Somogyi Haroldné. Áldás-völgy

Somogyi Haroldné

Áldás-völgy

Orgovány 2011

Borító és tördelés: Ficsor Donát

Kiadja az Örömhír Alapítvány 6077 Orgovány, Vörösmarty u. 14. [email protected]

Belsı használatra!

NEM ÁRUSÍTHATÓ!

2

Tartalom ELİSZÓ ...................................................................................... 4 BEVEZETİ .................................................................................. 6 ELİZMÉNYEK ............................................................................ 8 Találkozás a nyomorral................................................................. 8 Az Úr kicsinyeiért a Szeretetházban ............................................. 10 Rádiós szolgálat ......................................................................... 14 LÉTREJÖN A NONPROFIT ALAPÍTVÁNY .................................... 23 Az Örömhír Alapítvány céljai ...................................................... 25 A misszió fı ágai ........................................................................ 27 MUNKATÁRSAK....................................................................... 33 PARTNEREK, TÁMOGATÓK ...................................................... 50 A MISSZIÓS KÖZPONT ............................................................. 60 KARITATÍV SZOLGÁLAT............................................................ 72 Joppé ........................................................................................ 76 Területi elosztóhelyek................................................................. 77 Mozgáskorlátozottak támogatása ................................................ 92 Karácsonyi örömszerzés .............................................................. 94 Visszhang................................................................................. 100 KÖNYV- ÉS MÉDIATÁR........................................................... 109 A könyv, mint eszköz................................................................ 110 Minikönyvtárak........................................................................ 113 Videotéka-hálózat .................................................................... 115 Kiadói tevékenység .................................................................. 121 AZ ÖRÖMHÍR KÖZÖSSÉG ....................................................... 126 Tanulságos élettörténetek ......................................................... 130 Események az Örömhír Közösség életébıl ................................. 156 CSENDES NAPOK.................................................................... 167 LELKI ÜDÜLTETÉS.................................................................. 178 Kirándulások............................................................................ 182 Gyermek-, ifjúsági- és családi táborok ....................................... 184 TANÍTÁS, OKTATÁS, NEVELÉS................................................ 191 Egyszemélyes foglalkozás.......................................................... 201 Nyelvtanfolyamok.................................................................... 214 SZEMÉLYRE SZABOTT LELKIGONDOZÁS ................................. 224 A sziget.................................................................................... 239 Felház...................................................................................... 241 LÁTÁS .................................................................................... 245 3

ELİSZÓ Csodálatos Urunk van! Hőséges Istenünk! İ hatalmas, keze nagy csodákat tesz, vele senki nem ér fel! Ezt éljük át napról napra immár 20 éve az Örömhír Alapítvány keretein belül végzett szolgálat során is. Nagy örömömre szolgál, hogy megjelent ez a könyv, amely bemutatja a missziós szervezet tevékenységét. Külön értéke, hogy csak szők terjedelmet szán a történeti bemutatásnak, éppen csak annyit, hogy az alapítványt nem ismerı olvasó is értse, és követni tudja az összefüggéseket. Így legnagyobb hányadát az érintettek beszámolói adják. Ezek személyes megnyilatkozások arról, hogy Jézus Krisztus él, és munkálkodik az életünkben. İ az életünk minden negatív tényezıjét pozitívvá tette a kereszten aratott gyızelmével! A következı oldalakon igaz történeteket olvashatsz arról, ahogy sokan a saját életünk apró-cseprı vagy éppen nagyobb kérdéseiben átéltük Jézus csodáit. E könyv kiadásával a célunk, hogy hitet, reményt, életet közvetítsen számodra. Meggyızıdésem, hogy neked is szükséged van és lesz ezután is Jézus Krisztusra. Kívánom, hogy miközben olvasod a Róla szóló bizonyságtételeket, támadjon hit a te lelkedben is! Utána már ne ezt a könyvet olvasd, hanem add oda valaki másnak, és olvasd az İ Igéjét, a Bibliát! Ragadd meg az İ igazságát, és foglald el azt az örökséget, amit İ személyesen neked készített! Ne mondj le róla! Elkészítette! Élj az İ hatalmas ajándékával! İ a vére árán mindent megszerzett neked, ami Isten eredeti terve volt számodra! Ne vedd ezt félvállról! Érted halt meg! Szeret téged. Kedves Olvasó! A könyvet olvasva talán úgy tőnhet, nálunk minden olyan szép, alig esik ugyanis szó mindennapjaink nehézségeirıl, kudarcairól és bukásairól. Akik közelrıl ismernek bennünket, az Örömhír Alapítvány önkénteseit, azok tudják, hogy hús-vér emberek vagyunk, jó és rossz tulajdonságokkal. Mi magunk is folyton küzdelemben állunk a saját testi természetünkkel, hogy teret engedjünk életünk felett a Szent Szellemnek. És ez nem mindig 4

sikerül. De akkor sem adjuk fel, hanem küzdünk a Jézustól tanultak szerint. Mindaz a jó eredmény, amit átélhettünk, nem a mi munkánk, hanem Jézus Krisztus munkája bennünk. 1Kor 1:27-31: Azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erıtlenek, hogy megszégyenítse az erıseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem elıkelık, sıt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe elıtt. Az ı munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. İt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelıdéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” İvele dicsekszünk, és İt ajánljuk neked is. Ficsor Donát

5

BEVEZETİ A könyv talán elsı ránézésre azoknak íródott, akiknek van keresztyén elkötelezettségük és valamennyi ismeretük az alapítványról. Ha kicsit beleolvasunk, hamar kiderül, hogy nyelvezete olyan, hogy mindenki számára könnyen követhetı. Azoknak szól tehát, akik lelkileg és szociálisan érzékenyek, és ezen a téren bıvíteni akarják ismereteiket, és egy mőködı jó példával meg akarnak ismerkedni, esetleg elıbbre akarnak jutni a fizikai és lelki segítségnyújtásban. Tehát a nagyközönségnek íródott, és nem a bennfentesek tájékoztatója kíván lenni. Amikor nekikezdtem, azzal az igénnyel indultam el, hogy mindenki számára közérthetı könyvre van szükség az alapítványról, mert ez illik az egész eddigi mőködéséhez is. Kevés pátosz, sok gyakorlatiasság. Kronologikus fejezetek helyett tehát funkcionális fejezetekkel találkozhat majd az olvasó. A trendeket, a sajtót lehet, hogy a sztárok, politikusok, terroristák határozzák meg, de az embereket formálni csak az ilyen testközeli missziók képesek. Akik Isten nevében hétköznapi szükségekben segítenek nagyon is hétköznapi eszközeikkel, hétköznapi módon – ami néha talán csak egy cipı odaajándékozása – mutatva meg, hogy van ember és van Isten, aki szereti az elesett embert, akinek nem mindegy, mi lesz vele. A mögöttük álló évek csodái, úgy érzem, feljogosítanak bennünket arra, hogy kérjük Istent, hogy tudjanak még több ember felé szolgálni. Kérjük azt, hogy legyenek továbbra is megtérések, helyrejövı életek Orgoványon, Jakabszálláson, Városföldön, Izsákon, Erdélyben és még sokfelé. Húsz év nem csak egy ember életében elég ahhoz, hogy felnıtté váljon, barátokra és támogatókra találjon, hanem egy misszió életében is. Az alapítvány nagy utat tett meg az 19906

es alapítás óta. Most már az a fı feladat, hogy ezek a szálak élık maradjanak, megmaradjanak. 1990: nehezen felejthetném el ezt az évet, amely új lehetıséget adott Magyarországnak. A látás pedig, amely a Ficsor házaspár szívében született meg, már sok év óta hozza gyümölcseit.

7

ELİZMÉNYEK Találkozás a nyomorral Kárpát-medence, Magyarország, Duna-Tisza köze, Orgovány. Ezen a terepen indult el 1990-ben az Örömhír Alapítvány története. Vagy mégsem? Az orgoványi Örömhír Misszió kezdetét kutatva egészen 1975-ig visszamennék. Egy lelkimunkásképzı héten a fiatal Ficsor házaspár újra odaszánta életét Krisztusnak. Ettıl kezdve egyre inkább kinyíltak lelki szemeik arra, hogy észrevegyék a lelki- és testi szükségben szenvedıket, és segítséget nyújtsanak nekik. A leírt eseménnyel körülbelül egyidıben Somogyi Gáborné - Ficsor Károly nıvére - is megértette, hogy új feladatot kapott Istentıl. Minderrıl így írt az Olajág 1992 novemberi számában: * * * Megláttam Bugacon a „Leértékelt áruk boltja” elıtt egy nagyon szegényes és vékonyan öltözött középkorú hölgyet. Azonnal az jutott az eszembe, hogy ezen a valakin én is tudnék segíteni. Szívesen adnék neki abból, amim van, ha tudnám, hol lakik. Megszólítottam. Már mondta is a címét, és azt, hogy nyolc gyermeke van, a férje tegnap halt meg. Ez az egy ruhája van, a temetésre sem tud másban menni. Amint hazaértünk a nagycsaládból győjtöttem nekik mindenféle ruhát és több zsákkal postáztam. Kicsit késıbb Károly öcsémék felajánlották, hogy engem is elvisznek kocsival. Nagyon vágytam látni ıket, így elfogadtam. Természetesen megpakolva mentünk. Cukor, liszt, ágynemő, pléd és sok egyéb más. Nagy nyomorúságot kellett meglátnunk. Ami ott fogadott, le se írom. Talán csak annyit, hogy tőzhely sem volt. Tetı szinte nem is volt a rossz házon. Ahogy hazaértünk, azonnal megindult a jóakaratú emberek felkutatása. A pénz összejött. Vettünk belıle cserepet, lécet, tőzhelyet, fontos élelmet, fogadtunk egy teherautót és vittük, hogy 8

enyhítsük a nyomort. Mindezt örömmel és hálás szívvel tettük. Mire jött az újabb tél, már volt jó tetı a házon és tőzhely a konyhában. Ettıl kezdve szájról szájra járt a hír, hogy a segíteni kész szívek most kibontakozhatnak. Néhány testvérnek megnyílt a szíve és a keze. Különbözı helyrıl kaptak csomagot. Mi pedig idınként utánfutós autóval vittünk még bútort, kályhát, takarót, élelmiszert, konyhaeszközöket. Segítségünkkel kicsit enyhült a nyomor. Sikerült venniük két kerékpárt, hogy könnyebben és gyorsabban eljussanak a tılük 8 km-re levı falusi boltba és a 3 km-re levı iskolába. Négy év aktív támogatás után annyira utolérték magukat, hogy csak esetenként vittünk valami kézzelfogható segítséget és megosztottuk velük az Úr Jézusról szóló örömüzenetet. * * * Ugyanerrıl az eseményrıl Károly is megemlékezett, lássuk, ıt hogyan érintette meg a nyomorral való találkozás. * * * Már gyermekkoromban is láttam, hogy szüleim milyen nagy gondoskodással segítették a szegényeket. Az éhezı és ruhátlan sohasem ment el tılünk üres kézzel, pedig a háborút követı idıkben mi is nagy szegénységben éltünk. Nem is értettem még akkor, miként tudnak szüleim annyi éhezınek kenyeret adni. Ma már tudom. Visszamenıleg értettem meg, ahogy jobban megismertem Isten Igéjét, és a krisztusi törvényszerőségeket. Mint egy fényesen világító csillag, ragyogta be szellememet a 112. Zsoltár. Megértettem belıle, hogy az adás, a nyomorult megsegítése nem jár anyagi veszteséggel. Ezt a bőnös nem érti meg, mert ezt nem értelemmel kell közelíteni, ez csak hit által ragadható meg. Szüleim elıtt feltárult ez a titok. Láttam cselekedetüket, láttam a nyomorultak felé kinyújtott kezüket. Aztán azt is láttam, hogy nem lettek emiatt még szegényebbek, hanem inkább elıbbre jutottak az anyagi életükben. Ez a szülıi házból hozott példa segített az adakozásban való elmélyülésben. A hetvenes évek közepén egyik nap azzal jött be hozzánk Katica nıvérem, hogy találkozott egy most megözvegyült 8 gyermekes anyával, akinek annyi ruhája sincs, hogy feketébe öltözve menjen ki férje temetésére. Feleségemmel összefogva azonnal kerestük a méretének megfelelı ruhát és elvittük a lakására. Ott megláttuk, hogy a tetın olyan hiányos a nád, hogy sok helyen beázik a szoba és a konyha. Testvéreimmel és még néhány családdal összefogtunk és megvásároltuk a szükséges cserepet, és egy fuvarossal a helyszínre szállítottuk. Kiszorítottuk az esıt a lakásból. 9

Nem csak egyedül ık voltak ennyire elhagyatottak, sokan mások is. A kiáltó szükséget látva még inkább összefogtunk és intézményesítettük a segélyezést. Az 1990-ben létrehozott Örömhír Alapítvány egyik célja éppen a szegények támogatása. Egyre többen csatlakoztak hozzánk e nemes szolgálatban. Önkéntes munkatársakkal ma már nem csak kenyeret és ruhát tudunk adni a rászorulóknak, hanem segítjük ıket a gondolkodásuk megváltozásában is. Némelyek kezdik megérteni, hogy bár szegények mindenkor vannak és lesznek velünk, Istennek mégsem az az akarata, hogy nyomorban tengıdjenek emberek. Hálás vagyok Uramnak azért, hogy már többen felismerték a szegénységbıl való szabadulás módját. Szemünk elıtt mennek végbe a nyilvánvaló változások. Több olyan család, akiket korábban mi segítettünk, ma már velünk együtt segít, a nyomorban élıkön. * * * Amikor a Ficsor házaspár elkezdte ezt a szolgálatot, gyakran tapasztalták, hogy bölcsebb, ha elıször az emberek testi szükségleteivel foglalkoznak. Utána lehetett bizonyságot tenni arról a szeretetrıl, amely hosszú távú megoldást tud adni minden ember problémáira. Károlyra soha nem volt jellemzı, hogy sémákban gondolkodott volna. Sokkal inkább jellemezte ıt a gyakorlatiasság. Éppen az utóbbi években figyelem meg rajta, hogy kezd koncepciózusabb lenni. Nála ez elıször a hit dolgaiban jelent meg. Aztán átértékelte a társadalmi dolgokban való gondolkozását is. Az elméletieskedés azonban még ma is messze áll tıle. Az utóbbi 20 évben kiderült, azért neki is vannak álmai, csak nagyobbak, mint némelyikünknek.

Az Úr kicsinyeiért a Szeretetházban Károly kilencgyermekes gazdálkodó szülık negyedik gyermeke. A fél Európát nyomorba döntı 50-es években serdült ifjúvá, mégis a nélkülözések ellenére dolgozott és tanult. Szakmát, majd mérnöki diplomát szerzett. Elindult a karrier útján. Alma materében osztályvezetı lett, mellette a gépipari technikumban tanított. Elismerték, értékelték. A szépen ívelı pályán egyszer csak megállt. Pályát módosított. Volt ereje, bátorsága és hite új hivatást – ahogy ı mondaná –, új szolgálatot vállalni. A Kiskırösi Baptista Szeretetház 10

igazgatója lett. A kívülálló nem értette, racionális gondolkodással nehéz volt megérteni ezt a lépést. Aki azonban jobban ismerte, az felismerte tettének indítékait. A kor alacsony színvonala szerinti öregek otthonát vette át, és néhány év után vezetésével tündérkertté varázsolták. Az elavult épületeket kívül-belül teljesen felújították, bıvítették, korszerősítették (akadály-mentesítés, hangosítás, stb.). Már a nyolcvanas évek második felében meghonosították azt a lakályos idısek otthonát, amelyet világi viszonylatban csak az ezredforduló környékétıl kezdve lehetett látni. Az igazgató ettıl a naptól kezdve elsı számú szolgája lett az intézménynek: segédmunkás, tervezı, mérnök, kımőves, fınök, békebíró, lakatos, gépkocsivezetı, lelkipásztor. Vezetése alatt a szeretetház megújult, bıvült, korszerőbbé vált, az ott lakó idısek otthonává szépült. Ebben az alkotásban benne volt Károly és családjának két keze munkája, így lehetett a menházból otthonná nemesedett intézmény gondolataik, elképzeléseik tárgyiasult eredménye. Azt hiszem nem túlzás, ha lelki és testi oázisról beszélek. 1991-ben mégis továbblépett: újabb küldetést kapott. Ágikával kettesben az Úr elıtt vállalták azt a szolgálatot, amelyben ma is benne vannak. Dr. Gubacsi László

* * * Károly az 1980-as években az ország legnagyobb baptista gyülekezetének, a kiskırösi gyülekezetnek 14 tagú vezetıségében a két presbiter egyike volt, felesége pedig gyermek bibliaköri vezetı. Szeretetházi szolgálatuk mellett, mindketten aktívan részt vettek a gyülekezeti és az egyházközi életben. Károly rendszeres igehirdetıi szolgálatot végzett az anyagyülekezetben és a körzetben egyaránt. Felesége, Ágika pedig a gyermekek nevelésében, tanításában végzett fontos szolgálatot a Vasárnapi Iskolában és a politika helyzet pozitív alakulása kapcsán megvalósítható gyermek-evangélizációban. Rátermettségük és az evangélium hirdetésének ügye melletti elkötelezettségükkel magyarázható, hogy az egyébként is nagyon elfoglalt házaspárt kérte fel az egyházkerületi elnök, Mónus Dániel gyermektáborok vezetésére. Úgy tudták még e szolgálatot is felvállalni, hogy egymás között jól szervezetten megosztották a feladatot, Károly maradt otthon az idısekkel, Ágika pedig ment Tahiba, a táborozás színhelyére, és ott végezte a felelısségteljes vezetı munkát. 11

Erre az idıszakra esett Füredi Kamilla szolgálatba állítása is. 1987-ben rendelték ki ıt afrikai külmisszióba, és Károly a hattagú avató bizottság egyik tagja volt. Joggal tehetjük fel a kérdést: hogyan változott meg a helyzet? Miért kellett váltani, új szolgálati területre állni, amikor minden rendezetten haladt Kiskırösön? Károly így nyilatkozik róla: * * * A Kiskırösi Szeretetházban szolgáltam feleségemmel 1983 óta. Feladatom volt a helyi közösség lelki és anyagi szükségleteinek kielégítése. Szolgálatom elsı idıszakában jelentıs építési munkákat végeztünk, hogy az ott élı idıs emberek életkörülményeit javítsuk és bıvítsük az épület befogadóképességét. Az építkezés befejezéséhez közeledve egyre több idıt tudtam szánni a személyes lelkigondozásra. Közben magam is átéltem az Úr szeretetét és komoly lelki érlelıdésen mentem át. Hiszem, hogy ezzel is magyarázható, hogy az otthonban ébredés indult el. 70-80 éves nénik és bácsik újultak meg, és többen a névleges keresztyénségbıl igaz hitre jutottak, elkötelezett Krisztuskövetıkké váltak. 1988 nyarán az Úr megszólított és más feladatra, a minden generáció felé való szolgálatra hívott el. Elméletben engedelmeskedtem ugyan Mesteremnek, de gyakorlatilag nem voltam képes mozdulni. Szerettem az idıseket, ık is nagyon szerettek engem. Szolgálati elöljáróim marasztaltak. Így hát én húztam-halasztottam az indulást. Még egy más okom is volt az idıhúzásra. Tudtam, hogy anyagi helyzetemben drasztikus változás következik. Eddigi szolgálatomért bért kaptam, az új helyen pedig úgy akart látni Isten, hogy anyagilag is tegyem magam csak Tıle függıvé. Halogattam az elmozdulást. Három évi hezitálás után megadtam magam. 1991. szeptember 1-jén feleségemmel együtt elfoglaltuk új szolgálati helyünket az Örömhír Alapítvány teljes idejő, fizetés nélküli munkásaiként. Kiskırös városból kis falunkba, Orgoványra költöztünk. Öt gyermekünk közül a legidısebb ekkor 21, a legfiatalabb 11 éves volt. Bár ık teljesen elfogadták a szülık döntését, bennem mégis kérdések merültek fel: Hogyan tovább? Hogyan tudok gondoskodni hét tagú családomról? Az Úr Józsué könyvébıl adott bátorítást, sıt határozott vezetést is. „…a ládát vivı papok lába a folyó szélén belemerült a vízbe. A Jordán medre pedig az aratás idején mindvégig egészen tele volt. Egyszerre csak megállt 12

a fölülrıl lefelé folyó víz, gátként feltornyosult egy nagy szakaszon…Így kelt át a nép Jerikóval szemben.” (Józs 3:15-16.) A folyó addig nem vált ketté, amíg a papok nem léptek bele. Nem tudom nekik milyen nehéz volt, de nekem nagyon nehéz. Az Úr azonban mint ıket, engem is megbátorított, és „beleléptem a vízbe”. Azóta 20 év telt el, és mindeddig megtapasztaltam az Úr gondoskodását. Minden napra megadta Istenünk az ételt, ruházatot és be tudtuk főteni a lakást. Naponként tanulhattuk, hogyan lehet az Úr kegyelmébıl élni. * * * Könnyő volt-e eljönni a szeretetházból, elválni a kedves, szeretett idısektıl, szolgálattevıktıl? Nem. És az ottmaradtak számára sem volt könnyő elfogadni az új helyzetet. A Ficsor család nagy őrt hagyott maga után. Búcsúztatásukról így emlékezik a helyi újság munkatársa, Sinkovicz László: * * * Kedves meghívásnak tettünk eleget, amikor 1991. augusztus 6án délben Rónaszéki fıorvos úrral ellátogattunk a Baptista Szeretetházba. Ficsor Károlyt, a szeretetház eddigi vezetıjét és családját búcsúztatták az otthon lakói. Szégyenkezve vallom be, hogy eddig még sohasem jártam ilyen intézményben. Nem tehetek róla, de engem mindig megrendít az elesett, magára hagyott öregek látványa, komoly lelki teher számomra a gondolata is annak, hogy vannak, akik életük alkonyát család nélkül, idegen környezetben kénytelenek eltölteni. Az elsı kellemes csalódás akkor ért, amikor begördült kocsink a kertkapun. A gondozott, ápolt kert mesterien nyírott fákkal, bokrokkal tarkított pázsitját mintha naponta ezer kéz fésülné tisztára, és persze a virágok! Nem katonás rendben, fegyelmezetten, hanem valóban színfoltként szolgálták a szem és a lélek nyugalmát. A kert mellett szılısorok, talán mondanom sem kell, hogy mintaszerő állapotban. Vendéglátóink végigkísértek bennünket az épület helyiségein, amelyek tisztaságán, bensıséges hangulatán már nem is csodálkoztam. Praktikusság és kényelem, a közintézményekre gyakran jellemzı személytelenség nélkül! És ebbe a gyönyörő környezetbe szinte magától értetıdıen simultak bele az ebédlıben ülı idıs emberek, az otthon lakói. Nyomát sem láttam szánalomra méltó elesettségnek, béke, nyugalom és harmónia ült az arcokon. Házigazdánk, Ficsor Károly otthonosan mozgott ebben a 13

közegben. Mintha ez a béke, szeretet szigete az ı megnyerı személyiségébıl nıtt volna ki. Késıbb megtudtam, hogy ez szó szerint így igaz. Rónaszéki fıorvos úr, aki hosszú évek óta az itt élı idıs emberek „háziorvosa” elmondta, hogy amit láttam, az Ficsor Károly munkájának vitathatatlan érdeme. Akkor került a szeretetház élére, amikor a legjelentısebb fejlesztésre nyílt lehetıség. A mőszaki végzettségő, pedagógiai ismeretekkel rendelkezı, a hit iránt mélységesen elkötelezett férfi sokirányú szakmai felkészültségére volt szükség, hogy ez a szeretetház ilyen legyen. És nem csak külsıségeiben! A különbözı helyekrıl érkezett idıs emberek számára tartalmas, tevékeny öregkort biztosítani, a már kialakult, megkeményedett szokásokkal bíró egyéniségeket kölcsönös megbecsülésen, szereteten alapuló közösséggé kovácsolni bizony nem kis feladat. Ficsor Károly felismerte, hogy a tétlenségre kárhoztatás feszültségeket szül, ezért az otthonban mindenkinek van feladata. Nem sok, nem megerıltetı, csak annyi, amennyire önbecsüléséhez, testi, lelki egyensúlyához szüksége van. Megteremtette a közös szórakozás, ünneplés feltételeit és hagyományát, ugyanakkor megmaradt az idıs emberek számára a visszavonulás lehetısége is. Ebben a munkában (vagy inkább hivatásban) méltó társai voltak felesége, családja és munkatársai. Ökumenikus gondolkodása lehetıvé tette, hogy a különbözı felekezeti otthonlakók hitélete is harmonikus legyen. Nem véletlen, hogy búcsúztatásakor minden szemben könny csillogott, senki sem tudta meghatottság nélkül átélni az elválás perceit. A 80 éves Barna Gyula bácsi szép búcsúénekére sokáig emlékezni fogunk. Hogy miért a búcsú? Károly a napokban megvált szeretett szolgálatától. A továbbiakban az orgoványi székhelyő Örömhír Alapítvány munkatársa lesz. Ez egy belsı indíttatás – mondta. A magas erkölcsi értékő ismerethordozók terjesztése misszió, s ezt vállalta. Legyen áldás e munkáján is! Utóda, Csvila András így fogalmazott: Ficsor Károly után nagyon nehéz lesz megfelelni az elvárásoknak. İ nagyon értékes ember. Így igaz, ezért sajnáljuk, hogy elment városunkból.

Rádiós szolgálat „1975-ben két – általunk ismeretlen – férfi kereste fel otthonunkat. Egy nagy magnót hagytak nálunk.” kezdi egyik írását Vandlikné Ficsor Renáta. Majd kicsit késıbb így 14

folytatja: „Pár évvel késıbb megtudtam, (…) a Monte Carlo magyar nyelvő keresztyénadásokat sugárzó rádió részére készít felvételeket édesapám. Abban az idıben nem volt megengedett vallásos mősorokat készíteni egy külföldi adó részére, ezért övezte oly nagy csend e szolgálatot.” Valóban, a kommunizmus évtizedeiben a közép-európai evangéliumi keresztyének teljesen el voltak zárva nyugati testvéreiktıl, akikkel az ezt megelızı évtizedekben szoros baráti kapcsolatokat ápoltak. Ezen kívül az itteni hitéletet erısen korlátozták, sıt üldözték az állami és párthatóságok. Sok esetben betiltottak egyházi rendezvényeket, lelkipásztoroktól megvonták mőködési engedélyüket. A gyülekezetek közéleti szabadságát teljesen megszüntették, belsı emigrációba kényszerítették ıket. Ebben a szellemi elnyomatásban nagy igény volt egy szabad hangvételő, mégis magyar érzelmő- és nyelvő keresztyén rádióadásra. Ennek feltételei csak a szabad nyugati világban voltak meg. A Trans World Radio-t 1952-ben alapította Dr. Paul E. Freed Spanyolországban. A célja az volt, hogy tömegkommunikációs eszközökkel érje el az embereket a Jézus Krisztusról szóló örömhírrel. Az elsı adás 1954-ben szólalt meg Spanyolországban angol és spanyol nyelven. Az adásokat Tangerbıl, Marokkóból sugározták. 1956-ban kiterjesztették a sugárzást 40 országra, több mint 20 nyelven. A szervezet a Trans World Radio elnevezést 1959-ben kapta. 1960-ban a TWR átköltözött Monte Carlo-ba, és az evangélium sugárzását arról az átjátszóról folytatta, amelyet a német propaganda terjesztésére építettek és használtak a második világháború alatt. Egy fiatal magyar testvér, Steiner József, akit a hallgatók Hevesi Ödön néven ismertek, készítette az elsı magyar mősorokat. Kezdetben más, amerikai, nyugat-európai és jugoszláviai magyarok is részt vettek az adásokban. Késıbb néhány fiatal keresztyén Magyarországon készített zenei és igei felvételeket, amelyeket elküldtek Monte Carlo-ba, hogy ott mősorokat készítsenek belılük, de tevékenységüket természetesen nem végezhették nyíltan. A TWR fennállása óta kereste az olyan hazai istenfélı, és arra alkalmas keresztyéneket, akik rádión keresztül saját népük felé szolgálhatnak. Az adásokhoz tehát az anyagot részben Magyarországon titokban felvett és onnan kicsempészett felvételek képezték. Az így sugárzott felvételeken szereplık személyazonossága titokban maradt, hogy a hazai hatóságok ne tudjanak velük szemben büntetést 15

alkalmazni, nyugati kollaboráció címén. Maga a rádiófelvételek készítése is abszolút bizalmi feladatnak számított, hiszen akik a felvételeket készítették valamennyi rádióadásban szereplı személyét ismerték, azonban nem mondták be az egyes elıadók nevét, tehát a rádióhallgatók sem tudták, hogy éppen ki imádkozik, ki énekel, ki hirdet igét, ki tesz bizonyságot a rádióban, csak a hangjáról lehetett felismerni egyiket-másikat. 1975-tıl ebben a szolgálatban vállaltak aktív szerepet Károlyék. A rádiófelvételek készítése tehát illegális tevékenységnek számított, ezért merész ötlet volt, nagyon kockázatos, de ık, annak ellenére, hogy tudták, akár nagy árat is fizethetnek azért, hogy ebben a munkában részt vesznek, vállalták. Kiváló tartalmú felvételeket készítettek. A rádióállomáson dolgozók nagyon boldogok voltak, mert sok levél érkezett a hallgatóktól, akik beszámoltak arról, hogy segítette, bátorította ıket egy-egy adás. A munkájukon érezhetı volt Isten áldása. A következı visszaemlékezésekbıl beleláthatunk ebbe a különleges munkába, valamint megláthatjuk azt is, milyen fontos szerepet töltött be a hívı emberek hétköznapjaiban.

A mősorok készítıi Károlyt és családját a keresztyén rádióadás révén látogattuk meg elıször, amit Nyugatról sugároztak az ı országukba. Ekkor ismertük meg ıket, azóta nagyra értékeljük cselekedetüket. Károly felesége nagy szeretettel fordult a gyerekek felé, és fontos munkát végzett a környéken lévı illegális Vasárnapi Iskolákban. Az egész család jó hangérzékkel rendelkezett, és ık ezt is felhasználták az Úr szolgálatában. Ráadásul még nagyon vonzódtak a lehetséges rádiósugárzáshoz is. Úgy gondolták, hogy az országukban mindenkinek meg kell adni a lehetıséget, hogy hallja az evangéliumot – fiataloknak és idıseknek egyaránt. Kifejezték felénk a segíteni akarásukat, mondván: „Az országban nem tudunk adásokat sugározni, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk ahhoz anyagot magnóra felvenni.” Ez nagyon merész ötlet volt, de ık annak ellenére, hogy tudták: akár nagy árat is fizethetnek azért, hogy ebben a munkában részt vesznek, vállalni akarták. Aktív hívıkként már eddig is szemmel tartotta ıket a hatóság, és egy ilyen szolgálat nagy veszélyeket rejthetett nem csak saját maguk, de a családjuk számára is. Egy 16

ideig felvétellel foglalkoztak, és gyakran adtak segítı és építı tanácsokat a tartalommal kapcsolatban. Elérkezett a nap, amikor elhoztunk egy hordozható, profi magnót, amire nagy szükség volt a jó minıségő programok készítéséhez. Csak sötétedés után kerestük meg ıket, mert nem akartuk felhívni a figyelmet egy nyugati autóra. Károly már várt minket, és most is elárasztottak a szeretetükkel. Alighogy kicsomagoltuk a magnót, máris kezdtek ismerkedni vele. Néhány óra múlva elkezdtünk szedelızködni, majd elbúcsúztunk. Megtettük, amit tudtunk. Néhány héten belül megérkezett az elsı, kiváló minıségő felvétel Károlytól és Tamástól. Közösen vettek egy öreg motorkerékpárt, és elkezdték vele járni az országot, hogy felvételeket készítsenek. A két család áldozatvállalása révén a legkülönbözıbb programokat kaptuk: énekeket, prédikációkat, beszélgetéseket, bizonyságtételeket, gyerekmősorokat. Néhány kazettán pedig Károly felesége és gyermekei énekeltek keresztyén gyerekénekeket. A rádióállomáson dolgozók nagyon boldogok voltak, hogy ilyen kiváló tartalmú programokat kaptak. Sok levél érkezett a hallgatóktól is, akik beszámoltak arról, hogyan segítette, bátorította ıket egy-egy adás. A munkájukon érezhetı volt Isten áldása. Egy alkalommal, amikor a felvételekért mentünk hozzájuk, éppen a rádió körül ültek, és várták, hogy kezdıdjön az adás. Kiváltság volt számunkra együtt lenni velük akkor és látni az örömet az arcukon, miközben hallgatták a programot, amit ık vettek fel. Károly megjegyezte, hogy „ezért érdemes mindent vállalni”. Az adás után mindannyian imádkoztunk, még a gyerekek is, kértük Isten áldását a hallgatókra. Ez a két család boldogan vállalta a színfalak mögötti munkát és az anonimitást. Nem kerestek nyilvános elismerést vagy dicséretet. Jutalomként vették azt, hogy az Urat szolgálhatják. Néhány év elteltével vissza kellett vonulniuk, mert a munkájuk ismertté lett a hatóság elıtt. A dolgok akkor tetızıdtek, amikor a titkosrendırség házkutatást tartott Tamáséknál. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy a felvevıkészüléket keresték. Hálásan mondhatjuk el, hogy az Úr megırizte a két családot. A munkát pedig átvette más. Az új kelet-európai helyzetben a dolgok megváltoztak. Károly és Tamás más területen szolgál, mindketten feltőnés nélkül – egyszerően csak végzik azt, amit az Úr rájuk bízott. Trevor Harris Ford.: Ficsor Lilla

* * * 17

A második világháborút követı diktatúra idején a legtöbb ember nem tudott templomba járni, hogy hallgassa Isten igéjének a tanítását. Szabad országokban élı keresztyének úgy próbáltak segíteni népünknek, hogy a Trans Word Radio magyar nyelven is sugárzott mősorokat naponta egy-egy fél órát. Igen ám, de nem volt lehetıség legálisan mősorok készítésére és a mősoros kazetták Monte Carlo-ba, a Rádió központjába való postázásra. A magyar mősor vezetıjének, Steiner Józsefnek a felkérése alapján, két évtizeden keresztül jártam az országot és készítettem felvételeket. Abban az idıben ez nagyon kockázatos cselekedet volt, ezért igyekeztem a lehetı legjobban inkognitóban tenni. Ennek ellenére egy alkalommal Békésen a politikai nyomozók a nyomomba szegıdtek. Isten különös kegyelme volt, hogy engem és családomat megvédett a meghurcoltatástól és a szolgálatomban való meggátolástól. Egyik hétvégén éppen befejeztem egyik városban a felvételek készítését és azonnal indultam haza Orgoványra. Valaki feljelentett. Valószínően a nevemet némi pontatlansággal adta meg. A helyi nyilvántartásban találtak egy hasonló nevő lakost, a fivéremet, Ficsor Ottót, és azonnal kivonultak hozzá házkutatásra. A nevezett személy ismert engem, ezért pontosan tudta mirıl van szó, de nem említett semmit, tudta, hogy nála nem találnak profi magnót, vagy olyan kazettákat, amelyeken igehirdetések, bizonyságtételek, énekek vannak a keresztyén rádió részére. Hagyta a rend ıreit, hogy kutakodjanak a házában. Az Úr így ırzött meg bennünket. F. K.

* * * 1975-ben két – általunk ismeretlen – férfi kereste fel otthonunkat. Egy nagy magnót hagytak nálunk. Szüleim jól eltették egy szekrény aljában. Mi gyerekek nem is értettük mire való az. Késıbb láttam, hogy apukám próbálgatja, hogyan lehet vele felvételt készíteni. Következı nap arra lettem 18

figyelmes, hogy reggel elment otthonról és vitte magával a magnót is. Anyukától érdeklıdtem, hová ment apuka és mit akar azzal a magnóval. İ ügyesen mondott valamit, de én nem tudtam meg belıle semmit. Pár évvel késıbb értettem meg, hogy miért a nagy hallgatózás a magnó körül. Megtudtam, hogy a Monte-Carlo magyar nyelvő keresztyénadásokat sugárzó rádió részére készít felvételeket édesapám. Abban az idıben nem volt megengedett vallásos mősorokat készíteni egy külföldi adó részére, ezért övezte oly nagy csend e szolgálatot. Hogy ez mennyi kockázattal járt, akkor fogalmam sem volt róla! Ettıl kezdve szüleim rendszeresen készítették a felvételeket, győjtötték az élı bizonyságtételeket. Néhány évig úgy készültek a felvételek, hogy a családunk hangját véletlenül se lehessen hallani rajta, nehogy emiatt abba kelljen hagynunk e missziót, és ne küldhessünk több felvételt. Nem is a mi lakásunknál, hanem gyakran vidéken, más településen, ismerısöknél készültek. Próbáltuk a külsı zajokat minél inkább kiküszöbölni, ezért gyakran sötétedés után, valamelyik belsı eldugott kis szobában folyt a munka. A személyes bizonyságtételek felvételéhez általában egyedül, vagy esetleg kettesben ment édesapám. A kerekasztal-beszélgetésekhez rendszerint minket, a család többi tagját is elvitte. Többfelé jártunk így az országban. Az évek elırehaladtával már néha-néha elıfordult, hogy a lakásunkon folyt a munka, de ez nem volt gyakorlat. Unokatestvéreink látogatását is kihasználtuk. Enikı és Kornél nagyon tehetséges, szépen énekelnek, így gyerek énekanyagot vettünk fel velük és hangjátékot. Nagybátyámékkal szintén énekanyagot vettünk fel Noszvajon. Steiner Józsi bácsi idınként érdeklıdött tılünk a vételi viszonyokról, mert gyakran zavarták az adásokat. Szüleink sokat vállaltak a felvételekért. Sok kilométert utaztak, leveleztek, telefonáltak, ismerısöktıl érdeklıdtek, hogy kitıl lehetne „anyagot győjteni”. Az sem volt egyszerő egy 5 gyerekes otthonban, hogy a külsı feltételeket biztosítani tudjuk. Amikor a felvételek készültek – néha ez órákat is jelentett – néma csendben kellett lenni a gyerekeknek is, hogy minél hamarabb végezzenek a szülık. Ahogy nıttünk, egyre több közünk lett az adáskészítéshez, anyaggyőjtéshez. Énekeket vettek fel tılünk. Bizony nem egyszer kellett elénekelni, mire szövegtévesztés, „hamisság” és kutyaugatás vagy más külsı zaj nélkül sikerült elénekelni az éneket. Még nem töltöttem be a 20. évemet, amikor már magam is önállóan 19

bekapcsolódtam a szolgálatba és bizonyságtételeket vettem fel, interjúkat készítettem. V-né Ficsor Renáta

* * * „Ah! 10 óra 36 perc... Monte Carlo...! Gyorsan bekapcsolom a rádiót. Nagyon rossz az adás, alig értek belıle valamit. Mégis... olyan ismerıs... igen... apu az! Közben valamivel jobban lehet érteni a szöveget, és felismerem, hogy Laci az interjúalany. Nagyon izgatottan hallgattam. Minden szó ismerısnek tőnt. Hát persze – jut eszembe a 2. mondatnál –, hisz ezt a beszélgetést nemrégiben vették föl a lakásunkon. A magnófelvétel ideje alatt csendben kellett lennünk, és mi, gyerekek, a másik szobából hallgatóztunk. S végül a megszokott hang jelentkezett, amit kisgyermek korom óta rendszeresen hallottam, mikor édesanyám hallgatta a „Monte Carlo”-t (mi csak így neveztük...): „Itt Monte Carlo, Monaco. A Trans World Radio magyar adását sugároztuk. Levélcímünk: Hevesi Ödön, Postafiók Háromszáz...” Bodroginé Ficsor Pálma, Érd

* * * Ami Krisztusról szól, ami Krisztusra mutat, amiben Jézus Krisztus benne van, az nekem csodálatos, az kedves, az kell nekem, annak értéke van. Amit pedig a rádióból hallhatok Istenrıl, az nagy kincs számomra. Ez az ateista idıben volt nagyon hangsúlyos. Faltam, kerestem. Csak fogyasztó voltam. Károly öcsém és felesége, Ágika nagyon sokat tett azért is, hogy legyen mit tenni az asztalra. İk készítették a kazettákat. Különbözı fortélyokkal oldották meg a kijuttatásukat. Sok kilométerbe került az évtizedekig való szolgálatuk. Somogyi Gáborné

* * * Sokat hallgattuk mamával és papával a Monte Carlóból sugárzott istentiszteleteket. Bár sokszor zavarták az adást, mégis szinte minden este hőségesen hallgattuk a prédikációkat. Nagyon építıek voltak. Emlékszem, Ágikával együtt énekeltünk kazettára énekeket, amelyet sok-sok ima kíséretében küldtünk ki Monte Carlóba. Egykét hónap múlva egyik este, amikor újra hallgattuk az istentiszteletet, a mi énekünk zárta be az aznapi igehirdetést! Lukácsné Vajda Enikı

20

A mősorok hallgatói Az Úr idıs testvérek lelkigondozásának felelısségét helyezte szívemre, amikor a szeretetházi szolgálatra hívott. Nagyon hamar felismertem, hogy bár az otthonban élık között sokan nem kötelezték el életüket Jézus Krisztus felé, van vágy a szívükben bibliaolvasásra, bizonyságtételek, igehirdetések és keresztyén énekek hallgatására. Naponként tartottunk áhítatot reggel és este, délben pedig felolvastunk egy-egy szakaszt áhítatos könyvbıl. Nekik azonban a teljes napjuk szabad volt. Gondolkodtam, miként tudnék további segítséget nyújtani a kedves idıs bácsiknak és néniknek. Felvettem a kapcsolatot híradástechnikai szakemberekkel, mert az volt a gondolatom, hogy meg kellene oldani a Monte-Carlo adások központi sugárzását az egész épületben. Kemény falakba ütköztem. Nem látszott ugyan lehetetlennek, de nagyon költséges ajánlatokat kaptam. A végtelen szőkös anyagiak meggátolták a kivitelezést. Persze ebbe nem nyugodtam bele, tovább érdeklıdtem. Szinte nevetséges volt a keresésem, de nem hiábavaló. Torgyik István és Szabó Gyula fiatal szakemberekben találtam jó partnerekre. İk ráéreztek szívem vágyára, és mellém álltak az ügy megvalósításában. Velük közösen kiépítettünk egy teljesen egyedi rendszert. Ezermester Boltban kapható olcsó híradástechnikai eszközöket fillérekért megvettünk, és Gyula a leleményességével átalakította számunkra megfelelı eszközzé. István pedig hozott magával pár fiatalt, és kiépítette a vezetékhálózatot. Hamarosan felcsendült a Monte-Carlo szignálja minden egyes szobában és az épületek homlokzatára kihelyezett hangszórókon. A szobákban, ágyban fekvı betegek is úgy hallhatták az adást, mint a fennjárók és a konyhában, mosodában munkálkodó dolgozók. Sıt csendes idıben messze hangzott az adás, és így még az érdeklıdı szomszédok is részesülhettek az Ige vigasztalásában. Olyan emberek hallották így Isten üzenetét, akik vagy érdektelenségbıl, vagy egzisztenciájuk féltésébıl soha nem tették be a lábukat templomba vagy imaházba. Napközben pedig gyakran hallgattunk szép hívı énekeket, zenét és mősoros kazettákat. Nagy áldás volt ez mindnyájunknak. F. K.

* * * A Monte Carlo Rádió mősorát körülbelül 8-10 éve hallgatom, mert azóta van egy olyan rádióm, amelyikkel tudom fogni. Sokszor volt olyan, hogy mikor bekapcsoltam az adást, olyan szép tisztán szólt, utána vagy teljesen elment a hang, vagy nagyon zúgott. 21

Nagyon szerettem azt a bibliatanulmányozást, amit Ungár Aladár közvetített. És még hallgatom a „Nıktıl nıknek”-et, ez is egy áldásos adás. Szombatonként örömmel hallgatom Ficsorné Ágika szolgálatait. Boldoczki Pálné, Kiskırös

* * * Talán a hetvenes évek vége felé, vagy a nyolcvanas évek elején – amikor még Békéscsabán laktam – Magyarországon még a szocializmus volt az uralkodó rendszer. Úgy látszott nem is lesz ennek soha vége, nem volt szabad vallásgyakorlat sem. Egyik este a rádióban keresgéltem, hátha sikerül valami jó mősort befogni. Egyszer csak magyar szóra lettem figyelmes, ráadásul keresztyén mősor. Nagyon megörültem, de az adás hol jobban, hol kevésbé volt hallható, így nem tudtam meg, milyen adó sugározza. Ugyanazon a csatornán hagytam a rádiót és másnap ugyanabban az idıpontban újra próbálkoztam. Sikerült kifognom, sıt akkor már megtudtam, hogy a Monte Carlo-i Rádió adását hallgatom. Attól kezdve évekig hallgattam az adást, mert számomra ez jelentette a lelki útravalót, erısítést, biztatást az ateista tengerben. Segített a mindennapi élet problémáira megoldást találni, eligazodni azok között, és célt adott, útmutatást. Többször próbálkoztam magnófelvétellel is, hogy újra visszahallgathassam a sugárzott mősort. Az egyik felvételt – ami elég jól sikerült – megıriztem, és 1999 nyarán a menyasszonyomnak (akinek a hangja megismerkedésünkkor valahonnan olyan ismerısnek tőnt!) bemutattam. Meglepetten kérdeztünk rá egymásra, hogy honnan ismerjük a rádióadásokat. Kiderült, hogy a hangját többször lehetett hallani a rádióban. Ugyanis a Trans World Rádio egyik munkatárs-családjának a tagja volt: Ficsor Renáta. Vandlik Pál

22

LÉTREJÖN A NONPROFIT ALAPÍTVÁNY Magyarországon 1988 második felében jelentıs változások kezdıdtek. '89-re a kommunista rendszer összeomlott, demokratikus választásokat írtak ki, 1990-ben polgári demokratikus kormány alakult. A változások kedveztek a szabad, polgári kezdeményezéseknek, sıt új társasági formákkal ösztönözték is ezt. A Ficsor család felfigyelt az Isten által nyitott ajtóra és volt bátorsága kihasználni az alkalmas idıt. 1990. március 26-án kérelmezték az Orgoványi Községi Önkormányzatnál Alapító Okiratuk jóváhagyását. Április 10-én jóváhagyták okiratukat. Az alapítók: Ficsor László Ficsor Károly Ficsor Renáta Ficsor Pálma Ficsor Donát

Ficsor Lászlóné Ficsor Károlyné Ficsor Hella Ficsor Lilla

Az alapítvány vagyonának kezelésére kuratóriumot hoztak létre, amelynek tagjai: Aczél Eszter Ficsor Károly Ficsor Renáta Dr. Somogyi Tihamér Somogyi Gáborné Az Örömhír Alapítvány 1990-ben jött létre. Az alapítvány neve és emblémája tudatos választás eredménye. Minderrıl így beszélt Ficsor Károlyné az alapítvány egyéves évfordulóján: Sokféle hír jut el ma az emberekhez. Az újságokon, a rádión, tévén keresztül érkezı híráradat általában nem építı, bátorító, 23

hanem félelmetes, sokszor hátborzongató. Szükséges, hogy mi a valódi jóhírt adjuk tovább, mert ez adja meg az ember legfontosabb kérdéseire a választ. Az emblémánkról néhány szót. A galamb az olajággal Nóé galambjára emlékeztet, mely nagy örömhírt hozott. A kereszt áll az alapítvány középpontjában, mint az evangélium lényege. A körvonal a testvéri közösséget, az egységet szimbolizálja. Az a vágyunk, hogy az öröm olajával vigyük az evangéliumot. Az Úr öröme a mi erısségünk! Legyen elıttünk, hogy Isten azért kent fel az İ örömével, mert szeretjük az igazságot... „Szereted az igazságot, győlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával.” Zsolt 45:8. Az örömhír fut, terjed, nekünk kell vinni! „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve ıket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva ıket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt 28:19-20. „Menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak...” Mt 28:7-8,10. Néha a tanítványoknak is szükségük van az örömhírre. Miután az Úr Lelke nyugszik rajtunk, nem leszünk fáradtak, félénkek, csüggedtek, hanem éppen azok felé küld, akiknek erre a békességre, örömre, szabadulásra van szükségük. Ézs 61:1-4. * * * És hogy még közelebbrıl megismerjük az alapítás hangulatát, olvassuk el az egyik alapítónak, Pálmának a visszaemlékezését: * * * Az Örömhír Alapítványra gondolva visszaemlékezem a kezdetekre, sıt annál is korábbra... Az elsı emlékem az, mikor szüleim összehívták a gyerekeket a szobájukba – egy kis megbeszélésre. Ez volt az a nap, melyen aláírtuk az alapító okiratot! 24

Ennél korábbi emlékeim is vannak, mikor az alapítók már szorgosan tettekre váltották az alapítvány célkitőzéseit. Mióta az eszemet tudom – szokták mondani –, mindig is segítettek nagyszüleim és szüleim a szegény és rászoruló embereken – bırszínre való tekintet nélkül –. Ma is látom magam elıtt azt a nem egyszer elıforduló esetet, mikor egy kis cigánylányka belépett az ajtónkon. Édesanyám éppen fızött, konyharuhával a kezében fogadta a látogatót, aki KÉRNI jött. Mindig valami mást. Gyermek voltam még, nem tudom igazán, hogy azt kapott-e, amit kért, de biztos, hogy nem ment el tılünk üres kézzel. Ha pénzt nem is, de jó szót biztosan kapott. Olyanra is emlékszem, hogy valaki pénzt kért, hogy be tudjon menni a kecskeméti kórházba, erre édesapám bevitte a beteget kocsival. Újból említem, ezek mind azelıtt történtek, hogy az alapítvány gondolata egyáltalán létezett volna. De aki ismeri az Örömhíreseket, tudja, hogy valójában ez is már az a munka volt, amit késıbb papírra is lefektettek.

Az Örömhír Alapítvány céljai Az alapítvány megalakulásakor az alapítók a következı fıbb célokat fogalmazták meg: Keresztyén hitre nevelés, elsısorban gyermekek és fiatalok körében, keresztyén irodalmi termékek segítségével: Bibliákon, folyóiratokon, minikönyvtárakon, videotékákon keresztül, a hazánkon túl élı magyarok között is. Céljuk, az Örömhír terjesztése, továbbítása, hogy a reményvesztett emberek is megtalálják életük értelmét, a Mennybe vezetı utat, és hogy megváltozzon gondolkodásmódjuk, hogy így saját és társaik javát szolgálják. Fontosnak tartják, hogy szeretı közösségre találjanak, ahol új erıt meríthetnek a holnaphoz. Keresztyén testvéreik felé tanítással és bátorítással szolgálnak, hogy növekedjenek a Krisztusban, és valóban megtapasztalhassák életükben az Isten országát, ami igazság, békesség és Szent Szellemben való öröm. Fontosnak tartják az anyagilag is rászorultak kézzelfogható segítését, de ez – mint késıbb látni fogjuk –, alárendelıdik az elızı céloknak. Ezen célok eléréséhez az alábbi eszközöket használják:

25

* * * • • • • • • • • • • • • • • • •

• • •

26

személyes lelkigondozás, tanácsadás; klubfoglalkozás; levelezı szolgálat; telefonos segélyszolgálat; gyermekek és felnıttek részére bibliai ismeretterjesztı kurzusok; imaközösségi alkalmak; gyülekezeti szolgálati meghívásoknak is eleget tesz az alapítvány, Magyarországon és külföldön egyaránt; minikönyvtárak létrehozása, ez által evangéliumi jellegő könyvekkel Isten örömhírének hirdetése, terjesztése; videotékák mőködtetése és videokazetták kölcsönzése minden korosztálynak; audiokazetták kölcsönzése minden korosztály részére traktátusok, Bibliarészletek, Bibliák eljuttatása azok számára, akik ezt kérik (ezáltal elsısorban a gyülekezetek evangélizációs alkalmainak segítése); havi folyóirat megjelentetése gyermekek részére (Gyerek Magazin, Happy Magazin); igény szerint elıadássorozatok, evangélizációs rendezvények támogatása; gyermekek, fiatalok táboroztatása; olyan ifjúsági csoportok, közösségek támogatása, amelyek az alapítvánnyal azonos célokat tőztek maguk elé; mozgó tévé és videokészülék segítségével filmvetítések szervezése gyülekezetekben, szociális otthonokban, plébániákon, klubokban, fogdában, börtönökben és ahol csak igény van rá; mozgáskorlátozottak, betegek, idısek részére – igény szerint – hosszabb idıre magnóhasználati lehetıség biztosítása (bibliai témájú anyagok, ének–zene hallgatásra); az alapítvány mőködésérıl tájékoztató jellegő kiadványt jelentet meg (Olajág); élelmiszert és használt ruhákat, háztartási gépeket; esetenként építıanyagot stb. juttat el a rászorulóknak.

A misszió fı ágai Az alapítvány missziójának négy fı ága volt a kilencvenes évek elsı felében: • • • •

Személyes lelkigondozás Minikönyvtár-hálózat Videotéka-hálózat Karitatív szolgálat

Az alapítvány céljairól, missziós ágairól Károly írt az Orgoványi Lapokban. Álljon itt ismertetıül számunkra: * * * …íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” Lukács 2:10. Ha valamikor szükség volt jó hírre, akkor most nagyon. Az erıszak, a gonoszság, az alkohol, a kábítószer szedi áldozatait. Egyre sőrőbben hallhatunk, olvashatunk napjainkban zajló rémtörténetekrıl. Ez nem kétes, hogy ezt a folyamatot nem lehet megállítani, de az sem, hogy társadalmi összefogással lehet fékezni, lassítani. Más szervezettekkel és személlyekkel együtt mi is éppen ezen fáradozunk. Most, karácsony közeledtével különösen aktuális a fentebbi idézet. Jézus Krisztus születése megváltoztatta a világot. Új perspektívát hozott a bőnnel szennyezett világba. Általa mindenki számára elérhetıvé vált a békesség. Szeretetével betöltötte az egész teremtett világot. Az éhezınek kenyeret, a fázónak ruhát, a fogolynak szabadságot, a halottnak életet adott. Az Örömhír Alapítvány az İ nyomdokaiban járva megpróbál segíteni a hátrányos helyzető felnıtteknek és gyermekeknek. Feladatunknak tekintjük a lelki segítségnyújtást, a felzárkóztatást szakköri foglalkozások keretében, és fontos helyet szánunk a karitatív segélyezésnek is. Az elmúlt évek során volt alkalmam megtapasztalni, hogy nem csak a szükség nagy, hanem sok emberben van készség támogatni az elesetteket. Meglepı, ahogy felkeresnek férfiak, nık és gyermekek, hogy felajánlják segítségüket. E helyen nincs lehetıség felsorolni a felajánlás számtalan területét, csak egyet, a legfrissebbet említem meg. Orgoványon és szerte az országban sok családhoz szeretnénk bekopogtatni kisebb-nagyobb kézzelfogható ajándékkal, a Szeretet ünnepe alkalmából. E célból több tonna ruhát, cipıt, élelmiszert, játékot osztunk el. Ehhez rengeteg fizikai, – szállítási – és jelentıs 27

szellemi munka szükséges. Nem kellett könyörögnünk az önkénteseknek. Jöttek és jönnek örömmel segíteni. Ki a két kezével, ki a lakása átengedésével, van, aki a pénzével, de mindenki jókedvvel segít… * * * 2006. november 4-én magam is jelen lehettem azon az ünnepi megemlékezésen, amikor 3 új gyermekregényt mutattak be az alapítványnál. Hallgattam a felszólalókat, elsı kézbıl megtapasztalhattam, mennyire központi helyet biztosít Károly az önkéntes munkatársaival az Örömhír terjesztésének, a mennyei kincsek megszerzésének. Az ott ismertetett könyvek csodálatosan mutatják az üdvösségre vezetı utat. * * * Az alapítvány célja a lelki- és testi szükségben élı családok segítése, támogatása. Fontosnak tartjuk, hogy minél több ember eljusson az üdvösség megismerésére! Az emberek sokkal inkább hajlamosak arra, hogy testüket táplálják, mint a lelküket. Csak a pillanatnyi dolgokra figyelnek. Ezért testükön keresztül jobban meg lehet közelíteni a lelküket is. Ez azt jelenti, hogy hangsúlyt fektetünk a szellemi táplálás mellett a karitatív segélyezésre. Ruhát, cipıt, élelmiszert, bútort, konyhai eszközöket stb. osztunk rendszeresen a hátrányos helyzető egyének és családok részére. Gondolunk az idıs elesettekre és a gyerekekre. Az írott Igét, a Bibliát mindenki a kezébe veheti, és szabadon olvashatja ma Magyarországon, általában van is minden háznál legalább egy. Az alapítvány tapasztalata szerint a Biblia jobb és gyorsabb megismerését segítik a különbözı evangéliumi kiadványok, könyvek, mősoros magnóés videokazetták. Eme felismerés birtokában az Örömhír Alapítvány 1990-es megalapítása óta keresztyén irodalom kölcsönzésével és ajándékozásával segíti azokat, akik ezt igénylik és örömmel fogadják. Emellett készítünk olyan kiadványokat is, traktátusokat, amelyeket ajándékba küldünk az érdeklıdıknek. Ugyanakkor más kiadóktól is vásárolunk könyveket, hogy azzal is segítsük azokat, akik nem tudják fölvállalni a könyv megvásárlását, de szívesen elolvasnák. Más esetben pedig támogatjuk kiadványok megjelenését, ha úgy látjuk, hogy áldásul szolgál a keresztyén vagy még csak érdeklıdı olvasótábor számára. Semmi sem fontosabb, mint embereket vezetni az örök életre! Igaz, hogy ez fárasztó és gyakran megalázó munka, de a nagy 28

parancs teljesítésével ez együtt jár. Mt 28:16-20. Ugyanakkor azt is fontos tudni, hogy Urunk ad erıt és örömet is a szolgálathoz, csak el kell indulni és meg nem állni. Hálás vagyok Urunknak, hogy elhívott e szolgálatra, és adott számtalan lehetıséget arra, hogy társaimmal együtt embereket Krisztushoz vezethettünk. Sokaknak segíthettünk lelki terheik lerakásában, az ördög által rájuk helyezett igából való szabadulásban. F. K.

* * * Az utóbbi években saját kiadásban jelentette meg az alapítvány, Károly igegyőjteményeibıl és a munkatársak, hittestvérek bizonyságtételeibıl az Elrejtett kincs négy kötetét: Az Elrejtett kincs I. kötetében megjelent fejezetek: 1. Imádkozás 2. Isten szól hozzánk Az Elrejtett kincs II. kötetében megjelent fejezetek: 3. Megbocsátás 4. Örök élet 5. Szenvedés Az Elrejtett kincs III. kötetében megjelent fejezet: 6. Gyermekeink nevelése Az Elrejtett kincs IV. kötetében megjelent fejezetek: 7. Munka 8. Szegénység, gazdagság 9. Adakozás A könyvek kiadásához és ingyenes terjesztéséhez nagy segítséget adott az Úr Eric testvérék által. A visszajelzések már az elsı kötet megjelenése óta folyamatosan sarkallják a szerzıt a következı kötetek kiadására. Az alapítvány céljait máshol is megfogalmazta Károly. Hogy minél alaposabban megismerhessük, több írását is közöljük. * * *

29

Az nonprofit Örömhír Alapítvány egyszerre kíván nyújtani e földi életre való segítséget és felkészíteni az elveszett lelkeket az üdvösségre. Ehhez viszont sok ember önzetlenségére van szükség. Úgy látjuk, hogy munkánk nem hiábavaló. Csatlakoznak hozzánk önkéntesek, akik idejüket, pénzüket, önmagukat adják. Velük összefogva igyekszünk lelkeket menteni, és segíteni az embereket földi szükségeik betöltésében is. Nagy örömünkre szolgál, hogy az elmúlt évek során sokan átadták életüket Jézus Krisztusnak, majd anyagi életük is elmozdult jobb irányba. Egyes családoknál, megtérésük után gyors és látványos változások történtek gazdasági életükben is, másoknál ez csendesebb ütemő, de minden esetben tapasztaljuk, hogy, akik az Úr követésének útjára léptek, azoknak földi körülményeik is jobbá lettek.


A legtermészetesebb számomra, ha megyek az utcán és összetalálkozom egy ruhátlan emberrel, aki fázik, hogy adjak neki egy kabátot. Teszem ezt akkor is, ha átgondolatlan, részeges életvitelének következménye a nagy szegénység. Azért nem tud magának még élelmet sem venni, mert mindent eliszik. Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy közönyösen, érzéketlenül elmenjek mellette. Hitem szerint ezzel megtörném a Biblia által tanított szeretetparancsot. Megadatott számomra, hogy sok más önkéntessel együtt nagy mennyiségő ruhával, cipıvel, élelmiszerrel segítsek szükségben élı embereket. A világ négy égtája felıl hoznak segélyanyagot e célból. Ebben meghatározó az Egyesült Királyságból érkezı élelmiszer, ruha, stb. Az elosztást átgondolva végezzük. Figyelemmel az Ige tanítására: „Ezért tehát, míg idınk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” Gal 6:10. Igen, Isten Igéje nagyon határozottan tanít bennünket a segítı szolgálatra, a jócselekedet gyakorlására. Nem elégséges szép szavakkal vigasztalni az éhezı, ruhátlan embert, neki tettekre van szüksége. A segélyezésnek is korlátai vannak, ha nem így volna, akkor nem lennének szükségben lévık, de vannak, méghozzá nagyon sokan, egyre többen. Ez a szituáció átgondolásra késztet bennünket. Figyelembe kell vennünk a legfıbb Tanácsadót, Istenünket. İ pedig ellát bennünket tanácsával, megadja az irányelveket. Isten Igéje is világosan mutatja: a segélyezésben Isten gyermekei elsıbbséget élvezzenek. Hiszem, hogy Istenünk ezzel is kifejezni akarja azt, hogy gondot visel övéirıl. Róma 12:13. Jk 2:15-16. F. K.

30

* * * A kezdeti célok az események alakulása függvényében átalakultak, átrendezıdtek, illetve újabbakkal bıvültek. Szolgálatuk meghatározható szakaszokra tagolódott: * * * – Elsı 5 év: Keresztyén könyvek, kazetták kölcsönzése, karitatív tevékenység, lelki segítségnyújtás, személyesen, levél illetve telefon útján. A karitatív tevékenység kezdetektıl fogva jelenti ingyenes segélybolt üzemeltetését és csomagküldı szolgálatot.

– Második 5 év: Az eddigiek kibıvültek a klubmunkával. Ébredés szele érte el Orgoványt. Új megtérık szabadultak meg depressziós életükbıl, káros szenvedélyüktıl. Hetente 4-5 alkalmat is tartunk felnıtteknek és gyermekeknek egyaránt. Bibliatanulmányozáson vehet részt minden érdeklıdı heti rendszerességgel. Hátrányos helyzető gyermekek felkarolása, tanítása tanév közben és nyáron is. Szabadidıs programok, kirándulások, táborozások szervezése. A karitatív tevékenység is bıvült, különbözı településekre nagyobb mennyiségő segélyanyagot tudunk eljuttatni ottani elosztásra. Azonban soha nem tévesztjük szem elıl a legfontosabbat, a lelki segítséget. – 2000 óta elıtérbe került a gyermekek hitoktatásához alkalmas segédanyagok kiadása, valamint a könyvkiadás. A megváltozott igény és lehetıség következtében a könyvtárak és videotékák mellett, ill. helyettük könyvelosztó helyeket hoztunk létre, és a DVD lemezeket többnyire Orgoványról küldjük postán az igénylıknek. Az új gyülekezet közösséggé formálódott. Az alapítvány saját ingatlant kapott, amelyen felépült a missziós központ, a tevékenységek állandó színhelye. A missziós munka kismértékben kiterjedt a környezı településekre is. Krisztus testével való kapcsolatápolásokra és épülésünkre szolgálnak az 50-80 fıs Csendes Napok, és a nagyobb létszámú egynapos konferenciák, ahol az Isten Igéjének tanítása foglalja el a központi helyet. 31

A gyermekek tanítása a Mária Otthon keretein belül folytatódik. Megemelkedett a szellemi segítséget kérık száma, akiket vendégszobáinkban, a Felházban tudunk elszállásolni és lelkigondozással szolgálunk feléjük. E szolgálati ágnak további bıvülésére számítunk. Óriási szükségünk van további teljes- vagy részidıs, átadott élető önkéntes munkatársakra.


Amikor elindultam erre az útra 20 évvel ezelıtt, számítottam arra, hogy szolgálatunk által nagy dolgokat tesz Istenünk. Nem értek váratlanul az események, de nem is tudtam elıre, hogy az egyes esztendıkben hogyan dicsıíti meg Magát Urunk. A cél világos volt elıttem: Mentıövet nyújtani a kárhozatba rohanóknak, a depresszióban szenvedıknek, a reményüket elveszítetteknek, bátorítani a csüggedıket, gondozni a hit útján járókat. Visszatekintve a megtett útra újra megállapítom: Hatalmas Istenünk van, Aki szeretetével lehajolt hozzánk és vezette lépteinket. Gyakran megpróbált, látni és láttatni akarta, mi van a szívünkben. A próbákban is tenyerén hordozott és megóvott az ingadozástól. A cél nem változott az elmúlt közel két évtized során. Az eszközöket azonban, a legégetıbb igényeknek megfelelıen folyamatosan változtatjuk. Igyekszünk mindenkor a legjobbat adni. A jó és a jobb közül mindig a jobbat választani. 1996-ban gyülekezeti közösséggé formálódtunk. Az újonnan megtértek közül ma már többen aktív munkatársunk a lélekmentésben. Egyre inkább látom Istenem ígéretének beteljesedését, Aki az elindulásnál azt mondta, hogy gyermekeink és mások is odaállnak mellém, hogy összefogva eredményesebb legyen a lélekmentı-szolgálatunk. F. K.

* * * A célok megvalósulásáról, eredményeirıl az egyes fejezetekben olvashat mindenki. A teljesség igénye nélkül győjtöttük össze a bizonyságtételeket, beszámolókat, köszönetnyilvánításokat. Reméljük, mindenkinek öröme telik olvasásukban, a dicsıséget és a hálaadást pedig Istenünknek adja, Aki végtelen kegyelmébıl és szeretetébıl rendezett és rendez el minden nagyobb és apróbb részletet is, hogy az İ munkája teljes és tökéletes legyen.

32

MUNKATÁRSAK Kikbıl lesznek munkatársak? Nagyon egyszerő a válasz. Azokból, akik vállalják az önzetlen szolgálatot embertársaik segítésében. A kritérium kemény, Ficsor Károly csapatában mégis nagyon sok lelkes ember van, akik az Isten hívására elszegıdtek lelki és karitatív munkásnak. Így történhetett meg aztán, hogy 1990-ben Isten parancsának engedelmeskedve, és a társadalmi körülmények által biztosított keretek között elindult egy maroknyi csoport, hogy az alapítvány továbbítsa az örömhírt az embereknek. A különbözı felekezethez tartozó munkatársakkal nagyon jó kapcsolatban tudják (és tudták is mindig) együtt végezni a lélekmentés szolgálatát. A munkatársi gárdában hamar kirajzolódott, kire milyen feladat vár. Vannak, akik azzal szolgálnak, hogy tájékoztatják a vezetıket, hogy hol, mire van szükség. Mások a kezdet kezdetétıl csak táv-segítséget tudtak adni, mint levelek fordítói, szövegek számítógépbe való begépelıi. Van, aki többféle szolgálatot is vállal egyszerre, részt vesz a dicsıítı csoport szolgálatában, ugyanakkor a tanításban és a karitatív munkában is. Az ún. Aczél házban kialakították a Joppénak elnevezett raktárt és segélyboltot. Nyári melegben és téli hidegben egyaránt kész volt Vajdáné Évike szolgálni az emberek felé azzal, hogy a készletet elıkészítette, a polcokra rakta, segített megtalálni a megfelelı cipıt, ruhát, stb. Zárás után pedig rámaradt a takarítás is. Évekig Somogyi Sándorné Margitka nénivel végezte ezt a munkát, mostanában pedig Fekete Kálmánné segít neki. Évike egyébként azzal is támogatja az alapítványt, hogy otthonában szállást ad az alapítvány vendégeinek. A javak szétosztása többféle csatornán keresztül történik. Postán vagy a segélyboltok útján, ahonnan naponta kapják meg a segítséget a rászorulók. Van, hogy egy nap akár nyolcvan személyhez jut el a segítség, de a harminc teljesen 33

átlagosnak mondható. Egy ilyen segélypont Somogyiné Katica udvara, illetve melléképülete, ahonnan elıre elkészített csomagokat kapnak azok, akik becsengetnek hozzá. Már az elsı években kialakult a munkatársak nemzetközi jellege. Több országból állt össze a munkatársi csapat. A legtöbb önkéntes magyaországi lakhelyő, de néhányan Romániából, Ukrajnából és Szerbiából is csatlakoztak az önzetlenekhez. Az Örömhír Alapítványnál is igaz, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Az alapítványnak nincsenek is alkalmazottai, de van kétszáz önkéntes munkatársa. İk mind-mind olyan segítık, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalnak áldozatot embertársaikért – mondja Ficsor Károly –. „Hiszünk Istenben, a Biblia tanításában, a gondviselésben és a tiszta szeretetben. Az elmúlt két évtizedben megtapasztaltuk, hogy gyakran onnan érkezik segítség, ahonnan nem is gondolnánk… Feleségem és magam 1991. szeptember 1-je óta teljes idıs szolgálatot végzünk, munkaviszony és fizetés nélkül. Gyermekeink és házastársaik részidıben segítenek a munkájuk mellett. Rajtuk kívül még sokan vannak, akik kisebb vagy nagyobb havi óraszámban bekapcsolódnak az önkéntes munkába. 2006-ban pedig egy fiatal pedagógus állt be egy évre teljes idejő szolgálatba. İ szintén hit által vállalta, abban a reményben, hogy Istenünk gondoskodik a szükségleteirıl. Az ı szolgálatba állásával az eddiginél is több perifériára került gyermeknek tudunk segíteni a tanulásban.” És most álljon itt néhány segítınek a bizonyságtétele, hogyan és miként került kapcsolatba az Örömhír Alapítvánnyal, és milyen területen végez szolgálatot: * * * Még aktív dolgozó voltam, amikor megkezdtem szolgálatomat az Örömhír Alapítvánnyal. Nem gondoltam akkor, hogy ilyen gyorsan elszalad 10 év. Munkakedvem és ambícióm a nyugdíjba vonulással sem csökkent. Mindig kész vagyok a nehéz helyzetben levı emberek fogadására. Ajtóm egész évben nyitva áll, azonban vannak szezonális idık, amikor különösen sokan jönnek, a mezıgazdasági hajrá idején. Ennek az a magyarázata, hogy a szomszédos Erdélybıl sokan jönnek hazánkba a jobb kereset reményében. Tavasszal és ısszel különösen özönlenek a szakadt ruhás, éhes emberek Orgoványra. 34

Amikor kiszállnak a buszból vagy a vonatból, akkor döbbennek rá, hogy vagy hamar, vagy késın jöttek, nincs már munka, vagy jobb esetben a család egyik-másik tagja talál egy gazdát, aki hajlandó munkát és élelmezést biztosítani számukra. A többiek pedig éhen kórásznak az utcákon, és szó szerint koldulnak. Bizony ez a látvány emlékeztet engem a második világháborút követı évekre, amikor a könyörületes szívő szüleim tanyáján csaknem egymásnak adták a kilincset a koldusok. Elsısorban ruhából és cipıbıl válogathatnak a hozzánk betérı felnıttek és gyerekek. Azonban az éhes gyomornak ez sem elég. Élelmiszert is győjtünk, hogy legyen mit adni a szőkölködıknek. Ha már nincs a készleten, elmegyek a boltba és kenyeret, zsírt vásárolok egy kicsit. Naponta 10-15 fıt rendszeresen kiszolgálok, de amikor esıs az idı és még többen vannak munka nélkül (s ezzel együtt ebéd nélkül maradnak), akkor duplája is jön hozzám. Tudják, hogy számíthatnak az Örömhír Alapítványra. Néha azért próbára teszik a türelmemet. Vannak zúgolódók és kiabálósak is. Ha nem az Úrtól kapott szeretettel végezném e feladatom, akkor már régen feladtam volna. Amikor nagyon elfáradok, akkor Uramhoz folyamodok erıért, és próbálom beleképzelni magam az ı helyzetükbe. Ilyenkor mély hála fakad fel a szívembıl, hogy én segíthetek, és nem nekem kell koldulni. Tudom, némely esetben saját hibájukból jutottak e nehéz helyzetbe. Kicsi jövedelmüket elisszák. Nem érdemlik meg, de ilyenkor arra gondolok, hogy én sem érdemlem meg a kegyelmet, és mégis megkönyörült rajtam az Úr, örök életet adott nekem. Esetenként nem csak erıszakosak, de szemtelenek is. Csillapítom ıket, és próbálom megmagyarázni, hogy lehet másként is élni. Tudom, hogy Jézus Krisztus meghalt értük is, csakúgy, mint értem, de ık még ezt nem vették tudomásul. Néha szavaimmal teszek bizonyságot nekik, máskor pedig a cselekedetemmel. Akkor van a legnagyobb örömem, amikor tapasztalom, hogy megértették: nem a földiek a legfontosabbak, hanem amikor valaki elindul az Úr követésében. Jó, hogy nem maradok magamra e munkában. Gyermekeim és testvéreim mellettem állnak. Többször megtörténik, hogy éppen valamelyik fiam jön haza a családjával, amikor betoppan valaki. Nem egyszer a fızést, vagy éppen a családi ebédet hagyom félbe 1015 percre, hogy egy rögtönzött kiszolgálást elvégezzek. Ilyenkor a hazaérkezett gyermekem is besegít, hogy többet segíthessünk együtt. Nem vagyok késın kelı, sem korán fekvı, de néha még így is az ágyból mozdítanak ki. Jönnek a szomszéd falukból is busszal, kerékpárral. Van egy különösen szánalomra méltó család. Az apa 35

jócskán italozik. A négy elsı gyerek intézetbe került, az otthon levı ötre az anyának egyedül kell keresni. Neki viszont kórosan visszeresek a lábai. Alig tudom megérteni, hogyan kerékpározik vele 25 km-t, hogy nálam „feltankolhasson”. Neki még fıtt ételt is szoktam a csomagjába tenni, egy-egy befıttes üvegben. No meg megfőszerezem egy kis tanácsadással is. Leginkább lepereg róla, a nagy nyomorban csak a pillanatnyi éhségcsillapításra tud gondolni. Amikor kiindul a kapun még utána nézek, és azon gondolkodom, hogy kibírja-e a hosszú utat az utas és a kerékpár. Eddig még mindig kibírta valahogy, de nem tudom meddig. Látom, minden évben gyengébb az ereje, de a gyermekek még nem tudják átvenni a „stafétabotot”. Valószínő nem is tudják, nincs meg a bölcsessége a gyermekek neveléséhez. Nem tudja megtanítani velük a tanulás- és a munkaszeretetet. Azt pedig még nem tudja, hogy akinek nincsen bölcsessége, az kérheti Istentıl, és meg is kapja. A kevéske pénzét sem tudja jól beosztani. Ilyen reménytelen körülmények között is megpróbálom ıt az Istenhez szeretni. Lassan, de haladunk. Nem akarom feladni. Értékelem a kis lépéseket, amiket már megtett ezen az úton. Édesanyámnak szólít. Neki valóban sohasem volt, aki szeretetet adjon. Anyja eldobta magától, ı is intézetben nıtt fel. Azt mondja, csak tılem kapott szeretetet e földön. Valahányszor rágondolok, mindig megremeg a szívem. Hogy ı mi mindent visz el az alapítvány nálam levı raktárából, azt lehetetlen felsorolni. Megrakott kerékpárját egy kívülállónak élmény látni, neki viszont gyötrelem. Két tömött zsák a csomagtartón, két kosár a kormányon. Ezen felül kisebb szatyrok. Hálás vagyok az én drága Uramnak, hogy szolgálhatok neki. Mindenért neki adok dicsıséget! Köszönetet mondok mindazoknak, akik engem támogatnak, akik bátorítanak, és akik bármilyen módon hozzájárulnak a napjainkban rendkívül fontos segélyezés megvalósításához. Somogyi Gáborné Orgovány

* * * Már csak három hét van hátra, és 2008 szeptemberében indul az új tanév. Számunkra ez különösen nagy jelentıségő, mert napközi oktatást akarunk beindítani a gyülekezetünkhöz tartozó gyermekek részére a Mária Otthonban. Az idı rövidsége miatt mindent fel kellett gyorsítanunk. Beszéltünk errıl néhány önkéntesünkkel. Zoli már több napja segített Lajosnak a vendégszobák felújításában, mégis nagy örömmel fogott a termek kipakolásához, a karnisok leszedéséhez, a radiátorok, az ablakok, ajtók, kapcsolók és konnektorok leragasztáshoz, hogy ezzel megvédje 36

ıket a festéktıl és más kosztól. Pali és Tamás lelkesedéssel írták össze, milyen anyagot kell vásárolni a festéshez és a mőanyagpadló leragasztásához. Még egy hét sem telt el és a festés befejezéshez közeledik. Feleségem, Évike nıvéremmel és Lillával már azt tervezi, hogy holnap takarítanak a festés után, hogy Tamás megkezdhesse szabadnapján a padlóleragasztást. Renáta kiszabta és megvarrta az összes ablakra a sötétítı függönyt. Ilyen jó hozzáállás után cseppet sem meglepı, hogy reménységgel várjuk a munka befejezését határidıre. Isten Igéje formálja a felsorolt munkások életét. A fáradságos munkát örömmel tudják végezni, mert tudják, hogy Isten ajándéka az egészségük, a munkakedvük. Képesek már elıre látni munkájuk gyümölcsét. Tudják, hogy munkáltatójuk nem az Örömhír Alapítvány, hanem maga Isten. Munkájukat szolgálatként végzik. Tudják, hogy jó alkalmazójuk van, Isten nem marad nekik adós. Amit tesznek másokért, azt áldássá változtatja számukra az Úr.


Nagyon sokfelé megfordulok. Szolgálatom kapcsán látom az emberek viszonyulását a munkához. Ebben az esztendıben rengeteg tartósított élelmiszert tudtunk elosztani hajléktalanoknak, romaközösségeknek, nagycsaládosoknak stb. Amikor az áru megérkezik hozzánk, a Gazdabolt vezetıje segít a kipakolásban azzal, hogy targoncás dolgozóját elküldi a raklapok leszedésére. Látni is gyönyörő, amilyen figyelmesen és gyorsan dolgozik. Én pedig leginkább Évikével, Imrével és Palival együtt raklapemelıvel hordom be az utcáról a lerakott árut. Így volt ez tegnap éjszaka is. Nem kellett senkit noszogatni a munkára. A jó rendben végzett gyors munkával nagy örömet szereztünk a gépkocsivezetınek. Még éjszaka felhívtam telefonon néhány személyt azok közül, akik nagyon várták a segély megérkezését. Kovács Bálint már hajnali 6 órára megérkezett hozzánk 1 tonna élelmiszerért, hogy a nagyon nyomorúságos körülmények között élı romacsaládok helyzetét könnyítsük egy-egy élelmiszercsomaggal. Velem együtt Bálint is feláldozott néhány órát az éjszakájából, hogy délelıtt megfelelı idıben odaérkezzen a munkahelyére, elvégezze a nyolc órás munkát, majd tovább folytassa az utat az értékes rakománnyal a Felvidékre. Alighogy elindult Bálint, máris megérkezett Renáta a férjével, hogy a kocsijukat megrakjuk csomagolt süteménnyel, és Izsákra vigye az iskolához elosztásra a pedagógusok segítségével.


37

Naponként látom, amint egyik önkéntes munkatársam, Katica nıvérem csomagokat állít össze a nagy nyomorban élı családok részére. Nem riasztja ıt el sem a kánikula, sem a didergı hideg. Célt lát maga elıtt és folytatja a megkezdett munkát. Látom magam elıtt azokat az asszonyokat, akik fıztek, sütöttek, takarítottak a gyermekek táboroztatása idején, hogy minden szépen és ékesen menjen. Tisztelettel figyeltem az elmúlt este, amint két fiatalember összefogott, hogy egy nehéz kályhát levegyenek az utánfutóról, és bevigyék a fiatal házaspár lakásába. Megbecsüléssel gondolok Katikára, Anikóra, Ferire, Palira és a többiekre, akik minden héten takarítanak, füvet kaszálnak, locsolnak, hogy ezzel szebbé tegyék gyülekezetünk környezetét.


Szolgálatunk szerteágazó volta miatt több területen szükségünk van segítıkre. Olyan megbízható emberekre, akik jókedvvel dolgoznak a megbeszéltek szerint. Alapítványunk évente közel ötezer csomagot juttat el a szükségben élı családok felé. Természetesen képtelenség lenne minden egyes csomagot megnéznem. Nincs is rá szükség, mert vannak nagyon megbízható munkatársaim, akik begyakorolták magukat az igényességben. Éva és Katalin a raktárunkban állítja össze a postázásra kerülı csomagokat, osztályozza az iskolásoknak kiosztásra kerülı ajándékokat, készíti elı az utánfutóval és teherautóval továbbításra váró segélyárut. Katica az Erdélybıl érkezı vendégmunkásoknak nagyon áttekintıen osztja a ruhát és az élelmiszert, sokakat megment megbízható munkájával a megfázástól és az éhezéstıl, mert bizony nagyon sokszor hetekig nem találnak munkát. Nagyon ráutaltak a könyörületes segítségünkre. Pali estérıl-estére öntözi a pázsitot. Pisti az építımunkások levonulása után precízen befejezi azokat a munkákat, amelyeket nem tudtak elvégezni a sorozatban dolgozó alkalmazottak. Amikor egy szép márványtáblát igényesen kellett rögzíteni az épület falára, akkor Zsolthoz folyamodtam, mert tudtam, hogy ı képes elkészíteni a rögzítıelemeket, és pontosan kiszámítja a csavarok elhelyezésének távolságát.


Editnek csodálatos humanitárius érzéke volt. Nem foglalkozott ı Istennel, nem gondolkozott ı azon, hogy Jézus Krisztus meghalt érte. Egyszerően fájt neki, hogy míg ı rendezett körülmények között él, mások éheznek és nem képesek tisztességesen felöltözni, mert nincs pénzük ruhavásárlásra. Segítségünkkel elkezdett ruhát, cipıt, élelmiszert vinni az elhagyatottak, betegek, éhezık otthonaiba. 38

Közben hallotta, amint azok hálálkodnak és a jó Isten áldását kívánják életére. Én pedig családommal együtt folyamatosan imádkoztam Edit megtéréséért. Eltelt néhány év, és átadta életét Jézus Krisztusnak. Ma már nem csak azért az eledelért munkálkodik „amely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre.” (Jn 6:7.) F. K.

* * * Az életem és szolgálatom szorosan egybefonódik az Örömhír Alapítvány szolgálatával. Amikor házasságot kötöttünk, férjem is azonosult ezzel az elhívással. Néhány hónapja voltunk még csak házasok, készítettük elsı közös otthonunkat, tervezgettünk, vártuk, hogy saját kis házunkban lehessünk kettesben, amikor megszólított bennünket az alapítvány vezetıje. Elmondta, hogy van egy tizenéves cigány kislány, aki tanulni szeretne, lelki életében növekedni szeretne, de jelenleg erre nincs lehetısége. Otthonából menekülni szeretne, mert nem érzi magát biztonságban, nem tudják érdemben támogatni a tanulási vágyát, gyengén lát, és hitetlen környezete a lelke épülését sem szolgálja. Szüksége lenne egy családra, ahol biztonságban élhet, támogatást kap, naponta vele tanulunk, vele eszünk, vele élünk… Komoly kérdés elé állított bennünket. Adjuk oda az életünkbıl azt az idıt, amit kettesben élhetnénk és jó is lenne, ha úgy élhetnénk. Összecsiszolódhatnánk egy kicsit, mire megérkezik elsı gyermekünk. De most osszuk meg a házunkat valakivel, aki legalább annyira 24 órát vágyna belılünk, mint mi egymásból? A munka után igazából csak néhány óránk van egymásra. Ezt adjuk oda valaki másnak? Helyes ez, szabad ez, biztos, hogy tudjuk vállalni? Nem volt könnyő, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy igen, meg kell és meg is akarjuk tenni. Egy hónapot azért kértünk, hogy legalább annyit hadd lehessünk kettesben. Ezt megkaptuk. Megérkezett a mi elsı „gyermekünk”, akit teljesen úgy tekintettünk, mint a mienket. Vittük magunkkal a szüleinkhez, baráti köreinkbe, mindenhova. Amikor férjem szülei meghallották, igen meglepıdtek. Hamarosan nagyon megszerették. Bár már több éve nem él nálunk, mégis minden találkozáskor érdeklıdnek róla. Kíváncsian figyelik életét. Szóval megkezdıdött az a két és fél év, amit ez a kislány nálunk töltött. Reggel, munka elıtt, még iskolába indítottuk, majd délután ı várt bennünket haza. Valamicskét már tanult addigra, de a java aztán jött. Gyengénlátása miatt voltak olyan tankönyvek, fıleg „apró betős” részek vagy térképek, amiket egyáltalán nem látott. Olvasni 39

már elég jól tudott, de nem értette a szavak jelentését. Így eleinte mi olvastuk neki a tananyagot, értelmeztük vele közösen, majd próbáltuk megtanulni. Aztán jöttek az írásbeli anyagok is. Ahhoz is szükség volt a segítségünkre. Közben megvacsoráztunk és folytattuk. Leginkább 9-10 óráig. Lassan egyre többet tudott önállóan tanulni. A velünk töltött évek alatt sikerült belelátnia és megtanulnia sok mindent a házimunkákból, a háztartás vezetésébıl, a pénz beosztásból. Tanult nálunk a nyári szünetben befızni, füvet locsolni, gyomlálni, autót mosni. Maga takarította a kis lakrészét. Az volt a vágyunk, hogy ha ebbıl az ideiglenes fészkébıl kirepül, akkor megállhassa a helyét a családjában, a munkahelyén, a társadalomban. Utólag már úgy érezzük, hogy nagyon gyorsan elérkezett ez a kiröppenés. Voltak és vannak nehézségei, de mindig megtalálta a kivezetı utat. Elmondhatjuk bátran és boldogan, hogy amire vágyott, azt megkapta nálunk. Azóta is testvérünk az Úrban. Már felnıtté vált, nem él velünk, de szoros kapcsolatban vagyunk. Munkahelye, családja van, ahol megállja a helyét. Az Úré legyen érte a dicsıség! V-né Renáta

* * * Elıször 2004 ıszén találkoztam az Örömhír Alapítvánnyal. Munkájukba rövid ismeretség után 2005-ben kapcsolódtam be. A nyaraimat általában missziós szervezetekben töltöttem el önkéntesként, míg évközben eleinte tanultam, késıbb pedig dolgoztam. Ezt a nyarat az Örömhír Alapítványnál töltöttem, ahol egyéb feladataim mellett ír önkéntes építımunkások felé végezhettem a konyhai szolgálatot. A kapcsolat tovább folytatódott, és az Úr úgy vezetett tovább, hogy a Neki felajánlott 1 évet az alapítványnál töltsem el önkéntesként. Ez azt jelentette, hogy otthagytam a már éppen meglévı tanári státuszomat és fizetés nélküli munkásnak jöttem el. Hogy ez mi mindennel járt, arról egy másik könyvet lehetne írni, ezért most csak annyit mondanék, hogy az addigi életvitelemet teljesen fel kellett adnom. „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” Lk. 9.24


Az alapítványnál szükség van olyan munkatársa, aki bármikor hívható. Ez azt jelenti, hogy le tudja tenni a fakanalat, a seprőt, a vasalnivalót és megy, ha hívják. Nem egy ilyen munkatárs van. A kiszámíthatalnaul érkezı, segélyt hozó kamion kipakolásához ilyen 40

emberekre van szükség. Így van ez, ha szabadító szolgálatra vagy közbenjárásra van szükség. Örülök, hogy magam is részt vehettem néhány imaharcban, szabadítószolgálatban, amikor emberek gyógyulásáért, démonoktól való szabadulásáért, vagy más témában imádkoztunk, harcoltunk, néha órákig, vagy egész nap. Ficsor Donátné Kardos Barbara

* * * Az Örömhír Alapítvány nagyon széles körben segíti az embereket. Sok barátunk, testvérünk érdeklıdik szolgálatunk felıl bel- és külföldrıl is. A velük való kapcsolattartásban nélkülözhetetlen a nyelvtudás. Szüleimnek és Istennek hála, jól beszélem az angol nyelvet, és így ezzel is tudom az Urat szolgálni. Még lányként, majd feleségként, anyaként is sokszor fordítok leveleket, cikkeket, beszámolókat, illetve rendszeresen tolmácsolok a gyülekezeti alkalmakon, munkatársi találkozókon. Sok plusz idı ez, de ha helyette tévét néznék, az sem lenne kevesebb idı. És ezzel örömöt szerzek Istenemnek, és a gyülekezetnek is. Nagy része van ebben a szolgálatomban (is) férjemnek, aki ilyenkor mindig készségesen vigyáz kicsi lányunkra. Persze Karinának is tanulnia kellett ezt, nem ment könnyen az elején, hogy itt van anya, vele egy teremben, mégsem elérhetı, de már ügyesen megtanulta, hogy ha angol vendégek vannak, anyának tolmácsolni kell.


Az Úr mindannyiunkat szolgáló életre hívott el. Nem csak az evangélizálás a szolgálat, hanem apró-cseprı feladatok elvégzése is. Évek óta igyekszem mindig azzal segíteni, amivel éppen tudok. Vendégek érkezése elıtt mindig sok feladat van. Az élelmiszerek bevásárlásától kezdve takarításon át az ágyazásig, majd elmenetelük után az ágynemők lehúzásával, kimosásával, rendrakással segítek. Ha tavaszi/ıszi nagytakarításra hívnak, odamegyek, ha kamionürítésre, akkor oda. Sokszor emiatt a saját házam tája háttérbe szorul, de úgy vélem, hogy Isten házának kell elsıbbrendőnek lennie, nem a sajátunknak. Királyné Lilla

* * * Teológiára mentem tanulni, majd lelkész lettem egy kiterjedt körzetben. Ezen a vidéken a gyülekezetbe-járók átlag életkora úgy 70-80 év körül lehetett. Sajnos a gyülekezeti alkalmak se voltak olyan gyakoriak, még a heti egy alkalmat is sokallták. Sokszor nem 41

tudtak eljönni, mert fájt a lábuk és egyéb betegségek, idıskori gyengeségek gyötörték ıket. Nekem hiányzott a gyakoribb testvéri közösség. 1998-ban az alábbi Igét hozta elém az Úr: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok.” Elıször nem értettem mire vonatkozik ez az Ige, az életem mely területén akar újat az Úr. Tovább tanulmányoztam a Bibliámat figyelmesen, és csakhamar rájöttem, hogy magányosságomból és szolgálati helyemrıl is mozdítani akar. Másutt van terve velem. Mindeddig hiába kerestem életem társát, nem találtam rá. Azóta már tudom, az Úr olyan feleséget akart nekem ajándékozni, akivel egy új helyen, együtt tudok szolgálni. 1999 szeptemberében feleségül vettem Ficsor Renátát, aki teljes szívével az Urat szolgálja az Örömhír Közösségben. Jegyességünk idején az Úr azt is világosan megmutatta, hogy nekem is ott a helyem. Hogy minden kételyemet elvegye az alábbi igét helyezte a szívemre, és ezt számomra ott és akkor aktuálissá tette: „Elhagyja azért az ifjú apját és anyját és ragaszkodik feleségéhez.” Nem haboztam tovább, döntöttem. Szolgálati elöljárómnak bejelentettem, hogy leteszem a szolgálatot, és Orgoványra költözöm. Azóta önkéntesként végzem szolgálatomat. A részleteket ekkor még nem tudtam, de közvetlenül a menyegzınk után Isten Izsákon nyitott ajtót, ahol egy kis csoportnak a pásztorolását végeztem éveken keresztül. Vasárnaponként hirdettem az Igét a figyelmes hallgatóságnak. Hálás vagyok, hogy többen elfogadták az Úr Jézust Megváltójuknak. Késıbb egy városföldi család lelkigondozását végeztük feleségemmel több, mint egy évig hetenkénti látogatással. Ebben a családban sok a testi szenvedés, ennek kapcsán ismertük meg ıket. Szükségük volt az alapítványunk fizikális támogatására, és eközben az Úr megnyitotta a szívüket az Ige befogadására. Megismerték, elfogadták az Úr Jézust, bemerítkeztek és mi segíthettük lelki fejlıdésüket. A család egy-egy tagja konferenciákra is eljött velünk. Tavaly egy idıs bácsi került be a tanyáról az alapítvány egyik szobájába hosszabb idıre, amíg súlyos betegségébıl felépült annyira, hogy visszamehessen régi környezetébe. Ezidı alatt naponta mentem hozzá, hogy együtt olvassam és tanulmányozzam vele Isten Igéjét. Segítségemre szüksége volt. Én pedig hálás vagyok, hogy szolgálhattam. Vannak olyan szolgálataim is, amik nem tőnnek ennyire szelleminek. A postára gyakran viszem a küldeményeket, segítek a csomagok lezárásában, postázásában. A kertben is szívesen 42

tevékenykedek. A hosszú száraz nyáron kivehettem részem a szép füves, virágos területek öntözésében és a hétvégi utcatakarításban. Szívem vágyát teljesítette drága Istenem azzal, hogy az Örömhír Közösségben a vasárnapon túl imaközösségben és aktív bibliatanulmányozásban vehetek részt. Az adakozás fontosságára már egyedülálló koromban felhívta Uram a figyelmemet. Mikor összeházasodtunk, feleségemmel megbeszéltük, hogy a közös életünkben hogyan tervezzük az Úrnak való adakozást. Renátáék már az alapítvány alapításakor elhatározták, hogy a fizetésük tizedét mindig odaadják Istennek, és ha bármi más bevételhez jutnak, annak pedig a húsz százalékát adják az Úr munkájára, (amit az alapítványon keresztül végez). Ezen felül még bármikor szabadságuk van adni, ha bármire indíttatást éreznek. Azokban a körökben, ahol korábban éltem, még a tized sem volt szokás, azt is túl soknak tartották az emberek. Úgy gondolták, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben lehetetlen lenne megélni a tized beadása után. Ettıl függetlenül én már néhány éve beadtam a teljes tizedet és bár nagyon szegényen éltem, de az Úr megáldott és békességem, sıt örömöm volt az adásban. Most együtt elhatároztuk, hogy követjük az alapításkor lefektetett felajánlást. Két-három év után arra indított az Úr, hogy kérjem feleségemet, hogy a fizetésünkbıl is adjunk 20 %-ot. Azóta ezt gyakoroljuk akkor is, amikor kevés van, akkor is, amikor többet kapunk. Az Úr pedig bizonyítja, hogy ettıl nem leszünk szegényebbek, sıt ezek kellenek ahhoz, hogy áldásaiban élhessünk. Van egy szép családi házunk, saját autónk, amikért nagyon hálásak vagyunk, de mindezt úgy tekintjük, mintha az Úré lenne, mi csak használjuk. Amit kér vele kapcsolatosan az Úr, azt tesszük. Ha házicsoportba kell menni távolabbi településre, vagy testvéreket hozhatunk az istentiszteletre vidékrıl, akkor azt tesszük. A lakásunkban pedig már többször fogadhattunk vendéget hosszabb távra. Egy gyermek 2,5 évig élt a családunkban. Megosztottuk vele az otthonunkat, az idınket és segítettük a tanulásban. Egy testvérnıt karácsony idején láthattunk vendégül, aki államigondozásban nıtt fel és nincs senkije. Boldogan elmondhatom, hogy mindenem, amim van, az Úrtól kaptam. A feleségemet, három gyermekünket és anyagi javainkat egyaránt. Igyekszünk mindenünket az Úr tetszésére kamatoztatni és teljes lényünkkel İt szolgálni. Vandlik Pál

* * * Gyermekkoromtól kezdve részt kaptam a szolgálatból. Mindennapos életem és kötelezettségeim teljesítése mellett 43

szabadidımben különféle módokon szolgáltam Istent és a gyülekezetet. A társkeresés idıszakába érve sokat kerestem Isten akaratát. Hittem, hogy Isten rendelt nekem is segítıtársat, de nagyon érdekelt, hogyan fogom ıt megtalálni. Idınként nagyon aggódtam amiatt, hogy abban a gyülekezeti körben, ahol mozgok, nincs egy olyan lány sem, aki társam lehetne. Másokat pedig, akikkel olykor nagy ritkán találkozom csak, nem ismerek annyira, hogy az egy házasság alapja lehessen. Hogyan fogok én így végül megnısülni? Idıközben Isten egy alkalommal személyes üzenetté tette számomra az amúgy jól ismert Igét: „İ elküldi majd angyalát elıtted, hogy onnan hozz a fiamnak feleséget. Ha a leány nem akar követni téged, akkor mentes leszel a nekem tett eskü alól, de a fiamat nem viheted vissza oda.” Hitet kaptam arra, hogy Isten fog feleséget hozni nekem, és azt is megértettem, hogy a helyre vonatkozó mondatrész is az üzenet része, tehát Orgoványon fogok maradni. Ezek után még mindig nem volt nyugtom. Nem tudtam – úgymond – ülni a babérjaimon, és várni, hogy Isten feleséget hozzon számomra, hanem megoldáson gondolkoztam. Saját terveket szıttem. Nem keveredtem tisztátalanságba, csak egyszerően intézni kezdtem a sorsomat, úgy gondolva, hogy egy felelıs fiatalember bölcsen átgondolja a lehetıségeit, és ha férfi a talpán, akkor vállalja a kezdeményezést. Így indultam el céltudatosan feleséget keresni. Nem zártam be Isten elıtt a szívemet, sıt, továbbra is nagyon kértem a vezetését, és hogy ne engedje, hogy elhibázzam ezt a nagyon fontos lépést. Nagyon sok idıt töltöttem Isten elıtt, kifejezve, hogy İbenne bízok a házasságomra nézve is. Közben pedig kerestem a lehetıséget a kapcsolatépítésre. Amikor már éppen azt gondoltam, hogy talán megtaláltam a társamat, Isten „odaért” azzal a lánnyal, akit İ hozott nekem. Ez volt ám csak a meglepetés. Nagyon érzékenyen kellett figyelnem a Szent Szellemre, hogy helyesen értsem meg a helyzetet. Isten nagy szeretettel, de erıs és biztos kézzel vezetett egy hosszú úton, mialatt nem csak afelıl adott kétség nélküli bizonyosságot, hogy Barbara az İ választása számomra, hanem sokféle eszközzel építette a jellememet, az İvele való kapcsolatomat, és az İbelé vetett bizalmamat. Hagytam tehát a saját magam által épített jövıképet összeomlani, és kiszolgáltattam magam Istennek, hogy hadd bontakozzon ki az İ terve az életemben. Megtapasztaltam, hogy Isten hőséges. Nem maradtam társ nélkül csak azért, mert fiatalságomat nagyrészt szolgálattal töltöttem. 44

Ahogy megígérte, valóban hozott nekem feleséget, és letelepített ezen a helyen bennünket. A hosszú évek kérdése, várakozása, majd a kibontakozás is nehéz, de dicsıséges út volt Istennel. Hitharc minden nap, de megharcoltam, és gyızelmet nyertem. Megkérdıjelezhetetlen bizonyosságot adott a szívembe Igéi és a belsı békesség által, és végül még egy jellel pecsétet is tett rá. Ma elmondhatom, hogy Barbarában csodálatos feleséget kaptam Istentıl, életem legnagyobb ajándékát, aki segítıtársam az İ szolgálatában is. Ezt az utat javaslom minden fiatalnak. Ficsor Donát

* * * Éva szívén hordja az elesetteket. Talán azt is mondhatom, hogy egyedül ı, a kis faluban. Nem számít neki, hogy tél, tavasz, nyár vagy ısz van. Nem számít, hogy hétköznap vagy szabadnap van, de azzal sem foglalkozik, hogy kevesebb vagy több idıt kell tölteni a munkahelyén és a másodállásában. İ újra meg újra készít élelmiszer-, ruhacsomagot és kerékpárjára ül, viszi annak a családnak, amelyikrıl megtudta, hogy nagy szükségben van. Munkatársai már kidılve indulnak haza a munkahelyükrıl, ı is nagyon elfárad, de még tesz egy kitérıt, mert tudja, hogy a falu szélén az egyik családnak nincs meg a vacsorája. Másnap reggel korábban indul, mint mások, mert meglátogat egy súlyos beteg, magatehetetlen idıs asszonyt. Ezt teszi évek óta. Megértette, hogy milyen nagy boldogság és áldás rejlik az ilyen szolgálatban. Igen, megtapasztalta, hogy nem anyagi veszteséggel jár a szegények támogatása, hanem anyagi és szellemi nyereséggel. Mióta ezt teszi, üdébb és jobb a közérzete. Nem gyötri a depresszió, munkája hatékonyabb. F. K.

* * * És most olvassuk el Éva bizonyságtételét, hogy ı hogyan élte meg a találkozást az Örömhír Alapítvánnyal. * * * Amikor a kilencvenes évek elején megismertem az orgoványi Örömhír Alapítvány vezetıjét és családját, még nem gondoltam, hogy olyan emberekre találok, akik végtelen szeretettel és türelemmel segítenek nekem abban, hogy magamévá tegyem azokat az igaz és örök értékeket, melyekkel eddig csak felszínesen foglalkoztam. 45

Évekkel ezelıtt gyakran éreztem valamiféle őrt az életemben. Kutattam, kerestem és idıközben sok minden átértékelıdött számomra. Bár sosem voltam önzı módon csak magamnak való, rájöttem, a megoldás számomra a mások szolgálata, segítése. Rátaláltam arra az útra, ahol újra és újra megtapasztalom az adás örömét. Egykor hittem is meg nem is az általam közmondásként ismert igazságot: Jobb adni, mint kapni! Ma már biztosan tudom: Jobb adni! Öröm minden alkalom, amikor adhatok. Idıt, munkát, pénzt, ruhát, élelmet, mosolyt, jó szót, szeretetet... bármit. A Ficsor családdal együtt hiszem és vallom: az adásra elsısorban nem annak van szüksége, aki kap, hanem aki ad. Ma már nem kerülök összeütközésbe magammal, nincs ami visszatart. Örülök, ha adhatok, ha segíthetek. Segíthetek rászorulókon, avagy támogathatok egy-egy értelmes célt, jó feladatot. Nem tartok attól, hogy esetleg hiányozni fog az, amirıl éppen lemondtam, amit éppen felajánlottam. Nem sírom vissza az idıt, amelyet másokra fordítottam, nem panaszkodom, ha a másokért végzett munka esetleg elfáraszt, nem sóvárgok az adományozott pénz után. Ha teljes odaszánással adom – nem hiányzik. Az Örömhír Alapítvány munkatársaként a mindennapjaim részévé vált az adás, a segítés. Nem érzem már az őrt. Jól emlékszem azokra az alkalmakra, amikor az alapítványtól rengeteg mindent kapott Ladánybene lakossága. Szebbnél szebb és jobbnál jobb dolgokat. Magamban és hangosan is nem egyszer feltettem a kérdést: Miért adják? Miért nem tartják meg? Nem értettem, pedig olyan egyszerő a válasz. Adni jó! Az adomány szétosztásakor én adhattam. Ágika és Károly azt akarták, én is érezzem, hogy adni jó! İk biztosak voltak abban, amiben akkor én még nem annyira. Ma már végérvényes és örökérvényő számomra: adni, adományozni, adakozni, ajándékozni – ez az igazi öröm. És ha nem várunk érte hálát, jutalmat, viszonzást – hanem önzetlenül, csendesen és ıszinte segíteni-akarassál tesszük – még inkább az! Kulcsár Éva

* * * Ma is jól emlékszem arra a napra, amikor egyik kolléganım azt mondta: „Annyi megunt holmim van, nem tudtam hova tenni, hát levittem a kukába.” Vettem a bátorságot, és elmondtam, hogy létezik egy alapítvány a család közremőködésével, s ha van úgynevezett „kidobni való” ruhája, hozza be ide a munkahelyünkre, és én elviszem. Elmondtam azt is, hogy ott gondos kezek és szeretı szívek rendezgetik a kapott „ajándékokat”, a raktárakat úgy rendezik be, 46

hogy akik ott ruhát, cipıt, tányért, fazekat, stb. keresnek, könnyen megtalálhassák. Egyre több munkatársamnak mondtam el, azután terjedt a hír, mert ık is tovább adták, hogy hozzám bárki hozhat bármit, mert elviszem az alapítvány részére. Néhol nagyobb mennyiséget is felajánlottak, ha érte megyünk. És mentünk. Férjem, sıt fiunk és lányunk is aktívan bekapcsolódtak ebbe a munkába. Most egy újabb lehetıséget ismertem fel, amiben aktívan kivehetem a részem, számítógépen gépelek. Egy friss élményünket is megosztom veletek, ami az elmúlt évben történt. Szakipari munkákat végeztettünk az építkezéssel kapcsolatban. Kiszámítottuk, hogy mennyit kell majd fizetnünk. Meglepetésünkre kevesebbet kért a mester. Férjemmel együtt úgy éreztük, nem tarthatjuk meg a megmaradt pénzt; örömmel küldtük el az Örömhír Alapítványnak. Tóth Istvánné

* * * Nyolc év telt el azóta, hogy elıször osztottunk az Örömhír Alapítványtól kapott élelmiszer-játék- családi csomagokat és ruhanemőket városunkban. Azóta folyamatosan segítjük a szükségben levıket, ezzel is kifejezzük feléjük a jó Istentıl kapott szeretetünket. Elsı alkalommal a hajléktalanszállón volt élelmiszercsomagosztás, majd a nagycsaládosok gondjait igyekeztünk enyhíteni az Örömhír Alapítványon keresztül kapott adományokkal. Felsorolni is sok, mi minden volt ilyenkor felhalmozva városunk egészségügyi intézményének tanácsadójában: gyermekjáték, cipı, ruha, száraztészta, élelmiszer, konzerv, édesség, írószer, tisztálkodási- és konyhai-eszközök, plédek, bébi holmik… Aztán szegény, ill. magányos, idıs embereket látogattunk meg a helyi szociális otthonban, és örvendeztettük meg szívüket meleg plédekkel, rokkant kocsiba való takarókkal, sálakkal, sapkákkal, de jutott városunkon kívülre is, gondoltunk a nehéz körülmények között élı környékbeli testvérekre, s karácsony táján többen besegítettek a csomagok elosztásában. Néhány igen nehéz körülmények között élı családot látogatunk kisebb-nagyobb rendszerességgel, ezek között van egy féllábú, rokkant férfi, feleségével és 2 hónapos kislányával, akik rendszeresen kapnak felnıtt- és gyermekruhákat, valamint ugyancsak az Örömhír Alapítványtól kapott játékokat. Az adományozások során megismert családok közül 3 család gyermekei kapcsolódtak be a Vasárnapi Iskola és az Örömhír Klub munkájába. 47

Alkalomszerően még többek is megjelentek egy-egy istentiszteleten, mert kíváncsiak voltak, miféle emberek azok, akik adnak, mikor mindenfelé inkább az irigység és a birtokolni vágyás uralkodik. Tudom, hogy csak kissé tudunk könnyíteni a családok, emberek problémáján, de vágyam, közös vágyunk, hogy ne a „veszendı eledelért” fáradozzanak, hanem az „örök életre megmaradó eledelért”, amelyet az Emberfia ad mindenkinek, aki kéri tıle. Hogy ez a karitatív munka Istent dicsıítse, s akik eddig Istent okolták nehéz sorsukért, vagy éppen tagadták létezését, kezdjék el keresni İt, nyíljon meg a szívük az evangéliumra, vagy amikor meghívjuk ıket egy-egy gyerekalkalomra, evangélizációra eljöjjenek. Az Örömhír Alapítványtól kapott kulcstartók, amelyre igéket nyomtattunk, valamint a szép kivitelő naptárak kiosztva egy-egy evangélizáción megerısítik az üzenetet, s az év minden napján elıttük van az Ige. S Isten ígérete szerint az Ige nem tér vissza üresen. Hné Orosz Erika, Hajdúszoboszló

* * * Az Örömhír Alapítvány vezetıje nagy érzékenységgel viseltetik az elhagyatottak iránt. Nem csak Orgoványon, de másutt is rájuk talál. Elıbb csak élelmiszer és ruhacsomagot küldtek a nagyon nehéz sorban élı családnak, majd 2007-ben engem kért meg a gyülekezetünk pásztora, hogy vasárnap délutánonként rendszeresen látogassam ıket, és vigyem hozzájuk a megváltásról szóló örömüzenetet. Örömmel vállaltam, de akkor még nem gondoltam, hogy ez hosszabb távú szolgálat lesz. Az elsı alkalommal nagyon meghatódtam, hisz az egész család szinte valamilyen betegségben szenved. A 83 éves néni szinte vak, és sok egyéb dologgal kínlódik. A családfı tolókocsis, rokkant fiuk szintén leszázalékolt, mind a két keze korlátozva mozog. De van lisztérzékenység, izületi betegség, cukorbetegség is a családban. Azt gondoltam, hogy csak a betegségek lesznek a beszédtémáik. Tévedtem. Nekem kellett vigyázni, hisz képes lettem volna többet panaszkodni, mint ık. Aztán ezeken a vasárnap délutánokon, amikor együtt voltunk, kialakult egy barátság. Hosszú ideig lelkész úrnak hívtak. Aztán sikerült elfogadtatnom velük magamat, mintha rokonuk lennék és ma már Lajosnak hívnak. Több mint 1 éve megyek minden vasárnap délután hozzájuk, több órát töltünk el együtt, alig tudok eljönni. Bibliázunk, bizonyságot teszek, imádkozunk, vagy csak beszélgetünk. A beszélgetéseket a 83 éves néni, de a 9 éves kislány is végigbeszélgeti. Nagyon örülök ennek a szolgálatnak. Örömmel szánom rá minden vasárnap délutánomat. Hiszem, hogy mindnyájan befogadták az Úr Jézust a szívükbe. De 48

ezt ık is vallják, igaz kissé még szégyenlısen. De egyáltalán nem szégyellik a többi rokonnak, ismerısnek elmondani ezeket a délutánokat, sıt hívogatnak ezekre az alkalmakra. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy el is jönnek, sıt gyülekezetbe járáson is gondolkodnak. Talán mi, hívık, gyorsabb iramot diktálnánk, de hiszem, hogy az Úr Jézus mindenre ad nekik elég idıt. Köszönöm drága Uram a szeretetedet, a kegyelmedet. Mellár Lajos

Munkatársi csoportkép 1996-ból

49

PARTNEREK, TÁMOGATÓK Kik lesznek az Örömhír Alapítvány partnerei? Akik céljait támogatva anyagi és más eszközöket felajánlva segítik az alapítvány munkáját. Sok támogató egyben közeli vagy távoli vidékeken munkatársi szolgálatot is végez, de ez a lényegen nem változtat: adni, tenni és szeretni az Úr Jézus Krisztus nevében. Íme néhány elgondolkodtató támogatói tevékenység. Mi indította ezeket az embereket arra, amit tettek? Az, hogy szeretnék, ha a bizonyságtételekbıl meglátná az olvasó, hogy minden, de minden a Jézus nevében, az İ örömhírének terjesztése érdekében történt – és fog történni ezután is. * * * Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a lassú gazdasági fellendülés ellenére növekszik a szükségben levı családok száma. Ez szomorú. Viszont örvendetes, hogy a segítıkész emberek is gyarapodnak mind számban, mind ötletben. Csak néhány példát említek az utóbbi hetek eseményeibıl, amelyek megerısítik eme észrevételem helyességét: – Telefonon hívott a napokban az egyik helyi vállalkozó felesége és azt kérte tılem, hogy adjam meg neki egy nehéz körülmények között élı család adatait, mert szeretnének karácsonyra összeállítani egy szép csomagot számukra. Az Örömhír Alapítványt kérte meg a csomag átadására, mert ık inkognitóban szeretnének maradni. Feleségem azonnal egy csonka családra gondolt, ahol két hete temették el a fiatal feleséget, 3 gyermek édesanyját. A gyerekek közül az egyik súlyosan fogyatékos. – Mikulás után jött a szomszéd faluból az orvosnı. Orgoványon volt intéznivalója, és egy nagy mérető reklám szatyorral belépett hozzánk, mondván, hogy kisgyermeke lemondott a kapott édességrıl egy szegény sorsú gyermek javára. Az anyuka pedig néhány tábla csokoládéval és két szép naptárral tette gazdagabbá a csomagot. – Tegnap – a testében súlyos betegséget hordozó – volt iskolatársamtól érkezett levél. A nemcsak hosszú, de tartalmas 50

levélbıl megértettem, hogy karácsony hetében és a két ünnep között is kemoterápiás kezelésre megy. Nem zúgolódott a sok szenvedés miatt, amin átment az elmúlt években. Arról írt, milyen hálás a Mennyei Atyának a napi teher hordozásához szükséges erıért és a Jézus Krisztusban nyert örök életért. A borítékba egy zenélı karácsonyi képeslapot helyezett azzal a megjegyzéssel, hogy küldjük el „valakinek, akinek örömet ad”. – Szerény anyagiakkal rendelkezı családtól érkezett a következı levél: „Az alapítvány számlájára 1000 Ft-ot utaltunk át adományként. Ez az összeg apránként győlt össze 1 és 2 forintosokból. Ezek általában vásárláskor maradtak meg. Elıször arra gondoltunk, ha elég sok lesz belılük (ugye, sok kicsi sokra megy), majd fagyira költjük. Mégis úgy döntöttünk, hogy inkább jótékony célra adományozzuk a pénzt. A tiszta szívbıl jövı adomány, reméljük, kedves lesz Isten elıtt. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy mi adhatunk másoknak. – Évek óta egyik önkéntes munkatársunk vásárolja a levelezésünkhöz szükséges borítékokat, és 1000 darabos példányban küldi el Orgoványra. – Ficsor Ottó utánfutót ajándékozott az Örömhír Alapítványnak. F. K.

* * * Az, hogy az Örömhír Alapítvány munkatársa lettem, örökre megváltoztatta az életemet. Mialatt önkéntesként az alapítványnál töltöttem az Istennek szánt 1 évemet, Istennek egy ígérete vált valóra az életemben. Arra hívott el, hogy Neki szolgáljak életem végéig. Ezért gyógyított meg a rákból. „Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit.” Zsolt 118: 17. Tudom, hogy ezt milyen módokon kell tennem. Isten megmutatta, hogy milyen feladatokkal bízott meg, mire hívott el. Ezért igyekszem átadni másoknak, amit mond rajtam keresztül és segítek, ha a szabadító szolgálatban van rám szükség. Isten ígérete volt, hogy olyan társat ad, aki számomra gyümölcsöt terem. Ezt az embert a szolgálat közben adta nekem. A férjem az alapítvány régi munkatársa, az alapító Ficsor Károly fia. Amit Isten megmondott, az úgy lett. İ az, aki számomra gyümölcsöt terem. Nagyon szeretem. Isten a legjobbat adta nekem. Olyan jó átélni, hogy egyek vagyunk. Jó tisztelni egymást és felnézni a másikra. Néha csak nézem a férjem és gyönyörködöm, ahogy ül az asztal mellett. Az jut eszembe, hogy milyen okos, bölcs, ügyes… nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy 51

Isten kettınket együttesen akar használni. Ahogy éljük a mindennapjainkat az alapítványi szolgálatban, tervezgetjük a jövıt és figyelünk Istenre. Tudjuk, hogy lesz idı, amikor még nagyobb részt kell vállalnunk a szolgálatból meglevı és születendı gyermekeinkkel együtt. Ahogy mostanában tanulmányozzuk az elhívásunkat, Isten nekünk adott próféciáit, látjuk, hogy sok közös vonás van azokban is, amiket még egyedülálló korunkban kaptunk. Ez így is van rendjén. Keressük és hisszük, hogy minden napra megtaláljuk Isten akaratát. Ficsor Donátné Kardos Barbara

* * * Tíz évvel ezelıtt az elsık között csatlakoztam az Örömhír Alapítványhoz. Azóta számtalan területen tudtunk közösen szolgálni. Egymás terhének hordozásával, és a szükségben levık gondjainak a felvállalásával sok családnak tudtunk a lelki és a testi nyomorán enyhíteni. Mindig nyitott szemmel és tágra nyílt szívvel járunk. Együtt sokkal több helyen tudunk segíteni, mint külön-külön. Vannak, akik az imádkozást, mások a tanítást, megint mások leginkább az anyagi támogatást tudják vállalni. Engem megtanított Uram az anyagiakról való lemondásra. Ma már nem csak a 10%-ot adom. Amikor szüleimnek visszaadták a földjüket 6-7 évvel ezelıtt, az örökségemrıl lemondtam az Örömhír Alapítvány javára. Az alapítvány a szántót nem tudta használni, ezért eladtam, és az árát ajándékoztam oda. Csak késıbb tudtam meg, hogy milyen nehéz anyagi gondokkal küszködtek testvéreim az alapítványnál, amikor váratlan meglepetésként adományként könyvelhették el örökségemet. Már csak azt nem tudom, hogy ki örült jobban, aki kapta, vagy én, aki adtam. Nemrég nyugdíjba vonultam, szolgálni viszont tovább is szeretnék. Tudom, hogy az Úrnak terve van velem. Nyugdíjba vonulásomkor különös próbára tett. Egy olyan jól keresı munkát ajánlott fel számomra, amely jobb minden eddigi lehetıségemnél. Azért adta, hogy az itteni jövedelmemmel İt szolgáljam. Most megadatott, hogy nagyon bıven vethessek. Miközben ezt teszem, gyönyörködhetem azok örömében, akik részesülnek a mennyei Atyától így kapott anyagi javakban. Dr. F. Irén Sátoraljaújhely

* * * Istenünk különleges gondoskodásáról tesz bizonyságot Mesznéder Mária cselekedete. Néhány évvel ezelıtt – érezve közeli halálát – elment a közjegyzıhöz és vagyonát jegyzıkönyvileg az 52

Örömhír Alapítványra hagyományozta. Utána meghívott engem lakására és döntését szóban is elmondta, a hagyatéki végzésnek pedig egy hivatalos példányát átadta nekem, az alapítvány vezetıjének. Akkor azonnal felismertem, hogy ezt nem ı, hanem az Úr végezte el, ezért örömmel igent mondtam döntésére és megköszöntem a missziónknak adott ajándékát. Két évvel késıbb meghalt, mi pedig a hivatalos adminisztráció lezajlása után birtokba vettük az Úrtól kapott vagyonunkat. Egy kecskeméti ingatlant orgoványira cseréltünk, hogy itt egy Otthont alakítsunk ki, ahol gyermekeket nevelünk és tanítunk. Egyszerre biztosítjuk nekik a közösséget és a tanulás lehetıségét. Lelkileg érett segítıkkel megmutatjuk nekik az élet értelmét és célját. Felkészítjük ıket az életre. Megtanítjuk ıket tanulni, különbséget tenni a jó és a rossz között. Tankönyveik mellett folyamatosan használjuk a Bibliát, a könyvek Könyvét. Gondolkodásukat bibliai alapra helyezve segítjük ıket eligazodni az életben. Persze a legfontosabb, hogy az Úr gyermekeiként szolgálják İt! E tevékenységet már évekkel ezelıtt elkezdtük. Halmozottan hátrányos helyzető családok gyermekeit karoltuk fel. Néhányan szakmát tanultak, egy fiú pedig diplomázott. Azt reméljük, hogy mostantól kezdve még több gyermeknek megadjuk az esélyt segítı szolgálatunkkal. Mesznéder Mária cselekedete fontos és meghatározó volt, de nem elégséges. Mellette sokan mások kisebb és nagyobb felajánlással, kétkezi munkával, adakozással, imádkozással kivették eddig is a részüket, és hiszem, hogy ezután is gondoskodik az Úr a szükségesekrıl. A Vandlik házaspárt 2002-ben arra indította az Úr Lelke, hogy a falu központjában levı telküket ajándékozzák az Örömhír Alapítványnak. Áldozatkészségük lerakta alapját annak, hogy a Vörösmarty utca 14-ben felépüljön a missziós centrum. F. K.

* * * Az Úr csodásan mőködik, de útja rejtve van… Látjuk a következı bizonyságtételbıl is: * * * Hajnalban, ahogy felébredtem elkezdtem imádkozni az Örömhír Alapítványért. Kértem az Urat, hogy gondoskodjon rólunk, rendelje ki a szükségeink fedezésére szükséges összeget. Külön imádkoztam a missziós házért is.

53

Azután kijöttem a lakásból és mielıtt az irodámba mentem dolgozni, kizártam a kaput. Közben arra kaptam késztetést, hogy nézzem meg a postaládát. Ez különösnek tőnt, mivel ilyenkor még alszik a postás. Én azonban engedtem a késztetésnek és betekintettem a ládába. Egy levelet találtam benne, felbélyegezve, de nem postai úton érkezett, hanem a feladó közvetlenül a mi ládánkba helyezte a küldeményét. A borítékot magamhoz vettem és az irodámban felbontottam. Egy levelet és 1000 forintot találtam benne. Olvasás után a levelet és a pénzt félretettem, hogy végezhessem az aktuális feladataimat. 9 óra felé megérkezett a posta. Egyik levél Kárpátaljáról jött, az került elıször a kezembe. Elolvastam. A testvérnı telve Isten iránti hálával beszámolt a misszióban szerzett örömeirıl, a kazettákkal való szolgálatairól. Írt a személyes gondjaikról is panasz és zúgolódás nélkül. A Lélek ismét szólt hozzám: Ott nagy a szükség, add oda a most kapott 1000 forintot. Alkudoztam: Uram nekünk is olyan nagy szükségünk van most rá. A rendszeresen jelentkezı kiadások mellett a Missziós Házra győjtünk… Azután igent mondtam, belehelyeztem a megcímzett borítékba az 1000 forintot. Még a postabontást be sem tudtam fejezni vendég érkezett. Vele elintéztem a dolgunkat, majd visszatértem a reggeli postához. Láttam, hogy van még egy kedves ismerıstıl érkezett ajánlott levél. Érdekesnek találtam, Teri néni mindig normál postával szokta küldeni leveleit. Nem tudtam, mire véljem e változást. A boríték felbontása után azonnal megértettem a választ: egy 65000 forintos csekk volt benne az alapítványnak címezve. Nagyon meghatott az Úr szeretete: Olyan kedves testvért használt fel a szolgálatunk támogatására, aki maga is az Úr oltárára helyezte az életét, s vele anyagi egzisztenciáját is feladta. Még más is szíven ütött: Kicsivel korábban csak 1000 forintról mondtam le, és most az Úr hatvanötször annyit adott. Eszembe jutott az Ige: „A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.” Mt 13:8.


Nem csak hazánk távoli településeirıl, de más országokból is jöttek építeni a missziós centrumunkat. Soha nem hagytuk ki az önkéntesekkel a személyes beszélgetést és imádkozást. 2005-ben egy nyolcfıs csoport érkezett két hétre Írországból. Nagyon aktívak voltak a munkában, rengeteg feladatot elvégeztek, aminek igazán örültünk. 5 év után visszatekintve sem érzem azt, hogy a teljesítmény rovására ment volna a feléjük való szolgálatunk. Közülük egy személy még nem döntött korábban a Krisztus követése 54

mellett. Utolsó itt tartózkodási napján megadta magát és behívta az Úr Jézust életébe. Az egyik építı szakember pedig annyira értékelte, amit lelkiekben nyert itt, hogy két év múlva egy másik csoporttal ismét eljött. Arra ı sem gondolt, hogy Urunk olyan gazdag áldásban részesíti, hogy azt kérte: szeptemberben eljöhessen feleségével egy hétvégére, mert erre van neki is szüksége. Eljöttek, és három nap múlva megújulva, felfrissülve tért vissza hazájába a kedves szolgáló házaspár. Tizennégy évvel ezelıtt segélycsomaggal érkezett többek között az a két walesi férj is, akik itt döbbentek rá, hogy többet kapnak itt szellemiekben az Úrtól, mint ami áldozatot ık vállalnak. Nem csoda hát, hogy a következı években többször kerestek alkalmat arra, hogy mindketten a feleségüket is hozzák magukkal.


Ma reggel telefonon hívott Gyuri. Eladta az édesanyjától örökölt bútorral tele nagy házat. A vevı sürgısen használatba akarja venni az épületet, de a bútor sem az eladónak, sem a vevınek nem kell. Eladni sem tudják, a gazdagok újat vesznek, a szegények pedig nem tudják megfizetni. Viszont sürgısen ki kell üríteni a szobákat. Nem feltétlen a segíteni akarás, inkább a szükség kényszerítette a tulajdonost, hogy engem keressen. Én pedig örömmel fogadtam a felajánlását, tudva, hogy az ı feleslege több szegény család számára jó segítséget fog jelenteni. Mielıtt a nap leszállt teherkocsival elhozták a bútort, a foteleket, a ruhákat és az edényeket.


Elérkezett az ıszibarack szezon. Kiskırösrıl István testvérem futott be 10 láda finom, de kissé túlérett barackkal. Tudtam, hogy fél óra múlva kezdıdik az istentiszteletünk. Nem beszélgethettünk. Még arra sem volt idınk, hogy átrakodjuk a gyönyörő gyümölcsöt, de nem is használt volna ez a mozgatás a puha húsú finomságnak. Testvérem gyorsan döntött, „majd eljövök valamikor a ládákért” – mondta ı, és már is rakodtuk be az épület elıterébe. Ágikám már ünneplıbe öltözve tálcákat hozott és sok szegény családnak összeállított belıle egy-egy kis csomagot. Az istentisztelet végén Lilla lányommal széthordtuk a címzett családoknak. Fél tíz elmúlt, mikorra megjöttem az utolsó háztól. Nem kérdeztem testvéremtıl, hogy miért hozta a gyümölcsöt. Feltételezem, hogy kimaradt a piacon. İ azonban nem az utcára, vagy a disznók elé öntötte, mint ez napjainkban oly divatos, hogy a termelık az alacsony árak miatti elégedetlenségük kifejezéseként így demonstrálnak. Nem, István nem így tett. İ vállalta a hosszú utat: 55

idejét és kocsiját feláldozta és elhozta nekünk, kimondhatatlan nagy örömet szerezve ezzel több családnak. Köszönöm Uram, hogy újból megtapasztalhattam gondoskodásodat, és megláthattam az adakozóban az áldozatos szeretetet, a megajándékozottakban pedig az ajándékod feletti örömet.


Természetesen nagyobb áldozat a kevésbıl hozni, mint a felesleget adni oda az Úr oltárára. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy Istenünk tanít bennünket a Tıle kapott ajándék megbecsülésére. Amikor az Úr Jézus megvendégelte az ötezer embert, az étkezés után összegyőjtötték a maradékot, hogy semmi ne menjen kárba. Jn 6:12-13. Alapítványunk rendszeresen támogatja a szükségben levıket élelmiszerrel, ruhával és más szükségleti cikkekkel. Gyülekezetünkben ezt mindenki tudja, de mások által is ismertté vált e tevékenységünk, és hozzák a feleslegüket, hogy azt továbbítsuk azoknak, akiknek éppen most hiányuk van. Ezáltal sok kenyérmaradékot, gyümölcsöt, fıtt ételt óvunk meg az enyészettıl. Igen, mert az éhezık tudják, hogy a Vörösmarty u. 15-ben Katika néninél mindig találnak valamit, amivel megtölthetik a gyomrukat, vagy amit magukra vehetnek a hideg téli napokon. Gyakran látom, amint házunk elıtt elvonul egy-egy idıs néni a kis ételhordójával, viszi a – valaki ebédjébıl megmaradt – levest, vagy második félét. Máskor hozzánk toppan be valaki egy kosár cseresznyével, zöldborsóval, burgonyával. Gyülekezetünkben az egyik házaspárnál szép nagy cseresznyefa piroslik minden májusban. İk nem értékesítik a termést, hanem meghívják a barátokat, ismerısöket, hogy a fáról lakmározzanak a finom cseresznyébıl, miközben beszélgetnek egymással, ápolják a testvéri kapcsolatot. Gyönyörködöm abban, ahogy az Ige megelevenedik közösségünkben: „… a mostani idıben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat…” 2Kor 8:14.


Közösségünk mindig igyekezett anyagilag is segíteni azokat, akik nehéz idıszakon mentek keresztül. Emlékszem egy esetre, amikor egy leányát egyedül nevelı édesanya minden tartalék nélkül munkanélkülivé vált. A kapott segély csak arra volt elegendı, hogy átvészeljék vele a telet. Kenyeret és némi tőzifát tudtak belıle vásárolni, de csak annyit, hogy másnaponta egy kicsit bemelegítették a szobájukat. Tanyájuk minden településtıl messzire esett és nehéz volt megközelíteni ıket. Amikor tőzrevalót 56

szállítottunk nekik a havas úton, kocsink rugózata összetört, de azért valahogy kijutottunk. A kocsit a szerelı hamar megjavította, az ı problémájuk azonban nem ilyen gyorsan oldódott meg. Mikorra a meleg nyár megérkezett a jó képességő kislány befejezte a középiskola negyedik évét és leérettségizett. Szeretett volna egyetemre menni, de anyagi okok miatt semmi esélyt nem látott erre az anyuka. Mi bátorítottuk, de magunk is láttuk, hogy még annyi pénze sincs, hogy a jelentkezési lapot kifizesse, és postára adja, így megtettük helyette. Melléjük álltunk, és amikor lehetett inkognitóban segítettük ıket, hogy ne kelljen nekik véletlenül sem megalázónak érezni szükségállapotukat. És talán el sem tudták volna fogadni a segítséget, ha ismerték volna, hogy az adakozó is milyen szőkös körülmények között él családjával, ezért burkolódzott névtelenségbe a támogató. Örülök annak, hogy az édesanya nagyon hálás volt és ı is megtalálta a módját köszönete kifejezésének, levelét nekem adta át, hogy továbbítsam a címzettnek: „Kedves Névtelen Adakozó! İszinte tisztelettel szeretném köszönetünket kifejezni nagylelkő adományáért! Tiszteletre méltó a példamutatás, ahogy névtelenül, bıkezően megajándékoz legnagyobb szükségünk idején, és ezt minden emberi viszonzás nélkül teszi. Ez a példamutató, önzetlen adakozás nemcsak örömteli hálára indított. Tanítás is egyben: hogy mi magunk ennél sokkal egyszerőbb, könnyő kis mindennapi helyzetekben is tudunk-e hasonlóan jólelkőek, ilyen engedelmesen névtelenek lenni? Köszönöm e szeretetszolgálatnak ezt az oldalát is, és ígérem, hogy igyekszünk ugyanolyan jól sáfárkodni e tanulsággal is, mint az ötezer forintossal! Ez a bankjegy még érintetlen, mert ez a mi ’névtelen pluszkincsünk’, amit a teljes iskolai költség ismeretében fogunk csak elıvenni, csakis a kislányom iskolai kiadásaira.” F. K.

* * * Amikor a biztosító képviselıje feleségem halála után itt járt, és elmondta, hogy az életbiztosítás alapján a gyerekek és én mekkora összegre számíthatunk, azonnal elhatároztam, hogy százezer Ft-ot átutalok az Örömhír Alapítvány számlájára. Másfél hónappal késıbb a biztosító nem akart fizetni, mert a rendırségtıl kért egy igazolást, hogy a baleset nem gyilkosságból eredt.

57

Miután megkapták a levelet, értesítettek, hogy az általuk elıbb mondott összegnél jóval kisebb összeget fizetnek, mert a Márti biztosítása még egy régebbi módozat volt. Ezután felmerült bennem, hogy talán mégsem utalom át a százezer Ft-ot, vagy csak jóval kevesebbet. Több helyen próbáltam elérni, hogy megtaláljam az alapítvány számlaszámát, de nem sikerült. Karácsony utáni elsı nap, amikor imádkoztam, az Úrral alkudoztam az átutalandó összeg nagyságáról: – Tudod, Uram, hogy én ezt a felajánlást annak ismeretében tettem, amit a biztosító nekem mondott, de mégsem azt adja. Mit tegyek most? Ekkor nem válasz jött a kérdésemre, hanem két kérdés: – Imádkoztál azért, hogy az alapítványnak ne legyenek anyagi gondjai? – Igen – válaszoltam. – Meg tudod tenni, hogy a százezer Ft-ot átutald? – Igen – feleltem. – Tedd meg! – Igen Uram, megteszem. Másnap még nem volt meg az alapítvány számlaszáma, de más okok miatt meg kellett néznem a bankszámlámat. Amint megláttam a rendelkezésre álló összeget, nem értettem, hogy mi történt. Sokkal nagyobb összeg volt rajta, mint amire számítottam. Megnéztem, hogy mi történt az elmúlt napokban a számlámon. És azt kellett látnom, hogy a 12. havi fizetésem mellé nagyobb jutalmat kaptam, mint amit az alapítványnak akartam átutalni. Ez számomra ismét azt bizonyította, hogy az Úr nem hagyott el, gondot visel rólam. Az Úr mindig kirendeli az övéinek az anyagiakat is, már azelıtt, mielıtt még cselekedtünk volna, de az elhatározás, a készség már megvan. És azt is megmutatta, hogy azok az aggodalmak is feleslegesek, amik a munkahelyemmel kapcsolatosak, mert nem csak megvan a munkahelyem, hanem még jutalmat is kaptam. Az Úr csodásan mőködik, de útja rejtve van. F. Tibor

* * * Kiskırösi ifjúsági konferenciára készültek fiataljaink. Úgy gondoltuk, hogy a tizennegyedik évében járó Kornélt is meg lehetne hívni erre az alkalomra. İ, aki 3 hónappal korábban tért meg, még soha nem volt ilyen helyen. 58

Meghívásunkat nagy örömmel fogadta. Édesanyjával megbeszéltük, és ı is támogatta fiának az utazását. Március 15-én reggel 9 órakor a kis csapatból elsınek érkezett Kornél. Donát fogadta a klubban. Donát látta, hogy Kori valamit szeretne mondani, de nehezen mert nekikezdeni. Végül mégis hozzáfogott és így szólt: „Anyukámtól kaptam valamennyi apró pénzt mára, hogy valamit vásároljak rajta magamnak Kiskırösön. Én azonban úgy gondoltam, hogy ezzel adakozni szeretnék, de Karcsi bácsinak nem merem megmondani, hiszen ez olyan kicsi összeg.” Utána Ágikámmal találkozott és neki is elmondta tervét. Ágika emlékeztette ıt a szegény özvegyasszony adakozására, aki 2 fillért tett a perselybe és az Úr Jézus megdicsérte, hiszen ı mindenét odaadta. Elmondta még neki azt is, hogy évekkel ezelıtt tíz éves lányunk és hét éves fiunk 10 Ft-ot adott apu születésnapjára azzal, hogy ezt a szeretetházi építkezésre használja fel. İk nem tudták azt, hogy a 10 Ft egy építkezésnél mennyire kis összeg. Végre velem is találkozott Kori, ekkorra már megszámolta az aprópénzét és mondta nekem, hogy 59 Ft-ot kapott anyukájától költıpénznek, ı azonban ezt az Úrnak szánta és az Örömhír Alapítványnak szeretné adni. Megköszöntem és azt kértem, hogy vigye el magával Kiskırösre, hogyha mégis akarja, akkor ott felhasználja a saját céljára, ha pedig határozott a döntésében, akkor másnap majd ideadja. Úgy történt. Elmentek a konferenciára. Másnapi elmondása szerint csodálatos napja volt. A pénzt is elhozta, de nem hogy kevesebbet, hanem még 6 Ft-tal többet, 65 Ft-ot. Kérdeztem tıle, honnan van a 6 Ft. Válaszából megértettem, hogy a testvérének volt pár aprópénze és el akarta dobni, mondván, nincs mit kezdeni ennyivel. Erre ı kérte, hogy ne dobja el, inkább adja oda neki és azt az összeget is az 59-hez tette.


Az év elején Bács-Kiskun megyei diákok mérték össze tudásukat a Megyei Fizika Versenyen. A legjobbak között jutalmat osztottak. A különdíjban részesültek egyike, Ficsór Anita (Kecskemét) a díjat az alapítványnak adományozta. Hálásak vagyunk az Úrnak, az Anitának adott talentumaiért és szorgalmáért. Hálánkat fokozza, hogy Anita az Úr Jézus gyermeke és hőséges bizonyságtevıje. Kívánjuk, hogy az élet versenypályáján úgy fusson, hogy egy napon elmondhassa Pál apostollal: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája.” 2Tim 4:7-8. F. K.

59

A MISSZIÓS KÖZPONT Aki álmodni mer, az nem elad, hanem épít. Lakatosmőhelybıl lelki mőhely Új szolgálatuk kezdettıl fogva meglehetısen sokrétő volt. Az evangélium továbbadására pedig igyekeztek minél több eszközt felhasználni. Ahogy folyamatosan fejlıdött az alapítvány, a szolgálathoz nagyobb teremre volt szükségük, ezért 1993-ban családi házuk egyik szintjét az alapítvány rendelkezésére bocsátották. Kétkezi munkájukkal az alagsorban kialakítottak egy termet könyvtárral, videókazettatárral, az elengedhetetlen szociális helyiséggel és egy irodával. A létesítmény ünnepélyes felszentelésekor láncot alkotva négy egyház képviselıi fogták meg egymás kezét, és közösen mondtak hálaimát Istennek az új helyiségekért. A késıbb klubnak nevezett teremmel olyan elképzeléseik voltak, hogy filmvetítéseket lehet majd tartani benne evangelizációs céllal, és egyébként is szükség lehet a szolgálat során egy olyan helyiségre, ahol 20-30 személy összejöhet. Hitbıl hozták meg a döntést, hogy Károly mőhelyét közösségi teremmé alakítsák át. Utólag is látják, mennyire jó döntést hoztak, mivel 1995-ben elég hirtelen lett szükség egy közösségi teremre, de mivel készen volt, azonnal használni is tudták. Az ezt követı négy évben ez a helyiség adott otthont az Örömhír Közösségnek, és a hét majdnem minden napján akadt valami program, amit itt tudtak tartani. Az anyagi segítségen túl sok lelkileg fáradt, beteg ember kapott új erıt ezen a helyen. 2 A késıbbi években ez a 35 m -es terem olykor-olykor kicsinek bizonyult. Nem egyszer fordult elı, hogy helyhiány miatt nem hívhattak meg annyi személyt, amennyit szerettek volna. Ez egyrészt öröm volt, másrészt nagy kihívást jelentett: mit tegyenek?

60

Családi és missziós ház 1998 tavaszán fogtak hozzá – most is hittel és némi készpénzzel, mint elızıleg – egy nagyszabású épületbıvítésnek. Ennek keretén belül elkészült néhány kisterem, konyha, WC, könyvtár, raktár és egy nagyobb összejöveteli terem. Az új nagytermet Sionnak nevezték el. Itt megjegyzem még, hogy ezt az építkezést megelızıen, még 2 1995-ben egy 50 m -es tárolót építettek, hogy az elkészült és az Örömhír Közösség által belakott alagsori termet kizárólag klubfoglalkozások céljára tarthassák fenn. A Sion méretválasztása optimálisnak bizonyult, mert ebben az idıben vasárnaponként a teljes létszámnak pont ekkora hely kellett. Ezen kívül az 1999-es év különösen csapadékos év volt, ezért a talajvíz megemelkedett az alagsori teremben, és onnan évekre ki kellett költözniük, mivel az 1999 karácsonyától víz alatt volt hónapokon keresztül. A helyreállítási munkák pedig évekig (2001-ig) elhúzódtak. A munka további kiteljesedése tette tehát elodázhatatlanná egy az eddiginél nagyobb terem és több kisebb terem kialakítását. Miközben azon gondolkoztak, hogy lehetne ezt megvalósítani, Isten egy igen elevenbe vágó kéréssel fordult családjukhoz. Kecskeméten volt egy lakásuk, amelyet arra tartottak fent, hogy öt gyermekük közül az használhassa, aki éppen ott tanul vagy dolgozik közülük. Hol ez, hol az a gyermekük használta is évekig. Közben úgy alakult gyermekeik sorsa, hogy a lakás hamarosan kiürült. Az Úr ekkor arra indította ıket, hogy adják el, és az árát a nagyszabású bıvítéshez használják fel az orgoványi családi házuknál. Így lett ez missziós házzá. Amikor végiggondolták, hogy milyen helységekre lesz szükség, rögtön látták, hogy ez az összeg nem lesz rá elég, mégis elindultak – hittel. A pénz még úgy is nagyon gyorsan elfogyott, hogy ismét az egész család részt vett az építkezésben. Ahogy híre ment az építkezésnek, az ország egész területérıl több segítség is érkezett. Az építkezést 2000-ben fejezték be. Ennek az építkezésnek a hátterét megismerni csatoljuk ide Károly írását: * * * A szolgálathoz legalább egy nagyobbacska teremre volt szükségünk. Ezért 1993-ban lakásunk alagsorában kétkezi munkánkkal kialakítottunk egy klubot szociális helyiséggel és az 61

adminisztratív munkához egy irodát. Két évvel késıbb egy 50 m2-es tárolót építettünk a segélyezéshez. Ebben az idıben díjtalan használatra kaptunk két épületet a karitatív szolgálatunkhoz. Testvéreim és barátaink segítettek a különbözı használt ruhák, cipık összegyőjtésében és az elosztásban. Ahogy az emberek megismertek bennünket, egyre többen igényelték segítségünket. Elmentünk a sövényekhez (Lk 14:23.), és megismerve gondjaikat, próbálkoztunk életük elviselhetıbbé tételében. Meghívtuk ıket beszélgetni, hamarosan bibliatanulmányozást indítottunk be számukra. Felismertük, hogy ezeknek az embereknek tanításra van szükségük. Gyermekeiket meghívtuk a lakásunkra, és ott oktattuk ıket az iskolai anyagra, közben beszéltünk nekik Jézus Krisztusról.


Alig két évvel késıbb a munka terjedése elodázhatatlanná tette egy nagyobb klubterem és több kisebb terem kialakítását. Az Úrnál kerestük a megoldást. Ismét meglepett és nem kis dolgot kért tılem. Kecskeméten volt egy lakásunk, hogy öt gyermekünk közül legalább egynek legyen hol lakni, aki éppen a legjobban rászorul. Hella lányunk 1992-ben férjhez ment és férjével odaköltözött, másfél évig ott lakott egy szobában, a másik két félszobában pedig az akkor még fıiskolás Pálma és a Kecskeméten dolgozó Renáta lányunk lakott. Renáta és Helláék másik városban kaptak munkalehetıséget, így elköltöztek, Pálma is közeledett a fıiskola befejezéséhez. Így a lakás hamarosan megüresedett. Eladtuk, és az Úr arra indította a szívem, hogy az árát használjuk fel egy missziós centrum építésére Orgoványon. Egy évig nem mertem megmondani a feleségemnek sem. Majd egyszer elmondtam neki, hogy mit szeretnék tenni az Úr kérésére. Nagy meglepetésemre feleségem azonnal azt válaszolta, hogy ha ez az Úr akarata, akkor ezt kell tennünk. Nos nem várakoztunk tovább. Átgondoltuk, hogy milyen termekre van szükségünk. Ez az összeg elégséges volt arra, hogy megkezdjünk egy olyan építkezést, ami feltétlenül szükséges volt az Örömhír Misszió részére. Egy maximum 50 fı befogadására alkalmas Közösségi Termet alakítottunk ki. Mellette kistermek a csoportfoglalkozásokra, a kallódó gyerekek és fiatalok felzárkóztató programjához. A tetıtérben pedig három vendégszoba a lelki problémákkal küszködı emberek átmeneti fogadására. Azt azonban láttuk, hogy ez az összeg nem lesz mindenre elegendı. Mégis elindultunk hitben. Azt kiszámítottuk, hogy a tetıig elkészül, de ha lehet, tovább megyünk. 62

1998 februárjában megkezdtük az építkezést. A pénz nagyon gyorsan fogyott, de az Úr megırzött bennünket és nem csüggedtünk el. Gyermekeink állandóan bátorítottak és segítettek. Ma is ezt teszik. A kiadások csökkentése érdekében a munka jelentıs hányadát fiammal és a család többi tagjával végeztük. Ismerısök, barátok látták az oszlopok, a falak emelkedését és néhányan mellénk álltak. Budapest környékérıl eljött egy nyugdíjas férfi és egy fiatal fiú, hogy a kerítéslábazatot elkészítse. Másik fiatal ugyanarról a környékrıl 4 hetet velünk töltött, hogy a takarításban és a szállításban segítsen. Ifjúsági csoport jött két hétre járdákat készíteni. Két gyülekezetbıl építı brigád lepett meg bennünket több alkalommal is. A villanyszerelésben a kiváló szakismerettel rendelkezı sógorom segített. Egyik-másik testvérem és barátom egyegy berendezési tárgyat fizetett ki a boltban, vagy építıanyagot a tüzépen. E segítséggel munkánk lendületesen haladhatott elıre, és hitünkben növekedhettünk. Az építkezés elsı és egyben fıütemét ’99 november elsı napjaiban befejeztük, ezzel egy idıben a termek egy részét használatba vettük. A 2. ütemet pedig a lehetıségek szerint a közeli jövıben, ha lehet már a 2000. év tavaszán folytatjuk. A termek berendezése is zömében átmegy a következı esztendıre. Hisszük, hogy Aki eddig gondoskodott rólunk és e konkrét feladat megvalósítását ránk bízta, İ velünk jön továbbra is és ad bölcsességet, erıt és anyagiakat a befejezéshez. Hisszük, hogy „Áldás-völgy”-gyé (2Krón 20:26.) teszi sok lélek számára ezt a helyet. Övé a dicsıség, a dicséret és a magasztalás mindenért! Köszönjük az Úrnak azokat a testvéreket, akik segítettek, hogy szépen emelkedjen a Sion az egész ország örömére. (Zsolt 48:3)


Hitpróba – a talajvíz magas szintre emelkedése által. Kicsit több mint egy év távlatából visszatekintve azt kell írnom, hogy szeretı Istenünk nagy próbán vezetett át a Sion 1999. november 7-i, ünnepi átadását követıen, nagyon hamar. A vizes nyár után még csapadékosabb ısz következett. A talajvíz naprólnapra emelkedett és megtörtént az ami még soha sem az emlékezetemben: A talajvíz szintje 1999 karácsonyának második napján a szuterénben a padlószint fölé emelkedett és a következı napokban szakadatlanul esett. 2 hét múlva az alagsorban minden termet ki kellett üríteni. a Könyvtáron és az irodán kezdtük, majd azt a termet hagytuk utoljára, ami 2 hónappal ezt megelızıen az egyetlen közösségi teremként szolgált. Ez a szituáció minden tervünket felborított, a türelmemet pedig alaposan próbára tette. 63

Talán 2 hétig tartott bennem a feszültség, és akkor ki tudtam mondani a víz okozta problémákkal kapcsolatban is: Legyen meg Uram a te akaratod! Te tudod mit miért teszel és én nem lázadok tovább ellened. Most értettem meg igazán, miért késztetett engem Isten annyira az építkezés sürgetésére. Mérhetetlenül nagy lett ugyan a zsúfoltság, de legalább mindent át tudtunk helyezni száraz helyre és az istentiszteleteinket, imaóráinkat és a szakköri oktatásokat tudtuk folytatni szünet nélkül. A legfontosabb irodagépeket és az íróasztalomat az új és szép Könyvtárba pakoltuk. Az iratok egy része dobozokba került, más része pedig különbözı termekben, padlástérben polcokra lett helyezve. Ez megnehezítette ugyan az adminisztrációt, de nem akadályozta azt meg. Januárban azt gondoltam, hogy pár hét, és az esızések megszőnésével visszahúzódik a talajvíz és tavaszra már költöztethetünk vissza mindent a helyére. Nem így történt. A talajvíz hónapokig ott büdösödött a szuterénben. A faburkolatban nagy kárt tett és még ıszig sem száradtak ki a falak. A szükség egyre inkább kényszerített bennünket és novemberben, egy hónappal ezelıtt a legnagyobb termet ideiglenesen berendeztük szakköri teremnek, mert október óta annyi gyerek és felnıtt jön a foglalkozásokra, hogy már nem találtunk más megoldást. A talajvíz okozta károk és azok helyreállítása miatt nem tudtuk az építkezést minimális szinten sem befejezni. A 2000-es programok jelentıs része, és a nem tervezett károk helyreállítása a 2001. évbe megy át. Még sem zúgolódok, inkább nagyon hálás vagyok az én jó Istenemnek, hogy e súlyos próbák között hitemben erısített és a lélekmentés szolgálatában eredményessé tette közösségünket. Ez év folyamán sokkal inkább megértettem miért írta Pál apostol az Efézusi Gyülekezetnek: „…és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” Ef 5:20. Korábban sokszor és sokat gondolkodtam ezen az Igén, de valahogy erıltetettnek tőnt bizonyos esetekben a hálaadás. Ebben a 12 hónapban viszont valóságosan megértettem, hogy a próbákon keresztül Isten gazdagabbá tette szellemi életemet. E sajátos átélés után könnyebb magamat és mást tanítani Jakab apostol szavaival: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez.” Jk 1:2-3. F. K.

* * * 64

Egyre többen ismerték meg ıket az évek alatt, ebbıl adódóan lehetıségeik, de ugyanakkor feladataik is gyarapodtak. Helyük pedig néhány év eltelte után egyre fogyott. Hála Istennek, újra és újra problémát jelentett a klubterem szőkös mérete. Az Úr arra az elhatározásra indította az alapítvány vezetıit, hogy bıvítésbe kezdjenek. Tetıtér-beépítéssel és szintmegosztással újabb raktárfelületet nyertek, további átalakítással és bıvítéssel pedig egy, a jelenleginél nagyobb és világosabb klubhelyiség vált kialakíthatóvá. Ez – fıleg anyagi vonzatát tekintve – igen nagy vállalkozás volt a kicsiny gyülekezet életében, de hitben jártak, tudván azt, hogy amit az Úr kér, ahhoz a feltételeket is idıben biztosítja.

Új missziós centrum 2001-ben telket ajándékozott a Vandlik házaspár az alapítványnak. Ezen, és az idıközben megörökölt Ficsor László-féle ház telkén kezdték el az Örömhír Centrum építését. Ez az elsı zöldmezıs beruházásos épületük. Ezen a telken egyébként már évek óta használták raktározásra az egyik melléképületet, nagyapa volt mőhelyét és a volt istállót. * * * Az Örömhír Közösség felismerte, hogy a fizikai nyomorban szenvedı embernek fizikálisan is érzékelhetı segítséget kell elıször nyújtani, hogy fogékonnyá váljon a lelki dolgok megértésére. Ezért kezdtünk szolgálatunk karitatív ágának kiépítésébe. A jószívő, segítıkész családok által adományozott többnyire használt, de még jó állapotban levı vagyontárgyakat összegyőjtjük, tároljuk, és a szükségben levıknek elosztjuk. A raktározáshoz épületeket helyi családok biztosítottak számunkra, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül. Ezek a falu különbözı pontjain vannak, egymástól távol, ami nehezíti a raktározást és elosztást egyaránt. Pár év óta érezzük egyre világosabban egy nagyobb raktár (depó) építésének fontosságát. E témát az Úr elé vittük imádságainkban. Bölcsességet és megoldást kértünk és kérünk tıle e dologban is. Úgy látjuk, hogy elérkezett az idı konkrét lépéseket tenni ez irányban. Az események is azt mutatják, hogy az Úr most intenzív kapunyitásba kezdett. Imádságunkra válaszként még elıbb, 2000-ben szüleink házáról mondtunk le, mi örökösök, az alapítvány javára. 2001 októberének elsı napjaiban pedig az alapítvány ingatlana mellett levı üres telket 65

felajánlotta a tulajdonos Vandlik házaspár az alapítványnak. Szeretnénk ott egy 200 m2-es épületet építeni. Néhány barát már jelezte is, hogy szívesen segít az építésben. Jelenleg a részletek alapos átgondolása és a tervezés folyik. Tavasszal a kerítkezéssel már meg szeretnénk kezdeni a konkrét építkezést is. Mindezt azzal a hittel tesszük, hogy Istenünk kirendeli a szükséges anyagiakat is.


Miért volt szükség egy másik épületre, egy új missziós centrumra? Azért, mert a Siont hamar „kinıttük” és láttam, hogy újabb építkezésbe kellene kezdeni. Addig azonban nem fogtam hozzá, amíg bizonyossá nem váltam abban, hogy ez az ötlet nem a magam akarata, hanem Isten terve a számunkra. Három évvel késıbb, 2002-ben már ezt is megtudtam, és ezért arra kértem Uramat, hogy az építési terveket is munkálja ki bennem. Feleségemmel és fiunkkal esténként alaposan átgondoltuk, skicceket készítettünk és lassan elérkezett az idı, amikor kiformálódott a „kép”. Engem azonban folyton az foglalkoztatott, hogy mibıl finanszírozzuk a költségeket. Gyakran eszembe jutott az Ige: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le elıbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? Nehogy – miután alapot vetett, de nem tudta befejezni – gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni.” Lk 14:28-30. Visszaemlékeztem, az évtizedekkel korábban történt megbeszélésekre az akkori gyülekezetünkben: amikor szószéket, majd egy modernebb harmóniumot akartunk vásárolni, késıbb az imaházunkat kívántuk szebbé, otthonosabbá tenni egy nagyobb felújítással, akkor hol ez, hol az felállt és ezt az Igét idézte, mondván: Ne akarjunk vásárolni, építkezni, amíg nincs meg rá a pénz. Akkor még nem értettem eléggé, de ma már tudom, hogy ezt azok mondták, akik nem akartak áldozatot vállalni, nem tudtak hitben járni. Az Úr elé álltam 2003-ban és kértem ennek az Igének megértését. Nem egyik pillanatról a másikra ugrott be a válasz, de folyamatosan felismertem a toronyépítés példájának nekem szóló üzenetét. Semmiképpen nem szerettem volna a csúfolódás tárgyává lenni sem magam miatt, sem az Úr ügyéért. Pénzünk viszont nem volt annyi, amennyi az építkezéshez kellett, legfeljebb annak 10-12%-a. Megértettem végre, hogy ez nem az én építkezésem, hanem az Úré. İ indította a szívemet, hogy kezdjem el a munkát. Nem is beszéltem errıl másoknak, úgy tettem, mint Nehémiás, amikor hazaérkezett a fogságból: „Miután megérkeztem Jeruzsálembe, és ott voltam három napig, elindultam éjszaka néhány emberrel. De 66

senkinek sem mondtam meg, milyen cselekedetre indítja szívemet az én Istenem Jeruzsálemért.” Neh 2:11-12. Ahogy a napok teltek felismertem, hogy nekem nem számításokat kell végezni, hanem hinni a Megbízómnak. Eldöntöttem a szívemben, hogy nem hallgatok az állandóan óvatosságra és kiszámíthatóságra biztató sátánra, hanem hiszek az ígéretet adó Istennek, aki azt mondta: „… befogja tölteni minden szükségünket az ı gazdagsága szerint dicsıséggel a Krisztus Jézusban.” Fil 4:19. Több mint fél évtizeddel késıbb visszatekintve írhatom: Nem csalódtam Istenben. Beváltotta szavát. İ gondoskodott minden szükségünk betöltésérıl. Minden felıl küldött embereket – noha mi nem kértük ıket – és hozták a felajánlásaikat. Némelyek 1-2 napra, mások egy hétre, vagy két hétre jöttek, hogy az építkezésbıl tevılegesen kivegyék a részüket. Nem csak az idejüket, a fizikai erejüket adták, hanem gyakran hozták az építkezési anyagokat is. Csodálatos volt látni, amint 70 éves „aggastyán” falazott reggeltıl estig. Máskor 5-6 éves kisfiúk és kislányok segítettek apróbb építıanyagok rendezésében. Természetesen a munka dandárját a középkorú réteg végezte, de a gyermekek és az idısek is ki akarták venni a részüket az Úr munkájának végzésébıl. F. K.

* * * Az építkezés mindig harc, még akkor is, ha megvan rá a pénz. Ha pedig nem látjuk egyben az egészet, akkor igazán küzdelmes. Károlynak is sok gyötrıdésébe került, amikbıl csak a Jó Isten tudta kiszabadítani, de İ megtette, és megmutatta hőségét szolgája iránt. * * * Már három éve tudom, hogy szolgálatunkhoz szükség van egy nagyobb épületre. Az óriási kiadással járó kivitelezés gondolatát elıszeretettel próbáltam elhessegetni. Imádságban bölcsességet kértem. Mivel pénzünk nem volt a kivitelezésre, az ügy elodázásában gondolkodtam. Akár a vásárlást, akár az építést teljesen lehetetlennek láttam. Az Úr azonban ébren tartotta bennem a látást. Közvetlen a szomszédságunkban van egy üres telek, ami nagyon alkalmas volna az építkezésre. Kértem másokat is, hogy csatlakozzanak hozzám az imádkozásban és kérdezzük meg az Urat, mi az İ terve. Közben felvettem a kapcsolatot a tulajdonossal, aki nem zárkózott ugyan el az értékesítéstıl, de nem adott akkor választ. Két hónap múlva ismét megkérdeztem. Azt válaszolta: „Nem eladó a telek.” De egy kis szünet után folytatta: „Ajándékba adjuk az 67

Örömhír Alapítványnak.” A meglepı válasz hitet ébresztett bennem. Bár pénz nélkül egy üres telek nagyon kevés, megerısítette bizonyosságomat, hogy az építés nem emberi elképzelés, hanem Isten akarata. Ettıl kezdve valahányszor elmentem a terület mellett arra gondoltam, hogy egy napon itt fog állni egy épület Isten dicsıségére. Feleségemmel és néhány közeli munkatársammal immár azért imádkoztunk, hogy az Úr érintsen meg embereket, és általuk küldjön anyagi eszközöket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a program megvalósításához. Több mint egy esztendı telt el, amikor telefonon hívott egy – magát mások elıtt megnevezni nem akaró – adományozó, aki egy jelentısebb összeget ajánlott fel építési anyagok vásárlásához. Nagyon megdöbbentett az Úr ilyen egyértelmő válasza imádságunkra és az összeg nagysága. Ekkor a fent idézett Ige két fontos dologra nyitotta meg a szemem: Ne azt várjam, hogy együtt lesz az építkezéshez szükséges összeg, hanem most induljak el. Könnyő úgy építeni, ha mindenre van pénz. Tele pénztárcával nehéz letérdelni, pedig Istenem azt várja, hogy térden állva keressem orcáját. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy e terv az Úrtól van. Közösen meghoztuk a döntést. Elhatároztuk, hogy nem a habokra nézünk, nem azt számolgatjuk, hogy milyen sok hiányzik a teljes összegbıl. Ehelyett végezzük a feladatunkat. Szemünket az Úrra függesztjük. Az engedelmesség útján járunk. Hittel várjuk, hogy az Úr gondoskodik mindenrıl. Várjuk, hogy a szükséges idıben Isten mindig felhasznál valakiket a segítségnyújtásra. A telekegyesítés hosszabb ideig húzódott, de végül lerendezıdött. Ezzel Isten, mint egy pecsétet tett az ígéretére. Azonnal megkezdtük az átírás folyamatát. Jelentkeztek néhányan, hogy eljönnek segíteni az építkezésben. 3 testvér segítségével megkezdtük a terület elıkészítését az alapozáshoz. Ez persze csak töredéke annak, amire szükségünk van. Még sok feladat vár megoldásra. Én pedig néha kicsit visszahuppanok. Mint Gedeon, kételyekkel küszködök. Gedeont háromszáz emberével küldte az Úr Midján és Amálék hatalmas táborának legyızésére. Amikor látta Isten ıt hezitálni, így szólt hozzá: „De ha félsz megtámadni, menj le elıbb a legényeddel, Purával, a táborhoz. Hallgasd meg, mirıl beszélnek, akkor majd felbátorodsz és rá mersz támadni a táborra!” Bír 7:10-11. Az én bizonytalankodásomat látva 2002. szept. 3-án egy vendég testvér igei szolgálatán keresztül bátorított az Úr: „Csinálj bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal.” 1Móz 6:14. (9-22.) F. K.

68

A „Mária Otthon” 2007-ben megvásárolták a Berente-féle házat, az eddigi épületekkel átellenben az utca túloldalán. Az utca szemközti oldalán levı hatalmas alapítványi épületegyütteshez képest ez a beruházás nem tőnik nagynak, de bizony sok izgalmat okozott, mire elrendezıdött körülötte az utolsó papírmunka is. Ezt a házat az ún. Ficsor hagyatékból tudták megvenni. Az elhunyt adományozó a Ficsor családból való volt, és halálával vagyonát az alapítványra hagyta. Reméljük, hogy amiképpen a többi épület az utca páros oldalán a misszió bástyája lett, úgy ezen az oldalon is bástya lesz e házból. * * * Ez év szeptemberében a gyermekek tanítása új helyen és formában kezdıdött meg. A Mária Otthon egy kedves idıs hölgy, Mesznéder Mária hagyatéka számunkra, azzal a kéréssel, hogy ott gyermekeket tanítsunk, segítsünk. Ez a ház az eddigi épületeinkkel szemben van. Jó Atyánk tudta, hogy sok mindent bízott ránk, így az udvarban van egy nagy raktárépület is, ahova pakolhatunk. Naponta használjuk a raktárt és az otthont is. Olyan gyermekeket tanítunk itt, akik készek tanulni, szeretik az Urat és szeretnének testben is lélekben is felkészülni a felnıtt korra. Jelenleg egy tanítónk van, édesanyám, vagyis Ágika, ahogy sokan ismerik, és öt diákunk. Nagyobb lenne az érdeklıdés, sıt szeretnénk óvodás csoportot is indítani, de egyelıre a munkás kevés. Várjuk az átadott élető elszánt munkatársakat! A munka sok, Atyánk segít és megáld, és jó vele együtt munkálkodni. V-né Renáta

Raktározás – Joppé és társai Megvilágosodni bárhol lehet – mondja Böjte Csaba, s igaza van, mégis kénytelen volt ı is létrehozni egy nagy árvaház missziót, mert a megvilágosodás mégsem akar menni, csak úgy magától. Így van ez Orgoványon is. Kell segítı ahhoz, hogy meg tudjon világosodni, de legalábbis derengni kezdjen az élet értelme a kikészült embernek. És legtöbbször kell hozzá hely is. Nem szokott menni az Isten szabad ege alatt való lelkigondozás (itt nem a természetben való kirándulások közbeni lelkigondozásokra gondolok), nem beszélve a raktározásról. 1992 végén nyitották meg „segélyboltjukat” Aczél András házában, amely a Joppé nevet kapta. Az Aczél-házat néhány 69

év alatt kinıtték, már 1994 ıszétıl feltétlenül szükség lett volna egy házra, ahol elég hely lett volna a tárolásra, rendszerezésre, csomagolásra, stb., amíg az így elkészített szeretetcsomagokat továbbjuttatják a rászorulóknak. Évek óta érlelıdött bennük ez a gondolat, és nagyon aktuálisnak is 2 látszott egy saját tulajdonú 100 m körüli raktár kialakítása, a sokféle leterheltség, és nem utolsósorban az anyagiak hiánya miatt azonban csak 1995-ben érkezett el a megvalósítás 2 pillanata. Ekkor alakították ki a korábban már említett 50 m es tárolóhelyiséget. Ez a tároló azonban nem adott teljes megoldást, továbbra is nagy szükség volt a Joppéra. Az itteni segélyszolgálatuk bıvült azáltal, hogy a szoba és fürdıszoba használat mellett az elıszobát is rendelkezésükre bocsátotta a tulajdonos, Aczél András. Azonban továbbra is nagy szükség volt az idıközben díjtalan használatra felajánlott másik három kisebb raktárépületre. Darányi József ajánlotta fel tanyáját több éves használatra, amit örömmel vettek igénybe. A faluban pedig még két különbözı utcában kaptak egy-egy kisebb tárolásra alkalmas helyet. Bár jobb lett volna a három egy helyen, de ez volt, ezt fogadták hálás szívvel. A Joppé néhány év után átköltözött Donát házába, ahol jóval nagyobb hely volt a raktározásra és a szétosztásra. Egészen az új Vörösmarty utcai raktárépület elkészültéig rendelkezésre bocsátotta Donát ezt az épületet. Milyen különös Isten vezetése, hogy nem sokkal késıbb meg is nısült, és beköltözött ebbe a lakóházba. Ma már hárman laknak a szépen felújított otthonukban. Lilla sem maradhatott ki azért a ház felajánlásból, hiszen amíg nem volt kész a missziós centrum, gyakran voltak helyszőkében, így a negyedik gyermek házának melléképületeit is megtöltötték a segélyanyagok. Amikor két garázst épített Vajda Jánosné Évike, biztosan nem gondolt arra, hogy évekig fog egyik garázsában idegen kocsi parkolni. Pedig ez történt, mivel az alapítvány vezetıi megkérték, hogy jármővüknek ne kelljen a szabad ég alatt amortizálódnia, adja át használatra részükre. A kérésre nem lehetett nemmel válaszolni. Évike talán jobban örült, hogy ezzel is szolgálhat, mint Károlyék, akikre viszont mindig is nagyon jellemzı volt a jó gazda szemlélete, melybe a KeletNémetországból kapott Barkas folyamatos és jó karbantartása is beletartozott. Ha az épületekre nézek, mindig csodálom Isten hatalmát és szeretetét, hogy egy kis alapítvány ekkora építkezésekre 70

volt képes. Nyilván Isten áldásán és saját erejükön kívül ezt a csodálatos eredményt az adományozóknak, az örökhagyóknak, és a sok önkéntes munkásnak köszönhetik, valamint a takarékos és hatékony szervezésnek, gazdálkodásnak, melyben elévülhetetlen érdeme van Károlynak. Az építkezés ugyanis nem kis áldozatot követelt meg az alapítvány vezetıitıl. Rajtuk kívül persze sokan megtették, ami tılük telt. Volt, aki ingyen tervezett, mások jogi tanácsot adtak szeretetbıl, stb. A sok pénzbeli adomány, a sok ezer óra társadalmi munka, sok imádság, hit, remény, reménykedés, Isten elıtt mind kedvesnek bizonyult, mert a munkát elvégezték, az épületek állnak, szépek, szolgálnak. Nem hiába volt a sok fáradtság, izgalom, olykor lábtörés (éppen Károlyt érte a baleset az építkezés kellıs közepén). Károly 2008. márciusi közlése szerint az alapítvány bevétele éves szinten körülbelül egy átlagos jövedelmő személy keresetével áll azonos szinten. Felmerül akkor a kérdés, hogyan valósulhatnak meg a több tízmilliós beruházások, alig néhány év leforgása alatt? A válasz a következı: ez az alapítvány átlagon felül nagy hangsúlyt fektet a személyesség megırzésére, mind az adományozók, mind a segített személyek felé. Ez nagyon szépen megnyilvánul az építkezések gyakorlati lebonyolításában, amikor is, az építkezés önkéntes segítıi legtöbbször hozták magát az építıanyagot is, vagy megvásárlását és helyszínre szállítását is magukra vállalták, így azt nem kellett az alapítványnak intézni. Azonban a beszerzéskor kikérték Károly véleményét a felhasználásra kerülı anyagok és technológiák tekintetében, így harmonikusan együtt tudott mőködni az adományozó, az építı, és Károlyéknak – szükségek diktálta – igényei. A zöldmezıs beruházás a tárolás, szortírozás és az elosztás hatékonyabbá tétele miatt épült. Ezen kívül egyik termében van egy alkalmas helyiség arra is, hogy ott tudják kulturált módon fogadni és kiszolgálni, leültetni a betérıket, azokat, akiket az alapítvány segít, nem egy esetben mősoros keretek között téve ezt. Két garázs fogadja az adományokat. A felsı szinten tanácsadás, depresszióban szenvedık szállásolása és tanácsolása történhet. Itt ingyen pihenhet a gyógyulásra szoruló személy, s közben, szükség szerint segítenek nekik a lelki egyensúly helyreállításában képzett pszichiáter, orvos és teológus munkatársaik.

71

KARITATÍV SZOLGÁLAT Ez a szolgálati terület az 1992-es évben került igazán elıtérbe. Azóta családok ezreit érintette és érinti folyamatosan. Ahol látták a szükséget az alapítvány munkatársai, akinek a címét megkapták ismerısöktıl, gyülekezettıl, vagy akár a polgármesteri hivataltól, azon segített ruhákkal, élelmiszerrel. Ahogy „terjedtek” a csomagok, úgy terjedt a híre is, így az igények és az adományok is nıttek. Az adományozók között vannak olyanok is, akik nem keresztyének, így lehetıség adódik arra, hogy az alapítvány feléjük is szolgáljon az evangélium üzenetével. A megajándékozottak között is vannak hívık és nem hívık egyaránt. A Népszabadság 1990. aug. 2-i számából szeretnék idézni, ahol a karitatív szolgálattal kapcsolatban így nyilatkozott Ficsor Károly: * * * Mi nem arról az oldalról közeledünk hozzájuk (mármint a rászorulókhoz), hogy megérdemlik-e, hanem Jézus a minta, aki megelılegezte a szeretetet akkor is, amikor az ember talán érdemtelen volt rá. A beszélgetés során az újságíró megkérdezte: „Talán lenézi a gazdagságot?” Ficsor úr így válaszolt: „Errıl szó sincs, de a pénzt a másodlagos dolgok közé soroljuk. Isten megadta az embernek a képességet, hogy szerényebb körülmények között is boldog legyen, s mi ennek szellemében igyekszünk élni – küldetésünk, hogy maradjon erınk és idınk szeretni másokat. * * * Orgoványon és a hozzá közel lakók, a „Joppé”-n keresztül jutottak hozzá a segélycsomagokhoz. A távolabbi településekre postán juttatják el a mindig hasznos dolgokat tartalmazó csomagokat, egészen a dél-afrikai Zimbabwéig. Ezen kívül Dunaharasztin, Bátonyterenyén, Hajdúszoboszlón, Szolnokon, Kiskunhalason, Ladánybenén és még sok más 72

településen elosztóhelyük van, ahonnan az ott szolgáló önkéntesek a települések környékét látják el. Mi a karitatív munka célja? Egyszerően felöltöztetni az embereket? Megadni nekik a lehetıséget egy kényelmesebb életre? Nem. A segítés egy eszköz, amelyet az Örömhír Alapítvány használ az evangélium terjesztése érdekében. Károly így ír errıl: * * * Holnap reggel Biharugrára indulunk két utánfutós kocsival, hogy az ott élı szegény családoknak élelmiszert, ruhát, édességet, tisztálkodó szereket vigyünk. Az út oda-vissza közel 500 km lesz. Az Isten szeretetét és gondoskodását szeretnénk bemutatni olyan embereknek, akik még eddig semmit sem törıdtek az üdvösségükkel, akik nem tudtak önzetlenül segíteni másoknak. Az a vágyunk, hogy az értékes ajándék átadása mellett beszéljünk az ott összegyülekezı embereknek arról a szeretetrıl, amely minket erre késztetett. Szeretnénk megmutatni, hogy ezekben az utolsó idıkben is van lehetıség az Úrhoz jönni. Nagyon kedves Igém a Róm 15:1. „Mi erısek pedig tartozunk azzal, hogy az erıtlenek gyengeségeit hordozzuk…” Hálás vagyok drága Istenemnek, hogy Jézus Krisztus megváltoztatta életemet és gondolkodásomat. Célom az erıtlenek, betegek, mozgáskorlátozottak, elhagyatottak segítése, terheik egy részének átvállalása. Hálás vagyok az Úrnak azért, hogy gyülekezetünk tagjainak többségét ez a krisztusi szeretet hozza mozgásba. Ezért nem volt gond a csomagok összeállítása sem. Örömmel jöttek csomagokat készíteni, bepakolni az utánfutóba, kocsiba. Mások örömmel vállalják velem a fárasztó utat, hogy hitüket megvallják az emberek elıtt. * * * Kisgyerekkorom óta ismert fogalom elıttem a karitatív munka. Nem annyira a fogalma, mint a maga valósága. Szüleimtıl, sıt már nagyszüleimtıl is ezt láttam. Az apai nagyszüleim az elmondások szerint arról voltak ismertek, hogy mindig meglátták a szükséget. A gyerekeik mesélték el, hogy disznóvágás után küldtek egy kis hurkát, kolbászt egy szegény testvérpárnak uzsonnára. A gyerekek nagyon megörültek, de nem ették meg, hanem eltették a finom falatokat. Egy kis káposzta van otthon, azzal pedig fenséges disznótoros lesz ez az egész családnak. Így is lett. Nagyon szegények voltak. Bár a nélkülözést nagyszüleim is ismerték, mégis mindig találtak módot a még szegényebbek támogatására. 73

Szüleimnél is ugyanezt láttam. Meglátták az árvákat, az özvegyeket, a csonka családokat… Ahogy közeledik a tél, és egyre hidegebb szél fúj, gyakran eszembe jut egy történet. Néhány éve, amikor leesett a hó, és a hımérı is erısen mínuszban volt, egy tanyán élı középkorú pár jutott eszünkbe, ahol a férj, vagy inkább csak élettárs a földön aludt – tüzelı híján – a főtetlen szobában. Nem tudtunk nyugodni a gondolattól. A szél süvített, a hó hullott, mi pedig tüzelıt, ágyat és meleg holmit kerestünk ezeknek az embereknek. Nem volt veszélytelen az autóval ilyen úton elindulni, de sokáig fogok még emlékezni ennek az embernek az arcára, ahogy meglepıdött, és örült. Olyanok jönnek hozzá, akiket ı nem is ismer, és szeretettel – meg ággyal és meleggel – veszik körül. Ez karitatív munka volt, de hiszem, hogy az akkori tettekkel és szavakkal elmondott bizonyságtételünk nem volt hiábavaló. Még nem kötelezte el ez az ember magát a Megváltónak, de hiszem, hogy ez egy megszólítás volt felé Jézustól, és minden alkalommal, amikor ismét találkozunk a faluban, újra emlékezteti ıt arra, hogy Jézus nagyon szereti és várja. Az élettársa és – akkor még egyetemista – nagylánya viszont nagy örömünkre engedelmeskedett a hívásnak. Szakítottak bőnös életformájukkal, átadták életüket Jézus Krisztusnak. Ilyen módon egy út, egy eszköz a karitatív tevékenység arra, hogy embereknek beszéljünk Istenrıl. Vandlikné Ficsor Renáta

* * * Egy vasárnap délben felkeresett egy ismerıs asszony azzal a kéréssel, hogy nagyon bizalmasan szeretne velem beszélni, ha lehet kettesben. Elmondta, hogy középiskolás végzıs lánya egy 1500 grammos újszülöttnek adott életet. Teljesen váratlanul érte a családot a baba születése. Bárminemő segítséget tudok adni, mindenre szüksége lenne. Akkor még csak azt ígérhettem meg, hogy megpróbálok segíteni az Örömhír Alapítványon keresztül. Néhány nap múlva azonban már férjemmel személyesen elvittük a babaruhákat, cumis üvegeket, fürdıkádat és babakocsit. A nagymama éppen nem volt otthon, és a csengetésre egy idıs néni tipegett ajtót nyitni. Amikor meglátta az adományokat, örömében sírni kezdett, hogy mégiscsak vannak még jó emberek. Nem gyızött hálálkodni és áldani az adományozókat. Behívott a lakásba. Itt bizony én lepıdtem meg azon a szegénységen, amit ott láttam. Az elıszoba, ahova bementünk, a tyúkok szálláshelye. A konyha látványa sem valami bizalomgerjesztı. Az asztal és környéke tele volt mindenféle zöldséggel és romlott gyümölccsel. Egy szobában tudnak főteni és onnan engednek ki egy kis meleget a többi helyiségbe. 74

A 85 éves idıs hölgy elmondta, hogy idefogadta unokahúgát lányával, aki most iskolás létére úgy járt, hogy babája született. Nagyon nehéz ezt elfogadni. Én kisnyugdíjas vagyok, az unokahúgom pedig csak szociális járadékot kap. Ha nem tartanánk baromfit, akkor húst nem is tudnánk enni. Az állatoknak való élelmet pedig a piacról és a zöldségestıl győjtjük össze. Itthon átválogatjuk, ami még emberi fogyasztásra alkalmas, azt megesszük, ami nem, az marad a tyúkoknak.


Egy másik család a város központjában lakik. Egy dédnagymama pici lakásába fogadta otthon nélküli lányát és unokáját 3 fiú gyermekével. A lakás romos, a tetı beázik, a villany hosszú ideig nem üzemelt. Két szoba, de csak egy főtési lehetıség van a lakásban. Amikor felkerestük ıket az Örömhír Alapítvány adományával. Megdöbbenéssel láttam az egyszerő körülményeket. A bejárati ajtó üveg helyett deszkával van beszögelve, az elıszobában homok, cement. Az egyetlen főtött helyiségben az ágyon ült a dédnagymama, a kinyitott nagy rekamién volt a család többi tagja: a mama, az édesanya és a három gyerek. Asztalt nem láttunk. Egy kicsi helyiség volt a mindenes. A konyha, fürdıszoba, mosókonyha, egyszóval minden. Innen főtik a szobát. Az udvarban található a WC, kb. 25 méterre. Nem lehet leírni azt az örömöt, amikor a fiúk csomagjaikat kibontva hangos örömrivalgásba törtek ki egy-egy ajándék láttán. Érdeklıdtünk, hogy mire lenne szükségük. Köszönjük, nekünk megvan mindenünk, hiszen egy keresı is van a családban. Vannak sokkal rászorultabb emberek. Például a fiamék is sokkal rosszabb körülmények között élnek. A lakásukat szanálni akarják, a villanyt is kikapcsolták, mert nem tudták fizetni a számlákat… A szeretetre minden ember vágyik. Talán úgy is mondhatnám, ki van éhezve. Tudsz segíteni, hogy egy kicsit vigyünk nekik? A saját környezetedben is megteheted. Már ma kezd el! Mosolyogj rá az elsı emberre, aki szembe jön veled! Mindjárt jobb lesz a napja. Hégely Ferencné Dunaharaszti

* * * Ismerkedjünk egy kicsit az elosztóhelyekkel, az ott dolgozó szolgálattevıkkel bizonyságtételek, cikkek alapján. Azt gondolom, hogy a megsegítetett emberek köszönılevelei is bemutatják, mennyi és mennyi munka van egy-egy csomag összeállítása, átadása mögött. 75

Joppé Éppen mindkét gyermekem kiszállt a családi fészekbıl, amikor a családi szervezéső Örömhír Alapítvány megkezdte tevékenységét 1990-ben. Nem csak helyeseltem a szolgálat beindítását, hanem magam is szívesen bekapcsolódtam. Rövid idı alatt kirajzolódott a kép, kire hol van a legnagyobb szükség. Többen győjtöttük a jó ruhákat, cipıket, bútorokat, háztartási eszközöket, hogy majd olyan családok között osszuk el, akik a legelemibb szükségleti cikkekkel sem rendelkeznek. Visszatekintve látom, hogy ez már a második évben olyan szépen beindult, hogy gondoskodnunk kellett egy épületrıl, ahol a raktározást és az elosztást megszervezhetjük. Hamarosan kaptunk egy, kettı, majd három felajánlást kisebb épületekre (Darányi-tanya, Aczél-ház, és szüleink házának a melléképülete). Bár jobb lett volna a három egy helyen, de ez volt, ezt fogadtuk hálás szívvel. Két helyen raktározást kezdtünk, az Aczélék házában pedig kialakítottunk egy olyan helyet, ahová folyamatosan jöhetnek a szükségben levı családok, hogy kiválogassák a nekik megfelelı dolgokat. Ezt a helyet Joppénak neveztük el. Nyári melegben és téli hidegben egyaránt kész vagyok itt szolgálni az embereket azzal, hogy a készletet elıkészítem, polcokra rakom, kiadási napokon segítek a megfelelı cipı, ruha stb. megtalálásában. Zárás után pedig kitakarítom a termet. Ez azonban nem egyszemélyes feladat, de mindig volt és van segítségem. Éveken keresztül Somogyi Sándornéval, a helyi gyülekezet vezetıjének a feleségével dolgoztam, aki igazán hőséges munkatársnak bizonyult. Sajnos, ı meghalt, így most Feketéné Katival folytatjuk e feladatot. Néha nagyon elfáradok, de amikor látom a gyermekeiket nehéz körülmények között nevelı édesanyák örömét, amint szebbnél szebb ruhákat tudnak válogatni a család számára, akkor még a fáradtságot is elfelejtem. A sok apróbb feladatom mellett van még egy másik jó lehetıségem a szolgálatra. Évek óta egyedül élek. Családi házam egyik szobája üres. Az Örömhír Alapítványnak sok vendége van, és tudják, hogy bármikor hozhatják ıket hozzám: és hozzák is. Én pedig nagy örömmel készítek nekik ágyat, télen befőtöm a szobát, gondoskodok meleg vízrıl és mindenrıl, ami szükséges ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Vajda Jánosné

76

Területi elosztóhelyek Hajdúszoboszló Hajdúszoboszló nagyon szép, gyorsan fejlıdı fürdıváros. Nyaranta rengeteg vendég keresi fel, hívık és nem hívık egyaránt. Ekkor néhányan felkeresik imaházunkat, és részt vesznek az istentiszteleteinken. Az egyik ilyen vendég – Somogyi Ottó – hallotta, amikor az istentisztelet végén arra kértem a testvéreket, hogy hozzuk be a megunt, feleslegessé vált ruháinkat, mert feltőnt nekem jártamban-keltemben, hogy jócskán vannak, akik még ebben a gazdag üdülıvárosban is igencsak szegényesen öltöznek, s van, hogy a hideg ellenére is gumipapucsban vannak, az azóta megszüntetett hajléktalanszálló elıtt csoportokba verıdnek, és úgy várják, hogy kinyissák az ajtót. Az volt bennem, hogy tenni kell valamit, ha már hívık vagyunk, s amúgy is azt mondta Keresztelı János, hogy akinek 2 kabátja van, adja oda az egyiket annak, akinek nincs. „Biztos, hogy a testvéreknek is van nem egy, de több kabátjuk, hozzuk hát be!” Az említett vendég az alkalom végén odajött hozzám, és adott egy címet, az orgoványi székhelyő Örömhír Alapítványét. Néhány mondatban bemutatta ıket, és nagyon tanácsolta, hogy mindenképp forduljak hozzájuk. Valami olyasmit is mondott, hogy: „Ez való a testvérnınek”. Így indult el egy nagyon szép, végül már városi hírő karitatív munka. Többször beszámoltam errıl a munkánkról a helyi újságban is. Közben a férjem hozzáállása is nagyban változott, az ı segítsége nélkül nem tudtam/tudtuk volna ezt a munkát végezni. İ bonyolította a segélyáru szállítását, pakolását, raktározását. Ficsor testvérrel – az alapítvány vezetıjével – levelezésbe kezdtünk, s így kaptunk meghívást a jánoshalmi Csendes Napokra. Az elsı alkalommal még képtelenségnek tőnt napokra olyan messzire elmenni, viszont lehetıségünk adódott nyáron 1 hetet eltölteni a Soltvadkerti tónál, nem messze Orgoványtól. Ekkor jött az ötlet – biztos, hogy a férjemtıl –, hogy mivel közel van Orgovány, látogassuk meg Ficsor testvéréket. Én még nem találkoztam velük, úgyhogy egy programnak nagyon jó volt, kíváncsian vártam a találkozást. Amúgy is több – a hívı élettel kapcsolatos – kérdés foglalkoztatott ez idı tájt, legalább valakitıl meg tudom kérdezni, mivel azok a válaszok, amiket eddig kaptam, nem elégítettek ki. Egy meghívás volt a válasz a kérdéseimre, a vasárnap délelıtti istentiszteletre. Családostul érkeztünk. Nem szokványos istentiszteleti formát találtunk, hanem egy jóval pezsgıbb, életteli 77

gyülekezetet. Sok minden történt bennem is, a férjemben is, összefoglalva csak azt a bizonyosságot írom le, amit akkor kaptam: „Bizony, él az én Megváltóm!” Ezek után már nem volt akadálya annak, hogy elutazzunk a jánoshalmi Csendes Napokra. Úgy foglalnám össze ezeket a csoda-napokat, hogy az Úrral voltunk a hegyen. (Mt 17:1-8.) Csoda-napokat írtam, mert annyi csodát megtapasztaltam. Például szemem elıtt érintett meg az Úr Szelleme embereket, köztük magamat is, és a páromat is. Olyan mély közösséget éltem át az Úrral és a testvérekkel, amirıl addig csak halvány fogalmam volt és nagyon vágytam. Közben elhívást kaptam: szolgálni fıként olyan gyermekek felé, akik nélkülözik a családi meleget. Egy gyermek-otthon az álmom, ahol szeretetet és nyugalmat találnak azok, akiknek vagy nem is volt, vagy kitaszított a családjuk. Ez az otthon mindent megadna ahhoz, hogy Istent megismerjék, és ebben növekedjenek. Egy világi gyermek-intézmény igazgatónıje mondta. „Húsz éve vagyok a pályán. Egy kezemen meg tudom számolni, melyik gyerekbıl lett valami.” Szeretném megláttatni, hogy Istennel ezekbıl a gyerekekbıl is lesz „valami”. Ez a látás találkozott az Örömhír Alapítvány látásával. Hasonlóban gondolkodnak a testvérek, vagyis egy gyermekotthon létrehozásában, gyermekek nevelésében. Elıször ugyan más úton indultam megvalósítani álmomat, de csakhamar ebben is összevezetett az Úr az alapítvánnyal. Lassan megszerzem a diplomámat szociálpedagógus szakon. Másfél éve megszületett ötödik gyermekünk is: egy kisfiút kaptunk négy leányunk mellé. De készek vagyunk egy költözést is vállalni, csak hogy együtt szolgálhassunk az Örömhír Alapítvány keretein belül, az Örömhír Közösség támogatásával. Én, mint teljes idejő önkéntes, a férjem egyéb szolgálatokkal venne részt Isten országa elıretörésében, emellett ı a család fenntartásában vállalna oroszlánrészt. Hiszem, hogy ez a családunk épülését és erısödését is fogja eredményezni.


2010. augusztus 22. vasárnap – szolgálatba való beiktatásunk napja, az Örömhír Alapítványnál, Orgoványon. Nem könnyő idıszakot hagytam magam mögött, de abban bizonyos vagyok, hogy ez még csak a kezdete valaminek. Hiszem, hogy csodák sorozatát fogjuk átélni, hiszen ha nem ebben bíznék, nem volna értelme az orgoványi szolgálatunknak. Már az is maga egy csoda, hogy el tudtunk szakadni szüleinktıl, nagyon szép otthonunktól, a korábbi gyülekezetünktıl, ahol nagyon szerettek bennünket. Tudom, hogy sokan nem értették meg a 78

környezetünkben ezt a szolgálatváltást, és úgy értelmezték még a hívı testvérek között is számosan, hogy nem becsülöm azt, amit az Úrtól kaptam, felfuvalkodásomban többre vágyok és esztelenségemben szétszakítom a családomat, akik szegények nem tehetnek mást, mit követnek. A férjemen meg csodálkoztak, hogyan mehet ilyenbe bele, mert még erıs hívık sem nagyon vállalnák hat gyerekkel a költözést, iskolaváltásokat, otthagyva a biztost, s menni a bizonytalanba. Azonban áttekintve azokat az éveket, amelyek alatt kiformálódott férjemben és bennem az Örömhír Alapítványnál való szolgálat, meggyızıdésem, hogy Isten hívásának engedtünk. Amikor elbizonytalanodtam a költözést illetıen – soha nem abban, hogy szolgálatba, misszióba hív az ÚR –, mindig kaptam egy Igét, vagy amikor rossz irányba próbáltam kinyitni egy ajtót, akkor Isten mindig becsukta azt. Végezetül a férjem határozottsága gyızött meg: itt az ideje indulni! Isten csodájaként éltem meg azt, hogy cseppet sem volt erım feletti a költözés – pedig alig múlt 3 hónapos a hatodik gyermekünk –, minden gördülékenyen ment, egyáltalán nem fáradtam ki, és nem merültem ki. Mind fizikálisan, mind anyagilag Isten megerısített minket. A testvériség örömmel fogadott bennünket, és többféleképpen kifejezték a szeretetüket felénk. Igyekszünk minél elıbb jól beépülni az Örömhír Közösségbe, s máris bekapcsolódtunk a gyülekezeti életbe. Szeptember hónaptól a legkisebbek vasárnapi iskolai szolgálatát bízta rám a gyülekezet pásztora, férjem a szeptemberben induló egyik házicsoportot fogja vezetni – bár még a távmunka végzése nem teljesen kiforrott, de minden reménységünk megvan rá, hogy a hónap legnagyobb részében Orgoványról végzi a munkáját. Gyermekeink a gyülekezet dráma, zenei és kézmőves szakköreibe is beiratkoztak, a Vasárnapi Iskola és egyéb összejövetelek mellett. 2011 szeptemberétıl pedig az alapítvány által mőködtetett Mária Otthonban fogok szolgálni, óvodáskorú gyermekek között. Hiszem, hogy az Örömhír Alapítványnál való munkálkodásunk áldásul lesz családunk és mások számára, és Isten dicsıségét szolgálja. Hajagosné O. Erika

Dunaharaszti „... amint szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy bánjatok velük." Lukács 6:31.

79

Visszagondolva az évekkel ezelıtti múltra, eszembe jut egy epizód, ami akkor történt, amikor szüleimnél én voltam a „hétvégi ügyeletes". Károly átrohant és megkérdezte, hogy volna-e kedvem kirándulni? Katica nıvérünk is ott lesz. Azonnal rávágtam, hogy örömmel mennék, de én idıs anyukámhoz segíteni jöttem, nem „víkendezni". Erre rögtön hozzátette, hogy ez nem szokásos kirándulás lesz, hanem egy nagyon nehéz körülmények között élı családot látogatnánk meg, és vinnénk nekik valami segélyt, hogy körülményeiket elviselhetıbbé tegyük vele. Átmentem hát a szomszédban lakó bátyámékhoz, láttam, amint a Wartburghoz húzta az utánfutót, és engem is hívott, hogy segítsek pakolni. Elıször egy hőtıszekrényt tettünk föl, majd dobozokat. Ekkor kezdtem rájönni, hogy nem egy „laza" kirándulás elé nézek. Egy falu szélén lakó asszonyhoz mentünk, ahol kicsi gyerekek tébláboltak a nagyon rendezetlen udvaron, üveg helyett fólia volt az ablakokban. Mint kiderült, csak szívességbıl engedték abba a házba a „csonka családot". A lakásban meglepıdve láttam, hogy az asszony az általunk korábban összegyőjtött és nekik ajándékozott dolgokkal próbálta lakhatóvá tenni a szobát. Ezt látva minden eddiginél jobban megértettem, hogy rendkívül nagy szükség van erre a szolgálatra. Idıben nagyot ugorva, az elmúlt karácsonyi élményemet szeretném még leírni. Az Örömhír Alapítvány egy kihelyezett részleget hozott létre Rebeka húgoméknál Dunaharasztin. Én is részt vállaltam a csomagok „postázásában". Többek között egy idıs, egyedülálló nénihez vittem csomagot. Olyan nagy örömmel fogadta, hogy a könnyei is kihullottak. Meglepıdött, hogy gondoltak ırá is. Tartok tıle, hogy én sem szántam volna idıt a látogatásra, ha nem viszem a csomagot, pedig nagyon jó volt látni az idıs asszony örömét. Azt kívánom, hogy te is, próbáld meg, milyen jó adni. Surányi Józsefné

* * * Kedves meglepetéssel vártak imaházunk alagsori termében az Örömhír Alapítvány adományai. Az asztalokon különféle ruhanemők, élelmiszerek – fıleg tésztafélék –, mosószerek, konyhafelszerelési cikkek, játékok, takarók garmada sorakozott, amikbıl mindenki szüksége, tetszése szerint válogathatott. Az „asztalt terítesz nekem…” kezdető zsoltárvers most kézzelfoghatóvá vált számunkra. A meglepetéstıl alig tudtunk szóhoz jutni. Többen a könnyeiket törölgették a meghatottságtól. A jelenlevık többsége kisnyugdíjas és sokgyermekes édesanya, így mindenki talált saját magának és családtagjainak egy-egy ruhadarabot, gyermekeinek 80

játékot, cipıt, ruhát. Senki sem ment el innen üres kézzel. Elmondhatjuk, hogy valóban Isten jósága és szeretete kísér életünk minden napján… F-né Etelka

Békéscsaba Szeretettel köszöntöm az Örömhír Alapítványt, melynek jóvoltából az elmúlt karácsonyon is sok házba beköltözött az öröm. Békéscsabán az én szők környezetemben olyan családok lettek boldogabbak, akiknél sokszor vendégeskedik a gond, a baj, a szomorúság, a „nincs”. Az egyik pl. egy fiatal özvegyasszony 4 gyermekkel, a másik egy idıs, beteg házaspár, akik nagyszülı létükre nevelik az apró unokákat, az ıket eldobó szülık helyett. Megint egy másik, az a 10 gyermekes család, ahonnan 3 gyermeket hitoktatásra hord az amúgy nem vallásos édesanya. Sok család gyermekeit tudtam megajándékozni az Örömhír Alapítványtól e célra kapott csomagokból. Pl. a karácsony elıtti napokban észrevettem, hogy a szakadó esıben a vizesárok mélyén bırig ázva emberek dolgoznak. Az Úr szólt, hogy vigyek ki nekik kabátot. Kiderült, hogy a többgyermekes édesapák még ilyen körülmények között is vállalnak alkalmi munkát, hogy gyermekeik szájába kenyér kerüljön. Szóltam nekik, hogy munka után csöngessenek be hozzám. Addigra összekészítettem mindegyik férfi gyermekeinek egy-egy csomagot. Másnap becsöngettek, és elmondták, hogy a család köszönetét hozzák, mert az ı gyermekeiknek még sosem volt ilyen szép karácsonyuk. A rákövetkezı vasárnapon az egyik család gyerekeivel együtt eljött a tılük 20 km-re levı istentiszteletre. Gondolom, hogy ha vége lesz ennek a nagy hidegnek, influenzajárványnak, máskor is átjönnek majd hallani Istenrıl, az „örömhír”-rıl. D. Tímár Klára

Bátonyterenye Az Örömhír Alapítvány immár kilenc éve tart kapcsolatot Bátonyterenyével. Vezetıje, Ficsor Károly az elmúlt években is rendkívül sokat tett a település nélkülözıiért. Tıle tudom, hogy a tılünk távol élı, jószándékú magyar, skót és angol személyeknek köszönhetjük az értékes küldeményeket. Az évente két-három alkalommal érkezı szállítmányban – ezúttal ünnepi ajándékként – fıleg írószerek, tisztálkodási és gyermekápolási termékek, valamint édességek voltak. A Kiss Andrásné Erika által koordinált szétosztási 81

akcióban igyekeztek a legrászorultabbaknak juttatni a küldeményekbıl. Nagycsaládosok, gyermekközösségek, és most elıször idıs emberek is részesültek az Örömhír Alapítvány tartalmas küldeményébıl. Az elosztásnál partnerek voltak az intézményvezetık is, a józan tartalékolás pedig lehetıséget ad majd a késıbbiekben hirtelen bajba jutók azonnali megsegítésére is. Az érkezett segély elosztásakor gondolunk a környezı kis falvakban élı, nagy elhagyatottságban élı roma családokra. A nyomort felismerve kiemelten kezeljük a mátramindszenti sok gyermekes családokat. Osgyánné

* * * Sok olyan család él a városban ahol még a legcsekélyebb ajándékra sem futja, hiszen a közüzemi tartozásokat sem tudják kiegyenlíteni. A nehéz helyzetben lévı családok gyermekei már abban a tudatban vannak, hogy az ajándék nagyon szerény lesz, vagy egyáltalán nem is lesz karácsonyra. Amikor megkapják az Örömhír Alapítvány által hozzájuk eljutatott hasznos dolgokat és érdekes játékokat, az az öröm felejthetetlen. A gyerekek arcán látom azt a boldog mosolyt. Ahogy meglátják az ajándékokat, szinte el sem akarják hinni, hogy ezt mind ık kapják, és vannak olyan jószándékú emberek, akik gondolnak a tılük szegényebb emberek megörvendeztetésére is. Kiss Andrásné Erika

Ladánybene Az Alföldi Lapok 1993. október 21-i számában olvastam elıször az Örömhír Alapítványról. Kivonatosan idézek a cikkbıl: „…adakozók segítségével átadták az alapítvány új klubtermét… egy család díjtalanul kölcsönadta házát az elosztásra kerülı adomány stb. tárolására, egy másik család házának egyik szintjét bocsátotta az alapítvány rendelkezésére, …magas erkölcsi és irodalmi értékeket tartalmazó könyveket, kazettákat kölcsönöznek, lelki gondozást végeznek, a szükségben levıknek ruhával, cipıvel segítenek.” Mélyen megérintett ez a határtalan jóság, segítıkészség, önzetlen törıdés. Úgy éreztem szívesen tartoznék ezekhez az emberekhez. Rövid bemutatkozó levelemre postafordultával egy nagyon kedves választ kaptam az alapítvány vezetıjétıl és meghívást Orgoványra. Személyes találkozásra ugyan csak késıbb került sor, de a levelek rendszeresen jöttek-mentek. (Az Örömhír leveleket mind a mai napig lefőzve ırzöm, mert fontosak nekem.) Én is mindig szívesen írtam, 82

mert meghallgatásra találtam, éreztem, odafigyelnek rám és ez nagyon jólesett. Az adományok elosztásáról, a megajándékozottak örömérıl is mindig szívesen számoltam be. Elsı alkalommal 1994 februárjában kaptunk az alapítványtól adományt. Rengeteg ruhát, cipıt, hogy segítsük községünkben is a rászorulókat. Az alapítvány vezetıje, Ficsor Károly fáradtságot nem ismerve, napi munkáját még megtetézve, este helyünkbe szállította az adományt, és azt mondta: „Éva legyen kedves elosztani jó belátása szerint”. Meghatott ez a felém irányuló nagy bizalom, hisz személyesen még nem is ismertük egymást. Már ekkor tudtam, hogy nagyon kedves és jó emberekkel hozott össze a sors. Lehetıségeim szerint eleget tettem a meghívásoknak, melyek közösségi alkalmakra szóltak. Kezdetben még kicsit idegenül, bátortalanul éreztem magam, de a szép keresztyén énekek nagyon tetszettek és a tanításokat is nyitott szívvel hallgattam. Ebben az idıszakban községünkben a helyi vöröskereszt titkára voltam. Más szervezethez tartoztam, de ennek ellenére az alapítványtól rendszeresen kaptunk adományt és mindig nagyon szép dolgokat. Volt olyan karácsonyunk, hogy minden óvodás és iskolás gyermek részesült egy cipısdoboznyi ajándékban. Öt év után a vöröskeresztes titkári feladatokat – jó kezekbe átadva – befejeztem és az alapítvány munkatársaként segítettem tovább az embereknek. Évközben is segítettem, de fıként ünnepek körül sokasodtak meg a tennivalók. A karácsonyokat megelızı hetek a hidegtıl fázósak, a csomagok készítésétıl, cipelésétıl olykor fárasztóak voltak, de a szívemben ilyenkor mindig túlcsordult az öröm. Az adás, az ajándékozás öröme töltötte be napjaimat. Örültem az emberek örömének. Voltak alkalmak, amikor válogathattak az emberek az adományból, de jobban szerettem én magam összekészíteni a csomagokat. Öröm volt átadni a csomagot és öröm volt kapni a visszajelzést, hogy minden megfelelı mérető, ízlés szerinti volt és minden egyes darab segítség a megajándékozott számára. Emlékszem egy kedves idıs néni örömére, aki az alapítvány támogatásával fonalakat kapott és kedvére hímezhetett, horgolhatott. Emlékszem a gyerekek örömére, akik szebbnél szebb játékokat kaptak, kismamák örömére, a csodás babaruhákat látva. Az évek során egyre inkább megismertem az alapítvány munkáját, megismertem a Ficsor családot. Láttam, tapasztaltam, hogy ık kiegyensúlyozott, boldog emberek, akik szeretetben élnek nemcsak családtagjaikkal, hanem a lakóhelyükön élıkkel, sıt távolabb élıkkel. Látom, tapasztalom, hogy maximálisan figyelnek embertársaikra, segítıkészek, éreztetik, hogy fontos vagy nekik és 83

hitük sziklaerıs. Egyszerőség, kedvesség, békesség, nyíltság, ıszinteség, bölcsesség, nyugalom jellemzi ıket. Lényükbıl sugárzik a szeretetet. Olyan tulajdonságokat hordoznak, melyeket én is szeretnék. Az összejövetelek alkalmával az Örömhír Közösség egyre több tagját megismertem. Olyan embereket, akiknek gyökeres változást hozott az életükben, hogy kapcsolatba kerültek az alapítvánnyal. Szakítottak korábbi életvitelükkel, fontosnak tartják a tanulást, a munkát, valamint mások segítését. Mert itt nemcsak ruhát, cipıt és élelmet kaptak, hanem jó szót, odafigyelést, életvezetési tanácsokat, de fıként bibliai alapokon nyugvó tanítást. Három alkalommal volt közös karácsonyi rendezvényünk. Az elsı számomra még leginkább az ajándékozásról szólt. A második találkozó szervezésekor az ajándékozáson túl az volt a célom, hogy a község mozgássérült és súlyos betegséggel küszködı lakossága, idıs, beteg emberei részére lelki vigasztalást, megerısítést adjunk. Sosem fogom elfelejteni, amikor a járókeretekkel, botokkal, tolókocsikkal közlekedı vagy tumoros betegségben szenvedı vendégekkel megtelt mővelıdési házban Ágika és Barbara saját súlyos betegségükrıl szóltak. A szemeket könny áztatta, de sokan az ı gyógyulásukból merítettek erıt. A harmadik közös karácsony 2008-ban volt. Tudtam, hogy Károlyék nagyon elfoglaltak, de fontosnak tartottam meghívni ıket, hogy szóljanak a szeretetrıl, de fıként a nagybetős SZERETET-rıl, Jézus Krisztusról, Isten hatalmasságáról, a megváltozott, megváltott életükrıl. Fontosabbnak tartottam ezeket a gondolatokat, mint a kézbe adott ajándékokat. Az ajándék elfogy, elhasználódik, egyszer vége. De a Jóisten szeretete örök és velünk van! Éveknek kellett eltelni, hogy erre én magam is ráébredjek. Nem az a fontos, hogy minél nagyobb házunk, több autónk, nyaralónk legyen. Legyen békesség a szívünkben és éljen bennünk a hit és a remény. Tudjunk dolgozni másokért, figyeljünk oda embertársainkra. Az évek során bizalmat kaptam, megérezhettem az adás örömét, tanítják nekem a Bibliát, megtanítottak imádkozni. Az életembıl az örökös aggódás, a félelem, a kétségbeesés elmúlt. Sokat dolgozom, de a Jóisten erıt ad hozzá. Én is hordozom életem keresztjét, de erıt kapok a kereszt hordozásához. A nehézségeket jobban el tudom fogadni. Jó tudni azt, hogy nem vagyok egyedül, és jó elhinni azt, hogy a halállal nem ér véget minden. Szeretném, ha sok ember ráébredne arra, amire én. Éveknek kellett eltelnie, hogy elfogadjam mindazt, melytıl korábban idegenkedtem, bár gyerekkoromtól vallásos voltam, jártam hittan órákra, elsıáldozó és bérmálkozó is voltam. Szeretném, hogy hitem élı, igazi hit legyen és 84

megingathatatlan, sziklaerıs. Szeretném, hogy mások is eltaláljanak a kereszthez és a kereszten értünk szenvedı Jézushoz, a mennyei Atyához. Életem egyik legszebb szombatját Jánoshalmán, a Csendes Napokon éltem át egy Istentisztelet alkalmával. Olyan mérhetetlen, hatalmas szeretet ölelt körül bennünket, melyet addig soha nem éreztem. Az Úr szeretete, Szent Szelleme velünk volt. Nem tudom, életem miként alakul, ha nem találkozom az Alapítvánnyal. Azt viszont biztosan tudom, hogy nagyon fontos dolgokat tanultam meg és tanulok még ma is. Naponta olvasom a Bibliát és hozzá bibliai tanításokat, igemagyarázatokat is. Nagyon szeretem naponta kézbe venni a „Mai ige” füzeteket és úgy indulok munkába, hogy reggel elolvasom az aznapi üzenetet, bátorítást. Károly könyvei „Elrejtett kincs” I, II, III, IV segítenek megérteni a Bibliát. Az évek során bebizonyosodott számomra, hogy nem a világi dolgok a fontosak, hanem a szeretet, az egymásra figyelés, az örök életbe vetett hit. Olyan kíméletlen világban élünk, ahol eláraszt mindent a durvaság, a közöny, a pénzimádat. Sok ember éldegél céltalanul, munka nélkül, tévé és számítógép elıtt idızve. Sokan küszködnek anyagi gondokkal, szenvednek különféle betegségektıl, ırlıdnek megromlott kapcsolatokban. A hívı emberek életében is vannak nehézségek, de másként viszonyulnak mindehhez. Tudják, hogy még a rossz is a javukra van. A megpróbáltatások, a nehézségek által formál bennünket a nagy Mester. Jó, tudni, hogy van egy biztos menedék. Az eszemmel is megértettem és szeretném a szívemben is teljes bizonyossággal hinni, belsı meggyızıdéssel elfogadni, hogy Jézus nem egy történelmi személy a múltból, de ma is él és Szellemével velünk van. Tanulom a Bibliát és ezt ajánlom másoknak is. A Biblia az Élet könyve, benne Isten Igéi, törvényei, melyekkel hozzánk szól. Naponta imádkozom és ezt tanácsolom másoknak is. Az ima, az imádkozás hatalmas erı. A hit pedig a nem látott, de remélt dolgokban való teljes bizonyosság. Hiszem, hogy a bevezetımben említett újságcikk nem a véletlen mőveként került a kezembe, hanem az isteni gondviselés akarta így. Sz-né Éva

Tarpa A Tarpai Gyülekezet, Pócsi Róbert lelkipásztor testvérünk segítségével már tíz év óta tartja a kapcsolatot az orgoványi Örömhír Alapítvánnyal. Gyülekezetünk nemcsak a beregi rész legszélén, hazánknak is az egyik végén található, pontosan az ukrajnai határ közelében, mint határközség. Nagyon nagy a munkanélküliség és 85

szegénység ezen a vidéken. Nem kis gondokkal kell megküzdenie az itt élı lakosságnak és gyülekeztünk tagjainak is a mindennapok során. Egyet biztosan elmondhatunk gyülekezetünkrıl, van élı hitünk és ez már sok közös próbán és harcon átvezetett minket, megtapasztalva Isten ránk áradó kegyelmét. Harcra készen álló, hitben megmaradó, Megváltónk útján mindvégig kitartó kicsiny nyáj vagyunk. Öröm átélni már évek óta azt – Ficsor Károly testvérünkön keresztül –, hogy Isten ad, hogy mi továbbadjuk, szeret, hogy szeretetét sugarazzuk, áld, hogy áldással segítsük mások életét. KÖSZÖNJÜK, ÉS HÁLÁSAK vagyunk az Úrnak érte, családjáért és munkájukért! Olyan jó tudni azt, hogy Isten munkatársaiként együtt szorgoskodhatunk Megváltónk szılıskertjében. Minden tılük kapott adományt, támogatást Tarpán és a környékbeli falvakban élı rászoruló családoknak, roma testvéreknek, idısek otthonának, hajléktalan szállóknak, önkormányzatoknak adunk. Jó megtapasztalni, hogy a szükségben élık anyagi és lelki segítése, még jobban összehozza, szorosabb kapcsolatba főzi egymással a gyülekezetünk tagjait és a támogatottakat, hiszen ezekben a családokban a ruha- és élelmiszer osztás mellett mindig ott van a közös imádság is. Teljes bizonyosságunk van afelıl, az alapítvánnyal való együttmőködés kapcsán, hogy az imádságnak kézzel foghatóan is éltetı ereje van. Köszönjük, hogy életünk velük együtt lehet ÜZENET! Pócsiné Mózes Noémi

Tuzsér Békés megyébıl költöztem Tuzsérra. Nagyon gyorsan felismertem, hogy rengeteg alulképzett ember él ezen a vidéken. Munkalehetıség nagyon kevés van itt az ország határához közvetlen közel. A kiáltó szükséget látva elkezdtem gondolkodni és eszembe jutott az orgoványi Örömhír Alapítvány. Korábban magam is jártam ott több alkalommal is, hogy önkéntes munkámmal segítsem ıket az építkezésben. Most ismét elmentem és hatalmasan megrakott utánfutóval tértem vissza. Az ott kapott élelmiszert alapos átgondolással osztottam el a nagyon rászorult roma családok között. V. Imre

Pócsmegyer, Kisvárda, Lucfalva A gyülekezetünk szolgáló csoportjával, egy bábdarabbal készülve indultunk útnak és két napon keresztől több cigány gyülekezetet is meglátogattunk. Kisvárdára, Rétközberencsre, és Lucfalvára 86

mentünk és vittük szét az ajándékcsomagokat. Mindenhol tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol éneket tanítottunk és a karácsonyi evangélium örömüzenetét tolmácsoltuk a gyermekek nyelvén. Nagyon nagy élmény volt látni azt hogy mennyire fogékonyak a gyermekek az evangélium meghallására az énekeket gyorsan megtanulták és nagyon lelkesen énekelték. Szándékosan nem mondtam meg nekik elıre hogy ajándékcsomagokat is fognak kapni, és ezért szinte leírhatatlan volt az az öröm, amit a gyermekek és a szüleik arcán lehetett látni. Istennek hálásak vagyunk, hogy közvetíthettük az evangéliumot, és az ajándékcsomagokon keresztül a gyermekeknek boldogabb ünnepeket szerezhettünk. Az Istennek való hála után nagyon nagy köszönetemet fejezem ki mindazoknak, aki hozzájárultak ahhoz, hogy ezeket a csodálatos ajándékokat kaphattuk. Hadd mondjam el, hogy a szülık könnyes szemmel mondták el, hogy a gyermekeiknek még soha nem volt ilyen ajándékuk, ami személyesen az övéké lehetett, mert nem volt rá lehetıségük. Mind az ajándékcsomagok, mind a konzervek olyan családokhoz kerültek, akiknek nagy szüksége volt rá, és szinte kivétel nélkül a gyermekeknek ez volt az egyetlen karácsonyi ajándék. Lucfalvára néhány hét múlva ismét elmentem és a gyerekek szaladtak felém, egymás után mondták, hogy kinek mi volt a csomagjában és mutatták hogy rajtuk van a kesztyő, sál sapka ami benne volt a dobozokban. Néhány képet küldök az osztás pillanatáról de ez nem tükrözi vissza azt az örömet, amit ott a helyszínen átélhettünk és láthattunk a gyermekek arcán. Kovács Bálint

Erdély Gyakran járok családommal Erdélybe, hol erre, hol arra. Tudatos célom, hogy az Örömhír Alapítvány önkénteseként rendszeresen vigyek segélycsomagokat a nehéz körülmények között élı családoknak. Négy-öt évvel ezelıtt a körösfeketetói vásárban ismerkedtem meg egy kedves révi fazekas családdal, majd pár órával késıbb pedig egy kalotaszentkirályival is. Amint beértünk ebbe a faluba, megálltam egy idıs asszony mellett (elmondása szerint 90 éves volt akkor), és megkérdeztem tıle, útba tudna-e minket igazítani egy hívı családhoz. İ elég hosszú tanakodás után végül kibökte, hogy igen, a Panda Péteréket javasolja. Felkerestük a családot, ahol három generáció él együtt a mai napig, a fiatal párnak három gyermeke van, melybıl kettı beteg. Évekkel késıbb tudtuk meg, hogy az ottani 87

baptista gyülekezet legszegényebb családjához vezetett minket az Úr. Erre szokták mondani: telitalálat. Megismerkedésünkkor egyébként még nem is voltak jelentıs anyagi gondjaik, azonban Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozásával a 20-25 tehén és boci már nem volt versenyképes, tartalékaik nem voltak, így két évig tartó kínkeserves vegetálás után eladták állataikat, és a férfi 36 éves fejjel segédmunkás lett. Minimálbérért dolgozik, s mindezt úgy, hogy nem kap minden hónapban fizetést. Ami külön öröm nekem, hogy a hozzájuk autóval, utánfutóval eljuttatott segélybıl sok más család is részesül. A legutóbbi (2008. dec. 28-i) igen értékes szállítmányból például rajtuk kívül hét rászoruló család kapott segítséget. Somogyi Harold

* * * Egyik legkedvesebb emlékem egy erdélyi missziós úthoz főzıdik. Ez volt a legtávolabbi hely, ahova eljutottam az Örömhír Alapítvánnyal. Hatan mentünk ki két autóval: Renaulttal Károly testvér, Ágika és Kori, a Wartburggal pedig Donát, Zoli és én. Mielıtt elindultunk imádkoztunk, sıt mondhatnám, hogy hetekig imádkoztunk ezért az útért. Persze emberileg is megtettem mindent. Több 10 000 Ft-ot költöttem az autóra, hogy jó legyen. Nem is úgy gondoltam és gondolom ma sem, hogy erre az útra költöttem annyit, esetleg csak ez az út tette sürgıssé a javításokat. Érdekes volt számomra, mert az Úr megmutatta, hogy csak Rajta múlik minden. Én elég megnyugtatónak tartottam a felkészülésemet, az imádkozásokat is beleértve. Ki is jelentettem, hogy rajtam nem múlik ez az út. Az Úr megmutatta, hogy rajta viszont múlik: a sebességváltómból kiesett egy csavar, elfolyt belıle az olaj, be is sülhetett volna a váltó, de nem úgy lett, hisz pont egy benzinkútnál vettük észre, ahol pótoltam a csavart is és az olajat is. A határon szintén érezhettük az İ áldását, hisz minden autót megnéztek, az utasokat kiszállították, mi voltunk az elsık, akiket meg sem néztek és az autóból sem kellett kiszállnunk. Ugyanez történt visszafele is. Aztán legalább egy tucat rendıri ellenırzı pontot úsztunk meg – úgy is mondhatnám – szerencsésen. Áldott utunk volt, gyönyörő tájakon utaztunk. Az egyik étkezésünkön, a szabadban az jutott eszembe, hogy elmondom, akinek csak lehet, hogy életem legszebb éttermében – amit maga Isten alkotott – ettem egy vagdalt húst. Megérkezésünkkor olyan örömmel fogadtak bennünket, hogy nehéz lenne megfelelı jelzıt találni rá. A kocsikban bıven volt 88

adomány, de nem tudom, hogy nem minekünk örültek-e jobban?! Szolgálhattam én is egy baptista imaházban, aminek egészen templomjellege volt. Hálás a szívem az Úr Jézusnak, hogy bizonyságot tehettem Róla. Tıtıs testvér, a körzet lelkipásztora elvitt engem egy másik gyülekezetbe is, ahol közel 20 gyermek volt és kéthárom felnıtt. Az egész idejét átadta nekem szolgálatra. Itt is örömmel tettem bizonyságot, Zoli pedig furulyával szolgált. Aztán elmentünk egy olyan településre is, ahol még csak látásban volt gyülekezet, és imádkoztunk a falu szélén azért, hogy ne csak látásban, hanem ténylegesen is lehessen. Érdekes volt, hogy világi emberek is segítették ezt a szolgálatot: odaadták a házukat, hogy legyen összejöveteli hely a falujukban. Egy olyan testvérnél voltunk elszállásolva, akinek mind két lába béna. Emeleten lakott, és soha nem fogom elfelejteni, hogy a két korláton hogyan ment fel az emeletre. Ebben a nagy bajban, ami érte a testvért, rendkívüli módon összekovácsolódtak! Nagyon komoly hívı család. A testvér a gyülekezetben nem kesergett az állapota felett, hanem szolgált. Emlékszem, mi hatan letérdeltünk körülötte és imádkoztunk érte. Aztán voltunk családokat is meglátogatni, hát rájuk fért az adomány is. Sokat imádkoztunk mindenfele, és nagyon összeforrtam ezekkel a testvérekkel. Amit csak lehetett ık is megtettek értünk. A vendégszeretetet bıségesen gyakorolták felénk. Elvittek kirándulni bennünket annak a magyar falunak a helyére, amit a román hatóság víztárolónak alakított át, és minden rommá lett. Ottjártunkkor csak a csupasz templomtorony egy része látszott ki a vízbıl. Nagyon megrázó és megható élmény volt ezt látni. Hálás vagyok az Úrnak és az Örömhír Alapítványnak, hogy ilyen szolgálatokban, ilyen élményekben lehetett részem. Mellár Lajos

Kárpátalja Segélyszállítmányt Kárpátaljára Ficsór Ottó vitt Barkasszal az árvízkárosultak megsegítésére. Ottó a térség szakavatott ismerıje, hiszen korábban hónapokat töltött Kárpátalján missziómunkásként. Ezért is kérte meg Károly a szállításra, mert így biztosítva volt a közismerten bürokratikus ukrán határátkelés, és a segélycsomagok becsületes szétosztása, célba jutása. * * * 89

Azzal a céllal indultam útnak 1998. november 18-án, hogy az Örömhír Alapítvány segélyszállítmányát juttassam célba egy Barkas mikrobusszal Orgoványról a kárpát-ukrajnai árvízkárosultak megsegítésére. Debrecenben csatlakozott hozzám Bicskey Tamás barátom. Este nyolc körül – nagy havazás közepette érkeztünk meg a záhonyi határátkelıhelyhez. Elég sokszor keltem már át a magyar-ukrán határ valamelyik állomásán, és mindegyik más volt. Ez is különbözött. Már a határ elıtti rendıri ellenırzésnél felhívták figyelmünket, hogy kis-határátlépıvel nem lehet a záhonyi határon átkelni, ugyanis Tamásnak ez volt. De azért bátorítottak, hogy próbáljuk meg. Egy picit megszeppentünk. Újból Isten kezébe tettük utunkat és mentünk. Az illetékes embertıl engedélyt kérve és kapva, a magyar oldalon hamar átjutottunk. Mivel áttelefonáltak, az ukrán oldalon már tudták, hogy mi vagyunk az a bizonyos autó. Ott még szaladgálni kellett jó néhány pecsétért irodáról irodára a szállítmánnyal kapcsolatban. Ez se tartott azonban sokáig, kb. 2025 percen belül végeztünk. Várakozásunkkal ellentétben azonban nem volt még vége. Egy felvezetı kocsit követve a spedícióra kellett még bemenni, ahol rengeteg kamion volt. Egy-két állomáson keresztülhaladva már tényleg azt hittük, hogy kifordulva a kapun haladhatunk célállomásunk felé. Ismét másként történt. Sok-sok irodában megfordulva még kb. 8-10 pecsétet összegyőjtöttünk. Segélyszállítmány lévén mindenhol soron kívül haladhattunk, illetve mindenhol voltak, akik valóban segítettek, hogy haladhassunk. Így bı három óra után valóban sikerült elhagyni a határállomást, és hálás szívvel haladtunk tovább. Mi lett volna a sok segítség hiányában? Jobb nem belegondolni. Éjfél körül érkeztünk meg a számunkra ismeretlen csapi címre, melyet az éjszakai járókelıktıl érdeklıdtük meg. A kaput nyitva találtuk, de semmiféle életjelet nem tapasztaltunk a csengetés és kopogtatás hatására sem. Már hógolyóztunk is, az autóval is beálltunk az udvarra. Télre való tekintettel úgy döntöttünk, nem szeretnénk házon kívül tölteni az éjszakát, így addig zörgettünk, míg sikerült az alvó háziakat fölverni. Szívélyesen fogadtak, és nagyon rövid idın belül mi is ágyba kerültünk. Egy csapi református presbiter testvérnél szálltunk meg. Tıle kaptunk segítséget – információt – abban is, hogy hova szállítsuk a segélyt, hol van igazán szükség rá. Reggel igyekeztünk korán felkelni, hogy hamar célba jussunk. Reggel már csak egy pecsétért kellett a vámhivatalba bemenni, igazolva, hogy a szállítmány 90

megérkezett. Mi ezt így gondoltuk. Azonban egész délelıtt járkáltunk házigazdánkkal hivatalról hivatalra és ismerıstıl ismerıshöz, hogy valamiféle megoldást találjunk az ukrán bürokrácia hatalmas rendszerében. Végül egy segítıkész hivatalnok – segítınk ismerıse – tanácsára és segítségével átirányítást kaptunk a beregszászi vámhivatalba. Mi nem láttuk ugyan még a megoldást, de legalább haladhattunk. Beregszászban a református lelkészt felkeresve, az ı segítségével 20 perc alatt megkaptuk a szükséges okmányokat és pecséteket. Végre – közel egy nap késéssel – indulhattunk tovább, hogy a szállítmányt az árvíz sújtotta falvak felé továbbítsuk. Késın este érkeztünk úti célunkhoz, Tivadarfalvára. A sötét miatt akkor nem, de másnap reggel láttuk, hogy a víz már elvonult, a nagyobb belvizeket pedig még akkor szivattyúzták vissza a folyómederbe. Az említett két faluban azonban több mint 50 családnak lakhatatlanná vált a háza, rokonokhoz vagy ismerısökhöz kellett bekéredzkedniük. Szinte minden családnak elúszott viszont az élelme, téli tüzelıje, takarmánya, jószágállománya. Nem könnyő tél elé néznek ezek az önhibájukon kívül szerencsétlenné váló emberek. Az ukrán kormánytól szinte semmi segítséget nem kapott az árvíz sújtotta térség. A református lelkész javaslatára és közremőködésével a pravoszláv atyánál tettük le szállítmányunkat, így híveivel ı is kiveheti részét a szétosztásban. Hálás szívvel köszönték az adományt. A néhány testvér által küldött pénzösszeget pedig a református lelkészek által szervezett vásárlási alapba adományoztuk. Minden rászoruló család számára szeretnének egy kevés szén vásárlásával segíteni, a tél hidegének kihívásával szemben. Ficsór Ottó

* * * 1999. augusztus 19-én az Örömhír Alapítvány szervezésében hárman indultunk útnak Kárpátaljára. A négynapos út célja: segíteni az árvízsújtott embereknek az újjáépítésben. Ami fogadott bennünket a határ túloldalán, az megdöbbentı volt. Tiszabökényben 48 ház veszett oda az árvíz miatt. A faluban 3 napig állt a másfél méter magas víz. A vízzel borított részeken senki sem tartózkodott, a lakosság a magasan fekvı részeken győlt össze. Hallották házaik összedılésének zaját. Ilyenkor a környék lakóiból valaki bemerészkedett csónakon a házak közé, hogy hírt hozzon, kinek a háza dılt össze. 91




A téglát, a faanyagot, meszet, cementet, hullámpalát (cserép helyett ezt használják szerte Kárpátalján!), az állam adja, és némi kölcsönt is. Ebbıl és nagyobb részt a református egyház segítségével fizetik a munkásokat. Az egyház (holland támogatásból) eteti, altatja, fizeti és szervezi az újjáépítı brigádokat. A tégla rossz minıségő. Hıés nedvesség-szigetelést nem alkalmaznak. A viszonylag nagymérető házak berendezése elképzelhetetlen. A maximális vágy általában egy szoba lakhatóvá tétele. Somogyi Harold

* * * Folytathatnám a települések nevét, ahol önkéntes munkatársunk osztja el a segélyt. Azonban ez hosszú sor lenne, nem folytatom. E néhány eset elégséges volt ahhoz, hogy betekintést adjunk az elosztóhelyek életébe.

Mozgáskorlátozottak támogatása A mozgáskorlátozott személyek segítése – fizikai és lelki értelemben egyaránt – egy külön fejezete az Örömhír Alapítvány karitatív szolgálatának. İk lehajolnak azokhoz is, akiket a világ kivet magából, mert önállóan képtelenek az életre egészségügyi okok miatt. Károlyék évek óta bizonyságot tesznek számukra az igaz szeretetrıl a Biblia alapján, és kedveskednek egy kis ajándékkal is, ami, ha csak jelképesen is, de enyhítheti nyomorúságukat. „Nem azért jöttem el Önökhöz, mert a családomban is van mozgáskorlátozott, hanem mert a mai napig is az jelenti számomra a legnagyobb örömet, ha segíteni tudok olyan rászorult embereken, akik azt szívesen fogadják. Természetesen én is örülök a családommal együtt a segítségnek és a mások szeretetének” – mondta Ficsor Károly köszöntıjében, amikor a mozgáskorlátozottakat köszöntötték egy karácsonyi ünnepség kereteiben. Ebbıl megláthatjuk, hogy milyen célokkal is indultak neki ennek a missziós területnek. Álljon itt most egy beszámoló a mozgáskorlátozottaknak rendezett karácsonyi ünnepségrıl is, hogy az alkalom hangulatát mi is megérezhessük. * * * 92

Az Örömhír Alapítvány idén is meghívta a helyi, illetve környékbeli mozgáskorlátozottakat egy meghitt karácsonyi együttlétre. A klubhelyiség kicsi lett volna az összes vendég befogadására, ezért két ünnepség is volt. Délelıtt Orgoványról, Páhiról és Ágasegyházáról száztízen, délután Izsákról, Városföldrıl, Kunszállásról, Fülöpjakabról és Jakabszállásról érkezett 100 résztvevı. Ficsor Károly, az alapítvány elnöke volt a házigazda, és megszólalt a csomagokat küldı, skóciai szervezet három jelenlévı munkatársa is. Közös éneklés után egy kis színdarabot tekinthettek meg a jelenlevık, melynek címe igen aktuális volt: Pech vagy szerencse? A fıszereplı, Jimmy megtanulta, hogy sokszor valami, ami pechnek tőnik, szerencsét eredményez. Minden hozzáállás kérdése. Gyermekek ünnepi szavalata és zeneszámai színesítették az alkalmi együttlétet, és lehetıség volt a vendégek hozzászólására is. Megható élettörténeteket hallottunk. Egy 18 éves rákos lány elmondta, hogy a sok kezelés a javulás mellett mennyi káros mellékhatást is eredményezett. Mégis végig mosolygott, miközben beszélt, hiszen közben megismerte azt a békességet, amit Isten tud adni. Más valaki elmondta, hogy árván nıtt fel, férjhez ment, gyerekei születtek, és mostanra szinte mindenkijét eltemette, egyszál magában él. Nagy öröm volt így számára a meghívás, és nagyon jól érezte magát ezen a szép ünnepségen. A 4 éves Ráchel helyett szülei meséltek, hiszen ı nem tud még beszélni. Két lyukkal a szívén, nyitott hasfallal, nyúlszájjal és farkastorokkal, szemgolyók nélkül született. Az orvosok nem is akarták lélegeztetı-gépre tenni, hiszen minek?! A szülık viszont ragaszkodtak hozzá, hiszen ha a jó Isten engedte, hogy élve szülessen meg ez a kislány, biztosan célja van vele. Megható volt látni, ahogy az ünnep alatt kézrıl kézre járt négy bátyja közt, ahogyan édesapja arcát simogatta hosszasan négyujjú kezével, ahogyan édesanyját szorosan átölelte. Mi, azon szerencsések, akik egészségesekként a mősort adhattuk, nagy kiváltságnak tartjuk, hogy egy kis napsugarat csempészhettünk ezen emberek életébe. Reméljük, hogy a mősor és az egy-egy cipısdobozba összerakott ajándék megfényesítette a kedves vendégek ünneplését. Mi pedig újból megtapasztalhattuk, hogy „jobb adni, mint kapni”. Karácsony, a szeretet ünnepe is errıl szólt: szeress, és a szeretetedet fejezd ki tettekkel. Köszönjük az Örömhír Alapítványnak, valamint a skóciai székhelyő Blythswood

93

Care-nek, hogy jelenlétünkkel és elıadásunkkal részt vehettünk e kedves emberek megajándékozásában. Királyné Lilla

* * * Természetesen nem csak karácsonykor gondolnak a mozgáskorlátozottakra, hanem az év folyamán többször is felveszik a kapcsolatot velük, elsısorban a saját falujukban, az Orgoványon élıkkel. * * * Az Örömhír Alapítvány nagy hangsúlyt fektet országos és külföldi hálózata mellett az Orgoványon élı, hátrányos helyzető, nagycsaládos, nehéz megélhetéssel küszködı emberek megsegítésére. A közhasznú alapítvány az elmúlt napokban a mozgáskorlátozottaknak ajánlotta fel ezt a lehetıséget. Ajándékutalványokat küldött számunkra, amivel a „segélyboltban” válogathattak a számukra összegyőjtött és elrendezett ruhanemő, lábbeli, élelmiszer és egyéb cikkek közül, amire szükségük van. Az emberek örömmel fogadták el a felajánlást, és a segélyhely forgalmán is látszott, mennyire szükséges az ilyen jellegő segítségnyújtás. Élmény volt látni a csomagokkal távozók arcán a mosolyt, s hallani a hálás köszönetet. Jólesik, ha valaki szeretetet és megértést tapasztal ebben a rideg, önzı világban. Sokunknak szereztek örömet, amit most szeretnék minden megajándékozott társam nevében is hálásan megköszönni. Az alapítvány munkatársainak további sok erıt kívánok, hogy kitartó munkájukkal az aggódó és szomorú szívő embereknek bátorítást adjanak a holnaphoz. Kuti Gábor, a mozgáskorlátozottak helyi képviselıje

Karácsonyi örömszerzés Az Örömhír Alapítvány évek óta segíti szerte az országban a nehéz helyzető családokat, karácsonykor még inkább és még szélesebb körben. Ilyenkor az emberek szíve nyitottabb az evangélium irányában, ezért minden csomagosztó alkalom egyben a jó hír továbbadását is jelenti. A csomagokat részben Orgoványon állítják össze, részben készen kapják támogatóktól. Az utóbbi években folyamatosan növekvı számú családot tudnak megajándékozni. 94

Személyes ismereteim, az alapítvány munkatársaival való beszélgetéseim, naplófeljegyzések és újságcikkek olvasása révén próbáltam áttekinteni a közel két évtizedes karácsonyi csomagok célirányát és mennyiségét. Azt látom, hogy az elsı években inkább csak orgoványi rászorulóknak jutott. Késıbb egyre több települést bevontak a megajándékozásba. 1994ben már az izsáki védını segítségével ottani kisbabás családokat kerestek fel egy-egy szép karácsonyi csomaggal. A következı évben, pedig a kevesebb, mint kétezer lakost számláló Ladánybenén, – az ottani önkéntes munkatársuk, Sztancsné Kulcsár Éva közvetítésével – a 70 legrászorultabb család karácsonyfája alá jutott a hasznos dolgokból összeállított és szeretettel bélelt csomagokból. Két évvel késıbb, a Hajnalcsillag alapítvány segítségével pedig nagyszabású mősoros est keretében, csak Orgoványon 550 szeretetcsomagot osztottak el az alapítvány munkatársai. A másik csaknem ugyanennyit pedig a környezı településeken juttattak el a rászorulókhoz. Ennek, az 1996. karácsonynak a jellegzetessége, hogy a csomagosztás elıtt az alapítvány munkatárasai az általuk felkarolt halmozottan hátrányos helyzető gyermekek bevonásával együtt szolgáltak, ezzel bátorították ıket, hogy sokkal többre képesek az eddigi teljesítményüknél. E szép kezdet után az igazi áttörést az jelentette, hogy a skóciai Blythswood Care cipısdobozai segítségével minden karácsonykor több ezer csomagot tudnak továbbítani a rászorulók részére rendezett keresztyén mősorral egybekötött ünnepekhez. Karácsony elıtt heteken át zajlik a különbözı helyekrıl érkezett segélyanyag, adományok, cipısdobozok elosztása. Vannak olyan települések, amelyeket csak egy évben tudtak támogatni ilyen ünnep megszervezésében, másokat rendszeresen, több éven keresztül. Csomagjaikból jut minden településre, ahol munkatársak élnek és dolgoznak, rájuk bízzák az ünnepségek megszervezését, az ajándékok átadását. Így rendszeresen kerül sor csomagosztó alkalmakra Orgoványon, Ladánybenén, Dunaharasztin, Izsákon, Kecskeméten, Csépán, Tiszaföldváron, Dévaványán, Köröstarcsán, stb. Például 2002. adventkor Dunaharasztin a baptista gyülekezet és a Hunyadi János Általános Iskola által közösen rendezett karácsonyi ünnepséget támogatták ajándékcsomagokkal.

95

Most olvassunk el néhány beszámolót a csomagosztó ünnepségekrıl. Aki még nem látott ilyet, az megismerkedhet az alkalmakkal ezeken keresztül, de úgy gondolom, hogy az olvasók nagy része részt vett már ebben a szolgálatban, akár egy csomag összeállításában, szállításában, mősor szervezésében vagy a szereplésben, vagy éppen az ajándékok gyermekeknek vagy felnıtteknek való átadásában. * * * Csaknem 800 gyereknek szerzett karácsonyi örömet az orgoványi Örömhír Alapítvány szombat délután. A kiskunsági faluba szánt csomagokat összeállító sok-sok skót és angol kisdiák az ajándékozás boldogságát érezte. Új játékok, iskolaszerek emlékeztetnek valamennyi orgoványi kisdiákot a szeretet ünnepére. Hangulatos, színvonalas mősorral is gyarapodott a mővelıdési ház nagytermét megtöltı több száz gyerek és a kívülálló felnıttek. A szervezı alapítványi vezetı, Ficsor Károly ügybuzgalmának köszönhetıen a tanyás faluban több csomagot oszthattak ki, mint amennyit a Vöröskereszt Kecskeméten – tudatta örömmel köszöntıjében dr. Gubacsi László, a szervezet megyei elnöke, egykori orgoványi körzeti orvos. * * * Olyan eseményrıl szeretnék beszámolni, amely 185 gyermeknek szerzett nagy örömet a karácsonyi ünnepekre. A Páhi Napközi Otthonos Óvodában az Örömhír Alapítvány orgoványi szervezete jóvoltából minden óvodás egy-egy játékmackóval lett gazdagabb. Ezt követte az általános iskolások karácsonyi ünnepsége és itt is jelen volt az alapítvány két képviselıje, Ficsor Károly és felesége. A karácsonyfa alá minden gyermeknek korosztályának és nemének megfelelı Skóciából érkezett ajándékcsomag került. Még az átadás elıtt itt is szívhez szóló beszédet hallgathattak meg a tanulók. Megismerhették az alapítvány munkáját s itt is hangsúlyozták az örömszerzés, a másik megsegítésének fontosságát. Elmondták, ha valaki olyan dolgot talál a csomagjában, amit ı nem tud használni, szerezzen másnak vele örömet – ajándékozza el, – bizonyosodjon meg mindenki arról, hogy adni milyen jó! Ezután mindenki átvehette ajándékát, és még soha nem látott kíváncsisággal, boldogsággal bontogatták tanulóink a csomagokat. Ezúton szeretnénk ismételten köszönetet mondani az Örömhír 96

Alapítványnak, hisz tanulóink közül többnek ez volt a legnagyobb meglepetés karácsonykor. Bognárné Schneider Julianna

* * * 2000 novemberének egyik reggelén csöngött a Tölgyfa Óvoda telefonja. A hívó: Pádár Zoltán, a Református Gyülekezet helyi ifjúságának vezetıje volt. Elmondta, hogy ez a gyülekezet az Örömhír Alapítvánnyal tart kapcsolatot. Úgy gondolták, hogy az eddig összegyőlt, külföldrıl érkezett adományok nagy részét a mi óvodánk gyermekei között fogják szétosztani. Nem hittem a fülemnek. És a csoda december 15-én délelıtt megtörtént. A 64 doboz személyre szóló ajándékot rejtett. Kinek autó, kinek baba, gyönyörő sálak, sapkák, kesztyők, papucsok, tisztálkodáshoz szükséges eszközök, színes ceruzák és sok apró játék, valamint minden dobozban egy kötött állatfigura, amivel aludni is lehet. Természetesen mindezt hazavihették a gyerekek. Óriási volt az öröm – egymásnak mutogatták a kapott kincseket. Az ajándékok kibontását egy csodaszép zenés, játékos mősor elızte meg, amikbe a gyülekezet hét tagja a gyermekeket is bevonta, majd néhány karácsonyi dal hangzott fel. Ez a nap valóban a szeretetrıl szólt. Horváth Györgyné, tagóvoda vezetı

* * * Szeretettel köszöntelek benneteket az Úr Jézus nevében. Hálás szívvel köszönöm meg a karácsonyi csomagokat mindazok nevében, akik részesültek belıle. Eleinte sokat gondolkoztunk, hogy kik is legyenek azok, akiket megajándékozunk. Imádkozás, beszélgetés és együtt gondolkozás után a családsegítıtıl kértünk címeket. Kaptunk is 30 családot 130 gyerekkel. Ez átlagosan több mint 4 gyerek családonként. Ezen felül a saját ismeretségi körünkbıl is kiválasztottunk másik 15 családot, ahol szintén sok gyerek volt, így kb. 200 csomaggal sikerült örömet szereznünk. Kaptunk tıletek Igés naptárakat is szétosztásra. Mindenkinek adtunk belıle. Hisszük, hogy eljut az emberekhez az örömüzenet. Sok olyan emberrel találkoztunk, akik emberileg szinte reménytelen helyzetben élnek. Némelyik 8 gyerekkel garázsban, istállóban, nyári konyhában villany nélkül. Csak Isten tud rajtuk segíteni. Hisszük, hogy ezek a csomagok, a velük való kapcsolat 97

kialakulása, az igés naptárak segítséget jelentenek nekik abban is, hogy megtalálják az életükre a megoldást, Jézus Krisztust. Makkai István Berhida

* * * Az Örömhír Alapítvány több mint hatvan mozgásszervi, illetve más súlyos betegségben szenvedı, valamint anyagi nehézséggel küszködı családnak rendezett karácsonyi ünnepséget Ladánybenén a mővelıdési házban advent második vasárnapján. A meghitt és szeretetteljes hangulatú ünnepségen az alapítvány munkatársai együttérzı szavakkal vigasztalták a meghívottakat és életükbıl merített példákkal adtak hitet és reményt a gyógyuláshoz, a nehézségek elviseléséhez. A rendezvény végén Skóciából származó, hasznos és szép ajándékokat tartalmazó csomagokat vehettek át a meghívottak és kísérıik az alapítvány vezetıjétıl Ficsor Károlytól és munkatársaitól. Jó volt látni a jelenlevık hálás tekintetét, jó volt érezni az adás örömét. Sztancsné Kulcsár Éva

* * * A sok beszámolóból kettıt idézek, hogy érzékeltesse az olvasóval, hogyan éli meg az ajándékozást az, aki szolgál ezekkel a csomagokkal, aki a szeretetet közvetíti velük. Ezekbıl megértjük, hogy nem csak a megajándékozottaknak szereznek örömet a nagylelkő támogatók, hanem az alapítvány munkatársainak is. * * * Nagyon hálás vagyok Önöknek a sok szép karácsonyi csomagért. Abban a kiváltságban lehetett részem, hogy valamennyit a nagyon szegényes körülmények között élı gyülekezetünk tagjai között oszthattam el. Több családnál ez jelentette az egyetlen karácsonyi ajándékot. Egyszerre volt megható és szívszaggató, látni az emberek arcán a döbbenetet, hogy ıket annyira szeretik, a tılük több ezer kilométer távolságban élık, akik személyesen nem is ismerik ıket. Legszívesebben végig felsorolnám az eseményeket, de ez túl hosszú lenne, ezért csak pár példát említek: 89 éves, egyedülálló néninek éppen karácsonyeste vittem az ajándékcsomagot. Akkor már elég sötét volt, és nem számított már látogatóra. Kopogtatásomkor a rádiót hallgatta. A tőz már kialvófélben volt, amikor beléptem a szoba-konyhába. Olyan örömöt láttam az arcán, amikor megmondtam, hogy mi járatban vagyok, mint amit az ember akkor lát egy másik embernek az arcán, amikor 98

azzal sikerül nagy örömöt szereznie a másiknak, amit a másik már nagyon régóta szeretett volna megkapni. Ott, abban az elhanyagolt szoba-konyhában Jézus hozta el az igazi Ajándékot ezen az ünnepen, egy ajándékcsomagon keresztül. Ennek a néninek ez a csomag jelentett igazi karácsonyt. A következı háznál két kisgyermek kimondhatatlan öröme hangolt engem is nagy örömre. Ott a szemem elıtt bontották ki a csomagot és gyönyörködtek a tartalmában. A játékautó, a színes ceruzák, a zokni, a finom édességek és még sok más annyira magával ragadta a gyermekeket, hogy el is felejtették, hogy más is van a szobában. Ujjongó örömmel ugráltak és szaladtak az anyukához és a nagymamához mutogatni a drágábbnál drágább ajándékokat. Ahogy láttam ıket, azon gondolkodtam, milyen jó is az Úr, aki ezt más kultúrában, jobb körülmények között élı népek irántunk való szeretetével is megmutatja. Ezek a megtapasztalások az én életemet is gazdagabbá tették, és még erıteljesebben tudtam az evangéliumot hirdetni a következı nap. Isten áldását kívánjuk az Önök ilyen irányú szolgálatára, és köszönjük az áldozatvállalásukat! Z. R.

* * * A Szeretet ünnepéhez közeledve úgy gondoltuk, hogy a segélyek elosztásánál, konkrét karácsonyi csomagok osztását is betervezzük. Ezért is kértük, hogy most a ruhán, cipın, élelmiszeren, háztartási eszközökön, stb. kívül elıre elkészített csomagokat, úgynevezett karácsonyi cipısdobozos ajándékokat is kaphassunk. Nagy öröm a számunkra, hogy ezt az igényünket is kielégítettétek. Emellett itt helyben is állítottunk még össze édességekkel és játékokkal dúsított csomagokat. E csomagok összeállításánál figyelembe vettük a család létszámát és a családtagok korát, valamint nemét. Igaz ez sok többletmunkát jelentett, de mivel évek óta végezzük a segélyezést, már jól ismerjük a szegény réteget, így ez egyáltalán nem volt megerıltetı és örömmel végeztük. A csomagok összeállításánál próbáltunk arra figyelni, hogy a majdani megajándékozottak a szeretetünket is megérezzék. Utólag bátran mondhatom, hogy ez sikerült. Amikor megkezdtük a csomagok elosztását és láttuk a nagyon nehéz körülmények között élı családok örömét, akkor mi is együtt örültünk velük. Megható volt számunkra a szemekbıl elıtörı könny és késıbb némelyek még levélben is megköszönték a segítségeket. Biztos vagyok benne, hogy némely családnál semmi sem került 99

volna a karácsonyfa alá, ha az Örömhír Alapítványtól nem kapják az értékes szép csomagokat. Annak ellenére, hogy évek óta foglalkozunk a segélyezéssel, mindig tudunk új tapasztalatokat szerezni és azt kell látnunk, hogy a segélyre szorulók száma nem csökken, hanem inkább nı. Ismét rádöbbentem, hogy személyesen el kell menni ezekbe az otthonokba és látni az ott uralkodó állapotokat. Végtelen sokat jelentett, hogy a készletben bıven kaptunk ágynemőt és plédeket. Sok család még takaróval sincs felkészülve a télre. Jólesı érzés volt számomra, hogy minden felé tudtunk ott hagyni, néhol többet is. Praktikus és célszerő ajándéknak bizonyultak a legkülönbözıbb háztartási eszközök, és kedves ajándék volt a naptár valamint a színes magazinok. Hégely Ferencné

Visszhang Az alapítvány munkatársai nagy gondoskodással figyelnek arra, hogy az adományok minél gyorsabban jussanak el a címzettekhez, a leginkább rászorulókhoz. Folyamatosan figyelemmel kísérik az adomány útját. Figyelik azt is, milyen hatással van az a megajándékozottakra. Férjemmel együtt mi is részt vállalunk a szolgálatból. Látjuk milyen nagy a szükség, ismerjük a korlátokat is. Néhány alkalommal jelen lehettem kibıvített kuratóriumi ülésen. Ilyen elızmények után bátran mondom, hogy elsı kézbıl ismerem a munkatársak gondos odafigyelését. Megértettem, hogy a visszajelzéseknek jelentısége sokkal több – akár szóban, akár levélben érkezik – mint a méltó köszönet kifejezése. Ezek a reflekciók segítik ıket az újabb igény felmérésében és az adomány jó felhasználásának követésében. Ficsor Károly Isten felé megnyilvánuló elkötelezettsége, és a hitbıl vállalt szolgálata jó gyümölcsöket terem, mind lelki, mind fizikai területeken. Nem csinál nagy reklámot, nem jelentkezik újra, meg újra kérésével az emberek felé. Annál többet megy be imakamrájába és a szükségeket magának, az Úrnak mondja el, és Tıle kér segítséget, támogatást. Nem csodálom hát, hogy azok, akik e szolgálatot támogatják valójában önzetlenek és nem valami számításból, vagy marketingfogásból adnak. Azt is megfigyelhettem, hogy éppen az Örömhír Közösségben nyert lelki áldás késztetett némelyeket adakozásra. Nagyon 100

megérintette szívemet annak a férfinek a bizonyságtétele, aki arról számolt be, hogy építkezni jött el csaknem 2000 km távolságból, és két hét múlva teljesen megújulva tért vissza hazájába. Ez a tény, vagy helyesebben fogalmazva áldás arra késztette ıt, hogy újból eljöjjön és másokat is erre buzdítson. Fontosnak tartom, hogy néhány köszönılevelet is megismerjen az olvasó, mert így még inkább megláthatja az alapítvány kiterjedt szolgálatát. Mennyi területen tudnak segíteni! Meg sem gondolná az ember, hogy milyen szükségeket képesek betölteni! * * * Vásárlás idején Édes húsú, zamatos gyümölcsök Kínálják magukat frissen, éretten. És mintha a bensımbe látnának Latolgatásomon mosolyognak. De igen. Mégis veszek belılük, Bár sokfelé kell osztani a pénzt, Azért kicsit másként van, mint régen Gyermekkorom szőkös éveiben. Sokan voltunk mindig a családban, De kereset nagyon kevés. Sok-sok kenyér, olcsó krumpli fogyott, De gyümölcsre nagyon ritkán jutott. Ám egy napon, oly mily nagy csoda, Ajtónk elıtt volt egy láda alma. Varga Gyuri bácsi állt mellette, Mosolyogva szólt: az Úr rendelte. Nem testvér, semmi tévedés nincsen, Megáldott az Úr, másnak is legyen. Ennyi almát nálunk én sohasem láttam, És hogy mint örültünk, azt tán ne is mondjam. Most két kis dolog üt szeget a fejembe, Keresem a választ erre a kérdésre. Van-e ma gyermek, kinek az alma hiányzik? Ha igen… Vannak-e még Varga Gyuri bácsik?

101

Nem mulaszthatom el, hogy néhány mondatban ne válaszoljak a versben feltett kérdésre: Vannak-e még Varga Gyuri bácsik? Az elmúlt hetekben kezembe került ez a régen írott vers. Amikor elolvastam, ugyanaz az igazi öröm járta át szívemet, mint annak idején, amikor gyerekkoromban ez az esemény családunkban megtörtént; és én már akkor Isten drága ajándékát láttam a nagy láda almában. Alig múlt el néhány nap ezen emlékezés után, és újra elmondhatom: Oh, mily nagy csoda történt! Beteglátogatásból tértem haza egyik napon, és az elıszobában ott állt két hatalmas nagydoboz. Ámuló szemekkel néztem: Mi lehet ez, kié lehet? Felbontás után ismerıs jelzést találtam: az Örömhír Alapítvány ajándéka. Elsı reagálásom egy boldog érzés volt: jó Atyám, hála Neked, hogy újból és újból megtudhatom, hogy igenis, vannak még ma is szeretetben szolgáló gyermekeid, akik segítenek azokon, akik szükségben vannak. Tudom, hogy e küldemény azoknak szól, akik nehéz körülmények között élnek, mert nagycsaládosok, kereset nélküliek, kisgyermekesek, kisnyugdíjasok. Az Úr megmutatja azokat, ahol nagy örömet szerez Isten ajándéka, s ahol boldogan mondják: „Nem nagyobb a szükség, mint a segítség. Legyen áldott az Úr neve.” Kántor Imréné

* * * Köszönjük folyamatos támogatásukat! Kislányunkat kevés pénzbıl neveljük, és így mindig nagy öröm, amikor ezt-azt kapunk Ficsor testvéréktıl. Nagyon örültünk a mosópornak, a konzerveknek, dobozos süteményeknek, méznek, olajnak. Köszönjük a sok szép kis ruhát is, meg a nagyokat is, amiket meg mi tudunk használni. Köszönjük a barackot, amibıl finom befıttet készíthettünk. Idén nem volt módunkban vásárolni barackot, pedig az a kedvencünk. Így aztán külön nagy örömet okozott a szombat este kapott sok gyümölcs. Még aznap el is tettük nagy részét, a javát pedig még egy hétig eszegettük. A kiságy is nagy segítséget jelentett, pont akkor kaptuk, amikor már alig-alig fért el a kicsi a rácsos ágyban. Nagy örömet szerzett neki az „új" ágy. Kívánjuk, hogy az adakozók épp olyan nagy örömet találjanak az adásban, mint amekkora örömmel mi fogadtuk a támogatást! Isten áldását kívánva: Á.K.

* * * Tudatjuk veletek, hogy a küldeményt megkaptuk, amit nagyon köszönünk az Úrnak és néktek. Csak titkon gondoltunk arra, hogy a 102

teljesen egyforma nagyságú lányaink egyforma öltözetben menjenek az óvodába. Ebben a küldeményben pedig éppen ilyen ruhák voltak. Mindent tudunk használni! Nagyon köszönjük a ruhanemőkön túli küldeményeket: a lelki táplálékot és egyéb figyelmességeket. Külön köszönjük a figyelmes, leleményes csomagolást, amibıl olyan sok szeretet árad. K. S.

* * * A Kaposvári Baptista Gyülekezet évek óta kapcsolatban áll az Örömhír Alapítvánnyal. Már többször kaptunk ruhát és cipıt a segélyezésünkhöz. Tavaly karácsonytól pedig a gyermekek megajándékozásában is segítettek. Nem régen ismét felkerestük ıket egy levéllel. Az volt a tervünk, hogy a gyerekek számára készítünk csomagokat. Nagy szeretettel és segítıkészséggel álltak rendelkezésünkre. Kérésünkre gyorsan megérkezett a válasz. Különbözı élelmiszerekbıl, egészségügyi és tisztasági szerekbıl, játékokból, ruhanemőkbıl álló felnıtt- és bébidolgokat tartalmazó, cipıs dobozokba csomagolt egységcsomagokat kaptunk. A lehetıséghez igazodva most nem a gyermekeket ajándékoztuk meg, hanem a családokat, így a gyermekeknek szánt ajándék a szülık csomagjában jelent meg. F. Imre Kaposvár

* * * Albérletben laktunk, részünkre egy küldemény érkezett, a feladó: Örömhír Alapítvány Orgovány. Az alapítványban szolgáló testvéreket mi személyesen nem ismerjük, hasonlóan az adományozókat sem. K. S. (kilenc gyermekes apa)

* * * Meglepıdve érzékelem, hogy a testvérek mindig találnak valami jó megoldást, hogy segítsenek nekünk a mi nehéz helyzetünkben. T. Sándor Kárpátalja

* * * Nagy meglepetésben is volt részünk a hónap elején, Marika közremőködésével az Orgoványi alapítványtól minden kisóvodás 1-1 tornazsákot, és benne egy macit kapott ajándékba. Köszönjük. Nagy Erika, óvónı

* * * Egy 22 éves fiatalember egyik pillanatról a másikra elveszítette eszméletét, s 5 hónapig kómában feküdt, majd amikor magához tért 103

Lali ugyan túl volt az életveszélyen, a diagnosztizált agytrombózis következtében azonban minden végtagja megbénult, ı maga nyelésés beszédképtelen. A táplálása a mai napig orrszondán keresztül történik. Az édesanya, Éva néni a hosszú kórházi hónapok alatt megtanulta fia ápolását. Azután hazakerülve rendkívül súlyos gondokkal kellett szembenézniük: Lali ápolásához a kórháziakhoz hasonló feltételeket kellett biztosítani. Közben elveszítették a családapát is, és így az édesanya megözvegyülve, mindössze a saját és a fia csekély összegő rokkantnyugdíjára számíthatott. Havi megélhetésük gigászi küzdelmet jelent, a bevételük túlnyomó része kettejük gyógyszerére megy el. A betegnek szükséges speciális tápszert már meg sem tudják venni. Éva néni ügyes szakácsként megpróbálja ezt pótolni, mert nincs olyan fizikai vagy lelki teher, amit el ne hordozna egyetlen gyermekéért, de tökéletes mértékben ez még neki is lehetetlen. Emiatt fordultunk néhány éve az Örömhír Alapítványhoz, ahonnan rövid idın belül érkezett is egy 5000 forintos vásárlási utalvány, aminek értéke akkor még nagyobb volt, mint most. Mint minden segítségnek, ennek is égbıl hullott mannaként örült a szerencsétlen család, és nagyon hálásak azóta is mindazoknak, akik ezt rendelkezésükre bocsátották; élelmiszert vettek rajta. Ettıl kezdve az alapítvány idırıl-idıre, egészen a fiú nem régen bekövetkezett haláláig, vitt egy-egy élelmiszer és tisztálkodási csomagot a beteget gondozó édesanyának. Hiszem, hogy a segélyezık is megtapasztalhatták a Szentírás bizonyságát: „Van, aki bıven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szőken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bıvelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” Péld 11:24-25. A. Zoltánné Soltszentimre

* * * Nagyon szegény, rongyos román vendégmunkások a fülem hallatára bátorítják egymást: „Menjünk Orgoványra, a hívı turkálóba, mert ott biztos adnak valami meleg ruhát, hogy ne fázzunk meg a hidegben, tudod milyen rendesek ott.” A közelmúltban látogattuk meg feleségemmel az alapítvány nagyon szépen, esztétikusan kiépített székhelyét. Ott láttuk, hogy otthont és családot biztosítanak az arra rászorulóknak. O. György, Kiskırös

* * *

104

Nagy örömmel és hálás szívvel tudatom, hogy a csomagot épségben megkaptuk afrikai otthonunkban. Hogy milyen nagy volt az öröm, azt le se tudom írni. Majdnem elsírtam magam örömömben a sok szép ruhát, ceruzát, könyvet látva. Hát még a Biblia! Nagyon köszönöm, örök emlék nekem. Kislányaimra jó minden ruha. Pont ilyenre volt nagy szükségünk. Mindent nagyon szépen köszönünk. Aztán megtaláltuk a szaloncukrot és a hajba való díszes, aranyos gumikat. A pulóverek is pont méretek. Arra is nagy szükség volt. Kislányaim a két aranyos játékmacinak is nagyon örültek. A cipık is nagyon szépek és jók. Nagyon hálás szívvel köszönjük, mindent tudunk használni. K. Irén Zimbabwe (Afrika) *

* * * Szeretném megosztani veletek legfrissebb élményem. Az utóbbi két hétben egy árvízkárosult ukrán kamasz fiút, Pistit fogadhattuk otthonunkba. Velünk élt, megismertük, megszerettük. Nagyon a szívünkhöz nıtt. Özvegy édesanyja neveli. Kisgyermekkorában gyermekbénulást kapott, amibıl szépen felépült, de nyomait még mindig lehet egy kicsit látni. Szegény körülmények között élnek, de szeretik egymást. Itt tartózkodásának utolsó napján átmentünk Orgoványra az alapítványhoz. Ott ruhákat kapott és konzerveket. Pisti nagyon hálás volt a ruhákért. Mindegyik pont mérete lett. Nézegette, pakolászta és folytak a könnyei. K. Gézáné Izsák

* * * Szeretném ezúton is megköszönni a szeptemberben kapott adományokat: a játékokat szegényebb családban élı gyerekek és a gyermekújságunk rejtvényeit megfejtık között osztjuk szét. A késıbbiekben jól tudnánk ezzel gazdálkodni az evangéliumi gyermekprogramjaink során is, amennyiben lesz még lehetıségetek hasonló adományra. A négy darab ágyat a táborba visszük el, ahol ezt nagyon jól tudjuk használni, mivel ilyesmibıl is szükségben vagyunk, továbbra is győjtjük a vaságyakat, szivacsmatracokat a táboroztatáshoz. A sok magnókazetta közül kiválogattuk az angol nyelvő igeszolgálatokat, és ezeket olyanoknak osztjuk el, akik értik a nyelvet és így lelki épülésükre szolgál. De a többire szemináriumaink hangfelvételeit, stb. tervezzük fölvenni. Elıre is megköszönöm, hogy fogtok üzenni, amikor újabb lehetıségetek nyílik a mi egyszerő, de az Úr tervében nagyon fontos 105

gyermekmissziónkat támogatni, segíteni. Igaz testvéri szeretettel és köszöntéssel: Balogh Sándor, Tápiószentmárton

* * * Köszönjük a gyülekezetünknek ajándékozott 31 db mőanyag széket. A gyermekeinknek küldött rengeteg játékot és a kézzel kötött kis macikat. Azokat a kezeket, amelyek ezeket a kis macikat kötötték az Úr Jézus gazdagon áldja meg. Nagyon sok örömöt szereztek ezzel nemcsak a nyírbélteki romagyerekeknek, hanem a piricsieknek is. A Bibliákat és az értékes könyveket boldogan vitték haza a megajándékozottak. A nıtestvérek is nagyon örültek a lábbeliknek, a szoknyáknak és blúzoknak. A férfitestvérek az ingeket értékelték nagyra. B. Dániel Nyírbéltek

* * * Nagyon köszönjük a nagy kék borítékokat, amikben sok jó dolog volt. A napközis tanár nénivel mentünk el az Örömhír Alapítványhoz, ahol mindenki kapott egy-egy technika csomagot. Sokszor dolgoztunk vele délutánonként. Elıször azt a színezıt kezdtük el, amit lehet törölni. Másodszor az oroszlán álarcot vettük elı. Harmadjára a mettlachit csináltuk. (Ez egy olyan színezı, ami hasonlít a konyhai kıhöz, ezért neveztük el mettlachinak.) Jó volt névjegykártyát csinálni a színes indigóval. Nagyon szépek lettek. Többször fölragasztható matricát még korábban nem is láttunk. Sokszor benépesítettük velük a tópartot. Köszönjük a csomagot! Bolvári Zoltán és a 3.- 4. osztályos tanulók, Orgovány

* * * Szörnyő dolgon mentünk át tavasszal. Kirabolták a tanyánkat. Néhány bútorunkon kívül a rajtunk levı ruhát és egy darab kanalat tudtunk csak átvinni Helvéciára, új otthonunkba. Az Úr gondviselésének köszönhetjük, hogy ebben a helyzetben egyben maradt a családunk. Nem volt tőzhely, amin fızzünk, de az sem volt, amit fızzünk. A legjobbkor érkezett az alapítványtól az élelmiszert és ruhát tartalmazó csomag. Ezt az idızítést csak a jó Isten tudta elvégezni. Az önöktıl kapott konzervek jelentették a fıtt ételt, a cukor a teánkat édesítette meg. Nem kellet ruhát vásárolni gyermekeinknek, mert, amiket küldtek pontosan megfeleltek a gyermekeink méreteinek. Így a kis pénzünket más célú költségek fedezésére 106

fordíthattuk. Az Örömhír Alapítvány gondoskodása még valami mást is jelent számunkra: Jövıt. Tudjuk, hogy ha bajba jutunk, van kihez fordulnunk. T. Zsuzsa, Helvécia

* * * Az utóbbi napokban eléggé el voltunk kenıdve az anyagi helyzetünk miatt. Kifizetésre váró számlák, hó-közepi -eleji tartalékok számbavétele, stb. Az ellenség jött a támadásaival, és meg akarta kérdıjelezni Isten gondviselését: „Miért bíztok annyira ebben az Istenben? Hát most is itt álltok, extra kiadások nélkül és mégsem elegendı a pénzetek!” Leborultunk és Istennek mondtuk el helyzetünket, és kértük, nyisson most meg egy olyan forrást, amin keresztül megerısödhetünk és nem maradunk szégyenben. Tegnap érkezett a csomag. Nem pénzt kaptunk, amibıl a számlákat kifizessük, hanem ennél sokkal többet. Örömet, hitet, bizalmat, bátorságot. Amit a kis igés kártyátokon is olvashattunk, Józsué 1:9-bıl. „… mert veled van Istened, az Úr”. Köszönjük, hogy eszközök voltatok most is Isten kezében. A ruhanemők és az összes élelmiszer, valamint a kozmetikai cikkek rendkívül igényesek és értékesek. D. Ákos Tuzsér

* * * Gyorsan nagycsaláddá váltunk. A 11 és 5 éves leányaink mellé júniusban született egy ikerpárunk. Már több alkalommal kaptunk tıletek ruhanemőket, most a babák születése kapcsán is babaruhákat és baba törlıkendıket. Igen sokat jelentett, nagyon köszönjük. K. Miklós Kecskemét

* * * Köszönjük szépen az Örömhír Alapítvány segítségét, a konzerveket és a gyermekcsomagokat. Nagyon hálásak vagyunk érte, hiszen sok örömteli arcot láthattunk ezen ajándékok nyomán. A csomagok egy részét a gyülekezetben megtartott gyermekkarácsonyi alkalom kis résztvevıi kapták meg, közülük többeknek ez a csomag volt a legnagyobb értékő ajándékuk. A csomagosztáskor hirdettük, hogy ha olyan dolgot találnak a dobozban, aminek nem tudják hasznát venni, adják tovább, de a visszajelzések arról szóltak, hogy nagyon hasznos dolgokat kaptak a gyerekek, még a becsomagolt cipıs dobozt is megırizték „kincses ládának” hiszen olyan szép! Néhány további csomag sorsát is megosztom a testvérekkel. 107

– Bibliakörünkbe járt egy kislány, aki súlyos mőtéten esett át, amputálni kellett az egyik lábát, de hamarosan mőlábat kapott, és annak segítségével újra vidáman jött közénk. Sajnos ısz végén nagyon legyengült, karácsonykor meglátogattuk ıt és 6 testvérét, az ajándékcsomagokkal nagyon nagy örömöt szereztünk nekik, hiszen nehéz körülmények között élnek, két kis szobában tizenegyen, és annak is örülnek, ha hónap végén van mit enniük. Ezzel a kislánnyal ekkor találkoztunk utoljára, mert megdöbbenve értesültünk arról, hogy karácsony elmúltával kórházba került és az Úr hazahívta ıt. Hisszük, hogy így történt, hiszen a nagymamája – aki vele volt a kórházban – elmesélte, hogy a halála elıtti percekben a kislány látta az Úr Jézust és a Mennyországot, és megfáradt kis arcán öröm ragyogott. Mi pedig örültünk annak, hogy még az utolsó karácsonyán örömöt szerezhettünk neki, a testvérek szeretete által. – A gyülekezetünkbe szokott járni egy nagymama, aki kicsi nyugdíjából szőkösen él. Karácsonykor szerette volna meglátogatni unokáit, de nem tudott nekik ajándékot vásárolni, mert megtakarított kis pénzét egy hirtelen jött kórházi kezelés (orrmőtét, gyógyszerek, kontroll vizsgálatokra való bejárás) elvitte. Amikor hazajött meglátogattuk és nagy örömöt okozott neki, hogy a részére vitt kis ajándékcsomagon felül az unokái részére is tudtunk ajándékcsomagokat adni. Hálás szívvel kiáltott fel: „Nem kell üres kézzel mennem karácsonykor!” – Nem régen kerültem új munkahelyre, és reggelenként egy kisváros vasútállomásán kell keresztül mennem. Szinte minden nap látok ott egy 60 év körüli férfit, aki egy elég legyengült állapotú hajléktalan, hosszú szakállal, kopott ruhában. Amíg az állomás nyitva tart, megtőrik, hogy ott melegedhessen. Bár nap, mint nap látom, enni sohasem láttam még. Karácsony estéjén a gyülekezetben szólt az Ige, az Úr eszembe juttatta ezt az embert, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ıt meg kell látogatni. Este késın az Istentisztelet után elindultunk, bár nem tudhattuk, hogy ott találjuk-e. Enni-, innivalót, konzerveket tudtunk neki vinni bıven a testvérek jóvoltából és evangéliumi iratmissziót. Ahogy bementünk és megláttuk ıt ott kuporogva a megszokott padon, elszorult a szívünk: mi szeretı családi-, gyülekezeti körben lehettünk, egy felemelı légkörő istentiszteletrıl jöttünk, ı pedig épphogy megtőrve, éhesen, egyedül tölti a karácsonyt. Az ajándékok láttán felragyogott a szeme és úgy meglepıdött, hogy azt sem tudta, mit mondjon. Ahogy eljöttünk tıle, láttuk, hogy azonnal hozzálátott az „ünnepi vacsorája” elfogyasztásához. S-né Ildikó

108

KÖNYV- ÉS MÉDIATÁR Aki ismeri az Örömhír Alapítvány tevékenységét, találkozott már könyvvel, hang- és videokazettával, CD-vel, DVD-vel, amit tılük kölcsönzött. A könyvek kölcsönzése már a kezdetektıl mőködött. Több mint másfél évtized távlatából visszatekintve láthatjuk, milyen sok ember számára lett áldássá ez az egyedülálló lehetıség. Azóta a technika óriásit fejlıdött, ami lépésre késztette az alapítványt. Két évvel ezelıtt megszüntették a videokazetták kölcsönzését, és átálltak a DVD-re. Új lemezeket vásárolnak, és mellette saját felvételeket is készítenek. Élı bizonyságtételeket is vesznek fel a gyülekezetükben. Ezeket keresztyén rádióban sugározzák. Lemezeken kölcsönzik az érdeklıdıknek. Némelyeket legépelik, és nyomtatott formában adják közre. A Könyvtár – és videotéka szolgálat beindításának fontosságát Károly fogalmazta meg: * * * A rendszerváltást követıen nagy szabadság nyílt sok mindenre hazánkban. Széles kapu tárult az evangélium hirdetésére, és ez nagyon jó. Van azonban sajnálatos következménye is a változásnak: a hamis tanításnak is zöld utat adott a társadalom, és a mindenre kiéhezett lakosság kontroll nélkül fogadta az újat. Nem csak a keresık, de néha még Krisztus gyermekei is áldozatává lettek e nagy lehetıségnek. E helyzetet felismerve gyors döntéssel beindítottuk a tiszta igei tanításokat tartalmazó mősoros videokazetták és könyvek kölcsönzését. Könyvtár- és videotéka hálózatot építettünk ki. Ezeknek kezelıi minden településen önkéntesek, a kazettákat adományokból vásároltuk, vagy több esetben adományként kaptuk és kapjuk, így tudtuk megvalósítani, hogy immár két évtized óta minden szolgáltatásunk díjtalan. Húsz éve foglalkozunk keresztyén könyvek és mősoros kazetták kölcsönzésével. Mindezt teljesen díjtalanul tesszük, hogy anyagi nehézségek senkit ne zárjanak ki a kölcsönzés lehetıségébıl. Az elmúlt évek során sokszor 109

megtapasztaltam, milyen sok ember számára jelentett áldást, hogy – korábbi gyakorlatától eltérıen – belekezdett igei alapokon megálló, tartalmas könyvek olvasásába, vagy éppen az Istent dicsıítı és magasztaló énekek hallgatásába, napi tevékenységének végzése közben.

A könyv, mint eszköz Bárki kaphat minikönyvtárat, aki ilyen jellegő kéréssel fordul az alapítványhoz, és vállalja a könyvtárosi teendıket. A könyvtárak összeállítását, bıvítését az alapítvány központjában végzik. Elıször általában 80-100 db könyvet adnak az igénylıknek, majd ez a készlet a szükség szerint bıvíthetı. Minimálisan 100-150 könyv van egy-egy könyvtárban. Igen változó helyeken használják. Pl. családi otthon, iskola, kórház, börtön, klub, gyülekezet, szociális otthon, cserkészcsapat, átmeneti otthon stb. Gyermekek, fiatalok, idısek, vagy gyülekezeti tagok és nem hívık egyaránt. Jelenleg az Örömhír Alapítványnak 46 minikönyvtára mőködik. A minikönyvtár 6 fiókkal alakult. Kiskırösön Ficsor Lilla, Kecskeméten dr. Somogyi Tihamér, Orgoványon Aczél Eszter, Szegeden Ficsor Renáta, Borotán Magda Istvánné és Békésen ifj. Ficsór Ottó kezelte. Ezek a minikönyvtárak házaknál mőködtek. Hamarosan létrejött Pirtón Soós Erika, a fıvárosban D. Tímár Klára, Dömsödön Szimonidesz Zoltánné és Izsákon Damásdi Gáborné minikönyvtár-szolgálata is. A kecskeméti kórházi minikönyvtár évekig nyitva állt heti két alkalommal a lelki nyugalmat is keresı testi betegek számára. Ebben a szolgálatban dr. Vajda Kornél és felesége, Anita voltak az úttörık. Ebben az idıben a videokazetták iránt is igen nagy volt az érdeklıdés. Kiskırösön, Borotán, Pirtón, Kecskeméten és Szegeden szinte a könyvkölcsönzéssel egy idıben elindult a videó-kölcsönzés is. Egyébként ebben a kezdeti idıkben pénzen kívül könyvadománnyal, magnó- és videokazetta ajándékozással is segítették az adományozók az alapítványt. Hogyan emlékezik vissza a könyvtári szolgálat indítására Lilla, aki ennek a szolgálatnak a rugója, fıkönyvtárosa? Olvassuk el: * * * 110

Amikor tömegközlekedési eszközön utazok, mindig szétnézek, hogy ki mivel próbálja az idıt múlatni. Az emberek többsége csak bámul ki az ablakon, vagy a mellette ülıvel társalog, de mindig van egy-két ember, aki olvas, újságot, esetleg valami könyvet. Én – lévén nagy olvasó – addig nem nyugszom, amíg valahogy ki nem bírom nézni, hogy mit olvas az illetı. Aztán én is elıveszem a táskám mélyén lapuló könyvet. Kiskorom óta jellemzı ez rám, mármint hogy bújom a könyveket. Elıször végigolvastam a családi könyvtár minden egyes elbeszélését, aztán barátoktól kértem kölcsön, és a városi könyvtárból kölcsönöztem olvasnivalót. Mivel keresztyén családban nıttem fel, az úgymond „hívı” könyveket mindig többre becsültem, de ha nem volt kéznél ilyen jellegő olvasmány, hát olvastam a gyerek- vagy ifjúsági regényeket. Ha éppen félben voltam egy könyvvel, akkor akár tanítási órák alatt is... Ezt persze látták az osztálytársaim, és kíváncsiskodni kezdtek, hogy mit olvasok. Én meg nagy lelkesen belekezdtem a mesélésbe, és kíváncsivá tettem a barátnıimet. Emlékszem, hogy miután Joni életét elolvastam, 3 barátnım is sorban, egymás után kiolvasta. Utána aztán a könyv fıszereplıinek a neveit szétosztottuk egymás közt, és jó ideig az új nevén szólítottuk egymást. Miután az Élet játékát is egyenként végigolvastuk, próbáltuk játszani az örömjátékot. A háromból két olvasó barátnım eljött velem Tahiba, egy gyerektáborba, ahol hallották az evangéliumot. Sajnos, egyikükrıl sem mondhatom el, hogy hívı életet élnek, de a mag ott van bennük, és remélhetıleg elıbb-utóbb kikel majd. Azért van, ami bátorít: az általános iskolás magyar tanárnım, akit elláttam „hívı olvasmánnyal”, azóta megtért! Ugyanis tanáraimat sem hagytam ki a „fertızésbıl”: évvégén, ünnepekkor mindig valami könyvet kaptak ajándékba. İnála kikelt az elvetett mag. De én azért még a többiekrıl sem mondtam le! Mert amelyik könyv nem került kidobásra, hanem valahol, még ha csak egy doboz legmélyén is, de az illetı birtokában van, az elıkerülhet akkor, amikor pont szükség van rá! Így aztán az érettségikor és diplomaosztókor az osztálytársaim is kaptak egy-egy keresztyén könyvet egy-egy személyes megjegyzéssel. Egyik lány nem sokkal késıbb írt egy levelet, amiben megköszönte, hogy gondoltam rá, és írta, hogy elkezdte olvasni a könyvet, és nagyon érdekesnek tartja. Már ezért az egyért megérte! A magas árak miatt sajnos nem kivitelezhetı manapság, hogy könyveket, pláne keresztyén könyveket ajándékozzunk főnek-fának.

111

De kölcsönözhetjük is ıket! Én annak idején még kölcsönzı cédulákat is gyártottam! Ez is egy motiváció volt abban, hogy az Örömhír Alapítvány megszületett. Láttuk azt, hogy igény van keresztyén irodalomra, viszont a kis példányszámú nyomtatás miatt az árak igen magasak. Így aztán az emberek inkább nem olvasnak hívı könyveket. Pedig rengeteget lehet tanulni belılük! Hogy segítsünk e bajon, minikönyvtárakat és videotékákat hoztunk létre. Kezdetben csak néhány „állomásunk” volt, de mára már 48 helyen kölcsönzik önkéntes segítıink az alapítvány tulajdonában lévı evangéliumi könyveket, filmeket és magnókazettákat. De ehhez nem kell alapítvány! Egyszerően átugorhatsz a szomszédhoz vagy szomszédasszonyhoz egy kis beszélgetésre, és felajánlhatod neki kölcsönbe a könyvkészletedet. Lehet, hogy az örökké morgó idıs bácsinak egy kellemes órát szerzel. És ha nem érdeklik a könyvek?! Akkor nekiállsz valami más megközelítési lehetıséget keresni! A lényeg az, hogy bevidd Jézust az otthonába! Persze gondolom, azt se bánnád, ha a te könyvedet olvasná, amikor másnap a megyeszékhelyre utazik… Ficsor Lilla 1998.

* * * A könyvtárosok valamennyien önkéntes munkatársak voltak, akik tudtak segíteni az érdeklıdıknek a könyvválasztásban és a felmerülı lelki kérdésekben is. Leginkább az emberek életritmusa határozta meg a könyvtár látogatottságát. Nyáron, falun mindenki a kertben és a földeken dolgozott, télen pedig mindenki kipihente magát. Tehát a tél volt az olvasás ideje. Városban nem volt megfigyelhetı ilyen ingadozás. Könyvtárjaik egyébként sem szabványosan, és fıleg nem egységesen mőködtek, hanem igazodtak a helyi könyvtáros lehetıségeihez és az igényekhez egyaránt. Volt olyan hely, ahol egy-egy könyvet 45 személy is kiolvasott. Az meg különösen egyedi vonás volt, hogy az emberek gyakran nem maguk választottak könyveket, hanem a könyvtáros – miután elbeszélgetett velük – ajánlott nekik. Hála Istennek, jól bevált ez a módszer. És még egy egyedisége volt ennek a szolgálatnak, hogy gyakran elıfordult, hogy a könyvtártagok, amikor visszahozták a kiolvasott könyveket, elmondták annak tartalmát. Igen, itt nem csak az ismeretterjesztés a cél, hanem azzal együtt a lelkigondozás.

112

A dr. Szabó Imréné vezette benei (Kárpátalja) könyvtáruk a 1990-es évek közepén az alapítványtól kapott könyveket kiegészítve saját könyveikkel kb. 120 felnıtt, és 30 gyermekkönyvvel büszkélkedhetett, és mőködésének elsı fél évében 183 könyvet kölcsönzött a helyi lakosoknak. Ha figyelembe veszünk két egyedi tényezıt (nyár volt, tehát a munkák ideje, valamint egy könyvet többen is kiolvasnak), akkor azt mondhatjuk, hogy évente akár százak is olvasták könyveiket a kárpátaljai településen. 1991-ben már 20 helyen volt minikönyvtár (kettı Erdélyben, egy Kárpátalján) és 16 helyen videokazetta kölcsönzés (három Erdélyben). 1992 elején 26 minikönyvtáruk és 25 videotékájuk volt. 1994-ben 38 minikönyvtár volt, melybıl 30 hazánkban, 8 pedig a határokon túl segítette a magyar nyelv és kultúra megırzését. Egy évvel késıbb 55 videotéka volt, ebbıl 49 Magyarországon, 6 pedig külföldön.

Minikönyvtárak Néhány hete ingyenes kölcsönkönyvtári szolgálatot tartunk az újkórház III. emeletén, kedden és pénteken fél 6-tól fél 7-ig. A könnyő és hasznos, keresztyén szellemő olvasmányok, a pszichológiai, pedagógiai, házasságépítı témájúak, a regények, az Istent bizonyító vallomások kiszakíthatják az olvasót a kórház kényszerően rideg rendjébıl, erıt adhatnak a fájdalmak elviseléséhez, reményt a gyógyulásra. Kedvkeltıül, találomra néhány mő: Ben-Hur (Lewis Wallace), Gondolatok a férfiakról (Elisabeth Elliot), Te + Én (Werner K. Honsalek), És lámpást adott kezembe az Úr (B. S. Aldrich). A könyveket az Örömhír és a Magvetı Alapítvány adta. Azt gondoljuk, hogy egy kevés kikapcsolódást, kicsike örömet ajánlunk a könyvek által. Azt is reméljük, hogy a ma még egészségest, s a kórházban fekvıt egyaránt megsegíti az Isten. Dr. V. K-né

* * * Zsuzsának a nagyobb gyermekét tanító hívı pedagógus ajánlotta, hogy jöjjön el hozzánk könyvért. Megkérdeztem, milyen témájú könyvet szeretne. Beszélgetés alakult ki közöttünk. A fiatalasszony elmondta, hogy teljesen ateista családban nıtt fel. Szülei tudatosan Isten tagadásában nevelték, és ezt kapta az iskolában is. İ azonban valami őrt érzett bensıjében és keresni kezdett. Bújta a 113

könyvtárakat, és a könyvesboltokat. Inkább a megvásárlásra, mint a kölcsönzésre helyezte a hangsúlyt, hogy mindig nála lehessenek a könyvek. Mélyen bevetette magát az asztrológiába. Újabb könyvespolcot kellett beállítani, amit férje ugyan különösebben nem támogatott, de nem is ellenzett. Anyagilag nem jelentett problémát, hogy 2-3000 forintos könyvekkel gyarapítsa készletét. Zsuzsa nem sajnálta az idıt. Gyermekeit ugyan jól ellátta, de ami idıt csak szabaddá tehetett, azt könyveinek olvasására használta. A bensıjében levı őr azonban nem szőnt meg. Valakitıl hallott valamit Istenrıl, Jézus Krisztusról, és kezdett többet érdeklıdni, mert rájött, hogy amikor elkeseredett állapotában Istenhez kiáltott, változás történt életében és nyugalom szállta meg. Tovább kutatott és már keresztyén könyvek is bekerültek készletébe. Életében fordulat következett be. Rádöbbent bőnös voltára. Most már kutatása új irányt vett. Bőneitıl szeretett volna szabadulni. A pap, akivel kapcsolatba került, nem tudott ebben segíteni, mert ı csak a vallás felé fordította, neki azonban Jézus Krisztusra lett volna szüksége. Minden főszálba kapaszkodott. Így került beszélı kapcsolatba az elkötelezett élető, de csendes, hívı tanárnıvel. Majd az ı javaslatára jutott el hozzánk. Egy hónap sem telt el és megismerte az igazságot. Krisztus szeretete átjárta az életét. Szívében szellemi nagytakarítást végzett, majd az Apostolok Cselekedeteiben írott mintára elégette – a korábban úgy kedvelt – okkult dolgokat tartalmazó könyveit. (Csel 19:19.) Gyermekeivel együtt elkezdett járni a gyülekezetbe. Férje nem akarta engedni a keresztyén könyvek olvasását, de határozottan nem akadályozta meg. Zsuzsa pedig olvasta ıket késı éjszakába nyúlóan. Gyermekeivel pedig minden este és gyakran délután is együtt nézte az értelmes témákat tartalmazó videó és újabban DVD mősorokat, többnyire filmeket, amiket az Örömhír Alapítványtól kölcsönzött. Gyermekei örömmel videóztak anyukájukkal együtt. Nem tudom, hogy a könyvégetés lett-e olaj a tőzre, vagy más területen „robbant” a helyzet, de a férj elkezdte feleségét akadályozni a gyülekezetbe-járásban, az olvasásban és a videózásban. A férjet mások is felesége ellen hangolták. A rokonság és a baráti kör összefogott és össztüzes támadást indított Zsuzsa ellen. Zsuzsa pár napig tartotta magát e hirtelen jött támadásban, de aztán feladta, mondván, hogy a családi béke érdekében jobb lesz, ha szakít a gyülekezettel, de azért nem szakít az Úrral. Otthon titokban tovább olvassa a Bibliát és imádkozik.

114

Összeszedte a könyveket és a nála levı videó- és magnókazettákat. Szomorú arccal állított be hozzánk. Nem zúgolódott, nem panaszkodott, csak egyszerően és tényszerően elmondta, hogy az otthonukban kialakult helyzet késztette e tettére. Csendesen meghallgattam, majd arra buzdítottam, hogy ne adja fel! Próbálja meg imádkozó szívvel átgondolni, mit tehet ebben a helyzetben. Tegyen meg minden megtehetıt férje kedvében, de olyan dolgokban, amelyek Isten akaratával ellentétesek, abban Istent válassza. Járjon elıtte és a család többi tagja elıtt jó példával, de gondoljon arra, hogy ha visszalép, akkor nemcsak a saját üdvösségét teszi kockára, hanem nem tudja családját segíteni a lelki növekedésben, pedig erre van szüksége a férjének éppen úgy, mint a gyermekeiknek. A férje még nem jutott el arra az ismeretre, hogy van élet a síron túl is. Egyáltalán nem mindegy, hogy az örökkévalóságot az Úrral töltjük el, vagy az örök kárhozatban. Arra felhívtam a figyelmét, hogy ne olvasson és videózzon a család számára fenntartott idıben. Tartsa meg a helyes arányokat! A vele lévı két kisgyermeke jelenlétében imádkoztam a családért. Istenünk oltalma alá helyeztem ıket. Kértem Urunkat, hogy tegyen csodát életükben. Bár szomorú arccal lépett ki a kapun, lehetett látni Zsuzsa arcán a reménynek enyhe sugarát. Én pedig feleségemmel, gyermekeinkkel és a gyülekezettel együtt tovább imádkozom érte és az övéiért. Hiszem, hogy az Úr megırzi ıt. F. K.

Videotéka-hálózat A 80-as évek végére a videomagnók és a családi videózás elterjedt Magyarországon is. Sajnos a videokazetták jelentıs része – a szabályozatlan és szabálytalan behozatal és forgalmazás, valamint a társadalmi válság, és a kazetta tartalma és minısége miatt – nyugodtan nevezhetı szennykazettának. Igény támadt az építı tartalmú, keresztyén jellegő filmekre. Az alapítvány felkutatta a keresztyén filmek beszerzési helyét, és megpróbált minél több tartalmas kazettát hozzáférhetıvé tenni. Az igény nagy volt ezekre a kazettákra, és már országhatárainkon túl is megtalálhatók az Örömhír Alapítvány videotékái. A videokazetta-kölcsönzésnek két alapvetı módja van. Közvetlenül az alapítvány székhelyérıl kérik a kazettákat, megnézik és visszaküldik, vagy videotékán keresztül. Ebben az esetben a videotéka kezelıje levélben vagy szóban jelzi, 115

hogy mely kazettákra van szüksége. Az alapítvány kazettakészletébıl ezt elküldik az igénylınek postán. A videotéka vezetıje a készletével megkezdi munkáját, a kazettákat kikölcsönzi, videózást szervez otthonában, gyülekezetekben, iskolákban, klubokban, börtönben, vagy ahol igénylik. Közben a helyi igényeket jobban megismeri, és ez alapján kér készletbıvítést. Egy-egy alkalommal 10-20 db kazettát küld az alapítvány. Itt említem meg azt, hogy gyakran egy helyen megtalálható a könyvtár és a videotéka egyaránt, ezáltal a téka kezelıje és a könyvtáros sokszor ugyanaz a személy. Ezen személyek kora és végzettsége nagyon változó, a tizenévestıl a 70 évesig ill. általános iskolástól nyugdíjasig, felsıfokú, középfokú és alapfokú végzettségő egyaránt részt vesz ebben a munkában. Határainkon túl elsısorban Romániában van több minikönyvtár és videotéka, de Ukrajnában (Kárpátalja), Jugoszláviában (Vajdaság) és Szlovákiában is vannak állomások. Az alapítás évének végén 50 kölcsönözhetı videokazettájuk volt. 1991-ben pedig azt írták tájékoztatójukban, hogy: „Fı profilunk jelenleg a könyv- és mősoros videokazetta kölcsönzés. Az ezzel járó feladatok végzését Pálma vállalta és végezte. Ez év végén már 108 féle videokazettájuk volt kölcsönzésben. 1995-ben pedig 187 fajta videokazetta és 93 fajta hangkazetta volt kölcsönözhetı. Nagy szó volt ez akkoriban, amikor hívı körökben alig volt elérhetı keresztyénvonatkozású videofilm. 1993 táján a pénzbeli adományok nagy részét továbbra is a videó-misszió szívta fel. Nem is csoda ez, hiszen roppant nagy szükség volt erre a szolgálatra abban az idıben, mert az ateista évtizedek alól frissen felszabadult szegény országban alig volt keresztyén tartalmú videokazetta, de bizony nagyon sok helyen gondot okozott még az is, hogy nem volt elérhetı közelségben videomagnó sem. Különösen így volt ez a határokon túl élı nagyszámú magyar keresztyén közösségekben. Magának az így kikölcsönzött videokazettáknak a levetítése ritkábban családi házaknál történt, általában azonban nyilvános helyeken. A kölcsönzı helyek tehát igen színes képet adnak. Családi otthonokban, iskolában, klubokban, börtönben, cigányok között, cserkészcsapatnál, kórházban, átmeneti otthonban, családsegítı központban, szociális otthonban, tea-klubban, 116

mővelıdési házban, stb. Zilahról írta dr. Vas Gergely: „Több film vetítésekor zsúfolásig megtelt a nézıtér. A nagy érdeklıdésre tekintettel, tovább folytatjuk a videóvetítést. Ehhez újabb kazettákra van szükségünk. Leírom a katalógusbeli sorszámokat, összesen 21 darabot.” Ebben az idıben alig gyızték postázni a kazettákat. Volt egy színes TV-jük is, amit egy békési teaklubnak adtak tartós használatra, az egyetlen videomagnó pedig fáradhatatlanul járta az országot, néhány hetet töltve egy-egy településen. Olvassunk el egy-egy beszámolót a videoklubok mőködésérıl. Ezek is bizonyítják, hogy milyen fontos terület is ez a keresztény hitéletben a kilencvenes évek kezdete óta. * * * Ahhoz, hogy bekapcsolódhasson valaki az Örömhír Alapítvány napi munkájába, itt kell élnie. Az az 1 év, amit önkéntesként itt töltöttem, arra is hasznos volt, hogy megismerhettem az épületeket és különbözı feladatkörök rendszerét. A Médiatár, amibe beleértem a könyvtárt, a kazettákat, CD-ket és DVD-ket nagyon kiterjedt. Így, hogy nap mint nap benne forgolódtam, egy kicsit megimerhettem és így valóban tudok segíteni. Az alapítvány nagyon sok médiaanyagot juttat el másoknak személyes vagy postai úton. Ahhoz, hogy hirtelen elı tudjuk kapni az illetı számára szükséges tanítást, dicsıítést, könyvet vagy filmet, ismernünk kell, hogy mink van. Ez azt is jelenti, hogy napra készen kell állnom a folyamatosan bıvülı leltárral. Szeretnénk ezzel is segítséget nyújtani másoknak. Ficsor Donátné Kardos Barbara 2007.

* * * Köszönöm a videomagnót, amit holnap munkába is állítok a munkanélküliek klubjában; szeptemberben pedig az iskolában is megkezdjük a videózást. Köszönöm a minikönyvtárhoz adott újabb köteteket is, melyek meggyızıdésem, hogy igen hasznos lelki táplálékká válnak minden olvasónak, így különösen a fogdában levıknek. A fogdában levı két újabb testvérünk már a 3. bibliatanulmánynál tart, igen törekvınek és kitartónak látszanak. 10 Bibliára lenne szükségünk, hogy minden cellába tehessünk egyet-egyet... Az esti házi közösségünkön is sok örömet ad az Úr. Létszámunk eléri a 15 fıt, ebbıl 6 fı cigány. Az ébredés jelei láthatóak. Hálás vagyok az Úrnak, hogy kihívott a világból és egy új családdal, a gyülekezettel ajándékozott meg és most az „Örömhír” 117

munkatársaként hasonlítanak.

segíthetek

azoknak,

akik

korábbi

életemhez V. J. Kiskunhalas

* * * Kedves Testvér, számunkra is igen áldásosak ezek a videós alkalmak. Ha személyesen találkozunk, többet is mondok. Emlékszem valakire, aki leült, végignézett egy filmet, és másként állt fel. Bıvíteni akarjuk a vetítéseket, ehhez újabb filmekre van szükségünk. A katalógus alapján most 10 db-ot szeretnénk kérni. Minikönyvtárra is szükségünk van. Ha tehetitek, azt is küldjetek. P. Z. Monor

* * * Szeretnénk minikönyvtárat létesíteni. Kezdésnél nem gondolok többre 50 könyvnél. Mi is tudunk adni valamennyit. Egy testvérnı a baráti körünkbıl szintén. Vannak érdeklıdı fiatalok, ık nem tudják megvásárolni a drága könyveket, de szívesen olvasnának tartalmas keresztyén könyveket. Néhány angol lelki könyv is számításba jöhetne, mert sok az angolul tanuló. Cs.F. Kiskunhalas

* * * Sok örömünk volt a most visszaküldött kazettákban. Családi otthonokban, ifjúsági alkalmakon, és börtönlakók nézték ezeket. Leginkább az „Egy tolvaj az éjszakában” címő film fogta meg az embereket. Nagyon várják a márianosztrai és a váci börtönben a jó kazettákat. Kérnénk a 24-es, 46-os, 50-es és 51-es kazettákat. Cs.J. Szokolya

* * * Szeretném megköszönni a Joni címő videokazettát, amit P.N. 24 éves súlyosan sérült betegünknek ajándékoztatok. Jelenleg egy budapesti kórház rehabilitációs osztályán van. A héten az intézetben sokan meg fogják nézni a filmet. Köszönöm a jó könyveket, melyeket igyekszem terjeszteni és magam is olvasni. Dr. F. I. Kecskemét

* * * Minikönyvtárunk nagyon jól mőködik Benén, ahol lakunk. Az utolsó hónapban 90 ember kölcsönzött könyvet. A traktátusok és a matricák is fogynak. Házunkban is mőködik egy gyülekezet, kb. 4045 ember jár vasárnap délutánonként. Fıleg a gyülekezeti tagok 118

kölcsönöznek könyveket, de olyanok is szép számban, akik még nem járnak istentiszteletekre. Hála az Úrnak ébredést látunk Kárpátalján. A néhány éve megkezdett magvetésnek ma már látható, komoly eredményei vannak. Egyre több helyen hangzik rendszeresen az örömüzenet. Ukrajnának most elsısorban, és éppen erre van szüksége. Nagy hasznát tudnánk venni az Örömhír Alapítvány gyermeklapjának. Sok gyermek jár a házunkba. Szeretnénk késıbb gyermek bibliakört szervezni az Úr segítségével... Dr. Sz. Imre Bene, Kárpátalja

* * * Az ifjúsággal rendszeresen nézzük a filmeket és nagyon jók. Szeretnénk a gyülekezet részére egy rendszeres „video-klubot” elindítani, mert nem mindenkinek van videója. A helyi Tanítóképzı Fıiskolán is levetítettünk már egy filmet, címe: Kereszt és rugóskés. Most már rendszeresen kint van 5-6 kazetta kölcsönözni… Szükségünk lenne még filmekre… R.T. Kaposvár

* * * Talán tavaly októberben vetıdött fel a gondolat, hogy indítsunk egy olyan filmklubot, ahol kifejezetten keresztény, bibliai témákat feldolgozó filmeket, illetve életrajzokat mutatunk be fıiskolánk kollégiumában. Nagy szükségét éreztük annak, hogy elérjük azokat a kortársainkat, akikkel nap mint nap találkozunk, de eddig még nem volt lehetıségünk arra, hogy elérjük ıket az evangéliummal. Világi szinten sok lehetıség van mindenféle szórakozásra, ám mi mégis valami tartalmasat, értékeset akartunk nyújtani hagyományos eszközökkel – a hét minden napjára szerveztek különféle videoklubokat, és elég sokan látogatják –. A kiplakátolt filmcímek alapján egyértelmővé vált, hogy ez más, mint ami eddig megszokott volt. Elég sok bonyodalom után március elején elkezdıdhetett a filmvetítés-sorozat a Jézus élete címő filmmel. Izgatottan vártuk Lillával, hogy milyen érdeklıdés lesz, bár mindkettınkben az volt, hogy ha csak egy ember ül be filmet nézni, már akkor is megéri, hisz ezzel a kezdeményezéssel a magvetés volt a célunk. Voltak filmek, például a 9/B osztály, amelyeknél teltház volt, de akadtak olyanok is, ahol csak kíváncsiságból, néhány percet nézett 119

meg néhány hallgató, de hisszük, hogy az az egy-két képsor, mondanivaló is megérintette ıket. Többen jelezték, hogy nem érnek rá a vetítés idıpontjában, de ha kölcsönadjuk a kazettát, szívesen megnéznének egy-két filmet. Nagy élmény volt ilyen módon szolgálni, és szeretnénk a jövı évben is folytatni. Majercsik Anita, Újszász

* * * Én ugyan csak 3 évvel ezelıtt kapcsolódtam be ebbe a munkába, de ezidı alatt is tapasztaltam, hogy ebben a búskomor világban igen nagy szükség van az örömhírvivıkre. Itt van mindjárt néhány példa. Marika férje alkoholista lett. Két kisgyermeke közül az egyik értelmileg visszamaradott, és mint ilyen, gyakorta lakáshoz kötött. Az édesanya buzgón keresi az Urat, hiszen nagy szüksége van az erıre a teherhordozásban. Ilyenkor bekapcsolja a kölcsönbe kapott magnókazettákat, és szívével-lelkével dicsıíti a Mindenhatót, s közben erıt kap. Említhetném Icát is, aki a munkatársai között missziózik. Különösen a cigány Éva várja epekedve a drága lelki táplálékot, hiszen a szíve kinyílt az Úr felé, de a hitetlen férj hallani sem akar arról, hogy neje keresztyének közé járjon. Elalvás elıtt és ébredés után viszont van rá lehetısége, hogy a kölcsönkönyvekbıl lelki táplálékot vegyen magához. Vagy itt van Zoltán, a szomszédaim egyike. Tízesével kölcsönzi a tanító-kazettákat és kézrıl kézre adják egymásnak a baráti körben, akik szintén tovább misszióznak vele a maguk területén. A videokazetták közül különösen felfigyeltek az „Élet az élet után” témára, amelyet elıbb hitetlenkedve, aztán érdeklıdve fogadtak. D.V-né Bp.

* * * 1994 tavaszán kezdtük meg a kazetta-kölcsönzést. Elıször csak itt a faluban, de késıbb postán máshová is eljuttattuk: gyülekezetekbe, kiscsoportokhoz, de evangelizációs alkalmakra is, sok városba, (pl. csak néhány nagyobbat említenék: Berettyóújfalu, Mátészalka, Debrecen, Szolnok), de kis falvakba is, a szórvány gyülekezetekbe is, ezzel segítve abban, hogy ne csak egy-egy családi körben hallják az örömhírt, az Isten igéjét, hanem sokan épülhessenek általa lelkileg. Én magam abból tanultam sokat, ahogyan ti szolgáltatok, segítettetek sok-sok szeretettel és áldozattal, nem fáradva, meg nem lankadva. Amikor próbákról, nehézségekrıl írtatok, az sem kesergés 120

volt, hanem a reménység Istenében bizakodó sóhajtás! Köszönöm ezt a példamutató, áldozatos munkát. Sokszor volt megerısítés számomra, amikor megszomorodtam például a vissza nem küldött, elveszett kazetták, könyvek miatt. Jó példa voltatok és vagytok! Isten adjon erıt, hogy ezután is így legyen! Átnézve a kölcsönzési naplót, a hat év alatt közel 500-szor kölcsönöztünk tıletek, és ha még hozzászámoljuk, hogy ezeket nagyon sokszor még tovább kölcsönözték, adták, vagy sokszor nemcsak családi, hanem gyülekezeti, sıt evangélizásiós alkalmakon is vetítették, biztos, hogy több ezer ember hallhatta, láthatta az örömhírt, Istennek igéjét. Nem maradt el az áldás sem, a gyümölcsét is láthatjuk már: a cigányok között elinduló ébredést, amelyet Isten kegyelme munkál a környéken. Dicsıség legyen az Úrnak, és köszönet azoknak, akik hőségesen végzik Isten munkásaiként a szolgálataikat! Nejkovné S. Zsuzsa, Bagamér

* * * Mióta az OM-mel szolgálunk férjemmel, egy kis gyülekezet állt össze Bátonyterenyén azokból az emberekbıl, akik itt megtértek. Az ı lelki épülésükre kaptunk egy MINIKÖNYVTÁRAT és egy VIDEOTÉKÁT. Bár kicsi a gyülekezet, de folyamatosan jönnekmennek a kazetták, a könyvek. Egy új hívınek mindig sok tanulnivalója van a hit útján, és ebben nagyon hasznosak a kölcsönözhetı (segéd)anyagok. Köszönjük itt újból ıket! B. Tamásné Bátonyterenye

Kiadói tevékenység Az alapítvány kiadói tevékenysége igen sokrétő, folyóiratok, könyvek, traktátusok egyaránt szerepelnek a kiadványok között. Ezek bemutatására szolgál ez a fejezet, elıször a gyermek- és ifjúsági folyóiratokkal, majd a könyvekkel ismerkedhet meg az olvasó.

Magazinok Szolgálatuk minél eredményesebb betöltése érdekében az alapítvány kiadványokat is megjelentetett, illetve folyamatosan megjelentetnek. Kis lapjaikon keresztül igen hatékonyan evangelizálnak. Az alapítvány célja kezdetektıl 121

az volt, hogy segítsék embertársaikat abban, hogy az élet célját és értelmét megtalálhassák. 1. Olajág Huszonegyedik éve folyamatosan, évenként néhány alkalommal jelenik meg. Az Örömhír Alapítvány munkájába ad egy kis betekintést. Terjedelme változó. Mint minden más kiadvány és szolgáltatás, ez is díjtalan. 2. Gyerek Magazin Ficsor Lilla szerkesztésében havonta jelent meg a ’90-es években. Bel-és külföldön nagy segítséget jelentett a gyermekolvasóknak, de Vasárnapi Iskola Tanítók és lelkipásztorok is szép számban igényelték. A Gyerek Magazin évekig 500 példányban jelent meg. Ekkor csak a kárpátaljai Bátyuból havonta 200 db magazinra volt igény. Arról, hogy hogyan indult útjára a Gyerek Magazin, olvassuk el a szerkesztı, Lilla visszaemlékezését. * * * Tizenhárom éves voltam, mikor szüleim beírattak egy keresztyén újságíró tanfolyamra. Hogy láttak bennem valamit, vagy nem, azt nem tudom, azt sem, miként jött az ötlet, hogy elmenjek. Nagyon élveztem, hogy csupa felnıtt között egyetlen gyerekként is ugyanolyan értékő diák voltam, mint bármely társam. Az elıadások 4 szombatot vettek igénybe, hét közben pedig a házi feladatainkat kellett elkészíteni. Az utolsó konzultációra azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki egy újságot, annak rovatokat, és írjuk is meg a cikkeket – mintegy 4 oldal terjedelemben. Nagyon lelkesen fogtam neki és készítettem el a feladatot. Osztálytársaimra és barátaimra gondolva írtam a Gyerek Magazint. Volt abban folytatásos sorozat, ének, humor, rejtvény, hírek, stb. Úgy megtetszett a dolog, hogy azt gondoltam, én ezt szeretném kiadni is. Szüleim támogatták az ötletet, és az elsı szám 6 példányban jelent meg 1990-ben. Egy A5 lap félbehajtva, négy oldalon, kézírással. Ennyi volt. Legalábbis a kezdet. Mert pár évvel késıbb, 1996-ban már számítógéppel szerkesztettem az A4-es lapon 4 oldalas GYM-et, ami több száz példányban jelent meg minden hónap 15-én. A kiadást az Örömhír Alapítvány vállalta, kezdetben fénymásolással, majd nyomdai úton sokszorosítva. Az újságszerkesztésben sok segítséget kaptam a családomtól (a késıbbiekben Vajdáné Évikétıl is a postázásban) és egy ideig – érettségim idıszakában – Renáta vállalta a szerkesztést. Nagy 122

örömem volt benne, de rengeteg munkám is. Bizony, az a havonkénti megjelenés nagy rendre szoktatott, mert ha egyszer a lapnak meg kell jelennie 15-én, ahhoz el kellett készítenem már az elızı hónap végén, hogy a nyomdából visszaérkezve még postázni is tudjam a sok-sok címre úgy, hogy idıben odaérjen még külföldre is. Ugyanis Erdélybe és Ukrajnába is eljutott a híre, és magyarul beszélı hittanos csoportok illetve gyerekek is járatták az egyébként ingyenes magazint. A nyomtatást, a postázást, a jutalmakat és minden egyéb felmerülı költséget az Örömhír Alapítvány fedezte. Támogatták ezzel a kis laikus újságot, ami egyébként hiánypótló volt, mivel abban az idıben még nem létezett magyar nyelvő keresztyén gyerekújság. Nekem, a kis tizenéves szerkesztınek nagy bátorítás volt többek között az, hogy néhány ismert lelkész, akikhez valamelyik gyülekezeti gyerektıl eljutott az újság, éveken keresztül ragaszkodott hozzá, hogy küldjem neki a lapot. Bibliakör-vezetıktıl is sok bátorítást kaptam az évek során. És egy nagyon friss élményem volt a napokban. Egy baráti rendezvényen vettem részt, ahol már Királyné Ficsor Lillaként mutatkoztam be. A nyilvános bemutatkozások után odajött hozzám egy tılem magasabb, fıiskoláskorú srác, és azt kérdezte: „Te nem az a Ficsor Lilla Ágnes vagy, aki a Gyerek Magazint szerkesztette? Csak azért kérdezem, mert én azon nıttem fel, és nagyon szerettem.” E példa is mutatja, nem hiába volt a sok fáradozás! Befejezésképpen hadd írjam le, hogy nemrégiben hallottam egy velem korú fiatalasszonyról, aki hosszas szenvedés után meghalt egy közeli városban. Én sem értettem, miért, de nagyon szerettem volna többet megtudni róla azon kívül, hogy Nikinek hívták. A sok-sok kérdezés eredményeként megtudtam a lánykori vezetéknevét is, és rögtön beugrott, hogy ı GYM-esem volt – így neveztük magunk közt az „elıfizetıket”. Eszembe jutott, hogy ı egy intézeti lány volt, akit egy keresztyén család pártfogolt, a GYM-et is ık „rendelték meg” neki. Jó volt megtudnom, hogy megtért, és gyülekezetbe járó hívı keresztyénként halt meg. Nem tudom, hogy ebben a Gyerek Magazinnak mekkora szerepe volt, de hiszem, hogy az azon keresztül hullatott magok is kikeltek benne. Hiszem, hogy a gyerekek, fiatalok is hatékonyan tudnak szolgálni a maguk kis területén, közösségében. Hálás vagyok Istennek, hogy engem is, már gyerekként is használt ebben a szolgálatban. * * * 3. Happy Magazin 123

Ficsor Renáta a világból megtért hívı ifjúságot célozta meg e kis magazinnal. Segítette ıket a Biblia jobb megismerésében. Havonta jelent meg. Célját, rövid mőködését a szerkesztı, Renáta írásából ismerhetjük meg. * * * Fıiskolás voltam, mikor egy keresztyén evangélizációs táborban voltam csoportvezetı. Majdnem minden kislány akkor hallott elıször az Úr Jézusról és elfogadták ott a táborban. Tudtam, hogy a hitetlen szüleik, környezetük nem fogja ıket segíteni a lelki növekedésben, de 10 kislány levelezését sem mertem felvállalni. Ezért jött az az ötletem, hogy egy kis 4 oldalas újságot szerkesztek nekik, amiben lelki erısítést adok. Nem sok visszajelzésem volt, de havonta küldtem a kis körlevelemet, a Happy Magazint. Talán 2-3 évig mőködött, nem tudom pontosan. Amit tudtam, megtettem, rajtam ez lesz számon kérve.

Könyvkiadás A keresztyén könyvkiadásban óriási fejlıdés történt az elmúlt két évtizedben. Számtalan nagyon jó könyv megjelent és akadály nélkül megvásárolható a kiadóknál vagy a kereskedelemben. Azonban kis ország vagyunk, ezen belül a tartalmas, valóban keresztyén értékeket hordozó könyvre kicsi a kereslet. Ezért kis példányszámban nyomtatják, aminek következménye a viszonylagosan magas vételár. Az alapítvány pedig elsısorban az anyagilag lecsúszott réteg felé szolgál. Szeretnék, ha lelkileg ébresztgetı könyvek eljutnának azok kezébe is, akik nem tudják megvásárolni. Kezdetben csak kölcsönzés formájában tudták kielégíteni ezt az igényt. Késıbb azonban sikerült megteremteni a feltételt néhány könyv kiadásához, és ezekbıl 1-1 példányt ajándékoztak az érdeklıdıknek. Az eddigi jó tapasztalatok buzdítják ıket ez irányú tevékenység folytatására. Az eddig kiadott könyvek egy része már elfogyott, csak könyvtári példány van belıle, amit szívesen kölcsönöznek a jövıben is. Más kiadványaikból pedig továbbra is tudnak küldeni, és szívesen küldik bárkinek, aki jelzi feléjük levélben, e-mailben, telefonon, vagy személyesen.

124

Könyvem elején említettem már az „Elrejtett kincs” sorozatot, amelynek elsı négy tagja megjelent, az ötödik elıkészítés alatt áll. Címszavakban megemlítek még néhány irodalmi terméket: Almási Mihályné: Maradj velem! – verseskötet Dr. Hégely Ferenc Tivadar: Örömhírt vivık Surányi Józsefné: Olajfacsemeték Ficsor Károly: Isten országának nagykövete Ficsor Károly: A Kiskırösi Gyülekezet történte Bibliai Hısök Gyermekregények: Gyıri Katalin: Felhık szigete Ficsorné Kapus Mónika: A középsı Széchey Rita: Boldog Karácsonyt, Rózmari! Somogyi Harold: Rügyfakadástól — egy gyülekezet története Énekes könyv az Örömhír Közösség részére Kenneth Jones: Bibliatanulmányozó sorozat 1-12 Csoda a 21. században Dorothy Jones: Korona-lak Angus Buchan: Csoda-krumplik

125

AZ ÖRÖMHÍR KÖZÖSSÉG Mivel az alapítvány új misszió és a Ficsor házaspár az alapítók között volt, szóba jöhetett bármely evangéliumi módszer, ötlet, stílus, hiszen nem volt mögöttük több évtizedes tradíció, amire tekintettel kellett volna lenniük. Kaptak azonban cserébe néhány egyéb gondot, ami a begyakorlott közösségek számára már ismeretlen. Ilyen gond volt például a rendszeres gyülekezetbe járás automatizmusának teljes hiánya, és sokan a pontos megérkezés fogalmát sem ismerték; a másik egyéniségének tiszteletben tartása – mind megtanulandó lecke volt ebben az új gyülekezetben. Így hát Károly és Ágika a változásra nyitott gyülekezeti légkört alakított ki. Önálló szolgálatuk talán annyiban különbözik más új kezdeményezéstıl, hogy az alapítvány létrehozásakor már több évtizedes missziói szolgálat, ebbıl sok éves vezetıi gyakorlat állt a hátuk mögött. Károly 49 éves, Ágika 39 volt az alapításkor. Így bár képlékeny emberanyaggal dolgoztak kezdettıl, mégis el tudták kerülni a közösségen belüli nagy konfliktusokat, illetve jól tudták kezelni azokat. Ebben a gyülekezetben csak néhányan vannak, akik gyerekkorban tértek meg, a többség nem rendelkezik valóságos keresztyén múlttal, mivel felnıtt korban, világi családból tértek meg, így nincsenek jó hagyományaik a közösségi élet terén. A nyitott légkörön túlmenıen Károlyék mindig lehetıséget adnak, sıt biztatnak mindenkit a bátor megszólalásra, bizonyságtételre, kérdésfeltevésre. Sokszor nem is lehetne nem meghallgatni egy-egy nagy válságban levı személyt, hiszen éppen az a cél, hogy ne takargassák az emberek az amúgy is nagyon nyilvánvaló bajokat, hanem megvallva azokat megszabadulhassanak tıle. Mindezek hatására egy nagyon eleven, közvetlen és baráti légkörő istentiszteleti forma alakult ki, melyhez jól igazodott Károly rugalmas beállítottsága és Ágika csendes, de mégis nagyon szuggesztív személye. 126

Itt meg kell még azt jegyezni, hogy bár Károly és Ágika egyaránt régi hívı család gyermekeként látta meg a napvilágot, az általuk vezetett közösségre mégis inkább a karizmatikus gyülekezeteket jellemzı hangulat és lelkiség a jellemzı. Annyi különbséggel, hogy mentesek a szélsıségektıl, és nem vetnek el egyébként jó módszereket csak azért, mert mások esetleg helytelenül gyakorolták azt. Éppen ezért élı lelkülettel énekelnek kórusban régi énekeket és dicsıítı formában újabb énekeket is. Ha 1995 a klubtevékenységben a születés, az 1996-os év pedig a növekedés éve, akkor az 1997-es a megerısödés éve volt. Az elindulásnál még nem, de két évvel utána már lehetett látni, hogy a klubot rendszeresen látogatók élı Közösséggé, gyülekezetté formálódnak. A legtöbben teljesen világi háttérbıl érkeztek, érkeznek a mai napig. Kivételek ez alól a Ficsor gyermekek házastársai, akik mindannyian elkötelezett keresztyének voltak már házasságkötésük elıtt is, viszont eredetileg egyikük sem volt orgoványi, így ideköltözésüket követıen a gyülekezethez való csatlakozásuk nem volt kérdés. A folyamatos növekedés miatt az eltelt tizenöt év alatt három különbözı helyszínen tartotta alkalmait a közösség. Az 2 alagsori 35 m -es klubhelyiségben 4 évig, aztán a nagyobb és 2 világosabb Sionban 8 évig, és 2007-ben készült el a 110 m es új nagyterem, amelyet rövid használati ideje alatt is már számtalanszor zsúfolásig megtöltöttek a hallgatók. Mindezeket elmondva azt kell látnunk, hogy elsısorban mégsem a gyülekezet számbeli növekedése a céljuk, hanem sokkal inkább az embereket egy folyamat segítségével egészséges lelkő emberekké akarják változtatni. A sorrend nem mindegy. Elıre teszik a minıségi változást, az újjászületést, a megújulást, a megerısödést, és mindezek következménye lehet a számbeli növekedés is. Mivel csak Istentıl függnek és nem támogatóiktól, ezért nincs úgymond teljesítménykényszerük, mint ahogyan az egyes missziók esetében jellemzı, akik mindenáron akarják bizonyítani szolgálatuk eredményességét, és a gyülekezet létszámbeli növekedésével is igazolni akarják támogatóik felé munkájuk hatásfokát. Károlyék missziójának ez is egyik jellemzıje, hogy – talán koruknál fogva is – nincs bizonyítási kényszerük.

127

Az Örömhír Közösség születésérıl olvassunk el Károly naplójából egy részletet. * * * Az 1990-ben létrejött Örömhír Alapítvány legfıbb célja, a még nem hitben élık elvezetése Jézus Krisztusnak, mint Megváltónak a megismerésére, majd ezek utógondozása, hogy egyre több ember üdvösségre jusson. A lelki segélyszolgálatunkat és a lelkigondozást felekezetközi szinten, az Ige alapján végezzük. 1995 szeptemberében – a kiszélesedı érdeklıdésre tekintettel – bibliatanulmányozásba kezdtünk. Ennek tervezett ideje 6 vasárnap délutánra terjedt. A tanulmányozás végére azonban az érdeklıdés nıtt és a résztvevık kérésére nem hagytuk abba, folytatjuk meghatározatlan ideig. A tél beállta elıtt páran lemorzsolódtak, néhányan viszont bekapcsolódtak. Körülbelül egy házi csoportnak megfelelı létszám, 8-12 felnıtt és néhány gyermek vett részt az alkalmainkon. A következı tavasszal az Úrtól kapott határozott vezetés alapján elmentem a sövényekhez, hogy az üdvösség drága lehetıségérıl beszéljek az ott lakóknak is. ”Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam.” Lk 14:23. Meghívtam egy középkorú férfit, B. Zoltánt, a május 15-i alkalmunkra, ahol vendégek szolgáltak. Eljött, figyelmesen hallgatott. Befejezés után kicsit beszélgettünk. Elmondtuk neki, hogy szeretettel várjuk családjával együtt a vasárnap délutáni alkalmainkon. A meghívást komolyan vette és június 9-én feleségével és gyermekeivel együtt eljött a szabadban tartott bibliatanulmányozásunkra. Ezen a délutánon az Úr Jézus visszajövetele volt a témánk. Zoltán (a sokgyermekes cigány édesapa) ekkor ráismert bőnös voltára, tudta, hogy így elvész. Megalázta magát az Úr elıtt és három testvér jelenlétében, könnyek között mélységes bőnbánatot tartott. Ugyanezen a napon elindult felesége is, aki egy héttel késıbb szintén határozott döntésre jutott. Megtérésük valódi, nyilvános változásokat hozott az életükben. Megszabadultak káros szenvedélyükbıl, a cigarettától és az italozástól. Alkalmainkra magukkal hozták gyermekeiket is, valamint Zoltán egyik testvére négy gyermekével szintén kezdett járni a klubba. Ezzel egy idıben két középiskolás fiú és többen mások bekapcsolódtak az Örömhír Közösségbe. Az egyes alkalmakon 25-40-en vettünk részt (felnıttek és gyermekek együtt).

128

Szükségessé vált a vasárnap délutáni bibliatanulmányozás ideje alatt 2 gyermekcsoporttal való foglalkozás: 3-8 éves (4-5 fı) és 9-14 éves (8-12 fı) korcsoportban. Amíg a felnıttek a klubteremben az igetanulmányozáson vettek részt, ezzel egyidıben az Örömhír Sátorban és az udvaron tanultak a gyerekek az Úr Jézusról történeteket, lelki énekeket, bibliaismeretet, bibliai játékokat stb. A szerdai imaközösségi alkalom gyakorlásában szintén változtatásra lett szükség július elején, mivel több új megtért és keresı lélek is kérte, hogy eljöhessenek. Így egyik hétrıl a másikra 3 csoporttá fejlıdött az imaközösség. Ebbıl egy csoportot alkottak azok a keresık, akik már az imádkozásba is be akarnak kapcsolódni, velük külön foglalkoztunk, és 2 csoport (6-7 fıs) csak az imádkozásra szenteli az estét. Az imádkozások nagyon elevenek, gyakorlatiasak, rövidek és pergık, de néha hosszabbak. Egy-egy témában az imacsoport addig imádkozik, amíg az Úr le nem veszi a terhet rólunk (pl. valakiért közbenjáráskor). Van, amikor a csoporttagok imakéréseiért fogunk össze, van, amikor hálaadásainkat tárjuk fel, van, amikor dicsıítjük az Urat tetteiért, van, amikor bőnbánatot tart valamelyikünk – és ez mind egy alkalmon belül is gyakori. Sok imameghallgatásért mondunk köszönetet az Úrnak, hisz İ hatalmasan munkálkodik közöttünk az ima ereje által is. Dicsıség neki mindenért! Mivel több csoportban imádkozunk 3 helyiségben, így sokkal hatékonyabb az imádságra fordított idınk, hisz egyszerre 3 imádság hangozhat el. Az imaközösséget szerda este 7-8-ig (9-ig) tartjuk, de az alkalmak elıtt fél órával már jönnek, és a végén még gyakran 1-2 órát idıznek. Ilyenkor beszélgetünk, kérdésekre válaszolunk, személyes lelkigondozást végzünk, és külön imádkozunk valakivel, vagy éppen énekelünk, dicsérjük az Urat stb. (Ez a többi alkalomra is jellemzı.) Minden érdeklıdı számára szombatonként 6 órától adtunk lehetıséget a klubban, az Ige, az Úr Jézus és az üdvösség útjának megismerésére. Elég nagy volt az érdeklıdés. Többen döntöttek az Úr Jézus mellett, felnıttek, gyerekek és fiatalok is. A sátor nagy áldásként érkezett ebben az idıszakban, hiszen szinte állandóan szükség volt olyan helyre, ahol személyes bőnvallásra, döntésre segíthettünk embereket. Ezek a keresık természetesen a vasárnapi bibliatanulmányozáson is részt vettek, s többen ott határozták el, hogy ık Isten gyermekei akarnak lenni. Augusztustól a minden keresı számára nyitott alkalmat vasárnap estére tettük, hogy szombat esténként a fiatalok csoportjával foglalkozhassunk. Ez a mi számunkra további 129

elfoglaltságot jelent immár, mert hetenként négyszer szolgálunk a klubban. Bár a szeptemberben kezdıdött szüreti idény többeket gátol a közösségi alkalmakon való aktív részvételben, mégis úgy látjuk, hogy egyelıre nem szüntethetünk meg egyetlen alkalmat sem a – létszámban ugyan megcsappant, mégis – komoly érdeklıdés miatt. (A vasárnap délelıtti létszám 25-35 között váltakozott. A szerdai pedig 12-15 között) A Szentlélek csodálatos módon vezeti az alkalmakat. Nekünk rá kell figyelni és meghallani, meglátni, amit cselekszik, s engedelmeskedni az İ vezetésének! Többször átéljük, hogy valaki egyszer bejön hozzánk és egyszerően nem tud kitérni az Úr szeretete és érintése alól, bőnbánatra és megtérésre jut. Dicsıség az Úrnak ilyen estekrıl is bizonyságot tehetünk (Besika J., N. Norbert, Süketes M., K. Józsefné). Sokan meghallották a klubban az evangéliumot. Egy év alatt 32 lélek fogadta el az Úr Jézust, mint személyes megváltóját. Mások még nem jutottak határozott döntésre, s nagy számban vannak olyanok, akik hallották ugyan az örömhírt, de nem reagáltak még rá. Néhányan elmaradtak, többen pedig ma is rendszeresen vagy alkalmanként tanulmányozzák velünk együtt a Bibliát. A lelki munkában öttagú családom mellett folyamatosan számíthatok nıvéremre, Katicára, és Haroldra a feleségével. Fiataljaink közül a nyáron többen elmentek a FAMISZ táborba, ott tovább erısödtek lelkileg. Ez történt Szilviában is, akit ott megérintett az Úr, és feladatul adta neki a velünk való szolgálatot. Azóta Szilvia a gyermekek tanításában segít Renátának és Lillának. F. Károly, 1996. okt. 4.

Tanulságos élettörténetek Olvassunk el bizonyságtételeket arról, hogy ki hogyan csatlakozott az Örömhír Közösséghez. Tanulságos élettörténetek. * * * Sokszor és sokat gondolkodtam azon, vajon miért érzem igazán otthon magam az orgoványi Örömhír Közösségben, ebben a felekezetközi gyülekezetben. Kora ifjúságomtól kezdve kerestem a templomok, imaházak csendjében Isten jelenlétét. Találkoztam Vele, megérintett, szólt hozzám, de én néma maradtam. Ültem 130

egymagamban, hővös, félhomályba-burkolt, pislákoló gyertyák özönével díszített, tekintélyt parancsoló dómokban. Baptista imaházakban hallgattam prédikálni kiváló, hívı hitszónokokat, Udvarnoki Andrást, Vass Ferencet, Kovács Gézát, dr. Somogyi Imrét, dr. Kis Ferenc professzort, dr. Haraszti Sándort… A sort nem folytatom, pedig lehetne. Ahogy mások különbözı egyházaknak én a baptista vallásfelekezetnek, nem bemerítkezett, de egy „minden igazságot sóvárgó tagja” voltam. Réges régen elfogadtam Istent, de nem tudtam kimondani a világ elıtt, hogy Jézus Krisztus az én személyes Megváltóm. Már ıszülı fejjel, testvéröcsém hívására, az általa pásztorolt kis közösségre találtam, ahol otthon éreztem magam, ahol találkoztam Jézussal, és ki tudtam mondani: „Igen Atyám”, ahol bemerítkeztem, mert megtanultam feltétel nélkül hinni. Itt tapasztaltam meg igazán, hogy mennyire fontos a lecsúszottak, elutasítottak felé fordulni, éspedig a Krisztustól kapott szeretettel, megértve ıket, a „messzirıl” jövıket. Akiknek abban kell segíteni, hogy az isteni természet formálódjon ki bennük. Nekünk pedig le kell vetkızni elıítéleteink sokaságát, farizeusi magatartásunkat! Különösen vonzóvá teszi ezt az élı, egyre fiatalodó gyülekezetet számomra, hogy egyetlen alapja az Úr Jézus Krisztus és nem tradíciókra épül. A Bibliában keressük a kérdésekre a választ, nem pedig a vallásos hagyományokra figyelve. A közösséghez való tartozás nem függ a bemerítkezéstıl, nincs tagnyilvántartás. Bárki jöhet a közösségbe, itt megismerkedhet a Szentírás igazságával. Ha ezt magára nézve kötelezıvé teszi, jól érzi magát, beépülhet a gyülekezetbe. Nincs kizárás a nem azonosulókkal szemben, a döntés az övék. Bármelyik csoportba tartozókra Krisztuson keresztül nézünk. Öröm számunkra, hogy az országban jól ismert, egyre romló magyar-cigány konfliktus nálunk nincs jelen. Felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül együtt énekelhet, imádkozhat, dicsérheti Urát, Teremtıjét, Istenét: a római katolikus, református, baptista, pünkösdi, evangélikus… Ez az új közösség képviseli a társadalom különbözı rétegeit. Cigányok, magyarok, jó módúak, szegények egymás mellett, egymást elfogadva, egységben járulunk a mennyei Atya elé. Befejezésül még annyit, hogy nem más felekezetektıl próbálunk híveket halászni, hanem az Istenkeresık felé nyújtjuk ki karunkat, befogadjuk ıket, szeretettel látunk mindenkit. Dr. Gubacsi László

131

* * * Csodának számított az a meghívás, amit Ficsor Károlytól, az Örömhír Alapítvány vezetıjétıl kaptam egy családias találkozóra az Örömhír Klubba. Hallottam már a klubfoglalkozásokról, de soha nem mertem volna gondolni, hogy egy ilyen egyszerő cigányember is bejuthat oda, mint én. Hát nemhogy bejutottam, hanem maga a vezetı jött el szerény otthonunkba, hogy személyesen meghívjon. Ebbıl az emberbıl olyan szeretet áradt, hogy azonnal szerettem volna indulni, alig bírtam kivárni a rendezvény idejét. Végre elérkezett a szerda este. Ünneplıbe öltöztem és elindultam. Szorongó szívvel léptem be az ajtón és azon gondolkodtam, hogyan fogadnak itt engem. A kedves fogadtatás és természetes viselkedésmód azonban percek alatt elvett belılem minden szorongást. Kezdésre a klub zsúfolásig megtelt. Nagy érdeklıdéssel igyekeztem mindent meglátni és hallani. Vágytam az Istennel való találkozást, azonban többet kaptam, mint amit remélni mertem. Már az Istent dicsıítı énekek dallama magával ragadott, majd néhány személy egészen természetes módon, hangzatos szavak nélkül beszélt arról a változásról, mely életében bekövetkezett, miután elfogadta megváltójának Jézus Krisztust. Többször hallottam ezt a szót: megtértem. Bennem is vágy támadt a megtérésre, amikor láttam a megtértek örömét, bár nem tudtam elképzelni, mit is jelent megtérni. Gondolkodtam, hogy megkérdezem, de nem volt hozzá bátorságom. Három héttel késıbb, 1996. jún. 9-én délután háromnegyed hatkor, a falunk mellett, egy szép kis tanyán megtörtént életem legnagyobb csodája: megtértem. Bőneim megvallását követıen befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. A szokásos vasárnap délutáni bibliatanulmányozást ez alkalommal kivételesen egy szép akácerdıs tanya udvarán tartotta az Örömhír. A téma az Úr Jézus visszajövetele volt. Nem tudnám már elmondani, hogy pontosan miket is hallhattunk az Igét magyarázó Ficsor Károly szavaiban, de azt pontosan megértettem, hogy akik befogadták életükbe az Úr Jézust, azoknak örök életük van, és nem kell félelemmel tekinteniük az Úr Jézus megjelenése felé, mert İ magával viszi az övéit a dicsıség honába. De azért sem emlékszem, mert e vigasztaló szavakat hallva, még inkább a megtérés kifejezésen, illetve annak hogyanján gondolkodtam. Mindig arra vártam, hogy a tanítás egy pillanatnyi szünetében megkérdezem. Azonban a beszéd gördülékeny volt, én pedig nem találtam a szavakat a kérdésem feltevéséhez. Merengésem közepette egyszer csak elhangzott a kérdés: Ki akar most igennel válaszolni 132

Jézus Krisztus meghívására? Azonnal igent mondtam. Karcsi bácsi és még két hívı férfi társaságában elmentünk egy csendes, árnyékos helyet keresni. Tíz-tizenöt méter megtétele után lábam rogyadozni, a könnyem pedig nem is folyni, hanem ömleni kezdett. Mély bőnbánat szállt rám. Eszembe jutottak az újabb és régebbi bőneim, és minden biztatás nélkül hangos szóval megvallottam az Úr és a testvérek elıtt. Mire imádságommal végig értem, a szívem megkönnyebbült és testembe is új erı áradt. Megtértem. Ettıl a perctıl kezdve nem kérdés számomra, mi a megtérés, mert magam éltem át, és ez minden magyarázatnál több nekem. Ugyanezen a napon megszabadultam 25 éves megkötözöttségemtıl, a cigarettázástól. Nem találok megfelelı szavakat a megtérésem feletti örömöm kifejezésére. Azóta másfél hét telt el, a megtérésben feleségem is követett. Így nem csak az én életem, de az övé is megváltozott, szomorú arca megvidámodott. Új életet kezdtünk, szinte egyszerre. Most már tudom, milyen jó és csodálatos Istent követni és az İ szeretetében élni. B. Zoltán, 1996. június 19.

* * * Nem sokkal azután, hogy elkezdtünk járni az Örömhír Közösségbe, férjem megtért. Én is vágytam úgy élni, mint azok, akiket ott láttam a klubban. Kértem ıket, hogy imádkozzanak értem. İk örömmel vállalkoztak erre. Persze én azért azt nem gondoltam még akkor, hogy ık ezt ennyire komolyan veszik, és azt sem tudtam, hogy mit is várhatok én az imádkozástól. A következı vasárnap 1996. június 16-án tudtam meg, hogy az elmúlt héten naponként Isten elé álltak és esedeztek érettem. Azután valami különös történt ezen a napon. A bibliatanulmányozás végén a jelenlevık imaközösséget alkotva, mindenki (a nem régen megtért férjem is közöttük) imádkozott az én lelki sebeim gyógyulásáért. Én csak hallgattam, igazából azt sem értettem, hogy mi történik, de egy idı után arra lettem figyelmes, hogy szorongásom elmúlt. Teljesen megbékélve mentem haza, különös érzés kezdett mőködni bennem. Mindig Istenre gondoltam. Nem tudtam, hogy én akkor és ott Isten gyermekévé lettem. Azt sokkal bonyolultabbnak gondoltam. Mindenesetre ez a vasárnap fordulópontja lett az életemnek. Ettıl kezdve nem csak gondolataim, de sóhajaim is Isten felé szálltak. Kívánságaim próbáltam megfogalmazni neki. A következı este lefekvés elıtt férjem olvasott a Bibliából és hangosan imádkozott. Álmos voltam és elaludtam közben. Álmomban Istennek két angyala jelent meg és magukkal vittek Isten 133

elé. Isten megszólított akkor: „Mária! Te egy megtért asszony vagy.” Homlokomra pedig keresztet rajzolt. Többet nem mondott, a két angyal pedig visszahozott, az ágyamba helyezett és sokáig imádkozott értem. Az eddigi nyugtalan éjszakáimtól eltérıen most végigaludtam az éjszakát, sıt a szokottnál is késıbb ébredtem. Ez volt eddigi életem legszebb éjszakája. Felkeléskor rögtön eszembe jutott az álmom. Nem tudtam, mit jelent. Napok múltak el minden fájdalom és szorongás nélkül. Nyugtalanságom teljesen megszőnt. Békességben és nyugalomban teltek a napjaim. Észrevettem magamon, hogy a gyermekeimhez is türelmesebb vagyok, mint korábban. A közösségben is elmondtam ezt az álmot és a testvérekkel együtt megértettem, hogy Isten álom által akart megerısíteni megtérésem valódiságáról. Nagyon hálás vagyok Istennek a bennem történt csodálatos változásért. Elhatároztam magamban, hogy hozzá mindvégig hő leszek. Kezdem már azt is megérteni, hogy a közösség tagjai az Istentıl kapott szeretettel szeretnek bennünket, és ez készteti ıket arra, hogy minket is hívjanak és befogadjanak. B. Zoltánné

* * * 1996 májusában voltam elıször az Örömhír Klubban. Akkor még csak néhány frissen megtért testvérrel és a Ficsor családdal találkoztam. A misszióról még nem hallottam, – vagy csak én felejtettem el. Legközelebb június végén jöttem újra egy szerdai imaalkalomra. Néhány új arc fogadott, valamint tüzes imák Baranyi testvér szájából. Felesége, Marika akkor imádkozott elıször. Én teljesen meglepıdtem. Megdöbbenésemet növelte az is, hogy pár napos távollétem után, amikor visszajöttem, hat gyermek fogadta el Megváltójának az Úr Jézus Krisztust. Sok-sok imaalkalmon és bibliatanulmányozáson néztem az új testvéreimet, ültem, és csak gyönyörködni tudtam az Úrban. Szinte felfoghatatlan, ahogy a Szent Szellem ebben a faluban ilyen erıteljesen fúj, és érint meg embereket – cigányokat és magyarokat egyaránt. Errıl egy ének jut eszembe: „Szél, ami szívrıl–szívre jár, Szél, ami végigsöpör a városon. Beszél neked egy új világról, Arról, hogy él, igen él a te Királyod.”

134

Nemrég egy vasárnapi igehirdetés arra indított, hogy Harolddal döntenünk kell arról, melyik gyülekezetben szolgáljunk, mert két helyen, két közösségben Istennek nem lehet dolgozni, nem képes erre az ember. A dolgot megbeszéltük, és mindketten úgy hisszük, az Úr itt Orgoványon, az Örömhír Klubban akar látni minket. Döntésünket az Úr megerısítette, és Igéjével bátorított bennünket: „Mikor Jézus a Galileai-tó mentén járt, meglátott két halászt, Simont és Andrást, a testvérét, hálóval halászva a tóban. Jézus így szólt hozzájuk: Gyertek velem, és én megtanítalak benneteket embereket halászni. İk tüstént otthagyták hálóikat, és vele mentek. Kissé tovább menve látott két másik testvért, Jakabot és Jánost, Zebedeus fiait. İk a hajójukban voltak, hálóikat rendezgették. Amint Jézus meglátta, azonnal hívta ıket; ık pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal a bárkában hagyták, és mentek Jézussal.” Márk 1:16-20. Az igeszakaszt tanulmányozva hálát adtunk Istennek, hogy minket elhívott ide munkálkodni. A Galileai-tó partján az Úr négy embert választott ki. Férjemmel együtt hiszem, hogy az orgoványi megtértek segítségére négy személyt hívott el az Úr augusztusban. Ma már velünk együtt a harmadik is engedett az Úr szavának, Szilvia, eljött a Klubba szolgálni Jézusnak. A negyedik augusztusi elhívottat még várjuk, imádkozunk érte... Somogyi Haroldné

* * * A barátnıim augusztus elején Velencére mentek nyaralni egy keresztény táborba. Én nem mehettem velük, mert dolgoznom kellett, de péntek este 23-kor kaptam egy telefont a lányoktól, hogy látogassam meg ıket, mert nagyon áldásos a hetük. Nem kellett sokáig azon gondolkoznom, hogy elmenjek-e vagy sem. Hittem és tudtam, hogy az Úr küldött Velencére. Az Úr szólt is hozzám a hétvégén: 1. / Nem elég, hogy beülök az Imaházba, és nem csinálok semmit. 2. / Nem elég csak pislákolnom, hanem világítanom és ragyognom kell! 3. / Az Úr megmutatta, hogy a megtérésem és bemerítkezésem után keveset olvastam a Bibliát. Azóta egyre jobban vágyom az Ige után. 4. / Szolgálnom kell ıt! S. A. Szílvia

* * * 135

Közel 5 éve járok az Örömhír Alapítványhoz. Itt ismertem meg Megváltómat, Jézus Krisztust. Nagyon sok segítséget kaptam már lelkileg és anyagilag is. Mindkettıre nagy szükségem van mind a mai napig. Megtanultam imádkozni, és így naponta az Úrral tudok lenni. Megtanultam megbocsátani, szeretni, mert csodálatos változások mentek végbe az életemben. Nagyon hálás vagyok Atyámnak, mert meghallgatja imáimat: azt kérem Tıle, tanítson úgy élni, ahogyan kedves Neki. Az İ útján szeretnék járni mindörökké. Megtanított letenni a terhemet, megértette velem, hogyha Vele akarok élni, akkor csak úgy és azt tehetem, ami Neki kedves, saját elképzeléseimet fel kell adnom. Azt ígérte az Úr, nem hagy el, ne féljek, bízzak Benne, mert İ igaz barát és Benne nem fogok csalódni. Nem volt könnyő, de megharcoltam, voltak nehézségeim, sokszor el is csüggedtem. De a sóhajtozásaim válaszra találtak, és olyan ígéretet kaptam, ne csüggedjek, ne lázadjak, csak örüljek, mert bevezetett a Szeretet országába az Úr. Sokáig nem akartam megérteni, de késıbb rájöttem, nagyon nagy kegyelemben, szeretetben van részem, és ezért csak hálás lehetek. Hálás vagyok mindenért, megköszönök mindent. Biztatást kaptam a több imádkozásra, naponta többször érzek késztetést arra, hogy elcsendesedjek. Az anyagi gondjaim is lassan megoldódnak. Eleinte én kaptam adományt – nem volt könnyő elfogadni, de ezt is megtanultam –, most már én is tudok adakozni, és szívesen is teszem. Boldog a szívem, hogy ennyi mindent megtanulhattam, átélhettem ezalatt a kis idı alatt. Van még egy másik nagyon fontos ajándék, amit kaptam. Gyarló bőnös ember voltam, aki másokra irigységgel, önzéssel figyelt. Mostanra megszabadultam ezektıl a bőnöktıl. Csodálatos érezni, hogy szabad vagyok. Legszívesebben a szeretetet osztogatom, ezt olyan sokan várják tılem. Nagyon örülök, ha látom beszélgetés közben, mennyire örülnek a kedvességemnek. Meghallgatom a beszélgetıtársamat, ismerıseimmel úgy végzıdik a beszélgetés, hogy jó volt veled lenni, egészen megnyugodtam. Dicsıség Istennek! Négy gyermek édesanyja vagyok, és egyedül nevelem ıket. Nagyon nehéz lenne Isten nélkül, de így nem vagyok leterhelve, hiszen Istennél van a terhem. Szeretném a földi életemet úgy élni, ahogy az Úr megtanít rá. Minden nap tartogat számomra valami újat, valami szépet, jót. Meg kellett tanulnom nyitott szemmel és halló füllel járni. Nagyon örülök, ha meg tudom hallani halk, szelíd szavát. Ez azért jó, mert az egész napomat megújítja, betölti egész lényemet. Vágyom a jelenlétében lenni, vele beszélgetni, 136

megköszönni mindent, amit adott és adni fog. alázatosnak lenni, mert csak így lehet igazán szeretni.

Megtanított P-né Sz. Katalin

* * * Nagyon rossz életet éltem. Ittam. Kocsmáztam. Tönkrement a családom. Nem törıdtem a gyerekeimmel. Gyógyszerfüggı voltam. El akartam dobni magamtól az életemet. Ezt többször is megtettem. Pedig az életet a jó Isten adta és csak ı veheti el, de én mégis ezt csináltam. 21 évesen meghalt egyik kislányom, akit nagyon szerettem. Borzasztóan elkeseredtem. Tele voltam fájdalommal, keserőséggel. Nem tudtam elfogadni, hogy meghalt. 3 kisgyermeket hagyott itt. İk intézetbe kerültek. Nagyon ideges voltam. Állandóan gyógyszereztem. Még a fiam esküvıjén sem bírtam ki, hogy ne szedjek be gyógyszert. Akkor éjszaka megint öngyilkosságot követtem el. Kórházba vittek. És ott Isten szólt hozzám, hogy térjek meg és kövessem İt. Elıtte éveken át jártam már az Örömhír Közösségbe. A Ficsor család nagyon sokat segített rajtam, meg a gyerekeimen. Tanították ıket, elvitték kirándulni, táborozni. 3 gyerekem megtért. Én is sokszor elmentem velük a klubba. Ott hallottam, hogy Isten szeret engem is, megbocsátja bőneimet, ha kérem. Megtanultam imádkozni. Megtértem én többször is, de csak addig tartott, azután újra visszaestem, folytattam a régi bőnös életemet. Akkor ott a kórházban újra hívott az Úr Jézus, és én igent mondtam neki. Kértem, hogy bocsásson meg nekem és jöjjön a szívembe. És İ meghallotta az imámat. Megbocsátott és megszabadított az italtól és a gyógyszerektıl is. Ezért nagyon hálás vagyok Neki. Mikor hazajöttem a kórházból, elmondtam ezt a Közösségben is, és mindenki velem örült, hogy Isten gyermekévé fogadott. Azóta rendszeresen járok a gyülekezetbe, és a múlt évben be is merítkeztem. Más életem van. Nem vagyok ideges. Szeretem a gyerekeimet. Szeretem az Úr Jézust. Isten szeretete sokkal nagyobb, mint azt elgondolhatnánk! İ mindenkit üdvözíteni akar. Kopogtat a szívünk ajtaján és várja, hogy bebocsássuk. Új életet akar adni. Az idegesség helyett békességet, a keserőség helyett örömet, a rabság helyett igazi szabadságot kaptam. Hiszem, hogy az Úr Jézus helyet készített nekem is a Mennyben. Már van értelme az életemnek. Szeretnék az Úrhoz hőséges maradni életem végéig és engedelmeskedni. Én mindent Neki köszönhetek. P. F-né 2005.

137

* * * Az Ágika által vezetett, 5 évvel ezelıtti Bibliaklubnak köszönhetem visszatérésemet a Bibliához, Károlynak pedig azt, hogy késıbb elvezetett jelenlegi gyülekezetemhez. Azt hiszem, erre sokan azt mondják, hogy ez tényleg köszönetre méltó szolgálat és közbenjárás volt, pedig ez még csak egyik fele a sorsfordító szerepüknek az életemben! Talán sok újjászületett és nálam sokkal hőbb hívı szülı sem kap ilyen ajándékot, mint én: egyszerre, egy napon merítkeztünk be a lányommal! Nem én neveltem úgy, hogy 20 évesen a bemerítkezés legyen a legforróbb vágya. Gyerekkorában szabad istenkeresésre, liberális gondolkodásra tanítottam. De azóta is boldogan számol be megtérésérıl szólva egy nyári ifjúsági keresztyén táborról, ahova az Örömhír Alapítvány révén jutott el. Ott döntött, és rendületlenül kötıdik egyre szorosabban Krisztushoz, aki ott megszólította. Ilyen fontos, életbevágó ismeretség főz az Örömhír Közösséghez, amit nem kétséges, hogy a mi gondoskodó, szeretı jó Istenünk szervezett. K. L-né 2000.

* * * Nagy öröm számunkra ebben a kis faluban Orgoványon, hogy létrejött az Örömhír Alapítvány. Négy évvel ezelıtt meghívást kaptam vezetıjétıl egy rendezvényre az Örömhír Klubba. Igaz ıt gyerekkorom óta ismerem, de nem tudtam, mivel foglalkoznak. Amikor elmentünk, nagy szeretettel és barátsággal fogadtak. Tudtam, hogy keresztyén, hívı emberek. Az a légkör, ami ott volt, nagyon megragadott már az elsı alkalommal. Szép énekeket énekeltek, közben beszélgettünk a Bibliáról, a hitrıl, a szeretetrıl, személyes örömökrıl, gondokról. Elkezdtünk rendszeresen járni a Klubba, vártuk az alkalmakat, mert jól éreztük magunkat. Korábban a magam hite szerint éltem, idınként el-elmentem templomba is, de rájöttem, hogy semmit sem tudok a Bibliából, a hitrıl, Istenrıl, az İ egyszülött Fiáról, Jézusról, az İ életérıl és haláláról. Most mindig járok az alkalmakra, nagyon jó közösség van. Házigazdánk és családja szeretettel vesz körül, és lelki közösséget épít mindenkivel, mert tudják, hogy Isten szeretetére nagy szüksége van mindenkinek, legyen az idıs, fiatal, beteg vagy egészséges, szegény vagy gazdag. A klubbal már jártam más gyülekezetekben, s részt vettem sok közös kiránduláson. A nyári táborozás Érden, Bükkszentkereszten

138

egy hetes volt, ami nagyon hasznos volt közös együttlétre, lelki megújulásra, pihenésre. K. Gábor

* * * Az utóbbi hetekben nagy próbákon kellett átmennem. Legutóbb a 3 gyermekes lányom és élettársa súlyosan megégtek egy robbanás következtében. A tőz a fiam épületét is tönkretette. Az egyébként is nehéz mindennapos munkám mellett most a három kis unoka gondozása is a mi feladatunk lett. Közben még a kórházba is megyünk látogatni a két súlyos beteget. Úgy érzem, e súlyos terhet képtelen lennék Isten szeretete és gondoskodása nélkül elhordozni. Közel két éve különös fordulat következett be az életemben. Megismertem az Örömhír Alapítványt. Elmentem hozzájuk. Egyik vasárnap betértem a Klubba. Ami ott fogadott az életre szólóan megváltoztatta a gondolkodásomat, így az életemet is. Talán negyvenen lehettek a teremben, énekeltek és beszélgettek. Ami azonban szokatlan és újszerő volt a számomra, hogy ennyi ember volt egy teremben és mégsem volt fegyelmezetlenség. Mindig csak egy beszélt és a többiek figyelmesen hallgattak. Valami, szinte érthetetlen erı megragadott és én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Hamar észrevettem, hogy mindenki kezében Biblia van és idınként abból olvasnak egy-egy szakaszt. Amit nem értettek meg, azt megkérdezték a vezetıtıl, aki készséggel válaszolt. Magyarázata nagyon érthetı volt. Nekem az tőnt fel, hogy nem általánosságokban beszél, hanem a saját életébıl vett tapasztalatokkal magyarázta az Istennel való kapcsolat lényegét és fontosságát. Többször elmentem a klubba, kisfiamat is magammal vittem, sıt ı rendszeresen jár. Én a sok feladatom miatt csak idınként tudok elmenni. Bár jó volna, ha minden vasárnap elmehetnék, de így is hálás vagyok a jó Istennek, mert azon a helyen ismertem meg İt igazán. Régebben is tudtam én Róla, de addig csak féltem tıle. Azt gondoltam, hogy İ olyan valaki, aki bünteti a rosszakat, de én igazán jó sohasem tudtam lenni. Ebben a közösségben megismertem Istennek az igazságossága mellett az İ szeretetét is. Hitre jutottam. Felismertem Jézus Krisztusban a Szabadítót. Megtanultam imádkozni. Az életem gyökeres változáson ment át. Naponként megköszönöm Istennek, hogy segít a munkámban, erıt ad a terhek hordozásához. E felismerés nélkül most nem tudom, mi lenne velem. Bizonyára nagyon zúgolódnék és talán még Istent okolnám lányomék balesetéért is. Korábban biztos, hogy ezt tettem volna. Ma 139

már tudom, hogy emberi mulasztás, könnyelmőség következtében történt a családunkat ért nagy tragédia is. Most inkább azt várom, hogy e súlyos helyzeten keresztül még közelebb kerüljek Hozzá és a családom többi tagja is megismerje İt. Az Örömhír Közösséggel kapcsolatban még egy másik fontos dolog is történt az életünkben. A tanulásban nagyon elmaradott nyolc éves fiam kivirult, otthonra talált. Felszabadultabb a viselkedése, és javult a tanulmányi eredménye. Sz. Ferencné

* * * Nagyon nehéz körülmények között neveltem gyermekeimet a romániai Hargita megyének egy kis falujában, Székelyderzsen. A kilencvenes évek elején elvesztettem az állásomat, és bár kımőves szakmám van, mégsem találtam új munkahelyet. A szükség arra kényszerített, hogy Magyarországra menjek a szezonmunkák idején, és ott próbálkozzam a pénzkereséssel. Nem sok siker kísérte próbálkozásaimat. Annál többet jelentett viszont, hogy lelki életem alapjait lerakhattam, és hitben egyre szilárdabbá válhattam. Ma már itthoni gyülekezetemben magam is szolgálatokat végezhetek. Még 1995-ben ismerkedtem meg az Örömhír Alapítvánnyal, ahol sok szeretettel befogadtak engem és feleségemet. Vasárnap délutánonként elmentünk a bibliatanulmányozásra, ahol mindössze 6-8 személy igyekezett mind többet megismerni az Igébıl. Csak egy évvel korábban tértem meg. Minden új volt a számomra, ezért nem akartam elszalajtani egyetlen lehetıséget sem. A következı év ıszén ismét elmentünk Orgoványra a szüret idején. Érkezésünk után az elsı volt elmenni az alapítványhoz. Nem vártam én a vasárnapot. Nagy szeretettel fogadtak, és mint messzirıl érkezett vendégeket, meghívtak ebédre. Táskánkat pedig megtöltötték a vacsorához és a következı napi reggelihez szükséges dolgokkal. A tavalyi tapasztalataim alapján természetesnek vettem, hogy vasárnap megyünk a klubba bibliatanulmányozásra. Akkor viszont nagy meglepetés ért, mert gondoltam, hogy mint tavaly, most is nyolc-tíz személlyel találkozom. Ehelyett legalább harmincan voltunk. Az énekelés, majd az igei tanítás után hallottam, hogy már nem csak vasárnap, de hétközben is többször összejönnek az újonnan megtért fiatalok és idısebbek. Amikor tehettük mi is mentünk. Közben eltelt öt év. Minden egyes esztendıben megfordultunk az Örömhír Közösségben. Utólag visszatekintve látom, milyen sokat 140

jelentett számomra és feleségemnek, sıt a velünk oda utazó gyermekeink számára az ottani jó lelki közösség. Ott személyesen is megtapasztaltam, hogy a szeretet nem egyszerő kifejezés, ık tettekkel szeretnek. Egy alkalommal feleségem hirtelen megbetegedett. Az orvos kórházba utalta. Hirtelen azt sem tudtuk mit csináljunk. A beteg vonattal és busszal nem tudott menni. Ismét az alapítványnál kötöttem ki. Még el sem tudtam mondani a problémámat, Ficsor testvér már hajtott is ki kocsijával a garázsból, és háromnegyed óra múlva ott ültünk a kórház rendelıjében. Orgoványról soha nem mehettünk haza üres kézzel. Értékes ruhákkal, cipıkkel, játékokkal halmoztak el. A minden napon használatos Bibliámat is ott kaptam. Nagyon hálás vagyok az én drága jó Istenemnek az Örömhír Alapítványnál szolgáló minden testvérért, akik kora reggeltıl késı éjszakáig dolgoznak minden nap, hogy minél több embernek tudjanak segíteni. B. Tibor Erdély 2002.

* * * Másfél évvel ezelıtt Andi barátnım unszolására mentem elıször az Örömhír Alapítványhoz. Az iskolatársaimtól hallottam, hogy ott segítenek a tanulásban. Az elsı félévet lezártuk, nem volt éppen rossz a bizonyítványom, de én jobbat szerettem volna. Ez a vágy segített a döntésben. 1999 februárjában egy hétköznap délután bekopogtam a Vörösmarty u. 12. számú ház ajtaján. Renáta nyitott ajtót, és kedvesen kérdezte tılem, mit szeretnék. Válaszoltam, hogy tanulni. Már nem emlékszem a részletekre, amit akkor beszélgettünk, de valami megragadott és bennem az eddiginél is erısebb vágy támadt idejárni. Azt hiszem, hogy már nem csak az iskolai tanulás érdekelt, vágytam abba a közösségbe, ahol ilyen szeretet árad. Rövid beszélgetés után megegyeztünk, hogy a következı vasárnap délelıtt elmegyek a Klubba és megbeszéljük a tanítás feltételeit Karcsi bácsival. Vasárnap megjelentem és nem várt meglepetésben volt részem: egész gyerekcsoport fogadott és voltak ott felnıttek is. Beszélgettek, énekeltek. Mindenki vidám és barátságos volt. Az iskoladrukk teljesen elmúlt nálam. Nem aggódtam már azon, hogy mit is fogunk beszélgetni. Úgy éreztem magam, mintha már legalább egy éve ide járnék, pedig ez volt az elsı találkozásom a klubosokkal. Ettıl kezdve minden vasárnap délelıtt és hétköznaponként többször tanulni járok, vasárnap délutánonként pedig kortársaimmal játszunk ugyanott. Otthon érzem magam, szeretek oda járni. H. Emma, 7. oszt. tanuló

141

* * * 1999 tavaszán Magyarországra utaztam. Kecskeméten szálltam le a buszról, és érdeklıdtem az emberektıl, van-e ott imaház. Hosszú keresgélés után eljutottam a Vágó utcai gyülekezetbe. Ott hallottam elıször az Örömhír Alapítványról. Megadták a címét, és bátorítottak, hogy keressem fel a vezetıjét, akinél már sok keresı otthonra talált. Másnap elindultam Orgoványra. A faluban csaknem mindenki ismerte az Örömhír Alapítványt. Megmagyarázták, hol találom meg az utcát. Gyorsan célba találtam. Nagy szeretettel fogadtak, mintha csak tudták volna, hogy már nagyon éhes vagyok a hosszú út után, azonnal megvendégeltek. Bemutatkoztam, röviden ismertettem körülményeimet. Bár elıször láttak, hittek bennem, nem kételkedtek szavaim valódiságában. Megértették a nehézségeimet, és gondolkodtak, miként tudnának segíteni. Elmondtam, hogy két éve – egy baleset következtében – elveszítettem a munkahelyemet. Azóta sem találtam jó kereseti lehetıséget, így a magyarországi út is nagy anyagi megterhelést jelentett számomra. İk ezt nagyon átérezték, és vendégként kezeltek. Vasárnap és hétköznap esténként elmentem az istentiszteleti alkalmakra. Az Úr jelenlétében és a testvéri közösségben felejteni tudtam a gondjaimat. Isten Igéjének hirdetése és az Istent dicsıítı énekek lelki felüdülést jelentettek számomra. Újszerő és szokatlan volt nekem, hogy a bibliatanulmányozásnak minden jelenlevı aktív részese lehet. Jónak találtam, hogy a közös éneklések után kisebb csoportokba mentünk: külön a felnıttek, külön a gyerekek és külön a fiatalok. Ez a kiscsoportos bibliatanulmányozás tette olyan személyessé a közösségi alkalmakat. Az imaközösségi gyakorlatuk pedig számomra teljesen új, és még is olyan jó volt. 3-4 fıs csoportokban imádkoztunk egy órán keresztül. Imádkozás elıtt elmondtuk imatémáinkat. Tudtunk egymásért imádkozni, és nem csak úgy általában, hanem konkrét célokért. Az imaórákon megértettem, miért olyan közvetlenek és szeretetteljesek egymáshoz és a vendégekhez. Bükkszentkeresztre táborozni vittek gyermekeket és felnıtteket, olyanokat, akik otthon nem tudják olvasni a Bibliát, mert a családban nincs tekintélye a Bibliának. Engem is meghívtak és másokat Erdélybıl, románokat és magyarokat. Mindezt azért tették, mert tudták, hogy nekünk nem volna pénzünk arra, hogy ilyen bibliai táborba elmenjünk. İk biztosítottak számunkra mindent, volt szállásunk és finom étel naponta négyszer. Számomra ez nagyon új volt azért is, mert én voltam az egyedüli, aki a román és a magyar 142

nyelvet is beszéli, így engem kértek fel a tolmácsolásra. Ez sokat jelentett számomra, mert így még jobban oda kellett figyelnem mindenre, hogy minél hívebben tolmácsolhassam a hallottakat. Itt még inkább megértettem, hogy fontos vagyok az Úr számára, ha már a testvérek is ennyire megbecsülnek. Erre nagy szükségem van, mert néha kisebbségi érzések miatt szenvedek, annak ellenére, hogy sokszor magabiztosnak látszom. Bükkszentkeresztrıl hazautaztam Erdélybe, de tovább is tartottam a kapcsolatot az alapítvánnyal. Idınként levelet váltottunk. Minden levél érkezése új örömet jelentett számomra. Benne mindig bátorítást, buzdítást nyertem. Éreztem azt, amit korábban nem, hogy tartozom valahová, olyan emberekhez, akikben megbízhatok, akik számára a legfontosabb az Úr felé való elkötelezettség. Ez év tavaszán ismét megjelentem Orgoványon. Most már úgy mentem az Örömhír Közösségbe, mint haza. Jobban otthon éreztem magam, mint az erdélyi házamban, ahol mindig egyedül élek. Ebben az esztendıben ismét mehetek táborozásra. Most júliusban Erdélybe jönnek, azért, hogy még több erdélyi fiatalnak legyen lehetısége elmenni a bibliatanulmányozásra, és gyönyörködni a természet csodálatos szépségében. Ide már azok is mehetnek, akiknek nincs útlevelük, mert annyi pénzük sincs, hogy kifizessék az útlevéligénylésnek a költségeit. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megismerkedhettem ilyen áldott testvérekkel, akik lelkileg és anyagilag segítenek. Náluk nem szóban, hanem tettekben mutatkozik meg a szeretet. A velük való közösség áldott alkalom mindenki számára. V. József, Erdély, 2000.

* * * Régen történt, de a tüske még szúrt és nagyon megsebezett. 14 éves lehettem, amikor egy asszony mézért jött hozzánk. Édesanyámmal beszélgettek, én a folyosón tanultam. Az asszony – Tarjányiné – olyan dolgokat mondott, amitıl egy világ dılt össze bennem. „Milyen rendes magától, hogy ezt az eldobott, senki felelıtlen ember gyerekét iskoláztatja, szépen járatja.” Édesanyám tiltakozott: „Ez az én saját gyerekem, kilenc évre született a fiam után, nem menhelyi.” Az asszony csak mondta a sértéseket. Anyám védte az igazságát. Én meg elgondolkodtam a hallottakon: Kik a szüleim? Hol élnek? Csak menhelyi vagyok. Visszaadhatnak. Hova tartozom? Elkeseredtem, nem ettem, a tanulmányi eredményeim romlottak. Az iskolában is tapasztalták, hogy nagyon fáj valami. De hogy mi, azt 143

nem árultam el. Édesanyám sejtette az okot: „Hallottad Tarjányinéval a beszélgetésünket? Nem igaz egy szava sem! Nem is ismert, kint laktak a tanyán.” Elsírtam magam: Kik a szüleim, hol találom meg ıket? – Ott motoszkált bennem a kérdés. „Mi vagyunk a vérszerinti szüleid.” Nem hittem el, hiába volt a meggyızés. Hittem az álnok gonosz beszédnek. Két hónap alatt csont-bır lettem. Édesanyám válaszút elé állított: „Holnap bemegyünk a Városházára, és ott a Családi értesítıben a két szemeddel megláthatod, hogy saját gyermekünk vagy.” Ekkor újra sírva fakadtam, nem akartam szüleimet vádolni és kértem bocsánatukat. Eltelt tíz év. Egyszer csak az utcán találkoztam Tarjányinéval. Az elszenvedett igazságtalanság dühöt váltott ki belılem. Nem is tudtam, mit tettem volna vele, ha a férjem nem fogja meg a kezemet, és a gyermekeim nem könyörögnek: „Nem szabad! Rég volt, azóta tudod az igazságot! Bocsáss meg neki!” Ez részben sikerült csak. Majd amikor az asszony meghalt, a ravatala mellett kértem Isten bocsánatát, de a tüske még a szívemben maradt. Múlt vasárnap az Örömhír Közösségben a megbocsátásról szólt az Ige. Nagyon megérintett. Bárki bekapcsolódhatott bizonyságtételével. Én is elmondtam régi fájdalmamat. A testvérek felajánlották, hogy ha valaki még nem tudott teljesen felszabadulni a meg nem bocsátás terhétıl, szívesen imádkoznak érte, hogy az Úr teljesen gyógyítsa be a sebeit. Én is jelentkeztem. Többen könyörögtek, hogy attól a régi tüskétıl szabadítson meg engem az Úr Jézus. Akkor ott elvétetett tılem a tüske. Szív szerint meg tudtam bocsátani. Meggyógyultam. Teljes békességem van azóta. Bizonyságot tettem: Most megkaptam Isten megbocsátó szeretetét. B. Istvánné

* * * Az elsı beszélgetésünk alkalmával nem gondoltam, hogy olyan hirtelen történik radikális változás Emma életében. Egy könyvet akart kölcsönözni könyvtárunkból. Beszélt az érdeklıdési körérıl és a legutóbbi kudarcáról. İszintének látszott, és az is volt. Figyelmét az Úr felé fordítottam és meghívtam gyülekezetünkbe. Sok más személy közönyösségének megtapasztalása után meglepıdtem, amikor azonnal igent mondott és a következı vasárnap eljött az istentiszteletre. Érdeklıdéssel figyelt. Az alkalom végén a Lélek késztetésére odamentem hozzá, és meghívtam a hamarosan kezdıdı 3 napos konferenciánkra. Nem sokat töprengett. Egyedül élı nyugdíjas, független másoktól. Nem kellett a témát a család többi tagjával egyeztetni, igent mondott. 144

Mint késıbb elmondta, a konferencián reggeltıl estig szívta magába az éltetı Igét. Lelkében formálódott, és a harmadik nap döntött Jézus Krisztus követése mellett. Ettıl kezdve Közösségünk a lelki otthonává lett. Hamarosan bekapcsolódott az imádkozók csoportjába is. Minden alkalommal pontosan jött. Éhezte és szomjazta Isten Igéjét. Mindjobban meg akarta ismerni İt, a Mindenhatót. Mintha érezte volna a közeli elköltözést a mennyei hajlékba, nem akart elszalasztani egyetlen percet sem az Úr jelenlétének megragadásából. Hamar észrevette, hogy elmúlt évtizedeiben nem jó kapcsolatokat épített. Otthonát, szők családi körét megmérgezte a meg nem bocsátás szelleme. Már nem azt kereste, hogy ki vétkezett, nem azt kutatta, hogy ki bántotta meg a másikat, a megbékélést kívánta. Ez viszont nem ment gyorsan. A legsúlyosabb konfliktus éppen a vele egy házban élı gyermekével alakult ki már sok évvel korábban. Közvetlen megtérése után még az ıt megbántó fia megváltozásától várta a megoldást. Viszont hamar rá kellett jönnie, hogy más irányba kell elindulni. Magába szállt, és elkezdett imádkozni a családi békességért. Akkor érte a legnagyobb meglepetés, amikor észrevette önmagán, hogy már nem is haragszik. Várta viszont a megbékélés külsı jelét is. Vágyott már a gyermekével való találkozásra. Viszonzást azonban nem kapott. Egy házban éltek, de egymást szinte soha nem látták. Ha a véletlen kapcsán elkerülhetetlenül meglátták egymást, fia azonnal elfordította tekintetét. Nagy tehertétel volt ez anyai szíve számára, de már nem engedte meg magának, hogy haragot hordozzon szívében. Folyamatosan imádkozott érte. Egy év után már elıfordult, hogy az anyuka azt sejtette fia tekintetébıl, van némi változás. Azonban nagyon tiszavirág életőek lettek ezek az enyhülések. Az elmúlt év végén több vasárnap foglalkoztunk a megbocsátás bibliai értelmezésével. Egyik vasárnap arról szóltam a Mt 11:25. alapján, hogy a megbocsátást nem tehetjük a bocsánatkérés feltételévé. Akkor is meg kell bocsátani, ha az ellenünk vétkezı nem kér bocsánatot tılünk. Fejezzük ki szeretetünket a megbocsátással, és így töltsük be a Krisztus törvényét. Az Ige Emmát szíven találta, ott akkor azonnal megbocsátott gyermekének, és ezt hangos imádságában is elmondta az Úrnak. Néhány héttel késıbb kórházi vizsgálatra ment. Megmőtötték, de sajnos a vágyott gyógyulás helyett a gyors fizikai leépülés következett. Fia, a három hónapos súlyos betegség alatt soha nem látogatta meg a kórházban, de amikor hazajött pár napra, akkor is

145

elkerülte ıt. E testvérnı viszont megtanult megbocsátani, és nem haragudni. Kórházi látogatásaim alkalmával, személyes beszélgetéseinkben megtapasztalhattam, hogy megırizte, mint az Úrtól kapott drága ajándékot, a megbocsátást. A haragnak nem adott helyet. Én pedig folyamatosan gyönyörködöm Istenben, aki ilyen csodálatos módon meg tudja változtatni annak az embernek az életét, aki engedelmeskedik a jó Atyának. Találkozásaink alkalmával elmondta, hogy szeretne még meggyógyulni, de kész van az elköltözésre. Tudja, hogy az Úr mennyei hajlékot készített számára. Tudja, hová megy. E sorok írásakor ı már a Mennyben van, hiányoljuk a gyülekezetben. Viszont a tudat, hogy ı már sokkal jobb helyen van mint mi, nagy megnyugvást ad számunkra. F. K.

* * * A szolgálat végzése közben feleségem és én is átéljük, hogy nap mint nap halálba kell adnunk a saját énünket, és ezáltal engedni, hogy Krisztus éljen bennünk. Ezt szívesen tesszük, mégis folyamatos harcot jelent, ahogy meg is van írva: a test és a szellem viaskodnak egymással. A saját kívánságainkat, kényelemszeretetünket, emberi gondolkozásunkat kell legyıznünk, és utat nyitni a Szent Szellemnek. Sajnos nem minden esetben gyız a Szellem, még növekednünk kell a Krisztusban. Amikor gyızünk, mindig nagy örömünk van. Emlékszem egy esetre, amikor anyu és Barbara sok napon át szolgáltak egy megkötözött hölgy felé, látszólag áttörés nélkül. Az elutazása elıtti utolsó nap reggelén még együttes imába fogtunk érte néhányan. Akkor úgy tőnt, megmozdult valami, ezért már nem akartuk abbahagyni. Késı estig, étlen-szomjan küzdöttünk érte, amikor végül megszabadult. Milyen nagy örömünk volt! Elıttem van Megyes néni is. Apu többévi hívogatása és Barbara néhány látogatása után végül megtört a jég a keserő idıs asszony szívében, és eljött a gyülekezetbe. Attól fogva vasárnaponként hoztuk, többnyire én, de néha más testvérek. Minden alkalommal mondta, hogy következı vasárnap már ne jöjjünk, mert ı nagyon beteg. De azért mentünk. Általában eljött, de néha nem. Bizonyságot tettünk neki sokszor arról, hogy Jézus szereti ıt, és mi is ezért szeretjük. Egy nap jobban lebetegedett. Nem tudtam rábeszélni, hogy eljöjjön. Mondta, hogy következı vasárnap már ne is jöjjek érte. Én azonban mondtam, hogy jövök. Mentem is. Kinyitotta az ajtót, de nem jött velem. Kért, hogy többet ne jöjjek. Én azonban mentem. 146

Megint elutasított, és kért, hogy ne jöjjek újra. „De jövök!” – mondtam. És mentem, de továbbra sem jött. Már-már arra gondoltam, feladom, és nem megyek a következı vasárnap. Ahogy ezen gondolkoztam, feltőnt valami. Már 3 hete ellenáll, és kéri, hogy ne jöjjek, de minden vasárnap reggel nyitott kaput találok. „Aha! – gondoltam – Megyes néni kér, hogy ne jöjjek, de belül arra számít, hogy mégiscsak jövök! A kapuját egyébként mindig zárva tartja. Jönnöm kell.” És mentem. A következı vasárnapon, ünneplıben, nagy vidáman várt, de azért a „bajsza alatt” még „odadörmögte”: „Már azt hittem, nem jön!” Megyes néni ezen hónapok során megváltozott. Éhezte a szeretetet. Megpróbált bennünket, hogy valóban szeretjük-e, és Istené a dicsıség, hogy valóban szeretetet adott belénk ıfelé, és ezt a néni bizonyosan megérezte. Az egykor keserő, nyomorult asszony mosolyogva várt bennünket, nehéz munkával termelt veteményeibıl rendszeresen megajándékozott többünket, és egész héten át várta a vasárnapot, amikor jövünk érte. Barbarát is nagyon szerette. Az esküvınkre egy konyhai eszközkészletet ajándékozott nekünk. Zsolti sógorom többször segített neki az otthonában gyakorlati munkával is. Mások is megtettek érte, ki mit tudott. 2008 karácsonyán az az ötletünk támadt, hogy hívjuk meg karácsonyi ebédre a nénit, és egy másik barátunkat, Ernıt a szomszéd-nénijével, Marika nénivel, hogy ne egyedül kelljen otthon enniük az ünnepen. Barbara anyukája is nálunk volt, ı segített is a vendéglátásban az újszülött pici mellett. Hatan ültük körül így az asztalt. Nem tudom, ki volt boldogabb. A két idıs asszony, miután feloldódtak, csak úgy csacsogtak, mint a tinédzserek. A fiatalember csendesen élvezte a meghitt karácsonyt. Mi pedig láttuk a boldogságot, amit átéltek vendégeink, és ezért voltunk boldogok. Mindenki úgy ült az asztalnál, mintha nem lenne idı. Nehéz volt felállni. Megyes néni még a szedıkanalat is felismerte, pedig nekünk eszünkbe sem jutott, hogy azt tıle kaptuk, de ıneki milyen öröm volt, hogy látta! Fáradtak voltunk abban a karácsonyi szezonban, és miután felötlött bennünk a gondolat, vívódtunk, hogy meghívjuk-e ıket erre az ebédre, vagy inkább pihenjünk egyet karácsony szent napján. De utána milyen boldogok voltunk, hogy ilyen örömet szerezhettünk! Megint úgy lett, mint oly sokszor, amikor nem a testet követtük, hanem a szellemet: MEGÉRTE! Néhány hét múlva megdöbbenve hallottuk: Megyes néni meghalt. Nehéz volt feldolgozni. A hónapok alatt megszerettük, hozzá nıttünk. Most fogtuk fel ezt igazán, amikor elment. Megsirattuk, mintha közeli hozzátartozónk lett volna. Rájöttünk, hogy az is volt – Krisztusban. Hiányzik. 147

Vannak más példák is. Sok élmény, amit Krisztus szolgálata által szereztünk. Mert az ı útja gyönyörőséges. Az a vágyam, hogy tudjuk minden helyzetben a Szent Szellemet követni, pontosan az ı útján járni, és örökölni azt az áldást, amit ı készített nekünk. Akkor is, amikor a testünk ez ellen hadakozik. Ficsor Donát

* * * Gondolkodtam azon mit is jelent nekem az Örömhír Klub. Röviden azt mondhatom: sokat. Próbálom megfogalmazni egy kicsit hosszabban is. Itt találkoztam olyan emberekkel, akik segítettek másként gondolkodni. Fiatal életemben eljuthattam oda, hogy legyen értelmes célom. Most már nem mindegy minden. Szeretnék jobb eredményt elérni az iskolában. Szeretnék nagyon becsületes életet élni. Szeretném, ha saját példámmal megnyerhetném az emberek szeretetét. Eddig is tudtam szeretni némelyeket, de mostantól mindenkit szeretni akarok, még azokat is akik megvetéssel néznek rám. Tudom, hogy magas a kitőzött cél, de hiszem, hogy a jó Isten segítségével ez megvalósul, mert most már nem a magam erejére támaszkodom. Életemet átadtam az Úrnak, İ a legfontosabb számomra mindenben. Tudom jól, hogy az Úr akarata volt, hogy szüleimmel és testvéreimmel együtt megtérjünk. B. Tünde 10 éves

* * * Orgoványon, egy kb. 3500 lélekszámú kis faluban nevelkedtem. 1983-ban születtem, cigány szülık gyermekeként, 5 testvérem van. Nagy szegénységben éltünk. Nagyon sok mindenben szükséget szenvedve nıttem fel. Rendszeres volt, hogy a kis fizetést még a megkapás napján elitták szüleim, így soknapi éhezés várt ránk a következı fizetésig. Emiatt nagyon sokszor loptam élelmiszert a boltból. Sajnos több olyan eset is volt, amikor kenyeret loptam a boltból, ha a kéregetéssel nem tudtam kenyeret szerezni. De sokszor volt olyan is, hogy csak édességet, vagy ceruzát stb. loptam. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem mindig az éhezés miatt loptam, hanem néha – miután belejöttem – csak úgy passzióból is. Nehéz volt például felvágottat lopni, hiszen azt ki kellett kérni elıször. Ezt úgy oldottam meg, hogy kikérés után elmentem a sorok közé és betettem a pulóverem alá. Persze sokszor rajtacsíptek, elfogtak, és azután abba a boltba legalább fél évig nem mertem bemenni. Nem csak boltból loptam, hanem az utcáról gyümölcsöt és mindent, ami mozgatható volt. Volt egy kis lovarda a falunk szélén. 148

Oda sokat jártam kiskoromban. A gazda szeretett minket és engedett lovagolni. Egyszer, amikor nagyon megéheztünk a haverjaimmal, bementünk a gazda kis szobájába és elloptuk az aznapi élelmét, elszöktünk, és hazafelé megettük. Többet nem jártunk oda… Egyszer szılıt loptunk, és a tulajdonos észrevett minket. Elkezdtünk szaladni, én maradtam leghátul. A tulajdonos utánam kiabált, hogy tegyek úgy, mintha fájna a lábam. Énnekem nagyon megtetszett ez az ötlet és fél lábon ugráltam, a bácsi meg utánam eredt, megfogott és lekötözött az udvarukban szíjakkal. Órákig feküdtem tehetetlenül a földön mire elengedett. Persze más bőnök is voltak az életemben. Nagyon sokat verekedtem. Ahogy nıttem egyre többet beszéltem csúnyán. Az iskolában a magaviseletem elviselhetetlen volt. A tanulmányi eredményem egyenlı volt a nullával, de mégis eljutottam valahogy a hatodik osztályig. Az otthoni körülményeinket elfogadhatatlannak nevezhetném. A nehézségek, hiányok, és nélkülözések sok problémát jelentettek nekem és nagyon zavartak. Ilyen volt például a koszos ruhában járás, a tisztálkodás hiánya, az ápolatlanság stb. Több olyan esetre is emlékszem, hogy egész nap kellemetlenül éreztem magamat egy szakadt ruha, vagy egy folt miatt az iskolában. Fürödni nagyon ritkán fürödtem. Fürdıkádban sohasem, arról még nem is álmodhattunk, mivel nem volt fürdıszobánk! Egyszer anyukám – aki kiskoromtól kezdve ivott és gyógyszerezett –, hallott az Örömhír Alapítványról, akik ruhát osztanak és segítik a nehéz helyzetben élıket. Elment ruhát kérni, és a ruha mellé kapott egy meghívást az egész családjával együtt vasárnapra. Elmentünk. Nagyon meglepett engem az, ahogy fogadtak és ahogyan bántak velünk. Mindenki szeretett minket, aranyosan beszéltek velünk. Nagyon megtetszett ez nekem, és utána jártunk is a klubba a rendezvényekre. Kisebb nagyobb ellenállások ellenére – hol anyukám, hol más emberektıl akadályozva – jártam az alkalmakra. A gyermekklub vezetıi egy csoportjelenet egyik fıszerepét ajánlották fel nekem, amit én elfogadtam. Amikor elkezdıdtek a próbák, már nem annyira örültem, hiszen sok anyagot meg kellett volna tanulnom, és én – bár hatodikos voltam - olvasni nem igazán tudtam. Ezt is jól megoldották. Magnóra vették nekem a szöveget és így tanultam meg. A jelenetet az iskolám diákjainak és tanárainak adtuk elı 1996 karácsonyán. Elgondolkodtam, hogyan is játszhatok én el egy ilyen fiú szerepét, mikor én a falu rossza vagyok. És ezt mások is tudták. A jelenetben egy Istenben hívı, jó kisfiú szerepét játszottam el. Ez késztetett arra, hogy a jelenet után elhatároztam, 149

megváltozok, szakítok a múltammal és megtérek Istenhez. Teljesen meg akartam változni, a jelenetbeli fiúhoz akartam hasonlítani. Ezt megosztottam Karcsi bácsiékkal. İk imádkoztak értem, és Istenhez vezettek. Elmondtam nekik: én is Kornél akarok lenni, ahogyan a jelenetbeli fiú. Ezután egyre több helyen szólítottak Kornélnak, és mára már nevet változtattam hivatalosan is. A magaviseletem egyre jobb lett. Leszámoltam a lopással az életemben, még akkor is, ha ez néha nehéz volt, ugyanis otthonról kaptam buzdítást, sıt néha parancsot is arra, hogy lopjak. Minden alkalmat kihasználtam, ott voltam a klubban. A tanulásom is megváltozott. A Ficsor család befogadott engem az otthonukba és ott tanultak velem. Napi négy, majd öt, és sokszor még a hat-hét óráig is elmentünk a tanulásban. Ágika néni folyamatosan ott volt mellettem és tanult velem, hogy az óriási lemaradást behozhassam. Sokat tanított kezdetben Renáta, késıbb meg Donát. Óriási munkát fektettek belém, aminek nemsokára meg is lett az eredménye, hiszen hatodik osztályban félévkor csak nyelvtanból buktam meg, pedig mielıtt elkezdtek foglalkozni velem, hat tantárgyból álltam bukásra. A tanév végére már egész jó lett a bizonyítványom. Nyolcadik osztályban már az osztály egyik legjobb tanulója lettem, és így kerültem középiskolába, majd fıiskolára, amit most végzek. Persze, ezekben az években nem csak a tanulásomban segítettek, hanem nagyon sok mindent megtanultam ettıl a családtól. Sokáig tanulás után hazajártam, és otthon várt rám a rossz körülmény. Egyre nehezebb volt, hiszen megszoktam a tisztaságot – hála az Úrnak itt tisztálkodhattam is. Késıbb kiemeltek engem a családomból, és azután az estéim és éjszakáim is jó körülmények között telhettek. E nagyon fontos dolgok mellett megtanultam a legfontosabbat: az Urat követni. Ez a család elém élte az Úr követésének az útját, amit még most is sokszor magam elıtt tartok. Donáttal jó barátok lettünk, sokat beszélgettünk, imádkoztunk együtt. Rengeteget jelentett ez nekem a lelki növekedésemben. Az anyagi dolgokról is teljesen Karcsi bácsiék gondoskodtak. Nagyon nagy védettséget élveztem, de a sátán mégis kikért magának. Nagyon beleszerettem egy lányba. Ezt Karcsi bácsiék ellenezték, amit nem is csodálok, hiszen még csak középiskolás voltam és a tanuláson kellett volna járni az eszemnek. Ezután újra egyre többet hazudtam nekik. Körülbelül egy fél év múlva otthagytam ezt a családot, és ezzel elhagytam az Urat is. Hála Istennek, nem kerültem vissza ugyanabba a mélységbe, ahonnan kijöttem, de sajnos nagyon sok bőnt elkövettem, amit kikerülhettem 150

volna. Ezután ismerkedtem meg az alkohollal. Többször is berúgtam, úgy, hogy nem tudtam magamról; paráznaság, harag és még nagyon sok bőn elhatalmasodott az életemben. Néha eljártunk a gyülekezetbe is, mert nem tudtunk elszakadni sem. Hiányzott az Úrral való kapcsolat, és a meghitt kapcsolatok. Tudtam, hogy szeretnek így is, mert ezt sokféleképpen kifejezték. Próbáltak különbözı módon segíteni és ez jól esett. Tudtam azt is, hogy rengeteget imádkoztak értem. A középiskolát ilyen körülmények között végeztem el. Közben eljegyeztük egymást Szilviával, és elhatároztuk, ha leérettségizek, összeházasodunk. A házasság elıtti tanácsadások egyike után – természetesen buzdított Karcsi bácsi ezeken a tanácsadásokon a helyreállásra is –, visszatértem az Úrhoz a menyasszonyommal együtt. A házasságot már Isten elıtt tisztán tudtuk megkötni Isten kegyelmébıl. Ez 2003 augusztusában történt. Azóta boldog házasságban élünk, és a nyáron Isten egy kislányt ajándékozott nekünk, akinek nagyon örülünk. Elhatároztam, hogy az Úrral élem le az életemet, hogy nélküle nem akarok semmit tenni. Azt is elhatároztam, hogy akarok segíteni az olyanoknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint én voltam, de ebben az ügyben nem tudtam egybıl lépni. Ezt a döntésemet már sokkal komolyabban vettem, mint az elızıt és odaszántam magam az Úrnak. Segítkeztem az alapítványi munkában. Az Alfa-tanfolyam kurzusain kiscsoportot vezettem; segítettem az elıkészületekben, a teremrendezéstıl a mosogatásig mindenben. Elkezdtem beszámítható munkásává lenni az Úrnak. Az Örömhír Alapítvány nyári táborán, 2004-ben sokat beszélgettünk a misszióról, amit végezni kellene az Úr szolgálatában. Ekkor megosztottam a többiekkel azt a látást, amit egy ideje már a szívemre helyezett Isten, hogy szolgáljunk a falunkban élı fiatal generáció felé. Próbálom keresni és megérteni, hogy mi az Úr terve velem. Engedelmeskedni akarok Neki. Miután hazaérkeztünk a táborból, nem sokára rendeztünk egy alkalmat, ahol zene, prospektus, könyvek és internet-hozzáféréssel vártuk a fiatal érdeklıdıket beszélgetésre, ismerkedésre. Voltak egy páran, akik bejöttek és beszélgethettünk velük. A diszkó mellett volt a terem, amit megkaptunk, így a diszkó alatt is ott voltunk hajnalig, és fogadtuk az érdeklıdıket. Ilyen alkalmat kétszer tartottunk. Majd kb. 2 hónap múlva egy pingpong versenyt rendeztünk. A célom ezekkel az alkalmakkal az lenne, hogy kiderítsük, milyen módon tudnánk segíteni a fiatalokon, akik annyira elveszettek az ifjúkori kívánságok között. Az Örömhír Közösségben vasárnap 151

délelıttönként egy tinédzser csoportban segítkezek abban, hogy el tudjanak igazodni az élet útvesztıiben. Úgy gondolom, hogy az Úr akar engem valahol használni, és ezt keresve végzem ezeket a szolgálatokat is, hogy megtaláljam a helyemet. Ha van rá alkalmam fizikai munkában is segítek. Közben én is tanulgatok sok mindent még. Például a családomban és az egyéni életemben, az Istennel való közösségem nagyon sivár. Ebben mindenképpen szeretnék fejlıdni, és ezért próbálok mindent félretenni, ami akadályoz ebben. Összességében nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy kiemelt a régi bőnös életembıl, és örök élettel ajándékozott meg. Nagyon hálás vagyok mindazért a jóért, amit Tıle kaptam: az életcélért, a tanulásban való segítségért, a nevelésért, és mindenért, ami hozzájárult az életem megváltozásához. Hálás vagyok az Úrnak és azoknak a személyeknek is, akiket felhasznált ebben az Úr. De nem csak engem ajándékozott meg ennyi jóval, hanem szinte már az egész családomat. Nagyon nagy öröm ez nekem! Megtértek a testvéreim. Másfél éve az anyukám is befogadta az Úr Jézust a szívébe, teljesen új teremtéssé lett, és Isten gyermekévé fogadta. Egy hónapja az apukámat is megszólította az Úr Jézus, és ı igent mondott Neki. Megszabadította minden megkötözöttségébıl és új életet kezdett İvele. Isten kegyelmébıl az egész családom megváltatott és megváltozott! A szüleim elhagyták rossz szokásaikat, felhagytak a hosszú éveken keresztüli káros szenvedélyeikkel. Egyik pillanatról a másikra lemondtak az alkoholról, cigirıl, gyógyszerrıl. Nagyon hálásak vagyunk mindannyian, hogy megkeresett és megtalált minket az Úr! P. Kornél

* * * Szívemre helyezte Uram az örök életével cseppet sem törıdı Dénes életét. Imádkoztam érte egyénileg és tettük ezt gyülekezetileg. Ritkán, de azért el-eljött a gyülekezetbe. Négy évvel ezelıtt a vasárnap délelıtti istentisztelet után odamentem hozzá és mondtam, hogy szeretnék beszélgetni vele az üdvösségérıl. Nem zárkózott el. Figyelt arra, amiket mondtam, majd döntött. Behívta életébe Jézus Krisztust. Sajnos hosszú ideig nem jutottunk tovább. Két évvel ezelıtt nyilvánvalóvá lett, hogy az évek óta tartó betegsége miatt kórházba kell mennie. Már az elsı alkalommal daganatot diagnosztizáltak és mőtéti megoldást ajánlottak a betegnek. Dénes megértette, de nem gondolta, hogy olyan súlyos az eset. İ úgy képzelte, hogy egy rutin 152

mőtét után 3-4 nappal hazajön a kórházból, és egy hét pihenés után ismét beveti magát a mindennapi élet taposó malmába. Meglátogattam, és emlékeztettem a korábbi megtérésére. Az Úr figyelmeztetéseként fogadtam az eseményt, és kértem Dénest, vegye komolyan üdvösségének kérdését. (Zsid 2:3.) Nem tett gyors lépést. Újra meg újra meglátogattam, és tovább bátorítottam, a lelki dolgok irányába fordulásra. Lassan kezdte megérteni, hogy többrıl van itt szó, mint egy mőtétrıl. Nem áltattam ıt a biztos gyógyulással. Imádságomban kértem az Urat, hogy fogadja Dénest kegyelmébe. A mőtétet követıen családja nagy szeretettel ápolta. Gyülekezetünk imádkozott gyógyulásáért és üdvösségéért. A beteg szép folyamatosan épült. Gyakran kellett visszamenni a kórházba ambuláns kezelésre. Idısebb fia és menye felváltva vitték. Itthon pedig finom ételekkel látták el. Ápolták. Rendszeresen hozták a gyülekezetbe. Megszerveztük számára az esténkénti áhítatot. E szeretetszolgálaton keresztül felismerte Dénes Isten szeretetét. Szívében hála gyúlt és imádságában megköszönte Istennek a gyógyulást és mindazt a gondoskodást, amit kap a család és a gyülekezet – az ı fogalmazása szerint az idegenek – részérıl. Az épület bejárati ajtójára nagy betőkkel írott posztert ragasztottunk: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsıítesz engem.” Dénes élete formálódik. Idırıl-idıre meglátogatom otthonában. Beszélek neki Isten szeretetérıl, imádkozom vele. Sok minden elıjön még a múltbeli gondolkodásából, de Isten dicsıítése és a hálaadás ott van már az ajkán. F. K.

* * * Három évvel ezelıtt, 1999 márciusában súlyos fizikai fájdalmakkal és lelki traumával járó balesetet szenvedtem. Ez erısen megviselt, de az Úr jóvoltából csodálatos módon nagy áldás fakadt belıle. Akkor megtapasztaltam és azóta is sokszor átélem, hogy Istenünk milyen különös módon tudja a rosszat jóra fordítani. Kimozdított az engem körülvevı és rám is hatást gyakorló langymeleg környezetbıl, és egy élı közösségbe helyezett. Már egy hónapja az ágyban feküdtem, mikor az Örömhír Közösségbıl meglátogatott a Ficsor házaspár. Ismertük egymást, de azért nem gondoltam, hogy számukra olyan fontos egy magára maradt beteg asszony. Az Ige vigasztalását hozták magukkal és együtt imádkoztunk. Egészen felüdültem. Már az elhagyatottság érzése gyötört ebben az idıben, magam alatt voltam. Úgy éreztem, 153

hogy senkinek sincs rám szüksége. Amint erıvel imádkoztak értem, felragyogott elıttem Isten dicsısége és én új életre keltem. Amint lelkileg felszabadultam azt vettem észre, hogy a fizikai fájdalmak is elmúltak. Napokon belül felkeltem és elmentem a Közösségbe. Szerettem volna látni azokat a személyeket, akik ott imádkoztak értem. Több történt, mint amit én gondoltam. Nem csak egyszeri látogatásra volt szükségem. Az Úr ott jelölte ki a helyemet. A testvérek szeretettel befogadtak. Lelkembe mély békesség költözött. A Közösségbe járásom rendszeressé lett. Részt vettem a bibliatanulmányozásokon és a közbenjáró imádkozók csoportjába is bekapcsolódtam. Idıs korom ellenére fogékonnyá váltam az Ige befogadására. A bibliaismeretem növekedett. Noha régóta hitben élek és a Bibliát is olvasom, most egész új módon tárult ki elıttem a krisztusi élet. A formalitások helyét átvette a bensıséges közösség. Talán Az apostolok cselekedeteirıl írott könyv 2. részének a 42. versével tudnám leírni azt, amit ott átélek azóta. „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Nem csak a gondolkodásom, de a lelkem is formálódott. Az Úrral való kapcsolatom elmélyült. Felismertem, hogy miután átadtam életem Krisztusnak és megszabadultam a bőn terhétıl, szükségem van arra is, hogy az Úr Jézusnak engedelmeskedve bemerítkezzem. A felismerés után nem késlekedtem, 2 évvel ezelıtt Mesterem példáját követve én is elmerültem a hullámsírba. Ami ezt követıen történt az sokkal több, mint amit csak képzelni is tudtam volna. Szívemet végtelen öröm járta át. Amint felemelkedtem a vízbıl az Úr öröme betöltött. Bemerítkezésem napja életem fordulópontjává lett. Még a bőnnel szembeni ellenállásom is határozottan megerısödött. Az Örömhír Közösségben naponként átélem az Úr Jézus Krisztussal való közösség áldását. Kétségkívül megtapasztalom a Szentlélek kiáradását. Így „mindenre van erım a Krisztusban, aki engem megerısít”. Hálát adok az Úrnak, hogy láthatom e helyen az Úr nyilvánvaló munkáját, nem csak a magam, de mások életében is. Szemem elıtt zajlik le, ahogy bőnbánatra és bőnbocsánatra jutnak emberek. Bár csak egy kis faluban élek, de tapasztalom, hogy a Lélek munkájának híre eljut messze földekre. Így távolról is jönnek emberek hallgatni a tisztán hirdetett Igét, és megváltozott szívvel mennek vissza hazájukba. B. Gy-né

* * * 154

Egyik reggel arra ébredtem, hogy a jobb oldalam lebénult, sem a jobb kezemet, sem a jobb lábamat nem tudtam mozgatni. Beszélı képességemet elvesztettem, erısen dadogtam. A kiérkezı orvos agyinfarktust állapított meg, a mentık kórházba vittek. Pár napos kórházi kezelés után a vejem hazavitt lakásomra. Gyermekeim a szomszéd faluban laktak. Egyedül voltam, mert feleségem 2006 áprilisában – 49 évi házasság után – váratlanul hazaköltözött Teremtıjéhez. Vidám, boldog asszony volt, éppen az udvaron végezte a feladatait, amikor összeesett és meghalt. Imáját az Úr meghallgatta, mert ilyen elköltözést kért magának. Mivel egyedül éltem és egy kézzel sok mindent nem tudtam elvégezni, mások segítségére voltam utalva. Fiam segítségével 2007. december 9-én költöztem Jakabszállásra, 10 km-re Orgoványtól. Ez a dátum azért is fontos, mert ekkor kerültem kapcsolatba az orgoványi Örömhír Alapítvánnyal és ennek keretében mőködı Örömhír Közösséggel. Isten kegyelmébıl már korábban, az elızı évek folyamán voltak átéléseim, és ismereteim a Szent Szellem munkájáról. Ezért nem volt nehéz megállapítani, megtapasztalni, hogy a gyülekezetben a Szent Szellem munkálkodik. Elıször is a gyülekezet összetételérıl teszek bizonyságot, ez az Úrral való jó kapcsolatot bizonyítja. Az Örömhír Közösséget a rendszeres és bibliai alapokra épült imaélet jellemzi, amely erısíti és szaporítja a gyülekezet létszámát is. Itt Isten szeretetét és a Szent Szellem kiáradását lehet érezni. Betegségem alatt az Örömhír Közösséggel együtt nagyon sokat imádkoztunk a gyógyulásomért. Az isteni kegyelemnek köszönhetıen 2008 tavaszán már teljes értékő emberként dolgozhattam a kertemben. A jobb kezemmel is tudok munkát végezni. Magasba emelem, amikor az Urat dicsıítjük a Közösségben. A lábamra sem sántítok és meggörbült testem is kiegyenesedett. Dicsıség az Úrnak! Ezenfelül csodálatos ajándékkal ajándékozott meg az Úr. Megszánta az egyedülállóságomat, szép és jó feleséget adott nekem 2009-ben. Akinek olyan az Úr iránti hősége és hite, mint a neve: Acél. Ha részletesebben szeretném leírni a meglátásomat, azt úgy tudom megfogalmazni, hogy a Közösségben vannak erıs imaharcosok, áttörı imádkozók, közbenjáró imádkozók, és a megkötözı szellemiség elleni imaharcosok a Jézus nevében. A böjtök és a gyülekezet egysége erısödik. 155

Az Örömhír Alapítvány fenntartása nagyon sok fizikai munkát is igényel. Látom és tapasztalom, hogy a testvérek szívükön viselik ezt a terhet is. Vannak önkéntes munkások, az Úrnál ezek értékes szolgálatok. A Bibliából tudjuk, hogy az ilyen cselekedetek a mennyben fel vannak jegyezve. Ezért is áldja az Úr az alapítványt és a benne élı közösséget. A Közösség – a teljesség igénye nélkül – szolgál: a vidéki gyülekezetek, szórványok, rászoruló családok, idıs emberek és betegek felé. Ezeket a szolgálatokat nem lehet elképzelni gépkocsik igénybevétele nélkül. Bármikor szükségessé válik, a testvérek saját autójukat is munkába állítják. Nagyon hálás vagyok az Úrnak és a Közösségnek, hogy – gyógyulásom után – ismét részt vehetek én is, ezekben a szolgálatokban is. A Szent Szellemmel kapcsolatos elsı átélésem a saját gyógyulásom volt. Röviden és tömören mondom el a történetét, abban a hitben és meggyızıdésben, hogy a Közösség imája eredményezte a teljes gyógyulásomat. Dicsıség az Úrnak! Most egy kérdést teszek fel: tudjátok, miért áldja Isten ilyen gazdagon az Örömhír Alapítványt és a Közösséget? Elárulom nektek, mert nekem nemcsak szabad, de kötelességem is, hogy tudassam veletek: Két drága testvér élete – Ficsor Károly lelkipásztorunk, és kedves felesége, Ágika – hosszú, hosszú évek óta az Úr oltárán ég. Életüket, idejüket, energiájukat nem kímélve, teljes odaszánással fáradoznak Isten országának építésén, és az elveszett emberek életének a megmentésén. A szolgálatot nemcsak ık, hanem gyermekeik és unokáik is – a nekik adatott ajándék szerint – végzik. Az Úr áldja meg és jutalmazza meg mennyei tárházából az egész Ficsor családot! Id. Mellár Lajos

Események az Örömhír Közösség életébıl Vasárnap délután fél háromkor néhányan találkoztunk az Örömhír Klubban. Vártuk a barátkozókat, hogy velük együtt tanulmányozzuk a Bibliát. A lelki növekedés volt a tervezett téma. Csak ketten jöttek. Énekelés közben Irénke, az anaszteziológus unokatestvérem lépett be hozzánk csupán pár szóra. Látta, hogy néhányan együtt vagyunk. Kérte, hogy imádkozzunk az osztályukon nagyon súlyos elesett állapotban fekvı daganatos betegért, akinél már 3. napja nagyon súlyos életfunkció-zavarok állnak fenn. 156

Imacsoportunknak elsı imatémaként adtam, megszakítva az éneklést. Mindenki buzgóságosan könyörgött, köztük Erika is, aki csak néhány hónapja jár közösségünkbe. Hite és buzgósága magával ragadott bennünket. Isten Lelkének jelenléte nyilvánvalóvá lett, és úgy vezetett bennünket, hogy nem folytattuk utána sem az éneklést, hanem újabb imatémák szerint az imádat, a dicsıítés, a hálaadás, majd ismét a könyörgés adta az alaphangot. Nem bánkódtunk már azon sem, hogy nem jöttek a „hivatalosak”. Most Istennek más terve volt velünk. Legyen hála Neki azért, hogy felismertük akaratát és aszerint cselekedtünk.


Ma este, 4 nappal az esemény után, csöngött a telefon. Felvettem és bemutatkoztam. Unokatestvérem kérdéssel kezdte: „Imádkoztatok vasárnap A. T. betegért?” „Igen”, válaszoltam. İ pedig így folytatta: „Vasárnap délután jobbra fordult az állapota.” Az Irénkétıl érkezett jó hírt hallva újból megerısödött bennem: a Szent Szellem vezetésére, és nem a formaságokra kell figyelni. F. K. 1996.

* * * Mindezideig nem tudtam elképzelni, hogy alkoholfogyasztás nélkül is lehet szilveszterezni, igazán ünnepelni. Nagyon fiatal koromban kezdtem az alkoholizálást és a dohányzást. Ezek rabságában éltem évtizedekig. Sokszor elıfordult, hogy éjszakákon keresztül nem mentem haza, mulattam éjjel és nappal. Minden pénzemet italra és cigire költöttem. Szenvedélyem addig vitt, hogy a pénztárcám kiüresedése után kölcsönkértem másoktól. Nem tudtam leállni. E szenvedély sokba került, a családom szenvedett miattam. Nagy zőr lett belıle, mert gyakran a teljes fizetésem az adósság törlesztésébe ment. Végre eljött a szabadulásom napja. 1996. június 9-én átadtam életem Jézus Krisztusnak. İ megszabadított ezektıl a káros szenvedélyektıl. Az év utolsó napját az Örömhír Közösséggel együtt a Klubban töltöttem. Sokat énekeltünk, bibliai kérdésekre válaszoltunk, értelmes játékokat játszottunk. Éjfélkor imádkoztunk és dicsıítettük Istent. Elénekeltük a Himnuszt, együtt elmondtuk az Úrtól tanult imádságot. Utána jól elbeszélgettünk még egy darabig. Majd hazamentem a családommal és lepihentünk. Egyetlen korty alkoholt sem fogyasztottam, de még csak rá sem gondoltam. Csodálatosan ünnepeltem! Számomra örökre emlékezetes marad az a szeretet, amit itt az Örömhír Közösségben kaptam eddig, és 157

kapok most is folyamatosan. Ma már nem csak kapok, de én is osztom a szeretetemet. Talán azt kérdezed, hogyan tudom ezt tenni? A válaszom ez: Jézus megváltoztatta az életemet, én pedig engedelmesen követem a Szent Szellem vezetését. B. Z.

* * * Régi problémámra kerestem megoldást. Készültem az orvoshoz kivizsgálásra. Azonban halogattam a napot. Nem tudtam, hogy is kezdjem el. Szinte minden éjszaka felriadok álmomban, és valami olyat teszek, amirıl nem tudok. Például, felkelek és kimegyek az udvarra, vagy a képzeletbeli kutyát zavargatom. Egyszer kiugrottam a beüvegezett ablakon, magamat is összedarabolva az üvegek által. Nem csak nekem, hanem a velem élı Anitának is terhes ez a sok éjszakai felriadás. Másfél héttel ezelıtt már csaknem elindultam a kivizsgálásra, elıtte este azonban elmentem az Örömhír Klubba. Ott néhány társammal együtt hallgattuk Nagy Nándor bácsi beszédét a Bibliáról. Arra nemigen emlékszem, hogy miket mondott, csak arra emlékszem, hogy valaminek a 73. részébıl olvasott és ebben álomról is szó volt. (A 73. Zsolt 20. verse így hangzik: „Mint ébredés után az álomkép, úgy tőnik el képünk, ha fölserkensz, Uram!”) Akkor egy szót sem mertem szólni az álmaimról, de arra jól emlékszem, hogy azon az éjszakán kiválóan aludtam. A következı napokon azonban visszatértek a rossz álmok. Szerdán ismét elmentem a klubba. Ami a legjobban meglepett, rögtön a kezdésnél elhangzott, hogy ki szeretne valamit mondani vagy kérdezni. Azonnal megszólaltam, és elmondtam a problémámat. Karcsi bácsi elmagyarázta, hogy ez az ördög munkája, aki a nappalunkat és az éjszakánkat egyaránt meg akarja zavarni. Ez eddig nem volt számomra nagy vigasztalás.De magyarázatát tovább folytatta. Akkor kaptam fel a fejemet, amikor azt mondta, hogy nem kell ám ennek így lenni. Alhatsz nyugodtan, akár már ezen az éjszakán is. Most nagyon figyeltem. A folytatás azonban meglepett, mert elég szokatlan dolgot mondott. Azt kérte, hogy imádkozzak, és ı is fog imádkozni értem. Megvallom nagyon meghökkentem, annyira nem jött szó a számra, hogy még a tiltakozást is dadogva kezdtem. İ szelíden bátorított és én elkezdtem. Magam is meglepıdtem, mert azt vettem észre, hogy teljesen folyékonyan imádkozva elmondom Istennek a bánatom és kérem a rossz álmoktól való szabadítását. Ezután néhány ismerısöm, majd végül 158

Karcsi bácsi imádkozott. Én pedig hittem, hogy Isten cselekszik. Persze el sem tudtam képzelni, hogyan. Azóta sok éjszaka eltelt, és én békességesen átaludtam azokat. Másoktól tudom, hogy a nevezetes szerda estét követıen nagy vihar volt, de engem megırzött az Úr békében, nyugodtan aludva, ezzel is bizonyítva nekem, akinek csak most nyiladozik a hite, hogy İ meghallgatja imádságunkat. Köszönöm ezt Neki. B. Zsolt

* * * Az alapítvány életre-hívásakor minden korosztályhoz küldött bennünket Atyánk. Ez azonban nem ment egyik napról a másikra. Elıször felnıttek, majd gyerekek jöttek. Elfogadták Krisztust, hőségesen jártak az alkalmakra. Hívogatták rokonaikat, barátaikat, így a gyerekek száma növekedett. Ugyanakkor voltak olyan gyerekek, akik már régebben jártak és sok mindent tudtak, mások még Istenrıl, Jézusról sem hallottak. Egyre égetıbbnek éreztem, hogy ezekkel a nagyobb gyerekekkel – akiket nyugodtan nevezhetünk kistinédzsereknek – külön foglalkozzunk. Olyan fórumot szerettem volna teremteni nekik, ami a koruknak és a már megszerzett bibliai ismereteiknek megfelelı. Vidám, érdekes, nem gyerekes, ugyanakkor lelkükben, hitükben növekedhetnek. A vezetıség is jónak látta ezt, így kb. 7 fıvel elindítottuk a Muki Kört. A Kövesd Jézust címő könyv segítségével megtanultuk szeretni önmagunkat, elfogadni Jézus szeretetét. Megkülönböztetni Jézus tetteinek indítékait a mieinktıl, és ami talán még fontosabb, sokat foglalkoztunk az egyéni csendességgel. Az imádság fajtáit, a Bibliaolvasás fontosságát, a csendesség szükségességét próbáltuk magunkévá tenni. A könyv befejezésével a csoport hőségesebb tagjai beépültek a Harsona csoportba, ahol talán kevésbé az ı nyelvükön, de hasonló dolgokat tanulunk. Két csoporttal vehettem végig a Kövesd Jézust c. könyvet, sıt az egyikkel a Tedd Úrrá Jézust az életedben címőt is áttanulmányozhattuk. Az idı elırehaladtával újabb tinédzser csoport jelent meg. E csoport jellegzetessége egészen más volt. İk az iskolai szakkörökre kívántak járni. Az Igérıl, Krisztusról szinte nem is hallottak még. Velük egészen más módon lehettem együtt. Nagy segítségemre volt Rita, akivel szerettük volna elérni, hogy a mi tinédzsereink elfogadják önmagukat, a környezetüket és nem utolsó sorban az Úr Jézust Megváltójuknak. Az érdeklıdés nagyon változó volt. Elıfordult, hogy 9-10 fiatal jött, máskor csak 34. Az ı segítésükhöz a Fiatalok az Élet Küszöbén címő, a Timóteus 159

Társaság által kiadott könyvet használtuk. Teszteket töltöttünk ki a vérmérsékletekrıl, az elutasítottságtól, kudarctól való félelemrıl, körvonalaztuk kapcsolatainkat, tanmeséket néztünk meg, pl. a Rút Kiskacsáról. Mentünk együtt kirándulni, csoportjelenetet tanultunk meg a barátságról. Szeretnénk, ha helyes képet tudnának kialakítani magukról, jó barátságokat építenének, kapcsolataik tisztábbak lennének. Tudnák tisztelni szüleiket, pedagógusaikat, és helyes jövıképet alakítanának ki. Ehhez szükségük van a döntésre és a segítségre. A döntést többen közülük meghozták, de ez nem elég. Szeretnénk ıket tovább segíteni. Idınként nagyon lehangoló munka, de hisszük, hogy nem lehetetlen és nem hiábavaló. Nagyon hálás vagyok az elért eredményekért. Azért imádkozunk Ritával, férjemmel és a munkatársakkal, hogy tudjanak ezek a fiatalok hőségesek maradni Istenhez, a klubhoz, tudjanak stabilizálódni, és az életben jussanak tovább, mint szüleik. (A dolog érdekessége még, hogy több tinédzser szüleivel osztálytársak, iskolatársak voltunk az általános iskolában. Késıbb már nem lehettünk, mert nem tanultak tovább.) Érdekes most látni azon osztálytársaim gyermekeit, akiknek a „40 év” miatt nem tehettem bizonyságot, de tudták, látták, hogy más vagyok, és most a gyermekeiknek már elmondhatom az örömhírt. Sıt rajtuk keresztül a szülıknek, egykori társaimnak is. Egyik részrıl nagyon hálás vagyok ezért, másrészrıl pedig igen rám nehezedik ennek a felelıssége. Ha annakidején nem példa az életem, ha rossz kapcsolatban álltam volna ezekkel a társaimmal – akik nem az elithez tartoztak – akkor hogyan beszélhetnék most nekik, hogyan vezethetném ıket és családjaikat Krisztushoz?! A jelenlegi életemre is figyelmeztetés ez, hogy minden embertársammal – akármilyen gyenge kapcsolatban is állok vele – éljek becsületes, tiszteletreméltó, békességes, példamutató, szeretetteljes életet, hogyha lehetıségem adódik vele az Úrról beszélni, akkor ne kelljen szégyenkeznem és bocsánatkéréssel kezdenem. Vandlikné Ficsor Renáta

* * * 2003 júniusában jött hozzánk nagyon elkeseredetten egy idıs asszony. Szörnyő félelmek gyötörték. Az álmatlanság kimerítette és a lelki összeomlás veszélye fenyegette. Mély bőnök, különbözı káros szenvedélyek terhelték életét. Az utóbbiak környezete által is ismertek voltak, az elıbbieket jobban el tudta rejteni. Tanácsoltam ıt, elmagyaráztam a szabadulás útját, majd azt kértem, hogy 160

imádságban vallja meg Istennek, hogy bőnöket követett el és kérje a szabadítását. Erre nagyon megütközve azt mondta, hogy neki semmi bőne nincs és mindig is jó életet élt. Önmagát csalta meg azzal, hogy nem ismerte el bőnös voltát. Nem tudtam neki segíteni. Fájó szívvel búcsúztam el tıle, de nem mondtam le róla. Imádkoztam érte továbbra is. Nem sokkal késıbb hallottam, hogy kórházba került a Pszichiátriai Osztályra. Majd egy idı után megszökött onnan. Gyermeke, aki éppen ebben az idıben tért meg és csatlakozott a gyülekezetünkhöz, elhozta édesanyját a vasárnap délelıtti istentiszteletre. Az Ige megérintette a néni szívét, de döntésre nem jutott. Viszont arra a kérésemre, hogy jöjjön rendszeresen az istentiszteleteinkre, igent mondott és valóban ezt követıen elıbb vasárnaponként, majd hétköznap esténként is ott volt. Isten Igéje folyamatosan formálta életét. Az év végén már rájött, hogy vannak bőnei, és némelyiktıl megszabadult az utóbbi két hónapban. Már a bőnbánatot is gyakorolja. Hittel várom a napot, amikor Jézus Krisztust behívja az életébe.


Gyülekezetünkben már 15 éve gyakorlat, hogy a hét egyik estéjén azok jönnek a közösségi alkalomra, akik aktív imádkozással akarják tölteni az egy órát. Közösen megbeszéljük az aktuális imatémákat, és utána kiscsoportokban imádkozunk. Gyakran úgy alakul a csoportosítás, hogy csak gyermekek vannak velem. Legutóbb is így történt. Három gyermek közül a legfiatalabb, a 8 éves Dávid nevő unokám volt, mellette a 10 és 14 éves testvérpár, Klaudia és Zsolt. Jó volt hallani a kételkedés nélkül elmondott kéréseiket és hálaadásaikat.


Közösségileg is foglalkozunk az Ige minél jobb megismerésével. Rendszeresen tartunk bibliatanulmányozást. Az egészen kicsi gyerekek tanításánál jól bevált módszernek találjuk a Képes Biblia használatát. Bibliai játékok és vetélkedık minden korosztályban segítik az Ige mélyebb megismerését. Idıszakonként kiemelt hangsúlyt adunk egyes igeszakaszok memorizálásának. Pl. az elmúlt nyáron, buzdításunkra felnıttek és gyermekek megtanulták A Tékozló fiú történetét, A szeretet himnuszát, a Boldogmondásokat, a Hegyi beszédbıl részleteket és Zsoltárokat.


Nagy örömöt jelent számunkra, hogy szolgálatunk során újra meg újra átélünk csodálatos megtéréseket. Elıfordult pl., hogy bejött 161

imaóránkra öt erdélyi magyar, és azon az alkalmon befogadták Jézus Krisztust. Egy másik férfi, aki már olyan sok buzdításnak ellenállt, egyszer csak megtört, és teljesen új életet kezdett. Ha a bőnösöket megérinti Isten szeretete, akkor megnyílnak, és elfogadják a segítséget. Légy kész minden embernek bizonyságot tenni a benned élı Jézusról! F. K.

* * * Isten csodálatos munkájának egyik eredménye sokak életében, hogy békességre jutnak emberi kapcsolataikban a bocsánatkérés és a megbocsátás által. Álljon itt néhány ilyen beszámoló a Közösség életébıl: Tizenkét évvel ezelıtt találkoztunk elıször Katival. Hívásunkra néhány alkalommal eljött a gyülekezetbe, gyermekeit is hozta magával. Közülük a nagyobb fél év múlva behívta Jézus Krisztust az életébe és azóta is hőséges követıje. İ azonban nem tudott elszakadni bőnös életétıl, továbbra is szenvedélyeinek hódolt. Sok szomorúságot okozott nekünk és gyermekének is. Rosszindulatú támadásokat intézett ellenünk, gyermekét pedig megpróbálta elszakítani a közösségtıl, és ıt is bőnre csábította. 2003 nyarán megtért. Élete teljesen megváltozott. Egyik napról a másikra átadta bőneit Megváltójának, szenvedélyeitıl elszakadt. Hétrıl-hétre tapasztalhattuk lelki érlelıdését. Imádkozó életet kezdett. Ma már ı is benne van az imacsoportban. 2004 tavaszának egyik vasárnapján, amikor a bőnbánat különösen kiáradt közösségünkre, Kati sírva kért bocsánatot feleségemtıl a sokszori megbántásért, amiket tett az elmúlt évek során. Ágikám mondta neki, hogy ı ezeket már régen megbocsátotta. Kati viszont könnyek között mondta: „Nekem akkor is bocsánatot kell kérnem, szükségem van erre”. F. K.

* * * Már arra sem emlékszem, hogy miért kerültem haragos viszonyba fiammal, de arra igen, hogy évekig nem beszéltünk egymással. Ez az ellenséges viszony viszont teljesen kiborított lelkileg. Ma is emlékszem egy napra, amikor 1999-ben összetalálkoztunk és én megragadtam az alkalmat, hogy meghívjam otthonomba, azt is mondtam még, hogy szeretném, ha kibékülnénk. Nem utasított ugyan el, de halogatta az alkalmat, és azt mondta, majd 2000-ben. Ez nagyon hosszúnak tőnt, de nem tudtam mit tenni, már annak is 162

örültem, hogy némi hajlandóságot mutat, azt azonban nem tudhattam, hogy tényleg akarja-e. Nos, nem volt alaptalan a gondolatom. Még sokáig kellett várnom. Közben életemben nagy változás történt. Elkezdtem járni az Örömhír Közösségbe. Ott megértettem Isten bőnbánatra és bőnmegbocsátásra hívó szavát. A testvérek segítettek. Egyik igen kedves lelki testvéremnek elmondtam, milyen nagy terhet hordok a fiammal kapcsolatban. İ bátorított a kitartó türelemre és mellém állt az imádkozásban. Ezt követıen az események felgyorsultak. Imádságban is megvallottam az Úrnak, hogy nem várok fiam bocsánatkérésére, megbocsátottam neki. Mintha egy nehéz kı gurult volna le szívemrıl, felszabadultam és a megbocsátás öröme töltött be. Tudtam, bizonyosan tudtam, hogy Isten is megbocsátott nekem. Fiamat továbbra is vártam, de ez a várakozás már egészen más volt és nem is sokáig tartott. Nem csak a fiam, hanem az egész családja érkezett hozzánk nagyon hamar gépkocsival. Amint a kapunál találkoztunk, egy nagy cserép gyönyörő virággal jöttek felém és az én drága fiam ezzel köszönt: „Anya bocsáss meg nekem, tudom, hogy nagyon megbántottalak!” Sírva borultunk egymás nyakába és könnyfátyolt borítottunk a kölcsönös vétekre. Bár fiam még nem az Úr gyermeke, tudom, hogy Isten végezte el szívében a változást. Azóta boldog család vagyunk, sokat segítenek nekem. Legyen hála Istennek, hogy visszakaptam a fiamat és családját! Gy. Erzsébet 2005.

* * * Helleréknél felgyorsultak az események az utóbbi hetekben. Elıbb az egyik, majd közvetlenül utána a másik fiú is behívta életébe Jézus Krisztust. Kezdetben az anya nem csak, hogy nem örült ennek, hanem kimondottan ellenezte, mert ezzel együtt nagyon megváltoztak a szokások. A fiúk többé nem akartak a formalitások szolgálatában a Biblia tanításával ellentétes dolgokat cselekedni. Aztán az is zavarta az anyát, hogy gyermekei hetente nem csak vasárnap jöttek a gyülekezetbe, hanem hétköznap is többször. Az anyuka úgy gondolta, ami sok, az még a jóból is sok. Azonban, ahogy teltek a hetek, az anya észrevette, hogy gyermekei még az eddigieknél is jobban szeretik és tisztelik ıt. Nem volt ugyan hajlandó elismerni mások elıtt, de azért felmérte, hogy bár valóban gyakran mennek gyermekei a gyülekezetbe, ez mégis sokkal kevesebb, mint, ahogy kortársaik futkosnak világi kívánságaik után, a diszkókat és más mulatozó- szórakozóhelyeket látogatva. 163

Egyik alkalommal ı is jött velük vasárnap délelıtt. Azt nem mondhatom, hogy megtért, vagy akárcsak annak jelét mutatta volna, de a gyülekezetben uralkodó szeretet magával ragadta, és elgondolkodásra késztette. Eszébe jutott öccse, akivel évek óta elviselhetetlenül rossz a kapcsolat. Persze azt világosan tudta, hogy ez nem ımiatta, hanem az öccse miatt van, aki egy összeférhetetlen egyén, és minden ok nélkül, szándékosan haragszik rá. Az összejövetel végén sietett haza készíteni az ebédet a család részére. Azonban ettıl kezdve nem volt nyugalma, és már vágyódott a megbékélésre, a családi meghittségre. Nem járt ugyan rendszeresen, de el-eljött az alkalmainkra. Sıt a korábbi szokásától eltérıen nem is rohant haza, amikor vége lett. Szerette az utóbeszélgetéseket, ahol kérdéseivel bombázott bennünket. Jól emlékszem egy esti alkalomra, amikor azt kérte, hogy imádkozzam érte. Behívtam az irodámba, beszéltem a harag átkáról, és a megbékélés forrásáról, Jézus Krisztusról. Próbáltam jól, érthetıen elmagyarázni, hogy Isten gyermekei Jézus Krisztustól kapjuk a békességet. Magunktól képtelenek volnánk a már megkapott békesség megırzésére is. Azt nem mondanám, hogy nem volt fogékony, de azért büszkesége nem engedte meg, hogy bárki elıtt is meghajoljon, még ha az maga Isten is. Néhány héttel késıbb látom ám, hogy a kapunk felé tart Angéla. A piacról nem haza, hanem felénk indult. Nagy lelkesedéssel beszélt az utóbbi napokról. Van azonban egy fontos kérdése: Szerda éjszaka, miután hazament tılünk (gondolja, hogy már a hajnali órákban történhetett), álmában az édesapjához ment a tanyára. Ott találkozott öccsével. Elmondta neki, hogy nem kellett volna kitaposni a szılıjét, ez azért mégsem szép dolog. Imre csak a vállát húzogatta, nem szólt semmit. Erre felébredt Angéla. Ezután elmondta nekünk, hogy két éve nem beszélnek egymással, de még csak nem is köszönnek. Angélának azért is nagyon furcsa volt az álom, hiszen ebben éppen ı kezdett beszélni. Azt mondanom sem kell, hogy ezen a napon nem készült el az ebéd tizenkét órára, de még kettıre sem. Most nem a fızést tette elsı helyre Angéla. Nem érzékelte az idı múlását, csak öntötte ki szívébıl mindazt, ami ott felgyülemlett sok év alatt. Nem a levesre volt ı most éhes, hanem a megbékélésre. Azt is megértette ezen a napon, hogy a megbékélést a megbocsátásnak meg kell elızni. Nem válogatta szavait, szívének teljességébıl szólt a szája. Bizony sok szennyes dologra fény derült. Szólt azonban azokról a pozitív változásokról is, amik az utóbbi idıben történtek nála, de eddig még soha nem mondta el. Könnybe lábadt a szeme, amikor arról szólt, hogy 164

vasárnap este, amikor minden bánatát kiöntötte feleségem és elıttem, akkor mi annyira magunkra vettük a terhét. Látta mély szomorúságunkat és könnyeinket. İ még az életében soha nem tapasztalt ilyen együttérzı szeretetet. Imádságban hálát adtunk az Úrnak mindazért, ami történt Angéla életében. Elmondtam, hogy az Úr megérttette velem az álom értelmét: Az, hogy megszólította öccsét, azt jelenti, hogy már megbocsátott, és a fogadtatás Imre részérıl is jó. Ez a mondat teljesen felszabadította Angélát, és megerısítette abban a tudatban, hogy megbocsátott, sıt rögtön imádságban elmondta ezt az Úrnak is. Még mindig volt mondanivalója, vagy inkább csak most lett mondanivalója. Szólt a szomszédasszonyról, aki meglátogatta ıt, és kérdezte, hogy megtért-e már. „Most már megtértem” – mondta itt nálunk Angéla, arra nem került sor, hogy a szomszédasszonynak mit válaszolt. E megvallása: „Megtértem”, nagyon különös volt számomra, mert mindeddig nagyon hangsúlyozta, hogy neki nem kell megtérni, magát jónak tartotta. Azt gondolta, hogy az ı kiemelkedı szorgalma, jócselekedetei, munkaszeretete mindenre elégséges. Most viszont valami olyasmi történt az életében, amilyen eddig soha. Bár már a szomszédasszony látogatásakor is közel volt a megtéréshez, de még hiányzott valami az életébıl, hiányzott az ıszinte bőnfelismerés és ebbıl következıen a bőnbánat. Ezért nem tudta neki mondani, hogy megtért. Csak miután haragját bőnnek nevezte, megbocsátott fivérének, és ezt az Úrnak is megvallotta imában, csak most tudta felszabadult szívvel kijelenteni: Megtértem. A megbocsátás óta évek teltek el. Sajnos azt kell mondani, hogy a béke elég törékeny volt sokáig. Az Úré legyen a dicsıség, immár több mint nyolc éve stabil a testvéri egység. F. K.

* * * Egy év alatt két azonos próféciát kaptam különbözı helyen, különbözı embereken keresztül: Én fogom elvinni a békét, a boldogságot a családba. Van néhány dolog is, amit le kell rendeznem, néhány kapcsolat, amit rendbe kell tennem. Amikor másodszor is szinte szóról szóra ugyanezt kaptam, még komolyabban vettem. Húsz év világi élet után tértem vissza az Úrhoz. Azokban az években összevesztem mindenkivel, akivel csak lehetett, akivel nem, azokat is elkerültem. Alig volt olyan rokonom, akivel jó kapcsolatot tartottam fent. Áldatlan állapotok uralkodtak a lelkemben, a kapcsolataimban. Amikor helyreálltam, elkezdtem rendszeresen 165

gyülekezetbe járni, az orgoványi Örömhír Közösségbe. Egy éven keresztül úgy éreztem, hogy minden igeszolgálat nekem szól. Volt olyan találó rész is, amikor közbeszóltam, hogy „Csak nem telefonált ide a feleségem?” – pedig ı akkor még nem is volt megtérve, nem is járt még Orgoványon. Dicsıség az Úrnak, azóta ı is, és a négy fiam is elfogadta az Urat személyes megváltójának, sıt már apósomék is kezdenek érdeklıdni az Úr dolgai iránt. Nem tudtam mindjárt a megtérésemkor mindent rendezni, közel két év kellett hozzá. De az igei üzenetek, a próféciák, az Úr kegyelme rávezetett. Elindultunk: a Kisalföldtıl a nagy Alföldig bejártuk a rokonságot. Sok száz kilométert utaztunk, sok napot, pénzt rászántunk. Sokat hiányoztunk ugyan emiatt a helyi gyülekezetbıl, mert a munkánk miatt csak hétvégéken tudtunk utazni, de megérte. A boldogságot és az örömöt, amit az Úr ígért, megkaptuk. Nem csak én, hanem az egész rokonság. Mindenkivel örömteli a kapcsolatunk. Az általam, feleségem, gyerekeim által elmondott bizonyságok örömöt és boldogságot teremtettek. Még csak nehéz sem volt megtenni. Nem kellett zavartan nyögdécselni, dadogni, hebegnihabogni. Igaz, az Úr a próféciákban azt is megígérte, hogy „a szádba adom igéimet, nem baj, ha te nem tartod rá magadat alkalmasnak. Én segítek.” Így is történt, nem hagyott cserben. Csodálatos érzés nem haragudni senkire! Napi szinten tartjuk a kapcsolatot, sms-ben, telefonon kérjük az imasegítséget egymástól, vagy osztjuk meg gyızelmeinket, örömeinket. Dicsıség az Úrnak! M. L.

166

CSENDES NAPOK „Uram, a csendet vágyom én, Csendet a szívem legmélyén…” Gyakran dúdolom e kis éneket. Az élet forgatagában, a gyermekeim ricsajában, netán a felgyülemlett feladataim súlya alatt sokszor így sóhajtok fel. Jártál már te is így? Ugye, milyen ismerıs?! Bármerre tekintünk, mindenütt olyan emberekkel találkozunk, akik szívesen elvonulnának egy csendes helyre. Amikor pedig erre lehetıséget kapnak, akkor elıkerül egy csomó akadály, amit le kell küzdeniük, hogy végre egy kicsit pihenhessenek. Az Örömhír Alapítvány látva az igényt, az utóbbi években idınként Csendes Napot szervez. Vannak egy napos és egész hétvégére kiterjedı alkalmak. Az egyik hétvége után jegyeztem fel a következıket. Az itt töltött napok sok örömet tartogattak számomra. Találkozhattam például egy olyan hölggyel, akiért korábban imádkoztunk. Komoly megkötözöttsége volt neki. Mi az Úrhoz könyörögtünk, a sátánt megkötöztük, és elengedtük a testvérnıt. Olyan sok problémája volt, hogy még meghallgatni is több nap kellett volna, nemhogy imádkozni és harcolni érte. De az Úr megmutatta, hogy miért imádkozzunk, és kb. 1 óra volt az, amit erre szántunk. A testvérnı megszabadult, és boldogan tett errıl bizonyságot. Elmondása szerint néha nagyon vissza kívánt jönni a sátán, de ı nem engedte. Vandlikné Ficsor Renáta.

* * * Az Örömhír Alapítvány rendszeresen szervez Csendes Napokat, évente többször is, általában Jánoshalmán. A szervezést és a tanításokat a Ficsor családnak köszönhetjük. Vannak csoportfoglalkozások, imaközösség, egyéni lelkigondozás, beszélgetés, éneklés, szituációs játokok stb. 2003 tavaszán, a helyreállásomat követıen én is meghívást kaptam, és elmentem egy ilyen hétvégére. Akkor még egymagam, hiszen a családomból mást nem érdekelt. Ágika a magvetésrıl 167

tanított. Napokon keresztül ment a tanítás a vetésrıl és aratásról. Ráébredtem, hogy mit vetettem az elmúlt 20 évben, amit a világban töltöttem: létrehoztam és felneveltem egy hattagú világi családot. Óriási súly nehezedett rám. Féltem, hogy úgy összezavartam a dolgokat, hogy ezt már nem is lehet helyrehozni. De Isten Igéje azért adatott nekünk, hogy reményt keltsen bennünk. Amikor Ágika ahhoz a részhez ért, hogy akik sírva vetnek, nevetve fognak majd aratni, felcsillant bennem a remény, hinni kezdtem. Mire vége lett ennek az alkalomnak, megbocsátottam magamnak, és hit kelt bennem. A Csendes Napok végén lehetett jelentkezni, hogy ki szeretne eljönni máskor is. Felírtam a feleségemet is. Boldogan nevettünk a hitemen. És a következı alkalmon ott volt a feleségem is, és megtért! Akkor már mi ketten, telve hittel, reménységgel, négyünket jelentettük be a következı alkalomra. Úgy is lett, két kisebb fiunk is velünk jött. Aztán már nagy hitre gyúlva mind a hatunkat felírtuk – és ezt is megadta nekünk az Úr. Hát nem csodálatos Istenünk van?! Ez a sorozat már, hisszük, hogy nem áll meg. Vetünk, és már nevethetünk is. Igen nagy szükségem volt azonban a segítıkre ahhoz, hogy megbocsássak magamnak. Persze a mai napig szomorú vagyok az eltékozolt 20 év miatt, de ez inspirál a jó irányba. Mert sokféle út van, de csak egy vezet jó irányba, Istenhez: Jézus Krisztus. Mellár Lajos Jakabszállás

* * * Fél évvel a megtérésem után elmentem Jánoshalmára az Örömhír Közösség konferenciájára. A tanítások alatt csak úgy szívtam magamba Isten Igéjét. Bár minden nap reggel korán kezdtünk, és késı éjszaka fejezıdtek be a tanítások nem fáradtam el. Semmit nem akartam kihagyni. 10 órakor fejezıdött be az esti alkalom, de kihirdették, hogy aki imádkozni szeretne, az maradjon vissza. Én is maradtam. Itt volt alkalom a személyes beszélgetésre is. Jól esett, hogy Károly bácsi nem sajnálta rám az idıt és kérdéseimre részletesen válaszolt. Ugyancsak meglepett, amikor azt mondta: „Zoli, téged nyugtalanítanak és terhelnek korábbi sértıdések és meg nem bocsátások”. Meglepıdtem, mert ez szerintem egyáltalán nem kapcsolódott beszélgetésünk témájához, de azonnal tudtam, hogy fején találta a szöget. Három éve nagyon megbántott egy közeli rokonom, akivel emiatt megszakítottam a baráti, rokoni kapcsolatot. Közben nem sokat foglalkoztam a dologgal. Nem is igen gondoltam rá, az eset azonban 168

csak megfakult, de a probléma nem nyert megoldást, nem nyerhetett, mert soha sem gondoltam a megbocsátásra. Az az este, vagy inkább éjszaka viszont fordulópont lett az életemben. Döntöttem. Minden feltétel nélkül, azonnal megbocsátottam, nem neheztelek tovább a rokonomra. Isten kegyelmébıl ennél is tovább mentem, nem csak neki, de mindenkinek, aki valaha rosszat tett ellenem, megbocsátottam. Ezt imádságban is megvallottam Isten és a testvérek elıtt, majd bementem a szobámba. Kezdtem beszámolni szobatársamnak, hogy mi történt velem. Azonban pár szó kimondása után megálltam, mert egyszerően nem ismertem rá a saját hangomra, attól a földöntúli nyugalomtól, ami a megbocsátás, a bőnadósság elengedése után elárasztott. Szabadon szárnyaltam, mint a madár. K. Zoltán

* * * Megtapasztaltam, hogy milyen az Isten akarata szerinti szeretetközösség, amelyet Urunk elvár tılünk. Itt mindenkinek volt bizonysága, meg tudtunk nyílni egymás felé. Nem féltünk megmutatni a szívünket, megvallottuk a félelmeinket, szembenéztünk közösen a hibáinkkal, és meggyógyultunk. Ettıl kezdve már nem voltunk idegenek, egyedülállók, magányosak, hanem Isten és a testvérek által szeretett tagjai Krisztus testének. Ez bizonyosság volt számomra! Hiszen Isten arra teremtett minket, hogy szeressük egymást. Megújult bennem is a szeretet, amit korábban nem tettem, most boldog vagyok, hogy meglátogathattam idıs, beteg testvéreket. İk nagyon egyedül vannak és várják a látogatókat. Hiszem, hogy ıket is be kell vonni a gyülekezet vérkeringésébe, mert imáikkal nagy dolgokra képesek. Ezért van szükségük a mi odafigyelésünkre, bátorításunkra, szeretetünkre. Olyan volt számomra ez a négy nap, mintha az Úr szárnyai alatt lettünk volna elrejtve. Alig vártam, hogy hazaérjek az én ırhelyemre, és folytathassam újra azt az áldott munkát, amely az én számomra mindennél többet jelent. Mert azt a szeretetet, amellyel a testvérek most elhalmoztak, tovább szeretném adni. Körmöndi Zsolt Drágszél

* * * Isten útjai nem csupán kifürkészhetetlenek. Sok egyéb pozitív jelzıvel illethetıek még. Például: reményt keltıen igazak, nagy irgalmasságúak és – személyes tapasztalatom mondatja velem – zavarba ejtıen bıkezőek. Ez utóbbit – zömmel – huncut-tréfásan 169

szokta volt végbevinni, ami potenciálisan kész jótékony hatást tenni az esetleges gyermeki hitre. Két idıpont és két helységnév: 2000. november 2-5-ig Jánoshalma, valamint november 19. Orgovány. Mindkét alkalmat az Örömhír Alapítvány szervezte. A mennyei Atya tudta, mikor kell Károly testvérnek ama területi találkozóra meghívnia engem Dunaharasztira. Ki tudja honnan került kezébe címem, hiszen sosem találkoztunk. Talán 10 évnél is régebben írtam neki buzdító, köszönı sorokat szolgálatáról értesülve. Meghívó levelének érkezésekor kapóra jött munkahelyi elfoglaltságom, így nem kellett eleget tennem annak. Ennyivel letudottnak gondoltam a dolgot. Nem úgy ı. Újabb levelében sajnálkozott a személyes találkozás elmaradása miatt s kérte, számolnék be rendszeresen családunkról. İszintén és hosszan ecseteltem elsısorban lelki-szellemi problémáinkat, egyszersmind feloldozván ıt a szellemi leterhelıdés veszélye alól, mondván: reménytelen eset vagyunk, ne próbáljon a meddıbıl életet fakasztani. İ azonban nem egy legyintıs, hamar feladós fajta – most már tudom. (Áldja meg érte az Úr Jézus!) Jött az újabb levél: ha lehet, menjünk el a csendes napokra ajándékként. Nem volt egyszerő otthonunkat három napos távollétre megszerveznünk, de engedelmesek akartunk lenni. Alkalmi, de szeretetben egységgé formált gyülekezet voltunk. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy az Örömhír Alapítvány kapcsolatai behálózzák az egész világot. Így nem meglepı, hogy jobbára erdélyi fiatalok voltak jelen, akik az evangélizálást életstílusként gyakorolják, illetve szándékolják. Még Brassóból is eljött egy házaspár, de a Vajdaságból is egy fiatalember. Ami a három napból engem leginkább megfogott az a jelenlevı alapítványi vezetık és tagok közvetlensége, barátsága, egyszerősége és póztalansága volt. Jórészt mindenki ıszintén adta önmagát. Az egykét zárkózottabb fiatal is talán hitéletének elején, önazonosság keresésében volt. Az igetanulmányok, imák, bizonyságtételek mind-mind tiszta közérthetıséggel bírtak. Búcsúzáskor elhangzott a meghívás: 19-én Orgoványon nagycsaládosoknak rendez találkozót az Örömhír Alapítvány. Erre az alkalomra is – ha kissé nehézkesen is –, de útnak indultunk hitvesemmel és a négy kisebbik gyermekünkkel. Bár a sátán akadályt akart gördíteni utunkba, mert feleségem és két fiunk

170

megbetegedett. Ám gyógyszerekkel és imával vértezve elmentünk Orgoványra. Az igehirdetést követı bizonyságtételekben többen kiemelték, hogy életükben döntı változást hozott a Jézus Krisztussal történt találkozás. Megtérések, hitre jutások és a rájuk fordított figyelem, törıdés (materiális javakkal és lelki táplálék) keltek életre az alapítvány szolgálattevıinek „bábáskodása”, önzetlen szeretete következtében. Mindenki ismeri, tapasztalta azt a furcsán kellemes benyomást, hogy vannak emberek, akikkel egy-két órai együttlét után az a szent meggyızıdése: régóta kedves ismerıseink, barátaink már. Aki ennek az alapítványnak a vezetıivel beszélgetett, szükségszerően átéli ezt. Lehet-e egy apának, anyának nagyobb öröme, Istent érintı hálája, mint az, hogy együtt szolgálhat gyermekeivel az Úr szılıjében, hogy nem csak testvérek így Krisztusban, de munkatársak is! És lehet-e ennél felemelıbb érzése egy gyermeknek, hogy alkalmasint „szent paritás” jellemzi ıt apuval-anyuval? Áldom az Urat, hogy e kedves család felélesztette bennem, bennünk a reményt a békés, harmonikus, Istennek tetszı életre. M. Zoltán

* * * Minden udvariasságot félretéve nagyon jól éreztem magam a Csendes Napokon. A meghívott testvérekkel, és meghívóinkkal azonnal kontaktusba tudtam kerülni, mintha régóta ismertük volna egymást. Valóban a krisztusi egység látszott a résztvevık között. A cigánytestvéreimnek külön örültem. Nem érzıdött semmi különbség közöttünk, s valamennyi jelenlévıben nagyon kedves testvért ismerhettem meg. A tanítások nagyon jók voltak, és építıek. Sz. Zoltán Budapest

* * * Ezek a Csendes Napok sokat jelentettek nekem. Igazából közelebb kerültem Istenhez. Örültem, hogy meghívtak. Köszönetet mondok Istennek, hogy annyi megtért emberrel találkozhattam, és együtt dicsérhettük az Urat. Nagyon jól éreztem magam, mert éreztem, hogy Isten is ott volt velünk, szívünket kitártuk felé. Patai Lajos Izsák

* * * Minden nagyon tetszett nekem, éreztem, hogy az Úr is jelen volt. Megmutatta mélységes szeretetét és végtelen nagy kegyelmét, a felszabadulás örömét adta mindannyiunknak. Ezenkívül buzgó imádságok, a gyülekezet egysége és az Úr Jézus iránti szeretet 171

nyilvánult meg bennünk. A dicséretek, amit 3 cigány testvér énekelt, amelyeket ık írtak, nagyon tetszett. Barátságok alakultak ki közöttünk, mivel különféle gyülekezetekbıl jöttünk. B. Zoltán

* * * Nagyon nagy elırelépés volt ez az alkalom az én életemben. Az Úrral való kapcsolatom megújult, újra átélhettem a Szent Szellem jelenlétét. Más testvéreket is megismerhettem, más felekezető hívı embereket, ez örömmel töltött el. Ebben a pár napban a barátaimmal való barátságom, testvéri szeretetem megújult. Újra éreztem, hogy szeretnek. Tanított az Úr, pl. arra, hogy mindig azt kérdezzem, hogy İ mit akar, és ne azt nézzem, hogy nekem mi lenne a legjobb, stb. Ez idı alatt egy kicsi betekintést nyerhettem abba, hogy milyen érzés mások felé szolgálni. K. Beáta

* * * Sokat jelentett nekem ez a csendesség. Otthon nem tudtam volna túladni azokon a dolgokon, ami rossz volt az életemben. Itt át tudtam adni magamat egészen az Úrnak. Sohasem éreztem még ennyire az Úr jelenlétét, mint itt ezen a 4 napon. Hálát adok ezért az Istennek, hogy itt lehettem. Baranyi Zoltánné

* * * E napok alatt tovább épült a kapcsolatom az Úrral és emberekkel. Erısödtem és felfrissültem. Jó volt hallani a bizonyságtételeket. Különösen sokat jelentett számomra, amikor Károly bácsi elmondta édesapja küzdelmes életének egy részletét. Kétszer fosztották meg minden vagyonától. Mindenét elveszítette, de élı hite megmaradt. Az Úrban bízott és mindkétszer tudott újat kezdeni. Kétszeri kisemmizés után sem adta fel a reményt, nem panaszkodott, nem háborgott. Ugyanígy megérintette szívemet, amint hallottam Károly bácsi nehéz küzdelmét, aki 1973-ban csaknem elveszítette feleségét. A 3 pici gyermek édesapja, a bánatos férj az Úrhoz menekült mélységes fájdalmában, Tıle kért életet feleségének, és az Úr meghallgatta ıt. Vandlik Pál

* * * 172

Érzem, hogy valami új van bennem, valami új erı járt át, ami szabaddá tesz. Nem várom már annyira a hazaindulást. Barátokra leltem, sok emberrel, testvérrel megismerkedtem. Hálás vagyok az Úrnak, hogy eljöhettem. Sok olyan dolgot tanultam itt, amit sosem fogok elfelejteni. Hálás vagyok Ági néninek és Karcsi bácsinak is, amiért megismertették velem az Urat, nélkülük nem találtam volna meg, talán sohasem. Örülök annak, hogy apuék elengedtek. R. Móni

* * * Nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem a csendes napokon. Azt jelentette, amit vártam: valami jót. Az volt fontos számomra, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz és İ közel jött hozzám. A másik a közösség volt, amire vágytam. Bátorítást és örömet jelentett, hogy találkozhattam testvérekkel, akik az Úrra szomjaznak. Újra megtapasztaltam azt a szeretetet, amit korábban az Örömhír Közösségben Orgoványon kaptam. Az igei üzenetek lelki táplálékom jó idıre, amit emészthetek, hasznosíthatok. Jó volt, hogy sokat dicsıítettük az Urat énekekben. Jó volt együtt nevetni Beával és Tündével. Örülök, hogy hallhattam személyes példákat. Jó volt beszélgetni. Köszönöm, hogy egy szobában lehettem megint Tündével! Ami még sokat jelentett az, hogy láthattam, hogyan nyilvánul meg Isten Lelkének vezetése egy alkalmon. F. H. J.

* * * Hálát adok az Úrnak, hogy ide küldött egy könyv keresése kapcsán az alapítványhoz. Amikor megkaptam a könyvet, Károly megkérdezte: Van egy kis idıd beszélgetni? Igen – volt a válaszom. Elmondtam tévelygéseimet, személyes problémáimat. Kedvesen meghívott vasárnap délelıttre az imacsoportba. „Ha megtetszik továbbra is várunk a közösségünkbe” – mondta. Akkor még nem tudtam, hogy milyen örömök várnak rám. Egy igaz hitben, szeretetben élı közösségbe kapcsolódhattam bele. Szerdán már vártam, hogy ott legyek velük együtt. Az egész család kedvessége, áldozatkészsége megfogott, megragadott engem. Amilyen áhítattal imádkoztak, egy kérdés vetıdött fel bennem: valamikor majd én is tudok így imádkozni? 173

Károly talán megérezte ki nem mondott kérdésemet. „Szombaton megyünk Jánoshalmára, három napra. El tudnál jönni?” „Ha lehet, szeretnék”, mondtam félénken. Féltem az ismeretlen emberektıl, de a nagy vágyakozás meggyızött, hogy jó helyre megyek. Ki lesz a szobatársam? Elfogad-e tudatlanságomban? Bírom-e a lépcsın járást? Reméltem, hogy nem leszek beteg. Estére minden problémám megoldódott. Isten mindent az İ akarata szerint lerendezett. Irénke, és Esztike szelíden, de odaadóan foglalkoztak velem. Istennek legyen hála! A Ficsor család kedves, odaadó munkáját sohasem feledem. Óráról órára szívtam magamba az Igét, éreztem, hogy lelki béke költözik a szívembe. Gyorsan eltelt a három nap és gyarapodtam az Igékkel. Az imádságoktól a tudatom tisztább lett. Egy idı után szégyelltem magam, hogy nem tudok imádkozni. Tudtam, hogy Istennel mindent megbeszélhetek. Ez indított el az imádkozás útján. Egy hét sem telt el, és az esti csendes áhítatban Isten szólt hozzám: „Add át a szívedet!” Nem tudtam mit válaszolni, csak annyit: „Azonnal!” Ezután imádkoztam, és nyugodt öröm járta át a szívemet, lelkemet. Azóta napi 2-3 órát a Biblia tanulmányozásával, imával, elmélkedéssel, hitélet kérdéseirıl való olvasással töltök. Hálát adok az Úrnak és köszönöm a Ficsor családnak, hogy megfogták a kezem és elvezettek az igaz életre. Felvetıdik bennem, hogy milyen üres volt az életem Isten nélkül eddig. Hála és dicsıség Uram teneked, hogy munkálod a szívemet. Napról napra adod áldásodat, kegyelmedet. Megtaláltam életem értelmét. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem. B. Istvánné

* * * Már második alkalommal vagyok Jánoshalmán a Csendes Napokon. Az elsı alkalmon nagyon sok áldásban részesültem. Az Úr sokat formált az életemen, több dologban tisztábban látok. Kedves emlékek maradtak meg bennem, ezért vágytam, hogy jelen lehessek most is. Már az elsı este érezhetı volt az Úr ereje és jelenléte. A tanításban az emlékezés, az emlékeztetés, a felejtés vonalán haladtunk. Ficsorné Ágika tanított bennünket. Megtapasztaltuk, hogy Isten rajta keresztül mennyi mindent üzen nekünk. 174

Én személyesen nagyon sokat kaptam. Megszólított az Úr, hogy mennyi minden van az életemben, amit İ tett értem, a családomért, a gyülekezeti testvéreimért. Ráirányította a figyelmemet, hogy mindezekért hálásnak kell lennem, hogy az Úr még jobban meg tudjon áldani. Azt is megtanulhattuk, mennyi mindent el kell felejteni – sérelmeket, megbántódásokat, igaztalan vádakat –, hogy ne gátoljanak ezek az Úrban való járásban. Megtanulhattuk, mennyire fontos a kegyelmi ajándékok felismerése, azoknak az életünkben való tisztántartása, hogy tiszta edény életünket fel tudja tölteni az Úr. Haza akarom vinni ezeket az áldott intéseket, és szeretném teljes odaadással szolgálni az Urat. Azt a szeretetet, amit itt kaptunk, szeretném megtartani és teljesen a magamévá téve tovább adni, hogy ezzel is szolgáljak az Úrnak. M. István Berhida

* * * A Csendes Napok egyik áldása, hogy mivel nem otthon vagyunk, sok idıt tudunk Isten keresésére fordítani. Ebbıl fakadóan elkerülhetetlen, hogy átéljük az İ csodálatos jelenlétét. Számomra külön emlékezetes némely esti imaóra, amelyeken fáradtan indultunk, de leszállt Isten Szent Szelleme, megújított, felfrissített, és dicsıséges imaharcba, majd gyızelembe vitt bennünket. Hővös nyári estéken nagyon szeretek a szabadban sétálva a testvérekkel imádkozni. Az ilyen együttlétek mindig felfrissítenek, új erıt adnak. Ficsor Donát

* * * Az utóbbi években már kereste az Urat Enikı. Hitben élı, elkötelezett szívő barátnıje bátorította ıt az Úr Jézus követésére. Sok bizonytalansága azonban mindig visszatartotta a konkrét döntéstıl. 2006 októberében mindketten eljöttek a jánoshalmi Csendes Napokra. Az Ige szíven találta Enikıt és engedett az Úr megszólításának, befogadta İt a szívébe, majd megkötözöttségeibıl szabadult. Hirtelen nagy változásokon ment át szellemi életében. Izgalommal telten ment haza. Otthon pedig tovább hagyta, hogy az Úr formálja gondolkodását és mindennapi életét. Gyülekezetbe csak nagyon ritkán ment el. Kérdéseit hozzám küldte el, és kérte rá a válaszomat. Kezdetben inkább az e földi élethez kapcsolódó kérdéseit fogalmazta meg. Azonban szívében jó talajra találtak a 175

válaszomban adott Igék, és ennek következtében egyre inkább a szellemi értékek felé fordult. Konkrét Igékkel alátámasztott válaszaim alapján hamarosan felismerte, hogy az általa birtokolt anyagi javaknak nem is tulajdonosa, hanem csak sáfára. Nagyon nyomatékosan felhívtam a figyelmét arra, hogy az elsı mindenben az Úr legyen. Hangsúlyoztam, hogy soha ne felejtse el az Úr részének megadását, javasoltam a Máté evangéliuma 6. részének elolvasását, majd a 33. verset idéztem a levelemben is: „De keressétek elıször az ı országát és igazságát…” Nem tudom, hogy kikereste-e a Bibliájában az általam idézett személyekrıl szóló Igéket, de azt tudom, hogy pár nap múlva levelet kaptam tıle és így írt nekem: „Örömmel olvastam levelét és egyúttal választ is kaptam egy régóta foglalkoztató kérdésemre, történetesen a tized fizetésére.” Majd arról írt, hogy az elmúlt hetekben, az Ige olvasása közben folyamatos késztetést érzett arra, hogy az Úr részét megfizesse. Enikı döntött és néhány nap múlva megadta az Úrnak az elsı tizedét. Kapcsolatunk nem szakadt meg. Azóta újabb Csendes Napokon, és Imadélutánon találkoztunk. Tanácsomat továbbra is kéri, többnyire e-mailon vagy telefonon, de elıfordul olyan, hogy személyesen is felkeres. Ígéretét tartja, örömmel fizeti a tizedet rendszeresen. F. K.

* * * A munkahelyemen kísértett meg a haszonlesés. Költségelszámolás készítésekor rájöttem, hogy magánjellegő költségeket is el tudnék számolni céges költségként úgy, hogy ne derüljön ki. Tetszett az ötlet, el is készítettem az elszámolást. A fınököm mit sem sejtve aláírta, s vihettem is a pénzügynek. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy valamirıl elfeledkeztem: mégiscsak van rá esély, hogy kiderül a csalás. Fizikailag is emlékezetes felismerés volt ez, mert még sohasem tapasztaltam ilyet azelıtt: a bıröm minden pontján tőszúrást éreztem. Megéreztem a bőn súlyát. Azonnal tudtam, hogy nem adhatom le így az elszámolást a pénzügynek, hiába hagyta jóvá a fınököm, még így is kiderülhet. Péntek délután volt. Bezártam a papírokat a szekrényembe, s hazamentem. Azon a hétvégén, az Örömhír Alapítvány által rendezett csendes napokon vettem részt. Az Úr és az Ige világosságában nincs maradása a gonosznak. Nyilvánvalóvá vált elıttem a saját romlottságom. Megakartam szabadulni ettıl, és Ági néni segítségét kértem. Beismertem a bőnöm, s kértem az Urat, hogy valahogy 176

mentsen ki szorult helyzetembıl és szabadítson fel ennek a terhe alól. İ meg is tette, és belsı bizonyosságom lett afelıl, hogy minden rendben lesz. Hitben ki is mondtuk, hogy nincs köze hozzám a kapzsiság szellemének, s dicsértük Jézust a kegyelméért. Következı héten elsı dolgom volt, hogy elkészítsem a valóságnak megfelelı elszámolást. Imádkoztam bölcsességért, hogy fel tudjam vállalni a fınököm elıtt, hogy az elızıt rosszul készítettem el, s elnézést tudjak kérni. Mennyei erıt kaptam mindehhez, s nem kellett megszégyenülnöm, pedig megérdemeltem volna! Én mégis nagyon szégyellem magam, legfıbbképpen azért, mert sokkal jobban féltem attól, hogy mi lesz, ha kiderül a csalás, mint attól, hogy Isten Szellemét megszomorítom. Hatalmas felszabadulást éreztem, mikor az Úr dicsıségéért le tudtam mondani a „zsákmány”-ról. Ekkor már világosságom volt arról, hogy mekkorát kockáztattam: nem csak az állásomat veszíthettem volna el ezért, hanem jó nagy szégyent hoztam volna a hívıkre, hisz tudják rólam a munkahelyen, hogy keresztény vagyok. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy vállalhattam ekkora kockázatot kb. egy heti keresetnyi összegért. Ráadásul mindezt évtizedes hívıként! Az oka röviden: szellemi alvás, vakság. Dicsıség a kegyelmes Istennek, Aki nem hagyott figyelmeztetés nélkül, és Aki megmentett attól, hogy learassam a tettem jogos következményét. De leginkább azért, hogy megváltoztatta a szívem indulatát: már nem azért kerülöm ezt a bőnt, hogy ne kerüljek bajba, hanem azért, mert ez nem méltó İhozzá, s így énhozzám sem! P. E.

177

LELKI ÜDÜLTETÉS Ez a máig is mőködı szolgálat 1996 nyarán indult el, de már ez az elsı alkalom világossá tette: szükséges rendszeresen ilyen kirándulásokat szervezni. A közösségben nem kevés azok száma, akik azelıtt alig láttak Magyarországból valamit. Károlyék nagy gyakorlattal rendelkeznek abban, hogyan lehet lelki tartalommal is ötvözni a pihenést, túrázást. Voltak egy napos kirándulások, néhány napos és egész hetesek is. Eljutottak: a Balatonhoz, a Velencei-tóra, Noszvajra, Érdre, Dráva partra, Jánoshalmára, a Retyezát Nemzeti Parkba, Bükki Nemzeti Parkba, Súrra a Bakonyban stb. A lelki munkán kívül nem mellékes cél ezeken a napokon, hogy tanulják az egymás mellet, élés szabályait, és megismerjék szép hazánk egy-egy táját is. A másik célja ezeknek a több napos kirándulásoknak, hogy a sokszor nagyon rossz szociális helyzetben élı családok gyermekei vagy felnıtt tagjai egy kicsit ki tudjanak szabadulni az otthoni környezetbıl, és attól kicsit szabadon tudjanak tanulni Károlyéktól és másoktól, hogy az otthoni életgyakorlaton kívül mást is megláthassanak. Azt, hogy lehet szebben, jobban is élni, mint, ahogy az ı családjukban teszik. Nyilván ennek belátásához alázatra van szükség, de aki egy ilyen lelki hétre elmegy, az már azt is jelzi, hogy valamilyen szinten elfogadja. Talán senki sem gondolná, így is lehet üdültetni. Az alapítványhoz néhány napra érkezı önkéntes munkatárs, aki azért jön, hogy segítse e missziót kétkezi munkájával, itt olyan légkörben dolgozhat, hogy számára ez lelki felüdülést, megújulást, erısödést jelent. Álljon itt rövid idézet két külföldrıl érkezı fiataltól: „Nagyon elszomorodtam, amikor a hazamenésre gondoltam, mert itt akartam maradni. Károly, te egy nagy bátorítás voltál számomra. Egy jó barát vagy. Nagyon különössé tettetek engem. Köszönöm, hogy nálatok lehettem…” – Mark Cherry. „… az a mód, ahogy az egész 178

család a cigány közösséget és Istent szolgálja, egy Jézusnak szóló igaz felajánlást mutatott nekem.” – Hannah Dayneswood. Bár a fı cél a lélekmentés, de sokszor elıbb eseti fizikai segítséget kell adni. Pl. 2007 decemberében, a kemény tél idejére befogadtak egy hajléktalant 3 hónapra, akinek el volt törve a lába. A fiatalember az ott töltött idıben rendszeres lelki tanácsadásban részesült és hitében újat kezdett. Nyitott szívvel segítenek a depressziós, életunt embereknek is. Vendégszobáikban, a Felházban lehetıséget biztosítanak nekik arra, hogy pár hetet, esetleg hónapot eltöltsenek az Áldás-völgyben, ahol tapasztalt testvérek segítik ıket a gyógyulásban, a szabadulásban. * * * Felüdítı hétvégét töltöttünk Orgoványon az Örömhír alapítvány vendégszobájában. Károly és Ágika már többször említették, hogy van néhány olyan szoba az új épületben, amit szolgáló házaspárok pihenése, testilelki-szellemi felüdülése céljából is lehet használni. Többször hívtak bennünket nagy szeretettel. Egy hosszú hétvégén sikerült élnünk ezzel a lehetıséggel. Egyszerő, szerény szállást említett Károly, ehhez képest viszont egy csodálatosan berendezett, hangulatos, kedves kis apartman várt bennünket, saját fürdıvel, vadonatúj bútorokkal. A szép „habos” ágytakaróval befedett ágyon egy-egy kedves igekártyát meg csokoládét is kaptunk ajándékként. El voltunk ragadtatva, mintha egy három csillagos szállodába érkeztünk volna! Az épületben szépen berendezett konyha található, amit szintén használhattunk. Nagyon otthon éreztük magunkat. És mindez ingyenes ajándék volt!!! Élveztük Orgovány csendes nyugalmát, a békét, ami erre az otthonra jellemzı. Jól esett Ágika és Károly tolakodás nélküli szeretete. Kifejezett érzékenységük volt ahhoz, hogy magunkra hagyjanak, de nyitottak arra is, hogy szinte bármikor idıt töltsenek, beszélgessenek, imádkozzanak velünk. Isten áldja meg gazdagon munkájukat és tegye gyümölcsözıvé minden fáradozásukat! Egy hálás szolgáló házaspár

* * *

179

Családunk egy nagyon csodálatos, áldott hetet tölthetett a Bakonyban gyülekezetünk többi tagjával együtt. Hatalmasan szólt az Ige. Mi külön nagyon hálásak vagyunk, mert 8 éves fiunk és 6 éves leányunk gyermeki módon, de nagyon komolyan befogadták szívükbe a drága Úr Jézust. Egyik délelıtt hosszasan beszélgettek a bibliaköri tanítókkal – akik az Örömhír Alapítvány munkatársai –, és ott döntöttek Jézus Krisztus mellett. Természetesen volt ennek elızménye a gyülekezetben, a családi bibliaórákon és beszélgetésekben. Minden reggel összejöttünk imádkozni a táborban. Egyik reggel arról beszélgettünk, hogy egy gyermek hány éves életkorban alkalmas a bőnfelismerésre, bőnbánatra, a bőnbocsánat elfogadására. Egy másik csoportos beszélgetésen fiatalok, gyermekek vallottak arról, hogyan ismerték fel bőneiket 10-11 évesen, hogyan sírtak bőneik miatt és hogyan élték át a bőnbocsánat örömét. Dr. S. Tihamér

* * * Nem sokkal Jakabszállásra költözésünk után édesapámmal elmentünk az orgoványi Örömhír Közösségbe. Elsı alkalommal megszerettem azt a helyet. Nekem, 11 éves gyereknek, kiváltságot jelentett, hogy meghívtak nyári táborba Érdre. Sokat énekeltünk és bibliai történeteket hallgattunk. Egyik este Karcsi bácsi megkérdezte, hogy ki szeretné befogadni szívébe az Úr Jézust. Én azonnal jelentkeztem és néhány társammal elıre mentem, letérdeltem és Karcsi bácsi imádkozott értem. Még akkor este leraktam a bőneimet. Két évvel késıbb öcsémmel és anyukámmal együtt bemerítkeztem. Rendszeresen járok gyülekezetbe. Folyamatosan érzem, hogy Jézus vigyáz rám. Ezt abból is tudom, hogy ezekben az években alig voltam beteg. Ifj. Mellár Lajos

* * * Én is az érdi gyermektáborban tértem meg, mint a bátyám. Az a nap fordulatot hozott az életemben. Csodálatosan átéltem Isten szeretetét. Különösen sokat jelentettek számomra a dicsıítések. Az utóbbi 6 évben minden nyáron mentem táborba az Örömhír Közösséggel, sıt késıbb már a felnıttekkel is vittek a szüleim, amikor Csendes Napokon és családi táborozás alkalmával lehettünk az Úr Jézussal és a gyülekezettel közösségben. Mellár Zsolt

* * * 180

Az elmúlt hetet Súron töltöttük, táborban. Mindent önkiszolgálással végeztünk, hogy a költségeket ezzel is csökkenthessük. A legkisebbtıl a legnagyobbig mindenki kapott valami feladatot. Az oroszlánrész a feleségemnek és nekem jutott, már a felkészülésben és a tábori napokon egyaránt. Gyönyörő és felüdítı volt azonban a látvány, hogy mindenki örömmel és jól végezte a ráosztott munkát. Szinte soha nem volt szükség a figyelmeztetésre, mindenki pontosan ismerte a feladatát. Ilyen feltételekkel nem volt nehéz tisztán otthagyni a tábort magunk után a hét végén, amikor indultunk haza. Nagyon hálás vagyok drága Uramnak, hogy ilyen közösségben szolgálhatom İt. F. K.

* * * Az Örömhír Alapítvány eredeti céljának megfelelıen ezen a nyáron is többünk számára segítséget adott olyan táborozáshoz, ahol lelki és testi felüdülésben részesülhettük. A nyáron testvéremmel együtt én is azon szerencsések közé tartozhattam, akik 9 napra elutaztunk a Velencei-tó partjára és ott délelıttönként és esténként léleképítı elıadásokat hallhattunk felekezeti hovatartozástól függetlenül. Utólag sem csodálkozom azon, hogy nagy izgalommal készültünk erre az útra, hisz még korábban nem volt lehetıségünk ilyen minden tekintetben tartalmasnak ígérkezı üdülésre. A tábor jelmondata: "Ünnepeljük Jézus Krisztust!” Jól felkészült, képzett elıadóink az élet különbözı területeirıl választott témákban adtak tanításokat, amelyek a lelki fejlıdést jól segítették. Sokat énekeltünk Istent dicsıítı énekeket. Közülük sokat azóta is dúdolgatok, amikor kerékpáron vagy gyalog megyek az autóbuszhoz, iskolába, vagy éppen a szılıbe. Az énekek szövegükben és dallamukban szóltak és ma is szólnak a lelkemhez. Mély hatást gyakoroltak rám és testvéremre is. Sok barátot nyertünk e kicsit több mint egy hét alatt. Hallhattuk a Krisztus követésében nyert megtapasztalásaikat, melyeket mint bizonyságtételeket mondtak el, hogy egymás hite által épüljünk. Elérték a célt. Nem csak mi ketten, de tudom, hogy sokan mások is lelkileg megújulva tértünk otthonunkba. Ez a tábor fordulópont lett az életünkben. Legszívesebben még legalább egy hétig maradtunk volna. Útban hazafelé azon gondolkodtam, mi lehet a magyarázat arra, ami velünk történt. A választ is megtaláltam: Minden beszédnek és cselekedetnek a Biblia volt az alapja. F. P.

181

* * * Napország Gyermektábor. Idén Érden nyaraltunk a gyerekekkel 2002. júl. 29 – aug. 3. között. Mindnyájan nagycsaládban élnek. Van, aki gyülekezeti háttérbıl jött, van, aki most hallott elıször ilyen dolgokról. Sokfelıl és sokfélék voltunk, de nagyon élveztük az együtt töltött idıt. Utolsó nap kérdések segítségével értékeltük a mögöttünk álló hetet. Ficsor Lilla

* * * Örömmel fogadtam a meghívást a Gyermektáborba. Olyan sokszor kaptam már segítséget az alapítványtól, gondoltam most legalább én segíthetek. Valóban segíthettem – én voltam a „konyhás néni” –, de közben ismét rá kellett jönnöm, hogy én többet kaptam, mint amit adtam. Nem csak a gyermekeknek jutott a bıséges áldásból a tanításokon keresztül, hanem nekem is, aki minden este jelen tudtam lenni a foglalkozásokon, de az esetenkénti kirándulásból sem maradtam ki. Gyönyörködhettem a szép környezetben, láthattam a gyermekek, köztük az én fiam örömét is. Hálás vagyok azért az áldozatos szolgálatért, amit az Örömhír Alapítvány vezetıje és munkatársai végeznek. Köszönöm a gondoskodást, a törıdést, a tanítást, a sok élményt nyújtó kirándulást. A választékosan elkészített és tálalt finom ételek fogyasztása közben arra gondoltam, hogy otthon nincs ilyen ellátás, mint itt a táborban. Ha pedig arra gondolok, hogy három gyermek itt hozta meg élete legfontosabb döntését, a többiek pedig megerısödtek a keskeny úton járásban, akkor csak azt tudom mondani, ennél nagyobb ajándékot elképzelni sem tudnék. Ami az érdi táborban történt 2002 augusztusában, az Isten Lelkének a munkája volt. Sz. Katalin

Kirándulások Olvassunk el néhány élménybeszámolót kirándulásokról, és megtudjuk, mi mindent lehet tanulni néhány órás utazás során is. Ezek a kirándulások többféle céllal szervezıdtek, keresztény alkalmak, istentiszteletek látogatására, vagy esetleg egy nevezetes történelmi, földrajzi hely megismerésére. Ezek a nagyon hátrányos helyzető, mély nyomorban élı gyerekek az alapítvány segítsége nélkül 182

nem tudták volna elhagyni falujuk határát. İk még soha nem láttak egy patakot, folyót, vagy hegyet, noha csak 50 km távolságra van tılük a Duna, 150 km-re a gyönyörő nagy tó, a Balaton. * * * Mit is jelentenek a klubosok életében a kirándulások? Alapvetıen kétfélérıl beszélhetünk: egynapos utazásokról (általában gyülekezetekbe) és többnapos táborozásokról. 1996-ban mentünk elıször közösségi szinten meglátogatni gyülekezeteket. Volt, ahova direkt úgy mentünk, hogy bizonyságtételeinkkel bátorítsuk ıket. Csodálatos az, amikor van mirıl bizonyságot tenni, és épp a közösségünk tagjai éltek át ilyen eseményeket. Megtérésekrıl, bátorításokról, gyızelmekrıl a szellemi harcban, vagy éppen gyógyulásokról beszéltek. De olyan is volt, amikor hallgatni mentünk egy-egy gyülekezetbe. Hiszen megvan az ideje a beszédnek, de a hallgatásnak is. Egy közös volt minden utazásunkban: áldással térhetett haza az, akinek nyitva volt a szíve annak befogadására. Közösségünkben nagy többségben vannak azok, akik még soha nem hagyták el a falu határát, kiáltó szegénységük miatt. És nincs is lehetıségük arra, hogy utazzanak, és újat lássanak. Az alapítvány célja, hogy ezt sokak számára lehetıvé tegye, és az utóbbi 4 évben sokat tudott ezen a téren segíteni. Ficsor Donát

* * * Egy nap kirándulásra mentünk. Nagyon szép és érdekes dolgokat láttunk: hidat és alatta a Dunát, szigetet, és hegyet a másik oldalon, síkságot, tavat, sok pincét. Minden nagyon tetszett, annak is nagyon örültem, hogy egy fagyizó elıtt megállt a Barkas-unk, és megfagyiztattak bennünket. Még soha nem láttam korábban uszályt, és olyan hatalmas sóderrakásokat, mint ma. Lilla magyarázatában sokat tanultam környezetismeretbıl és nyelvtanból. A hegyrıl különös látvány volt a folyó és a sziget, a híd és a város. A sík vidéken hatalmas napraforgótáblát, krumpliföldet, learatott gabona tarlóját és szép szénaboglyákat láttam. Egész úton kiválóan éreztem magam. Melinda 13 éves

* * *

183

Egy szombatot Budapesten töltöttünk. Elıször egy istentiszteleten vettünk részt, majd este a kivilágított városban gyönyörködtünk. Lenyőgözı látványt nyújtottak a villanyégıkkel díszített hidak, a Dunából visszatükrözıdı fény. Átmentünk Budára is, a hegyoldalon épített villákat megnézni. Ámultam azon, hogy milyen csodálatos világot teremtett Isten. P. Kornél

* * * Augusztus 15-én, csütörtökön reggel indultunk útra. Sok helyen megálltunk nézni a természetet. Egészen Dunaföldvárig eljutottunk. Közben sok szépet láttunk: folyót, hegyet, dombot, tavat, szigetet, fagyizót, csónakot, uszályt, sóderbányát, benzinkutat, vadászrepülıt, pincét. A pince 150 éves volt. A bácsi nagyon kedvesen megmutatta. Láttunk benne szılıprést is. B. Tamás 10 éves

Gyermek-, ifjúsági- és családi táborok Több napos táborozást nem olyan egyszerő megvalósítani. A dolgozóknak szabadság kell, a gyerekeknek szünet, és hát sokba is kerül. De amit az ember nagyon akar, azt megcsinálja, így mi is elhatároztuk 1997-ben, hogy nyáron elmegyünk néhány napra táborozni. Éreztük, hogy szükség van arra, hogy az otthoni légkörbıl, gondokból-bajokból kikapcsolódhassanak a testvérek. De hova menjünk? – jött a nagy kérdés. És az Úr csodálatos ajándékként kirendelt nekünk egy olyan támogatót, aki felajánlotta balatoni üdülıjét a számunkra. Így történt, hogy elsı négynapos táborunk Balatonföldváron volt, 14 fıvel. 8 újonnan megtért gyereknek tudtunk ezzel nagy élményt nyújtani. Hogy mit csináltunk egy ilyen táborban? Kirándultunk, játszottunk és néhány órát a Biblia körül töltöttünk minden nap. Volt egy kis szabadidı is, amiben ki játszott, ki olvasott, esetleg beszélgetett. És mindeközben a gyerekek elsajátították, hogy hogyan kell most már mint keresztyéneknek játszaniuk, élniük, egyáltalán eltölteni a napot másokkal közösen. Az étkezések is közösek voltak. Errıl jut eszembe, hogy minden jelenlévı felelıse lett valamilyen feladatnak. Az egyik a reggeli tornát vezette, a másik bevásárolt, mások a reggeli és vacsora elkészítésében vagy az asztal leszedésében segítettek – természetesen mindig egy idısebb személlyel együtt. Napirend volt érvényben, és ez tanított mindannyiunkat a rendszerességre, pontosságra. 184

Akinek valami fogalma is van a nevelı jellegő tevékenységek természetérıl, az tudja, hogy sokszor az éveken át is eredménytelennek tőnı, de kitartó munka aztán mégis csak eredményt hoz. Ezekkel a táborokkal is így van ez. Ennek tudatában aztán még csodálatosabb látni, ahogy egy-egy tábor hatása már azonnal érzékelhetı valakin. Emlékszem, hogy a fent taglalt elsı táborunkból hazamenve, az egyik családban a gyerekek beszámoltak a táborban gyakorolt takarítási és higiéniai elvekrıl, és otthon a szülıkre is olyan hatással voltak, hogy máris nekiláttak egy kicsit rendbe kapni a házat. Ma is igaz, hogy abban a családban megváltoztak az elképzelések a rendrıl és a tisztaságról. Ezeken az alkalmakon igyekszünk megragadni a természet-adta lehetıségeket is, mint pl. a hajókázás vagy a hegyi túra. Maga az odautazás is sokszor az ország új területeinek megismerését jelenti. Hadiszállásunk volt már Balatonföldvár, Érd, Bükkszentkereszt és Jánoshalma, némelyik többször is. A kirándulás mellett sok idıt tudunk a közösséggyakorlásra és a Bibliatanulmányozásra fordítani, és ez az alapítvány fı célja. Hála az Úrnak, hogy İ meg is áldja az erre való törekvéseinket. Az elsı nyári tábor 4 napos volt, és 14-en voltunk. A legutóbbi már 9 napos, 31 résztvevıvel. Az Úr ajándéka ez. Viszont nem mindenkinek áll módjában hosszabb idıre elutazni, ezért 2-3 napos hétvégi táborokat is közbeiktattunk, amire a felnıttek is nagyobb létszámmal tudtak benevezni. Mert fontosnak tartjuk ugyan a gyerekek felé végzett szolgálatot is, de azt is, hogy a generációk tudjanak együtt lenni és egymástól is tanulni. Az Örömhír Alapítványra különben is azt bízta az Úr 10 évvel ezelıtt, hogy „ne csak az idısek felé, hanem minden generációnak szolgáljatok!” Befejezésül hadd adjam az Úrnak a dicséretet azért, amit végez közöttünk. Olyan élményekben és leckékben részesíti az övéit e kirándulások által is, aminek célja, hogy a Vele való közösségünk egyre folyamatosabb, harmonikusabb és mélyebb legyen. Ficsor Donát, 2000.

* * * Meg szeretném még említeni, hogy a szakkörökön kívül más formában is tanítottuk a gyerekeket. 1997-tıl kezdve minden évben gyermek- és ifjúsági tábort szerveztünk, ahol környezetükbıl kiemelve orgoványi és máshol élı gyerekeket, fiatalokat segíthettünk. Voltak 1 napos kirándulásaink, néhány napos és egész hetes is. Többek között eljutottunk a Balatonra, Velencei tóra, a hegyekbe, Bükkszentkeresztre, Noszvajra, Érdre, sıt még 185

Romániában Erdélyen át Bradatelbe, az ország nyugati szélén Zákányba és az Alföldön Jánoshalmára. Az iskolai szünidıket kihasználva napközis táborokat szerveztünk, gyerekhetet, és vasárnap délutánonként vidám klub lazította a délelıttönkénti alapszakkör komolyságát. A nagyobbakat már a Csendes Napjainkra is elvittük. Így a visszaemlékezés arra késztetett, hogy vegyek elı papírt, ceruzát és tegyem tényszerővé az emlékeket. Mások segítségével összegyőjtöttem, hogy kikkel is foglalkoztunk. Közülük kik találkoztak az Úr Jézussal, és kik pecsételték meg ezt már a bemerítéssel is. Megnéztem hova jutottak a tanulmányaikban, hányan fejezték már be az általános- a középiskolát, sıt diplomások is vannak már közöttük. Nem fogom név szerint terhelni a kedves olvasót. Annyit azért engedjen meg, hogy örömmel írjam, hogy több gyermeknek sikerült a 8 osztályt elvégeznie, akiknek addig erre semmi kilátása nem volt. A diákok többsége sikeresen továbbtanult és többen közülük jelenleg is fıiskolára, egyetemre járnak. S már átvehették többen diplomájukat. Ezek a meghatódás pillanatai. Valóban nagyon-nagyon sok munka, idı, fáradtság, bátorítás, tanulás, újrakezdés, pénz, kitartás van mögötte. A gyerekek, a szülık, de mi is nagy hálával gondolunk ezekre az elért eredményekre. Általános tapasztalatunk, hogy minél aktívabban bekapcsolódik valaki az alapítvány életébe, minél közelebb kerül az Úr Jézus Krisztushoz, és minél hőségesebb, annál jobb eredményt várhatunk tıle. Sajnos voltak olyanok is, akik a tanulásban jó elımenetelt értek el, az Úr Jézust is elfogadták, de késıbb eltávolodtak tıle. Több mint 90 gyermek, azok közül, akikkel foglalkoztunk, elfogadta az Úr Jézust személyes Megváltójának. Közülük 24-en a hitvalló keresztségben vagy bemerítésben is részesültek. Hisszük, hogy az elvetett mag ott van és gyümölcsöt hoz majd a szükséges idıben. Sok teendınk mellett iparkodunk arra, hogy ne felejtsük el ezeket a fiatalokat, hanem támogassuk és hordozzuk ıket imakarjainkon. Ebben te is segíthetsz. Kérünk, imádkozz azért, hogy minél több gyermeknek tudjunk hatékony segítséget nyújtani, minél többen megismerjék és elfogadják Krisztus váltságát, és legyenek hőségesek mind a tanulásban, mind pedig Urukhoz. Vandlikné Ficsor Renáta 2006.

* * *

186

Nagyon készültem a kirándulásra. Számomra ez volt az elsı táborozás. Nem volt unalmas a hosszú út, mert jól elbeszélgettünk és sokat énekeltünk a mikrobuszban. Balatonföldvárra érkezésünk pillanatában elém tárult Sárika néni gyönyörő nyaralójának látványa. Karcsi Bácsitól hallottam, hogy Sárika néni ingyen használatra adta nekünk és én azon csodálkoztam, hogy milyen kedves asszony a Sárika néni, aki ilyen nagy segítséget ad nekünk. Köszönöm neki is a kirándulást. Nekem is volt feladatom: Renátának segítettem az ételek elkészítésénél és feltálalásánál. Annyira megszerettem e munkát, hogy elhatároztam, otthon is segítek anyunak mindenben. Eddig a munkát mindig rossznak gondoltam, most megtapasztaltam annak örömét. Az elvégzett munka szépségére gondoltam és így már láttam célt a munkában. A segítés közben néhány fontos dolgot megtanultam, pl. az evıeszközök elhelyezését az asztalon, a kenyér helyes felrakásának módját, az esztétikus és higiénikus tea kitöltést, stb. Élveztem a reggeli tornákat és a reggeli utáni játszásokat, melyeket Donát vezetett. E helyen láttam elıször, hogy mindenki fegyelmezetten és örömmel részt vesz minden közös foglalkozáson. Örültem, hogy mindenki szó nélkül végzi feladatát. Sokat játszottunk kisebb csoportban, vagy kettesben a szobatársammal. Gyönyörködtem a túrákban, a városnézésben. Csodálatos a Balatonparti esti kivilágítás, ezért is nagyra értékeltem az esti sétákat. Szerettem énekelni a közösségi alkalmakon és érdeklıdéssel figyeltem a fiatalok életkezdésével kapcsolatos elıadásokat. Bár én még fiatal vagyok, azért nagyon figyeltem a párválasztással kapcsolatos elıadásra is. Azt gondolom, hogy tudtam tanulni e témában is. T. Franciska

* * * Kicsi koromtól jártam a templomba anélkül, hogy ismertem volna Istent. Az iskolába koszos ruhákban jártam, és ritkán mostam hajat, ezért nem szerettek az osztálytársaim, amit meg is értek. Nagyon sokat loptam az utcákon álló fákról. Nagyon nem szerettem otthon lenni, és mikor elküldtek a boltba, akkor sokszor eszembe jutott, hogy ezen a pénzen el lehetne menni valahová messzebbre, de aztán lenyugodtam és nem mentem sehová. Egyszer egyik barátnım eljött hozzánk, és meghívott az Örömhír Alapítványhoz. Szívesen elmentem vele, de miután anyu megtudta, hogy a Karcsi bácsiék baptisták, nem engedett el sokáig. 187

Pár hét múlva eljöttek hozzánk Karcsi bácsiék, és meghívtak minket egy rövidebb – fél napos – kirándulásra. Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen vidám a hangulat, és mindig tudnak örülni. Nem emlékszem már a részletekre, de tudom, hogy kisebb nagyobb szünetekkel ugyan, de azért csak eljárogattunk a klubba. Sok hasznos dolgot megtanultam ott, és életem formálódott. Lassacskán valami történt velem, belül a szívem mélyén is. Kezdtem egyre többet megérteni az örökkévaló dolgokból, és vágy támadt bennem az Úr Jézus Krisztus követésére. A múltbeli bőneim lassankénti megtagadásával és elhagyásával változott az életstílusom. Egyik döntésre hívás alkalmával én is behívtam életembe az Úr Jézust. Ezt a döntésemet késıbb a bemerítéssel is megpecsételtem. Nagyon nagy változásokra volt még szükség a viselkedésemben. Visszahúzódó és félénk voltam. Bár már megtapasztaltam, hogy ebben a körben nem nevetnek ki, mégis féltem, és állandóan a háttérben próbáltam bujkálni. Most, hogy visszatekintek az elmúlt 4 évre, úgy látom, a táborozások rendkívül sokat jelentettek számomra. Elmentünk Balatonföldvárra, Érdre, Bükkszentkeresztre, Jánoshalmára, Erdélybe. Némelyik helyre többször is. Minden nyáron 8-10 napot töltöttünk együtt, de tanév közben is többször elmentünk egy-egy hétvégére. Ilyenkor egész nap és este is tanultunk a Bibliából, együtt játszottunk hasonló korú társaimmal és a felnıttekkel. Közösen ettünk. Láthattam, hogy velem, a cigánygyerekkel pontosan úgy bánnak, mint bármelyik másik gyerekkel. Közös tálból ebédeltünk, együtt mosogattunk. Minden este fürödtünk, és naponta tiszta ruhát vettünk fel. Ezekben a napokban megláttam, hogy én is élhetek másként, mint korábban. Ilyenkor mindig elhatároztam, hogy másként élek, de amikor visszamentem otthoni környezetembe, csak kicsit tudtam megvalósítani a terveimbıl. E kirándulások egyike nagyon nevezetessé lett számomra. 1999ben már jártam délutánonként szakkörökre, és sokat tanultam, de nem mindig engedett el anyu, hiába szerettem volna. E tanévet követı nyári szünetben Bükkszentkeresztre mentünk 9 napos táborozásra. Olyan jó volt ott lenni, a Ficsor család és Somogyi Szilvia elhalmoztak a szeretetükkel. Nagyon jó volt tudni, hogy van olyan ember is, aki egy koszos, csúnya kislányt is tud szeretni. Mikor a kirándulás a vége felé közeledett, elhatároztam, hogy öngyilkos leszek, mert nem tudom elviselni, hogy a családom nem szeret, és mindig durvák velem. Azok az emberek, akiket pedig nem is régen ismerek, elhalmoznak szeretetükkel. Ezt elmondtam

188

Ági néninek, aki azt mondta, ne tegyem, ı próbál keresni valami megoldást. Erre egy kicsit megnyugodtam. Miután hazajöttünk, megbeszélték velem, hogy szeptembertıl délutánonként járhatok tanulni iskolai anyagot. Nagyon megörültem neki és nehezen, de anyu is beleegyezett. Csakhogy ez az idı kevés volt, mert nagyon sokat kellett pótolni ahhoz, hogy ne bukjak meg. Majdnem az összes tantárgyból bukásra álltam. Ezért elıször fél 3tól 6-ig tanultam, aztán 7-ig, 8-ig, de még ez is kevés volt arra, hogy pótoljak és a leckét is tanuljam. Egyszer azután megbeszélték velem, hogyha szorgalmasan járok tanulni, akkor megpróbálnak nekem valamilyen helyet keresni, ahol lakhatom, és sokkal többet tanulhatok. Nagyon megörültem neki és mindig ebben volt a reményem, de anyunak nem tetszett, amikor Karcsi bácsiék elmondták. Aztán egy hónappal késıbb Karcsi bácsiék ismét elbeszélgettek anyuval, hogy legalább nekem legyen tiszta környezetem és tudjak tanulni. Hihetetlen, de anyu elengedett. Sokszor megköszöntem az Úrnak, olyan hálás voltam. Másnap megtudtam, hogy Ficsor Renátáékhoz kerülök. Olyan boldog voltam, mert eljött az a nap, amikor gyönyörő házában nekem is jutott egy szép szoba. Annyira kedvesek velem, az egész család szeret. Azóta itt tanulok, ez a tanulmányi eredményemen is meglátszik. Most hetedik osztályos vagyok, és az átlagom 3,7. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy itt lakom, és mindig hálás leszek a Ficsor családnak, de az Úrnak még jobban. P. T, 7. oszt.

* * * Az egész dolog június 24-én kezdıdött, amikor levelet kaptam Orgoványról. A levélben meghívásról volt szó, Károly testvér meghívott egy táborba. A tábor helye Bradatel, Románia. El is mentem ebbe a táborba, ahol soha nem voltam még, 5 fiatallal a gyülekezetünkbıl. Együtt teltek az órák július 2-tól. Már elsı este éneklés közben éreztem Isten jelenlétét közöttünk. Nagyon példás fiatalokkal tanulmányoztuk a Bibliát. A heti nagy cím: "Felkészülés az életre" és "Légy példa...!" volt, ami keretében az 1Tim 4:12-t tanulmányoztuk. Hamar beleilleszkedtem a napi programba. Minden nap együtt ettünk, énekeltünk, Bibliát tanulmányoztunk, a hegyekben túráztunk, fürödtünk, fociztunk stb. Számomra a legszebb napok július 5. és 6. volt. Július 5-én isteni csoda történt. Annyit tudtam, hogy bemerítés lesz azon a napon, de mást semmit. A csoportos beszélgetésen Isten annyira 189

szólt hozzám, hogy elhatároztam: "Íme itt a víz, mi gátol meg, hogy megkeresztelkedjek?" Akadály nagyon sok lett volna, de sem jobbra, sem balra nem tekintettem, hanem csak Istenre. Délután 2 és 3 óra között Karcsi bácsi bemerített a Rau Mare folyóban. Július 6-án betöltött a Szentlélek. Ezt az érzést csak átélni lehet, leírni nem. Mintha a levegıben álltam volna, éreztem, hogy Isten munkálkodik bennem, éreztem, hogy örökké az Övé kell lennem. Nagyon örülök, hogy elmentem ebbe a táborba. Isten azóta formálja az életemet, megváltoztatott, megtanított imádkozni és még sok mindenre. Arra is, hogy reá kell bízni mindent, és İ kellı idıben csodálatosan munkálkodik, mert: "Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók". (Zsolt 24:1.) Nagyon hálás vagyok az Örömhír Alapítvány fiataljaiért, akiktıl megtanultam, hogyan kell példás életet élni, és nem utolsó sorban Ági néniért és Karcsi bácsiért, akikben felismertem Isten kiválasztott embereit. Kívánok sok sikert a munkátokban, és Isten gazdag áldását mindennapi földi életetekre. Farkas Annamária, Románia

190

TANÍTÁS, OKTATÁS, NEVELÉS Az alapítvány gerincét képezı Ficsor család, jelentıs diáksegítı tevékenységet végez a klasszikusként ismert tevékenységek mellett – amit már több szervezet is végez az országban, nevezetesen a rászorulók karitatív támogatása – az alapítvány a lelki-szellemi értékek megismertetésével párhuzamosan oktatással is az arra rászorulók mellé szegıdik. Az említett oktatás részben a „közönséges” iskolai tananyag közvetítése, másrészt pedig általános ismeretbıvülést eredményezı ún. foglalkozás, amely felöleli a kulturált viselkedés és a hétköznapi praktikus ismeretek széles skálájának átadását. A gyerekek között vannak cigányok is. Róluk ugyanaz mondható el, mint minden gyerekrıl, hogy kinek ennyi, kinek annyi képesség adatott. A lényeg azonban nem ez, hanem, hogy ık és szüleik felismerték, hogy sorsuk jobbra fordulásának kulcsa a saját kezükben van. Tanulniuk kell a felemelkedés érdekében. Érdeke ez a magyar, de a cigány társadalomnak is. Félve gondolok arra, hogy nem ismerték még fel ennek súlyát egyik oldalon sem. A széles magyar közvélekedés nem érzi értelmét a nagy, megterhelı áldozatvállalásnak, mondván: „hiába minden erıfeszítés”. Sajnos, sok esetben igaznak is bizonyul e nézet, mert a cigányok nem érzik felelısségüket saját sorsuk, saját felzárkózásuk érdekében. Nem látják még be, hogy létük minısége a tét. No, ilyen és ehhez hasonló csekélységekkel viaskodnak Károlyék naponta – és évek óta. Hogyan kezdıdött el az alapítvány szolgálatának ez a területe? A figyelmes olvasó már korábban is felismerhette, hogy Károlynak több dologban világos látást adott az Úr. Csel 26:19. İ pedig követte Mesterét. Elindult a megvetett, lecsúszott rétegek felé és feleségével, gyermekeivel, valamint más önkéntesekkel kezdte megmutatni e családoknak a felemelkedés útjának eme fontos részét: a tanulást és tanítást. * * * 191

Az Örömhír Alapítvány létrehozásával fontos célunk volt a gyermeknevelésben való segítés. Fáradhatatlanul törekszünk a bibliai rend megırzésére, és – ott, ahol ez már felborult –, a helyreállításra. E cél megvalósítása érdekében készek vagyunk önzetlen segítséget nyújtani a szülıknek gyermekeik nevelésében és a társadalmi életbe való beintegrálásában. Szolgálatunk részeként foglalkozunk olyan gyermekekkel, akik már kezelhetetlenek voltak, és ezért a társadalom perifériájára szorultak. Feleségemmel, gyermekeinkkel és néhány elkötelezett munkatárssal összefogva tanítjuk, neveljük e gyermekeket. Igen, a tanítás mellett fontos szerepet kap a nevelés. Bár az elıbbire szánunk több idıt, mégis azt kell mondanom: a fıcélunk a nevelés, a tanításra még hamarabb akad vállalkozó. Persze a neveletlen gyerekek nem taníthatók, éppen a lázongásuk és engedetlenségük miatt, nem hajlandók meghallgatni tanítóik javukat szolgáló intését. Igyekszünk bibliai alapokat alkalmazva nevelni ıket. A napokban is sor került rá, hogy Ágikámnak az 1Móz 50:16-17. Ige tanítása szerint parancsba kellett adni egyik fiúnak, hogy kérjen bocsánatot rokonától, aki olyan sokat segített neki az elmúlt esztendıben, különösen az utolsó hónapokban. Éppen amikor addig ment a segítéssel, hogy otthonukba befogadta, ágyat adott neki, fızött rá, ellátta jó tanácsaival. İ pedig a köszönet helyett megharagudott rá. F. K.

* * * Mit tanulnak itt a gyerekek? Grammatikát, diktáment és kompútoszt, de az elméleti iskolai tananyagon túl sokoldalú gyakorlatias ismereteket is adnak. Olyan ismeretek birtokába akarják juttatni a rábízott gyermekeket, amellyel felkészítik ıket az önálló talpraállásra, az önálló munkavégzésre, családalapításra, alkotó életre. Az oktatásban olykor igénybe veszik a felsıbb éves diákokat az alsóbb évesek tanításában. Olvassunk el visszaemlékezéseket arról, hogyan is jöttek tanulni a klubba az elsı gyerekek! * * * Július közepén megtudtuk, hogy a cigány családokból több gyerek is megbukott. Itthon megbeszéltük, hogy ha a szüleik igénylik, Katinak és Balázsnak segítek a tanulásban. A felajánlást örömmel fogadták, így neki kezdtünk. Elıször is elmentem a tanárokhoz, és megkértem, hogy írják le azt a minimumot, amit feltétlen tudniuk kell a gyerekeknek. Jóindulatú segítıkészséget tapasztaltam a részükrıl. 192

Elég jól megismertem a két gyereket ez alatt a szők két hónap alatt. Az egyik fı jellemzıjük az volt, hogy soha nem értek idıben ide. Mindig fél tízre hívtam ıket, és rendszeresen 10 után jöttek. Persze az egy-két kivétel miatt én már mindig vártam ıket a kezdési idıpontban. Gyakran elıfordult, hogy elfelejtettek eljönni. Az otthonra kapott feladatokat egyáltalán nem vették figyelembe, nem csinálták meg. Ha magukra hagytam ıket, hogy önállóan dolgozzanak, lefeküdtek az asztalra, rágták a ceruzát stb., mindent csináltak, csak a feladatot nem. Amikor Kati megunta, egyszerően nem reagált semmire. Csak ült, és nem szólt semmit. Akármit mondtam, kérdeztem, ı nem válaszolt. Mindemellett nagyon aranyosak, kedvesek voltak. Amikor augusztus elején elmentem egy hétre táborba, búcsúlevelet írtak. Amikor hazaértem, a postaládában már levél várt tılük. Apró kis képecskéket hoztak ajándékba. Nagyon ragaszkodtak hozzám. A javítóvizsgára elkísértem ıket, mert nagyon kérték, hogy menjek el velük. És miután jól sikerültek a vizsgáik, hazafelé lehangolva jöttek mellettem. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem örülnek, akkor azt mondták, hogy „mert most már nem jöhetünk hozzád”. Ledöbbentı, hogy mennyire vágynak a szeretetre. Otthon nem kapnának? Nem tudom. Biztos nem annyit, mint én. És ha kapnak is, nem „nyilvánosság” elıtt. Legalábbis nekem még nem nagyon sikerült ıket rajtakapnom szeretet-kinyilvánításon. Tehát nekünk, pedagógusoknak összetett a feladatunk. Nemcsak az írás-olvasás-számolás rejtelmeire kell a gyerekeket, köztük a cigánygyerekeket is megtanítanunk, hanem szeretni is kell ıket, sıt a szeretetet elfogadni is meg kell tanítanunk. Mert azt se könnyő úgy, hogy még soha nem tapasztalták. Ficsor Lilla 1996.

* * * A sikeres pótvizsga után felajánlottuk a családoknak, hogy gyermekeiket a tanév folyamán, mindjárt szeptembertıl küldhetik az Örömhír Alapítványhoz, hogy folyamatos segítséget kaphassanak, ne kelljen pótvizsgában gondolkodni. Nos, senki nem jelentkezett. Kezdtem újra a kilincselést. Próbáltam meggyızni a gyerekeket és próbáltam meggyızni a szülıket. Elmagyaráztam nekik, hogy elırejutásuk egyetlen záloga a tanulás. Nem vették komolyan, de azért volt, aki vállalta. Mások is jövögettek, de komolyan csak az az egy fiú vette, aki akkor hatodik osztályba járt. Délutánonként tanítottuk. Olyan 193

gyenge volt, hogy a leckét fel kellett neki olvasni, ı annyira dadogva olvasott, hogy abból nem érthette meg. A fáradhatatlan munka eredménye már egy hónap múlva jól látszódott a jegyekben. İ örült, a család többi tagja pedig elıbb csak nevetett rajta és gúnyolódott, késıbb egyenesen megtiltották neki a különórákat, mondván, hogy nincs is rá szüksége, úgysem lesz belıle semmi. Nagy kitartásra volt szükség neki és konzultálójának egyaránt, hogy a megindult úton lépésrıl lépésre tovább juthasson. Hamarosan nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy nem az értelmével, felfogóképességével van a baj, hanem a családi hátterével. Ismét hosszú egyezkedések következtek. Láttuk, hogy jelentıs eredményt nem érünk el addig, amíg a fiú esténként hazamegy a naponként tivornyázó családba, ahol a helyszőke miatt egymás hegyén-hátán vannak a gyerekek és a felnıttek. Eljutottunk oda, hogy a szülı hozzájárulásával az éjszakai szállást is mi biztosítottuk a gyermek számára. Ettıl kezdve rohamosan javult a fiú tanulmányi eredménye. A nyolcadik osztályt már egészen jó eredménnyel zárta. Majd a pályaválasztásban nyújtottunk segítséget. Szeptember óta szakközépiskolában tanul, és félévkor ı lett az osztályban a legjobb tanuló, 4,7-es tanulmányi eredménnyel. Ez év március elseje óta ugyanezt a kiemelt segítséget tudjuk biztosítani egy hetedik osztályos kislánynak, akinél szintén határozott javulás van a tanulmányi eredményben. Sajnos, ıt késıbb tudtuk kiemelni, de az eddigi eredményeket látva van reményünk, hogy az ı továbbtanulása is megoldható lesz. A helyi általános iskola tanárainak visszajelzése alapján mondhatjuk, e módszer bevált a lemaradt gyermekek integrálásához. A folyamatos felkészítés, segítés lehetıvé teszi, hogy e gyermekeket egy közegben oktassák a többiekkel. A cigánygyerekek nem butábbak a nem cigányoknál. Eredményük így semmivel sem rosszabb a többiekénél. F. K.

* * * A tanítók hozzáállását is megismerhetjük a következı cikkekbıl. Jó megtapasztalni, hogy ık is fontosnak tartják a munkájukat, még ha néha nehéz is a gyerekekkel foglalkozni az érdektelenségük miatt. Láthatjuk, mennyi erıfeszítést, kitartást követel meg tılük ez a szolgálat, számtalanszor olyan a helyzet, hogy legszívesebben feladnák a küszködést, de hála Istennek, nem teszik meg, hanem újra odaszánják magukat a feladat elvégzésére. 194

Összegyőjtötték, hogy kivel is foglalkoztak, és közülük kik azok, akik az életben megállják a helyüket és kik azok, akik találkoztak Jézus Krisztussal. Azt tapasztalták, hogy minél aktívabban kapcsolódik be valaki az alapítvány által nyújtott közösségi és hitéletbe, minél közelebb kerül az Úr Jézushoz és minél hőségesebb, annál jobb eredménnyel állja meg helyét az élet bármely területén. Több mint 90 azoknak a gyermekeknek a száma, akik elfogadták szolgálatuk nyomán az Úr Jézust személyes Megváltójának. Voltak olyanok, akik a tanulásban ugyan jó eredményeket értek el, az Úr Jézust is elfogadták, késıbb azonban mégis eltávolodtak tıle. Több fiatalnak tudtak segíteni egészen a diplomáig, azzal, hogy bátorították, sıt buzdították is ıket éveken keresztül, ha kellett, iskolai nyílt napokra vitték ıket, segítettek a lehetıségek között választani, stb. Másoknak a szakma megszerzésében tudtak segíteni tanítással és jó tanáccsal. * * * 1998-ban a már mőködı magyar nyelv, matematika és fizika mellett beindítottuk a történelem, angol és német szakköröket, valamint a kommunikációs alapszakkört, ahol az evangéliummal is megismerkedhetnek a gyerekek. A kicsiknek olvasás és írás szakkört indítottunk. V-né Ficsor Renáta

* * * Aki már tanított valaha, az tudja csak igazán, hogy mit is jelent ez. Az Örömhíres gárda nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor követve az Úr vezetését, felvállalta mások tanítását. Mit jelent ez? Mit tanítunk? Embereket. Mindig azt, amire szükség és lehetıség van. Elsısorban vasárnaponként a gyermekfoglalkozásokon a gyülekezeti és „betévedt” gyermekeket. Ezen felül tényleg úgy alakul a tanulás, ahogy az Úr mozgatja. Személy szerint részt vehettem természet és kémia szakkör tartásában, valamint volt idıszak, amikor teljes körő korrepetálásban. Kemény a bányászok élete. Kibányászni a másikban mélyen levı kincseket hosszú és fáradtságos munka. Nap mint nap csak tyúklépésben haladni, aztán azt látni, hogy az illetı feladja! Mégis azt mondom, megéri! Tartottam gitárszakkört is felnıtteknek és gyermekeknek is. Ez egy kis szelet, az én szeletem a tanításból. Más fizika, vagy angol szakkört tart,

195

valaki pedig a délutánjait áldozza fel. Segítünk, ha tudunk, …és ha hagyják. És vannak, akik hagyják. Ficsor Donátné Kardos Barbara

* * * Közülük többen megismerték Jézus Krisztust és lépkednek a keskeny úton. Elmondják, hogy azóta teljesen más az életük. Gyakran 1-2-3 fıs csoportokban tanították ıket, hogy minél hatékonyabb legyen, illetve nekik az egy gyermek sorsa éppolyan fontos, mint ha több is lenne. Tehát tudatosan is indították az egy fıs csoportokat. Így aztán nagyon személyre szabott lehet az oktatás. Sajnos gyakran megesett, hogy a tanár megérkezett, a tanuló viszont nem. Mégsem adták fel, keresték a lehetıségét a jobb motivációnak, és határozott, de szeretetteljes hangon nevelték ezeket a gyerekeket pl. a hőségre is. Volt, hogy az egy gyermekre fordított idı elérte a napi 5-6 órát is, mert a gyermek otthonában nem volt lehetıség a tanulásra. Mi késztette/készteti Ágikát, Károlyt és munkatársaikat arra, hogy idejüket nem kímélve felkarolják a hátrányos helyzetben élı gyermekeket, s így végül is a családjukat? Azért mert többet látnak ezekben az emberpalántákban, mint mások, és meg akarják nekik is adni a lehetıséget az alkotó, hasznos emberi élethez. Személyiségük formálásában nem a pszichológia eszközeit, hanem az Isten Igéjébıl tanultakat alkalmazzák. Ezeket a heroikus küzdelmeket csak szeretettel, empátiával, törıdéssel és tanítással nem lehet megnyerni. Ide több kell, ezért is nem megy ez hagyományos/világi körülmények között. Isten erejére van szükség ahhoz, hogy egy-egy ember élete tartósan megváltozzon. * * * Fontos-e a tanulás? Egy szóval is válaszolhatnék, igen. De ettıl sokkal összetettebb. 1996-ban a korábbinál is aktívabban kezdtünk foglalkozni a gyermekek tanulásának segítésével. Mindig érdekes visszanézni, és elgondolkozni, rácsodálkozni, hogy egy-egy kezdetbıl mi lett, vagy mi lehetett volna. Emlékszem egy fiúcskára, aki nagyon jó képességő volt, de a családja nem. Így ık nem tudták tovább segíteni. Még a tanulásra való bátorítás is gyakran elmaradt, mert ıket sem bátorította annak idején senki. Felajánlottuk a segítségünket. Elıször örömmel 196

fogadták, de a kiterjedt nagycsalád hatására gyorsan meggondolták magukat. „Elég annak a gyereknek, amit az iskolában tanul!” „Már éppen eleget költöttem rá, dolgozzon most már ı is!” – Igen. Sokan így látják. És ezt nem a felvételi elıtt kezdik el mondogatni, hanem már sokszor általános iskolában. Még érettségije se legyen a gyereknek! Ezeknek a kisdiákoknak nem is lesz motiváció a tanulásra. Pedig sokan képesek lennének egy fıiskola elvégzésére! Ebben is próbáltunk jó példával, lehetıségek keresésével segíteni. Több középiskolás diáknak találtunk olyan fıiskolát, ami a képességeinek, egészségi állapotának, álmainak és pénztárcájának is megfelelt, így bátran mondhatjuk, hogy az elmúlt 10 év alatt több fiatal azért kaphatott diplomát, mert már évek óta bátorítottuk, buzdítottuk, lehetıségeket mutattunk neki, nyílt napra vittük el, stb. Emlékszem egy felsı tagozatos kislányra, aki elég nagy szorgalommal, de igen gyenge képességekkel rendelkezett. El sem tudtam képzelni, hogy bármilyen középiskolát el tudjon végezni. Persze ettıl függetlenül én is bátorítottam és a szakkörökön próbáltuk segíteni. Megismerte nálunk az Úr Jézust, és az İ segítségével sok mindenre képes lett. Sok harca, küzdelme volt és van, szüksége van a folyamatos bátorításra, de megéri! Munkája eredménye meglett. Leérettségizett, s továbbtanult. Vandlikné Ficsor Renáta

* * * Az oktatás részben a „közönséges” iskolai tananyag közvetítése, másrészt pedig általános ismeretbıvülést eredményezı ún. foglalkozás, ami felöleli a kulturált viselkedés és a hétköznapi praktikus ismeretek széles skáláját prózában, versben, dalban egyaránt. E szerteágazó ismeretgyarapító lehetıség közül leginkább a tételes iskolai oktatásba látok bele valamelyest, és ezt szeretném bemutatni az ez iránt érdeklıdıknek. A Ficsor család több tagja részt vesz a fiatalok tudásának pallérozásában. Ezt azokkal teszik, akik hagyják magukat pallérozni. Mert legyünk ıszinték, tanulni nem könnyő, eredményesen pedig talán még nehezebb. Nem is véletlen az, hogy az ország, sıt a világ lakóinak nagy része tanulatlan. Ezen túlmenıen a tanulás kiváltság is, ezt pedig talán még kevesebben tudják. Az Örömhír Alapítvány vezetıi tisztában vannak ezen sokak által felületesen kezelt igazságokkal és úgy gondolják, hogy akkor „itt a mi feladatunk”. A felismerést már 15 év óta tettek követik, aminek következménye az a több tucat diák, akik valamilyen képzésben 197

részesülnek az alapítványnál. Az iskolai oktatáshoz szorosan kapcsolódó tanítás folyik több tárgyból is, több korosztályban. A matematika, a történelem, vagy az írás-olvasás éppen úgy szerepel a „repertoárban” mint a magyar és az idegen nyelvoktatás, vagy zenei nevelés, netán irodalmi felkészítés. Matematikából pl. az egyik oktató gyakorlatilag a házi feladatokra alapozza a tanítási metódusát. Ami házi feladatot az iskolában feladnak, annak alapján próbálja mind az elméleti, mind a példák megoldását gyakoroltatni. Nincs számonkérés – ez itt megtehetı – ezért szorongás sem nagyon tapasztalható. A tanárok sziszifuszi munkáját próbáljuk támogatni kisebb csoportos foglalkozásokkal. Somogyi Frigyes

* * * Az alapítvány a tanítás szolgálatán keresztül nemcsak a gyermekekhez kerül közel, hanem a pedagógusokhoz is. Hogyan látják munkájukat a gyerekek tanárai? Olvassunk el két cikket errıl! * * * 1982 szeptemberében lettem az egyik negyedik osztály osztályfınöke. A gyerekek aranyosak, bájosak, nagyon ügyesek és jók voltak. Volt köztük két ici-pici, állandóan csevegı és mindig mosolygó kislány a középsı padsor elsı padjában: Inci és Pálmi. Pálmi révén ismertem meg a Ficsor házaspárt. Az élet úgy hozta, hogy a család elkerült Orgoványról. Hallottuk, hogy négy lány után született egy fiuk is. A szerencse újra kedvezett nekem, hiszen Donátot is taníthattam, miután újra visszakerültek a falunkba. Soha nem volt szoros kapcsolatom személy szerint a családdal, keveset tudok róluk, de ez is elég a legnagyobb tiszteletemre. Mint szülık, mindent megtettek gyerekeik boldogulásáért, kapcsolatuk az iskola tanáraival mindig az együttmőködésen alapult. A gyerekek tılünk elrepültek, a szülıket már semmi nem kötötte az iskolához. Az évek teltek, és egyszer csak egyre többet lehetett hallani a faluban tevékenykedı alapítványról. „Az Örömhír Alapítványnál voltam” – mondták a gyerekek az iskolában. „Minek?” – kérdeztem. Úgy tudtam, egy alapítvány pénzzel vagy különbözı tárgyakkal segíti a tehetséges vagy rászoruló embereket attól függıen, hogy mi az alapfeladata. „Tanulni” – volt a válasz. „Tanulni?” – kérdeztem újra. „Nem elég neked az iskolában?” „De igen – felelt a gyermek –, de a házi feladatban nem tud segíteni senki.” Figyelni kezdtem ezeket a gyerekeket. Egyre többen 198

mondták: „Károly bácsi segített”. Ekkor derült ki, hogy Károly bácsi, Ági néni nem más, mint az általam tisztelt Ficsor házaspár. „Ági néni nézte meg a leckém. Mindig segít valaki az alapítványnál.” „Új ruhát kaptunk” - dicsekedtek a gyerekek. 1996 karácsonyán az alapítvány mősoros esttel és egy-egy csomaggal köszöntött minden iskolást. 1998 karácsonyán az iskola felnıtt dolgozói kaptak csomagot, és a napközi élelmiszereket. 1999 karácsonyán az ajándék a gyerekeknek jutott. Közben mindig csurrant-cseppent valami. Babák a kicsiknek, játékok, tisztítószerek, vászon az árnyjátékokhoz. Nem lehet felsorolni. Se szeri, se száma az adományoknak. Az Örömhír Alapítvány azokat karolja fel, akik rászorulnak. – Mai világunkban ık vannak többen –. Nem elégszenek meg annyival, hogy anyagilag segítenek. Többet, sokkal többet adnak ennél. Tanítanak jóra, szépre, szeretetre. Velünk, tanítókkal együtt küzdenek, hogy a saját hibájukon kívül elszegényedett szülık gyermekei ne szenvedjenek hátrányt a tanulásban sem. Én magam részérıl az alapítvány minden munkatársának ezt szeretném a leginkább megköszönni. Szabó Jolán, iskolaigazgató

* * * Ritka példát mutat egy család Orgoványon. Olyan önzetlen szeretettel és gondoskodással segít másokon, amilyennel csak szülı tud gyermeke iránt érezni. Amikor elıször hallottam azokról a gyerekekrıl, akiket az alapítvány felkarolt, s akikkel szembetőnı eredményeket értek el, olyan nevelési módszert tételeztem fel, melynek legfıbb mozgatója a szeretet. Ez a szeretet változatos formákat ölt. Hiszem, hogy az Örömhír Alapítvány számos gyermekszívbe épít szeretetével biztos fogódzót, amely támaszul szolgálhat egész életen át a nehéz helyzetekben is. G-né Takács Ildikó

* * * Most lássuk, hogyan értékelik maguk a gyermekek azt a munkát, amit önkéntes tanáraik végeznek. Néhány köszönılevél megmutatja számunkra, hogy hálásak érte. * * * Én nagyon örültem, hogy ezt is megtanulhattam, mert ha egy nappal ezelıtt megkérdezte volna tılem Karcsi bácsi, hogy tudok-e 199

papírt hajtogatni, azonnal válaszoltam volna, hogy igen. Ám amikor ezen az estén elkezdtük az A4-es lapok pontos összehajtását, elıbb kettıbe, majd négybe, akkor döbbentem rá, hogy eddig én csak összegyőrtem a lapokat, nem pedig pontos illesztéssel hajtogattam. E kezdet után szeretném a tanulást folytatni, mert valahogy így kell kezdenem az életet. Vágy támadt bennem, hogy sok mindent megtanuljak. Ma már másként gondolkodom, tudom, hogy a továbbjutás és a felemelkedés egyik fontos feltétele a tanulás, nemcsak az iskolában, hanem az élet más területein is. Eddig bármibe belekezdtem, az elsı sikertelenség után feladtam. Most viszont elhatároztam, hogy ezután nem adom fel a reményt olyan hamar, kitartó leszek a feladataimban. P.K. 13 éves

* * * A második osztályt rosszul fejeztem be, pótvizsgára kell mennem környezetismeretbıl. Az Örömhír Alapítvány felajánlotta nekem és néhány társamnak, aki szintén bukott, hogy segít a pótvizsgára felkészülni. Olyan is van közöttünk, akinek 3 tantárgyból kell készülni a hónap végén esedékes pótvizsgára. R. S.

* * * Én még gyermek vagyok, nem dolgozom, de sokat tanulok. Rájöttem, hogy tanulás nélkül nem lehet jó munkahelyet találni. Azt is tudom, hogy könnyebben megy a munka és a tanulás, ha örömmel végezzük. Az is számít, hogy milyen családban növekszünk fel. Lehet olyanban, ahol rendezett, hívı, munkaszeretı és becsületes szülık vannak, de lehet olyanban is, ahol világi, rendezetlen, ráadásul lusta szülık vannak. Sok emberrel találkoztam már. Voltak, akiknek szép ruhájuk, házuk és kertjük volt. Úgy gondolom azért, mert a Bibliára alapoztak, így sokat dolgoznak, több szükséges dolgot tudnak megvenni. Olyanokat is láttam, akiknek a ruhájuk nem szép, koszos, a házuk omladozó, a kertjük rendetlen. Róluk a lusta, munkakerülı embereket képzelem el. Ha jól és becsületesen dolgoznának, akkor a házukat felújíthatnák, és ruhát vehetnének. Az én családom nem volt munkaszeretı, mert az ı szüleik nem tanították ıket, hogy a munka gyümölcsöt hoz. Amióta megtértek, tudják, hogy dolgozni kell. Még nincs minden rendben a „munkaszeretéssel”, de tanuljuk. 200

Örülök, hogy az Örömhír Közösségben elıttem is vannak jó példák, így tudom ıket „utánozni”, tudok tılük tanulni. P. K. 12 éves

* * * Tisztelt Károly! Sajnos a tanévzáró ünnepségen nem tudok részt venni, de természetesen feleségem és gyermekeim jelen lesznek. Szeretném Önnek és munkatársainak megköszönni a tanév során nyújtott oktató, nevelı munkájukat. Kettı gyermekem közvetlen oktatásban, egy gyermekem közvetlen nevelésben vett részt, nagy segítséget kapva iskolai elımenetelükben és az élet egyéb területein is. Örömmel fogadták Önöktıl az oktató, nevelı segítséget, várták, mikor mehetnek Karcsi bácsihoz. Míg az iskolába bizony nem mindig mentek vidáman. Az iskola mellett többletet nyújtottak. Játékosan, vidáman oktattak, neveltek. Esetenként a gyerekek észre sem vették, hogy tanulnak. Eredményes volt munkájuk. Kisebbik lányom tanítását külön tisztelettel szeretném megköszönni. İ, mikor Önökhöz került, nem tudott olvasni, rövid idın belül azonban Önök eredményt értek el. Sajnos az olvasás hiánya mindenre kihatott, így óriási pótolni való van még hátra. Az iskolai minısítése is gyenge. De remény van rá, hogy az alapítvány pedagógusai segítségével sikerül ezen javítani. Számára is örömet okoz, hogy el tud olvasni egy-egy rövid mesét. A tanulásban eljutott odáig, hogy el tudja olvasni a feladatot. Tudom, még idıre van szükség, hogy ez a fejlıdés az iskolai érdemjegyeiben is mutatkozzon, hisz a lemaradás a tanulótársakhoz viszonyítva óriási. Nagyobb lányom nevelésében is nagy segítséget nyújtottak. Vidámabb, felszabadultabb lett, amióta Önökhöz jár. Két lányomon keresztül fiamra is hatással vannak, ugyanis itthon mindig megbeszéljük az Önöknél történteket. Ezt a levelet mint magánember írom, de Önök nem csak az én gyerekeim tanításában, nevelésében nyújtanak segítséget. Így szeretnék köszönetet mondani szülıtársaim nevében is. Cs. Imre

Egyszemélyes foglalkozás Néhány gyermek Isten gondviselésébıl azt az áldást kaphatta, hogy nem csak csoportban kapott segítséget, hanem személyesen vele ült le valaki. Ez ám az 201

idıbefektetés! Ez a „valaki” az esetek többségében Ágika volt, de gyakran került sor a család többi tagjára is. 2006 nyarától egy éven át Kardos Barbara is ilyen „valaki” volt. * * * Az Örömhír Alapítvány tanuló programjába körülményeim miatt kerültem. Édesanyámnak nincs munkahelye, szegények vagyunk, segélyen élünk. Az alapítvány felvállalta azokkal a gyermekekkel a foglalkozást, akik ezt önként vállalják, és hajlandóak betagozódni a programba. Ez nagy lemondásokkal is jár, mert pontosan meg kell jelenni a tanórákon. Ezeken az órákon valaki felügyeletet tart, és megoldatlan kérdésekre válaszol, sıt megérteti azokat a dolgokat, amik érthetetlenek sokszor a diák számára. Hiszen akiknek az oktatását vállalja ez a közösség, azok a gyermekek nagyon elmaradtak a tanulásban. Nemcsak az egyes tanulóra figyelnek, aki részt vesz a programban, hanem a családot is segítik különbözı adományokkal, pl: élelmiszer, ruházat, cipı és még sok minden. Amikor el kezdtem az iskolát, szorgalmas voltam, de nem annyira, hogy kitőnı legyek. Második osztályban Lilla néni szerda esténként egy órát foglalkozott velem. Különbözı feladatokkal látott el, majd ellenırizte azok teljesítését és a házi feladatomat is. Ezután Ági néni üzent értem, hogy ha szeretnék játszani, vagy forró nyáron egy kicsit hősölni, elmehetek hozzájuk. Nagyon szívesen mentem. A nyarat játszással és játszva-tanulva töltöttem el. Ugyanis még ekkor is gondoltak arra, hogy hasznos legyen az idıtöltésem. Ági néni nyitott nekem egy füzetet. A sorok elejére olyan szavakat írt fel, amelyek írásgyakorlás mellett a szókincsemet is gyarapították. Mire a sorokat végigírtam nemcsak az írásom, hanem a helyesírásom és a beszédkészségem is sokat javult. Már a negyedik osztályt kezdtem meg szeptemberben, amikor megszólítottak, hogyha szeretnék továbbra is náluk tanulni, akkor menjek el a hétfıi megbeszélésre. Igennel válaszoltam, de magamban sokat vívódtam, mert így le kellett mondanom a táncórákra járásról, amit pedig nagyon szerettem. A tanulás kezdetén Barbara néni, az alapítvány munkatársa foglalkozott velem napi 2 órában. Ezután a 2 órából három lett. Gyakran megsértıdtem, ha a feladatot megkaptam, és a megoldást nem mondta meg nekem. Volt, hogy a többoldalas olvasmányt háromszor, négyszer is el kellett olvasnom ahhoz, hogy a kérdést meg tudjam válaszolni. 202

Most már látom, hogy helyes volt ez a tanítási mód, mert így megtanultam egyedül megoldani a feladatot. A tél végén már egész délután ott tanultam. A második félévben megszőnt kiváltságos helyzetem, mivel három új tanuló jött, hogy több ismeretre tegyen szert. És évek óta ott volt Zsolt, a testvérem is, aki kezdetben nagyon nagyon rossz tanuló volt, nem érdekelte semmi, sokakat bántott. Az általános iskolából elküldték egy másik iskolába, ahol csak ilyen gyerekek voltak. İ ott sem javult meg, helyzete nem változott, mert nem tanult, a társaság is rossz volt, tehát megbukott. Osztályt kellett ismételnie. Ekkor Karcsi bácsiék felajánlották neki, hogy felvállalják, kezükbe veszik a tanítását, ha visszakerül a helyi iskolába, és ígéretet tesz rá, hogy naponta eljár tanulni. Nagyon sok idıt és energiát vett igénybe Karcsi bácsiék részérıl Zsolti bátyám tanítása, formálása, mert alig tudott írni, és olvasni is csak éppen. Körülbelül 2 nehéz év küszködése után testvérem kitőnı tanuló lett. A magatartása is sokat változott, már nem volt annyira agresszív. Én is komoly változásokon mentem keresztül, már nem sértıdtem meg olyan gyakran, gyarapodtam az ismeretekben, és élvezni kezdtem a tanulás szépségét. Azért volt bennem egy kis féltékenység is, mert az újoncok miatt sokkal kevesebb törıdést kaptam, de megpróbáltam jó szívvel fogadni. Ismét eljött a nyár, és én még mindig tanultam, még nyáron is. Anyukám mezıgazdasági munkát végzett, így örömmel vette, hogy ne otthon és az utcán lógjak, hanem tanuljak szép új dolgokat, pl. varrást. A nyár végére befejeztem egy kis terítı hímzését, ami tele volt különféle öltésekkel. El kell mondanom, hogy a nyár elsı heteiben nagyon élveztem az új kihívásokat, de utána sértıdötten gondolkodtam azon: miért pont nekem kell nyáron is tanulni. Ez nem igazság. Gyakran láttam az ablakból a gyerekek futkosását, nevetését és ilyenkor még jobban elszomorodtam. Persze sosem hagytak magamra, mindig jött egy biztatás, dicséret, és új feladatot is végezhettem, hogy ne legyenek unalmasak a napjaim. Ilyenkor általában köszönetet mondtam az Úr Jézusnak, hogy környezetemhez képest van lehetıségem tanulni. Bocsánatot kértem örömtelen gondolataimért, és hálát adtam, hogy tanulhatok, ügyesedhetek, sok jó hívı könyvet olvashatok, egyiket a másik után. Nagyon örültem, ha éppen táborozni mehettem, vagy ha nem kellett aktívan tanulnom. Augusztus utolsó heteiben a könyvek beszerzése, csomagolása miatt lazábbak voltak a napok. 203

Ismét elkezdıdött az iskola. Már az elsı hetekben észrevették osztálytársaim a szorgalmamat. A leckémet mindig elkészítettem az adott idıre, és azt vettem észre, hogy arról másolják le a gyerekek, akkor is, ha ezt nem láttam jónak. A dolgozatírásoknál annyit kérdezgettek, hogy a sajátomat alig bírtam megírni. Észrevettem, hogy többen is irigyek rám, és azzal vádolnak, hogy én vagyok a tanárok „kis kedvence”. Ez három hétig is eltartott, ami nekem is nagyon nehéz idıszaknak bizonyult, de ennek is vége lett. Év közben sokan és sokszor tanácsolták, hogy hagyjam ott Karcsi bácsiékat, mert ott sokat kell tanulni, és szigorúan veszik a tananyag elsajátítását. Ez igaz volt, de én nem akartam már otthagyni ıket, mert tudtam, hogy annak a sok tanulásnak gyümölcse lesz. Ebben az évben kitőnı tanuló lettem. Jön a nyár újból, tudom most is sok új dolog megtanulásával telik majd el. P. Klaudia 5. oszt. 2008.

* * * Egy ilyen „személytıl személyig” végzett szolgálat részleteit olvassuk el Donát beszámolójából arról, hogy mit is éltek át Korival az együtt töltött négy év alatt. * * * Annak az egynek nem mindegy... Pintér Kornél – harsogta a mikrofonba egy tekintélyes hang a már ki tudja hány és hány név után sokadikként. Beleremegtem. A kamerát alig tudtam rendesen tartani, de azért igyekeztem. Még szerencse, hogy zavaromban nem felejtettem el bekapcsolni... Nem a hangerı tette ezt velem. De nem is azért történt, mert valami ítéletet hirdettek. Egyáltalán nem. Diplomákat osztottak. Micsoda? Diploma? Álmodok? És nem, nem álmodtam. Minden kétséget kizáróan így történt, valóságosan. Még most is átjár az a jó érzés, amint rágondolok. A tömegben állók természetesen nem foglalkoztak ezzel a névvel. İk másik névnek örültek. Ez így természetes. De elgondolkoztam: vajon milyen magból, milyen talajon, milyen idıjárásban fejlıdött az egyik illetve a másik élete? Bizonyára mindegyiknek megvan a maga története. Engem arra kértek, írjam meg Koriét – röviden. Röviden? Dehát ahhoz túl sok mindent éltünk át együtt! Azt sem tudom, hogy kezdjem. Talán inkább megpróbálok kiemelni néhány emlékezetes pillanatot, próbát, élményt ebbıl az elmúlt 10 évbıl.

204

Hatodikos volt, én pedig a negyediket tapostam a középiskolában. Ezidıtájt még csak „hírbıl” ismertem. Az arcára emlékeztem a faluból. Láttam, hogy néha eljön a klubba, és hogy nagyon jól érzi magát. Emlékszem, milyen tisztelettudóan viselkedett. Látom magam elıtt fürge mozgását, élettel teli, csillogó szemeit, hallom vidám kacaját. Olyan volt, mint egy szivacs: csak úgy szívott magába mindent! Tele tüdıbıl énekelt, de nem csak a klubfoglalkozáson, hanem biciklizés közben az utcákon is. Bár tudtam, hogy nagy zsivány, úgy tőnhetett, hogy egy ártatlan, gondtalan kissrác. Nem sok idınek kellett eltelni, hogy kicsit közelebb kerüljek a valósághoz. Kiderült, hogy hat tárgyból áll bukásra, olvasni sem igen tud, de mindez nem nagyon izgatja. És sorban egymás után jött elı a többi is. Otthon nem minden fenékig tejföl. Konkrétabban: a szülık nagyon zavaros életet élnek. Nincs mindig ennivaló. Gyakran a gyerekek feladatul kapják, hogy lopjanak valamit, ha enni akarnak. Gyakori az ittas dulakodás, esetenként késelés. Alig lehet aludni. Tisztálkodás híján az iskolában is sok megvetés járt nekik. Ezt ık viszonozták, amivel tudták, pl. erıszakos viselkedéssel vagy éppen nemtörıdömséggel. Ilyen végletek közt csapongva indultak el egy megkeseredett, közömbös élet irányába, és elég gyorsan haladtak lefelé. Idıközben meghívtuk, hogy vegyen részt a karácsonyi jelenetünkben. Nem kis feladat volt elérni, hogy a kis széllel-bélelt Ferike – akkor még így hívták – ne égessen le bennünket a fél falu elıtt, de végülis sok küzdelem árán nagyon jól megtanulta a szerepét. Miután az iskolás gyerekek, tanárok és szülık elıtt eljátszotta a hívı kisfiú, Kori szerepét, aki Jézushoz vezeti a mogorva, idıs Géza bácsit, úgy érezte, hogy itt valami nincs rendjén. Felismerte, hogy ı egyáltalán nem olyan, mint az a fiú, akinek a szerepét játssza. Vágy támadt benne, hogy megváltozzon abból a sok rosszaságból, ami addig betöltötte az életét, és olyan legyen, mint Kori. Ezért megkérte Jézust, hogy bocsássa meg a bőneit, és költözzön a szívébe. Minket pedig megkért, hogy ezután szólítsuk Korinak. Látva, hogy AKAR, felajánlottuk neki, hogy nálunk tanulhat délutánonként. És ezzel megkezdıdött egy hosszú folyamat, ami új perspektívát nyitott elıtte, megváltoztatta az életét, és a mienket is. Iskola után nálunk ebédelt, délután tanult, fürdött, aztán vacsorázott. Ha kellett, még utána is tanult. Gyakran 9-10 óra tájban ment haza. 205

Ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy még mindig nem ismerem. Eddig azt hittem, nem érdekli az egész. Aztán kezdtem meglátni, mennyire éhezi és szomjazza a szeretetet, a törıdést, az elfogadást, és mennyire szeretne kitörni abból a nyomorúságból. Kiderült, mennyire szégyenli, amikor valamelyik felnıtt családtagot az egész falu nyilvánossága elıtt kell a porban hazahúznia a kocsmából a nıvére segítségével. De még ezt is legyızte, mert nem volt szíve otthagyni. És ekkor kezdtem én venni az elsı leckéket ıtıle... szeretetbıl, emberségbıl, ıszinteségbıl. Azon a nagyon kevésen, amit addig kapott, hőséges volt. Óriási volt a lemaradása. Az élet sok területén nem is lemaradása volt, hanem még el sem indult. Újra kellett kezdeni az alapoktól. Szüleim szisztematikusan kezdtek neki a gyereknevelésnek, ami egyáltalán nem volt egyszerő, tekintve, hogy elég egyedi szituációról volt szó. Valaki, akinek vannak szülei, mégis más neveli, stb. Állandó konfliktusokkal dacolva, néha hidegháborús helyzetben olyanokkal, akik mások dolgába avatkozónak bélyegeztek. Nem ragozom tovább. Belevágni sem volt könnyő, de kitartani sem. Csak a hit mővelte velünk azt, hogy mégis kockáztattunk. Az iskolai felzárkózás mellett nagyon fontos volt, hogy megtanuljon beilleszkedni a társadalomba, és hogy a szellemi élete felépüljön a biztos sziklán, Jézuson. Ezeket a célokat nem különítettük el egymástól. Bármi, amiben résztvett, elıre vitte, amíg hagyta. És hagyta. Persze, nagyon sokba került ez neki is, és nekünk is. Isten tudja csak, hány vihar tépte a hajót, amibe együtt beszálltunk, és hányszor álltunk a hajótörés szélén! Annyi támadás ért kívülrıl és belülrıl, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy másnap még együtt leszünk-e, és hogy mi fog ebbıl az egészbıl kisülni. Anyu rengeteg idıt töltött vele. Tulajdonképpen sokkal többet, mint mindenki más együttvéve. És ez a családi életvitelünket is alapvetıen meghatározta ebben a 4 évben. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljes idıs állásnak beillett. Aki nem hiszi, próbálja ki. Mert tényleg nehéz elképzelni, hogy mennyi feladat járt ezzel a szolgálattal. Csak ha ránehezedik a felelısség az ember vállára, akkor érti meg igazán, mirıl is van szó. A tananyagot kb. 1 éven át fel kellett neki olvasni, hogy jusson valamire. Aztán már ı olvasta, de így még lassabban ment minden – igaz, közben megtanult olvasni. És ahogy az évek teltek, megtanult tanulni, majd egyedül tanulni is. Anyu tanította legtöbbet az Istennel való kapcsolatra is, és segítette a kis kamaszt egyik napról a másikra. Emlékszem a sok estére, amikor úgy ment el tılünk, hogy

206

nem tudtuk, másnap viszontlátjuk-e, és ha igen, hogyan. Ez a sok bizonytalanság fájt neki is, nekünk is. Ahogy múlt az idı, vártuk, hogy stabilizálódjon, de úgy tőnt, egy helyben toporog. İ is rájött, hogy minél több mindent megismer az életben, annál jobban rálát, hogy mennyi kérdıjel sorakozik elıtte. A gyermekkorában felgyőlt lelki sérülései sorra mutatták ki a foguk fehérjét. Ha egybıl sikerült kinınie, másik kettı tört rá elemi erıvel. Foggal-körömmel harcolt ı is, mi is, hogy ne dıljön romba mindaz, amit már elért, és hogy egyik napról valahogy átevickéljünk a másikra. Nem tudom, mit ért meg ebbıl az olvasó. Én, aki vele együtt átéltem ezt az elkeseredett küzdelmet azért, hogy ne süllyedjen el a rá nehezedı terhek súlya alatt, tudom, mennyire valóságos volt az egész. Kívülrıl nézve sokan azt gondolhatták Koriról, hogy gyenge, lusta, alkalmatlan, sose áll a lábára, minden eredménye csak azért van, mert a mi kis kedvencünk, de ha egyszer kilép az árnyékunkból, összedıl, mint a kártyavár. Néha mi is kétségeskedtünk. Nem mertük volna állítani, hogy mi lesz néhány év múlva. De egyet tudtunk: Jézus Krisztusnak jó terve van Korival, és ha ı is meg mi is hőségesen kitartunk a hitben és a hitbıl fakadó tettek gyakorlásában, akkor ez a jó terv megvalósul. Kori személyiségének a formálására nem a pszichológia eszközeit alkalmazták szüleim, hanem az Isten Igéjébıl tanultak alapján bántak vele. Nyilván itt is csak nehezítette a dolgot, hogy más szülı gyermekérıl volt szó, de éppen ez és a többi körülmény tette a Napnál is világosabbá, hogy ezt a csatát pusztán szeretettel, empátiával, törıdéssel, és tanítással nem lehet megnyerni. Isten erejére: akaratának végrehajtó hatalmára van szükségünk ahhoz, hogy ne törjön bele a bicskánk abba a tervbe, hogy Kori élete teljesen megváltozzon. A csata az ördög ellen folyt. Tudniillik ı uralta Kori életét találkozásunkig, és bizony addigra már elég sok ideje volt arra, hogy mélyen beleássa magát a személyiségébe. Ezt meg is tette. Kori, miután megismerte Isten szeretetét és tervét, maga is igyekezett engedelmeskedni az Istennek és ellenállni az ördögnek. Hitte, hogy minden megváltozhat, de mikor már évek teltek el, és még mindig annyi kudarcot élt át, bizony sokszor, nagyon sokszor fel akarta adni. Mi annyit tehettünk, hogy az utolsókig bátorítottuk, a lelkére beszéltünk, és ha hajlandó volt elfogadni, akkor segítettünk neki. És általában hajlandó volt. Ez volt a kulcs. Mi nem mászhattunk ki helyette a szakadékból, ahová az ördög letaszította. İneki kellett kimászni. De amikor elfogadta, akkor megfogtuk a kezét, és húztuk 207

felfelé. Együtt imádkoztunk, és kértük Isten szabadítását, aki készséges volt újra és újra megbocsátani és szabaddá tenni. Ó, és még hány és hány módja volt ennek a felfelé húzásnak! Eszembe jutnak apró emlékek. Történelmet tanítottam neki, és olvastam a könyvbıl: „ádáz harc dúlt”. Apropó – jutott eszembe –, ez a gyerek nem biztos, hogy ismeri ezeket a szavakat! Rákérdeztem, mire kiderült, hogy csak a harc szót ismeri. Na – gondoltam –, ez jellemzı... És elmagyaráztam neki a másik kettı jelentését. Így haladt egyrıl a kettıre, és lassan kezdett kialakulni egyfajta önbecsülése. Kezdte élvezni, hogy ha hallgatja két felnıtt beszélgetését, már megért olyan kifejezéseket, amiket nemrég még nem ismert, de már ismeri! Emlékszem, amikor Harold unokatestvérem magyarázta neki az „esztétikus” szó jelentését. És látom magam elıtt, ahogy a tudás élményétıl csillogó szemmel távozott. A közös étkezések kiváló alkalmak voltak apunak, hogy „farigcsálja” Korit. Ki is használta az idıt, és azt hiszem, nem múlt el egy étkezés sem úgy, hogy csak ettünk volna. A számtalan lecke közül, amiket ilyen módon tanított apu, kiemelném az egyik legemlékezetesebbet: a lendkerékrıl szólót. Sokszor felhívta Kori figyelmét arra, hogy ne legyen szélsıségekbe csapkodó. Használja a lendkerekét! Amikor túl lelkes, aktív, fel van pörögve, akkor fogja vissza magát egy kicsit. Amikor pedig nincs kedve a jóra, akkor „gurítson” magának, és kicsit erıltesse a dolgot. Fedezze fel, milyen jó, amikor nem adja át magát csak úgy a körülmények sodrásának. Arról nem beszélve, hogy ha ezt jól gyakorolja, akkor mások is számíthatnak rá, megbízhatnak benne, és ez tovább növeli majd az önértékelését. Persze a leckék többsége nem ilyen elméleti volt. Gyakorlati feladatokba is befogta apu Korit. Amikor csak lehetıség volt rá, vitte magával, hogy lássa, mit csinál, hogy tapasztaljon meg minél több dolgot. Ha autóban utaztak, rengeteg dolgot meg tudott mutatni neki. Megismert valamit az országból és a közlekedésbıl. Kori legnagyobb örömére a repülıtérre is elvitte jónéhányszor. Itthoni feladatokba is befogta. Eleinte nem volt ebben túl sok köszönet, de nagyon sokat fejlıdött vele. Levelek borítékba pakolása, postára szállítása, söprögetés, rendcsinálás, mázolás, biciklijavítás, stb. Természetesen részt vett Kori minden olyan tevékenységben is, amiben a többiek. Járt a szakkörökre, a klubalkalmakra, ott volt a gyerektáborokban és a csendes napokon. A többi már neki szóló ráadás volt. 208

Amennyire eleinte nem, késıbb annyira összenıtt a lelkünk. Barátok lettünk. Emlékszem Kori egy mondatára, amikor titokzatos stílusban kezdett beszélni, és leste, hogy rájövök-e a hátsó gondolatára, vagy nem. Amikor látta a szememben, hogy rájöttem, azt mondta: „Most már ismersz.” És valóban kezdtem megismerni. Már nem csak történelmet magyaráztam neki. Kezdte érdekelni mindenféle, amit rajzoltam, amit csináltam, amit mondtam. Akár az építészetrıl, akár aktuálpolitikáról vagy éppen Erdélyrıl meséltem. És elkezdtünk együtt IMÁDKOZNI. A lendkerékre ebben is nagy szüksége lett volna! Néha olyan lelkes volt, hogy ı hozott tőzbe engem, máskor meg nem tudtam szóra bírni. De formálódtunk. Igen, jól ragoztam. Nem csak ı, de én is. Nekem is jó kis iskola volt ez. Nagyon jó imatárs volt. Máskor fıleg én tudtam neki adni valamit, de az imádságban együtt töltött idı alatt nagyon sokat kaptam én – tıle. Isten használta ıt az életem formálására. 1998 nyarán már sírva búcsúztunk el egymástól, amikor 3 hétre elutaztam itthonról. Ezidıtájt már fıiskolás voltam. Továbbra is csak hétvégéken találkoztunk és nyaranként. De távolról is megvolt a lehetıségem, hogy imádkozzak érte, és alkalmanként egy-egy emailben bátorítsam. Így utólag visszagondolva lehetett vagy 100 gépelt oldal a levelezésünk. Emlékszem, mennyi igeverset idéztem neki. És voltak kiemelten kedves igék is, amiket gyakran emlegettünk egymásnak. Ilyen volt a Józsué 1:8-9, az Ézsaiás 43:14, a Jeremiás 15:19-20, a 17. részbıl az „áldott az a férfi” kezdető szakasz és a 29:11, az Ezékiel 36 az új szívrıl, a Malakiás 3:20-21, és az 1Korinthus 1:18. El sem lehet mondani, mennyit imádkoztunk együtt. Hogy hányszor beszéltem a szívére, amikor megkeseredett, elfáradt, beleunt, és mindent fel akart adni. Nem volt könnyő eset. Miért merek ilyet leírni? Mert azóta már csak emlék az a sértıdékenység és elvetettség, ami olyan sok bánatot okozott neki annakidején. Akkor is tudta, hogy nem könnyő eset, de akkor azt gondolta, hogy csak ı ilyen, és hogy mi áldozatok vagyunk ımiatta. És ezért próbált lerázni bennünket, hogy hagyjuk békén, ı már csak ilyen, már nem is fog megváltozni, és ne tegyük tönkre magunkat miatta, stb. Azóta már felnıtt, és látja, hogy az élet senkinek sem habostorta. Ezzel együtt természetesen én is tisztában vagyok vele, hogy a kínlódás, amit ıérte vállaltunk, jelentısen nagyobb teher volt, mint amit az emberek általában önként magukra vállalnak. Nekünk is lett volna ınélküle is elég bajunk. De nem erre néztünk, hanem Isten elhívására. És így gyıztünk. 209

„Bár fáj ott hagyni a harcban elesetteket, készen álljon új csatára erıs kardod és szellemed!” – Sokszor idézte nekünk ezt az énekrészletet, mintegy alátámasztandó, hogy be kéne látnunk, hogy ı elesett, hagynunk kéne elveszni, és továbbmenni, másokért harcolni. De mi tudtuk, hogy Isten még nem adta föl, és így mi sem. 1999 nyarára saccolom, hogy Erdélyben kirándultunk néhány napon át. Felejthetetlen emlék mindkettınk számára, ahogy a Hargita dombvidékén barangoltunk, ahogy imádkoztunk egy elkeseredett asszonyért a búzatáblák közt, ahogy a vendéglátónk medvét játszva megijesztett minket az alkonyatban, stb. Az sem volt semmi, amikor 3 napra felmentünk Pestre, és kettesben kirándultunk. Elvittem a Visegrádi várba, ahonnan túrára indultunk és jócskán eltévedtünk, de végül kitaláltunk a szentendrei útra. Felmásztunk a Vöröskıre, beültünk egy McDonald’s-ba, bevittem a fısulimra, barangoltunk Pesten és Budán, buszoztunk, vonatoztunk, sétáltunk, könyvet olvastunk. Jól éreztük magunkat, közben újabb helyeket ismert meg, és ami a legjelentısebb, hogy együtt volt velem. Ez nem csak rólam szól, hanem ıróla is. Meghatározó volt az életében, hogy kivel töltötte az idejét. Ha egy szót sem szóltam volna soha, akkor is rengeteget formálódott volna azáltal, ami ráragad. Hála Istennek tényleg ragadt is rá. Igyekeztem olyan élettel járni elıtte, hogy épüljön a társaságomban. Az idı az iskolai éveket is pörgette. Kori az általános iskola végére ért. Kitőnı bizonyítvánnyal végzett. A pedagógusok lenyőgözve álltak a három dimenziós csoda elıtt. Korábban kicsit szkeptikusan nézték a fiú változását, és kritikát is fogalmaztak meg a „túlzottan vallásos nevelésünk” miatt, de a felmutatott eredményt elismerték, és szívbıl örültek is annak. Néhányan kifejezték felénk a köszönetüket is, ami jól esett. Papíron tehát már jó tanulóként került a középiskolába, informatika szakra. Persze mi tudtuk, hogy az alapok még további erısítésre szorulnak. Újabb és újabb szituációkban tanult meg helyt állni. A tanuláson és a becsületes, tiszta életen kívül kezdte megtanulni, hogyan bánjon a pénzzel, ne késse le a buszt, és sorolhatnám. A középiskolában is jól tanult, és ez segítette a beilleszkedésben. Egyre nagyobb remény élt benne arra, hogy meg fogja találni a helyét az életben, úgy, mintha ez soha nem is lett volna kérdéses. De a hétköznapok küzdelmei nem fogytak, és bizony ezidıtájt is akadtak még nehéz helyzetek. Sıt. Tizedikes volt Kori, amikor egy vihar olyan erıvel söpört végig rajtunk, hogy bekövetkezett az, ami olyan sokszor volt már a 210

láthatáron, de mindig csak elsüvített mellettünk, és nem sodort el. Most elsodort. Végérvényesen. Kori bejelentette, hogy ı ezt tovább nem bírja. Azt akar csinálni, amihez kedve van, és kész. Elment tılünk. Hova? Azt ı sem tudta. Csak el. Akárhova is. A nagy semmibe. Kiforratlanul, szerencsétlenül, vakon és akaratosan. Nem bántom. Nem azért csinálta, hogy velünk kiszúrjon. Egyáltalán nem. Csak egyszerően képtelen volt uralkodni magán. Amit erıs akarattal éveken át megvalósított, az most nem sikerült. Az indulat maga alá győrte, és ı hagyta. Elment, és egy új életteret kezdett kialakítani magának a túlélésre. Ez nem kis feladat volt egy középiskolás fiúnak. Túl nagy teher és felelısség volt az, ami a nyakába szakadt, de már nem volt más választása. Abban eltökélt volt, hogy hozzánk már nem jön vissza. Lesújtva, a fájdalom és a szomorúság fogságában vergıdtünk egy ideig. Mint aki gyászol. Annyival volt rosszabb a gyásztól, hogy tudtuk: ezt el lehetett volna kerülni. De annyival jobb volt, hogy remélhettük a helyreállást. Nem részletezem ezt az idıszakot. Nagyon nehéz volt. Nekünk is, és neki is. Amíg esélyt láttunk az események visszafordítására, addig mindent megtettünk ennek érdekében. De amikor világossá lett, hogy ez lehetetlen, akkor tudomásul vettük az új helyzetet, és megpróbáltunk abban a lehetı legkonstruktívabban szerepet vállalni. Kezdtük megtanulni, hogyan tudjuk kívülrıl, távolról segíteni, ha hagyja. Eleinte kevésbé, aztán jobban hagyta, késıbb pedig már igényelte azt. Az ember nem vághatja el magát csak úgy mindenkitıl, és erre ı is rájött. A megbocsátás és a szeretet talaján így épült lassan új típusú kapcsolatunk. Amikor minden felborult, majdnem azt hittük, odaveszett minden fáradozásunk. Aztán lassan megláttuk, hogy nem így van. Akármilyen óriási volt a törés, nyilvánvalóvá lett, hogy ami a négy év alatt végbement az életében, már nem kitörölhetı. Isten kegyelme nem foltozta, hanem újjá tette ıt, és vele maradt, akárhova ment. Sem a szeretetét, sem a jó tervét nem vonta vissza tıle. Ezért nem csúszott vissza oda, ahonnan indult, hanem – dacára az elınytelen feltételeknek – tovább tudott haladni, elıre. A megváltozott körülmények sokat követeltek tıle. Nem tudott annyi figyelmet fordítani a tanulásra, mert hirtelen „felnıtté” vált, ami túl sok volt neki. Akirıl eddig gondoskodtak, most a maga gondviselıje lett. Aki pedig eddig gondviselı volt, most segítı lett. A hullámok lecsendesedésével jó emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. De más, mint az addigi. Persze, mondhatjuk, hogy azért, mert társat talált magának, és ez megváltoztatja az ember 211

kapcsolatrendszerét. És ez igaz is. De volt egy másik ok is: többé nem a keskeny úton járt. És ez nyomta rá bélyegét a barátságunkra, ami már közelébe sem ért az „imatársi szép idıknek”. A középiskolát így folytatta, és fejezte be. Nagyon örültem, amikor leérettségizett. Óriási dolognak tartottam. Nagyon meghatározónak! Tudtam, hogy milyen erıs vágy volt benne már évek óta, hogy egészen más életet éljen felnıttként, mint ahogy kezdte. Sokat sóvárgott azon, hogy az ı gyerekeinek ne kelljen átmenni olyan nehézségeken, amiken ıneki át kellett. Nagyon remélte, hogy elnyeri majd egy józan, kedves lány kezét és egy csendes, rendezett otthont tud kialakítani, ahol nyugodt életet élhet majd családjával. És mivel ilyen céljai voltak, tudtam, milyen fontos mérföldkı az érettségi. Több szempontból is. Az azóta eltelt 3 évben felgyorsultak az események. Érettségi után komolyan átgondolta Jézus Krisztussal való kapcsolatát. Nem akart felületes döntést hozni. Hosszú kihagyás után, immár tényleg felnıtt fejjel, saját elhatározásból, újból meghívta Jézust az élete trónjára. Ó, de csodálatos nap volt ez! Hiszen Isten legfıbb terve ez! Született egy másik nagyon kardinális döntése is: megnısült. Így az elıtte álló következı nagy falatnak, a fıiskolának már Szilvivel az oldalán vágott neki. Sok küzdelemmel teltek a további tanulóévek is. Be kellett osztani a mindennapit, hogy fussa mindenre, és jól kellett gazdálkodni az idıvel és az erıvel, fıleg, miután megérkezett az elsı lurkó, Zita! De mindig volt megoldás, és nem fogyott el a kegyelem, így az erı sem. Csak csodálni tudom Isten jóságát abban, hogy milyen „szerencsésen” alakult Kori, vagyis immár Koriék élete ezekben az években. Ha semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy már a saját házukban lakhatnak, elámulok! És most pedig, tényleg, mintha álmodnék, diplomát kapott. Ez is sikerült. Megvan! Szakdolgozatának készítésekor egyszer megnéztem a programot, amit írt. Valaha én is programoztam. De olyan jó volt látni, hogy csupa olyan dolgot csinált, amihez én már hozzá sem tudok szólni! Hogy fölém nıtt! Dicsıség az Úrnak! Amikor megláttam második gyermeküket, Áront, mintha a 13 éves Kori (Feri) nézett volna rám, ártatlan, csillogó szemeivel. Ugyanaz a pajkosság, vidámság, ami a „gondtalan” Feribıl áradt. Mekkora csoda, hogy Áron már abban a reményben nıhet fel, hogy nem fogják olyan sötét felhık borítani életét, mint az édesapjáét! Mert az ı szülei már ismerik Istent! İk már tudják, hogyan nyújtsanak védelmet gyermeküknek a gonosz erıkkel szemben! Adott a lehetıség a régi álom megvalósulására: egy békés, boldog, Istenfélı család kibontakozására. 212

Aki azt gondolja, hogy ez itt a happy end, az téved. Az majd a mennyben lesz! Addig pedig minden nap azon kell munkálkodnunk, hogy Isten akaratában legyünk és maradjunk. Így jön csak el a happy end! Amikor 10 éve hozzánk került Feri, nagyon kevés volt még neki, de azon nagyon hőséges volt. Megadatott neki a lehetıség, hogy új életet kezdjen Istennel, és Korivá váljon. Élt vele. Mert AKART. Adott volt neki a lehetıség, hogy tanuljon, diplomát szerezzen, családot alapítson – és ezzel is élt, mert akart. A kevésen hő volt, és sokszor annyit bízott rá Isten. Forrásokat, feladatokat és személyeket is. Kiket? Önmagát, a feleségét, a gyermekeit és a rokonait, de idegeneket is! És adott neki a lehetıség minden nap, hogy mindazzal a sokkal, amit kapott, hőségesen sáfárkodjon. HA AKAR, ezzel a lehetıséggel is élni tud, élni fog, és betöltve Isten akaratát megvalósulnak az álmai, és minden nap egy lépéssel közelebb kerül a mennyhez! Nekem is voltak lehetıségeim, és igyekeztem élni velük. Idıközben ezek a lehetıségek is változtak. Nincs hatalmam Korit pályán tartani. Isten hatalma ırzi ıt hit által. De én is élni akarok minden nap a tıle kapott új lehetıségeimmel. Isten sohasem kényszerít, de mindig biztosítja a lehetıséget, hogy gyızz! Ne szalaszd el! Ragadd meg! Azt kérdezheted: Megérte ennyi pénzt, ennyi órát, ennyi évet, ennyi fáradságot szentelni csupán arra, hogy egyetlen egy fiú élete új pályára álljon? Arról nem is beszélve, hogy nincs hatalmunk arra, hogy azon az új pályán megtartsuk? Eszembe jut egy kisfiú, aki a nagypapájával sétált a tengerparton vihar után. A nagy hullámok temérdek halat vetettek ki a homokos partra. A vihar után ezek ott szenvedtek, és sorra egymás után pusztultak el. A kisfiú megsajnálta ıket, és ahogy haladtak, egy-egy még életben lévı halhoz lehajolt, felemelte, és visszadobta a tengerbe. A nagypapa megszólalt: „Ugyan, kisfiam, látod, sokezer halat kivetett a tenger, mindegy az, hogy egyet visszadobsz vagy sem!” Mire a kisfiú így válaszolt: „De annak az egynek nem mindegy!” Korinak nem volt mindegy. És én továbbmegyek. A családjának sem mindegy. A környezetében élıknek sem mindegy. És azoknak sem, akikbe ı fog lelket önteni, hogy a kilátástalansággal vívott harcukat ne adják fel, hanem éljenek új életet azáltal a Jézus által, aki ıt is teljesen megváltoztatta. És ha örülsz annak, amit itt olvastál, ne dicsıítsd Korit, és minket se! Mi csak azt tettük, ami a kötelességünk volt: éltünk a 213

lehetıséggel! Dicsıítsd azt, aki biztosította a lehetıséget: Jézus Krisztust, aki életét adta értünk – önként, és vérével váltott ki a bőn hatalma alól! Az Apostolok Cselekedetei 3:16 alapján állítom: A Jézus Krisztus nevébe vetett hitért változtatta meg az ı neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tıle való hit adta vissza neki a teljes emberi méltóságát és reményét mindnyájatok szeme láttára. Övé a dicsıség! Ficsor Donát

Nyelvtanfolyamok Szüleim már évtizedekkel ezelıtt felismerték, hogy a nyelvismeret nagyon fontos. İk maguk a 70-es évek elején kezdtek angolul tanulni, autodidakta módon. Onnan kezdve gyerekeiket is tanították – amit ık tudtak, átadták nekünk is. İk egy-két lépcsıfokkal voltak csak fölöttünk. Sıt, Donáthoz kétéves koráig csak angolul beszéltek – meg is van az eredménye, ragadt rá az angol, nem kellett nagy energiát befektetnie ahhoz, hogy megszerezze a középfokú nyelvvizsgát. Amit saját gyerekeiknél fontosnak láttak, azt „pátyolt” gyerekeiknél is próbálták bevezetni. A mai napig nincs olyan gyerektábor vagy vidám klub, ahol ne lenne valamilyen nyelvtanítás. Általában próbáljuk a Bibliához kötni azt is, vagyis keresztyén kis dalokat, bibliaverseket tanítunk a mindennapokban elıforduló szavak mellett. A Mária Otthonban zajló napköziben is vannak angolos foglalkozások. Ha angol nyelvő vendégek jönnek, minden lehetıséget megragadunk, hogy a gyerekek közeli kapcsolatba kerülhessenek velük, próbálgathassák a „szárnyaikat” az angol nyelv területén. És mi, magyarok, is tanítgatjuk ıket. Szeretnénk ezzel a nyelv szeretetét is beléjük plántálni, meg azt is megmutatni, hogy bizony hasznos, ha tudnak más nyelven beszélni.


2006 nyarán megismerkedtünk az Okosbaba programmal, aminek lényege, hogy a kisgyereket már 6 hetes korától kezdhetjük tanítani. Mindenféle lexikális ismeretet átadhatunk nekik, hiszen agyuk szívja az információkat már a magzati életben is. Így aztán mi elkezdtük az akkor kilenc hónapos Karinát tanítani. Közben eltelt 4 év, és láthatjuk, hogy bizony nem hiábavaló volt a fáradozásunk. Leginkább az angol nyelv ismerete látványos, hiszen jómagam angol szakos lévén eben tudtam legtöbbet foglalkozni vele. Mindent megért 214

egy általános angol nyelvő beszélgetésben, és ı is megérteti magát. Mióta mi ezt tudjuk, bátorítunk minden kisgyerekes szülıt, hogy tanítsák a csemetéiket!!! Nem hiábavaló! Az okosbabázás révén sok más okosbabázó anyukával barátság szövıdött közöttünk, és sokszor szóba került, hogy milyen jó lenne, ha a gyerekeket „mélyvízbe dobhatnánk”, hogy ne csak hallják a nyelvet, hanem gyakorolhassák is azt. Édesapámék felé jelezve az igényt, ık készségesen szervezkedni kezdtek, és amikor jött egy LIFT csoport építkezni, egy vasárnap délutánra meghívtuk a környéken lévı tanulós gyerekeket és szüleiket, hogy jöjjenek ki egy délutáni angol „játszóházazásra”. Jött is vagy 10 család. Az írek vezetésével játszottunk, keresztyén kis dalokat tanultunk, megnéztük látványos elıadásukat Nóéról és barkácsoltunk. Nagyon jó hangulatú kis óra volt, amit még megtoldottunk egy buckai barangolással is, ahol a gyerekek laza keretek közt szaladgálhattak, játszhattak az angol anyanyelvőekkel. Többek még most is emlegetik, pedig két éve eltelt azóta. Olyan jól érezték magukat mind a szülök, mind a gyerekek, hogy kérték, szervezzünk hosszabb angol tábort is. Nem volt könnyő ehhez anyanyelvi tanárt találni, de végül nagy örömünkre profikra leltünk. Alan és Kath maguk is pedagógusok, zenés foglalkozásokat tartanak Brecon-ben. Így hozzájuk közelálló dolog volt ez. Feláldoztak egy hét szabadságot és saját költségen iderepültek azért, hogy tanítsanak minket. 4 délelıtti foglalkozás volt. Minden alkalom egy bibliai történetre épült, és ahhoz kacsolódóan volt éneklés, barkácsolás, játék. Hatalmas élmény volt, és a gyerekek BESZÉLTEK angolul!!! A szülık célja ez volt. A miénk pedig az, hogy hirdessük az evangéliumot.☺ ☺ Tavaly nyáron ismét a LIFT szervezésében „tanulhattunk”, újabb nagyon hasznos és áldásos foglalkozásokon vehettünk részt, melyekre Evelyn, aki egyébként ápolónı, szuperül felkészült és levezetett. Köszönjük az alapítványnak, hogy megszervezte ezeket az alkalmakat. Várjuk a folytatást! Királyné Lilla

* * * A tanítás nem korlátozódik szigorúan az iskolai tananyagra, sem az iskolai tanévre. A gyerekek ismereteinek bıvítésére nyáron, évközi szünetekben más foglalkozásokat is szerveznek, olyanokat, mint nyelvtanfolyamok magyar és anyanyelvi tanárokkal, kirándulások, táborok. A következı oldalakon egy német és egy angol tábor eseményeibe kapunk betekintést. 215

* * * A nyári iskolaszünetben szervezett az Örömhír Alapítvány gyerekek számára nyelvi tábort. Volt egy egyhetes angol- és egy egyhetes német tábor Orgoványon a Vörösmarty u. 12. udvarán. Tudomásom szerint az angol tábor oktatói részben Nagy Britanniából érkeztek, de Lilla és Donát is részt vettek a tanításban. A német táborban pedig én tanítottam kb. 10 gyermeket és 1 nagymamát. A tanulni vágyók nemcsak hogy ingyen tanulhattak, de még jutalmakat és ajándékcsomagokat is kaptak. Sıt én is kaptam egy gyönyörő teáskészletet, amit azóta is nagy elıszeretettel terítek fel családom asztalára. Úgy gondolom, csodálatos dolog, hogy szüleim az alapítvány keretein belül más családok gyermekeit is részesítik abban a lehetıségben, hogy idegen nyelveket tanuljanak, ahogy ezt saját gyermekeikkel is tették. Ezúton szeretnék ezért köszönetet mondani apának és anyának, de legfıképpen Istennek, a mi Urunknak! Legyen Övé a dicsıség! Körmöndiné Ficsor Hella

* * * 10 éves leányunokám nálunk nyaralt. Amint meghallottam, hogy az Örömhír Alapítvány német és angol nyelvtanfolyamot szervez, azonnal szeretett unokámra gondoltam. De jó lenne, ha ı is járhatna, hogy tudását gyarapíthassa! Vajon van-e kedve a nyarat tanulással kezdeni? – merült fel bennem a kérdés. Titokban megkérdeztem a szervezıktıl, hogy járhatna-e olyan gyerek is, aki nem a faluban lakik. Igen választ kaptam. Mikor unokámnak is elıhozakodtam a kérdéssel, nem túlságosan ujjongott. Most mit tegyek? Kaptam az Úrtól egy mentı gondolatot. – Drága kislányom, ha én is eljárnék veled, az jobb lenne vagy még rosszabb? – tettem fel az újabb kérdést. – Mama, ha te is jársz, akkor én is szívesen járok. Ez újabb kérdések elé állított most már engem. Vajon feladataim sokaságát tudom-e úgy intézni, hogy rendszeresen ott tudjunk lenni az órákon? Sikerült ez is. Ott lehettem én is az órákon. Az Úré a dicsıség örökkön örökké! Most még néhány gondolat az alkalmakról. Nagyon kedvesek, játékosak voltak, de tanultunk állandóan. Úgy, hogy észre sem vettük. A gyermekek elıbbre jutottak, én pedig ismét megkedveltem a tanulást és a német nyelvet is. Eddig semmi kapcsolatom nem volt a német nyelvvel. Most is szívesen tanulom a szavakat. A bökkenı ott van, hogy hamarabb felejtek, mint ahogy elraktározni tudom. 216

Végig az Úr oltalma alatt voltunk. Énekeltünk, imádkoztunk, játszottunk, írtunk, rajzoltunk. Csodálatos türelemmel volt Hellike hozzánk. Fiam találkozott egyik régi osztálytársával, aki nagy örömmel újságolta, hogy nyelviskolát szervez (angol). Úgy érzi jól átgondolta, sok újítást visz bele. Szeretné, ha felismernék az emberek, mennyire szükséges a más nyelvek ismerete. Ahány nyelvet beszél egy személy, annyi ember. – Most arra gondoltam, hogy unoka-nagymama csoportot is indítunk. Remélem hatékonyabb lesz. Együtt jön a nagyi és az unoka. A hiányzás lecsökken, és talán jobban odafigyelnek így. Esetleg még otthon is biztatja, segíti az unokát a nagyszülı. – Anyukám a nyáron éppen ilyen tanfolyamra járt az unokájával – mondja örömmel a fiam. – Igen??? Azt gondoltam, hogy ezt én álmodtam meg elıször – mondja a nyelviskola vezetıje. – Pedig az Örömhír Alapítvány nyári táborában már ez is mőködött. Somogyiné

* * * Köszönöm azt a sok szép napot a német tanfolyamon. Én elıtte nem tanultam még németül, és most nagyon sokat tanultam. Már tudom a színeket, a létige ragozását… J. Pisti, 4. osztályos

* * * Nagyon jó volt a német tanítás. Örültem, hogy Hella tanította. Jó volt, hogy sok mindent tanulhattam, hogy türelmes volt hozzám. És az is, hogy hívı tanár tanított. Mindig szívesen megtanultam, amit kellett. Nem volt hosszú a tanfolyam. Nagyon tetszettek a német énekek. Sokat tanultunk. Megtanultuk például a színeket, élelmiszereket, italokat, állatokat, az órát stb. Sokat játszottunk, egy kirándulásra is elmentünk, ahol nagyon jól éreztem magam. Még ajándékosztás is volt a végén. Nagyon örültem a szakkörnek. Sajnáltam, hogy Hellától el kellett búcsúznom. B. Tündi, 5. osztályos

* * * Az angol szakkörre csak azért iratkoztam be, hogy addig se kelljen otthon lennem. De aztán a végén nem bántam meg, hanem inkább nagyon örültem. Angolok jöttek, hogy tanítsanak bennünket, 217

Reni, Lilla és Donát pedig nekünk segítettek megérteni a tanárainkat. Jó volt velük együtt lenni és tanulni velük. Nagyon sok mindent megtanultunk: az állatokat, színeket, növényeket, ruhákat, testrészeket. Ez utóbbit egy ének segítségével. Volt olyan közös alkalmunk is, amikor nem tanultunk, hanem Istent dicsıítettük. Nagyon szép volt. İk fuvoláztak, klarinétoztak, gitároztak, Lilla pedig szintetizátoron kísért bennünket. Olyan énekeket választottunk, amiket ık is és mi is ismerünk. Nagyon szép volt, ahogy az angol és a magyar együtt hallatszott. Voltunk velük kirándulni is. Elég sok helyen voltunk. Eljutottunk Kecelre is, ahol a gyülekezetben szolgáltak az angolok bizonyságtételekkel, csoportjelenettel. Ketten a magyarok közül is bizonyságot tehettek, akik közül az egyik én voltam. Ez volt az elsı, amikor nem izgultam annyira a bizonyságtételem alatt. Voltunk abban a tanyában, ahol az angolok laktak. Meghívtak bennünket egy estére, amikor angol akadályversenyt játszottunk, majd amikor besötétedett, a tábortőz körül énekeltünk. Közben Ági nénivel még imádkoztam is. Végül pedig egy búcsú alkalmunk volt csütörtökön, ahol az együttlevık nagy része sírt. Nagyon jó volt elmondani az Úrnak és egymásnak – a szívünket kiöntve – hogy szeretjük az Urat és szeretjük brit barátainkat, ık pedig bennünket. Még azon az estén együtt eldöntöttük, hogy fogunk imádkozni az ébredésért. Ugyanazon az estén megtért egy lány, az elsı lélek az imádságainkra, késıbb többen is. P. Kori, 7. osztályos

* * * Sokat tanultunk és játszottunk. Amikor a füzetbe kellett írni, akkor mindig megkértem Donátot, hogy segítsen, csinálja meg helyettem, mert én nem tudok semmit. Különösen a rajzolás nem ment, és kértem Donátot, hogy tanítson meg rajzolni. Mondta, hogy ha eleve így állok hozzá, hogy nem tudok, akkor ı nem tud megtanítani. Másnap már változtattam a hozzáállásomon. Jót tett, hogy ezt mondta. Külön csoportokban voltunk, aszerint, hogy tanultunk-e már elıbb angolt, vagy most kezdjük. Tizenegy napig tartott a tanítás. Még kirándulni is voltunk a britekkel. Egyszer kimentünk arra a tanyára, ahol laktak. Játszottunk ügyességi versenyeket, például ki tud gyorsabban felvenni angolul megnevezett ruhákat. Két bohóc is volt köztük. Este tábortőz mellett énekeltünk.

218

Az utolsó nap, a búcsúzás volt a legnehezebb. Elmondtuk élményeinket, és sokan sírtunk, mert nehéz volt elbúcsúzni. Így telt el az angol tanfolyam. B. Tünde.

* * * Lássuk, hogyan élték meg a brit fiatalok az itt töltött idıt: * * * Annyira meghatódtam a szívemben, hogy nem akartam hazamenni. A felém mutatott szeretetetek úrrá lett a szívemben. Nem éreztem magam méltónak arra, hogy értem imádkoztatok. Otthon sohasem sírok, a könnyeimet magamba szoktam fojtani, de most a szeretet legyızött. Károly, nagyon fontos a gyerekek közt végzett munkátok. Bárcsak én is megmenekültem volna néhány dologtól, amit tettem! Jézus szereti a kisgyermekeket. Nagy bátorítás voltatok nekem. Nem mindennapi számomra, hogy háromszor is beszéltem ilyen rövid idı alatt. Soha nem mutatom ki az érzelmeimet, esetleg csak a barátaim elıtt, úgyhogy nagyon nehéz volt nekem az, hogy sírok. Egy küzdelem volt. Most, az utazás végén tudom, hogy sok mindenben fel kellene nınöm, de nem tudom, hogyan. Nagyon szerettem veletek lenni és nehéz harc hazamenni a régi, megszokott környezetbe. Soha nem kaptam olyan bátorítást, amilyet Orgoványon. Rájöttem, hogy változtatnom kell az emberekhez való viszonyomon. Másokat segítıvé akarok válni. Jól mondják azonban, hogy a változás sebeket okoz. Meg akarok változni, hogy segíthessek. Ahelyett, hogy egy jelentéktelen, átlagos életet éljek, azt akarom, hogy az életemnek jelentısége legyen mások számára. Ragyogni akarok. Szükségem van rá, hogy Jézus megváltoztasson, mássá tegyen. Mindnyájatokkal nagyon szerettem együtt lenni. Jóvoltotokból szükségesnek és hasznosnak érzem magamat. Isten áldjon meg mindnyájatokat! Mark Cherry

* * * Mivel én már voltam korábban Orgoványon, egy kicsit jobban el tudtam képzelni, hogy mit is várhatunk. Tudtam, hogy kedves, „csupaszív” fogadtatásban lesz részünk. S azt is, hogy a fiatal közösség, amit meg fogunk ismerni, egy olyan, Isten iránti lángolásról, szenvedélyrıl fog tanúskodni, amivel nagyon ritkán találkozni Nagy Britanniában, ha egyáltalán találkozom. Biztos 219

voltam benne, hogy az Örömhír Alapítvány és az orgoványi testvérekkel való közösség minden keresztyén csoportra hatással van, és hogy ezáltal életek változnak meg. Helyes volt a meggyızıdésem. Andy Bull

* * * Az Orgoványon töltött idınk fénypontjai talán a házi gyülekezetbe való bekapcsolódásaink voltak. Olyan szabad és nyitott volt ott mindenki az Úr dicsıítésére és imádatára — különösen a gyerekek —, hogy én magam is sokkal nyitottabbá váltam. Egész idı alatt éreztem, hogy Isten azt várja, hogy az életem minden területe fölött adjam át neki az irányítást. Megmutatott az életemben olyan területeket, amik tökéletesítésre szorulnak. Isten készséget adott nekem az ı szolgálatára. Egy eseménydús év után már kezdtem kimerülni, de most sokkal kipihentebbnek érzem magam. Kerry Scarlett

* * * Nagyon köszönöm, hogy nálatok lehettünk és mellettetek dolgozhattunk az elmúlt két héten. Igazi kiváltság volt látni a munkát, amit végeztek és egy kicsit részt venni benne. Visszatekintve látom, hogy helyes volt részemrıl a csapathoz csatlakozni. Egy kicsit jobban megértettem Isten hosszabbtávú tervét abban, ahogy elıkészített engem erre a munkára, különösképpen a múlt évi romániai látogatásomat használva fel erre. Ez a felismerés megerısítette az Úr életemre kiszabott terveibe vetett bizalmamat. Sokat tanultam arról is, hogy mit jelent egy csoport tagjának lenni, hogy minden személy különbözı, de létfontosságú, különbözı ajándékokkal a szolgálatra. Ennek ellenére – vagy talán éppen a különbségeink miatt – a közöttünk megvalósuló egység valóban különös és az Úr Jézusra összpontosított volt. Szintén csodálatos volt veletek, magyarokkal közösségben lenni. Megérintett engem az a sokatokban meglévı készség, hogy bizonyságot tegyetek arról, ahogy Isten munkálkodik mostanában az életetekben. Ebbıl azután ráébredtem, hogy ti bizonyára állandóan az Úron gondolkodtok, és a szolgálat mennyei perspektíváit látjátok, valamint, hogy egy mély elkötelezettség van bennetek mások felé. Ez figyelmeztetett engem, hogy nekem is ugyanígy kell cselekednem. Éreztem közösségetek tagjainak nagylelkőségét és gondosságát, de vidámságot is. Nagyra értékeltem mind azokat, akik tanítottak 220

engem magyarra, mind azokat, akik a prédikációkat és az angol órákat tolmácsolták. Amikor hazamegyek, nagyon sok mindent fogok mesélni a családomnak, barátaimnak, és ezen dolgokkal a szívemben fogok gondolkozni a jövı évrıl is. Hannah Keith

* * * Orgoványi tartózkodásom alatt nagyon sokat megtudtam a faluban élı felnıttekrıl és gyerekekrıl. Fantasztikus volt a magyarokkal együtt imádni Istent, és az Úr mindenben megáldott, amit csak tettem. Sokat gyönyörködtem Koriban és a többi gyerekben, ahogy az Urat imádták, és minden alkalomra eljöttek. Az angoltanítást is élveztem és persze jó volt játszani a gyerekekkel. Áldás volt számomra az a kedvesség és szeretet, amit a családtól kaptam én és az egész csoport. Nagy bátorítást jelentett a Lillával való barátság. Lefordított nekem sok éneket, hogy én is énekelhessem, mindig mosolygott és beszélgetett velem, és a gyülekezetekben, ahová eljutottunk, tolmácsolt nekünk. Amikor a gyerekeket tanítottam, Donát segített, hogy megérthessem ıket. A gyerekek számára is ı tette könnyebbé, hogy engem megértsenek. Az egyik legfontosabb dolog, amit tapasztaltam az volt, hogy kedvességetek révén az Úr munkálkodott az életemben, és láttam İt mőködni a gyülekezetetek tagjaiban és családtagjaikban is. Károly és Ágnes, imádkozni fogok, hogy az Örömhír Alapítvány növekedjen az Úr erejében és hogy mind ti, mind családotok legyen nagyon áldott mindenben, amit csak tesztek vagy szóltok. Köszönöm, hogy szerettetek. Imádkozom, hogy egy nap újra találkozhassak veletek. Isten áldjon meg titeket! Maradjatok meg az örömben! Jézus szeret titeket. Judith Gardiner

* * * Nyilvánvalóan Isten vezetett arra az útra, hogy végül is csatlakoztam ehhez a Magyarországra jövı nemzetközi csoporthoz. Mire eltelt a nálatok töltött idınk, még világosabb lett elıttem, hogy Isten akarata volt, hogy Orgoványra jöjjek. Nagyon sokat tanított engem Isten. Bepillantást nyertem abba, hogy İ mennyire szereti gyermekeit, különösen azokat, akik kevésbé szerencsés 221

körülmények között élnek. Szerettem együtt lenni a helyi gyerekekkel, és az a szívem vágya, hogy bárcsak egy szilárd alapzatot építenének Jézusban az életüknek. Nagyon megihletett az az alázat és nagylelkőség, amit a magyar keresztyénekben láttam, és remélem, hogy ezeken a területeken — ahol egyébként különösen gyengének érzem magam — hozzájuk hasonlóvá tudok majd válni. Kate Chandler

* * * Igazán élveztem a cigánygyerekekkel töltött idıt Magyarországon. Felfigyeltem egy dologra: olyan fiatalok mint Kori és Tündi — akiknek családjában nagy nehézségek vannak — az esti összejöveteleken és az angolórákon egyáltalán nem tőnt úgy, mintha aggódnának, vagy keseregnének az otthoni élet miatt, hanem Isten dicsıítésére és a tanulásra koncentráltak. Minden gyerek nagyon fog hiányozni. Jenny Bull

* * * Magyarországi felfedezı utunk fontos volt számomra. Isten felhasználta ezt az utat, hogy megváltoztasson, és sok mindre megtanítson. A klubtagokkal való találkozások alkalmával Isten felfedte elıttem a testvérviszonyt, amiben mindannyiunknak része lehetett. A társadalmi és kulturális különbségek ellenére ráébredtem: azáltal, hogy egy Atyánk és Megváltónk van, testvérek vagyunk, és így egyformán értékes és fontos a szerepünk Isten szolgálatában. Nem lényeges, hogy igehirdetık vagy „szolgák” vagyunk, egyformán fontosak vagyunk. Isten megmutatta nekem, hogy a gazdagság csakis Benne található meg. Gazdaggá lehetünk, ha megismerjük Jézust, mint Megváltónkat, de nélküle szegények vagyunk. Arra is ösztönzött Isten, hogy változtassak a magatartásomon. Egy új perspektívába helyezte az életemet, ahogy különbözı típusú emberekkel voltam együtt. Különösen Mark bizonyságtétele által hívott az Úr arra, hogy ne tőrjek meg az életemben olyan dolgokat, amikbe korábban belenyugodtam. A klub lelkesített engem azzal, hogy az emberek mennyire kedvelik Jézust, és hogy ez mennyire meglátszik az imáikon és a dicsıítésen. Nagyon imádkozom, hogy ezt magammal vihessem. Semmiképpen sem akarom elfelejteni ezt az élményt. Nem leszek már többé ugyanaz. James Grady

222

* * * Nagyon élveztem a Magyarországon töltött idıt. Szeretek a gyerekekkel dolgozni, különösen a hátrányos helyzetőekkel. Mielıtt erre az útra jöttem, küzdelmeim voltak a keresztény életben. Egy kis bátorításra volt szükségem, vagy hogy szóljon hozzám az Úr és ebben az útban egy egyszerő magyarországi utazásnál sokkal többet kaptam. Igazán megérintett, ahogy a gyerekek imádták az Urat, s hogy mindig imádkoztak, ha lehetıség adódott rá. Megértettem, hogy miért hív Isten minket arra, hogy gyermeki hitünk legyen. Kori szintén egy valódi áldás volt számomra. Láttam, hogy Jézus ragyog rajta keresztül, és az İ Istenbe vetett hite alaposan tanított a sajátomra nézve. İ mindenben Jézust teszi elsıvé és ez segített nekem a figyelmemet Istenre irányítani, és az életem bizonyos dolgait helyrehozni. Kapcsolatokat is építettem a Magyarországon töltött idı alatt a csoportunk tagjaival és a cigány gyerekekkel. Hálás vagyok Istennek azért, hogy ebbe a csoportba helyezett, hogy felnyitotta szememet, hogy meglássam munkáját szerte a világon, és hogy olyan sokat tanított engem Magáról és a mások szeretésérıl. Hannah Dayneswood

* * * Mikor megérkeztünk, csak igen halvány elképzeléseink voltak arról, hogy mit is fogunk csinálni, de szolgálni kész szívvel jöttünk, s azzal a szándékkal, hogy mindenben a legjobbat nyújtsuk, amire csak kérnek minket. Élveztük a munkánkat, szerettük a gyerekeket és a többieket is, akivel csak találkoztunk, de úgy gondolom, hogy azokra az alkalmakra fogok legjobban emlékezni, amikor csatlakozhattunk a közösségetekhez, ahol a szeretet és odaadás Jézusért olyan természetes volt. Chris Bull

* * * Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos szolgálatuk van a gyerekeknek is. A fenti beszámolók világossá tették elıttem, hogy Isten a gyerekeket erıteljesen felhasználta arra, hogy ezeknek az „angol” tanároknak megújítsa az életét. Hát nem csodálatos?! * * * 223

SZEMÉLYRE SZABOTT LELKIGONDOZÁS Az alapítvány fı tevékenysége a lelki-segélyszolgálat, melyet levelezés útján (elektronikus levelezéssel is), telefonon és személyesen végeznek. Sokan nagy távolságra laknak az alapítvány székhelyétıl, ezért levélben kérnek tanácsot, és kapnak útmutatást. Vannak, akik telefonon fordulnak az alapítványhoz, sokan pedig személyesen keresik meg és kérnek lelki tanácsot. Nem ritkán a munkatársak mennek el a lelki krízisben szenvedıkhöz. A személyes lelkigondozáshoz tartozik a klubfoglalkozás is. Igen, a szent életre, a szeretetre, a megbocsátásra, a szerelemre, a vállalkozásra, a tanulásra, a barátságra, a gyermekvállalásra és a házasság tisztaságára, a szorgalmas életre tanítanak, nem a kishitőségre, a túlélésre, a halálra, a sírdogálásra, az emigrálásra, az önsajnálatra. Mi teheti az embert boldoggá, és szabaddá abból a depresszióból, amiben akár évtizedek óta benne van? Szüksége van egy emberre, aki segít neki Istenhez eljutni, és fogja a kezét, évek múltán is. Így már nagyon egyszerő körülmények között is boldog lehet az ember. De azért valamennyi pénzre is szükség van, mert a testi szükségletekrıl is kell gondoskodni. Mind a gondozott, mind a gondozó részérıl. A humanistáknál az ember különleges, kiemelt szerepet kap, ez sokszor túlságosan is felerısödik. A hívı ember viszont úgy néz szeretettel embertársára, hogy mindig fentebb is néz, az Úrra, és így ez helyes egyensúlyban tartja az embertiszteletet és az istencsodálatot. Fantasztikus, hogy Károlyék mennyire odafigyelnek az emberekre! Rögtön meglátják, ha valakinek valami baja van! * * * A lelkigondozást levelezı, telefonos és személyes módon gyakoroljuk. Az a tapasztalatunk, hogy egyre szélesebb réteg leszakad, elszegényedik és a kenyérgondnál is nagyobb lelki közöny, sivárság alakul ki. Rohamosan nı a deviancia. A vákuum betöltésére 224

már az alkohol sem elégséges, különösen a fiatalság és a gyerekek körében egyre többen kinyújtják kezüket a kábítószer felé. Az iskolázatlanság következtében kilátástalanságba torkollik a nagy létszámú cigányság helyzete. E problémák felismerése és Isten Igéjének megszólítása következtében 1995-tıl beindítottuk a klubtevékenységet, ahol segítünk minden generációt, de elsısorban a gyerekeket. Hívı, munkás szüleim nevelése kapcsán elsı kézbıl tudom, milyen kimondhatatlanul nagy áldás, ha gyermekként megismerkedhet valaki az erkölcsös, és ha lehet, a hívı élettel. Kezdetben egy, ma már több terem áll rendelkezésünkre, ahol önkéntes pedagógusok tanítják az erre igényt tartó gyermekeket a normális életvitel alakításra, és segítjük ıket az iskolai beintegrálódásban.


Olyan szolgálatban vagyok, ahol éppen a bátorításra van a legnagyobb szükség. A társadalom perifériájára szorult családokkal foglalkozom már húsz éve. Ezek az emberek minden reményüket elveszítették. Igaz, hogy éppen ez az egyik oka a lecsúszásuknak. A gödörbıl azonban a saját erejükbıl nem tudnak kikerülni. Valakinek a hónuk alá kell nyúlni. Több mint másfél évtized távlatából nyugodtan mondhatom, ehhez jobb eszköz nincs, mint a bátorítás. Megértetni ezekkel a zátonyra futott emberekkel, hogy nem veszett még minden el, van lehetıség a helyreállásra, többségében megvan ehhez a képesség. Pl. olyan tíz-tizenkét éves gyermekekkel találkoztam, akikre a környezet, elsısorban a szülei kimondták: „Nem képesek tanulni, soha sem lesz belılük jó tanuló, mert buták.” Nekem adatott a lehetıség, és én megragadtam, hogy mint apa a gyermekeit intsem és buzdítsam ıket. Nagy az örömem és hálás vagyok a mi Urunknak, hogy bátorító, buzdító szolgálatom, és feleségem, valamint néhány más munkatárs fáradhatatlan tanítgatása nyomán több gyermek élete és a jövıre vonatkozó lehetısége alapvetıen megváltozott. Ezek egyike, aki tizenöt évvel ezelıtt egész sor tantárgyból bukásra állt, e könyv megjelenése elıtt négy évvel átvette mérnöki diplomáját.


Ma sincs rá semmi észszerő magyarázat, hogyan váltunk ismertté „a nemzetek közt”. Általában nem mi megyünk el, hanem mások keresnek fel, jönnek hozzánk, mert hallották, „hogy ezt a népet megáldotta az Úr”. Jönnek, és kapni akarnak ebbıl a szellemi gazdagságból. Néha száz, máskor ezer kilométereket utaznak azért, hogy lélekben megújuljanak, felüdüljenek, meggyógyuljanak. 225

Gyakran eszembe jut annak a Románia közepében élı férfinek az esete, akit a depresszió úgy tönkre tett, hogy már mindenre képtelen volt. Ha hétvégére kiengedték a Pszichiátriáról, leginkább még aznap, vagy vasárnap vissza kellett vinni, mert képtelen volt beilleszkedni a családba. Ilyen állapotban jöttek Orgoványra, és másfél hét múlva gyógyultan mentek haza. Egy évvel késıbb felesége így tett bizonyságot: „Olyan súlyos lelki traumába kerültem, hogy minden akadályt leküzdöttünk, amikor kaptunk egy meghívást Orgoványra, hogy ott csendben pihenjünk egy hétig. Délutánonként a Ficsor házaspár lelkigondozásában napról napra erısödtünk férjemmel, és a velünk levı gyermekeink is. A gyógyszerfüggıségbe került férjem ott vette be utoljára a nyugtató tablettát. Néhány hónap erısödés után munkát vállalhatott. Olyan csoda történt, amit már remélni sem mertem. Férjem jó munkahelyet talált.” F. K.

* * * Hogyan is mőködik a lelki-segélyszolgálat Orgoványon? Lássunk erre néhány példát azok bizonyságtételébıl, akik segítenek, és akik átélték azt, amirıl mi most írunk. * * * Kedves Ágika és Károly, tisztelt Ficsor házaspár! Nemegyszer próbáltam hálálkodni szemérmes-szegényes szavakkal az ezerféle segítségért, amit kaptunk az Örömhír Alapítványtól. Mindig „leintettek”: nem nekünk jár a köszönet, mennyei Urunkat illeti a hála, İ az alapítvány valódi vezetıje, İ irányít egymás felé segíteni vágyót és rászorulót! Éreztem mindig szavaik mögött az ıszinte meggyızıdést, de igazán mélyen csak többszöri személyes találkozásunk tanította meg nekem ennek valódi igazságát. Mert oly sok sorstársammal együtt, engem is tanított ez a rendíthetetlen hit és szeretet, amivel köztünk élnek és munkálkodnak! Saját tapasztalatomon keresztül nagyon sokak nevében beszélhetek, hiszen látom és hallom, hogy bármiféle megkülönböztetés nélkül mindenki ugyanezt a személyes odafordulást és segítı kezet kapja, mint én. A Dunántúlról költöztünk egy Orgovány melletti tanyára, elszegényedett munkanélküliként, – megkeseredett, befelé forduló, és egészségileg is egyre gyengébb, szomorú és visszahúzódó kis család. S ekkor egy cinikus, romlott ember félig tréfából elvitt az Örömhír Alapítványhoz. Engem, aki már nem ismertem igazi hitben élı, valóban másoknak segíteni akaró, önzetlen embereket, olyan közösséget, ahol nem egy ügyeskedı személy manipulálja a társait, 226

hanem egy közös hit és a Biblia szava tart össze! Ez a szegény mit sem sejtı ember nem tudta, minek eszköze: átléptem egy küszöböt, amivel egy új életbe léptem. Azonnal mellbevágott: miért nem faggatnak itt arról, ki vagyok, és valóban szükségem van-e a meleg kabátra, élelemre és higiéniai cikkekre, amiket kaptam. Nem kellett igazolnom, hogy becsületes szegény ember vagyok, hogy valóban középiskolás kislányom van, hogy nem akarom kerülni a munkát, hanem nem kapok állást, nem kérdezték, van-e vallásom, vagy valamicske hitem! Csak adtak, és szeretettel hívtak. Hívtak, hogy jöjjön velem az egész család, hívtak, hogy másodszor – s majd sokadszor is – megfizethetetlen anyagi segítséget adjanak, hogy örülni és reménykedni lássanak. Hívtak, hogy higgyem el, itt, ahol mindenkit Isten vezérel, mindig segítenek rajtam is. Hívtak, hogy ha gondjaim vannak, itt meghallgassanak. Hívtak, hogy mindig nyitott ajtajukon át az igazi hitet kezdjem megérezni, hívtak, míg be nem láttam kitartó szeretetük mögött azt, hogy ide valójában Isten hív! Ma már kislányommal együtt „külsı családtag”-ként jövünk rendszeresen ebbe a családi otthonba, ahol Ágika és Károly irányításával egyre felszabadultabban énekelünk, imádkozunk és beszélgetünk a Bibliáról, abban a kis közösségben, akiket İk vonzottak ide. A lányom igazi mai fiatal, aki egy hagyományos, „szemellenzıs”, konzervatív templomi szertartást csak intellektuális kuriózumként szemlél. Itt, ahol „korszerően”, videózva, és derős, családias beszélgetés közben, egész személyiségükkel, külsı-belsı kézzelfogható segítséggel bizonyítják számára is a soha el nem fogyó keresztyéni szeretet és minden fölött gondoskodó Szentlélek jelenlétét, itt ı is hinni kezdett. Nyílik a lelke, bátorodnak a gondolatai, a törtetı-versengı iskolai világ után elıször érzi egy közösség részének magát, és keresi az okot, magyarázatot, mindennek mozgatóját! Róla beszéltem, pedig valahogy így érezek én is. Itt családunk és baráti körünk vár, és szeretettel, meghitt, segítıkész beszélgetésekkel, imádsággal megtanítottak arra, hogy ne tartsak többé az emberi közeledésektıl. Ne húzódjak el, ha segítıkész arc mosolyog felém, ne viszolyogjak, ha Istenhitrıl beszél nekem valaki, ne bizalmatlankodjak, ha egy közösségbe hívnak barátságos beszélgetésre, mert itt, az Örömhír Alapítványnál minderre a félelemre nincs okom.

227

Itt valóban Isten szolgái dolgoznak, itt valóban belém látnak és figyelnek rám, s gondjaimra, itt valóban mindenben segítenek, itt valóban folyton gyarapítanak, gazdagítanak. Itt kaptam az oly nehezen megvásárolható higiéniai szerekbıl, – és „ráadásképpen” négyszemközti beszélgetésben megtisztítottak ezer kételytıl és keserőségtıl! Itt soha nem remélt, finom vízhatlan kabátot adtak, – és belülrıl sugárzó, ıszinte jósággal, bizalommal is felruháztak! Itt tápláló levesport kaptam, – és imádkoztak értem! Igen, kedves Ficsor házaspár, megtanítottak rá, hogy nem jól akartam hálálkodni. Ma már tudom ezt, s másként teszek: köszönöm Istennek az Örömhír Alapítványt, annak minden eszközét és megnyilvánulását, s kérem, gyarapítsa lehetıségeiket és erejüket tovább mindnyájunk javára s az İ dicsıségére! Köszönöm. K. L-né

* * * Telefonon hívta feleségemet egy középkorú hölgy. Elmondta, hogy házasságuk összeomlott, nem képesek tovább az együttélésre. Férje többször megfenyegette. A veszekedések mindennaposak. A férj életébe bekerült egy másik személy. Könyörögve kérte az imatámogatást. A családban azonnal elkezdtünk imádkozni értük. Majd szerda este az imaórán kiscsoportokban imádkoztunk a férjért és a feleségért. Az Úr kegyelmének nyilvánvalóságáról már egy hét múlva hallottunk. Ismét hívott a testvérnı telefonon. Így kezdte: „Az Úr erıt adott a megbocsátáshoz. Mindent elengedtem a férjemnek. Újat kezdtünk.”


Súlyos megrázkódtatáson keresztül ment idıs házaspár látogatásából indultam haza, egy csendes téli délelıtt 2000 januárjában. Az útkeresztezıdésben megláttam egyik ismerıst, akirıl tudom, hogy feleségével együtt elég súlyos idıskori betegségben szenved. Gondolatomban szólított meg Istenem, hogy menjek oda a kapuhoz és köszöntsem a bácsit. A belsı késztetésnek engedtem. Otthonuk bejáratához kanyarodtam kerékpárommal. Köszönésemet nagy örömmel fogadta és behívott a lakásukba. Amint a szobában megláttam a betegség által ágyhoz kötött feleségét, rögtön eszembe jutott a mi nagyon kedves, református közösséghez tartozó hívı nénink, aki már régebben említette nekem, hogy aggódik e házaspárért, mert bár betegségük elıtt rendszeres templombajárók voltak, de a megváltásban nem részesültek. Nagyon 228

szeretné ıket elvezetni a kereszthez, nehogy megtéretlenül menjenek el e földi létbıl. A Lélek azt mondta, ez az a perc, amikor határozottan fel kell hívni figyelmüket az Úrral való személyes közösségre, az életátadásra. Több Igét idéztem a Bibliából, elmagyaráztam, hogy csak egyetlen Út vezet a Mennybe és ez az Út Jézus Krisztus. A néni szíve megnyílt és imádságban átadta magát az Úrnak. Elmondta, hogy tudja, a maga érdemeire nézve soha nem mehetne az örök életbe, de hisz az Úr Jézus szabadításában. A bácsi sajnos nem jutott el idáig, de talán életében elıször imádkozott a saját szavaival és erıt kért a terhek hordozásához, a járóképtelen feleségének gondozásához. Az elvetett mag azonban nem sokáig szunnyadt a szív már porhanyósabb talajában. Két hónappal késıbb ı is lerakta bőneit a Megváltó lábai elé.


Anitát elıbb a férje, majd gyermekei is elhagyták. Hite ugyan nem futott zátonyra, de minden tekintetben elbizonytalanodott. Már abban sem volt biztos, hogy az Úr szereti-e. Levélben és telefonon tanácsoltuk ıt, majd vonatra ült és a nagy távolságot leküzdve eljött hozzánk néhány napra. Feleségem és kislányunk segítségével visszament oda, ahol elrontotta az életét. Bőneit sorjában az Úr elé hozta, lerakta azokat az İ lábaihoz. Megszabadultan indult haza.


Erzsi képzett fiatalasszony. Komoly hívı férje a szeretetét azzal is megmutatja felé, hogy amikor a depresszió félelmeket kelt benne, akkor sem hagyja magára, mindig mellette áll, szellemileg azonban nem tudja segíteni. Közösségünk munkatársait keresi fel. Rá is jellemzı az ıszinteség. Menekülne a szörnyő elkeseredettségbe vivı állapottól, de nem hiszi, hogy ez lehetséges. Egyedül valóban nem volt képes rá, de Ágikám segítségével megtette azt, amit lehetetlennek tartott: félelmeit átadta az Úrnak. Igen, segíteni tudunk, mert segít ebben bennünket drága Urunk. A bőn felismerését, a bőnbánatot és a bőn megvallást senki sem spórolhatja meg. Szeretnék az emberek ezt a lépést kikerülni. Sokan, sokat szenvednek emiatt, mert a végsıkig nem akarják megalázni magukat. Sokszor több idıbe kerül a szenvedıket rávezetni a bőnrendezés kikerülhetetlenségére, mint a tényleges szabadulási folyamat. Hála legyen drága Urunknak, hogy azért van ellenkezı példa is.


229

Néhány hosszabb email-váltás és telefonálás elıkészítette Zsuzsa jövetelét egy hétvégére a vendégszobáink egyikébe. Szombaton Donát és Barbara igei megvilágítása után, vasárnap délután feleségem vállalta fel a „szemétkosár” szerepet. Este hazautazott Zsuzsa és napokig csak azon csodálkozott, hogy így is lehet élni: állandó szorongástól mentesen?! Csütörtökön pedig levélben számolt be kifejezhetetlen örömérıl.


15-16 évvel ezelıtt teljesen váratlanul toppant be hozzám régóta ismert jó barátom és lelki testvérem. Rövid bevezetı után mondta, hogy azért jött, mert régi bőnei ránehezedtek és addig nem tudott lelkileg továbblépni, amíg el nem döntötte, hogy a jakabi tanítás szerint bőneit megvallja egy testvérnek. Az Úr egyértelmően engem mutatott neki e célból. Bár én szívesen kimaradtam volna ebbıl a beszélgetésbıl, megértettem, hogy szüksége van rá, nem véletlen autózott ilyen messzire. Azt mondtam neki, ha bizonyos, hogy ezt kell tennie, akkor kész vagyok vele imádkozni és meghallgatni ıt. Igennel válaszolt. Egészen gyermekkoráig visszament és alapos részletességgel elmondott olyan bőnöket, amelyeket elkövetett. A régóta tartó jó baráti kapcsolat következtében ezek közül többrıl tudtam valamilyen szinten, de most részleteket is elmondott. Közben nagyon figyeltem Isten Lelke vezetésére és kedves testvéremmel teljes közösséget vállaltam. Átéreztem terheit és tapasztaltam, hogy egyre felszabadultabb. Mikor a bőnvallás végére ért, együtt adtunk hálát Urunknak a megbocsátásért és a szabadításért. Megkönnyebbülve indult haza. Kapcsolatunk azóta még szorosabb. Idınként találkozunk és együtt imádkozunk. Mindketten felelıs szolgálatban vagyunk. Szükségünk van egymás bizalmára és támogatására. Kölcsönösen kérünk segítséget egymástól. İ, mint egy gyülekezet helyi vezetıje minden generáció felé szolgál és a lelkipásztornak mindig stabil támasza. Ma is vallja, hogy a folyamatos aktív szolgálat feltétele a tisztaság, ez pedig csak az alázatban való bőnvallásban tartható fenn. Az a tény, hogy e bőnrendezést követıen ébredés indult a gyülekezetben, és 8 év alatt csaknem megháromszorozódott a gyülekezet létszáma, szintén mutatja a bőnfelismerés és bőnvallás fontosságát.


Öt évvel ezelıtt találkoztam elıször Arankával. Komoly hívı barátnıje meghívására eljött a konferenciánkra. Ott megragadta az Ige és átadta életét Krisztusnak. 230

Napjai, hónapjai harcokkal és küzdelmekkel tőzdelten teltek. Vonzotta Isten szeretete, de a sátán is kivetette rá a szemét. Megpróbálta távoltartami ıt a hitben élık közösségtıl, sıt még a barátnıjétıl is, aki addig lelkileg gyámolította. Megtorpant egy idıre, de azután hiányzott neki az Úrral való intim közösség. Élt a technika-adta lehetıséggel és a nagy távolságot telefonnal és elektromos levelezéssel hidalta át. Nem sőrőn, de idınként „jött” a kérdéseivel, én pedig igyekeztem késedelem nélkül válaszolni az aktuális Igék idézésével és kiegészítı magyarázattal. Ebben az idıszakban tudtam meg azt is, hogy az utóbbi években olyan munkahelyen dolgozik, ahol minden korábbinál jobb lett a jövedelme. Anyagi lemaradásait kipótolta és lassan tudott felhalmozni is a jövedelmébıl. Nem szeretett volna azonban olyat tenni, ami nem kedves Isten elıtt és e témában is kérdezett, érdeklıdött a gazdagság, a gazdagodás, a vagyongyőjtés felıl.


2003 nyarán beszélgettem egy ifjúval. Gyermekkorában behívta életébe Jézus Krisztust, és hőséggel követte. Aztán hőtlen lett és bőnös életmódot folytatott. Tudta jól, hogy Istent nagyon megszomorította viselkedésével, és ha meg nem tér, a kárhozatba megy. Szíve azonban nagyon kemény volt, és hencegve azt mondogatta, hogy most sokkal boldogabb, mint amikor az Úrral rendezett kapcsolatban és gyülekezeti közösségben élt. A bőnbánatnak egy szikrája sem volt benne. E tragikus helyzetben az Úrtól kértem bölcsességet, miként segíthetnék kedves ismerısömnek. A Szent Szellem imádságban adott felülrıl jövı gondolatokat, mely az ifjút meggyızte a bőnbánat fontosságáról. Akkor délután még tudta tartani magát a konokságban és a megtörésnek semmi jelét nem adta, de én attól kezdve hittem, hogy megtörtént a csoda. Még úgy köszönt el tılem, hogy nem változtat semmit. İ még nem tudta, amit én már hittem: az Úr gyızött. Két nap múlva ismét felkeresett, de akkor már azért, mert be akart számolni a szabadulásról. Nem kellett gyızködni. Gyızött az Isten, és mi egyenkénti imádságban hálát adtunk a szabadulásért.


Kétségbeesetten telefonált az ifjú férj: „Szeretnék elmenni Orgoványra. Segítségre van szükségem. Nem tudom folytatni a szolgálatomat.” Megegyeztünk egy közeli dátumban. Feleségével jött. Mindketten nagyon ıszinték voltak. Nem takargatták bőneiket. Nem mutogattak 231

egymásra. Felelısségüket nem hárították másokra. A részleteket, és a kevésbé fontosnak tőnı dolgokat is jól átbeszélgettük. Imádságukban kiöntötték szívüket az Úr elıtt. Majd beszélgettünk a „Hogyan tovább?” -ról is. Mielıtt elindultak haza, biztosítottam ıket, hogy ajtónk nyitva áll és jöhetnek máskor is. Megértették, hogy nem csak szükségük van a segítségre, de számíthatnak is rá.


Messzirıl jött a másik. Egy éjszakát akart tölteni, de csak úgy kapott retúr jegyet, hogy négy nap múlva utazik vissza. Az Úr elıre tudta, hogy mire van szüksége a szomorú szívő asszonynak. Megvetettségét és megalázott voltát elmondta. Igazából nem remélt megoldást, de már tovább nem bírta hordani a rászakadt nehéz terhet, meg akarta osztani olyanokkal, akiket ismer és tudja, hogy szeretik. A következı napokban egy asztalnál étkeztünk vendégünkkel. Közben nem az idıjárásról, hanem Isten hatalmáról és szeretetérıl beszélgettünk. Délelıttönként a számára elkészített szobában pihent, olvasgatta a Bibliát és az általunk adott keresztyén könyvet. Délutánonként és esténként pedig vele együtt nyitottuk meg az Írást. Kérdéseire az Ó- és az Újszövetségben kerestünk és találtunk választ. Segítségünket nagyon értékelte, de nem látott semmi kiutat abból a „mély gödörbıl”, amelyben már régóta sínylıdik. Amikor kifejeztem neki, hogy én hiszek a szabadulásában, akkor ı szomorú arccal csak annyit mondott mindig: „Jó volna, de ez számomra már lehetetlen.” Harmadik este különösen gondterhelten indult szobájába. Az foglalkoztatta, hogy másnap ilyen keserő szívvel kell elindulni a buszhoz, és családja körébe érkezve azt mondani, nem történt semmi. Ma is csodálkozom, hogy Urunk milyen erıt adott, és megóvott pesszimizmusának, reménytelenségének ránk ragadásától. Semmi kétség nem volt bennem, hogy Isten cselekedett, de ugyanakkor semmi látható, megfogható jele sem volt a lelki sebek gyógyulásának. Amint reggel találkoztunk, vendégünk arca ragyogott, örömmel mondta: „Most már értem, értelek benneteket, ti hitben jártok, nem látásban. Az Úr csodát tett velem az éjszaka, megszabadított a rám nehezedı tehertıl. Most már örömmel megyek haza. Tudom, hogy İ velem jön.” A hirtelen fordulat még engem is meglepett. Tapasztalatból tudom, hogy hány és hány ember hagyja magát az érzelmei által vezéreltetni. Gyakran megtörténik, hogy amikor visszakerül abba a klímába, amibıl kijött, visszaesik korábbi állapotába, és minden megy a régiek szerint. 232

Nem így történt. Két hónappal késıbb hosszú levelet írt. Sok mindent részletezett benne, élete jó irányú alakulásáról. Az különösen meglepett, amit a munkatársaival kapcsolatban említett. Váltig kérdezgették tıle, hogy hol járt augusztusban. Nem értik mi történt vele. İt eddig soha nem látták nevetni, most pedig folyamatosan vidám és mindenkit mosolyával jutalmaz. Kollegináinak kérdései jó alapot adtak neki, hogy bizonyságot tegyen róla, mily nagy dolgot cselekedett vele az Úr. F. K.

* * * Lindával egy erdélyi faluban találkoztunk elıször, ahova szolgálni hívtak bennünket. Mintha most látnám szomorú arcát, szomjazó tekintetét, ahogy figyel az Igére. A szolgálat végén lehetıséget kínált a helyi lelkipásztor arra, hogy aki szeretne, itt maradhat velünk imádkozni. Ahogy köszöntöttem a testvéreket, láttam, hogy többen várnak imádkozásra. Köztük volt Linda is. Odamentem hozzá, és néhány kérdés-felelet után láttam, hogy komolyan keresi az Urat, és szeretne Vele közösségbe kerülni. Próbáltam nagyon egyszerően elmondani, hogyan lehet Isten gyermekévé, és együtt imádkoztam vele. Ekkor letette életét az Úr kezébe és meghozta élete legfontosabb döntését, hogy Jézust akarja követni. Így kezdıdött. Aztán telt az idı, néha egy-egy levélben leírta kérdéseit, amire mi válaszoltunk. A levelezés által sokat erısödött hitében, és imáinkban hordoztuk ıt. A következı szolgáló körutunkon ott találtuk a gyülekezetben, a gyerekek szolgálatát irányította. Kiderült, hogy azóta rendszeresen jár a gyülekezetbe, és tanítja a gyermekeket. Szívbıl örültem, hogy kezdi megtalálni szolgálati területét is. Gyerekénekes kazettákat, könyveket küldtünk kérésére, – mivel ilyen magyar nyelvő anyaga nem volt. Rendszeresen kapják tılünk a Gyerek Magazint, aminek szintén nagy hasznát veszik. Most, a nyári erdélyi szolgálataink során útbaejtettük Lindáékat, hogy pár percre benézzünk hozzájuk. Nagy örömmel fogadtak. A kedves találkozás során beszámolt legújabb élményeirıl, amit az Úrtól kapott. A héten gyermekevangelizációt tartottak az iskola udvarán. Kb. 80 gyerek jött el naponta, hogy meghallgassa az örömhírt. Ezen fáradozott Linda, és örült, hogy tehette, és annak is, hogy megoszthatta ezt velünk. Nagyon marasztalt az esti záróalkalomra, de nekünk tovább kellett utazni. A régi Linda szomorú arca teljesen a múlté. Egy békés, mosolygós, szeretettıl sugárzó asszonyka integetett utánunk, amíg csak láttuk. Hálásak vagyunk, hogy az Úr segít és vezet Lelke által, 233

és így mi is egy láncszemként benne lehetünk Linda „új teremtéssé” válásában. Áldjuk İt, mert nem hiábavaló a mi munkánk az Úrban! Ficsor Károlyné

* * * Linda levelébıl néhány részletet idézünk az alábbiakban, melyen keresztül bepillanthatunk lelkivilágába. * * * Rejtélyes, szent élmények sorozata elızte meg, és készített fel szinte 6 éven át arra a 6 napra, ami alatt megtörténhetett a gyülekezetbe való felvételem és bemerítkezésem. Drága szent élmények, egyértelmő, tiszta, szent kezek segítsége és végül Mennyei Atyánk jóváhagyása, amiben teljes megnyugvást találtam. A jól elıkészített születést végül is İ maga vezette le, ebben sem másé a dicsıség, a legnagyobb dicsıség az Övé. A nap, az óra, a pillanat minden szerinte volt, az İ szent akarata szerint. És ez már az enyém! Oly megható ez a nagy szeretet, hogy süketen és vakon és fogyatékosan is meg lehet találni İt (e tulajdonságok a lelkemet jellemzik), mert volt már találkozásom Vele és most felismerem újra és újra drága szent lényét. Lelki érlelıdésem folyamatában olyan jó nagy helyet, szerepet adott jó Atyánk Nektek, köszönöm Neki, hogy ilyen gondja van rám. Drága testvéreim, továbbra is segítsetek imáitokkal, mert csak veletek együtt sikerülhet Istennek ezt a tervét megvalósítani. H. Linda

* * * Egészen fiatalon kerültem egy tiszántúli faluból Budapestre. Hívı édesanyám ugyan nem jöhetett velem, de imádsága mindig kísért. Akkor még nem annyira, de ma jól tudom, hogy ez meghatározó volt életem alakulásában. Munka és tanulás. Tanulás és munka kötötték le idımet. Elfoglalt voltam, de azért nem hanyagoltam el a gyülekezetbe járást. Életem urának Jézus Krisztust választottam és az İ példája és parancsa nyomán bemerítkeztem. Az évek múlásával, igazán ma sem tudom miért megbántódtam. Csalódtam emberekben és elmaradtam a lelki közösségtıl, a gyülekezettıl. Próbálgattam én az Úrral tartani a közösséget, de nem ment az én megbántódott szívemmel. Próbáltam szebben fogalmazni, de akkor is csak elutasítás volt a szívemben. Évtizedek múltak így el. Közel voltam a nyugdíjas évekhez. Édesanyám a Kiskırösi Szeretetházba került. Rendszeresen 234

látogattam ıt és megismerkedtem az intézettel. Az ottani légkör megérintett. Figyeltem az idıs emberek megelégedettségét és békességét. Általában más tapasztalataim voltak, mert az öregeket elkeseredettnek, türelmetlennek és békétlennek láttam. Kerestem e jelenségre a magyarázatot. Egyik alkalommal bementem az irodába és édesanyámról kérdezgettem az igazgatót. Válaszai és ahogy elmondta azokat, megleptek. Beszédébıl a szeretet sugárzott. Édesanyámról áradozott. Igaz örültem ennek, de azt is tudtam, hogy van ám azért „természete” is anyukának. Elıbb arra gondoltam hízeleg nekem: kedveskedni akar. Akkor ért meglepetés, amikor rám került a sor. Ugyanis amikor indulni akartam, megfordult a kocka. İ kezdett el kérdezgetni, rólam. Mintha csak szívbelátó lenne, kényes pontokat érintett. Nem tudtam kitérni: színvallottam. Elmondtam röviden életem történetét: a jó kezdetet és a visszaesést is. Igaz, hogy szeretetteljes, de nagyon határozott szavakkal tudtomra adta, maszlag amit gondolok, hogy Istennel békessége lehet annak, aki haragba van az emberekkel. Szembesített az Igével. „Ha valaki azt mondja: Szeretem Istent, a testvérét viszont győlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” Kemény szavak voltak, amiket mondott, nem tudom miért, mégsem bántódtam meg, de nem is fogadtam el (ma már tudom) jó tanácsait. Próbáltam ugyan nem mutatni, de azért mégiscsak feldúlt állapotban mentem el. A vonaton még morfondírozgattam magamban és elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy bemegyek az irodába. Édesanyámat ezután is látogatom természetesen, hiszen egy kötelességtudó gyermek másként nem is tehet. A következıkben rájöttem, hogy nem is kell nekem bekopogni az irodába, hisz egyáltalán nem ez az élettere az igazgatónak. Ott van ı az idısek között. Bemegy a szobájukba, megáll velük az ebédlıben, beszélget az udvaron. Amikor édesanyám kísért kifele, akkor is ott volt egy kis csoportban. Még mielıtt búcsút intettem volna megszólított és megköszönte, hogy látogatásommal megörvendeztettem édesanyámat, sıt másokat is. Erre elfelejtve fogadalmamat, hogy ezután nagy ívben kerülöm az igazgatót hirtelen megkérdeztem: „Miért öröm másoknak az én látogatásom?” Miközben válaszolt, szinte észre sem vettem, hogy ismét beszélgetésbe kezdtünk, de immár Isten gyemekeinek a közösségében ott a szép virágágyások között. Sajátos véleményemet a dolgokról megtartottam, de azért az ellenállásom egy kicsit megtört. Megéreztem, hogy nem csak mondja: Imádkozom a testvérnıért, hanem valóban teszi is. 235

Hónapok teltek el és egyszer levelet hozott a postás Orgoványról. A borítékot felbontottam és elolvasás elıtt a feladót néztem, hiszen errıl a helyrıl még soha nem érkezett hír hozzám. A névrıl, majd a levélbıl megértettem, hogy a volt igazgatótól jött a levél, aki immár az Örömhír Misszió munkatársa. Leírta, hogy találkozott és megismerkedett lakóhelyem baptista lelkipásztorával, aki kedves és szolgálatkész ember. Megírta a gyülekezet címét és azt kérte a levelében, hogy egy vasárnap, lehetıleg minél elıbb látogassak el az imaházba. Igazán nem tetszett az ötlet, de mert ebben az idıben már némileg változott az álláspontom és rádöbbentem, hogy a levélíró a javamat akarja, mégis csak elmentem. A gyülekezetben rosszul éreztem magam. A lelkészt kritizáltam, és – magam sem tudom miért –, Ficsor Károlynak megírtam a történteket. Természetesen azt is, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor én imaházba mentem. Nem ez volt ugyan a vágyam, mégis bizonyosra vettem, hogy ezzel lezárult a kezdı levelezésünk. Nem így történt, és jó, hogy nem az én akaratom gyızött. Isten munkálkodott bennem közvetlenül és mások által. Egyszer csak azt vettem észre, hogy testvérként szólít meg az orgoványi levelezı társam. Viszonoztam a megszólítást. Ficsor testvér nem erıltette a gyülekezetbe járásomat, de valamilyen formában mindig kicsengett levelébıl a közösség szükségessége. Hosszabb idı után visszatekintve látom, hogy nem ember, hanem az Úr szólított meg, az a valaki csak eszköz volt az Isten kezében. Azt is látom, hogy milyen szeretettel és türelemmel volt irántam. Én nem így tettem volna helyében. Jó az Úr, aki lehajolt hozzám. Ha lassan is, de egy-egy kis lépéssel mindig közelebb kerültem az Úrhoz. Hónapokkal késıbb, egy alkalommal ismét ellátogattam a gyülekezetbe. Most minden másként történt. Mostmár nem a lelkipásztor kritizálása volt a célom, nem is hibakeresés a hallgatókban. Szomjaztam az élı Igére, az élet kenyerére. Jézus Krisztus megelégített. Otthonra találtam a gyülekezetben. Másnap levelet menesztettem Orgoványra. Örömmel újságoltam, hogy a szeretetteljes buzdító szolgálat nem volt hiábavaló. Azóta csaknem tíz év telt el. Már régen volt az, amikor a gyülekezet meghallgatta bizonyságtételemet helyreállásomról, és nagy örömmel tagjai sorába fogadott. Egyre inkább bekapcsolódom a szolgálatokba. Sokáig csak kaptam, most már én is adni akarok. Van rá lehetıségem, a testvérek számítanak rám. Együtt szolgálunk, hirdetjük Isten szeretetét, visszük az örömhírt. V. Margit

* * * 236

Sok szomorúságot okozott nekünk elsı gyermekünk, mivel tizenéves korában elkezdett inni, és nem törıdött sem a tanulással, sem a munkával. Húszas éveiben már alkoholistának számított. Alkalmi munkákat végzett, de minden jövedelmét borra költötte. Késıbb elköltözött otthonról, és a második faluban, tılünk 30 km-re horgonyzott le. Életformája azonban semmit nem változott. Közel 40 éves, de egészségi állapota és megjelenése alapján aggastyán kinézető volt már. '95 kora tavaszán azonban változás történt. Kórházba került. Onnan nemsokára hazaadták, mivel nem tudtak rajta segíteni. A hír eljutott hozzánk. Felkerestem egy lelki barátomat, aki nálamnál sokkal fiatalabb, de tudom, hogy Isten kezében sokszor eszköz volt elveszett emberek szabadulására. Kértem, hogy látogassuk meg a tékozló fiút. İ azonnal igent mondott, és pár nap múlva elmentünk. Beszélgettünk, majd felnyitottuk a Bibliát. F. Károly szeretı, de nagyon határozott szavakkal felvázolta elıtte a „jövıképet”: ha nem adja életét Jézusnak, akkor nem tud megszabadulni a sátán rabságából, aki alkoholizmus formájában kötözi ıt. Ami ennél még veszélyesebb: elveszíti örök életét. Az én drága Józsi fiam nagyon figyelt, majd amikor imádságra kulcsoltuk kezünket, röviden így fogalmazta meg kérését: – „Jó Istenem, kérlek, segíts hinni és megtérni!” Mi is bekapcsolódtunk a kérı- és a hálaimába, és elkezdtünk valóságosan hinni. Hazamentünk, és pár hét múlva jött a hír: Józsi azóta nem nyúlt a pohárhoz. Ismét pár hét telt el és hallottuk: ismét dolgozik. Két hónap múlva azt írta: „Apuka, átadtam életem Jézus Krisztusnak, és meglett emberként bemerítkezek hamarosan.” Különösebb események nélkül múltak a hónapok. Örömünk pedig egyre nıtt. Közeledtünk megtérésének 1. évfordulójához, amikor nagyon nehéz megpróbáltatáson ment át a növekvı palánta. A régi bőnnel küszködött ismét. Mi pedig nem szőntünk meg érette imádkozni. Egy évvel a megtérése után az örömünneplés helyett szomorú, de nem remény nélküli lelkigondozásra mentünk Ficsor Károllyal. Újabb csodát éltünk át. Fiunk megszabadult a kísértéstıl. Immár több mint tíz év távlatából mondhatom: Isten meghallgatta imádságunkat, megszabadította fiunkat. Legyen áldva érette Istenünk szent neve! M. Sándor

* * *

237

A jövı hónapban lesz öt éve annak, hogy megtértem. Azóta minden nap olvasom a Bibliát. A Biblia lett a legkedvesebb olvasmányom. Tudom, hogy Isten nekem írt abban. Számomra a legdrágább levél, amit valaha kaptam valakitıl. Mindenrıl lemondtam az Isten Igéjéért, ez lett az igazi boldogságom. Amikor a Bibliát olvasom, személyes találkozásom van Istennel, mert maga Isten az Ige. Hajnalban felkelek, hogy olvashassak a Bibliából, mielıtt elindulok a munkahelyemre az ötórás busszal. A Bibliát nyitva hagyom az asztalomon és hazaérkezésemkor a legelsı, hogy olvasok belıle ismét. Jobban éhezem Isten Igéjét, mint a vacsorát. Reggel megkérem a Szent Szellemet, hogy vezéreljen egész nap, adjon nekem jó gondolatokat és helyes döntéseket. Életem elsı ötven évét elrontottam. Alkoholizáltam kicsi gyerekkoromtól kezdve. Csak pár télen jártam iskolába, de akkor sem tanultam: kötelezı volt menni, mentem néha. Nem érdekelt, hogy mindig egyest kapok, az sem zavart, hogy a legrosszabb tanuló voltam az osztályban és a legrosszabb is én voltam. Ma már látom, hogy mennyire elrontottam az életemet. Iskolába már nem járhatok, viszont az olvasást gyakorolhatom a Bibliámból. Gyakorlom is. Az öt év alatt rengeteget fejlıdtem. Végtelen hálás vagyok Istenemnek, aki megszabadított minden megkötözöttségembıl. Nincs már szükségem az alkoholra és a cigarettára. Hetenként négyszer megyek a gyülekezetbe. Nem hagyok ki egyetlen lehetıséget sem. Igyekszem pótolni a mulasztásomat. Ott vagyok minden istentiszteleten és imaórán. Örömmel csatlakozom az Istent dicsıítık seregéhez. Áhítattal hallgatom a prédikációt. Benne mindig Isten szól hozzám. Megtérésem elıtt loptam, hazudtam. Miután elhagytam a családomat, tizenegy évig egy távoli rokonomnál laktam. Egy idıs beteg férfit gondoztam. Az ágya mellett volt egy matrac, éjszaka azon aludtam, és amikor a bácsinak valami gondja volt, nekem kellett felkelni és ellátni ıt a szükséges dolgokkal. Ez számtalanszor megismétlıdött egy éjszaka. Úgy aludtam állandóan, mint a nyúl a bokorban. Persze nappal sem hagyhattam ıt el, mint egy rabszolgának, úgy teltek az éveim. Egyetlen változás volt, amikor ki kellett mennem az erdıbe, fát lopni. Nem szerettem, de nem tudtam mit tenni, engedelmeskednem kellett, mert ha nem, akkor megvertek. Persze, amikor olyan kedvükben voltak a gazdámék, megvertek akkor is, ha elvégeztem a feladatomat. Amikor a Biblia olvasása során Sámson történetéhez értem, megelevenedtek a rémálomhoz hasonló eseteim. Néha azért leitattak, hogy utána szórakozzanak velem. Megrugdostak, leköptek, szó szerint majmot 238

csináltak belılem. Még ma is elı akar jönni a félelem, ha visszaemlékezem arra az esetre, amikor fát lopattak velem az erdıben, majd utánfutóval jött a gazda fia, és miután felraktuk a fát, elindult vele a vevıhöz. Egyszer hirtelen megállt a kocsival, engem kilökött és egy jó erıs kötéllel az utánfutóhoz kötött. Újra elindult a kocsival és engem vontatott maga mögött. Könyörgésemre semmit nem reagált, csak hajtott tovább a kocsival. Akkor állt csak meg, amikor már ezer sebbıl véreztem a horzsolások miatt. Akkor eloldozta a kötelet és bedobott a kocsiba, mint egy darab farönköt. Könnyen tette, ı nagy, erıs volt, én pedig néha az ötven kilót sem értem el. Amikor e szörnyőségeken gondolkodom, látom, hogy Istenem akkor is vigyázott rám, amikor én nem. Végül is én voltam az oka mindennek, mert az alkohol miatt mindent megtettem. Akármire fogható voltam, csak adjanak egy nagy pohár bort. A sörés a borivásban bizony én is hıs voltam. Ez az élet már a múlté. Immár nem az alkoholt, hanem Isten beszédét szomjazom. Bőnös életem következtében házasságom is tönkrement. Egyedül élek. Isten azonban ott van mindig az otthonomban, İ tölt be örömmel. Bekapcsolom a magnót, és keresztyén zenét hallgatok. Minden vasárnap új kazettát kölcsönzök a gyülekezetbıl. Havi jövedelmem ugyan alacsony, mivel semmi szakmám nincs. Örülök, hogy segédmunkásként dolgozhatom, és minden hónapban van egy kis fizetésem. Ebbıl is félre tudtam annyit tenni, hogy vásároltam egy monitoros DVD lejátszót. DVD lemezeket is tudok kölcsönözni a gyülekezetbıl. Azon már nem csak hallgathatom a tanításokat és a dicsıítéseket, hanem láthatom is a szolgálattevıket, ami még személyesebbé teszi számomra a közösségi életet. Egyedül Istent magasztalom megváltozott új életemért, melyet az Úr Jézus kegyelmébıl érdemtelenül kaptam. P. Ferenc 2010.

A sziget A nyár elején lehetıségem nyílt, hogy egy kis szigeten nyaraljak. Mindig vonzott az ilyen lehetıség és most valóra is vált. Ezek a szigetek bizonyos embereket magukhoz vonzanak, mások pedig közömbösek irántuk. A sziget egy önálló rész, amely ugyanakkor szorosan kötıdik és elválaszthatatlan az anyaföldtıl. Ugyanabba a vérkeringésbe tartozik, része annak, és mégis más. Mert a civilizáció nem tudott még olyan nagy hatást gyakorolni rá, és 239

az értékei, gyöngyszemei ott tündökölnek és gyönyörködtetnek. Aki ıszintén keresi a szigeten fellelhetı csodákat, az meg is találja. Lehet, hogy nem ott van, ahol a legtöbb ember keresi, hanem bentebb a sziget mélyében. Ott, ahol rá lehet hangolódni a sziget adta lehetıségekre, és azonosulni tud az ember a természettel, a csenddel, a nyugalommal. És egyszer csak már átnéz a szemünk mindenek felett, és a horizonton túl a végtelent látjuk, amely olyan messzire vezet, amely hitünk szerint a mennyei birodalom kezdete. És akkor csak dicsérhetjük a Mindenhatót, hogy mennyi-mennyi szépet és jót adott nekünk. Igen, mert egy sziget is tud üzenni, prédikálni, csak csendben kell figyelni. Nem tolakodó, vár türelmesen, csak a szemeidet próbálja a szebb, az értékesebb felé terelni. Az emberi kéz alkotásai még nem vették át a szerepet, az emberi akarat még nem uralta le a természet szépségeit. Lehet, hogy emberi szemekkel nem egy közkedvelt, a mai kor számára megszokott élményeket nyújtja, de a legértékesebbet tárhatja eléd. Az elcsendesedést, a tisztaságot, a békességet, a megnyugvást. Valamikor régen a lelkem is vágyott egy kis szigetre. Ágika és Károly szobájában találtam ezt meg. Ott el lehetett merülni, és bele lehetett olvadni a szeretetbe. Az Isten szeretetébe és az ı szeretetükbe. Amikor még csak keresı voltam, szívesen ültek le mellém. Késıbb, amikor friss keresztényként többet és többet szerettem volna megtudni, hogyan lehet Istent jobban megismerni, felfedezni, akkor is mindig nyitva állt az ajtajuk. Örömmel és készségesen osztották meg velem és többünkkel nem csak a házukat, hanem a szívüket is. Tőz volt bennük, amely megvilágította a környezetüket és megpróbáltak ebbıl a tőzbıl újabb lángocskákat életre kelteni az Istent keresık lelkében. Égtek az Úrért. Azért, hogy még többen megtalálják Istent, és hogy még több kis láng gyulladjon meg Isten dicsıségére. És ezeket a kis lánghordozókat megpróbálták gondozni, hogy a láng ne pislákoljon, vagy elaludjon, hanem megerısödjön, és egyre nagyobb lánggal tudjon világítani, és ki tudja állni a legnehezebb viharokat is, hogy aztán az a kis láng Isten eszköze lehessen. Igen, megmutatták, hogy hozzájuk mindig bizalommal lehet fordulni és még a szavak nélküli kérdésekre is megvolt a válasz. Megtanították, hogy az Isten útján való járás hogyan válhat könnyővé és gyönyörőségessé. Ez a nyolcvanas években volt. Azóta ez a kis sziget nevet is kapott, Örömhír lett a neve. Az alapító tagok Ágika és Károly azt a drága hírt hirdetik szerte az

240

országban és országhatáron túl, hogy Jézus Krisztus mindenkit szeret, és hogy Õ tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Errıl a vidékrıl elköltöztem, így nem tudok olyan sőrőn találkozni velük, mint ahogy azt szeretném. Ha tehetem, szívesen megyek a közösségi alkalmaikra. Felüdülés újra és újra találkozni velük, és jó látni a sugárzó arcokat, amelyek Isten szeretetét tükrözik, és a kapott fényt tovább adják az emberek felé. Így már egy egész nagy területet be tudnak világítani. És Isten irgalmából egyre nagyobb ez a terület. Hála az Úrnak, hogy fejlıdik és gyarapodik a kis közösség, és már rég kinıtte a házi csoport méretet. De nem csak a közösségi alkalmak, hanem az azóta is mőködı személyes kapcsolat, lelki építés az, ami nagyon nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megtanuljam, hogy a „sziget” adta csodákat hogyan lehet magunkban hordozni, és tovább építgetni, és megpróbálni átadni másoknak is. J-né S. M. Budapest

Felház Csendben lenni, az Úrra várni – háromnapos böjt – az Örömhír Alapítvány vendégszeretetével. A böjt egy lehetıség. Nem kötelezı. A böjt annak a kifejezése, hogy tisztulni akarok Uram, csak Rád figyelek! A böjt annak a kifejezése, hogy vágyok Uram a vezetésedre. Belılem ennyi elég volt, most Te jössz! Tisztulni vágytam. Vezettetésre volt szükségem. Miért is? Mert a szolgálatomból következı felelısség és a személyes odaszánásom között óriási őr tátongott. Kiscsoport vezetı vagyok másodmagammal. 38 ember, aki úgy döntött, szeretne egy kisebb közösséghez tartozni. Ez egy szellemi életközösség, nagyon sok örömmel, de nagyon sok feladattal, felelısséggel. Jól kezdıdött a csoport élete, sok megtapasztalásunk volt: emberek tértek meg, álltak helyre, álltak be a szolgálatba. Átéltünk gyógyulásokat, szabadulásokat és kudarcokat is. Ugyanakkor mostanában az én szerepe a 100%-hoz közelített, Isten része egyre kisebb lett. És ennek meglettek a rossz gyümölcsei. Belefáradtam, belefáradtunk. Az Úr belekényszerített minket abba, hogy jobban feléje forduljunk. Nos, ennek egy része (fontos része) volt a személyes háromnapos elvonulásom: tisztulni és vezettetni, ezt akartam. Megtörtént. 241

A döntés után megkellett találnom a megfelelı helyet. Isten nagyszerően vezetett. Örömhír Alapítvány vendégháza, Orgovány. Ha akarsz, magányban lehetsz és ha közben érzed Isten indítását közösségben is lehetsz, van aki meghallgasson, van aki imádkozzon érted és ha úgy adódik szolgálhatsz is. Ez nekem ideális volt. A hely kitőnı, csendes, puritán, de minden meg van, ami kell. Igazán erre teremtette Isten. Új épület, melyben vannak szobák, konyha és új gyülekezeti terem. Minden egyszerő, de igényes. Jó itt lenni. Derős, vidám, de komoly is. Minden egyes szoba, folyosó, konyha, raktár, iroda Istent hirdeti. Igék a falon, körbe székek, Bibliák, fényképek, itt ÉLET van. És csend, ha arra vágysz. Imádkoztam, Igét tanulmányoztam, és vártam. Dicsıség Istennek nem kellett sokat várnom! Megszólított. Mert Isten ígéretei semmit sem változtak. Azt mondta: Közelítsetek hozzám és én is közelítek hozzátok! Isten valójában mindig közel akar lenni hozzánk, İ nem lép el tılünk, mi vagyunk akik elszaladunk, olykor nagyon messzire. Valaki olyan messzire, hogy késıbb hiába keresi ismét a megmenekülés útját. Úgy járhat, mint Ézsau. Megszólított Isten és egy szót mondott: tisztaság. És én kértem az Urat, hogy mondja el, miben kell tisztulnom. Ezt mondta az Úr: Nem vagy tiszta a pénzedtıl. A baj az, hogy nem hívı emberek mércéje befolyásol: valamit felmutatni a megtakarított pénzbıl. Győjteni, győjteni, hogy aztán elmondhassam: ezt vettem! Nem a jó sáfárkodásról van szó, hanem a rossz motivációról: én is elérek valamit. És emiatt az adakozásom is lassú, hiányos nem tiszta. Mert akkor nem marad arra a „nagyra”. Az Úr azt mondta: Add meg a tizedet tiszta szívvel, és aztán sáfárkodj, ne kérkedj! Isten most ebben megszabadított! A második ügy tisztaság terén az Internet. Azt mondta az Úr: Hiába nincs TV-d, ha az Internettel pótolod. Megkérdeztem, hogy állítsak fel egy idılimitet. Azt mondta: Nem! Én eddig is szóltam, hagyd most már abba, de te sokszor nem tetted. Nincs más dolgod, mint amikor szólok, hagyd abba. Ennyiben maradtunk. Dicsıség Istennek. Ami elém jött az a reggeli csendesség még. Arra kért az Úr, hogy amit elkezdtem újra pár napja (örökös újrakezdı vagyok), abban végre tartsak ki! Nagyon szeretném. Akarom!! Még sok minden, de nem fárasztalak titeket magammal! Elsı dolog, amit a csoportnak kaptam: szeretettel, de határozottan lehet inteni, tanítani: a vasárnap az Övé. Nem a munkáé, nem a kedvteléssé, az Övé. Kijelentette: ez nem ószövetségi 242

követelmény, a vasárnap az Úré! És azt is, hogy aki a csoport tagja, az kötelezze el magát a csoport-alkalmakra (mert ha arra se, akkor mire?)! Tudom, hogy ez nem új, de megerısített az Úr: szeretettel, de határozottan kérni. Következıleg azt tette fel kérdésként Isten: hogy megyünk mi szolgálni? Ott állunk-e elıtte, kérve a megtisztítást és csak utána vállaljuk-e fel a szolgálatot mások felé? Én mindenesetre sokszor csak beesek az alkalomra, fıleg ha nem én készülök. És ha készülök is, gyakran belevágok anélkül, hogy én magamat rendeztem volna az Úr elıtt. Pedig számtalan Ige van erre: aki az Úr elıtt áll, magát mind megtisztítja. Szóval a változás egyik kulcsa: Tisztán menjünk szolgálni! Erre szánjunk idıt! Megerısödött bennem, amit már régen kimondtunk: Céltudatos vezetés kell! E felé kell közelednünk minden lépésünkkel! Ennek rendelıdni alá. Fogalmazzuk meg mi a célunk, és aszerint járjunk és vezessünk! És fizessük meg az árát! Mert meg kell fizetni a szolgálat árát. Nehémiás megfizette, Mózes megfizette, Pál apostol és Péter apostol is. Nekünk is meg kell fizetni: idınket, energiánkat, talentumainkat és pénzünket is a szolgálatért. Az látszódjon rajtunk, hogy felkészültek vagyunk, elhivatottak vagyunk, van mit mondanunk, hitelesek vagyunk! És akkor lesz odaszánás is. És lesznek jó gyümölcsök. Nem írom tovább, mert a kereteim végesek. Nagyon boldog vagyok, mert átéltem Isten konkrét vezetését, tisztítását. És higgyétek el, ehhez nagyon kellettek a körülmények, a külsı zajok kiszőrése. És még valami, amit a végére hagytam: egy szeretı, figyelmes gyülekezet segítsége, imája, tanítása. Ebben volt részem. Varjú Lajos

* * * Életemben komoly fordulópont következett be, amivel nem tudtam mit kezdeni. Emberek hagytak cserben, hozzám igazán közelállók. Nem tudtam felállni a bajból, mert hagytam elhatalmaskodni magamon a keserőséget, a csalódottságot. Az értelmem azt mondta, ennek így kellett lennie, de a szívem egyáltalán nem dobbant rá erre. Segítségre volt szükségem, de a környezetemben lévıkhız nem mertem fordulni, mondván, mit szólnának ahhoz, ha látnák, hogy egy komoly hívı lány nem bír megbirkózni ezzel a helyzettel, mikor minden mással pedig igen. Szégyeltem, hogy nem vagyok erıs, nem vagyok bizakodó, sem reménnyel teljes.

243

Akkor már ismertük egymást Károly bácsiékkal az Elrejtett kincs kötetei kapcsán. S rajtuk keresztül segített az ÚR, hogy fizikailag, szellemileg is kiszakadjak a megszokottból, és pár napra Orgoványra kerüljek, egy csendes, gyönyörőszép helyre. Már maga az odafelé vezetı út is érdekes volt, mert többször eltévedtem a számomra ismeretlen úton. S éppen ebbıl kifolyólag, tanulságos is volt. Arra döbbentem rá, hogy az én életem is ilyen, még olykor hívıként is. A Mennyei Királyhoz, Jézus Krisztushoz akarok eljutni, İ maga a cél, de az odavezetı úton sokszor nem jó irányba megyek, mégha jó is az úticél, és bizony meg kell keresnem a visszavezetı utat, ha mindenáron el akarok érni a célba. S én el akarok jutni a Mennyei Királyságba! Szeretettel fogadtak Károly bácsiék, pedig ismeretlen ismerısként jöttem, messzirıl. Idıt szántak rám, rengeteget. Figyeltek rám, segítettek, tanácsoltak – beszélgetve, imádkozva. S így van ez mind a mai napig. Dicsıség az ÚRnak! 'Harcos' hónapok vannak mögöttem, de nagyon jó tudni, hogy vannak testvéreim Orgoványon, akik gondolnak rám, keresnek, érdeklıdnek, és szívesen látnak. Ádott értük az Úr Jézus Krisztus! Horváth Kata

Egyik vendégszoba

244

LÁTÁS Az Örömhír Alapítvány megalapítása és a teljes idıs önkéntes szolgálatba állás elıtt szüleim azt az elhívást kapták Istentıl, hogy ne csak az idısek felé, hanem minden generáció felé szolgáljanak az örömhírrel. Amikor ezt az elhívást a szívükben forgatták, Isten egyik szolgáján keresztül a következı látást kapták: „Látok egy hajót. Ez egy csónakházban épült óceánjáró jacht. Versenyzésre készült, ezért másoktól elrejtve épült, hogy mások ne másolják le. Láttam, amint jött ki az épületbıl. Készen áll a tengerre indulásra. Ez azt jelenti: Isten felkészített benneteket az új munkára. Ez a hajó speciális. Meg tud birkózni az óceáni viszonyokkal. Isten elvégezte bennetek, az életetekben azt, amire szükség van a szolgálatotokban. A feladattal meg tudtok birkózni. Ne féljetek! Ez a hajó nem egyedül halad. Csoportban mentek. A hajó kapitánya Jézus. Gyermekeitek és más emberek is veletek mennek.” Az új munkát elkezdték, és látták megvalósulni a látást. A szolgálat végzése közben Isten idırıl-idıre adott új látást is az aktuális idıszakokra nézve, ezzel segítve, hogy ne a magunk eszére támaszkodjunk, hanem felismerjük, mi az İ akarata. Így mutatott gyermekeket, akik felé szolgálatra hívott. Így indított a falubeli evangélizációs munkára, aminek az eredménye kis gyülekezetünk lett. Késıbb szólt, hogy építsünk az udvar beépítésével egy nagyobb összejöveteli termet, és amikor elkészült, megláttuk, milyen pontos Isten idızítése: 6 hét múlva belvíz öntötte el az alagsori termet, és 5 hónapig víz alatt is volt. Így mutatta meg azt is, hogy rendezzünk be vendégszobákat, és azóta sokan tudtak elcsendesedni ezekben. Csendes napok szervezésére indított, missziós központ építésére, a Mária Otthon létrehozására, és így tovább. Isten idırıl idıre kihívás elé állított bennünket azzal, hogy látást adott. Ilyenkor szembesültünk emberi korlátainkkal. Gyakran nehéz volt elképzelni, hogy amit megláttunk szellemben, az megvalósulhat. Hála Isten hőségének és türelmének, a mellettünk álló 245

közbenjárók imájának és annak, hogy mindig volt valaki, aki bátorított Isten Igéjével, vagy személyes kijelentéssel. Így válhatott valóra Isten terve ezidáig. Isten célja a fent felsoroltakkal mindig az volt, hogy az İ királyi uralma megvalósuljon és növekedjen bennünk. Ezáltal emberek találkoztak vele, és ez a találkozás meghatározó változást hozott az életükben: megtérést, gyógyulást, szabadulást, felbátorodást, szolgálatba állást. Most is van Istentıl kapott látás a szívünkben. Látjuk, hogy Isten céllal szélesítette ki sátrunkat (lásd Ézsaiás 54:2-4.) nem csak szellemi, hanem ezzel párhuzamosan fizikai értelemben is, és adott több épületet is a szolgálatra. Hisszük, hogy az Áldás-völgyben – így neveztük el az Orgoványi szolgálati központot – ezután még többen fognak üdvösséget kapni. Hisszük, hogy szolgálatunknak szellemi értelemben nyitottnak kell lenni, olyannak, mint egy tetı nélküli ház, ahova le tudják engedni betegeiket azok, akik hisznek. Ezen a helyen Isten leveszi a leplet emberek szemérıl, hogy tisztán lássanak (Ézsaiás 25:7.). Isten közel akar lenni hozzánk, sıt, İ maga itt akar lenni köztünk és bennünk. Másként nem is tudnánk ezt a szolgálatot végezni. Csak İáltala! Azt is látjuk, hogy Isten mint menedékvárost és rejtekhelyet jelölt ki bennünket sokak számára (Ézsaiás 16:3-4.), hogy befogadjuk ıket azért, hogy átéljék Isten szabadítását, és dicsérjék İt nagy tetteiért (Ézsaiás 60:18.). Idırıl idıre találkozunk valós szükségekkel, amelyeket szeretnénk betölteni, de nem mindenre hívattunk. Vigyáznunk kell, hogy ragaszkodjunk ahhoz az elhíváshoz, amelyet kaptunk Krisztustól, hogy soha meg ne botoljunk (2Péter 1:10.). A szolgálatot Istentıl kapott látás alapján végezzük. Semmi nem épülhet saját ötletünkre, mert nem is lenne hatalmunk azt fenntartani. A szolgálat vezetıi, de én magam is, feleségemmel együtt hiszem, hogy Istennek csodálatos a terve, és hatalmasan hajtja azt végre. Hisszük, hogy Isten az İ szolgálatában akar látni bennünket. Az İ tervét igyekszünk felismerni, megragadni, és hit által kapcsolódni hozzá. Ficsor Donát

246