Sárkány Győző és Sárkány Győzőné írásai

Sárkány Győző és Sárkány Győzőné írásai.

MEGHALLGATOTT IMÁK. Írta: Sárkány Győző Az itt leírt visszaemlékezésben Isten élő valóságáról teszek bizonyságot. Megélt történetek közül jegyzek le néhányat, amelyekben megtapasztaltunk, vagy személyesen megtapasztaltam, hogy Isten nem csupán meghallgatja az imáinkat. Bizonyítékok ezek az ima erejéről, amikor kézzelfogható módon átéltük, vagy én személyesen átéltem, hogy Isten kellő időben válaszol kérdéseinkre és kéréseinkre. Néhány éve leírtam az első házasságom történetét. A visszaemlékezés címe: Hét év Jézus szolgálatában. Akkor nagyon ragaszkodtam a pontos időrendi sorrendhez, de később megláttam, hogy ez nem szükséges és nem is mindig előnyös. Ezért ez alkalommal inkább a hasonló eseményeket igyekszem csoportosítani, vagy az életünkből visszaidézni egy-egy eseményt, mely igaz és így egyfelől Istent dicsőíti, másfelől a hitet neveli azokban, akik elfogulatlanul olvassák. Az a kívánságom, hogy szívből-szívbe és hitből-hitbe jussanak az én egyszerű elbeszéléseim. Ismétlem, csak igaz, megtörtént dolgot írok le. Azok számára, akik keveset tudnak rólam, néhány mondatban leírom, hogy honnan is indultam el. 1908. január 16-án születtem Konyár községben. Dédszüleim, mint nemes emberek, Erdélyből települtek át erre a csodálatos vidékre. Édesapám úri szabómester volt. A századfordulón bekövetkező gazdasági válság miatt, a korábban jómódban élő polgárság elszegényedett, a kézi munkával készült ruházatot egyre inkább kiszorította a géppel varrt tömegáru. Mind ezek azt eredményezték, hogy édesapám alig kapott új ruhakészítésre megrendelést, elsősorban kisebb átalakításra, javítgatásra hoztak hozzá egyegy ruhadarabot. Így nehéz küzdelem, sok munka és törődés mellett tudta megkeresni népes családja számára a kenyérrevalót. 2

Szüleim hívő emberek voltak. Tizenkét gyermekük közül három még csecsemőkorban meghalt, de kilencet tisztességgel felneveltek. Édesapám volt a helyi kis baptista gyülekezet prédikátora, így a házunkban tartottuk a rendszeres istentisztelet, melyen a családunk minden tagja aktívan részt vett. Sok neves igehirdető fordult meg nálunk, többek között Kornya Mihály testvér, édesapám az ő lelki neveltjének vallotta magát. Szegénységünk miatt szüleink az elemi, vagy ipariskolán kívül nem tudtak taníttatni bennünket, de ezt nagyban pótolták azzal, hogy igen olvasott volt a családunk. Elsősorban egyháztörténeti, egyház-irodalmi, szépirodalmi és történelmi írásokat olvastunk, valamint sok útleírást és más hasznos könyvet. A bibliai történeteket megismertük és magunkba szívtuk, később, mint igehirdető, igen sok hasznát vettem a gyermekkorban megtanultaknak, és sokszor hálát adtam Istennek a családi otthonért, de kiváltképpen a hívő szülőkért. Iskolában a református hittant tanultam, de tizenhárom éves koromban – ahogy ezt a baptista közösségben akkor már gyakorolták, - alámerítkezéssel vettem fel a keresztséget. Tizenhat éves koromig az akkori ismeretemnek megfelelően, őszinte vágyakozással. megközelítőleg hívői volt a fiatal életem, de ettől kezdve a kétfelé sántikálók közé tartoztam. Szerettem volna Istennek szolgálni, de nem volt mindenben kellő erőm. Tevékenykedtem az egyházi ifjúsági munkában, sőt szemináriumba menetelemet szorgalmazták, de nem ítéltem életemet lelkészi szolgálatra alkalmasnak és így nem fogadtam el a jóakaratú ajánlatot. Volt, amikor bűneim rám nehezedtek és szerettem volna szabadulni tőlük, de néha már az is kérdéses volt előttem, hogy egyáltalán igaz-e az Isten létezése, Jézus megváltási munkája és a Biblia. Úgy gondolkoztam, hogy ha igaz, akkor én, még ha szenvedések útján kell is haladni, akkor is ezen az úton kívánok menni, hogy üdvösséget és örök életet nyerhessek. Ha pedig nem 3

igaz, úgy helytelen másokat utánozni és csak azért élni vallásos életet, mert hát mások is ezt élik körülöttem. De honnan tudhatom meg, hogy mi az igazság? Egy téli estén hazafelé mentem és nagyon rám nehezedtek bűneim és én térdre estem a hóban, és sírva könyörögtem: "Ha igaz, amit a Biblia mond, úgy fogadd el fiatal életem, és hadd tudjam bizonyosan, hogy én a Te gyermeked vagyok és Te nékem édes Atyám vagy. Jézus Krisztus vérével töröld el bűneim és tegyél szabaddá! Ha igaz, hogy azon halászoknak a magad Lelkéből adtál, így adjad énnekem is, mert nem tudok a saját erőmmel győzni önmagam felett és bűnös kívánságaim felett." Úgy éreztem, hogy felszállt az ima és valami fog történni az én életemben. A következő tavasszal az Úr kézen fogott és elvezetett olyan gyülekezetbe, ahol betegek gyógyultak meg imára és kiáradt Isten Szentlelke. Harmadik vasárnap voltam ott, amikor sírva imádkoztam, fájt az én sok bűnöm és kegyelemért könyörögtem, kérve Istent, hogy Jézus érdeméért bocsássa meg sok bűnömet és töltsön be Szent Lelkével. A gyülekezet ősz vezetője látva és halva vívódásomat, odajött és kezeit reám helyezve segített imádkozni. Egyszerre lehullott a teher lelkemről és én boldogsággal megtelve átéltem azt, amit az apostolok. (Apostolok csel.2:4. és 10:4446.) Ez történt 1929. júliusában. Ezen este a gyülekezet pásztora felszólított, hogy mondjam el, mi történt velem. Rövid beszédem után olyan buzgóság vett erőt a testvéreken, hogy rajtam kívül még öten, tehát azon este hatan teljesedtünk be Szentlélekkel. Néhány hét múlva a gyülekezetünk vezetője felszólított, hogy áldozzam oda életemet, és legyek az Evangélium hirdetője. Mivel szüleim anyagi helyzete igényelte azt, hogy a még otthon élő testvéreim felneveléséhez nyújtsak segítséget, 4

viszont a prédikátori szolgálatért nem tudott a hívő közösség fizetést biztosítani, - így szüleim miatt nagyon nyugtalan voltam. Egy reggel, mikor félrevonulva imádkoztam, hallottam Jézus szavát: Aki jobban szereti szüleit, hogy nem engemet, nem lehet az én tanítványom! Én sírva válaszoltam az Úrnak: „Uram, én Apámnál, Anyámnál, de még saját életemnél is jobban kívánlak szeretni, csak adj erőt nekem és kérlek, nyugtasd meg szüleimet és viselj róluk gondot, ha én vállalom a Te munkádat, és kimegyek az igehirdetés szolgálatára." Október 25-én nyertem felavatást a szolgálatra, másnap reggel imámra válaszként, indulásom előtt édesanyám is beteljesedett Szentlélekkel és sírva mondta: „Menj, édes fiam és beszéld el mindenkinek, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz! Mond el mindenkinek, hogy Isten kitölti az Ő Szentlelkét mindenkire, aki azt őszintén kéri Tőle.” Később édesapám és testvéreim is részesei lettek ezen áldásnak. Dicsőség az Atya, Fiú, Szentléleknek, most és mindörökké!

2. Fejezet.

Volna szíved azt kívánni…? Első missziós állomásomon Borsod megyében, ahova Isten először vezetett, sokan hívővé lettek, de ebben nagy segítséget nyújtott az, hogy több beteg ima által gyógyulást nyert. Az Úr kinyújtotta a kezét és lebénult elméjű és tehetetlen férfi nyerte vissza épségét, értelmét és munkabíró képességét. Mások különböző betegségekből nyertek teljes gyógyulást. A házigazda, akinek a házánál tartottuk az Istentiszteleteket, ezt látva egy napon arra kért, hogy imádkozzunk érte, mivel hályog volt a szemén. Előző években Amerikában dolgozott és 5

ott kétszer is operáltatta a szemét. Most olyan erős, vastag volt a hályog a szemén, hogy nagyon sokat szenvedett miatta. Amikor mellé álltam, ezt mondtam: én nem tudok csodát tenni, de az a kérdés, hogy Simon bácsi hiszi-e, hogy Jézus ma is tud gyógyítani? Ő igennel válaszolt. Akkor a következőket mondtam: én segítek hinni és imádkozni. Ekkor olajjal kentem meg Jakab 5:14. alapján és az Úr ereje megérintette. Ez vasárnap este volt és reggelre levált a hályog a szeméről és teljesen meggyógyult. Még vagy húsz évig élt és nem volt többet baja a szemével. Szívét Jézusnak adta és ő lett a későbbi időben az apósom és két gyermekem nagyapja. Hat és fél évig éltünk az Úr szolgálatában feleségemmel és sok csodát és imameghallgatást éltünk át. De sok próbát és üldözést is. Az akkori hatóságok szigorúan tiltották a kisegyházak működését. Bezárták az imatermeket. Azt is megtiltották, hogy családoknál jöjjünk össze istentiszteletet tartani. Ha mégis megtettük, az igehirdetőket, gyakran a résztvevő testvéreket is megverték. Hétről-hétre megismétlődött, hogy amikor megjelentünk egy településen, kitiltottak a városból, faluból. Ha nem tudtak az érkezésünkről, akkor az istentisztelet után előállítottak a csendőrségre, ahol alapos verést kaptam, kaptunk. Egyszer, mikor a csendőrök engem puskatussal és egyéb módon ütlegeltek az igehirdetés miatt, feleségem elém ált, karját kitárta, hogy megvédjen a további ütlegeléstől, és kérte, hogy őt üssék én helyettem. Őt is ütötték és ő vállalta velem a Jézusért való szenvedést. Mikor később megbetegedett és mindinkább erőt vett rajta a nyomorúság, én esedeztem az Úrhoz, hogy úgy, mint másokat, őt is gyógyítsa meg és adja vissza nékem és két gyermekünknek. Egy ilyen buzgó ima alkalommal ezt a hangot hallottam: Volna szíved azt kívánni, hogy előröl kezdje a szenvedést, nem volt még eddig elég az ő szenvedése? 6

Én akkor könnyes szemmel ezt mondtam: Uram, legyen meg a te akaratod! Nagyon nehéz volt kimondani, de Ő adott erőt, hogy vissza tudjam adni annak, Akitől kaptam. A Mindenható elvitte, halála perceiben így imádkozott: Uram, Akinek fiatal életemet átadtam és az értem való kereszthalálodért magamat kezedbe tettem, most jöjj érettem és vigyed magadhoz a te benned reménykedő gyermekedet. Akkor látta Jézust hozzá közeledni, arca fényleni kezdett, kezeit Jézus felé kitárta és „Dicső Királyom, Jézus!” kiáltással megszűnt e Földön élni. Ő nekem imatársam, a szolgálatban segítőtársam volt, sőt szenvedő társ is, de bármennyire nagy volt is a veszteség, valóban nem lehetettem önzően szívtelen, azt kívánva, hogy szenvedését kezdje újra. Ő már hazatért! Van egy gyönyörű énekünk, melynek így hangzik néhány sora: „A vándor hazaért, óh mennyit szenvedett, elfáradt és szívét a honvágy szállta meg. De most nem gondol azzal itt, Isten letörli könnyeit!"

3. Fejezet.

A két gyermek anyukát kér. Hárman maradtunk, mikor Istenünk elszólította feleségemet. Én, - aki hű társ nélkül maradtam, - és a két gyermek, Sárika és Győző, akik a gondos édesanyjukat veszítették el. Feleségemnek halála előtt az volt a kérése, hogy csak én mellettem nevelkedjenek, velem legyenek a gyermekek, és őket ne adjam a nagyszülőknek gondozásra. Akkor békélt meg teljesen, amikor közöltem vele, hogy nincs szándékom megválni a gyermekektől, szeretem őket, és Isten majd segít, hogy felnevelhessem. Először úgy gondoltam, hogy egy nálamnál lényegesen idősebb magányos nőtestvért fogadok a gyermekek mellé 7

gondozónak, ezt meg is tettem, de később láttam, hogy a gyermekek anyai szeretetre vágynak. Láttam, ahogy a kisfiam meg akarta ölelni és szeretni és ő eltaszította magától.(Ezt persze ő nem vette észre, hogy én látom.) Ezen kívül is, ha szolgálatomból hazaérkeztem, úgy éreztem, mintha eltévedtem volna, egy idegen lakásba mentem volna be. Nem voltam otthon, nem találtam azt a békés érzést, megnyugvást a saját otthonomban, mint azt régebben tapasztaltam. Nem volt teljes a békességem. Nagyon szerettem a feleségemet és nem akartam újranősülni. Féltem is, nehogy Ige ellenesen cselekedjek. Azután az Úr megmutatta, úgy az Ó-szövetségben, mint az Újszövetségben, hogy nincs tiltó rendelkezés. Féltem a bűntől, féltem hibásan lépni. Az Úr jött segítségemre, hogy eloszlassa nyugtalanságomat és meggyőzzön arról, hogy a gyermekeim érdekében is szükséges megnősülnöm. Tudtam azonban, hogy minden házaséletben lehetnek nehézségek, még a hívő családokban is, de a meglévő két gyermek még inkább előidézhet nehézséget, ezért ha nősülök, nekem nem szabad magamnak választani, illetve én nem akarok magam választani, mert akkor hibázhatok. De ha az Úr választ, úgy nyugodtan mehetek és léphetek egy új házasságba, mert az Úr nem fog tévedni, és nem enged csalódni. Ettől kezdve imáimban kértem a Mindenható beavatkozását, és hogy Ő jelölje ki gyermekeimnek az új anyukát, számomra az imádkozó, hű feleséget. Az Úr hallotta imáimat és válaszolt, megmutatta, hogy Ő az árvák és özvegyek gondviselő Istene is. Egy szerda este így imádkoztam: Uram, én nem akarok addig azon hívő leánnyal beszélni, kit mutattál, míg egészen bizonyos nem leszek ebben a dologban, hadd tegyelek próbára és szabadjon kérni, hogy e héten hozd el őt ide a 8

lakásomra. Bibliák, egyházi iratok értékesítését is végzem, így vásárlás céljával is eljöhet. Ha Te ezt jónak látod, én fogok vele beszélni arról, hogy mit kértem Tőled, de ha e héten nem hozod el, úgy nincs bátorságom őt megkérni. Buzgó imámban esedeztem és hittem, hogy Isten ezt megteheti, és segíteni tud nékem ebben a dologban. Anélkül, hogy tudtam volna, miért kell úgy intézkednem, csütörtökön azt mondtam a gyermekek gondozójának, hogy pénteken látogassák meg szüleimet a két gyermekkel, hiszen szerették a nagyszülőket. Nem tudtam, hogy ez már az Úr tervének a része. Pénteken reggel elmentek, én pedig Bibliával az asztalomon, írni és olvasni kezdtem. Egyszer kopogtattak és jött az Úr által kijelölt lánytestvérnő. Ő meglepődött azon, hogy egyedül talált, én pedig tudtam, hogy ez imámra a válasz. Hellyel kínáltam meg az asztal másik végén és elkezdtem beszélni. Először azt kérdeztem, hogy ismerte-e az én feleségemet. Válaszként elmondta, hogy egyszer az ő sógornője beteg volt és az én feleségem meglátogatta őt és imádkozott érte. Soha nem felejtem el – mondta – azt az imát, mit akkor ott buzgó szívvel és szeretettel elmondott. Azután még egyszer látta, mikor már a feleségem nagyon beteg volt és vidékre akartam vinni, az ő énekkaruk eljött, hogy búcsúzóul néhány szép éneket énekeljenek. Akkor a beteg felkelt ágyából és megköszönte ezt a kedvességet, mit az énekkar tett. Ez is emlékezetes maradt számára. Ekkor a következőket mondtam: - Gondold el, milyen veszteség ért, amikor egy ilyen imádkozó feleséget elveszítettem és milyen veszteség érte a két kicsi gyermekemet, mikor egy ilyen édesanyát elveszítettek. De én kértem az Urat, hogy pótolja ezt a veszteséget és gyermekeimnek egy kedves anyát, nekem pedig egy imádkozó feleséget adjon. És éppen most jött meg az Úrtól a válasz, hogy az Úr Téged választott erre a szolgálatra. – Kértem, hogy mondja el véleményét arról, amit most hallott. 9

Igen értelmesen válaszolt: - Sárkány testvér, én erre nem gondoltam eddig, mert nem is gondolhattam, hiszen te velem még soha nem is beszélgettél. De kijelentem Isten előtt, hogy imádkozni fogok, és ha én is megkapom a megbizonyosodást, hogy ez az Úr akarata, úgy én kész vagyok életemet odaszánni, hogy a gyermekeknek édes anyjuk, neked pedig feleséged legyek. Ekkor a következőt javasoltam: - Ha ilyen komolyan fogadtad, amit most mondtam, úgy hajtsuk meg térdeinket és itt az Úr jelenlétében imádkozzunk. Mindketten buzgón imádkoztunk, azután ezt mondtam: - Te az Úr előtt már a menyasszonyom vagy, majd az Úr megadja néked is az Ő válaszát, de most ülj le és mondd el, hogy ki is vagy, mint is élsz, mert csak annyit tudok, hogy az egyik gyülekezet diakónusának a húga vagy és velük laksz. Tulajdonképpen csak ennyit tudtam róla, és még azt, hogy buzgó hívő lány. Ekkor mondta el, hogy Ő is árva, még kislány volt, amikor az édesanyja meghalt, édesapját pedig néhány éve veszítette el. Neki is új anyukája volt és hálás érte a jó Istennek, hogy jóindulattal és szeretettel gondozta az ő népes családjukat. (Itt jegyzem meg, hogy ez az anyuka nálunk élte utolsó éveit és Istennel és emberekkel megbékélve a mi otthonunkból költözött el, az örökkévaló mennyi honba.) Elmondta még, hogy 22 éves, és tekintettel arra, hogy akkor 24 év volt nálunk a nagykorúvá válás ideje, így most még bátyja, Elefánti János testvér gyámsága alá tartozik. Tehát a házassághoz, Elefánti testvérnek, mint gyámnak a hozzájárulása is kell. Beszélt munkakörülményeiről, hol dolgozik, milyen a munkaidejének a beosztása, stb. Abban állapodtunk meg, hogy a következő hét első napjainak egyikén elé megyek munkahelyéhez és elkísérem fivéréékhez, hogy vele, mint gyámmal beszélhessek. Kértem, addig imádkozzon, én is ezt teszem, hogy Istenünk végezze tovább ebben a dologban is munkáját, és teljesítse be az akaratát. 10

A megbeszélt napon találkoztunk, és azonnal láttam, hogy nagy lelki vívódása van. A köszönés után kértem, legyen őszinte és mondja el, miért nyugtalan. Ő meglepődve nézett rám, hogy így olvasok a bensejében és a következőket mondta: - Még én sem nyertem meg azt, amit imában kértem, de ez kevésbé nyugtalanít, mert azt én hamarosan megnyerhetem. Hanem inkább az okozott e napon nagy lelki tusát, hogy a bátyám kijelentette, hogy szó sem lehet a házasságról. Te Isten szolgája vagy, fivérem is diakónus, hogy van hát, hogy ha ez Istentől van, ő mégis egyenesen ellenzi a házasságot. Én kicsit elmosolyogtam magam, és ezt mondtam: - Kedves Sárika, én már megkaptam Istentől a választ. Te is imádkozz tovább és te is meg fogod kapni a feleletet kérdésedre, mert Isten imameghallgató és válaszolni fog. És kicsoda a te bátyád, kicsoda az Elefánti testvér, hogy megfoghatná az Úr kezét, ha Ő cselekedni akar? Majd az Úr fog beszélni vele is, és meg fogja győzni az Ő szent akaratáról. Elhalaszthatjuk a mai beszélgetésemet a testvérrel és imádkozva várunk. De az Úr már intézkedett és éppen jött Elefánti testvér, szeretettel üdvözölt és mikor el akartam köszönni, kért hogy menjek el hozzájuk, és ott folytassuk a beszélgetést. Mikor bementünk és feleségének is köszöntem, a két nő kivonult a konyhába, és magunkra hagytak bennünket, én pedig mindjárt elkezdtem beszélni: - Kedves testvér, a húgod elmondta neked, hogy milyen komoly ügyben beszéltem vele, viszont közölte, hogy te vagy a gyámja, így szeretném tőled megkérdezni, hogy mi a te véleményed ebben a kérdésben? Ekkor testvérünk elmondta az utóbbi napokban átélt megrendítő megtapasztalását, átélését, melyet igyekszem pontosan leírni: - Kedves Sárkány testvérem! Mikor meghallottam húgomtól, hogy te milyen komoly dologban beszéltél ővele, nagyon 11

megdöbbentem. Végig gondoltam a szent szolgálatban elviselt eddigi sok szenvedésedet és elköltözött testvérnőnk szenvedését, és annyira megijesztett a gondolat, hogy a mi kis húgunkra is egy ilyen nehéz élet vár, hogy bár személyed ellen nem volt kifogásom, mégis kijelentettem, hogy szó sem lehet erről. Húgom, te nem mehetsz a testvérhez. Úgy gondoltam, ezzel el is van rendezve, be van fejezve ezen ügy részemről és nyugodtan tértem akkor este pihenőmre. Reggel azonban nagy nyugtalanság volt rajtam. Szinte megrettenve kezdtem magam vizsgálgatni, hogy milyen csúnya és goromba bűnt követtem el, amiért ez a nagy lelki vád és nyugtalanság van rajtam. Ekkor imádkozásomban az Úr Lelke ezt kérdezte tőlem: „Meg vagy te győződve arról, hogy ez a házasság nem Éntőlem van?” Erre én azt voltam kénytelen válaszolni, hogy nem Uram, én erről nem vagyok meggyőződve. Ekkor kaptam a következő kérdést: „Hogyan volt hát bátorságod kijelenteni, hogy szó sem lehet róla, nem mehetsz hozzá?” János testvér kérte az Urat, - mint elmondta, - bocsásson meg neki, ha ő hibázott és kérte, győzze meg, hogy ez Tőle van és nyugtassa meg. Közben már mennie kellett a munkahelyére és ott folytatódott a beszélgetés Istennel. Olyan erősen érezte Isten közelségét, hogy amikor a munkahelyre ért, el kellett vonulnia egy félreeső helyre és ekkor élte át a következőket. Látomása volt, (Apostolok csel. 2:17) és látta betegágyban fekvő első feleségemet és hallotta imádságát: - Uram, te tudod, hogy mennyire szeretem férjemet, de Téged még jobban szeretlek! Te tudod, mennyire szeretem két kicsi gyermekemet, de Téged őtőlük is jobban szeretlek! Csak azt kérem, Uram, adj az én férjemnek egy imádkozni szerető, hű feleséget és gyermekeinknek egy szeretni tudó édesanyát, aki őket még jobban fogja tudni nevelni, mint én neveltem volna, és én boldogan megyek Tehozzád. 12

Amikor ez a kép eltűnt, egy másik szobát látott a testvér és benne engem, amint imádkozva térdeimen álltam és hallotta az imát:- Uram, Te vitted el oldalam mellől drága imádkozó feleségemet és az én két kicsi gyermekem édesanyját. De én nem zúgolódom végzésed ellen, csak azt kérem, adjál nékem egy imádkozó, hűséges feleséget és a két gyermekemnek egy szerető szívű édesanyát és én hálás leszek érte. Mikor ez a kép is eltűnt, testvérünk ezt hallotta: - Ez a két imádság meghallgattatott, a te húgodat ajándékoztam nekik. A testvér a következőket mondta nekem: - Ne kérdezd, hogy mi az én véleményem, az Úr a ti imáitokat meghallgatta, így csak azt mondhatom, áldjon meg titeket a mi Urunk. Ekkor bejött a két nőtestvér, közben a sógornő ugyancsak elmondta kint, amit a férjétől már tudott és a menyasszonyom is megkapta a választ imájára és a testvér ránk adta áldását. - Áldjon meg titeket az Úr és szaporítson, sokasítson meg titeket. E kívánságot meghallgatta az Úr, mert később Sárika és Győző kapott Istentől még nyolc testvért: Irénkét, Piroskát, Ferencet, Esztert, Mártát, Mihályt, Violát és Pálmát, így 10 gyermeket neveltünk fel, naponként megtapasztalva az Isten gondviselését, imameghallgatását.  Úgy érzem, hibáznék, ha nem írnám le azt, ami még ehhez tartozik. Amikor megbizonyosodtunk arról, hogy az Úrtól van ez a házasság, én kijelentettem, hogy nem teszünk addig hivatalos lépést, míg el nem utazom első feleségem kedves szüleihez, és velük nem beszélek erről az elhatározásról. Nem szeretném, ha az ő szívükben megszomorodnának emiatt, vagy azt gondolnák, hogy én az ő kedves leányukat elfeledtem volna, vagy nem becsülném, hanem hamar nősülök. 13

Ezzel egyetértettek az én új szeretteim és buzdítottak, hogy nagyon helyesen gondolom, menjek el és beszélgessek velük, hogy ők is megnyugodva vegyék tudomásul az elhatározásunkat. Néhány nap múlva elutaztam a kedves Simon szülőkhöz, akik szeretettel fogadtak, és amikor elbeszéltem a fentebb leírtakat, apuka nagyon kedvesen és könnyesen ezt mondta: - Nem ítélünk el téged azért, hogy feleséged halála után aránylag hamar nősülsz. Ellenkezőleg, azt kérjük, ha már így szeretett titeket az Úr, hogy a mi leányunk imáját és a te imádat meghallgatva, kirendelt egy arra alkalmas leánykát részedre, úgy minél előbb tartsátok meg a menyegzőt, hogy a drága gyermekek megkapják az új anyukát, a hű gondviselőt és te is megkapd az imádkozó feleséget, mert neked nagy szükséged van őrá. De van nékünk egy kérésünk, szeress minket ezután is úgy, mint eddig szerettél, és mondd meg a te leendő feleségednek, hogy tekintsen minket úgy, mint szülei helyett szüleit és mi is úgy akarjuk tekinteni, mint lányunk helyett kedves lányunkat. Engem nagyon meghatott ez a szeretet és biztosítottam őket arról, hogy úgy fogjuk őket szeretni, mint szüleinket és tudom, hogy ezt meg fogják érezni. Valóban így történt, az új feleségem, - amikor először elmentünk együtt a gyermekekkel, - olyan mélyen összeforrt apukáékkal, és ők is ővele, hogy halálukig teljes volt a szoros, gyermekek és szülők közötti szeretet és kapcsolat. Évekkel később, egyszer náluk voltunk és abban az időben egy katonatiszt volt hozzájuk beszállásolva és ez csak figyelt és nézett bennünket és mikor egy barátja odajött, ezt mondta a barátjának: - Te, azt mondják, hogy most nincsenek csodák! De vannak, csak meg kell látni. Nézd meg ezt a családot és állapítsd meg, hogy most fiúk-e, lányuk-e, vagy milyen a rokoni kapcsolat, mert ezek úgy szeretik egymást, hogy nem tudja az ember, melyik is tartozik szorosabban a szülőkhöz, melyik a 14

gyermekük. Egyformán és nagyon szeretik egymást, pedig eredetileg egyik se gyermekük, csak a volt vő és annak új felesége. Bizony, ilyet még életemben nem láttam. Ez igazán csoda!  Még két dolgot le kell írnom, mert szorosan hozzátartoznak a történethez. Amikor a házasságkötésünk előtt, mint menyasszonyom eljött hozzánk a drága feleségem, engem nagyon foglalkoztatott, hogy az én okos kisgyermekeim – Sárika még nem volt hat éves, Győzőke pedig még nem volt négy éves, - hogyan fogják szívükbe fogadni, és édesanyaként szeretni az új anyukát. Ezért imádkoztam is és kértem az Urat, hogy Ő végezze el ezt is. Itt kell megemlítenem, hogy a temetésen a kisfiam sírva simogatta az arcomat és vigasztalni próbált engem: - Ne sírjunk, apukám, ne sírjunk, apukám! De ennél többet nem tudott akkor mondani, mert a sírás rázta és vele sírt mindenki, aki hallotta az ő szavait. Nos hát, mikor eljött a menyasszonyom, hogy barátkozzon a két kicsivel, én következőket mondtam a kicsiknek: - Anyukátok sokat szenvedett és az Úr Jézus őt felvitte a boldogok otthonába és édesapuka kérte az Úr Jézust, hogy adjon nektek egy új anyukát. Ő meghallgatta az imát, és nézzétek, itt van az új anyukátok. Ő fog szeretni és gondozni titeket ezután. A két gyermek megállt a menyasszonyom előtt, sokáig nézték, aztán egy lépést tettek közelebb, aztán újra megálltak és hosszabban nézték, aztán egyszerre nyakába ugrottak, egyik jobbról, másik balról, megcsókolgatták, és ezt mondták: - Édes anyuka, ne menj el már többet tőlünk! Szent volt a kapcsolat és hála az Úrnak, az új anyukájukat most is forrón szeretik, pedig már ők is őszülő szülők. Isten ebben is meghallgatott.

15

Boldog ember az, aki az Úrban bízik. Boldog, aki bizodalmát az Úrba helyezte. Dicsőség mindenért a mi imameghallgató jó Urunknak.  A menyegző előtt sokat foglalkoztatott az is, hogy ki fogja a házasságkötésnél az igét hirdetni. Hamarosan megkaptam rá a választ. Egy olyan testvér érkezett külföldről, - és Ő végezte az igehirdetés szolgálatát, - akinek meghalt a felesége, két gyermeke maradt és imában kért és kapott az Úrtól újra feleséget. Az Úr még ebben is rám tekintett, mert ez a testvér velem és velünk érző szívvel tudott beszélni. Ezért az ajándékért is hálás voltam a bennünket nagyon szerető jó, és velünk érző Megváltónak. Ma is dicsőítem érte! A menyegző után az ölembe ült az édes kisfiam és megkérdezte: - Emlékszik, édesapukám, a temetésre? - Igen kisfiam, emlékszem. - És arra tetszik-e emlékezni, hogy én simogattam édesapuka arcát és kértem, hogy ne sírjunk, apukám, ne sírjunk, apukám? - Erre is emlékszem kisfiam. - Akkor ott a temetőben mellém állt az Úr Jézus, és megsimogatta a fejemet, és ezt mondta nékem: Ne sírj édes kis báránykám, majd adok én néktek egy másik anyukát. Ezért mondtam, hogy ne sírjunk, de nem tudtam akkor tovább mondani, és most megadta az Úr Jézus nékünk a másik anyukát. Nincs okunk kételkedni a gyermek átélésén, az Úr szereti a kisgyermekeket, és szeretetből nyugtatta és bíztatta a kicsi báránykáját. Annyi év után, hálával emlékezem vissza az Úr imameghallgató jóságára.

16

4. Fejezet.

Többszöri gyógyulás. Drága feleségem életében eddig többször is előfordult baj, betegség. Életünk során megtapasztaltuk, hogy Aki megengedi a betegséget, hatalmában áll azokon átsegíteni, sőt azokból újabb megtapasztalással gazdagodva felépíteni. Hitpróbáinkból kívánok most néhányat leírni. Mielőtt azonban feleségemről írnék, előbb magamról kell nyilvános vallomást tennem. Mivel sokan meggyógyultak imáinkra még első feleségem idejében, én elfogult voltam és megítéltem másokat, akik valami bőrbetegséggel orvoshoz mentek és sok pénzt költöttek orvosságra. Ebben az időben értesültem arról is, hogy egy általam is ismert misszionárius testvér Bécsben vakbélműtéten esett át, és én azt gondoltam, hogyan fogja most a kezét a betegekre helyezni, mikor ő nem tudott hinni? Első feleségem halálakor értettem meg, a Bibliában megtalálható Isteni kijelentést: „Az én útjaim, nem a ti útjaitok.” Én is beleestem egy bőrbetegségbe, és én is igénybe vettem a gyógyszert, de nekem súlyosabb leckém volt. Az a fajta bőrbetegség ugyan elmúlt, de közben a csuklónál a kiütések keletkeztek, elfertőződtek, és mindkét kézfejemet ellepte az ekcéma. Körmeimet ledobálta a betegség és nekem bekötözött kézzel és sokszor fehér kesztyűben kellett prédikálnom. Így kellett vállalnia feleségemnek a házasságot velem, szegény beteggel. Egy napon, mikor szolgálatomból hazaértem, megdöbbenve figyeltem fel arra, hogy a feleségem is beteg. Sápadt, köhög, és rosszul néz ki. (Akkor még a tüdőbajt nem tudták hazánkban eredményesen gyógyítani és nem is kezelték olyan komolyan, mint ma. Ezért kellett első feleségemet is vidékre vinni, mert a városi tüdőgondozó nem tudott a gyógyuláshoz szükséges körülményeket biztosítani.) 17

Mikor tehát a feleségemen is ugyanazokat a tüneteket észleltem, mint a nemrégiben elköltözött feleségemnél, én nagyon megszomorodtam és kértem, hogy korábban fektesse le a gyerekeket aludni, mert szeretnék vele komolyan beszélgetni. Ő ezt idejében meg is tette és én kértem, hogy mondja meg őszintén, mit érez? Ő sírva elmondta, hogy nincs étvágya, gyenge és a háta is fáj, stb. Nagyon elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy valamilyen módon megfertőződött és benne is tanyát vert a nyomorúság. Térdre borultunk és nagyon imádkoztunk. Én elmondtam: - Uram, Te elvitted az én imádkozó feleségemet, Tőled kértem gyermekeimnek édesanyukát és nékem feleséget, Te ezt csodálatos bizonyságok között meg is adtad, Uram, ne vidd el őt is tőlem, kérlek, gyógyítsd meg, hadd legyen itt velünk! Ekkor indítást kaptam, hogy a Jakab 5:14. szerint kenjem meg őt olajjal, de én vonakodtam. Az Úr Lelke újra szólt: „Kend meg olajjal és úgy imádkozz érte!” Én sírva felmutattam kezeimet, melyek sebekkel voltak tele és kérdeztem: Uram, ilyen kézzel? Akkor visszaemlékeztem arra a testvérre, akit elitéltem, mert beteg volt, és újra kérdeztem, Uram, ilyen kézzel? Ekkor Isten szólt hozzám: „Igen, ilyen kézzel, mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el.” Ekkor sírva lehúztam a kesztyűt és kikerestem az egyetlen egészséges ujjamat, és megkentem feleségemet olajjal, Ő abban a pillanatban megnyerte a gyógyulást. Azóta közel negyven év telt el, közben nyolc gyermeknek adott életet az én drága feleségem, és az a betegség többé nem jött vissza. Hála és dicsőség Istenünk szent nevére.  Egy napon, missziós utamon rosszul lettem Olyan görcs vett erőt rajtam, hogy se ülni, se állni nem tudtam. Drága idős szállásadó testvérünk mindent megpróbált, de segíteni nem tudott. Szenvedések között mentem haza. Feleségemmel együtt imádkoztunk és a görcs feloldódott. Két hónap múlva újra rosszul lettem és ekkor már orvost is hívtunk, de nem 18

találta el a bajt. Bár ekkor rövid időre megszűntek a fájdalmaim, egy hónap múlva újra előjöttek a görcsök. Volt, amikor már a halálhoz éreztem magam közel, de az Úr a fájdalmat újra levette egy időre, de néhány hét múlva egyre sűrűbben ismét jelentkezett. Röntgen, próbareggeli, gyomorsav vizsgálat után sem találták a fájdalom okát Közel egy évi ismétlődő rosszullét után, mikor újra görcsöltem, ismét elhívták az orvost. Amíg megérkezett, én imádkoztam és a Lélek most szólt hozzám: Neked vakbélgyulladásod van. Mikor az orvos megjött, megkérdeztem: - Mondja doktor úr, nem vakbélgyulladás ez? Ekkor ebben az irányban vizsgált meg, és azt mondta: -Dehogynem, nagyon is előrehaladott állapot ez, azonnali műtétre van szükség! Megírta a beutalót és bevitt a mentő a kórházba, feleségem és egy idős testvér kísértek el. Fiatal orvos volt az ügyeletes, aki megvizsgált, és ö is megállapította, hogy gennyes vakbélgyulladásom van. Máris vittek a műtőbe. Mikor felébredtem az altatásból és szétnéztem, láttam, hogy éjszaka van, sok ágy van körülöttem. Ekkor emlékeztem, hogy mi is van velem. Egy idősebb ápolónő odajött és elrendezte a homokzsákot és kért, hogy most már nyugodtan pihenjek. Mikor magamra maradtam, hálát adtam Istennek, hogy átsegített a műtéten, és ekkor az Úr Lelke beszélni kezdett velem: - Emlékszel Ranev testvérre? - Igen, emlékszem. - És arra is emlékszel, mit gondoltál felőle, mikor megoperálták őt? - Igen, emlékszem, - mondtam megalázott lélekkel. - Gyermekem, ez most azért volt, hogy jól megtanuljad: „ne ítélj, hogy ne ítéltessél.” Végtelen hála töltött el, mert megtanultam: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” Tehát szeret az Úr 19

és azért engedett keresztülmenni az egyéves hosszú szenvedésen. De ma is azt mondom, hogy megérte, mert az Úr jóakaratából eredt és jóra tanított. Nagyon őszintén megköszöntem az Úrnak és vártam a gyógyulást. A kórházban meglátogatott az egyik prédikátor testvér és neje, és velük volt egy idős hívő néni, aki siránkozva mondta: - Jaj, jaj Sárkány testvér, hova jutottunk, hová lett a mi hitünk? Én ijedten tettem szájára a kezemet és mondtam: - Nővérem, ne mondd tovább, mert én is ezért vagyok itt, mert ugyan ezt gondoltam. De „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Igen, ezt meg kell tanulnunk, és el kell hinnünk. Több év múlva egyszer Budapesten, a baptista templomban szolgáltam egy ökumenikus közös összejövetelen. Mikor a szolgálat után kiindultam a teremből, egy idős nőtestvér sietett utánam és megszólított: - Sárkány Győző testvér, várj meg, beszélnem kell veled. Megálltam és ő kért: - Bocsáss meg nékem, mert én téged megbántottalak. Ránéztem és felismertem, azt a nénit, aki a kórházban meglátogatott. - Te mindig tiszteltél, és nem bántottál meg engem, mondtam,- miért kellene megbocsátanom? - Nem emlékszel rá, mikor a kórházban voltál, és én siránkozva mondtam, hogy hova lett a hitünk, akkor te a számra tetted a kezed és kérted, hogy hagyjam abba e beszédet, mert te is ezért vagy ott, mert ezt tetted? Néhány hete én is kórházba kerültem, - mondta a nővér - és megoperáltak vakbélgyulladással. Mikor a műtéten keresztül jutottam, a Szentlélek szólt hozzám és ezt mondta: „Emlékszel még az én Győző gyermekemre, mikor őt megítélted? Látod gyermekem, ez azért volt, hogy „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél, mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek meg.” Most hát, testvér kérlek, bocsáss meg nékem! 20

Megnyugtattam: - Én nem nehezteltem, ez a te iskolád volt. Adjunk hálát az Úrnak, hogy szeretettel tanítgat bennünket.  Most visszatérek ahhoz a bizonysághoz, amikor a beteg kezeimmel drága feleségem felett imádkoztam. Őt akkor meggyógyította Isten, az én kezeim pedig betegek maradtak. Viszonylag hosszú idő után, egy reggel csodálkozva vettem észre, mintha addig nem is láttam volna, hogy nem gumikesztyűben mosdok, hanem szabadon és jóleső érzéssel mosom kezeimet, melyről teljesen és nyomtalanul eltűntek a sebek. Ujjongva kiáltottam az én feleségemnek: - Anyuka, gyere gyorsan és nézd meg, mit tett az Úr! És buzgó imában köszöntük meg az Úrnak végtelen jóságát, szeretetét. Ó, milyen boldogan énekelhettük kedves énekünket: „Nagy vagy te Isten, nagy a te hatalmad.” Isten leperelte rajtam a vétkemet, amikor ítéletet mondtam mások felett, és bár megszenvedtem érte, de felmentő ítéletet hozott. Tudom, soha többé nem emlékezik meg róla! „Jó az Úr! Bizony boldog ember az, akinek az Úr nem tulajdonít álnokságot, nem tulajdonít bűnt. Megbocsát hamisságot, és bűneit elfedezi.”  Az a megtapasztalás, amit most írok le, 1957-ben történt. Feleségem a nyolc gyermek szülése következményeként nagyon meggyengült, súlyosan megbetegedett. Felkerestünk egy főorvost, aki azt javasolta, hogy nagy műtéten szükséges keresztülmennie. Vállalta a műtét elvégzését és helyet biztosított a kórtermében. Igyekeztük imádkozó szívvel Istenre bízni őt és úgy ment be a kórházba. A műtéten átjutott és rövid időn belül már fel is kelt az ágyból, betegtársait kiszolgálta és nekik Isten hatalmáról, szeretetéről tett bizonyságot.

21

Egyik szombaton felkerestem az operációt végző főorvost, aki örömmel mondta: - Kérem, Sárkány bácsi, minden nagyszerűen sikerült, mikor parancsolaja kedves nejét hazavinni? Megállapodtunk a hétfői napban és még beszélt, amikor telefonhoz hívták. Gyorsan elköszönt és én olyan benső érzést kaptam, hogy a feleségem miatt akarnak vele beszélni. Még a lépcsőházban is megálltam, hogy hátha utánam szól, de mivel ez nem történt meg, hazamentem. Még aznap egy testvérnőt elküldtem, hogy egy hívő ápolónőtől tudakolja meg, hogy van a feleségem. Nemsokára jött és közölte, hogy baj van, drága feleségem bevérzett és a főorvost azért hívták. Másnap, vasárnap reggel meglátogattam. Halvány, sápadt volt, gyengén, erőtlenül beszélt. Elmondta, hogy a főorvos urat még a verejték is kiverte, annyira bántotta, hogy előzőleg azt mondta nekem, hogy minden nagyszerűen sikerült. De most tehetetlenek voltak, nem tudták a vérzést elállítani. Így vérzett szerda reggelig. Azon a héten tartottuk a miskolci hívő közösségekkel az együttes imahetet. Kedden este a mi imaházunkban volt a közös Istentisztelet. A baptista lelkipásztor kérte meg a testvériséget, hogy közösen imádkozzunk Sárkány testvér kedves nejéért, gondoljunk a még anyai gondozásra szoruló gyermekekre. Az egész együttlevő testvériség imádkozott, és éreztük Isten jelenlétét. Erről a feleségem még nem tudott, de ezen éjszakán sok lelki vívódása volt. Úgy gondolta, hazakéri magát, és majd itthon imádkozunk érte. Korán reggel a hívő ápoló testvérnő bement hozzá, aki azt mondta, hogy ilyen állapotban nem engedheti el a főorvos. Mikor a nővér elment, feleségem elővette a Bibliát, és kérte az Urat, szóljon hozzá az igén keresztül. 22

Bibliája a vérfolyásos asszony történeténél nyílt ki és ő azt olvasta el. Sírva mondta: Uram, én hiszek, de légy segítségül kicsinyhitűségemben. Ekkor édes melegség járta át tagjait és azonnal megérezte, hogy megszűnt a vérzése. Nemsokára jött a szolgálatos ápolónő és kérdezte - Hogy van Sárkány néni? - Most már jól. - mondta ő boldogan. - Miért tetszik ezt mondani? -kérdezte csodálkozva. Ő elbeszélte, hogy az Úr Jézus eljött hozzá és e reggelre meggyógyította vérzéséből. Az ápolónő kételkedve ezt mondta: - No, majd meglátjuk! - de amikor kezelni kezdte, kezeit összecsapta és felkiáltott. - Valóban csoda történt, nincs semmi vérzés! Elfutott az osztályos orvoshoz, hogy tájékoztassa, majd a főorvos is jött és úgy kérdezték: - Sárkány mama mi történt? És ő újra elmondta, hogy az Úr Jézus volt a segítségére. Amikor néhány nap múlva hazabocsátották a kórházból, azzal engedték el, hogy biztosan újra vissza fog menni. Azóta, több mint húsz év telt már el és teljes a gyógyulás. Istené a dicsőség!

Miskolc, 1978.

23

Visszatekintés

házasságunk

történeteire.

Írta: Sárkány Győzőné Az Úr Jézus jelenlétében írom le életünk megtörtént igaz eseményeit.

24

1936. december 26-án a Jó Isten akaratából léptünk házasságra. Én a Mindenható segítsége által, engedelmességből vállaltam a két árva felnevelését. Ekkor nagy szegénységben éltünk. Semmi biztos fizetésünk nem volt. Egyedül Istenre kellett támaszkodni a gondviselés terén. Nagyon kemény tél volt, kevés kis pénzünkből nagyon szűkösen éltünk. Abban az időben a lakbérek igen magasak voltak, így élelemre és tüzelőre igen kevés jutott. A szobában, ahol aludtunk a dér csillogott a falon. Bevallom, én ezt igen nehezen viseltem. A szülői házban még nem voltam hívő, mi tizenketten voltunk testvérek, drága Édesapám kovácsmester volt, ezért meleg otthonunk és élelmünk bőven volt mindig. Így a szűkös helyzet most nehéz volt. De a Jó Isten ránk nézett és enyhített rajtunk olyképpen, hogy két bátyám Pestre költözött, így én azoknak vállaltam a kosztolását és ruhájuk mosását. Ezt ők rendesen megfizették, így aztán enyhült a helyzetünk. Közben ők megnősültek, minket pedig a közösségünk 1939-ben Miskolcra helyezett. Sok nehézséget éltünk át ezekben az években. A legnagyobb próba akkor nehezedett ránk, amikor súlyos beteg lettem, lefogytam, köhögtem, szervezetem legyengült. Ezt én igyekeztem csendben elviselni, de drága férjem látta az állapotomat, és megkérdezte, mi van velem? Akkor sírva mondtam neki, hogy fáj a hátam és nincs étvágyam. Igen megijedt, hiszen első kedves felesége is így indult a vég felé. Tüdőbajjal ment el a földi életből. Ezen az estén azt kérte, hogy igyekezzek letenni a gyermekeket aludni, és megkérjük a Jó Megváltót, hogy ha lehet, gyógyítson meg. Így is történt. Amikor lefektettem a gyermekeket, férjemmel leültünk beszélgetni. Tőlem megkérdezte, hiszem-e, hogy Istennek hatalmában van engem meggyógyítani? Én azt mondtam, igen, hiszem! Megemlítem, hogy a férjemnek a kezei is súlyosan betegek voltak, ez a betegség megvolt már házasságunk előtt is. 25

Annyira súlyos volt, hogy keze fején már a csont is kilátszott. Az ujjairól a körmeit is ledobálta a betegség. Amikor értem imádkozni akart, sírva mondta az Úrnak, én magam is beteg vagyok, így hogyan imádkozzak? De hallotta az Úr hangját: Igen, így! Ekkor az Úr Jézus nevében megkent olajjal és mindketten éreztük, hogy az ima meg lett hallgatva. Abban a pillanatban megszűnt a fájdalom és én meggyógyultam, Istennek legyen hála. Ez 1937 tavaszán történt, ma 1982-ben boldogan írom le, hogy azóta a tüdőm egészséges. Egyedül Istené a hála! Nem sok idő múlva a férjem kezei is meggyógyultak, szinte egyik napról a másikra. Megjegyzem, hogy olyan ekcéma volt rajta, amire emberileg nem volt gyógyszer, de az Úrnál volt, hála érette. Soha nem újult ki többé. Istennel minden lehetséges. Amikor 1939-ben Miskolcra jöttünk, itt azt a gyülekezetet kaptuk vissza, amit férjemék hűsége, sok szenvedése, nélkülözése, üldözése során hozott létre az Úr. Ekkor egy ideig kiegyensúlyozott volt az életünk. A drága testvérek szeretettel vettek körül minket. Mi igyekeztünk minden erőnkkel végezni az Úr drága munkáját. A Jó Isten áldása meg is pihent rajtunk, munkánkon. Szépen szaporodott a kis gyülekezet. Sajnos, nem sokáig, mert az akkori hatóságok betiltották az összejöveteleket, így újabb megpróbáltatások következtek reánk. 1940. február. 18-án született meg az első gyermekünk, Irénke. Rövid idő múlva felszólított bennünket a háztulajdonos, hogy hagyjuk el a lakást, amelyben eddig éltünk. A költözéshez voltunk összepakolva, amikor 1941. május 27-én újra egy kislánykával, Piroskával szaporodott a család. A Jó Isten tudja, nem zúgolódtunk, örömmel vettük az áldást. Ebben a szorongatott helyzetben is mellénk állt az Úr. Pár napig engedélyt kaptunk még a lakásban maradásra, amíg valamennyire felerősödöm.

26

Ebből a lakásból egy rövid időre Diósgyőrbe, majd Pesterzsébetre költöztünk, Ott a baptista testvérekhez jártunk, akikkel kedves testvéri kapcsolatban voltunk. 1942-ben Kassára mentük lakni, akkor még ez a terület Magyarországhoz tartozott. Itt a felvidéki testvérekkel tartottunk kapcsolatot. Mivel a kisegyházak számára a vallásgyakorlást betiltották, a család megélhetése miatt „Jó Egészség” elnevezésű kis vegyesboltot nyitottunk. Még ebben az évben, 1942. december 19-én egy fiúgyermekkel, Ferenccel ajándékozott meg bennünket az Úr. Ezen idő alatt is mindig megtapasztaltuk a Jó Isten gondviselését. Kassán is az otthonunkban tartottuk az Istentiszteleteket. 1944-ben újra nehéz időket éltünk át. Éppen pünkösd szombatja volt, amikor letartóztatták a férjemet. Én ott maradtam öt gyermekemmel, minden órás várandósan, pénz nélkül. Akik elvitték, nem mondták meg, hogy mivel vádolják, még annyi időt sem adtak, hogy a nála lévő pénzt átadja nekem. Ez délelőtt 10 órakor történt, imádkozva vártuk vissza, de órák múlva sem jött, majd körülményes úton megtudtam hollétét. Másnap bementem a hivatalos helyre. Előadtam panaszomat, hogy milyen helyzetben vagyok, akkor adták tudomásomra, hogy tiltott istentisztelet tartása miatt tartóztatták le. Kértem engedélyt a vele való beszélgetésre, amit meg is adtak, de a nála lévő pénzt – mivel letartóztatásakor letétbe helyeztek, - nem adták ide, nem törődtek azzal, hogy a családdal én mit fogok tenni. Nem volt könnyű, de igyekeztünk, úgy én, mint drága férjem, beletenni magunkat a legjobb helyre, Isten drága kezébe. Férjem ott a fogdában térdre borulva megkérte a Jó Atyát, hogy legyen a mi gondviselőnk. Kegyelmesen, az Ő drága kezéből adja meg a mindennapi kenyeret. Hittük, hogy megkapjuk a segítséget, hiszen nem valami gonoszság miatt van ott, ahol van, hanem azért, mert igyekezett az Ő drága munkáját végezni.

27

A Jó Isten meghallgatta imáinkat és csodálatos módon gondunkat viselte. Amíg Ő a fogdában volt, 1944. június 20-án megszületett a kis jövevény, újra egy kisleánykát kaptunk, Esztert. Most már hat gyermekünk volt. Amikor én megerősödtem annyira, hogy az Édesapa megláthassa az újszülöttet, összeszedtem a hat gyereket és bementünk a fogdába. A rendőr elővezette drága férjemet, aki karjaiba vette a kicsit és ott, a rendőr jelenlétében ajánlotta fel az Úrnak. A rendőr az ajtónak támaszkodva, nézte végig a jelenetet. Úgy meghatódott, hogy könnyeit nem tudta visszafojtani. Rövid beszélgetés után újra el kellett válnunk, rábízva egymást Megváltónkra. Örültünk a találkozásnak, mely felejthetetlen maradt a számunkra. A fogdából hat nap után elvitték a garanyi internáló táborba bizonytalan időre. Útközben egy rövid időt Budapesten, a fegyházban töltött. Ott akkor már nehéz idők voltak, gyakran bombázták Pestet. Amíg ő ott volt, sokaknak tudott beszélni Jézusról. A bombázások alatt sok félelmes szívű embert bátorított hitével. Amíg oda volt, sokat imádkoztunk érte, hogy Jézus védje meg minden bajtól, és mielőbb hozza el a szabadulást számára. Ferenc fiunk akkor másfél éves volt. Teljesen belebetegedett, hogy nincs itthon az Édesapja. A többi gyermek is, de ő különösen nehezen viselte a hiányát. Nagyon szeretett imádkozni. Volt egy kicsi széke, azzal tipegett a lakásban, és hol itt, hol ott letette, és mellétérdelt, és mindig mondta: „Úr Jézus, áldd meg apát is.!” Ezt Ő naponta sokszor megtette, és a Mindenható Isten kedvesen vette ezen imákat, hiszen Igéjében így mondja: „Olyanok legyetek, mint a kisgyermekek”. Isten előtt kedves a gyermeki bizalom. Három és fél hónap múlva elérkezett a szabadulás. 1944 szeptember 11-én, amikor hazajött a drága férjem, hálás szívvel mondtunk az Úrnak köszönetet. A kis Ferike ettől kezdve újra vidám, és boldog lett.

28

Ehhez a történethez még annyit, hogy abban az időben mindent jegyre adtak. Nekünk a Jó Atya három és fél hónap alatt mindent bőségesen kirendelt. Még másoknak is tudtam élelmet adni. Sokszor három-négyszáz kilométerről kaptuk az élelmet, én nem is ismertem azokat a drága testvéreket, akiket a Jó Isten eszközként felhasznált. Tudom, a Mennyben ez mindenkinek fel van jegyezve, mint jó illatú áldozat. Amikor a drága férjem hazajött, végigvezettem az otthonunkban, megmutattam neki, hogy még a téli tüzelőt is be tudtam szerezni, húsz mázsa kokszot és ahhoz a fát is. Boldogan tettem bizonyságot drága férjemnek: - Azon kívül, hogy te hiányoztál - mint Édesapa a családból, mindent megadott az Úr, semmi másban nem volt hiányunk. (Azután elmondta drága férjem, miként volt vele is az Úr.) Ezek után, a Jó Isten iránti hálával a szívünkben együtt énekelte a családunk az egyik legkedvesebb énekünket: „Nagy vagy te Isten, nagy a te hatalmad” Drága férjem elmondta, miként tapasztalta meg ő is Isten segítségét sok baj között. Sokszor érezte az ima erejét. Ezen időben sokféle ember közé került, sokszor kellett kérnie az Úr Jézus őrző védelmét. Csendes, imádkozó, példás életét látva, sokan hithez jutottak. Kérték, hogy érettük is imádkozzon. Soha nem imádkozott hangosan, de Isten sok esetben hangosan válaszolt. Amikor eljött a táborból, az ott maradt vezetők közül is többen kérték, hogy érettük is imádkozzon. Hazajövetele után a felszabadulásig, rendőri felügyelet alatt volt. 1945 év elején jöttek be Kassára a felszabadító csapatok. Ezután Kassát az újonnan létrehozott Csehszlovákiához csatolták. A megalakult kormány elrendelte, hogy akik 1938 után költöztek Kassára, és magyarnak vallják magukat, el kell hagyniuk az ország területét. Mivel mi is vállaltuk magyarságunkat, a törvény értelmében 24 órán belül, – értékeinket ellenszolgáltatás nélkül otthagyva - személyenként maximum húsz kilós csomaggal Magyarországra kell mennünk, gyalog! 29

Kértük a Mindenhatót, hogy segítsen, és adjon nekünk tanácsot! Látja, hogy mi így nem mehetünk, hiszen még nagyon hideg van, és kicsiny gyermekeink vannak. Imánk felszállt Istenhez és rendelt nekünk egy lovas fogatot. Mivel a rendelet ezt is megtiltotta, tartani lehetett attól, hogy a város határában visszaküldik a kocsit, imádkozva készültünk egy éjszakán át a nehéz útra. Élelmet már sehol sem lehetett kapni, gyorsan kellett cselekednünk. Ingóságainkból bútort, edényt, semmit sem hozhattunk el. Ágyneművel, és néhány ruhával kibéleltük a lovas szekeret, vagyonként a hat gyermeket hoztuk. A drága hittestvérek és a szomszédok velünk virrasztottak, így 1945. március másodikán reggel útnak indultunk, - az Úrral. Azzal a kéréssel indultunk el, hogy az Úr a testi épségünket őrizze meg. Sok baj, sok nehézség előtt álltunk, de megtapasztaltuk, hogy őrző angyalai vigyáztak ránk.  Most kissé vissza kell térnem az előbbi soraimhoz, ahol leírtam, hogy Kassán nem végezhettünk lelkipásztori munkát, ezért kiskereskedéssel foglalkoztunk pár éven át. Ebből megmaradt egy kevés áru, amit a háború utolsó heteiben értékesítettünk, bár az akkori viszonyok között tartani lehetett attól, hogy a felszabadító katonák ellenszolgáltatás nélkül elkobozzák a készletet. A félelmünk nem volt alaptalan, hiszen az első csapatoknak, akik bevonultak a városba, engedélyezve volt, hogy bármit birtokba vegyenek. Isten azonban mindvégig megőrzött bennünket, és értékeinket is! Egy alkalommal egy orosz tábornok is bejött a kis boltba és varrótűt keresett. A férjem kiszolgálta, és úgy gondolta, hogy a tiszt nem fizet, mondta, hogy tegye csak el a tűket, és menjen békével. Azonban ő fizetett, és távozóban meglátta a boltban lévő, őt félve figyelő sok gyereket, - ugyanis a lakásunk egyik szobája volt az üzlethelység. Amikor meglátta a gyermekeket, megkérdezte tőlük, hogy nincs-e valamiben hiányunk? Mi azt tapasztaltuk, hogy igen szerették a gyerekeket, így bátran elmondtuk, hogy napok óta nem tudtunk kenyeret adni 30

nekik. Ekkor Ő elment. Néhány óra múlva visszajött és egy nagy meleg kenyeret vett ki a köpenye alól, és odaadta a gyerekeknek, megsimogatva a fejüket. Ezt követően, amíg útra nem keltünk, naponta megjelent egy kenyérrel. A Jó Isten mindenkit fel tud használni.  Amikor tehát elindultunk Kassáról, fájó szívvel vettünk búcsút az ott maradt drága testvérektől, akik között többen azt gondolták, hogy nem bírjuk ki a nagy próbát, mivel mindenünket ott kellett hagyni. Különös kegyelmet gyakorolt velünk az Úr, szívünkbe békességet adott, és hitet! Tudtuk, hogy Ő mindent pótolni tud. Amikor az útra készültünk, a szomszédaink azt mondták, mi ezt visszük el, a másik meg mást, mert ha nem mi visszük el, akkor elviszik a fosztogatók. Mi mondtuk, hogy tegyék, amint jónak látják. Indulásunk után kis idő múlva elkezdett szakadni a hó, a kocsit ágytakarókkal letakartuk, hogy a gyermekek ne ázzanak. A legkisebb lányunk, Eszterke, nyolc hónapos volt. A négy kisebbet tudtuk csak a kocsin elhelyezni. A két nagyobb gyermek gyalog jött az Édesapjával. Alig mentünk egy fél órát, már megállítottak a csendőrük, és kérdezték, hogy hová akarunk menni. Elmondtuk, hogy Magyarországra. Nem akartak tovább engedni, mivel a kitoloncoláskor semmilyen útlevelet nem adtak. Kérdezték, hogy mit viszünk a kocsiban? Férjem felemelte a takarót és megmutatta a vagyonunkat, az apró gyerekeket. Jóindulatúak voltak és azt mondták: - Menjenek, de az útról mások úgyis visszaküldik magukat. Kitartóan imádkoztunk, és a Jó Isten betakart, Tornáig senki nem szólt hozzánk. Útközben egy háznál bebocsátást kértünk, hogy a kicsiket tisztába tegyük, és kicsit megmelegedjünk. Lábaink és mindenünk a fázástól egészen meggémberedett, de tovább kellett mennünk. Este volt, mikor Tornára értünk. Itt 31

laktak Lackó testvérék, és úgy gondoltuk, náluk szállunk meg, és másnap tovább megyünk. Akkor tudtuk meg, hogy a testvérék házát korábban bombatalálat érte, így ők elköltöztek a szüleikhez, ezért nem volt mit tenni, mint tovább menni. Ekkor azonban kijelentette a fuvaros, hogy nem hajlandó tovább vinni, mivel eddig volt az egyezség. Az úton akart minket lepakolni. Kértük, hogy ne tegye, megfizetjük, de Ő semmi áron nem akart bennünket tovább szállítani. Sok rimánkodás és természetesen jelentős összegért mégis elvitt Tornanádaskáig. Már késő este volt, amikor megérkeztünk. Megkerestük a községi elöljárót, elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk. Ő az iskolában helyezett el minket. Ekkorra már mások is voltak ott, akik hasonlóképpen jöttek át magyar földre, így azokkal együtt voltunk egy nagy teremben elszállásolva. Jól befűtötték a tantermet, majd hoztak élelmet is. Azt mondták a kocsisnak, hogy minket tovább kell vinnie, mivel ott a községben senkinek nincs fogatja. A bácsi úgy tett, mint aki beleegyezett, de kis idő múlva ott hagyott minket. Egy hétig voltunk ott, ekkor tudtunk fogadni a szomszédos tanyáról egy kocsist, aki tovább szállított Szuhakállóba, ahol a férjem első feleségének a szülei laktak. Ők nagy szeretettel befogadtak bennünket, igaz szülői békességben. Ekkor nagy betegen találtuk a kedves Simon papát. Ugyanis néhány nappal korábban elvitték közmunkára, és a nagy lábujját kisebezte a bakancsa. A munkafelügyelők annyira siettették, hogy nem hagyták, hogy befűzze a cipőjét, és emiatt egy kavics belekerült. Mire hazament, csupa seb volt a lábfeje. Annyira elfertőződött, hogy pusztulásnak indult az egyik lábujja. Gyógyszert abban az időben nem lehetett kapni, orvos nem volt a községben, így szegény papa belázasodott. Szenvedése egyre súlyosabb lett. Félrebeszélt fájdalmában. A lába nagyon megdagadt, majd a lábujja is elpusztult, szegény mama zsilett pengével vágta el az inakat, melyek tartották az ujját. 32

Ott maradt a nagy tátongó seb. Később egy orvos megnézte, és azt mondta, sajnos le kell vágni a lábfejét, mivel a betegség tovább terjedt. Már többször imádkoztunk vele, de nem javult. Nagyon nehéz volt látni a szenvedését. Egy alkalommal, amikor férjemmel ketten voltak, beszélgettek, és újra imádkoztak. A kedves papa nagyon sírt, pedig nagyon kemény természetű volt. Férjem magához ölelte papát és így imádkozott: - Istenem, Te meg tudod tenni, hogy azt a nagy sebet megérintsd, az is hatalmadban áll, hogy egészen meggyógyítsd, de ha valamiért a fájdalomra szükség van, add, hogy összehúzódjon a seb. Ekkor érezték, hogy az Úr megsimogatta Simon papát. Ettől kezdve a fájdalom enyhült és a seb valóban hamarosan teljesen begyógyult. Utána még kedves papa évekig élt, és dolgozott egészségesen. Istené a hála! Innen egy hónap múlva jöttünk Miskolcra. Kassán az volt az utasítás az Úrtól, hogy az lesz kedves előtte, ha ide jövünk. Megmondta előre, hogy nehéz lesz, de Ő velünk marad. Be is igazolódott a szava, mert sok nehézség várt itt ránk. A hatóságok egy nagy kifosztott emeleti lakást utaltak ki a számunkra. Ablaka egy sem volt, megrongált régi bútorok voltak benne. El kellett fogadnunk, így, ahogy volt. Mivel nem lehetett ablaküveget kapni, egy szobában húzódtunk meg, itt pokróccal fedtük be az ablakot, hogy a gyermekek kissé védve legyenek. Nem lehetett kapni se tányért, se kanalat, se lábast, pedig nekünk ezekből egy sem volt. Szegény férjem napokig járt, amíg valamit, - amire a legnagyobb szükségünk volt, - be tudott szerezni. Akkoriban hiába volt pénzünk, az üzletekben semmilyen élelmiszert nem lehetett venni. De az Úr velünk volt és ez jó volt. Itt újra kellett kezdeni a lelki munkát. Sokat imádkoztunk, miként is kezdjük, hogyan szedjük össze a régi testvéreket.

33

A Jó Isten segítségével felkerestük a régi testvéreket, és kértük őket, hogy jöjjenek hozzánk, mivel visszasegített az Úr minket Miskolcra. Ismét tartunk Istentiszteletet a mi lakásunkban, szeretettel látjuk őket. Ezt többször megismételtük. Így imádkozó szívvel vártuk a kedves testvéreket. Mi rendszeresen megtartottuk az Istentiszteletet a családdal, azonban a testvérek hetekig nem jöttek. Sokat sírtunk az Úr előtt kérve, indítsa meg a testvérek szívét, hogy jöjjenek. 1945 Pünkösd vasárnapján úgy gondoltuk, már biztosan jönnek, de csak két férfitestvér érkezett meg Kisgyőr községből. Itt éltek kedves testvérek a régi időkből és nagyon szerettek minket. Férjem az Úr Lelkétől vezetve azt mondta, hogy kimegy Kisgyőrbe azzal a két férfitestvérrel, és ott fog tartani Istentiszteletet. El is mentek gyalog, mivel akkor még semmilyen közlekedés nem volt. Amikor odaértek megtudták, hogy a testvérek más községben vannak Istentiszteleten. Néhányan átmentek értük, hogy hazahívják őket. Még akkor este megtartották az első Istentiszteletet, majd másnap újra együtt voltak. Az Úr üzenete mélyen megérintette a testvéreket, akik meg voltak terhelődve lélekben. Vágyódtak feloldozásra, és akkor másfél napi imádkozás után huszonnyolcan rendezték dolgaikat az Úrral és teljesedtek be Szentlélekkel. Kedves öröm volt mindannyiunk számára. Mielőtt ide elment a férjem, azt mondta nekem: - Anyukám, nemsokára imádkozó testvérek vesznek körül bennünket. Az Úré a hála be is teljesedett. A kisgyőri testvérek között voltak fiatalok is, akik lelkesedéssel a szívükben gyakran bejártak gyalog Miskolcra hozzánk. Emlékszem, akkor nagy szegénység volt, a fiatalok Miskolc-Tapolcáig mezítláb jöttek, hogy kíméljék a lábbelijüket, azt csak a város határában húzták fel a lábukra. Ez az út oda és vissza kb. 40 km! Így indult meg az itteni lelki munka. 34

Mindig többen és többen jöttek, hallva, miként munkálkodik az Úr. Minden nap imaórát tartottunk, amelyek igen áldottak voltak és mindig jobban vonzották a szíveket. Akkor úgy mondták a testvérek, amikor megérkeztek: - Jöttünk a forráshoz! Ekkor a lakásunk melletti szobát béreltünk ki, melyet berendeztük gyülekezeti helyiségnek. Fogadni tudtuk azokat, akik jöttek. Isten a háború borzalmai után olyan vágyat adott sokak szívébe, hogy a helyiség hamarosan kicsi lett. A meggyötört, megsebzett, gyásszal teli emberek keresték a békét, a vigasztalást, a terhektől való szabadulást. Ekkor a lakásunkból még egy szobát hozzácsatoltunk az imateremhez. Így rövid időn belül beteljesedett a férjem biztató szava, - mit az Úr lelke által mondott Miskolcra visszaérkezésünkkor, hogy: nemsokára imádkozó testvérek vesznek körül bennünket. Szívünk nagyon boldog volt, látva miként cselekszik az Úr.  Ebben az időben történt, hogy Ferenc gyermekünk megbetegedett, fültőmirigy gyulladása lett. Olyan nagy erővel tört rá a nyomorúság, hogy az egész nyaka megduzzadt, tele volt gennyel. Nagyon szenvedett és vele mi is. Ekkor még nem volt kialakítva az orvosi ellátás, de nekünk volt egy Főorvosunk, akinek bemutattuk őt. Csodálatosan megérintette a gyermeket, és mind a két füle megnyílt, kisujjnyi vastagságban folyt a genny. Pár nap múlva teljesen kitisztult minden, és soha többé nem volt baj a fülével. Egyedül az Úré a hála és dicsőség! 1946. elején férjemet az Úr kijelentés által Romániába küldte. Isten iránti engedelmességből elindult, engemet és a családot az Úr kezébe helyezett. Akkor nagyon nehezen lehetett engedélyhez jutni, mivel még sok minden rendezetlen volt. Sokan imádkoztak ezért a küldetésért. Hárman kaptak határátlépési engedélyt úgy, hogy 35

Apátfalván kell átmenni a befagyott Maroson. Örömmel indultak útnak. Az egyik testvér, aki elől akart menni, amikor a Maros jegére lépett, beszakadt alatta a jég és ő csupa víz lett. Arra nem volt idő, hogy átöltözzön, mert közben este lett és az eső is megeredt, így a jég is mindinkább vékonyodott. Hittel imádkozva indultak tovább. Amikor a Maros közepén jártak, a férjem ment elől, a testvérek bizonyos távolságban utána. Férjem egy pillanatra megállt, hogy bátorítsa a testvéreket, de érezte, hogy a jég süllyed alattuk. Ekkor felsóhajtva tovább mentek, és átjutottak mindenki csodálkozására. Megtapasztalták a Szentírás szavát: „Ha vízen mész át, azok nem borítanak el téged” A túloldalon igazoltatás után vissza akarták küldeni őket. Férjem azt mondta: - Arra volt hitem, hogy átjöjjek, de arra nincs, hogy itt visszamenjek. Ekkor mégis engedélyezték, hogy maradjanak, és eljutottak a hívő testvérekhez. Itt meglátták, miért akarta az Úr, hogy odamenjenek. Sok megterhelt, megfáradt testvér várt rájuk, akik megmosódtak az Úr Jézus vérében, békességet nyertek, és sokan meggyógyultak betegségeikből. Három hónap múlva, a reájuk bízott munka elvégzése után szívükben megteltek örömmel, és boldogan indultak haza. Én ez idő alatt mindenben megtapasztaltam a Mindenható gondviselését. Nemsokára, 1946. szeptember 11-én újra egy kislánnyal, Mártával áldott meg bennünket az Úr. A Romániai megtapasztalásokon felbuzdulva, a lelki munka még inkább megindult, sok-sok testvér jött hozzánk, akik meg voltak fáradva lélekben, nálunk időzve felüdültek, és megújulva távoztak otthonaikba. Voltak, akik 100 km-t tettek meg gyalog és közülük többen hosszabb időt töltöttek nálunk, volt, amikor tízen-tizenöten is ott időztek. Szép idők voltak ezek, sok áldásban és megtapasztalásban volt részünk. 36

Nem egyszer megtörtént, hogy estére minden élelmünk elfogyott, mondtam a férjemnek, hogy már az utolsó olajat is felhasználtam. Együtt fohászkodtunk az Úrhoz és reggelre csodálatos módon éppen azt rendelt ki, amire szükségünk volt. Hála legyen Neki érette. Mivel láttuk, hogy az Úr szaporítja a népét, és a hely, ahol gyülekeztünk összejött, kicsinek bizonyult, kértük a jó Atyát, hogy rendeljen egy alkalmasabb helyiséget, ahova többen beférünk. Isten úgy vezetett bennünket, hogy a Bacsó Béla utcában megvettünk egy öreg házat, ahol volt lehetőség az építkezésre. Így a Mindenhatóba vetett hittel, Reá támaszkodva, - igaz, sok nehézséggel, de mindig megtapasztalva a gondviselést, - felépítettünk egy szép imatermet. Az építkezés során volt, amikor megpróbálta hitünket az Úr. Elfogyott a pénz, nem volt elég munkaerő, közben már a megnyitást is elterveztük. Ekkor még a tető hiányzott az épületről, erős hittel kellett kapaszkodnunk az Úrba. Voltak, akik kérték a férjemet, hogy halassza el a megnyitást, de ő hitte, hogy a Mindenható cselekedni fog. Így is történt. A megnyitás előtt egy héttel, amint írtam, még az eget láttuk a készülő teremből. Ekkor egy reggel az Úr munkásokat küldött, akik önként jelentkeztek. Volt közöttük ács, tetőfedő, kőműves is, és ők nagy buzgalommal hozzáláttak a munkához. Meg kell jegyeznem, hogy a munkások teljesen díjtalanul dolgoztak. Jutalmazza meg őket a Mindenható Isten! Így csodálatos módon a tervezett időben megnyitottuk az új imaházat. A megnyitó ünnepségen 29-en merítkeztek be, éreztük Isten kiáradó áldását. Közben a család is szaporodott, 1948. december 22-én Mihály fiunk, 1950. október 3-án Viola lányunk, és 1952. március elsején Pálmánk született meg. Életünk egyik legnehezebb érkeztünk. A gyülekezetünk 37

szakaszához 1961-ben virágzott, buzgó hívő

közösségben éltünk az Úrral, és a testvérekkel. Kitartó munka után szépen megszaporodtunk, a sok fiatallal együtt 120-ra nőtt a tagok száma. A nagy áldás után elkezdődött a személyes támadás a férjem ellen. Sok üldözésben volt részünk. A lelkünk ellensége megirigyelte örömeinket. Bevonták a férjemtől a működési igazolványát, minden szolgálati lehetőségtől megfosztva a padsorba ültették. A Jó Isten tudja egyedül, hogy mit élt át ezekben az időkben. A szép gyülekezetben olyanokat állítottak a szószékhez, akik ugyan nem tehettek róla, de nem volt adottságuk az Ige szólására. Így a szép munka szemünk láttára ment tönkre. Voltak olyan testvérek, kik sírva mondták: - Sárkány testvér, nem jövünk a gyülekezetbe, mert nem kapunk semmit, ahogy jövünk, úgy megyünk haza. Az Úr a tanunk, mi rimánkodtunk: ne tegyék, tartsanak ki az imádkozásban, a Jó Isten majd cselekszik. Azt a fájdalmat nem lehet leírni, amit sok hűséges testvérünkkel együtt éltünk át, amikor láttuk, miként fogy a gyülekezet létszáma. Az ellenség elérte a célját. Öt éven át, fizetés nélkül maradtunk, ekkor még öt gyermek volt velünk, ketten középiskolába, hárman még általános iskolába jártak. A jó Atya azonban nem vette le rólunk a tekintetét, nem hagyott magunkra, gondoskodott rólunk, más közösségekhez tartozó testvéreken keresztül támogatott minket. Tudom, hogy Isten javukra írta, amit tettek. Volt idő, amikor szegény férjem lelkében annyira szenvedett, hogy alig volt jártányi ereje, csak vonszolta magát. A haja hófehér lett. Egy éjszaka, amikor a család aludt, kiment a konyhába és arcra borulva az Úr előtt, új erőért rimánkodott, és vívódásában azt mondta: - Uram! Ha már nem kellek neked, ha már nem tudsz Te sem használni, nem akarok tovább élni, nem bírom már a fájdalmat, azt, hogy nem tudok munkálkodni, vegyél magadhoz engemet! Akkor a drága férjem még csak 53 éves volt. Ezen az éjszakán hallotta az Úr szelíd hangját: 38

- Nem mondtam le rólad gyermekem, erőt adok neked, használni akarlak az én kezemben. Megnyugodott, új erőt kapott és az Úr kezébe tette le a családja, és saját jövőjét. Reggel elmondta, mit élt át az éjszaka folyamán, így együtt adtunk hálát a békességért, a nyugalomért, amit kapott. Amint írtam, ebben az időben hivatalosan semmi jövedelmünk nem volt, ezért eladtuk a házrészünket. Ennek egy részét felhasználtuk a gyermekeink iskoláztatására, a nagyobbik részét a kivándorlási kérelmek magas költsége emésztette fel. Ugyanis, megkeseredésünkben elfogadtuk a Kanadában élő Győző fiunk, és a Torontóban lévő magyar gyülekezet meghívását, hogy a férjem legyen a gyülekezet pásztora. Ott a drága testvérek mindent előkészítettek a fogadásunkra, és boldogan várták a megérkezésünk napját. Azonban az itteni hivatalos szervek, - bár többször biztattak, mégis többször megtagadták a kiutazási engedélyt. Amikor már minden pénzünk elfogyott, az Egyházügyi Hivatal vezetője, - aki korábban támogatta a kivándorlási kérelmünket – kijelentette, hogy mondjunk le a szándékunkról, mert nem mehetünk sehova. Ekkor a sok izgalomtól én agyérgörcsöt kaptam, amiből csak a Jó Isten segítsége által lettem jobban, és épültem fel teljesen. Öt év eltelte után, amikor saját lakás hiányában már albérletben laktunk, egy olyan döntést hoztak a közösségünk vezetői, hogy menjünk el más városba, ott ismét szolgálatba állítják a férjemet. Mi a felkínált lehetőségek közül – kikérve az Úr tanácsát, - Kaposvár mellett döntöttük, bár nem ismertük az ottani körülményeket. Ide már „csak” négy gyermekkel mentünk, mert időközben Eszter lányunk férjhez ment.

39

Itt lelkünkben megnyugodtunk. Kaposváron csupán nyolc tagja volt a gyülekezetnek, ugyanis már évek óta nem volt igehirdetőjük, és a kis nyáj szétszéledt. A testvérek nagyon szomjasak voltak a komoly tanításra, így nagy szeretettel vettek körül minket. A Jó Isten segítségével hamar összekovácsolódtunk. Olyan jó közösségben voltunk, hogy amikor Miskolcról egy rövid látogatásból visszatértünk Kaposvárra, úgy mentünk haza, hogy azt mondtuk, nem vágyunk vissza a régi helyre. Kaposváron egy kis imatermünk volt csupán, de a Jó Isten minden alkalommal megáldott bennünket. Még az első évben Körzeti Testvéri Találkozót tartottunk, amelyre meghívtuk a környékben lévő gyülekezeteket, így a kedves pécsi ifjúságot, akik nagy örömmel, hangszereikkel együtt látogattak meg 25 tagból álló csoportjukkal. Nagyon kedves és áldott szolgálataik voltak, így sok örömben volt részünk. Nagy boldogságot jelentett számunkra még az is, amikor olyan testvérek borultak egymás nyakába, akik 10 -15 évvel ezelőtt találkoztak utoljára. Ezt látva úgy határoztunk, hogy egy év múlva megismételjük a találkozót. A drága pécsi testvérek megígérték, hogy akkor újra eljönnek, mert az ő számukra is nagy áldást jelentett az együttlét. E találkozó után, a helybéliek közül többen visszajöttek a gyülekezethez. Nagyon hálásak voltunk, hogy néhány taggal szaporodott a gyülekezet. Rövid idő múlva, a sok látogató miatt is gondolnunk kellett arra, hogy megnagyobbítjuk a kis imaházunkat. Tanácsért fordultunk az Úrhoz, amit meg is kaptunk. A terem mellett volt egy pajta, amelyből úgy terveztük, hogy hozzáépítettünk a meglévőhöz még egy akkorát, mint amekkora az imaterem volt. Csupán hitből hoztuk meg a döntést, mivel kevesen voltunk és pénzünk sem volt. Az Úrba kellett kapaszkodnunk, imádkoztunk, hogy rendelje ki az összeget. A testvérek hoztak egy kőműves vállalkozót, akinek elmondtuk, hogy mit szeretnénk. Őszintén elmondtuk azt is, 40

hogy nincs rá pénzünk, de hisszük, hogy Isten kirendeli a szükséges összeget. Azt mondta, ha ilyen hitünk van, elvállalja. Amennyi anyagot tudtunk, beszereztünk, és azután jöttek a kőművesek. Arra gondoltak, hogy ameddig anyag lesz, addig dolgoznak, utána majd mennek máshová. De a mi jó Urunk úgy rendezte, hogy folyamatosan mindig meg tudtuk venni a szükséges dolgokat. Így hamarosan elkészült a kis imaház, a bemerítő medencével együtt. Az avató ünnepélyre a pécsi testvérek ismét szép számmal eljöttek. Újra sok áldásban volt részünk, hála érette az Úrnak. Nemsokára új padokat is készíttettünk az új terembe, erre az összeget Győző fiunk küldte Torontóból. Őt, és mindazokat, akik bármit is tettek a szent munka érdekében, áldja meg a jó Isten. Itt, Kaposváron három és fél évig munkálkodtunk, ez idő alatt harmincöt tagra szaporodott a kis gyülekezet létszáma. Sok imameghallgatásban volt részünk, hála legyen érette az Úrnak. Mi itt újra átéltük a munka örömét, örvendeztünk, hogy velünk van Isten. Amikor gazdagon jött az áldás, érni kezdett a gyümölcs, 1969-ben újra föl lettünk kérve, hogy jöjjünk vissza Miskolcra, mert az itteni munka veszélyben van. Nagyon nehéz volt erre igent mondani, többféle ok miatt. Miskolcon nem akartunk senkivel ellentétbe kerülni. Kaposváron szerény, de szép otthont alakítottunk ki, gyermekeink beilleszkedtek az új környezetbe, munkát találtak. A felkérés a tél kellős közepén érkezett. A nagy hófúvások miatt több helyen a Dunántúli vasúti forgalom le volt állítva. Sok imádkozás után mégis úgy döntöttünk, hogy engedelmeskedünk, ha azt az Úr így kívánja tőlünk. A Kaposvári kis gyülekezetnek rosszul esett az eljövetelünk, mivel nagyon összeforrtunk, de ők is meghajoltak az Úr akarata előtt. 41

Miskolcra érve, újra sok nehézség várt ránk. Bútorunk és minden holmink egy hónapig vesztegelt az úton, mi addig a gyermekeinknél tartózkodtunk. Nagyon nehéz volt. Ekkor itt a gyülekezet még mindig kis létszámú volt. Az első úrvacsorai istentiszteleten csak 22-n vettünk részt. El lehet képzelni, milyen nagy fájdalom volt a szívünkben. Tehát sok-sok nehézséggel megküzdve, itt újra kellett kezdeni a munkát. Ekkor már csak férjemmel ketten jöttünk vissza Miskolcra, mert időközben egy lányunk férjhez ment, Mihály fiunk katona volt, két lányunk pedig dolgozott. Próbáinkban sok támadást kaptunk, de igyekeztünk az Úrra nézni, és tőle kértük az erőt mindezek elviseléséhez. Évek, nehéz évek kellettek, míg elcsendesedett a harc. Ekkor az Úr felbátorított, rövid idő múlva egyre többen és többen jöttek vissza a helybeli testvérek közül is. Ezután úgy határoztunk, hogy Testvéri Találkozót hívunk össze. Nagyon sokan megújultak, sok beteg meggyógyult. Isten csodálatosan végezte munkáját. Később Mihály fiunk leszerelt, Viola és Pálma leányunk is visszajött utánunk Miskolcra. Az évenként megtartott Testvéri Találkozóra ismét 250-300-an gyűltünk össze. A jó Atyánk mindenről gondot viselt, az alkalmakat megáldotta, így lelkileg és testileg felüdülve váltunk el a vidékről érkező testvérektől, abban a hitben, hogy nemsokára újra találkozunk. Férjem vezetésével az utolsó találkozót 1980-ban tartottuk. Miskolcra való visszatérésünk után még 11 évig végezhettük ezt a munkát. Tele voltunk szép tervekkel, de az Úr másképpen határozott. Már hetek óta én feküdtem súlyos betegen, amikor november 10-én éjjel összeestem az ágyam mellett. Kedves férjem odaugrott, hogy felsegítsen, és amint később az orvosok megállapították, szívinfarktust kapott. Két nappal később a kórházban újabb két infarktus érte az egész 42

életében egyébként is gyenge szívét. November 12-én délután két órakor hazavitte az őt szerető mennyei édes Atyánk. Isten most is bizonyságát adta, hogy nagyon szereti az Ő hűséges szolgáját, mert megkímélte a hosszú szenvedéstől. Drága férjem mindig mondta a testvéreknek, hogy: - Figyeljétek meg, hogy nem az hal meg, aki beteg, hanem akinek eljött az ideje! A temetésén a környező országból, és kis hazánkból megjelent félezer testvér, sok egyház vezetője, számtalan tisztelője, és több mint harminc közvetlen családtagjával együtt vettünk tőle egy rövid időre búcsút. Azért írom így, hogy egy rövid időre, mert hiszem és tudom, hogy a jelenlévők többségével együtt, a mennyei honban ismét meglátjuk. Hogy ez mennyire rövid idő? Mihez képest? Az örökkévalósághoz, egy emberi élethez képest? Ott, ahol már Ő megpihent, egyébként sincs jelentősége az időnek. Rajtam, és rajtad múlik, hogy találkozunk-e! Egy nagyon fontos dolgot megértettem életem során: nem Istenen múlik, hogy találkozzunk-e. Az én esetemben nekem, magamnak, a te személyedet illetően pedig egyedül neked kell meghozni a döntést. Mikor? Amíg lehet… ma még lehet! Abban a hitben élek, hogy miként eddig mindenben megsegített, engem, és az enyéimet, - akiket Tőle kaptam, mind odasegíti: kegyelemből, mert nem személyválogató! Köszönet és hála néki mindörökké! Halleluja! Ámen.

Rövid bizonyságtételek arról, amiket átéltünk. 1. Egy alkalommal, még az ötvenes években, férjemnek az öltönyét tisztítottam és láttam, hogy zakójának az ujja erősen meg van kopva. Felsóhajtottam: - Úr Jézus Te látod, hogy a Te szolgádnak mennyire meg van kopva a ruhája. Neki oda kell állni a Te néped elé a szószékhez, kérlek Téged, rendelj neki egy ruhát. 43

Férjemnek nem mondtam meg, hogy kértem az Ő részére ruhát, de az Úrnak többször is elmondtam titkon. Nem sok idő múlva megkaptam a választ. Egy kedves testvérnő, aki a háború után kivándorolt Kanadába, küldött nekünk két kerékpárt. Abban az időben volt néhány árú, amit az „IKKA” közvetítésével kedvező feltételekkel lehetett külföldről küldeni, azaz egy listából ki lehetett választani egy terméket, amit a külföldön befizetett valutáért Magyarországon vámmentesen átvehettünk. Ilyen áru volt a kerékpár is. Azt írta, hogy erre az Úr indította őt, adjuk el, és vegyünk az árából azt, amire szükségünk van. A nagyobb gyermekeink örültek, hogy lesz mivel játszaniuk, de elmagyaráztam nekik szeretettel, hogy ezt én kértem az Úrtól, mert édesapjuknak megkopott a ruhája és venni kellene neki egy másikat. A gyermekek kedvesek voltak, megértették a helyzetet, és velünk együtt adtak hálát az Úrnak a gondviseléséért. Az ének író szavaival mondtuk: Ó, mily jó az Úr azokhoz, akik Őrá várnak. A testvérnőnek, aki az Úr eszköze volt, megírtuk, hogy mit vásároltunk. Ezt a nővért később is fölhasználta az Úr megsegítésünkre.  2. Egy alkalommal, mikor kiürült az éléskamránk, elmondtam a férjemnek, hogy nincs mit ennünk. Az Úrnak már közösen mondtuk el. Míg mi bent imádkoztunk, a gyermekek beszaladtak a szobába, és ujjongva mondták: - Édesapa, jön valaki, és hoz valamit! Betessékeltük az érkezőt, és láttuk, hogy egy nagy kosarat tart a kezében. Letette egy székre, és elkezdte pakolni a tartalmát az asztalra. Mi mondtuk, hogy nem rendeltünk semmiféle ennivalót. Ő azonban mosolyogva mondta, hogy ez ide van rendelve, és ki van fizetve, - és már ment is kifelé. Mi a mai napig sem tudjuk, hogy ki küldte a segítséget, de az Úr tudja. Most is, mint máskor, a családdal együtt köszöntük meg a Gondviselőnek az imameghallgatást. Csodálatos az Úr! 44

 3. Sürgős fizetnivalónk volt, de nem volt pénzünk. Az Úr elé mentünk és megkértük, valamiképpen legyen segítségünkre. Mi is hús-vér emberek vagyunk, ezért nagyon nyugtalanok voltunk, mert eljött az idő, és úgy számoltunk, hogy nem tudjuk rendezni. Újra és újra imádkoztunk. Férjem már vette a kabátját, hogy megpróbál haladékot kérni, amikor indulni akart, az ajtóban találkozott a postással. Visszalépett és átvette a postát. Gyorsan megnézte, hogy mi érkezett. Egy különösen vastag borítékot hozott a postás, és nyitva volt. Látta, hogy pénz van benne és egy kis papír, ezzel a felírással: Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Ekkor megnéztük az összeget és pontosan annyi volt benne, amennyire éppen szükségünk volt. Én is, mi is azt mondjuk: „Boldog az az ember, aki féli az Urat, és aki Őbenne bízik”. Hála érette szent nevének. Ezen összeg küldőjét sem tudjuk, ki volt, de az Úr tudja. Most is kérem, legyen megjutalmazva nagyon az Úrtól!  4. Kaposváron történt. Violának vakbélgyulladása lett és meg kellett műteni. Elég hamar fölépült és kiírták dolgozni. Azonban a műtét helyén elkezdett fájni. Újra elment az orvoshoz és azonnal elküldte őt oda, ahol a műtétet végezték. Ott, sajnos újra fölnyitották a sebet, mert gennyes volt, kitisztították, és gyógyszeres gézzel teletömték. Kétnaponként kellett kötözésre járnia, de sajnos nem javult az állapota. Többszöri kezelés után azt mondták neki, hogyha két nap múlva nem javul, újra föl kell nyitni. Természetesen nagyon el voltunk keseredve mindannyian. Azt mondtuk, kérjük meg együttesen a mi Főorvosunkat, hogy Ő érintse meg drága kezével. Így is tettünk. A következő kezelésre én is elmentem vele. Imádkozva mentünk, és amikor beszólították a kezelőbe, én kint is nagyon sóhajtottam érette. Kis idő múlva jött is Viola és örömmel mondta: 45

- Anyukám! Meghallgatta a Jó Isten a kérésünket, amikor az orvos megnézte a sebet, azt mondta: Viola! Csoda történt, nem kell fölnyitni, mert nagyon szépen össze van húzódva. Istené a hála, hamarosan teljesen meggyógyult. Nagyon ide illik az ige: „És hívj segítségül a te nyomorúságodnak idején és megszabadítalak téged” Áldott az Úr!  5. Egy alkalommal én lettem beteg. Végbélrepedésem lett, befelé három centi. Nyolc hónapon keresztül nagyon sokat szenvedtem, mert tovább hasadt. Ekkor még a család együtt volt és sok volt a tennivalóm. Elmentem az orvoshoz, hogy hátha tud valamit segíteni, kaptam is gyógyszert, de még rosszabb lett. Egy reggel a piacra mentem s a fájdalmak között az utcán sóhajtozva kértem a Jó Uramat, hogy nézzen reám és könyörüljön meg rajtam. Ahogy mentem, egy hangot hallottam: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” Körülnéztem, ki beszél hozzám, de senkit nem láttam. Ekkor tudtam, hogy ezt az Úr mondta. Megköszöntem, hogy bátorított. Örömmel mentem haza és mindenütt hallottam a hangot. Otthon elmondtam kedves férjemnek és vártam az Úr gyógyítását, de sajnos nem jött. Néhány hét múlva elmentem egy sebész orvoshoz. Ő is megnézett és azt mondta, hogy itt csak a kés segít. Mindjárt megírta a beutalót a sebészetre. Szomorúan hazamentem és elmondtam a férjemnek, mi a helyzet. Imádkozva készültem a napra, amikor be kellett menni a kórházba. Férjem bekísért és hazafelé menet találkozott egy testvérrel, aki beszélgetésük közben elmondta, hogy az Ő feleségén is ugyanilyen műtétet végeztek, és ez nagyon fájdalmas beavatkozás. Akkor este a férjem mondta a gyermekeknek, imádkozzunk anyukáért, hogy az Úr Jézus legyen a gyógyítója. Aznap előkészítettek a műtétre. Másnap, amikor felvittek a műtőbe, a szobatársaim mondták, hogy: - Sárkány néni! Míg oda tetszik lenni, mi is imádkozunk. Előző nap ugyanis sok mindenről bizonyságot tettem. 46

A műtőasztalon leszíjaztak, a főorvos megnézett, majd azt mondta: - Ezzel az asszonnyal csoda történt. Teljesen be van gyógyulva a seb. Nincs semmi szükség műtétre, oldozzuk fel, hadd menjen haza. Amikor lesegítettek az asztalról, megveregette a vállamat, és még megjegyezte: - De jól járt, hogy egy ilyen csúnya műtéttől megszabadult. - A Jó Istennek legyen hála! – válaszoltam. Ennek már sok éve, valóban az Úr volt az én gyógyítóm!  6. Az egyik karácsony után beszélgettünk kedves férjemmel, hogy teljesen kiürült a pénztárcánk, mivel az ünnepek alatt sok testvér étkezett hozzánk és így a tervezettől több kiadásunk volt. Én azt mondtam: - Nem baj, az Úr Jézus tudja, és majd megsegít. Ezzel mentünk dolgunkra, én a konyhába, ő a szobába. Kis idő múlva valaki kopogtatott. Egy testvér lépett be és kérdezte, hogy Sárkány testvér itthon van-e? Mondtam, hogy igen, és bekísértem a férjemhez. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon miért jött a testvér, hiszen oly régen nem volt nálunk. Alighogy ezt elgondoltam, már jött is kifelé, és én megkérdeztem a férjemet, hogy mi baj történt, miért jött a testvér. A következőket válaszolta: - Látod, anyukám, igazad van, a jó Isten mindenről tud. A testvértől kaptunk egy összeget azzal, hogy őt az Úr indította, hozza el nekünk, mert erre szükségünk van. Igen, idevaló az ige: „Még ajkadon sincs a szó, én már meghallgattalak”. Nagyon jó az Úrban bízni! Most is éneklem a kedves énekünket: Hinni taníts Uram, hinni taníts! Miskolc, 1982. 47

48