés, ha máshol nem, valamelyik obskúrus orvosi folyóiratban.

Stanton Royce haragos arca alig látszott ki a szivarfüst szürke fátyla mögül, de Carlos Martinez, akit váratlanul visszahívtak a Viracorba, így is pontosan tudta, milyen kifejezés ül rajta. – Nem volt ott! Kreiser nem volt a lakásán! És Macfadden nem volt a gépen! – Royce előbbre hajolt, és arca kibukkant füstfüggönye mögül. – Higgyem el, hogy két ilyen senkit nem tudnak elintézni? Mégis, mire véljem ezt? Valaki kiszivárogtatott valamit? – Szikrázó szemekkel nézett Martinezre. – Áruló van köztünk? Vagy mindenki csak átkozottul tehetetlen? 87

– Macfadden nagyon ravasz, Mr. Royce. Tudja a dolgát. Ő és a... – Ravasz? Nekem bezzeg egy csapat féleszű idióta dolgozik, akik képtelenek kézrekeríteni egy nyavalyás zsarut meg egy nőt. Vagy tévedek? – Nem, Mr. Royce, csak arról van szó, hogy... – Csak arról van szó, hogy elvárnám, hogy az embereim, akiknek rengeteget fizetek, csinálják meg, amivel megbízom őket. És jól csinálják meg! – Royce hátradőlt a bőr karosszékben, és megsárgult fogai közé dugta a szivart. Egyik oldalról a másikra tolta, aztán folytatta: – Beszéltem az Espiñal kartellel. Hajlandóak részt venni az igazgatóság munkájában. Nekik is érdekük, hogy megoldjuk, ha valami probléma adódik. De garanciákat akarnak, mielőtt, egy vagyont fektetnének be a Viracorba. – Biztos benne, hogy szerencsés ebbe belekeverni a kartellt? – Martinez mindig összerezzent, ahányszor Royce szóba hozta az Espiñalt. A hideg is végigfutott a hátán, ami ritkán fordult elő vele. Tudta a híresztelésekből, mire képesek az ilyen drogkartellek, és habár azzal is tisztában volt, hogy egyre inkább terjeszkednek a dél-amerikai dzsungelekből észak felé, soha nem gondolta volna, hogy egyszer még üzleti kapcsolatba kerül velük. – Kifutunk az időből – mordult fel Royce. – Semmi szükségünk arra, hogy valaki nyomozgasson utánunk, és esetleg rábukkanjon valamire. A kartell legalább hatékonyan dolgozik. Lehet, hogy nem mindig nekünk tetsző módszerekkel, de tudják, hogy kell elintézni az ilyesmit, annyi szent. – Royce az asztalra csapott. – Carlos, ha az a bizonyos dolog napvilágra kerül, ahhoz képest a HIV-3 csak egy apró kis kellemetlenségnek számít. – Mr. Royce, előbb vagy utóbb valaki rá fog jönni. – Martinez nem szívesen mondta ezt, de ez volt az igazság, és valakinek szembesíteni kellett vele Royce-ot. – Fel kell készülnünk erre az eshetőségre. – Ezt én is tudom, Carlos. Nem vagyok ostoba. De szeretném olyan hosszú ideig titokban tartani, amíg csak lehet. Öt évig, talán tízig, ha szerencsénk van. Addigra a Viracor milliárdos haszonra tesz szert, és az unokám a világ legnagyobb gyógyszergyártó cégének elnöke lesz. És soha senki nem fogja gyanítani, hogy mit tudtunk és mit nem. Royce elnyomta a szivart a hamutartóban. Még dacosabb hangulatban volt, mint általában, és habár az egész napot végigitta, elég józan volt ahhoz, hogy tudja, ha kipattan a titok, amit őriznek, akkor füstbe megy minden, amiért egész életében dolgozott. Hirtelen élesen megcsörrent a telefon, aminek köszönhetően Martinez megmenekült attól, hogy tovább kelljen hallgatnia Royce dühkitöréseit. Hálás volt érte. Nézte Royce-ot, aki reszkető kézzel próbált benyomni egy gombot a telefonon, és nagyon remélte, inteni fog, hogy menjen ki. De nem tette. – Tessék. – Mr. Royce – A titkárnő suttogott, mintha félne attól, amit mondania kell. – Az unokája keresi. – William? De hát mi a... Jól van, kapcsolja. – Royce csodálkozva nézett Martinezre. Vajon mit akarhat az unokája? – William az – mondta, egy pillanatra befogva a kagylót. – Nagyapa? – szólalt meg egy halk hang a kagylóban. – William, valami baj van? – Sajnos, közbejött valami. Nem tudok utazni, amikor terveztem. Talán majd pár hét múlva, vagy még később. Nem tudom, mikor. A szavak hidegen és közönyösen csengtek. Royce szóhoz sem jutott. Valamit érzett a fiatal hangban, amitől összeszorult a gyomra. A démonai rosszat súgtak. – Valami baj van? – kérdezte. – Mondd el, megbeszéljük. Hosszú szünet. Csönd. Royce-ot elborította a rémület. Alig kapott levegőt. A szívét mintha egy vasmarok szorította volna, miközben arra gondolt, mi történhetett. Az unokája is ellene fog fordulni, mint mindenki más? Másképp miért tenné ezt? A gondolatok szédülten kavarogtak alkoholgőzös agyában. Istenem, ez nem lehet. Talán William megtudta azt? Nem, nem tudhatja. Honnan is tudná? Royce végül nagy nehezen megszólalt: – William, kérlek, mondd el, mi baj. – Csak valami dolgom akadt, ennyi az egész. – William hangja elgyengült és elcsuklott. – Nehéz félévem volt az egyetemen, és... – Az egyetemen van baj? Ha nem sikerült valamelyik vizsgád, majd én... 88

– Nem, nagyapa, nem erről van szó. Nagyon jól sikerült minden vizsgám. Csak nehéz volt, és egy ideje nem érzem túl jól magam. És el kell intéznem egy-két dolgot. Majd elmesélem. Megint csönd. Royce-ot szinte satuba szorította a félelem. Valami nagyon nagy bajt sejtett. – Nem hívnál fel újra pár nap múlva? Akkor elmondhatnád, mi történt. Nagyon szeretnélek látni. Sok mindent meg kell beszélnünk, William. Én sem leszek már fiatalabb, tudod... Sokat rendetlenkedik a szívem mostanában. Meg kellene beszélnünk a jövődet a Viracornál. – Persze, nagyapa, majd megbeszéljük. De először el kell intéznem ezt. – De hát mi a csudát? – Most nem mondhatom el. Majd pár hét múlva. Megígérem. – Hát jó. Tedd, amit tenned kell. Akkor nemsokára találkozunk. – Vigyázz magadra. Nagyon szeretlek. – Én is téged, William. Nagyon. Royce letette a kagylót és megtörölte a szemét. Martinez döbbenten figyelte, mintha egy kősziklát látott volna sírva fakadni. Tudta, hogy Stanton Royce üresen kongó szívében nem nagyon akad hely senkinek. De az öregség, a betegség, az alkohol meg a sokévi keserű gyűlölködés őt is meglágyította kicsit, és az utóbbi időben egyre többet gondolt a saját halálára. Olykor-olykor még az Istent is emlegette. Bevallotta, hogy valamikor hitt benne, még imádkozott is, de most már ostobaságnak és időpocsékolásnak tartja. – Nem vár ránk semmi ezután, csak a hideg föld és a rothadás – mondogatta. – Aki mást hisz, agyalágyult. Martinez mindig is feltételezte, Royce titokban azért reménykedik, hogy téved. De ha valóban téved, és van valami a halál után, akkor kétségtelenül a pokol tüze fog rá várni. Martinez kicsit szomorúan nézte, ahogy Royce lassan és magányosan araszolgat élete vége felé. És bármennyire megvetette is a jellemét, a lelke mélyén mégiscsak sajnálta az öregembert, akinek nem maradt senkije a világon, és aki olyan kétségbeesetten szerette volna átadni a birodalmát az unokájának. Martinez kérdő tekintettel nézett Royce-ra. – Valami baj van? – Nem jön. Legalábbis nem most. – Ó, nagyon sajnálom – mondta Martinez, és tényleg elszomorodott egy kicsit. Ha William itt lenne, legalább kicsit felderítené ezt a kiállhatatlan vénembert. De így... – Tehetek valamit? – Nem. Royce kivett a dobozból egy újabb szivart, a bárpulthoz ment, és töltött magának egy italt. Whiskyt jéggel. Duplát. Felhajtotta, aztán hirtelen hátrafordult. A könnyeknek már nyoma sem volt, elszánt és kemény arckifejezés váltotta fel az ellágyulást. – De, mégis van valami – mondta. – Micsoda? Bármit megteszek, Mr. Royce, amit kíván. – Derítse ki, hogy mi ez az egész. – Mármint mi? – Williammel. Valami baj van, érzem. Olyan furcsa volt a hangja. Valami történt vele, és én tudni akarom, mi. – Hogy derítsem ki? – Küldje oda a legjobb embereinket, még ma este. Figyeljék minden lépését. Tudni akarom, hová megy, mit csinál, kivel bújik az ágyba. Mindent tudni akarok, neveket, kapcsolatokat és a többi. Megértette? – Igen, Mr. Royce. – Talán bajban van. Vagy valaki rajta keresztül akar nekem keresztbe tenni. Nem tudom elképzelni sem, mi történhetett, de nagyon rossz előérzetem van. Bajban van, tudom. A nyelve már részegen botladozott, de töltött magának egy újabb italt. Még néhány pohár, és teljesen elázik. Úgy érezte, ráömlik az egész világ. Az ellenségeinek listája percről percre gyarapodott, és most felmerült benne a gyanú, hogy talán az unokája is közéjük állt. A gondolat megrettentette. Ha ez igaz, mit tegyen? Mi marad még neki? De nem, ez nem lehet, gondolta. Csak az alkohol szüli ezeket a baljós érzéseket. Letette a poharat, és úgy döntött, mára elég volt. Nem adja meg magát a démonoknak. Most nem lehet, amikor az unokájának szüksége van rá. Holnap reggel minden jobb lesz. Tisztábban fog látni. Minden rendbe fog jönni. Igen, hogy is gondolhatott mindenféle szamárságot? Az unokája szereti, és soha nem tenne semmi olyat, amivel ártana neki. Williamnek nemsokára a lába előtt fog heverni az egész világ. A Viracor az övé lesz, és mindezt csakis neki köszönheti, Stanton Royce-nak. 89

– Óhajt még valamit, Mr. Royce? – Nem, köszönöm. Holnap reggel feltétlenül keressen meg. – Természetesen. Royce nézte, ahogy Martinez becsukja maga után az ajtót, aztán oda botladozott a bőrkanapéhoz. Ledőlt rá, behunyta a szemét, küszködve elfojtott magában minden félelmet és szörnyű gyanút, és mély, alkoholmámoros álomba merült.

22 1994. DECEMBER 16, REGGEL 7 ÓRA ZAIRE, KINSHASA

Az

Egyenlítő közelében, Afrika vízfolyásokkal sűrűn behálózott szívében, a Kongómedence nyugati szélén fekszik Kinshasa, annak a folyónak a torkolatánál, amelyet egykor úgy neveztek: „a folyam, amely elnyel minden patakot”. A Zaire (régebben Kongó) folyó közel ötezer kilométeren át kanyarogva több ágra bomlik, és számtalan kisebb folyócska vizét gyűjti össze, amelyek a Kongó-medence sűrű őserdeiben fakadnak. Nem hiába nevezik Afrikát „sötét kontinensnek”. A dzsungelek áthatolhatatlansága miatt mindaz, ami a szélesen hömpölygő Zaire partjain túl fekszik, az ezernyi kis folyócska mentén, többnyire ma is rejtve marad a külvilág kíváncsi tekintete elől. Kinshasa városában – amelyet egykor Leopoldville-nek neveztek, a belga II. Leopold király tiszteletére, aki gyarmatosította a vidéket – egy férfi bukkant ki egy szűk sikátorból. Hamis papírjai szerint Manuel DeCostas volt a neve. Látszólag céltalanul bóklászott ide-oda a percről percre növekvő tömegben, mint egy nézelődő turista. Végül elérkezett Kinshasa piacára, ahol mint a hét minden napján, most is tolongtak a tarka ruhákba öltözött vásárlók és a bámészkodók. Sokaknak persze arra is alig futotta a pénzükből, hogy vegyenek egy marékkal a csemegének számító lárvákból vagy a fekete hernyókból, amelyek fonott kosarakban és réztálakban nyüzsögtek az árusok roskatag asztalain. Kapható volt itt minden ehető és alig ehető, amit csak a folyó és a környező dzsungel adott: törpeharcsa, krokodil, óriás angolna, teknősbéka, gyíkok, kígyók, antilophús, denevér, füstölt hal, majomhús és a legkülönbözőbb rovarfélék álltak halmokban a labirintust alkotó asztalokon meg a kis sátrakban a ponyvatetők alatt. Kövér kofák csalogatták szünet nélkül a vevőket, az árujukat dicsérték, alkudoztak, csereberéltek, csaltak. A férfiak többnyire szikárak és hallgatagok voltak, az asztalok és az üstök mellett guggoltak, kisebb majmokat és egyéb állatokat nyúztak meg, hatalmas bozótvágó késekkel feldarabolták a friss húst, aztán nekiláttak megsütni a nyitott faszenes tűzhelyeken. A kések élének kellemetlen, ritmikus pufogása egy pillanatra sem szünetelt. Sorra ölték le az állatokat, gyakran védett fajokat, de ezzel itt senki nem törődött. DeCostas igyekezett csak a száján át levegőt venni, miközben áthaladt az asztalok között, amelyeken frissen kibontott belsőségek hevertek, amit az itteniek nemcsak finomságnak, de afrodiziákumnak is tekintettek, sőt orvosságnak is a legkülönfélébb trópusi betegségekre. Sült páviánhús és fehérorrú majomból készült pörkölt csípős illata szállongott a levegőben. Szúrta az orrát, bár a szagot majdnem elnyomta a latrinák és a mocskos utcácskák szélén folydogáló nyitott csatornák bűze. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte izzadságtól fénylő arcát és nyakát, aztán az ujja hegyével végigsimította vastag ajka fölött kunkorodó, fekete bajuszát. Nagyon óvatosnak kellett lennie. Mindenfelé nyüzsögtek az automata géppisztolyokkal felfegyverkezett katonák és rendőrök. Nála nem volt semmiféle fegyver. Ha rajtakapják, hogy pisztoly van nála, az azt jelentette volna, hogy tárgyalás nélkül, azonnal hosszú börtönbüntetésre ítélik, talán életfogytiglanra is. Fehér pamutinget viselt, amely elnyelte a perzselő napsugarakat, és széles karimájú kalapot, amely egyrészt kivédte a könyörtelen reggeli fényt, másrészt jól elrejtette himlőhelyes és mindkét oldalon sebhelyes arcát. „Ragadozó” volt a fedőneve. Lassan és puhán osonó léptekkel járt, elszántan, céltudatosan. Egy helyen megállt, és úgy tett, mintha a kirakott árukat nézegetné.

90

A tekintete megállás nélkül járt, vizslatva a fekete arcok tengerét. A szeme sarkából balra pillantott, és amikor észrevett egy alacsony figurát az utca túloldalán, utánavetette magát, mint egy ragadozó a gyanútlan áldozatnak. A piac szélénél már ritkult a tömeg. Most már óvatosabbnak kellett lennie, könnyebb észrevenni, ha nincs körülötte akkora nyüzsgés. Az utca túloldalán maradt, és tovább követte a férfit. Amikor jobbra fordult és eltűnt egy szűk sikátorban, DeCostas felgyorsította a lépteit, és utána sietett. A kalapját még jobban a szemébe húzta, amennyire csak lehetett, de úgy, hogy még kilásson alóla. Elhaladt a sikátor sarkánál. Nem fordult be, csak egy pillantást vetett jobbra, hogy megnézze, a férfi hová tart. DeCostas még csak hat napja volt Kinshasában. Tudta, hogy dr. Lewis Cornwallnak előbb vagy utóbb mindenképpen fel kell bukkannia a város piacán. Minden áldott nap ott várakozott. Csak idő kérdése, hogy rátaláljon. És most eljött az ő ideje. A hatodik napon Cornwall elkövette azt a hibát – elővigyázatlanságból, vagy mert túlságosan elbízta magát –, hogy fényes nappal kimerészkedett az utcára, és ezzel megpecsételte a saját sorsát. DeCostas szemmel tartotta Cornwallt, aki a sikátor végében belépett egy düledező, egyemeletes lakóház kapuján. Alig egy hét alatt sikerült megtalálni a zsákmányát ebben majdnem egymillió lakosú, rothadó városban. DeCostas továbbment, nem fordult be a sikátorba, hanem belevegyült a főutcán hullámzó tömegbe. Az éj leple alatt majd visszatér, és tesz egy látogatást dr. Cornwallnál.

Negyed tizenkettőre Macfadden és Maggie áttanulmányozta az összes orvosi közlemény címét, amelyek az 1940 és 1950 között kitört járványokról szóltak. Több száz volt belőlük, talán több ezer is. Szerencsére a legtöbbjük Amerikára és Európára összpontosított, afrikai vonatkozású jóval kevesebb volt köztük, így rögön szemet szúrtak. Mintegy négy órai munka után hosszú lista állt a jegyzettömbjükön mindazokról a cikkekről, amelyek legalábbis gyanúsnak tűntek. Maggie becsapta és félretolta az utolsó vaskos kötetet. Macfadden is épp végzett a sajátjával, és elkezdte átnézegetni a jegyzeteit. – Azt hiszem, ez az utolsó reménységünk. Ha itt nem találunk valamit, akkor soha. Vessük össze a listánkat. Egymás mellé helyezték a jegyzeteiket. Több szem többet lát, gondolta Macfadden, főleg, ha a két szempárból az egyik egy Afrika-szakértőé. Reménykedett, hogy találnak valamit. Az összesen húsz cím közül végül háromról gondolták úgy, hogy ígéretes lehet: Gyermekek körében előforduló járványszerű lázas fertőzések Bombomában. Medical Afrique, 1945/10. 6-11. o. A gemenai St. Basil kórházban előfordult bőrbetegségek járványtani vizsgálata. ACTA Medica Africae, 1946/4. 13-17. o. Akut bőrfekélyesedések a felső Kongó-medencében. International Journal of Tropical Diseases, 1947/4. 56-61. o. – A legtöbb teljesen átlagos betegségnek néz ki – mondta Maggie. Hiába próbált bármit is kihámozni a címekből. – Semmi olyan, ami... Várjunk csak, ez mi lehet? – A ceruzájával egy 1944es tételre bökött Macfadden listáján. Magas halálozási arányú pestisszerű megbetegedések Edmonstonban. Journal of African Medicine, 1944/2. 27-31. o. – Edmonston – mondta Maggie, és ujjával a városnévre mutatott. Kutatni kezdett az emlékezetében, hogy honnan olyan ismerős. – Hol van az az Edmonston? – kérdezte Macfadden. – Nekem az volt az érzésem, mintha Kanadában lenne, azért nem is foglalkoztam vele.

91

– Nem tudom pontosan, merre van, de valahol Zaire-ban, az biztos. Emlékszem, hogy Richard egyszer említette. És a cikk is a Journal of African Medicinben jelent meg. Lehet, hogy ott volt a SIDA-program egyik kutatóbázisa. Maggie felkapta a Zaire történelméről szóló kötetek egyikét, és átpörgette a lapjait, míg nem talált egy részletes térképet. De hiába böngészte, még csak hasonló nevű várost sem talált. Bosszúsan megrázta a fejét. Sehol semmi. – Hol lehet? – mormolta. – A fene vinné el... – Nekem egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy afrikai városnév. Edmonston... – mondta Macfadden, ízlelgetve a szót. – Talán mégsem Zaire-ban van. Vagy esetleg 1960 után megváltoztatták a nevét. – Hát persze! – kiáltott fel Maggie. – Miután Zaire elnyerte a függetlenségét, nagyon sok helységnév megváltozott. Kinshasa például régebben Leopoldville volt, Kisanganj pedig Stanleyville. Biztos Edmonstont is átkeresztelték. Maggie fogta a legrégebbi, Belga Kongó története című kötetet, amely 1935-ben íródott, és kinyitotta egy megsárgult térképnél. Végighúzta az ujját a helynevek indexén, és meg is találta, amit keresett: Edmonston, C2. Kikereste ezt a kockát, és rábökött egy városra a Kongó-medence közepén, amelyet a térkép tanúsága szerint sokkal több folyócska vett körül, mint a környéken bármely más helyet. Aztán elővett egy újabb, 1960 után kiadott történelemkönyvet, abban is keresett egy térképet, és ott is megnézte ugyanezt a helyet. Edmonston azonban nem volt rajta. – Nincs itt semmi. – Maggie a ceruzájával bekarikázta a helyet, és összehasonlította a két térképet. – itt kellene lennie. – Egy kisebb köröcskét rajzolt a kör közepére. Azon a helyen, ahol Edmonstonnak kellett volna lennie, egy Kombuto nevű város volt. Pontosan ugyanott. – Azt hiszem, megtaláltuk. Ez lehet az. Egy teljesen ismeretlen városka a dzsungel mélyén... – Maggie számokkal bejelölte a térképen a helyeket, ahol azok a betegségek törtek ki, amelyekről a cikkeket találták. Mind Kombuto környékére esett. – Nagyon úgy néz ki, mintha Kombuto lenne az epicentrum – mondta Maggie. Macfadden is összehasonlította a régi és az újabb térképet. Kénytelen volt egyetérteni Maggie-vel. – Ha jól látom, ide másképp nemigen lehet eljutni, mint csónakkal a folyón. – Macfadden a térképre szegezte a tekintetét. Kombuto környékét mindenfelé kanyargó kék vonalacskák hálózták be. Az egész völgyet átszőtték a kis folyók, amelyek a Zaire-ba ömlöttek. Rengeteg folyó... Macfadden fejében a legenda szavai motoszkáltak, amit Maggie mesélt. Járványok és betegségek söpörtek át a vidéken... a folyók, amelyek egykor az életet jelentették, vértől vöröslöttek... törzseknek el kellett hagyniuk a lakhelyüket, és nomádokként vándoroltak a dzsungelben, hogy megtisztítsák a lelküket... elhagyták a völgyet, hogy új életet kezdjenek... – Maga mit gondol, Maggie? – kérdezte Macfadden, és közben egyre hajtogatta magában a legendát, hátha eszébe jut róla valami. – Ez kell hogy legyen. Errefelé több a völgy és folyó, mint az országban bárhol másutt, és nagyon eldugott hely. Tökéletes helyszín lehetett egy titkos kísérlethez. Szinte áthatolhatatlan esőerdő veszi körül, a nagyobb városoktól távol esik, de hajózható folyók közelében van. Fogadni mernék, hogy Richard itt akadt rá valamire. És úgy gondolta, jót tesz az emberiségnek azzal, ha világgá kürtöli. Macfadden a fejét vakargatta. Neki valami nem stimmelt. A hosszú évek során kialakult nyomozói ösztönei azt súgták, valami rejlik a háttérben. Megint átgondolta a legendát, hátha végre észrevesz valamit, ami eddig mindkettőjük figyelmét elkerülte. – Miért csóválja a fejét? – kérdezte Maggie. – Hát nem látja, milyen egyértelmű? Kombutóból jött az első jelentés egy furcsa járvány kitöréséről. Aztán három éven belül, a közvetlen közelében három újabb ismeretlen betegség jelent meg. Richard biztosan nem véletlenül emlegette Edmonstont. Szerintem ő is rájött, hogy az amerikai kormány művelt ott valamit. Ez halálbiztos. – Abban én sem kételkedem, hogy Kombuto valaminek a kiindulópontja volt. – Hát akkor? – Én a gyilkosság motivációjában, az indítékban nem vagyok továbbra sem biztos. Nem hiszem, hogy Richardot tényleg azért ölték meg, amiért maga gondolja. 92

Maggie csodálkozva pillantott rá. Neki annyira egyértelműnek tűnt az egész. Jamesnek vajon miért nem? – Nem mondaná el akkor, hogy maga mit gondol? Kezdek összezavarodni. Macfadden tulajdonképpen maga sem tudta igazán, hogy mit gondol. Maggie-nek részben kétségtelenül igaza van. Az összefüggés Kombuto, az amerikai kormány, a Viracor, a SIDAprogram és az AIDS-vírus között egyre szorosabbnak tűnt. De mindennek ellenére sehogyan sem állt össze egységes egésszé a kép. Érezte, hogy a kirakósjáték egy nagyon fontos darabkája még hiányzik. Ha azt megtalálja, talán minden világossá válik. Maggie megfogta Macfadden kezét, és megszorította. – James? – Amikor nem válaszolt, még erősebben megszorította, és sürgette: – Mondja el, mire gondol! – Én továbbra is azt hiszem, hogy nem veszünk észre valamit. Valami nagyon fontosat. Olyasmit, ami túlmutat Kombutón meg ezeken a járványokon. Macfadden fogta a ceruzáját, felfirkantott hat nevet a jegyzettömbjére, és összekötötte őket néhány nyíllal, amelyeknek mindegyike Richard Zarnoffra mutatott. – Ha ránézünk erre az ábrára – mondta –, látható, hogy közvetve vagy közvetlenül minden elem összefügg egymással, de minden szál Zarnoffon vezet keresztül, és végső soron a Viracornál fut össze. – Mit akar ezzel mondani? Hogy a Viracor van minden mögött? – Maga szerint nem úgy fest? Hat tényező, amelyek valamilyen módon mind összefüggenek egymással. Az összekötő láncszem Zarnoff, az egyetlen, aki közvetlen kapcsolatban állt a Viracorral. Szerintem ez határozottan gyanús, hát még ha azt is figyelembe vesszük, Zarnoff szoros kapcsolatban állt mind az amerikai kormány AIDS-programjával, mind a Viracor gyógyszerkísérleteivel. – De hát miért kockáztatták volna meg, hogy megölessék Richardot, amikor nyilván tudták, hogy a nyomozás során azonnal kiderülne, hogy a Viracornak dolgozott? – kérdezte Maggie. – Talán mert Zarnoff olyasmit tudott meg, hogy megérte nekik vállalni azt a kockázatot, hogy meggyilkoltassanak egy világhírű tudóst. Még akkor is, ha tudták, ők lesznek a legelsők a gyanúsítottak listáján. Tudatában voltak, hogy különben elveszítenének mindent. Nem volt más választásuk. – Macfadden gondolatai ide-oda csapongtak, miközben nézte a neveket és a nyilakat. Az ujja hegyét végighúzta minden egyes nyílon, és próbált valami összekötő kapcsot keresni. – A fene vinné el! Valami nagyon fontosnak kell lennie! És Zaire az egyik kulcs. – Nem lehetne esetleg elintézni, hogy az angol titkosszolgálat felderítőgépekről fényképeket csináljon arról a vidékről? – kérdezte Maggie. Macfadden egy pillanatig elgondolkozott. – Nem hiszem. Voltak már esetek, amikor azzal próbálkoztak, hogy ilyen vidékeken készítsenek felderítő fotókat, de a dzsungel úgy burjánzik, és olyan hamar benő mindent, hogy odaföntről semmit nem látni. A vegetáció néha már egy év alatt nyomtalanul eltüntet mindent. És amit mi keresünk, az legalább negyven-ötven évvel ezelőtt épülhetett. – Akkor oda kell mennünk körülnézni – mondta Maggie. – Esetleg beszélhetnék ottani öregekkel, akik már a háború alatt is ott éltek, és ha szerencsénk van, talán a helyi kórházak irattárában is találhatunk valamit. – Ez nem túl jó ötlet. – Miért? Macfadden Cornwall nevére mutatott, és azt mondta: – Elfeledkezett róla, hogy most az a fő feladatunk, hogy őt megtaláljuk. És ha sikerül a nyomára akadnunk, akkor lehet, hogy tovább nem is kell kutatnunk. Hagyjuk Kombutót későbbre. Most, hogy Zarnoff már nem él, az út a Viracorhoz dr. Cornwallon keresztül vezet. Ha őt előkerítjük, biztos, hogy a választ is megtaláljuk a kérdéseinkre. – Csak lehetőleg még azelőtt meg kell találnunk, mielőtt valaki más, különben csak a hullájához lesz szerencsénk – jegyezte meg Maggie. Gyűlölte, hogy ilyen cinikusnak kell lennie, de a teljes kétségbeesés határán állt, és a kétségbeesés megkeményíti az embert. Tudta, hogy az ő élete legalább annyira veszélyben forog, mint Cornwallé, és ezért már nem törődött vele, hogy finoman fogalmazzon. – James, nekem nincs vesztenivalóm. Felrobbantották a házamat, az anyámnak is bujkálnia kell miattam, nekem álruhában kell szöknöm, hogy mentsem az életemet... Nem élhetek így a végtelenségig. Bármit hajlandó vagyok 93

megtenni, a gyilkosságon kívül, ki tudja, ha kell, talán még azt is, hogy a végére járjak ennek az egésznek. Maggie szemét elfutották a könnyek, és megint remegni kezdett. Macfadden látta a rettegést az arcán és nagyon szerette volna megvigasztalni, elcsitítani a félelmeit. Nyomozói pályafutása alatt először fordult elő vele, hogy valakinek a biztonságát előbbrevalónak tartotta, mint hogy megoldja a feladatot, amivel megbízták. Te jóságos ég, gondolta. Megszegi a legfőbb szabályt: soha ne keveredj olyan érzelmi viszonyba, amely esetleg veszélyeztetheti a nyomozás sikerét. Ide jutott volna? Jobban érdekli, hogy megvédje Maggie-t, mint a saját biztonsága, vagy az, hogy megoldja a rábízott feladatot? Ha így van, ezen változtatni kell. Egy nemzetközi gyilkossági ügyet kell megoldania, messzire nyúló szálakkal, és elképzelhetetlen, hogy bármi is eltántorítsa a kötelességétől. Meg fogja oldani mind a kettőt, határozta el végül. Megtalálja a rejtély kulcsát, és megvédi Maggie-t. Ha az előbbi sikerül, azzal talán az utóbbi is megoldódik, legalábbis remélte. Elővette a zsebkendőjét, odanyújtotta Maggie-nek, aki megköszönte, és megtörölte a szemét, de nem mosolyodott el. Nagyon félt, és Macfadden meg tudta érteni. Látott már félelmet sok arcon életében, bár ilyen gyönyörűn még soha. Elfordult, összehajtogatta a cédulát, amire az érdekesebb közlemények címét írta fel, bedugta a kabátja zsebébe, és jól körülnézett az irodában, hogy biztosan nem hagynak-e ott valami nyomot, ami később kellemetlenséget okozhat Shirleynek. – Menjünk – mondta, belekarolt Maggie-be, és felsegítette. Macfadden kinyitotta az ajtót. Kilesett az üres folyosóra. A hátsó kijáraton át kisiettek a lépcsőházba, majd csendben leosontak a lépcsőkön a könyvtár hátsó kapujához.

23

Amikor Stanton Royce kinyitotta a szemét, forgott vele a világ. Felemelte a fejét a kanapé karfájáról. Mintha tíz kilóval súlyosabb lett volna, mint pár órával ezelőtt. Nagy nehezen, elgémberedett tagokkal feltápászkodott, és egy pillanatig csak ült és hunyorgott, mintha így akarná visszanyerni a józanságát. Amikor a tekintete kitisztult, az órára nézett: épp abban a pillanatban váltott 1 óra 36 percre. A nyaka fájt fejének ólomsúlyától. Nehézkesen a háttámlának dőlt, a mennyezetre bámult, és a beszélgetésre gondolt, amit pár órával ezelőtt Williammel folytatott. Az agya még mindig hasznavehetetlen volt, de azért már eléggé kijózanodott ahhoz, hogy elkezdhesse összerakosgatni a dolgokat. Megint lehunyta a szemét, és amennyire képes volt, próbálta újból végiggondolni a tegnapi beszélgetést, ami miatt az volt az érzése, hogy William bajban van, valami olyan okból, amit nem akar elárulni a nagyapjának. Mindkét kezét a gyomrára szorította, mert élesen belehasított a fájdalom, aztán elmerengett. Azokra az időkre gondolt, amikor még előtte állt az egész élet, mint most William előtt; amikor még nem tudta elképzelni, hogy egyetlen álma is – bármilyen merész vagy valószerűtlen – beteljesületlen maradjon. Csak ült a szédülten kavargó gondolatok közepette, és mozdulni sem bírt. Alig tudta elhinni, hogy ilyen gyorsan elszállt fölötte az idő. Az egyik percben még huszonegy éves, tejfölösszájú kölyök volt, akinek semmi gondja-baja a világon, a következő pillanatban pedig megnyomorodott, hetvenéves öregember, aki inkább száznak érezte magát, és minden napját azzal a félelemmel élte végig, hogy talán ez lesz az utolsó. Hetven esztendő, egyetlen szempillantás alatt. Hová lettek ezek az évek? Olyan valószerűtlennek tűnt az egész, és igazságtalannak. Hát ennyi járt neki? És már vége is, csak így? Az ember megszületik, él, átgázol mindenkin, csak hogy előbbre jusson, aztán meghal, és elrothad a földben, a többi halott mellett, akiknek ugyanennyiből állt az élete. Milyen borzalmas, szívszorító gondolat. A fájdalom tüzelni kezdett a gyomrában, és egyre erősödött, mintha egy kést forgatnának benne. Az arca eltorzult. Elképzelte magát, ahogy utolsót lélegzik, aztán csak fekszik a hideg földben, és semmivel sem gazdagabb vagy hatalmasabb, mint bárki más, aki ugyanott fekszik. Végigtapogatta az arcát. Élénk képek villantak fel előtte életről és halálról, aztán a fekete űr. Lehunyta a szemét. De hiába, a hetven esztendő képei egyre ott keringtek 94

a fejében. Majd egyszer csak eltűntek, és a feketeség egyre közelebb jött. Az a gondolat, hogy Williamet is elveszítheti, ahogy mindenki mást életében, teljes sötétséggel fenyegetett. Royce erőlködve felnyitotta a szemét, körbenézett a tágas irodában a mahagóni bútorokon, az aranyozott tárgyakon, az értékes első kiadású köteteken, a felbecsülhetetlen régiségeken. Életében először értette meg, mennyire értelmetlen mindez, ha el kell veszítenie Williamet. Fáradtan visszahanyatlott a kanapéra. Egész testén végigfutott a hideg borzongás, amikor arra gondolt, milyen közel áll ahhoz, hogy mindent elveszítsen. Tudta, hogy most tényleg mindennek vége. Hirtelen visszafojthatatlan zokogásban tört ki. Csak arra tudott gondolni, hogy mint előtte mindenkinek, a legszegényebb San Juan-i paraszttól a leggazdagabb szaúdi fejedelemig, nemsokára itt kell hagynia ezt a világot. Az élete nem volt más, csak egy csepp az idő mérhetetlen tengerében. Az élete, az álmai, az ambíciói, a sikerei – minden elenyészik. Nem számít, hogy ki volt, vagy mit birtokolt. Egy szemvillanás alatt semmivé lesz, és kihuny, mint a hunyorgó parázs a magányos éjszakában. A gondolat, hogy így kell meghalnia, hogy semmit nem ért el, megrémisztette. Értelmetlen volt az egész élete. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire rettegni fog a haláltól, ha majd körülötte ólálkodik. Esténként, ha egyedül maradt, minden lámpát felgyújtott, mintha ezzel távol tudná tartani. Erőlködve feltápászkodott a kanapéról. Nem bírta tovább elviselni a gyötrelmes gondolatokat. Az ital majd elűzi a sötétséget, és megnyugtatja, ahogy semmi más. Ahogy a bárpulthoz lépett, vetett egy pillantást magára a tükörben. Undorodott önmagától, nem is a szánalmas külsejétől, hanem a félelemtől és a gyengeségtől, amely egyre inkább fölékerekedett. A halálfélelem nyöszörgő, gyáva féreggé tette, és gyűlölte magát emiatt. Töltött magának egy whiskyt jéggel, és egyetlen mozdulattal felhajtotta. Aztán töltött még egyet, majd még egyet, egészen addig, míg érezte, hogy kezdi elhagyni az öntudata. A démonok eltűntek, és eláradt rajta a részeg mámor, az egyetlen, ami visszatartotta attól, hogy pisztolyt szorítson a halántékának. Royce visszabotladozott a kanapéhoz, kezében a pohárral. Tudta, hogy nemsokára sötétség borul a gondolataira, de mire legközelebb magához tér, reggel lesz, és akkor majd minden rendbe jön. Felkel, elhessegeti a képzelgéseket és az értelmetlen gondolatokat a halálról, és nekifog a munkának. Mégiscsak egy vállalatot kell irányítania, egy egész birodalom ura. Intézkednie kell William dolgában, segíteni neki, akármi is a baja. És nem fogja hagyni, hogy bárki az útjába álljon. A szeme végre lecsukódott, mint minden este, és a gondolatai eltompultak az alkohol gőzétől. A teste elernyedt, és a pohár a szőnyegre esett a kezéből. Megvolt a szokásos esti rituálé. Holnap majd minden kezdődik elölről, és teszi tovább a dolgát, ahogy mindig.

Amikor Macfadden kinyitotta a hátsó kaput, és kiléptek a szabadba, a hó és a szél úgy vágott az arcukba, mint egy jéghideg pofon. A legtöbb autó már elment a parkolóból. Ez nem túl jó, gondolta Macfadden. Így könnyű lesz észrevenni őket, miközben a kocsijukhoz mennek, még a hóvihar függönyén keresztül is. – Maggie, inkább a fal mellett induljunk el, próbáljunk meg az árnyékban maradni, amíg lehet. – Gondolja, hogy még mindig figyelnek? – Maggie riadtan körbenézett. Csak most döbbent rá, hogy ez bizony nagyon is lehetséges. – Biztos vagyok benne. Nem fogják felügyelet nélkül hagyni azt a helyet, ahol egyszer már felbukkantunk. Én legalábbis nem hagynám. Az egyetlen, ami hasznunkra lehet, az a hóesés. Ha itt végigosonunk a fal mellett, aztán a fák között, és onnan közelítjük meg a kocsit, akkor csak pár métert kell nyílt terepen megtenni. Ha muszáj, rohanhatunk is. – Jól van. – Maggie bármit megtett volna, amit Macfadden mond, csak hogy mentse a bőrét. Gyorsan elindultak a hóban. A kabátjuk gallérját jól felhajtották, és nagyon figyeltek, hogy nem látnak-e mozgolódást valamerre. Halálos csend honolt körülöttük, csak az hallatszott, ahogy a talpuk alatt csikorog a friss hó, és a szél tépázza az örökzöld bokrok ágait. A lámpák fénye épp csak átszűrődött a hóesésen. Amikor a parkoló széléhez értek, jól körülnéztek, de senkit nem láttak sehol. Nekiiramodtak, és pár lépéssel a kocsinál termettek. 95

– Arra! Ott vannak! – kiáltott fel ebben a pillanatban Schuler. Felkapcsolta a reflektorokat, azonnal beindította a motort, és rátaposott a gázra. A hátsó kerekek élesen csikorogva kifordultak, és a kocsi nagyot rándulva előrelódult. Cox felkapta a rádió-adóvevőt, és bekapcsolta. – Megvannak! Itt a parkolóban. Kerítsétek be őket! Macfadden már bent ült, és Maggie-t is berántotta a kocsiba. – Gyerünk, gyorsan! Itt vannak. Maggie azonnal elfordította a slusszkulcsot, lenyomta a sebességváltót, és elindult, mielőtt még Schuler eléjük vághatott volna. – A francba! – Schuler kocsija megcsúszott, amikor követni próbálta a Mercury Sable-t. – A rohadt életbe, hol vannak a többiek? – Nyomás, gyertek már! – ordította Cox a rádióba. – Meglógnak! Ha kell, menjetek neki, de állítsátok meg! Ha másképp nem megy, lőjétek szét a kerekeket! – Ott egy másik kocsi, Maggie! – Macfadden tekintete végigsöpört a parkolón, hogy van-e más kiút, de nem volt. Egy kocsi előttük majdnem elzárta a kijáratot, mögöttük pedig ott volt Schuler. – Most mit csináljak? Úristen, csapdában vagyunk! – Arra! – ordította Macfadden, és balra mutatott. – Hová? Nincs kijárat! – kiáltotta Maggie. – Át a járdán, és be a fák közé. Gyerünk! Ez az egyetlen esélyünk. Vagy arra megyünk, vagy... – Oké, értem. – Maggie visszafojtotta a lélegzetét, tövig nyomta a gázpedált, és vagy harminc métert a járdán hajtott. Schuler követni próbálta, de megcsúszott a jeges úton, és belerohant egy parkoló autóba. A lökhárítója félig letörött, beleakadt az egyik kerékbe. A másik kocsi rossz irányban állt, nem tudott azonnal utánuk indulni. Nekikezdett egy hajtűkanyarnak, de Maggie akkor már a fák között, a parkos részen át kihajtott a főútra. – Az istenit, kövessék őket! – ordította Cox a rádióba. – Mi lerobbantunk, nem indul a kocsi. – Felkapta a mobiltelefont, és hívta a főhadiszállást. Schuler kétségbeesetten a kormánykerékre csapott. – Tessék, Eldridge. – Itt Cox. Marty és Gill épp üldözőbe vette őket. Még mindig a könyvtárban voltak. – Micsoda! – Valahol az épületben rejtőzködtek. Amikor kijöttek a parkolóba, észrevettük őket, de sikerült meglógniuk. Most hajtottak ki az egyetem területéről. Észak felé indultak. – Maguk hol vannak? Cox egy pillanatig hallgatott, aztán dadogva azt mondta: – Mi... ööö... izé, amikor üldözni kezdtük őket, belerohantunk egy parkoló autóba. – Úristen, hogy ez milyen hülyén hangzott, gondolta. – Erősítésre lenne szükségünk. Egy sötétszürke Mercury Sable-val vannak. – Cox a noteszára pillantott. – A rendszáma HR 4873. – Jó, felírtam – mondta Eldridge. – Minden szabad emberünket kiküldöm az utcákra. Eldridge lerakta a telefont, és azonnal parancsokat kezdett osztogatni. Másodperceken belül tizenkét kocsi indult útnak. Ha jár Salt Lake City utcáin ezen az estén egy sötétszürke Mercury Sable HR 4873 rendszámmal, meg fogják találni. Eldridge az ajtóhoz sietett. Az őr feszesen tisztelgett, kinyitotta az ajtót, és félreállt. Eldridge bement Galamond irodájába, cigarettára gyújtott, és megvárta, hogy a főnöke befejezze a telefonálást. Galamond arckifejezése alapján ítélve valószínűleg megint a Fehér Házból hívták. Galamond végre letette a kagylót, és megkérdezte: – Mi a helyzet? – Megtaláltuk őket. – Hol voltak? – A könyvtárban. Pár perccel ezelőtt vették észre őket. Minden emberünk keresi a kocsijukat. Sötétszürke Mercury Sable, valószínűleg bérelt, a rendszáma HR 4873. Észak felé tartanak. A város egész északi részét lezárjuk. Galamond felkapta a telefont, és dühödten benyomogatott néhány számot. – Gyerünk már, a fenébe – suttogta, miközben várta, hogy felvegyék. – Cal! Azonnal nézzenek utána a számítógépes 96

nyilvántartásban egy autónak. Sötétszürke Mercury Sable, a rendszáma HR 4873. Ha bérelt, keressék meg, melyik ügynökségtől van. Nézzék át a város minden szállodájában a vendégek adatait, hátha a rendszám alapján kiugrik valami! – Eldridge-hez fordult. – Biztos nem a saját nevükön jelentkeztek be, de az autó forgalmijának a számát lehet, hogy felírták a bejelentőlapra. – Megint a telefonba szólt: – Megvan, Cal? – Megvan. Galamond lerakta a kagylót, odalépett a falra szegezett térképhez. A háta mögött összekulcsolta a kezét, és halkan beszélt, közben meg sem fordult. – Bob, ha nem kapjuk el őket, ebbe bele fog bukni az elnök. Vége lesz mindennek. Azt fogják mondani, hogy ő végig mindent tudott, csak szándékosan eltitkolta a nyilvánosság elől, hogy megőrizze a politikai hatalmát. Lehetetlen, hogy ezt megússza. Ez a botrány elsöpörheti az egész adminisztrációt. Megfordult, és Eldridge-re nézett, olyan kétségbeesett arckifejezéssel, amit ritkán engedett meg magának mások előtt. – Tudja, hogy én személy szerint nem szeretem ezt a fickót, és egyáltalán nem vagyok elragadtatva attól, amit csinál, de nem akarom, hogy az egész ország felbolyduljon emiatt. Nem éri meg. És ha az ország megmentésének érdekében meg kell mentenem ezt a tökfejet is, hát legyen. Galamond visszafordult a térképhez, fogott egy filctollat, és lassan bekarikázta Salt Lake City egész északi részét. Halkan beszélt, szinte magában. – Valahol itt kell lenniük. Valamelyik kis szállodában vagy motelben, amelyik közel van az egyetemhez. Egy mellékutcában, nem feltűnő helyen. Ott fognak lapulni, amíg úgy nem érzik, hogy kimerészkedhetnek. Igen, csak itt lehetnek.

Legelőször is meg kell szabadulnunk ettől kocsitól – mondta Macfadden. – Valószínűleg már minden ügynök, aki csak él és mozog, ezt keresi egész Salt Lake Cityben. – Egyetértek. Ahogy kicseréltük a saját kocsimmal a parkolóban, sokkal jobban fogom érezni magam. – Maggie percenként a visszapillantó tükörre kapta a tekintetét. A lehető legkacskaringósabb útvonalon haladt. Szerencsére jobban ismerte a várost, mint az üldözőik közül bárki. Már csak egy saroknyira voltak a szállodájuktól. Amikor a kereszteződéshez értek, Maggie mindkét irányba kétszer is körülnézett. Úgy tűnt neki, mintha hátulról gyanúsan közeledne feléjük egy autó. A gázra taposott, végigszáguldott a háztömb mellett, a földalatti parkoló bejáratáig, majd élesen jobbra fordult. Megint vetett egy ideges pillantást a visszapillantó tükörbe. Az utca üres volt, de ő tudta, hogy biztosan egész hadseregnyi ügynök üldözi őket. Valahol a távolban egy motor egyre erősödő berregése hangzott fel. De miután behajtottak a hatalmas és telezsúfolt alagsori parkolóba, már biztonságban érezte magát. A sötétség leple jól elrejtette őket, de különben sem láttak sehol egy lelket sem. – Szerencse, hogy a holmink nagy részét magunkkal hoztuk – mondta Macfadden. – Gyorsan átrakunk mindent a Mustangba, aztán eltűnünk innen. Majd valamikor elhozzuk, ami a hotelban maradt. – Mi lenne, ha Provóba mennénk? – javasolta Maggie. – Akárhová, csak Salt Lake Cityből el – felelte Macfadden. – Provo is megfelel, ha elég messze van. Eldridge valószínűleg ellenőrizteti a hoteleket legalább harminc kilométeres körzetben. De ha majd megtalálja a bérelt autónkat, aztán annak alapján a szállodát, és látja, hogy nem jelentkeztünk ki, azt fogja hinni, még itt vagyunk a városban. Ezzel nyerünk egy kis időt. Maggie leparkolt a piros Mustang mellett, és még egyszer alaposan körülnézett, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Megvárta, amíg Macfadden kiszáll, aztán követte. Megálltak a lámpa sárgás fényében, és egymásra néztek a kocsi teteje fölött. Mind a ketten pontosan ugyanarra gondoltak: vajon megússzák-e élve ezt az éjszakát. Maggie becsapta az ajtót. Közben az futott át a fején, ami Richarddal történt, aztán ami vele és az otthonával. Megesett már, hogy az életét féltette, vagy a családjáét, de erre nem volt felkészülve. Egy futó pillanatig a félelmet elsöpörte benne a vak düh, amit gyerekkorában is annyiszor érzett. Az apját egyszer hazafelé menet megtámadták fajgyűlölő huligánok, és majdnem megölték, pusztán csak azért, mert egy színes bőrű nőt vett feleségül. Az anyját egyszer a szeme láttára verték meg az utcán. Maggie összeszorította a fogát, és igyekezett lecsillapítani magát, pedig minden oka 97

megvolt, hogy haragot érezzen a láthatatlan ellenséggel szemben, aki miatt újra kell élnie a legszörnyűbb emlékeit. De amilyen gyorsan feltört benne a düh, ugyanúgy el is párolgott. Maggie odadobta a Mercury kulcsait Macfaddennek, a Mustang csomagtartójához ment, és felnyitotta. Közben Macfadden áthozta a táskákat, és bedobta a Mustang csomagtartójába. Maggie beült, átnyúlt, és kinyitotta Macfaddennek a másik ajtót, még egyszer utoljára körülnézett a parkolóban, aztán nekivágtak az útnak Provo felé.

24

Több mint egy órája haladtak a behavazott autópályán, amikor végre meglátták a táblát, amely azt mutatta, hol kell lefordulni Provo felé. A hóvihar jelentősen lelassította a haladásukat, de Macfadden bízott benne, hogy az üldözőiket ugyanúgy akadályozza. Kétes áldás. Egyrészt el is rejtette őket a sűrű hóesés, másrészt viszont a hóvihar miatt rajtuk kívül szinte senki nem járt az utakon. Hajnali egy óra előtt tíz perccel már semmi nem tartott nyitva, csak a szállodák, és ahhoz mindenképpen túl késő volt, hogy normális emberek az országúton járjanak, főleg ebben az ítéletidőben. Alig volt forgalom, csak néha-néha bukkant fel egy hókotró. Ilyen időben őrültség lenne helikopterrel kerestetni őket, a jeges országutakon pedig végképp nem fognak rohangászni utánuk, amikor azt sem tudják, merre indultak. A magányos piros Mustang lekanyarodott az autópálya kijáratánál, és keleti irányba, a hegyek felé folytatta az útját. Maggie már látta a távolban Provo mormon templomát. Utah minden nagyobb városában fényesen kivilágítva emelkedik a templom, még a legvadabb hóviharban is, mintha menedéket kínálna az élet rögös országútján bolyongó elveszett lelkeknek. Maggie célba vette a templomot. Sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint az elmúlt huszonnégy órában bármikor. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy már nem az üres autópályán haladnak, és elmenekülhettek Salt Lake City-ből, ami olyan volt a számára, mint egy oroszlánbarlang. Provo ennél csak biztonságosabb lehet. Kísérteties, szinte halálos csönd ülte meg a kisvárost. Maggie óvatosan végighajtott a főutcán. A komor csöndet néha-néha kaparó zaj törte meg: a hókotró gépek egész éjszaka dolgoztak. A csikorgásuk úgy hatott a néma éjszakában, mintha legalábbis csatába vonuló tankok lennének. Az egyik mellékutcából lassan kihajtott egy autó, aztán továbbment. Az üzletek kirakatai sötétek voltak, a járdákat csak az utcalámpák fénye világította meg és az olcsó moteleket hirdető neonreklámok. Maggie óvatosan tovább vezetett. Macfadden nem szólt, feltételezte, tudja, hova megy. Némán ült, gyanakvó tekintettel figyelt minden parkoló autót, és benézett minden mellékutcába, amely mellett elhaladtak. – Ez az! – szólalt meg hirtelen, és az utca túloldalára mutatott. – ott álljon meg. Maggie hirtelen balra fordította a kormányt, és lefékezett egy lepusztult kis motel előtt, amely leginkább úgy festett, mint egy ócska garniszálló. A neonreklámon csak minden második betű égett. A parkolóban főleg rozzant teherautók álltak. A motelből épp kilépett egy cowboy csizmát és bőrdzsekit viselő férfi, a kezében egy üveg Coca Colával. Egy pillanatra rájuk meredt, aztán eltűnt a hóesésben, mint egy kísértet. – Maga szerint ez egy barátságos hely? – kérdezte szarkasztikusan Maggie. – Úgy látom, tényleg rég volt otthon. Én ennél jobbat is találtam volna. – Miért, talán a belvárosban szálljunk meg? Az lenne az első hely, ahol keresnének, ha úgy döntenek, hogy átfésülik a környező kisvárosokat. Itt senki nem fog keresni, az biztos. És az ilyen helyeken nincs számítógép, ami összeköttetésben állna a nagyobb hálózatokkal. Maggie kénytelen volt helyeslően bólintani. Ő a maga részéről nem ezt a helyet választotta volna, de belátta, hogy jobb, ha Macfaddenre hallgat. – Ez igaz – ismerte be. – Csak nem vagyok ilyen helyekhez szokva. – Egyetlen éjszakáról van szó. – Macfadden egy pillanatra megérintette Maggie meleg kezét. – Higgye el, hogy itt biztonságosabb. 98

– Oké. Bemegyek, és veszek ki szobákat. Várjon meg itt. – Maggie kiszállt, és a motel bejáratához sietett. Amikor benyitott, kis harangocska csilingelt az ajtó fölött. A portás, akinek az arcán kétnapos borosta díszelgett, felnézett a kis hordozható tévéről, és bosszankodva odafordult, hogy ugyan ki zavarja ilyen lehetetlenül késői órán. – Mit óhajt? – kérdezte, a szája sarkában lógó cigarettával. – Két szobát szeretnék – mondta Maggie a táskájában kotorászva. – Már csak egy üres szobánk van. De kétágyas. A hóvihar miatt tele vagyunk, senki nem mer továbbmenni. – Csak egy? Egész biztos? – Mondom. – A portás félszemmel visszapillantott a tévére, ahonnan nevetés harsant. – Oké, akkor nincs más választásom, az is jó lesz. Csak egy éjszakára kell. – Ezt töltse ki. – A portás elélökött egy bejelentőlapot és egy tollat, majd az asztalra könyökölve megint a tévé felé fordult. Hájas pocakja egészen kidagadt az öve fölé. Harákolva nagyot köpött egy műanyag pohárba. Maggie-nek egészen felfordult a gyomra. Amilyen gyorsan csak tudta, kitöltötte a bejelentőlapot. – Tessék – mondta, és úgy csúsztatta oda, hogy közben igyekezett nem ránézni erre az undorító alakra. – Harminckilenc dollár ötven centet kérek, előre fizetendő – morogta a portás. – A szobát tizenegykor kell elhagyni. – Elfordult, megint köpött egyet, és a keze fejével megtörölte a száját. Maggie átadott két húszdollárost, és elfordította a tekintetét, míg várta a visszajárót és a kulcsot. A férfi átadta mindkettőt, és kimutatott az ablakon. – 110-es szoba – mondta krákogva. – Kimegy, balra fordul, és az épület túlsó végén jobbra az első szoba. – Köszönöm. Maggie felkapta a kulcsot. Legszívesebben megfojtotta volna Macfaddent, amiért ide hozta. Micsoda borzalmas koszfészek, gondolta. De hát be kellett ismernie, hogy pillanatnyilag itt jobb, mint a legelőkelőbb Salt Lake City-i hotelban. Az ajtóból integetett Macfaddennek, hogy jöjjön. – Van szobájuk? – kérdezte aggodalmasan. – Egy szoba van. – Maggie Macfaddenre nézett, akinek vidáman felcsillant a tekintete, és szigorúan hozzátette: – Kétágyas. – Még szerencse – mondta Macfadden fanyar mosollyal. – Nem szívesen aludtam volna a kocsiban ilyen friss időben. Maggie is elmosolyodott, és kinyitotta a csomagtartót. Kivették a táskájukat, végigsétáltak a motel mellett, az épület végén balra fordultak, és már ott is álltak a 110-es szoba előtt. Maggie kinyitotta az ajtót, Macfadden pedig becipelte a táskákat a sötét szobába. Maggie megkereste és felkattintotta a villanykapcsolót, aztán döbbenten Macfaddenre nézett. Megint nagy kedvet érzett, hogy megfojtsa. – Én láttam már rosszabbat is – jegyezte meg Macfadden. – Igazán? Hol, Calcuttában? – Ugyan már, Maggie. Csak egy éjszakát kell kibírni. Jól kialusszuk magunkat, és korán reggel már itt sem vagyunk. Elviszem valami roppant elegáns helyre, és pezsgőt meg kaviárt reggelizünk, jó lesz? – Nagyon vicces. – Maggie gyengéden oldalba bökte. – Na jó, de amilyen korán lehet, elmegyünk innen. – Megegyeztünk. Mosakodjunk meg, és alvás.

Macfadden csak feküdt az ágyban, átgondolta a nap eseményeit, és közben hallgatta a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogást. A gondolatai hol Zarnoffon jártak, hol a külügyminisztériumon és a Viracoron, hol meg azon, hogy festhet most Maggie a zuhany alatt. Egyre az járt a fejében, milyen gyönyörű és vonzó volt tegnap este a vacsoránál, és hogy milyen nagyszerű maga mellett érezni. Szörnyen magányos volt az utóbbi néhány évben. De bármennyire is vágyott Maggie után, tudta, hogy lehetetlen, legalábbis ma este. Majd megőrült tőle, hogy ilyen becsületes, hogy még 99

csak nem is próbálkozik. Ugyan mi veszítenivalója van? Ha Maggie azt mondja, hogy nem, kész, ennyi, nem fog megsértődni. Nem nagy dolog. De ha mégsem... A vízcsobogás elhallgatott. Macfadden hallgatózott. Most törülközik, és nemsokára előbukkan. Reménykedett, hogy talán odamegy majd hozzá, és azt mondja, úgy fél, hogy nem mer egyedül aludni. Ebbe is beleegyezne, semmi szex, csak aludjon mellette. Csak ennyit szeretett volna, közel lenni hozzá. Maggie kijött a fürdőszobából, és leoltotta a lámpát. A szobában koromsötét lett, csak a résnyire széthúzott függönyön szüremlett be egy kis fény, amiben épp csak karcsú alakjának körvonalait láthatta kirajzolódni. Macfadden legszívesebben megragadta volna a kezét, amikor elment mellette. Egész teste megfeszült, miközben a lány elhaladt az ágya mellett a sajátja felé. Lehúzta az ágytakarót, és bebújt alá. A matrac megnyikordult alatta. Macfadden a kínok kínját állta ki. Remélte, hogy nagyon hamar el fog aludni, és nem kell kimennie a fürdőszobába, hogy nyakon öntse magát hideg vízzel. – Gondolja, hogy holnap reggel el tudunk repülni valahová? – kérdezte halkan Maggie. – Nagyon remélem. Szerintem senki nem számít arra, hogy ilyen időben idáig eljöttünk kocsival. Egyelőre csak Salt Lake Cityben és a közvetlen közelében fognak keresni. Remélhetőleg korán reggel el tudunk surranni. Holnap délután már Londonban lehetünk, és az MI-6 segítségével egy katonai különgéppel elrepülünk Zaire-ba. Nyolc óra alatt Kinshasában lehetünk. Ha az MI-6 tényleg látta ott Cornwallt, biztosan odaküldtek már egy csomó embert, akik keresik. Lehet, hogy mire mi odaérünk, már meg is találták, és akkor nem lesz más dolgunk, mint kifaggatni, hogy mit tud Richard haláláról. – De még ha meg is találjuk, azt hogy tudjuk megakadályozni, hogy az amerikai kormány megint megpróbáljon megöletni engem? – Az egyetlen ok, amiért meg akarják öletni, az az, hogy attól félnek, tudja ugyanazt, amit Cornwall. Ha a titok nyilvánosságra kerül, akkor már nem lesz semmi értelme, hogy magát a likvidálandók listáján tartsák. Fölöslegesen nem ölnek, csak ha nagyon jó okuk van rá. És ha az ok megszűnt, akkor azonnal lefújják az akciót. Nem szeretik a túl zavaros ügyeket. Ha lehet, inkább elkerülik a bonyodalmakat. – Hát most megvigasztalt. Szóval maga szerint, ha kiderítjük, hogy mi ez a nagy titok, amiért fel akartak robbantani, akkor vége lesz az egésznek? – Azt hiszem, igen. – Azt hiszi? És ha mégsem? – Akkor ki kell dolgoznunk egy újabb tervet. – Milyen tervet? – Nem tudom, Maggie. Aludjunk rá egyet. Majd kitalálunk valamit, ne aggódjon. – Könyörgöm, aludjunk már, nem bírom tovább. Ha már nem bújt mellé, legalább annyit megtehetne, hogy abbahagyja ezt az érzéki sugdolózást. – Maga könnyen beszél – folytatta Maggie könyörtelenül. – Szépen visszamegy a Scotland Yardhoz, és folytatja az életét ott, ahol abbahagyta, nekem viszont haza kell térnem Salt Lake Citybe, és nem merem majd lehunyni a szemem éjszakánként, mert attól fogok rettegni, hogy felrobbantanak. – Tudom. De bíznia kell bennem. – Van más választásom? – Nincs. Aludjon. – Akkor inkább megbízom magában. – Jól van. – Macfadden az éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Már majdnem fél kettő van. Próbáljon meg aludni. – Nem tudok. Soha életemben nem féltem ennyire. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt ülök nyakig a slamasztikában, pusztán csak azért, mert ismertem Richardot. Ez nem igazság. Macfadden hallotta, hogy Maggie szipog, úgyhogy óvatosan megkérdezte: – Jól van? – Igen. Csak nem akarom becsukni a szemem. – Miért? – Túl hamar lesz reggel. – Túl hamar? Ezt meg hogy érti? 100

– Á, semmi. Csak néha rám jön. Éjszaka valahogy jobban biztonságban érzem magam. Maggie csak bámulta a sötét mennyezetet, és egyáltalán nem érezte magát biztonságban. A gyerekkorára gondolt, amikor éjszakánként ugyanígy feküdt, telve gyűlölettel és kétségbeeséssel. Az édesanyja betakargatta, megpuszilta, aztán leoltotta a lámpát, és otthagyta egyedül, hogy álomba sírja magát. Emlékezett rá, mennyire rettegett lehunyni a szemét, mert tudta, hogy minél előbb elalszik, annál hamarabb itt lesz a reggel és egy fájdalmakkal teli újabb nap. Inkább ébren feküdt és sírdogált, de soha nem engedte, hogy a szülei lássák, hogy neki még nagyobb fájdalmat okoz az a sok szenvedés, amin nap mint nap keresztül kell menniük. – Biztos, hogy jól van, Maggie? – A szipogás egyre hangosabb lett, és Macfadden úgy érezte, mindenképp mondania kell valamit. – Emlékszik, mit meséltem a szüléimről meg a gyerekkoromról? – Persze. Nagyon szörnyű lehetett. Még mindig az jár a fejében? – Nem is tudom, miért, de néha, amikor így fekszem a sötétben, a szüleimre gondolok; hogy mennyi mindenen kellett keresztülmenniük. Ők tudták, hogy előbb-utóbb meg fognak változni a dolgok, és ha felnövök, én majd úgy élhetem az életemet, ahogy akarom. És igazuk is lett. Felnőttem, egyetemre jártam, és most itt vagyok, egyetemi tanárként. Néha nagyon elszomorít, hogy az apám nem érhette meg. És most, mindezek után megint itt fekszem, és ugyanúgy nem merem lehunyni a szemem, mint kislánykoromban. – Gyakran gondol azokra az időkre? – Igen, mert erőt ad. Sikeres lettem, és büszke is vagyok rá. Csak nagyon dühít, amikor azt hallom a fiataloktól, még az egyetemistáktól is, hogy ebben a társadalomban nem lehet semmit elérni. Elhiszik, amit beléjük sulykolnak, hogy minden ellenük van, hogy bármennyire próbálkoznak is, a rasszizmus megakadályozza, hogy megvalósítsák az álmaikat. Ez egyszerűen nem igaz. Ők is elérhetnek mindent, ahogyan bárki más. Csak meg kell tanulniuk, hogy mit tegyenek ennek érdekében. Ők meg arra pazarolják az idejüket, hogy a politikusokra hallgatnak, akik rettegnek attól, hogy ha ezek a fiatalok valaha is sikeresek lesznek, ők elveszítik a politikai hatalmukat, és nem lesz rájuk többé szükség. – Szóval maga szerint a rasszizmus csak mítosz, amit a politikusok és a populista szónokok találtak ki? Hogy Amerikában a fajgyűlölet halott? – Nem, szó sincs róla. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, valaha is meg fogunk szabadulni tőle. Tisztában vagyok vele, hogy a kulturális különbségek miatt az emberek nem tudnak megbékélni. Évszázadokon, sőt évezredeken át képesek népek gyűlölködni, lemészárolni a szomszédaikat, akikkel mindig is együtt éltek. A különbség szép is lehet, de veszélyes is. – Igen, ez biztos. – Fogadni mernék, nem tudja, hogy a világon több mint ezerötszáz különböző kultúra létezik. – Nem tudtam. – Sok közülük többezer éves. Túl szép álom lenne azt hinni, hogy mindnyájan képesek lehetünk békében együtt élni, mint egy nagy, boldog család. – Tehát nem hisz abban, hogy az ember alapvetően jó, és képes rá, hogy úgy szeresse embertársait, mint önmagát? Ez nem igazán keresztényi szemlélet. – A kulturális és vallási különbségek több háborút robbantottak ki, több emberéletet követeltek és több szenvedést okoztak, mint bármi más. Sokszor a legjobb szándékok is balul ütnek ki. Talán ha a nőknek több beleszólásuk lenne... – Amerikában elég jól működik az olvasztótégely – vágott közbe Macfadden. – Itt aztán nincsenek kulturális háborúk. – Mert ez egy egyedülálló hely. Amikor a különböző kultúrájú emberek bevándoroltak ide, igyekeztek megőrizni a saját kultúrájukat, de ugyanakkor mindent megtettek, hogy integrálódjanak ebbe a különleges kultúrába. És habár büszkék voltak a származásukra, az amerikaiságuk idővel fontosabb lett a számukra. Amerikaiakká váltak. Az utóbbi időben ez kezd megváltozni. Az „amerikai” a második helyre szorul. Manapság olasz-amerikainak, lengyel-amerikainak, afro-amerikainak, spanyol-amerikainak, ázsiai-amerikainak vallják magukat az emberek. Egész népcsoportok szándékosan elszigetelődnek a többiektől, de azért mégis elvárják, hogy a társadalom részének tekintsék őket. Ezt így nem lehet. A világon sehol nem vált be, és biztos, hogy itt sem fog. 101

– Szóval maga szerint nincs túl sok remény. – De van. Talán idealista vagyok. Én hiszek benne, hogy lehetünk egyszerre különbözőek, és mégis élhetünk együtt békében. De nem engedhetjük, hogy a szubkultúrák uralkodjanak a nagyobb, közös kultúra felett. Azért lett ez az ország az a hely, ahol a legtöbb menekült új hazát keres. Nem azért, hogy feladják a saját kultúrájukat, hanem hogy a magukévá tegyék az ittenit is. Az anyám azért jött ide Jamaikából, hogy amerikai lehessen, nem afro-amerikai. Utálja ezt a kifejezést. Azt mondja, ő egyszerűen csak amerikai akar lenni. – Én nagyon irigylem a jenkiket, Maggie. A szabad szellemükért és a hatalmas országukért. De Angliából, kívülről nézve jobban látni, hogy mi fog itt történni. – Miért, mi fog történni? – Lassan, de biztosan haladnak afelé, hogy kialakuljon ugyanaz a jóléti állam, mint Európában. Évek óta szép lassan ez történik. Lehet prédikálni ellene, de senki nem vonhatja ki magát alóla. Egy reggel majd felébrednek, és rá kell jönniük, hogy odalett a szabadságuk, amit mindig olyan magától értetődőnek tekintettek, és tönkretették a gazdaságukat, mint mi Európában. Senki nem gondolkozik többé, hanem mindenki az államtól függ, az élet minden területén. Sajnálatos, de így van. Macfadden érezte, hogy kezdi belelovalni magát, és gyorsan elhallgatott. Tudta, hogy ha belekezd, egyhamar nem hagyja abba. Úgy döntött, ettől inkább megkíméli Maggie-t. – Elég a politizálásból. Próbáljon aludni. Holnap nagyon hosszú napunk lesz. Maggie egyetértett. A politika most valóban nem túl fontos, amikor odakinn a sötétben esetleg bérgyilkosok ólálkodnak. – Megpróbálom. Jó éjszakát. Maggie egy darabig még ébren feküdt, az oldalán, hátat fordítva Macfadden felé. Nézte a rést a függöny nyílásán, és a hópelyheket, amelyek álomszerű lassúsággal hullottak az ablak előtt. A radiátor halkan kattogott és zúgott. Maggie végül lehunyta a szemét, és a nyakáig húzta a takarót. Összegömbölyödött, vagy öt percig hallgatta a zúgást, amely egybevegyült Macfadden szuszogásának megnyugtató hangjával, aztán ő is elaludt.

25 1994. DECEMBER 16. 6:15 WASHINGTON, KÜLÜGYMINISZTÉRIUM Négyen ülték körül a konferenciaterem közepén álló tárgyalóasztalt, melynek lapját különböző dokumentumok borítottak. Csak a tekintetük mozgott, miközben áttanulmányozták az előkészített bejelentést, amelyet majd az amerikai kormány nevében közzé fognak tenni abban az esetben, ha kitörne a botrány. A dezinformációs kampányt már alaposan előkészítették a Fehér Ház szakértői, szükség esetén azonnal be lehet indítani a gépezetet. A CIA és a hadsereg jelentései, a Fehér Ház feljegyzései, minden, ami kell. Minden hamis volt, de a legteljesebb mértékben valódinak hatott, és tökéletesen megcáfoltak mindent, amit dr. Lewis Cornwall vagy bárki más állíthatna Richard Zarnoffal kapcsolatban. Mióta megalapították a Speciális Dezinformációs Osztályt, az amerikai kormány a hollywoodi stúdióknál is nagyobb mestere az illúziókeltésnek. A KGB-n kívül senki nem ért hozzá enynyire. A mindent elárasztó kampánnyal ízzé-porrá zúztak, hazugnak és opportunistának bélyegeztek mindenkit, aki bármivel is vádolni merészelte az Egyesült Államok kormányát, és egy pillanatig is azt hitte, hogy győzhet vele szemben. Dennis Galamond, akit visszahívtak Washingtonba a sürgős értekezletre, csak néhány órája érkezett meg. Némán ült az asztal egyik oldalán, a homlokát masszírozva, mintha hasogató fejfájás gyötörné, és a maga elé kiteregetett papírokat olvasgatta. Jobbján a külügyminiszter ült, balján a Fehér Ház titkárságvezetője. Galamonddal szemben George Pippin, az elnök tanácsadója foglalt helyet, készen rá, hogy elmondja, szerinte miként kell reagálnia az adminisztrációnak, ha valaki felhozná azt a vádat, hogy az amerikai kormányzat ötven éve titkolja, hogy pontosan tudja, honnan ered a HIV, és ki a felelős az elterjedéséért. Reggel fél hétre mindnyájan átnézték az összes előttük fekvő dossziét. Amikor látta, hogy a többiek végeztek, a külügyminiszter belekortyolt az ásványvizébe, és megköszörülte a torkát. Na102

gyon fáradtnak látszott. Az inge gyűrött volt és izzadságfoltos, a nyakkendője meglazult és félrecsúszott. Az asztalra könyökölt és belekezdett. – Uraim, mondanom sem kell, hogy az elnököt nagyon aggasztja a helyzet. Mindnyájan tudják, mit jelenthet az Egyesült Államok érdekeire nézve, ha nyilvánosságra kerül ez az ügy. Bárki bármit mond is, vannak dolgok, amelyeket minden áron titokban kell tartani. – És igaz ez? – kérdezte Galamond kissé csodálkozva. Felemelt egy dossziét aztán visszaejtette maga elé az asztalra. – Ez az egész? – Mindig is kíváncsi volt, milyen érzés lehet bekerülni a legbeavatottabbak közé, akik mindent tudnak. Most hogy itt ült szemtől szemben a külügyminiszterrel, megtudta. És nem volt benne egészen biztos, hogy örül-e neki. Talán jobb lett volna, ha kívül maradhat ezen a körön. Akkor senki nem vádolhatja azzal, hogy bármit is tudott, vagy hogy kulcsfontosságú szerepet játszott bármiben. De az utóbbi félórában, amelynek során átolvasott egy szigorúan bizalmas jelentést, minden megváltozott. Az egész helyzete más lett. Most már nincs más választása, benne van, akár tetszik, akár nem, és ezért lehet, hogy egyszer még komoly árat kell majd fizetnie. Felajánlottak neki egy részt a hatalomból, anélkül, hogy megkérdezték volna, akarja-e, és most reménytelenül belegabalyodott a hálóba, ahonnan nincs menekvés. – Attól tartok, igaz, Dennis. A fegyverprogram, a szovjet-amerikai együttműködés, a 80-as években embereken végzett kísérletek, tehát minden. Csak abban nem vagyunk egészen biztosak, hogy az a bizonyos baleset a laboratóriumban milyen hatással volt a környezetre. A tudósaink azt állították, semmilyennel. Amikor a robbanás történt az edmonstoni kísérleti telepen, elméletileg minden elpusztult és porrá égett, de ők sem voltak ebben száz százalékig biztosak. Könnyen lehet, hogy valami mégis kijutott – egy mikroba vagy valami vegyi anyag –, és megfertőzte a környéken a talajt és a vizet. Ami azt illeti, a szovjetek vizsgálatai szerint komoly fertőzés történt. Az ő tudósaik szavát kellett szembeállítani a mi tudósaink véleményével. A KGB mind a mai napig mélyen hallgat a dologról. Szerintünk többet tudnak, mint amit nekünk elmondtak. – És mennyire megbízhatóak azok a jelentések? – Fogalmunk sincs. Soha nem bíztunk különösebben a szovjetek szakvéleményeiben, de könnyen lehet, hogy ebben az esetben igazuk van. Edmonstonban és a környező vidéken pár évvel később valóban adódtak egészségügyi problémák. Súlyos problémák. – A külügyminiszter keményen megnyomta a „súlyos” szót, és összevonta vékony szemöldökét. Galamond tettetett könnyedséggel feltette a kérdést, amely már az ügy kezdete óta nem hagyta nyugodni. – Mi kísérleteztünk a HIV valamilyen formájával? – Tudtommal nem. – És a szovjetek? – Azt állítják, ők sem. Még most is tagadják, de nem tudom, hihetünk-e nekik. Ők nagyon is érdeklődtek az iránt, hogyan lehet mutációval átalakítani már létező vírusokat. Könnyen lehet, hogy felhasználták a majmokban előforduló SIV-t, amely már akkoriban ismert volt. Esetleg ezt a tényt felhasználva rájuk kenhetünk mindent. – És mi a helyzet Mirzajanovval? – Galamond pontosan tudta, hogy dr. Vil Mirzajanov, akit a KGB 1994-ben letartóztatott, mert elárulta, hogy a szovjetek kifejlesztettek egy FT elnevezésű vegyi fegyvert, valamint egy Novicsok nevű szert, amely tízszer mérgezőbb, mint bármely addig ismert anyag. Az FT-vel egész városok lakosságát el lehet pusztítani úgy, hogy megfertőzik vele a vizet. Mirzajanov szerint ez a vegyi anyag semmi nyomot nem hagy a szervezetben, így a boncolás során sem lehet felfedezni. – Nem lehetséges, hogy ő valamilyen kompromittáló információ birtokában van? – kérdezte Galamond. – Nem. Amennyire mi tudjuk, Mirzajanov kizárólag a moszkvai Állami Tudományos Kutatóintézetnek dolgozott. Ez egy különálló program volt, és a legteljesebb mértékben titkos. Csak nemrégiben szereztünk róla tudomást. Egyébként is, ha az lett volna a célja, hogy nyilvánosságra hozza a titkos fegyverprogramokat, akkor biztosan arról is beszélt volna, ha valamit ügyködtek a HIV-vel. – És a mi tudósaink? Ők kísérleteztek az SIV-vírussal? – Ezt soha nem tudtuk pontosan megállapítani. Azt reméltük, hogy a SIDA-programban részt vett embereink közül valaki kideríti.

103

– Például Zarnoff? – Galamond rámeredt a külügyminiszterre. Most értette meg, hogy Richard Zarnoff nemcsak egyszerűen AIDS-kutató volt, aki részt vett a SIDA-programban, hanem a kormány ügynöke. A külügyminiszter bólintott, és ismét kortyolt az ásványvízből. Az inge már egészen átázott az izzadságtól a hóna alatt. Az arca is fénylett. Megtörölte a zsebkendőjével, majd átható pillantást vett Galamondra, aki úgy érezte, a veséjébe lát. – Richard Zarnoff az egyik legjobb emberünk volt – mondta. – Mindenképpen szükségünk volt egy megbízható szakértőre, aki beépül a SIDA-programba, úgyhogy őt bíztuk meg, amikor kezdtünk gyanakodni, hogy az AIDS-t valami olyasmi okozhatta, amit mi csináltunk. Hangsúlyozom, nem azt mondjuk, hogy tényleg mi vagyunk a felelősek érte. Egyelőre még nem tudjuk, hogyan történt. Zarnoffnak az lett volna a dolga, hogy a SIDA tanácsadójaként próbáljon meg utánajárni annak, amit csak sejtettünk, de nem tudtunk bizonyítani. – És ha találunk rá bizonyítékot, mit fogunk tenni? – Gondoskodni fogunk róla, hogy soha ne kerüljön napvilágra. Mi mást tehetnénk? Ahogy már mondtam, vannak dolgok, amiket titokban kell tartani, kerüljön bármibe is. Ugyan mi haszna lenne, ha kiderülne? Változtatna az bármin? Gondoljon bele, mi lenne a következménye. El tudja képzelni, milyen hatással lenne az Egyesült Államok világpolitikai helyzetére és gazdaságára, ha kiderülne, hogy igaz, és az egész világ megtudná? Nem hiszem, hogy ez szerencsés lenne. – De ha egyszer nem biztosak benne, miért ölették meg Zarnoffot? – Miből gondolja, hogy mi ölettük meg? – Feltételeztem, hogy... – Tévesen feltételezte, Dennis. Higgye el, ha egy percig is gyanítjuk, hogy megtudott valamit, és esetleg elfecsegheti, szemrebbenés nélkül elintéztük volna. De valaki, akinek legalább annyi veszítenivalója van, mint nekünk, vagy talán még több is, előbb elkapta. Valaki, aki a maga embereit is elintézte, és dr. Kreisert is célba vette. – A Viracor – mondta halkan Galamond. – A Viracor – ismételte meg a külügyminiszter, és bólintott. – Az, amit Zarnoff a Viracorral közölt pár nappal a halála előtt, a halálos ítélete lehetett. Nyilván valami olyasmit mondott nekik, amitől nagyon beijedtek. És miután megszabadultak tőle, úgy gondolták, esetleg Kreiser is tudhatja, és nem akarták vállalni ezt a kockázatot. Galamond végképp nem értett semmit. Mi lehetett az, amitől a Viracor ennyire megijedt? És mi köze van a Viracornak ahhoz, hogy Zarnoff esetleg felfedezte, hogy a kormány keze van az AIDS-járványban? Kell hogy legyen egy döntő fontosságú tényező, amit senki nem tud az asztal körül ülők közül, és ami összekapcsolja a kettőt. Galamond összeráncolta a homlokát, és törte a fejét. – Mielőtt eljöttem Salt Lake Cityből, nagyon az volt az érzésem, hogy Macfadden és Margaret Kreiser rábukkanhatott valamire. Nagyon elszántan nyomoznak, még a brit titkosszolgálattal is kapcsolatba léptek. Szerintünk megpróbálják megkeresni Lewis Cornwallt Zaire-ban. – És mit tudunk róluk, jelenleg hol vannak? – Macfadden nagyon agyafúrt fickó. Csak a bérelt autójukat találtuk meg és a hotelszobát, ahová be vannak jelentkezve, de őket már nem. Abban biztos vagyok, hogy már nincsenek Salt Lake Cityben. Többszáz ügynökünk és számítógépes szakértőnk dolgozik az ügyön, minden nyomot követnek, ellenőrzik a légitársaságokat, minden utast, akik Utah bármely városából New Yorkba, Londonba vagy Afrikába utaznak. Ha repülőn próbálnak menekülni, mindenképpen el fogjuk kapni őket. – És ha mégis eljutnak Zaire-ba? – Már ott is vannak embereink. Minden repülőteret szemmel tartanak, és az országba vezető összes útvonalat. – És Edinburgh? – Ott is jelen vagyunk. Minden szabad ügynökünket odaküldtük. Azt a parancsot kapták, hogy végszükség esetén lőjék agyon őket. – Én jobban örülnék nekik élve. Ki kell szednünk belőlük, hogy mit tudnak, és rajtuk kívül ki tudhatja még. – Értem. A likvidálási parancs csak a legvégső esetre szól. 104

– És mi a helyzet Cornwall-lal? – Róla annyit tudunk, hogy Zaire-ban van, valószínűleg Kinshasában. Már a nyomában vannak az embereink. Ha megtaláltuk, ki fogjuk szedni belőle, amit kell. Cornwall nem profi, meg fog törni. A külügyminiszter helyeslően bólintott, és a többiek is az asztal körül. George Pippinhez fordult, a Fehér Ház tanácsadójához, aki már készen állt a jól átgondolt válasszal arra az esetre, ha a legrosszabb forgatókönyv valósulna meg. – Halljuk, George, mi lesz a Fehér Ház hivatalos álláspontja? Pippin levette fémkeretes szemüvegét, és lerakta az asztalra. Összekulcsolta a kezét, majd higgadt, magabiztos jogásznyelven beszélni kezdett. – Amennyiben a körülmények alakulása miatt kénytelenek leszünk beismerni, hogy részt vettünk azokban a vegyi vagy biológiai fegyverkísérletekben, amelyek esetleg az AIDS-vírus létrejöttéhez vezettek, akkor ki fogjuk jelenteni, hogy haladéktalanul teljes körű vizsgálatot indítunk annak a meghatározására, hogy milyen mértékű volt az amerikai kormány felelőssége. Hangsúlyozni fogjuk, hogy a kísérletek titokban tartása szükségszerű volt, nem pusztán azért, mert szigorúan titkos katonai akcióról volt szó, hanem azért is, mert a Szovjetunióval közös program volt, tehát ha bármit nyilvánosságra hozunk, azzal megsértettük volna a nemzetközi szerződéseket. Vagyis az oroszokra kenünk mindent, azt mondjuk, hogy ők akartak titkolózni. Ha rajtunk áll, mi már rég nyilvánosságra hoztuk volna az egészet. De most, mivel az információra már nem vonatkozik a titkosság, és többé nem köt minket sem a titoktartás, minden erőfeszítést megteszünk, hogy kiderítsük, valójában mi is történt. – De hát hogy fogjuk ezt elhitetni a világgal? – kérdezte Galamond. – Köztudomású, hogy a hidegháborús propagandának mindig is az volt a legfőbb eszköze, hogy mindenért a szovjeteket okolta. Ne felejtse el, hogy a hidegháborúnak vége. Már nem a hatvanas években vagyunk, George. – Akár vége a hidegháborúnak, akár nincs, az amerikaiak túlnyomó része még mindig nem bízik a ruszkikban. Nagyon is könnyen el fogják hinni, hogy a Szovjetunió volt a bűnös mindenért. A régi kommunista rezsim... Sztálin... a gonosz birodalma. Azt is hangsúlyozni fogjuk, hogy nemzetbiztonsági szempontból is titokban kellett tartanunk. A jó ég tudja, mit csináltak volna az oroszok, ha kifecsegjük. Azok a sötét lelkű kommunisták mindenre képesek. Akár nukleáris csapásra is számíthattunk volna, és mi csak ezt akartuk megelőzni. Nagyon is könnyen be fogja venni mindenki, maga is tudja. Legrosszabb esetben az fog történni, hogy egy ideig mindenki nagyon fel lesz háborodva, aztán egykettőre elfelejtik az egészet. Jön a Super Bowl döntő, esedékes az adóbefizetés, a gazdaság bizonytalankodik. Higgyék el, senkit nem fog érdekelni. Meddig tartott a felháborodás, amikor kiderültek az embereken végzett radioaktivitás-kísérletek? Vagy hogy a vietnami háborúban vegyifegyvereket vetettünk be? – Pippin legyintett, és körbenézett az asztal körül ülőkön. – Ha enynyit mondunk, az épp elég, mindenkit meg fogunk győzni. Az amerikaiak ostobák. Amíg tele van tömve a hasuk meg a hűtőszekrényük, nem fognak azzal foglalkozni, hogy mi történt ötven évvel ezelőtt. Az oroszokat fogják okolni mindenért, és kész. – De mi van, ha előkerül valami bizonyíték, hogy tényleg mi vagyunk a felelősek? – makacskodott Galamond. – Nem a szovjetek, hanem egyedül mi. Tegyük fel, hogy Zarnoff megtalálta ezt a bizonyítékot. Különben miért vágták volna fel a hasát, mint egy szardíniásdobozt? Mintha valaki tudta volna, hogy lehet nála valami, amit esetleg le is nyelhetett, mikrofilm vagy ilyesmi, és talán ezt akarták megszerezni tőle? – Erre nem tudok válaszolni. Nekünk semmi közünk a gyilkossághoz. – Mindenki ezt mondja – csattant fel Galamond. – De én nem hiszem, hogy csak azért ölték volna meg, mert valakinek nem tetszett a képe. Hanem azért, mert tudott valamit, amit rajta kívül senki más. Valamit, amit maga sem tud. Nem gondolja, hogy igazam van? – Azon kívül, hogy részt vettünk a szovjetekkel egy közös fegyverkísérletben, senki nem tudhat semmit. Kész, pont. A legjobb tudósaink azt mondják, teljes lehetetlenség – megismétlem, lehetetlenség –, hogy bármiféle, bizonyíték legyen arra, hogy azok a kísérletek okozták volna az AIDS-járványt. Ez olyan, mintha azt kellene bebizonyítani, hogy valakinek a rákbetegségét olyan valami okozta, amit ötven évvel ezelőtt megevett. Lehet, hogy így van, de senki nem tudná hitelt érdemlően bebizonyítani. 105

Galamond legszívesebben megragadta volna Pippin torkát. Utálta az ilyen jogászszöveget, és nagyon idegesítette Pippin tenyérbemászó modora. – Minden kétséget kizáróan? Hagyjuk ezt az ügyvéddumát. Ez nem egy bírósági tárgyalás, ez a valóság, itt nincsenek esküdtek, akiket manipulálhat! – Minden bírósági tárgyalás, kedves barátom. Minden. Bizonyíték, bizonyíték, bizonyíték. Bizonyítékokat kérek! Ha nincs, akkor mindenki elmehet a pokolba. Tömören megfogalmazva ez az álláspontunk. Akár tetszik, akár nem, minden, ami ebben az országban folyik, egyfajta bírósági tárgyalás. Minden a jogrendszer körül forog, amit maximálisan igyekszünk is kihasználni. Azokból a bírósági tárgyalótermekből irányítják az országot, ezt ne feledje. – Én azt hiszem, kivételesen téved, George. – Nézze, Dennis, azt beismerjük, hogy az Egyesült Államok részt vett egy vegyi és biológiai kísérleti programban. Ez nem újság. A fenébe is, a nyugati világ minden országa végrehajtott ilyen kísérleteket! De honnan a pokolból tudhatnánk, hogy azok a kísérletek bármiért is felelősek lennének? Nem tudhatjuk. És ez a lényeg. Ezzel fogunk védekezni. Semmit nem tudhatunk biztosan. Nincs semmi bizonyíték, amely azt igazolná, hogy bármi közünk van az AIDS-hez. Pont. És ha valaki megpróbálja megtalálni a bizonyítékot, ahhoz kell legalább újabb ötven év. Galamond egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy Pippin magabiztossága nem nagy melléfogás-e. Úgy beszélt, mint egy óránként ötszáz dolláros honoráriumú ügyvéd, és nem mint egy tapasztalt politikus. Feltételezte, hogy nem létezik bizonyíték, mert a tanácsadói ezt mondták neki, és bízik benne, hogy ha napvilágra kerül is valami, ő ízekre fogja szedni nem éppen etikus jogi manőverezgetéssel. Galamond rászegezte jéghideg tekintetét. Pippin briliáns ügyvéd, kiváló koponya, ismeri a jog minden csínját-bínját, nem egyszer elsimított már kényes ügyeket, és sokszor térdre kényszerített óriás vállalatokat is. De most valami sokkal komolyabbról van szó: az AIDS-ről, erről a halálos kórról, amely máris negyedmillió életet követelt csak az Egyesült Államokban, és legalább kétmillió a fertőzött. 2000-re a világon 60 millióan fogják hordozni a vírust, vagy talán többen is. Nem, ezt a problémát Pippin nem söpörheti a szőnyeg alá, mintha csak egy komplikált per lenne, amit a végtelenségig el lehet húzni, vagy eltemetni a poros aktahalmok alá, míg szép csendben magától ki nem múlik. Ez most sokkal komolyabb ügy. Lehet, hogy George Pippin vagy a külügyminiszter nem ezen a véleményen van, vagy talán csak túl arrogánsak, hogy bevallják, hogy olyasmivel állnak szemben, amit nem tudnak kézben tartani. De Galamond tudta, hogy így van. Az volt az érzése, hogy amit Zarnoff kiderített, sokkal veszélyesebb, mint bármelyikük gondolná. Még az is lehet, hogy semmi köze az ötven évvel ezelőtti kísérletekhez. Galamond elfordult Pippintől. Ő a maga részéről meg volt győződve róla, hogy a rejtély kulcsa a Viracor háza táján keresendő. – A Viracornál végzett vizsgálatokat befejezték már? – Még mindig nyomozunk – felelte Pippin. – Az a cég olyan bevehetetlen, mint a Fort Knox erőd. A munkatársai hihetetlenül lojálisak, vagy talán csak nagyon félnek. A Viracor óriási pénzeket fizet nekik, és állítólag saját belső biztonsági szolgálatuk van, amely dossziét vezet minden egyes alkalmazottról. A robbanás, amiben meghalt három tudós, nyilván hatásos figyelmeztetés volt mindenkinek, aki valami ostobaságot készült elkövetni. Most értesültünk róla, hogy az Espiñal kartell rárakta a mocskos kezét a cégre. Nem, a Viracorról nem fogunk semmit kiszimatolni, hacsak valaki nem lesz áruló, ami elég valószínűtlen. – Az Espiñal kartell? – Igen. El sem tudja képzelni, mekkora a hatalmuk. A többi kartell semmi hozzájuk képest. A földgolyó minden pontjára elér a kezük, és most lehetőséget láttak arra, hogy bekapcsolódjanak a század legprofitálóbbnak ígérkező üzleti vállalkozásába. Pár év sem fog eltelni, és ők fogják kontrollálni az AIDS-gyógyszerpiacot, ugyanúgy, ahogy most a kokainpiacot. – Lehetséges, hogy van kapcsolat Zarnoff és az Espiñal között? – kérdezte a titkárságvezető. Galamond megrázta a fejét. – Nem hiszem, de nem zártunk ki semmit. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a Zarnoff-gyilkosság brutalitása arra utal, hogy esetleg mégis a kartell keze lehetett benne. De erre nincs semmi bizonyíték. A külügyminiszter az órájára pillantott, és hirtelen felállt.

106

– Nos, uraim, nekem most egy megbeszélésre kell mennem az elnökkel, aki tájékoztatást kért a legújabb fejleményekről. – Egy dossziét tolt az asztal közepére. – Ezeket a jelentéseket semmisítsék meg, mielőtt elmennek, az utolsó fecniig. Dennis Galamond nézte, ahogy a külügyminiszter sietve távozik, aztán ő is felállt. Már a gondolatától is rosszul volt, hogy tovább ott kelljen ülnie szemben Pippinnel. Őt nem érdekelte a jogi manőverezgetés, halandzsázás, magyarázkodás. Habár részese lett a beavatottak legbelsőbb körének, a maga részéről nem akart részt venni ebben a csalásban és hazudozásban, csak mert a Fehér Ház egyik aktakukaca azt hiszi, hogy jogi csűrés-csavarással és bonyolultan megfogalmazott bejelentésekkel el lehet vakítani mindenkit. Galamond számára egyértelmű volt a feladat: meg kell találni Cornwallt, Macfaddent és Kreisert, és gondoskodni róla, hogy egyiküknek se járhasson el a szája. Sikerülni fog, csak idő kérdése. És ha ezzel megvannak, akkor bizonyosak lehetnek benne, hogy a titokra továbbra is lepel fog borulni, legalább újabb ötven évig.

26

Maggie résnyire kinyitotta a szemét, és egy ijesztő pillanatig az volt az érzése, mintha valami gyógyszer kábító hatása alatt állna. Minden izma merev volt, a nyelve szárazon a szájpadlásához tapadt. A hasán feküdt, a másik ágy felé fordulva, és rögtön látta, hogy az üres. A takaró lecsúszott a földre, látszott, hogy csak úgy félrelökték. Homályosan derengett körülötte a szoba, mintha tejfehér köd ülne a szeme előtt. Az ujjaira pillantott, és megmozgatta őket, aztán kinyújtóztatta a lábát. Féléber állapotban érezte, a merevség csak attól van, hogy olyan mélyen aludt, ahogy már rég nem. Felemelte kábult fejét, és félrefordította. Hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor meghallotta, hogy a fürdőszobában csobog a víz. Macfadden. Hála Istennek! Maggie visszahanyatlott a párnára, és felnyögött. A nyaka olyan merev volt, hogy még a puha párna is fájdalmat okozott neki. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott: három perccel múlt kilenc. Ez lehetetlen, gondolta. Legalább egy órával ezelőtt fel kellett volna kelniük. Felült, a lábát földre rakta, és elgyengülten ült az ágy szélén. A feje úgy lüktetett, mintha rávágtak volna egy kalapáccsal. Fogta a farmerját, és ügyetlenül magára rángatta, aztán odament az ablakhoz, és széthúzta a függönyt. Az éles fénytől hangosan feljajdult, és félrekapta a fejét. A vihar már elcsendesedett, a hótakaró vakítóan verte vissza a reggeli nap sugarait. Miután hozzászokott az egész szobát elöntő fényáradathoz, a kezével elernyőzte a szemét, és végignézett a fehér hótengeren, amely mindent befedett egészen a láthatárig; fölötte a ragyogó kék ég, a távolban pedig a Wasatch-hegység kékesfehéren csillogó csúcsai. Maggie csak nézte a csipkézett hegyvonulatot, mintha soha életében nem látott volna még ilyen szépet. Nehezére esett elhinni, hogy alig negyvennyolc óra telt el azóta, hogy Macfadden besétált az irodájába, és Richard Zarnoffról kezdett kérdezősködni. Megdörzsölgette a karját, és magában hálát adott az égnek, amiért még életben van. Mintha az egész élete belezsúfolódott volna ebbe a két napba, melynek eseményei arra kényszerítették, hogy újból átéljen olyan emlékeket, amelyekről azt hitte, végre-valahára kezdenek elhalványulni. Macfadden felbukkanása egy csapásra megváltoztatta az életét. Maggie nem is tudta, hogy őt okolja-e azért, ami vele történik, vagy Richardot; de végső soron ez nem is volt fontos. Az, ha valakit hibáztat, még nem fogja megmenteni az életét. Ha valaki, hát akkor Macfadden fogja megvédeni, és különben is, akár felbukkant volna, akár nem, előbb-utóbb valaki bizonyára rájön, hogy szoros kapcsolatban állt Richarddal. Minél többet gondolt erre, annál inkább örült, hogy Macfadden talált rá először. A vízcsobogás elhallgatott. Maggie elfordult az ablaktól, és a fürdőszobaajtóra nézett. Nagyon szerette volna végre látni Macfadden megnyugtató arcát, tudni, hogy ott van mellette. Eszébe jutott, hogy a lélegzetét hallgatva aludt el, és arra gondolt, milyen megnyugtató érzés egy szobában lenni vele. Macfadden kilépett a fürdőszobából. A haja nedvesen és kócosan tapadt a fejére, és egy póló volt a vállára dobva. Maggie meglepődött, hogy milyen kisportolt az alakja, bár maga sem tudta, 107

miért. Végül is pontosan ilyennek képzelte, amikor tegnap este a sötétben arra gondolt, milyen lenne most Richard mellett feküdni, aztán egy pillanatra Macfaddent képzelte maga mellé, igyekezett nem túl feltűnően bámulni, de nem tudta megállni. Visszafordult az ablakhoz, és elmosolyodott saját magán, amiért annyira örül, hogy láthatja, és kinézett a parkolóra. – Jó reggelt – mondta. – Nem is hallottam, amikor fölkelt. – Jó reggelt – felelte Macfadden, és belebújt a pólójába. Maggie közben vetett rá egy lopott pillantást. – Az volt az érzésem, magára fér még egy óra alvás, úgyhogy nem akartam felébreszteni. Jól aludt? – Úgy érzem magam, mintha fejbe vágtak volna egy jó nagy kalapáccsal. – Maggie továbbra is az ablak felé fordulva állt. Zavarba ejtő volt a nappali világosságban, hogy itt vannak együtt egy hotelszobában, ahol együtt aludtak, és kétségtelenül mindkettőjük fejében megfordult, milyen lett volna egy ágyban. – Még hajnalban elállhatott a hóvihar. Ragyogó idő van, jó az utazáshoz. – Felhívtam a repülőteret – mondta Macfadden, és a tükörbe nézve megfésülködött. – Úgy két óra múlva indul egy gép. Valamivel négy után Chicagóban leszünk, és este negyed kilenckor már New Yorkban. A londoni gép kilenc után tíz perccel indul. Sajnos Zaire-ba csak holnap tudunk elutazni. – Holnap? – Előbb lehetetlen. A Scotland Yardot is felhívtam, azt mondták, mire megérkeztünk, készen fog állni a gép. – Dr. Cornwallról nincs újabb hírük? – Semmi. – Macfadden hangja elkomorodott. – Abban biztosak, hogy valahol Kinshasában van. Csak attól tartanak, hogy minél később találjuk meg, annál nagyobb a valószínűsége, hogy más bukkan rá. – És ugyanúgy fogja végezni, mint Richard... – Az is lehet, hogy már nem is él. Egyelőre csak találgathatunk. – És akkor mi lesz? – kérdezte Maggie. Elfordult az ablaktól, és a tükörben Macfaddenre pillantott. A valóság újból teljes erővel rárontott. – Akkor már csak én maradtam, és nem nyugszanak addig, amíg rám nem találnak. Úristen, képtelen vagyok elhinni. – Maggie az ágyhoz ment, rádobta magát, és a karjával eltakarta az arcát. – Majd találunk valami megoldást. Bízzon bennem. Macfadden nem tudta, mit mondjon. A tükörből figyelte ezt a gyönyörű, törékeny teremtést, és legszívesebben odaült volna mellé, hogy megvigasztalja, de mégsem tette. Tudta, ha hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek, az megrontja a józan ítélőképességét, vagyis annál kevésbé lesz képes megvédelmezni Maggie-t. Kezdtek kétségei támadni, hogy helyes-e, ha magával viszi Zaire-ba. Bármennyire is szerette volna érezni a közelségét és a melegét, a legkevésbé sem volt szükség arra, hogy ezzel is nehezítse a dolgát, különösen most, amikor olyan közel vannak ahhoz, hogy megtalálják Cornwallt, és így talán kideríthetik, mit tudott Zarnoff. Ha Cornwall valóban Kinshasában van, akkor nyilván már mások is a nyomára akadtak. Leginkább az aggasztotta, hogy ha az illetők nem találták még meg Cornwallt, azt is nyilván figyelni fogják, hogy nem érkezik-e valaki Kinshasába, aki szintén őt keresi. Zaire végül is nem az a hely, ahová tömegével csődülnének a turisták. Épeszű ember nem utazik oda csak úgy. Az idegeneket könnyű észrevenni, és még könnyebb eltenni láb alól. Nem, az érzelmeknek itt most nincs helye. – Jól van, Maggie? – kérdezte végül, de nem lépett közelebb. Maggie a halántékát dörzsölgette, és nem nyitotta ki a szemét. – Nem – felelte. – És nem is leszek, míg véget nem ér ez a lidércnyomás. Ne vegye sértésnek, James, de nem látok rá túl sok esélyt, hogy rövid időn belül megoldaná ezt az ügyet. – Rögtön jobban fogja érezni magát, ha lezuhanyozott és megreggeliztünk. – Nem, egyáltalán nem fogom jobban érezni magam! – csattant fel Maggie, felugrott az ágyról, és úgy nézett Macfaddenre, mint egy érzéketlen fatuskóra, aki nem érti meg, hogy ő min megy keresztül. Hogy tud ilyeneket mondani, hogy minden rendben lesz, ha megtömte a hasát?! – Mégis miből gondolja, hogy jobban fogom érezni magam? A zuhanyozástól talán nagyobb biztonságban leszek? Egy kiadós reggeli majd felvidít? A magafajta hidegvérű angoloknak csak ennyi kell? Zuhany meg reggeli? 108

Maggie kiviharzott a fürdőszobába, Macfadden csak állt, és roppant ostobán érezte magát. A tekintetével némán követte Maggie-t, aki becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Macfadden az ajtóhoz lépett. Odabentről halk sírás hallatszott. Tudta, hogy ezt a kitörést csak az elmúlt két napban felhalmozódott feszültség okozta, és nagyon remélte, ettől majd kicsit megkönnyebbül. – Maggie, igazán nem akartam érzéketlen lenni. Én csak... Megindult a zuhany, félbeszakítva a mondanivalóját. Macfadden visszament az öltözködőasztalhoz, ledobta a fésűt, és nagyon dühös volt magára, amiért nem tudott megértőbb és vigasztaló lenni. Nagyon remélte, Maggie érdekében, hogy ha úton lesznek, kicsit jobban fogja érezni magát, és megérti, ő igazán minden tőle telhetőt megtesz, hogy mind a ketten életben maradjanak, és megtalálják Lewis Cornwallt.

A Chicagói Union Memorial kórház nyolcadik emeletén, a péntek reggeli sürgés-forgásban egy fehér köpenyes férfi közeledett a nővérszoba felé. Már reggel óta követte William Royce-ot, aki az utóbbi három és fél órában felkeresett a kórházban két orvost és három laboratóriumot, most pedig épp beszállt egy liftbe egy kórházi ápoló társaságában. A fehér köpenyes férfi besurrant egy üres szobába, becsukta az ajtót, és elővett egy kisméretű adóvevőt. Halkan beleszólt. – Most indult lefelé. Sergio beszállt vele a liftbe, nehogy felszívódjon útközben. Kövessétek tovább. Nekem még van egy kis dolgom idefönt. Megvárta a választ, aztán zsebébe csúsztatta a fülhallgatót, visszalépett a fehérre festett falú folyosóra, és elvegyült az emberek között, mintha a kórházi személyzethez tartozna. A köpenyére csíptetett kis névtábla szerint DR. S. CASTILLO volt a neve. A nyakában sztetoszkóp lógott, a kezében egy dossziét vitt. Senki nem állította meg. Túl sok volt a beteg és túl nagy a nyüzsgés ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjön egy ismeretlen orvos a folyosón. Megállt a nővérszoba előtt, ahol a kartonokat tartották. Remélte, hogy itt kiderítheti, mit csinált William Royce a kórházban reggel fél nyolc óta. Az ügyeletes nővért épp elhívták a 803-as kórterembe, és a szoba üresen maradt. Gyorsan belépett, és keresgélni kezdte a dossziék között a Royce nevet. A folyosón nővérek és laborosok haladtak el, akik vetettek egy-egy pillantást be, de ő nem zavartatta magát, ha valaki kíváncsiskodik, majd elküldi, egy fáradt orvos dühös pillantásával. Már-már azt hitte, hogy nem jut semmire, de végre a kezébe akadt egy barna dosszié, a ráragasztott címkén Royce felirattal. Gyorsan kinyitotta, és vetett bele egy pillantást, hogy biztosan Williamé-e. Az volt. Körbenézett, a nála lévő mappába csúsztatta a kartonokat, és szép nyugodtan kisétált.

A provói repülőtér aggasztóan kihalt volt. Épp csak néhány utas lézengett a váróteremben, a kifutópályán fel- és leszálló gépeket nézegették. Gyanús alakoknak, akik esetleg a külügyminisztériumtól lehettek volna, nem volt nyoma. Semmi szokatlant nem tapasztaltak, egyetlen járat sem indult késve. Minden jel arra mutatott, hogy simán fog menni a dolog: rövidesen útban lehetnek Chicago felé, és így egy lépéssel közelebb jutnak Zaire-hoz. Mindketten sötét napszemüveget viseltek, és igyekeztek meglapulni a váróterem legeldugottabb sarkában. Egy órával korábban, a sietősen bekapott reggeli után megálltak egy áruháznál, és beszerezték a lehető legjellegtelenebb ruhadarabokat. Maggie-nek vettek egy másik parókát is, amiben lehetőleg nem olyan feltűnően csinos, ha ez egyáltalán lehetséges. Félreeső mellékutcákon közelítették meg a repülőteret, hamis névre vették a jegyeket, és készpénzzel fizettek. Miután feladták a poggyászukat, leültek a kis kávézóban, egy hátsó asztalnál, pár lépésnyire a kaputól, ahol majd fel kell szállniuk a 127-es chicagói járatra. – Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdezte Maggie, aznap már tizedszer. Nagyon szeretett volna hinni benne, hogy minden veszélyt maguk mögött hagytak Salt Lake Cityben. – Szerintem azt hiszik, hogy még mindig Salt Lake Cityben rejtőzködünk – felelte Macfadden. – Eldridge embereivel tele van a város. Biztos nem gondolják, hogy olyan őrültek lennénk, hogy ilyen viharban útra keljünk, mint ami tegnap éjjel volt. – És ha mégis küldött ide valakit a biztonság kedvéért? 109

Macfadden Maggie karjára tette a kezét, és megnyugtatóan megszorította. – Én kilométerekről kiszúrom az ilyeneket. Ha az ember elég régóta dolgozik ebben a szakmában, kialakul egy hatodik érzéke. Higgye el, ha lenne itt valaki, észrevenném. – Nagyon remélem. Macfadden a fénylő barna szemekbe nézett, és egy pillanatra megborzongott. Nem tudta eldönteni, hogy ami belehasított, pusztán csak részvét-e valaki iránt, aki nagy bajban van, és akinek szüksége van a segítségére, vagy valami többet érez ez iránt a nő iránt, akivel két napja találkozott először, mégis olyan, mintha egész életében ismerte volna. Őrültség, gondolta. Soha senki nem hatott még rá így. Csak a helyzet váltja ki belőle? Az a tény, hogy ilyen közel van valakihez, akinek az életére bérgyilkosok törnek? Igen, csak ez lehet az oka. A szövetség, ami két ember között kialakul, ha együtt kerülnek egy ilyen halálos játszmába. Az érzései teljesen összezavarodtak. Egyik percben tények, motivációk, lehetséges megoldások töltötték meg a fejét, a másikban viszont csak arra tudott gondolni, hogy milyen lenne Maggie-t a karjában tartani. Elengedte a kezét, és elfordult. Minden érintés csak még jobban felkavarja. Fogalma sem volt, hogy Maggie mit érezhet. Nehéz lenne elviselni, ha valaki, aki iránt ilyen erős vonzalmat érez, visszautasítaná. Még mindig jobb, ha csak gondolatban foglalkozik a kapcsolatukkal, és megmarad az illúziónál, mintsem szembesülni a keserű igazsággal, az elutasítással. Ugyan miért is találná Maggie érdekesnek? Semmi több, csak egy átlagos zsaru, aki egy gyilkossági ügyben nyomoz. Miért érdeklődne iránta valaki, aki annyira gyönyörű és intelligens, mint Maggie? Hát igen, nem túl valószínű. Felhajtotta az utolsó korty kávét, intett a pincérnőnek, hogy fizetnek, és igyekezett nem gondolni többet az érzéseire.

A hangosbemondó bejelentette, hogy a 127-es chicagói járatra öt perc múlva meg lehet kezdeni a beszállást. Macfadden és Maggie fogták a táskájukat, kióvakodtak a kávézóból, és elindultak a huszonnégyes kapu felé. Macfadden tekintete szünet nélkül cikázott ide-oda, egyenként szemügyre vett mindenkit a váróteremben, az apró jelekre vadászva, amiket csak egy profi ismerhet fel: rezzenésnyi kézmozdulatok, pillantások, a járás, az öltözék, bizonyos gesztusok, amelyek egy hétköznapi halandónak nem mondanak semmit, de Macfadden számára teljesen egyértelműek lettek volna. Egy rossz mozdulat, és azonnal kiszúrja őket. Odaértek a beszállókapuhoz. Hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el őket, amiért eljutottak idáig, és már csak percek vannak hátra az indulásig. Felszálltak gépre, és megkeresték a helyüket. Maggie beült az ablak mellé, kibámult Provo kirajzolódó körvonalaira, és a Brigham Young egyetem hatalmas épületegyüttesére a távolban. Macfadden leült mellé, és bekapcsolta az övet. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte Maggie. – A hegyek meg a táj. – De igen – felelte Macfadden, miközben kinézett a ragyogó kék égre és a Wasatch-hegység fehéren csillogó, hósipkás csúcsaira. – Nem tudtam, mire számítsak, amikor ideküldtek, de most már nagyon örülök, hogy eljöttem. Nagy kár, hogy ilyen rövidre sikeredett a látogatás. Maggie halványan elmosolyodott, és szomorúan megint kipillantott a kis plexi ablakon. El kell hagynia az otthonát, és nem tudta, hogy visszatérhet-e valaha. Ami eleinte csak lidércnyomásnak tűnt, kegyetlen valósággá vált, és minden múló nappal egyre valóságosabb lett. Sírni lett volna kedve, de már elapadtak a könnyei. Hirtelen mintha minden érzés kiürült volna a lelkéből. Mozdulatlanul ült, úgy érezte, már nem számít semmi. A gép lassan elindult hátrafelé, aztán megfordult, és a felszállópályához gördült. Maggie hátrahajtotta a fejét a támlára. Nem aludt eleget az éjszaka, és most, hogy kicsit megnyugodott, hirtelen rátört a kimerültség. Amikor feldübörgött a motor, és a gép teste finoman rázkódni kezdett, Maggie lehunyta a szemét, elképzelte a sötét mennyezetet, amit gyerekkorában bámult mindig elalvás előtt, és ez alkalommal sírás nélkül mély álomba zuhant.

27

110

A kis sikátor, ahol a ház állt, amelynek emeletén dr. Lewis Cornwall lakott, sötétbe burkolózott a holdtalan éjszakában. Kinshasa utcáit nem világította meg más, mint egy-egy olajmécses pislákoló fénye, meg az ezernyi csillag a kristálytiszta égbolton, amely olyan volt, mintha apró gyémántokkal kirakott fekete bársonyból lenne. Manuel DeCostas szinte lebegve lopakodott a kihalt utcákon, mint egy kísértet, majdnem láthatatlanul, tetőtől talpig feketébe öltözve. Szükség esetén egy szempillantás alatt eltűnhet, és beleolvadhat az éjszakába. Megállt a sikátor sarkán, egy pillanatig tétovázott, aztán befordult, és végigsietett az omladozó, repedezett falú házak mentén. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, a tekintete jobbra-balra villant. Kisportolt és hihetetlenül ruganyos testének minden izma megfeszült, készenlétben arra, hogy ha kell, azonnal meneküljön. Odaért a kapualjhoz, ahol aznap reggel látta eltűnni dr. Cornwallt. A kapu szárnya épp csak lógott a veszélyesen öregnek és rozzantnak látszó házon. Ablaka csak néhány volt. A legtöbbjén az üveget elrongyolódott papír pótolta, amely lágyan meg-meglibbent a szellőben. Az, épületek között szárítókötelek húzódtak, a kiteregetett ruhák árnyékot vetettek az egyébként is sötét sikátorra. DeCostas épp csak ki tudta venni, hogy a korhadó falépcsőn jó pár fok törött. Óvatosan a legalsóra helyezte a lábát, és hallgatta a panaszos nyikorgást. Megtorpant, visszafojtotta a lélegzetét, és fülelt, hogy nem riasztott-e fel valakit az épületben a zaj. De minden néma maradt. Továbbhaladt, lépésről lépésre, lassan, csöndesen, könnyedén, míg fel nem ért az első emeletre, és megállt a mocskos sikátorra néző folyosón, ahol romlott hal- és vizeletszag terjengett. Pár pillanatig megdermedve állt, hegyezte a fülét, hogy megbizonyosodjon róla, rajta kívül nincs más ébren az egész épületben. Előhúzott a zsebéből egy vékony, de erős drótot, és óvatosan az ajtó kezdetleges zárjába dugta. Nevetségesen könnyű volt kinyitni, fél perc alatt meg is volt vele. Sokkal hamarabb bejutott, mint ahogy számított rá. Lábujjhegyen keresztültipegett egy apró, rendetlen szobán, amely akkora volt, mint Puerto Rico legnyomorúságosabb szegény negyedeiben egy konyha. Eltűnődött, hogy egy olyan valaki, mint Lewis Cornwall, miért épp ezt a helyet választotta rejtekhelyül, de a gondolat azonnal elillant a fejéből, amikor halk lélegzés ütötte meg a fülét. Félrebillentett fejjel hallgatózott, és most már csak a feladatára koncentrált. Lopakodva osont át a szobán a hang irányába, ahogy egy macska cserkészi be az egeret. Nagyon óvatos volt, tudta, hogy ilyen késői órán bármilyen szokatlan zaj azonnal felébresztheti a szomszédokat. Egyetlen pillanat alatt kell cselekednie, és teljes csöndben. Nem volt más fegyvere, csak acélos ujjai. A hálószobába lépett, és az alvó Cornwallra meredt a sötétben. A vékony takaró fel-le hullámzott a mellkasán. A szája félig nyitva volt. Néha felnyögött, mint egy ártatlanul szunynyadó gyermek. Olykor-olykor felhorkant, amiből De Costas végképp megbizonyosodott, hogy alszik, és nyugodtan odaléphet az ágy mellé. Szinte teljes volt a sötétség. Ha Cornwall esetleg kinyitja a szemét, akkor is alig fogja látni a föléhajló sötét figurát. DeCostas ezt nem akarta megvárni. A halál gyors lesz. Megállt az ágy mellett, egy pár pillanatig megint hegyezte a fülét, de a csend ismét megnyugtatta. Látta, hogy Cornwall a lehető legjobb pozícióban fekszik: a hátán, arccal fölfelé. Egyik kezét a fejének bal oldalához tette, a másikat rászorította az arcára. Lassan a feje és a párna közé csúsztatta a kezét, és érezte, hogy megmozdul. Most vagy soha! A halálos csöndben egyetlen reccsenés hallatszott, és egy halk nyögés. A rángatózás három másodpercig sem tartott. DeCostas a kezében tartotta Cornwall elernyedt fejét. A nyakcsigolyája eltörött. Gyors és csendes módszer. DeCostas visszafektette az oldalra billent, élettelen fejet a párnára. Pár másodpercig még ott állt, hogy megbizonyosodjon róla, jól hajtotta-e végre a feladatát, aztán kisurrant a lakásból, és eltűnt a sötét mellékutcák labirintusában. Két nap múlva már otthon lesz, Puerto Ricóban, a tengerparton heverészve, mintha mi sem történt volna, abban a megnyugtató tudatban, hogy ha úgy tartja kedve, soha életében nem kell többet dolgoznia.

Dennis Galamond több mint tíz órával ezelőtt esett túl az aznapi eligazításon a Fehér Házban. Az utóbbi két napban az elnök napirendjén ez szerepelt a legelső helyen, bármi más történt is, akár belföldön, akár a nagyvilágban. Pontosan tudatában volt, hogy „ez az AIDS-ügy”, ahogy ő ne111

vezte, időzített politikai bomba. Bármennyire is próbálnak felkészülni minden eshetőségre, senki nem tudhatja, mi fog történni, ha egyszer felrobban. A külügyminisztérium teljes számítógépes rendszerét munkába állították, hogy legújabb programjuk segítségével próbáljanak James Macfadden és Margaret Kreiser nyomára bukkanni. Az összes légitársaság minden egyes járatának útvonalát betáplálták, elemezték az indulási és érkezési időpontokat, az átszállási lehetőségeket, minden szóba jöhető útvonalat, amely az Egyesült Államokból kifelé vezet. Minden egyes utast megvizsgáltak, aki az utóbbi két napban jegyet vett bármely olyan járatra, amely az Atlanti-óceán túlsó partjára tartott. A járatok és utasok óriási száma miatt szinte emberfelettinek tűnt a feladat. Galamond azonban nagyon bízott az új, szupermodern számítógépükben és a speciális statisztikai programban, amelyet pontosan ilyen problémák megoldására fejlesztettek ki. – Van már valami? – kérdezte Ed Brinskit, legjobb számítógépes szakértőjüket, aki mereven bámulta a vibráló képernyőt, ahol fejfájdító vibrálással villantak fel repülőgépes útvonalak. – A gép most zár ki minden olyan útvonalat, amely nem illik bele a statisztikai modellünkbe – magyarázta Brinski. – Ha Macfadden nagyon ravasz próbált lenni, és teszem azt, először nyugat felé indult, vagy először keletre, aztán vissza nyugatra, és onnan megint keletre, a gép ezeket a lehetőségeket is kiszűri. Ha különböző helyeken különböző névre vett jegyet, az sajnos tovább bonyolítja a problémát. Akkor valószínűség-számításokat kell végeznie a gépnek, hogy meghatározza, mennyire valószínű, hogy egy adott időpontban egy bizonyos helyről egy másik helyre repüljön valaki. Ez még a számítógépnek is időbe telik. De olyan gyorsan emészti az információkat, ahogy csak lehet. – Jól van. Ugyan a felét sem értem annak, amit mondott, de ha talál valami érdekeset, azonnal szóljon. – Már nem tarthat soká. Munkanapokon szerencsére jóval kevesebb az utas, mit hétvégén. A lehetséges három és fél milliót máris leszűkítettük pár ezerre. Minél többet sikerül kizárnunk, annál közelebb kerülünk hozzájuk, és annál megbízhatóbban fog működni a statisztikai elemzés. – Pár ezerre? – kérdezte Galamond. – Meg lehet csinálni, hogy pár százra szűküljön a kör? – Talán igen. A tengerentúlra irányuló járatok lesznek döntő fontosságúak. Ha foglaltak helyet bármelyik tengerentúli járatra, sokkal nagyobbak az esélyeink, hogy kiszúrjuk őket. – Hát akkor csak próbálkozzon, Ed. Nagyon szeretném elkapni őket, még mielőtt eljutnak az óceán túlsó partjára. – Igyekszem. De csak olyan gyorsan tudok dolgozni, ahogy ez az ócska masina. – Brinski a vadonatúj számítógép felé intett, amely a fal mellett állt, és halkan duruzsolt, mint egy jól beállított motor, miközben másodpercenként több millió számítást végzett. Galamond vállon veregette a komputerszakértőt, aztán visszatért az íróasztalához, amelyen több telefon is állt. A piros a közvetlen vonal volt a Fehér Házba. Nagyon remélte, hogy legközelebb már azért kell felemelnie, mert valami örömteli jelentenivalója van. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy megint lehordja az elnök, akit ő a maga részéről idiótának tartott, akinek eleve semmi keresnivalója az Ovális Irodában. Épp hogy negyvenhét százalékot kapott, egy olyan választáson, amelyen a szavazóknak alig ötven százaléka adta le a voksát – ez nem igazán elégséges jogcím a politikai hatalomra. Ahányszor találkozott vele, mindig erre kellett gondolnia. De hát mit tehetne? Ő annak dolgozik, aki az elnöki székben ül, akárhogy jutott is oda az illető. Egyébként is, ha a szavazópolgárokat ennyire nem érdekli az egész, akkor megérdemlik, hogy ezt kapják. Utálta, hogy egy ilyen senki ugráltatja és parancsolgat neki. És ő éjt nappallá téve dolgozik, hogy megmentse ezt az alakot. Galamond csak ült, és szinte transzba esve bámult maga elé, amikor egy kiáltás zavarta meg a terem túlsó végéből. Felugrott, és odaszaladt Brinskihez. – Mi az, Ed? Brinski egy hosszú, kinyomtatott leporellót tartott a kezében. Útvonalak, célpontok, utaslisták sorakoztak rajta hosszas oszlopokban. – Sikerült olyan számra leszűkíteni, ami már kezelhető – mondta izgatottan Brinski. – És szerintem meg is vannak. Tessék, azonnal megakadt rajta a szemem. – Miért, mit talált? – kérdezte idegesen Galamond. 112

– Szerintem ők azok – mondta Brinski. – Könnyebb volt, mint gondoltam. – Rámutatott két utas nevére a listán, akik Provóból Chicagóba repültek, onnan továbbmennek New Yorkba a Delta 127-es járatával, majd a John F. Kennedy repülőtéren átszállnak a British Airways 1648-as londoni járatára. Galamond kikapta Brinski kezéből a kinyomtatott leporellót, és rámeredt. Két utas, egy férfi és egy nő. Az útvonaluk tökéletesen megfelel a keresettnek. De Galamond egyáltalán nem mosolyodott el örömében, amiért ilyen könnyen rájuk akadtak, hanem csak megrázta a fejét, és visszaadta a papírt. – Valami baj van? – kérdezte Brinski. – Ezek csak ők lehetnek. Mi a probléma? Galamond megint megrázta a fejét. – Nem, ez túl nyilvánvaló – mondta. – Túl könnyű lenne. Az a fickó profi. – Megint kikapta Brinski kezéből a listát. – Soha nem tenne ilyet. – Honnan tudja? Talán pánikba estek. Mindenképpen ki akarnak jutni az országból a leggyorsabb és legrövidebb úton. – Ugyan már. – Galamond rámutatott az útvonalra, és visszaadta a papírlapot – Ha maga tudná, hogy több száz ügynök liheg a sarkában, ezt csinálná? Elrepülne Provóból egyenesen a keleti part legnagyobb repülőterére, tudván tudva, hogy minden utast szemmel tartanak, aki a tengerentúlra indul? – Talán nem gondolja, hogy ilyen gyorsan utána tudunk nézni az utaslistáknak. Lehet, hogy azt hiszi, sikerülni fog kicsúszni a kezünkből. – Nem hiszem, hogy ekkora kockázatot vállalna. Nem követne el ilyen baklövést. Nem, ez így túl nyilvánvaló. – Szóval magának az a véleménye, hogy egy pár egészen véletlenül épp most akar Provóból Londonba repülni? Galamond újból megnézte a listát, próbálta kiokoskodni, mi lehet Macfadden terve. Egészen biztos, hogy nem ment volna ilyen útvonalon. Túl egyszerű lenne. Egy reggeli gép Provóból New York felé, azt követően, hogy Macfadden és Kreiser eltűntek Salt Lake Cityből. Bármennyire szerette volna azt hinni, hogy valóban rajta lesznek ezen a gépen, meg volt győződve róla, hogy tévednek. A kérdés most már csak az, melyik járattal utaznak és hová? Galamond az órájára pillantott. Este háromnegyed hét volt. Ha esetleg valami nagy szerencse folytán tényleg rajta voltak a 127-es járaton, akkor már át is szálltak Chicagóban, és alig két óra múlva meg fognak érkezni New Yorkba. Az ügynökök egész nap várták őket. Ez volt a legnagyszabásúbb embervadászat, mióta egy líbiai terroristát üldöztek, akit azzal gyanúsítottak, hogy ő volt az értelmi szerzője a Szabadságszobor felrobbantására irányuló sikertelen merényletnek. Galamond egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy Macfadden és Kreiser élve kijutnak New Yorkból. Ennek az esélye nulla. Sokkal inkább az aggasztotta, hogy egyáltalán New Yorkba tartanak-e. Tapasztalt és gyanakvó fejében egy hang azt súgta, hogy New York a legutolsó hely, ahová Macfadden be fogja tenni a lábát. – Mely más városokból indul közvetlen járat Londonba? – kérdezte sürgető hangon, mintha hirtelen valami ötlete támadt volna. Brinski utasította a számítógépet, hogy soroljon fel minden olyan várost, ahonnan indul British Airways járat közvetlenül Londonba. A gép keresgélt az adatbankban, és pár másodperc múlva ki is írta negyvennyolc város nevét, a londoni járatok indulási idejével. Galamond végighúzta ujját a listán, és megcsóválta a fejét. – A franc egye meg – mormolta. – Ez túl sok. Ha nincsenek a 127-es járaton, akkor bárhol lehetnek, bármelyik városba utazhatnak ezek közül. Honnan a pokolból tudhatnánk, hol kezdjük a keresést? – Van egy másik mód is – mondta Brinski. – Micsoda? – Ezeket a változókat betápláljuk a gépbe, és megadja azoknak az utasoknak a nevét, akik Provóból és/vagy Chicagóból indultak, és ezen városok valamelyike a célpontjuk. – Fogjon neki.

113

Galamond nézte, ahogy Brinski vadul kopogtatja a billentyűket. Tudta, hogy az idő vészesen fogy, és ha Macfadden és Kreiser átcsúsznak a hálón, akkor már nem sokat tehetnek, azonkívül, hogy tovább üldözik őket Európában. A számítógép megállás nélkül zúgott és dolgozott, matematikai modellezéssel feldogozta az adatokat, a statisztikai valószínűség alapján kiszűrve az összes olyan utast, akik Utah államból célba vették azoknak a városoknak bármelyikét, ahonnan van British Airways csatlakozás. Galamond ismét az órájára pillantott, és látta, hogy újabb értékes tíz percet elvesztegettek. Utálta a várakozást, az idegesítő vacakolást a számítógéppel, amivel lehet, hogy végső soron nem is jutnak vele semmire. Persze nem mintha visszasírta volna a régi időket, amikor ideje nagy részét azzal töltötte, hogy maga szaladgált minden után, és a legtöbb ügy annyi papírmunkával járt, hogy az aktákkal be lehetett volna fedni Washington utcáit. Úgyhogy csak állt, és bámulta a számítógép monitorját. Ha szerencséje van, már nem kell sokáig várnia, hogy elkapja azt a két embert, akik meggyőződése szerint mindent tudnak.

Carlos Martinez egyik kezével szinte görcsösen szorította a telefont, a homlokát pedig a másik kezébe támasztotta. Figyelmesen hallgatott, időnként két ujjal megmasszírozta az orrnyergét, mert kínzó görcs hasogatta a fejét. – Egészen biztos benne? – kérdezte. – Igen, kétszer is átolvastam. – Biztos, hogy nem téved? – Semmi kétség. – Jól van. Folytassák a megfigyelést, és hallgassák le a telefonját is. Mr. Royce mindent tudni akar. Nehogy valami elkerülje a figyelmüket! – Értem. Martinez lerakta a kagylót, és mozdulatlanul ült. Próbálta eldönteni, hogy mondja el Roycenak, amit a Union Memorialból épp jelentettek neki. Tudta, milyen hatással lesz rá a hír. Szinte reszketett attól a gondolattól, hogy neki kell közölnie vele, hogy egyetlen unokája halálos beteg. Egy pillanatra átvillant a fején, hogy inkább nem mond neki semmit, hagyja, hogy Royce azt higgye, minden rendben van, és William majd maga mondja el, ha akarja. Így megkímélhetné magát a kínos jelenettől, ami még az ő megkérgesedett szívének is sok lesz. Különben is, az öreg úgyis rövidesen a sírba issza magát. Lehet, hogy előbb fog meghalni, mint imádott unokája. Persze gyávaság lenne, ha kibújna a feladat alól, gondolta Martinez, de ugyanakkor emberibb is. Hátradőlt a karosszékben, és lehunyta a szemét. Arra gondolt, Royce arcán milyen mosoly ült mindig, ahányszor kiejtette az unokája nevét. A hideg szemek felcsillantak, és mintha boldog lett volna, ahányszor csak a fiúról beszélt. Martinez nagyon jól tudta, hogy Royce szinte csak azokért a látogatásokért él, amikor William leutazik hozzá Puerto Ricóba, és semmi nem jelentett neki annyit, mint azok a percek, amiket vele tölthetett, az egyetlennel, aki szerette, és akit ő is szeretett. Martineznek összeszorult a gyomra, amikor elképzelte, mit fog érezni Royce, amikor megtudja, milyen elveszíteni az egyetlent, amiért dolgozott. Nem akart ő lenni az, aki ilyen fájdalmat okoz neki. De aztán hirtelen arra gondolt, mit tett Royce Maria Vargasszal, és hogy mi lett őbelőle Royce kezében, aki iránt most ilyen szánalmat érez. Martinez végül döntött. Igenis meg fogja mondani Royce-nak, hogy William beteg, és nemcsak hogy meg fog halni, de ráadásul szörnyű halállal. És eközben egész idő alatt arra fog gondolni, hogy mit tett Royce alig néhány napja Maria Vargasszal. Azután végignézi, ahogy mindaz a fájdalom és szenvedés, amit Royce okozott az évek során másoknak, most könyörtelenül visszaüt rá, és megfosztja attól a kis boldogságtól is, ami még megmaradt neki élete hátralévő részére. Saját magáért fogja tenni, ami tesz, és a barátjáért, Juan Vargasért.

28

Pontban este hétkor megcsörrent a Fehér Ház-i telefon. Dennis Galamond felkapta a fejét, és odanézett. Semmi kedve nem volt megint átesni a szokásos beszélgetésen. Tudta, hogy csak a 114

Fehér Ház titkárságvezetője lehet az, aki követelni fogja az újabb jelentést. Végül összeszedte magát, gyorsan az íróasztalhoz sietett, és a füléhez emelte a kagylót. – Tessék. – Galamond várta, hogy megkezdődjön a szokásos faggatózás. Eddig sem kedvelte a titkárságvezetőt, de most már kezdte egyenesen utálni rekedtes hangját. – Van valami eredmény? – Igen. Sikerült kiszűrnünk a repülőjáratokat, amelyeken rajta lehetnek. Minden lehetséges helyszínre embereket küldünk. Az összes ügynökünket elláttuk fényképpel a keresett személyekről. A repülőtéri biztonsági szolgálatoknak is küldtünk. Azt mondtuk nekik, Macfaddden és Kreiser orosz kémek, akiket gyilkosság és terrorista cselekmények gyanújával körözünk. Ha minden a számításaink szerint megy, pár órán belül kézre kerítjük őket. – Van elég emberük, hogy a keleti part minden főbb útvonalát szemmel tartsák? – Az FBI-tól annyi ügynököt kaptunk, amennyi csak kell a vadászathoz. Ők a kisebb, a saját embereim pedig a nagyobb repülőterekre vonultak ki. – És a tengerentúli akció? – Riasztottuk a CIA-irodákat Európában és Zaire-ban. – És? – Azt az utasítást kapták, hogy fogják el őket, ha sikerülne kijutniuk a országból. – Nagyon helyes. Mindent bele, Dennis. Pontban nyolckor kérek újabb tájékoztatást. – Feltétlenül. Mindenről tájékoztatjuk. – A rohadt életbe, hagyj már békén, hadd tegyem a dolgomat. Barom! A telefon elnémult, és Galamond lerakta a kagylót. Kissé meglepte, hogy ez alkalommal nem tolták le. Úgy látszik, a Fehér Házban végre belátták, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz. Visszament a számítógéphez, és újból végignézte az induló járatokat azokba a városokba, ahonnan Londonba lehet utazni. Meg volt győződve róla, hogy Macfadden és Kreiser ezeknek valamelyikébe tart. Ha nem, és mégis kicsúsznak a kezükből, akkor mindnyájuknak vége.

Ötszáz kilométerrel távolabb, a United 673-as járatának fedélzetén Macfadden épp befejezte a vacsoráját, de Maggie hozzá sem nyúlt a sajátjához. Csak arra tudott gondolni, hogy ha átszállnak Chicagóban, és onnan Newarkba repülnek, ezzel remélhetőleg mindenkit le fognak rázni, aki esetleg a nyomukban van. Amikor belefogtak ebbe az őrült macska-egér játékba, Maggie nem is sejtette, hogy ilyen lesz – bérelt autók, mocskos kis motelek, paróka és napszemüveg, minden útbaeső város repülőterén átszállni egy másik gépre... Soha nem is álmodta volna, hogy egyszer ilyesmi történik vele – most pedig árkon-bokron át hajszolják, csak mert azt gyanítják, tud valamit. Arról már nem is szólva, hogy a saját hazájának a kormánya üldözi! A hihetetlen eseménysorozat teljesen felborította eddigi szilárd nézeteit arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Szembesülnie kellett azzal, hogy létezik egy titkos világ, amely sokkal nagyobb és veszélyesebb, mint valaha is gondolta volna. De mi keresnivalója van neki ebben a világban? Egyáltalán nem akart részese lenni. Persze ha Macfadden nem lép be az életébe, akkor már rég halott lenne, szénné égett volna a hatalmas robbanás tüzében. Ő nem más, csak egy kis probléma, apró kényelmetlenség, amitől meg kell szabadulni, állítólag nemzetbiztonsági érdekből. Felfoghatatlannak találta, hogy ilyesmi történjen vele, egy senkivel; egy fiatal egyetemi adjunktussal, aki soha életében nem csinált semmit azon kívül, hogy előadásokat tartott, kutatott, dolgozatokat javított, és életének egy rövid szakaszában viszonya volt valakivel, aki véletlenül olyasvalamibe keveredett, ami most az ő életét is fenyegeti. A feje csak úgy lüktetett, majd szétfeszítették a kérdések, amelyeket nem tudott megválaszolni. Hogy tehették ezt? Hogy követhetnek el ilyen iszonyatos bűncselekményeket minden következmény nélkül? Az Egyesült Államok kormánya! Akinek az ő oldalán kellene állni. Annyi tisztesség sincs bennük, mint a maffiában. Még a maffia számára is íratlan törvény az, hogy a nőket ki kell hagyni a játékból. Egyáltalán, miért feltételezik róla, hogy bármit is tud? Meg sem fordult a fejükben, hogy ártatlan? Roszszabbul bánnak ártatlan emberekkel, mint a maffia! 115

Maggie csak piszkálgatta az ételt a műanyag tányéron, hiába próbálta kényszeríteni magát, hogy egyen. Reggel óta nem jött meg az étvágya. Az volt az érzése, egy falat sem fog lemenni a torkán, amíg meg nem érkeznek Newarkba, és kezükben nem lesz a párizsi repülőjegy. – Nem éhes? – Macfadden észrevette, hogy Maggie csak játszadozik a vacsorájával. – Nem nagyon. Macfadden megnézte az óráját: éjjel negyed egy volt. A gép már megközelítette a newarki nemzetközi repülőteret. – Félórán belül megérkezünk – mondta, és megnyugtatóan megszorította Maggie kezét. Úgy érezte, jó döntés volt, hogy Chicagóban meggondolták magukat, és New York helyett mégis inkább Newarkba indultak. – Pár óra múlva már kint is leszünk az országból, és sokkal barátságosabb helyen. – Hála Istennek. Maggie behunyta a szemét, és hátradöntötte a fejét. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer még menekülnie kell Amerikából. Szökni, mint egy utolsó bűnözőnek. Úgy is érezte magát, mint egy törvényenkívüli. Rosszul volt a gondolattól, hogy menekülnie kell éppen az elől a kormány elől, amely állandóan a szabadságról és emberi jogokról prédikál, közben titokban éppúgy bemocskolja a kezét, mint a világ bármely más kormányzata. Bármi volt is az a szörnyű titok, ami mindezt kiváltotta, Maggie egy valamiről meg volt győződve: hogy a kulcs abban a bizonyos legendában rejlik. Megfeszítette az agyát, és próbálta kibogozni a rejtélyt. Attól félt, hogy ha nem tudnak rájönni, mi volt az, amit Richard meglátott abban az elsárgult könyvben, akkor soha nem fogják megérteni, hogy mi ez az egész. Arra gondolt, a kapcsolatuk vége felé mennyire magába fordult Richard, és mennyire eltávolodtak egymástól. Amikor megjött az utazásairól – ő úgy tudta, hogy konferenciákra és szemináriumokra jár –, alig valamit vagy egyáltalán semmit nem mesélt arról, hogy hol volt, vagy mit csinált. Így visszagondolva már világos volt, hogy Richard valami olyasmivel foglalkozott, amibe őt semmiképp nem akarta belevonni, mert tudta, hogy veszélyes lehet. Talán a kapcsolatuknak is szándékosan vetett véget, hogy őt megóvja mindettől. Maggie elejtette a villáját, és egész testét hidegség öntötte el. Istenem, vajon Richard tudta, hogy az életébe kerülhet, ha tovább foglalkozik azzal a dologgal? Volt-e egyáltalán más választása? Ha igen, akkor is úgy gondolta, hogy megéri feláldozni magát, csak hogy a világ megtudja azt, amire ő rájött? Maggie felidézte magában azokat az időket, és újra meg újra végiggondolta a beszélgetéseiket, hátha eszébe jut valami, ami akkoriban jelentéktelennek tűnt, de most már talán érthetőbb lenne, így, hogy tudja, Richard egész idő alatt valami hihetetlen titkot rejtegetett. Kétségbeesetten kutatott az emlékezetében, és hirtelen eszébe ötlött Richard egy késő esti látogatása. Az volt az érzése, hogy akkor kezdődött minden...

Richard, szörnyen nézel ki, mi történt? Gyere be. – Köszönöm. – Richard szinte közönyösen megcsókolta az arcát, és egyenesen a hűtőszekrényhez indult. Kivett egy dobozos sört, a kanapéhoz ment, és végignyúlt rajta. Szemmel láthatóan kifárasztotta az egész napi munka a laboratóriumban. – Mi baj van, drágám? Richard tétovázott, mintha valamit mondani akarna, aztán csak annyit felelt: – Nehéz napom volt a laborban. Nem sikerültek a kísérletek. Minden rosszul sült el. Az ilyen napokon mindig elgondolkozom, nem lenne-e jobb pályát változtatni. – Megmasszírozzalak? – kérdezte Maggie. – Nem hiszem, hogy segítene – felelte Richard, belekortyolt a sörbe, és a mennyezetet bámulta. Maggie leült mellé, maga alá húzva a lábát, és masszírozni kezdte a férfi nyakát. – Átöltözzek valami szexisbe? – Na látod, az talán segítene. Amikor Maggie ránézett, hirtelen mintha félelmet látott volna a tekintetében. Valami olyat, amit még soha nem látott benne, mintha a lelke legmélye tárulna fel. Hirtelen úgy nézett rá, mintha idegen lenne. Maggie-nek az volt az érzése, Richard rosszkedvéhez semmi köze a félresikerült kí116

sérleteknek. Hiába próbálta leplezni, de nem tudta. Rá volt írva az arcára, ott csillogott a tekintetében, arcának sápadtságában, és érezte máskor oly meleg keze hidegségében. Maggie nem tudta megokolni miért, de ebben a pillanatban beléhasított az az érzés, hogy elvesztette, és végigfutott a hátán a hideg. Richard halvány mosolyra húzta az ajkát, és átölelte, talán arra gondolt, hogy a testének puhasága és melegsége kisöpri a fejéből a nyugtalanító gondolatokat. Megcsókolta, de Maggie pontosan érezte, hogy nem önmaga. Hiányzott belőle a szenvedély. Erőltetett csók volt, mintha kétségbeesetten kapaszkodott volna belé, menedéket keresve, de közben mégis egészen máson járt az esze. Aznap este hiába próbáltak szeretkezni. Richard életében először impotensnek bizonyult. Maggie tudta, hogy aznap valami szörnyű történhetett, ami egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életét. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Richard lassanként egyre hallgatagabb lett. Egyáltalán nem beszélt életének arról a rejtélyes részéről. Maggie meg volt győződve róla, hogy valami ördögi dologba keveredett, amibe őt nem akarja belerántani. Ezután már semmi nem volt a régi. Szexuálisan ugyan rendbe jött a kapcsolatuk, de az érzelmi meghittség lassan elszállt. Rájöttek, hogy túlságosan eltávolodtak egymástól, és végül szakítottak, de azért jó barátok maradtak. És Maggie, aki annyit tudott volna adni, és annyira szüksége lett volna valakire, akit szerethet, attól fogva magányosan élt.

A pilóta halk hangja bejelentette, hogy tíz perc múlva megérkeznek Newarkba, ahol az ég felhős, a hőmérséklet tizennégy fok. Maggie gombócot érzett a torkában a tíz perc hallatán. Nagyon remélte, hogy Macfadden okosan döntött, és igaza volt, amikor viccelődve megjegyezte, hogy Newark az egyetlen város, ahová az égadta világon senki nem akar utazni, és ahol a legkevésbé fogják keresni őket. A gép jobbra kanyarodott, majd fokozatosan ereszkedni kezdett. Maggie kilesett az ablakon, de csak a szárny végén villogó piros lámpát és az ablakra lecsapódó pára cseppjeit látta. A szél ideoda dobálta a gépet, Maggie dülöngélt az ülésen, mint egy tehetetlen bábu, amitől még az eddiginél is jobban hányingere lett. Mint egy ijedt gyerek, Macfadden karjába kapaszkodott, aki nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Eddig mindig ő kezdeményezte ezt a gesztust, és kicsit félt is, Maggie nem találjae kellemetlennek vagy tolakodónak. Most esett meg először, hogy ő kapaszkodott belé. Örült neki. – Mi baj, csak nem fél? – Már szinte félni sem tudok. Azt hiszem, kezdek beletörődni, hogy szökevény vagyok, és teljesen zsibbadtnak érzem magam. – Elfordult, és hátradőlt, de a keze Macfadden karján maradt. – Ne hagyja el magát. Még hosszú út áll előttünk. – Nem tehetek róla, úgy tele van a fejem mindazzal, ami történt. Már nem is tudom, mit gondoljak. – Mi lenne, ha arra gondolna, milyen romantikus lesz kettesben Párizsban? – próbált tréfálkozni Macfadden. Maggie erőtlenül elmosolyodott. Párizs tényleg nagyszerű lenne. Bármikor máskor, és más körülmények között. Mindig is szerette volna látni Párizst, de most nem volt egészen meggyőződve róla, hogy a fények városa úgy fog hatni rá, mint régebben hatott volna, amikor még nem volt más gondja az életben, mint hogy időre kijavítsa a szemináriumi dolgozatokat. Istenem, milyen egyszerű és nyugodt is volt az életem, gondolta. – Van egy barátom, aki annak idején Vietnamban harcolt – szólalt meg hirtelen. – Kilenc hónapig. Macfadden el sem tudta képzelni, miért beszél most erről, és hová akar kilyukadni, úgyhogy csak hallgatott. – Azt mesélte, amikor megérkeztek, az elején annyira félt, hogy negyedóránként a vécére kellett szaladgálnia. Mindenki így volt vele. Az első éjszakán csak feküdt, az arcát a párnába temetve, és sírt. Csak arra tudott gondolni, hogy egy nap majd a tábori kórházban fog magához térni, arra, hogy hiányzik a karja vagy a lába, vagy hogy nyaktól lefelé megbénult. Egyáltalán nem attól félt a legjobban, hogy koporsóban kerül haza, hanem attól, hogy a feleségének kell gondoskodni róla egész életében, mert tehetetlen nyomorék marad. De aztán a második nap már kicsit jobb volt. A 117

harmadik napra a géppisztolyropogás már megszokott háttérzaj lett. Valami zsibbadtság vett rajta erőt, ami megóvta attól, hogy megőrüljön. Pontosan ezt érzem én is most. Zsibbadtságot. Hallom a fegyverropogást, és nem tehetek semmit, azonkívül, hogy reménykedem, élve megúszom. Csak a mai napra gondolok. Néha csak a következő órára. Furcsa, mennyire meg-keményszik az ember, ha a körülmények rákényszerítik. – És épen hazakerült a barátja? Maggie megrázta a fejét. – Az egyik lábát részben amputálni kellett. Egy előttük haladó teherautó aknára hajtott. Minden évben elmegy a vietnami emlékműhöz, hogy megemlékezzen a bajtársairól, akik nem voltak ilyen szerencsések. – Hát igen, nézőpont kérdése. Valaki elveszíti a lábát, de szerencsésnek tartja magát, mert életben maradt. – Igen. Eddig mindig azt hittem, milyen nehéz életem volt. Pedig gyerekjáték volt ahhoz képest, amit az elmúlt egy-két napban átéltem. Majdnem szégyellem, ha arra gondolok, hogy mennyit nyavalyogtam. Most bezzeg bármit megadnék érte, csak hogy visszatérhessek a régi életemhez. Bármit. Maggie lehunyta a szemét. Habár azt állította, hogy már nem is érdekli, mi történik, azért egy könnycsepp hullott le reszkető szemhéjáról. Elfordult, és az arcára szorította a kezét. Macfadden utánanyúlt, de aztán visszahúzta a kezét, úgy gondolta, jobb, ha kicsit egyedül hagyja a gondolataival.

Galamond az utóbbi három órában elszívott egy egész doboz Winstont, és már úgy tele volt koffeinnel, hogy akár jövő januárig ébren bírt volna maradni. Káromkodva és izzadva, megszállott módjára járkált fel-alá a számítógépek előtt, amelyeken percről percre újabb adatok villantak fel. Eddig harminchat szóba jöhető járat indult el, de Macfaddenék egyiken sem voltak rajta. Este negyed tizenegy tájban már csak az járt a fejében, hogy háromnegyed óra múlva megint ott kell majd állnia, kezében a telefonnal, és hallgatni a Fehér Házból jövő szemrehányásokat, amikor majd megint azt kell közölnie, hogy Macfadden és Kreiser kicsúszott a kezükből, talán végleg, és be kell indítani a tervezett kampányt. Ennek legelső lépése mindig a dezinformációk terjesztése. A következő lépés az esetleges tanúk likvidálása, amiről többnyire a hírszerzés gondoskodott. A kampány részletei, melyeket Galamond még az értekezleten nézett át, ragyogóak voltak. A kormányreakció átgondolt, és egyetlen szavába sem lehet belekötni. De vajon valóban be fog-e válni? – tűnődött Galamond. Most még inkább kétségei voltak, mint a tegnap esti megbeszélésen. Nem lehetséges, hogy valaki olyan információval rendelkezik, amivel egy csapásra megcáfolják a kormány minden szavát? Valami olyannal, amit csak Zarnoff és Cornwall tudott? És amit nemsokára Macfadden is tudni fog? Galamond továbbra sem tudta elhinni, hogy Zarnoffot csak azért ölték meg, mert fel akarta fedni, milyen szerepet játszott az Egyesült Államok a II. világháború alatti biológiai fegyverkísérletekben. Mindenki tisztában van vele, hogy a biológiai és vegyi fegyverek szörnyű, de szükségszerű velejárói a modern háborúknak. És amikor a náci Németország Európa minden zugát fenyegette, akkor ugyan miért ne nyúlt volna az Egyesült Államok ehhez az eszközhöz, és miért ne vett volna részt a szövetségeseivel egy közös programban, aminek az volt a célja, hogy megmentsék a világot? Nem, egészen biztos, hogy itt valami többről van szó. Galamond nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy tényleg igaz, és az AIDS-járványt olyan ötven évvel ezelőtti esemény váltotta ki, amelyet azóta is sikerült a legnagyobb titokban tartani a nagy nyilvánosság elől. Egészen mostanáig...

29 1994. DECEMBER 16. ESTE 11:58

Maggie életében először ült első osztályon. Még mindig érezte az órákkal ezelőtt felszolgált boeuf bourguignonne ízét. A hús olyan puha volt, hogy szinte szétolvadt az ember szájában. A 118

Chablis is nagyon zamatos volt, egész meglepődött, hogy egy repülő fedélzetén ilyet adjanak; az evőeszközök pedig igazi ezüstből voltak, nem műanyagból. A Rolls Royce sugárhajtómű finom zümmögése és a francia légitársaság gépének elegáns kabinja nyugalmat sugárzott. Ehhez képest a newarki repülőtéren töltött fél óra lidércnyomás volt. A parókának köszönhetően felismerhetetlenek voltak ugyan – Macfadden még bajuszt is ragasztott –, de azért mégis a végsőkig feszítette az idegeiket a bujkálás. A péntek általában a legforgalmasabb nap a légi közlekedésben, és a newarki repülőtéren is rengeteg ember nyüzsgött. Mindenkit gyanúsnak találtak, aki sötét öltönyt viselt. Minden összehajtogatott újság úgy nézett ki, mintha pisztolyt rejtegetnének benne. A nőket gyanakodva méregették, hogy nem álruhás férfiak-e. Szemmel tartották a pilótákat és légikisasszonyokat. Az emberek mintha összesúgtak volna a hátuk mögött. Az egyik szuvenírboltban egy férfi állt hallókészülékkel, ami pontosan úgy festett, mintha egy kis adóvevő lenne. Majdnem futásnak eredtek ijedtükben, amikor meglátták. Mire Maggie végre felszállhatott az Air France 747-es járatára, úgy érezte magát, mintha legalább egy hete válogatott pszichológiai kínzásoknak lett volna kitéve. Amikor a motorok felzúgtak, és a gép gurulni kezdett, kimondhatatlan megkönnyebbülés ömlött el rajta. Úgy roskadt össze az ülésen, mintha eddig az egész világ súlyát hordozta volna törékeny vállain. 14 000 méterrel a sötét Atlanti-óceán fölött repültek; Maggie hetvenkét óra óta most először érezte magát többé-kevésbé biztonságban. Amikor kényelmesen kinyújtóztatta lábát, és szájához emelte a kristályosan áttetsző bort, úgy érezte, mintha végre lerázta volna magáról a bénító félelmet. – Nem lenne nehéz hozzászokni ehhez a keleti kényelemhez – suttogta, aztán nagyot kortyolt a borból, minden cseppjét élvezve. – Csak ne nagyon szokjon hozzá – felelte szárazon Macfadden. – A Scotland Yard nem fog örülni az extra kiadásaimnak. – Habár ha rajtam állna, tízszer ennyit költenék rád, tette hozzá gondolatban. – Ugyan, mondja meg nekik, hogy legyenek kicsit nagylelkűbbek – mondta Maggie. A harmadik pohár Chablis az egyéniségének olyan oldalát csalta elő, amit Macfadden addig nem ismert. – Igazán megérdemlem az első osztályt azok után, hogy milyen ócska motelbe cipelt tegnap este. – Hát igen – felelte Macfadden, és felemelte a poharát. – Be kell ismernem, ebben igaza van. – Felhajtotta a bort, és megint az jutott eszébe, milyen lett a volna a karjai között tartani Maggie-t a múlt éjszaka. – Mondja, James, mit súgnak a híres megérzései? Cornwall Kinshasában van még, vagy rövidesen fel fog bukkanni Edinburghban? – Bár tudnám. Mindenesetre nyugodtabb lennék, ha az MI-6 már megtalálta volna. Ha megérkeztünk Párizsba, felhívom Fitzhught még a repülőtérről, és megmondom, hogy útban vagyunk. Majd tőle megtudjuk, van-e valami újabb hír. Maggie kérdően nézett Macfaddenre. A bor és a fáradtság együttes hatása kiélesítette a gondolatait. Az MI-6 említése furcsa hatással volt rá. Nem volt igazán nagy szakértője az európai történelemnek, de annyira azért még emlékezett egyetemi tanulmányaiból, hogy a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok mindent elkövettek a náci Németország leveréséért. 1942 júliusában aláírtak egy orosz-brit egyezményt, amelyben kölcsönös együttműködésben állapodtak meg a németekkel szemben. Októberben újabb szerződést írtak alá Moszkvában, amikor az Egyesült Államok is csatlakozott hozzájuk. A hármas szövetségnek köszönhetően sikerült legyőzni Hitlert, amikor a Barbarossa hadművelet során lerohanta a Szovjetuniót. Nem lehet véletlen, hogy most pont ez a három ország látszik érdekeltnek a Zarnoff-ügyben, gondolta Maggie. Minél többet töprengett ezen, annál gyanúsabbnak találta. Kérdések sora villant fel a fejében. Vajon miben állt a kölcsönös segítségnyújtás, amiben a három ország megállapodott? Az amerikaiak és az angolok részt vettek-e olyasmiben, amit utólag nagyon szégyellnek? Hallgatást fogadtak-e mindhárman, mert van valami közös sötét titkuk, amit soha nem akarnak felfedni? Maggie tovább faggatta Macfaddent. – Mondja meg az igazat. Mi köze van mindehhez az MI-6-nak? Tudom, Richard holttestét az Egyesült Királyságban találták meg, és ezért nyomoznak maguk is, de nekem nagyon úgy tűnik, az angoloknak borzasztóan fúrja az oldalát, hogy mit tudott Richard. És az amerikai külügyminisztérium még ennél is jobban szeretné megakadályozni, hogy 119

kiderítsék. Egy percig sem hiszem, hogy a brit titkosszolgálatot tényleg az érdekli, megtalálják-e Richard gyilkosát. Szerintem csak azt akarják megtudni, hogy mit mondhatott el Cornwallnak. Szóval, mi az igazság? Macfadden próbálta elmismásolni a választ egy tétova mosollyal, de Maggie továbbra is rászegezte a tekintetét, és a mosoly végül többet árult el, mint amit leplezett. A bor nem nehezítette el Maggie fejét, hanem inkább éleseszűbbé és gyanakvóbbá tette. Válaszokat akart kapni a kérdéseire. Macfadden attól félt, ha nem felel valamit, egész idő alatt, amíg Párizsban vannak, a kérdéseivel fogja nyaggatni. – Jól van – mondta végül elkomolyodva. – ígérje meg, hogy amit most elmondok, soha nem adja tovább. Meg kell esküdnie, hogy történjen bármi, hallgatni fog. – Megígérem. – Maggie felemelte a kezét, mintha a bíróság előtt állna. – Történjen bármi. – Igen, igen, megígérem. – Maggie megragadta Macfadden karját, és belekapaszkodott. Macfadden nem volt igazán meggyőződve róla, hogy helyes-e, ha bármit is elmond neki. Egyelőre legalábbis. De hát szegény majdnem meghalt, odalett az otthona, és most menekülnie kell, elhagyni a hazáját, és nem tudhatja, hogy visszatérhet-e valaha. Az a legkevesebb, hogy elmondja neki, mit tud az MI-6 dr. Richard Zarnoffról, és mire gyanakszanak, mi lehetett az ok, amiért megölték. Remélte, hogy helyesen cselekszik.

Az elnök lecsapta a telefont, és lehorgasztotta a fejét, mintha vége lenne mindennek. A pozíciója veszélyesen megingott, ezzel tisztában volt. Az ország jóvátehetetlen károkat fog szenvedni, ha kipattan a titok, ami még a Watergate-botránynál is hatalmasabb közfelháborodást fog kelteni, és véglég tönkreteszi a kormány jóhírét. Felemelte a tekintetét, és végigjártatta az asztal körül ülők komor arcán, akik mindnyájan tisztában voltak az ügy súlyával és az esetleges következményekkel. A titkárságvezető a fejét csóválgatta, és némán ült. A külügyminiszter a szájára szorította a kezét, és az asztalra könyökölt. Megdöbbentette, hogy idáig jutott a helyzet, és tudta, hogy minden rendelkezésükre álló eszközt fel kell használni, ha meg akarják akadályozni a katasztrófát. Minél tovább húzódik az ügy, annál kevésbé valószínű, hogy ki tudják védeni. – Dennis Galamonddal beszéltem – szólalt meg végül az elnök. – Még mindig reménykednek, hogy megtalálják őket, de nem túl biztató a helyzet. Galamond attól fél, valahogy már kijutottak az országból. – Az istenit! – A külügyminiszter ökölbe szorította a kezét. – Tudtam, hogy egy nap ez fog történni. Mindig tudtam, hogy azokban a rohadt komcsikban nem lehet megbízni, és a Fal leomlása után nem fogják tudni titokban tartani. A rohadt életbe, tudtam! – Még nem tudhatjuk, hogy az oroszok szivárogtatták-e ki. – Az elnök igyekezett higgadt maradni, bár nyilvánvaló volt, hogy elnöksége három évének legnagyobb krízisével kell szembenéznie. – Ki más lehetett volna? Talán valamelyik korábbi tagköztársaság kompromittálni akarja az oroszokat? – Még nem tudhatunk semmit. Szorosan együttműködünk az orosz kormánnyal, és próbálunk nyomást gyakorolni rájuk, hogy a bizalmas információkat megfelelő módon kezeljék – mondta az elnök, igyekezve lecsillapítani a kedélyeket, habár a feladat többé-kevésbé lehetetlennek tűnt. – Ők is tisztában vannak vele, mit jelenthet, ha egy ilyen titok nyilvánosságra kerül, nemcsak a nemzeti érdekeinket tekintve, de a két ország viszonyában is. – Közölték velük, hogy milyen következményekkel járhat, ha kiderül? – Igen. Mindazonáltal realistának kell lennünk, és felkészülni a legrosszabb lehetőségre, vagyis arra, hogy valami valóban kiszivárgott. Esetleg eladták az információt annak, aki a legtöbbet kínálta érte. – És ez csak egyre rosszabb lesz – sóhajtott fel a külügyminiszter. – Ha a titkos dossziék illetéktelen kezekbe jutnak... Gondolni sem merek rá, mi lehet a következménye. 120

Az elnök azonnal válaszolt. – Igen, ez a lehetőség is fennáll. Jobb lesz, ha felkészülünk mindenre. – Macfadden meg a nő – vágott közbe a külügyminiszter. – Galamond száz százalékig biztos benne, hogy elhagyták az országot? – Nem, de mivel az AIDS-konferenciának pár napon belül vége, nem valószínű, hogy Macfadden itt vesztegetné az idejét. Valószínűleg már úton van, Kreiserrel együtt. – Az elnök egyenként végignézett minden arcon. – És van még valami. – Micsoda? – kérdezte idegesen a külügyminiszter, akinek már az eddigi is épp elég volt. – Dr. Lewis Cornwall meghalt. – Micsoda? De hát mikor? – Nemrég bukkantak a holttestére. Galamond alig tíz perce kapott hírt Kinshasából. Még nem hozták nyilvánosságra, de semmi kétség, hogy az oroszok és az angolok is tudják. – Vagyis Macfadden elkésett. Valaki előbb rátalált Cornwallra. – Pontosan. Csak azt nem tudjuk, ki volt. – Találtak bármilyen nyomot? – Semmit. Tiszta és profi munka volt. Valószínűleg ugyanaz adott rá megbízást, aki Zarnoffot is elintéztette. – Szóval az a két ember, aki egészen biztosan az információ birtokában volt, halott. Az a kettő pedig, akikről gyanítjuk, hogy esetleg tudhatja, valószínűleg épp úton van Kinshasába. Mi lenne, ha ott szépen elintéznénk őket? – A hírszerzés úgy gondolja, hogy ha Macfadden kapcsolatba lép a brit titkosszolgálattal, és megtudja, mi történt Cornwall-lel, akkor már nem lesz rá semmi oka, hogy Zaire-ba utazzon. Galamond egyébként már elindult Londonba. Arra gyanakszanak, hogy Macfaddenék is oda tartanak. Még mindig próbálják kinyomozni, hogy Zarnoff kivel lépett kapcsolatba Puerto Ricóban december 4-én. Mindenkit figyelnek a Viracornál. Ez idáig semmi eredmény, de abban biztosak, hogy Macfadden nem megy Zaire-ba. – Hacsak máris nem tud valami olyat, ami miatt egyenesen Kombutóba tart – jegyezte meg a külügyminiszter. Az elnök elhallgatott. Nagyon kínosan érintette, hogy valaki tudhat Kombutóról, vagyis Edmonstonról, ahogy akkoriban nevezték, amikor az a bizonyos esemény történt. – Az ég óvjon minket, ha tényleg tudja – mormolta halkan.

Jézusom, mit tettem. Most mit csináljak? – gondolta Carlos Martinez. Stanton Royce oldalán üstökösként ívelt felfelé a karrierje a Viracornál, és ez annyira elvakította, hogy soha életében nem gondolt bele igazán, milyen következménye lehet a tetteinek. Így utólag visszatekintve már el sem tudta hinni, hogy annyira vak és naiv lehetett, hogy azt hitte, mindent megúszhat szárazon. De hát mindez része volt a nagy tétekkel játszott játéknak. Martinez mestere volt az érvényesülésnek. Megszerzett mindent, amire csak vágyott, sőt még többet is. A hosszú évek alatt, amiket azzal töltött, hogy elvégezte Royce helyett a piszkos munkát, soha eszébe sem jutott, hogy egyszer még feltámadhat benne a lelkiismeret-furdalás. De most nem egyszerűen csak megbánta mindazt, amit tett, hanem szinte azt is szégyellte, hogy ember. Olyan önutálatot érzett, ami a lelke legmélyéig emésztette. Egész lényét mardosta a lelkiismeret-furdalás. Gyűlölte Stanton Royce-ot, gyűlölte a Viracort, de leginkább önmagát. A gazdagsága és a hatalma mögött vértenger hullámzott. Látta maga előtt az ártatlan tudósok széttépett testét, akik a barátai voltak. Látta a fájdalmat Juan Vargas arcán, amikor elmondta neki, hogy Mariát baleset érte. Látta a tűt, ahogy a kislány vénájába hatol, és elképzelte, milyen kínokat fog kiállni a barátja, ha végig kell néznie, hogy a lánya lassú és fájdalmas halált hal. A lelkiismeret-furdalás úgy döfött belé, mint egy éles tőr, egyre mélyebbre és mélyebbre. Próbált valami értelmet találni az addigi életében, meggyőzni magát, hogy ő csak azért munkálkodott, hogy milliókat megmentsen az AIDS-től. Ha ezért fel kell áldozni Maria Vargast, ha tudósoknak meg kell halniuk az ügy érdekében, ám legyen. Amíg képes volt bebeszélni magának mindezt, addig együtt tudott élni a tetteivel. 121

De most minden összezavarodott benne. Mit is tehetne? Royce áldozatainak vére az ő kezére is tapad. A bizonyítékok mind ellene fognak tanúskodni. Royce gondoskodott róla, hogy őt is magával rántsa, és bűnösnek tüntesse fel. Élete hátralévő részét börtönben fogja eltölteni. Talán ötven évet is. Kell valami kiutat találni. Ki kell gondolnia valamit, amivel legyőzheti a Nagy Fehér cápát – és megmentheti a saját bőrét. A vég már előrevetítette árnyékát. Martinez a lelke mélyén tudta, hogy rövidesen minden összeomlik. Kell, hogy legyen valami kiút, gondolta. Kell, hogy legyen!

30 Macfadden kicsit előbbre hajolt, és jól megnézte magának a két nőt, akik előttük ültek a plüsshuzatú üléseken. Aztán felállt, úgy tett, mintha csak nyújtózkodna, és vetett egy pillantást a hátuk mögött ülő párra is. Majdnem éjfélre járt az idő. Még mindig az Atlanti-óceán fölött repültek, és úgy tűnt, rajtuk kívül mindenki alszik az első osztály utasai közül. Kicsit fülelt a motorok szüntelen zúgására, és megbizonyosodott róla, hogy fél méternél távolabb nem lehet hallani a beszédhangot. Még több ezer méter magasságban is jobbnak látta, ha elővigyázatos. Olyan információkat készült megosztani Maggie-vel, amelyeket nagyon kevesen tudtak a titkosszolgálat körein kívül, még a kormányzat legmagasabb szintjén sem. Tudta, hogy azzal, ha kiadja ezeket egy kívülállónak, megszegi a legszigorúbb szabályt. De úgy gondolta, Maggie több szörnyűségen ment át az elmúlt három napban, mint a legtöbb titkosügynök egész életében, különösen azok, akik nem csinálnak mást, csak szép kényelmesen üldögélnek az íróasztaluk mögött, és aktákat tologatnak. A pokolba a szabályokkal, gondolta. Ha valami probléma lesz belőle, vállalni fogja a felelősséget. – Maggie, be kell vallanom, hogy nem voltam egészen őszinte magához – mondta, közelebb hajolva hozzá. – Ami azt illeti, nem voltam őszinte senkihez, mióta csak megérkeztem az Államokba. – Miről beszél? – Maggie csodálkozva nézett rá. – Szigorú utasítást kaptam, hogy bizonyos információkat senkivel ne közöljek. De azt hiszem, magának joga van tudni. – De hát mit? – Maggie tágra nyílt szemmel meredt Macfaddenre. El sem tudta képzelni, mit akarhat mondani, de az arckifejezéséből látta, hogy az egész ügy sokkal komolyabb, mint eddig gondolta. – Mondjon el mindent, James. – Én tudtam ezeket a dolgokat Zarnoff apjáról, csak nem akartam elmondani. Nem voltam biztos benne, hogy maga mennyit tud, és ki kellett derítenem, hogy Richard mondott-e esetleg valamit, amit mi még nem tudunk. Nagyon sajnálom, hogy be kellett csapnom. – Alig bírt Maggie szemébe nézni, sejtette, hogy mit gondol most róla. Aljas hazugnak érezte magát. – Hát ezt nem hiszem el – mondta Maggie. – Tudta? Végig tudta? Nem is tudom, mit mondjak. És mégis, mit tudott még? Arról is tudott, hogy Richard és én, meg a... – Maggie elhallgatott, és elfordult. Úgy érezte, becsapták. Rémes volt belegondolni, hogy a viszonyuk legintimebb részleteiről is tudhattak. Elképzelte a lehallgatókészülékeket és rejtett videokamerákat a lakásán, a magnót az ágy alatt; és hogy a kormány emberei mindent röhögve végighallgattak. Egész felkavarodott a gyomra. – Nem, csak azt tudtuk, hogy közel álltak egymáshoz, azt nem, hogy milyen jellegű volt a kapcsolata Richarddal, higgye el. – És honnan tudjam, hogy mást nem hallgat el előlem? – Maggie visszafordult Macfadden felé, és inkább hitetlenkedőnek látszott, mintsem dühösnek. – Honnan tudjam, hogy ezentúl nem fog becsapni, felügyelő úr? Nem szólította így azóta, hogy először találkoztak az irodájában. Hidegen és hivatalosan hangzott. Macfadden eltűnődött, helyes volt-e elmondani az igazat, de most már késő. Aki á-t mond, mondjon bé-t is, folytatnia kell. – Kérem, higgyen nekem. Amit mondok, az mind igaz. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia mind részt vettek a háború alatt egy újfajta biológiai fegyver kifejlesztésében. A kísérleti telep helyét a legnagyobb titokként kezelték, még én sem tudtam róla... egészen tegnapig. Az az érzésem, nem véletlenül engedélyezték, hogy belenézzek az MI-6 adattárába. Abban biztos 122

vagyok, hogy az MI-6 tudott Kombutóról, vagyis Edmonstonról. Csak titokban tartották. Ha emlékszik arra, amit Zarnovszkijról olvastunk, ott az állt, hogy valami baleset történhetett a kísérletek folyamán. Nyilván az amerikai és az angol kormányt is aggasztotta, hogy nem lett-e valami következménye ennek a balesetnek. Hogy pontosan mi, vagy hogy mikor következett be, azt nem tudták. Valószínűleg arra gondoltak, növekedni fog majd a rákos megbetegedések vagy a születési rendellenességek száma a környéken. De csak a 70-es évek vége felé kezdtek gyanakodni, hogy bizonyos betegségek felbukkanása Afrikában annak tudható be, ami annak idején, 1943-ban történt. Macfadden egy pillanatra elhallgatott, Maggie sápadt arcára nézett, aztán folytatta. – Az 1984-ben kezdődött SIDA-programnak nemcsak az volt a célja, hogy az AIDS-et tanulmányozzák, és hogy gyógyszert vagy oltóanyagot találjanak ellene, ahogy mindenki gondolta, hanem az is, hogy utánajárjanak valaminek, amit az amerikai kormány mindenáron titokban akart tartani. Ami ha napvilágra kerül, óriási pánikot okozna. – Úristen, de hát mi volt az? Macfadden megdörzsölte a homlokát, és szenvtelen hangon folytatta. – Mióta csak felfedezték a HIV-t, sok tudós attól félt, hogy mivel igen magas a mutációs aránya, a vírus végül képes lesz arra, hogy más organizmusokat is megfertőzzön, amelyek aztán továbbvihetik a fertőzést emberekre. Amikor a SIDA-programban részt vevő tudósok ennek bizonyítékát kezdték keresni, megdöbbentő dologra bukkantak. – Jézusom. Ne is mondja el. – Maggie becsukta a szemét, mintha tényleg nem akarná tovább hallani. – Felfedeztek egy egészen apró, élősködő férget, amely emberi HIV-vírust hordozott. Maggie a szája elé kapta a kezét. – Jesszusom. – Ami még rosszabb – folytatta Macfadden –, miután megfertőzte ez a mikroszkopikus méretű parazita, az ember akár évekig elélhet anélkül, hogy bármiféle tünetei lennének. És mivel az élősködő a testnedvekben található meg, szexuális érintkezés útján terjeszthető is. – Szóval aki elkapja ezt az élősködőt, az a HIV-vírust is elkapja vele együtt. A parazita szaporodik a szervezetében, és így szaporítja a vírusokat is, amiket bármikor továbbadhat. – Pontosan. Azok a legsikeresebb élősködők, amelyek nem pusztítják el a gazdaszervezetet. És ez egy ilyen parazita. – Ettől félt mindenki hosszú ideje... Hogy a HIV egy másik tényezőn keresztül is terjedni kezdhet. Ez megcáfolja azt, amit eddig hittünk, hogy a HIV kizárólag szexuális érintkezés, vagy közösen használt injekcióstűk útján terjed. Ez hihetetlen. – Ez idáig ez a féreg az egyetlen organizmus, amelyben HIV-t találtak. De ezzel megvan a precedens. Most már tudjuk, hogy lehetséges. És könnyen lehet, hogy más ilyen organizmus is létezik. A SIDA-program egyik fő célja az volt, hogy ennek utánajárjanak. Egy ilyen bejelentés megrázta volna az egész világot, de főleg Amerikát, ahol már amúgy is rémesen rettegnek az AIDS-től és a AIDS-es betegektől. Ha ezt nyilvánosságra hozzák, az emberek követelték volna, hogy különítsenek el minden AIDS-beteget, hogy tegyék kötelezővé a rendszeres szűrést, karantént állítsanak fel... vagy talán még rosszabbat is. Ha belegondol, hogy mondjuk a tuberkulózis vagy a gyermekbénulás-járvány milyen hisztériát keltett, az semmi ehhez képest. Maggie döbbenten hallgatott. Nem csoda, hogy Richard azon az estén úgy festett, mintha valami kimondhatatlan szörnyűségre jött volna rá. Megint felidézte maga előtt az arcát és a tekintetét. Most már értette, mi történt vele. Megtudta ezt a szörnységet, és úgy érezte, az egész világnak joga van megtudni. Ugyanakkor megtiltották neki, hogy beszéljen. Mennyit szenvedhetett, amiért egy ilyen titkot kellett cipelnie, és némán tűrni a hazugságokat, amiket a kormány terjeszt! – És hol találtak rá erre a parazitára? – kérdezte hirtelen Maggie. – Zaire-ban, de... – Zaire-ban hol? – Az egyik folyó vizében fedezték fel. Már megint a legenda... – Igen, kezd végképp összeállni. A baleset, a vírusmutáció, a holdfogyatkozások, a népvándorlás, a betegségek... Ha igaz, amit most elmondott nekem, és az AIDS-t tényleg terjeszthetik élősködők is, akkor már értem, hogy egy ilyen információért akár ölhettek is. Ha egy féreg terjesztheti, akkor más miért ne? Mondjuk a szúnyogok. A maláriát is a moszkitók nyála terjeszti, pedig 123

annak a kórokozója legalább százszor nagyobb méretű, mint az AIDS-vírus. Te jóságos isten, ebből tényleg tömeghisztéria lenne! Macfadden bólintott. – Igen, ez egy óriási katasztrófa lehetőségét rejti magában. Ha nyilvánosságra kerül, olyan pánikot keltene, amilyet még nem látott a világ. Maggie-nek még mindig az volt az érzése, hogy Macfadden nem mondott el mindent. – Van még valami, amit nem mondott el? – kérdezte.' – Elmondtam mindent, amit tudok. Csak valahogy az egész nem áll össze a fejemben. Nevezzük megérzésnek, de szerintem Richard kiderített még valamit. Úgy gondolom, hogy felfedezett valamit, amit rajta kívül senki nem tudott, sem az amerikai vagy az angol kormány, sem a titkosszolgálatok. És pontosan emiatt ölték meg. – De hát mit? – kérdezte Maggie. – Mégis mit fedezhetett fel, ami még ennél is rémesebb? – Rengeteget törtem rajta a fejem, de nem jut eszembe semmi értelmes. Az ösztöneim azt súgják, a Viracor a megoldás kulcsa. De nem tudnám megokolni, miért. – Nekem sem tűnik érthetőnek. Mit nyerhettek azzal, ha megölik Richardot? Szerintem az, hogy az AIDS így is terjedhet, csak jó hír lehet egy olyan cégnek, amely épp egy AIDS-gyógyszert készül piacra dobni. Mit számítana nekik, ha minden elképzelhető organizmus terjesztené a vírust? Az nekik csak jó üzlet. Minél többféleképpen terjedhet, annál jobb. – Igen, ez igaz. Valóban ez az, ami sehogy sem illik bele a képbe. – Miért? – Richard ugye a legelejétől kezdve, 1984-től részt vett a SIDA-programban? – Igen. – Mint a kutatócsoport fontos tagja, és a világ egyik legnevesebb AIDS-szakértője, nyilván a legelején tudomást szerzett erről a dologról, igaz? – Valószínűleg igen. – Ha ennyire a szívén viselte, hogy megtudja az egész világ, miért nem próbálta meg már rég nyilvánosságra hozni? – Talán félt – felelte Maggie. – A Lyfusin nem gyógyítja a betegségeket, csak a tüneteket enyhíti. A fertőzötteknek továbbra is együtt kell élniük az AIDS-szel, tudván, hogy egész életükben szedniük kell ezt a gyógyszert, ami ki tudja, hogy tíz év múlva is hatásos lesz-e. Talán arra gondolt, akkora lenne a pánik és a társadalmi felbolydulás, hogy nem éri meg nyilvánosságra hozni. Úgy beszélt, mintha védelmezné Richardot, amiért részt vett ebben az összeesküvésben. – De akkor miért pont most akart előállni vele? Miért rohant olyan fejvesztve Zaire-ba, aztán meg Edinburghba, azzal a szándékkal, hogy bejelenti a konferencián? Maga szerint az volt a szándéka, hogy kirobbantsa a világraszóló pánikot? – Persze hogy nem, de... – Szerintem olyasmit akart felfedni, aminek sokkal komolyabbak lehetnek a következményei, mint annak, hogy az AIDS-t egy élősködő is terjesztheti. Ha engem kérdez, szerintem nem amiatt aggódott. – Még mindig nem értem. Miből gondolja, hogy olyasvalamit tudott, amit rajta kívül senki más? – Az biztos, hogy nem sokkal a halála előtt beszélt valakivel a Viracortól. Az embereink kiderítették, hogy december 4-én. Két nappal később már nem élt. Maga szerint ez véletlen? Maggie megrázta a fejét. – És épp maga mondta, hogy amikor Richard 1992-ben Zaire-ban járt, azt találta, hogy fontos kórházi iratok eltűntek, ugye? Maggie némán bólintott. – Nyilvánvaló, hogy valaki titokban akart tartani potenciálisan veszélyes információkat. De én nem ezt találom a legérdekesebbnek. Hanem azt, hogy Richard egyáltalán kereste ezeket az iratokat. Gondoljon csak bele. Jóval azután kezdett ebbe a keresésbe, hogy beindult a SIDA-program. Mi indította erre? A kórházi feljegyzések átvizsgálásának és a járványtani adatok összegyűjtésének már jóval korábban meg kellett történnie. Nyilván ez volt a legelső lépés, amikor a SIDA kutatói a vírus eredete után kezdtek nyomozni. Richardnak nem lett volna semmi oka, hogy a saját szakállára kezdjen nyomozgatni, hacsak nem valami olyasmit keresett, amivel a saját felfedezését akarta igazolni. 124

– És gondolja, hogy sikerült neki? – Én. azt hiszem, igen. És amire rájött, az nagyon kínosan érinthette a Viracort. Ha például Richard tudatában volt, hogy most készülnek piacra dobni azt a szert – mi is a neve, Lyfusin? –, akkor miért rejtegette volna ezt az információt, ami már úgysem érdekelt volna senkit? Semmi oka nem volt rá, hogy mindent felborítson, és ráijesszen a világra, különösen pár hónappal a Lyfusin piacra kerülése előtt. Nem, ennek nem lett volna semmi értelme. Valami egészen mást közölhetett a Viracorral. – De mi olyat mondhatott, amiért arra is képesek voltak, hogy megölessék? – Ki tudja. Talán felfedezett egy új vírustörzset, ami ellen nem használ a Lyfusin? Feltalált egy jobb gyógyszert? Megtudott valamit a SIDA-programmal kapcsolatban? Hogy a Viracor maga terjesztette el a vírust, esetleg a kormány tudtával, hogy óriási hasznot zsebelhessen be a gyógyszerrel? Folytathatnám a végtelenségig, de amíg meg nem találjuk dr. Cornwallt, sajnos csak találgathatunk. Maggie sápadtan kérdezte: – És gondolja, hogy engem is a Viracor megbízásából próbáltak megölni? – Megborzongott a gondolattól is. – Nagyon is lehetséges – felelte Macfadden. – A robbantás nem igazán az amerikai titkosszolgálat módszere. Sokkal több forog a kockán, mint hogy ilyen ostobaságot kövessenek el. Ők jóval diszkrétebben csinálták volna: méreg, megrendezett autóbaleset, vagy egyszerűen elrabolják, és gondoskodnak róla, hogy nyomtalanul eltűnjön. Szerintem két okból, ketten is célba vették: egyrészt az amerikai kormány azt hiszi, hogy tudja azt, amit csak most mondtam el magának, és amit kétségbeesetten titokban akarnak tartani. A Viracor viszont azt szeretné titokban tartani, ameddig csak lehet, amit Richard kiderített. – Egyszóval semmi esélyem. Még ha a Viracor úgy is dönt, hogy nem éri meg, hogy eltegyenek láb alól, az amerikai kormány még mindig el akar intézni, és valószínűleg nem is fog letenni erről a szándékáról. Köszönöm szépen, ez igazán jó hír. Macfadden megfogta Maggie kezét. – Idáig sikerült eljutnunk, nem igaz? Itt ülünk az első osztályon, útban Párizs felé, és finom bort iszunk. Mit kellene még tennem, hogy bízzon bennem? Maggie alig láthatóan elmosolyodott, aztán végül elnevette magát, amikor látta, Macfadden mennyire meg tudja őrizni a hidegvérét és a humorát, még ilyen nehéz körülmények között is. Ha volt a világon bárki, akit maga mellett akart tudni ebben a pillanatban, az James Macfadden volt. Senkiben nem tudott volna ennyire megbízni. Megbízni? Az életét tette a kezébe. És habár úgy üldözték, mint egy veszélyes bűnözőt, hirtelen mégis biztonságban érezte magát. – Köszönöm. Mindenesetre remélem, nagyon jó a terve. – Még némi csiszolásra szorul. Macfadden megszorította Maggie kezét, és kierőltetett egy mosolyt. Valójában egyáltalán nem volt semmilyen terve. Legalábbis addig, amíg nem beszél Fitzhughval, amint földet értek Párizsban. A humor és a hidegvér csak azt leplezte, hogy ő maga is nagyon aggódott, hogy a rájuk uszított bérgyilkosok bármikor lecsaphatnak.

31

A hajnal ragyogó rózsaszín fényei épp áttörtek a felhőkön, amikor Macfadden kinyitotta a szemét. Maggie felé fordulva ült, aki beburkolózott a takarójába, és a lábát felhúzva, mélyen aludt. Milyen gyönyörű, gondolta Macfadden, és milyen ártatlan. Az ajka félig szétnyílt, és kicsit nedves volt. Egy pillanatra az jutott eszébe, amikor a feleségével jártak Párizsban: Anna a repülőn pontosan ugyanígy aludt, ő pedig föléhajolt, és megcsókolta, újra meg újra, míg fel nem ébredt. Még most is érezte az ajkának édes ízét. Elnézte Maggie-t, és arra gondolt, elképzelni sem tudja, hogy valaki olyan gonosz legyen, hogy szándékosan ártani akarjon egy ilyen teremtésnek. Csak nézte az arcát, és lepergett előtte az a rövid idő, amit együtt töltöttek. Aztán a saját életére gondolt, a hibákra, amit elkövetett, és amiket, ha lehetősége lenne újrakezdeni az életét, talán nem követne el még egyszer, habár nem tudta volna pontosan megmondani, mit csinálna másképp. 125

Csak ült, nézte Maggie-t, és zavarosan kavarogtak benne az érzelmek, a rossz előérzetek és az erotikus képzelgések. A sürgölődő stewardessek elkezdték felszolgálni a reggelit. Macfadden tulajdonképpen az erős francia kávé, a meleg croissant és a rántotta illatára ébredt fel. Úgy érezte magát, mintha másnapos lenne. Nem is vette észre, milyen sok bort ivott előző este, csak amikor megmozdította a fejét és elfogta a szédülés. Lehunyta a szemét, és vett pár mély lélegzetet, hátha az oxigén csillapítja a fejének fájdalmas lüktetését. – Reggelit, monsieur? – kérdezte egy kellemes női hang. Macfadden megfordult, felnyitotta a szemét: egy gyönyörű stewardess állt mellette, kezében a tálcával. – Igen, köszönöm – motyogta álmosan. – És egy csésze teát is kérnék. – Zsibbadt tagokkal visszafordult Maggie felé, és finoman megrázta. – Maggie! Itt a reggeli. Maggie felnyögött. – Csak narancslét kérek – motyogta. – És legalább hat aszpirint. – Lerítt róla, hogy nem aludt eleget, és neki is megártott a bor. – Csak nem másnapos? – Az nem kifejezés. – Maggie megdörzsölte a szemeit, és végighúzta a kezét az arcán. – Nem vagyok én ehhez hozzászokva. A stewardess ragyogó mosollyal lerakta a tálcát Macfadden elé, Maggie-nek pedig átadott egy pohár narancslét. – Egy óra múlva Párizsban leszünk – suttogta Macfadden. Maggie-re nézett. A fáradtság az arcára volt írva. – Máris? – Maggie felsóhajtott. – Úristen, nem bírom elölről kezdeni az egészet. Bárcsak soha nem kellene leszállni erről a gépről, és elrepülhetnénk valami olyan helyre, ahol senki nem találhat ránk. – Sajnos, nincs ilyen szerencsénk. De legalább a külügyesektől megmenekültünk. – Járt már Párizsban? – kérdezte Maggie. Nagyot kortyolt a narancsléből, és kényelmesen elhelyezkedett, mintha hosszas vallomást várna Macfadden életének egy újabb fejezetéről. – Néhányszor – felelte Macfadden. – Többnyire hivatalos ügyben. Egyszer a feleségemmel, még amikor fiatal házasok voltunk. Kinézett az ablakon. Elevenen feltámadtak benne az emlékek azokról az időkről, amikor még olyan tökéletesnek látszott a házasságuk. – Mi lenne, ha Párizsban töltenénk a hétvégét? – kérdezte. – A szerelem városa, nem igaz? – Anna arca felcsillant, a nyakába ugrott örömében, és megcsókolta, azzal a csillapíthatatlan szenvedéllyel, ami annyira vonzotta benne. Még most is érezte a melegségét, hozzásimuló testét. Mennyire szerették egymást, és mennyire bizonyos volt benne, hogy a világon semmi nem befolyásolhatja azt, amit egymás iránt éreznek! – James, jól van? – Maggie hangja kizökkentette az emlékezésből. – Persze. Csak fáradt vagyok. – Akkor meséljen. – Miről? – Hát Párizsról. Mi van magával? – Semmi. Csak arra gondoltam, amikor a feleségemmel jártunk itt. Annának hívták. Olyan gyönyörű és izgalmas volt az egész... Csak pár hónapos házasok voltunk. Sokat voltam távol otthonról, és mivel tulajdonképpen soha nem voltunk nászúton, meg akartam lepni egy párizsi hétvégével. Macfadden újból elmerült az emlékeiben. Maggie megérezte, hogy a felesége hűtlensége és a válásuk miatt érzett fájdalom még mindig nem múlt el, ennyi év után sem. – Biztos, hogy jól van? – kérdezte, és a karjára tette a kezét. Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, amiért egyáltalán szóba hozta ezt a dolgot. – Ne haragudjon, nem akartam kíváncsiskodni. – Dehogy, semmi baj. Csak rég nem gondoltam Párizsra, ennyi az egész. Életem legszebb három napja volt. Nagyon boldogok voltunk. Előttünk állt az egész élet. – Macfadden elmosolyodott. – Az egész jövőnket részletesen elterveztük azon a hétvégén: hogy milyen házunk lesz majd valahol vidéken, hány gyerekünk lesz, milyen helyekre fogunk elutazni, még azt is, hogy mit fogunk csinálni, ha megöregedtünk, nyugdíjas korunkban. Anna imádott kertészkedni. Még azt is el126

döntötte, milyen virágok lesznek a kertünkben. – Macfadden arcáról eltűnt a mosoly. – Olyan nehéz elhinni, hogy két ember, akik ilyen közel álltak egymáshoz, elhidegülhessen. – Párizs után kezdődtek a bajok? – kérdezte Maggie. – Nem közvetlenül utána, csak lassanként. Többször nem mentünk együtt Párizsba, sőt sehová. Már elmondtam, mi történt. Eltávolított minket egymástól a munkám. A feleségemnek többre volt szüksége, és végül talált valakit, akitől megkaphatta. Elég hétköznapi történet. – Az ember sokszor csak utólag érti meg, mi történt vele – mondta. Maggie. – És néha végül minden jól alakul. Én legalábbis így éreztem, amikor szakítottunk Richarddal. Hosszú ideig azt hittem, szörnyű hibát követtem el, lemondtam az egyetlen férfiról, akivel szerettem volna leélni az életemet. Beletelt egy kis időbe, míg túltettem magam rajta. Most, azok után, amit megtudtam Richardról, már azt hiszem, ez volt életem legjobb döntése. Isten tudja, mi történt volna velem, ha mellette maradok. – Én meg tudnám mondani, de nem hiszem, hogy szívesen hallaná a részleteket. – Tényleg olyan borzalmas volt a holtteste? – kérdezte hirtelen Maggie. Megpróbálta elképzelni, de képtelen volt rá. Macfadden bólintott, és csak annyit mondott: – Igen. – Istenem. – Maggie borzongva elfordult, és hátradőlt. – Mit gondol, nem fognak keresni minket minden nagyobb európai városban, miután rájöttek, hogy kijutottunk az Államokból? – Talán igen. De akkor már az én felségterületemen leszünk. – Nem tudna csinálni valamit? Mondjuk védelmet kérni a brit kormánytól? Nem kísérhetnének Londonba? Macfadden nagyon félt, hogy Maggie fel fogja tenni ezt a kérdést. Nyilván nem sokat tud a hírszerző szakmáról, különben nem is kérdezte volna. Hazudhatott volna neki, mondhatta volna, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és Európában már nem kell félniük, de úgy döntött, jobb, ha megint őszinte lesz hozzá. – Nem. – Miért nem? – Azok után, hogy belenézhettem az MI-6 adataiba, olyan, mintha a MI-6 tagja lennék. Maggie-nek eszébe jutott, hogy már a könyvtárban is nagyon gyanúsnak találta ezt az egész MI-6 dolgot. Lehalkította a hangját. – Ez mit jelent? – Azt, hogy magunk vagyunk, és senkire nem számíthatunk. Ha úgy adódna, a brit kormány még azt is letagadná, hogy tudják, ki vagyok. Maggie egy pillanatra lehunyta a szemét. – De hát miért? – Az arcán ugyanaz a döbbenet ült, mint amikor megtudta, hogy felrobbantották az otthonát. – Hogy érti azt, hogy letagadnák? Hogy tehetnének ilyet? Nem értem. – Az MI-6 olyasféle szervezet, mint a CIA. Kémkedés, politikai akciók és hasonlók tartoznak a feladatkörébe. Olyan titkosság veszi körül, hogy a kormány nem szívesen ismeri be még a létezését sem. Ha egy akció beindult, mint most, attól kezdve az abban részt vevő ügynök, jelen esetben jómagam, egyedül van, különösen, ha külföldön esetleg elfogják. A franciák például nagyon nem szívesen látják a kémeket. – De hát azt mondta, ahogy megérkeztünk Párizsba, kapcsolatba fog lépni Fitzhughval. – Igen, kapcsolatba fogok lépni. Ennyi. De egyedül kell eljutnunk Franciaországból Angliába. – Hát ez nagyszerű. Igazán jó tudni, hogy még csak egy kis támogatásra sem számíthatunk. Akár egyenesen bérgyilkosok karjába is futhatunk, senkit nem érdekel. Remek. Maggie csüggedten elfordult. Eddig úgy képzelte, ha sikerül eljutniuk Párizsba, ott majd markos brit ügynökök csapata fogja várni őket, akik biztonságban elkísérik a Scotland Yardra. Hogy lehetett ennyire naiv? Túl sok happy enddel végződő krimit látott. De most rá kellett ébrednie a keserű valóságra. – Szóval azt akarja mondani, fütyülnek rá, hogy megölnek-e minket vagy sem? – Olyan hitetlenkedés volt a tekintetében, mintha életében először hallana arról, hogy az élet milyen kegyetlen. – Hogy a titkosság megőrzése fontosabb, mint az emberi életek? – Látja, gyorsan tanul. Ez egy nagyon kegyetlen világ. Nincs hely kompromisszumokra, amikor nemzetbiztonsági ügyekről van szó, és tulajdonképpen bármit annak lehet minősíteni. A hír127

szerzők művészi fokon művelik a hazugságot és a csalást. Ha engem megölnek a feladatom teljesítése közben, vagy rajtakapnak valamilyen törvénytelen cselekedeten, akkor minden dossziét, amiben nyoma van annak, hogy egyáltalán a világon voltam, lepecsételnek és titkossá nyilvánítanak. A brit kormány hűvös nyugalommal a szemébe fog nézni a gyilkosaimnak vagy a fogvatartóimnak, és minden további nélkül letagadja, hogy valaha is létezett egy James Macfadden nevű személy. Aki ezt a szakmát választja, tudja, hogy ez a szabály, és eszerint kell játszani. – Szóval ez egy ilyen játék – mondta Maggie higgadt hangon. – Amíg nem derül ki, hogy kinek dolgozik, addig nincs semmi baj. Abban a pillanatban, ahogy felmerül a gyanú, hogy esetleg kémkedik, többé senkit nem érdekel, mi lesz a sorsa. – Igen, ez egy ilyen játék. – felelte Macfadden. – Vérre megy.

A telefon hatszor kicsöngött, mire Stanton Royce össze tudta szedni az erejét, hogy felvegye. – Tessék. – Carlos Martinez vagyok. – Carlos, mi a fenét akar? Éjjel két óra van! – Igen, de nagyon fontos. – Nem várhat reggelig? – Williamről van szó. – Williamről? – Royce úgy érezte, mintha arcon ütötték volna. Tudta, hogy Martinez nem hívná ilyenkor, ha nem lenne halaszthatatlanul fontos. Elfogta a remegés. Megmarkolta a kagylót, és szorosan a füléhez nyomta. – Mi történt? – kérdezte. – Pár perccel ezelőtt kaptam egy telefonhívást Chicagóból. – Kiderítettek valamit? – Követték Williamet a Union Memorial kórházba, és... – A Union Memorial kórházba? De hát mi a nyavalyát csinált ott? – Az embereim követték, és sikerült ellopniuk a kartonjait. Három órát töltött ott. Halálos csönd. Royce már a legrosszabbra gondolt. – Folytassa – nyögte ki végül. – Rossz hírem van, Mr. Royce. Azt hiszem, jobb lenne, ha odamennék, és személyesen mondanám el. – Jézusom, Carlos, de hát mi történt? Ha a fiúnak speciális orvosi kezelésre van szüksége, gondoskodom róla. A pénz nem számít. – Inkább odamennék, most azonnal. Nem telefontéma. Royce lehunyta a szemét, és azt mondta: – Jól van, jöjjön ide, várom. – Máris indulok. Martinez lerakta a kagylót, és nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Ha lehetséges egyszerre gonosznak és részvéttelinek lenni, akkor neki sikerült. Valamiféle hálát érzett Royce iránt, hiszen neki köszönhetett mindent, amit elért, ugyanakkor szenvedélyesen gyűlölte is mindazért, amire rákényszerítette. Zavaros érzésekkel küszködve bámulta a telefont. Csak a legerősebb maradhat életben, ahogy Royce gyakran mondogatta. Csak úgy lehet túlélni mindent, ha félresöprünk mindenki mást, aki nem elég erős ahhoz, hogy talpon maradjon ebben a világban, ahol farkastörvények uralkodnak, és csak az erősek és a könyörtelenek lehetnek sikeresek. Martinez mindig is túlélő volt. Fiatal korában minden akadályt legyőzve kitört a nyomorból, és a karrierje kezdetén könyörtelenül fölékerekedett minden riválisának a Viracomál. De ugyanakkor mély érzésű és lelkiismeretes is volt. Az emberek iránti együttérzés, amit a szegénységben töltött gyermekkor mélyen belevésett, valamikor a legjobb tulajdonsága volt, de el kellett fojtania, hogy teljesíthesse a kötelességét, mint Royce jobbkeze. A felhalmozódott gyűlölet és bűntudat most vulkánkitöréssel fenyegetett, amely elpusztít mindent és mindenkit maga körül. Csak legalább az ne száradna a lelkén, amit Maria Vargasszal tettek! Minden mást el tudna viselni, de ezt nem. Ezt a kimondhatatlan gonoszságot, egy gyermekgyilkosságot már nem lehet igazolni azzal, hogy a Viracor érdekeit védte. Túllépett a határon, ez már megbocsáthatatlan bűn. 128

– Carlos, hová mész? – szólalt meg a szeretője álmos, lágy hangja. Carlos hátrafordult. A nő ott állt az ajtófélfának támaszkodva, fekete csipkehálóingben, aminek a látványa mindig megőrjítette. De most nem érzett semmit. Rezzenéstelen arccal elfordult, mintha a nő ott sem lenne, és szó nélkül kisietett a házból, odakint várakozó Mercedeséhez.

A kerekek nagyot döccenve nekiütődtek a kifutópálya betonjának, és a gép hatalmas testén rázkódás futott végig. Maggie kinézett az ablakon. Az Orly repülőtér sokkal forgalmasabb volt, mint amire számított, de nemigen különbözött semmiben a többi repülőtértől, ahol eddig megfordult. A kapitány monoton hangon, erős francia akcentussal bemondta, hogy a menetrend szerinti időben érkeztek meg. Kimerültnek hangzott a hosszú úttól. Köszönetet mondott az utasoknak, amiért az Air France járatán utaztak, aztán ki is kapcsolta a hangosbemondó mikrofonját. A gép lassított, és megállt a kapu előtt. Macfadden megigazgatta az álbajuszát, aztán Maggie-t is szemügyre vette, nincs-e rajta valami, amivel esetleg magára vonhatja a figyelmet. A felismerhetetlenségig más volt a hosszú szőke parókában és erősen kifestett arccal, de azért gyönyörű. Sajnos azonban az álruha sem fokozta a biztonságérzetüket. Tudták, hogy amíg el nem érik Londont, senkire nem számíthatnak magukon kívül. Fogták a táskájukat, és igyekeztek minél magabiztosabb léptekkel leszállni a gépről. Nem akartak ők lenni az első leszállók, úgyhogy előreengedtek egy-két párt, egy csapat apácát, néhány aktatáskás üzletembert, és csak utána következtek ők. Óvatosan léptek be a kapun a terminálba, a kijárat felé. Maggie legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszarohanjon a gépre. Úgy vert a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről. A térde minden lépésnél jobban elgyengült. Macfaddenhez simult, és belekarolt. Soha életében nem rettegett még ennyire, és nem tudta, lesz-e ereje végigjátszani a játékot, olyan hűvös nyugalommal, ahogy Macfadden elvárja tőle. A váróteremben azonnal összezárult körülöttük az emberek hullámzó tömege. Nagyszerű, gondolta Macfadden. Remélte, hogy nagy lesz a hétvégén a nyüzsgés a repülőtéren, ami megkönynyíti, hogy beleolvadjanak a tömegbe. Követték a táblákat, amelyek a poggyászkiadó felé mutatták az utat, áthaladtak a fémdetektorokon, és ráléptek a mozgólépcsőre. Néhány méterrel mögöttük egy vastag, fekete kabátot és széles karimájú kalapot viselő katolikus pap lépett a lépcsőre. A pap fürge léptekkel átvágott a tömegen, amely szinte szétnyílt előtte. Nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson az emberek feje fölött. A tekintete ide-oda járt, árgus szemekkel figyelt. Kezét szorosan a jobb zsebébe mélyesztve tartotta, és ujjaiban érezte a hangtompítós pisztoly fémes hidegét. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le a férfiról és nőről, akik pár lépéssel előtte haladtak.

32 Jöjjön. Jöjjön csak be. – Royce félreállt az ajtóból, és reszkető kézzel intett Martineznek. Közben le nem vette a szemét komor arcáról. Martinez elfordította a tekintetét, mintha bűntudata lenne valami miatt. – Jó estét. – Martinez egy futó pillantást vetett Royce-ra, miközben belépett, aztán megint félrenézett. Érezte az alkoholt a leheletén. Valószínűleg azóta ihatott, hogy megkapta a telefonhívást. – Menjünk át a dolgozószobámba. Halljam, mi ez a kórház-ügy? Martinez követte Royce-ot a dolgozószobába, és leült a bőrkanapé egyik végébe, Royce pedig szokásához híven egyenesen a bárpulthoz ment, és mindkettőjüknek töltött egy italt. – Mondja csak, Carlos, ne kíméljen. Semmi mellébeszélés! – Royce visszalépett a kanapéhoz, kezében két pohárral, és leült, olyan közel Martinezhez, hogy láthatta a vörös vérereket a szeme fehérjében. Az egyik poharat átadta neki.

129

– Igazán nem tudom, hogy mondjam el, Mr. Royce – Martinez keresztbe tette a lábát, és belebámult a poharába. Az egyik kezével alulról tartotta, a másikkal a pohár szélén húzogatta körbekörbe az ujját. – A fenébe, mondja már, ne kerülgesse a forró kását! Martinez felkapta a fejét. Royce szinte fenyegetően nézett rá. Martinez lerakta a poharát, anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna. Tekintetét mereven Royce-ra szegezte és felkészült rá, hogy olyan dühkitörésben lesz része, amilyet még soha nem látott. – A biztonsági embereink követték Williamet tegnap délelőtt a Union Memorial kórházba. Azt jelentették, hogy valamivel több mint három órát töltött ott, orvosokat és laboratóriumokat keresett fel, aztán nemsokkal két óra után távozott. Az egyik emberemnek sikerült ellopnia az orvosi kartonjait. Lefénymásolta őket, és az eredetit még aznap visszarakta a helyére. Amikor a megbeszélt időpontban, úgy egy órával ezelőtt felhívott, hogy jelentést tegyen, faxon elküldte a kartonokat is. Martinez kinyitott egy irattartót, amit magával hozott, és elővett belőle egy kétoldalas laboratóriumi leletet. Royce egy pillanatig tétovázott, mintha attól félne, maga a papír is fertőzött, aztán reszkető kézzel megragadta a lapokat, és olvasni kezdte az első oldalt. – Ez meg micsoda? – kiáltott fel. Döbbenten látta, hogy olyan vizsgálatok eredményei vannak rajta, amiket AIDS-betegeken szoktak elvégezni. – Mi a nyavalya ez? HIV elleni antitestek? Tsejtek száma? Ez valami vicc? Martinez tett egy mozdulatot, mintha Royce karjára akarná tenni a kezét, de meggondolta magát, és csak annyit mondott: – Attól tartok, nem tréfa, Mr. Royce. Nagyon is komoly. William valószínűleg szerette volna maga elmondani, de hirtelen sokkal rosszabbra fordult az állapota, azért nem tudott ideutazni. Ezért mondta le olyan váratlanul. Royce arcából egészen kifutott a vér. – Nem értem. De hát hogyan...? Azt tudják, hogy kapta el? Csak nem homokos? – Majdnem megakadt a torkán a szó. – Nem, erről szó sincs. – A rohadt életbe, akkor hogyan? – Az embereim alaposan utánanéztek, hogyan élt az elmúlt egy-két évben. – Martinez kényelmetlenül fészkelődött, látszott, hogy nehezére esik beszélni róla. – Felfedezték, hogy gyakran megfordult prostituáltaknál, amikor legutóbb itt járt Puerto Ricóban. Royce ezt persze magától is tudta. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, amikor tizennyolc éves korában ő vitte el a fiút az első nőhöz. Nem gondolt rá, milyen következményekkel járhat, hogy akaratlanul is felébreszti az étvágyát olyasmi iránt, amit csak a legtapasztaltabb szajhák ágyában kaphat meg. – Tavaly? – kérdezte Royce. – Az lehetetlen. Ez tévedés lehet. Akkor hogy betegedhetett volna meg ilyen hamar? Évekbe telik, míg az első tünetek megjelennek! Ez csak valami tévedés lehet. – Nem, Mr. Royce, nem tévedés. Nagyon alaposan utánajártunk. William AIDS-ben szenved. – Martinez minden szót külön hangsúlyozott, hogy Royce pontosan felfoghassa, amit hall. Royce teljesen váratlanul elmosolyodott. – Amíg a Lyfusin piacra kerül, addig még nyilván nem lesz semmi komolyabb baja. Aztán majd elkezdi szedni a gyógyszert, és minden rendben lesz. Sőt miért ne adhatnának neki most rögtön? Az egy csodaszer. Mégiscsak én vagyok a cég elnöke, nem? – Sajnos, ez nem ilyen egyszerű, Mr. Royce. – Nem ilyen egyszerű? Ugyan miért nem? – Royce hangja elkomorodott. – Ha megnézné a második oldalt... Royce szinte eltépte a papírt, olyan hevesen lapozott, és olvasni kezdte a második oldalt. Először nem is értette, mit olvas, de pár pillanat múlva rémület jelent meg a szemében. Az arca megrándult és eltorzult a döbbenettől. – Te jóságos ég... – suttogta. Eleget tudott a témáról, hogy tisztában legyen vele, milyennek kell lennie a normális Bsejtszámnak. – A B-lymphocyták... Ez HIV-3. – Igen – felelte hidegen Martinez. – A Cape San Luca-i vírustörzs. A nagyon alacsony Blymphocytaszám, és a tünetek hirtelen felbukkanása a legrosszabb félelmeinket igazolta. Valame130

lyik prostituált nyilván arról a vidékről származhatott. A Union Memorial orvosai nagyon meg voltak lepve, hogy milyen gyorsan megjelentek a szimptómák William esetében. Nem tudták mire vélni. Ők persze még nem ismerik az új törzset. Royce kiejtette a kezéből a papírt, és kétségbeesetten megragadta Martinez karját. Még az alkohol sem tudta lecsillapítani az éles fájdalmat a gyomrában. – Cornwall! – kiáltott fel. – És Cornwall már nem él. – Látszott rajta, hogy kétségbeesetten száguldoznak a gondolatai. – Zarnoff biztosan elmondta valaki másnak is, amit tudott! Egészen biztosan. Nem hiszem, hogy csak egy emberre bízott volna egy ilyen információt. Nem, ez ostobaság lett volna. Ehhez túl fontos volt. Kellett, hogy legyen valaki, aki... Kreiser! Margaret Kreiser után bérgyilkost küldtünk. Zarnoff neki biztosan elmondta.... Royce szinte őrjöngött, egyre összefüggéstelenebbül beszélt, próbált belekapaszkodni minden szalmaszálba. – Igen, neki biztosan elmondta Zarnoff! Ö az egyetlen, aki segíthet Williamen. Igen, az egyetlen. Le kell állítani az akciót. Meg kell találnunk, és... Üveges tekintettel Martinezre meredt, és megkérdezte: – Kit küldtünk utána? – Benitót – mondta Martinez, és elkomorodva hozzátette: – Benito még soha nem vallott kudarcot. – Kapcsolatba tud lépni vele most azonnal? – Megpróbálhatjuk. – A rohadt életbe, ne csak próbálja, hanem találja meg, és mondja meg neki, hogy a megbízás visszavonva! A felügyelővel azt csinál, amit akar, de Kreisert hozzák ide nekem. Ha Zarnoff elmondott neki valamit, akkor kiszedjük belőle. Ez William egyetlen esélye. – És ha mégsem tudja? Vagy nem hajlandó elmondani? – De tudja! – Royce most már mindkét kezével megragadta Martinezt. – Tudnia kell! És vannak embereink, akik értenek hozzá, hogy kell kiszedni belőle. Martinez nem mert ellenkezni. Csak erőtlenül bólintott, mint egy rabszolga a gazdája parancsára. – Azt akarom, hogy kerítsék elő Kreisert. Megértette? – Royce véreres szemeiben könny csillant. Ha Martinez nem ül olyan közel hozzá, akkor zokogásban tört volna ki. – Igen. Meg fogjuk találni – mondta elszántan Martinez. – Ha nem találjuk meg – nyögött fel Royce –, akkor William... Nem tudta kimondani. De mind a ketten értették. Egymásra néztek, és tudták, mit kell tenniük. Margaret Kreiser kezében van William élete. A sors iróniája, gondolta Royce. Ha Kreiser meghal, a titok, amit Zarnoff közölni akart a világgal, örökre elvész, viszont biztosítva van a Viracor jövője. Ha viszont Kreiser életben marad, és felfedi, amit tud, akkor William is életben marad, a cégnek azonban vége. Választani kell William élete és a multimilliárdos vállalat között, aminek a felépítésére az életét áldozta.

Az idős pap megállt a poggyászkiadó végében, és figyelte Macfaddent, aki levett két bőröndöt a szalagról. A tenyere továbbra is a .45-ös kaliberű pisztolyra simult. A hangtompító már rajta volt. Két gyors lövés, ennyi az egész. Utána megszabadul valahol a fekete kabáttól, a kalaptól és a fehér papi gallértól, és elegáns, öltönyös-nyakkendős üzletemberként eltűnik a tömegben. Ez volt Benito specialitása. Még soha nem vallott kudarcot. – Erre menjünk. – Macfadden a fejével egy utasokkal zsúfolt folyosó felé intett, ahol üzletek és éttermek sorakoztak. – Miért erre? – kérdezte Maggie. – Valami baj van? – Csak jöjjön utánam – parancsolt rá Macfadden. Épp elhaladtak egy ajándékbolt előtt, amikor Macfadden váratlanul megtorpant, és visszalépett a bolthoz. – Meg akarok nézni valamit – szólt oda Maggie-nek halkan, a szája sarkából. Visszamentek a bolt ajtajához. – Oda, a magazinállványhoz. – A magazinokhoz? De hát mi a... Macfadden megfogta Maggie karját, és maga után húzta az üzlet hátsó részébe. Elvett egy újságot, de közben kifelé figyelt a váróterembe. 131

– Ahogy gondoltam – suttogta. – Mi az? – kérdezte Maggie értetlenül és egyre ijedtebben. – Az a pap. Ott kint. Ne bámulja túl feltűnően. Maggie lopott pillantást vetett a szeme sarkából az öreg papra. – Igen, látom. Mi van vele? – Először akkor vettem észre, amikor a fémdetektorokon haladtunk át. Aztán a poggyászoknál is ott ácsorgott, és most itt van. Láttam, hogy benézett utánunk. – Azt hiszi, minket követ? – Biztos vagyok benne. Ez a pasas úgy pap, ahogy én. – Hogyhogy? – Ilyen kalapot a benedekrendiek hordanak, akik nagyon szigorúan veszik az öltözködési szabályokat. Főleg az idősebb, konzervatívabb papok. A barátunkon barna cipő van. Hacsak nem színvak, egy pap soha nem venne fel barna cipőt. Vagy feketét, vagy semmilyet. Ezzel elárulta magát. – Maga szerint kicsoda? – Jó kérdés. Fogalmam sincs, de jobb lesz kideríteni, még mielőtt elhagynánk a repülőteret. Macfadden fizetett az újságért, és a hóna alá dugta. Maggie halálra volt rémülve. Macfadden azt ígérte, hogy ha megérkeztek Párizsba, biztonságban lesznek, erre tessék, alig szállnak le a gépről, máris követi őket valaki. – Csak előre nézzen, Maggie. Ne forduljon hátra. Két dolog szól mellettünk: a tömeg, és hogy a repülőtéren vagyunk. Itt nem fog megkockáztatni semmit. Megvárja, amíg elhagyjuk a repülőtér területét. – Most mit csinálunk? – Még nem tudja, hogy észrevettük, úgyhogy csapdába csaljuk. – Jézusom. – Maggie az alsó ajkába harapott. Nem számított rá, hogy ilyen hamar próbára kell tenni a lelkierejét. Megfogadta magában, hogy ha arra kerül a sor, nagyon bátor lesz, de most már a legelején nem érzett hozzá elég erőt. – Ki kell mennem a mosdóba – mondta. – Jó. Menjen be, és maradjon ott tizenöt percig. Amikor kijött, itt álljon meg, és várjon. – Maga mit csinál addig? – Feladom neki az utolsó kenetet. – James, csak nem akarja megölni?! Macfadden alig hitt a fülének, itt ez a nő, a sarkában liheg egy bérgyilkos, aki szemrebbenés nélkül elintézné, és ő aggódik érte. Hihetetlen. – Majd vigyázok rá – mondta Macfadden, igyekezve leplezni valódi szándékait, ő a maga részéről annak örült volna, ha az álpap aznap délután már a hullaházban fekszik. Maggie bement a mosdóba. Macfadden egy percig még álldogált, aztán fel-alá kezdett járkálni, és az óráját nézegette, mintha nagyon ideges lenne. Három perc múlva elindult, és besurrant egy POGGYÁSZRAKTÁR. BELÉPNI TILOS! feliratú ajtón. Kikerülgetett egy csomó poggyászkulit és a halmokban álló bőröndöket, majd elbújt egy targonca mögött, amelyre legalább másfél méter magasan fel voltak rakva a csomagok. Várt, és a bőröndök közötti keskeny résen át az ajtót figyelte. Úgy történt, ahogy gyanította. Az ajtó lassan kinyílt. Egy fekete kabátos alak surrant be. A pap ide-oda forgatta fejét, szemmel láthatóan keresett valamit. Macfadden összeszűkült szemmel figyelte, hogy előhúz a zsebéből egy hangtompítós pisztolyt, és tekintetével végigpásztázza az egész raktárt. A viselkedéséből Macfadden azt gyanította, hogy rájött, hogy ő észrevette, és tudja, szándékosan csalta ide. Azt is nyilván tudja, hogy a repülőgépre nem szállhatott volna fel úgy, hogy fegyver van nála. Nincs más dolga, mint két golyót ereszteni a szívébe. Maggie-ről meg ráér később gondoskodni. Macfadden kétségbeesetten nézett körül, hogy mit használhatna önvédelmi fegyverként. Megakadt a szeme egy vasrúdon, amely a targonca egyik kereke mellett hevert a földön. Nagyon halkan letérdelt, odanyúlt és felemelte, olyan lassan, mintha dinamit lenne. Amikor felegyenesedett, és újból kilesett a résen, a pap már nem volt ott.

132

Macfadden félrebillentette a fejét, és hallgatózott, nem koppannak-e lépések valamerre. Teljes csönd volt. Persze, profival van dolga, bizonyára gumitalpú cipő van rajta, és a levegő sem rezzen körülötte, úgy tud lopakodni. Keményen markolta a vasrudat az ujjaival, és maga mellé szorította. Karjának minden izma megmerevedett a feszültségtől. Akár vasrúd nélkül is lett volna ereje egy halálos ütéshez, de úgy gondolta, így biztosabb. Ha sikerül, Maggie-nek majd nem fogja elmondani. Hirtelen balra kapta a fejét. Meghallotta a tompa neszt, ahogy a pap kabátja nekisúrlódott valaminek. Macfadden teljesen kiszolgáltottnak érezte magát, mint egy kis halacska, amit kerülget a könyörtelen cápa, mely hirtelen bukkan fel a sötétből, és egyetlen szempillantás alatt lecsap. Miközben azon jártak a gondolatai, milyen védtelen és mennyire könnyű zsákmánynak számít ebben a helyzetben, hirtelen felkapta a fejét, és táguló orrcimpákkal lassan megfordult. Kölniillat csapta meg. A bérgyilkos, aki nyilván minden szempontból profi volt, nevetséges hibát követett el. Arcvíz! Macfaddent már régebben is megmentette az éles orra, és biztos volt benne, hogy most sem téved. Pontosan érzékelte, melyik irányból jön az illat. Lassan követte, mint egy radar. Lehajolt, átlesett a targonca kerekei között, és megpillantotta a barna cipőket, melyek megtorpantak, megfordultak, és lassan újból elindultak. Tudta, hogy ha most nem végez vele, egész Franciaországon át lerázhatatlanul a nyomukban lesz. Elővette a tollát az inge zsebéből, és egy öt-hat méterrel arrébb álló másik targoncára halmozott poggyászok tetejére dobta. A toll halk, de azért észrevehető koppanással landolt. Macfadden megint lehajolt, és kilesett a kerekek között. Látta, hogy a barna cipők a zaj irányába indulnak. A léptek egyre hosszabbra nyúltak és magabiztosabbak lettek. Macfadden a targonca oldalához húzódott, és várta, hogy a pap a hangot követve odaérjen. Amikor elhaladt mellette, Macfadden lehajolva, a megrakott targoncák mögött megbújva arrébb lopakodott, ki-kilesve alattuk. Amikor harmadszor hajolt le, a barna cipők eltűntek. Kétségbeesetten kutatott a tekintetével. Hirtelen kővé dermedt. Egy vastag, reszelős hang szólalt meg. – Lassan forduljon meg, és emelje fel a kezét. A feltűnő akcentussal beszélő hang közvetlenül a háta mögül jött. A ragadozónak mégiscsak sikerült becserkészni a zsákmányt. Macfadden tudta, hogy a percei meg vannak számlálva. Felemelte a kezét, és nagyon lassan megfordult. Talán alkudozhat vele... valahogy időt nyerhet. Talán... – James! A pap összerezzent Maggie hangjától. Pillanatnyi zavarodottságát kihasználva Macfadden felkapott egy bőröndöt, és teljes erővel nekilökte. A pap a földre zuhant, a pisztoly kiesett a kezéből, és egy-két méternyit csúszott. Utánavetette magát, és abban a pillanatban, amikor Macfadden már emelte a vasrudat, hogy fejbe vágja vele, felkapta a pisztolyt és felpattant. Dühtől szikrázó tekintettel, mereven kinyújtotta a karját, és egyenesen Macfadden szívére célzott. Amikor épp meg akarta húzni a ravaszt, a szeme sarkából valami villanást vett észre, ami túl gyors volt ahhoz, hogy idejében reagálni tudjon. Émelyítő reccsenés hallatszott, aztán egy nyögés. A csuklóját eltörte az ütés, amit Macfadden hirtelen rámért a vasrúddal. Miközben a másik kezével a földre esett pisztoly után kapott, Macfadden a fejére is rávágott. Az őszes paróka leesett, és kiderült, hogy egy sokkal fiatalabb, fekete hajú férfi rejtőzik alatta. Macfaddent teljesen megdöbbentette Maggie felbukkanása. Elkapta a karját, és magához húzta. – Mi a fenét keres itt? – Nem hagyhattam egyedül. Nem bírtam tovább ott gubbasztani a mosdóban. Kilestem az ajtón, láttam, hogy idejött, és a pap követi. Valamit tennem kellett. Sajnálom, de az én életemről is szó van. – Azt hiszem, meg kellene köszönnöm. De ha lehet, ezt ne csinálja még egyszer. Meg is ölhette volna. – Igazán? És ha magát megölte volna, azt hiszi, nem jött volna utánam? – Maggie dacosan nézett rá. Biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett. – Oké, oké, igaza van. Nagyon ügyes volt. – Ez minden? Ügyes?! – kérdezte Maggie csípőre tett kézzel. – Nagyszerű volt, Maggie, megmentette az életemet. Hálás vagyok. De most jobb lesz eltűnni innen, még mielőtt valaki észrevesz. – Macfadden letörölgette az ujjlenyomatait a véres vas133

rúdról, félrelökte egy sarokba, a hullát pedig begördítette az egyik targonca alá. Felvette a pisztolyt a földről, az övébe dugta, és eltakarta a kabátjával. – Később még szükség lehet rá – mondta. – Biztos, ami biztos. Sietősen kisurrantak az ajtón, és minden feltűnés nélkül elvegyültek az utasok kavargó tömegében.

33

Miután lassan araszolgatva átvergődtek a sűrű forgalomban az ódon, macskaköves kis utcákon, a fekete-fehér taxi lefékezett a Brighton hotel előtt. A kicsi, de elegáns tizennyolcadik századi épület a rue de Rivolin állt. Pár másodperc múlva a taxi már el is száguldott. Macfadden és Maggie csak remélni tudták, hogy pár órára nyugalmat találnak itt, legalább addig, amíg Fitzhugh nem közli velük, hogy mi lesz a teendőjük. A szobájukból a Louvre épületére és a Tuileriák kertjére nyílt kilátás. A berendezés fényűzően elegáns volt, ami megnyugtatóan hatott a hatórás kimerítő utazás és a félelmetes repülőtéri kaland után. Maggie még mindig láthatóan fel volt kavarva: nem csoda, hiszen életében először öltek meg valakit a szeme láttára. Leült a rézágy szélére, és a tévé képernyőjére szegezte a szemét. A híradóban épp élő közvetítést adtak az Orly repülőtérről. A kevés franciát, amit még iskoláskorában tanult, nagyrészt már elfelejtette, de azért ösztönösen megértette, mit mondanak. A riporterek félkörben tolongtak a holttest körül, és kérdéseket kiáltoztak a helyszínen sürgölődő rendőröknek. A kamera időnként végigsöpört a betonpadlón, és ráközelített a megszáradt vértócsára, amely az áldozat fején tátongó sebből folyt. A vérfoltos vasrúd pontosan ott hevert, ahová Macfadden dobta. Amikor a kamera a holttestet mutatta, és Maggie meglátta a törött csuklóját, iszonyú hányinger fogta el arra gondolatra, hogy ehhez az egészhez neki is köze van. Macfadden csak félig-meddig figyelt oda. Látott már ilyet eleget. A füléhez szorította a telefonkagylót, és amikor meghallotta Fitzhugh hangját, elfordult a tévétől. – James, hála istennek! Már kezdtünk aggódni magáért. Hol vannak most? – Párizsban. Többet inkább nem mondok. Volt egy kis baj a repülőtéren. – Hallottunk róla. Jó munka volt, öregfiú. Attól tartok, rossz híreim vannak. – Mi történt? – Elkapták Cornwallt. Az ágyában leltek rá, törött nyakcsigolyával. És a repülőtéren történtekből ítélve azt is tudják, hogy maga Párizsban van. Macfadden leült az ágy szélére, előredőlt, és a tenyerébe támasztotta a homlokát. – A fenébe. – Maggie odafordult, és suttogva megkérdezte, mi történt. Macfadden csak megrázta a fejét. – De hát kik tehették? – Azt gyanítjuk, a Viracor bérelte fel a gyilkost – felelte Fitzhugh. – A Virgin-szigeteki állomásunkról figyeljük a gyanús telefonokat Puerto Rico és Kolumbia között, és ennek alapján tudjuk, hogy az illető Bogotából indult Kinshasába. Manuel, DeCostas néven utazott, de a valódi neve Alberto Fuentes. Gondolom, hallott már róla. – Igen, hallottam – felelte Macfadden, akit nem lepett meg különösebben, hogy Fuentesnek sikerült megtalálni és elintézni Cornwallt. – Állítólag ő gyilkolta meg pár éve Egyiptom angliai nagykövetét. – Igen. A másik bérgyilkos, akit maguk után küldtek, egy bizonyos Benito Delgada volt. A név hallatán Macfadden Maggie-re pillantott, és arra gondolt, milyen hihetetlenül szerencsések voltak. Jól ismerte hallomásból a gyilkos kolumbiait: a legkülönbözőbb nemzetközi terrorcselekmények és bérgyilkosságok hosszú és véres listája fűződött a nevéhez. Macfadden mind döbbentebben gondolt arra, vajon mitől félnek, mit tudhat ő, Maggie és Cornwall, amiért érdemes igénybe venni a világ két legjobb és legkönyörtelenebb bérgyilkosának szolgáltatásait. – Mindenesetre többször senki nem fogja felbérelni azt a szemetet. – Ide hallgasson, James – vágott közbe Fitzhugh. – Történt még valami... a Cornwallgyilkosságnál is fontosabb. Ha minden igaz, végre sikerült áttörnünk a falat a Viracornál. Kapcsolatba lépett velünk egy informátor, aki hajlandó lenne üzletet kötni. A részleteket most nem mond134

hatom el. A szakértőink szerint lehet, hogy valami csapda, egyelőre nem tudjuk. Azt sem tudjuk, ez a személy milyen magasan áll a ranglétrán a cégnél, és pontosan milyen információt akar felajánlani. Macfadden összeráncolta a homlokát. – És engem ez mennyiben érint? – kérdezte. – Magával akar üzletet kötni, személy szerint. Senki mással. – Velem? De hát miért éppen velem? – Macfadden Maggie-re nézett, aki látta, hogy csodálkozás önti el az arcát. – Ezen magam is meglepődtem – mondta Fitzhugh. – Valószínűleg tudja, hogy maga nyomoz ebben az ügyben. Csak magára akarja rábízni az információt. Nem volt hajlandó elárulni, miért. – Egy pillanatnyi hallgatás után Fitzhugh hozzátette: – Ugye tudja, hogy így eljuthatnak magához és dr. Kreiserhez? – Lehet, hogy öngyilkos merénylő? – Macfadden nagyon jól tudta, hogy a legtöbb bérgyilkosságot és terrorista akciót nem megszállott fanatikusok hajtják végre, ahogy azt a legtöbben hiszik, hanem halálos betegek, akik végső kétségbeesett tettükkel biztosíthatják a családjuk anyagi biztonságát. Ezek a legveszélyesebb terroristák: hiszen a saját életük nem számít nekik. – Nem vagyok biztos benne – felelte Fitzhugh. – De az is lehet. Természetesen minden óvintézkedést megteszünk. – Hol léphetek kapcsolatba az illetővel? – Megbeszéltünk vele egy találkozó Portsmouthban. Miután kiderítettük, milyen indítékok vezérlik, az embereink a kettes bázisra viszik. A kettes számú az MI-6 legtitkosabb bázisa volt, Jersey szigetén, melyet a II. világháború óta kommunikációs központnak és a legtitkosabb magas rangú találkozók lebonyolítására használtak. Nukleáris háború esetén a brit kormány innen irányítaná az országot. Illetékteleneket csakis a sötétség leple alatt, kacskaringós útvonalon vittek oda. – Mik az utasításaim? – kérdezte Macfadden. – Egy LaClaire nevű halászhajó fogja várni ma este pontban kilenc órakor Cancale kikötőjében. A kapitány a hajó tatján áll majd a lámpa alatt, fehér sapka lesz rajta, és pipázni fog. Megkérdezi tőle, hogy jó volt-e a fogás. Ő azt fogja felelni, hogy tegnap nagyon kevés volt a hal, de ma jó. Ezután felmehet a fedélzetre, közli a titkosszolgálati kódszámát, és azonnal elszállítják magukat Jersey szigetére. Ha megérkeztek, St. Helierben a Sheffield nevű kocsma előtt két ügynök várja majd egy kék Volvóban. A sofőr ismeri magát. Ők elviszik a bázisra, ahol éjfélkor találkozik az informátorral. – Tudunk róla valamit, hogy mit akar közölni? – Igen. Az illető azt állítja, hogy tudja, mit akart Zarnoff nyilvánosságra hozni a konferencián, és ő maga meg fogja tenni a bejelentést holnap, a konferencia legvégén. Azt akarja, hogy garantáljuk a személyes biztonságát, és menedéket kaphasson Nagy-Britanniában vagy a nemzetközösség valamelyik országában. Cserébe elmondja nekünk, ki ölte meg Zarnoffot, és hogy Zarnoff mit fedezett fel Zaire-ban. Ezt nem fogja nyilvánosságra hozni a konferencián. Szerinte amit tud, az oly mértékben veszélyes az Egyesült Államokra nézve, hogy bármire hajlandóak lennének, hogy titokban tartsák. Akár arra is, hogy visszavonják a maga és dr. Kreiser elleni merényletre adott megbízást. – De miért velünk lépett kapcsolatba? Miért nem az amerikai kormánnyal vagy a külügyminisztériummal? – Mi is rögtön ezt kérdeztük. Állítólag a külügyminisztérium hírszerző részlege éppúgy nyakig bele van keveredve az egész összeesküvésbe, mint a Viracor, csak egészen más okból. Különkülön dolgoznak egy olyan cél elérésének érdekében, ami végül mindkettőjüknek hasznos lehet. – Galamond...? – Igen, én is úgy sejtem, hogy tőle kell leginkább félni. Rendkívül fontos, hogy elérjenek Jerseyre, mielőtt ő a nyomukra akadna. Ha volt valaki, akitől Macfadden tartott, hát az Dennis Galamond volt. Jól ismerte a hírnevét. Az amerikai kormány hidegvérű bérgyilkosa volt már jóval azelőtt, hogy a külügyminisztérium hírszerzésének élére került. Azt beszélték, hogy amikor Karl Sevcsenko, egy árulóvá vált magas rangú szovjet kém az Egyesült Államokba disszidált, Galamond kiszedett belőle minden informáci135

ót, aztán megölette, a családja minden tagjával együtt, és úgy rendezte, mintha a KGB műve lenne. Nem valószínű, hogy vele vagy Maggie-vel elnézőbb lenne. – Az informátorunk egyelőre nem tudja, kiben bízhat meg az amerikai kormányzat köreiben, és kiben nem – folytatta Fitzhugh. – Ez érthető. Valószínűleg nagyon sokat kockáztat azzal, hogy nyilvánosságra hozza az egészet. Ez a találkozó talán neki is az egyetlen esélye, hogy életben maradjon. – Egyetértek. Nagyon naivnak látszik, nemigen ismeri ki magát a hírszerzés világában. De meggyőzőnek és hihetőnek tűnik, amit mond. Lehet, hogy ez fogja megmenteni az életét, James. És talán ez az egyetlen módja, hogy dr. Kreisert is meg tudjuk védeni. Macfadden bólintott. Bár nem mondta ki nyíltan, neki is az volt a legfőbb célja, hogy Maggie-t megvédje. A pokolba Richard Zarnoffal! Az órájára pillantott. – Alig nyolc óránk van, hogy eljussunk Cancale-ba. Több mint háromszáz kilométerre van innen. Ha jól sejtem, Párizst már körülvették az amerikai ügynökök, akik minket keresnek. Szükség lesz a nyolc órára, de azt hiszem, sikerülni fog. – Sok szerencsét. Várjuk magukat. Higgye el, ha módunkban állna többet tenni, megtennénk. De egyedül kell elintéznie. Macfadden értette. Volt már hasonló helyzetben, és nem látta semmi okát, hogy most miért kivételeznének vele, csak azért, mert egy civil is vele van, aki egész véletlenül épp az a nő, akibe kezd beleszeretni. – Mindent értek, sikerülni fog. A telefon elnémult. Macfadden lerakta a kagylót. Maggie figyelte, és leolvasta az arcáról, hogy amin eddig keresztülmentek, az feleannyira sem volt veszélyes, mint ami most következik.

Stanton Royce két órája próbálta felhívni Williamet, sikertelenül. Ahányszor megpróbálta elképzelni, mit érezhet most a fiú, mintha egy láthatatlan kést döftek volna a szívébe. Egyszerűen nem értette, miért nem mondta el neki, ami történt. Vajon tudja-e, hogy HIV-3-mal fertőződött meg? Ha igen, ki mondta el neki? Martinez? Vagy Martinez valamelyik embere? Az orvosok? Nem, hiszen ők még nem is tudnak a HIV-3 létezéséről. Royce csak ült, és arra gondolt, hogy az egész az ő hibája. A gondolatai visszakalandoztak 1990 nyarára. Miután elbeszélgetett Willammel, mint férfi a férfival, együtt ellátogattak San Juan régi negyedébe. – Biztos, hogy nem lesz ebből baj, nagyapa? – kérdezte William némi ijedelemmel a hangjában. – Én nem hiszem, hogy el akarok menni. – Ugyan már, tizennyolc éves vagy, és még nem voltál nővel. Érthető, hogy ideges vagy. – Én félek. Royce atyaian elmosolyodott, átkarolta William vállát, és bekísérte a félhomályos bordély halljába. – Én is ugyanezt éreztem az első alkalommal. Egy óra múlva igazi férfi leszel, nekem elhiheted. – Szerintem nem kellene... – Szamárság. A lányok majd gondjukba vesznek. Ismerem mindegyiket. Egyik jobban érti a dolgát, mint a másik. Miközben ezt mondta, beléptek egy ajtón, és azonnal körülvették őket a félmeztelen lányok, akik mohó tekintettel méregették a klienseket. A hall barokkosan túldíszített volt, erős, egyszerre egzotikus és émelyítő parfüm- és dohányillat terjengett benne, Williamnek hányingere lett, de erőt vett magán, nem akart szégyent hozni a nagyapjára. Az első választás joga a rangidős lányoké volt, a többiek tisztelettudóan a háttérbe húzódtak, azért remélve, hogy őket is észreveszik. Az egyik idősebb nő, aki jól ismerte Royce-ot – törzsvendége volt, aki többnyire annyi borravalót adott neki, mint egyhavi keresete: azonnal rávetette magát, és fenyegető pillantást vetett a többiekre. Egy másik lány William nyaka köré fonta a karját. Tekintete, és hosszú, simogató ujjai könyörögtek, hogy őt válassza. Rögtön látta, William olyan tapasztalatlan, hogy nem tudja, hogyan kell nemet mondani. Royce emlékezett rá, milyen rémült volt szegény fiú, hogy nézett vissza ijedt tekintettel a válla fölött a nagyapjára, miközben Juanita felvezette az emeletre, mint egy bárányt a mészárszékre. 136

Royce ismerte, züllött nőszemély volt, szakértője minden létező perverzitásnak, ami csak a gyönyör legvégső határáig vihet egy férfit. Egy fiatal és tapasztalatlan fiú esetében, akinek soha nem volt semmilyen szexuális élménye, az első benyomás a meghatározó, ami kitörölhetetlen nyomot hagy benne egész életére. Egy óra múlva, amikor William megjelent és lesétált a lépcsőkön, széles mosoly ült az arcán. Royce mozdulatlanul ült az íróasztalánál. A gondolatai zavarosan örvénylettek, amikor arra gondolt, ami azon a napon történt, szinte egy örökkévalósággal ezelőtt. Minden szörnyűség között, amit nyomorúságos élete során elkövetett, és amik közül soha semmit nem bánt meg, ez volt a legszörnyűbb. Nemcsak azért volt felelős, hogy William elzüllött, hanem azért is, hogy AIDS-es lett. Egész testét elöntötte a jeges hidegség, amikor arra gondolt, hogy amit William ellen elkövetett, semmivel nem különb, mint amit Martinez tett Maria Vargasszal. Felkapta a telefont, és kapkodva benyomott néhány számot. – Tessék. – Stanton Royce vagyok, Carlos. – Mr. Royce, épp hívni akartam. Most hallottuk, hogy Benito meghalt. A párizsi repülőtéren találtak rá. Már bemondták a hírekben is. – Hála Istennek! – Royce egy futó pillanatig úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. – És Kreiser? – Eltűnt, Macfaddennel együtt. Egész Párizsban keressük őket. Sajnos, az amerikai hírszerzés is. – Ugye tudja, mi fog történni, ha ők találják meg őket előbb? – Igen. Kétségkívül megölik őket, és... – És akkor William meghal – fejezte be Royce a mondatot. Végre kimondta. Mióta értesült a leletekről, most először tudta rákényszeríteni magát, hogy kiejtse ezt a szót. Megdermedt tőle, mintha a saját haláláról lenne szó. Úgy is volt: William nélkül semmi értelme az életének. A Viracor sem kárpótolhatja azért, ha elveszíti az egyetlen embert, akit még szeret. Lehunyta a szemét, és elfogta a remegés. A kagylót szorította, és eleven képek villantak fel előtte William gyerekkorából: a kék szemű kisfiú, ahogy a nagyapja térdén lovagol, a nagyobb fiúcska, akivel kéz a kézben sétáltak a tengerpart fehér homokján, a kamasz, aki sírva búcsúzott el tőle egy emlékezetes nyaralás után. A könnyek végiggördültek az arcán, és álláról a mahagóni asztalra hullottak. A gondolatai elsötétedtek, és megint az a végzetes nap jelent meg előtte, amikor William eltűnt a lépcsőn a bordélyban, ahová a nagyapja vitte. Akár a saját két kezével is megfojthatta volna... – Tájékoztasson folyamatosan – parancsolt rá Martinezre, és megtörölte a szemét egy selyem zsebkendővel. – Az AIDS-konferencia holnap ér véget. Addigra Macfaddennek meg kell halnia, Kreiser pedig legyen itt. Ha nem sikerül, mindennek vége. Megértette? – Igen, értem. Royce lecsapta a kagylót, és a kezébe temette az arcát. Mindent megtett, nehogy Zarnoff és Cornwall napvilágra hozzák, amit megtudtak az AIDS-vírusról. Most pedig szembe kell néznie azzal, hogy az ő parancsára esetleg megölték a két embert, akik szintén tudják a titkot, amivel esetleg megmenthetnék William életét. Meg kell találni Margaret Kreisert. Meg volt róla győződve, hogy ő tudja a megoldást. Elképzelhetetlen, hogy másképp legyen. Az íróasztallapra hajtotta fejét, könnyek öntötték el a szemét, és zokogásban tört ki. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy amit a Viracor megmentésének érdekében tett, végső soron William halálát okozhatja.

34

Halk kopogtatás zavarta meg a szállodai szoba csendjét, megriasztva Macfaddent, aki a párizsi utcákban gyönyörködött az ötödik emeleti ablakból. Maggie majdnem négy órája aludt. Az időeltolódás, Cornwall halálának híre és az elmúlt két nap eseményei együttvéve úgy hatottak rá, mint a legerősebb altató. Mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, karjával átölelte a kispárnát, az arcát beletemette, és mélyen aludt. Macfadden gyorsan az ajtóhoz lépett, és kilesett. A szobapincér vörös 137

egyenruháját pillantotta meg, aki most érkezett az egy órája rendelt ebéddel. Kinyitotta az ajtót, és először végignézett a folyosón jobbra és balra, csak utána engedte be. – Parancsoljon, monsieur – mondta a magas férfi. Először Macfaddenre nézett, aztán az ágyra is vetett egy pillantást, a takaró alatt kirajzolódó karcsú alakra. Gyorsan elkapta a tekintetét, és erős akcentussal azt mondta: – Remélem, ízleni fog, monsieur. Az ágy mellé tolta a zsúrkocsit, megvárta, míg Macfadden a kezébe nyomja a borravalót, aztán sarkon fordult, és sértetten kiviharzott. Már megint egy garasoskodó angol turista! – Maggie, ébresztő! Itt az ebéd. – A takaró megrezzent, és Maggie nagyon lassan nyújtózott egyet. Felnyögött, és épp csak résnyire kinyitotta a szemét. – Mennyit aludtam? – kérdezte, alig érthetően motyogva. – Úgy négy órát. Már elmúlt háromnegyed négy. Eszünk valamit, aztán indulnunk kell. Tudja, hogy nem maradhatunk itt tovább, csak ameddig feltétlenül szükséges. Maggie az arcára szorította a kezét, mintha ki akarná rekeszteni a külvilágot. Egyáltalán nem volt kedve sehová elindulni. Nem volt olyan hangulatban, hogy megint tervekről, jelszavakról, titkos találkozókról, menekülési útvonalakról kelljen hallania. Tudni sem akart az MI-6-ról vagy a Scotland Yardról, és a legkevésbé sem akart tovább menekülni. Minden porcikája tiltakozott ellene. Legszívesebben visszazuhant volna a mély álomba: vagy még jobb lenne, ha egy szempillantás alatt megint Salt Lake Cityben teremhetne, és az élete folytatódna ott, ahol három napja abbamaradt. – Próbálja meg összeszedni magát – mondta Macfadden. – Hosszú és nehéz nap áll még előttünk. Ki tudja, mikor lesz megint lehetőségünk, hogy együnk. Szüksége lesz az erejére. – Oké – nyögött fel Maggie. – De előbb hadd mosakodjak meg. Rémes ez az időeltolódás, egészen fejbe vágott. Kibújt a takaró alól, elővett néhány tiszta ruhadarabot a bőröndjéből, és bevonszolta magát az előkelő fürdőszobába, amely akkora volt, hogy szalonnak is beillett volna. Az ajtót kicsit nyitva hagyta. Macfadden hallotta, hogy kattan a zuhanyfülke ajtaja. Bármennyire próbálta is, nem tudta megállni, hogy ne nézzen oda. Maggie alakja kirajzolódott az opálos üvegen keresztül, amint épp a nyakáról felemelte és összefogta a haját, és hátrahajtott fejjel hagyta, hogy végigfolyjon az arcán a víz. Amikor megfordult, a mellbimbói is átsötétlettek az üvegen. Vajon szándékosan hagyta-e nyitva? – futott át Macfadden fején. A feleségére gondolt, aki mindig behívta, hogy törölje meg a hátát, és ő végigcsókolt minden tenyérnyi helyet a testén. Elhessegette a hívatlan gondolatokat, elfordult, és igyekezett nem gondolni Maggie-re. Tudta, hogy ha ilyen gondolatok járnak a fejében, akkor képtelen lesz arra koncentrálni, mit kell tenniük, és mindkettőjüket veszélybe sodorhatja. A vízsugár elállt, és Macfadden hallotta, hogy nyílik a fülkeajtó. Felállt, az ablakhoz ment, és megint elnézte az elé táruló párizsi látképet, a Louvre-t, és a festőket, akik a képeiket árulták a járda szélén. Annyira szerette volna, ha Anna vele lehetne, átkarolná a derekát, és a vállára hajtaná a fejét... De hát realista volt, és tudta, hogy az elveszett szerelmet nem lehet visszahozni. Hátrafordult, és a zsúrkocsihoz lépett. Meghallotta Maggie meztelen talpának csattogását a fürdőszoba kövezetén. Az ajtóra pillantott: épp a farmerját húzta fel, meg egy kasmírpulóvert. Amikor látta, hogy mindjárt kilép, gyorsan visszament az ablakhoz. – Micsoda illatok! – mondta Maggie, szemmel láthatóan felfrissülve. A haját fésülgetve odalépett Macfadden mellé az ablakhoz. Mióta megérkeztek, most először nézett tiszta fejjel a városra. Eddig meg sem látta igazán, hogy mennyire gyönyörű. – Szép, ugye? – kérdezte Macfadden. A tekintetét mereven előreszegezte, és az orrát megcsapta az ismerős illat, amit olyan rég nem érzett már. Egész megszédült tőle, mint egy iskolásfiú, és a gondolatai a múltba kalandoztak. Annára gondolt, és a szerelmük kezdetére. Mennyire szerette, amikor Anna kijött a zuhany alól, és úgy illatozott, mint egy virágcsokor. Van valami különös a nők illatában, egészen finom, és semmihez nem hasonlítható. Maggie kihajolt az ablakon, és lenézett az utcára. A válla hozzáért Macfaddenhez, és fényes fürtjei súrolták az arcát. Mélyet lélegzett, és beszívta a finom illat minden molekuláját, hogy minél tovább meg tudja őrizni magában. – Sokkal szebb, mint amilyennek gondoltam – mondta Maggie kétségbeeséssel a hangjában. – Bárcsak lenne időnk rendesen körülnézni, és bejárni az egészet! – Talán majd egyszer, ha túl leszünk ezen az egészen. 138

– Hát igen, álmodozni mindig lehet. – Maggie hangja melankolikus volt, akárcsak a tekintete. – Már majdnem a célnál vagyunk, Maggie. Cancale egy kis, isten háta mögötti halászfalu, innen északra. Estére már biztonságban leszünk, és akkor eltervezzük, hogy mikor jövünk legközelebb Párizsba. – Csak az a probléma, hogy Cancale-ba hogyan jutunk el, igaz? Hallottam, hogy azt mondta Fitzhughnak, akár nyolc órára is szükség lehet. Akkor miért vagyunk még mindig itt? Mecfadden megnézte az óráját. – Tíz perc múlva négy. A nyolc órát három órával ezelőtt emlegettük, úgyhogy már csak öt óránk van. Úgy gondoltam, biztonságosabb lenne, ha megvárnánk, míg besötétedik. Az úgy fél hat körül lesz, tehát marad három és fél óránk arra, hogy odaérjünk. Mindent átgondoltam, nem lesz semmi baj. Közben odahúzott egy széket, és intett Maggie-nek, hogy üljön le. Elérakott egy tányért, felemelte az ezüst ételfedőket: rákkoktél, báránysült, töltött gomba besamelmártással és citromos piskótatekercs volt az asztalon. Aztán szakavatott mozdulattal kinyitott egy üveg 1978-as évjáratú Chateau de Beaucastel-t, és töltött két pohárral. Maggie mostanáig azt hitte, egy falatot sem tud majd leerőltetni a torkán. De a terülj-terülj asztalkám láttára azonnal elfeledkezett minden bajáról. Ő megelégedett volna hamburgerrel és sült krumplival is, erre a lakomára igazán nem számított. Nagyon meghatódott Macfadden figyelmességétől. Annyi minden nyomasztja, mégis gondolt rá, hogy őt megvendégelje. – James, ez csodálatos. Köszönöm. – Szerettem volna, ha emlékezetes marad az első párizsi utazása. Az ember nem hagyhatja itt Párizst úgy, hogy nem evett valami finomat. Azt hiszem, igazán magára fér. Maggie ránézett, és arra gondolt, soha nem találkozott még nála kedvesebb férfival. Három rövid nap alatt többet tudott meg arról, hogy mi rejlik benne, mint Richardról hosszú évek alatt. Gyakorlatilag teljesen idegen, mégis elmondhatta neki a legtitkosabb érzéseit is, mintha egész életében ismerte volna. A szemébe nézett, és hirtelen szomorúság futott végig rajta arra a gondolatra, hogy ha szerencséjük van, alig négy óra múlva az utazás véget ér. Macfadden találkozik az informátorral, és a nyomozásnak vége. Ha minden a tervek szerint megy, ő szépen hazatérhet az Államokba, Macfadden pedig Londonba, és valószínűleg soha többé nem fogják keresztezni egymás útját. Furcsa, hogy valaki így felbukkan az életében, aztán egyszer csak eltűnik. Amikor arra gondolt, hogy vissza kell térnie a könyveihez, az egyetemre és az otthonába, ami már csak egy romhalmaz, olyan hideg ürességet érzett, mint még soha életében. Egyik pillanatról a másikra elszállt az étvágya, de rákényszerítette magát, hogy egyen. Ha már Macfadden így gondoskodott róla, ez a legkevesebb. Szeretett volna megköszönni neki mindent, amit érte tett. Visszafojtotta könnyeit, amikor arra gondolt, hogy semmi értelme az egésznek. Végül talán rájönne, hogy amit érez, az csak a veszély szülte, pillanatnyi fellángolás volt. Macfadden töltött egy második pohár bort, és a magasba emelte. – Egészségére, Maggie. Remélem, holnap már biztonságban lesz, és folytathatja az életét ott, ahol abbahagyta. Csak ez számít. Maggie az ajkához emelte a poharát, és nagyot kortyolt a borból. A holnap még nagyon messze van, gondolta. Belehasított a félelem, hogy talán mégsem sikerül hazajutnia. Amikor lerakta a poharát, Macfadden az asztalra könyökölt, és elkomolyodott az arckifejezése. A homlokát is összeráncolta. Elszállt az előbbi varázslatos pillanat. Volt valami a tekintetében, ami azt mondta, vissza kell térni a valósághoz. Maggie sejtette, hogy az esti terveket akarja megbeszélni. – Tudja, egész délelőtt az a legenda járt a fejemben. – Igen? – Tulajdonképpen azóta egyfolytában, amióta csak elmesélte az étteremben a vacsoránál. Az az érzésem, még mindig nem úgy nézzük, mint Richard. – Mire gondol? – Kell, hogy legyen benne valami, ami elkerüli a figyelmünket. – De hát micsoda? – Gondoljuk végig még egyszer. – Macfadden eltöprengve hátradőlt, és összefonta a karját. – A legenda azokról a járványokról szól, amelyek egy bizonyos törzset sújtottak a folyók közelében. 139

A rendelkezésünkre álló információk alapján azt feltételezzük, hogy ezt a járványt a HIV okozta, amely egy olyan mutáció révén jöhetett létre, amit a környezetbe kikerült vegyi anyagok váltottak ki. A mutáns változatot élősködők vitték át az emberekre. Azt hiszem, ez az, amit az amerikai külügyminisztérium annyira próbál titokban tartani, és ami miatt üldöznek minket. A legenda szerint egy égi jel, „a fekete hold” jelezte a járványok kezdetét, ezután kezdtek vándorolni az emberek a dzsungelben. Rengetegen meghaltak, a vírus később elterjedt egész Afrikában, aztán végigsöpört a világon. Aztán megjelent a második égi jel, és az emberek valamitől meggyógyultak. Richard bizonyára úgy gondolta, hogy... Macfaddennek elakadt a szava, mintha hirtelen világosság gyúlt volna a fejében, és végre megtalálta volna a választ a rejtélyre. – Mi az? – kérdezte Maggie. – Mi jutott eszébe? Macfadden hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Csak most döbbent rá, milyen vakok voltak eddig. – Túl egyszerű, az a baj – mondta végül, és döbbenten nézett Maggie-re. – Olyan egyszerű, hogy nem vettük észre, pedig majd kiszúrta a szemünket. Hát persze! Richard meglátta ezt a valamit a legendában, elrohant Afrikába, hogy bizonyítékot is találjon rá, és nyilván sikerült is neki. Aztán az egészet elmondta valakinek a Viracornál, december 4-én. Ekkor határozhatták el, hogy megölik. Az informátor olyan valaki lehet, aki tudja, hogy mi volt az. Végig ott volt, csak nem láttuk. – Mi? De hát micsoda? Macfadden egészen közel hajolt Maggie-hez az asztal fölött. Amikor elmondta, szerinte mi lehetett az, amit Richard felfedezett, Maggie-nek tátva maradt a szája. Egy ideig döbbenten és némán ültek. Csak néztek egymásra, és tudták, hogy amíg a világ nem tudja meg a titkot, addig fabatkát sem ér az életük.

C

sak Macfadden lehetett – mondta Galamond. – Benito azt a megbízást kapta, hogy mindkettőjüket nyírja ki. Az a nyavalyás talpraesettebb, mint gondoltuk. Megint túljárt az eszünkön. Párizsba repültek London helyett. – Honnan tudja, hogy még mindig Párizsban vannak? – kérdezte a Fehér Ház titkárságvezetője, az idegességtől rekedt hangon. – Háromszáz ügynökünk vette körül a várost. Délben kezdték átvizsgálni a város összes szállodáját. Átnézik a bejelentőlapokat, kikérdeznek minden hotelportást, és számítógépen is keresik őket. Ha megpróbáltak volna kimozdulni Párizsból, már elkaptuk volna őket. – És ha mégis sikerül átcsúszniuk a hálón? – Minden nagyobb kivezető útvonal mentén és az összes franciaországi határállomáson vannak ügynökeink. Még a hegyi utakat is figyeljük. Egyszerűen lehetetlen, hogy kicsússzanak a kezünkből. Kicsit könnyíti a helyzetünket, hogy a brit titkosszolgálat nem avatkozik bele a dologba. – Na és London? Edinburgh? – Ott is jelen vagyunk. Egy kisegér sem juthat se ki, se be a tudtunk nélkül. – A konferencia? – Egy tucat emberünk vesz részt rajta, tudósnak álcázva, köztük a négy legjobb mesterlövészünk. Ha valaki fellép arra a pódiumra, és be akar jelenteni valamit, amit nem kellene, halott lesz, még mielőtt kinyitná a száját. Most, hogy Zarnoff és Cornwall halott, arra számítunk, Kreiser lesz az. Tudós, Afrika-szakértő, közelről ismerte Zarnoffot. Az ő szájából hangozna a leghihetőbben a bejelentés. Igen, nagyon valószínű, hogy ő lesz az. – Garantálni tudja, hogy senki nem fogja gyanítani, hogy mi állunk a háttérben? – Már azt is kidolgoztuk, hogy simítsuk el a dolgot. Teljesen biztos a terv. A helyszínen jelenlévő ügynökeink tudják, mit kell tenni, hogy kijuttassák a teremből a mesterlövészt, és huszonnégy órán belül kint lesz az országból is. Úgy intézzük, hogy egy jelenlevő nigériai tudósra terelődjön a gyanú. Annyi hamis terhelő bizonyítékot helyeztünk el a szobájában, amennyi csak kell. A bejelentést nem fogják megtenni, erről gondoskodni fogok. – Azt nagyon ajánlom, Dennis. Értesítsen, ha bármi történne. – Hogyne, minden órában. 140

A titkárságvezető lerakta a telefont, a külügyminiszterhez fordult, és csak megrázta a fejét, jelezve, hogy Macfadden és Kreiser még mindig nem került elő. Az arcán fáradtság tükröződött, de azért még reménykedett. A történelem egyik legnagyobb hírszerző akcióját bonyolítják le, bevetve az amerikai kormány minden hatalmát – csak sikerrel járhatnak, és az Egyesült Államok sértetlenül fog kikerülni ebből a krízishelyzetből is, mint már annyi másból. Reménykedett, mást nem tehetett. Ha kudarcot vallanak, annak beláthatatlanok lehetnek a következményei.

35

Maggie-t teljesen megdöbbentette, amit Macfadden közölt vele. Alig tudta elhinni, hogy ő nem jött rá. Pedig ha valakinek rá kellett volna bukkanni a megoldásra, az ő. Számtalanszor átrágta magát azon a legendán az elsárgult könyvben, de végül feladta, arra gondolt, egyszerűen képtelenség, hogy Richard olyasmit vett volna észre benne, amit ő antropológusszakértő létére ne látna meg. Édes istenem, bárcsak elmondta volna nekem. Ha megosztotta volna velem, talán minden másképpen történik. Ha… ha... ha. Richard vérbe fagyott holttestének képe villant fel előtte. Hirtelen beléhasított, hogy ha Richard elmondott volna neki valamit, valószínűleg ő is ott feküdne mellette a vértócsában. Hálát adott az égnek, amiért nem így történt. A következő egy órában befejezték az ebédet, és megvitatták, mi lehet a következménye annak, ami most már egyértelműnek tűnt a számukra. Részletesen megbeszélték, hogyan fognak kijutni Párizsból, és elérni kilencig a hajóhoz a kikötőbe. Macfadden gondolatai közben el-elkalandoztak: az edinburghi szobácska járt a fejében, az, hogy a gyilkos milyen kétségbeesetten keresett valamit – most már értette, hogy miért. Amikor meglátta a holttestet, úgy gondolta, vagy egy őrült lehetett a gyilkos, vagy egy teljesen lelkiismeretlen profi. Most már biztos, hogy nem egy őrült volt. A nyomozás kezdete óta most először be kellett ismernie, hogy legyőzhetetlennek látszanak az eléjük tornyosuló akadályok. Épp elég volt már az is, hogy olyan bérgyilkosok járnak a nyomukban, mint Benito Delgada. Ráadásul még az amerikai kormány is ellenük van. Ismerte annyira amerikai kollégáit, hogy tudja róluk, ők a szakma legjobbjai, és ha az amerikai nemzeti érdekekről van szó, akkor semmiben nem különböznek más fanatikusoktól, akik úgy érzik, minden igazolható, amit a szent ügy nevében tesznek, még a gyilkosság is. Az egyetlen halvány reménysugarat az jelentette, amit Fitzhugh mondott: hogy talán valami olyan információ kerül a kezükbe, amit felajánlhatnak cserébe az életükért. Kapaszkodott ebbe az utolsó szalmaszálba, és imádkozott, hogy Fitzhughnak legyen igaza. Fél hatra újból felöltötték az álruhájukat. Maggie időközben kiszőkítette a haját és a szemöldökét egy Clairol festékkel, amit még a repülőtéren vettek. Macfadden megigazgatta az őszes parókát, amitől vagy tíz évvel öregebbnek látszott. Az inge alatt két törülközőt tekert a derekára, hogy kicsit vaskosabbá tegye egyébként izmos alakját. Vékony, őszes bajusz és szarukeretes szemüveg egészítette ki az álcát. Egy középkorú úr, aki egy csinos, fiatal szőke nő társaságában utazgat. Franciaországban nem túl ritka az ilyesmi. Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, nevettek volna a külsejükön. De nem voltak tréfás kedvükben. Tudták, hogy a legapróbb hiba is az életükbe kerülhet. Csak annyit vittek magukkal, ami egy kis táskában elfért. A többit a szobában hagyták a bőröndökben, amiket bedugtak az ágy alá. Macfadden elmesélte, hogy egy belgrádi ügye esetében is az mentette meg az életét, hogy nem kellett csomagot cipelnie. Akkor jól megtanulta, hogy az ember soha ne pakolja meg magát olyasmivel, ami akadályozhatja a menekülésben. Különben is, négy óra múlva ott lesznek a végcéljuknál, és nem lesz szükségük semmire: ha meg elfogják őket, akkor aztán végképp nem. Végigsiettek a szőnyeggel borított folyosón. Inkább a lépcsőn mentek le, nem kockáztatták meg, hogy a liftet használják. Ki tudja, nem vár-e rájuk egy bérgyilkos a hallban, akinek kitűnő célpontot szolgáltatnának abban a pillanatban, ahogy kilépnek a liftből. Macfadden megtanulta a tapasztalataiból, hogy ne bízzon senkiben, és minden eshetőségre gondoljon. Két évtizede dolgozik a szakmában, és még mindig életben van – ez már eredmény. Ezt Maggie is tudta. Nem hiába követte 141

vakon és kérdések nélkül minden utasítását, mintha valami vallási parancsolatnak engedelmeskedne. Maggie elindult a lépcsőn, és lenézett a korlát fölött. A jól megvilágított lépcsőház teljesen üresnek látszott. Tökéletes hely két hullának – futott át a fején. Ahányszor elértek egy emeleti lépcsőfordulóhoz, visszafojtott lélegzettel néztek körül, mintha azt várnák, hogy nyílik valamelyik ajtó, és egy pisztoly csöve bukkan ki mögüle. Macfadden számára ismerős volt a helyzet. Maggie-nek azonban gyomorgörcse volt már a gondolattól is, hogy ilyesmit csinál. A bőséges fejedelmi lakoma, amit alig egy órája evett, most úgy nyomta a gyomrát, mintha kövekkel lenne megrakva. Meg kellett állnia. Macfadden hátrafordult, hogy mi a baj. Maggie összegörnyedt, a korlátnak támasztotta a fejét, és mindent kihányt. – Ne haragudjon – zihálta a gyomrára szorítva a kezét. Úgy reszketett, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. A gomba és a tejszínes mártás savanyú ízét érezte a szájában. – Semmi baj. Biztos a bor. Rossz évjárat volt. Maggie próbált mosolyogni. Már ismerte Macfadden módszerét, aki mindig humorral próbálta enyhíteni a reménytelen helyzeteket. Bár megértette, miért csinálja, nem volt meggyőződve róla, hogy most épp angol humorra van szüksége. Elfordult, és újból öklendezni kezdett. Macfadden félrehúzódva állt, és várta, hogy Maggie döntse el, mikor mehetnek tovább. Az órájára pillantott. Két perc múlva háromnegyed hat. Valamivel több mint három órájuk van, hogy eljussanak Cancale kikötőjébe. Ez még mindig elég idő, de egy perccel sem több a szükségesnél. Tisztában volt vele, hogy a LaClaire kapitánya kilenc után öt perccel mindenképpen kihajózik. Ha valami váratlan nehézség jön közbe, nem fognak odaérni addig. – Jól van? – kérdezte gyengéd sürgetéssel a hangjában. Maggie bólintott, és felállt. Mélyeket lélegzett, és megtörölgette a szemét. – Mehetünk. Már jobb. – Biztos? – Persze, menjünk. A friss levegő jót fog tenni. Továbbsiettek a hátsó kijáratig, amely közvetlenül a szálloda parkolójába nyílt, Macfadden résnyire nyitotta az ajtót, és kidugta a fejét. A nedves, hideg levegő az arcába csapott. Kicsit várt, és alaposan körbenézett a rosszul megvilágított parkolóban. – Úgy látom, tiszta a levegő – suttogta, és kinyitotta az ajtót, de épp csak annyira, hogy ki tudjanak surranni rajta. Intett Maggie-nek, hogy kövesse. A szájára tett ujjal csendre intette, és hallgatózott, nem üti-e meg a fülét valami gyanús nesz. A csend hátborzongató volt. Elindultak a sorban álló autók mellett, és egyenként mindegyiket végigpróbálták, nem hagyta-e nyitva véletlenül a tulajdonosa az ajtaját. – A rohadt életbe, hogy ezek a franciák milyen óvatosak – morogta Macfadden. Legalább húsz perce próbálkoztak már, amikor végre egy ajtó kinyílt a keze alatt; úgy érezte, ez legalább az ezredik. Gyorsan Maggie-hez fordult, és besegítette a kis piros Fiatba, ami akkora volt, hogy alig fértek bele ketten. Macfadden beült a kormányhoz, és a műszerfal mögött eltépett két drótot. Na persze, mit neki ellopni egy autót, gondolta Maggie. Idegesen nézegetett hátrafelé. Pár másodperc múlva felzúgott a motor. – Ez gyorsan ment – jegyezte meg Maggie. Macfadden kihátrált a kocsival, és megállt. Váratlanul megfogta Maggie kezét, a szájához emelte, és megcsókolta. Meglepően érzéki mozdulat volt, és a jeges félelem, amit Maggie addig érzett, egyetlen pillanat alatt elolvadt. Az érintés úgy hasított belé, mint egy villám. – Minden rendben lesz, bízzon bennem. Maggie nem felelt semmit, csak bólintott és elmosolyodott. Macfadden egyesbe tette a kocsit, és elindultak. Maggie imádkozni kezdett magában, ahogy még soha életében. Eszébe jutott, amit az apácák mondtak a katolikus iskolában, ahová járt: az ima mindenen átsegíti az embert. Erőt ad a halálveszélyben, megvigasztal a sötét percekben. Akik hisznek az ima erejében, mindig győzedelmeskednek azok felett, akik nem. Lehunyta a szemét, és teljes erejéből imádkozni kezdett. Habár annak idején nem nagyon figyelt a nővérekre, amikor az imádságról prédikáltak, most némi vigaszt talált benne. Megfogadta, hogy ha valaha is élve megússza ezt az egészet, meg fogja látogatni őket, és hálát mond nekik. 142

– Ott a kijárat! – mondta Macfadden, félbeszakítva az Üdvözlégy Máriát, amit Maggie magában mormolt. Macfadden kifordult a parkolóból, és lelassított. Az utcalámpák fényében azonnal feltűnt neki négy ballonkabátos férfi, akik a járda szélén ácsorogtak. Gyanúsan őket figyelték. Amikor elhaladtak a lámpa alatt, a fénysugár épp az arcukra esett. Nyilvánvalóan őrszemek voltak, akik a szálloda vendégeit figyelték. Az egyikük a kabátzsebébe nyúlt, kihúzott egy mikrofont és a szájához emelte. Macfadden látta, hogy mind a négyen jó alaposan megnézik a Fiatot és a benne ülőket. Amikor balra fordult az utcán, egy reflektor fénye jelent meg a visszapillantó tükörben, látszólag a semmiből. Az autó hol gyorsított, hol lassított, pontosan igazodva a Fiat tempójához. – Azt hiszem, követnek – mondta Macfadden, és másodpercenként a tükörbe pillantott. Akármerre fordultak, a kocsi mindig mögöttük maradt. – Honnan tudja? – kérdezte Maggie feszült hangon, és hátrafordult. – Az a kocsi öt perce a nyomunkban van, akármerre megyünk. Nyilván azt az utasítást kapták, hogy egy középkorú férfit és egy fiatal nőt keressenek, és tartsanak szemmel mindenkit, aki kicsit is gyanús. Nem lennék meglepve, ha megállítanának, hogy kikérdezzenek. – Most mit csinálunk? – Továbbmegyünk. Meglátjuk, hogy Párizs határán túl is követnek-e. Az biztos, hogy ha megpróbálnék meglógni előle, perceken belül egy tucat ügynök eredne a nyomunkba. – Macfadden megint a visszapillantó tükröt figyelte, és azt mormogta a bajusza alatt: – A francba, nem tetszik ez nekem. – És ha kijutottunk Párizsból, akkor mi lesz? Nem engedhetjük, hogy Cancale-ig kövessenek. – Nem is fogjuk. Bízza csak rám. Macfadden beletaposott a gázba. A Rue de Rivoli mindkét oldalát lámpák szegélyezték, ragyogóan ki volt világítva. Azért remélte, hogy a sűrű szombat esti forgalomban talán sikerül elillanni előlük. A távolban már látszott a kivilágított Diadalív, áradtak körülötte az autók és motorbiciklik. Ha odáig eljutnak, és elérik a Charles de Gaulle sugárutat, akkor rövidesen kint lesznek Párizsból, és sokkal nagyobb az esélye, hogy sikerül lerázni az üldözőiket. Csak az aggasztotta, hogy fognak kijutni a városból, amely nyilván tele van amerikai szövetségi ügynökökkel.

Öt kilométerrel Párizs határa után Macfadden váratlanul balra kanyarodott, és egy út menti étterem zsúfolt parkolójában beállt egy Westminster feliratú turistabusz és egy Mercedes közé. – Mit csinál? – kérdezte Maggie, és hátrafordult, hogy megnézze, még mindig követik-e őket. – Ide bemegyünk. – De hát még mindig itt vannak mögöttünk! – mondta Maggie, és belekapaszkodott Macfadden karjába. – Elárulná, hogy mi ez az egész? Ez nem volt benne a tervben. Maggie-t egész megrémítette, hogy ki kell szállnia. A kocsiban valahogy viszonylag biztonságban érezte magát. – Nagyon rossz érzésem van ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Minél tovább halogatjuk, hogy megszabaduljunk tőlük, annál rosszabb. Szépen bemegyünk ide az étterembe. Ne nézzen se hátra, se oldalra, csak egyenesen előre, és tegye, amit mondok. Maggie nagyot nyelt, mély levegőt vett, aztán lassan kiengedte, és próbált erőt venni magán. Édes Istenem, mi lesz ebből? Kiszállt a kocsiból, és mereven előreszegezett tekintettel sétált el az étteremig, majd be az ajtón, amit Macfadden kinyitott neki. Úgy érezte, hogy egyenesen egy csapdába sétál, ahonnan nincs kiút. Hátrahagyták a menekülés egyetlen eszközét, és most teljesen védtelenek lesznek. Miért csinálja ezt Macfadden? Az ajtó üvegében meglátta, hogy az őket követő kocsi is megáll, és kiszáll belőle két férfi.

Az amerikai nagykövetség alagsorában kialakított helyiségbe futottak be az információk a Franciaország egész területén szétszóródott ügynököktől. Dennis Galamond alig tizenkét órája ér143

kezett meg Párizsba, és innen szervezte a legnagyobb embervadászatot, amely valaha is folyt francia földön. Az elmúlt években volt ugyan egy-két hasonló akciójuk, de ezek a francia kormány teljes együttműködésével és támogatásával folytak le. Most azonban minden amerikai ügynök turistának álcázva érkezett Franciaországba, és megérkezésük után néhány órával már mindegyikük el is foglalta a kijelölt helyét. Ez alkalommal szó sem volt együttműködésről. – Ez most érkezett a hármas egységtől, a nyolcas szektorból. – Egy ügynök lépett oda, és átadott egy jelentést egy piros Fiatról, amelyet a Hotel Brightonból láttak elhajtani. Egy ötven körüli férfi és egy harmincas szőke nő ült benne. – Lanny! – ordított át Galamond a szoba túlsó felébe. – Azonnal ellenőrizzék ezt a kocsit! – A lapra pillantott. – Piros Fiat, a rendszáma GB 748. Gyorsan! – A kinyújtott kézzel tartotta a papírt. Lanny odarohant, kikapta a kezéből, és visszasietett a számítógéphez. Galamond idegesen figyelte Lannyt, aki kapkodva kopogtatni kezdte a billentyűket. A hatodik érzéke azt súgta, hogy valami érdekeset találtak. A számítógép megemésztette a betáplált adatokat, és pár másodperc múlva meg is volt, amit kerestek: SZEMÉLYGÉPKOCSI-NYILVÁNTARTÁS Modell: Fiat Évjárat/Szín: 1987/piros Rendszám: GB 748 Tulajdonos neve: Monique Dubois Születési idő: 1974. február 12. Neme: nő Állandó lakcím: 14 rue de la Chaussée, 69004, Lyon Telefon: 78-91-83-34 Személyleírás Hajszín: fekete Szeme színe: barna Magasság: 163 cm Bőrszín: fekete Abban a pillanatban, ahogy ránézett a monitorra, Galamond már tudta, hogy elkapta őket. Egy középkorú fehér férfi és egy fiatal szőke nő, egy olyan kocsiban, amelynek a tulajdonosa egy húszéves, fekete bőrű lány, Lyonból. Ez nem stimmel. Még egy ellenőrzés. A telefonhoz lépett, és hívta a Brighton szálló elé kirendelt ügynököket. – Tessék. – Piros Fiat, a rendszáma GB 748 – mondta Galamond minden bevezetés nélkül, olyan hangon, hogy az ügynök önkéntelenül vigyázzba vágta magát. – A szállodai bejelentő szerint kié? – Lássuk csak... – Galamond hallotta, hogy az ügynök lapozgat valamiben, és az íróasztalon idegesen dobolgatva várt. – Monique Dubois. Két nappal ezelőtt jelentkezett be, a 327-es szobában lakik. Lyonból jött egyedül, valami divatbemutatóra. Megvan! Véget ért Macfadden szerencsesorozata. – Köszönöm. – Galamond lerakta a telefont, aztán azonnal hívott egy újabb számot. Közben Párizs és Franciaország térképét nézegette a falon. – Brogan, harmadik egység – jelentkezett egy hang. – Brogan, hol vannak most pontosan? – Galamond egy pillanatra sem vette le a szemét a térképről. – Most álltunk meg egy útszéli vendéglőnél, Vincennes a neve, öt kilométerrel Párizstól nyugatra, az A13-as úton. – Galamond az ujját végighúzta a térképen, és megkereste a helyet. – Szemmel tartjuk a piros Fiatot. A pár kiszállt, bementek az étterembe. Galamond gúnyosan elvigyorodott, és feljegyezte magának a pontos helyszínt. – Maradjanak ott. Máris megyek. Ha elindulnának, ragadjanak rájuk, és azonnal szóljanak ide, hogy merre 144

tartanak. Le kell zárni minden menekülési útvonalat. – Lerakta a telefont, és elkiáltotta magát: – Lanny, azonnal riassza az embereket a hatos, hetes és kilences szektorban! – Átadta a cédulát, amire felírta, hol van most a piros Fiat, és azt mondta: – Gondoskodjon róla, hogy ne egyszerre érkezzenek a helyszínre. Körbe kell venni az éttermet, de nem akarok feltűnést, csak diszkréten. Gyerünk! Lekapta a kabátját a fogasról, a lépcsőn felfelé rohanva begombolta, elszáguldott a biztonsági őr mellett, aki feszesen tisztelgett. Kisietett a nagykövetség épületéből. Hat ügynök kettesével beült a három kocsiba, és követték Galamondot, aki máris indult kifelé Párizsból, hogy végrevalahára véget vessen a hajtóvadászatnak, és elkapja Macfaddent.

36

Az irodában úgy be volt sötétítve, hogy a bútorok körvonalait is alig lehetett kivenni. Stanton Royce csak ült, belebámult a sötétségbe, és életében először értette meg, hogy ha létezik pokol, akkor ez az. A pokol nem egy hely, hanem ez az ördögi lélekállapot. Dante poklának legmélyebb bugyra is semmi ahhoz a mélységes kétségbeeséshez és önutálathoz képest, amit az olyan elátkozottak szenvednek el, mint ő, aki maga teremtette meg a saját poklát. Nem tudott volna szörnyűbb büntetést elképzelni, mint hogy az örökkévalóságig zuhannia kelljen ebbe a mélységes mély, feneketlen szakadékba, miközben mardossa a bűntudat és a csillapíthatatlan fájdalom, amely könyörtelenül a karmaiban tartotta, és szinte kiszorította elaggott testéből a lelket. Ha mégis van élet a halál után, ugyan mi várhat rá? Hogyan bocsáthatná meg a legkönyörületesebb Isten is azt, ami megbocsáthatatlan? Kínzó gondolatait a telefon éles csöngése szakította félbe. Azonnal tudta, hogy csak Martinez lehet. Odanyúlt, és tapogatózva megkereste a telefont az asztalon. – Tessék. – Carlos vagyok, Mr. Royce. – Igen, tudom. Mi újság? – Sajnos, rossz hírem van. – Martinez hangja baljós volt és sötét. Royce szinte felordított a halálos csöndben. Előre rettegett tőle, hogy mit fog mondani Martinez. Összeszedte magát, és felkészült a legrosszabbra. Majdnem elakadt a szívverése. De nemsokára úgyis vége lesz mindennek. – Folytassa – suttogta. – Jelentést kaptunk, hogy az amerikai hírszerzés nagyon közel áll ahhoz, hogy elkapja őket – felelte Martinez, szinte könnyed hangon. – Több száz ügynökük van Franciaországban. Ez a legnagyobb amerikai titkos akció időtlen idők óta. A mieink sajnos nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit is tehessenek ellenük. Túl kockázatos lenne. Sajnálom, Mr. Royce, de úgy néz ki, ők győztek. Csak abban reménykedhetünk, hogy a kormány közzé fogja tenni azt, amit Macfadden és Kreiser kiderítettek, és ami esetleg hasznos lehet William számára. – Martinez kis szünet után folytatta: – Én már megvettem a repülőjegyet Brazíliába, egy óra múlva indul a gépem. A vállalat vezetőségéből többen is ezt tették. Ugye megérti, Mr. Royce? Mindennek vége. Már nem tehetünk semmit. Talán jobb lenne, ha ön is... – Nem! – vágott közbe Royce. – Maga csak menjen. Nekem már úgysincs sok időm hátra. Mi a nyavalyát csinálnék Brazíliában? Bujkáljak a dzsungelben a világ többi gazemberével, azt várva, hogy mikor fognak el, hogy aztán egy amerikai börtönben rohadjak? Ez nem az én stílusom, Carlos. – Nem értem, Mr. Royce. Itt már nem maradt semmi. Meneküljön, amíg lehet. A vagyonával bárhol menedéket találhat. Bárkinek a hűségét meg lehet vásárolni kellő pénzért. Igen, a te hűségedet is megvásároltam, nagyon sok pénzért, mégsem volt elég. – Én végeztem mindennel, Carlos. Nincs értelme. – Holnap ilyenkorra az amerikai kormány mident tudni fog. Az is ki fog derülni, hogy ön milyen szerepet játszott az egészben. Ha ezt nyilvánosságra hozzák, a Viracor részvényei azonnal lezuhannak. Vége mindennek. Holnapra nem marad semmi. Vége! 145

Martinez volt az első, aki valaha is emelt hangon mert beszélni Stanton Royce-szal. Már ez sem számított. Royce gyakorlatilag halott. A Nagy Fehér Cápa két évtizede cirkált az üzleti élet zavaros vizeiben, felfalva mindent, ami az útjába került, de most maga lesz az áldozat. Martinez szinte látta maga előtt, ahogy az íróasztala mögött görnyed, mint egy megvert gyerek. Azt már nem is mondta el neki, hogy az emberei kinyomozták, hogy az a prostituált, akit William legutóbbi San Juan-i látogatása során keresett fel, valóban Cape San Lucából érkezett. – Igen, vége – ismerte be Royce. – De azért szép volt, nem igaz? És mindent nekem köszönhet. Mindent. A hangjában némi cinizmus csendült. Tudta, hogy a Viracor elképzelhetetlen gazdaggá tette Martinezt. De most, hogy minden összeomlik, ő az első, aki menekül, mint patkány a süllyedő hajóról. És még van képe hűségről beszélni, gondolta undorral Royce. – Az embert a mohósága és a vágyai éltetik, és végül a halálát is ezek okozzák – mondta Royce. – Ez már csak így van. Nagyratörő vágyaim voltak, de hát előbb-utóbb minden véget ér. Csak azt sajnálom, hogy így lett vége... Sajnálom William miatt... maga miatt. Ugye tudja, hogy ha tehetném, meghalnék helyette? – Igen, tudom, Mr. Royce. Talán William még rendbe jön. – Igen, talán, de nem hiszem. Az volt az utolsó reményünk, hogy elkapjuk Macfaddent és Kreisert. Az amerikai hírszerzés biztosan meg fogja ölni őket, ha már meg nem tették. Sokkal több forog kockán, mint a Viracor, ezt mind a ketten tudjuk. Nem hiszem, hogy az amerikai kormány életben hagyna bárkit, akiről azt gyanítják, hogy ilyen horderejű információ birtokában van. Meg fogják ölni őket, efelől semmi kétségem. – Megpróbálta felhívni az unokáját? – Órák óta próbálkozom, de senki nem tudja, hol van. Meg tudom érteni, ha nem akar beszélni senkivel. – Most mit fog csinálni? – Holnap megnézem az AIDS-konferencia közvetítését zártláncú tévén. Abban reménykedem, hogy valaki talán mégiscsak tudja, amit Zarnoff be akart jelenteni. Még mindig van egy utolsó esély, bármilyen csekély is. És ha mégsem... Royce-nak elakadt a hangja. Sírás fojtogatta, de már nem maradtak könnyei, nem maradt semmi, csak a leírhatatlan szomorúság, ami a bensejét rágta. – Imádkozhatna – mondta halkan Martinez. – Williamért, ha magáért nem is. – Martinez hangja kicsit megremegett. – Ég áldja, Mr. Royce. Sok szerencsét, bárhogyan dönt is. Minden jót. Royce hallotta a kattanást, de továbbra is a füléhez szorította a kagylót. Irtózott a csendtől, nem akart egyedül maradni ebben a pokolban. De egyedül volt, teljesen magára hagyatva. Még Martinez is elhagyta, mindazok után, amin együtt keresztülmentek. A kezébe temette az arcát, kétségbeesetten felordított, lassan lecsúszott a székről, és térdre roskadt a padlón.

Az ügynökökkel teli autók egyenként érkeztek, minden stratégiai pozíciót elfoglaltak a Vincennes étterem körül, és lezárták a környező utcákat. A vendéglő meglehetősen kicsi volt, és eldugott helyen állt. Mellette egy benzinkút, ahol többnyíre azok tankoltak, akik hosszabb útra indultak Párizsból, és féltek, hogy útközben nem lesz rá alkalom. Egy örökzöld bokorcsoporttól eltekintve, amely elválasztotta az éttermet és a benzinkutat, az épületet csak aszfalt vette körül, így gyakorlatilag lehetetlen volt észrevétlenül kiszökni belőle. Az étterem bejárata előtt ott parkolt a piros Fiat. Dennis Galamond kiszállt a kocsijából, rátámaszkodott a tetejére, és megállt az étterem bejáratával szemben. Egyetlen egy dolog érdekelte: hogy végre őrizetbe vegye Macfaddent és Kreisert, és gondoskodjon róla, hogy soha többé senki ne halljon felőlük. Körbenézett, elégedetten megállapította, hogy az egész környék le van zárva, aztán visszaült az autójába, és elővette az adóvevőjét. – Minden egységnek, itt az egyes. Mindenki maradjon a helyén, és várja az utasításaimat. Senki ne mozduljon, amíg nem szólok. Megismétlem: parancs nélkül senki ne mozduljon. Nem akarok feltűnést. 146

Galamond lerakta az adóvevőt. Leállította a motort, aztán összefont karral hátradőlt, és várt. Közben szitálni kezdett az eső. Remélte, hogy nem kell túl soká várni. Szükség esetén be fog menni az étterembe, bár jobban örült volna, ha erre nem kerül sor. Harmichat percnyi várakozás után rohamosan fogyni kezdett a türelme. Itt valami nincs rendben, gondolta. Újból elővette az adóvevőt. – Minden egységnek. Maradjanak a helyükön, én bemegyek, és megnézem, mi van. Galamond kiszállt a kocsiból, aztán fürge léptekkel az étterem bejáratához sietett a szemerkélő havasesőben. Odabent minden asztal foglalt volt. A főpincér odalépett hozzá a kezében egy étlappal, és intett, hogy kövesse. – Köszönöm, csak keresek valakit. – Galamond a nyakát nyújtogatva körbenézett asztalról asztalra, de hiába kereste Macfaddent és Kreisert. – Együtt óhajt vacsorázni valakivel? – Nem. Mondja csak, nem járt itt az utóbbi egy órában egy pár? A férfi angol, negyvenes éveinek vége felé járhat, a nő szőke és nagyon csinos. Az autójuk kint áll, úgyhogy még itt kell lenniük valahol. Nagyon fontos lenne. Tovább tekergette a nyakát, és megakadt a szeme egy őszes hajú férfin. Egyedül ült a legtávolabbi sarokban. – Azt hiszem, ő lesz az. A hölgy kimehetett a mosdóba. – Nem, monsieur, téved. Az az úr egyedül van, és biztosan nem angol. Törzsvendégünk. Galamond tovább kutatott az étteremben. Se őszülő férfi, se szőke nő. Hol a fenében lehetnek? – Úgy háromnegyed órája jöttek be, nem emlékszik rájuk? – faggatta tovább a pincért. A főpincér határozottan rázta a fejét, aztán amikor Galamond a kezébe nyomott néhány bankjegyet, azt mondta: – Ó, persze, most jut eszembe, volt itt egy pár, akikre illik a leírás. Bejöttek, oda az ablakhoz ültek le, de mire a pincér odament hozzájuk, hogy felvegye a rendelést, már eltűntek. Meggondolhatták magukat. – Nem, nem hiszem. A kocsijuk még mindig odakint áll. Ki lehet jutni másutt, mint a bejáraton? – Igen, de nem túl valószínű, hogy... – Merre? – förmedt rá Galamond. – A konyhán át. – A mosdók hol vannak? – Ott hátul. De... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Galamond már át is száguldott a helyiségen, és pillanatok alatt ott volt a férfimosdónál. Berontott, megzavarva egy dolgát végző vendéget, és körbenézett. A helyiségnek nem volt ablaka. Kirohant, és becsapta az ajtót. Körülnézett jobbra és balra. Egy ajtó! Odarohant és kinyitotta. Az ajtó egy kis hátsó udvarba vezettet, ahol kukák, dobozok és rekeszek álltak. Galamond belenézett egy üres kukába, és dühösen rácsapott az oldalára az öklével. Aztán az épületet megkerülve visszarohant az étterem elé, ahol a többi ügynök rögtön látta rajta, hogy megint kicsúsztak a kezükből. Brogan kiugrott a kocsijából, és odasietett. – Mi történt? – Nem tudom – felelte Galamond. Bámulta a piros Fiatot, az éttermet, az örökzöld bokrokat, a benzinkutat, aztán Broganra nézett, olyan tekintettel, mint aki ölni tudna. – Mi az? – kérdezte Brogan. – A benzinkút! Valószínűleg kisurrantak az étterem hátsó ajtaján, a bokrok mögött át a benzinkúthoz, és ott beültek egy kocsiba, vagy felugrottak egy teherautó hátuljába. A kurva életbe! Hogy nem vették észre? Galamond meg sem várta a választ, visszarohant a kocsijához, és beleszólt a rádióba: – Kettes és hármas egységnek. Maradjanak itt, és tartsák szemmel a helyszínt. A többi egység induljon el kifelé Párizsból a kijelölt útvonalon. Negyven perc előnyük van. Gyerünk, indulás! Galamond nézte, ahogy az összes kocsi elhúz, aztán fogta a telefont, és hívta az amerikai nagykövetséget. – Tessék, Lanny. – Lanny, adjon utasítást minden kirendelt ügynökünknek, akik az utakon vannak Párizs körül ötven kilométeres körzetben. A párocskánk megint meglógott, úton vannak kifelé Párizsból, jó negyven perc előnyük van. Megértette? 147

– Értem. Galamond lerakta a telefont, és átsietett a benzinkúthoz. Egy húszas éveiben járó fiatalember volt a kutas, aki már jó ideje figyelte a kavarodást a szomszédban. – Pardon, monsieur – szólította meg Galamond. – Parlez-vous Anglais? – Oui. – Nem látott véletlenül errefelé egy párt? Egy középkorú, ötven körüli férfi és egy harmincas, csinos szőke nő? – Nem, nem láttam senkit. – Úgy negyven perccel ezelőtt. Biztos nem látta őket? – Non, monsieur. Alig volt forgalom egész este. Észrevettem volna egy ilyen párt, főleg egy szép nőt – vigyorodott el a kutas, de azonnal le is hervadt az arcáról a mosoly, mert Galamond gyilkos pillantást vetett rá. Talán a kocsik jobban megragadnak a fejében, gondolta. – Arra emlékszik, milyen autók jártak itt az elmúlt háromnegyed órában? – Nagyon kevés. Egy teherautó... – Milyen teherautó? – Galamond legszívesebben harapófogóval húzta volna ki belőle, de tudta, hogy a franciákkal türelmesnek kell lenni. – Nagyon kérem – mondta rá nem jellemző udvariassággal. – Kérem, gondolkozzon. Nagyon fontos. – Gyerünk, nyögd már ki, te szerencsétlen! – Kisebbfajta teherautó volt, egy farmergazdáé lehetett. – Le tudná írni? – Fekete vagy barna. Már sötét volt, nem láttam jól. Elég régi típus. Fehér ponyva volt rajta, az eső ellen. Valami terményt szállíthatott. Nem tudom. Parasztgazdának nézett ki a sofőr. – Arra emlékszik, merre ment? – Nyugatra. – A kutas Normandia irányába bökött a fejével. – Nagyon köszönöm. – Galamond visszarohant a kocsijához, beindította a motort, egyik kezével a telefont kapta fel, a másikkal a kormánykereket fogta, és az útra kanyarodott, nyugati irányba. – Lanny, itt Galamond. -Igen? – Nyugat felé tartanak. – Galamond közben félszemmel a térképre nézett. – Riasszon mindenkit az A13, N13, N14, N15, N183 és D313 út mentén, hogy keressenek egy fekete vagy sötétbarna, kisméretű teherautót, világos ponyvával. Úgy háromnegyed órája indult innen, úgyhogy ha nem állt meg útközben, most úgy 50-60 kilométerre lehet Párizstól. Rendben? – Rendben, azonnal intézkedem. Galamond ledobta a telefont az ülésre, rátaposott a gázpedálra, és számolgatta magában, hogy mennyi idejébe telhet, míg utoléri a teherautót, és végre pontot tehet ennek az ügynek a végére.

37

Macfadden és Maggie egy jéghideg krumplihalom tetején kuporogtak a nedves ponyva alatt, mint a vágóhídra vitt, reszkető állatok. Abban reménykedtek, hogy mire az üldözőik felfedezik a cselt, és a nyomukba erednek, addigra ők már Cancale-ban lesznek, a LaClaire fedélzetén. Macfadden felemelte a fejét, és Maggie-re pillantott, akinek szeme csukva volt. Ösztönösen a keze után nyúlt. Arra gondolt, hogy bárcsak Maggie is kaphatna még egy esélyt, hogy újraélje az életét, ez alkalommal Richard nélkül. Macfadden mindig is álmodozó volt. A húszévnyi szolgálat a Scotland Yardnál egyáltalán nem tette realistává. Furcsa mód, ahogy öregedett, az álmai csak egyre erősebbek lettek, és most éppen azt kívánta, bárcsak ez lehetne a legutolsó munkája. Szállj ki az egészből, amíg nem késő – egyre gyakrabban kapta rajta magát, hogy ez jár a fejében. Sokat gondolt erre, főleg az utóbbi időben, mióta a terroristák egyre merészebbek és elszántabbak lettek, ráadásul egyre kifinomultabb fegyvertár is van a birtokukban. Meg volt róla győződve, hogy csak idő kérdése, és előbb-utóbb eltalálja egy orgyilkos golyója, vagy egy terrorista bombája felrobban a kocsija alatt. 148

Egyfolytában az zakatolt a fejében, hogy nem fogják élve megúszni Maggie-vel. Egyedül talán még lenne esélye, de Maggie-vel minden más. A szabályok megváltoznak. Belevont egy civilt egy szigorúan titkos akcióba. Az esélyeik meglehetősen rosszak, minden ellenük szól. Maggie ártatlan arcát nézte, és azon tűnődött, jó ötlet volt-e Párizsba jönni. Tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy kiderítik, ki a Fiat valódi tulajdonosa, az amerikaiak rögtön gyanítani fogják, hogy itt valami bűzlik. Nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, sokáig az orránál fogva lehet vezetni egy olyan valakit, mint Dennis Galamond. Ez a csel volt a legtöbb, amire futotta, hogy késleltesse az üldözőiket. Csak feküdt a vizes krumplihalmon, tetőtől talpig porosan és piszkosan. Nagyon félt, hogy Galamond máris felfedezte, merre menekülnek. Minél többet gondolt rá, annál kevésbé látta valószínűnek, hogy sikerülni fog eljutniuk a kikötőig. Úgy döntött, itt az ideje, hogy ismét sutba vágja a szabályokat, és olyasmit tegyen, amire az ellenfelei nem számítanak. Megrázta Maggie-t, aki csukott szemmel feküdt. – Meg kell változtatnunk a tervünket. – A hangjában végső elszántság csengett. – Le kell szállnunk erről a teherautóról. – Micsoda? De hát miért? Még félúton sem vagyunk. Zuhog az eső! Agyon fogunk fagyni. – Az is lehet, de ha nem szállunk le, akkor is meghalunk, csak másképp. – Macfadden úgy mondta ki a meghalunk szót, hogy Maggie-nek semmi kétsége nem maradt afelől, hogy mennyire súlyos a helyzet. – Meghalunk? Miről beszél? – Maggie kilesett a ponyva résén, de nem látott mást, csak a sötétséget és a fekete felhőtakarót. Az eső már zuhogott, mintha dézsából öntenék. – Nem követ minket senki. – Próbálom beleképzelni magam az ő helyükbe – mondta Macfadden. – Ha rájönnek, ki a Fiat tulajdonosa, ahogy biztosan rájönnek, bemennek az étterembe körülnézni. Ha meglátják, hogy nem vagyunk ott, akkor átkutatják a környéket, és ha kikérdezik a benzinkutast, akkor rá kell jönniük, hogy csak ezen a teherautón lehetünk. Pillanatokon belül lezárnak minden Párizsból kivezető utat, száz kilométeres körzetben. Ha leszállunk, még eltűnhetünk. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha rajta lennénk ezen a teherautón, amikor majd megállítják. – Az biztos. Akkor most mit csináljunk? Macfadden kinézett a sötétségbe, az esőre, és azt mondta: – Amikor a sofőr lelassít a következő kanyar előtt, kiugrunk. Nincs más megoldás. – Te jó ég! – hördült fel Maggie. Lehunyta a szemét, és önkéntelenül is összerezzent, ahogy elképzelte, milyen érzés lehet a kőkemény földre zuhanni egy mozgó autóból. – Hát előbb-utóbb valahogy úgyis meg kell halnom, úgyhogy nekem már mindegy. – Ugyan már, nem fog meghalni. Csak minél többször forduljon át, amikor földet ér. A fűre ugorjon. Lazítsa el az izmait, hogy ne feszes térdre essen. Nem lesz semmi baj. – Igen, tudom, bízzak magában, ugye? – Eddig is bízott bennem, vagy nem? És egyelőre még életben vagyunk. – Na igen. Továbbá fázunk, éhesek vagyunk, vizesek és kimerültek, úgy érzem magam, mintha a poklot is megjártam volna. Biztos úgy is nézek ki. – Nagyon gyönyörű – vágott közbe Macfadden. Minden perc drága volt. – Na, akkor ha szeretne továbbra is életben maradni, készülődjön. Halottan nem festene ilyen gyönyörűen. – Hát jó. – Maggie odakúszott a teherautó széléhez, és felkészült az ugrásra. Nézte az utat szegélyező fák sötét körvonalait, és már látta magát törött nyakkal. – Készüljön – suttogta Macfadden. – Megvárjuk, amíg kanyarodni kezd. Ha szólok, ugorjon. Maggie egészen a plató széléhez csúszott, és megkapaszkodott, de aztán hirtelen visszahúzódott, mert a távolban egy autó reflektora villant fel mögöttük az úton. – Nem lenne jó, ha túl sokáig várnánk. Nézze. – Az úton egymás mögött négy autó is közeledett nagy sebességgel. – Úgy látom, nagyon sietős a dolguk. Lehet, hogy igaza van, és minket üldöznek! – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar utolérnek. Valószínűleg már minden főúton vannak embereik. Oké, másszon kijjebb, és várja meg, amíg egy tisztás következik. Nehogy a fáknak zuhanjon. Maggie visszafojtotta a lélegzetét, és engedelmeskedett. Az eső az arcába vágott, annyira hunyorítania kellett, hogy csak résnyire tudta nyitva tartani a szemét, alig látott valamit. 149

– Készüljön, Maggie. – Macfadden szorította a karját, nehogy kiessen, aztán hirtelen azt kiáltotta: – Most! – Eleresztette Maggie karját, és finoman megtaszította, hátha nem mer magától kiugrani. Maggie a füves útszél felé vetette magát, és jópárszor átpördült. Macfadden várt egy másodpercig, aztán utána ugrott a sötétségbe. Miután legurultak a lejtős árokszélen, azonnal egymást keresték, de a sötétség és az eső miatt alig láttak messzebb az orruknál. – Maggie, nincs semmi baj? – Macfadden megvárta a választ, és botorkálni kezdett a halk hang irányába. – Itt vagyok, James. Semmi bajom. – Megyek. Maradjon ott, ahol van! A szeme kezdett alkalmazkodni a sötétséghez. Egy ideig botladozott a lucernaföldön, míg végre meglátta Maggie-t. Megfogta kinyújtott kezét, és felsegítette, ő pedig a nyakába borult. Macfadden hirtelen letérdelt, és Maggie-t is lerántotta maga mellé, megvárták, amíg az autók elhúznak mellettük a teherautó nyomában. – Ne mozduljon! Várjunk, hátha vannak még többen is. Füleltek a motorok hangjára, de nem hallottak semmit, csak az eső halk kopogását. A ruhájuk már teljesen átázott. Maggie-nek az arca is sáros volt, az orra-szája tele lett földdel. Vadul tüszszögni kezdett. Az eső lassan csendesedett, de Maggie haja már így is csuromvizes volt. Fogalma sem volt, hogy most mihez kezdenek. Legalább száz kilométerre lehettek még Cancale-tól, és alig két órájuk maradt, hogy odaérjenek. – James, most mi lesz? Mindennek vége? – kérdezte olyan megadással a hangjában, mintha már beletörődött volna, hogy előbb vagy utóbb úgyis elkapják őket. – Dehogy van vége – felelte dacosan Macfadden. – Begyalogolunk a legközelebbi faluba, az Caen lehet, és szerzünk egy kocsit. Nincs más megoldás. – Milyen messze van? Macfadden az órája világító számlapjára nézett. 7:08-at mutatott. – Ha jól láttam, balra fordultunk az N13-as útra. Két falun hajtottunk keresztül, ez Évreux és Lisieux lehetett. Annak alapján, hogy mennyi idő telt el a legutóbbi falu óta, és a sebességet figyelembe véve, azt mondanám, nem egészen öt kilométerre van Caen. Az út mentén biztos lesz majd tábla. Az eső is elállt, nem tarthat olyan sokáig, hogy odaérjünk. Viszont az út hátralevő részére nagyon kevés időnk maradt. Ha jól sejtem, Caen környékén fogják utolérni a teherautót, és akkor fel fogják fedezni, hogy nemrég még rajta voltunk. – Hogyan? – Rá fognak jönni, nekem elhiheti. És akkor visszafelé fognak indulni, pontosan erre. Remélhetőleg azt hiszik majd, hogy Lisieuxban szálltunk le. Arra csak nem fognak gondolni, hogy ott vagyunk az orruk előtt, Caenban. Gyerünk, indulás. Jó lesz belehúzni. Macfadden felsegítette Maggie-t. Felkapaszkodtak a lejtőn az útra, és körülnéztek, mielőtt nekivágtak volna. Jó volt a sár után a kemény aszfaltot érezni a talpuk alatt. A sötétség már nem akadályozta őket, hozzászokott a szemük. Az alaktalan árnyékok kezdtek élesebben kirajzolódni, és legalább 15 méterre jól látták maguk előtt az utat. – Ha észrevesszük, hogy valaki jön – mondta Macfadden –, le kell húzódnunk az útról. Talán szerencsénk lesz, és nem vesznek észre. – Remélem. Az egyetemen nem igazán képeztek ki arra, hogy teherautókról ugráljak. Igazán hozott némi izgalmat az életembe. – Őszintén szólva én sem így képzeltem az egészet. – Macfadden szaporán lépkedett, kényszerítve Maggie-t, hogy lépést tartson vele. – De akár találkozott volna velem, akár nem, valahogy belekeveredett volna. Azért remélem, életének kellemesebb eseményei közé sorolja a velem való megismerkedést. – Ó, hogyne – felelte Maggie. A cipőjében minden lépésnél hangosan cuppogott a víz. – Mit mondjak, ennél kellemesebb még soha nem történt velem. 150

Macfaddent kicsit bántotta a szarkazmus. – Sajnos, maga volt Zarnoff legközelebbi ismerőse, ez tény. Vele volt abban az időben, amikor ő nyakig belemászott ebbe az ügybe. Most már tudhatja, mennyire szerencsés, hogy még egyáltalán életben van. Maggie hátán borzongás futott végig, annak ellenére, hogy már teljesen át volt fagyva. Macfadennek igaza van. Ha ő nincs, és nem mondja, hogy azon az estén ne aludjon otthon, már nem élne. Ahelyett hogy őt okolja azért, ami történt, inkább hálásnak kellene lennie. A gondolatait az szakította félbe, hogy meglátott egy táblát az út szélén. – Nézze csak! Meggyorsították a lépteiket, és odasiettek. A táblán ez állt: CAEN 2 KM. A távolban felfedezték a városka fényeit is, és felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Pár perc múlva talán már megint egy kocsiban ülhetnek. Maggie soha nem gondolta volna, hogy egyszer még bérgyilkosok elől fog menekülni egy lopott autóban. De hát szélsőséges helyzetben minden eszköz megengedhető. Ha aközött kell választania, hogy itt fagyjon meg a testére tapadó, átázott ruhákban, vagy elvigye valakinek az autóját, aki most éppen az ágyában szundikál a jó meleg szobában, hát nem fog habozni. Már szinte érezte, milyen kellemes meleg lesz a fűtött autóban. Az illető meg majd valahogy úgyis visszakapja a kocsiját.

Amikor megérkeztek Caen határába, a főbb utcákat óvatosan elkerülve, a város szélén kezdtek keringeni, és kerestek egy eldugott helyen parkoló, könnyű prédának számító autót. – Erre. Az lesz az. – Macfadden végigosont a sötét házfalhoz lapulva, és igyekezett az árnyékban maradva megközelíteni a fekete Saabot, amely a járda szélén parkolt. – Honnan tudja, hogy nincs bezárva? – tette fel Maggie a szokásos naiv kérdést. – Fogalmam sincs. Legfeljebb betörjük az ablakot. Maradjon a sötétben, amíg be nem indítom a motort. Akkor iderohan, és beszáll. Ha elég gyorsak vagyunk, a kutya sem fogja észrevenni. Macfadden összegörnyedve, a fejét lehúzva odaszaladt a kocsihoz. Maggie csak egy tompa puffanást hallott, ahogy a könyökével benyomta az üveget, aztán az ajtó nyitódását. Pár másodperc múlva az utca csöndjét felverte a motor berregése. Sikerült! – gondolta Maggie, és amilyen gyorsan csak tudott, odarohant. Macfadden közben már kinyitotta neki az utasülés melletti ajtót. – Gyorsan, gyorsan! – Ahogy Maggie beült, Macfadden azonnal indított, és végigszáguldott az utcán. Remélte, hogy a helybéli rendőrségnek jobb dolga is van egy hideg, esős szombat estén, mint hogy az utcákon járőrözzön.

Kérdezze meg, hogy látott vagy hallott-e valamit, mióta elhagyta Párizst. – Már kérdeztem. – Akkor kérdezze meg még egyszer, az istenfáját! – Galamond mereven bámulta a farmergazdát, miközben az egyik franciául jól beszélő ügynök harmadszor is kifaggatta a megszeppent öregembert, négy másik ügynök pedig átkutatta a teherautót. – Nem tud semmit – mondta végül a bosszús ügynök, visszafordulva Galamondhoz, aki a cigarettáját szívta, és a lassan veszélyessé váló helyzetet elemezgette magában. – Amilyen rémültnek néz ki az öreg, már biztos elmondta volna, ha tud valamit. – Akkor hol a francban van Macfadden? Alagutat ásott, úgy menekült ki Franciaországból, vagy mi? Szárnya nőtt, és elrepült Londonba? Lehetetlen, hogy másképp menekült volna, mint valamilyen járművel. Ez az egyetlen teherautó állt meg a benzinkútnál abban az időben. Azt mégsem hiszem, hogy a szemünk láttára ellopott volna egy kocsit. Nem, ezen a teherautón volt, az hétszentség. Nézzék, a krumpliszemek itt a halom szélén épek és szárazak, a közepén viszont nedvesek és meg vannak nyomódva. Miért? Mert majdnem egy órán át itt feküdtek rajta ketten. Bárhol leugorhattak az N13-as úton. Galamond visszaballagott a kocsijához, elővett egy térképet és széthajtogatta. Tudta, hogy valahol az N13-as úton kell lenniük, Párizs és Caen között. De vajon hol? Kinézett a kocsi ablakából, és észrevette, hogy elállt az eső. Félrelökte a térképet, és visszarohant a teherautóhoz. Az ügynökök épp befejezték az átkutatását. – Hozzanak ide egy erős lámpát! – ordította Galamond. – Gyorsan! – Félrehúzta a ponyvát, felugrott a teherautóra, és alaposan szemügyre vette a krumplihalmot az odairányított lámpák fé151

nyében. Lehajolt, felvett egy szemet és egészen közelről szemügyre vette, aztán megint kinézett az útra, és bólintott, mintha hirtelen pontosan tudná, hová tűnt Macfadden és Kreiser. – Talált valamit? – kérdezte az egyik ügynök csodálkozó tekintettel. – Igen, azt hiszem. A teherautó végig be volt fedve a ponyvával, igaz? – Igen. Galamond kinyújtotta a tenyerét, rajta a szem krumplit. – Ezt a széléről vettem el. Csurom víz. – Körbeforgatta, és nézte, ahogy a vízcseppek legördülnek a héjáról. – Ha mondjuk több mint fél órája szálltak volna le, azóta rég megszáradt volna... vagy legalábbis beszívta volna az esőcseppeket. Ami azt jelenti, hogy legalább Lisieux-ig rajta voltak az autón, talán még tovább is. Amikor leugrottak, széthúzták a ponyvát, és ez akkor lett vizes. Alig pár perce állt el az eső. Valahol a közelben kell lenniük. Nagyon közel. – Itt, Caenben? Galamond összeráncolta a homlokát. Hunyorogva a városka fényeit nézte, és arra gondolt, van-e olyan merész Macfadden, hogy oda ment. – Macska-egér játékot játszik velünk a rohadék. Nem hiszem, hogy bementek volna Caenbe. Nem, Macfadden nem ilyen ostoba. Csakis Lisieux-ben lehetnek! – Szóljak be rádión, és kérjek erősítést? – Igen, méghozzá nagyon gyorsan. Minden Párizstól keletre lévő egységet irányítsanak át ide. Szükségünk lesz minden emberre. Én itt maradok, és körülnézek a környéken. Azonnal értesítsenek, ha bármi van. Az autók megfordultak, és elrobogtak az úton. Galamond egyedül maradt. Csak állt, és Caen fényeit nézte. Lehetséges lenne, hogy mégis...? Visszament a kocsijához, és megint nézegetni kezdte a térképet. Hirtelen felkapta a fejét. Caen határából egy sziréna vijjogása ütötte meg a fülét. Bepattant a kocsijába, és a sziréna hangját követve behajtott Caenbe. A város szélén rögtön meg is látott egy járőrkocsit. Egy férfi vadul gesztikulálva magyarázott valamit, miközben egy csendőr jegyzetelt. Galamond lehúzta az ablakot, és egészen lelassítva elhajtott mellettük. Nem tudott túl sokat franciául, de annyit azért kihámozott, hogy egy ellopott Saabról beszélnek, amit egy férfi meg egy nő vitt el. A pórul járt tulajdonos gesztusaiból nyilvánvaló volt, hogy akik ellopták a kocsit, kifelé hajtottak Caenből, az N175-ös főút felé tartva, amely Villedieu-les-Poêles irányába vezet. Galamond felgyorsított, és továbbhajtott. Fogta a telefont, és hívta Lannyt. – Itt Galamond. Az N175-ösön üldözöm őket. Akármerre tartanak, csapdába fognak esni. Küldjön embereket Villedieu-les-Poêlesbe, Vire-be a D577-es út mentén, és Saint-Lô-ba a N174-es útnál. Ezek közül valamelyik felé tartanak. Lejegyezte? – Igen, megvan. Galamond letette a telefont, és tövig nyomta a gázpedált. Felpillantott az égre: a szél szétzilálta a felhőket, és kibukkant a hold. A fénye elárasztotta a tájat, így sokkal könnyebb volt észrevenni bármilyen mozgást az út szélén. Galamond a fogát csikorgatta dühében. Aztán arra gondolt, milyen közel van ahhoz, hogy végre a markába kaparintsa a zsákmányát, és szélesen elvigyorodott.

38

A teliholdnak köszönhetően ezüstös fény vetült az addig éjfekete tájra. A távolban itt-ott tanyaházak rajzolódtak ki, magányos őrszemként a hatalmas, megművelt földek közepén. Macfadden és Maggie éberen figyeltek, nem zavarja-e meg valami a mozdulatlan nyugalmat. Már csak tíz kilométerre voltak Villedieu-les-Poêles-től, nem is sejtve, hogy Galamond áthatolhatatlan hálóval vette körül őket, és ebben a pillanatban nyaktörő sebességgel száguld maga is a falu felé. Mióta elhagyták Caent, Macfadden szokásától eltérően hallgatag volt. Nemigen tudott volna mit mondani Maggie-nek, amivel megnyugtathatná. Már nyilván megérezte, hogy ő egyre jobban aggódik, ami mindinkább kiült az arcára is, bárhogy próbálta leplezni. 152

Macfadden került már életveszélyes helyzetekbe. Néhányszor majdnem ott is hagyta a fogát. De arra még soha nem volt példa, hogy az amerikai titkosszolgálattal szemben kelljen megvédenie magát. Rövid idővel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna a számára, hogy ilyesmi előforduljon, de most már erősen gyanította, hogy a saját hazájának kormánya is érdekelt abban, hogy megszabaduljanak ettől a nemzetközi botránytól. Végül is mit számít két ember élete ahhoz képest, hogy esetleg kiderülhet, hogy Amerika részt vett valami olyan kísérletben, amely az AIDS-járvány kiváltója lett. És ami még rosszabb, ezt hosszú évtizedek óta, több elnöki adminisztráció próbálta titkolni. De mi a helyzet a másik információval? Az a dolog, amit ő és Maggie most már majdnem biztosan tudnak, kétségtelenül még nagyobb felháborodást okozna, mint az, hogy Amerikának köze van az AIDS elterjedéséhez. Minél többször átgondolta a helyzetet, annál reménytelenebbnek látta. Hacsak ennek az informátornak, bárki legyen is, nincs valami olyasmi a birtokában, amit fel lehet használni az alkudozásban, cserébe az életükért, akkor nincs rá semmi ok, hogy életben hagyják őket, még akkor sem, ha elérnek Jersey szigetére. Macfaddent szédülés fogta el. Alig volt képes a fárasztóan kanyargós úton tartani a szemét. Egy pillanatig fontolgatta, hogy az út szélére húzódik, megáll, kiszállnak, és egyszerűen sétálnak egyet, hátha azalatt valami csoda történik, és megoldódik az egész. Esetleg inkognitóban rejtőzködhetne egy darabig. Megtette már máskor is, és túlélte. Most is megtehetné, Maggie-vel együtt. Aztán később meggyőzné a Scotland Yardot, hogy nem volt más megoldás, különben elfogták és megölték volna. Ami végül is igaz, hiszen mindkettőjüket megpróbálták elintézni. De ahogy eszébe jutott, rögtön el is hessegette az ötletet. Tovább vezetett, és reménykedett, hogy az üldözőik még csak Párizs és Caen között keresik őket. – Maggie – szólalt meg végül. Ez volt ez első szó, amit kiejtett fél órája. – Szeretném, ha tudná, hogy igazán sajnálom, hogy ez történt. És ha lenne rá mód, hogy visszacsináljam, megtenném. Higgye el. – Tudom – felelte halkan Maggie. Tisztában volt vele, hogy Macfadden valóban nem tehetett ennél többet. Maggie mereven az útra szegezte a tekintetét. Alig bírta nyitva tartani a szemét, és minden csontja fájt. Arra gondolt, hogy talán mégsem sikerült megmenekülniük. – Tudja, mióta Richard és én szakítottunk, úgy éltem az életemet, mintha senki nem számítana, mintha én lennék a legfontosabb a világon. Nem engedtem senkit az életembe. Szeretném, ha tudná, hogy maga megváltoztatta ezt. Hogy nagyon fontos nekem. Amikor nem arra gondolok, hogy meg fogok halni, akkor az jár a fejemben, hogy mennyire megváltoztatott ez az egész... Furcsa, nem? Besétál az irodámba a hóviharból, és az életem soha többé nem lesz ugyanolyan, mint régen. Nem szép magától, hogy ezt tette velem. – Hátradőlt, lehunyta a szemét, és elfordult, hogy a férfi ne lássa, hogy végigfolynak a könnyek az arcán. Macfadden csak hallgatott. Szerette volna elmondani, hogy Maggie is mennyit jelent neki, hogy ő az első Anna óta, aki ilyeneket mond neki, de leküzdötte az érzelmi rohamot. – Hát ezek után tényleg muszáj lesz újból elmennünk együtt Párizsba, csak hogy igazán elbűvölhessem. Akkor jönnének csak az igazi izgalmak. Maggie nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. Macfadden még a szinte reménytelen helyzetet is képes volt legalábbis elviselhetővé tenni. Megtörölte a szemét és az arcát, és elkomolyodva azt mondta: – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt fogom mondani, de nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán szerettem-e Richardot. Elég szomorú arra gondolni, hogy eltöltöttem valakivel az életem egy részét, és kiderül, hogy nem is ismertem igazán. A fáradtság és a kialvatlanság merésszé tette Maggie-t. Gondolkodás nélkül folytatta. – Nem tudom, hogy amiatt van-e, ami az elmúlt pár napban történt, vagy mert annyi ideje van bennem ez az érzelmi üresség, de be kell vallanom, hogy sokat gondolok magára. Sajnálom, ha kellemetlen. Csak szerettem volna elmondani, ha esetleg valami.... Csak el akartam mondani. Maggie gondolatai kaotikusan keringtek, és összeszorult a gyomra. Nem volt benne biztos, jól tette-e, hogy bármit is mondott, és fogalma sem volt, hogy fog reagálni Macfadden. Most már jobban örült volna, ha inkább hallgat. Macfadden elfojtott egy mosolyt. Soha nem gondolta volna, hogy valaki még ilyeneket fog mondani neki, a legkevésbé egy gyönyörű nő, aki bárkit megkaphatna. De aztán gyorsan lehűtötte a 153

lelkesedését, mert megint arra gondolt, hogy csak a veszélyes helyzet keltette ezeket az érzéseket Maggie-ben. Sokszor látta már, milyen szoros kapcsolat tud kialakulni krízishelyzetekben két ember között, ami aztán a válság elmúltával megszűnik. A realitás szétzúzza a kétségbeesés szülte illúziókat. – Egyáltalán nem érint kellemetlenül. Sőt örültem volna, ha előbb tudom. És most innen merre tovább? Valószínűleg semerre. Ha Maggie egyszer folytathatja régi életét, hálás lesz neki, de hamar rá fog jönni, hogy túlságosan elragadták az érzelmei. A hála és a szerelem nem ugyanaz, ezt ő is fel fogja ismerni, amint visszatér a rendes kerékvágásba az életük. Visszamegy Amerikába, az egyetemre, talán egy darabig még kapcsolatban maradnak, aztán többé nem fog hallani róla. Ennyit a romantikus ábrándokról. – Itt vagyunk. A reflektor fénye ráesett a táblára: VILLEDIEU-LES-POLES. Macfadden megállt, hogy megfontolja, most mit tegyenek. Két lehetőség állt előttük: vagy lekanyarodnak egy mellékútra, amivel azt kockáztatja, hogy eltévednek, és nem jutnak el időben Cancale-ba, vagy pedig továbbmennek a főúton, és reménykednek, hogy az üldözőik még elég távol vannak. Az ösztöneiben bízva az utóbbit választotta, és egyenesen behajtott a városkába, mely úgy festett, mintha hirtelen a középkorba csöppentek volna. A városka határában egy útszéli parkolóban több autó is várakozott. Sötétnek és üresnek tűntek. Macfadden elhajtott mellettük. Nem is gondolta, hogy gyanútlanul belesétált a csapdába. – Megvannak! – szólt bele egy ügynök a rádióba, amikor elhajtott mellettük a fekete Saab. – Kettes egység, arrafelé mennek a főúton, át a városon. Zárjátok le az utat a város túlsó végén. – Vettük. – Hármas és négyes egység, a mellékutakat lezárni! – Hármas, vettük. – Négyes, vettük. – Én követem őket, hátha visszafordulnak. Úgy öt perc múlva várhatóak. Mindenki álljon készenlétben! Macfadden teljesen gyanútlanul hajtott át a néma városkán. Semmi szokatlant nem észlelt sehol. Nem is sejtette, hogy minden irányból rájuk zárul a csapda, és ennél tovább nem fognak jutni.

Egész biztosan ők azok? – kérdezte Dennis Galamond. – Igen. Már majdnem itt vannak. Perceken belül elkapjuk őket. – Rendben. Épp most kaptam újabb utasítást a külügyminisztériumból. Ne csináljanak semmit, amíg oda nem érek, csak amit feltétlenül szükséges, hogy megakadályozzák a szökést. Tíz percen belül a helyszínen leszek. – Értettem. Várni fogunk. Az ügynök tovább követte Macfaddent, leoltott reflektorokkal, csak a holdfényre és az utcalámpákra hagyatkozva a kanyargó úton. A városka nagyon kicsi volt, az úton gyakorlatilag senki nem járt rajtuk kívül. Ha váratlanul megjelenne Macfadden visszapillantó tükrében egy reflektor, azonnal gyanút fogna, és menekülni próbálna. Még néhány perc, és egyenesen belesétál a csapdába. – Jönnek – szólt bele halkan a rádióba az ügynök. – Készüljetek fel. Pontosan a tervek szerint, egy kilométerrel a városka után, teljesen váratlanul hat autó fogta körbe a fekete Saabot. – Jézusom! – sikoltott fel Maggie. – James, csináljon valamit! Gyorsan! Hiába tudta, hogy reménytelen a helyzet, a sikoly felébresztette Macfaddenben a menekülési ösztönt. Automatikusan rükvercbe kapcsolt, és tövig nyomta a gázpedált. A kerekek fülsiketítően megcsikordultak a nedves aszfalton, és a kocsi hátralódult. A tizenkét ügynök kiugrott az autókból, és lőni kezdtek a kerekekre. Macfadden feje nagyot rándult, amikor a kocsi oldalra pördült. A golyók szétlyuggatták a gumikat, melyek teljesen lelapultak a kocsi súlya alatt. Maggie-re pillantott, akinek halatos rémület csillogott a szemében. Próbált a keze után nyúlni, de abban a pillanatban feltépték a kocsi ajtaját, őt kirángatták, és azonnal bilincs kattant a kezén meg a bokáján. 154

– Mit akarnak tőlünk? – kérdezte Macfadden. – Sajnálom, nem mondhatok semmit. Azt a parancsot kaptuk, hogy tartóztassuk fel a további utasításokig. Macfadden nézte, ahogy két ügynök Maggie-t is megbilincseli, az egyik kocsihoz vezetik, és beültetik. Az volt az érzése, most látja utoljára. Lehunyta a szemét, és átkozta magát, amiért úgy döntött, hogy erre jöjjenek. Szeretném, ha tudná, hogy fontos nekem – hasítottak belé Maggie szavai. Már látta saját magát és Maggie-t bekötött szemmel; agyonlövik őket, és eltüntetik a holttestüket, mintha soha nem is léteztek volna. A saját élete egyáltalán nem számított neki ebben a pillanatban, csak arra gondolt, hogyan menthetné meg Maggie-t. Két ügynök megragadta Macfadden karját, a kocsi oldalához kisérték, és megmotozták. Az egyik kivette a zsebéből az útlevelét meg a tárcáját, és a kocsi tetejére rakta. A másik végigcsúsztatta a kezét a nadrágszárán, fegyvert keresve. Amikor meggyőződött róla, hogy Benito pisztolyán kívül másik nincs nála, maga felé fordította Macfaddent, és egyenesen neki szegezte a pisztoly csövét. – Nézze – mondta Macfadden. – Nem akarok hősködni vagy ilyesmi, de megesküszöm maguknak, hogy dr. Kreiser nem tud semmit. Csak azért keveredett ebbe a dologba, mert ismerte Zarnoffot, és azért van velem, mert valaki megpróbálta megölni. Teljesen ártatlan, esküszöm. Nem tud semmit. Maguknak amerikaiaknak az a hírük, hogy lovagias és rendes fiúk. Engedjék el. Mondják azt, hogy megszökött, csak engem tudtak elkapni. – Gondolta, hogy süket fülekre talál, de azért próbálkozott. – Majd megbeszélünk mindent, ha Dennis Galamond ideért. Macfadden ebben a pillanatban meg is látta a közeledő autó fényeit. Pár méterre tőlük lefékezett, és Galamond szállt ki belőle. Odasietett Macfaddenhez, és szólt az ügynöknek, hogy vegye le a bilincseket. – Ha jól látom, legalább megengedik, hogy méltóságteljesen haljak meg – jegyezte meg szárazon Macfadden. – Vagy ez most valami játék? Fussak az életemért? Úgysem sikerülne. Maga egy beteges őrült, Galamond. Mindig is az volt. – Maga meg egy szerencsés disznó, Macfadden, úgyhogy inkább fogja be a pofáját. – Mi történt? – kérdezte az ügynök kissé zavartan, miközben levette a bilincset. – A külügyminisztériumból azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük el őket Cancale-ba. Úgy látszik, valami történt, amiről mi még nem értesültünk. A külügyminiszter személyesen adta ki az utasítást. Galamond elfordult, és odakiáltott, hogy Maggie-t is engedjék szabadon. Róla is levették a bilincset. Kitépte magát az ügynök kezéből, és odarohant Macfaddenhez, és a karjába vetette magát. – Mi történt? – kérdezte. – Miért engednek el? Nem értem. – Úgy tűnik, valaki megvásárolta a szabadságunkat. Nem tudom, miért, de az urak Cancaleba fognak kísérni minket. Minden rendben van, Maggie, nem kell többet menekülnünk. – Hála Istennek. – Maggie Macfadden mellkasára borult, és csillapíthatatlan zokogásban tört ki. – Biztos, hogy vége? – kérdezte reszketve. – Hát persze, most már nem lesz semmi baj. – Macfadden megsimogatta Maggie haját, de közben kicsit remegett a keze. Egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy tényleg biztonságban vannak. Valamilyen okból, amit még nem tudott, az amerikai kormány már nem akarja holtan látni őket. Csakhogy a bérgyilkos, akit a nyomukba küldtek, nem az amerikai kormánynak dolgozott, hanem a Viracornak. És amíg a Viracor nem mond le róla, hogy megölesse őket, addig nem múlt el a veszély. Csak abban reménykedett, hogy ez a váratlan esemény a Viracortól is megmenti őket. – Jöjjön. – Macfadden Galamondra pillantott, aki meglepő módon mentőangyala lett, és azt mondta: – Én mindig azt hittem, egy csapatban vagyunk. Nyugat a Kelet ellen. Mi voltunk a jó fiúk, ők a rosszak. Egész idő alatt tévedtem volna, vagy közben történt valami, amit én nem vettem észre? – Nem, Mac, nem tévedett – felelte Galamond. – De ha az ember egy csapat tagja, az még nem jelenti azt, hogy nem lehet kizárni, ha veszélyezteti azt, hogy a csapat megnyerje a meccset vagy a bajnokságot. Maga veszélyeztette a csapat érdekeit. Hogy most mi történt, nem tudom. Remélem, nincs harag. Én csak a munkámat végzem. – Persze. Nincs harag. 155

Galamond kezet nyújtott, de Macfadden szó nélkül elfordult és elindult Maggie-vel a várakozó autóhoz. – Akkor indulás! – rendelkezett Galamond. Az arca kőkemény volt. – Az akciónak vége. – Beült a kocsijába, és hívta az amerikai nagykövetséget. – Lanny, Galamond vagyok. Az akció lefújva. Megismétlem, az akció lefújva. Szóljon minden egységnek az összes szektorban, hogy térjenek vissza a bázisra, és azonnal induljanak az Államokba. – Értettem, az akció lefújva. Minden egység visszatér az Államokba. Még valami? – Semmi. Mindenki mehet haza. Galamond lerakta a telefont, és kocsiban ülve nézte, ahogy Macfaddenék autójának hátsó piros lámpái eltűnnek az éjszakában. A leghalványabb fogalma sem volt, mi lehet az oka a váratlan parancsnak, hogy vessenek véget az akciónak. Arra gondolt, hogy hajszál híján megölt két embert, akik közül az egyik teljesen ártatlan civil, a másik pedig kollégája, akit több mint tíz éve ismer. Az arcán keserűség villant, de aztán elvigyorodott, és a távolodó autó után nézett. – Hogy lehet valakinek ilyen piszok szerencséje? – mormolta.

39

A békés hajóút Cancale kikötőjéből szinte kéjutazásnak tűnt az addigi viszontagságokhoz képest. Maggie-n hamar erőt vett az érzelmi és fizikai kimerültség, és majdnem végigaludta a kétórás utat át a La Manche csatornán. Macfadden maga is a teljes kimerültség határán állt, de összeszedte az akaraterejét, és nem aludt el. Az elmúlt három nap eseményein gondolkozott, különösen az utóbbi három órán, próbálta kitalálni, mi vár rájuk, és milyen irányba fog fordulni az élete, ha mindennek vége lesz. Amikor megérkeztek St. Helier-be, a Volvo már várta őket, pontosan ott, ahol Fitzhugh mondta, a Sheffield nevű kiskocsma előtt. Majdnem egyórás autózás után megérkeztek a titkos bázisra, és egy földalatti bunkerba kisérték őket. – James! – kiáltott fel Fitzhugh, amikor beléptek. Felugrott az ovális mahagóni tárgyalóasztal mögül, odarohant, és kinyújtott kézzel üdvözölte Macfaddent. – Borzalmasan néz ki, de még soha nem örültem jobban annak, hogy látom, öregfiú. – Köszönöm, Charles – felelte Macfadden, és keményen megrázta Fitzhugh kezét. – Mindenesetre nem hiszem, hogy jobban örülne, mint amennyire én, hogy itt lehetek. – Maggie-hez fordult, és a derekára tette a kezét. – Hadd mutassam be dr. Margaret Kreisert. – Üdvözlöm, dr. Kreiser – mondta Fitzhugh, elengedte Macfadden kezét, és megragadta Maggie-ét. Látszott, hogy meglepi, mennyire csinos. – Végre találkozhatunk! A brit korona nevében szeretnék elnézést kérni minden kényelmetlenségért. Nagyon hálásak vagyunk, amiért segítségére volt a Scotland Yardnak. – Köszönöm. Nagyon kedves, hogy nem mondja, hogy én is olyan borzalmasan nézek ki, mint James. – Örülök, hogy sikerült megúszniuk. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy semmi esélyük – mondta Fitzhugh. – De mielőtt bármi többet mondanék, szeretném, ha megismerkednének azzal az emberrel, akinek az életüket köszönhetik. Fitzhugh az asztal felé fordult, ahol egy magas, vékony fiatalember álldogált, és türelmesen várakozott, hogy átessenek az üdvözléseken. Nagyon le volt fogyva, beesett arca és üveges tekintete rossz egészségi állapotról árulkodott. A keze erősen reszketett, látszott, hogy talán össze is roskadna, ha nem támaszkodna a szék támlájára. – Engedjék meg, hogy bemutassam William Royce-ot. Stanton Royce unokája, a Viracor elnökéé. És mostanáig úgy nézett ki, ő lesz a világ legsikeresebb gyógyszergyártó cégének örököse. – A Viracor? – kérdezte csodálkozva Macfadden, akit nagyon meglepett a váratlan fordulat. – Nem értem. – Rögtön megérti – mondta Fitzhugh. – Foglaljanak helyet. Macfadden és Maggie letelepedtek az asztalhoz, szemben William Royce-szal. Fitzhugh az asztalfőre ült, mindenkinek töltött egy csésze teát, aztán beszélni kezdett. 156

– Az amerikai külügyminisztérium azért adta ki azt a váratlan utasítást az ügynökeinek, hogy kísérjék magukat Cancale-ba, mert mi hozzájutottunk bizonyos információkhoz, amelyek jóvátehetetlen károkat okozhatnának az Egyesült Államoknak, és következésképpen a szövetségeseiknek is, minket is beleértve. Azzal fenyegettük meg az amerikaiakat, hogy ha magát és dr. Kreisert nem engedik szabadon, nyilvánosságra hozzuk. Macfadden megrázta a fejét. – Na nem, ezt nem hiszem el. Gondolom, jobban blöffölt, mint eddigi életében bármikor. Maga is nagyon jól tudja, ahogy én, ha valóban olyan információkról lenne szó, amelyek veszélyeztetik az angol kormányt is, már rég halott lennék, a brit korona teljes jóváhagyásával. – Átlagos esetben igen, beismerem. De Mr. Royce a kezünkbe adta az eszközt, amelynek segítségével megmenthettük magát és dr. Kreisert, de arról is gondoskodhattunk, hogy a Fehér Ház titkairól se hulljon le a lepel. Macfadden Williamre pillantott, aki üres tekintettel nézett maga elé, aztán visszafordult Fitzhughhoz. – És pontosan hogy történt ez? – Azt hiszem, Mr. Royce jobban el tudná mondani a részleteket. – Igen – mondta Willian halk hangon. – Először is elnézést kell kérnem, amiért nem léptem kapcsolatba önökkel korábban, de higgyék el, hogy mindössze huszonnégy órával ezelőtt értesültem a dologról. Régebben nem sokat tudtam a Viracor belső ügyeiről. – És hogy értesült erről a bizonyos információról? – kérdezte Macfadden óvatos szkepticizmussal a hangjában. – Dr. Juan Vargastól. Ő elég régóta ismerte Richard Zarnoffot, együtt dolgoztak több kísérletsorozatban is, közösen jelentettek meg tanulmányokat. Dr. Vargas felfedezett valamit a Lyfusinnal kapcsolatban, ami elég kellemetlen lehetett volna a Viracornak, és elmondta Carlos Martineznek. Martinez ekkor már tudta, hogy a Viracor az összeomlás szélén áll, és bevallott mindent Vargasnak. Azt hiszem, Martinezt szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri. Vargas aztán elmondta nekem. – Martinez most hol van? – Attól tartok, őt már nem fogják megtalálni. Valahová Dél-Amerikába menekült, a Viracor vezetőségének többi tagjával együtt. A nagyapámat is megpróbálták rábeszélni, de ő nem volt hajlandó. – És miért árulja el most a nagyapját? Maga a vagyonának örököse. Nem gondolja, hogy hűséggel tartozna neki? – Macfadden nem értette, mi a végső indítéka Royce-nak. William mély lélegzetet vett, és rekedtes hangon, látható nehézség árán folytatta. – A nagyapám nagyon szeret engem, és én is őt. De amikor megtudtam, hogy mit tett velem és másokkal, szörnyen felháborított. El sem tudtam hinni, hogy valaki – hát még a saját nagyapám – ilyesmit tegyen. Nincs az a szeretet, ami leküzdhetné bennem, amit most érzek. Kötelességem valamiképpen jóvátenni azt, amit ő elkövetett, ha még nem késő, és közölni a világgal azt, amit el akart titkolni. – De miért akar megmenteni minket? – kérdezte Macfadden. – Először el sem hittem, amit dr. Vargas elmondott nekem. De aztán rájöttem, hogy igaznak kell lennie, és inkább a Scotland Yarddal léptem kapcsolatba az amerikai külügyminisztérium helyett. Tudtam, hogy magukat üldözik valami olyasmi miatt, amit egyáltalán nem is tudnak. Habár azt sejtettem, hogy arra valószínűleg rájöttek, mit akart bejelenteni Zarnoff. Azt akartam, hogy legalább maguk a világ elé tudják tárni a titkot, ha esetleg dr. Vargast és engem megölnek. Williamre úgy rátört a köhögés, hogy kapkodott a levegő után. Az arca olyan fehér volt, mint a fal. A szája széléről letörölt egy vékony vércsíkot. – Elnézést – zihálta. – Amint láthatják, AIDS-ben szenvedek, és sajnos egy olyan vírustörzs fertőzött meg, amely dr. Vargas szerint rendkívül veszélyes. Nagyon kevés időm van hátra. Mondják, jól gondoltam? Ugye rájöttek? Macfadden bólintott. – Igen, azt hiszem. – Amikor elmondta, mit gyanít, mi lehet a titok, William bólintott, és most először elmosolyodott. – Szóval jól sejtettem, hogy rájöttek. Holnap az AIDS-konferencia legvégén be fogom jelenteni.

157

– Még mindig nem értem – mondta Macfadden. – Ez a dolog valóban elég lenne, hogy a Viracor meg akarjon öletni minket érte, de mi köze mindennek a külügyminisztériumhoz? És hogyan győzte meg őket, hogy menjenek bele az egyezségbe? – Miután maga elmondta, mit tudott meg a negyvenes évekbeli fegyverkísérleti programról – szólt közbe Fitzhugh –, mi a titkosszolgálattal karöltve végeztünk egy kis nyomozást. Arra jutottunk, hogy az 1984-ben rendezett Világnépesedési Konferencián kezdődtek a dolgok. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Föld népességének növekedése nem stabilizálódik, ahogy arra egy évtizeddel korábban, az 1974-es konferencián számítottak, hanem soha nem látott mértékben fokozódni fog, amivel az élelmiszer-termelés és a jövedelmek növekedése nem tud lépést tartani. Az amerikai kormány hivatalos álláspontja az volt, hogy őket nem érdekli ez a téma. A Reagen-adminisztráció egyenesen kijelentette, hogy a harmadik világbeli népességnövekedés a számukra érdektelen jelenség, és nem akarnak beavatkozni más országok belügyeibe. A hírszerző szervek elemzői és a szakértők azonban egészen más és sokkal baljósabb véleményt hangoztattak. Azt jósolták, hogy ha így folytatódik a növekedés, óriási éhínségek, munkanélküliség és hatalmas társadalmi zavargások várhatók. Kijelentették, hogy 2000-re az egész világ forrongani fog. Tömeges népvándorlások várhatók, ami miatt elviselhetetlen terhek fognak nehezedni a fejlett országokra. És ami még rosszabb, azt jósolták, hogy mindez az Egyesült Államokat fogja leginkább sújtani. – Ugyanebben az évben – vette át a szót William, aki közben kicsit összeszedte az erejét –, 1984-ben kezdődött a SIDA-program a Közép-Afrikában egyre terjedő AIDS-járvány kivizsgálására. – A SIDA-program? – Macfadden jó párszor hallotta emlegetni a kutatóprogramot az elmúlt néhány napban, de még mindig nem tudott róla szinte semmit. – Mindig is gyanítottam, hogy valami több lappang mögötte, mint amit tudunk. – Igen – mondta William, és gyengén bólintott. – A SIDA-program nemes célkitűzésekkel indult. Kezdetektől fogva kettős célja volt: hogy gyógyszert találjanak az AIDS-re, és hogy kiderítsék, honnan ered a vírus. Aztán a kutatók felfedezték, hogy a HIV másképp is terjedhet, nemcsak közvetlenül emberről emberre. – Igen, ezt már tudjuk. – mondta Macfadden. – Zarnoff elmondta dr. Vargasnak, hogy az amerikai kormány azt gyanítja, az ő biológiai fegyverprogramjuk okozhatta az AIDS-járványt, de nem biztosak benne. Régen történt. Megbízták a legjobb kutatóikat, hogy derítsék ki, de a legnagyobb titokban tartották az egészet. Ezért nem lehet szinte semmit tudni az egész programról. Nézzen csak utána a SIDA-programnak bármilyen forrásban. Szinte semmi nincs róla. Egy-két helyen említik, de semmi több. A legtöbben még csak a nevét sem hallották. – De mi köze mindennek a Viracorhoz? – szólt közbe Maggie. – A nyolcvanas évek vége felé az Egyesült Államok kutatóinak majdnem sikerült előállítaniuk egy vakcinát, amely megakadályozhatta volna az AIDS terjedését. Százmilliókat áldoztak rá, hogy gyógyszert találjanak. Csak az elmúlt évben másfél milliárd dollárt fordítottak AIDSkutatásra. William elhallgatott. Fitzhugh látta az arcán, hogy kimerítette a sok beszéd, ezért folytatta helyette. – Volt azonban egy kis csoport az amerikai kormányon belül, akik úgy látták, hogy ha most előállítanának egy AIDS elleni oltóanyagot, az bizonyos szempontból katasztrofális lenne. A járvány kitűnő természetes népességszabályozó eszköz. Az AIDS akkoriban még leginkább a fejlődő országokra korlátozódott, ahol a leggyorsabb a népesség szaporodása. Ez a csoport úgy gondolta, hogy őrültség lenne megállítani a járványt. Ráadásul az AIDS remek fegyvert adott a kezükbe a világ leggyorsabban fejlődő ázsiai gazdaságaival szemben is, ahol szintén magas volt a fertőzések száma. Inkább hagyták, hogy amerikaiak is meghaljanak, csak hogy elfojthassák az esetleges új gazdasági szuperhatalmak kialakulását. – De hát mit tehetett egy ilyen szűk kis csoport? – kérdezte Macfadden. Az asztalra könyökölt, és szinte itta Fitzhugh minden szavát. – Kis csoport volt ugyan, de elég hatalom volt a kezükben ahhoz, hogy kirobbantsák Zaireban a katonai felkelést. Fegyverekkel és pénzzel támogatták a hadsereget, akik cserébe lerombolták a SIDA kutatólaboratóriumait, és gondoskodtak róla, hogy minden eredményt eltüntessenek. Az os158

tobák nem tudták, mit csinálnak. Csak a hatalom és Amerika biztonsága érdekelte őket. Ezzel véget is ért a vakcinaprogram. Mivel ennek a csoportnak akkoriban még semmi oka nem volt feltételezni, hogy az AIDS a homoszexuálisok és kábítószeresek körein túl is el fog terjedni, ezért nem törődtek az egésszel. – De hogy jön ide a Viracor? – kérdezte újból Maggie. – Mi volt a szerepe az egészben? – A Viracor vezetősége és ez a bizonyos kormányzati csoport szorosan együttműködött. A Viracor tudott a vakcinaprogramról, és értesüléseket szerzett az ellene irányuló összeesküvésről is. Hozzá is járultak, több millió dollárral támogatták a zaire-i hadsereget. A kormány emberei cserében megengedték a Viracornak, hogy folytassa a saját kísérleteit, mivel tudták, hogy a vírus gyors mutációja miatt a Lyfusin néhány év múlva úgyis hatástalanná fog válni. Azzal is tisztában voltak, hogy a vírus a nyugati világban is egyre életképesebb lesz, és ki fogja irtani a társadalom nemkívánatos rétegeit. De úgy látták, ez amolyan sokkterápiás módszer lenne az erkölcsi romlás visszafordítására. – De ha a külügyminisztérium tudta, hogy mindez nem az amerikai kormány hivatalos politikája, hanem csak egy kisebb radikális csoporté, akkor miért mentek bele a játékba? És miért akartak megölni minket? – Ez nem ilyen egyszerű, James – szólalt meg Fitzhugh. – Mégpedig három okból kifolyólag. Először is az, hogy az Egyesült Államok Angliával és a Szovjetunióval közösen fejlesztett ki biológiai és vegyi fegyvereket, és ezt titokban tartotta évtizedeken át, igen kínos kérdéseket vetne fel a politikai erkölcsről. A háború vége felé úgy döntöttek ugyan, hogy egy atombomba sokkal hatásosabb az amerikai hatalom érzékeltetésére, mint a vegyi fegyverek. Ennek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a szövetségesek készek lettek volna a vegyi fegyvereket is bevetni, és ezt a Nyugat nem szívesen ismeri be még ma sem. Másodszor: katasztrofális lenne, ha napvilágra kerülne az a tény, hogy kísérleteztünk ilyen fegyverekkel, és a kísérletek során valami baleset következett be Afrikának azon a vidékén, amely a szakértők szerint az AIDS-járvány epicentruma. A világ úgy látná, hogy mi vagyunk érte a felelősek, erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Annak alapján, amit maga kinyomozott, minden jel arra mutat, hogy az a baleset volt a kezdet. Egyelőre csak közvetett bizonyítékaink vannak rá, de nagyon meggyőzőek. Nincs az a nyugati ország, amely megengedhetné magának, hogy ekkora felelősséget vegyen a vállára. Harmadszor pedig: az, hogy valakik az amerikai kormányból szándékosan megakadályozták egy AIDS elleni oltóanyag létrehozását, és részt vettek a kutatóprogram szétrombolásában, még kínosabb, mint az előző két tényező. Ez egymagában is elég ok lett volna arra, hogy az amerikaiak el akarják tenni magukat láb alól. – Én még mindig nem értem. Mindenképpen tudniuk kellett, hogy kikből állt ez a csoport. Egyszerűen őket vádolhatták volna a vakcinakísérletek megakadályozásáért. A fegyverkísérleteket meg nyugodtan titokban lehetett volna tartani. – Valóban tudják, hogy kik voltak, és épp ez a probléma. Az illetők olyan magas kormánypozíciókat töltöttek be, hogy látszólag egyenértékű lett volna azzal, hogy magát a kormányt vádolják. – Látszólag? És a puszta látszat miatt akartak minket megölni? – Meg kell értenie, James. Az AIDS-járványt olyan hisztéria veszi körül, mint még soha semmit. Nem hivatalos kormánypolitika volt, hogy akadályozzák a kutatást, de mégis úgy látszhatott volna. Az amerikai kormány nagyon meg volt rémülve, hogy őket fogják okolni. Ezt nem kockáztathatták meg. És a cél szentesíti az eszközt. Mindent megtettek, hogy kézben tartsák a helyzetet, bármilyen eszközökhöz kell is nyúlni. Ha a vakcinaügy napvilágra kerül, azzal belenyúltak volna a darázsfészekbe, és pillanatokon belül elszabadulhatott volna a pokol. Mindent titokban kellett tartaniuk. – De akkor végül miért mondtak le mégis arról, hogy megöljenek? Miért ülhetünk most itt? – Mert átkozott szerencséje van. És ezért Mr. Royce-nak kell köszönetet mondania, ő közölte velünk ezt az információt a SIDA-programról, és azzal együtt, amit mi kinyomoztunk, és amit maga meg dr. Kreiser találtak, alkut köthettünk az amerikaiakkal. De hajszálon múlt, hogy sikerült. – És miben áll az alku? – Mi vállaljuk a legteljesebb titoktartást az ügy minden aspektusát illetően, de csak addig, amíg maga és dr. Kreiser életben van. Mr. Royce is vállalta, hogy nem hoz nyilvánosságra semmit, csak azt, amit Zarnoff eredetileg is közzé akart tenni a konferencián. A szavunkat adtuk. De biztos 159

lehet benne, hogy ha valaha is eljár a szája, és valami kiszivárog, akkor az amerikaiak nem fogják kímélni magukat, és bárhol megtalálják. Fitzhugh szigorúan Maggie szemébe nézett, hogy ő is megértette-e. Megvárta, hogy bólintson, aztán folytatta. – Ami a Viracort illeti, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy Mr. Royce védelmet élvezzen, míg meg nem teszi a bejelentést a konferencián, utána pedig menedéket ajánlottunk fel neki és dr. Vargasnak Angliában, amennyiben úgy érzik, fenyegetve vannak. De maga már tudja, milyen horderejű lesz a bejelentés. – Igen. Ma délután döbbentem rá, miről lehet szó, amikor újból átgondoltam, mit vehetett észre Zarnoff egy afrikai legendában. Egyszerű volt, csak nagyon el van rejtve a sorok között. Az biztos, hogy meg fogja rendíteni az egész világot. – Azért reméljük, nem rendíti meg túlságosan – tette hozzá Fitzhugh, és aggodalom futott át az arcán, amikor arra gondolt, milyen reakciót fog kiváltani a bejelentés, amely megváltoztathatja az egész világ sorsát.

40 1994. DECEMBER 18. 13:00

Az AIDS-konferencia elnöke fellépett a pódiumra, és a világ minden részéről összegyűlt kétezer tudós előtt izgatott hangon bejelentette, hogy a Viracor képviselője rövidesen meg fog jelenni, hogy egy bejelentést tegyen, amelyet eredetileg dr. Richard Zarnoff akart közölni a konferenciával. Stanton Royce tudta, hogy közel a vég. Belesüppedt a karosszékébe, és mereven a bárpult fölött elhelyezett, nagyméretű tévékészülékre szegezte a tekintetét. Rá is átragadt az izgatott hangulat, amely a termet megülte. A több ezer kutató és tudós már négy napja várta, hogy megtörténjen a szenzációs bejelentés. És most eljött az ideje, bármennyire félt is tőle Royce. Megkeményedett arcán nem tükröződött semmi érzelem. Csak nézte a tudósok tömegét, akik közül sokan személyesen is ismerték Zarnoffot. Az elmúlt huszonnégy óra annyi bánatot és fájdalmat okozott neki, hogy az egy egész életre elég lett volna. Egész lénye kiüresedett, már nem érzett semmit. El sem tudta képzelni, hogy ki lesz ez a Viracor képviselője. Nem lepte volna meg, ha Carlos Martinez. Tudta, úgyis minden odaveszett, és csak arra gondolt, hogy nem akarja megérni az unokája halálát, és végignézni, hogy a birodalma összeomlik, mint egy homokvár az óceán egyetlen hulláma alatt. – Hölgyeim és uraim – kezdte az elnök, és egy kis kalapáccsal kopogtatott az asztalon, hogy elcsendesítse a zsongást. – Arra szeretném kérni önöket, hogy figyeljenek erre a monitorra. Mr. William Royce, a Viracor képviselője egy megdöbbentő új fejleményről kívánja tájékoztatni önöket, az új AIDS-gyógyszerükkel, és az AIDS-kutatás jövőbeli irányával kapcsolatban. Amikor az elnök bejelentette, hogy William lesz az, Royce felpattant a karosszékből, és az íróasztal elejéhez ment, hogy közelebbről láthassa. Nem, ez lehetetlen. Nem lehet ő. Csak álmodom. Részeg vagyok. Valaki, aki nagyon hasonlít rá... A gondolatok úgy futottak át rajta, mint egy áramütés. Behunyta a szemét, és a szájára kellett szorítania a kezét, hogy fel ne kiáltson. Az előadóterem pódiuma fölött működni kezdett a hatalmas képernyő, és beigazolódtak Royce legszörnyűbb félelmei. William, aki nem olyan rég még majd kicsattant az egészségtől és maga volt a megtestesült fiatalság, most alig volt több, mint egy lélegző csontváz. Szinte rá sem lehetett ismerni. – Te jóságos úristen – suttogta Royce, a szájára véve azt a nevet, amit már olyan rég nem mondott ki. – William... ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy ilyen hamar... Könnyek folytak végig az arcán a szánalmas látványtól. Jól ismerte az AIDS-betegek sápadt, lesoványodott arcát. A halálos kór most a saját unokája beesett szemeiből nézett vissza rá. Mindig is gyűlölte az AIDS-eseket, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer Williamet is közöttük kell látnia. 160

– Jó estét, hölgyeim és uraim – kezdte William halk, alig hallható hangon. A terem még mindig nem csendesedett el egészen. – Nemcsak mint a Viracor örököse és képviselője állok itt most önök előtt, hanem mint egy AIDS-ben haldokló beteg is. A hallgatóságon visszafojtott morajlás futott végig, aztán csönd lett. William még a pincérek figyelmét is megragadta, akik a háttérben foglalatoskodtak egy asztalnál a poharakkal. Megálltak, és a képernyőre emelték a tekintetüket. Amikor elhangzottak az AIDS és a haldokló szavak William vértelen ajkáról, Royce hátán végigfutott a hideg, és megint folyni kezdtek a könnyei. – Bizonyára mindnyájan tudják, hogy mekkora várakozás övezi a Lyfusin megjelenését a gyógyszerpiacon. Nos, ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék bejelenteni. Először is, nemrégiben felfedeztek egy új, rendkívül veszélyes és életképes HIV-törzset, amit szándékosan titokban tartottak, mivel ez a vírus a Lyfusinnak is ellenáll. A Viracor, valamint egyik legfőbb támogatójuk, az Espiñal drogkartell azonban a lehető legtöbb profitot akarta kipréselni az üzletből, még mielőtt erre fény derülne. A Viracor kísérletei kimutatták, hogy mintegy öt éven belül minden elképzelhető szer hatástalanná fog válni az egyre életerősebb HIV-törzsekkel szemben, mivel a vírus nagyfokú mutáción fog keresztülmenni. Vagyis a Viracor tudatában volt, hogy létezik egy új, halálos HIV-forma, de ezt mindenképpen titokban akarta tartani. Azt is tudták, hogy a Lyfusin nem lesz hatásos, ennek ellenére piacra akarták dobni, mint hosszú távú megoldást az AIDS ellen. Addig hangoztatták volna, hogy használ, ameddig csak lehetséges fenntartani a látszatot. A hatalmas teremben zajongássá fokozódott a zsongás. Mindenkit megdöbbentett, hogy a gyártóról, amelyről azt hitték, sikerült egy csodaszert feltalálnia, kiderül, hogy csaló, ráadásul egy kábítószeres kartellel dolgozik együtt. – De nem ez késztetett igazán arra, hogy ideálljak ma önök elé – folytatta Willlam. Egy pillanatra elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Szeretném elmondani, miért ölték meg a kollégájukat, dr. Richard Zarnoffot. William megint elhallgatott, hogy lélegzethez jusson, és ivott egy korty vizet. Egy pillanatnyi felzúdulás után a teremre ismét kísérteties csönd telepedett. Mindenki mozdulatlanul, a lélegzetét is visszafojtva ült, várták, hogy mi jöhet még. William egyenesen a kamerába nézett, amely ráközelített az arcára. – Dr. Richard Zarnoff azután utazott el Zaire-ba, hogy értesült egy eseménysorozatról, amely akkoriban történt, amikor az országot még Kongónak nevezték. Régóta gyanítják, hogy Afrikának ezen a vidékén kezdődhetett az AIDS-járvány. Dr. Zarnoff egyes régi afrikai legendák tanulmányozása után arra jutott, hogy már a negyvenes években előfordult ezen a vidéken egy AIDS-hez hasonló járvány, egészen pontosan a Kongó-medencében. Nyomozni kezdett, és kiderült, hogy a legenda valóságon alapul. Nemcsak erre jött rá, hanem felfedezett valamit, ami arra utalt, hogy létezik egy gyógymód is az AIDS-re. Miután hat hónapot töltött Zaire-ban, rá is jött, hogy mi az. Hangos kiáltások törtek fel, de a hallgatóság rögtön elcsendesedett, amikor William folytatta. – Csak egyetlen egy embernek mondta el: dr. Lewis Cornwallnak. Úgy döntött, egyelőre titokban tartja a felfedezését, mert attól félt, hogy valaki, vagy valamely cég, mint a Viracor, ki akarná használni. Csak annyit árult el, hogy a gyógymód kulcsa egy nagyon ritka, vérben élősködő parazita, amely kizárólag a Kongó-medence egy bizonyos részén található meg, az ottani folyók vizében. Ez a parazita egy olyan enzimet bocsát ki, amely elpusztítja a HIV külső fehérjerétegét, és az így nem tud hozzákapcsolódni a sejtmembránhoz. Ha sikerülne szintetizálni ezt az enzimet, az századunk legnagyobb orvostudományi áttörése lehetne. Sajnos ez a parazita kizárólag egy bizonyos vidéken él. Az idő sürget. Azonnal kell cselekednünk, és széles körű nemzetközi összefogásra lenne szükség, hogy kiderítsük, valójában hol is van ez a vidék. Az érzelmi és fizikai erőfeszítéstől kimerülten William egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, egy könnycsepp gördült végig csontsovány arcán. – Amikor a Viracornak mindez tudomására jutott, rájöttek, hogy ez azt jelentené, hogy odaveszne mindaz, amit befektettek a Lyfusin kifejlesztésébe, a várható haszonról nem is beszélve. A nagyapám... – William hangja egy pillanatra megremegett –, Stanton Royce megölette dr. Zarnoffot és dr. Cornwallt. Akárhány életet hajlandó lett volna feláldozni, ha kell... százakat, ezreket, milliókat.... csakhogy eközben engem is feláldozott. Remélhetőleg most jóvátehetem a nagyapám vétkét. 161

És ha mindnyájan, az egész földgolyón összefogunk, akkor talán egy nap sikerül megmenteni a világot ettől a szörnyű járványtól, amely egyszer talán mindannyiunkat elpusztít. Sok sikert kívánok mindenkinek a további kutatáshoz, és imádkozom, hogy járjanak sikerrel. Rajtam ez már nem segíthet, de talán másokon még igen. A képernyő elsötétedett, és ezzel együtt az utolsó reménysugár is, ami Stanton Royce-nak még megmaradt. Az egyetlen ember, akit szeretett, a szemébe mondta, hogy ő a felelős a haláláért. Nem tudott volna szörnyűbbet elképzelni, mint hogy ott volt a kezében a megoldás, amivel megmenthette volna William életét, de ő elhajította, és most nem tehet semmit, végig kell néznie, ahogy elsorvad és kimondhatatlanul lassú és fájdalmas halált hal. Royce kikapcsolta a tévékészüléket, visszament a karosszékéhez, és a fiókból elővette az egyetlen dolgot, ami megmentheti a szenvedéstől és nyomorúságtól. Az iroda csendjében hatalmas dörrenés szólt, visszhangot verve az egész épületben, a birodalomban, amely megfosztotta az élettől, a boldogságtól és mindenkitől, akit valaha is szeretett. A pisztolyt még a kezében szorította, az íróasztalra borult, és a fejét egyre növekvő vértócsa vette körül.

Macfadden

és Maggie döbbenten hallgatták végig Williamet. Arról már tudtak, hogy Zarnoff valami gyógymódot fedezett fel, mert Macfadden rájött, hogy erre vonatkozhat a legenda utolsó része, amely arról beszél, hogy a járványok után a törzsek meggyógyultak. Előző nap a szállodában arra döbbent rá, hogy valószínűleg azokban a folyókban lehet valamit találni, ahol a törzsek vándorlása véget ért. Az a hat hónap, amit Zarnoff a Kongó-medencében töltött, nyilván azzal telt, hogy ezt a helyet kereste. Meg is találta, de az életével kellett fizetnie érte. Zarnoff talált valamit a dzsungelben, amit még senki másnak nem sikerült: egy gyógymódot. És most odavan, talán évekre, talán örökre. De legalább létezik a megoldás, gondolta Macfadden, valahol az egyenlítői őserdők mélyén, és egyszer talán megtalálja valaki, aki valóban szívén viseli az emberiség sorsát. – Hát, James – szólalt meg Fitzhugh, megzavarva a gondolatait. – Azt hiszem, magára fér egy kis szabadság, mielőtt visszatérne a munkájához. – Igen, azt hiszem, az jót tenne – felelte Macfadden. – Köszönöm. Kezet fogtak. Fitzhugh kiment, és kettesben hagyta Maggie-vel. Macfadden azon gondolkozott, hogy fogja közölni a Scotland Yarddal, hogy elege volt, vissza akar vonulni, nem bírja tovább a gyomra, és szeretné addig abbahagyni, amíg egyáltalán életben van. Maggie-re nézett, és arra gondolt, mennyi mindenen mentek keresztül együtt. Most, hogy végre túl vannak a megpróbáltatásokon, vajon ki fog-e derülni, hogy amit egymás iránt éreznek, valódi-e, vagy csak játék volt? Egyszer már összetörték a szívét, és azóta azzal telt az élete, hogy védekezett az ellen, hogy valaki még egyszer megsebezze. Ki tudja, talán most minden más lesz. Talán nem. De Maggie-ért megérné vállalni a kockázatot. – Gondolom, most szeretne gyorsan visszatérni Salt Lake Citybe, és minél előbb elfeledkezni erről az egészről... – Macfadden szíve hevesen vert, mert attól félt, Maggie pontosan ezt fogja tenni. Maggie szó nélkül a nyaka köré fonta a karját, a szemébe nézett, aztán megcsókolta, annyi szenvedéllyel, amire az erejéből még futotta. Aztán azt mondta: – Nem, először is szeretnék viszszamenni Párizsba, veled. – És azután? – mosolyodott el Macfadden. – Mi lesz Párizs után? – Nem azt mondtad, hogy ott akarod hagyni a Scotland Yardot? – Igen, de... – Én januártól kutatószabadságot kapok az egyetemen – vágott közbe Maggie. – Esetleg elutazhatnánk valahová együtt. És nosztalgiázhatunk a kalandjainkon. – Ez remekül hangzik. Én mindenben benne vagyok. Ha jól sejtem, azt is kitaláltad, hová menjünk. – Igen, James. Mit szólnál például Zaire-hez? 162

UTÓSZÓ

A Biblia írja: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És mondá Isten: legyen világosság; és lőn világosság.” Hogy ezután mi következett, azt csak találgatni tudjuk. Atomok összeütközése. A hőmérséklet megemelkedése. Az atommagok fúziója az elképzelhetetlenül hatalmas erők nyomása alatt. Az örvénylő gázokból és a kozmikus por szemcséiből egy bolygó alakult ki az űr egyetemes sötétjében: a Föld. Mintegy négy és fél milliárd évvel ezelőtt megszületett és lassú fejlődésnek indult bolygónk, amely arra rendeltetett, hogy a világegyetem legkomplexebb organizmusainak adjon otthont. Megindult a hosszú korszakon át tartó, fokozatos és megállíthatatlan menetelés az élet felé. A Földet kezdetben burkoló hidrogénréteg elpárolgott, és felváltotta az atmoszféra, mely vízpárából, nitrogénból, szén-monoxidból, szén-dioxidból, metán- és ammóniagázokból áll. A vízpára kicsapódott, eső formájában a földfelszínre hullott, és a hatalmas medencékben összegyűlve viharos tengerekké alakult, miközben a Föld felszíne egyre inkább kihűlőben volt. Az ultraibolya sugárzás, a sok vulkánkitörés és a számtalan elektromos kisülés szüntelenül bombázta a fiatal bolygót, energiát szolgáltatva ahhoz, hogy létrejöhessenek az összetett szerves molekulák, amelyek a kémiai reakciók megindulásához szükségesek. Végül ezeknek a kombinációjából kialakult a dezoxiribonukleinsav – a DNS. Ezt követte a fehérjeszintézis. Létrejöttek a prokarióták, az élet legkezdetlegesebb formái. Ezeknek egy része mutáció révén fotoszintetizáló baktériumokká alakult, amelyek oxigént juttattak a légkörbe, ami esetenként méreg is lehet, a sejtlégzéshez azonban, ahhoz a mechanizmushoz, amellyel a sejtek energiát termelnek, feltétlenül szükséges. Az oxigén fokozatosan annyira felhalmozódott, hogy immár védelmezni tudta a törékeny Földet az ultraibolya sugaraktól, és lehetővé tette, hogy az élet kilépjen a tengerek vizéből, és meghódítsa a szárazföldet. Az élőlények kimerészkedtek az ősóceánból, benépesítették a földet, szaporodtak és sokasodtak, és az egykor barátságtalan és lakhatatlan bolygón megvetették lábukat a legelső többsejtű szervezetek. Nem sokkal azután, hogy lecsendesedett a teremtés kataklizmájának vihara, és az őstengerekben kialakultak az első sejtek, parányi DNS-darabkák szakadtak ki belőlük, és önálló életet kezdtek. Ezek a vírusok mem kevesebb mint két milliárd évvel azelőtt, hogy a történelem előtti ember otthagyta lába nyomát a lágy vulkanikus talajban, a vírusok már elfoglalták jogos helyüket az élet legapróbb teremtményeinek sorában. Minden más organizmustól eltérően, a vírusok valahol az élő és az élettelen birodalom határán helyezkednek el. Ők a természet vérszívó vámpírjai. Ragadozók. Paraziták. Nem foglalja őket magába sejt, nincs sejtmag, amely irányítaná, nincs anyagcseréjük, nem termelnek ATP-t, azt a molekulát, amely az élet biokémiai reakcióihoz szükséges energiát hordozza. A legalapvetőbb életfunkciók produkálására sem képesek, nem tudnak másképp létezni, csak más sejteken belül. Parazitaként a gazdasejttől függ a szaporodásuk, a fejlődésük, az egész életük. A vírus nem több, mint egy kis csomagnyi genetikai anyag, amit egy fehérjeréteg burkol be, amely jellegzetes alakot ad nekik. Ha azonban azt nézzük, hogy mennyien vannak, és mióta léteznek a Földön, akkor a lehető legsikeresebb élőlények közé kell sorolnunk őket. Ezek az apró életdarabkák mind a mai napig folytatják a keresést, hogy otthont adó sejtet találjanak maguknak, amit aztán megtámadnak, megfertőznek, amiben szaporodnak és mutációkon mennek keresztül, akár tízezerszer is gyorsabb tempóban, mint a növények vagy az álltatok, pusztítva és továbbfertőzve más szervezeteket. Az élő és az élettelen anyag határán ma létező vírusok között nincs még egy, amely olyan gyors szaporodásra és mutációra lenne képes, mint a HIV. Ez a vírus egy olyan genetikai entitás, amely kijátssza az emberi értelmet, és halad a maga tragikus útján, átgázolva az emberiségen. Hiába akarjuk megfejteni a titkát, egy lépéssel mindig előttünk jár. Vajon emberi kéz műve-e a HIV? Talán valami olyan ördögi okból, szándékosan hozták létre, amit elképzelni sem tudunk? Vagy nem több, mint egy ősi vírus maradványa, amely már évszázadok óta, vagy még régebben velünk van, de csak az utóbbi évtizedekben vált képessé arra, hogy 163

az embert is megfertőzze? Sok szakértő ez utóbbi véleményen van. Mások nem tartják elképzelhetetlennek azt az elméletet, hogy ember kísérletezte ki. De bármelyik elméletet fogadjuk is el, fennáll egy kérdés. A vírusok paraziták, és egy parazitának mindig az az érdeke, hogy ne pusztítsa el a gazdaszervezetet, amely életet ad neki. Akkor a HIV miért alakult át ilyen halálossá? Az evolúciós folyamat nem azoknak a vírusoknak kedvez, amelyek alapjában véve ártalmatlanok? Nem az lenne-e a logikus, hogy a parazita minél tovább életben akarja tartani a gazdaszervezetet? A válasz igen – csakhogy a HIV olyan könnyen továbbadható szexuális érintkezés útján, hogy egyszerűen nem probléma a számára, hogy mindig újabb és újabb gazdaszervezetet találjon. A kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a szexuális kontaktusok számának növekedése hozzájárul a vírus életképességének fokozódásához. Az elméletet a Szenegálban és az Elefántcsontparton végzett összehasonlító vizsgálatok igazolták, ahol eleinte a HIV kevésbé veszélyes változata, a HIV-2 volt az általános. A vizsgálatok azt mutatták, hogy Elefántcsontparton a HIV-2 1985 óta egyre inkább virulens, mivel társadalmi zavargások törtek ki, felbomlottak a hagyományos családi élet keretei, egyre szabadosabb lett a szexuális erkölcs, és elterjedt a prostitúció. Ezzel szemben Szenegálban a vírus megmaradt kevésbé veszélyes formájában, mivel az ottani iszlám kultúra védelmezi a családi életet, és tiltja a házasság előtti és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. A vírus, mintha csak tudatos élőlény lenne, látszólag reagál ezekre a külső körülményekre. Más kutatások is megerősítették, hogy gyakorlatilag minden olyan afrikai országban, ahol lazul a szexuális erkölcs, és a társadalmi szerkezet szétzilálódik, az AIDSjárvány egyre halálosabb méreteket ölt. Az AIDS terjedése azokban az ázsiai országokban a leghevesebb, ahol virágzik a szexipar. Arra lehet számítani, hogy az elkövetkező évtized során az ottani népesség igen nagy része áldozatul fog esni. Az a feltevés, hogy a jelenlegi járvány okozója egy régóta létező vírus, nagyon is kézenfekvő. A legtöbb tudós ma már úgy véli, hogy a HIV évszázadokon át létezett afrikai majmokban, és úgy ötven évvel ezelőtt kerülhetett át a majmokról emberekre. De vajon miért éppen ekkor? Mi okozhatta a genetikai változást, ami képessé tette a vírust erre? Az okok kutatása nem sokkal azután megkezdődött, hogy a nyolcvanas évek elején azonosították az első AIDS-eseteket. A legelső megbetegedést hivatalosan 1981-ben, Atlantában jelentette be a Center for Disease Control, miután néhány fiatalember San Franciscóban, New Yorkban és Los Angelesben meghalt egy ismeretlen betegségben, amely furcsa kelésekkel borította a testüket – a Kaposiszarkómával. Hétről hétre egyre több esetről érkezett jelentés. A fertőzés halálos tüdőgyulladással járt, ritka rákbetegségekkel, a szövetek pusztulásával, míg a betegből csak csont és bőr maradt. Az orvosok már ekkor figyelmeztettek, hogy egy új és halálos pestis készül végigsöpörni a világon. De milyen messzire kell visszamennünk az időben, ha a betegség eredetét keressük? A válasz akkoriban nyilvánvalónak tűnt. A bizonyítékok a-70-es évek végére mutattak. Az Egyesült Államokban a járványtani feljegyzések szerint 1978-ban kezdett növekedni a ritkább fajta rákmegbetegedések és a különböző fertőzések száma. Kezdetben azt feltételezték, hogy a HIV egy teljesen újfajta vírus. De később a polimer láncreakció nevű technológia segítségével kimutatták, hogy az AIDS valószínűleg már az ötvenes évek elején is szedett áldozatokat. A manchasteri Royal Infirmary egy betege 1959-ben meghalt egy ismeretlen betegségben, amely az egész testét fekélyekkel borította, és elsorvasztotta. A boncolás akkor nem jutott semmilyen eredményre, nem tudták megállapítani a halál okát. Az ügyet lezárták, és el is feledkeztek róla, egészen addig, míg majdnem harminc évvel később felfedezték, és újra megvizsgálták a szerencsére megőrzött és parafinnal konzervált szövetmintákat. A kutatóknak sikerült izolálni egy apró, alig észrevehető DNS-töredéket, és így kiderült, amit néhány tudós már gyanított az 1959-es szövetminta AIDS-vírust tartalmazott. Így bebizonyosodott az az elmélet, mely szerint a HIV már legalább ötven éve jelen van az emberi populációban, ha nem régebben. A kérdés most már nemcsak az, hogy miként került át a fertőzés emberekre, hanem az is, hogy mikor? A válasz megadásához az evolúció működését kell megvizsgálnunk. A mutációk nélkül nem lenne evolúció, változás, alkalmazkodás. Az élő szervezetek pontosan azért képesek alkalmazkodni a környezetükhöz, mert állandó mutációkon és változásokon mennek keresztül. A mutáció a DNSlánc génszekvenciáját alakítja át: kitöröl belőle, felcserél, átrendez, új elemeket helyez be a nukleotidok közé, amelyek a kromoszómákat alkotják minden élőlényben és minden vírusban. Ha164

bár mutációk ritkán fordulnak elő, ahhoz azért elég gyakran, hogy létrehozzák azokat a változásokat, amelyekre az életnek szüksége van az alkalmazkodáshoz. A változás olykor szinte észrevehetetlen. Néha halálos, mint például a rák vagy a genetikai betegségek esetében. Gyakran azonban jótékony és hasznos, és generációról generációra továbbadódik az utódoknak. Attól függetlenül, hogy a változás káros vagy jótékony hatású, tulajdonképpen mindig a természet tévedéséről van szó. Előre nem látható, logikátlan, váratlanul bekövetkező tévedésről. A hiba legtöbbször a DNS replikációja során következik be. Igen gyakran azonban a környezet vegyi vagy fizikai tényezői, is közrejátszanak, és képesek mutációt kiváltani. Az úgynevezett mutagének képesek megváltoztatni a gének csoportjait a kromoszómákon belül, és így olyan hibákat hoznak létre, amelyek aztán genetikai változást okoznak. Ahogy ez megtörténik minden géneket tartalmazó élő szervezettel, ugyanúgy megtörténhetett a HIV-vel is. Ötven évvel ezelőtt, egy véletlenül bekövetkezett genetikai hiba vagy egy szándékosan előidézett mutagén esemény változást okozhatott a DNS szerkezetében, aminek révén létrejött az a vírus, amely a manchesteri kórházban meghalt beteg életét követelte, és manapság gyorsabban terjed, mint bármely eddig ismert vírus. A mutáció központja ismereteink szerint Afrika volt. Egyes szakértők Zaire-re gyanakszanak, de a pontos hely egyelőre ismeretlen. A fatális mutáció, amiről eleinte úgy gondolták, hogy a hetvenes években történt, valószínűleg húsz évvel korábban következett be. A kérdés, hogy jelen volt-e ebben az időben bármi olyan faktor, ami mutációt válthatott ki, ma már cáfolhatatlanul megválaszolható. A különböző vegyi és biológiai anyagok használata 1936 óta jól dokumentált az egész világon: a németek ideggázkísérleteket végeztek a haláltáborokban, a japánok a háború alatt biológiai fegyvereket próbáltak ki kínai falvak lakóin és hadifoglyokon, a szovjetek vegyi fegyvereket vetettek be Afganisztánban, Irak pedig a kurdok ellen. Az Amerikai Egyesült Államok aláírója volt az 1925-ös genfi egyezménynek, amely betiltotta a vegyi és biológiai fegyvereket, és az 1972-es konvenciónak is, amely megtiltotta az ilyen fegyverek kifejlesztését, gyártását és felhalmozását, ennek ellenére azóta is végez ilyen jellegű kutatást és kísérleteket. A Szenátus egészségügyi és tudományos kutatási albizottsága 1977-ben folytatott egy vizsgálatot, amely kiderítette, hogy 1949 és 1969. között 239 lakott területet ért biológiai fertőzés, többek között San Franciscót, Washingtont, Key Westet, Panamavárost, Minneapolist és St. Louist. 1966-ban a hadsereg kutatói a szellőzőnyílásokon keresztül megfertőzték a New York-i metrórendszert, több mint egy millió embert téve ki a bacillus subtilis variant nigernek. Két évtizeddel később, 1986-ban a Kongresszus elé terjesztett jelentésben az amerikai hadsereg ismertette, milyen lesz a biológiai fegyverek következő generációja: mesterséges módszerekkel létrehozott vírusok, a természetben előforduló mérgező anyagok, amelyek tömegméretekben előállíthatók az őket létrehozó szervezet DNS-ének módosításával, valamint olyan anyagok, amelyeknek biotechnológiai módszerekkel megváltoztatható az immunológiai jellegük, és így ellenállóvá válnak a létező vakcinákkal szemben. 1986 óta a vegyi és biológiai fegyverekre fordított költségvetési összeg igen nagymértékben megnőtt, bár a költségvetés nagyrészt titkos. Egyre többen gyanakszanak arra, hogy az Egyesült Államok, annak ellenére, hogy ígéretet tett, hogy soha nem alkalmaz ilyen fegyvereket, titokban újfajta vegyi és biológiai hatóanyagokat fejlesztett ki, amelyek az Öböl-háború alatt kipróbálásra is kerültek. A Védelmi Minisztériumból kiszivárgott információk szerint, amelyeket külső szakértők is megerősítettek, az Öböl-háborús veteránokon tapasztalható szindróma lehetséges, hogy annak az eredménye, hogy az irakiak olyan vegyi és biológiai anyagokkal bombáztak, amelyeket az Egyesült Államoktól szereztek be, még a háború előtt. Az Öböl-háborús szindróma az AIDS-nél sokkal könnyebben terjed, egyszerű érintéssel is. Egy 1994-es tanulmány alapján tudjuk, hogy az Öböl-háborús veteránok házastársai 78 százalékban maguk is megbetegedtek, és a háború után született gyermekeiknek 56 százaléka is. Különös betegségeket és születési rendellenességeket jelentenek a világ minden tájáról, és ez járványszerűen terjedni látszik. A kuvaiti lakosság a háború óta szenved olyan tünetektől, amelyek biológiai fegyvernek való kitettségre utalnak. Az amerikai kormány tagadja, hogy tudomása lenne bármiféle vegyi vagy biológia fertőzésről, bár a háború alatt számtalan vegyi riadó volt, amit később mind tévesnek nyilvánítottak. Ha azonban tényleg igaz, hogy a Sivatagi Vihar hadművelet alatt vegyi vagy biológiai anyagok kerül165

tek ki a környezetbe, ennek pusztító hatása esetleg csak évekkel később fog igazán megmutatkozni. A biológiai anyagok azért is különösen hatékonyak, mert évtizedeken át képesek fennmaradni és reprodukálódni a természeti környezetben. Lehetséges, hogy mindennek nem lesz semmi következménye. De sokkal valószínűbb, hogy az evolúciós folyamat természetellenes módon és visszavonhatatlanul megváltozott, ami az elkövetkező emberi generációkat is befolyásolni fogja. Könnyen lehet, hogy a HIV esetében is ez történt fél évszázaddal ezelőtt. Afrika legsötétebb zuga olyan titkokat rejteget, amelyeket talán soha senki nem fog megtudni a hatalom legbensőbb körein kívül. Véletlen baleset történt egy titkos kísérlet során? Vagy természeti jelenséggel állunk szemben, és a mutáció egyszerűen csak azért következett be, mert megérett az ideje? Csak annyit tudhatunk, hogy bekövetkezett egy mutagén esemény, amely a történelem egy bizonyos pontján megváltoztatta a teremtés folyamatát, és borzalmas pestist szabadított a világra. Immár nem sokat számít, hogy valaha is kiderítjük-e, honnan eredt az AIDS. A baj megtörtént. Az emberiség tovább pusztul, egész civilizációk fognak eltűnni, és a szánalmas néhány túlélőre egy felismerhetetlenségig tönkrement világ marad majd, amelyet nem egy élősködő sejttöredék, egy vírus pusztított el, hanem az ember önteltsége, aki azt hitte, hogy mindenen uralkodhat, még magán az életen és a természeten is.

166