MPGEKE VII. Ellenırzési és Felügyeleti Konferencia Balatonfüred, 2008. november 06.
Stabilitás, egyensúly és növekedés! – A jövı évi költségvetés? (Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevıszék elnöke) Nyitóelıadás
Tisztelt Kollégák! Egyetértek kiváló kollégáimmal, elsısorban Lévai Jánossal, akik elıadásom összeállításában segítségemre voltak. Tanácsukra azzal kezdem: most mindennél sürgetıbb a cselekvés. Az államháztartás, a közpénzügyek területén nem halogathatók a modernizációs intézkedések, s most van, most teremthetı a legjobb esély megvalósításukra. Jóval több és bonyolultabb a „lecke”, mint puszta és egyoldalú szakmai feladat. A modernizációs lépések nem lehetnek sikeresek a társadalmi partnereket elválasztó szakadék áthidalása, a társadalmi párbeszéd kibontakoztatása, a megegyezés esélyeinek legalább a sorsdöntı gazdasági kérdések körében való megteremtése nélkül. Kísérletet kell arra tennünk, hogy rövidtávú érdekeinken, s néha bizony jogos sérelmeinken túllépjünk. S, ha nem is változunk meg abban, miként gondolkodunk egymásról, a bizalomról és a felelısségrıl, legalább ott, ahol lehet, formáljunk értéket, hiszen nyilvánvaló, a külsı okok mellett alapvetıen az elvesztegetett éveknek köszönhetjük azt, ahol tartunk. Mindenekelıtt – ahogyan azt az elmúlt hetekben, napokban többen, több ízben is hangsúlyozták – a stabilizálás, a stabilitás megteremtése a legfontosabb, sorrendben elsı teendı. Ezt követheti a kibontakozásnak a megalapozása, serkentése, a társadalmi vonzatokkal, összefüggésekkel is számolva a megváltozott helyzetnek megfelelı hosszabb idıhorizontú nemzetgazdasági makro-pálya kidolgozása, s az ahhoz igazodó feladatok, arányok, makrogazdasági indikátorok és mutatószámok meghatározása. Mondhatják, ezt is hányszor hallottuk már. Ez volt a leegyszerősítı szlogenje a konvergenciaprogram társadalmi ígéretének, hogy csak a legutóbbira emlékeztessek. Így aztán némi iróniával mondom: mindig mindent újrakezdünk, jó lenne egyszer folytatni, végigvinni valamit. Mielıtt legyintenének, gondoljanak arra, hogy azért az államháztartási kiadások eddig is sok áldozatot igénylı lefaragásának és ezzel a konvergencia program hiánycsökkentı célja teljesítésének köszönhetı, hogy a reálgazdasági felzárkózás pályáján is elıre haladtunk, és, hogy így egyáltalán van értelme közösen gondolkodnunk arról, vajon a végletesen megváltozott körülmények között mit is tehetünk. Ehhez mintegy összekötı kapocsként, hídként szolgálhat az újragondolás alatt álló, szerint szükségképpen decemberben aktualizálni tervezett, meggyızıdésem
válságkezelésre irányuló konvergencia-program. A 2009-es költségvetés ebben a tekintetben megint csak stabilizációs funkciójú, s a kormányzat eddigi eszköztárából jószerével hiányzó, az adott helyzet havária-terveként, (meg)menekülési útvonalául szolgál. A parlamenti vita alatt álló dokumentum, a költségvetési törvényjavaslat a megváltozott helyzetnek megfelelıen átformált – sajnos igen kedvezıtlen – makrogazdasági mutatókra épül. Ily módon az eredetileg benyújtott – és a makrogazdasági pálya felrajzolása tekintetében kisiklásnak is tekinthetı – elsı, eredeti javaslathoz képest reálisabb megközelítéső. Méginkább annak minısíthetı a Kormány módosító javaslata, mondhatni a harmadik költségvetés, ami – igaz, igen jelentıs reálgazdasági áldozatok, a fejlıdési lehetıségek átmeneti szőkítése és az ezekkel járó társadalmi kockázatok árán – az adott körülmények között is elımozdíthatja az államháztartási egyensúly, a közvetlen fiskális pálya további esélyteremtı javítását. A korábbiakhoz képest a jóval mérsékeltebb növekedés, export, import, háztartási, valamint közösségi fogyasztás és bruttó állóeszköz-felhasználás, továbbá a magasabb infláció, az új helyzet alkalmazkodási kényszerébıl fakadó, – jóval rosszabb – megváltozó makrogazdasági pályát jelent, s a közeljövıre sem várható sok jó. Mégis, ha lesz erınk rá, akkor talán a szorult helyzet kényszerében meg tudunk tenni jónéhány lépést, amelyek a hatékonyabb államháztartási mőködést szolgálják. Részben technikai értelemben, „üzemgazdasági” megközelítésben, másrészt pedig – s ez igen lényeges lenne – hosszabb távú kihatással, a nagy társadalmi, közösségi ellátó rendszerek dimenziójában is, amennyiben sikerül megújítani – és erre vannak jelek – a közpénzügyi rendszert, korszerősíteni a költségvetési tervezés, a végrehajtás, a beszámolás és az ellenırzés folyamatait. Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, mindenképpen többet kell megértenünk a gyorsan és soha eddig nem tapasztalt mértékben, léptékben változó világból, hogy magunkat és teendıinket reálisan, biztosan elhelyezhessük benne. Talán megbocsátható, ha élve e kiváló kollegiális kör, az Önök megtisztelı bizalmával, ma a mindennapi élettıl, gyakorlattól látszólag távoli, teoretikus jellegő fejtegetésekbe is bocsátkozom. Mielıtt tehát a megváltozott, az új kihívásokhoz igazodó honi makrogazdasági mutatókkal, költségvetési elıirányzatokkal, megvalósításuk kockázataival foglalkozom, néhány világmérető hatással járó tényre, összefüggésre szeretnék utalni. Végsı soron csak ezekre figyelve, ezekhez alkalmazkodva lehet ugyanis kiterjedtebb idıhorizonton megbízható fundamentumokat teremteni ahhoz, hogy nemzetgazdaságunkat fenntartható és finanszírozható, egyensúlyi fejlıdési pályára tudjuk állítani, ami mielıbb elvezethet az eurozónához való csatlakozásig is. Tisztelt Kollégák! Kedves Barátaim! Nem hiszem, hogy újat mondok azzal, ha hangsúlyozom: a világban öldöklı verseny folyik, s hiába múlt el a két világrendszer szembenállása, alig két évtizeddel késıbb, más szinten, más formában újabb probléma jött elı. Magam részérıl – bárcsak tévednék –– miközben azt is elfogadom, meglehet, a pénzügyi világválság volt a „gyutacs” a mostani világgazdasági krízisben. Számos szakember véleményével szemben úgy látom, hogy messze nem a bankárok mohósága okozta sebrıl, vagy akár arról van szó – mint mások gondolják –, hogy a
2
kapitalista világ jóléti csökevényeiben megbújt az államszocializmus, és a konzervatívliberális modell alkalmazásának következetlenségei okozták a világméretekben mélyülı problémákat. Ne áltassuk magunkat! Nem a „hagyományos” kapitalizmus „kondratyevi” ciklusáról, vagy a „schumpeteri” típusú válságáról, nem elıforduló „üzemi faultról” van szó, és aztán majd „minden mehet a régiben”. Valójában a probléma sokkal szélesebb, mélyebb és összetettebb. Lassan már a multinacionális vállalatbirodalmak kiélezett versenyén is túllépnek a fejlemények. A tudományos elemzések szerint társadalmi modellek – mondjuk ki – harcának vagyunk részesei. Ebben a küzdelemben, a növekedési hatékonyság frontján vesztésre áll a tradicionális nyugati, európai típusú, a széles középréteg jólétére, kiterjedt szociális védıhálóra építı, valóságosan mőködı demokratikus intézményrendszeren nyugvó modell. A jelek szerint – legalábbis úgy tőnik – a feltörekvı gyıztes mindent lehengerel hatalmas tıkeerejő, ugyanakkor tekintélyuralmú, az emberek milliárdjainak szinte rabszolgamunkájára építı, ám modern menedzsment módszereket, információ-technológiai csúcsokat, technológiai innovációt is hasznosító szisztéma. Térnyerésével, egyelıre gyıztes alternatívát kínál az egyén társadalmi feloldódására, végtelen szubordinációjára építı távol-keleti társadalmi-termelési mód. Messze rugaszkodva mondhatjuk: a történelem spirálja - egy újabb emeleten, s természetesen már csak a technikai szintek miatt is messze másként - az európai ókor társadalmi tagozódása kanyarjához ért. Hogy a gyorsuló idıben mindez meddig tart…, mikor válik mindez túlhaladottá, vagy feszíti szét, hogy emberek milliárdjai ismerik meg a jólét látványát, miközben be kell érniük azzal, hogy számukra mindez elérhetetlen világukban széles alapú jóléti társadalom – legalábbis európai értelemben – belátható idıben, aligha építhetı. Ehhez e térség szédületesen növekvı gazdasági potenciálja is messze kevés. Ráadásul a gazdasági és társadalmi, s mindinkább a környezeti, az ökológiai folyamatok fenntarthatóságának biztosítékait sok tekintetben még nem is tisztázták teljesen. Emellett a különbözı – elsı közelítésre a mi mostani problémáinktól igen távol elhelyezkedni látszó – veszélyforrásoknak a mindennapi gazdasági folyamatokra gyakorolt hatásai is áttételesnek, többé-kevésbé elhanyagolhatónak tőnnek. Pedig egyáltalán nem azok. Ilyen, a fenntarthatóságot megnehezítı veszélyforrások közé sorolható például a klímaváltozás, a biodiverzitásvesztés, a terrorizmus, a természetét tekintve még mindig nem igazán jól ismert globalizálódás és különösen az azzal járó gazdasági egyenlıtlenségek. Utóbbiak, amelyek társadalmilag mindinkább fenntarthatatlanok, a szőkebben vett gazdasági, költségvetési egyensúlytalanságoknál jóval fenyegetıbb potenciális veszélyforrást jelentenek, szemléletesen mutatkoznak meg a világ egyre inkább szélsıségesen polarizált jövedelmi és vagyoni viszonyaiban. Csak egy-két példát említek erre. A 70-es évtizedben a világ népessége legszegényebb és leggazdagabb ötödének jövedelme között harmincszoros volt a különbség. Napjainkban ez már közel nyolcvanszoros. Egy ezredfordulós felmérés szerint a világ három leggazdagabb emberének több vagyona volt, mint a legszegényebb 47 ország együttes GDP-je, a legvagyonosabb 350 személy pedig együtt annyi évi jövedelemmel rendelkezett, mint amennyit az emberiség szegényebb 45 %-a, közel hárommilliárd ember együttesen megkeresett.
3
Ezeknek a szinte leírhatatlan egyenlıtlenségeknek a fokozatos oldására, a kontinens-, illetve világmérető fejlıdés fı irányainak és arányainak átgondolására és kézbentartására – elsısorban az ENSZ kereteiben – már évtizedekkel ezelıtt voltak kezdeményezések. A világmérető fejlesztési tervek kidolgozásának szükségességére hívták fel a figyelmet neves tudósok, mint például a késıbb Nobel-díjat nyert holland közgazdász, Ian Tinbergen, valamint rangos politikusok, köztük U-Thant, az ENSZ volt fıtitkára. Az eltérı nemzeti érdekek, a különbözı érdekcsoportok és szövetségek szövevényes érdekviszonyai ilyen – már-már idealisztikus – globális szintő tervezést és egyeztetett, közös fellépést gyakorlatilag azóta sem tettek lehetıvé. Megindították azonban a kölcsönös tájékozódást, az egyeztetéseket, a nagy léptékő társadalmi és gazdasági mozgások természetének feltárására és egyre inkább befolyásolására is irányuló közös gondolkodást, cselekvést. S hogy miért említem most mindezt? Azért, mert egyes államok részérıl az elmúlt napokban, hetekben megvalósított szinte azonnali és tudatos beavatkozások, kármentı lépések mellett, most van igazán szükség a kisebb-nagyobb formális és informális nemzetközi szövetségekre, érdekközösségekre kiterjedı kölcsönös informálódásra, közös gondolkodásra, egyeztetésekre, a lehetıségek szerint bizonyos fokú érdekharmonizáció érvényre juttatására, mert mindez hozzásegíthet ahhoz, hogy a fenyegetı világgazdasági válság esetleg megelızhetı, illetıleg keretekben tartható, csillapítható, leküzdhetı legyen és a jelenlegi nehezen belátható folyamatokat és következményeiket is kezelni lehessen. Kedves Barátaim! Az elmúlt másfél évtizedben – ahogyan az szinte unalomig ismert – gazdaságunk európai viszonylatban a legmagasabb egy fıre jutó, korábbról örökölt adóssággal volt kénytelen együtt élni és helyzetünk a visszatérı költségvetési hiányokkal és a felszaporodott adósságállománnyal volt jellemezhetı, miközben a költségvetés belsı szerkezete és a központosítás, valamint az újraelosztás aránya sem adhatott okot különösebb elégedettségre. Ezért jelentıs eredmény – az Európai Unióban ehhez fogható nincs, s itt, és ezért térek vissza a bevezetı gondolatához – ahogyan a konvergencia program intézkedései nyomán a költségvetési hiányt a közelmúltban sikerült radikálisan mérsékelnünk. Ez megbecsülendı még akkor is, ha a hiány markáns csökkentése a vártnál erısebben fékezte a gazdasági növekedést, az inflációs nyomást is erısítve és tovább csökkentve a foglalkoztatottak európai összehasonlításban amúgyis alacsony számát és arányát. Hozzáteszem: utóbbit tekintve nem vigasztal, hogy ennek olyan elsıdleges okai vannak, hogy a fiatalok munkaerı-kínálata csak kevéssé képes hozzájárulni a gazdaság dinamizálásához és a munkanélküliek jelentıs része nem képvisel minıségi munkaerı-tartalékot a foglalkoztatás bıvítésére. Mindemellett – amint azt az egyik jeles konzervatív gazdasági szakember, volt miniszter, országgyőlési képviselı nemrég megjelent könyvében hangsúlyozza – az 1998 és 2007 közötti évtizedben összesen 10 százalékponttal közeledtünk az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjéhez, ami az elmúlt 150 év legjobb teljesítménye. Nem találunk még egy olyan évtizedet az elmúlt 150 év magyar gazdaságtörténetében, amikor a legfejlettebb európai országok – ez most az Európai Unió 27 tagállamának átlaga – fejlettségi szintjéhez 10 év alatt 10 százalékponttal közelebb kerültünk volna: ez tényleg óriási siker. Más kérdés, a könyvben
4
részletes elemzés foglalkozik vele, hogy a szóban forgó évtizeden belül korántsem volt egyenletes a javulás tendenciája, s most – sérülékenységünknél fogva – helyzetünk nehéz. A reálkonvergenciához, a gazdasági felzárkózáshoz olyan növekedés- és fejlesztésorientált gazdaságpolitikára van szükség, amely az államháztartás tartós egyensúlyán alapul. A fenntartható egyensúly a gazdasági növekedés számára azzal teremt kedvezı feltételeket, hogy a gazdasági szereplık számára kiszámítható gazdaságpolitikai kereteket nyújtva megkönnyíti a fejlesztési döntéseket. Az utóbbi napok, hetek fejleményei, a világgazdasági recesszió fenyegetése éppenhogy nem teszi feleslegessé, ellenkezıleg, igényli, hogy az eddigieknél jóval elmélyültebben elemezzük, elemezzék az arra illetékesek a hazai gazdaság duális szerkezetének meghatározó jellemzıit. Tárjuk fel azokat a lehetıségeket, amelyek segítenek változtatni a jelenlegi helyzeten, amikor a foglalkoztatottak közel kétharmada olyan gazdasági szervezetekhez tartozik, amelyeknek gyakorlatilag nincs, illetve messze nem elégséges az akkumulációs képessége, s emellett képzettség, menedzser tudás és piacismeret tekintetében sem felkészültek a mostani helyzetben még tovább élezıdı versenyre. A magyar gazdaságnak a foglalkoztatás szempontjából meghatározó része, a kis- és középvállalkozások egyelıre nem tudnak alkalmazkodni a globális és az európai piacokhoz, gyakran még a belföldi piacokhoz sem. Eközben a magyar export jelentıs része ma már csak nagyon lazán kapcsolódik a magyar gazdasághoz, a belsı termelési folyamatokhoz. Ennek oka nem pusztán a külföldi mőködı tıke növekvı szerepe, hanem az is, hogy a nálunk mőködı multinacionális cégek tevékenységének számottevı hányada nem vált a belsı gazdaság integráns részévé. Exportunk mintegy 80 %-a a külföldi tulajdonú multinacionális vállalatoknál koncentrálódik. Ez a kivitel azonban jelentıs részben nem belföldi termelésen, magyar hozzáadott érték létrehozásán alapul, hanem végsı soron az export céljából beszerzett importon. Túl azon, hogy a 2009. évi költségvetés mozgástere szempontjából az export továbbra is fontos, szerepe jóval kisebb, mint korábban, gazdasági növekedésünk már nem kapcsolható döntıen az export bıvüléséhez, annak jelenlegi szerkezete mellett. A 90-es évtized közepén megvalósított stabilizációt követıen gazdaságunk növekedése sok tekintetben olyan tényezıkre épült, amelyek a jövıben, hosszabb távon már nem szolgálhatnak a fenntartható fejlıdés, növekedés alapjául. Ilyen például a számottevı privatizáció, a viszonylag nyomott bérszínvonal, az anyagi és különösen a humán infrastruktúrát ért forráskivonás. Tegyük hozzá, a mostani viharos hetekben, hónapokban nyilvánvaló a költségvetési kiadásoknak még az olyan érzékeny területeken való „visszametszési” kényszere is, mint a szociális ellátás, ám ezt aligha lehet „megideologizálni” és a költségvetést hosszabb távon valamiféle antiszociális felfogásra építeni. Ellenkezıleg! Megfelelı átmeneti idı után – a fıként rajtunk kívül álló okokból bekövetkezett pénzügyi válság következményeinek felszámolását követıen –, a stabilitás birtokában minden bizonnyal annak a felfogásnak megfelelıen lesz célszerő alakítani a költségvetési politikát, hogy a tágan, a nyugati világ felfogásában értelmezett humán-jóléti szférát, a tudomány, a kutatás-fejlesztés, az oktatás, az egészségügy és az infrastruktúra körét a fejlesztések centrumába helyezzük.
5
Figyelemmel leszünk arra, hogy az európai országokhoz hasonlóan az öregedı és a zsugorodó létszámú lakosság nálunk is csak képzettségével és szellemi potenciájával tudja, tudná majd elısegíteni, hogy a nemzetgazdaság helyt álljon a globális versenyben. Nem is beszélve itt arról, hogy ez a szektor – legalábbis a fejlett Európában – a nemzetgazdaság egyik legnagyobb munkáltatója, foglalkoztatója és mint ilyen sajátos konjunktúra stabilizáló szerepe is van, beépített stabilizátorként hat, oly módon, ahogyan azt Keynes, a makroökonómia, a makrogazdasági politika új szemlélető rendszerének kidolgozója javasolta a múlt század 30-as éveinek nagy válsága idején. Elıadásom elején a társadalmi párbeszéd és megegyezés szükségességére utaltam. Most ismételten arra apellálok. Szíves figyelmükbe ajánlom, hogy az ezredfordulót követı években kiugró teljesítményt mutató, jól fejlıdı országok, mint például Finnország, Dél-Korea, Izrael, Szingapúr, a nemzetközi átlag felett költöttek a tudományra, a kutatás-fejlesztésre, az oktatásra, az egészségügyre és az infrastruktúrára. Ez a felfogás, cselekvési irány „felzárkózási konszenzus” megnevezéssel vált ismertté. A különbözı belsı politikai és gazdasági tényezık a felzárkózás érdekében jutottak konszenzusra a szóban forgó területek, a tágan értelmezett, versenyképességi és stabilizáló tényezıként is középponti jelentıségő jóléti szféra fejlesztése tárgyában. Ez az egyetértés tehát nem zárja ki, nem is zárhatja ki a mindennapi politikai pengeváltásokat, küzdelmeket, de a felzárkózásnak a nemzetgazdaság boldogulása szempontjából mindenképpen stratégiai kérdéseit tekintve a parttalan szembenállás helyett folyamatos és hathatós kooperációt, esetenként konszenzust is biztosíthat a politika szereplıi között. Kedves Kollégák! A jövı évi költségvetés fı „csapásirányának”, a legfontosabb makrogazdasági célok meghatározásának tekintetében most különösen nagy szükség lenne konszenzusra, vagy legalább elfogadható kompromisszumokra, annak érdekében, hogy idıben megszülessen a 2009. évi költségvetés. Annak hiánya, vagy késése mindenképpen rossz üzenet lenne bel- és külföldön egyaránt, ismételten rontaná a számunkra fontos befektetık és más gazdasági, pénzügyi körök, tényezık bizalmát. A költségvetés elfogadását szolgáló parlamenti vita során különbözı egyensúlyi és növekedési kockázatokkal kell számolni. Néhányat, korántsem teljeskörően, hanem csak távirati stílusban, szíves figyelmükbe ajánlok. A bonyolult és bizonytalan helyzet magát az elırejelzéseket és a tervezést is rendkívül megnehezítette. Elemzéseink rámutattak, hogy már a tervezéshez használt 2008. évi bázisszámok teljesülésének is komoly kockázatai vannak. Ami pedig a 2009.évi költségvetés makrogazdasági mutatóit illeti, mindenképpen bizonytalan a külkereskedelmi forgalom, emellett a foglalkoztatás és a munkanélküliség alakulása, továbbá néhány adónem bevételi elıirányzata, valamint ezek többszörös kölcsönhatásokkal is együttjáró, elıre nehezen felmérhetı és számszerősíthetı konzekvenciái. Annyi bizonyos, hogy a világgazdasági fejlemények hatására mindenhol visszaesik a növekedés üteme, ezért csökken a GDP-n belül jelentıs súlyt képviselı exportunk iránti külföldi kereslet, ami növekedésünk erıteljes korlátozó tényezıje. Az export dinamika csökkenése visszaveti a foglalkoztatást is, ami zsugorítja a keresetek volumenét. Ez, valamint a szigorodó és dráguló hitelezés mérsékli a fogyasztási és a beruházási lehetıségeket, ami kedvezıtlenül hat az adóbevételekre is.
6
A jövı évi gazdasági növekedésnek mindenképpen egyik kulcskérdése az Európai Unióból származó források idıarányos és hatékony hasznosítása. A jelenlegi helyzetben ugyanis csak az uniós támogatásokkal megvalósuló beruházások körében lehet növekedésre, dinamizáló hatásra számítani. Ezért is fontos, hogy elsıbbséget kell biztosítani az uniós társfinanszírozással megvalósuló projekteknek, elsısorban azoknak, amelyek a kis- és középvállalkozások támogatását, mőködési és finanszírozási feltételeinek javítását célozzák. Nemzetgazdaságunk mozgásterének bıvítéséhez elengedhetetlen ugyanis, hogy javuljon a hazai kis- és középvállalkozások versenyhelyzete. Nem véletlenül foglalkozik most egyesületünk országos nagyrendezvénye, immár hetedik felügyeleti és ellenırzési konferenciánk az Európai Unióból származó források felhasználásával. Hiszen világos, hogy a stabilizálás és az azt követı kibontakozás sikerének – több más hatótényezı mellett – egyik kulcskérdése az uniós transzferek, támogatások lehetı legteljesebb, célirányos és hatékony hasznosítása. Konferenciánk éppen ezért keres választ arra, hogyan járulhat hozzá az ellenırzési rendszer, hogyan segítheti a mi munkánk az uniós források magas hatásfokú felhasználását, ezzel a beruházási piac élénkítését, fontos fejlesztések megvalósítását, végsı soron a versenyképességünk erısítését. Hölgyeim és Uraim! Végül gondolataimat összefoglalva: korunkban az állam legfıbb feladata a biztonságadás, ezáltal a feltételteremtés mind a humán, mind a reál-infrastruktúrában. Biztonság az állampolgár számára, biztonság a vállalkozó számára, s biztonság a szövetségi rendszerbe, unióba tartozó állam számára. Ez a kölcsönös biztonsági garanciákat adó egymásrautaltság, ami nyomán megjelent a szakmánkban oly sokszor hivatkozott, határokat nem ismerı átláthatóság és elszámoltathatóság, hozta magával, hogy a magyar államháztartás stabilitása mögé – természetesen saját érdekei által is indíttatva és korántsem ingyen – 20 milliárd eurós pénzügyi csomaggal, hitelkerettel odaállt az a szövetségi és pénzügyi intézményrendszer, aminek hatékonyságán, számunkra való elınyein bizony sokszor csak fanyalogtunk. A közeljövı igen súlyos, társadalmunk töredezettségébıl és külsı körülményekbıl adódó kockázatait ismerve, ezért tehetjük meg, hogy még ma sem csak a tőzoltásra kell gondolnunk. Hiszen akkor – tudhatjuk – szinte biztos, hogy a tüzek mindig újra fognak éledni. Meggyızıdésem, a jelenlegi, nehéz körülmények között sem mondhatunk le a hosszabb távú gondolkodásról, mert ez az, ami megkönnyíti, rendszerbe szervezi az olyan típusú intézkedéseket is, amelyeket napi gondjaink megoldása érdekében haladéktalanul, de higgadtan, kapkodás nélkül meg kell tennünk. Ha elfogadjuk, hogy az állampolgároknak, mi magunknak – legyünk akár munkavállalók, vagy munkaadók – joguk, jogunk van az anyagi, az egzisztenciális biztonsághoz, akkor egyetérthetünk azzal is, hogy körültekintı és kiszámítható szabályozásra, nem kevésbé a megvalósításra képes, több év távlatában is következetesen, céltudatosan és átláthatóan mőködı közpénzügyi menedzsmentre van szükség. Jövıbe mutató felelısségünk is van. Az új generációk jogainak, érdekeinek védelmében fontosak a gazdaság fenntartható fejlıdését biztosító, az állam túlzott mértékő eladósodását
7
megakadályozó, az államháztartás viszonylagos egyensúlyát garantáló alkotmányos lépések, szabályok is. Úgy vélem, pontos helyzet meghatározás alapján létezhet egy, a súlyponti célokat szét nem feszítı kompromisszumokat vállaló, következetes értékválasztást tükrözı „egyensúlyi” cselekvési pálya, ami a nemzetközi versenyképesség érdekében koordinált gazdaságot jelent, szociális biztonsági kiegyenlítı mechanizmusokkal. Az Európai Unió Lisszaboni Stratégiája is szorosan összekapcsolja a nemzeti versenyképesség javítását és a szociálpolitikai célok megvalósítását, rávilágítva arra, hogy lehetetlen a fejlıdés fenntarthatósága, ha hosszú távon e célok egyike csak a másik rovására teljesíthetı. Az így értelmezett fenntartható fejlıdés az állam szerepének korszerő felfogását és erısítését követeli meg, ide értve a tudományos kutatási kapacitások bıvítését, a globalizációs és a regionalizálódási folyamatok összhangba hozását, a humántıke gyarapítását, a környezetvédelem, a környezettudatos gazdálkodás és a környezeti kultúra fejlesztését, tudva azt is, hogy mindez a társadalmi kohézió erısítését, a szociális leszakadás és marginalizáció kiküszöbölését is feltételezi. Mondhatni közhely: demokratikus, esélyteremtı és egyben fejlesztı államra van szükség. Megvalósítása azonban a különbözı érdekegyeztetési és koordinációs mechanizmusok kifejlesztését, a meglévı fórumok és civil szervezıdések mindinkább látható megerısödésének, szerepének komolyan vételét tételezi fel. Ez a vezénylı mechanizmusok, a szorosabban vett közigazgatás megújítása nélkül elképzelhetetlen, és azért is sürgetı, mert az állam gazdasági, szociális és kulturális feladatainak hatékonyabb, pénzkímélıbb ellátása azt is feltételezi, hogy megvalósul a közszféra rehabilitálása, azaz a korszerő közigazgatás szerepének elismerése és feltételeinek biztosítása. A fejlett országokban bevett pénzügypolitikai, gazdaságirányítási gyakorlat, hogy viszonylag részletekbe menı közpénzügyi szabályozást rendszeresítettek, és sok helyen élnek a szabályalapú költségvetés adta megoldásokkal. Gyakori, hogy az alkotmányban is helyet kap a közpénzügyi szabályozás. Nálunk az elmúlt másfél évtizedben elkészült alkotmánykoncepciók és más tervezetek tartalmaztak ilyen rendeltetéső alkotmányos fejezetet, de az elképzelések nem valósultak meg. Ugyanakkor készültek és az Országgyőlés rendelkezésére állnak a közpénzügyi szabályozás megújítására irányuló lépéseket magában foglaló, a költségvetési felelısség erısítésére, a szabályalapú költségvetési szisztémához tartozó megoldások bevezetésére irányuló törvényjavaslatok. Az ezekben foglaltak értelmezése, hasznosítása, egyik-másik törvény, akár több-kevesebb módosítással való elfogadása kétségkívül javíthatja a költségvetési rendszer mőködési hatékonyságát, az államháztartás és a nemzetgazdaság kiegyensúlyozásának, fenntartható növekedési pályára állásának feltételeit. Annyi bizonyos – és ezt a különbözı ellenırzések, az Önök munkájának tapasztalatai is megerısítik – hogy az egyértelmő feladatmeghatározás, az átlátható tervezés, a megfelelı teljesítménykövetelmények alapján jóváhagyott költségvetés, valamint az etikus következetesség, minden tekintetben javítják a teljesítményeket és kedvezıbbé teszik az elszámoltatást, az elemzés és értékelés, a korrekció és – nem utolsó sorban – az ellenırzés lehetıségeit is. Így válhat a „köz” számára is átláthatóbbá és – ami a jelenlegi helyzetben rendkívül lényeges – mindinkább hitelessé az állami mőködés.
8
Mindez feltételezi a hosszabb távra kiterjedı, távlatokban is gondolkodó költségvetési tervezést, a piacgazdaság természetéhez is igazodó és a jelenleginél teljesebb makrogazdasági pénzügyi elırejelzések szervezett keretekben való megvalósítását. Ez alapfeltétele annak, hogy a reálfejlesztés, valamint a költségvetési és a pénzügyi tervezés intézményes összhangja kialakítható és fenntartható legyen. Ezt akkor érhetjük el, ha mihamarabb kiépítünk egy korszerő és megbízhatóan mőködı nemzetgazdasági tervezési rendszert. Most úgy tőnik, van esély megvalósítására. A manıverezést egy stabilabb, több esélyt adó nemzeti pozícióba, a maguk területén lelkiismeretes és szakszerő munkájukkal nagymértékben segíthetik azok a pénzügyi ellenırzı és felügyeleti szervezetek is, amelyeknek kiváló képviselıi ma itt összeültek, konferenciánkon részt vesznek. Meggyızıdésem, hogy konferenciánk munkája is hozzájárul a gazdasági stabilizáláshoz és kibontakozáshoz, azzal, hogy keresi és megtalálja a lehetıségeket és módszereket a gazdasági fejlıdésünk szempontjából kiemelten fontos európai források hatékonyabb hasznosításának elımozdításához. Ehhez kívánok sok sikert, amikor megköszönöm szíves figyelmüket.
9
