SARA GRUEN. Vizet az elefántnak. regény KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ SZEGED, 2OO7

SARA GRUEN

Vizet az elefántnak regény

KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ SZEGED, 2OO7

Írta: Sara Gruen A mű eredeti címe: Water for Elephants Fordította: Béresi Csilla és Katona Ildikó A verset fordította: Arató Dániel First published in the United States under the title: WATER FOR ELEPHANTS by Sara Gruen Copyright • 2006 by Sara Gruen Kiadva az Algonquin Books of Chapel Hill, a division of Werkman Publishing Company, New York engedélyével. © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2007-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Savanya Zsolt Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.

Bobnak! a mai napig ő az én titkos fegyverem

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A következőknek tartozom hálával, hogy segítségemre voltak e kötet megírásában: Férjemnek, Bobnak… szerelmemnek, a legyőzhetetlen bajnoknak. Szerkesztőmnek, Chuck Adamsnek, aki kritikai éleslátásával, a részletekre kiterjedő figyelmével és támogatásával magasabb szintre emelte ezt a történetet. Kritikustársamnak, Kristy Kiernannek, továbbá első olvasóimnak, Karén Abbottnak, Maureen Ogle-nak, Kathryn Puffettnek (aki történetesen az édesanyám), végül Terence Baileynek (az apám), szeretetükért és támogatásukért. Ők voltak azok, akik időről időre lebeszéltek nyaktörő ötleteimről, és visszavezettek a valóságba. Köszönöm Gary C. Payne-nek, hogy megválaszolta a cirkuszra vonatkozó valamennyi kérdésemet; hogy anekdotákkal szórakoztatott, és ellenőrizte a kézirat hitelességét. III. Fred D. Pfeningnek, Ken Harcknak és Timothy Tegge-nek, amiért nagylelkűen engedélyezték fotógyűjteményük egyik-másik darabjának közreadását. Külön köszönet illeti meg Fredet, amiért elolvasta és finomra hangolta a kéziratot. Köszönöm Heidi Taylornek, a Ringling Museum of Art asszisztensének, hogy segített megszerezni a fotók közlési jogait, továbbá Barbara Fox McKellarnek, aki engedélyezte apja fotójának megjelentetését. Köszönöm Mark és Carrie Kábáknak vendégszeretetüket, valamint, hogy megismertettek Mark egykori gondozottjaival a Kansas City-i állatkertben. Köszönöm Andrew Walaszeknek, aki a lengyel szövegbetétekről gondoskodott és azokat ellenőrizte. Köszönöm Keith Croninnak értékes észrevételeit és a kitűnő címet. Emma Sweeneynek, hogy olyan ügynököm, akinek nincs párja. Végül köszönöm írói szemináriumom tagjainak közreműködésüket. Nem is tudom, mihez kezdenék nélkületek.

Tudom, amit tudok, s ami szívemen, a számon: az elefánt hűséges. Ez száz százalék, barátom. – Theodor Seuss Geisel: Horton Hatches the Egg, 1940

PROLÓGUS Mindössze hárman maradtunk a sütöde piros-fehér csíkos ponyvája alatt: Grady, én és a szakács. Gradyvel letelepedtünk egy viharvert faasztal mellé. Mindkettőnk előtt hamburger hevert a horpadt bádogtálon. A szakács a pult mögött szorgoskodott: egy lapos kanál szélével kapargatta a serpenyőjét. A tűzhelyet már jó ideje lekapcsolta, de a zsírszag továbbra is megülte a levegőt. A középrész' – amely nemrég még zsúfolásig volt emberekkel – üresen tátongott. Mindössze néhány alkalmazott lézengett ott, meg egy csoport kuncsaft, akik arra vártak, hogy a sztriptízsátorhoz vezessék őket. Idegesen pislogtak körbe. Kalapjukat levették, kezüket a zsebükbe mélyesztették. Nem csalódnak majd: valahol hátul Barbara várja őket dús bájaival. A többi városi nép – a tökfilkók csapata, ahogy Al bácsi nevezte őket – már átverekedte magát az állatsátoron a porondig, ahol fülsiketítő csinnadratta bömbölt. A zenekar a szokásos hangerővel vágtatott végig a műsoron. Kívülről tudtam, mi következik… Ebben a pillanatban ér véget a fő attrakció, és Lottie, a légtornász épp aláereszkedik a porond közepén kötélhágcsójáról. Gradyre meredtem, megpróbáltam felfogni szavai értelmét. Most körülpillantott, és közelebb hajolt hozzám. – Mellesleg – mondta, tekintetét az enyémbe mélyesztve –, az az érzésem, per pillanat nagyon is sok a vesztenivalód. A nagysátorban mennydörgő tapsorkán tört ki, és a zenekar olajozottan zendített rá egy Gounod-valcerre. Önkéntelenül is az állatsátor felé fordultam, mivel innen indult az elefántszám. Marlena vagy már Rosie fején ül, vagy most készül felmászni rá. – Mennem kell – mondtam. – Maradj nyugton, és egyél! – mondta Grady. – Ha tényleg lelépsz, jó ideig nem látsz majd ételt. Ebben a pillanatban recsegve elhallgatott a zene. Istentelenül összecsapott a rézfúvósok, nádsípok és ütőhangszerek hangja – a harsonák és pikolók kakofóniájába beleszellentett egy kürt, és a cimbalom üres kondulása kilebegett a porondról a fejünk felett a feledésbe. Grady megkövült a hangra, akár egy pillanatfelvétel, a hamburgere fölé görnyedve, meredező kisujjakkal, szélesre húzott szájjal. Körbepillantottam. Senki se moccant, minden szem a nagysátorra szegeződött. Pár szénacsomó szállongott lustán a keményre döngölt föld felett. – Mi az? Mi folyik itt? – kérdeztem. – Psszt – intett csendre Grady. A zenekar újabb számba kezdett, a „Lobogónk mindörökkön”-t játszotta. – Jesszusom! A francba! – Grady az asztalra lökte az ételét, és felugrott, felborítva a lócát. – Mi az? Mi történt? – kiáltottam, mert már futott is. – A „Katasztrófa induló”! – üvöltötte vissza a válla fölött. Megpördültem a szakács felé, aki éppen a kötényét tépte le magáról. – Mi a csudáról beszél?

– A „Katasztrófa induló” – veti oda, miközben feje fölött cibálta át a kötényt. – Azt jelenti, hogy valami rosszul sült el… nagyon, nagyon rosszul. – Mint például? – Bármi lehet… tűz üthetett ki a nagysátorban, pánik vagy akármi. Jaj, édes Jézusom! Szegény ördögök bizonyára nem is tudják még – és fejét behúzva eltűnt a vasalt ajtó mögött. Eluralkodott a káosz… cukorkaárusok ugráltak át pultjaik fölött, segédek tántorogtak elő a sátorponyvák alól, porondmunkások rohangáltak fejvesztetten a cirkusz területén. Akinek csak köze volt a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszához, az most a nagysátor felé tódult. Gyémánt Joe vágtázott el mellettem. – Jacob… az állatsátor! – rikoltotta. – Elszabadultak az állatok! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Nem kellett kétszer mondania. Marlena is ott van. Vadul dobolt a vér az ereimben, ahogy a sátorhoz közeledtem; a rettegés dobszólója egy regiszterrel mélyebben szólt a kinti lármánál. A föld reszketett körülöttem. Betámolyogtam a sátorba, és egy hatalmas jakkal találtam magam szemben: göndör szőrzettel borított mellkas, dobogó paták, kitáguló vörös orrlikak és forgó szemek kavalkádja. Olyan közel vágtatott el mellettem, hogy ijedten hátrahőköltem, és a ponyvához lapultam, nehogy az egyik görbe szarv felnyársaljon. Egy rémült hiéna is behúzta előtte a vállát. A sátor közepén szétlapult az árusító stand. Helyén pettyek és csíkok tömkelege örvénylett: farok és paták, farkak és karmok, mind merő üvöltés, bömbölés, sivítás és nyihogás. Jegesmedve tornyosult a jelenet fölé, vakon vagdalkozott tepsiméretű mancsaival. Nekiütődött egy lámának, amelyet ledöntött a lábáról. Bumm! A láma elterült a földön, nyaka és lábai ötágú csillagot formáztak. Csimpánzok visongtak és makogtak, köteleken lóbálózva a nagymacskák feje fölött. Egy zebra vadul villogó szemmel túl közel iramodott el egy lesben álló oroszlán mellett, amely megcélozta, ám elvétette áldozatát. Tovaszökkent, hasa kis híján a földet súrolta. Tekintetemmel Marlenát keresve végigpásztáztam a sátrat. Őt nem találtam, de láttam, hogy egy párduc besurran a porondhoz vezető folyosóra. Amikor az állat ruganyos fekete teste eltűnt a ponyvával határolt alagútban, összeszedtem magam. Ha a tökfilkók eddig nem tudták, mi az ábra, most mindjárt rájönnek. Néhány másodperc múlva következett el, aminek el kellett következnie… az egyik hosszan elnyúló sikolyt a másik követte, majd megint újabb, és az egész hely remegett a lelátókról menekülő embertömeg tülekedésétől. A zenekar most is recsegve hallgatott el, ezúttal végérvényesen. Behunytam a szemem: Kérlek, istenem, add, hogy a hátsó kijáraton távozzanak! Édes istenem, ne engedd, hogy erre próbáljanak átjutni! Kinyitottam a szemem, és már-már eszelősen jártattam végig az állatsátoron. Az ég szerelmére, miért olyan nehéz megtalálni egy lányt egy elefánttal? Amikor megpillantottam rózsaszín flittereit, csaknem felkiáltottam megkönnyebbülésemben… talán meg is tettem. Nem emlékszem. Az ellenkező oldalon állt, és az oldalfalnak támaszkodott, nyugodtan, mint a nyári nap. Flitterei olvadt gyémántként villogtak; csillámló jelzőtűzként az irhák tarkaságában. Ó is észrevett, és egy végtelennek tűnő pillanatig fogva tartotta a tekintetemet. Hűvös volt és ernyedt. Még mosolygott is. Feléje verekedtem magam, de volt valami a tekintetében, ami megállított. Az a rohadék háttal állt neki, vértolulásos arccal üvöltött, hadonászott, és ezüstvégű sétapálcáját lóbálta. Selyemmel bevont cilindere mellette hevert a szalmán. Ő kinyúlt valamiért. Egy zsiráf iramodott el közöttünk – hosszú nyaka még most, rémületében is kecsesen ring –, és mikor eltűnt, láttam, hogy felkap egy vascölöpöt. Lazán tartotta, a végét a kemény talajon nyugtatta. Elködösödő szemmel nézett ismét rám. Aztán tekintete a férfi csupasz fejére siklott.

– Ó, Jézus! – mormoltam, mert hirtelen kitaláltam a szándékát. Feléje botladoztam, sikoltozva, bár semmi esélye sem volt, hogy meghallja a hangomat: – Ne tedd meg! Ne tedd! Meglendítette a póznát a levegőben, és lesújtott vele a férfi fejére. Görögdinnyeként hasította ketté. A koponya szétnyílt, a szempár kerekre tágult, és az O-t formázó száj mozdulatlanná dermedt. A férfi térdre rogyott, majd előrebukott a szalmába. Döbbenetemben mozdulni sem tudtam, egy fiatal orangután a lábszáram köré fonta hajlékony karjait. Oly régen történt mindez, réges-régen, ám azóta is kísért az emléke. Nemigen beszélek azokról az időkről. Valójában végig hallgattam. Nem is tudom, miért… végül is közel hét évig dolgoztam különböző cirkuszokban, és ha ez nem elég izgalmas beszédtéma, akkor nem tudom, mi volna az. Valójában tudom az okát: soha nem bíztam meg magamban. Féltem, hogy még eljár a szám. Tudtam, mennyire fontos, hogy megőrizzem az ő titkát, és meg is őriztem… egész életében és azon is túl. Hetven éven keresztül egyetlen élő léleknek sem szóltam róla.

Egy Kilencvenéves vagyok. Esetleg kilencvenhárom. Vagy az egyik, vagy a másik. Mikor ötesztendős az ember, hónapra számon tartja a korát. Még huszonévesen is tudja, mennyi idős. Huszonhárom vagyok, mondja, vagy teszem azt, huszonhét. Az egész futó habozással kezdődik, mintha épp csuklanánk. Hogy mennyi idős vagyok? Nos, hát… kezdjük magabiztosan, aztán megtorpanunk. Harminchármat készültünk mondani, holott már betöltöttük a harmincötöt. Aztán zavarba esünk, mert rájövünk, hogy ez már a vég kezdete. Természetesen így igaz, de évtizedekbe telik, mire beismerjük. Kezdjük elfelejteni a szavakat: a nyelvünk hegyén vannak, csak éppen makacsul ott is maradnak. Felmegyünk az emeletre valamiért, mire azonban felérünk, elfelejtjük, miért indultunk el. Összekeverjük a gyerekeink nevét, végül már a lábunk előtt heverő ebével is. Néha elfelejtjük, milyen nap van éppen. Idővel már az évet sem tudjuk. Valójában nem is felejtettem olyan sokat. Inkább úgy mondanám, feladtam, hogy nyomon kövessem a világ folyását. Új évezredbe léptünk, ennyit tudok… micsoda hűhó a nagy semmiért. Az a sok fiatal kongatta a vészharangot, és körülrakta magát konzervekkel. Mindezt azért, mert valaki túl lusta volt ahhoz, hogy négy számjegynyi helyet hagyjon kettő helyett. Tán a múlt hónapban történt, de akár három éve is lehetett. Amúgy meg kit érdekel? Mi a különbség három olyan hét, három év vagy akár három évtized között, amely borsópüré és tápióka fogyasztásával telik el, mialatt gumírozott alsót visel az ember? Kilencvenéves vagyok. Esetleg kilencvenhárom. Vagy az egyik, vagy a másik. Vagy baleset volt, vagy az utat javítják, mert egy falka vénlány úgy tapad az ablakhoz a folyosó végében, ahogyan gyerekek vagy börtöntöltelékek szoktak. Törékenyek, akár a pókok; hajuk olyan vékony szálú, hogy szinte ködpárává foszlik. A legtöbben bő évtizeddel fiatalabbak nálam, ami meglep. Még ha a test el is árulja az embert, az elme makacsul tagad. A folyosón veszteglek a járókeretemmel. Istennek hála, sokat fejlődtem a csípőcsonttörésem óta. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem tudok majd járni – eredetileg ezért is beszéltek rá, hogy ide jöjjek –, de újabban néhány óránként felkelek és teszek pár lépést. Napról napra egy kicsit messzebb jutok, mielőtt szükségét érezném, hogy megforduljak. Van azért még élet a vén csontban. Most öten vannak, ősz hajú vénségek, akik összecsődültek, és göcsörtös ujjaikkal az ablak felé mutogatnak. Várok egy keveset, hátha eltisztulnak, de nem. Lepillantok, ellenőrzöm, hogy behúztam-e a féket, majd óvatosan felemelkedem. Miközben végrehajtom a veszélyes átkelést a járókerethez, a tolókocsi karjára támaszkodom. Most, hogy körbefog a járókeret, megragadom a gumírozott szürke karját, és előrelendítem, mígnem a könyököm kiegyenesedik. Pontosan egy csempe távolságot teszek meg így. Előrehúzom a bal lábamat, ránehezedem, majd utánahúzom a másikat. Tolok, húzok, várok, tolok. Tolok, húzok, várok, tolok. A folyosó hosszú, és a lábam nem engedelmeskedik úgy az akaratomnak, ahogyan régen. Istennek hála, nem a Teve-féle bénaság ez, de így is lelassít. Szegény öreg Teve… évek óta nem gondoltam rá. A lábfeje olyan ernyedten lóbálózott a lábszára végén, hogy csak magasra emelt térddel tudott előrelépni. Én olyan nehezen vonszolom a lábamat, mintha súlyokat raktak volna rá, és mivel a hátam se tudom kiegyenesíteni, járás közben végig a két papucsomat nézem. Beletelik egy időbe, amíg a folyosó végére érek, mégis sikerül, éspedig tulajdon két lábamon. Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem, bár tudom, hogy még

vissza is kell vergődnöm. A vénasszonyok szétválnak, hogy utat engedjenek nekem. Tele vannak élettel. Azok a fajták, akiket vagy a saját gőzük hajt előre, vagy a barátaik gurítják őket céljuk felé. Igen, ezekben a vénlányokban még van szufla, és kedvesek is velem. Ritkaságszámba megyek itt… egy vénember az özvegyasszonyok tengerében, akiknek szíve még mindig elvesztett férjükért sajog. – Á, maga itt! – károgja Hazel. – Adjunk helyet Jacobnak, hadd lássa ő is! Kicsit hátrébb húzza Dolly tolószékét, és köd ülte szeme felvillan. – Jaj, olyan izgalmas! Egész reggel ezen dolgoztak! Az ablakhoz araszolok, és felemelt fejjel a napsütésbe hunyorgók. Olyan átható, hogy beletelik egy pillanatba, mire sikerül kivennem a formák körvonalait. A parkban, a háztömb végében hatalmas, sűrű fehér-fukszinpiros csíkokkal díszített ponyvasátor áll, az eltéveszthetetlen csúcsos tetővel… A ketyegőm akkorát dobban, hogy a mellkasomhoz szorítom az öklömet. – Jacob! Jaj, Jacob! – kiáltja Hazel. – Jaj, drágám, jaj, drágám? – összevissza hadonászik, miközben a folyosó felé fordul. – Nővér! Nővér! Siessen! Baj van Mr. Jankowskival! – Jól vagyok – mondom krákogva, és a mellkasomra ütök. Ez a gond ezekkel az öreg hölgyekkel. Mindig attól félnek, hogy az ember feldobja a talpát. – Hazel! Semmi bajom! De elkéstem. Gumitalpak nyikorgását hallom, és pillanatok múltán nővérek fognak körül. Na, legalább nem kell aggódnom, hogyan jutok vissza a tolószékemhez. – Lássuk, mi a mai vacsora? – mormogom, mialatt bekormányoznak az ebédlőbe. – Zabkása? Borsópüré? Müzli? Hadd találjam ki? Tápióka, nemdebár? Vagy nevezzük ma este rizsfelfújtnak? – Jópofa maga, Mr. Jankowski, mondhatom! – mondja a nővér unottan. Felelnie sem kell a kérdésemre, mindketten tudjuk a választ. Péntek lévén a húskenyér, kukoricakrém, porított burgonyapüré és mártás szokásos tápláló, ám érdektelen kombinációját kapjuk. Az utóbbit valamikor, pályafutása csúcsán egy darab marhaszelet fölé löttyintették. És ezek után csodálkoznak, miért fogyok egyre. Tudom, hogy néhányuknak nincs foga, nekem azonban van, és lacipecsenyére áhítozom. Olyanra, amilyet a feleségem készített, babérlevéllel fűszerezve. Sárgarépát akarok meg héjában főtt burgonyát. Az egészet mély tüzű, telt cabernet sauvignonnal öblíteném le, nem pedig bádogpohárba mért almalével. Mindenekelőtt azonban főtt kukoricára vágyom. Néha azt hiszem, ha választanom kell egy cső kukorica és a szeretkezés között, a kukoricát választanám. Nem mintha nem szeretnék utoljára meghengergőzni a szénában – még férfi vagyok, és vannak dolgok, amelyek sosem múlnak el –, mindenesetre a nyálam csorog a gondolatra, hogy azok az édes magvak megroppannak a fogam alatt. Tudom, ez csak képzelődés. Egyik sem valóságos lehetőség. Mégis kedvtelve mérlegelem a kérdést, mintha csak Salamon ítélőszéke előtt állnék: egy utolsó hentergés a szénában vagy egy cső kukorica. Micsoda nagyszerű dilemma! A kukoricát néha almával helyettesítem be. Az asztalnál mindenki a cirkuszról beszél… már azok, akik egyáltalán tudnak beszélni. A némák – akiknek megfagyott az arcuk, és elfonnyadtak a végtagjaik vagy akiknek feje és keze túl hevesen remeg ahhoz, hogy megfogják az evőeszközöket – a helyiség szélén ülnek, ápolóktól körülvéve, akik apró falatkákat kanalaznak a szájukba, majd megpróbálják rábeszélni őket a rágásra. Madárfiókákra emlékeztetnek, csak éppen kiveszett belőlük minden lelkesedés. Állkapcsuk erőtlen rágó mozgását kivéve az arcuk mozdulatlan és ijesztően üres marad. Azért ijesztő ez, mert pontosan tudom, hogy az én utam is idevezet. Még nem jutottam idáig, előbb-utóbb azonban ez is eljön. Elkerülésére egyetlen mód kínálkozik, és nem mondhatom, hogy túlságosan izgatna a lehetőség. A nővér leparkol az ételem előtt. A mártás mostanra bőrkét növesztett a húskenyéren.

Kísérletképpen megpiszkálom a villámmal, domború felülete megreszket, mintegy gúnyt űzve belőlem. Undorodva felnézek, és tekintetem összekapaszkodik a Joseph McGuintyével. Velem szemben ül ez az újonc betolakodó… nyugdíjas ügyvéd szögletes állal, turcsi orral és jókora, elálló fülekkel. A füle a Rosie-éra emlékeztet, noha ez minden hasonlóság köztük. Rosie nagyszerű teremtés volt, ő meg… nos, ő egy nyugdíjas jogász. Elképzelni nem tudom, mit gondoltak a nővérek, mi közös lehet egy jogászban és egy állatorvosban, de már az első este idekormányozták a tolószékével szemközt velem, és azóta is itt trónol. Rám villantja a szemét. Állkapcsa rágás közben úgy mozog előre-hátra, akár egy kérődző tehéné. Az öreg hölgyek fecsegnek, mint az iskolás csitrik, áldott tudatlanságban. – Vasárnapig lesznek itt – mondja Doris. – Billy megállt, hogy kitudja tőlük. – Igen, két előadás lesz szombaton, és egy vasárnap. Randall meg a lányai elvisznek holnap – mondja Norma, majd hozzám fordul. – Jacob, maga is megy? Válaszra nyitom a számat, mielőtt azonban megszólalhatnék, Doris kottyan közbe: – És láttátok azokat a lovakat? Szavamra, gyönyörűek! Lánykoromban nekünk is voltak lovaink. Jaj, hogy szerettem lovagolni! A távolba réved. A másodperc egy törtrészéig elképzelem, milyen csinos fiatal lány lehetett. – Emlékeztek, milyen volt, amikor a cirkusz vonaton utazott? – szólal meg Hazel. – A falragaszok már napokkal korábban feltűntek… minden talpalatnyi helyet elborítottak a városunkban! Egy tégla nem maradt szabadon! – Bizony úgy volt. De még mennyire hogy emlékszem! – mondja Norma. – Az egyik évben a csűrünk oldalára is hirdetést ragasztottak. Az embereik azt mondták apának, olyan speciális ragasztót használnak, amelyik az előadás után két nappal feloldódik, de vesszek meg, ha a csűrünk nem volt kitapétázva hónapokkal később is! – felkuncog, és a fejét csóválja. – Apa magánkívül volt, úgy kellett lefogni! – Aztán néhány nap múlva a vonat is megérkezett. Mindig hajnalhasadáskor. – Apám ki szokott vinni minket a vágányokhoz, hogy végignézzük, hogyan rakodnak ki. Nagy ég, volt is mit nézni! Aztán a műsor! Meg a sült mogyoró illata… – És a pattogatott kukorica! – Meg a kandírozott alma, a fagylalt és a limonádé! – És a fűrészpor! Bement az ember orrába! – Én hordtam a vizet az elefántoknak! – mondja McGuinty. Leejtem a villámat, és felnézek. A fickó szinte csöpög az önelégültségtől, alig várja, hogy a vénlányok körülrajongják. – Dehogy hordta – feleltem rá. Egy szívverésnyi időre csönd telepszik a teremre. – Bocsánat, hogy mondta? – kérdi. – Nem hordott vizet az elefántoknak. – De bizony hordtam. – Nem, nem hordott. – Hazugnak nevez? – kérdezi lassan. – Ha azt mondja, maga hordta a vizet az elefántoknak, akkor igen. Az öreglányok tátott szájjal bámulnak. A szívem vadul dobol. Tudom, hogy nem kellene folytatnom, de nem tudom türtőztetni magam. – Hogy merészeli! – McGuinty csontos kezével megkapaszkodik az asztal peremébe, alkarján vaskos izomkötegek jelennek meg. – Ide hallgasson, cimbora! – mondom. – Évtizedeken át hallgattam, amint a magához hasonló vén lükék hasonlókat hordanak össze, de hadd mondjam el magának, ilyesmi soha nem fordulhatott elő.

– Vén lüke? Vén lüke? – McGuinty fellöki magát ültő helyéből, mire a tolószéke hátrakorcsolyázik. Bütykös ujjával rám mutat, aztán elvágódik, mintha dinamit tarolta volna le. Eltűnik az asztal pereme alatt, a szeme zavaros, a szája továbbra is nyitva. – Nővér! Jaj, nővér! – kiáltozzák az öreg hölgyek. Kreppgumi talpú cipők ismerős csattogása hallatszik, és pillanatokkal később két nővér ragadja meg McGuintyt a karjánál fogva, ő pedig morogva lagymatag erőfeszítéséket tesz, hogy lerázza őket. Az asztal végében ott áll a harmadik nővér, egy bögyös fekete lány, halvány rózsaszín ruhában. Keze a csípőjén. – Mi a csuda folyik itt? – kérdezi. – Ez a vén nyavalyás hazugnak nevezett, ez – mondja McGuinty, akit mostanra biztonságosan visszahelyeztek a székébe. Megigazítja az ingét, felszegi ősz borostás állát, és keresztbe fonja a karját. – Meg vén lükének. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Mr. Jankowski nem gondolta komolyan – mondja a rózsaszín ruhás lány. – A lehető legkomolyabban gondoltam – kötöm az ebet a karóhoz. – Ráadásul tényleg hazudott. Pfuj! Még hogy ő hordta a vizet az elefántoknak! Van magának fogalma arról, mennyit iszik egy elefánt? – Még ilyet! – mondja Norma a száját biggyesztve és fejét rázva. – Nem tudom, mi ütött magába, Mr. Jankowski! – Á, értem, értem. Szóval ez a helyzet. – Felháborító – jegyzi meg McGuinty enyhén Norma felé hajolva most, hogy látja a népharag az ő oldalára állt. – Nem látom be, miért kellene eltűrnöm, hogy hazugnak neveznek! – És vén lükének is – emlékeztetem. – Mr. Jankowski – szólal meg emelt hangon a néger lány. – Mögém lép, és kioldja a féket a tolószékemen. – Azt hiszem, talán egy kis időt a szobájában kellene töltenie. Amíg megnyugszik. – Na, várjon egy percet! – rikkantom, amint ellódít az asztaltól az ajtó irányába. – Nincs szükségem arra, hogy megnyugodjam. Mellesleg nem is ettem! – Majd beviszem a vacsoráját – mondja a hátam mögött. – Nem a szobámban akarom megenni! Vigyen vissza! Ezt nem teheti meg! De szemlátomást megteheti. Szélsebesen végiggurít a folyosón, majd éles kanyarral befordul a szobámba. Olyan keményen rántja meg a féket, hogy az egész tolószék beleremeg. – Igenis visszamegyek – mondom, miközben felhajtja a lábtámaszomat. – Dehogy megy vissza – feleli, és a lábamat lehelyezi a padlóra. – Ez nem igazságos! – mondom, és a hangom nyöszörögve elvékonyodik. – Időtlen idők óta annál az asztalnál ülök. Ő meg csak két hete van itt. Miért fogja mindenki az ő pártját? – Senki nem fogja senki pártját. A lány előrehajol, válla az enyém alá lódul. Mialatt megemel, fejem az övé mellett pihen. A haját vegyszeresen egyenesítette ki, virágillatú. Mikor lehelyez az ágy szélére, szemmagasságba kerülök halvány rózsaszín kebleivel és a nevét mutató lapocskával. – Rosemary – mondom. – Igen, Mr. Jankowski? – kérdezi. – Az a fickó hazudik, tudja. – Semmi ilyenről nem tudok. És maga sem. – Pedig igen. Én is felléptem. Idegesen hunyorog. – Hogy mondta? Habozok, hogy folytassam-e, aztán meggondolom magam.

– Nem számít – dünnyögöm. – Cirkuszban dolgozott? – Azt mondtam, nem számít. Egy szívverésnyi időre feszült csönd támad. – Mr. McGuintyt bizonyára komolyan megbántotta, tudja – teszi hozzá, mialatt elrendezi a lábamat. Gyorsan és hatékonyan dolgozik, most azonban megáll, rögtönzött rögtönítélő bíróságként. – Kötve hiszem. Az ügyvédeknek vastag a bőrük. Hosszan mered rám, most kivételesen létező személynek tekint. Egy pillanatra mintha rés támadna modora vértezeten, de aztán akcióba lendül. – A családja elviszi a cirkuszba a hétvégén? – Ó, igen – mondom némi büszkeséggel. – Minden vasárnap eljön valaki. Óramű pontossággal. Kirázza a takarót, és szétteríti a lábamon. – Felhozzam a vacsoráját? – Ne – felelem. Feszélyezett csönd telepszik közénk. Rájövök, hogy egy köszönömöt hozzá kellett volna tennem a válaszomhoz, de már késő. – Jól van hát – mondja. – Hamarosan visszajövök, hogy lássam, nincs-e még szüksége valamire. Na persze. Mind ezt mondják. De az áldóját, tényleg visszajön. – Ne mondja el senkinek – kezdi, miután beviharzik, és az ölembe teszi a vacsorázópiperetálcámat. Papírszalvétát tereget szét, rá műanyag villa kerül meg egy tál gyümölcs – földieper, görögdinnye és alma ezúttal tényleg étvágygerjesztőén. – Tízóraira csomagoltam magamnak. Fogyókúrázom. Szereti a gyümölcsöt, Mr. Jankowski? Válaszolnék, de kezem a szám elé kaptam, hogy eltakarjam a remegését. Jóságos egek, alma! Megveregeti a másik kezemet, és könnyeimet tapintatosan meg se látva távozik. Egy darab almát a számba csúsztatok, és a levét ízlelgetem. A fejem felett percegő mennyezetvilágítás göcsörtös ujjaimra veti kemény fényét, miközben a gyümölcsdarabkákat szemelgetem a tálból. Idegennek tűnnek ezek az ujjak, mintha nem is az enyémek lennének. Az öregkor rettenetes tolvaj. Épp amikor rájönnél az élet ízére, kirúgja alólad a lábadat, és meggörnyeszti a hátadat. Fájdalmakkal tölti meg a tagjaidat, eliszaposítja a gondolataidat, és alattomosan rákot plántál a házastársadba. Tele van áttétekkel, mondta az orvos. Hetek vagy hónapok kérdése. De az én drágám olyan törékeny volt, akár egy kismadár. Kilenc nap múlva meghalt. Hatvanegy év együttélés után egyszerűen átkulcsolta a kezem, és kiadta a lelkét. Bár vannak időszakok, amikor mindent odaadnék azért, hogy visszakapjam, mégis örülök, hogy ő ment el elsőnek. Az elvesztése olyan volt, mintha derékban kettéfűrészeltek volna. Abban a pillanatban minden értelmét vesztette. Nem akarhattam, hogy keresztülmenjen ugyanezen. Pocsék dolog túlélőnek lenni. Korábban azt gondoltam, inkább az öregkor, mint a másik lehetőség, most azonban már nem vagyok annyira meggyőződve erről. Néha a bingó, a közös éneklések meg a folyosón a tolószékeikben dekkoló rozoga vénségek felkeltik bennem a halál vágyát. Kivált, amikor eszembe jut, hogy én is csak egy roskatag vénember vagyok, akit félreraktak, mint valami haszontalan, poros ügyiratot. De hát mit van mit tenni. Egyet tehetek csak, várom az elkerülhetetlent, miközben a múlt szellemei kiürült jelenem körül köröznek. Hangos csattanással érkeznek. Otthon érzik

magukat, jószerével azért, mert nincs vetélytársuk. Immáron nem harcolok ellenük. Most is itt csattognak-zúgnak körülöttem. Érezzétek otthon magatokat, fiúk! Maradjatok! Ó, bocsánat, látom, máris berendezkedtetek nálam. Átkozott kísértetek!

Kettő Huszonhárom éves vagyok, és Catherine Hale mellett ülök, vagy inkább ő ül mellettem, mivel utánam lépett be az előadóterembe. Most közönyösen idébb csúszik a padon, míg a combunk össze nem ér, aztán pirulva elhúzódik, mintha az egész merő véletlenségből történt volna. Catherine egyike annak a négy lánynak, aki beiratkozott az 1931-es évfolyamra, és a kegyetlensége nem ismer határokat. Nem tudnám megszámolni, hányszor gondoltam: Ó, atyám, végül mégis hagyja, hogy azután arcul csapjon az Istenem, most akarja abbahagyni? – kérdésével. Amennyire meg tudom ítélni, én vagyok a legvénebb hímnemű szűz a föld kerekén. Természetesen ilyet egyetlen korombeli sem hajlandó beismerni. Még a szobatársam, Edward is a győzelmeivel dicsekszik, én azonban hajlamos vagyok azt hinni, hogy egyik nyolcoldalasa lapjain jutott legközelebb meztelen nőhöz. Nem is olyan régen néhány fickó a csapatból fejenként negyed dolcsit fizetett egy nőnek, hogy engedjen nekik, egyiknek a másik után a marhaistállóban. Bármennyire reméltem is, hogy a Cornellen megszabadulok a szüzességemtől, nem tudtam rávenni magam, hogy részt vegyek a mulatságban. Egyszerűen nem voltam rá képes. Így tehát tíz napon belül – miután hat hosszú éven át számtalanszor boncoltam, kasztráltam és ellettem állatokat, vagy dugtam fel a karom tehenek hátsójába – jómagam és hűséges árnyékom, a Szüzességem elhagyja Ithacát, hogy Norwichban betársuljak apám állatorvosi praxisába. – Itt látható egy példa a disztális vékonybél megvastagodására – darálja unottan Willard McGovern professzor. Pálcájával lagymatagon bök egy kimúlt pettyes tejelő kecske megcsavarodott beleire. – Ez és a megnagyobbodott mezenterikus nyirokcsomók egyértelműen bizonyítják a… Az ajtó nyikorogva kitárul; McGovern megfordul a hang irányába, pálcája továbbra is a nősténykecske beleiben turkál. Wilkins dékán úr fürgén bejön a terembe, és felmegy a lépcsőn az emelvényre. A két férfi tárgyalni kezd; olyan közel állnak egymáshoz, hogy a homlokuk kis híján összeér. McGovern hallgatja Wilkins kapkodó suttogását, majd megfordul, és aggódó tekintettel a diákok sorait pásztázza. Körülöttem a hallgatók mindenütt feszengve izegnek-mozognak. Catherine észreveszi, hogy nézem, ezért egyik térdét átveti a másikon, és sóvár ujjakkal lesimítja a szoknyáját. Nagyot nyelek és félrenézek. – Jacob Jankowski? Döbbenetemben elejtem a tollam, amely Catherine lába alá gurul. Megköszörülöm a torkom, és felpattanok a padból. Ötvenegynéhány szempár szegeződik rám. – Igen, uram. – Válthatnánk néhány szót? Becsukom a jegyzetfüzetemet, és a padra helyezem. Catherine visszaadja a tollamat, és mialatt átnyújtja, ujja elidőzik az enyémen. Átverekszem magam a pad széléig, miközben térdekbe ütközöm és lábujjakon taposok. A suttogás a terem előteréig követ. Wilkins dékán úr rám mered. – Jöjjön velünk! – mondja. Elkövettem valamit, ez már világos. Utánamegyek a folyosóra. McGovern mögöttem jön, és becsukja az ajtót. A két tanár egy pillanatig némán áll mellettem, karjukat összefonják a mellükön, arcuk szigorú. Meglódul az agyam, és górcső alá veszi minden új keletű tettemet. Csak nem fésülték át a

hálótermet? Megtalálták volna Edward piáját… vagy esetleg a pornólapokat? Egek ura, ha most vágnak ki innen, az apám megöl! Ez nem kérdés. Nem izgatja majd, mit okoz ezzel az anyámnak. Jól van, iddogáltam talán egy kis whiskyt, ez azonban nem említhető egy napon azzal, ami a marhaistállóban… Wilkins dékán úr nagyot sóhajt, és megveregeti a vállamat. – Fiam, baleset történt – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Autóbaleset. – Újabb szünet következik, ezúttal hosszabb: – A szülei is az áldozatok között vannak. Rámeredek kikövetelve szinte, hogy folytassa: – Akkor ők…? Vajon ők…? – Sajnálom, fiam. Egyetlen pillanat műve volt. Aztán már senki nem tehetett semmit. Az arcába bámulok, és megpróbálom fenntartani a szemkontaktust, ami azért nehéz, mert elsüvölt mellettem, és egyre távolodik egy hosszú, fekete alagútban. Perifériás látómezőmben csillagok robbannak. – Jól vagy, fiam? – Mi mondott? – Jól vagy? Hirtelen ismét előttem terem. Hunyorogva igyekszem felfogni a szavai értelmét. Hogy a fenében lehetnék jól? Aztán rájövök, attól tart, még elsírom itt magam. Megköszörüli a torkát, és folytatja. – Ma haza kell menned, azonosítani az áldozatokat. Kiviszlek a kocsimmal az állomásra. A rendőrfelügyelő – az egyházközségünk tagja – utcai ruhában vár a peronon. Esetlen fejbiccentéssel és merev kézszorítással üdvözöl. Majd, mintegy meggondolva magát, hevesen megölel. Harsányan veregeti a vállamat, aztán szipogva eltaszít magától. Saját kocsiján visz be a kórházba, kétéves Phaeton, ami egy vagyonba kerülhetett. Annyi mindent csinált volna másként az ember, ha tudja, mi történik azon a végzetes októberen. A halottkém az alagsorba vezet minket, majd átsiklik egy ajtón, otthagyva bennünket a folyosón. Néhány perc múlva megjelenik egy nővér, és néma meghívásként kitárja előttünk az ajtót. Sehol egy ablak. Egy óra lóg a falon, a helyiség különben teljesen kopár. A padlót olajzöld és fehér linóleum borítja, a közepén két görgős hordágy. Mindegyiken lepedővel letakart holttest. Agyam képtelen feldolgozni a látványt. Azt sem tudnám megmondani, a testek melyik vége hol van. – Felkészült? – kérdezi a halottkém, a hordágyak közé lépve. Nyelek egyet és bólintok. A vállamon megjelenik egy kéz. A rendőrfelügyelőé. A halottkém először az apámat takarja ki, aztán az anyámat. Nem úgy festenek, mint a szüleim, mégis kétségkívül ők azok. A halál mindenünnen körülveszi őket – ott van a sérült törzs pettyes felületén, a püspöklilára színeződő vértelen fehérségben meg a beesett szemgödör ürességében. Anyám – aki életében oly csinos és pedáns volt – arcát a halál merev grimasszá torzította. Csapzott, véres haja összetört koponyája üregébe tapad. A szája tátva, álla leesett, mintha horkolna. Elfordulok, ahogy a hányás előtör a számból. Valaki vesetálat tart elém, én azonban mögéje hányok a padlóra. Hallom, amint a folyadék odaplaccsan, és a falnak csapódik. Csak hallom, mivel a szemem szorosra zártam. Újra meg újra öklendezek, amíg semmi nem marad a gyomromban. Még akkor is kétrét görnyedve zihálok, amikor már az jár a fejemben, ki lehet-e az embernek fordítania a belsejét. Elvisznek valahová, és leültetnek egy székre. Egy kikeményített fehér egyenruhás kedves nővér kávét hoz nekem, ami ott is marad az asztalon, míg kihűl.

Később megjelenik a tiszteletes, és mellém telepszik. Megkérdezi, felhívhat-e valakit. Azt motyogom, hogy valamennyi rokonom Lengyelországban lakik. A szomszédaimról és a gyülekezet tagjairól kérdez, de ha az életem múlna rajta, sem jutna eszembe egyetlen név sem. Egyetlenegy sem. Abban sem vagyok biztos, hogy a magamét meg tudnám mondani. Miután a lelkipásztor távozik, kisurranok az épületből. A házunkig valamivel több, mint három kilométer az út. Akkor érek haza, amikor a napkorong utolsó szeletkéje a szemhatár alá bukik. A kocsifeljáró üres. Természetesen. Kezemben a bőröndömmel megállok a hátsó udvarban, és a ház mögött húzódó hosszú, lapos épületet nézem. Új felirat ékeskedik a bejárat fölött, fényes fekete betűkkel: E. JANKOWSKI ÉS FIA Állatorvosok Egy idő után megindulok a ház felé, felmegyek a tornácra, és belököm a hátsó ajtót. Apám féltett kincse – egy Philco rádió – a konyhai munkalapon árválkodik. Anyám kék szvettere a szék karfájáról csüng alá. A konyhaasztalon vasalt lepedők meg hervadó ibolya egy vázában. Felfordított keverőtál, két tányér és pár evőeszköz szárad a lefolyó mellett szétterített kockás konyharuhán. Ma reggel még voltak szüleim. Ma reggel még reggeliztek. Térdre esem, ott, a hátsó tornácon, és nyitott tenyerembe üvöltök. Egy órán belül körém csődülnek a segédlelkész női családtagjai, akiket a rendőrfelügyelő neje értesített hazatértemről. Továbbra is a tornácon vagyok, és arcom a térdemre horgasztom. Ekkor meghallom a kavics csikordulását az autógumi alatt, aztán a kocsiajtó csapódását. A következő pillanatban tésztás hús, virágmintás karton és kesztyűs kezek vesznek körül. Lágy keblekhez szorítanak, lefátyolozott kalapok böködnek, és körülölel a jázmin, levendula meg a rózsavíz illata. A halál hivatalos ügy, ezért a hölgyek az ünneplőjüket öltötték fel. Vállon veregetnek, nagy hűhót csapnak, és megállás nélkül karattyolnak. Milyen kár, milyen kár! Ráadásul ilyen finom emberek! Nehéz felfogni ekkora tragédiát, bizony nagyon nehéz, de hát a jó isten útjai kifürkészhetetlenek. Ők majd mindent elintéznek helyettem. Jim és Mabel Neurater házában készen áll számomra a vendégszoba. Nincs miért aggódnom. Elveszik a bőröndömet, és a kocsi felé terelnek, amelynek jár a motorja. A kormány mögött komor arccal gubbaszt Jim Neurater, két kézzel szorongatja. Két napra rá, hogy eltemettem a szüleimet, behívnak Edmund Hyde úr irodájába, aki elém tárja a birtokra vonatkozó részleteket. Kemény bőrszéken ülök Hyde úrral szemben, és csak fokonként világosodik meg előttem, hogy voltaképpen nincs is miről beszélnünk. Először azt hiszem, tréfál. A jelek szerint apám közel két éve babban és tojásban kapta meg a fizetségét. – Babban és tojásban? – a hangom elcsuklik megrökönyödésemben. – Babban és tojásban? – Meg csirkében. És más javakban. – Nem értem. – Ez van az embereknek, fiam. A községünk alaposan megszenvedte a helyzetet, és az apád a maga módján megpróbált segíteni. Nem tudta volna ölbe tett kézzel nézni az állatok szenvedését. – De… akkor sem értem. Még ha… nos… bármiben kapta is a járandóságát, hogyan következik ebből, hogy mindene a bank tulajdona? – Elmaradtak a részletfizetéssel.

– A szüleimnek nem volt adóssága. Az ügyvéd feszeng. Összekulcsolt kezét maga elé helyezi. – Pedig sajnos volt. – Nem, dehogy – vitatkozom. – Közel harminc éve laknak itt. Apám minden centet félrerakott a keresményéből. – A bankja csődbe ment. Elkerekedik a szemem. – De hát az előbb mondta, hogy minden az övék lett. Az ügyvéd nagyot sóhajt. – Ez egy másik bank. Ettől vettek fel jelzáloghitelt, amikor a másik bezárt – mondja. Nem tudom, mi a szándéka: hogy a türelem látszatát keltse, hiábavalóan, vagy arcátlanul távozásra szólít fel a viselkedésével. Hallgatok, és a lehetőségeimet mérlegelem. – És mi a helyzet az ingóságainkkal? Apám orvosi eszközeivel? – mondom végül. – Minden a banké lesz. – És mi van akkor, ha felveszem a küzdelmet? – Hogyan? – Mi van, ha visszajövök, átveszem apám praxisát, és megpróbálom rendezni az adósságot? – Nem úgy működik ez. Nem a magáé, hogy átvegye. Edmund Hyde-ra meredek, aki drága öltönyben ül előttem a drága íróasztala mögött, bőrkötéses könyvektől körülvéve. Mögötte a napfény átszüremlik az ólomüveges ablakon. Hirtelen gyűlölet tölt el iránta… lefogadom, hogy ő aztán soha életében nem fogadta el a fizetségét babban és tojásban. Előrehajolok, és a szemébe nézek. Azt akarom, hogy legyen ez az ő gondja is. – Akkor most mihez kezdjek? – kérdem lassan. – Nem tudom, fiam. Bárcsak tudnám. Az ország nehéz időket él most, ezen nem lehet segíteni. – Hátradől a székében, ujjait továbbra is összekulcsolja. Majd felszegi a fejét, mintha eszébe jutott volna valami. – Azt hiszem, nyugatra kellene menned – tűnődik el. Ráébredek, hogy ha nem lépek le azonnal az irodájából, még bemosok neki. Felkelek hát, fejembe csapom a kalapomat, és távozom. A járdára érve valami más is feldereng előttem. Egyetlen okot találok, amiért a szüleim jelzálogkölcsönt vettek fel: hogy fizetni tudják a méregdrága tandíjat. Ez a váratlan felismerés olyan éles fájdalommal hasít belém, hogy kétrét görnyedek, és a gyomromat szorongatom. Mivel semmi más lehetőség nem jut az eszembe, visszamegyek az iskolába… átmeneti megoldásnak ez is megteszi. A koszt és kvártély év végéig ki van fizetve, ami azonban mindössze hat napot jelent. Az ismétlő előadások teljes hetéről lemaradtam, de mindenki lelkesen segít. Catherine átadja a jegyzeteit, és úgy ölel át, hogy sejtetni engedi, szokásos próbálkozásaim most másféle eredménnyel is járhatnának. Elhúzódom. Amióta az eszemet tudom, először esik meg velem, hogy nem érdekel a szex. Nem tudok enni. Nem tudok aludni. És sajnos tanulni sem. Negyedórán keresztül bámulok egyetlen bekezdést, de sehogyan sem sikerül felfognom az értelmét. Hogyan is sikerülne, amikor a szavak mögött, a papír fehér síkján szüleim halálának végtelen hullahoppját látom, semmi mást? Látom, amint a krémszínű Buick átrepül a híd korlátján, hogy kikerülje a vén Mr. McPherson vörös teherkocsiját. A vén McPhersonét, aki amikor elvezették a helyszínről, bevallotta, nem tudja pontosan, az úttest melyik oldalán kellett volna hajtania, és azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a gázpedált nyomta meg a fék helyett. A vén McPhersonét, aki egy legendás húsvétvasárnapon nadrág nélkül jelent meg a templomban. A vizsgabiztos becsukja az ajtót, és elfoglalja a székét. A faliórára pillant, és megvárja, amíg a kismutató előrekattan. – Elkezdhetik. Ötvenkét vizsgafüzet nyílik ki. Egyesek átlapozzák, mások azonnal írni kezdenek. Én

egyiket sem teszem. Negyven perccel később még mindig nem ejtettem egyetlen tollvonást sem. Kétségbeesetten meredek a füzetre. Ábrák, számok, vonalak és táblázatok néznek szembe velem… meg szófüzérek, a végükön különböző írásjelekkel… akad közöttük pont és kérdőjel. Számomra egyiknek sincs értelme. Átfut a fejemen, egyáltalán angolul van-e az egész? Megpróbálkozom a lengyellel, de így sem megyek többre. Felőlem akár hieroglifák is lehetnének. Egy lány felköhög, mire nagyot ugrom. Verejtékcsepp gyöngyözik végig a homlokomon, és kis híján a füzetre hullik. Letörlöm az ingem ujjával, aztán felveszem a füzetet. Talán, ha közelebb tartom a szememhez. Vagy épp távolabb… most látom, hogy csakugyan angolul van, vagy legalábbis az egyes szavak angolul íródtak. Dacára ennek nem tudom összeolvasni őket értelmes mondattá. A második verejtékcsepp is végigcsorog a homlokomon. Körbepillantok a termen. Catherine sebesen ír, világosbarna haja az arcába hullik. Balkezes, és mivel ceruzával ír, a bal karja a csuklótól a könyökig ezüstösen fénylik. Mellette Edward kihúzza magát, rémülten az órára pillant, majd visszatemetkezik a füzetbe. Elfordulok, és kinézek az ablakon. Az ég darabkái átsejlenek a lombozaton; a kékből és zöldből álló mozaik gyöngéden ring a szélben. Elködösödő tekintettel bámulom, túllátva leveleken és ágakon. Velem egy vonalban kövér mókus szökdécsel, vaskos farkát magasra csapja. Hevesen hátralököm a székemet, amely hangosan csikorog. Felállók. Homlokomon kiüt a veríték, ujjaim reszketnek. Ötvenkét arc fordul felém. Ismernem kellene ezeket az embereket, és egy héttel ezelőtt még ismertem is őket. Tudtam, hol él a családjuk. Tudtam, mivel foglalkozik az apjuk. Tudtam, vannak-e testvéreik, és szeretik-e őket. A francba, azokra is emlékszem, akik azután maradtak ki, hogy beütött a nagy gazdasági válság, például Henry Winchesterre, akinek édesapja a chicagói Kereskedelmi Tanács épületének párkányáról lépett a semmibe. Vagy Alastair Barnesra, akinek apja fejbe lőtte magát. Reginald Montyra, aki sikertelenül próbált egy kocsiban lakni, amikor apja többé nem tudott fizetni a kosztért-kvártélyért. Bucky Hayesre, nos, az ő apja egyszerűen lelépett. De hát mit tudok azokról, akik maradtak? Semmit. Nézem ezeket a kifejezéstelen arcokat – ezeket a hajjal keretezett üres oválisokat és növekvő kétségbeeséssel tekingetek egyikről a másikra. Súlyos, cuppogó zajra leszek figyelmes, és rájövök, hogy én magam keltem. Levegő után kapkodok. – Jacob? A hozzám legközelebb eső arc szája mozog. A hang félénk, bizonytalan. – Jól vagy? Hunyorgók, képtelen vagyok fókuszálni a látásomat. Egy másodperccel később átvágok a helyiségen, és a vizsgabiztos asztalára hajítom a füzetemet. – Máris befejezte? – mondja, és érte nyúl. Mialatt az ajtó felé tartok, papírzörgést hallok. – Várjon! – kiált utánam a biztos. – Hiszen el se kezdte! Nem mehet el így! Ha elmegy, nem engedhetem, hogy… Az ajtó félbevágja a szavait. Ahogy átmasírozok az iskolaudvaron, felpillantok Wilkins dékán úr szobájára. Az ablakban áll, és engem néz. A város széléig megyek, majd a vasúti vágány mentén folytatom az utamat. Sötétedés után is gyaloglók. Magasan jár a hold, ezért néhány óráig még elegendő fényt ad. Addig megyek, amíg a lábam és a vízhólyagjaim bírják. Akkor megállok, mert fáradt és éhes vagyok, és sejtelmem sincs arról, hol lehetek. Olyan, mintha alvajáróként jöttem volna idáig, és most felébredve hirtelen nem tudnám, hová keveredtem. A civilizáció egyetlen nyoma a megemelt kavicságyon nyugvó vágány. Egyik oldalán erdő

terül el, a másikon kis tisztás. Valahol a közelben vízcsobogást hallok, és megindulok arrafelé a holdvilágnál. A csermely legfeljebb fél méter széles. A tisztás túloldalán húzódik, a fák vonalában, aztán befordul az erdőbe. Lefejtem a cipőmet meg a zoknimat, és leülök a partjára. Amikor először merítem meg lábamat a jéghideg vízben, olyan erős fájdalmat érzek, hogy azonnal kirántom. Mégis kitartok, újra meg újra bedugom, egyre hosszabb időre, mígnem a hideg eltompítja vízhólyagjaim sajgását. Talpamat nekivetem a köves medernek, és hagyom, hogy a víz átcsobogjon a lábujjaim között. Végül a hideg már önmagában is fájdalmat okoz. Végigheverek a parton, és miközben a lábfejem szárad, fejemet egy lapos kövön pihentetem. A távolban prérifarkas üvölt, ez a hang egyszerre magányos és ismerős. Sóhajtok, és engedem, hogy lecsukódjék a szemem. Mikor azonban az üvöltésre alig néhány lépésről újabb vonyítás felel, riadtan felülök. A távoli prérifarkas ismét felüvölt, ezúttal vonatfütty a válasz. Felhúzom a zoknimat, felállók, és a tisztás szélét vizslatom a tekintetemmel. A vonat mostanra közelebb ért, és felém száll a kerekek ütemes kattogása: gattgerattgattgeratt-gattgeratt… Combomba törlöm a kezem, és megindulok a vágány felé, majd néhány lépésre tőle megállok. Az olaj átható bűze betölti az orromat. Újra felsikolt a vonatfütty: Hííííí… A jókora mozdony előrobban a kanyarból, és elviharzik mellettem, olyan hatalmas és közeli, hogy falként csap meg a szele. Sűrű füstgomolyagot ereget magából, és vaskos fekete kötélként vontatja a szerelvény fölött. Ez a látvány, a hangok és a bűz meghaladják tűrőképességemet. Döbbenten nézem, amint vagy fél tucat pőrekocsi elsuhan előttem. Rajtuk szekérnek látszó valamik, bár nem tudom pontosan kivenni a körvonalaikat, mivel a hold elbújt egy felhő mögé. Felriadok bénultságomból. Ezen a vonaton emberek utaznak. Egy fikarcnyi sem számít, hová tart, mert tartson bármerre, az mindenképpen távol kerül a prérifarkasoktól és közel a civilizációhoz, élelemhez, talán valamiféle munkaalkalmakhoz is… meglehet egy jegyhez vissza Ithacába, bár egyetlen fia centem sincs, és semmi okuk nincs arra, hogy visszavegyenek. Amúgy meg mi van akkor, ha mégis? Nincs otthon, ahová hazatérjek, nincs orvosi praxis, ahová betársuljak. Újabb pőrekocsik zúgnak el mellettem, ezek valamiféle telefonpóznákkal vannak megrakva. A nyakamat nyújtogatom, hogy lássam, mi következik utánuk. A hold előbukkan egy másodpercre, és feltehetően tehervagonokra veti kékes fényét. Futni kezdek, a vonattal egy irányba. Lábfejem megcsúszik a kavicsos lejtőn… olyan érzés, mintha homokban szaladnék. Emiatt azután kétszeres erőfeszítéssel nyomakodom előre. Megbotlom és megingok; igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat, mielőtt bármelyik porcikám a hatalmas acélkerekek és a vágányok közé kerülne. Magamhoz térve ismét nekiveselkedem, miközben minden egyes kocsit átvizslatok, miben kapaszkodhatnék meg. Három, szorosan egymás után, elsuhan előttem. Ezeket marhavagonok követik. Nyitott ajtajukat megtölti a lovak lebbenő farka. Ez olyan különös, hogy még így, lélekszakadva, a semmi közepén is felfigyelek rá. Lelassítok, végül megállok. Kimerülten és csaknem teljesen reményvesztetten forgatom a fejemet. Hárommal mögöttem van egy nyitott ajtó. Ismét előrelendülök, és számolom az elhaladó kocsikat. Egy, kettő, három… Kinyúlok a vasfogantyú után, és fellendítem magam. Először a bal lábam és a könyököm talál fogást, aztán az állam, amely nekicsapódik a fémvégződésnek. Mindhárom testrészemmel szorosan a vonathoz tapadok. A lárma fülsiketítő, és állkapcsom ritmikusan nekiverődik a vasperemnek. Vér, vagy rozsda szagát érzem, és átfut agyamon a gondolat, hogy a fogaim törhettek ki. Utána rájövök, komolyabb a tét: élet vagy halál. Vészesen

egyensúlyozom az ajtó legszélén, jobb lábam lelóg az aljváz irányába. Jobb kezemmel a fogantyúba kapaszkodom. Balommal olyan kétségbeesetten markolászom a padlódeszkákat, hogy szálkák mennek a körmöm alá. Mind jobban elveszítem a fogást…, cipőtalpam felülete alig tapad, és a bal lábfejem rövid rángásokkal egyre közelebb csúszik az ajtóhoz. A jobb mostanra olyan mélyen himbálózik a kocsi alatt, hogy félelem fog el, a végén még megválók tőle. Újra összeszedem minden erőmet, összeszorítom a szememet, és a fogamat csikorgatom. Néhány pillanat múlva rájövök, továbbra is ép minden tagom. Kinyitom a szemem, és a lehetőségeimet mérlegelem. Mindössze kettő maradt a jelen helyzetben, és mivel erről a vonatról csak úgy lehet leszállni, ha alája kerülök, háromig számolok, azután maradék erőmmel felfelé veselkedem. Bal térdemet sikerül átküzdenem a peremen. Lábfejem, térdem, állam, könyököm és ujjaim közös erőfeszítésével benyomakodom a vagonba, és összecsuklom a padlón. Lihegve, a végkimerülés határán heverek ott. Aztán észreveszem a gyér világosságot. Ijedten felkönyökölök. Négy férfi ül durva etetőtarisznyákon, egy petróleumlámpa világánál kártyáznak. Egyikük, egy aszott, borostás, üres arcú, öreg cserépkorsót dönt az ajkához. Meglepetésében el is feledkezik arról, hogy elvegye onnan. Most mégis megteszi, és az inge ujjával megtörli a száját. – No lám csak, vendéget kaptunk – mondja lassan. Két fickó meg se moccan, úgy bámulnak rám legyezőalakban szétterülő lapjaik fölött. A negyedik feláll, és előrelép. Termetes vadállat sűrű fekete szakállal. A ruhája mocskos, és a kalapja karimája úgy fest, mintha valaki kiharapott volna belőle egy darabot. Feltápászkodom és hátrálni kezdek, aztán rájövök, hogy nincs hová mennem. Megfordulva felfedezem, hogy vászonkötegek tömegeinek ütköztem. – Nyugalom, Bokszos – szólal meg a korsós öreg. – Csak ne tegye semmit, amit megbánná. Hallod? – Nem bánok én meg semmit – mondja Bokszos, és megragadja a galléromat. Ellököm magamtól a karját. Kinyúl a másikkal, én pedig felszökkenek, hogy megállítsam. Az alkarcsontom recsegve ütődik valaminek. – Húha! – vihog az öreg. – Vigyázz magadra, cimbora! Ne baszakoggyá Bokszossa! – Úgy hiszem, Bokszos baszakodik velem – kiáltom, mialatt újabb ütést védek ki. Bokszos előrelendül. Egy vászongöngyölegre zuhanok, ám még mielőtt a fejem földet érne, újabb csapás zúdul rám. Egy pillanattal később ellenfelem hátracsavarja a jobb karomat. Lábfejem a nyitott ajtó pereme fölött himbálózik. Egy fasorra látok, amely valamiért túl gyorsan siklik el előttem. – Bokszos! – csaholja az öreg. – Bokszos! Engedd e! Engedd e, azt mondom, de idebe, a vonatba! Bokszos felfelé, a tarkóm irányába rántja a karomat, és megráz. – Bokszos, neked dumálok! – kiáltja az öreg. – Mér akarsz bajba kerűni? Engedd e, ha mondom! Bokszos kicsivel kijjebb is meglenget az ajtó fölött, aztán megpördül a tengelye körül, és rálök a vászonkötegekre. Dolga végeztével visszatér a többiekhez, és felkapja a cserépkorsót. Aztán elhalad mellettem, felmászik a vászonra, és visszavonul a kocsi távolabbi végébe. Mialatt a karomat dörzsölgetem, rajta tartom a szememet. – Ne vedd zokon, kölyök! – mondja az öreg. – Bokszos munkája csúcspontya, ha embereket hajíthat le a vonatrú és már jó ideje nem csináta. Gyere! – int magához, kézfejével megveregetve a padlót. – Gyere ide! Újabb pillantást vetek Bokszosra. – Na gyere má! – mondja az öreg. – Ne fejjé! Bokszos jól viseli magát, nem igaz, Bokszos?

Amaz dörmög valamit, és meghúzza a korsót. Felkelek és óvatosan a többiek felé araszolok. Az öreg a jobbját nyújtja. Tétovázom, aztán kezet rázok vele. – Teve vagyok – mondja. – Ez itten Grady. Ő meg Bili. Bokszost asszem, má ismered. Ahogy elmosolyodik, kivillan ritkás fogsora: alig néhány ép foga akad. – Örvendek – mondom. – Grady, szerezd vissza azt a korsót, de ízibe'! – rendelkezik az öreg. Grady felém fordítja a pillantását, én pedig állom a tekintetét. Egy idő után feláll, és némán megindul Bokszos felé. Teve is feltápászkodik, de olyan mereven mozog, hogy egy ponton kinyúlok, és megtámasztom a könyökét. Most, hogy lábra állt, kinyújtja a petróleumlámpát, és az arcomba hunyorog. Felméri a ruházatomat, és tetőtől talpig végigvizslat. – Na, mit mondtam neked, Bokszos? – kiáltja dühösen. – Nem csavargó ez, de nem ám! Gyere ide, és nézd meg magad! Tanúd meg, mi a különbség! Bokszos felmordul, még egy utolsót belekortyol a korsóba, és átengedi Gradynek. Teve rám hunyorít. – Mit montá, mi a neved? – Jacob Jankowski. – Vörös a hajad. – Azt mondják. – Hunnan gyütté? Hallgatok. Vajon Norwichból való vagyok-e vagy Ithacából? Arról a helyről származom-e, amelyet elhagyni készülök, vagy ahol a gyökereim vannak? – Sehonnan. Teve arca megkeményedik. Kissé meginog megroggyant lábszárán. A himbálózó lámpa hol ide, hol oda világít. – Ekövetté valamit, fiú? Szökésbe vagy? – Nem – mondom. – Semmi ilyenről nincs szó. Most kicsivel hosszasabban hunyorog rám, aztán bólint. – Jó van hát. Nem az én dogom, hogy hogyan, miként van. Hová indútá? – Nem tudom még. – Akarsz dógozni? – Igen uram. Azt hiszem, igen. – Nincs abba semmi szégyen – mondja. – Mihez értő? – Szinte semmihez – felelem. Grady bukkan elő a korsóval, és Tevének adja. Az öreg megtörli az inge ujjával, és továbbadja nekem. – Igyá! Nos, valljuk be, a szesz nem hagyott szűzen, de ami a Holdvilágot illeti, hát az méregerős. A pokol tüzét zúdítja a mellkasomba és a fejembe. Lélegzet után kapkodok, és a könnyeimmel küzdök. Közben egyenesen a szeme közé nézek Tevének, akkor is, ha kigyulladni készül a tüdőm. Észleli, milyen állapotban vagyok, és lassan bólint. – Reggé befutunk Uticába. Majd eviszlek Al bácsihó. – Kihez? Miért? – Tudod. Alan Bunkel, a porond kivételes csillaga, az ismert és ismeretlen mindenségek ura és parancsolója. Bizonyára nagyon értetlen arcot vághatok, mert Teve rám villantja fogatlan vigyorát. – Ne mondd, hogy nem láttad, kölyök! – Mit nem láttam? – A francba, fiúk! – rikkantja, és körbenéz a többieken. – Télleg nem tuggya!

Grady és Bili sandán somolyog. Csak Bokszost hagyja hidegen a dolog. Megvetően felmordul, és még mélyebben az arcába húzza a kalapját. Teve hozzám fordul, megköszörüli a torkát, és lassan, tagoltan, minden egyes szót külön kiélvezve mondja: – Nem akármilyen vonatra ugrottá fő, fiú. A Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának Repülő Különítménye előtt ász. – A mi előtt? Teve széles jókedvében csaknem gurul a nevetéstől. – Hát ez bazi jó! Télleg bazi jó! – mondja szipogva, miközben kézfejével megtörli a szemét. – Atyavilág! Egy cirkuszba landút az üleped, fiú. Hunyorogva nézek rá. – Ez itten a nagysátor – mondja. Megemeli a petróleumlámpát, és bütykös ujjával a jókora vászongöngyölegek felé mutat. – Az egyik vászonszállító kocsi lerobbant, ezér átrakták ide. Keress magadnak helyet, ahol szunyáhatsz eggyet. Pár óra még az út. De vigyázz, ne feküggy túl közel az ajtóhó! Néha túl élesek a kanyarok.

Három Elnyújtott fékcsikorgásra ébredek. Sokkal mélyebbre ékelődtem a vászongöngyölegek közé, mint amikor elaludtam, és most azt sem tudom, hol vagyok. Egy másodpercre van szükségem, mire feldereng, hová keveredtem. A vonat nagyot zökkenve és pöfögve megáll. Bokszos, Bili és Grady talpra ugrik, és szó nélkül kizuttyan az ajtóból. Miután elmentek, Teve sántikál elő. Lehajol hozzám, és böködni kezd. – Gyerünk, kölyök! – mondja. – E köll menned innét, mielőtt a ponyvások meggyünnek. Máma reggé összehozlak Bolond Joe-va. – Bolond Joe-val? – kérdezem, és felülök. Viszket a borostám, és a nyakam is istentelenül megfájdult. – Ő az első lovas honcho – magyarázza Teve. – Má az igavonókná. August nem engedi a cirkuszi lovak közelibe. Bár inkább Marlena az, aki nem engedi, de hát édes mindegy. Az a nő téged se enged majd semminek a közelibe. De Bolond Joe-ná legalább labdába rúghatsz. Sorozatba rossz időt fogtunk ki, csupa sár vót minden. Joe emberei közű egy csomó ráunt a kulimunkára, és lelécűt. Hiány van munkaerőbe. – Miért nevezik Bolond Joe-nak? – Nem tom – mondja Teve. Beletúr a fülébe, és megvizsgálja, amit talált. – Asszem, egy ideig a sárga házba dekkút, de nem tom, mér. Viszont nem ajánlom, hogy megkérdezd. A nadrágszárába törli az ujját, és az ajtóhoz biceg. – Na, gyere má! – mondja, visszanézve rám. – Nem érünk rá egész nap! Ezzel ráereszkedik a kocsi peremére, majd óvatosan lecsusszan a kavicsra. Még utoljára kétségbeesetten megvakarom a borostámat, megkötöm a cipőfűzőmet, és követem Tevét. A szomszédban óriási füves térség terül el. Rajta túl elszórtan téglaépületek izzanak a pirkadat visszfényében. Piszkos, borotválatlan férfiak százai tódulnak ki a vasúti kocsikból, és veszik körül a vonatot. Úgy nyüzsögnek körülötte, mint hangyák a cukron. Szitkozódnak, nyújtózkodnak, cigarettára gyújtanak. Rámpák és csúszdák csattannak a földön, majd hat- és nyolclovas fogatok tűnnek elő a semmiből, s sorakoznak fel a terepen. Jön egyik ló a másik után. Máris hámba fogott, megtermett, kurta farkú percheronok csörtetnek le a rámpákon prüszkölve és fújtatva. Kétoldalt férfiak tárják szét a lengőajtókat, a rámpák széleihez fogva őket, nehogy az állatok túl közel kerüljenek a peremhez. Egy csapat leszegett fejű fickó masírozik felénk. – Adj'isten, Teve – köszön ránk a vezetőjük, ahogy elhalad mellettünk, és bemászik a kocsiba. A többiek mögötte battyognak. Körülvesznek egy köteg vásznat, és a bejárat felé vonszolják, nagyokat nyögve az erőfeszítéstől. Vagy félméternyit moccan előre, majd porfelhőben ér földet. – Adj'isten, Will – köszön vissza Teve. – Mondd csak, van egy csipet dohányod egy öregembernek? – Persze – a fickó kiegyenesedik, és megtapogatja az ingzsebeit. Beletúr az egyikbe, és előkotor egy meghajlott szál cigarettát. – Bull Durham – mondja, és előrehajolva átnyújtja. – Bocs! – Nekem a magam sodorta is megteszi – mondja Teve. – Kösz, Will. Ezer hála és köszönet. – Hát ez meg ki? – mutat rám Will.

– Újonc. Jacob Jankowskinak híjják. Will megszemlél, majd elfordul, és kiköp az ajtón. – Mennyire új? – kérdi, továbbra is Tevéhez intézve szavait. – A legfrissebb áru. – Már főfogatták? – Nem. – Na, jó szerencsét! – biccenti felém a kalapját. – Ne aluggy túl mélyen, fiú, ha érted, mire gondolok. Ezzel eltűnik a kocsi belsejében. – Mit jelentsen ez? – kérdem, de Teve már elindult. Megszaporázom a lépteimet, hogy utolérjem. Mostanra lovak százai keveredtek a szutykos férfiak közé. Első pillantásra nagy a fejetlenség, mire azonban Teve cigarettára gyújt, több tucat fogatot állítottak össze, amelyek a pőrekocsikon dolgoznak; a lehajtható rámpákhoz húzva a szekereket. Amint egy szekér első kereke a lejtős facsúszdához ér, a szekérrudat irányító fickó félreugrik az útból. Jól teszi, mert a súlyosan megrakott szekerek dübörögve zúdulnak le a rámpákon, és csak pár méter után állnak meg. A reggel fényében látom, amit az elmúlt éjszaka nem vettem észre: a szekereket skarlátpirosra festették, a kerekek napocskát formáznak, és mindegyikre felpingálták: a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza. Miután a lovakat a szekerek elé fogták, a percheronok nekifeszülnek a hámnak, és megindulnak súlyos terhükkel. – Vigyázz! – kiáltja Teve, megragadja a karomat, és magához ránt. Másik kezében a kalapját fogja, az elgörbült cigarettát a foga között szorongatja. Három lovas üget el mellettünk. Vezetőjük ide-oda forgatja a fejét, és szakavatottan felméri a terepet. Egyik kezével a gyeplőt fogja, a másikkal zászlós végű nyilakat vesz elő egy bőriszákból, és megcélozza velük a földet. – Mit művel? – kérdezem. – Kigyelüli a körletünket – mondja Teve. Egy marhavagon előtt lecövekel. – Joe! Hé, Joe! A küszöbön megjelenik egy fej. – Hoztam neked egy újoncot. Friss eresztés. Mit gondúsz, tudod hasznáni? A fickó kilép elénk a rámpára. Kezével, amelyről három ujja hiányzik, feljebb tolja viharvert kalapja karimáját. Alaposan szemügyre vesz, majd szája sarkából sötét dohánylevet köp a földre, és visszamegy a kocsi belsejébe. Teve gratuláció gyanánt megveregeti a karomat. – Benn vagy, kölyök. – Igen? – Biza. Most menny trágyát lapátúni! Később megkereslek. A marhavagon tele trutymóval. Egy Charlie nevű suhanccal dolgozom, akinek sima az arca, akár egy lányé. Még a hangja sem mutál. Miután vagy egy tonna trágyát lapátolunk ki az ajtón, megpihenek, és szemügyre veszem a maradékot. – Mellesleg, hány lovat szállítanak itt? – Huszonhetet. – Jézus ereje! Olyan szorosan kell állniuk, hogy moccanni sem tudnak. – Ippeg ez a lényeg – mondja Charlie. – Ha az ékül szolgáló lovat fővesszük, többet egyik se tud lemenni. A tegnap éjjel látott farkak most hirtelen értelmet nyernek. Joe jelenik meg a küszöbön. – Fönn van a zászló – dörmögi. Charlie leejti a lapátját, és megindul az ajtó felé. – Miről van szó? Hová mész? – kérdem. – Főhúzták az étkezde zászlaját. A fejemet rázom.

– Bocs, de még mindig nem értem. – Zaba van – hangzik a felelet. Na, ezt megértem. Én is leteszem a lapátot. Köröttünk közben gomba módra nőttek ki a földből a vászonsátrak, noha a legnagyobb – minden jel szerint itt lesz a porond – még laposan hever a földön. Többen a varratok fölött állnak, és hajoldozva dolgozzák össze a különálló darabokat. A középvonal fölé fapóznák tornyosulnak, és már a magasban leng a csillagos lobogó. A póznák kötélzetével együtt úgy fest az egész, mint egy vitorlás fedélzete és árboca. A nagysátor kerülete körül nyolcfős csapatok verik be a póznákat észvesztő sebességgel. Mire egy kalapács munkába lendül, már öt másik követi. A lárma folyamatos, akár a géppuskasortűz, elnyomja a környező zajokat. Más csoportok óriás póznákat állítanak fel. Charlie-val elhaladunk egy tízfős csapat mellett, akik együttes erővel egyetlen kötélnek feszülnek neki, mialatt mellettük egy fickó ezt kántálja: – Húzd meg, rázd meg, lazíts! Újra… húzd meg, rázd meg, lazíts! Most verd be a földbe! Az étkezdét nem lehetne eltéveszteni akkor sem, ha nem lengene fent a narancssárga-kék zászló, hisz a hátul gőzölgő kondér meg a feléje igyekvők menete magáért beszél. Az ételszag ágyúgolyóként találja el zsigereimet. Tegnapelőtt óta nem ettem, így gyomrom most nagyot kordul az éhségtől. Az étkezde falait úgy alakították ki, hogy átlengjen rajtuk a szél. Középen függöny választja ketté. Az egyik oldalon álló asztalokon piros-fehér kockás abrosz, ezüst evőeszközök meg vázákban virágok. Az egészet nem lehet egy napon említeni a büféasztalok mögött felsorakozó szutykos férfiak kígyózó soraival. – Egek ura, nézd ezt a kínálatot! – mondom Charlie-nak, ahogy elfoglaljuk helyünket a sorban. Van itt minden: fasírozott, kolbász meg kosarakba halmozott, vastagra szelt kenyér. No és spirálosán vágott sonka, ezerféleképpen elkészített tojás, csuprokban álló lekvár, tálakban várakozó narancs. – E semmi – feleli. – Nagy Bertháná pincérek is vannak. Csak leűsz az asztalhó, azt kiszógának. – Ki az a Nagy Bertha? – Ringling. – Dolgoztál nekik? – Á… nem – feleli jámborul. – De ismerek olyanokat, akik igen! Megragadok egy tányért, és telehalmozom krumpli, tojás meg kolbászhegyekkel. Közben igyekszem elrejteni mohó éhségemet. Az illat észvesztő. Nyitott szájjal mélyen magamba szívom… olyan nekem most, akár az égi manna. Valójában az is: manna az egekből. Teve bukkan elő valahonnan. – Nesze! Add ezt oda annak a tagnak a sor végin! – mondja, és egy jegyet nyom szabadon maradó kezembe. A nevezett fickó összecsukható széken ül a sor végén, és hajlott puhakalapja alól tekint a világba. Elébe mutatom a jegyet. Felnéz rám, mellkasa előtt szorosan összefont karral. – A részlege? – kérdi. – Bocsánat, nem értettem – mondom. – Melyik a részlege? – Háát… nem tudom biztosan – habogom. – Egész reggel hordtam a trágyát. – Ez nekem nem mond semmit – mordul rám, és továbbra sem vesz tudomást a jegyemről. – Lehettek cirkuszi vagy igavonó lovak, esetleg a menazséria. Tehát, melyik volt? Nem felelek. Majdnem biztos, hogy Teve legalább néhányat megemlített közülük, de nem emlékszem a részletekre.

– Ha nem tudja, melyik a részlege, nem tagja a cirkusznak – mondja a fickó. – Ki az ördög akkor maga? – Minden rendbe, Ezra? – szólal meg a hátam mögött Teve. – Nem, egyáltalán nem. Valami okostojás fafej reggelit próbál csaklizni tőlünk – mondja Ezra, és kiköp. – Nem fafej e – mondja Teve. – Újonc a javábú, és velem van. – Tényleg? – Biza. A fickó feljebb tolja a kalapja karimáját, és tetőtől talpig végigmér. Néhány szívverésnyi szünetet tart, majd azt mondja: – Jó van, Teve. Ha kezeskedsz érte, akkor nekem is megfelel – a kéz kinyúlik, és elkapja a jegyemet. – Még valamit. Tanítsd meg, hogyan beszéljen, mielőtt a szart is kiverik belőle, azt ajánlom! – Mi hát akkor a részlegem? – kérdezem, az asztal felé tartva. – Ne oda! – mondja Teve, megragadva a könyökömet. – Ezeket nem a magunkfajtának szánták. Csak maraggy mellettem, amíg kitanulod a járást! Követem a függönyön túlra. A másik oldalon az asztalokat végükkel egymáshoz tolták, és csupasz felületükön a só- és borsszóró az egyetlen dísz. Virágról szó sincs. – Kik ülnek a túloldalon? Az előadóművészek? Teve felém lövell egy pillantást. – Te jó ég, kölyök! Tarcsd zárva a bagólesődet, amíg megtanulod, hogyan beszéjjé itten. Leül, és nyomban fél karéj kenyeret töm a szájába. Vagy egy percig rágja, aztán átnéz rám az asztal túlfelére. – No, ne sértőggyé meg azér! Csak vigyázok rád. Láttad, milyen ez az Ezra, márpedig ő kismiska a többihez képest. Foglajjá helyet! Egy pillanatig rajta tartom a tekintetem, aztán átlépek a padkán, és magam elé helyezem a tányéromat. Lepillantok trágyával megfestett kezemre, és a nadrágszáramba törlöm. Semmivel sem találom tisztábbnak, de mit van mit tenni, nekiesem az ételnek. – Hogyan kell hát akkor beszélnem? – kérdem végül. – Artistának híjják ezeket – mondja Teve tele szájjal. – A részleged meg az igavonó állatoké. Egyelőre. – És hol vannak az artisták? – Bármikor befuthatnak. Még két vonat gyün. Ezek késő éjjelig fönnmaradnak, sokáig alszanak, de a reggelire épp időre odaérnek. És ha má témáná vagyunk, nehogy szembe artistának hidd őket. – Minek hívjam akkor? – Előadóművésznek. – Miért nem mindig így nevezzük őket? – kérdem, némi ingerültséggel a hangomban. – Mer vannak ők és vagyunk mi, és te mihozzánk tartozó – mondja Teve. – Sebaj, majd megtanulod. – A távolból vonatfütty hallatszik. – Emlegetett szamár mindig megjelenik. – Al bácsi is velük van? – Igen, de őt hagyd ki a játékbú! Neki csak később megyünk a közelibe. Mikor letáborozunk, mindig olyan veszett kedve van, mint egy fogfájós medvének. Mondd csak, hogy jössz ki Bolond Joe-val? Elég trágyája gyűtt össze? – Nem nagyon érdekel. – Na, igen, te többet érdeműsz. Beszétem egy barátommá – mondja Teve, miközben megtör egy újabb karéj kenyeret, és feltunkolja vele a tányérja alját. – Maraggy mellette estig, ő majd szól az érdekedbe. – Mi lesz a munkám? – Csinájj meg mindent, amit mond! Ezt komolyan gondútam. A nagyobb nyomaték kedvéért felvonja a szemöldökét.

Teve barátja alacsony emberke, jókora pocakjánál csak öblös hangja volt nagyobb. Ő szónokol a mutatványosbódéban, és Cecilnek hívják. Megvizsgál, és alkalmasnak talál a nekem kiszemelt feladat ellátására. Jómagam, továbbá Jimmy és Wade – két másik fickó, akiket elfogadhatónak ítéltek arra, hogy elvegyüljenek a városi néppel – a tömeg szélén foglalunk helyet, majd amikor jelet kapunk, előrelépünk, és a bejárat felé tereljük a jónépet. A mutatványosbódé a középrészen található, ahol nagy a jövés-menés. Egyik oldalán egy csoport négus küszködik a bódé zászlajának felállításával. A másikon nagy csörömpölés, kiabálás közben fehér zakós fehéremberek készítik ki buzgón a limonádés poharakat. Egész piramisokat építenek a megtöltött poharakból piros-fehér csíkos árusító pultjaikon. A levegőt megtölti a pattogatott kukorica, pörkölődő mogyoró meg az állatok átható szaga. A középrész végén, a kapun túl óriási sátor áll. A legkülönfélébb állatokat gyűjtötték ide össze: lámákat, tevéket, zebrákat, majmokat, legalább egy jegesmedvét, meg ketrecek soraiban nagymacskákat. Cecil és egy négus egy elképesztően kövér nőszemélyt ábrázoló zászlóval bajmolódik. Néhány másodperc múltán Cecil kupán vágja a másikat. – Igyekezz, fiú! Egy perc, és előzőnknek minket ezek a hígagyúak. Hogyan csábítjuk be őket, ha nem látják Lucinda bájait? Füttyszó hangzik, mire mindenki megdermed rémületében. – Az ajtót! – bömböli egy férfihang. Ezzel elszabadul a pokol. Az árusok pultjuk mögé sietnek, végrehajtják a végső simításokat, megigazgatják zakójukat és sapkájukat. Annak a szegény ördögnek a kivételével, aki Lucinda zászlaján ügyködik, a többi négus átsurran a sátorponyván, és eltűnik szem elől. – Húzzad má fel azt az átkozott zászlót, és kopj le! – üvölti Cecil. A négus utolsót igazít még a művén, és köddé válik. Megfordulok. Emberek fala nyomul felénk visítozó gyerekekkel, akik kezüknél fogva rángatják előre szüleiket. Wade oldalba bök. – Psszt!… Akarod látni a manézst? – A mit? Fejével a köztünk és a nagysátor között álló sátor felé biccent. – Azóta nyújtogatod a nyakad, amióta idegyötté. Be akarsz kukkantani? – És vele mi lesz? – intek a szememmel Cecil felé. – Hát, visszagyövünk, mire hiányúni kezdene minket. Különben se tehetünk semmit, amíg terelni nem akargya a tömeget. Wade a főkapuhoz vezet, ahol a jegypénztár is működik. Öregek vigyázzák, akik négy vörös emelvény mögött ülnek. Hárman ügyet sem vetnek ránk. A negyedik Wade-re pillant, és bólint. – Menj csak, kukkants be! – mondja Wade. – Én addig szemmel tartom Cecilt. Bekandikálok a sátorba. Hatalmas. Magas, mint az égbolt, és eltérő szögekben álló hosszú, egyenes póznák támasztják alá. A vászon feszes és csaknem teljesen átlátszó. A napfény átszüremlik az anyagon és a varratokon, megvilágítva a világ legnagyobb cukorkás pultját, amely pont az állatsátor közepén áll a napkévék özönében, frissítőket, pattogatott kukoricát és jégkrémet hirdető lobogóktól körülvéve. A négy fal közül kettőt élénkszínű vörös-arany állatketrecek öveznek. Oldalukon nyitva hagyták az ajtót, így jól láthatók lakóik: oroszlánok, tigrisek, párducok, jaguárok, medvék, csimpánzok meg pókmajmok… még egy orangután is. Tevék, lámák, zebrák és lovak álldogálnak vasrudak között kifeszített alacsony pányvákhoz kötve, fejük eltűnik a szénahalmokban. Két zsiráfot drótkerítés fog körül. Tekintetem hiába kutat elefánt után, amikor hirtelen megpillantok egy nőt. Annyira hasonlít Catherine-re, hogy elakad a lélegzetem… ugyanolyan metszésű arc, hajviselet, meg karcsú combok – Catherine úrilányos szoknyái alá is hasonlókat képzeltem. Fekete és fehér

lovak sorfala előtt áll. Öltözetét rózsaszínű flitterek díszítik. Hozzá harisnyanadrágot és szaténcipellőt húzott. Egy cilinderes-frakkos fickóval beszélget. Kezébe fogja az egyik fehér paripa pofáját; mutatós arab telivér ezüstre festett sörénnyel és farokkal. A nő most felemeli a kezét, hogy félresimítson az arcából egy világosbarna hajtincset, és megigazítsa a fejékét. Aztán felnyúl, és lesimítja a ló üstökét. Megmarkolja a paripa egyik fülét, amely végigsiklik ujjai között. Hatalmas csattanást hallok. Hátrapenderülve látom, hogy a legközelebbi állatketrec ajtaja becsapódott. Mikor visszafordulok, észreveszem, hogy a nő engem néz. Homlokát összeráncolja, mintha csak rám ismerne valahonnan. Néhány másodperc múlva ráeszmélek, el kellene mosolyodnom, lesütnöm a szemem, vagy egyáltalán, tennem valamit, de nem megy. Végül a cilinderes fickó a nő vállára teszi a kezét, ő pedig lassan, vonakodva elfordul. Újabb másodpercek múltán ismét, lopva felém pillant. Wade visszatér. – Gyere! – mondja, és meglapogatja a vállamat. – Kezdődik a műsor. – Hölgyeim és uraim! Már csak husszonöt perc van hátra a főműsorig! Husszonöt perc! Bőségesen elég idő arra, hogy megtekintsék azokat a bámulatos, hihetetlen, naaagyszerűűű csodákat, amelyeket a világ négy sarkából gyűjtöttünk együvé. Még így is jó helyet találnak maguknak a nagysátorban! Bőségesen elég idő ez arra, hogy részük legyen e különleges, nem mindennapi látványosságban, a természet hóbortjaiban! A mienk a világ legkáprázatosabb gyűjteménye, hölgyeim és uraim! Én mondom önöknek, egyedülálló az egész világon! Cecil emelvényen áll a mutatványosbódé bejárata mellett. Széles taglejtésekkel fel-alá járva páváskodik. Mintegy ötvenfőnyi csődület lézeng körülötte. Inkább csak megállnak itt az emberek egy pillanatra, nem kötelezik el magukat. – Lépjenek be ide, hogy lássák az isteni, hatalmas, bájos Lucindát… a világ leggyönyörűbb termetes hölgyét! Összesen kétszáz kilót nyom e rengő-ringó tökély, hölgyeim és uraim! Jöjjenek be, és nézzék meg a struccembert, aki bármit lenyel és visszaokád, amit elébe adnak. Tegyenek vele egy próbát! Pénztárca, óra vagy akár villanyégő: neki meg se kottyan! Maguk elébe teszik, lenyeli, majd visszaadja a gyomra tartalmát! De ne mulasszák el megtekinteni Frank Ottót sem, a világ legtöbb tetoválást viselő férfiját! Borneo legsötétebb dzsungeleiben ejtették túszul. Olyan bűntényért fogták perbe, amelyet nem követett el, és mi volt a büntetése? Nos, barátaim, a büntetésével teleírta a testét, méghozzá tartós tintával! A tömeg egyre nő, az érdeklődés fokozódik. Jimmy, Wade és én elvegyülünk a hallgatóság hátsó soraiban. – Most pedig – perdül meg Cecil a sarkán. Ujját ajkához érinti, és groteszkül kacsint. E túlzó gesztus a szeméhez közelíti a szája sarkát. Kezét a levegőbe emeli, és csendet kér. – Most pedig… ezer bocsánat hölgyeim, de most kizárólag az urakhoz szólok… egyedül az urakhoz! Mivel azonban vegyes társaságban vagyunk, az illem kedvéért, csak egyszer ismétlem el a mondandómat. Uraim, ha önök igazi férfiak, és minden ízükben amerikaiak, akiknek vér folyik az ereiben víz helyett, akkor olyan valami ez, amit nem akarhatnak elmulasztani. Ha követik azt a fickót ott, igen, pontosan ott… valami olyan bámulatosban, döbbenetesben lesz részük, hogy garantáltan… – itt elhallgat, behunyja a szemét, felemeli a kezét, majd bánatosan megrázza a fejét. – De nem – folytatja. – Az illem kedvéért és mert vegyes társaságban vagyunk, nem mondhatok többet. Egyetlen szóval sem, uraim. Mindössze ennyit… nem akarhatják elmulasztani ezt a páratlan élményt! Csak adjanak egy negyeddollárost annak a fickónak ott, és bevezeti önöket. Soha többé nem jut eszükbe az a negyed dollár, amit erre elköltöttek, és soha nem felejtik el, amit odabent látnak. Életük végéig erről fognak beszélni, barátaim! Életük végéig. Cecil kihúzza magát, megigazítja kockás mellényét, és mindkét kezével végigsimítja a hajtókáját. Arca tiszteletteljes kifejezést ölt, miközben széles taglejtéssel az ellenoldali bejárat

felé mutat. – Önök pedig, hölgyeim, szíveskedjenek erre fáradni… olyan csodáink és ritkaságaink is vannak, amelyek jobban megfelelnek az önök kifinomult érzékenységének. Egy férfi soha nem feledkezik meg a hölgyekről. Kivált az olyan bájos hölgyekről, amilyenek önök. Ezzel elmosolyodik, és behunyja a szemét. A tömegben tartózkodó nők idegesen tekintgetnek eltűnő párjuk után. Egy helyütt valóságos ökölharc tör ki. Egy asszonyság egyik kezével férje ingujjába kapaszkodik, a másikkal püföli. A fickó összegörnyed az ütések súlya alatt; homloka ráncba szalad, fintorog. Mikor végül elszabadul, kiegyengeti a zakója hajtókáját, és duzzogó feleségére rivall. Ahogy elvonul, hogy átadja a maga negyed dollárját, valaki felkotyog, akár egy tyúk. Nevetés hullámzik végig a tömegen. A többi nő – talán mert nem kívánnak nevetség tárgyául szolgálni – vonakodva nézi, amint férje ura eloldalog mellőle, és beáll a sorba. Cecil látja ezt, és lejön az emelvényről. Csupa aggódás és lovagias figyelmesség, s gyengéden finomabb látvány felé vonja az asszonyokat. Most megérinti a bal fülcimpáját. E jelre észrevétlenül előrenyomakodom. A nők közelebb szorulnak Cecilhez, én pedig úgy érzem magam, mint egy terelőkutya. – Erre, erre – folytatja Cecil –, most olyat mutatok önöknek, hölgyeim, amilyet még életükben nem láttak. Valami olyan szokatlant és rendkívülit, aminek a létezéséről nem is álmodtak, mégis olyasmi, amiről bízvást beszélhetnek a templomban most vasárnap vagy a nagymamával és nagypapával az ebédlőasztalnál. Jöjjenek, és hozzák magukkal a kis lurkókat is, mivel ez szigorúan családi mulatság! Tekintsék meg ezt a lovat, amelyiknek ott a feje, ahol a farkának kellene lennie! Az utolsó szóig így igaz, hölgyeim! Egy élő teremtmény, akinek ott van a farka, ahol a fejének kellene lennie! Tekintsék meg a tulajdon két szemükkel! Ha majd elmesélik a férfinépnek, mit láttak, talán azt kívánják, maradtak volna inkább a hölgyeikkel. Ó, igen, drágáim! Bizonyára így éreznek majd. Mostanra mindenfelől embergyűrű vesz körül. A férfiak szinte mind egy szálig eltűntek, én pedig együtt sodródom a templomjárók, a hölgyek, a fiatalok áradatával meg az olyan amerikaiakkal, akiknek nem vér folyik az ereikben. A ló, amelyiknek ott van a feje, ahol a farkának kellene lennie, pontosan az, aminek beígérték: jószágállásba terelt négylábú, amelyiknek etetővödörbe lóg a farka. – No de ilyet! – álmélkodik az egyik asszonyság. – A teremburáját! – rikkantja egy másik. Többnyire azonban megkönnyebbült nevetést hallani, mert ha ez a ló, amelyiknek ott van a feje, ahol a farkának kellene lennie, akkor a férfiaknak fenntartott műsor sem lehet olyan fenemód erkölcstelen. A sátron kívül hangzavar támad. – Maguk átkozott gazemberek! De még mennyire visszakérem a pénzemet… mit képzelnek, azért perkáltam le negyed dollárt, hogy holmi harisnyatartókat mutogassanak nekem? Ami azt illeti, én igazi amerikai vagyok, akinek vér folyik az ereiben, ha erre céloztak! Kérem vissza a pénzemet! – Bocsásson meg, asszonyom! – mondom, és két előttem álló asszonyság közé furakszom. – Hé, uram! Hová siet! Cecil és a vörös arcú fickó mostanra kis híján ölre ment egymással. A fickó előrelép, és mindkét kezével megtaszítja Cecil mellkasát. A tömeg szétválik körülöttük, és Cecil nekivágódik emelvénye csíkos szegélyének. A szájtáti népség lábujjhegyen lesi köröttük az eseményeket. Közébük vetem magam. Akkor érek oda Cecilhez, amikor ellenfele épp nekikészülődik a támadásnak. Ökle alig pár ujjnyira van Cecil állátói, mikor felülről megragadom, és a háta mögé csavarom. Karomat a nyaka köré zárom, és hátravonszolom. Köpködve hadonászik, rúgkapál, és az alkaromat markolássza. Én azonban tovább fokozom a szorításomat, mígnem

az izmaim a légcsövébe vájnak. Félig magammal húzom, félig magam előtt lökdösöm a középrész szélén túlra. Ott aztán a földre taszítom. Porfelhőben fetreng, lihegve és a torkát markolászva. Másodperceken belül két öltönyös férfi siklik el mellettem. Felemelik a karjánál fogva, úgy vonszolják el a város felé a kitartóan köhögő kárvallottat. Föléje hajolnak, vállon veregetik, és biztató szavakat mormolnak a fülébe. Kiegyengetik a kalapját, amely csodálatos módon a helyén maradt. – Szép vót – mondja Wade, és a vállamra teszi a kezét. – Jól csinátad. Most gyere vissza! Innentű má mások gongya. – Kik ők? – kérdezem, és közben a vércseppek gyöngysorával kidekorált hosszú karmolásnyomokat vizsgálgatom az alkaromon. – A mi lelkiatyáink. Megnyugtatják és megvigasztalják a hasonlókat, nehogy nagyon felmenjen a pumpájuk. Most a tömeghez fordul, és egyetlenegyszer hangosan összeveri a tenyerét, majd a kezét dörzsölgeti. – Jól van, emberek. Minden a legnagyobb rendben. Itt már mindent láttak. A tömeg azonban sehogyan sem akar távozni. Amikor a vörös képű és kísérői végül eltűnnek egy téglaépület mögött, lassan oszlani kezd. Többen így is reménykedve hátrapillognak a válluk fölött, nehogy lemaradjanak valamiről. Jimmy áttör a szájtáti sokaságon. – Hé! – kiált oda. – Cecil látni akar. Elvezet a hátsó kijárathoz. Cecil egy összecsukható szék legszélén ül. Lábszárát és megköpdösött lábfejét kinyújtja. Az arca vörös és nedves, egy műsorfüzettel legyezi magát. Szabadon maradó kezével több zsebét is végigtapogatja, majd a mellényébe nyúl. Lapos, négyszögletes flaskát húz elő, és ajkát csücsörítve a fogaival húzza ki a dugót. A földre köpi, és meghúzza az üveget. Ekkor vesz észre. Egy pillanatig bambán bámul, az üveg a szájánál. Leengedi, és kerek pocakjára helyezi. Ujjaival dobol a flaskán, és közben engem méreget. – Kitűnően viselkedett – mondja végül. – Köszönöm, uram. – Hol tanulta? – Nem tudom. A focicsapatban vagy az iskolában. Eleget birkóztam vad bikákkal, amelyek nem szívesen váltak meg a heréjüktől. Cecil egy pillanattal tovább vizsgálgat. Ujjai most is dobolnak, ajkát elbiggyeszti. – Teve felvette már a cirkuszba? – Hivatalosan még nem, uram. Újabb hosszú csönd. Cecil szeme résnyire szűkül. – Be tudja fogni a száját? – Igen, uram. Hosszan meghúzza a flaskáját, szeme elernyed. – Akkor jó – mondja, és lassan bólint. Este, mialatt az artisták a nagysátorban szórakoztatják a tömeget, jómagam egy sokkal kisebb sátor végében állok a körlet legszélén, társzekerek sora mögött. Ide nem juthat be akárki, és aki igen, az is csak ötven cent ellenében. A belső tér gyér világítását vörös égők füzére szolgáltatja, meleg fényt vetve a módszeresen vetkező nőszemélyre. Az a dolgom, hogy fenntartsam a rendet. Időről időre egy fémcsővel megbökdösöm a sátor oldalát, hogy elijesszem a potyázókat, vagy inkább, hogy rávezessem őket, okosabb, ha leszurkolják azt az ötven centet, és befáradnak a bejáraton. Azt is elvárják tőlem, hogy elejét vegyem az olyanfajta rendzavarásnak, aminek korábban szemtanúja voltam a

mutatványosbódénál. Közben óhatatlanul arra gondolok, a fickónak, aki úgy kikelt magából délután, most igazán nem lenne oka panaszra. A nézőtéren tizenkét sorban helyezték el az összecsukható székeket, mindegyik foglalt. A férfiak továbbadják egymás között a Holdvilágot. Valamennyi vakon tapogatózik az üveg után, mivel nem akarja levenni szemét a színpadról. A vetkező nő szoborszerű jelenség. A haja vörös, szempillái túl hosszúak ahhoz, hogy valódiak lehetnének, duzzadt ajkai közelébe szépségtapaszt pingált. A lába hosszú, a csípeje telt, a keble meg kész döbbenet. Tangára vetkezett, emellett csillogó, áttetsző sál meg egy fenségesen szétömlő melltartó minden öltözéke. A vállát rázza, rezegteti a tőle jobbra játszó zenekar dallamára. Tollas papucsában tesz néhány lépést, és átsiklik a színpadon. Felpereg a dob és ő megáll, száját mímelt elképedéssel tátva felejti. Fejét hátraveti, elénk tárva torkát, majd két kezét végigcsúsztatja a melltartó kosara mentén. Előrehajol, és a húsát gyúrja, mígnem az feldagad ujjai alatt. Megvizsgálom az oldalfalakat. A vászon szélén egy pár cipő hegye kandikál elő. Odamegyek, végig közel maradva a falhoz. Közvetlenül a cipő előtt meglendítem a csövet, és megböködöm a ponyvát. Nyögés hallatszik, és a cipő eltűnik. Fülemet a varrathoz szorítom, majd visszatérek őrhelyemre. A vöröske együtt ring a ritmussal. Lakkozott körmével arany- és ezüstszálakkal átszőtt sálját simogatja; fel-felcsillan, amint előre-hátra húzkodja a vállán. Hirtelen előreejti a derekát, hátraveti a fejét, és a csípejét ringatja. A férfiak felzúgnak. Ketten-hárman felállnak, és az öklüket rázzák biztatás gyanánt. Cecilre pillantok, akinek acélos pillantása arra utasít, hogy legyek résen. A nő most kiegyenesedik, hátat fordít a nézőtérnek, és a színpad közepére megy. A hajlathoz szorítva lassan áthúzza a sálat a lába között. A nézők soraiból nyögés hallatszik. A vörös démon megpördül a sarkán, most szembenéz velünk, és tovább húzkodja a sálat előrehátra, olyan szorosan, hogy átsejlik a szeméremdob hasítéka. – Vedd le, bébi! Vegyél le mindent! A férfiak egyre jobban bevadulnak, a nézők több mint fele felállt már. Cecil egyik kezével előrendel. Közelebb lépek az összecsukható széksorokhoz. A sál a padlóra hullik, és a nő megint csak hátat fordít nekünk. A haját rázza, hogy tömege a lapockáin hullámzik, és két felemelt keze találkozik a melltartó csatjánál. A tömeg éljenez. A nő szünetet tart, átnéz a válla fölött, és ránk kacsint, mialatt a két pántot kacéran lehúzza a vállán. Aztán a földre hajítja a melltartót, megpördül, és két kezébe fogja a kebleit. Tiltakozó üvöltés szakad ki a férfiakból. – Ugyan már, cukorfalat, mutasd meg, mid van! A nő nemet int, és szemérmesen mórikálja magát. – Na, rajta! Ötven centet költöttem erre! A vörös a fejét rázza, és illedelmesen lesüti a szemét. Aztán váratlanul újra felnyitja, szája elnyílik, és elhúzza a kezét. Azok a fenséges gömbök aláhullanak. Rövid időre megállnak, mielőtt szelíd lengésbe kezdenének, dacára annak, hogy a nő tökéletesen mozdulatlan. Egyszerre sóhajt fel mindenki, és pillanatnyi áhítatos csönd következik, majd a férfiak felhördülnek. – Hűha, kislány! – Uram, könyörülj rajtam! – Ez ám a meleg helyzet! A nő magát simogatja, és ujjaival a mellbimbóit gyúrja-forgatja. Kéjsóváran pillog le a férfiakra, miközben nyelvét végigfuttatja a felső ajka mentén. Dobpergés hallatszik. A nő mindkét megkeményedett bimbót a hüvelykje és a mutatóujja

közé veszi. Egyik mellét felhúzza, így a bimbó a mennyezet felé mutat. A súlyeloszlástól teljesen megváltozik az alakja. Aztán a nő leejti… váratlanul, mondhatni erőszakosan hullik alá. A vörös nem engedi el a bimbót, és most a másikat emeli fel az előbbi ívben. Váltogatni kezdi a melleit, egyre gyorsuló ritmusban. Felemeli és leejti őket újra meg újra. Mire a dobszó elhallgat, harsona harsan, a két kar pedig olyan sebesen mozog, hogy szinte elmosódni látszanak, s egyetlen hullámzó tömeggé olvad össze a hús. A férfiak üvöltenek, s bekiabálják tetszésnyilvánításaikat: – Ó, igen! – Oltári, bébi! Oltári! – Istenem, Uram! Újabb dobpergés veszi kezdetét. A nő derékból előrehajol, és azok a nagyszerű mellek meglódulnak, oly súlyosan, oly alacsonyan – legalább harminc centi mélyen lenyúlnak. A végük kiszélesedik és elkerekedik, mintha mindegyikben egy-egy grapefruit ülne. A vörös most a vállát forgatja, előbb az egyiket, aztán a másikat is. A két melle így az ellenkező irányban mozog. A ritmus felgyorsulásával a keblek egyre táguló körökben lengenek, sőt, a lendület fokozódásával meg is nyúlnak. Rövidesen egymásnak ütköznek középen, jól hallható csattanással. Jesszusom! Ha zavar támad a sátorban, én észre sem fogom venni. Egyetlen csepp vér sem maradt a fejemben. A nő most újra kiegyenesedik, majd meghajol. Mikor felveszi eredeti testtartását, egyik mellét az arcához húzza, és nyelvét végigfuttatja a bimbó mentén. Aztán a szájába veszi. Ott áll, és szégyentelenül szopja saját mellét, mialatt a férfiak a kalapjukat lengetik, öklüket rázzák, és állati üvöltést hallatnak. A nő leejti a nedves bimbót, de még egy utolsót csavarint rajta, aztán csókot dob a férfiaknak. Elég hosszan hajol meg ahhoz, hogy újra kézbe vegye áttetsző sálját. Azután eltűnik. Karját felemeli, így a sál csillámló lobogóként úszik utána a levegőben. – Jól van, fiúk – szólal meg Cecil, aki most összeveri a tenyerét, és a lépcsőn felmegy a színpadra. – Tapsoljuk meg a mi Barbaránkat! A férfiak éljeneznek és fütyülnek, s magasra tartott kézzel ütemesen tapsolnak. – Nahát, ez már valami! Micsoda nő! Szerencsenapjuk van, fiúk, mivel kizárólag ma este a műsor után korlátozott számban fogad férfi vendégeket. Nagy megtiszteltetés ez, barátaim. Igazi kincs ő, a mi Barbaránk! Igazi kincs! A férfiak a kijárat felé tódulnak, hátba veregetve egymást, és máris emlékeiket idézgetik. – Láttad azokat a ciciket? – Apám, milyen jó bőr! Mit nem adnék érte, ha egy ideig eljátszhatnék a didkóival! Örülök, hogy nincs szükség a beavatkozásomra, mivel csak nagy nehézségek árán tudom megőrizni az önuralmamat. Először fordul elő, hogy meztelen nőt láttam, és azt hiszem, többé már nem leszek ugyanaz, aki voltam.

Négy Az elkövetkező háromnegyed órát azzal töltöm, hogy őrt állok Barbara öltözősátra előtt, mialatt ő férfi vendégeit szórakoztatja. Mindössze öt hajlandó megválni az ehhez szükséges két dollártól, ők most komor sort alkotnak. Bemegy az első, és hétpercnyi zihálás és nyögdécselés után ismét előbújik, a sliccével bajlódva. Eltámolyog, jöhet a második. Miután az utolsó is távozott, Barbara megjelenik a küszöbön. Keleti selyemköntös van rajta, egyéb nem, de még csak meg se kötötte. A haja kócos, ajkán elmázolódott a rúzs. Egyik kezében égő cigarettát tart. – Ez van, édes – mondja, és elhesseget. A lehelete whiskytől bűzlik, és a szeme is ködös a szesztől. – Ma este nincs potyázás. Visszatérek a sztriptízsátorba, hogy összerakjam a székeket, és segédkezzek a színpad szétszerelésében, mialatt Cecil a pénzt számolja. Végül egy dollárral leszek gazdagabb, és minden tagom sajog. A nagysátor még áll. Fényárban úszik, akár egy kísérteties ókori aréna, és a zenekar szolgáltatta dallamoktól lüktet. A nevető, tapsoló, fütyülő nézők reakciójának lármájától megigézve, meredten bámulom. Néha egyetlen közös sóhajtás hallatszik, vagy ideges sikkantások követik egymást. A zsebórámra pillantok, háromnegyed tíz van. Fontolóra veszem, hogy legalább a műsor egy részét megnézem, attól félek azonban, ha itt bóklászom a körletben, újabb feladatot lőcsőlnek rám. A porondmunkások – akik a nap zömét azzal töltötték, hogy elvacakoltak abban a zugban, amelyet maguknak találtak –, most ugyanolyan hatékonyan szedik szét a sátorokból álló kiterjedt várost, ahogyan felállították. Ponyva hull a földre, póznák omlanak egymásra. Lovak, szekerek és emberek kelnek át a körleten. Mindent visszahurcolnak a mellékvágányhoz. Leguggolok a földre, és fejemet a térdemre hajtom. – Jacob? Te vagy az? Felnézek. Teve biceg felém hunyorogva. – Istenuccse, tuttam, hogy te vagy az – mondja. – Nem látok má olyan jól ezze a vén szememmé. Mellém ereszkedik, és kis zöld üveget vesz elő. Kihúzza a dugót, és belekortyol. – Túl öreg vagyok én má ehhez, Jacob. Minden nap végén sajog az összes porcikám. A pokolba is, fáj mindenem. És még a végére se értünk a napnak. A Repülő Különítmény csak kábé két óra múlva indul útnak, és öt óra múlva újra kezdjük az egész kínszenvedést. Nem öregembernek való élet ez. Átadja nekem a palackot. – Mi a fene ez? – meredek a vizes folyadékra. – Jake-nek híjják – mondja, és újra magához kaparintja. – Gyömbérkivonatot iszik? – Igen, na és aztán? Egy percig csöndben ülünk. – A francba a szesztilalommá – mondja végül Teve. – Ennek a kotyvaléknak is jó vót a íze, amíg a kormány mást nem gondút. Hatni még hat, de az íze pokoli. Rohatt nagy szégyen, mer ezeket az öreg csontokat má csak a pia olajozza meg. Ehasználódtam má, de nagyon. Másnak se vagyok jó, csak jegyárusnak, de tom, hogy ahhoz is túl randa lehetek. Rápillantok, és magamban eldöntöm, hogy igaza van. – Nincs másféle munka ehelyett? Mondjuk, a színfalak mögött?

– A jegyárus az utolsó állomás. – Mihez kezd, ha nem bírja tovább? – Asszem, lesz egy randim Bokszossal. Hé – fordul felém reménykedve. – Nincs egy staubod? – Nincs, sajnos. – Nem is gondútam – sóhajt fel. Hallgatunk, figyeljük, amint egyik embercsoport a másik után szállítja vissza a vonatra az állatokat meg a ponyvát. A nagysátor hátsó kijáratán távozó előadóművészek eltűnnek öltözősátraikban, majd utcai ruhában bukkannak fel ismét. Csoportokba verődve álldogálnak, nevetnek és beszélgetnek, némelyik most is az arcát törölgeti. Ám még jelmez nélkül is nagyszerűek. Köröttük ott sürgölődnek az arctalan munkások. Ugyanabban a világmindenségben élnek ugyan, de szemlátomást más dimenzióban. A két szféra között nincs átjárás. Teve félbeszakítja tűnődésemet. – Diák vagy? – Igen, uram. – Annak néztelek. Megint felajánlja a palackot, de a fejem rázom. – Befejezted az iskolát? – Nem. – Mér nem? Nem felelek. – Hány éves vagy, Jacob? – Huszonhárom. – Van egy veled egykorú fiam. A zenének vége szakad, és a városi nép kezd elszállingózni a nagysátorból. A kijáratnál zavarodottan állnak meg, nem tudják, mi történt az állatokkal, amelyek között bejöttek. Mialatt a főbejáraton keresztül távoznak, egy sereg munkás a sátorba lép, és lelátókat, üléseket meg porondkorlátokat cipelve tűnnek ismét elő, amiket zajosan tehervagonokba hajítanak. A nagysátor szétcincálása már azelőtt megkezdődik, hogy elhagyná a nézőközönség. Teve szortyogva köhög, teste belerázkódik az erőfeszítésbe. Odapillantok rá, nincs-e szüksége egy kiadós hátba veregetésre, de feltartja a kezét, hogy megállítson. Harákolva krákog, kiköp, végül meghúzza a palackot. Kézhátával megtörli a száját, majd a szeme sarkából tetőtől talpig végigmér. – Ide süss! – mondja. – Megpróbálom kitunni, mibe jársz. Annyi má világos, hogy nem lehetsz régóta úton. Ahhó túl tiszta vagy, a ruháid túl jók, és az égvilágon semmid nincs. Az ember útközben mindig főszedeget ezt-azt… talán nem finom dogokat, de azér összeszedi űket. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de egy ilyen kölyöknek, mint te, nem való ez a csavargóélet. Én ezt élem, de rossz ez nagyon. – Alkarját megemelt térdén nyugtatja, arca felém fordul. – Ha van hová visszamenned, asszem, azt kőne tenned. Beletelik egy pillanatba, amíg megtalálom a hangomat, ám még így is elcsuklik. – Nincs hová. Teve egy ideig tanulmányoz, aztán bólint. – Szomorúan hallom. A tömeg közben oszladozik. A nagysátortól a parkoló felé tartanak, onnan pedig vissza a városba. A nagysátor mögött egy léggömb körvonalai rajzolódnak ki az égen, gyereksírás követi. Motor berreg, nevetés hallatszik, meg az izgalomtól magasra csapó hangok. – El tudod hinni, hogy így meghajolt? – Azt hittem, belehalok, amikor a bohóc letolta a bugyogóját! – Hol van Jimmy?… Hank, veled van Jimmy? Teve most váratlanul feltápászkodik.

– Húha! Ott van! Ott van az a vén segg! – Kicsoda? – Al bácsi! Gyerünk! Be kell szereznünk téged a cirkuszhó! Gyorsabbra fogja bicegését, mint amit kinéztem belőle. Felkelek és követem. Al bácsit össze se lehetne téveszteni senkivel. Szinte rá van írva, hogy ő a cirkuszigazgató, ez kiabál skarlátpiros zakójáról, lovaglónadrágjáról, cilinderéről meg kikent-kifent, pedrett bajszáról. Úgy csörtet át a körleten, akár egy masírozó zenekar vezetője. Jókora pocakját előretolja, és bömbölő hangon adja ki utasításait. Megáll, hogy átengedjen egy útját keresztező oroszlánketrecet, majd elhalad egy felgöngyölt vászonnal küszködő embercsoport mellett. Anélkül, hogy változtatna léptei ritmusán, pofon legyinti az egyik munkást. A fickó felkiált és a fülét dörzsölgetve feléje fordul. Al bácsi mostanra már messze jár, mögötte a kísérete. – Errű jut eszembe – szól oda Teve a válla fölött –, semmi szín alatt ne hozd szóba a Ringlinget Al bácsi előtt! – Miért ne? – Csak hagassá rúla, és kész. Teve Al bácsihoz siet, és elébe lép. – Á, ön itt! – mondja olvadozó, mesterkélt hanglejtéssel. – Nem tom, válthatnék-e önne egy szót, uram? – Ne most, fiam. Ne most – bömböli Al, és oly hetykén lép el mellette, ahogyan a nácik a szemcsés híradófilmeken. Teve ernyedten biceg mögötte. Előbb az egyik oldalán fut, majd meg lemaradva a másikon, akár egy leforrázott kölyökkutya. – Egy pillanat az egész, uram. Csupán azon töprengtem, nincsen-e üresedés valamelyik részlegbe. – Csak nem akarunk pályát változtatni? Vagy igen? Teve hangja most magasra szárnyal, akár egy sziréné. – Jaj, nem uram. Én nem. Nekem megfelel, ahun vagyok. Igen, uram. Elégedettebb nem is lehetnék. Mármint én – ezzel hisztérikusan felnevet. Egyre nő a távolság kettejük között. Teve megbotlik, aztán megáll. – Uram! – kiáltja a növekvő messzeségbe. – Uram! De Al bácsi már elment, elnyelte az emberhad, a lovak és szekerek sokasága. – Az istenfáját! A keserves úristenit! – Teve letépi fejéről a kalapját, és a földre hajítja. – Jól van, Teve – mondom. – Hálás vagyok, hogy megpróbáltad. – Nem, nincsen jól – kiáltja. – Teve, én… – Fogd be a szád! Nem akarom hallani. Jó gyerek vagy, és nem nézhetem végig, hogy lelécűsz, mert ennek a kövér vén disznónak nem vót rám ideje. Egyszerűen nem tudom nézni. Tisztejjed ezér az idősebbet, és ne zavarkulóggy! A szeme lángol. Lehajolok, felveszem a földről a kalapját, leporolom, és odaadom neki. Pillanatnyi tétovázás után elveszi. – Na jó – mondja mérgesen. – Mit van mit tennünk. Teve egy vagonhoz visz, és rám szól, hogy várjak odakint. Nekitámaszkodom az egyik jókora, küllős keréknek, s hol a körmömet piszkálom, hol hosszú fűszálakat rágicsálok. Egy ponton a fejem előrebukik, álom és ébrenlét határán. Teve egy óra múlva bukkan elő tántorogva. Egyik kezében flaska, a másikban sodrott cigaretta. A szemhéját félig lehunyja. – Ez itten Earl – motyogja, és hátrabök a karjával. – Ő majd vigyáz rád. Kopasz fickó lép le a szekérről. Valóságos óriás, a nyaka vastagabb, mint a feje. Kezének

ujjpercein és végig a szőrös karján elmosódott, zöld tetoválások indáznak. Kezét nyújtja. – Örvendek – mondja. – Örvendek – hebegem zavartan. Megfordulok, Tevét keresve, aki a Repülő Különítmény felé vette az irányt a zsenge füvön keresztül. Énekel, de hamisan. Earl tölcsért formál a kezéből, úgy kiált utána: – Dugujj el, Teve! Igyekezz, mer még lehagy a vonat! Teve térdre bukik. – Jesszus! – kiáltja Earl. – Várj itt, egy perc és jövök. Az öreg mellett terem, és olyan könnyen emelinti fel, akár egy gyereket. Teve karja, lába és feje Earl karján csüng. Vihorászik és sóhajtozik. Earl elhelyezi egy kocsi ajtajában, valakivel tárgyal odabent, majd visszatér hozzám. – Az a kotyvalék még megöli az öreg fickót – dünnyögi, és elmasírozik mellettem. – Ha nem rohasztja szét a bélit, hát legurul arrú az átkozott vonatrú. Jómagam nem élek ezzel a szerrel – mondja átpillantva rám a válla fölött. Földbe gyökerezik a lábam, ahol hagyott. Meglepetten néz hátra. – Gyössz má, vagy mi? Mikor az utolsó szerelvény is kihúz az állomásról, egy emeletes ágy alatt kuporgok egy hálókocsiban, egy másik fickóhoz ékelődve. Ő a hely jogos tulajdonosa, de rábeszélték, hogy az egy dollárom fejében engedjen maga mellé pár órára. Morogva elhúzódik, én meg térdemet fogva igyekszem minél kisebb teret elfoglalni. Fojtogató a mosdatlan testek és ruhák bűze. A háromemeletes priccseken legalább egy, néha két férfi is alszik, ahogyan alattuk is a földön. Az a fickó, aki mellettem fekszik a padlón, vékony, szürke takarót lapogat, hasztalan próbálva párnát formálni belőle. Egy hang hasit az általános zsivajba: – Ojcze nasz którys jest w niebie, swic sie imie Twoje, przyjdz królestwo Twoje… – Uram Jézus – mondja a házigazdám, és kidugja fejét a két ágy közti térbe. – Beszélj angolul, te lüke lengyel! – Visszatérve az ágy alá megrázza a fejét. – Micsoda alakok! Egyenesen arról az átkozott hajóról jönnek. Elfészkelődöm a fal mellett, és behunyom a szemem. – Ámen – suttogom. A vonat nagyot zökken. A villany felgyullad egy pillanatra, aztán ismét kialszik. Valahol előttünk füttyszó hallatszik. Továbbgurulunk, és felgyullad a villany. Elmondhatatlanul fáradt vagyok, és óvatlanságomban a falba verem a fejem. Valamivel később felébredek, és egy pár hatalmas csizmával nézek farkasszemet. – Akkor készen állsz? A fejem rázom, megpróbálok magamhoz térni. Inak reccsenését-roppanását hallom, majd egy térdet látok, végül Earl arca jelenik meg előttem. – Még mindig odalenn gunnyasztasz? – kérdi, és az ágy alá kémlel. – Igen, ne haragudj! Kikászálódom, és feltápászkodom. – Halleluja! – mondja házigazdám, és kinyújtózik. – Pierdol sie – felelem. Néhány lépésre tőlünk nevetés csattan az egyik ágyon. – Gyere! – szól rám Earl. – Al má eleget ivott, hogy ellazítsa, de még nem annyit, hogy utálatos legyen. Most jött el a te időd, gondulom. Két további hálókocsin vezet keresztül. Amikor elérjük a szerelvény végét, másfajta kocsi hátuljával kerülünk szembe. Az ablakon keresztül polírozott fát és bonyolult lámpaszerkezeteket látok. Earl hozzám fordul. – Felkészültél? – Persze – felelem.

Pedig nem. Megragad a tarkómnál fogva, és arcomat az ajtófélfába veri. Másik kezével kinyitja a tolóajtót, és belök maga előtt. Széttárt kézzel előrebukom. Rézkorlátnak ütközöm, és kiegyenesedem. Rémülten pillantok vissza Earlre. Aztán észreveszem a többieket. – Hát ez meg mi? – kérdi Al bácsi egy karosszék mélyéről. Három másik férfival ülnek egy asztal körül. Egyik kezében vaskos szivart forgat hüvelykje és mutatóujja között, a másikban öt legyezőszerűén szétterült kártyalapot tart. Előtte az asztalon pálinkáspohár. Közvetlenül rajta túl nagy halom pókerzseton. – Felugrott a vonatra, uram. Egy hálókocsiban rejtőzött, úgy találtam rá. – Tényleg? – kérdi Al bácsi. Lustán megszívja a szivarját, és egy rögzített hamutálca szélére helyezi. Hátradől a székében, a lapjait tanulmányozza, és füstkarikákat ereget a szája sarkából. – Megadom a hármat és emelek ötöt – szólal meg. Előrehajol, és egy rakás zsetont dob az asztalra. – Azt óhajtja, hogy ajtót mutassak neki? – kérdi Earl. Előrelép, és hajtókámnál fogva felemel a földről. Megfeszülök, és öklömet összezárom a csuklója körül; elhatározom, hogy nem hagyom magam még egyszer a földre hajítani. Al bácsi helyett most Earl arcának alsó fele esik a látóterembe, aztán ismét visszanézek a góréra. Al bácsi összecsapja a pakliját, és vigyázva az asztalra helyezi. – Még ne, Earl – mondja. A szivarjáért nyúl, és ismét beleszippant. – Tedd le! Earl leenged a padlóra, háttal Al bácsinak. Látható vonakodással kisimítja a kabátomat. – Lépjen közelebb! – rendelkezik Al bácsi. Engedelmeskedem, boldogan, hogy kikerülök Earl hatóköréből. – Hihetetlen szerencse, hogy megismerhetem – gúnyolódik Al, és kifúj egy füstkarikát. – Hogy hívják? – Jacob Jankowskinak, uram. – És, az ég szerelmére, mit keres Jacob Jankowski az én vonatomon? – Munkát – mondom. Al bácsi tovább fixíroz, és közben lusta füstkarikákat ereget. Kezét a hasán nyugtatja, lassú ritmust dobolva a mellényén. – Dolgozott valaha is cirkuszban, Jacob? – Nem, uram. – Volt egyáltalán cirkuszban, Jacob? – Igen, uram. Természetesen. – Melyikben? – A Ringling testvérekében – mondom. Oldalt sziszegést hallok, arra fordítom a fejem. Earl szeme figyelmeztetőn kikerekedik. – De iszonyú volt. Egyszerűen borzalmas – teszem hozzá sietve, Al bácsi felé fordulva. 71 – Komolyan mondja? – kérdi Al. – Igen, uram. – És a mi előadásunkat látta-e, Jacob? – Igen, uram. Ahogy ezt kimondom, érzem, hogy pirosság terjed szét az arcomon. – És mit gondol róla? – Nagyon… látványos volt. – Mi volt a kedvenc száma? Meglódul az agyam, és a semmiből ragadom ki a részleteket. – Ahol fehér és fekete lovak léptek fel. Meg egy rózsaszín ruhás lány, flitteres volt a ruhája – mondom. – Hallod ezt, August? A fiúnak tetszik a te Marlenád. Az Állal szemközt ülő fickó megemelkedik székében és felém fordul… őt láttam az

állatsátorban, csak most nincs rajta a cilindere. Szépen metszett arcán közöny ül, fekete haja pomádétól csillog. Ő is bajszos, de Állal ellentétben az övé csak a szájáig ér. – Szóval egész pontosan miféle munkát képzelt el magának? – kérdi Al bácsi. Előrehajol, és felvesz az asztalról egy pálinkáspoharat. Megforgatja a tartalmát, és egyetlen kortyintással felhörpinti. Pincér tűnik elő a semmiből, és újratölti a poharat. – Bármiféle munkát elvégzek. De ha lehetséges, állatokkal dolgoznék. – Állatokkal – mondja Al. – Hallottad ezt, August? A legényke állatokkal akar dolgozni. Gondolom, vizet szeretne hordani az elefántoknak. Earl homloka elfelhősödik. – De uram, nekünk nincs… – Fogd be a szád! – visítja Al bácsi, és talpra szökken. Ruhaujja beakad a pohárba, és a szőnyegre dönti. Ökölbe szorított kézzel mered a művére, az arca egyre komorabb. Aztán fogát csikorgatva hosszú, nem is emberi üvöltést hallat, majd többször megtapossa az üveget. Pillanatnyi csönd támad, melyet csak a kerekek ritmikus zakatolása tör meg. Aztán a pincér a földre veti magát, és kezdi összeszedegetni az üvegdarabkákat. Al bácsi nagyot sóhajt, és hátratett kézzel kinéz az ablakon. Mikor visszafordul felénk, az arca ismét rózsaszínű. Ajka körül sanda mosoly játszik. – Na, hát majd elmondom magának, Jacob Jankowski, hogyan is van ez – úgy ejti ki a nevemet, mintha undorodna tőle. – Ezer ilyen magafajtát láttam. Azt hiszi, nem látok át magán? Mi hát az ábra… összeveszett a mamájával? Vagy egyszerűen csak kalandot keres két szemeszter között? – Nem, uram, semmi ilyesmiről nincs szó. – Fütyülök arra, mi hozta ide… még ha adnék is munkát magának a cirkuszban, akkor sem állná meg a helyét. Egy hétig sem. Egyetlen napig sem. A cirkusz jól olajozott gépezet, és csak a legkeményebbek maradnak meg benne. Maga azonban hírből sem ismeri a keménységet, nem igaz, Mr. Egyetemista? Úgy villantja rám a szemét, mintha ezzel akarna beszédre kényszeríteni. – Most pedig kopjon le! – mondja, és elhesseget magától. – Earl, mutasd meg neki, merre van az ajtó! Várd meg a vörös lámpát, mielőtt kidobod… nem akarok balhét, amiért bántottam anyuci pici fiacskáját. – Várj egy percet, Al! – szól közbe August. Somolyog, szemlátomást mulattatja a helyzet. – Igazat mond? Maga tényleg egyetemista? Úgy érzem magam, mint a macskák elé vetett egér. – Az voltam. – És mit tanult? Talán csak nem képzőművészetet? – szeme csillog a gúnytól. – Román népitáncot? Arisztotelészi irodalomkritikát? Vagy talán… Mr. Jankowski… harmonikából szerzett doktorátust? – Állatorvosnak tanultam. August modora azonnal megváltozik. – Állatorvosnak? Maga állatorvos? – Nem egészen. – Mit ért azon, hogy „nem egészen”? – Nem írtam meg a záróvizsgámat. – Miért nem? – Csak. – És ez a záróvizsga az utolsó évben volt? – Igen. – Melyik egyetemen? – A Cornellen.

August és Al bácsi összenéz. – Marlena azt mondta, Ezüst Csillag lesántult – mondja August. – Engem kért meg, szóljak az impresszáriónak, hogy kerítsen állatorvost. Szemlátomást nem érti, az impresszáriónak az a dolga, hogy előttünk járjon. – Mire gondolsz? – kérdezi Al bácsi. – Mutassuk meg a kölyöknek a lovat reggel. – És mit javasolsz, hová tegyük ma éjszaka? Így is tele vagyunk – felragadja a szivart a hamutálcáról, és a széléhez veregeti. – Azt javaslom, küldjük ki az egyik pőrekocsira. – Én inkább a cirkuszi lovak szakaszára gondoltam – mondja August. Al bácsi összevonja a szemöldökét. – Mit? Marlena lovaihoz rakjuk? – Igen. – Úgy érted, oda, ahol régebben a kecskék voltak? Nem ott alszik az a kis féreg… jaj, hogy is hívják? – mondja ujját pattogtatva. – Stinko? Kinko? Az a bohóc a kutyával? – Pontosan – mosolyodik el August. August újra átvezet a férfiak hálókocsiján, mígnem a végében kis platón állunk, szemben a marhavagon hátuljával. – Biztosan állsz a lábadon, Jacob? – érdeklődik August jószívűen. – Úgy hiszem – felelem. – Helyes – mondja. Minden további nélkül előrehajol, megragad valamit a marhavagon oldalán, és ügyesen feltornássza magát a tetőre. – Uram Jézus! – kiáltom, és előbb rémülten pillantok arra a pontra, ahol August eltűnt, majd meg a puszta ütközőkre meg az alattunk elsuhanó talpfákra. A kocsi nagyot zökken egy kanyarban. Kalimpálok a kezemmel, hogy megtartsam az egyensúlyomat, és közben nehezen lélegzem. – Ezt meg hogy a fenében csinálta? Mibe kapaszkodott? – Van ott egy létra. A vonat oldalán. Hajolj előre, és eléred. – És ha nem sikerül? – Akkor, gondolom, búcsút veszünk egymástól. Nem igaz? Szédelegve lépegetek a peremig, ahol megpillantom a vékony vaslétra legszélét. A szememet jártatom rajta, és a combomba törlöm a kezem. Aztán előrenyúlok. Jobb kezem eléri a létrát. Balommal vadul tapogatózom, amíg rá nem lelek a másik oldalára. Lábaimat a fokok közé ékelem, és szorosan a létrához tapadok, amíg úgy-ahogy visszanyerem a lélegzetem. – Na, mi lesz, gyere már! Felnézek. August vigyorogva kandikál le rám, haja lobog a szélben. Felmászom a tetőre. Arrébb húzódik, és mikor leülök mellé, a vállamra teszi a kezét. – Fordulj meg! Mutatni akarok valamit. Végigmutat a vonat hosszán, amely úgy nyújtózik el alattunk, akár egy óriáskígyó. Az összekapcsolódó vagonok zörögve hajolnak meg az újabb és újabb kanyarokban. – Gyönyörű látvány, nem igaz, Jacob? – mondja August. Visszanézek rá. Egyenesen rám szegezi a tekintetét, izzik a szeme. – Azért mégsem olyan szép, mint az én Marlenám… hehe? Csettint a nyelvével, és rám kacsint. Még mielőtt tiltakozhatnék, feláll, és szteppelni kezd a tetőn. A nyakamat nyújtogatva számolom össze a kocsikat. Legalább hat van belőlük. – August? – Tessék? – áll meg fordulat közben. – Melyik kocsiban lakik Kinko? Hirtelen lekuporodik.

– Ebben. Szerencséd van, fiú. Bekandikál a tető szellőzőnyílásán, és eltűnik. Négykézláb araszolok előre. – August? – Tessék? – hallom meg a hangját a sötétben. – Van itt létra? – Nem, csak ugorj le! Leeresztem magam, mígnem már az ujjbegyemen függök. Aztán lehuppanok a padlóra. Meglepett nyerítés fogad. A holdfény vékony csíkokban szüremlik át a marhavagon deszkalapjain. Egyik oldalamon lovak sorakoznak. A másikat egy szemlátomást házilag ácsolt fal torlaszolja el. August előrelép, és belöki az ajtót. Nekivágódik a mögötte álló falnak, hevenyészett, petróleumlámpa fényében úszó helyiséget tárva elénk. A lámpa felfordított ládán áll egy matrac mellett. Egy törpe hasal rajta, előtte vaskos könyv. Nagyjából korombeli, és akárcsak nekem, vörös színű a haja, ami azonban, ellentétben az én hajzatommal, rakoncátlan loboncként meredezik a fején. Nyaka, karja és keze feltűnően szeplős. – Kinko – mutatja be undorodva August. – August – üdvözli a törpe ugyanilyen undorral. – Ez itt Jacob – bök felém August, és körbejárja a parányi odút. Közben előrehajol, és ujjával megtapogatja a keze ügyébe eső tárgyakat. – Egy ideig veled lakik majd. Előrelépek, hogy kezet nyújtsak. – Hogy van? – mondom. Kinko hűvösen pillant a kezemre, aztán visszanéz Augustra. – Mi ő? – Jacobnak hívják. – Nem azt kérdeztem kicsoda, hanem, hogy mi ő. – Az állatoknál segédkezik majd. Kinko talpra szökken. – Állatgondozó? Felejtsd el! Én előadóművész vagyok. Szó sem lehet arról, hogy egy prolival lakjam együtt. Mögötte morgás hallatszik, és most veszem észre először a Jack Russell terriert. A felmeredő szőrű nőstény eb a matrac szélén figyel. – Én vagyok az állatok felügyelője és a lódirektor – mondja August lassan –, és az én nagylelkűségemnek köszönheted, hogy egyáltalán itt alhatsz. Ugyancsak az én nagylelkűségemből fakad, hogy a szakaszt nem töltik meg a porondmunkások. Természetesesen bármikor változtathatok ezen a helyzeten. Mellesleg ez az úriember a cirkusz új állatorvosa – nem akárhol tanult, hanem a Cornellen –, ami az én szememben jóval magasabbra helyezi nálad. Talán fontolóra veszed majd, hogy felajánlod neki a matracot. A lámpa lángja August szemén villódzik. Ajka ugyan árnyékba borul, ám így is látom az izzó félhomályban, hogy reszket. Egy pillanat múltán felém fordul, mélyen meghajol, és összevágja a sarkát. – Jó éjt, Jacob! Biztos vagyok benne, hogy Kinko gondoskodik majd a kényelmedről. Ugye, Kinko? Kinko dühösen villantja rá a szemét. August a haja mindkét oldalát lesimítja. Aztán távozik, bevágva maga mögött az ajtót. A durván megmunkált fára meredek, mígnem meghallom, hogy a léptei fölöttünk kopognak. Aztán megfordulok. Kinko és a kutya engem bámul. A kutya felvonja ajkát, és rám vicsorít. Gyűrött lószőr takarón töltöm az éjszakát a falnak fordulva, olyan messze a matractól, amennyire csak lehetséges. A takaró nyirkos. Bárki is fedte be a deszkalapokat, amikor lakószobává alakította a vasúti szakaszt, félmunkát végzett, ezért a takaróra bevert az eső, és most dohszagot áraszt magából.

Mikor felriadok álmomból, látom, hogy véresre horzsoltam a karomat és a nyakamat. Nem tudom, mindez a lószőrnek, vagy a férgeknek köszönhető-e, de nem is vagyok rá kíváncsi. A deszkalapok között átvillan a kék ég: a vonat most is mozgásban van. Egy álom ébresztett fel, a részleteire azonban nem emlékszem. Behunyom a szemem, és a tudatom bugyrait fürkészem. Anyámmal álmodom. Az udvaron áll búzavirágkék ruhában, és a mosást akasztja ki száradni. Facsipeszeket vett a szájába, a többi a derekára kötözött kötényben vár sorára. Ujja egy lepedővel foglalatoskodik. Halkan énekel lengyelül. Változik a szín. A padlón heverek, és felnézek a sztriptíztáncosnő ringó kebleire. Barna, ezüstdollár méretű mellbimbója köröket ír le. Ki- és körbelendül, majd az arcomnak csapódik; újra meg újra. Elfog az izgalom, aztán megbánás, végül émelygés környékez. Aztán én… Én…

Öt Vén bolondként pityergek, de hát az is vagyok. Azt hiszem, aludtam. Megesküdtem volna, hogy alig néhány másodperce még huszonhárom éves voltam, most pedig itt vagyok ebben a nyomorúságos, aszott testben. Szipogva törlöm le ostoba könnyeimet, és megpróbálom összeszedni magam, mert visszajött a lány, az a rózsaszín ruhás bögyöske. Vagy egész nap dolgozott, vagy egy nap valahogy kiesett a tudatomból. Utálom, hogy nem tudom, a kettő közül melyik igaz. Az is jó volna, ha emlékeznék a nevére, de nem megy. Ilyen az ember kilencven- vagy kilencvenhárom évesen. – Jó reggelt, Mr. Jankowski – mondja a nővér, és felkattintja a villanyt. Az ablakhoz lép, vízszintesre állítja a reluxát, hogy beengedje a napfényt. – Ideje felkelni, hasára süt a nap! – Ugyan minek? – dünnyögöm. – Mert a jó isten újabb napot adományozott magának – mondja, és odajön mellém. Megnyom egy gombot az ágyam korlátján, mire az berregni kezd. Néhány másodperc múlva egyenes derékkal ülök. – Amúgy meg cirkuszba megy holnap. A cirkusz! Eszerint egyetlen nap sem esett ki. Eldobható kúpot helyez a lázmérőre, majd a fülembe nyomja. Minden reggel ugyanígy böködnek-piszkálnak. Mintha csak egy darab húst ásnának ki a hűtő mélyéről, s addig matatnának rajta, míg bebizonyosodik, hogy nem romlott. Miután a lázmérő sípolni kezd, az ápolónő a szemétkosárba hajítja a kúpot, és valamit ír a lázlapomra. Ezután leveszi a falról a vérnyomásmérőt. – Szóval, az ebédlőben óhajt ma reggelizni, vagy inkább idehozzak önnek valamit? – kérdezi. Karom köré köti a szerkezet mandzsettáját, és felpumpálja. – Nem kérek reggelit. – Ugyan már, Mr. Jankowski – mondja a nővér, aki most sztetoszkópot szorít a könyököm belső oldalához, és a skálát figyeli. – Fenn kell tartania az erőnlétét! Megpróbálom leolvasni a nevét a kitűzőjéről. – Ugyan minek? Hogy maratonit fussak? – Nem, hanem hogy ne kapjon el valami fertőzést, mert akkor lemaradna a cirkuszról – feleli. Miután a mandzsetta leereszt, eltávolítja a karomról, és visszaakasztja a falra. Végre! Meglátom a nevét. – Akkor hozza ide, Rosemary – mondom, bebizonyítva, hogy igenis emlékszem a nevére. Muszáj fenntartani a látszatot, hogy tiszta a fejem. Nehéz meló, de megéri. Különben is egészen jól működik a memóriám. Csak éppen több adatot kell fejben tartanom, mint a többi embernek. – Ezennel kijelentem, ön egészséges, mint a makk – mondja, és még valamit firkant a lázlapomra, mielőtt becsukná. – Ha tartani tudja a súlyát, lefogadom, kap még tíz évet az élettől. – Csodás – felelem. Mikor Rosemary leparkol velem a folyosón, megkérem, vigyen az ablakhoz, hogy szemmel követhessem a parkban zajló eseményeket. Gyönyörű napunk van, a nap gömbölyded felhők közül árasztja ránk sugarait. Jól teszi…

nagyon is jól emlékszem, milyen rossz időben dolgozni a cirkuszban. Nem mintha ma olyan volna a munka, mint régen. Talán már nem porondmunkásoknak hívják a segédeket. És a szálláskörülmények is javultak… meg kell nézni azokat a lakókocsikat. Némelyiken műholdas vevő van. Röviddel ebéd után meglátom az első otthonlakót, amint rokonai végiggurítják tolószékét az utcán. Tíz perc múlva egész szekérkaraván indul útjára. Ott van Ruthie… ó, meg Nellie Compton, ugyan minek? Ostoba tyúk, semmire nem fog emlékezni. És ott látom Dorist… az lehet az ő Randallja, akiről folyton áradozik… meg a lükepék McGuintyt. Ó, igen, a helység hőse, térdére terített takaróval, körötte a pereputtya. Nem kétséges, hogy elefántkalandokat fecskendez magából. A nagysátor mögött nagyszerű, hófehér percheronok állnak sorfalat. Talán szaltó lesz a ló hátán? Ehhez a számhoz mindig fehér lovat használnak, hogy ne látsszon a műlovarnő lábát a hátukhoz ragasztó gyantapor. De nincs olyan műlovarnő, akit egy napon lehetne említeni Marlenával. Hozzá senki sem fogható. Elefántot keresek. Egyenlő mértékben fog el a csalódás és a félelem, mikor nem találom. A szekérkaraván délután tér vissza a tolószékekhez kötözött léggömbökkel meg a vénségek fejébe csapott bugyuta kalapokkal. Némelyik még vattacukros zacskót is tartogat az ölében… zacskót! A legjobb esetben is meglehet vagy egyhetes. Az én időmben frissen csavarták rá egy pálcára a dobból. Öt órakor egy sovány, lóarcú nővér jön oda a folyosó végébe. – Készen áll a vacsorára, Mr. Jankowski? – kérdi, ahogy kirúgja a fékemet, és megpörget a tengelyem körül. – Hrrrm – morgók dühösen, hogy még csak meg sem várta a választ. Az étterembe érve a megszokott asztal felé kormányoz. – Nem, várjon csak! – szólok rá. – Ma este nem akarok oda ülni. – Ne aggódjon, Mr. Jankowski – mondja. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. McGuinty megbocsátott önnek a tegnapi estéért. – Igen, csakhogy én nem bocsátottam meg neki. Oda akarok ülni – mondom, és egy másik asztalra mutatok. – De ott senki se ül – mondja a nővér. – Pontosan azért. – Jaj, Mr. Jankowski! Miért nem hagyja, hogy… – Csak vigyen oda, ahová kértem, az áldóját! A székem megáll, és a hátam mögött halotti csönd támad. Néhány másodperc múlva ismét mozgásba lendülünk. A nővér leparkol a kiszemelt asztalnál, és otthagy. Amikor visszatér, hogy levágjon elém egy tányért, durcásan összeszorítja a száját. Az a legnagyobb baj az ilyen magányos üldögéléssel, hogy semmi nem vonja el az ember figyelmét a mások beszélgetésétől. Igazán nem hallgatózom, de egyszerűen nem tehetek mást. A többség a cirkuszról társalog, és ez rendben is volna. Ami nincs rendben az az, hogy az a vén hólyag McGuinty az én megszokott asztalomnál ül, az én barátnőim körében, akikből mostanra olyan udvartartást szervezett magának, akár Arthur király. És ez még nem minden. Van pofája megtoldani a hazugságát azzal, hogy szolgálataiért, a vízhordásért cserébe, annak idején a porond közvetlen közelében kapott jegyet! Hihetetlen! Most pedig ott trónol a vén hülye, és a kiváltságairól locsog, miközben Hazel, Doris és Norma szájtátva hallgatja. Nem bírom tovább. Lenézek a tányéromra. Valami párolt izé seszínű mártás alatt, köretnek ragyás zselével. – Nővér! – csaholom. – Nővér! – Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Jankowski? – Mi volna, ha valódi ételt kaphatnék?

– Bocsánat, nem értettem. – Valódi ételt. Tudja… olyat, amit odakint esznek az emberek. – Jaj, Mr. Jankowski… – Nekem ne jajongjon itten, ifjú hölgy! Ez csecsemőeledel, még ötéves sem voltam, amikor utoljára hasonlót láttam. Most azonban kilencven vagyok vagy kilencvenhárom. – Nem csecsemőeledel. – De igen, az. Semmi sem valódi benne… nézze csak… – mondom, és a villámmal beletúrok a mártással fedett rakásba. Cseppekben hullik alá, és folyós vékony réteggel vonja be a villát. – Maga ezt ételnek nevezi? Olyan valamit akarok, amibe beleharaphatok, ami ropog a fogam alatt. Ez meg mi akar lenni itten? – mondom, és a vörös zselé halma felé bökök. Felháborodottan megremeg, mint egy női mell, legalábbis ez a hasonlat bukkan fel emlékeim bugyrából. – Saláta. – Saláta? Lát itt maga valamiféle zöldséget? Mert én nem. – Gyümölcssaláta – mondja a nővér kimért, erőltetett nyugalommal. – Lát benne gyümölcsöt? – Igen, bizony hogy látok – mondja, és az egyik ragyára mutat. – Az ott például. Meg ott is. Az egy darab banán, az pedig szőlő. Miért nem kóstolja meg? – Maga miért nem kóstolja meg? A nővér keresztbe fonja a mellén a karját. A tanító néninek elfogyott a türelme. – Ez az étel a bentlakó ápoltaknak készült. Olyan dietetikus tervezte, aki az öregkori táplálkozásra szakosodott… – Nem eszem meg. Valódi ételt akarok. Halotti csönd telepedik a helyiségre. Körülnézek, minden tekintet rám szegeződik. – Miért? – folytatom fennhangon. – Olyan sokat kérek? Hát rajtam kívül senkinek nem hiányzik itt a valódi étel? Csak nem lehet mindenki elégedett ezzel a… ezzel a tejbepapival! Kezemmel megfogom a tányér peremét, és arrébb taszítom. – Csak egy falatot kóstoljon meg belőle! Igazán. A tányérom átsüvít az asztal fölött, és éktelen csörömpöléssel ér földet a padlón. Dr. Rashidot az ágyam mellé idézik. Türelmesen teszi fel a kérdéseit, én pedig udvariasan válaszolgatok, de belefáradtam, hogy oktalan vénségként bánnak velem, ezért attól tartok, kissé harapósak a mondataim. Fél óra múltán az orvos megkéri a nővért, menjen ki vele a folyosóra. Hiába hegyezem azonban a vén fülemet, bármilyen túlméretezett is, csupán szófoszlányokat csíp el, mint például: „komoly, nagyon komoly depresszió, amely agresszió formájában jelentkezik, és ami nem ritka a geriátriai esetekben.” – Nem vagyok még süket, tudják! – kiáltom ki az ágyamból. – Csak öreg! Dr. Rashid bekémlel a szobámba, és könyökénél fogva távolabb vonja a nővért. Odább húzódnak a folyosón, hallótávolon kívülre. Aznap este új tabletta jelenik meg a papírcsészémben. A pirulák már a tenyeremben vannak, amikor észreveszem. – Hát ez meg mi? – kérdem, és feléje bökök. A másik oldalára pöccintem, és ezt is szemügyre veszem. – Melyik? – kérdi a nővér. – Ez – mondom, és a vétkesre mutatok. – Ez itt a szeme előtt. Ez új. – Elavilnak hívják. – Mire való?

– Segíteni fog, hogy jobb legyen a kedve. – Mire való? – ismétlem meg a kérdésemet. A nővér nem felel. Felnézek. Találkozik a tekintetünk. – Depresszió ellen – mondja végül. – Nem veszem be. – Mr. Jankowski… – Nem vagyok depressziós. – Dr. Rashid írta fel. Az a hatása, hogy… Le akarnak szedálni. Hogy zseléevő birka váljék belőlem. Nem veszem be, és kész! – Mr. Jankowski. Tizenkét másik betegnek kell gondját viselnem. Most pedig kérem, vegye be a tablettát! – Azt hittem, egy otthon lakói vagyunk. A nő arcán minden megfeszült izom megkeményedik. – A többit beveszem, ezt azonban nem – mondom, kipöckölve kezemből a pirulát, amely széles ívet leírva a földön landol. A többit a számba lököm. – Hol a vizem? – kérdem. Nehezen forog a nyelvem, mert megpróbálom a közepén tartani a tablettákat. A nővér odanyújt egy műanyag poharat, felveszi a padlóról a pirulát, és bemegy a fürdőszobámba. Vízcsobogás zaját hallom, majd a nővér visszajön. – Mr. Jankowski. Elmegyek egy újabb szem Elavilért, de ha nem veszi be, idehívom dr. Rashidot, és a doktornő majd felírja injekció formájában. Akár így, akár úgy, de beveszi az Elavilt. Hogy hogyan, önön múlik. Amikor elém teszi a tablettát, lenyelem. Negyed óra múltán injekciót is kapok… nem Elavilt, hanem valami mást. Ami nem igazság, hiszen bevettem azt az átkozott tablettát. Percek múltán engedelmes, zseléevő birka válik belőlem. Birkának mindenképpen birka. Az a ragyás zselé azonban, minden baj forrása, sehogyan sem megy ki a fejemből. Az az érzésem, ha valaki most tenné elébem, az utolsó falatig bekanalaznám. Mit műveltek ezek velem? Minden szemernyi emberséggel, ami megmaradt romos állagú testemben, szítom magamban a haragot, de semmi eredménye. Elsiklik előlem, mint hullám a parttól. Ezen a szomorú tényen merengek, amikor észlelem, hogy az álom sötétje a fejem körül lebeg. Jó régen ott van már, csak az idejét várta, és minden egyes körzéssel közelebb kerül hozzám. Feladom a küzdelmet, amely e ponton puszta formalitássá üresedett, s magamban megjegyzem, hogy reggel haragosnak kell lennem. Aztán hagyom, hogy elködösödjön a tudatom, mivel nem tudok ellene érdemben harcolni.

Hat A vonat nyögve küszködik a légfékek ellen. Néhány perc meg egy végső, elnyúlt sivítás után a hatalmas vasszörnyeteg nagyot rázkódik és szusszan. Kinko lehányja magáról a takaróját, és feláll. Alig százhúsz centi magas, ha egyáltalán megvan annyi. Nyújtózkodik, ásít, cuppog, majd a fejét, hónalját és a heréjét vakargatja. A kutya a lába körül táncol, kurta farka vad körforgásba kezd. – Gyere, Királynőm! – mondja a törpe, és felnyalábolja. – Ki akarsz menni? A Királynő ki akar menni? – csókot cuppant a kutyus barna-fehér feje búbjára, és átkel a kis helyiségen. A sarokból, összegyűrt lópokrócomról figyelem a jelenetet. – Kinko? – szólalok meg. Ha nem akkorra dérrel-dúrral csapná be az ajtót, azt hihetném, nem hallotta, hogy hozzá szóltam. Egy mellékvágányon állunk a Repülő Különítmény mögött, amely minden jel szerint órák óta itt vesztegel. A sátorváros mostanra megépült, a városi bámészkodók nagy örömére. A gyerekek sorokban ülnek a Különítmény tetején, és ragyogó szemmel tekingetnek szét a cirkuszkörletben. Szüleik alattuk gyülekeznek, kézen fogva kisebb testvéreiket, és különböző csodákat mutogatva nekik. A munkások elővánszorognak a központi szerelvény hálókocsijaiból, cigarettára gyújtanak, és megindulnak a cirkuszkörleten át az étkezde felé, amelynek kék-narancssárga zászlója már fenn lobog. Mellette a tűzhelyről hívogató párák gomolyognak, a bent zajló reggeli vidám tanúi. Az előadóművészek a hátsó vagonok szemlátomást jobb minőségű hálókocsijaiból bukkannak elő. A rangsor nyilvánvaló: minél közelebb esik egy szakasz a vonat hátuljához, annál elegánsabb. Maga Al bácsi közvetlenül a személyzeti kocsi előttiből kászálódik elő. Nem tudom nem észrevenni, hogy Kinko és jómagam lakunk legközelebb a mozdonyhoz. – Jacob! Megfordulok a hang irányába. August tart felém öles léptekkel, kikeményített ingben, simára borotvált állal. Sima haján látszik, hogy nemrég fésülködött. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk ma reggel, fiam? – kérdi. – Kitűnően, csak kissé fáradtan – felelem. – Nem zavarkolódott ez a kis troli? – Nem – felelem. – Rendes volt. – Helyes, helyes – veri össze a tenyerét. – Megnézzük akkor azt a lovat? Kétlem, hogy bármi komoly baja lenne. Marlena iszonyúan elkényezteti őket. Ó, itt is a kis hölgy! Gyere csak, drágám! – kiált oda vidáman. – Bemutatlak Jacobnak. Nagy tisztelőd. Érzem, hogy lángba borul az arcom. A nő megtorpan August háta mögött, és felmosolyog rám, mialatt a másik a marhavagon felé fordul. – Örvendek – mondja, és a kezét nyújtja. Közelebbről még inkább hasonlít Catherine-re… finom arcvonásai, haloványak, akár a porcelán, orrnyerge közelében szeplők sora ül. Csillámló kék szemét épp annyira sötét haj keretezi, hogy szőkének már nem mondható. – Tartom szerencsémnek, hogy megismerhetem – mondom, és közben fájdalmasan belém hasít a gondolat, hogy két napja nem borotválkoztam, a ruhám merev a trágyától, ráadásul nem ez az egyedüli kellemetlen szag, ami a testemből árad.

Enyhén felveti a fejét. – Szóval, akkor magát láttam tegnap, ugye? Az állatketreceknél? – Nem hinném – füllentek ösztönösen. – Pedig bizony hogy magát láttam. Közvetlenül az előadás előtt. Amikor becsapódott a csimpánzketrec ajtaja. Augustra pillantok, ő azonban továbbra is elnéz az ellenkező irányba. A nő követi a tekintetemet, és szemlátomást felfogja a helyzetet. – Ugye, nem Bostonból való? – kérdi, halkabbra fogva a hangját. – Nem. Soha nem jártam arra. – Huhh, pedig valahonnan olyan ismerős – mondja. – Na tehát, August azt mondja, maga állatorvos – folytatja vidáman. A neve hallatára August megpördül a sarka körül. – Nem – felelem. – Nem egészen. – Csak szerénykedik itten – szól közbe August. – Pete! Hé, Pete! A marhavagon ajtaja előtt egy embercsoport ügyködik, épp leeresztik a beépített rámpát. Egy magas, fekete hajú munkás megfordul. – Igen, főnök? – szól vissza. – Tegyétek ki a többit is, és hozd ki Ezüst Csillagot! – Rendben. Tizenegy lóval… öt fehérrel és hat feketével később Pete ismét bemegy a marhavagonba. Egy pillanat múlva megint előkerül. – Meg se moccan a…, főnök. – Akkor kényszerítsd! – rendelkezik August. – Jaj, ne mondj ilyet! – avatkozik közbe Marlena, és megsemmisítő pillantást vet Augustra. Felsiet a rámpán, és eltűnik szem elől. Augusttal odakint várakozunk, és hallgatjuk a bentről kihallatszó szenvedélyes kérlelést és csettingetést. Néhány perc múlva Marlena ismét megjelenik az ajtóban az ezüstsörényű arab telivérrel. Előtte lépeget, a nyelvét csattogatja, és suttog a lónak. Az felágaskodva megtorpan. Végül követi Marlenát le a rámpán. Feje minden egyes lépésnél mélyen lehorgad. Lent annyira hevesen hőköl vissza, hogy kis híján ráül a farára. – Jesszusom, Marlena… azt mondtad, kissé lesántult – mondja August. Marlena arca hamuszürke. – Így is volt. Tegnap egyáltalán nem volt ilyen rossz állapotban. Néhány napig bicegett kissé, de semmi ilyesmi nem volt. Addig csettinget a nyelvével, és ölelgeti a lovat, mígnem az rálép a kavicsra. Görnyedt háttal áll ott, hátsó lába szemlátomást csak kevés súlyt bír el. Elszorul a szívem a látványtól, ami nem más, mint a klasszikus tojástánc-tartás. – Mit gondolsz, mi ez? – kérdi August. – Adjon egy percet! – mondom, noha kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok már a dolgomban. – Van patavizsgálója? – Nem, de a kovácsnak van. Akarja, hogy érte küldjek Pete-tel? – Nem, egyelőre nem. Lehet, hogy nem is lesz rá szükségem. Lekuporodom a ló bal lapockája mellé, kezem végigfuttatom a lábszárán, a válltól le egészen a csűdszőrzetig. Meg se moccan közben. Aztán ráfektetem kezem a patára. Tűzforró. Hüvelykemet és mutatóujjamat a csűd hátuljára helyezem. A verőér hevesen lüktet. – A fenébe is – mormogom. – Mi a baj? – kérdezi Marlena. Kiegyenesedem, és Ezüst Csillag lábáért nyúlok, amit a ló makacsul a földhöz szorít. – Gyere, csillagom! – mondom, és magam felé húzom a patát. Végül mégis megemeli. A

talp duzzadt és sötét, a perem környékén vörös csík húzódik. Azonnal visszahelyezem a földre. – Ennek a lónak patagyulladása van – mondom. – Ó, nagy ég! – sikolt fel Marlena, és a szája elé kapja a kezét. – Mit mondtál? Mije van? – kérdi August. – Patagyulladása – mondom újra. – Akkor következik ez be, amikor a pata és a patacsont között elhelyezkedő kötőszövet összepréselődik, és a patacsont lesüllyed a talp irányában. – Mondd világosan! Nagy a baj? Marlenára pillantok, akinek keze még mindig ott van a szája előtt. – Igen – felelem. – Meg tudod gyógyítani? – Lefektethetjük, és megpróbálhatjuk nem lábon tartani. Kizárólag szénát kaphat, zabot nem. És nem is dolgozhat. – De meg tudod gyógyítani? Habozok a válasszal, s Marlenára sandítok. – Lehet, hogy nem. August Ezüst Csillagra mered, felfújja a képét, úgy sóhajt. – Nocsak, nocsak! – bömböl fel egy eltéveszthetetlen hang a hátunk mögött. – Lám, itt a mi különbejáratú állatorvosunk! Al bácsi siklik felénk fekete-fehér kockás pantallójában és skarlátpiros mellényében. Kezében ezüsthegyű sétapálcát tart, amelyet minden egyes lépésnél meglóbál. Mögötte elelmaradozik maroknyi kísérete. – Mit mond hát, maga vészmadár? Meg tudja gyógyítani a lovat? – kérdezi kedélyesen, és megáll velem szemközt. – Nem éppen – felelem. – Miért nem? – Az a helyzet, hogy patagyulladása van – veti közbe August. – Mije van? – kérdi Al bácsi. – A lába beteg. Al lehajol, és megszemléli Ezüst Csillag lábát. – Én egészségesnek látom. – Pedig nem az – mondom. Al hozzám fordul. – Mit javasol hát, mit tegyünk? – Állítsák be pihenni a jószágállásba, és ne adjanak neki zabot. Más egyebet nemigen tudunk tenni. – A pihenésről szó sem lehet. Ő a vezérlő a műlovarszámban. – Ha ez a ló tovább dolgozik, a patacsontja annyira lesüllyed majd, hogy átlyukasztja a talpát, és akkor biztosan elveszítik – mondom, ellentmondást nem tűrően. Al bácsi szemhéja megrebben. Marlenára pillant. – Mennyi ideig kell kivonnunk a forgalomból? Hatásszünetet tartok, és minden szavamat alaposan megválogatom. – Talán egyszer és mindenkorra. – A fészkes fenébe! – kiáltja Al, és nagyot dobbant pálcájával a földön. – Honnan a pokolból szerzek szezon közepén újabb cirkuszi lovat? – pillant körbe a kísérőin. Azok vállat vonnak, motyorásznak, és gyorsan félrenéznek. – Haszontalan hólyagok! Miért tartalak benneteket? Rendben, maga… – rám mutat a sétabotjával. – Maga most veselkedjen neki, és gyógyítsa meg ezt a lovat. Kilenc dollár üti a markát hetente. Augustnak tartozik számadással. Ha elveszti a lovat, repül. – Ezzel továbblép Marlenához, és vállon veregeti. – Csak nyugalom, drágám! – mondja kedvesen. – Ne izgulj! A mi Jacobunk majd gondját viseli! August, légy szíves, menj és szerezz reggelit ennek a

drága kislánynak! Mindjárt útra kelünk. August oldalt rándítja a fejét. – Mit értesz az alatt, hogy „útra kelünk”? – Szedjük a sátorfánkat – mondja Al bácsi, és bizonytalanul a levegőbe mutat. – Továbbmegyünk. – Mi a fenéről beszélsz? Csak most érkeztünk ide. Most rendezkedünk be! – Változott a terv, August. Változott a terv. Al bácsi és kísérete elsétál. August tátott szájjal bámul utánuk. Rémhírekben nincs hiány az étkezdében. A fasírozott előtt ezt hallani: – A Carson testvéreket csaláson érték néhány hete, és felégették a területüket. – Haha – horkant valaki. – Máskor ez a mi feladatunk. A tojásrántotta előtt meg ezt: – Kitudták, hogy piát szállítunk. Razziát kapunk a nyakunkba. – A razzia az igaz – kontrázik a másik –, de nem a pia, hanem a sztriptízsátor miatt. A zabkása előtt ez járja: – Al bácsi tavaly keménykedett a seriffel a bérleti díjak dolgában. A zsaruk azt mondják, két órát kapunk, utána kisöpörnek bennünket. Ezra ugyanabban a testhelyzetben kuporog, mint tegnap; karját keresztbe fonja a mellkasán, állát lehorgasztja. Rám sem hederít. – Nem oda, haver! – szól rám August, amikor megindulok a sátorponyva válaszfala felé. – Mit gondolsz, hol a helyed? – A másik oldalon. – Badarság – feleli. – Te vagy a cirkusz állatorvosa. Gyere velem! Noha meg kell mondanom, erős a kísértés, hogy oda küldjelek, de csak azért, hogy kihallgasd, mit beszélnek az emberek. Az egyik tetszetősen megterített asztalhoz követem Augustot és Marlenát. Kinko néhány asztallal odább ül három másik törpével meg a lábánál kuporgó Királynővel. A kutyus reménykedve néz fel, nyelve féloldalt kilóg a szájából. Kinko nem törődik vele, ahogyan senki mással sem az asztalánál. Engem fixíroz, állkapcsa komoran mozog ide-oda. – Egyél, drágám! – tol egy tál cukrot Marlena zabkásája felé August. – Nincs miért aggódnod. Kitűnő állatorvosunk van. Tiltakozásra nyitom a számat, aztán meggondolom magam. Egy alacsony szőkeség jön oda az asztalunkhoz. – Marlena! Édesem! Nem találod ki, mit hallottam! – Szervusz, Lottie! – üdvözli Marlena. – Nem, sejtelmem sincs róla. Miről van szó? Lottie odacsusszan Marlena mellé az asztalhoz, és végtelen szóáradatba kezd: alig vesz közben levegőt. Légtornász, és megbízható forrástól szerezte be az értesüléseit. Az informátora hallotta, amint Al bácsi és az impresszárió heves szóváltásba bocsátkozott a nagysátor előtt. Hamarosan egész sokaság verődik össze az asztalunk körül. Lottie beszámolója meg a hallgatóság bekiabálásai felérnek egy gyorstalpalóval Alan J. Bunkel meg a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának történetéről. Al bácsi egy dögkeselyű, egy dögevő hiéna. Tizenöt éve egy iszapbirkózó show igazgatója volt: ez a szedett-vedett, pellagrával sújtott népség, nyomorúságos, sömörös patájú lovakkal vonszolta magát helységről helységre. 1928 augusztusában a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza csődbe ment; a Wall Streettől függetlenül. Egyszerűen kifogytak a pénzükből, így már a következő városig sem tudtak továbbmenni, nemhogy vissza a téli szállásukra. A cirkuszigazgató elpályázott egy vonattal, és mindent maga mögött hagyott: az embereket, a felszerelést és az állatokat. Al bácsinak úgy hozta a szerencséje, hogy épp a közelben tartózkodott, és a vasúti tisztviselőktől, akik alig várták, hogy felszabadítsák a mellékvágányokat, bagóért megszerzett

egy hálókocsit meg két tehervagont. A két pőrekocsin elfért a maga pár lerobbant szekere, és mivel a vasúti kocsik oldalán a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza felirat ékeskedett, Alan Bunkel megtartotta ezt a nevet, és hivatalosan is a vonaton utazó vándorcirkuszok sorába lépett. A nagy gazdasági válság idején egymás után adták be a kulcsot a nagy cirkuszok. Al bácsi alig hitt a szerencséjének. Az egész a Gentry testvérekkel meg Buck Jonesszal kezdődött 1929-ben. A következő év a Colé és a Christy testvérek, valamint a hírneves John Robinson csődjét hozta el. Valahányszor bezárt egy cirkusz, Al bácsi ott termett, és felvásárolta a maradványokat: néhány vasúti kocsit, tucatnyi bajba jutott előadóművészt, egy-egy tigrist vagy tevét. Kémei mindenütt ott voltak, és abban a pillanatban, amikor egy cirkuszban nehézségek ütötték fel a fejüket, Al bácsi táviratot kapott, és a helyszínre sietett. Alaposan meghájasodott a tetemeken. Minneapolisban hat parádés szekérhez meg egy fogatlan oroszlánhoz jutott. Ohióban egy kardnyelőhöz és egy pőrekocsihoz. Des Moines-ban egy öltözősátorhoz, egy vízilóhoz meg a szekeréhez, továbbá a Bájos Lucindához. Portlandben tizennyolc igavonó ló, két zebra meg egy kovács volt a szerzeménye. Seattle-ben két hálókocsi meg egy csodás torzszülött, egy szakállas nő. Al bácsival madarat lehetett fogatni, mivel az ő vágyálma és szívének csücske mindenekelőtt a mutatványosbódé. De nem a csinált torzszülöttek, mint például az a férfi, akit tetőtől talpig tetoválás borít, nem is a mohahajú lányok vagy az olyan fickók, akik pálcákat döfnek az arcüregükbe. Al bácsi a született, hamisítatlan torzszülöttekért rajong. Ezért tesszük meg most ezt a kitérőt Jolietbe. A Fox testvérek cirkusza épp most omlott össze, és Al bácsi a hetedik mennyországban érzi magát, mert náluk áll alkalmazásban a világhírű Charles Mansfield-Livingston, egy fess, elegáns úriember, akinek csak egyetlen szépséghibája van: élősködő ikertestvér nőtt ki a mellkasából. Ő maga Chaznak nevezi. Feje a mellkasába ásta magát, és egészében úgy fest, mint egy újszülött. Charles parányi öltönyöket ad rá, lábát fekete lakkcipőbe bújtatja, és séta közben kezébe veszi testvére apró kezecskéjét. A pletykák szerint Chaz kicsinyke hímtagja erekcióra képes. Al bácsi eszerint hozzá igyekszik, nehogy más elhalássza az orra elől. Most tehát dacára annak, hogy falragaszaink mindenütt ott díszelegnek Saratoga Springs-ben, dacára, hogy két napra terveztük az itt-tartózkodásunkat, és most szállítottak le a körletbe 2200 cipót, 52 kilogramm vajat, 360 tucat tojást, 712 kilogramm húst, 11 doboz savanyú káposztát, 48 kilogramm cukrot, 24 láda narancsot, huszonhárom kilogramm disznózsírt, 545 kilogramm zöldséget, valamint 212 kanna kávét; dacára, hogy több tonna szénát, karórépát meg egyéb állateledelt rakodtak ki az állatsátor végéből; dacára, hogy máris a helybeliek százai gyülekeznek a cirkuszkörlet szélén, először izgatottan, aztán riadtan, végül rohamosan növekvő haraggal; mindennek ellenére most felszedjük a sátorfánkat, és továbbállunk. A szakácsot az agyvérzés környékezi. Az impresszárió felmondással fenyeget. A lovászok főnöke magánkívül van, és vérlázító mulasztással vádolja a Repülő Különítmény amúgy is kutyaszorítóba került embereit. Az étkezde személyzete állja a sarat. Tőlük telhetően minden étket visszahordanak a központi szerelvényre, és megígérik, hogy az első adandó alkalommal tízórait osztanak, vélhetőleg valami dobozolt étket. Amikor August megtudja, hogy háromnapos vonatozás áll előttünk, megereszt egy szitokáradatot, majd fel-alá rohangálva a pokolba küldi Al bácsit, nekünk, többieknek meg utasításokat üvölt. Miközben visszahordjuk a vonatra az állatok eledelét, August elmegy, hogy rávegye – vagy ha szükséges megkenje – a kuktát, adja át az embereknek szánt étek egy részét is. Gyémánt Joe-val az állatsátor mögül vödrökben hordjuk a hulladék húst a központi szerelvényre. A helyi istállókból való, és viszolyogtató: bűzös, véres, megperzselt. Közvetlenül a marhavagonok bejáratánál helyezzük el a vödröket. Lakóik – a tevék, zebrák meg a többi növényevő – megbokrosodva tiltakoznak, mégis együtt kell majd utazniuk a

hússal, mivel sehová máshová nem tudjuk tenni. A nagymacskák a pőrekocsik tetején, a parádés ketrecekben pihennek. Mikor végzünk, Augustot keresem. Az étkezde mögött rakosgat mindenfélét egy taligára, amit elkunyerált a szakácsoktól. – Alaposan megrakodtunk – mondom neki. – Mi legyen a vízzel? – Öntsétek ki és töltsétek újra a vödröket! A vizes szekeret telerakták vízzel, de nem lesz elég három napra. Meg kell majd állnunk útközben. Lehet, hogy Al bácsi dörzsölt vén róka, de bolondnak azért még nem bolond. Nem teszi kockára az állatok életét. Ha nincs állat, nincs cirkusz sem. Minden húst felraktatok? – Amennyi tőlünk telt. – A húsé az elsőbbség. Ha le kell hajítani a szénát, hogy helyet csináljatok neki, hát tegyétek meg! A nagymacskák többet érnek a növényevőknél. – Dugig vagyunk – mondom. – Hacsak Kinkóval át nem hurcolkodunk valahová, nincs több helyünk. August elhallgat, és elbiggyesztett ajkát simogatja. – Nem – mondja. – Marlena sosem viselné el, hogy a hús együtt utazzon a lovaival. Most legalább tudom, hol a helyem. Csak valahol a nagymacskák után következem. A lovak vödreinek alján sáros a víz, és zabszemek úszkálnak benne. Mindamellett mégiscsak víz. Kiviszem a vödröket a szabadba, leveszem az ingem, és a maradék vizet a karomra, fejemre meg mellkasomra csurgatom. – Fel szeretnél frissülni, doki? – kérdi August. Épp előrehajolok, hajamból csöpög a víz. Mindkét szememet tisztára törlöm, és felegyenesedem. – Bocsánat, de nem találtam más vizet, amit felhasználhatnék, meg aztán különben is kiöntöttem volna. – Nem, minden rendben, minden rendben. Végül is nem várhatjuk el, hogy az állatorvosunk úgy éljen, mint egy kétkezi munkás, nem igaz? Mondok neked valamit, Jacob. Most már kissé túl késő ehhez, de ha Jolietbe érünk, elrendezem, hogy te is kapj vizet. Az előadóművészeket és a főnököket két vödör illeti meg fejenként, ha pedig hajlandó vagy kissé megkenni a vizes ember tenyerét, ennél is több – mondja, és ujjai meg hüvelykje összedörzsölésével szemlélteti, mire gondol. – De összehozlak a Hétfői Emberrel is, és intézkedem, hogy kapj egy újabb rend ruhát. – Ki az a Hétfői Ember? – Melyik napon mosott a mamád, Jacob? Rámeredek. – Csak nem azt akarja mondani, hogy… – Az a sok mosott ruha mind ott himbálózik a szárítókötélen. Szégyen lenne, ha veszni hagynánk. – De hát… – Sose izgasd magad, Jacob! Ha nem kívánod tudni a választ egy kérdésre, hát ne kérdezz! És ne azzal a moslékkal mosakodjál! Gyere! Keresztülvezet a cirkuszkörleten annak a három sátornak az egyikébe, amelyik még áll. Odabent több száz vödröt látok két hosszú sorban, a bőröndök és a ruhafogasok előtt, oldalukra festett nevekkel vagy kezdőbetűkkel. A többé-kevésbé mezítelen férfiak fürdőznek vagy borotválkoznak a vízzel. – Tessék – mondja August, és egy vödörpárra mutat. – Használd ezeket! – De mi lesz akkor Walterrel? – kérdem, mert leolvastam az egyik oldalára írt nevet. – Ó, jól ismerem Waltert. Meg fogja érteni. Van borotvád? – Nincs. – Nekem van valahol hátul – mondja, és keresztülmutat a sátoron. – A túloldalon. Az én

nevem áll rajta. Csak siess azért… úgy sejtem, fél órán belül úton leszünk. – Kösz – hálálkodom. – Nem tesz semmit. Hagyok egy inget számodra a marhavagonban. Mikor visszatérek a marhavagonba, Ezüst Csillag a távolabbi falnak fordul a térdig élő szénában. A szeme üveges, a szívverése szapora. A többi ló még odakint van, ezért most alkalmam van először tüzetesen szemügyre venni a helyet. Tizenhat jószágállás van benne, amelyeket lengőajtók választanak el egymástól. Ezek meglódulnak, valahányszor egy-egy lovat a helyére vezetnek. Ha a kocsi elrendezését nem változtatták volna meg a titokzatos és hiányzó kecskék miatt, harminckét ló befogadására lenne alkalmas. Kinko matracának végében tiszta fehér inget találok. Letépem magamról a régit, és a sarokba, a lópokrócra hajítom. Mielőtt felvenném az új inget, megszagolom. Hálás vagyok a szappanillatért. Mialatt az inget gombolgatom, Kinko könyvei keltik fel a figyelmemet. Egy ládán sorakoznak a petróleumlámpa mellett. Begyűröm az ingem alját, letelepszem a matracra, és a legfelső kötetért nyúlok. Egy teljes Shakespeare-kiadás. Alatta Wordsworth költeményeinek gyűjteménye, egy Biblia, valamint Oscar Wilde drámái. A Shakespeare első borítója néhány kis képregényt rejt. Azonnal felismerem őket. A hírhedt nyolcoldalasok. Fellapozom az egyiket. Az átabotán megrajzolt Olíva Olaly széttárt lábbal hever az ágyon, anyaszült meztelen, egyedül cipő van rajta. Az ujjaival feszíti szét magát. Popeye gondolatbuborékban jelenik meg a feje felett, álláig érő duzzadozó erekcióval. Bicege ugyanilyen hatalmasra nőtt hímtaggal kandikál át az ablakon. – Hát te meg mi a fenét művelsz itten? Elejtem a képregényt, majd villámgyorsan lehajolok, hogy felvegyem. – Hagyd békén, nem hallod! – rivall rám Kinko, aki elém viharzik, és kiragadja a kezemből. – És kotródj az ágyamról! Felszökkenek ültő helyemből. – Ide süss, cimbora! – mondja, és ujjával a mellkasomat böködi. – Nem vagyok túlságosan elragadtatva, hogy egy fedél alatt alszom veled, de szemlátomást nincs beleszólásom a dologba. Abba annál inkább – hidd el –, hogy a holmimban turkálsz-e vagy sem. Borotválatlan. Kék szeme céklavörösre színeződött arcban ragyog. – Igazad van – hebegem. – Ne haragudj! Nem lett volna szabad a dolgaidhoz nyúlnom. – Ide hallgass, fafej! Egészen jó kis kégli volt ez addig, amíg be nem tetted a lábad. Különben is rossz hangulatban vagyok. Valami hólyag elhasználta ma a vizemet, ezért jobban teszed, ha tágulsz az utamból. Meglehet, alacsony a növésem, de nem hinném, hogy ne tudnálak két vállra fektetni. A szemem elkerekedik. A kelleténél később térek magamhoz. Kinko szeme résnyire szűkül. Felméri az inget meg a borotvált arcomat. A matracára hajítja a nyolcoldalast. – A francba! Hát nincs így is elég a rovásodon? – Ne haragudj! Becsület istenemre nem tudtam, hogy a tied. August mondta, hogy felhasználhatom. – Azt is ő mondta, hogy a holmimban turkálj? Zavartan hallgatok. – Nem. Összeszedi, és a ládába gyömöszöli a könyveit. – Kinko. Walter. Elnézést kérek! – Neked Kinko vagyok, cimbora! Kizárólag a barátaim hívhatnak Walternek. A sarokba kullogok, és lerogyok a lópokrócra. Kinko besegíti az ágyba Királynőt, melléje heveredik, és olyan szúrósan mered a mennyezetre, hogy félig-meddig azt várom, hogy az

füstölni kezd. Egy idő múlva a vonat kihúz az állomásról. Pár tucat dühös helybeli üldöz minket egy darabig. Vasvillákat és baseball-ütőket lengetnek, bár az egész legfőképpen az esti meséhez szolgáltat anyagot, amivel a vacsoraasztal mellett szórakoztatják majd a családot. Ha valóban ölre akartak volna menni velünk, bőven kínálkozott erre alkalmuk indulás előtt. Nem mintha nem érteném meg a szempontjaikat… feleségük és gyermekeik napok óta a cirkuszi előadásra várnak, ők maguk meg talán arra a másfajta mulatságra, amely a hírek szerint a körlet hátuljában fogadta volna őket. Most pedig ahelyett, hogy a nagyszerű Barbara bájait élveznék, meg kell elégedniük a nyolcoldalasaikkal. Megértem én, miért kapja fel a gőzt egy férfiember. Kinkóval ellenséges némaságban zötykölődünk, ahogy a vonat felgyorsul. A matracán fekszik és olvas. Királynő a zokniján nyugtatja a fejét. Az idő nagy részét átalussza, valahányszor azonban felébred, engem figyel. A lópokrócon ülök, holtfáradtan ugyan, ahhoz azonban mégsem vagyok elég törődött, hogy leheveredve elviseljem a dohszagot és a férgeket. Valamikor vacsoraidőben felkelek, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Kinko szeme rám villan a könyve mögül, majd újra elmerül a szövegben. Kimegyek a lovakhoz, és végignézek a váltakozó fekete-fehér hátakon. Amikor visszavezettük őket, négy teljes jószágállást felszabadítottunk Ezüst Csillagnak. Bár így a lovak egy része ismeretlen állásba került, nagyjából nyugodtnak tűnnek, talán mert ugyanabban a sorrendben vezettük be őket. A póznákra felvésett nevek immáron nem egyeznek a jószágállásokat elfoglaló állatokéval, ám így is könnyen kitalálom, ki kicsoda. A negyedik ló például Fekete. Vajon a jelleme is hasonlít a druszájáéra? Nem látom Ezüst Csillagot, ami azt jelenti, hogy bizonyára elhevert. Ami egyszerre jó is meg rossz is: jó azért, mert a testsúlya nem nehezedik a lábfejére, és rossz, mert azt sugallja, olyan nagyok a fájdalmai, hogy nem bír megmaradni a lábán. A jószágállások felépítése miatt csak akkor férek hozzá, ha megállunk és kivezetik a többi lovat. Leülök a nyitott ajtóval szemben, és sötétedésig az elsuhanó tájat nézem. Végül lecsúszom ültömben, mert elnyom az álom. Úgy tetszik, mindössze percek teltek el, mikor fékcsikorgásra riadok. Szinte azon nyomban kinyílik a kecskék szakaszához vezető ajtó, és Kinko meg Királynő jelenik meg a hevenyészett folyosón. Kinko a falnak veti a hátát, két kezét mélyen a zsebébe süllyeszti, és célzatosan nem vesz rólam tudomást. Mikor végül megállunk, a földre ugrik, majd megfordul, és kettőt tapsol. Királynő a karjába szökken, és eltűnnek szem elől. Feltápászkodom, és kikémlelek a nyitott ajtón. Egy mellékvágányon állunk a semmi közepén. A két másik szerelvény is megállt, és most előttünk nyújtózik a vágányon, fél kilométerre tőlünk. Az emberek lekecmeregnek a vonatról a pirkadat fényében. Az előadóművészek mogorván nyújtózkodnak, és csoportokba verődve trécselnek és dohányoznak, mialatt a munkások leeresztik a rámpákat, és levezetik az állatokat. August és emberei percek múltán megérkeznek. – Joe, te foglalkozz a majmokkal – rendelkezik August. – Pete, Otis, légy szíves rakodjátok ki a növényevőket, és itassátok meg őket! Vályú helyett menjetek le a patakhoz! Takarékoskodjunk a vízzel! – De Ezüst Csillagot ne vezessétek ki! – mondom. Hosszú csönd következik. Az emberek először rám néznek, aztán Augustra, akinek acélosan kemény a tekintete. – Igen – mondja végül. – Rendben. Ne vezessétek ki Ezüst Csillagot! Ezzel megfordul és elsétál. A többiek elkerekedett szemekkel bámulnak rám.

Megszaporázom a lépteimet, hogy utolérjem Augustot. – Ne haragudjon! – mondom, és felveszem léptei ütemét. – Nem akartam én senkit utasítgatni. Megáll a tevés szakasz előtt, és félretolja az ajtót. A nyugtalan dromedárok panaszos nyögéssel fogadnak minket. – Semmi gond, fiam! – mondja August vidáman, és egy vödör húst lendít felém. – Segíthetsz megetetni a cicákat. Elkapom a vödör vékony fémfogantyúját. Dühödt legyek raja száll fel róla. – Nagy ég! – morgóm. Leteszem a vödröt, és öklendezve elfordulok. Aztán még mindig émelyegve megtorlóm a szemem. – August, nem etethetjük őket ezzel! – És miért nem? – Romlott. Nem kapok választ. Megfordulok, és látom, hogy August újabb vödröt helyezett le mellém, és elment. A vágányok mellett masírozik, két újabb vödörrel. Megragadom a magamét, és utánaindulok. – A hús romlott. A nagymacskák bizonyára nem eszik meg – folytatom, amit elkezdtem. – Reméljük, hogy mégis. Különben nehéz döntések elébe nézünk. – Éspedig? – Még messze járunk Joliettől, de sajnos a kecskénk is elfogyott. Döbbenten hallgatom. Mikor a második szerelvényhez érünk, August felugrik egy pőrekocsira, és kinyitja két nagymacska ketrecének oldalát. Kinyitja a lakatot, az ajtón hagyja őket, és leugrik a kavicsra. – Folytasd akkor! – mondja, és vállon vereget. – Tessék? – Adj egy vödörrel mindegyiknek! Csak rajta! – sürget. Vonakodva felmászom a pőrekocsira. Orromat facsarja a nagymacskák vizeletének bűze. August feladogatja a vödröket, egyszerre egyet. Sorban a viharvert fadeszkákra helyezem őket, és közben megpróbálom visszatartani a lélegzetemet. Minden ketrec két rekeszből áll. Tőlem balra egy oroszlánpár lakik, jobbra egy tigris meg egy párduc. Mind a négy jól megtermett fenevad. Szimatolva megemelik a fejüket, és közben ide-oda mozog a pofaszakálluk. – No, folytasd csak! – szól rám August. – Hogyan csináljam, csak nyissam ki az ajtót, és vessem oda eléjük a húst? – Hacsak nem találsz jobb megoldást. A tigris felemelkedik. Csaknem háromszáz kilónyi fekete, narancssárga és fehér színfolt. A feje hatalmas, a pofaszakálla hosszú. Az ajtóhoz jön, megpördül és elsétál. Amikor visszatér, morogva a reteszre veti magát. A lakat megcsörren a ketrec rúdjain. – Kezdheted Rexszel – mondja August, az oroszlánokra mutatva, amelyek szintén fel-alá járnak. – Az ott, balra. Rex számottevően kisebb a tigrisnél. A sörénye csapzott, és fakó irhája alól kilátszanak a bordái. Megemberelem magam, és a vödörért nyúlok. – Várj! – mondja August, és egy másik vödörre mutat. – Ne ezt, hanem azt. Nem látom, mi köztük a különbség, mivel azonban már megtanultam, hogy nem tanácsos Augusttal vitába szállni, szó nélkül engedelmeskedem. Amikor a fenevad meglátja, hogy feléje tartok, az ajtó felé lendül. Megfagy a vér az ereimben. – Mi a baj, Jacob? Megfordulok. August arca ragyog az örömtől. – Ugye, nem félsz Rextől? – folytatja. – Hisz ő csak egy ártatlan cicamica. Rex megáll, hogy a ketrec elejének rúdjaihoz dörgölje rühös bundáját. Remegő ujjakkal leveszem a lakatot, és a lábfejemhez fektetem. Aztán felemelem a vödröt,

és várok. Amikor Rex a következő alkalommal hátat fordít az ajtónak, kinyitom. Ám még mielőtt elébe önthetném a húst, az oroszlán hatalmas állkapcsa belemar a karomba. Felordítok. A vödör a padlóra hullik, a felaprózott belsőség mindenüvé szétfröccsen. A fenevad elereszti a karomat, és a húsra veti magát. Bevágom magam mögött az ajtót, és a térdemmel támasztom meg, amíg megvizsgálom, van-e karom egyáltalán. Van. Csupa nyál, és vörös, mintha forró vízbe mártottam volna, a bőröm azonban sértetlen. A következő pillanatban meghallom a hátam mögött August kitörő kacaját. – Mi ütött magába? Azt gondolja, ez mulatságos? – fordulok oda hozzá. – Igen, azt gondolom – feleli, és meg sem próbálja elrejteni széles jókedvét. – Maga nem komplett, tudja? Leugrom a pőrekocsiról, ismét megvizsgálom karom épségét, és elvonulok. – Jacob, várj! – jön mögöttem nevetve August. – Ne sértődj meg! Csak megtréfáltalak kissé. – Miféle tréfa volt ez? Elveszíthettem volna a karomat! – De hát nincs foga annak a nyomorultnak. Megtorpanok, és a kavicsot bámulom a lábam alatt, mialatt a hallottakat emésztem. Azután megyek tovább. August ezúttal nem jön utánam. Dühösen a patak felé indulok, és letérdelek néhány zebrát itató fickó mellett. Az egyik zebra hirtelen megbokrosodik, s nyihogva a magasba veti csíkos pofáját. A futószárat tartó fickó lesújtó pillantások sorával méreget, miközben megpróbálja megfékezni az állatot. – A fészkes fenébe! – rivall rám. – Mi az? Csak nem vér? Lenézek a karomra, amelyet telefröcskölt a vér a belsőségről. – De igen – felelem. – A nagymacskákat etettem. – Megbolondultál? Meg akarsz ölni? Lejjebb megyek a patakparton, és hátratekingetek, megnyugodott-e már a zebra. Leguggolok a víz mellé, hogy mindkét karomról lemossam a nyálat és a vért. Végül megindulok a második szerelvény felé. Gyémánt Joe-t találom fent a pőrekocsin, egy csimpánzketrec mellett. Szürke inge ujját feltűrte, ami láttatni engedi szőrös, izmos karját. A csimpánz az ülepén csücsül, s gyümölccsel elkevert gabonamagvakat szemelget a markából. Ragyogó fekete szemmel figyel minket. – Ne segítsek? – kérdezem. – Nem köll. Nagyjábul végeztem, asszem. Hallottam, hogy August befürdetett a vén Rexszel. Felnézek, készen arra, hogy méregbe guruljak. De Joe nem mosolyog. – Vigyázz magadra! – mondja. – Bár Rex nem harapta vóna le a karodat, Leo megtette vóna. Erre mérget vehetsz. Különben se tudom, mér téged kért meg erre August. Clive eteti a nagymacskákat. Hacsak nem akart mondani ezzel valamit. – Elhallgat, benyúl a ketrecbe, és ujjait összeérinti a csimpánzéval, mielőtt becsukja az ajtót. Aztán leugrik a pőrekocsiról. – Figyejj, ezt csak egyszer hallod tűlem, többször nem. August fura fickó, és nem azér, mer olyan mulatságos vóna. Légyé vele óvatos! Nem áhattya, ha valaki megkérdőjelezi a tekintélyét. Aztán meg rájön néha a bolondóra, ha érted, mire gondulok. – Hiszek neked. – Nem, nem tudod még, mi az ábra. De maj megtod. Mondd csak, etté má? – Nem. A Repülő Különítmény felé vezető vágányra mutat, ahol asztalokat helyeztek el a vágány mentén. – A szakácsok összeütöttek valami reggelifélét. Meg tízórait is kapunk. Lásd e magad, mer estig valószínűleg nem állunk meg újra. Üsd a vasat, amíg meleg, én mindig aszondom. – Kösz, Joe. – Nem tesz semmit.

Visszatérek a marhavagonhoz a tízórais csomagommal, amely sonkás szendvicset, almát meg két palack szasszaparillát tartalmaz. Mikor meglátom Marlenát, aki Ezüst Csillag mellett üldögél, leteszem a csomagot, és lassan odamegyek hozzá. Ezüst Csillag az oldalán hever, a véknya zihálva süllyed és emelkedik, a légzése szapora és kapkodó. Marlena a fejénél ül törökülésben. – Nincs jobban, ugye? – kérdi, és felnéz rám. Megrázom a fejem. – Nem értem, hogyan jöhetett ez ilyen hirtelen. A hangja vékony, és olyan üresen kong, hogy félek, mindjárt elsírja magát. Melléje kuporodom. – Néha így van ez. De nem azért, mert bármi rosszat tett volna. Marlena a ló pofáját simogatja, végigfuttatva ujjait a beesett bőrön, aztán az álla alatt folytatja. Az állat szeme megrebben. – Tehetünk érte még valamit? – kérdi Marlena. – Azonkívül, hogy leszállítjuk a vonatról, nem. A legjobb esetben is csak annyit tehetünk, hogy pihentetjük a lábát, és imádkozunk. Marlena rám pillant, a karomon hosszabban is elidőzik a tekintete. – Nagy ég? Mi történt magával? Lenézek. – Á, az. Semmiség. – Nem, nem az – mondja, és feltérdel. Két keze közé veszi az alkaromat, és a deszkalapok között beszüremkedő világosság felé tartja. – Új sérülésnek látszik. Jókora véraláfutás lesz belőle. Fáj? Ezzel egyik kezébe veszi a karom hátsó oldalát, míg a másikat végigfuttatja a bőröm alatt terjengő kék folton. A tenyere hűvös és sima. Libabőrös leszek az érintésétől. Behunyom a szemem, és nagyot nyelek. – Nem igazán, én csak… Füttyszó hallatszik. Marlena az ajtó felé pillant. Megragadom az alkalmat, hogy elvegyem a karom, és felkelek. – Húúúússz perce! – bömböli egy mély hang valahol a vonat eleje táján. – Húúúússz perce múlva indulás! Joe feje jelenik meg a nyitott ajtóban. – Gyere! Fő kő tennünk az állatokat. Jaj, bocsánat, asszonyom – mondja, s megbillenti a kalapját Marlena felé. – Nem láttam, hogy itten van. – Semmi baj, Joe. Joe esetlenül várakozik az ajtóban. – Csak hát nem várhat a dolog – feszeng kétségbeesetten. – Csak rajta! – mondja Marlena. – Én majd itt maradok Ezüst Csillaggal, és figyelek a lábára. – Nem teheti – mondom gyorsan. Felnéz rám, a nyaka megnyúlt és sápadt. – Ugyan miért nem? – Mert ha felvezetjük a többi lovat, maga itt reked. – Na és akkor. – Mi lesz, ha beüt valami baj? – Nem üt be semmiféle baj. És ha mégis, majd átmászom a lovak fölött. Ezzel – megint csak törökülésben – elhelyezkedik a szénában. – Nem is tudom – mondom kétkedve. Marlena azonban olyan tekintetet vet Ezüst Csillagra, amely nem hagy kétséget afelől, hogy döntött. Visszanézek Joe-ra, aki lemondóan tárja szét a kezét. Még utoljára Marlenára pillantok, a helyére lendítem a jószágállás válaszfalát, aztán

segítek felvezetni a többi lovat. Gyémánt Joe-nak igaza volt, sokáig utazunk. Csak kora reggel állunk meg újra. Kinkóval egyetlen szót sem váltottunk azóta, hogy elhagytuk Saratoga Springs-et. Nyíltan utál. Nem mintha kárhoztatnám ezért… August rendezte így. Ugyanakkor semmi értelmét nem látom, hogy magyarázkodjak. Elöl maradok a lovaknál, hadd élvezze a magányát. Meg azért is, mert féltem Marlenát, ne maradjon magára a tonnányi állatsor legvégén. Amikor a vonat megáll, ügyesen átmászik a hátakon, és a padlóra csusszan. Mikor Kinko előkerül a kecskerekeszből, a szeme egy pillanatra ráncokba szalad ijedelmében. Aztán tekintete Marlenáról tettetett közönnyel a nyitott ajtóra siklik. Pete, Otis meg én levezetjük és megitatjuk a cirkuszi állatokat, a tevéket és a lámákat. Gyémánt Joe, Clive meg a ketreceknél segédkező maroknyi csapat továbbmegy a második szerelvényhez, hogy kezelésbe vegyék a ketrecben tartott állatokat. August-nak se híre, se hamva. Miután visszatereljük az állatokat a vonatra, bemászom a marhavagonba, és bekandikálok a szobánkba. Kinko keresztbe vetett lábakkal ül az ágyon. Királynő egy hálózsákot szagolgat, amely a férgektől hemzsegő lópokróc helyére került. Mert bizony takarosan összehajtogatott piros pléd meg sima fehér cihájú párna pihen a tetején. Egy szögletes meghívó fekszik a párna közepén. Amikor lehajolok és felveszem, Királynő úgy ugrik odább, mintha belerúgtam volna. Mr. és Mrs. August Rosenbluth azonnal a 3-as díszterembe kéreti Önt, a 48-as kocsiba. A kései vacsorát koktélparti követi. Meglepetten nézek fel. Kinko a legszívesebben meggyilkolna a tekintetével. – Nem vesztegetted az időd, hogy behízelegd magad, ugye? – mondja.

Hét A kocsik számozása nem sorrendben követi egymást, ezért eltart egy darabig, mire megtalálom a 48-ast. Mély burgundivörösre festették, és ölnyi betűkkel hirdeti a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszát. Alatta – csupán domborulataiban tűnik elő a friss festék mögött – másik név áll: a Christy Testvérek Cirkusza. – Jacob! – Marlena hangját hallom egy ablakból. Néhány másodperccel később megjelenik a kocsi végén. Úgy penderül le a korlátról, hogy a szoknyája is pörög-forog körülötte. – Jacob! Jaj, olyan boldog vagyok, hogy el tudott jönni! Kérem, fáradjon be! – Kösz – mondom, és körbepillantok. Felkapaszkodom a kocsira, és követem Marlenát a belső folyosón, át a második ajtón. A 3-as díszterem valóban puccos hely, az elnevezés mégsem találó – a fél kocsit foglalja el, és legalább egy további helyiség tartozik még hozzá, de azt vastag bársonyfüggöny zárja el a kíváncsi tekintetek elől. A falakat diófa burkolat borítja, és damaszthuzatú berendezéssel, étkezővel, valamint egy Pullman-konyhával szerelték fel. – Kérem, helyezze magát kényelembe – mondja Marlena, és az egyik szék felé tessékel. – August egy perc múlva itt lesz. – Köszönöm – mondom. Marlena leül velem szemben. – Ó – mondja, és ismét felugrik. – Hová tettem a modoromat? Parancsol sört? – Köszönöm – mondom – nagyszerű lenne. Ellebeg mellettem a jégszekrényhez. – Mrs. Rosenbluth, kérdezhetek valamit? – Jaj, kérem, szólítson Marlenának – mondja, és lepattintja az üveg kupakját. Megdönt egy magas poharat, és lassan, hogy ne legyen habos, az oldala mentén csorgatja bele a sört. – Természetesen, kérdezzen csak! – azzal átnyújtja a poharat és elmegy egy másikért. – Hogy lehet ezen a vonaton mindenkinél annyi alkohol? – Mindig Kanadában kezdjük a szezont – feleli Marlena, és ismét helyet foglal. – Az ottani törvények sokkal civilizáltabbak. Egészségére! – emeli fel a poharát. Koccintunk, és belekortyolok az italba. Hideg, tiszta világos sör. Fenséges. – És nem fedezik fel a határőrök? – A tevék segítenek elrejteni a tütüt – válaszolja. – Bocsánat, de nem értem. – A tevék köpködnek. Kis híján az orromon jön ki a sör. Marlena kacag, és szemérmesen a szája elé kapja a kezét. Aztán felsóhajt, és leteszi a sörét. – Jacob? – Igen? – August elmondta, mi történt ma reggel. Sérült karomra pillantok. – Borzasztóan érzi magát. Kedveli magát. Tényleg. Csak éppen… Nos, bonyolult ez az egész – elpirul, és lesüti a szemét. – Hé, de hát az egész semmiség! – mondom. – Semmi gond. – Jacob! – kiáltja August a hátam mögött. – Drága barátom! Annyira örülök, hogy csatlakoztál a mi kis soirée-nkhoz. Látom, Marlena már ellátott itókával. Az öltözőhelyiséget is megmutatta? – Az öltözőhelyiséget? – Marlena – fordul most fejét csóválva August az asszonyhoz, és megfenyegeti az ujjával. – Ejnye, kedvesem. – Jaj! – mondja ő, és talpra szökken. – Teljesen kiment a fejemből!

August odalép a bársonyfüggönyhöz, és félrerántja. – Tatatataaa! Három rend öltözet hever egymás mellett az ágyon. Két szmoking, lábbelivel meg egy gyönggyel hímzett nyakú és szegélyű, gyönyörű rózsaszín selyemruha. Marlena elsikkantja magát, és tapsol örömében. Az ágyhoz szalad, felkapja a ruhát, magához szorítja, és megpördül vele. Augusthoz fordulok. – Ezeket, ugye, nem a Hétfői Ember hozta…? – Szmoking a szárítókötélen? Nem, Jacob. A lovászigazgatónak különleges előjogai vannak. Odabent tisztálkodhatsz – mondja, és egy lakkozott faajtóra mutat. – Marlenával majd itt öltözünk át. Semmi olyanban nem lesz részünk, amit már ne láttunk volna, ugye, drágám? – heherészik. Az asszony sarkánál fogva megragad egy rózsaszínű selyemcipellőt, és a férjéhez vágja. Az utolsó, amit látok, míg a fürdőszobaajtót magamra csukom, az ágyra zuhanó lábak kavargása. Amikor ismét előjövök, Marlena és August maga a megtestesült előkelőség. A háttérben köröznek, mialatt három fehér kesztyűs pincér ezüstkupolás kínálótálakkal megrakott, kis kerekes asztallal bajlódik. Marlena ruhájának nyakvonala alig fedi el a vállát, láttatni engedi a kulcscsontot meg a melltartó vékony pántját. Az asszony követi a pillantásomat, és újra elpirulva a kelme alá igazgatja a pántot. A vacsora fenséges. Osztrigalevessel kezdjük, majd elsőrangú bordával, főtt krumplival és spárgakrémmel folytatjuk. Ezt homársaláta követi. Mire a desszert megjelenik – angol szilvapuding brandyvel leöntve – egyetlen falat sem fér már belém. Néhány perccel később mégis arra eszmélek, hogy az üres tányéromat kapargatom a kanalammal. – Jacob szemlátomást gyengének tartja a vacsorát – mondja August, akinek nehezen forog a nyelve. Kezemben megdermed a kanál. Aztán August és Marlena viharos kacagásban tör ki. Sértődötten teszem le az evőeszközt. – Nem, nem, fiam, csak vicceltem… gondolhatod – tovább kuncog, majd hozzám hajolva megveregeti a kezemet. – Egyél csak, amennyi jólesik! Tessék, vegyél még! – mondja. – Nem, tele vagyok. – Nos, akkor igyál még egy kis bort – mondja, és válaszra se várva teletölti a poharamat. August nagylelkű, elbájoló és játékos… olyannyira, hogy az este előrehaladtával egyre inkább azt hiszem, a közjáték Rexszel félresikerült tréfa volt csupán. Arca ragyog a bortól meg az érzelmektől, ahogy megtisztel udvarlásának történetével. Hogyan fedezte fel azonnal, mennyire ért a lovakhoz Marlena, abban a pillanatban, hogy három éve belépett az állatsátorba… ezt maguk a lovak árulták el. És milyen kitartóan ostromolta, mígnem – Al bácsi legnagyobb bánatára – végre levette a lábáról, és feleségül vehette. – Nem ment azonnal – teszi hozzá. A poharamba üríti egy pezsgősüveg maradék tartalmát, majd újabbért nyúl. – Marlena nem könnyen kapható nő, ráadásul akkor épp el volt jegyezve. Ez azonban jobb, mint egy begyöpösödött fejű bankár nejének lenni, nem igaz, drágám? Amúgy meg Marlena erre született. Nem mindenki tud szabadidomítású lovakkal dolgozni. Istenadta képesség ez, egyfajta hatodik érzék, ha úgy tetszik. Ez a lány beszélget a lovakkal, és hidd el nekem, hallgatnak rá. Négy órával és hat palackkal később August és Marlena táncra perdül a „Talán a hold” dallamára. Én közben elnyújtózom egy kárpitozott széken, jobb lábamat átvetem a karfáján. August megpörgeti Marlenát, aki most kinyújtott karján csüng. Így állnak meg. August csokornyakkendője kibomlott, az ingnyak két oldalán lóg alá, ingének felső gombját kigombolta. Olyan szenvedéllyel mered Marlenára, mintha kicserélték volna.

– Mi a baj, Auggie? – kérdi Marlena. – Jól vagy? A férfi továbbra is az arcába néz, fejét felvetve, mintha csak most látná először a feleségét. Ajka megvonaglik, és lassan, fejét alig mozdítva bólogatni kezd. Marlena szeme elkerekedik. Hátrálni próbál, de a férje kezébe fogja az állát. Előrehajolok ültömben, szemvillanás alatt kiélesednek az ösztöneim. August még egy pillanatig így nézi a feleségét, a tekintete kemény és ragyogó. Aztán ismét változik az arckifejezése, és egy röpke percre úgy megnyúlik az arca, hogy azt hiszem, mindjárt könnyekben tör ki. Állánál fogva magához húzza Marlenát, és belecsókol a szájába. Aztán a hálószobába támolyog, és arccal előrebukik az ágyon. – Bocsáss meg egy pillanatra! – mondja Marlena. Bemegy a hálóba, és elfordítja a férje testét, hogy az most az ágy közepén terül el. Ezután leveszi és a padlóra ejti a cipőjét. Mikor előjön, elhúzza maga mögött a bársonyfüggönyt, majd nyomban meggondolja magát. Ismét széthúzza a függönyt, lekapcsolja a rádiót, és leül velem szemben. Fejedelmi horkolás hallatszik ki a hálószobából. Szédelgek. Részeg vagyok, mint a csap. – Ez meg mi a csoda volt? – kérdezem. – Miről beszélsz? Marlena lerúgja a cipőit, keresztbe veti a lábszárát, majd előrehajolva a talpát kezdi dörzsölni. August ujjai vöröslő nyomokat hagytak az állán. – Erről – fröcskölöm magamból a szókat. – Az előbb. Amikor táncoltatok. Élesen rám pillant. Az arca megvonaglik, és egy pillanatig attól tartok, elsírja magát. Aztán az ablak felé fordul, és egyik ujját az ajkához szorítja. Csaknem fél percig hallgat. – Valamit meg kell értened Auggie-val kapcsolatban – mondja. – Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Előrehajolok. – Próbáld meg! – Olyan változékony, akár a higany… Ha akarja, ő a legelbűvölőbb férfi a föld kerekén. Ahogyan ma este is. Várom, hogy folytassa. – De…? – De… nos, néha vannak pillanatai – dől hátra a székében. – Mint ma is. – Mire gondolsz? – Csaknem megetetett egy nagymacskával. – Á, az. Nem mondom, hogy tetszett a dolog, de aligha forogtam veszélyben. Rexnek nincs foga. – Igen ám, csakhogy kétszáz kiló, és karma azért van – mondja Marlena halkan. Leteszem a borospoharat az asztalra, ahogy felfogom szavai értelmét. Marlena elhallgat, aztán rám emeli a tekintetét. – A Jankowski lengyel név, ugye? – Igen, természetesen. – A lengyelek általában nem kedvelik a zsidókat? – Nem tudtam, hogy August az. – Olyan névvel, mint Rosenbluth? – kérdi Marlena, aki most az ujjait vizsgálgatja, csavargatja az ölében. – Az én családom katolikus. Kitagadtak, amikor rájöttek az igazságra. – Ezt szomorúan hallom, bár nem lep meg. Élesen rám pillant. – Nem úgy gondoltam – mondom. – Én nem… vagyok olyan. Kényelmetlen csönd telepszik közénk. – Szóval, miért is vagyok én itt? – bököm ki végül. Szesztől kóválygó agyam képtelen feldolgozni az eseményeket.

– Szerettem volna elsimítani a dolgokat. – Csak te? Ő nem is hívott volna? – De, természetesen ő is. Szerette volna jóvátenni a vétkét, ő azonban nehezebben szánja rá magát a bocsánatkérésre. Nem tehet ezekről a futó pillanatokról, amikor kiakad. Szégyenkezik miattuk. Úgy gondolja, az a legjobb, ha nem vesz róluk tudomást – Marlena felszipog, majd mosolyogva hozzám fordul. – De végül is remekül mulattunk, nem igaz? – Persze. Csodálatos volt a vacsora. Köszönöm. Mikor újra csönd borul ránk, rájövök, hacsak nem óhajtok részegen átugrálni a vasúti kocsikon az éjszaka kellős közepén, ott kell aludnom, ahol vagyok. – Kérlek, Jacob! – kezdi Marlena. – Annyira szeretném, ha jóban lehetnénk. August egyszerűen el van ragadtatva, hogy csatlakoztál hozzánk. És Al bácsi is. – Pontosan miért is? – Al bácsi hiúságát bántotta, hogy nem volt állatorvosa, és akkor egyszer csak megjelensz a semmiből, nem is akármilyen, hanem a legjobb iskolából. Értetlenül meredek rá. – A Ringlingnek van állatorvosa – folytatja Marlena –, és Al bácsi akkor boldog, ha olyan lehet, mint a Ringling. – Azt hittem, ki nem állhatja a Ringlinget. – Ő akar a Ringling lenni, drágám! Hátradőlök, és behunyom a szemem, a fejem azonban ettől vészesen kóvályogni kezd. Inkább újra kinyitom hát a szemem, és tekintetemet megpróbálom az ágyról lelógó lábra fókuszálni. Amikor felébredek, a vonat áll… lehetséges, hogy átaludtam a fékcsikorgást? A nap besüt rám az ablakon, és agyam lüktetve verődik a koponyámnak. Fáj a szemem, és olyan a szám íze, mint a szennyvízcsatornáé. Felkászálódom, és bepillantok a hálószobába. August Marlena köré gömbölyödik, karját átveti a feleségén. A takaró érintetlen, és ők teljesen fel vannak öltözve. Kapok néhány furcsálkodó pillantást, amikor szmokingban előkerülök a 48-as kocsiból, karomban a többi göncömmel. A vonatnak ebben a végében, ahol nézőközönségem zömét előadóművészek alkotják, fagyos derültséggel kezelnek. Mikor azonban elhaladok a munkások hálóhelyei mellett, a tekintetek megkeményednek, és gyanakvóbbá válnak. Szédelegve mászom be a marhavagonba, és belököm kis odúnk ajtaját. Kinko a matraca szélén ül, egyik kezében egy nyolcoldalas, a másikban a hímtagja. Megáll mozdulat közben. A csuszamlós, bíborszínű fej túlnyúlik az öklén. Egy szívverésnyi szünet következik, ezután üres kólásüveg repül a fejem irányába. Félrehajlok az útjából. – Ki innen! – süvölti Kinko. A palack mögöttem csapódik az ajtófélfának. A törpe felugrik, duzzadt hímtagja vadul himbálózik. – Takarodj! – ezzel újabb palackot vág hozzám. Fejemet elfedve, ruháimat elejtve az ajtó felé hátrálok. Cipzár záródását hallom. Egy pillanattal később a Shakespeare összes vágódik mellettem a falnak. – Rendben! Rendben! – kiáltom. – Megyek már! Behúzom magam mögött az ajtót, és a falnak vetem a hátamat. A szitokáradat nem csitul odabent. Otis jelenik meg a marhavagon előtt. Ijedten néz a zárt ajtóra, aztán vállat von. – Hé, puccos fiú! – kiált be. – Segítesz az állatokkal, vagy mi? – Persze, azonnal jövök! Leugrom a földre. Otis rám mered. – Mi a baj? – kérdem. – Nem váltod át először ezt a majomparádét? Hátrapillantok a bezárt ajtóra. Valami súlyos

csapódik bent a falnak. – Á, nem. Azt hiszem, egyelőre ebben maradok. – A te dogod. Clive kitakarított a macskáknál. Azt akarja, hogy hozzuk el nekik a húst. A tevék szakasza ma reggel a szokásosnál is lármásabb. – Azok a szénapusztítók láthatóan nem szeretnek együtt utazni a hússal – mondja Otis. – Azér kisebb ricsajjal is lehetnének. Még jó soká tart az út. Ahogy félretolom az ajtót, legyek raja zúdul kifelé. Éktelen bűz csapja meg az orromat, és ezzel együtt a nyüzsgő kukacokat is meglátom. Sikerül néhány lépéssel arrébb támolyognom, mielőtt hányni kezdenék. Otis csatlakozik hozzám; kétrét görnyed, és mindkét kezét a hasára szorítja. Miután befejezte az öklendezést, néhány mély lélegzetet vesz, és zsebéből elővesz egy szutykos zsebkendőt. A szája meg az orra elé szorítja, és visszamászik a kocsira. Megragad egy vödröt, odafut a fák vonalához, és kiönti. Amíg a fele utat meg nem teszi visszafelé, visszatartja a lélegzetét. Aztán megáll, kezét térdével megtámasztva előregörnyed, és levegő után kapkod. Megpróbálok a segítségére lenni, ám valahányszor a kocsi közelébe érek, a rekeszizmom heves rángásba kezd. – Sajnálom – mondom, amikor visszatér. Még mindig émelygek. – Nem megy. Egyszerűen nem. Lesújtó pillantást vet rám. – Kivan a gyomrom – mondom, mert szükségét érzem a magyarázatnak. – Túl sokat ittam tegnap este. – Igen, azt meghiszem – mondja. – Üjj csak le, te majom! Majd én elintézem. Otis kiönti a maradék húst az erdő szélén. Egész kupac keletkezik, amelyet körülrajzanak a legyek. Szélesre tárjuk a tevékhez vezető ajtót, holott világos, hogy egy egyszerű szellőztetés itt kevés. Elvezetjük a vágányok mentén a tevéket és a lámákat, majd a vonat oldalához kötjük őket. Aztán több vödör vízzel végigöntözzük a padlódeszkákat. A nyálkás bevonatot partvissal távolítjuk el a fáról. A bűz továbbra is orrfacsaró, de ennyi telik tőlünk. Miután a többi állatot is elláttuk, visszatérek a cirkusziak kocsijához. Ezüst Csillag az oldalán hever, Marlena mellette térdel. Még mindig az esti rózsaszínű ruha van rajta. Elhaladok a jószágállások nyitott oldalfala előtt, és megállok fölötte. Ezüst Csillag alig tudja nyitva tartani a szemét. Valami láthatatlan belső ösztönzésnek engedelmeskedve hunyorog és nyögdécsel. – Hát igen – mondom egy pillanat múltán. – Van remény arra, hogy meggyógyul? A leghalványabb remény is? Hallgatok, mert ami a nyelvem hegyén van, az hazugság, és sehogyan sem akarózik kimondanom. – Megmondhatod az igazat – mondja. – Tudnom kell. – Nem, attól tartok, nincs remény. Kezét a ló nyakára fekteti, és ott tartja. – Ez esetben ígérd meg, hogy gyorsan vége lesz. Nem akarom, hogy szenvedjen. Megértettem, mit kér tőlem, és behunyom a szemem. – Megígérem. Felkel, és fentről néz le a lóra. Nem győzöm csodálni ezt a szenvtelen reakciót, ami kissé el is bátortalanít, amikor különös hang tör elő Marlena torkából. Nyögés követi, és a következő pillanatban Marlena már üvölt. Meg sem próbálja letörölni az arcán végigömlő könnyeket. Csak áll ott, két karjával átfogja saját vállát, zihál, és levegő után kapkod. Úgy fest, mint aki menten összecsuklik.

Rémülten meredek rá. Nincs lánytestvérem, és az a csekély tapasztalatom, amit eddig nők vigasztalásában szereztem, ehhez kevésnek tűnik. Néhány pillanatnyi tétovázás után Marlena vállára teszem a kezem. Megfordul, és rám borul. Nedves arcát az én… August… szmokingjához szorítja. Visszasimogatom, és csitítgató hangokat hallatok, mígnem a könnyeket néma zokogás váltja fel. Aztán Marlena elhúzódik. Szeme, orra megduzzadt és kivörösödött, az arca nyáltól iszamos. Két kezével szipogva törölgeti az alsó pilláit, mintha bizony érne valamit. Aztán kihúzza a vállát, és otthagy, anélkül, hogy visszanézne. Magas sarkú cipője végigkopog a kocsi hosszán. – August – mondom, megállva az ágya mellett, és a vállát rázva. Ernyedten hullik vissza, akár egy hulla. Előrehajolok, és a fülébe kiáltom. – August! Ébresztő! Ingerülten felmordul. – August! Ébredj fel! Végül megmoccan, odább fordul, majd kezét a szemére helyezi. – Nagy ég! – mondja. – Nagy ég, azt hiszem, mindjárt szétrobban a fejem. Húzd össze a függönyt, légy szíves! – Van fegyvered? A keze lehullik a szeme elől. Felül. – Tessék? – Le kell lőnöm Ezüst Csillagot. – Nem teheted meg. – Muszáj. – Hallottad, mit mondott Al bácsi. Ha bármi történik a lóval, te repülsz. – Mit jelent ez pontosan? – Lehajítanak a vonatról. Menet közben. Ha szerencséd van, egy vasútállomás vörös lámpáinak közelében, így eltalálhatsz lakott helyre. Ha nem, nos reménykedj abban, hogy nem akkor nyitják ki az ajtót, amikor a vonat szakadék felett halad át. Hirtelen értelmet nyer Teve megjegyzése arról, hogy találkám lesz Bokszossal… ahogyan több másik is az Al bácsival való első szóváltásomból. – Ez esetben nekivágok a nagyvilágnak, és nem szállok fel a vonatra. Akárhogy van is, a lovat le kell lőni. August karikás szemmel mered rám. – A francba! – mondja végül. Lábát átlendíti az ágyon, és már a szélén ül. Borostás állát simogatja. – Marlena tud a dologról? – kérdi, és előrehajol, hogy megvakarja fekete zoknis lábujjait. – Igen. – Az istenfáját! – mondja, és feltápászkodik. Egyik kezével a fejét fogja. – Al a plafonon lesz. Rendben, néhány perc múlva találkozunk a marhavagonnál. Megfordulok, hogy induljak. – És, Jacob… – Tessék? – Légy szíves, először vesd le a szmokingomat! A marhavagonhoz visszatérve nyitva találom a belső ajtót. Rossz előérzettél bekandikálok, de Kinko sehol. Bemegyek, és felveszem a szokott öltözékemet. Néhány perc múlva August jelenik meg egy puskával. – Tessék, itt van – mondja, és felmászik a rámpára. Átnyújtja a fegyvert, és a másik tenyerembe két töltényt ejt. Az egyiket a zsebembe süllyesztem, a másikat elébe tartom. – Csak egyre lesz szükségem.

– Mi van akkor, ha elvéted a lövést? – Az ég szerelmére, August, közvetlen melléje akarok állni. Rám mered, aztán elveszi a fölösleges töltényt. – Jó, rendben. Vidd jó messzire a vonattól! – Viccelsz velem? Nem tud járni. – Nem csinálhatod itt – mondja. – A többi ló épp a kocsi előtt áll. Némán ránézek. – A francba – morogja végül. Megfordul, a falnak támaszkodik, és ujjaival dobol a deszkalapokon. – Jól van, legyen! Az ajtóhoz megy. – Otis! Joe! Vigyétek el innen a többi lovat! Vigyétek el őket legalább a második szerelvény végéig! Valaki odakint halkan mond neki valamit. – Igen, tudom – mondja August. – De várniuk kell. Igen, persze. Majd beszélek Állal, és elmondom neki, hogy van itt egy kis… bonyodalom. Visszafordul hozzám. – Megkeresem Alt. – Jobban tennéd, ha Marlena után is néznél! – Azt mondtad, tudja. – Igen, tudja. De nem szeretném, ha egyedül lenne, amikor meghallja a lövést. Te igen? August hosszan és keményen néz a szemembe. Aztán lecsörtet a rámpáról. Lába olyan erővel dobban a deszkán, hogy az csak úgy ugrál. Teljes negyedórát várok. Részben, hogy időt adjak Augustnak Al bácsi és Marlena megtalálásához, részben, hogy a többi állatot kellő távolságba vigyék innen. Végül felveszem a puskát, a tárba csúsztatom a töltényt, és felhúzom a kakast. Ezüst Csillag a jószágállás végének préseli pofáját, a füle megmegreszket. Föléje hajolok, ujjaimmal végigsimítom a nyakát. Aztán a fegyver csövét a ló bal füle alá helyezem, és meghúzom a ravaszt. Csattanás hallatszik, és a puskatus a vállamnak csapódik. Ezüst Csillag teste megremeg. Izmai még egy utolsót rándulnak, mielőtt végleg mozdulatlanná dermed. A távolból magányos, bánatos nyihogás hallatszik. Cseng a fülem, ahogy lekecmergek a marhavagonból, ám még így is az a benyomásom, hogy kísértetiesen néma a környék. Kisebb csődület támad a vagon körül. Az emberek mozdulatlanul, megnyúlt arccal állnak. Az egyik fickó leveszi a kalapot a fejéről, és a mellkasához szorítja. Néhány lépésnyire eltávolodom a vonattól, felmászom a füves töltésre, és vállam dörzsölgetve letelepszem. Otis, Pete és Earl lép be a marhavagonba, majd ismét megjelennek, Ezüst Csillag élettelen tetemét vonszolva. A hátsó lábához kötött kötélnél fogva húzzák végig a rámpán. Égnek tárt hasa hatalmasnak és sebezhetőnek tetszik. Hófehér, sima felület, csak a véknya körül fekete a bőr. Az élettelen fej minden egyes kötélrántásra beleegyező bólintással válaszol. Közel egy órát ülök a töltésen, és a két lábfejem között bámulom a füvet. Kitépek néhány fűszálat, és az ujjaim közt pödörgetem, közben azon tűnődöm, mi a csudáért indulunk ilyen soká. Egy idő után August jön oda hozzám. Rám mered, majd lehajol, hogy felvegye a puskát. Észre sem vettem, hogy magammal hoztam. – Gyere, pajtás! – mondja August. – Nem szeretném, ha lemaradnál. – Pedig éppen ezen gondolkodom. – Ne izgasson, amit korábban mondtam… beszéltem Állal, és esze ágában sincs kirúgni. Minden rendben.

Morcosan bámulom a földet. Egy idő után August mellém telepszik. – Vagy még sincs? – kérdi. – Hogy van Marlena? – kérdezek vissza. August egy pillanatig szemlél, aztán ingzsebéből előkotor egy csomag Teves-t. Az egyiket kirázza, és megkínál vele. – Nem, kösz – mondom. – Először lőttél le lovat? – kérdezi, fogával húzva ki a csomagból a cigarettát. – Nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kedvemre van. – Hozzátartozik a mesterségedhez, fiam. – Technikai értelemben nem vagyok állatorvos. – Jó, nem vizsgáztál le. Nagy ügy, mondhatom. – Igenis nagy ügy. – Ugyan már. Csak egy darab papír, semmi más, amivel itt a kutya se törődik. Most a cirkuszhoz tartozol, és itt mások a játékszabályok. – Hogyhogy? A vonat felé int. – Mondd meg őszintén, csakugyan azt gondolod, ez a világ leglátványosabb műsora? Hallgatok. – No hadd halljam? – és megbök a vállával. – Nem tudom. – Dehogyis az. Közel sem jár hozzá. Talán még az ötvenedik sincs a sorban. Nagyjából egyharmadát mutatjuk fel annak, amit a Ringling. Bizonyára rájöttél már, hogy Marlena nem román királyi vérből származik. És Lucinda? Meg sem közelíti a négyszáz kilót. Száznyolcvan kiló, nem több. Amúgy meg tényleg azt gondolod, hogy Frank Ottót dühödt fejvadászok tetoválták ki Borneón? A pokolba is, nem. Régebben a Repülő Különítmény tagjaként sátorpóznát vert a földbe. Kilenc álló esztendeig dolgozott azon a tintán. Tudni akarod, mit művelt Al bácsi, mikor meghalt az orrszarvunk? Formaldehidre cserélte a vizét, abban tartotta, úgy mutogatta. Két héten keresztül pácolt orrszarvúval utazgattunk. Minden illúzió itt, Jacob, és nincs is ezzel semmi baj. Az emberek épp ezt várják tőlünk. Erre vágynak. August most feláll, és kezet nyújt. Pillanatnyi habozás után elfogadom a kezét, és hagyom, hogy felhúzzon a földről. Megindulunk a vonat felé. – A fenébe, August – mondom. – Majdnem elfelejtettem. A nagymacskák nem ettek. Eléjük kell öntenünk a húsukat. – El van az már igazítva, fiam – mondja. – El van igazítva. – August? Mit értesz azon, hogy el van igazítva? August válasz nélkül hagy, úgy megy tovább, a fegyver lazán lóbálózik a vállán.

Nyolc Ébredjen fel, Mr. Jankowski. Rossz álma van. Felpattan a szemhéjam. Hol vagyok? Ó, pokol ez és kárhozat. – Nem álmodtam – tiltakozom. – Nos, beszélt álmában, annyi bizonyos – mondja a nővér. Megint a kedves néger lány van szolgálatban. Miért olyan nehéz visszaemlékeznem a nevére? – Valami olyasmit mondott, hogy a macskákat csillagokkal etették. Most már nem kell aggódnia azok miatt a macskák miatt… bizonyára megetették őket miután ön felébredt. Ezt meg ugyan miért tették önre? – töpreng, és feltépi az egyik Velcro csuklópántomat. – Nem próbált meg megszökni, vagy igen? – Nem. Voltam olyan arcátlan, hogy panaszkodni mertem a tejbepapira, amivel minket etetnek – oldalt pislantok a lányra. – Aztán a tányérom valahogyan lecsúszott az asztalról. Megáll, és rám néz, majd nevetésben tör ki. – Ó, hát maga egészen eleven, ami nagyon helyes – mondja, és közben meleg kezével dörgöli a csuklóimat. – Egek ura! Egy szemvillanás alatt eszembe jut a neve: Rosemary! Haha! Akkor mégsem vagyok annyira szenilis. Rosemary, Rosemary, Rosemary. Valamiként az emlékezetembe kell vésnem, majd rigmust faragok rá vagy efféle. Ha ma reggel eszembe is jutott, ez nem szavatolja, hogy holnap vagy akár még a mai nap folyamán így lesz. Rosemary az ablakhoz megy, és felhúzza a reluxát. – Már megbocsásson – mondom. – Mit kellene megbocsátanom? – kérdi. – Javítson ki, ha tévedek, de tudtommal ez az én szobám. Mi van akkor, ha nem szeretném felhúzni a reluxát? Én mondom magának, belebetegszem abba, hogy itt mindenki jobban tudja nálam, mit akarok és mit nem. Rosemary rám bámul. Aztán lehúzza a reluxát, és kimegy a szobából. Hagyja, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. Tátva marad a szám meglepetésemben. Egy pillanat múltán három kopogást hallok az ajtón, amely most résnyire nyílik. – Jó reggelt, Mr. Jankowski, bejöhetek? Miféle sületlen játék ez? – Azt kérdeztem, bejöhetek-e? – ismétli meg a kérdését. – Természetesen – csattanok fel. – Nagyon szépen köszönöm – mondja. Bejön, és megáll az ágyam lábánál. – Nos, mit szólna hozzá, ha felhúznám a reluxát, hogy önre is rásüssön a jó isten napja, vagy inkább egész nap szuroksötétben gubbaszt idebent? – Jaj, menjen már, és húzza fel! És hagyja abba ezt a badarságot! – Nem badarság, Mr. Jankowski! – mondja. Az ablakhoz megy, és felhúzza a reluxát. – Egy csöppet sem. Korábban sosem gondoltam erre, és köszönöm, hogy felnyitotta a szememet. Csak nem gúnyt űz belőlem? Összehúzott szemmel vizsgálgatom az arcát, hogy leolvassam róla a szándékait. – Most pedig jól gondolom, hogy a szobájában szeretne reggelizni? Nem felelek, és továbbra sem vagyok tisztában azzal, nem valamiféle ördögi tréfa áldozata vagyok-e. Azt hihetném, elég volt egyszer nyilatkoznom erről, amit fel is körmöltek a lázlapomra, de nem, minden áldott reggel újra meg újra megkérdezik. Természetesen szívesebben reggeliznék a közös étkezőben. Ha az ágyba hozzák a reggelit, mozgásképtelen

nyomoréknak érzem magam. Csakhogy a reggeli a kora reggeli pelenkacserét követi. Ilyenkor az ürülék szaga betölti a folyosót, amitől okádni támad kedvem. Beletelik egypár órába, mire valamennyi életképtelen nyomorultat megmosdatják, megetetik, és leparkolják az ajtaja előtt. Csak ezután tudom biztonságban kidugni a fejemet. – Nézze, Mr. Jankowski… ha elvárja, hogy mások a kedvére tegyenek, tudtukra kell adni, mit is óhajt valójában. – Igen, ide kérem a reggelit – mondom végül. – Helyes. A reggeli után vagy előtt szeretne zuhanyozni? – Miből gondolja, hogy szükségem van rá? – mondom mélyen megsértve, bárha nem vagyok egészen biztos benne, nem kellene-e mégis zuhanyoznom. – Mert ma látogatják meg a rokonai – mondja a lány, azzal ismét rám villantja széles mosolyát. – Meg azért is, mert azt gondoltam, friss és üde kíván lenni a ma délutáni kimenőre. A kimenőmre? Á, igen! A cirkusz. Bevallom, kellemes volt egymás után két napig arra ébredni, hogy előttem áll ez a cirkuszlátogatás. – Azt hiszem, reggeli előtt zuhanyozom le, ha nem bánja – mondom engedékenyen. Az öregkor egyik legnagyobb méltánytalansága, hogy mások erőszakkal ott kívánnak lenni az olyan intim ténykedéseknél, amilyen a fürdés vagy a mosakodás. Valójában nincs is szükségem külső segítségre, mégis mindenki annyira tart attól, hogy netalán elcsúszom, és megint eltöröm a csípőcsontomat, hogy tetszik-e vagy sem, gardedámot kapok. Szigorúan ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül menjek be a mosdóhelyiségbe, mégis minduntalan jelen van valaki, szükség esetére, úgymond, és valami okból mindig nő az illető. De bárki is, megkérem, forduljon el, amíg letolom a gatyámat, és letelepszem, aztán kiküldőm, amíg nem végeztem. A fürdés ennél is megszégyenítőbb, mivel ilyenkor anyaszült meztelenre kell vetkőznöm a nővér előtt. Ami azt illeti, bizonyos dolgok sosem múlnak el. Hiába vagyok kilencvenéves, a szerszámom most is felemelkedik néha. Nem tehetek róla. A nővérek meg mindig úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Gondolom, erre képezték ki őket, noha ez a tettetés rosszabb, mint ha nyíltan észrevennék a dolgot. Arról árulkodik, hogy semmibe vesznek, ártalmatlan vénségnek tartanak, ártalmatlan vén hímtaggal, amely hébe-hóba még mindig felágaskodik. Az is igaz, ha valamelyikük komolyan venné az ügyet, és kezelésbe venne, a sokk valószínűleg megölne. Rosemary besegít a zuhanyfülkébe. – Helyes, most csak fogja meg azt a rudat ottan… – Tudom, tudom. Zuhanyoztam már életemben – mondom. Megragadom a rudat, és beleereszkedem a fürdőszékbe. Rosemary lejjebb állítja a zuhany fejét, hogy elérjem. – Elég meleg a víz, Mr. Jankowski? – kérdi a lány, be-bedugva kezét a vízáramba, mialatt tapintatosan félrenéz. – Igen. Csak adja oda a sampont, aztán legyen szíves, fáradjon ki! – Nocsak, Mr. Jankowski, csak nincs rossz kedve ma reggel? – kinyitja a sampont, és pár cseppet a tenyerembe nyomkod. Ennél több fölösleges is volna. Alig egy tucat hajszálam maradt. – Kiáltson nyugodtan, ha bármire szüksége van – mondja Rosemary, és elhúzza a függönyt. – Odakint várakozom. – Hmm – mormogom. Miután elment, egészen jólesik a zuhanyozás. Leveszem a zuhanyfejet a tartójáról, és közelről permetezem végig a testemet; a vállamra, a hátamra aztán külön-külön kezelésbe veszem vézna végtagjaimat a vízsugárral. Még a fejem is hátravetem behunyt szemmel, és hagyom, hogy a víz végigöntözze az arcomat. Elképzelem, hogy trópusi zuhéban állok. Nagyon vígan vagyok. Még ott lent is élvezem a víz érintését, azon a fonnyatag rózsaszín kígyón, amely réges-régen öt gyermeknek adott életet. Néha, amikor ágyban fekszem, behunyom a szemem, és eszembe idézem egy meztelen női

test látványát, de még inkább a tapintását. Rendszerint a feleségem az, de nem mindig. Maradéktalanul hűséges voltam hozzá. Több mint hatvanévi együttélésünk alatt egyetlenegyszer sem léptem félre, hacsak nem képzeletben. Az az érzésem, hogy azt sem bánta. Kivételesen megértő asszony volt. Édes istenem, hogy hiányzik! És nem csupán azért, mert ha élne, nem volnék itt, noha ez a kendőzetlen igazság. Bármilyen roskataggá váltunk is, gondot viseltünk volna egymásra, ahogyan mindig is tettük. De miután ő elment, nem maradt esélyem a gyerekekkel szemben. Elég volt egyszer elesnem, máris intézkedtek, azt sem mondhattam, hogy bikkmakk. De hát apa, mondták, eltörted a csípőcsontod, mintha bizony magamtól nem vettem volna észre. Megmakacsoltam magam, és kötöttem az ebet a karóhoz. Azzal fenyegetőztem, hogy kitagadom őket az örökségükből, mígnem eszembe jutott, hogy ők kezelik a pénzemet. Nem emlékeztettek erre, nem, hagyták, hadd járjon a szám, mint afféle vén bolondnak, amíg magamtól fel nem dereng, mi is az ábra. Ettől még jobban bedühödtem. Hiszen ha egy szemernyit is tisztelnek, minimum tisztázzák velem a tényeket. Úgy éreztem magam, mint egy totyogó csöppség, akit hagynak, hadd tombolja ki magát. Ahogy felfogtam magatehetetlenségem minden borzalmát, a helyzetem is megingott. Igazatok van, helyeseltem. Tényleg szükségem volna némi segítségre. Talán elkelne egy bejárónő, aki segítene főzni és takarítani. Hogy nem? Mit gondolok egy bentlakásos otthonról? Tudom, kissé elengedtem magam anyátok halála óta… de azt hittem, azt mondjátok… rendben, akkor egyikőtök költözzön ide hozzám… Nem, nem értem… Hisz olyan nagy házban laksz, Simon! Nem tudnék én is…? Nem, erről szó sem lehetett. Emlékszem, hogyan mentem el otthonról. Bebugyoláltak, akár egy cicát az állatorvoshoz menet. Mikor a kocsi elindult velem, a szememet elfutotta a könny. Még visszanézni sem tudtam. Nem öregek otthona ez, mondták, hanem olyan életforma, amihez segítséget kapok… igazán trendi dolog. Csak akkor avatkoznak be, ha segítségre van szükséged, és ahogy múlik az idő… Ilyenkor mindig elbizonytalanodtak, mintha ezzel megakadályozhatnák, hogy a logikus végkifejletig kövessem tovább a gondolatsort. Jó ideig becsapva éreztem magam, hogy öt gyermekem közül egyik sem vett magához. Ma már másként látom. Miután eleget töprengtem a dolgon, beláttam, hogy nélkülem is épp elég gondjuk-bajuk van. Simon hetven körül jár, és legalább egy szívrohama volt. Ruth cukorbajos, Pete a prosztatájával bajlódik. Joseph felesége meglépett egy kabinos fiúval, amikor a család Görögországban nyaralt, és bár Dinah mellrákját istennek hála idejében felfedezték, most az unokájával lakik együtt: két zabigyerek és egy bolti lopást követő letartóztatás után megpróbálja jó útra terelni azt a lányt. És ez még csak az, amiről tudok. Egy sereg egyéb dolog van még, amit elhallgatnak előttem, mivel nem akarnak felizgatni. Több ilyet kiszagoltam, mikor azonban faggatózni kezdek, azonnal elzárkóznak. Tudjátok, nem szabad idegesíteni a nagypapát. Miért? Erre vagyok én kíváncsi. Utálom, hogy úgymond az én érdekemben kizárnak a dolgokból, mert ezzel gyakorlatilag leírnak engem. Ha nem tudom, mi zajlik a gyerekeim életében, ugyan hogyan tudnék részt venni a társalgásban? Úgy látom, az egész voltaképpen nem rólam szól. Magukat védik tőlem, eljövendő halálomtól, ahogyan a kamaszok is eltávolodnak a szüleiktől, mielőtt elhagyni készülnek a családi fészket. Amikor Simon tizenhat lett és ezzel együtt megszaporodtak a gondok vele, azt hittem, jellemhiba. Mire Dinah ugyanebbe a korba jutott, már tudtam, nem tehet róla, hogy így viselkedik… bele van programozva. Bár a családom nem megy a szomszédba egy kis szemforgatásért, a látogatást soha nem

mulasztja el. Ha esik, ha fúj, minden vasárnap jön közülük valaki. Csak beszélnek és beszélnek. Be nem áll a szájuk arról, milyen szép, csúnya vagy pocsék az idő, hogyan vakációztak, mit ebédeltek. Pontban ötkor azután hálásan pillantanak az órára, és gyorsan eltisztulnak. Néha megpróbálnak elvinni a bingóra. A játékot a hallban rendezik kifelé menet, mint például két hete is. – Van kedved játszani? – kérdezte az akkori bagázs. – Odaviszünk ahogy megyünk el. Hát nem remek szórakozás? – Persze – mondtam –, ha bingód van. – Nevettek, és ez jólesett, még ha nem is tréfának szántam. Minden valamirevaló történetem lejárt lemez. Mit izgatja őket, ha első kézből hallhatnak a spanyolnátháról, az automobil megjelenéséről, a világháborúkról, a hidegháborúról meg a gerillaháborúkról és a szputnyikról… az ő szemükben ez mind régmúlt. De hát mi mást tudnék nyújtani nekik? Velem immár semmi nem történik. Ilyen az, ha megöregszik az ember. Gyanítom, hogy épp ez a dolog veleje. Ugyanakkor még nem állok készen az öregségre. Elég a panaszkodásból, ma cirkuszba megyek, meg ami vele jár. Rosemary tér vissza a reggelizőtálcával. Amikor leveszi a barna műanyag fedelet a zabkásámról, látom, hogy tejszínhabot és barna cukrot is tett bele. – Csak ne szóljon a tejszínhabról dr. Rashidnak – mondja. – Miért nem? Nem szabad tejszínhabot ennem? – Nem kizárólag önnek. Mindez a speciális étrendhez tartozik. Némelyik lakónk nem képes úgy megemészteni a kiadós étkeket, mint valaha. – És mi a helyzet a vajjal? – háborodok fel. Agyam az elmúlt heteket, hónapokat és éveket pásztázza. Megpróbálok visszaemlékezni, mikor volt jelen utoljára az életemben vaj vagy tejszín. Az áldóját is, ennek a lánynak igaza van! Hogy nem vettem észre? Vagy talán mégis, és ezért is utálom annyira az itteni kosztot. Nos, nem csoda. Gondolom, a sót is sajnálják tőlünk. – Az a dolgom, hogy minél tovább segítsek megőrizni az egészségét – mondja Rosemary a fejét csóválva. – Azt azonban nem tudom, hogy miért ne élvezhetnék egy csipetnyi vaj áldásait életük virágjában. – Élesen felnéz. – Ugye, van még epehólyagja? – Igen. Rosemary arca ismét ellágyul. – Nos, ez esetben jó étvágyat a tejszínhabhoz, Mr. Jankowski. Bekapcsoljam a tévét, amíg eszik? – Nem. Manapság úgyis csak szemetet adnak – mondom. – Ezzel maximálisan egyetértek – helyesel Rosemary, és újrahajtogatja a takarót az ágyam lábánál. – Ha bármi másra szüksége van, csak csengessen! Miután távozik, elhatározom, hogy ezentúl kedvesebb leszek. Ki kell találnom, hogyan emlékeztessem magam erre. Talán egy darab szalvétát göngyölök az ujjamra, mivel cérnám az nincs. Régen a mozihősök mindig ezt csinálták, amikor fiatal voltam. Cérnát kötöttek az ujjúkra, hogy emlékeztessék magukat bizonyos dolgokra. Úgy bizony! A szalvétáért nyúlok, és a mozdulat közben a kezemre esik a pillantásom. Bütykös és görbe, vékonyan feszül rajta a bőr – akárcsak romos arcomon –, és a tetejében májfoltok borítják. Az arcom. Félretolom a zabkását, és kinyitom a kézitükröm. Mostanra tisztában kellene lennem azzal, mire számíthatok, valamiért mégis azt remélem, szembenézhetek önmagammal. Ehelyett az Appalache-hegységben kapható almababák hű mása néz vissza rám: elszáradt, májfoltos, tokás, táskás förmedvény, hosszú, lebegő fülekkel. A májfoltos koponyán néhány szál ősz haj ékeskedik. Nevetséges! Megpróbálom lesimítani a hajamat a kezemmel. Vén kezemet vén fejemen meglátva valósággal megdermedek az iszonyattól. Közelebb hajolok, kerekre nyitom a szememet, és

igyekszem túllátni az elaggott húson. Ez sem használ. Még amikor egyenesen belenézek a vizeskék szempárba, akkor sem találom magam többé. Vajon mikor adtam fel, hogy önmagam legyek? Túlontúl elfogott a rosszkedv, az étvágyam is elment tőle. Visszahelyezem a zabkására a barna fedelet, aztán nagy nehézségek árán meglelem az ágyamat irányító lapkát. Megnyomom azt a gombot, amelyik ellaposítja az ágy fejét. A reggelizőasztal most úgy lebeg felettem, akár egy dögkeselyű. Várjunk csak, van egy gomb itt, amelyik magát az ágyat is lejjebb engedi. Helyes. Így az oldalamra fordulhatok, anélkül, hogy nekiütköznék annak az átkozott asztalkának, és kiönteném a zabkását. Őrizkedem attól, hogy még egyszer hasonlót elkövessek… még dühkitörésnek könyvelik el, és idecitálják dr. Rashidot. Miután az ágyam lapos, és alacsonyan áll, ahogyan kell, az oldalamra fordulok, és kibámulok a reluxás ablakon. A kék eget nézem. Néhány perc múlva megnyugszom, puha béke ölel körül. Az ég, az ég… az olyan, mint rég.

Kilenc A félálom határán bámulok ki a nyitott ajtón az égre, amikor fülsiketítő fékcsikorgást hallok, és a vonat nagyot zökken. Megvetem lábamat a durva padlódeszkákon, majd miután visszanyerem az egyensúlyomat, lesimítom a hajam, és megkötöm a cipőfűzőmet. Végre Jolietben vagyunk, legalábbis így sejtem. Mellettem nyikorogva kitárul a durván összerótt ajtó, és Kinko bukkan fel. A lejárat ajtófélfájának veti a lábát, amelynél Királynő hever. Szándékosan az elsuhanó tájat nézi, rám sem pillant. A tegnapi közjáték óta levegőnek néz. Az igazat megvallva nekem is nehezemre esik, hogy szembenézzek vele. Hol a legmélyebb együttérzés tölt el megszégyenülése miatt, hol meg alig tudom visszatartani a nevetésemet. Amikor a vonat végül prüszkölve, fújtatva megáll, Kinko és Királynő a szokásos klappogás és szökdécselés kíséretében leszáll. Odakint baljós némaság fogad. Bár a Repülő Különítmény bő félórával előttünk érkezett meg, emberei hallgatagon álldogálnak. Sehol a szokásos rendezett káosz, lábdobogás, csúszdák csikordulása, szitkozódás, repülő kötélgöngyölegek, csoportosan befogott lovak. Mindössze néhány száz borotválatlan fickó mered megrökönyödve egy másik cirkusz felhúzott sátraira. Olyan, akár egy kísértetváros. A nagysátor áll ugyan, de körötte nem verődött össze szájtáti sokaság. Az étkezdén nincs zászló. A térség végét szekerek és öltözősátrak töltik meg, a hátramaradottak azonban céltalanul bolyonganak, vagy tunyán üldögélnek az árnyékban. Épp akkor ugrom le a marhavagonból, amikor egy fekete-bézs Plymouth sportkocsi áll be a parkolóba. Két öltönyös, aktatáskás fickó kászálódik ki belőle, akik széles karimájú puhakalapjuk alól veszik szemügyre a helyszínt. Al bácsi csörtet feléjük, ezúttal udvartartása nélkül, cilinderben, ezüstvégű sétabotját lengetve. Mindkét fickóval kezet ráz, az arca szívélyes, kedélyes. Beszéd közben elfordul, és széles taglejtésekkel mutogat a körletre. Az üzletemberek bólogatnak, karjukat keresztbe fonják a mellkasukon, latolgatnak, fontolgatnak. Mögöttem megcsikordul a kavics, August jelenik meg a vállamnál. – Ez a mi Álunk – mondja. – Egy kilométerről kiszagolja a városi hivatalnokokat. Figyeld meg… délre már a kezéből eszik a polgármester! – vállamra teszi a kezét. – Gyere! – Hová? – kérdezem. – A városba, reggelizni – feleli. – Kétlem, hogy itt kapunk enni. Talán holnapig sem lesz étel. – Jesszusom… tényleg? – Nos, próbálkozunk majd, csak hát alig hagytunk időt az impresszáriónak, hogy ideérjen, nem igaz? – És velük mi lesz? – Kikkel? A csődbe ment cirkuszra mutatok. – Velük? Ha elég éhesek lesznek, elkotródnak. Igazából mindenkinek így a legjobb. – És a mieink? – Á, ők. Ők csak megélnek valahogyan, amíg nem lesz kaja. Ne aggódj! Al bácsi nem hagyja őket éhen halni. Betérünk egy étterembe, nem messze a főutcától. Az egyik fal mentén bokszok sorakoznak, a másik mellett laminált pult húzódik, piros huzatú bárszékekkel. Maroknyi embercsoport üldögél a pultnál, dohányoznak, és csevegnek a bárkisasszonnyal.

Tartom az ajtót Marlenának, aki azonnal egy boksz felé indul, és becsusszan a fal mellé. August a szemközti padra huppan, így végül Marlena mellé kerülök. Karját keresztbe veti a mellén, és a falat bámulja. – Reggelt. Mit hozhatok maguknak? – mondja a pincérnő, még mindig a pult mögül. – Mindegy! – mondja August. – Farkaséhes vagyok. – Hogyan szereti a tojást? – Tükörfényesen. – És ön, asszonyom? – Csak kávét kérek – mondja Marlena, aki egyik lábát átveti a másikon, és dobol a lábfejével. A mozdulat ideges, csaknem támadó. Nem néz a pincérnőre, ahogyan Augustra vagy ami azt illeti, rám sem. – És maga, uram? – kérdi a pincérlány. – Hát, ugyanazt kérem, mint ő – és Augustra mutatok. – Kösz. August kényelmesen elterpeszkedik, és előhúz egy csomag Teves-t. Megpöcögteti az alját. Egy szál cigaretta szeli át ívben a levegőt. Elkapja a szájával, majd kezét győzedelmesen széttárva hátradől. Marlena visszafordul, hogy megnézze magának. Lassan, kimérten tapsol, az arca azonban rezzenetlen. – Ugyan már, drágám! Ne butáskodj! – mondja August. – Tudod, hogy kifogytunk a húsból. – Bocsánat – csusszan felém Marlena. Félreugrom az útjából. Kopogó cipővel kivonul az ajtón. A csípeje ring a piros harangszoknya alatt. – Nők – morogja August, és kezét védelmezőn összetéve rágyújt, majd visszapattintja az öngyújtóját. – Jaj, bocs! Kérsz? – Nem, kösz. Nem dohányzom. – Nem? – csodálkozik el, és leszívja a füstöt. – Rá kéne szoknod. Jót tesz az egészségnek. Visszasüllyeszti zsebébe a csomagot, majd ujjával csettint a bárkisasszonynak, aki egy serpenyő mellett áll, a kezében lapos kanállal. – Siessen, legyen szíves! Nem érünk rá egész nap. A nő megdermed mozdulat közben. Két fickó a pult mellett lassan megfordul, hogy kiguvadt szemmel tanulmányozzon minket. – Ümm, August – hümmögök. – Tessék? – néz rám őszinte meglepetéssel. – Olyan hamar hozom, amilyen gyorsan elkészül – jelenti ki a pincérnő hűvösen. – Helyes. Mindössze ennyit kértem – mondja August. Hozzám hajol, és lehalkított hangon folytatja. – Mit mondtam? Nők. Talán telehold van vagy valami ilyesmi. Mire visszaérek a cirkuszkörletbe, a Benzini testvérek sátrai közül már csak néhány kiváltságos áll: a menazséria, az istálló meg az étkezde. A zászló fenn lobog, és a levegőt betölti a savanykás zsír szaga. – Nem érdemes idefáradni – jön kifelé valaki. – Fánkot adnak, leöblíteni meg pótkávéval lehet. – Kösz a figyelmeztetést – mondom. A fickó kiköp, és elballag. A Fox testvérek itt maradt alkalmazottai felsorakoznak a főnöki sátor előtt. Arcukon kétségbeesett reménykedés ül. Néhányan mosolyognak és viccelődnek, de a nevetésük hangosabb a kelleténél. Mások keresztbe font karral várnak sorukra, és egyenesen maguk elé merednek. Az izgágábbak nem maradnak meg egy helyben, hanem lehorgasztott fejjel fel-alá járkálnak. Egyenként idézik be őket Al bácsi elé.

A többség leforrázva kerül elő. Néhányan a szemüket törölgetik, és csöndesen beszélgetnek az elöl állókkal. Mások sztoikusan maguk elé merednek, mielőtt elindulnának a város felé. Két törpe együtt lép be a sátorba. Pár perc múlva komor arccal távoznak. Útközben megállnak, és egy kisebb embercsoporttal váltanak szót. Aztán egymás oldalán, felszegett fővel megindulnak a vágányok mentén. Vállukon tömött párnaciha himbálózik. A hírneves torzszülöttet keresem a tömegben. Tény és való, sok itt a nem mindennapi jelenség: törpék és óriások, egy szakállas nő (Álnak már van egy ilyenje, ezért szegény nem sok jóra számíthat), egy hihetetlenül dagadt pacák (ha szerencséje van, Al egész sorozatot gyűjt belőlük). A többi bánatos képű ember és kutyák. Ám egyetlen olyan fickót sem látok, akinek csecsemő nőtt ki a mellkasából. Miután Al bácsi befejezte a válogatást, a munkásaink az istálló és a menazséria kivételével minden más sátrat lebontanak. A Fox testvérek senkinek nem kellő volt alkalmazottai ülve figyelik, ahogy sürgölődnek. Dohányoznak vagy dohánylevet köpködnek a murok és a bogáncs magasra nőtt csomóira. Amikor Al bácsi rájön, hogy a városi tisztviselőknek leltárba kell még foglalniuk a Fox testvérek teherhordó állatait, tucatnyi ló kerül át egyik sátorból a másikba. Beolvasztás, így mondják ezt. De nem egyedül Al bácsi fejében fogamzik meg az ötlet… pár farmer lézeng a körlet szélén, futószárat vonszolva maga után. – Egyszerűen csak kisétálnak innen velük? – kérdem Pete-től. – Valószínű – mondja. – Addig csöppet se zavar, amíg a mienkéhez nem nyúnak. De azér tartsd te is nyitva a szemedet! Beletelik egykét napba, mire mindenki tudja, mi az ábra, és nem akarom, hogy bármit meglovasítsanak, ami a mienké. Az igavonó állataink kettő helyett is dolgoztak. A megtermett lovak most tajtékot vetnek a kimerültségtől, és hangosan fújtatnak. Ráveszek egy városi hivatalnokot, nyisson meg egy csapot, hogy megitathassuk őket. Mindamellett egyelőre széna és zab nélkül vannak. Mire August visszatér, az utolsó vályút töltjük meg. – Mi a fenét műveltek? Azok a lovak három napja vonaton utaznak... vigyétek le őket a járdára, és járassátok meg a valagukat, hogy el ne tunyuljanak! – Járasd meg a magad valagát! – vág vissza Pete. – Nézze körű! Mit gondúsz, mit csinátunk az utolsó négy órába? – A mi állatainkat használtátok? – Mi a francot akarsz, mit hasznájjak? – Használhattátok volna az ő igavonóikat! – Nem ismerem az ű ecseszett igáslovaikat! – kiabál Pete. – Különben is, minek azokat hasznájjuk, ha aztán meg kelletik járatni a magunkét, hogy formába maraggyanak? August válaszra nyitja a száját, de meggondolja magát, és lelép. Rövidesen teherautók gyülekeznek a körletben. Egyik a másik után tolat fel az étkezdéhez, ahol hihetetlen mennyiségű elemózsia tűnik el. A szakácsok teljes erőbedobással dolgoznak. Nem telik bele sok idő, és jófajta illatok szállnak fel a tűzhely körül. Igazi étel illata. Röviddel ezután megérkezik az állatok eledele meg az alom, de már javarészt szekéren, és nem teherautón. Mikor átrakodjuk a szénát az istállósátorba, a lovak felnyihognak, dobrokolnak, és a nyakukat nyújtogatják. Még a levegőben elkapják a szénát, és rágni kezdik. A menazsériában ugyanígy megörülnek jöttünkre az állatok. A csimpánzok visítoznak, és a ketrecük rúdjain lengenek; vigyorogva kivillantják fogazatukat. A húsevők fel-alá róják ketrecüket. A szénapusztítók felvetik fejüket, prüszkölnek és horkantanak, némelyek még vakognak is izgalmukban. Kinyitom az orangután ajtaját, és egy tálban gyümölcsöt, zöldséget meg diót teszek elé a

földre. Mikor becsukom a ketrecet, a nőstény hosszú karjával átnyúl a rácsokon. Egy narancsra mutat egy másik tálban. – Azt akarod? Igazán? Tovább mutogat, és rám hunyorog közel ülő szemeivel. Széles, homorú pofáját vörös szőrzet keretezi. A leggyönyörűbb és legizgalmasabb teremtmény, akivel csak találkoztam. – Tessék! – mondom, és odaadom neki a narancsot. – A tiéd. Elveszi, és a földre helyezi. Aztán ismét kinyúl. Néhány másodpercnyi habozás után felé nyújtom a kezem. Köréje fonja hosszú ujjait, majd elengedi. Letelepszik az ülepére, és meghámozza a narancsot. Elképedve bámulom. Megköszönte. – Hát így állunk – mondja August, amikor előkerülünk a állatsátorból. Kezét a vállamra helyezi. – Igyál meg velem valamit, fiam! Van limonádé Marlena öltözősátrában, ami legalább nem az a mosogatóié, amit ezek ital néven osztogatnak. Még egy csepp whiskyt is beleteszünk, hehe! – Egy perc, és jövök – mondom. – A többi állatot is meg kell néznem. A Fox testvérek igavonóinak – amelyek száma egyébként jócskán megfogyatkozott a délután folyamán – speciális helyzete miatt magam felügyeltem az állomány etetését és itatását. Most azonban még a cirkuszi állataikra is vetnem kell egy pillantást. – Nem – jelenti ki August ellentmondást nem tűrően. – Most rögtön gyere velem! Meglepetten pillantok rá, új ez a hang. – Jól van, persze. Nem tudod, megetették, megitatták őket? – Kapnak majd enni is, inni is. A végén. – Hogyhogy? – nézek rá értetlenül. – A legvégén enni és inni is kapnak. – August, majdnem harminckét fokot mutat az az átkozott hőmérő. Nem hagyhatjuk őket víz nélkül. – De hagyhatjuk és hagyjuk is. Al bácsi így üzletel. Ő meg a polgármester elhuzakodik majd egy darabig, aztán a polgármester rájön, gőze sincs, mihez kezdjen a zsiráfokkal, zebrákkal és oroszlánokkal, így majd enged az árból. Ekkor és csak ekkor… szállunk mi ringbe. – Sajnálom, de erre nem vagyok képes – mondom, készen arra, hogy odébbálljak. August keze a karomra fonódik. Elém kerül, és olyan közel hajol hozzám, hogy az orra néhány centire van az enyémtől. Egyik ujját az arcomnak támasztja. – De képes vagy. Gondoskodunk az állatokról. Csak éppen nem most. Ez a módja. – Ez csak duma. – Al bácsi művészetté fejlesztette a cirkusz kiépítését. Ezért vagyunk azok, akik. Ki a franc tudja, mit rejtenek a sátrak? Ha semmi olyat, ami Álnak kell, hát jó. Kit érdekel? De ha mégis érdekli valami, és te belekavarsz az üzletébe, hogy végül emiatt többet kell leszurkolnia, hidd el, Al bácsi is bekavar neked. Megértetted? Meg-ér-tet-ted? – ismétli meg a foga között, külön ejtve minden egyes szótagot. Szembenézek ezzel a rezzenéstelen tekintettel. – Tökéletesen – mondom. – Helyes – ujját leveszi az arcomról, és hátrébb lép. – Helyes – bólogat, és hagyja, hogy ellazuljanak az arcvonásai. – Én mondom, jól csúszik majd az a whisky – zárja le a vitát erőltetett nevetéssel. – Azt hiszem, én kihagyom. Egy pillanatig fürkészően néz rám, aztán vállat von. – Ahogy parancsolod – mondja. Leülök az elhagyott állatok sátrának közelébe, és növekvő elkeseredéssel nézem. Egy hirtelen széllökéstől hullámzik az oldala. Még kereszthuzat sincs odabent. Soha nem voltam jobban tudatában a fejemet szétvető hőségnek és torkom szárazságának. Leveszem a

kalapomat, és izzadt karommal megtorlóm a homlokomat. Amikor a vacsorára hívó narancssárga-kék zászlót felhúzzák az étkezde fölött, egy maroknyi csapat új Benzini-alkalmazott is beáll a sorba. Őket az különbözteti meg a többiektől, hogy piros vacsorajegyet szorongatnak a markukban. A kövér csodalény szerencsés volt, ahogyan a szakállas nő meg néhány törpe is. Al bácsi kizárólag eladóművészeket vett fel, bár egy szerencsétlen fickó percek múlva repült, mikor Al bácsi rajtakapta, hogy Marlenának próbálja csapni a szelet a főnöki szakaszból elmenőben. Néhányan igyekeznek elvegyülni a többiek között, de Ezrán egyikük sem jut át. Egyedüli feladata, hogy mindenkit ismerjen a cirkuszból, és istenemre jól csinálja. Ha egy balszerencsés ürgénél lefelé mutat a hüvelykjével, Bokszos előrelép, hogy elintézze. Egy-két visszautasítottnak sikerül elcsórnia néhány morzsát, mielőtt kidobnák őket az étkezde területéről. Körülötte éhes szemű, néma, rongyos férfiak lézengenek. Mikor Marlena ellép a büféasztaloktól, az egyikük hozzáfordul. Magas, szikár alak, mélyen barázdált arccal. Más életkörülmények között bizonyára jóvágásúnak mondanák. – Hölgyem… hé, hölgyem! Nem tudna átadni egy keveset? Csak egy karéj kenyeret? Marlena megáll és ránéz. A férfi arca beesett, a tekintete kétségbeesetten elszánt. Marlena a tányérját méregeti. – Jaj, hölgyem! Legyen szíve! Két napja nem ettem – nyelvét végigfuttatja kiszáradt ajka körül. – Haladjunk! – mondja August; megfogja Marlena könyökét, és ellentmondást nem tűrően egy asztal felé kormányozza a sátor közepén. Nem a megszokott asztalunk, de megfigyeltem, hogy senki sem szívesen száll vitába Augusttal. Marlena némán ül a helyén, néha-néha azonban a sátron kívül keringő férfiakra pillant. – Nekem ez nem megy – mondja végül, és az asztalra csapja az evőeszközt. – Nem tudok úgy enni, hogy azok a nyomorultak odakint éheznek. Feláll, és felveszi a tányérját. – Hová mész? – szól rá August élesen. Marlena lenéz rá. – Hogyan ülhetek és tömhetem magam itt, amikor ezek két napja nem ettek? – Márpedig nem adod nekik és kész! – rendelkezik August. – Ülj le, de azonnal! Több asztaltól felénk tekintgetnek. August idegesen mosolyog, miközben Marlenához hajol. – Drágám – unszolja –, tudom, hogy ez nehéz neked. De ha odaadod az ételed annak a pacáknak, arra ösztönződ ezzel, hogy itt maradjon, és ugyan mi jó sülhet ki ebből? Al bácsi már kiválogatta az embereit, és ő nem volt közöttük. Tovább kell állnia, ez minden… és minél előbb, annál jobb. A saját érdekében. Valójában szívességet teszel neki. Marlena szeme összeszűkül. Leteszi a tányérját, beledöf a villájával egy sertéssültbe, és egy karéj kenyérre pottyantja. Elveszi August kenyerét, a sült fölé teszi, és elviharzik. – Mit képzelsz? – kiáltja August. Marlena egyenesen a szikár férfihoz megy, és a kezébe nyomja a szendvicset. Aztán elvonul, a sátor oldalában álldogáló munkások gyér tapsa és füttyszava kíséretében. August reszket a dühtől, a halántékán láthatóan lüktet egy ér. Egy pillanat múlva felkel, veszi a tányérját, tartalmát a szemétbe önti, és távozik. A tányéromba bámulok. Halomban áll rajta a sertéskaraj, kelkáposzta, burgonyapüré és főtt alma. Egész nap dolgoztam, mint egy igavonó barom, de egyetlen falat sem menne le a torkomon. Noha már majdnem hét óra, a nap még magasan jár az égen, és fülledt a levegő. Ez a táj erősen különbözik attól, amelyet északkeleten magunk mögött hagytunk. Körülöttük

csontszáraz síkság terül el. A körletet magas fű nőtte be, amelyet barnára égetett a nap, s helyenként letapostak. Ropog az ember lába alatt, akár a szalma. A térség szélén, a vágányok közelében magas gyomok vették át az uralmat… szívós növények ezek. Szivacsos száruk, apró levelük és tömött virágzatuk van. Eleve olyanok, hogy ne veszítsenek energiát, viráguk pedig egyenesen a nap felé nyújtózzon. Ahogy elhaladok az istálló sátra mellett, Kinkót pillantom meg a ritkás árnyékban. Királynő előtte kuporog, és folyósat fosik. Valahányszor kilövell belőle az ürülék, előrébb kúszik néhány ujjnyival. – Mi a baj? – kérdem, és megállok a törpe mellett. Kinko dühösen rám villantja a szemét. – Nem látod? Hasmenése van. – Mit evett? – Fene tudja. Előrelépek, és tüzetesen megszemlélem a kis kupacokat, élősködők után kutatva. Szemlátomást nem bántják a kutyust. – Kérdezd meg a szakácsokat, nem tartanak-e mézet. – Tessék? – egyenesedik fel Kinko, és rám hunyorog. – Mézet. Ha szilfaporhoz is hozzá tudsz jutni, adjál hozzá egy keveset. De egy kanál méz egymagában is segít – mondom. Kinko egy pillanatig csípőre tett kézzel áll, és a homlokát ráncolja. – Rendben – morogja kétkedőn. Visszafordul a kutya felé. Továbbsétálok, és a Fox testvérek állatsátrától némi távolságra letelepszem a gyepre. Baljós elhagyatottságban áll ott, mintha csak körülaknázták volna. Senki sem merészkedik húsz lépésnél közelebb hozzá. Odabent bizonyára iszonyú a helyzet, de hacsak nem kötözöm meg Alt és Augustot, s nem rablom ki a vizes szekerét, semmit sem tehetek. A francba! Egyre jobban elkeseredem, míg végül már ülni sem bírok. Feltápászkodom, és a mi menazsériánkhoz ballagok. Noha a mi állatainknak teli itatóvályú és kereszthuzat jutott, őket is a hőguta kerülgeti. A zebrák, zsiráfok meg a többi növényevő lábon bírják a hőséget, de ők is csak a nyakukat nyújtogatják, s szemüket félig behunyják. Még a jak is mozdulatlan, dacára annak, hogy fülét és szemét könyörtelenül körüldongják a legyek. Néhányat elhessegetek, de azonnal visszaszállnak. Reménytelen. A jegesmedve a hasán hever, feje és pofája elterül előtte a földön, így, nyugalmi állapotban ártalmatlannak látszik… amolyan helyes mackónak, akinek a tömege az alsó harmadára koncentrálódik. Akadozva, mélyen szívja be a levegőt, a kilégzés elnyújtott, nyöszörgő morgás. Szegényke! Kétlem, hogy a sarkvidéken a hőmérséklet valaha is megközelítette a mostanit. Az orangután a hátán fekszik, karját-lábát szétveti. Elfordítja a fejét, hogy megnézzen magának. Gyászosan pislog, mintha csak bocsánatot kérne, hogy nem képes nagyobb erőfeszítésre. – Minden rendben – mondom a szememmel –, megértem. Újra hunyorít, aztán elfordítja az arcát, és ismét a mennyezetre mered. Amikor Marlena lovaihoz érek, horkantanak örömükben. Végignyalják a kezemet, amelynek még most is főtt alma illata van. Amikor látják, hogy semmit sem hoztam nekik, elveszítik az érdeklődésüket, és visszasüllyednek féléber állapotukba. A nagymacskák az oldalukon hevernek, tökéletes mozdulatlanságban, a szemük nincs teljesen csukva. Ha a mellkasuk nem emelkedne-süllyedne egyenletesen, akár halottnak is hihetném valamennyit. Homlokomat a ketrecek rácsának nyomom, és hosszan figyelem őket. Végül fordulok, hogy elmenjek. Már vagy három lépésre vagyok tőlük, amikor hirtelen visszanézek. Most eszmélek rá, hogy a ketrecek padlója szembetűnően tiszta.

Marlena és August olyan hangosan veszekszik, hogy már húsz lépésről hallom őket. Megállok Marlena öltözősátra előtt, mivel egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy félbe kívánom szakítani a civakodásukat. Ugyanakkor hallgatózni sem szeretnék… összeszedem hát magam, és ajkamat a sátorponyvához szorítom. – August! Hé, August! A hangok elhallgatnak. Motozás hallatszik, és valaki csöndre int valakit. – Tessék? – szól ki August. – Clive megetette a nagymacskákat? August arca megjelenik a ponyva résében. – Á, igen. Nos, volt ezzel egy kis gond, de kitaláltam valamit. – Mit? – Holnap reggel ér ide. Te csak ne izgasd magad! Minden eligazodik. Nagy ég – morogja, és a nyakát nyújtogatja, hogy túllásson rajtam. Al bácsi csörtet felénk vörös mellényben és cilinderben. Kockás szövetbe bújtatott lába szinte eszi a métereket. Mögötte a lakájai idegesen próbálnak lépést tartani vele. August nagyot sóhajt, és fellebbenti előttem a ponyvát. – Akár be is jöhetnél és leülhetnél. Úgy tűnik, most kapod az első üzleti leckédet. Lesunyom a fejem, és bebújok a sátorba. Marlena az öltözőtükre előtt ül, karját keresztbe fonja, egyik lábát átveti a másikon. Lábfeje megint csak dobol mérgében. – Drágám, fékezd magad! – szól rá August. – Marlena? – üdvözli Al bácsi közvetlenül a ponyva széle mögül. – Itt vagy, Marlena? Bejöhetek, drágám? Néhány szót kell váltanom Augusttal. Marlena elfintorítja az ajkát, és a szemét forgatja. – Igen, Al bácsi. Természetesen, Al bácsi. Fáradj be, Al bácsi? – nyújtja el gúnyosan a hangját. A sátorponyva széle fellebben, és Al bácsi belép a sátorba. Feltűnően izzad, de fülig ér a szája. – Megkötöttük az üzletet – mondja, és megáll August előtt. – Akkor megszerezted – nyugtázza August. – Mármint hogy kicsodát? – hunyorog meglepetten Al bácsi. – Hát a torzszülöttet – mondja August. – Charles nemtudomkit. – Nem, nem, vele ne törődj! – Mit értesz azon, hogy ne törődjek vele? – kérdi August. – Azt hittem, miatta jöttünk ide. Mi történt? – Hogy mi? – kérdi Al bácsi tétován. Mögötte több fej jelenik meg, tulajdonosaik heves főrázással fejezik ki véleményüket. Az egyik fickó olyan mozdulatot tesz, mintha elnyisszantaná a torkát. August rájuk pillant, és felsóhajt. – Á, szóval a Ringling kaparintotta meg. – Sebaj – mondja Al bácsi. – Híreim vannak… kitűnő híreim! Akár szenzációsnak is nevezhetnéd! – visszanéz a kíséretére, ahonnan szívből jövő kacagás hallatszik, majd újra felénk pördül. – Találd ki, mi az! – Fogalmam sincs, Al – mondja August. Várakozón fordul Marlena felé. – Én sem tudom – csatlakozik dühösen a férjéhez. – Szereztünk egy elefántot! – kiáltja Al bácsi, és karját széttárja kitörő örömében. Botja közben lesújt az egyik lakájra, aki hátrébb ugrik. August arca megdermed. – Hogy mit? – Egy elefántot! – Van elefántod? – Nem, August… neked van elefántod. Rosie-nak hívják, nőstény, ötvenhárom éves, és maga a tökély. A legszebb elefánt a föld kerekén. Már alig várom a közös

számotokat… – behunyja a szemét, hogy jobban maga elé tudja képzelni a reménybeli jelenetet. Ujja az arca előtt táncol. Elragadtatott mosoly sugárzik ajkáról. – Úgy képzelem, Marlenát is bevonjuk. Majd meglovagolja a parádé és a fő attrakció idején, aztán te következel a számoddal a központi porondon. – Ide vele! – megfordul, és csettint az ujjaival. – Hol van? Ide vele, ti idióták! Egy palack pezsgő kerül elő a semmiből. Al mély meghajlással nyújtja Marlena elé, hogy megtekintse. Aztán lefejti a dróttetőt, és kipukkantja a dugót. Mögüle karcsú poharak varázsolódnak elő, amelyeket fürge kezek Marlena öltözőasztalára helyeznek. Al kevés italt tölt mindegyikbe. Egyet Marlenának ad, egyet Augustnak és egyet nekem. Az utolsót magasra emeli. A tekintete elködösül. Nagyot sóhajt, és kezét mellére szorítja. – Nagy örömömre szolgál, hogy veletek, barátaim, akik a legdrágábbak vagytok nekem a világon… ünnepelhetem meg ezt a pillanatot. – Előrelendül kamáslis lábán, majd kiprésel magából egy valódi könnyet, amely lassan végiggördül kövér arcán. – Nemcsak állatorvosunk van, ráadásul, aki a Cornellen tanult, de mostantól elefántunk is. Egy igazi elefánt! – szipog a boldogságtól, azután elhallgat, mint akit lehengereltek az érzelmei. – Évek óta várok erre a napra. És ez csak a kezdet, barátaim! Mára bekerültünk a legjobbak közé. Olyan cirkusz vagyunk, amelyikkel számolni kell. Mögötte gyér taps hallatszik. Marlena a térdén egyensúlyozza a poharát. August mereven maga elé fogja. Ezenkívül egyetlen porcikáját sem mozdította a bejelentés óta. Al bácsi a levegőbe löki a poharát. – A Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszára! – kiáltja. Marlena és August hallgat. Al kihörpinti a poharát, és odaveti legközelebbi csatlósának. Az kabátja mélyére süllyeszti, majd követi Alt, aki kivonul a sátorból. A ponyva bezárul mögötte, és mi hárman újra magunk maradunk. Egy pillanatra teljes némaság telepszik ránk. Aztán August feje megrándul, mintha csak most térne magához. – Azt hiszem, meg kellene néznünk ezt a gumipapucsot – mondja, és egyetlen hörpintéssel kiissza a poharát. – Jacob, elláthatod már azokat az átkozott állatokat. Most boldog vagy? Elkerekedett szemmel nézek rá. Aztán én is kiiszom a pezsgőmet. A szemem sarkából látom, hogy Marlena ugyanezt teszi. A Fox testvérek állatseregletét most elözönlik a Benzini cirkusz emberei. Fel-alá futkosnak, megtöltik a vályúkat, szénát tesznek az állatok elé, és elviszik a trágyát. Az oldalfal egyes részeit kiemelték, így kereszthuzat keletkezett. Belépve végignézek a sátron, és szenvedő állatokat keresek a szememmel. Szerencsére, valamennyi kitűnően érzi magát. Az elefánt a távolabbi oldalfal előtt tornyosul. Hatalmas példány, a színe, akár a viharfelhőké. Átverekedjük magunkat a munkásokon, és megállunk előtte. Gargantuai méretű… vállnál megvan vagy három méter magas. A bőre foltos és ráncos, akár egy kiszáradt folyamágy. Csupán a füle sima. Titokzatos, csaknem emberi tekintettel kémlel minket. – Szent isten! – dünnyögi August. Az elefánt ormánya kinyúlik felénk, úgy mozog, mint egy tőle független teremtmény. Meglengeti August és Marlena előtt, végül pedig előttem. A végén ujjhoz hasonló kitüremkedés ráng, ezzel fogja meg a tárgyakat. Az orrcimpák szimatolva és fújtatva megnyílnak és bezárulnak, aztán az ormány visszavonul. Úgy leng az állat előtt, akár egy inga vagy egy hatalmas, izmos giliszta. Nyúlványa szénaszálakat vesz fel a földről, majd ismét elejti őket. A lengő-csapkodó ormányt nézem, és azt kívánom, bárcsak ismét felénk közelítene. Még a kezemet is hívogatón kinyújtom, de hiába. August szörnyülködve mered az elefántra, Marlena meg csak nézi. Nem is tudom, mit

gondoljak. Soha nem láttam még ekkora élőlényt. Csaknem másfél méterrel magasodik a fejem fölé. – Maga az elefántidomár? – kérdezi egy jobbról közelítő fickó. Az inge szutykos, és mivel nem tűrte be, kitüremkedik a nadrágtartó mögött. – Én vagyok a lovak és minden más állat felvigyázója – feleli August, és kihúzza magát. – Hol van az elefántidomár? – kérdi a másik, és szája sarkából dohánylét sercint a földre. Az elefánt most kinyúl az ormányával, és vállon legyinti. A fickó válaszul rácsap, és ellép a közeléből. Az elefánt kinyitja lapát alakú száját, azt is mondhatnám, elmosolyodik, és ingani kezd, egy ritmusban az ormánnyal. – Miért érdekli? – tudakolja August. – Csak szót akarok váltani vele, ez minden. – Miért? – Hogy tudassam vele, mi vár rá – mondja az idegen. – Mit ért ez alatt? – Mutassa meg az elefántidomárt, és megtudja. August megragadja a karom, és előrependerít. – Ő az. Ő az elefántidomár. Nos tehát, mi vár rá? Az idegen rám pillant, hátratolja a szájában a dohánygalacsint, és továbbra is Augusthoz intézi szavait. – Ez itten a legostobább állat a föld kerekén, hogy vinné el az ördög! August elképed. – Azt hittem, jó a véleménye róla. Al azt mondta, ő a legjobb elefánt széles e határban. Az idegen felhorkan, és barna nyálat küld a hatalmas állat felé. – Akkor vajon mér csak ezt nem vitték el? Azt hiszik, maguk az első cirkusz, amelyik szétviszi a maradékot? Hisz három napba tellett, mire ideértek! Nos, sok szerencsét hozzá! Ezzel fordul, hogy elmenjen. – Várjon! – mondja August gyorsan. – Mondjon többet erről! Gonosz is? – Nem, csak buta, mint a sötét éjszaka. – Honnan van? – Egy csavargó járta vele a világot… valami koszos polák, aki Libertyville-ben dobta fel a talpát. A város bagóért adta tovább az elefántját. Ám még így se éri meg az árát, mer azóta is csak zabál, mást se csinál. August sápadtan mered a fickóra. – Azt akarja mondani, nem is cirkusznál volt? Az idegen átlépi a kötelet, és eltűnik az elefánt mögött. Nagyjából egy méter hosszú bottal tér vissza, amelynek a végén négyujjnyi kampó van. – Itten van a bikacsök. Szükségük lesz rá. Na, sok szerencsét! Ami engem illet, ha életem végéig nem látok elefántot, az is túl korán lesz. Újra kiköp, és elvonul. August és Marlena döbbenten bámul utána. Magam épp időben nézek vissza, hogy lássam, az elefánt kiveszi ormányát a vályúból. Felemeli, céloz, és akkora erővel lövelli a vízsugarat a gondozójára, hogy lerepül a kalapja. A fickó megtorpan, haja és ruhája csuromvizes. Egy pillanatig mozdulatlanul áll. Aztán megtörli az arcát, lehajol, hogy felvegye a kalapját, meghajol az állatsátor meglepett dolgozói előtt, és megy tovább az útján.

Tíz August dúl-fúl mérgében, és az arca paprikapiros. Aztán elcsörtet, talán hogy Al bácsira zúdítsa a haragját. , Marlenával egymásra pillantunk. Mintha csak összebeszéltünk volna, egyikünk sem megy utána. Az állatgondozók egyenként elszállingóznak. A végül megetetett-megitatott állatok elvackolódnak estére. A szomorú nappalt békés éjszaka követi. Marlenával magunkra maradva különböző ételféleségeket tartunk Rosie kíváncsi ormánya elé. Amikor a furcsa, gumiszerű nyúlványok elvesznek a kezemből egy marék szénát, Marlena nevetve felsikkant. Rosie felveti a fejét, és mosolyra húzza a száját. Megfordulok és látom, hogy Marlena engem néz. Az állatsátorban motoszkálás, horkantás és halk csámcsogás az egyedüli hang. Kint a távolban valaki harmonikán játszik… többszörösen is kísértetiesen hangzik most, bár hogy honnan, nem jövök rá. Nem is tudom, hogyan – ő nyúl-e értem vagy én őérte? –, észre sem veszem, és Marlena már a karjaimban van. Keringőzünk hajladozunk, pattogunk az alacsonyra lógó kötél előtt. Forgás közben elsuhan előttem Rosie felemelt ormánya és mosolygó pofája. Aztán Marlena váratlanul elhúzódik. Mozdulatlanul állok, két karomat kissé még mindig megemelem, és nem tudom, mit tegyek. – Hah – mondja Marlena, és mérgében elpirul. Mindenre hajlandó nézni, csak rám nem. – Nos, igen. Várjuk meg Augustot, jó? Egy hosszú pillanatig bámulom. A legszívesebben megcsókolnám. Jobban kívánom ezt, mint eddig bármi mást az életben. – Igen – mondom végül. – Igen. Várjuk meg! August egy óra múlva tér vissza a díszterembe. Beviharzik, és bevágja maga mögött az ajtót. Marlena azonnal a pohárszék felé indul. – Ez a rohadt pancser kétezret fizetett azért a rohadt elefántért! – mondja. Kalapját a sarokba hajítja, és letépi magáról a zakóját. – Kétezer kibaszott rongyot! Leveti magát a legközelebbi székbe, és fejét a két keze közé fogja. Marlena elővesz egy üveg kevertet. Megáll a mozdulat közben, Augustra néz, aztán visszateszi az italt. Helyette egymalátás whiskyért nyúl. – És ez még nem a legrosszabb… nem hát! – mondja August, meglazítva a nyakkendőjét, és az ingnyakát markolászva. – Tudni akarjátok, mit művelt még az a vadbarom? Hmm? Na, rajta, találjátok ki! Marlenára néz, aki tökéletesen nyugodt. Bő négyujjnyi whiskyt tölt ki három öblös pohárba. – Azt mondtam, találjátok ki! – ugatja August. – Honnan tudnám – mondja Marlena még mindig zavartalanul, és visszateszi az italra a kupakját. – A maradék pénzt egy átkozott elefántkocsira költötte. Marlena váratlan érdeklődéssel fordul feléje. – Egyáltalán nem vett fel előadókat? – Felvett bizony. – De hát akkor… – Igen, pontosan – vág közbe August. Marlena átnyújt neki egy poharat, nekem is int, hogy vegyem el a magamét, majd helyet foglal.

Belekortyolok az italomba, aztán nem bírom megállni szó nélkül. – Na igen, ti mindketten tudjátok, mi a fenéről beszéltek, nekem azonban gőzöm sincs róla. Volnátok szívesek felvilágosítani? August felfújt arccal engedi ki a levegőt. Félresöpri a loboncából a homlokába hullott hajtincset. Előrehajol, két könyöke a térdén pihen. Aztán felemeli a fejét, úgy, hogy tekintete az enyémbe kulcsolódik. – Ez azt jeleni, Jacob, hogy több embert vettünk fel, mint amennyit el tudunk szállásolni. Azt jelenti, Jacob, hogy Al bácsi elvette a munkások egyik hálókocsiját, és odaadta az előadóknak. A tetejében, mivel két nőt is szerződtetett, válaszfalat kell bele húzni. Azt jelenti, Jacob, hogy azért, hogy egy szűk tucat előadó kényelmesen elférjen, hatvannégy munkás alszik majd szekerek alatt a pőrekocsikon. – Marhaság – mondom. – Egyszerűen a hálókocsiba kellett volna tennie bárkit, akinek priccsre van szüksége. – Nem teheti – mondja Marlena. – Miért nem? – Azért, mert nem lehet a munkásokat együtt elhelyezni az előadókkal. – Nem ez történt velem meg Kinkóval is? – Haha! – horkan fel August, és kiegyenesedik ültében. Ajkán sanda mosoly játszik. – És hogy vált be? Mondd el nekünk, kérlek… meghalok a kíváncsiságtól! – felveti a fejét, és mosolyog. Marlena nagyot sóhajt, és keresztbe veti a lábát. Nem telik bele egy pillanat, és a vörös bőrcipő újra bőszen dobol. Ledöntöm a whiskyt a torkomon, és távozom. Nagyszerű whisky volt, és már a díszterem és a vagonok között kezdi éreztetni a hatását. Ám szemlátomást nem egyedül én állok alkoholos befolyásoltság alatt… most, hogy nyélbe ütötték az „üzletet”, a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának valamennyi alkalmazottja kiengedi a gőzt. A rögtönzött mulatságok a műfaj teljes skáláját kimerítik: akad közöttük kirobbanó nevetéssel és a rádióból szóló dzsesszmuzsikával fűszerezett estély és kevésbé elegáns vigadozás. A szutykos ünneplők a vonattól távolabb ülnek, és különböző mérgeket adnak körbe. Itt látom meg Tevét, aki üdvözlésre emeli a kezét, mielőtt továbbad valami petróleumszármazékot. Mozgolódást hallok a hosszú fűben, és megállok, hogy kiderítsem a zaj eredetét. Széttárt női lábakat pillantok meg, közöttük egy férfit, aki úgy nyög, akár egy üzekedő bakkecske. A nadrágját a térdéig letolta, szőrös feneke fel-le jár. A nő az ingét markolássza, és minden egyes löketre felsóhajt. Beletelik egy pillanatba, mire ráeszmélek, mit látok… mikor sikerül, elszakítom tekintetem a látványtól, eltámolygok. A cirkuszi lovak kocsijához közeledve látom, hogy emberek ülnek a nyitott ajtóban, és nyüzsögnek körülötte. Odabent még többen vannak. Kinko estélyt ad. Kezében egy palack ital, arcán ittas vendégszeretet. Amikor megpillant, meginog és előrebukik. Kezek nyúlnak utána, hogy elkapják. – Jacob! Te vagy az én emberem! – rikkantja, és a szeme vad tűzben ég. Kiszabadítja magát a baráti szorításból, és kiegyenesedik. – Cimborák… barátaim! – szava nagyjából harmincfős hallgatóság fölött visszhangzik végig, akik most azt a helyet foglalják el, ahol máskor Marlena lovai tartózkodnak. Kinko odalép hozzám, és karját a derekam köré fonja. – Ez az én drága, drága barátom, Jacob! – elhallgat, és meghúzza a palackot. – Kérlek benneteket, fogadjátok jó szívvel! – mondja. – Az én kedvemért. Vendégei fütyülnek és nevetnek elragadtatásukban. Kinko is addig kacag, amíg csak köhögésbe nem fullad a jókedve. Elengedi a derekamat, aztán csak lengeti kezét bíborvörös arca előtt, amíg abba nem hagyja a harákolást. Ekkor belekarol a hozzánk legközelebb eső

fickóba, és ketten eltámolyognak. Mivel a kecskék rekesze zsúfolásig van emberekkel, megindulok a szerelvény másik vége, Ezüst Csillag egykori szállása felé, és lehuppanok a padlóra. Hátam a deszkákból rótt falnak vetem. Mellettem megzörren a szalma. Megpiszkálom, arra számítva, hogy patkány lehet. Királynő fehér farka mindössze egyetlen pillanatra villan fel, mielőtt mélyebbre fúrja magát a szalmába, akár egy rák a parti homokba. Ettől kezdve nem vagyok teljesen biztos az események pontos menetében. Palackokat adnak nekem, és szinte bizonyos, hogy iszom is belőlük. A tárgyak rövidesen táncra perdülnek körülöttem, engem pedig eltölt a szeretet minden és mindenki iránt. Ismeretlenek karolják át a vállamat, ahogyan én is az övékét. Harsogva nevetünk… hogy min, arra nem emlékszem, de minden olyan muris. Valami célbadobósat is játszunk, és aki elvéti a célpontot, annak innia kell. Én sokszor elvétem. Végül, mivel félek, hogy kidobom a taccsot, általános derültség közepette odább kúszom. Aztán a sarokban ülök. Nem emlékszem, hogyan kerültem oda, mindenesetre a falnak támaszkodom, fejem a térdemre kókad. Erősen kívánom, bárcsak megszűnne az állandó forgás, de a világ csak pörög tovább kitartóan, ezért inkább ismét a falnak támasztom a fejemet. – Lám, lám, ki van itt! – hangzik egy búgó hang egészen közelről. Ijedten nyitom ki a szememet. Duzzadó dekoltázs ring közvetlenül az orrom előtt. Végigfuttatom rajta a tekintetem, mígnem megpillantom az arcot is. Barbara az. Hunyorogni kezdek, és megpróbálok csak egyet látni belőle. Nagy ég… nem megy! De nem… várjunk csak! Minden rendben. Nem több Barbarát látok, hanem több nőt. – Szia, édes! – mondja Barbara, végigsimítva az arcomat. – Jól vagy? – Mmmm – motyorászok, és bólintani próbálok. Barbara ujjbegye az állam alatt motoz. A mellette kuporgó szőkeséghez fordul. – Olyan fiatalka. Csinos kislegény, nem igaz, Nell? Nell megszívja a cigarettáját, és szája sarkából kiereszti a füstöt. – De még mennyire. Nem hinném, hogy láttam. – Néhány napja a sztriptízsátorban segített – mondja Barbara, és hozzám fordul. – Hogy is hívnak, édes? – búgja lágyan, mialatt ujjai hátát fel-alá futtatja az arcomon. – Jacobnak – mondom a hányás határán. – Jacob – folytatja. – Á, tudom már, ki vagy. Ő az, akiről Walter beszélt – szól oda Nellnek. – Újonc még a javából. Vadonatúj. Igazán jól viselte magát a sztriptízsátorban. Megragadja az államat, felemeli, majd mélyen a szemembe néz. Megpróbálom viszonozni a szívességet, de gondom van a fókuszálással. – Ó, de aranyos vagy! Mondd hát, Jacob… voltál már nővel? – Én… hát – habogom. – Hát… Nell felvihog. Barbara hátrahajol, két kezét a derekára teszi. – Mit gondolsz? Köszöntsük illendően? – Mi mást tehetnénk – feleli Nell. – Újonc és a tetejében szűz is? – keze a combjaim közé siklik, és onnan tovább csusszan az ágyékomra. A fejem, amely eddig ingott, most felhorgad. – Mit gondolsz, ott lent is vörös a szőre? – folytatja Nell, és tenyerébe veszi a szerszámomat. Barbara előrehajol, kifűzi összekulcsolt kezemet, és az egyiket az ajkához emeli. Megfordítja, hosszú körmét végigfuttatja a tenyeremen, majd a szemembe nézve a nyelvét jártatja végig ugyanezen az útvonalon. Ezután fogja a kezem, és a bal mellére helyezi, pontosan oda, ahol a mellbimbónak kell lennie. Ó, istenem, istenem! Egy női mellett tapintok. Igaz ugyan, hogy csak ruhán keresztül, de

még így is… Barbara egy pillanatra feláll, lesimítja a szoknyáját, lopva körülnéz, aztán ismét lekuporodik. Ezen a testhelyzetváltáson gondolkodom éppen, amikor megint megfogja a kezem. Ezúttal a szoknyája alá vonja, és ujjaimat forró, nedves selyméhez szorítja. Elakad a lélegzetem. A whisky, a csempésztütü, a gin, az isten tudja mi… menten elpárolog. Barbara fel-le mozgatja a kezem különös és csodálatos völgyein. A francba! Mindjárt elélvezek! – Hmmm? – dorombolja a nő, átrendezve a kezemet, hogy középső ujjam mélyen nyomulhasson belé. Ujjam minden oldala meleg, selymes duzzanatokat érint, melyek lüktetnek az érintésem alatt. Aztán Barbara eltolja a kezemet, visszafekteti a térdemre, és kísérletképpen megszorongatja a lábam közét. – Mmmm – búgja félig hunyt szemmel. – Készen áll, Nell. Az áldóját, hogy szeretem őket ebben a korban! Az éjszaka hátralévő része epileptikus villanásokban telik el. Annyit tudok csak, hogy két nő vesz körül, de azt hiszem, kiestem a marhavagon ajtaján. Legalábbis arra emlékszem, hogy arccal a porban találtam magam. Aztán megint csak felnyalábolnak, és addig húznak-vonnak a sötétben, mígnem egy ágy szélén ülök. Mostanra Barbara határozottan megkettőződött. Ahogyan a másik is. Nellnek hívják? Barbara hátralép, és két karját a levegőbe lendíti. Fejét hátraveti, kezét végigfuttatja a testén; táncol és mozog a gyertyafényben. Érdekel a dolog… ez nem vitás. Csakhogy immár képtelen vagyok felülni, így inkább visszahanyatlom. Valaki a nadrágomat rángatja. Motyogok valamit, de nem tudom biztosan, mit. Nem hiszem, hogy biztatás lenne. Hirtelen rosszullét környékez. Egek! Ez a nő megfogta… megfogta a… gyakorlottan húzogatja. Felkönyöklök, és lenézek. Ernyeteg, parányi rózsaszínű teknőc bújik meg a héjában. És mintha a lábamhoz tapadt volna valamiért. A női kezek kiszabadítják, kihámozzák. Mindkét kéz a combjaim közé túr, széttárja őket, és a golyóimig hatol. Az egyik kéz megpihen rajtuk, és úgy görgeti őket, mintha tojások lennének, miközben a szerszámomra is gondja van. Minden bűvészkedés ellenére reménytelenül lelappad, én pedig szégyenkezve figyelem. A másik nő – most megint csak egy van, a fenébe is, mikor tisztázom ezt végre? – szorosan mellém bújik az ágyban. Ruhájából előhalássza sovány mellét, és a számhoz emeli, végigdörgöli az arcomon. Most rúzsos szája támad rám, szélesre tárt torok kilógó nyelvvel. Jobbra fordulok, ahol nincs nő. Aztán szájat érzek a vesszőm közelében. Levegő után kapkodok. A nők kuncognak, ez azonban inkább a doromboláshoz hasonlító, bátorító hang, miközben továbbra is kitartóan próbálnak reakcióra bírni. Istenem, jaj, istenem, az egyik nő leszop! Leszop, az ég szerelmére! Nem megy ez nekem… Ó, istenem, hánynom kell… Elfordítom a fejem és gyomrom változatos, nyomorúságos tartalmát Nellre zúdítom. Undok kaparászást hallok. Aztán fénycsík hasít a fölém boruló sötétbe. Kinko kandikál be rám. – Ébredj, napsugaram! Keres a főnököd. Felnyitja a fedelet. Hirtelen minden értelmet nyer, mivel összepréselt testem ráébred, agyam munkára készen áll. Hamarosan feldereng előttem, hogy egy bőröndben kucorgók. Kinko szélesre tárja a fedelet, és elsétál. Kiszabadítom meggörbedt nyakamat, és ülő helyzetbe küzdöm magam. A bőrönd egy sátorban kapott helyet, körötte díszletek és tükrös öltözőasztalok meg állványok sokasága, rajtuk harsány színű jelmezek. – Hol vagyok? – horgom.

Harákolva igyekszem megtisztítani kiszáradt torkomat. – A Bohócsoron – mondja Kinko, aki festékes tégelyekkel babrál egy fésülködőasztalon. Felemelem a karom, hogy eltakarjam a szemem. Ekkor veszem észre, hogy selyem burkolja. Hogy egészen pontos legyek, vörös pongyola. Egy szétterített vörös selyempongyola. Lenézek magamra, és felfedezem, hogy valaki leborotválta a lágyékszőrzetemet. Összekapom a pongyola elejét, és azon tűnődöm, vajon Kinko látta-e, amit nem kellett volna. Édes istenem, mit műveltem tegnap éjjel? Fogalmam sincs. Semmi nem ködlik fel előttem, csupán emlékfoszlányok… Ó, egek, lehánytam egy nőt! Feltápászkodom, és megkötöm a pongyola övét. Letörlöm a festéket a homlokomról: szokatlanul síkosnak érzem a bőrömet. Fehér a kezem, ahogy elveszem. – Mi a…? – mondom, a kezemre meredve. Kinko elfordul, és átnyújt egy tükröt. Reszketve veszem el. Mikor az arcom elé emelem, egy bohóc néz vissza rám. Kidugom fejem a sátorból, balra és jobbra pillantok, aztán futva megindulok a marhavagon felé. Röhögés és ciccegés kísér. – Húú, nézd azt a dögös cicababát! – Hé, Fred… itt az új vetkőző lány! – Mondd, édes… van programod estére? Bebukom a kecskeszakaszba, bevágom magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodom. Zihálva lélegzem és hallgatózom, mikor ül el odakint a röhincsélés. Aztán megragadok egy rongyot, és ismét kezelésbe veszem az arcomat. Kis híján ledörzsöltem róla a bőrt, mielőtt otthagytam a Bohócsort, valahogy mégsem hiszem el, hogy tiszta. Nem hiszem, hogy egyetlen porcikám is tiszta lehet ezek után. A legrosszabb az egészben, hogy azt sem tudom, mit műveltem. Csupán emlékszilánkok maradtak meg a fejemben. Bármilyen iszonyatosak is, még borzalmasabb, hogy nem tudom, mi történt e pillanatok között. Hirtelen eszembe villan, sejtelmem sincs, szűz vagyok-e még egyáltalán. Benyúlok a pongyolába, és megvakarom sörtés golyóimat. Néhány perc múlva Kinko lép be. A hálózsákomon fekszem szétvetett karral. – Jobban tennéd, ha felemelnéd a valagad, és húznál – mondja. – A főnököd még mindig keres. Valami beleszimatol a fülembe. Felemelem a fejem, és nedves orrba ütközöm. Királynő úgy szökken hátra, mintha katapultból lőtték volna ki. Egy méterről tekinget felém, óvatosan szaglászva a levegőbe. Ami azt illeti, szagok egész tárháza lehetek ma reggel. Ismét lekókad a fejem. – Azt akarod, hogy kirúgjanak, vagy mi? – mondja Kinko. – Most már igazán nem érdekel – dünnyögöm. – Hogyhogy? – Így is, úgy is felmondok. – Mi a fenéről beszélsz? Mit is felelhetnék erre? Nem mondhatom el Kinkónak, hogy nem csak hihetetlenül és jóvátehetetlenül eljátszottam a becsületem, de az első szexre nyíló alkalmat is elmulasztottam… holott másról sem álmodoztam az elmúlt nyolc évben, mint erről. Nem szólva arról, hogy leokádtam az egyik nőt, aki felajánlkozott nekem; aztán meg úgy kiütöttem magam, hogy valaki leborotválhatta a golyóimat, befesthette az arcomat, és beledughatott egy bőröndbe. Amúgy meg bizonyára Kinko is tud az ügy néhány részéről, különben honnan sejtette volna, hol talál rám ma reggel. Meglehet, a vigalmakban is része volt.

– Ne duzzogj! – mondja. – A vágányok mentén akarsz vándorolni, ahogy azok a nyomorult csavargók? Menj dolgodra, de rögtön, mielőtt kirúgnának! Továbbra sem mozdulok. – Azt mondtam, ki az ágyból! – Mi közöd hozzá? – morgóm. – És hagyd abba a kiabálást! Fáj a fejem. – Kelj fel már, az istenedet, vagy kezeskedem róla, hogy minden tagod fájjon! – Jó! Csak hagyd abba a kiabálást! Felkászálódom, és mérges pillantást vetek Kinkóra. Lüktet a fejem, és úgy érzem, minden egyes ízületemhez ólomsúlyokat kötöztek. Mivel Kinko továbbra is szemmel tart, a fal felé fordulok, és magamon hagyom a vörös pongyolát, amíg fel nem veszem a nadrágomat. Nem akarom, hogy észrevegye a szőrtelenségemet. Az arcom így is ég szégyenemben. – Á, és egy jó tanács – mondja Kinko. – Nem ártana virágot venned Barbarának. A másik csak egy kurva, de ő jó barát. Úgy eláraszt a szégyen, hogy ájulás környékez. Miután ez elmúlik, lesütöm a szemem. Ezután már csak így lesz, többé soha nem merek senki szemébe nézni. A Fox testvérek vonatát áttolták egy mellékvágányra, és a heves vitákat kavaró elefántszakaszt most közvetlenül a mi mozdonyunk mögé kapcsolták, mert itt zötykölődik a legkevésbé. A deszkák rései helyett szellőzőnyíláson árad be a levegő, és az egész fémből készült. A fiúk a Repülő Különítményből szorgosan bontják a sátrakat… a nagyobbak többségével már végeztek, így a háttérben látni lehetett Joliét házait. Egy kis csoport helybeli összeverődött körülöttük, és most szájtátva lesik ténykedésüket. Augustot az állatsátorban találom, az elefánt előtt áll. – Lódulj már! – rikoltja, és meglengeti a bikacsököt az állat arca előtt. Rosie meglóbálja az ormányát, és hunyorog. – Azt mondtam, lódulj! – lép August az elefánt mögé, és rásújt a lábszára hátsó felére. – Mozdulj meg, az istenfádat! Rosie szeme összeszűkül, és hatalmas füle a fejéhez lapul. August észrevesz, és megdermed mozdulat közben. Leengedi a bikacsököt. – Viharos éjszakád volt? – vigyorog. Előbb a tarkóm vörösödik el, aztán a pirosság az egész fejemen szétterül. – Ne izgasd magad miatta! Szerezz egy botot, és segíts megmozgatni ezt az ostoba jószágot! Pete lép oda mögéje, kalapját két kezében csavargatja. – August? Amaz dühösen fordul hátra. – Jaj, az isten szerelmére! Mi az, Pete? Nem látod, hogy dolgom van? – Itt a nagymacskák húsa. – Helyes. Intézd el! Nincs sok időnk. – Egész pontosan mit akarsz, mit csináljak vele? – Mégis, mire gondolsz? A pokolba is! – De főnök… – mondja Pete, szemlátomást feszengve. – Az istenfáját! – kiáltja August, akinek homlokán veszedelmesen kidagad egy ér. – Minden rohadt dolgot nekem kell csinálnom? Nesze – mondja, és kezembe nyomja a bikacsököt. – Tanítsd meg valamire ezt a szörnyeteget! Bármi megteszi. Tudomásom szerint mindössze enni és szarni tud. Elveszem tőle a bikacsököt, és végignézem, amint kiviharzik a sátorból. Még mindig utána bámulok, amikor az elefánt ormánya ellódul az arcom előtt, és meleg levegőt fúj a fülembe. Megpördülök a tengelyem körül, és hunyorgó, borostyánsárga szempárral kerülök szembe. Tekintetem az állat szeméről a kezembe fogott bikacsökre siklik.

Aztán ismét visszanézek az elefántra. Az állat ismét hunyorog. Lehajolok, és a földre fektetem a bikacsököt. Rosie meglóbálja az ormányát maga előtt a földön. Füle hatalmas levélként lengedez. Száját mosolyra húzza. – Szervusz – mondom. – Szervusz, Rosie. Jacob vagyok. Pillanatnyi habozás után kinyújtom a karom, csak épp hogy. Az ormány trombitálva elsiklik előtte. Felbátorodva kinyúlok, és kezemet az elefánt vállára helyezem. A bőre érdes tapintású, rücskös, és meglepően meleg. – Szervusz – mondom újra, és kísérletképpen megveregetem a hátát. Az egyik fül vitorlaként leng ide-oda, és az ormány is visszatér. Próbaképpen megérintem, aztán megsimogatom. Megigéz ez a barátkozás, és annyira lefoglal, hogy nem veszem észre August érkezését, aki közvetlenül előttem áll meg. – Mi ütött belétek ma reggel, haver? Minden francos emberemet ki kellene rúgnom. Petenek büdös a munka, te meg bújócskát játszol, aztán összecsókolózol az elefánttal. Hol van az az átkozott bikacsök? Lehajolok, és odaadom neki. Kikapja a kezemből. Az elefánt füle ismét a fejéhez simul. – Nos, hercegnőm, van számodra egy megbízásom, amit még talán te is el tudsz látni – fordul hozzám August. – Menj, keresd meg Marlenát! Akadályozd meg, hogy egy ideig az állatsátor közelébe menjen! – Miért? August nagyot sóhajt, és olyan erővel ragadja meg a bikacsököt, hogy belefehérednek az ujjpercei. – Azért, mert azt mondtam. Rendben? – mondja, foga között szűrve a szót. Mondanom sem kell, azonnal az állatsátor mögé indulok, hogy lássam, mi az, amit el kell titkolnom Marlena elől. Épp a sarkon járok, amikor Pete elvágja egy roskatag szürke ló torkát. Az állat felnyerít. Kétméternyi távolságra fröcsköl szét a nyakán tátongó vágásból a vér. – Uramjézus! – kiáltom, és hátrálok egy lépést. Ahogy gyengül a ló szívverése, úgy lanyhulnak a vérlöketek is. Végül az állat térdre rogy, és előrebukik. Elülső patáival a földön kapál, aztán nem mozdul többé. A szemét tágra nyitja. Nyaka alatt sötét vértócsa terjeng. Pete felpillant rám, miközben továbbra is a rángatózó ló fölé hajol. Mögötte lesoványodott pej gebe álldogál egy póznához pányvázva. Elveszti a fejét ijedtében. Orrcimpája szélesre tágul, kivillantva vörös nyálkahártyát, pofáját a levegőbe löki. A futószár annyira megfeszül, hogy úgy tetszik, minden pillanatban elszakadhat. Pete átlép a lótetem fölött, megragadja a kötelet az állat fejénél, és elmetszi a torkát. Újabb vérpatak, haláltusa, újabb összecsukló test. Pete karja ernyedten csüng az oldalán. Inge ujját a könyöke fölé tűrte, kezében még mindig ott a véres kés. Végignézi a ló haldoklását, aztán felnéz rám. Utána megtörli az orrát, köp egyet, és megy a dolgára. – Marlena? Idebent vagy? – kérdem, és kopogtatok a díszterem ajtaján. – Jacob? – szól ki bentről egy halk hang. – Igen, én vagyok – mondom. – Bújj be! Az egyik nyitott ablak mellett áll, és a vonat eleje felé tekint. Jöttömre elfordítja a fejét. Szeme kerekre tágul, arcából kifutott a vér. – Ó, Jacob! – elcsuklik a hangja; közel áll ahhoz, hogy elsírja magát. – Tessék? Mi a baj? – kérdem, és mellé kerülök. Kezét ajkához szorítja, és visszafordul az ablak felé. August és Rosie zajosan vonul a vonat eleje irányába. Gyötrelmes egy menet, közel és

távol mindenki megáll, hogy lessé őket. August hátulról ütlegeli az elefántot, mire Rosie néhány szapora lépést tesz előre. August utoléri, és újra lesújt rá. Elég keményen ahhoz, hogy az állat megemelje ormányát, trombitáljon és oldalt lépjen. August hosszú szitokáradatot bocsát útjára, és futni kezd mögötte. Meglóbálja a bikacsököt, és a kampó az elefánt oldalába mar. Rosie felnyüszít, de ezúttal egy tapodtat sem mozdul. Még ilyen távolról is látjuk, hogy minden ízében remeg. Marlena visszafojtja a zokogását. Hirtelen sugallatnak engedelmeskedve a kezéért nyúlok. Amikor meglelem, olyan erővel szorítja meg az ujjaimat, hogy fáj. Néhány újabb ütleg után Rosie megpillantja az elefántszakaszt a vonat elején. Felemeli az ormányát, trombitál, majd szélsebesen eliramodik. August utánaveti magát, és eltűnik egy porfelhőben. Rémült porondmunkások ugranak félre az állat útjából. Rosie szemmel látható megkönnyebbüléssel mászik a helyére. A por elül, August ismét láthatóvá válik, ahogy kiabál és hadonászik. Gyémánt Joe és Otis battyog oda az elefántszakaszhoz, lassan, komótosan, és nekiveselkednek, hogy bezárják.

Tizenegy Kinko a Chicago felé tartó vonatút első néhány óráját azzal tölti, hogy szárított marhaszeletekkel tanítgatja Királynőt, a hátsó lábán járni. A kutyus a jelek szerint teljesen felgyógyult a hasmenésből. – Fel! Fel! Királynő! Azt a teremburáját, kislány! Jó kislány! A hálózsákomon kucorgók a fal felé fordulva. Testi állapotom minden ízében ugyanolyan siralmas, mint a szellemi, márpedig ez nem semmi. Agyamat elárasztják a látomások, összekuszálódva, akár egy gombolyag zsineg. Szüleimet látom, amint elhelyeznek a Cornellen. Aztán a tetemüket, alattuk a zöld-fehér csempés padlóval. Marlena keringőzik velem az állatsátorban. Marlena ma reggel, amint könnyeivel küszködik az ablaknál. Rosie és szimatoló, kíváncsiskodó ormánya. Rosie három méter magasan, szilárdan, akár egy hegy, August ütéseit nyögi. August szteppel a mozgó vonat tetején. August, amint eszelősen forgatja a bikacsököt, Barbara a színpadon lóbálja a dinnyényi melleit. Barbara és Nell meg a szakavatott ténykedésük. Buldózerként üt el az elmúlt éjszaka emléke. Összeszorítom a szemem, és megpróbálom elhessegetni a szégyenletes képeket, de nem sikerül. Minél zavaróbb az emlék, annál makacsabb a jelenléte. Királynő izgatott vakogása vet véget szenvedéseimnek. Néhány másodperc múlva megnyikordulnak Kinko matracának rugói. Aztán csend támad. Kinko szemmel tart, érzem. Átfordulok az oldalamon, hogy szembenézzek vele. A matrac szélén ül, pucér lábfejét keresztbe veti, vörös haja kócosan meredezik. Királynő az ölébe kúszik. A hátsó lába úgy lóg ki, mint egy békáé. – Nos, mi a történeted? – szólal meg Kinko. A napfény pasztái késként villannak meg háta mögött, a deszkák réseiben. Fintorogva eltakarom a szemem. – Nem, komolyan kérdem. Honnan jöttél? – Sehonnan – mondom, és ismét a fal felé fordulok. A párnát a fejemre húzom. – Miért vagy olyan sértődős? A tegnap éjjel miatt? Ennek már az említése is epét kerget a torkomba. – Csak nem szégyelled magad? – Ó, az ég szerelmére, nem tudnál egyszerűen békén hagyni? – csattanok fel. Elhallgat. Néhány másodperc múlva újra feléje fordulok. Továbbra is engem néz, mialatt Királynő füleit babrálja. A kutyus a másik kezét nyaldossa, és rövidke farkát csóválja. – Ne haragudj! – mondom. – Soha nem történt még ilyen velem. – Na igen… azt hiszem, ez több mint nyilvánvaló. Két kezembe fogom lüktető fejemet. Mit nem adnék egy kanna vízért… – Nézd csak, nem nagy ügy – folytatja Kinko. – Majd megtanulod, hogyan fogd vissza magad. Ami a többit illeti… nos, hadd emlékeztesselek a közelmúltra. Ahogy én látom, egálban vagyunk. Mondhatnám inkább, egy-null a javadra. Az a méz úgy elállította Királynő hasmenését, akár egy dugó. Amúgy meg tudsz olvasni? – Tessék? – pislogok rá értetlenül. – Nem olvasnál szívesebben, ahelyett, hogy itt heversz és emészted magad? – Azt hiszem, egy darabig heverek és emésztem magam. Összeszorítom a szemem, még a kezemmel is eltakarom. Az agyamat túl nagynak érzem a koponyámhoz képest, a szemem szúr, és megint hányinger kerülget. Ráadásul a golyóim is viszketnek. – Ahogy parancsolod – mondja Kinko.

– Majd talán máskor. – Persze. Helyes. Hallgatunk. – Kinko? – Tessék? – Köszönöm az ajánlatot. – Nem tesz semmit. Még hosszabb szünet következik. – Jacob? – Igen? – Hívhatsz Walternek, ha akarod. A kezem alatt tágra nyitom a szememet. A matraca nyikorog, ahogy elfészkelődik. Széttárt ujjaim mögül lopva odalesek. Kinko félbehajtja a párnáját, hátradől, és kivesz egy könyvet a ládából. Királynő a lábához telepedik, és engem figyel. Szemöldöke aggodalmasan meg-megráng. A vonat késő délután fut be Chicago külvárosába. Lüktető fejem és sajgó tagjaim ellenére kiállók a marhavagon nyitott ajtajába, és a nyakamat nyújtogatom, hogy jobban lássak. Végül is ez a Valentin-napi mészárlás színhelye, a dzsessz, a gengszterek és a tiltott kocsmák városa. A távolban épületcsoportot látok, és épp, mikor megpróbálok rájönni, melyikük a híres Allerton, a vágóhídhoz érünk. Több kilométer hosszan húzódik a vágányok mentén, és ahogy elhaladunk mellette, lelassulunk. Az épületek laposak és rondák. A riadozó, bégető tehenekkel meg mocskos, röfögő cocákkal teli karámok közvetlenül a vágányokra néznek. Ám ez mind semmi az épületekből kiszivárgó szagokhoz és zajokhoz képest. Néhány perc múltán a vér bűze meg a velőig ható visítás visszaűz a kecskeszakaszba, ahol orromat a lószőrtakaróba fúrom… minden jobb a halál szagánál. A gyomrom elég érzékeny még, ezért bár a körlet jóval túl van a vágóhídon, a marhavagonban maradok, amíg mindent fel nem állítanak. Később az állatok társaságát keresve ellátogatok a menazsériába, és körbejárom a területet. Lehetetlen leírni, hirtelen milyen gyöngédség fog el az állatok iránt… legyen szó hiénáról, tevéről vagy bármiről. Még a jegesmedvét is szeretem, aki a hátulján ülve rágja tízcentis fogaival tízcentis karmait. Váratlanul, villanásszerűen áraszt el ez az érzés, amely szilárd, mint egy obeliszk, és tapadós, mint a víz. Apám kötelességének érezte, hogy jóval az után is kezelje az állatokat, miután az ügyfelei beszüntették a kifizetését. Nem tudta ölbe tett kézzel nézni a kólikás lovat vagy a farfekvésesen ellő tehenet, még ha emiatt padlóra is került anyagilag. A párhuzam tagadhatatlan. Nem kérdéses, én vagyok az egyetlen, aki ezek közé az állatok és August, meg Al bácsi üzleti praktikái közé állhat. Apám bizonyára gondját viselte volna szegényeknek – és most tőlem is ezt várja. Ezt biztosan tudom. Bármit műveltem is az éjszaka, nem hagyhatom sorsukra szerencsétlen állatokat! A pásztoruk, a védelmezőjük vagyok. Ami több, mint kötelesség: apámmal kötött szövetségem záloga. Az egyik csimpánznak ölelésre van szüksége, hagyom hát, hogy meglovagolja a csípőmet, mialatt körbejárom a sátrat. Egy széles, üres térségre érve rájövök, hogy ez az elefántnak van fenntartva. Augustnak talán nehezére esik kivonszolni a vonatból. Ha a legcsekélyebb rokonszenvet érezném iránta, meggondolnám, miben lehetek a segítségére. Csakhogy semmi ilyesmit nem érzek. – Hé, doki! – szól oda Pete. – Otis úgy gondúja, hogy az egyik zsiráf megfázott. Megnézné? – Persze – mondom. – Gyere, Bobo – mondja Pete, és a csimpánzért nyúl. De a szőrös karok és lábak még szorosabban fonódnak körém.

– Menj, ha mondom! – szólok rá, s megpróbálom lefejteni magamról a karját. – Visszajövök, ne félj! Bobo meg se moccan. – Na, indulj már! – nógatom. Semmi eredmény. – Rendben. Még egy utolsó ölelés, és egyelőre elég ennyi – mondom, és arcomat az állat sötét bundájához szorítom. A csimpánz mosolyra villantja fogsorát, és arcon csókol. Aztán lemászik, kezét Pete-ébe csúsztatja, és görbe lábán elkacsázik. Kevéske genny folyik végig a zsiráf hosszú orrüregén. A lovaknál nem találnám ezt ijesztőnek, mivel azonban a zsiráfokat nem ismerem, úgy döntök, hogy óvatos leszek, és borogatást teszek a beteg nyakára. A művelethez létrára van szükségem. Otis az aljánál áll, és feladogatja, amit kérek tőle. A zsiráf félszeg és gyönyörű. Nagy valószínűséggel a legkülönösebb teremtmény, amivel csak találkoztam. Lábszára és nyaka finom vonalú, hullámosan hajló testét kirakós játék elemeiként borítja a mintázat. Háromszögletű fejéből furcsa, szőrös bütykök nőnek a nagyméretű fül fölött. Sötét szeme hatalmas, és az ajka olyan bársonyosan puha, akár a lovaké. Kötőféket vetettek rá, és most ebbe kapaszkodom, jobbára azonban mozdulatlanul tűri, amíg kitörlöm az orrát, és flanelbe bugyolálom a torkát. – Tudnál falazni egy darabig? – kérdem Otist, miközben egy rongyba törlöm a kezemet. – Persze. Mér? – El kell mennem valahová – mondom. Otis szeme összeszűkül. – Ugye, nem lépsz meg? – Hogy? Nem. Persze, hogy nem. – Ha igen, jobban teszed, ha megmondod, mer ha ezen töröd a fejedet, akkor nem falazok neked. – Nem lépek le. Miért tenném? – Mer… tudod te azt. Ezér meg azér. – Nem, nem lépek le, ne félj! De hagyjuk ezt a témát, rendben? Van valaki a világon, aki nem ismeri behatóan tegnap esti megszégyenülésem részleteit? Gyalog vágok neki a városnak, és néhány kilométer után lakott területen találom magam. Az épületek omladoznak, soknak bedeszkázták az ablakát. Elhaladok egy házsor előtt. A rongyos, csüggedt férfiak egy misszió ajtaja előtt várakoznak kenyérért. Egy néger fiú felajánlja, hogy kipucolja a cipőmet, és bár szívesen engedném, nem tehetem, mivel egyetlen cent sincs a zsebemben. Végül megpillantok egy katolikus templomot. Hosszú ideig gubbasztok egy hátsó padban, és a festett üvegű ablakot bámulom az oltár mögött. Bár forrón vágyakozom bűneim feloldozására, képtelen volnék végigcsinálni a gyónást. Végül otthagyom a padot, és elmegyek, hogy gyertyát gyújtsak a szüleim lelki üdvéért. Ahogy megfordulok, hogy távozzam, Marlenát pillantom meg… valószínűleg akkor jött be, mikor a benyílóban időztem. Csupán a hátát látom, de biztosan ő az. Az első padban ül. Halványsárga ruhát visel hozzáillő kalappal. A nyaka finom ívű, a válla szögletes. Kalapja karimája alól néhány göndör hajtincs türemkedik elő. Egy imazsámolyra térdepel. A bűntudat a szívembe mar. Sietve távozom a templomból, még mielőtt további kárt tennék a lelkemben. Mire visszatérek a körletbe, Rosie-t elhelyezték az állatsátorba. Nem tudom, hogyan, és nem kérdezem. Mosolyogva fogad, majd a szemét dörgöli az ormányával, amelynek a végét ökölként kunkorította be. Néhány percig figyelem, aztán átlépek a kötélen. A füle lelapul, a szeme

összeszűkül. Elszorul a szívem, mert azt hiszem, válaszol a gesztusaimra. Aztán meghallom August hangját. – Jacob? Néhány másodpercig még Rosie-t figyelem, aztán megfordulok, hogy szembenézzek a főnökömmel. – Ide hallgass – mondja, miközben a port piszkálja a csizmája orrával. – Tudom, hogy az elmúlt néhány napon kissé durván viselkedtem. Bizonyára várja, hogy mondjak valamit, amivel könnyítek a lelkén, de nem teszem. Nem érzem különösebben békülékeny hangulatban magam. – Azt próbálom itt elmondani, hogy kissé elvetettem a sulykot. Nagy nyomás nehezedik rám, tudod. Az idegeire megy az embernek ez a munka – kezet nyújt. – Akkor újra barátok leszünk? Néhány másodperccel tovább várok a kelleténél, aztán elfogadom a kinyújtott kezet. Elvégre is a főnököm. Ha egyszer úgy döntöttem, hogy maradok, botorság lenne kirúgatnom magam. – Jó fiú vagy – mondja. Keményen megrázza a kezem, majd a másik kezével vállon vereget. – Ma este mulatni viszlek benneteket Marlenával. Hogy mindketten megenyhüljetek. Tudok egy nagyszerű kis helyet. – És mi lesz a műsorral? – Egyelőre nincs értelme elkezdeni. Még senki se tud az érkezésünkről. Ez van, ha valaki felborítja az útitervét, és összevissza kóborol ezen az átkozott helyen – felsóhajt. – De hát Al bácsi a jelek szerint jobban tudja. – Nem is tudom – mondom. – A tegnap este… nagyon rázós volt. – Kutyaharapást szőrével, Jacob! Kutyaharapást szőrével. Kilencre gyere! – szélesen elmosolyodik, és elvonul. Figyelem, amint távozik. Megdöbbent a felismerés, mennyire nincs kedvem a társaságában időzni… és mennyivel inkább töltenem az időmet Marlenával. Szélesre tárul a díszterem ajtaja. Marlena vörös szaténruhában jön elém. Egyszerűen bámulatos. – Mi az? – néz végig magán. – Van valami a ruhámon? Ide-oda forog, a testét és a lábszárát vizsgálgatja. – Nem – felelem –, csak csodaszép vagy. Rám emeli a tekintetét. August lép elő a zöld függöny mögül, fehér nyakkendőt kötött. Végigmér, és kijelenti: – Nem jöhetsz így. – De nincs másom. – Akkor kölcsönöznöd kell. Rajta! De siess! Vár a taxi. Parkolók és sikátorok labirintusán hajtunk át, mielőtt egy iparnegyedben váratlanul megállunk egy sarkon. August kimászik a kocsiból, és összegöngyölt bankjegyet nyújt át a taxisofőrnek. – Gyere! – mondja, és kisegíti Marlenát a hátsó ülésről. Én a nyomukban caplatok. Vöröstéglás raktárépületekkel zsúfolt közbe jutottunk. Az utcai lámpák megvilágítják az aszfalt durva felületét. A sikátor egyik oldalán szemétkupacot halmoztak a fal mellé. A másikon autók parkolnak – sportkocsik, kétajtós járművek, szedánok, még limuzinok is –, mind csillogóan új. August megáll egy visszaugratott faajtó előtt. Hangosan kopog, aztán lábával idegesen dobolva várakozik. Félretolnak egy téglalap alakú kémlelőnyílást. Férfi szempár pillant ki busa, összenőtt szemöldök alól. A háttérből party lármája hallatszik. – Igen?

– A műsort jöttünk megnézni – mondja August. – Miféle műsort? – Mifélét, hát Frankiét, természetesen – mondja August mosolyogva. A kémlelőnyílás bezárul. Kattanás és csörgés hallatszik, amit egy retesz elhúzásának összetéveszthetetlen nesze követ. Az ajtó szélesre tárul. A fickó villámgyorsan végigjártatja rajtunk a szemét. Aztán betessékel minket, és bevágja mögöttünk az ajtót. Csempézett folyosón haladunk végig. Egy egyenruhás alkalmazott ellenőrzi a zakónkat, majd néhány lépcsőfokon ereszkedünk alá a márványpadlós táncterembe. A magas mennyezetről elegáns kristálycsillár csüng alá. A zenekar megemelt dobogón játszik, és a táncparkett tele van párokkal. Asztalok és U-alakú bokszok veszik körül. Néhány lépcsőfokot megyünk felfelé. A hátsó fal mentén faburkolatos bár húzódik szmokingos csaposokkal. A füstszínű tükör előtt palackok százai sorakoznak a polcokon. Marlenával az egyik bőrbevonatú bokszban várjuk, amíg August elmegy az italokért. Marlena a zenekart figyeli. Lábát keresztbe veti, és újra dobol a lábfejével. Most azonban a zene ritmusára mozgatja-billegeti a bokáját. Pohár kerül elém. Egy másodperc múlva August lehuppan Marlena mellé. Megvizsgálom a poharat – skót whisky jégkockákkal. – Minden rendben? – kérdi Marlena. – Kösz, megvagyok – mondom. – Kissé zöld a képed – folytatja. – A mi Jacobunk kamaszos macskajaját heveri ki éppen – mondja August. – Most a kutyaharapást szőrével módszerrel próbálkozunk. – Nos, mindenesetre időben szólj, hogy húzódjam félre az utadból – mondja Marlena kétkedőn, és a zenekar felé fordul. August megemeli a poharát. – A barátokra! Marlena épp csak addig néz vissza, amíg megtalálja habzó italát, és koccintunk az asztal fölött. Marlena kecsesen szippantgatja a magáét egy szalmaszállal, melyet lakkozott körmei közé vesz. August egy hajtásra kiissza a skót whiskyjét. Abban a pillanatban, hogy az enyém érinti az ajkamat, nyelvem ösztönösen elzárja a továbbhaladás útját. August szemmel tart, ezért úgy teszek, mintha lenyelném a kortyot, mielőtt az asztalra helyezem a poharat. – Látod, így kell ezt, fiam! Még néhány kortyintás, és tökéletesen helyrejössz. Magamról nem sokat tudok, azt azonban észreveszem, hogy a második brandy alexander koktél után Marlena láthatóan életre kel. A táncparkettre vonszolja Augustot. Miközben ő a feleségét táncoltatja, egy cserepes pálma földjére öntöm a whiskymet. Marlena és August a tánctól kipirulva tér vissza a bokszba. Marlena nagyot sóhajt, és egy étlappal legyezgeti magát. August cigarettára gyújt. Tekintete az üres poharamra téved. – Ó… látom, gondatlan voltam – mondja. Feláll. – Ugyanazt kéritek? – Naná! – mondom minden lelkesedés nélkül. Marlena egyszerűen csak bólint, és megint csak az foglalja le, ami a táncparketten történik. August már vagy fél perce van távol, amikor Marlena felugrik, és megragadja a kezemet. – Mit művelsz? – mondom nevetve, mikor a karomat rángatja. – Gyere! Táncoljunk! – Tessék? – Imádom ezt a dalt! – De… én… nem… Minden hiába. Máris felállók. Marlena a táncparkettre vonszol, közben szvingel és csettintget az ujjával. Amikor körülfognak a táncoló párok, felém fordul. Mélyet sóhajtok, és a karomba veszem. Néhány szívverésnyi ütemet várunk, aztán nekilendülünk, és szinte

úszunk a táncparketten a pörgő-forgó táncosok tengerében. A partnerem pihekönnyű… egyetlen lépést sem vét el, ami nagy teljesítmény, ha tekintetbe vesszük az én esetlenségemet. Nem mintha nem tudnék táncolni. A fene tudja, mi a baj velem. Abban azonban holtbiztos vagyok, hogy nem az ital teszi. Marlena elpörög tőlem, azután visszatér. A karom alatt bújik át, úgy, hogy a háta közben hozzám préselődik. Alkarom a kulcscsontján nyugszik, bőre a bőrhöz simul. Mellkasa emelkedik és süllyed a karom alatt. Feje ott van az állam alatt, a haja illatos, teste meleg a mozgástól. Aztán megint csak eltávolodik, és úgy bomlik ki az ölelésemből, akár egy szalag. Mikor a zene elhallgat, a táncosok fütyülnek és tapsolnak a fejük fölött. Senki sem teszi lelkesebben, mint Marlena. Átpillantok a bokszunkra. August keresztbe font karral bámul minket, és láthatóan forr a dühtől. Ijedten lépek el Marlenától. – Razzia! Egy pillanatra megfagy az idő, aztán felhangzik a második kiáltás is. – Razzia! Mindenki távozzon! Magával ragad a tülekedő testek tömege. Az emberek sikoltozva, egymáson áttolakodva iparkodnak elérni a kijáratot. Marlena elém kerül, néhány vendég elválasztja tőlem. Lökdösődő fejek és kétségbeesett arcok fölött néz vissza rám. – Jacob! – kiáltja. – Jacob! Feléje küzdöm magam. Kezemet kinyújtom a hús tengerébe, megragadok egy kezet és az arckifejezésből tudom, hogy Marlenáé. Szorosan megmarkolom, és közben Augustot keresem a tömegben. De csupán idegeneket látok. Marlenával elszakadunk egymástól az ajtónál. Másodpercek múltán kilöknek egy sikátorba. Az emberek sikoltozva tódulnak az autókhoz. Felberregnek a motorok, dudák kürtölnek, kerekek csikorognak. – Gyere! Gyere! Pucoljunk! – Igyekezz! Marlena a semmiből tűnik elő, és megragadja a kezemet. Sziréna-vijjogás és füttyögés közepette menekülünk. Amikor puskaropogást hallok, Marlenát egy kisebb közbe terelem. – Várj! – lihegi. Megáll, és fél lábon ugrálva leveszi az egyik cipőjét. A karomra támaszkodik, úgy veszi le a másikat. – Rendben – mondja, és egyik kezébe fogja mindkét lábbelit. Addig futunk, amíg a szirénavijjogás, a tömeg zsivaja és a kerékcsikorgás hallótávolon kívül kerül. Mellékutcákon és sikátorokon haladunk előre. Végül kifulladva állunk meg egy vasból készült tűzlépcső alatt. – Jaj, istenem! – zihálja Marlena. – Istenem, ez meredek volt. Vajon August is kijutott? – Nagyon remélem – mondom, magam is levegő után kapkodva. Előrehajolok, és a combomon támasztom meg a két kezemet. Egy pillanat múlva felnézek Marlenára. Egyenesen rám néz, és a száján át lélegzik. Most hisztérikus kacagásba kezd. – Mi az? – kérdem. – Á, semmi – mondja. – Igazán semmi – ezzel tovább nevet, ez a nevetés azonban veszedelmesen közel jár a síráshoz. – Mi a baj? – faggatom. – Ó – mondja szipogva, és ujjával törölgeti a szeme sarkát. – Csak ez az átkozott, bolond élet, semmi egyéb. Nincs véletlenül zsebkendőd? Megtapogatom a zsebeimet, és előkotrok egyet. Elveszi, letörli a homlokát, aztán végiglapogatja az arcát. – Jaj, hogy festhetek! És nézd a harisnyámat! – kiáltja, cipőtlen lábfejére mutatva. Lábujjai átkandikálnak a lyukon. – Ó, pedig selyem! – a hangja magas és természetellenes. – Marlena? – kérdem szelíden. – Jól vagy? Öklét a szájához szorítja, és felsóhajt. A karjáért nyúlok, ő azonban elfordul. Azt várom,

hogy úgy marad, a fallal szemben, ehelyett csak forog tovább, akár egy dervis. A harmadik fordulatnál elkapom a vállát, és szájon csókolom. Megmerevedik, kapkodva, ajkaim közül szívja a levegőt. Egy pillanat múlva ellágyul. Ujjbeggyel érinti az arcomat. Aztán ellöki magát tőlem, több lépést hátrál, és riadt tekintettel bámul rám. – Jacob – mondja végül rekedten. – Jaj, istenem, Jacob! – Marlena – előrelépek, aztán megtorpanok. – Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad. Egyik kezét az ajkához szorítja, úgy mered rám. A szeme sötét üreg. Aztán a falnak veti a hátát, felhúzza a cipőjét, és az aszfaltot tanulmányozza. – Kérlek, Marlena! – gyámoltalanul széttárom a karomat. A második lábbelit is magára igazítja, és elszalad. Megbotlik, majd tovább bukdácsol előre. – Marlena! – mondom, és néhány lépésnyit utánafutok. Még gyorsabban szalad. Egyik kezét védekezőn az arca elé emeli, hogy ne lássam. Megállok. Ő tovább megy, léptei kopognak a sikátor kövezetén. Megvárom, amíg eltűnik a sarkon. Keze az arca előtt marad, hátha ott is én fogadom. Több órába kerül, mire visszatalálok a cirkuszhoz. Küszöbökről kilógó lábszárak és kenyérosztást hirdető falragaszok előtt haladok el. Több ablakon a „Zárva” feliratot látom, és annyi mindenképpen világos, hogy a tulajdonosok nem az éjszakára értik. Más feliratok leszögezik, hogy „Senkit nem veszünk fel”. Egy második emeleti ablak felirata így szól: „Kiképzünk az osztályharcra.” Elhaladok egy fűszerüzlet előtt, melynek falragasza a következő: Nincs pénze? Mije van? Mindent elfogadunk! Egy újságosbódé előtt elmenve szemembe ötlik a szalagcím: Újra lecsapott Floyd, a szépfiú: a tömeg éljenzése közepette 4000 dollárral lépett meg. Alig egy kilométerre a cirkusztól csavargótanyához érek. A közepén tűz ég, körötte elnyújtózó hobók. Akad, aki ébren van, előrehajol, és a tűzbe bámul. Mások a hátukon hevernek, ruhájukat hajtogatva fejük alá. Elég közel járok ahhoz, hogy lássam az arcukat, és észrevegyem, a többségük fiatal… fiatalabb nálam. Néhány lány is akad közöttük, egy pár pedig épp közösül. Még csak el sem vonultak egy bokorba, mindössze valamivel távolabb vannak a tűztől, mint a többiek. Egy-két fiú közönyösen szemléli a jelenetet. Akik alszanak, levették a cipőjüket, melyet azonban a bokájukhoz kötöttek. Egy öregebb csavargó a tűz mellett melegszik, állát elborítják a hegek, a borosta vagy mindkettő. A beesett arc fogak hiányára enged következtetni. Szembenézünk egymással. Hosszan nem engedjük el a másik tekintetét. Sehogyan sem értem, miért néz rám olyan ellenségesen, mígnem ráeszmélek, hogy elegáns alkalmi öltöny van rajtam. Az öregnek persze sejtelme sincs, hogy ez az egyetlen valami, ami elválaszt minket egymástól. Leküzdöm az ésszerűtlen késztetést, hogy mindezt elmagyarázzam neki, és továbbmegyek az utamon. Amikor végre a cirkuszhoz érek, megállok, és az állatsátorra pillantok. Körvonalai hatalmasan rajzolódnak az éjszakai égboltra. Néhány perc múlva azon kapom magam, hogy az elefánt előtt állok. Neki is csupán a sziluettjét látom, de csak akkor, miután szemem hozzászokott a félhomályhoz. Alszik, óriási teste nem mozdul, csupán a légzése emeli és süllyeszti alá a mellkasát, míg szendereg. A legszívesebben megérinteném, hogy kezemmel végigsimíthassam a durva, meleg bőrt, de nem visz rá a lélek, hogy felébresszem. Bobo a ketrece sarkában hever. Egyik karját a feje fölé nyújtja, a másikat a mellkasán nyugtatja. Mélyet sóhajt, cuppog az ajkával, aztán az oldalára fordul. Olyan emberi. Végül visszavergődöm a marhavagonba, és letelepszem a hálózsákomra. Királynő és

Walter átalusszák érkezésemet. Hajnalig ébren heverek. Királynő hortyogását hallgatom, és siralmasan érzem magam. Alig egy hónapja csak napok választottak el egy jó diplomától, és biztos karrier várt apám oldalán. Most meg alig egy lépésre állok attól, hogy csavargó legyek… cirkuszi munkás vagyok, aki nem egyszer, de kétszer is lejáratta magát ugyanennyi nap alatt. Tegnap lehetetlennek tartottam, hogy fokozhatom a szégyent, ami Nell lehányása miatt háramlott rám, de úgy hiszem, az este mégis sikerült. Mi a fészkes fenét képzeltem? Vajon megmondja-e Augustnak? Egy pillanatra magam előtt látom a bikacsököt, amint a fejemre sújt. Még rövidebb villanásra magamat látom, ahogy most azonnal felszedelőzködöm, és visszamegyek a csavargók táborába. Mégsem teszem, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elhagyjam Rosie-t, Bobot meg a többieket. Megfogadom, hogy megemberelem magam. Abbahagyom az ivást, és gondom lesz rá, hogy soha többé ne maradjak egyedül Marlenával. És eljárok gyónni is. Párnám sarkával törlöm le a könnyeimet. Aztán szorosra zárom a szemem, és magam elé képzelem az édesanyámat. Megpróbálok megmaradni ennél a képnél, hamarosan azonban Marlena lép a helyére. Hűvös és távoli, mint amikor a zenekart figyelte, és a ritmusra dobolt a lábával. Sugárzó, mint amikor a táncparketten pörögtünk. Hisztérikus… aztán pedig rémült… a sikátorban. Az utolsó emlékképeim róla mégis a tapintásra vonatkoznak: ahogy az alkarom alsó fele keblei halma fölött pihen. Ajka az ajkamon, lágyan és telten. Meg egy apró részlet, amelyet sem elhessegetni, sem a mélyére hatolni, nem tudok, és amely az álmomba is elkísér: ujjbegyei leheletfinom érintése az arcomon. Néhány óra múlva Kinko… Walter ébreszt. – Hé, Csipkerózsika! – rázogat. – Fent van a zászló. – Rendben, kösz – mondom, de nem moccanok. – Nem akarsz felkelni? – Lángész vagy, ugye, tudod? Walter hangja vagy egy oktávval megemelkedik. – Hé, Királynő!… ide, kislány! Ide, hozzám! Gyere, Királynő! Nyald végig ezt a fickót! Rajta! Királynő a fejemre veti magát. – Hé, állítsd le! – mondom, és egyik karomat védekezőn felemelem, mivel Királynő nyelve már a fülembe mélyed, mialatt ő maga az arcomon táncol. – Állítsd le, de rögtön! A kutyus azonban megállíthatatlan, ezért felpattanok az ágyról. A hirtelen mozdulattól az eb a padlóra repül. Walter nevetve néz rám. Királynő az ölembe ügyeskedj magát, hátsó lábára áll, és az államat és a nyakamat nyaldossa. – Jó kislány vagy, Királynő! Jó bébi – mondja Walter. – Szóval, Jacob… úgy festesz, mint akinek… hm… újabb érdekes estében volt része. – Nem egészen – felelem. Mivel Királynő amúgy is ott van az ölemben, simogatni kezdem. Ez az első alkalom, amikor hagyja, hogy megérintsem. A teste meleg, a szőre drótként meredezik. – Hamarosan belejössz, mint kiskutya az ugatásba. Gyere reggelizni. Az evés majd helyrehozza a gyomrodat. – Nem ittam. Egy pillanatig fürkészően tanulmányoz. – Á – mondja, és sokat tudón bólogat. – Mit akar ez jelenteni? – kérdem. – Nő van a dologban.

– Nem. – De igen. – Nem és nem! – Meglep, hogy Barbara máris megbocsátott neked. Vagy tévedek? – pár másodpercig az arcomba bámul, aztán folytatja a bólogatást. – Úgy, úgy. Azt hiszem, kezd összeállni a kép. Nem vittél neki virágot, mi? Ideje megfogadnod a tanácsaimat. – Miért nem törődsz a magad dolgával? – torkollom le. Leteszem Királynőt a padlóra, és felállók. – Húú, első osztályú méregzsák vagy! Tudtad? Na gyerünk! Harapjunk valamit! Miután megtöltjük a tányérjainkat, Walter után indulok az asztalához. – Mi a fenére készülsz? – sziszegi, és megáll menet közben. – Úgy gondoltam, hozzád ülök. – Nem teheted. Mindenkinek kijelölt helye van. Különben pedig csökkenne a megbecsülésed a világ szemében. Habozom. – Amúgy meg mi a bajod? – kérdi Walter. Átpillant a megszokott asztalomra. August és Marlena némán falatozik, a tányérukba bámulnak. Walter rám kacsint. – Jaj haver… nehogy már! – Egy büdös szót sem szóltam – tiltakozom. – Nem is volt rá szükség. Ide süss, kölyök, olyan hely ez, ahová nem akarhatsz tartozni. Megértetted? Képletes értelemben mondom. Ami a szó szerintit illeti, vonszold oda a valagadat ahhoz az asztalhoz, és viselkedjél normálisan! Ismét Augustra és Marlenára pillantok, akik szemlátomást rá sem hederítenek egymásra. – Jacob, jól figyelj rám! – mondja Walter. – Ő a legaljasabb görény, akivel valaha is találkoztam, ezért bármi kezdődött is el köztetek… – Semmi nem kezdődött köztünk. Az égvilágon semmi. – …hagyd abba most, rögtön, vagy hamarosan holtan találod magad. Ha szerencséd lesz, csak lelöknek a vonatról, ha nem, valami szakadék fölött hajítanak ki. Komolyan beszélek. Most pedig indíts az asztalodhoz! Levicsorgok rá. – Csipkedd magad! – mondja, és az asztal felé int. August felpillant a jöttömre. – Jacob! – kiáltja. – De jó, hogy látlak! Nem tudtam, hazataláltál-e tegnap este. Nem jól vette volna ki magát, ha börtönből kell kiváltsalak, tudod. Hogy úgy mondjam, némi zavart keltett volna. – Én is aggódtam kettőtök miatt – mondom, és helyet foglalok. – Valóban? – mondja tettetett meglepetéssel. Felpillantok rá. A szeme különös fényben izzik, a mosolya valahogyan természetellenes, – Á, de mi rendben hazaértünk, nem igaz, drágám? – mondja, és Marlena felé lövell egy pillantást. – Hanem mondd csak, Jacob… hogy a csudában szakadtatok el ti ketten? Olyan… közel álltatok egymáshoz a táncparketten. Marlena gyorsan felpillant, arcán piros foltok égnek. – Mondtam neked tegnap este. Elvesztettük egymást a tülekedésben. – Jacobot kérdeztem, nem téged, drágám. De azért köszönöm. Ezzel színpadiasan tósztra emeli a poharát, és zárt ajkát széles mosolyra húzza. – Nagy volt ott a tolongás – mondom. Felveszem a villámat, és a tojásom alá csúsztatom. – Megpróbáltam nem elveszíteni Marlenát szem elől, de nem sikerült. Egy ideig mindkettőtöket kerestelek, aztán úgy gondoltam, jobb lesz, ha én is eltisztulok. – Bölcs döntés, fiam.

– És ti ketten összeakadtatok végül? – kérdem, mintegy mellékesen, mialatt számhoz emelem a villát. – Nem, külön taxin jöttünk haza. Kétszeres költség, de százszor ennyit megadnék, hogy tudjam, az én drága feleségem biztonságban van… nem igaz, édes? Marlena a tányérjába bámul. – Kérdeztelek, drágám. – De, de igaz, persze – feleli Marlena színtelen hangon. – Mert ha úgy gondolnám, bármiféle veszély környékezi, csak a jó isten a megmondhatója, mi telne tőlem. Gyorsan felpillantok. August egyenesen rám mered.

Tizenkettő Amint észrevétlen az állatsátorhoz juthatok, oda szököm. Kicserélem a zsiráf nyakán a kötést, hideg vizes borogatással gyógyítgatok egy tevét, mert gyanítom, hogy patatályog bántja, végül túlélem első nagymacska-betegemet. Rex benőtt karmát kezelem, mialatt Clive a fejét simogatja. Aztán útnak indulok, hogy ellenőrizzem a többi állatot. Közben Bobot is a karomba veszem. Egyedül az igavonó állatokra nem nézek rá, őket nem simogatom meg, éspedig azért, mert állandóan használják szegényeket, és tudom, a baj legkisebb jelére azonnal értesítenének. Már jócskán benne járunk a délelőttben, és én az állatsátor többi gondozójával együtt tisztogatom a ketreceket, ennivalót darabolok és trágyát hordok. Az ingem átnedvesedik, a torkom kiszárad. Mikor a zászlót végre felhúzzák, Gyémánt Joe, Otis meg jómagam kibaktatunk a sátorból, és megindulunk az étkezde felé. Clive lép oda mögénk. – Tárcsátok magatokat távol Augusttól, ha tuggyátok – mondja. – Rágyütt a bolondóra. – Miért? Mi történt? – kérdi Joe. – Azér kapta föl a vizet, mer Al bácsi a mai parádéra be akargya fogni az elefántot. August most mindenkire rázúdíttya a mérgit, aki csak az úttyába kerül. Ahogy arra a szegény nyomorultra is ott – teszi hozzá, a mezőt átszelő három fickóra mutatva. Bili és Grady vonszolja át Tevét a cirkuszkörleten a Repülő Különítményhez. Közöttük csüng, lábát húzza a földön. Clive-hoz penderülök. – Nem ütötte meg, ugye? – Nem a – mondja Clive. – De alaposan lehorta, az szentigaz. Még dél sincs, és máris bűzlik a piátú. Hanem az a fickó, aki Marlenára vetett szemet… ffúú… ő aztán nem esik még eccer ebbe a hibába! – csóválja meg a fejét Clive. – Az az átokverte elefánt nem alkalmas semmiféle parádéra – veti közbe Otis. – Hisz még arra se tudja rávenni August, hogy egyenes vonalban jusson el a kocsijától a menazsériáig. – Én tudom, te is tudod, de Al bácsi nem akargya tűnni – feleli rá Clive. – Miért olyan fontos Álnak az, hogy szerepeltesse a parádén? – kérdem. – Azér, mer egész életébe arra várt, hogy elmondhassa: „Haggyátok a lovakat, mert itt jönnek az elefántok!” – véli Clive. – A pokolba az egésszel – morogja Joe. – Má lovaink is alig vannak, elefántjaink meg még kevésbé. Egy elefántunk van. – Miért vágyik rá annyira Al? – kérdezem. A többiek egy emberként fordulnak felém. – Jó kérdés – bólint végül Otis, bár világos, hogy agysérültnek gondol. – Azér, mer a Ringling tényleg elmondhatja, hogy neki vannak elefántjai. A távolból figyelem, ahogyan August megpróbálja felsorakoztatni Rosie-t a parádés szekerek mellé. A lovak oldalt szökkenek előle, s idegesen táncolnak a hámban. A kocsisok keményen megmarkolják a kantárszárat, s közben figyelmeztető kiáltásokat hallatnak. Az eredmény ragályosan elharapózó pánik, és rövidesen a lámákat és zebrákat vezető bevonulóknak is nehezükre esik rendet tartani. Néhány perc elteltével Al bácsi közelít a menethez. Vadul hadonászik Rosie felé, s be nem áll a szája. Mikor mégis elhallgat, August kezdi újra. Most ő mutogat Rosie-nak. A bikacsököt lengeti, majd a nyomaték kedvéért az állat vállát püföli. Al bácsi a kíséretéhez fordul. Ketten sarkon fordulnak, és átsprintelnek a körleten. Nem sokkal később az orrszarvú szekere kocog oda Rosie mellé. Hat bizonytalan

percheron húzza. August kinyitja az ajtót, és addig ütlegeli Rosie-t, míg végül bekecmereg. Röviddel ezután megszólal a csinnadratta, és elkezdődik a parádé. A menet egy óra múlva tér vissza, jókora tömeg kíséretében. A helybeliek a körlet szélén lebzselnek. Számuk egyre nő, ahogy továbbadják egymásnak a híreket. Rosie-t egyenesen a nagysátor végéhez szállítják, amelyet mostanra összekapcsoltak a manézzsal. August átviszi az állatok sátrába, s a helyére vezeti. Ez utóbbit csak azután nyitják meg a nagyközönség előtt, hogy a kötele mögött áll, és egyik lábfejét egy póznához láncolják. Ijedten látom, hogy a város apraja-nagyja abajgathatja. Könnyen meglehet, hogy ő most a legnépszerűbb állat. Nagy füle előre-hátra leng, miközben az elragadtatott nézők kezéből elfogadja a cukorkát, a pattogatott kukoricát, sőt a rágógumit is. Az egyik fickó elég bátor ahhoz, hogy előrehajolva egy doboz pattogatott kukoricát dobjon nyitott szájába. Jutalmul Rosie leveszi a kalapját, a saját fejére helyezi, majd ormányával látványos köröket ír le a levegőben. A tömeg felmorajlik, ő pedig békésen visszaadja a kalapot az elragadtatott tulajdonosnak. August mögötte áll a bikacsökkel, arca úgy sugárzik, akár egy büszke apáé. Mialatt az utolsó néző is átmegy a nagysátorba, és az előadóművészek felsorakoznak a Fő műsorhoz, Al bácsi félrevonja Augustot. A menazséria túloldaláról figyelem, ahogy August szája elnyílik döbbenetében, majd felháborodásában, végül lármásan panaszkodni kezd. Arca elsötétül, meglengeti cilinderét és a bikacsököt. Al bácsi tökéletes közönnyel mered a levegőbe, aztán felemeli a kezét, és fejét csóválva elsétál. August hökkenten bámul utána. – Mit gondolsz, mi történhetett? – kérdezem Pete-et. – Azt csak a jó isten tuggya – mondja. – De az az érzésem, hamarossan hallunk rúla. Mint kiderül, Al bácsi annyira megörült Rosie népszerűségének, hogy már nem csupán ahhoz ragaszkodik, vegyen részt a Fő Műsorban, de azt is követeli, hogy közvetlenül az elején egy teljes számot produkáljon a központi porondon. Mire értesülök róla, a dolog komoly fogadások tárgyát képezi a hátsó fertályban. Minden gondolatom Marlena körül forog. Hátrarohanok oda, ahol az előadóművészek és a cirkuszi állatok gyülekeznek a nagysátor mögött, a Látványosságra készen. A sor elején Rosie áll. A fején Marlena ül rózsaszínű flitteres ruhában, és Rosie csúf bőr fejpántjába kapaszkodik. August a bal válla mellett áll komoran, szorítása hol enyhül, hol erősödik a bikacsökön. A zenekar elhallgat. Az előadóművészek még utoljára megigazítják jelmezüket, az állatgondozók meg megnézik ápoltjaikat. Aztán felcsendül a Látványosság kísérőzenéje. August előrehajol, és beleüvölt Rosie fülébe. Az elefánt habozik, mire August rávág a bikacsökkel. Rosie ijedtében átsüvít a nagysátor hátsó végén. Marlena lehúzza a fejét, hogy le ne vigye a sátorpózna. Levegő után kapkodok, és előrerohanok, megkerülve az oldalfal végét. Rosie nagyjából hét métert tesz meg a porondon, majd megáll. Marlena közben hihetetlen változáson megy keresztül. Az egyik pillanatban még Rosie fején lapul szorongva, a következőben kiegyenesedik, és széles mosollyal tárja szét a kezét. Háta ívben meghajlik, lábujjhegyen ágaskodik. A tömeg őrjöng, tapsol és fütyül, feláll a lelátókon, mogyorót dobál a pódiumra. August közben utoléri. Magasra emeli a bikacsököt, aztán megdermed mozdulat közben. Fejét a nézőtér felé fordítja, s a vendégsereget vizslatja. Haja előrehull a homlokába. Vigyorogva leengedi a bikacsököt, és leveszi a cilinderét. Mélyen meghajol, ezt háromszor megismétli, mindig a nézőtér más és más fertálya felé. Mikor visszatér Rosie-hoz, arca ismét megkeményedik. A bikacsökkel bökdösi az elefánt lábszárát, így kényszeríti, hogy körbejárja a porondot. Hol megindulnak, hol megint megállnak. A fő attrakció többi résztvevője körbeveszi őket,

ahogyan a víz válik szét a kő előtt. A közönség imádja ezt a mutatványt. Valahányszor Rosie August elébe battyog, majd megáll, dőlnek a nevetéstől. Akkor is viharos kacagásban törnek ki, amikor August vörös arccal, a bikacsököt lengetve az állat közelébe ér. Végül az út háromnegyedéhez érve Rosie felkunkorítja ormányát a levegőbe, és futásnak ered, sorozatos mennydörgésként hangzó szellentéseket eregetve maga után, miközben a sátor hátulja felé száguld. Marlena mindkét kézzel megragadja a fej kötőfékjét. Ahogy közelebb érnek, eláll a lélegzetem. Hacsak Marlena nem ugrik le valahogyan, lesodródik az állat hátáról. Néhány méternyire a bejárattól Marlena elengedi a kötőféket, és erősen balra hajol. Rosie eltűnik a sátorból, otthagyva lovasát, aki a központi póznába kapaszkodik. A tömeg elnémul, mivel többé senki nem biztos abban, hogy ez is a számhoz tartozik-e vagy sem. Marlena ernyedten csüng alá, tőlem alig pár méternyire. Zihálva lélegzik, szemét lehunyja, feje lekókad. Már épp arra készülök, hogy előrelépjek, és leemeljem onnan, amikor kinyitja a szemét, bal kezét elveszi a póznáról, majd egyetlen kecses mozdulattal megpördül, úgyhogy most szembenéz a közönséggel. Arca felragyog, és pipeskedve kinyújtja nevezetes lábujjait. A zenekar vezetője, aki a maga kijelölt helyéről nézte végig az eseményeket, most őrjöngve dobszólót vezényel. Marlena ideoda leng közben. Mialatt lendületbe jön, a dobpergés is egyre hangosabb. Nemsokára már a talajjal párhuzamosan leng. Azon tűnődöm, meddig bírja ezt folytatni, és egyáltalán, hogy a csudában szándékozik befejezni, amikor váratlanul elengedi a póznát. Átsuhan a levegőn; teste labdává gömbölyödik, és kétszer előrebukfencezik. Aztán oldalt pördülve kigöngyöli magát, és biztonságosan landol egy kupac fűrészporban. Lenéz a lábfejére, kiegyenesedik, majd mindkét karját a levegőbe löki. A zenekar győzelmi indulóba kezd, és a tömeg vad éljenzésben tör ki. Pillanatokkal később pénzérmék záporoznak a porondra. Ám alighogy megfordul, látom, hogy megsérült. Kibiceg a nagysátorból, én pedig kirohanok utána. – Marlena! – kiáltom. Megfordul, és rám borul. Elkapom a derekánál fogva, úgy nyalábolom föl. August fut ki hozzánk. – Drágám… jaj, drágám! Csodálatos voltál! Egyszerűen csodálatos! Életemben nem láttam még ilyen… Hidegen elhallgat, ahogy meglát engem, amint átkarolom a feleségét. Marlena felemeli a fejét, úgy nyöszörög. Augusttal összeakad a tekintetünk. Aztán összekulcsoljuk a kezünket Marlena mögött, széket formálva a számára. Marlena jajgatva támaszkodik August vállára. Cipellőbe bújtatott lábát a karunk alá húzza, izmai megfeszülnek a fájdalomtól. August a hajára szorítja az ajkát. – Jól van, drágám! Most már itt vagyok. Psszt… Jól van. Itt vagyok melletted. – Hová vigyük? Az öltözősátrába? – kérdem. – Ott nem tudjuk lefektetni. – A vonatra? – Túl messze van. Menjünk a sztriptízes lány sátrába! – Barbarához? August megsemmisítő pillantást lövell rám Marlena feje felett. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül lépünk be Barbara sátrába. Egy széken ül az öltözőasztala előtt éjkék hálóköntösben, és cigarettázik. Arcáról azonnal eltűnik az unott megvetés kifejezése, ahogy meglát minket.

– Ó, szentatyám! Mi történt? – mondja, elnyomja a cigarettáját, és talpra ugrik. – Gyertek, tegyétek az ágyra! Ide, ide – mondja, és futva mutatja az utat. Lefektetjük Marlenát. Az oldalára fordul, és átkulcsolja a lábát. Az arca eltorzul és fogát összeszorítja a fájdalomtól. – A lábam… – Maradj csöndben, édes – szól rá Barbara. – Minden elrendeződik. Ne félj! – föléje hajol, s kioldozza a szalagokat Marlena cipellőjén. – Jaj, istenem, jaj, istenem, megsérült… – Hozd ide az ollót a legfelső fiókból – rendelkezik Barbara, és hátrapillant rám. Miután visszatérek az ollóval, Barbara levágja Marlena harisnyája fejét, majd felgyűri az anyagot a lábszárán. Aztán ölébe veszi a két mezítelen lábfejet. – Menj az étkezdébe, és szerezz jeget! – utasít. Egy másodperc múlva mind ő, mind August várakozón néz rám. – Már itt se vagyok – mondom. Az étkezde felé rohanok, amikor meghallom, hogy Al bácsi utánam kiált: – Jacob! Várj! Megvárom, amíg beér. – Hol vannak? Hová lettek? – kérdi. – Barbara sátrában vannak – lihegem. – Hogyan? – A sztriptíztáncosnőnél. – Miért? – Marlena megsérült. Jeget kell vinnem neki. Al megfordul, és ráförmed egyik csatlósára. – Menj, szerezz jeget! Vidd a sztriptíztáncosnő sátrába! Na, lódulj már! – ezzel visszafordul hozzám. – Te pedig hozd vissza azt az átkozott elefántot, mielőtt kizsuppolnak minket a városból! – Hol van? – Tudomásom szerint valami hátsó udvarban káposztát legel. A háziasszony nincs tőle elragadtatva. A körlettől nyugatra találod. Tereld ki onnan azt az állatot, még mielőtt a zsaruk megérkeznek! Rosie egy letaposott veteményesben álldogál, és ormányát lustán lóbálja az ágyások fölött. Ahogy a közelébe érek, egyenesen a szemembe néz, mialatt letép egy fej vörös káposztát. Lapát méretű szájába ejti, aztán egy uborkáért nyúl. A ház úrnője résnyire nyitja az ajtót, és azt visítja: – Vigye onnan azt az izét, de azonnal! – Bocsánat, asszonyom – mondom. – Higgye el, megteszek minden tőlem telhetőt. Megállok Rosie vállánál. – Gyere, Rosie! Kérlek! Rosie előrelendíti a fülét, megáll, majd egy szem paradicsomért nyúl. – Nem szabad! – szólok rá. – Rossz elefánt! Rosie a szájába pottyantja a piros gömböt, majd mosolyogva rágni kezdi. Nem kétséges, hogy rajtam nevet. – Jézusom! – sóhajtom, és fogalmam sincs, mihez kezdjek. Rosie most valami karórépalevél köré fonja az ormányát, és gyökerestől kiszakítja a földből. Közben kitartóan néz. A répa szintén a szájában landol, és ő nagy élvezettel rágni kezdi. Megfordulok, és kétségbeesetten rámosolygok a továbbra is száját tátó háziasszonyra. Két férfi igyekszik felénk a cirkuszkörlet felől. Az egyik öltönyt, keménykalapot és hozzá illő mosolyt visel. Óriási megkönnyebbülésemre az egyik „lelkiatyát” fedezem fel a személyében. A társa mocskos overallt hord, kezében vödör. – Jó napot, asszonyom! – köszön békéltetőnk az asszonyságra. Kalapjához emeli a kezét,

majd óvatosan megindul a letarolt veteményesben, ami úgy fest, mintha tank szántotta volna fel a talaját. A fickó felmegy a hátsó bejárat betonlépcsőjén. – Látom, találkozott Rosie-val, a világ legnagyobb és legnagyszerűbb elefántjával. Ön szerencsés ember… nem szokott vendégségbe járni. A nő továbbra is az ajtó hasadékán les ki. – Hogyan? – kérdi hitetlenkedve. Békéltetőnk szélesen elmosolyodik. – Igen. Igazi megtiszteltetés ez. Lefogadom, hogy a szomszédságában senki – de talán az egész városban sem, úgy ám! – nem mondhatja el magáról, hogy elefánt járt a hátsó udvarában. Embereink tüstént elvezetik… természetesen rendbe hozzuk a kertjét, és a kárát is megtérítjük. Mit szólna, ha lefotóznánk Rosie társaságában? Lenne mit mutogatni a családnak meg a barátoknak! – Én… én… mit mond? – hápogja az asszonyság. – Bátorkodom arra kérni, asszonyom, hogy talán beszéljük meg odabent a részleteket. Sokkal könnyebb lenne – mondja a fickó, és alig észrevehetően meghajol. Némi vonakodó szünet után az ajtó kitárul. A fickó eltűnik a házban, én pedig visszafordulok Rosie-hoz. A másik fickó közvetlenül előtte áll, kezében a vödörrel. Rosie ormánya elragadtatottan köröz a vödör fölött, szagolgatja, és azon van, hogy a két kar között a benne lévő tiszta folyadékhoz férkőzzön. – Przestan! – mondja a fickó, és eltolja az ormányt. – Nie! A szemem elkerekül ámulatomban. – A francba, valami gond van? – kérdi a fickó. – Nem – mondom gyorsan. – Nem, de én is lengyel vagyok. – Ó, ne haragudj! – ellöki a kitartóan tolakodó ormányt, a combjába törli a jobbját, és felém nyújtja. – Grzegorz Grabowski – mutatkozik be. – De hívjál csak Gregnek! – Jacob Jankowski – mondom, és kezet rázunk. Elhúzza a magáét, hogy megvédelmezze a vödör tartalmát. – Nie! Teraz nie! – morogja mérgesen, és újra csak eltolja a makacs ormányt. – Szóval akkor Jacob Jankowski a neved? Igen, Teve beszélt már rólad. – Mi van a vödörben? – kérdem. – Gin és gyömbérsör – mondja. – Viccelsz? – Az elefántok imádják a piát. Látod? Elég egy korty ebből, és többé nem törődik a káposztával. Ó! – kiáltja, félreütve az ormányt. – Powiedzialem przestan! Pózniej! – Honnan a francból tudtad? – Az utolsó cirkusz, ahol alkalmazásban álltam, több elefántot tartott. Az egyikük rendszeresen hasfájást színlelt, csak hogy hozzájusson a whiskyadagjához. Hozd ide a bikacsököt, aszondom! Valószínűleg engedelmesen követ minket a körletig, hogy megkapja a ginjét… nem igaz, mój malutki paczuszek?… de jobb azér, ha kéznél van. – Persze – mondom. Leveszem a kalapomat, és megvakarom a fejemet. – August tud erről? – Már miről? – Hogy ilyen jól ismered az elefántokat. Szerintem bizonyára felfogadna mint… Greg tiltakozón feltartja mindkét kezét. – Neeem, nem! Szó sem lehet róla! Nem akarlak megbántani, Jacob, de nincs az a pénz, amiér annak az alaknak dolgoznék. Mellesleg, nem vagyok elefántgondozó, éppen csak szeretem a nagydarab állatokat. Na, szedd a lábad, és hozd ide azt a bikacsököt! Mire visszatérek a bikacsökkel, Greg és Rosie már elment. Megfordulok, és a körlet felé pislogok. Látom, hogy a távolban Greg ballag az állatsátor felé. Rosie néhány lépéssel mögötte lépeget. Időről időre megáll, és ormányát a vödörbe mártja. Aztán elveszi onnan, és folytatja

az útját. Olyan engedelmesen követi a lengyelt, akár egy kölyökkutya. Most, hogy Rosie biztonságosan visszakerült a menazsériába, visszamegyek Barbara sátrába. Kezemben még mindig ott szorongatom a bikacsököt. A zárt sátornyílás előtt megállok. – Szervusz, Barbara! Bejöhetek? – kérdem. – Gyere csak! – mondja. Egyedül falálom, pucér lábát keresztbe vetve ül a székén. – Visszamentek a vonatra, ott várják be az orvost – mondja, és megszívja a cigarettáját. – Ha ezért jöttél. Érzem, ahogy elpirulok. Az oldalfalat kezdem el tanulmányozni, aztán a mennyezetet, végül a lábfejemet. – Ej, de cuki vagy! – mondja, és a fűbe hinti a hamut. Szájához viszi, és megint mélyen megszívja a cigarettát. – Elpirultál. Hosszan néz, és szemlátomást kitűnően mulat. – Na, menj már! – mondja végül, szája sarkából fújva ki a füstöt. – Eredj! Tűnj el, mert még újra kezelésbe veszlek! Kikecmergek Barbara sátrából, és egyenesen Augusthoz visz a lábam. Arcán sötét viharfelhők gyülekeznek. – Hogy van Marlena? – kérdem. – A doktort várjuk – feleli. – Elfogtad az elefántot? – A menazsériában van – mondom. – Helyes – morogja, és ezzel kitépi kezemből a bikacsököt. – August, várj! Hová mész? – Móresre tanítom az ostobát – mondja, és meg se áll. – De August! – kiáltok utána. – Várj! Igazán rendesen viselkedett. Önszántából jött vissza. Most különben sem tehetsz semmit, javában folyik a műsor. Olyan hirtelen torpan meg, hogy porfelhő takarja el a lábfejét. Moccanatlanul áll ott, és a földet nézi. – Helyes – mondja végül. – A zene elnyomja majd a zajt. Utánabámulok, elnyílik a szám rémületemben. A lovak vagonjába visszatérve elnyúlok a hálózsákon. A gyomrom fordul fel a gondolatra, mi történhet az állatsátorban, és még jobban émelyít, hogy semmit sem teszek a megakadályozására. Néhány perc múlva Walter és Királynő érkezik haza. Walter még jelmezben van… fehér buggyos valami farka pöttyökkel, háromszögletű kalap és Erzsébet kori nyakfodor. – Hát ez meg mi a csuda volt? – kérdi. Ahogy ott áll, túlméretezett vörös lábbelijét bámulom. – Micsoda? – kérdem. – A műsor alatt. Hozzátartozott a számhoz? – Nem – mondom. – Szent Habakuk! – álmélkodik. – Szent Habakuk! Ez esetben micsoda szerencse! Marlena igazán nem semmi. De te ezt úgyis tudod! – csettint a nyelvével, és előrehajol, hogy oldalba bökjön. – Abbahagynád végre? – Mit? – kérdi, és tettetett ártatlansággal tárja szét a kezét. – Ez nem vicc. Megsérült, ha nem tudnád. Walter arcáról eltűnik a hülye mosoly. – Hé, cimbora, ne haragudj! Nem tudtam. Nagy a baj?

– Egyelőre semmit sem tudok. Az orvost várják. – A francba! Bocsáss meg, Jacob! Igazán bánt az ostobaságom! – az ajtó felé fordul, és mélyet sóhajt. – De fele annyira sem bánkódom, mint ahogyan az a szegény elefánt fog hamarosan. Elhallgatok. – Máris bánkódik, Walter. Higgy nekem! Kibámul az ajtón. – Jesszusom! – kiáltja. Kezét csípőre téve átpislog a körleten. – Uramisten! Meghiszem azt. A vagonban várom ki a vacsorát, majd az esti műsort. Attól tartok, ha meglátom Augustot, a torkának ugrom. Gyűlölöm! Gyűlölöm a durvaságáért. Gyűlölöm, hogy a lekötelezettje vagyok. Gyűlölöm, hogy szerelmes vagyok a feleségébe, és valami átkozottul hasonlót érzek az elefánt iránt. Leginkább pedig azt viselem nehezen, hogy mindkettejüket cserbenhagytam. Nem tudom, van-e annyi esze Rosie-nak, hogy személyemet összekapcsolja a büntetésével. Azzal gyötröm magam, miért nem tettem semmit a megakadályozására, pedig egyebet sem kívántam. – Bokaficam – mondja Walter, amikor visszatér. – Gyere, Királynő! Ugorj! Ugorj, ha mondom! – Hogyan? – motyogom. Amióta elment, meg sem moccantam. – Marlena kificamította a bokáját. Néhány hétig nem dolgozhat. Gondoltam, érdekel, mi van vele. – Ó, kösz – mondom. Letelepszik a matracra, és hosszan, fürkészően néz rám. – Szóval, hogy is álltok Augusttal? – Mire gondolsz? – Haragban vagytok vagy mi? Ülő helyzetbe küzdöm magamat, és a falnak támaszkodom. – Gyűlölöm azt a férget! – mondom végül. – Hah! – horkan fel Walter. – Rendben, eszerint van valami kis eszed. Akkor miért vagy együtt velük sülve-főve? Nem felelek. – Ó, bocsánat. Elfelejtettem. – Rosszul gondolod – mondom, és kihúzom a derekamat. – Tényleg? – August a főnököm, és nincs más választásom. – Ez igaz. A dolog ugyanakkor a nőről is szól, ahogy te is pontosan tudod. Felemelem a fejem, és haragosan rávillantom a szemem. – Jól van, jól – mondja, és megadóan feltartja a kezét. – Befogom a számat. Úgyis tudod, mi az ábra. – Megfordul, és a ládájában turkál. – Tessék! – mondja, és egy nyolcoldalast vet oda nekem, amely átszánkázik a padlón, és megáll mellettem. – Ha nem is Marlena, de jobb a semminél. Miután elfordul, felveszem, és átlapozom a kendőzetlen, túlzó rajzokat. Semmiféle érdeklődést nem érzek Mr. Stúdióigazgató, a főmufti iránt, aki a sovány, lóarcú reménybeli filmcsillagot vetkőzteti.

Tizenhárom Szaporán pislogok, megpróbálok rájönni, hol vagyok… a sovány, lóarcú nővér leejtett egy tálcát a folyosó végén, és felébresztett a csörömpölés. Nem voltam tudatában, hogy szendergek, de mostanában már csak ilyen vagyok. Mindegyre összekeverem a teret és az időt. Vagy végérvényesen meglágyul az agyam, vagy a jelen dögunalmával birkózik. A nővér lekuporodik, hogy összeszedje a szétszóródott ételt. Nem szeretem ezt a nőt… ő az, aki mindig igyekszik megakadályozni, hogy lábra álljak és járjak. Gondolom, túl roskatagnak tart, ami vélhetőleg idegesíti, hiszen még dr. Rashid is elismeri, hogy a járás jót tesz nekem, mindaddig, amíg nem viszem túlzásba és bírok mozdulni. A folyosón, az ajtóm előtt parkoltak le, de a családom érkezéséig több óra van hátra. Azt hiszem, addig az ablakban nézelődöm. Hívhatnám épp a nővért is. De ugyan mi jó volna abban? A tolószékem peremére helyezem át a fenekemet, és a járókeretért nyúlok. Egy, kettő, három… A nővér sápadt arca a látóterembe tolakszik. – Segíthetek valamiben, Mr. Jankowski? Heh, ez szinte túl könnyen ment! – Csak az ablakhoz megyek egy időre – mondom, meglepetést mímelve. – Miért nem marad ülve, és hagyja, hogy odatoljam? – mondja a nőci, és két kezével szorosan megmarkolja a szék karfáját. – Hát legyen. Nagyon kedves magától – mondom. Hátradőlök a tolószéken, lábfejemet a lábtámlán pihentetem, és kezemet összekulcsolom az ölemben. A nővér láthatóan meghökken. Egek ura, micsoda lófogak! Kiegyenesedik és vár, gondolom, arra, hogy netán kereket oldok. Kellemesen elmosolyodom, és szemem az ablakra szegezem a folyosó végében. Végül a nővér mögém lép, és megfogja a tolószékem fogantyúját. – Nos, meg kell mondanom, Mr. Jankowski, maga kissé meglepett. Rendszerint hajthatatlan… amikor a járásról van szó. – Ó, ment is volna minden további nélkül. Csak azért hagyom, hogy toljon, mert nincs szék az ablaknál. Mellesleg miért nincs? – Mert nincs ott semmi látnivaló, Mr. Jankowski. – Ott a cirkusz. – Meglehet, ezen a hétvégén igen. Máskor azonban mindössze a parkolóra látni. – És mi van akkor, ha a parkolóra vagyok kíváncsi? – Akkor azt nézi, Mr. Jankowski – mondja a nővér, és az ablakhoz tol. A homlokomat ráncolom. Normál körülmények között vitába szállt volna velem. Most miért nem tette? Ó, már tudom is az okát. Vén hülyének tart. Ne izgasd fel a bentlakókat, jaj, ne… kivált ne a vén Jankowskit. Még ragyás zselét vágna hozzád, aztán azt mondaná, véletlen volt. A nővér indul, hogy otthagyjon. – Hé! – kiáltok utána. – Nincs nálam a járókeretem! – Csak szóljon, ha vissza akar menni – mondja a nővér. – Majd jövök, és visszatolom. – Nem, a járókeretet akarom! A járókeret mindig velem van! Adja ide! – Mr. Jankowski – kezdi a lány. Keresztbe fonja a karját, és nagyot sóhajt. Ekkor Rosemary bukkan elő egy oldalfolyosóról. A mentőangyalom. – Valami gond van? – kérdi. Hol rám néz, hol a lóarcúra. – A járókeretemet akarom, de ő nem adja ide! – mondom. – Ezt egy szóval sem állítottam. Mindössze annyit mondtam, hogy…

Rosemary feltartja a kezét. – Mr. Jankowski szereti maga mellett tudni a járókeretet. Mindig. Ha kéri, hozd ide, kérlek! – De hát… – Semmi de. Hozd ide a járókeretet! A lópofa pirosra gyullad a haragtól, amit szinte azon nyomban gyűlölködő beletörődés vált fel. Gyilkos pillantást lövell felém, és elmegy a járókeretért. Látványosan maga előtt tartja, miközben végigviharzik a folyosón. Mikor hozzám ér, levágja elém a földre, ami akkor lenne igazán hatásos, ha nem védenék gumivégek az alját, így azonban nem csattanva, hanem inkább nyikorogva ér földet. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és gúnyosan elmosolyodom. Csak áll ott csípőre tett kézzel, és rám mered. Gondolom, köszönetre vár. Lassan elfordítom a fejemet. Állam felszegem, akár az egyiptomi fáraók, és tekintetemet a fukszinpiros-fehér nagysátron jártatom. Idegesítőnek találom a csíkokat… az én időmben csak az árusok bódéi voltak csíkosak. A nagysátor hófehéren tündökölt, vagy legalábbis úgy kezdte. Meglehet, a szezon végére sár és fű szennyezte be, csíkos azonban sohasem volt. És nem ez az egyetlen különbség a mai cirkusz meg a hajdani között. Manapság már középrész sincs, csupán a nagysátor a főbejárattal és a jegypénztárral, mellette pedig a büfé meg az ajándékárusok bódéi. Úgy tűnik, most is ugyanazt kínálják: pattogatott kukoricát, cukrot meg léggömböt. A gyerekek villogó kardokat is hordoznak, meg mozgó, pislogó játékbabákkal szórakoznak, amelyeket ilyen messziről nem tudok pontosan kivenni. A nyakam rá, hogy a szüleik egy vagyont fizettek értük. Bizonyos dolgok soha nem változnak. A tökfilkók ma is azok, ahogyan az előadóművészeket máig meg lehet különböztetni a munkásoktól. – Mr. Jankowski? Rosemary hajol fölém, és a tekintetemet keresi. – He? – Van kedve ebédelni, Mr. Jankowski? – kérdi. – Lehetetlen, hogy már ebédidő van. Hisz csak most keltem fel. Rosemary megnézi az óráját… valódi órát mutatókkal. Azok a digitális vackok istennek hála múló divatnak bizonyultak. Mikor tanulják meg végre az emberek, hogy csak azért mert le tudunk gyártani valamit, még nem muszáj megtennünk? – Három perc múlva tizenkettő – mondja Rosemary. – Ó! Rendben. Egyébként milyen nap van ma? – Nos hát, vasárnap, Mr. Jankowski. Isten napja. Az a nap, amelyiken meglátogatja a családja. – Tudom. Úgy értem, mi van ebédre? – Semmi olyan, amit kedvel, azt hiszem – feleli. Felemelem a fejem, dühkitörésre készen. – Ugyan, Mr. Jankowski – mondja nevetve. – Csak ugrattam. – Tudom – morgóm. – Mit képzel, elvesztettem a humorérzékemet? Azért zsörtölődöm, mert talán mégis ez a helyzet. Már semmit sem tudok. Annyira megszoktam, hogy megrónak, ide-oda terelnek, irányítanak és gondoznak, hogy többé nem tudom bizonyosan, hogyan reagálnék, ha valaki élő emberként bánna velem. Rosemary megpróbál a megszokott asztalomhoz kormányozni, én azonban hallani sem akarok erről. Nem ülök egy asztalhoz a vén hólyag McGuintyvel, és kész! Megint az a bohócsapka van rajta… meglehet, reggel az volt az első dolga, hogy megkérte a nővéreket, tegyék a fejére, a vén bolondja. Az sem lehetetlen, hogy ebben aludt… a tetejében, a tolószékéhez kötve még mindig ott van a héliummal töltött léggömb. Repülni nem fog többé, az biztos. Lassan leereszt, már a zsinórja sem olyan feszes, mint kéne. Mikor Rosemary feléje kormányozza a tolószékemet, rárivallok:

– Jaj, nem, ne oda, hanem oda, oda ni! – az üres asztalra mutatok a sarokban, mert ez áll a legtávolabb a megszokott asztalomtól. Remélem, semmit nem hallani onnan. – Ugyan már, Mr. Jankowski! – mondja Rosemary. Megállítja a székemet, és megkerüli, hogy szembenézzen velem. – Nem folytathatja ezt örökké! – Nem látom be, miért ne. Meglehet, hogy ez az örökké az én számomra a jövő héttel véget ér. Rosemary csípőre teszi a kezét. – Emlékszik egyáltalán, miért haragszik ennyire? – Persze. Mert hazudik. – Már megint az elefántokról beszél? Válaszul elbiggyesztem az ajkamat. – Ő másként látja, tudja. – Ez nevetséges! Aki hazudik, az hazudik. – Öregember – mondja a lány. – Tíz évvel fiatalabb nálam – húzom ki magam méltatlankodva. – Jaj, Mr. Jankowski! – sóhajt Rosemary, és az égnek fordítja a tekintetét, mintha csak onnan kérne segítséget. Aztán lekuporodik a székem elé, és kezét az enyémre teszi. – Azt hittem, maga meg én megértjük egymást. Felvonom a szemöldökömet. Ez nem tartozik a szokásos nővér-Jacob műsorhoz. – A részletekben talán téved, de nem hazudik – mondja Rosemary. – Valóban úgy hiszi, hogy vizet hordott az elefántoknak. Tényleg. Hallgatok. – Néha amikor megöregszik az ember… nem magáról beszélek, hanem csak úgy általánosságban, mivel ez mindenkinél másként zajlik… amire gondol, vagy amit kíván, valóságosnak tetszik. A végén elhiszi magának, amit állít, és még mielőtt ráeszmélne, már az élettörténetéhez tartozik. Ha valaki aztán kérdőre vonja és hazugságnak bélyegzi a dolgot… nos, akkor mélyen megbántódik. Azért, mert az elejére nem emlékszik a vádnak. Mindössze arra, hogy hazugnak titulálták. Ezért még ha önnek igaza van is a részleteket illetően, meg tudja érteni, miért izgatta fel magát annyira Mr. McGuinty? Az ölembe bámulva fortyogok magamban. – Mr. Jankowski! – folytatja Rosemary lágyan. – Hadd vigyem oda az asztalához és a barátaihoz! Menjünk, jó? Az én kedvemért! Szépen vagyunk. Évek óta először fordul elő, hogy egy nő szívességet kér tőlem, és én nem vagyok képes megemészteni az ötletet. – Mr. Jankowski? Felnézek rá. Sima arca alig fél méterre van az enyémtől. Egyenesen a szemem közé néz, válaszra vár. – Na jó! De ne várja, hogy akárkivel szóba állok! – mondom, és undorodva meglengetem a kezemet. Így is lesz. Csak ülök ott, és hallgatom, amint McGuinty, ez a vén hazug a cirkusz csodáiról szónokol, amelyeket legfeljebb gyerekfejjel tapasztalt meg. Figyelem, amint a kékített hajú öreglányok lélegzet-visszafojtva ámuldoznak. Szemük elködösül a rajongástól. Ez a látvány teljesen kihoz a sodromból. Alig nyitom azonban szóra a számat, megpillantom Rosemaryt. A helyiség ellenkező végében hajol egy öregasszony fölé, és asztalkendőt gyömöszöl a blúza nyakába. A szemét azonban így is rajtam tartja. Visszanyelem a mondandómat. Remélem, Rosemary észreveszi, milyen keményen próbálkozom. És tényleg észreveszi. Miután a barnás puding – tetején ehető olajszármazékkal – egy darabig az asztalomon dekkol, majd elviszik, ő odajön, lehajol hozzám, és odasúgja:

– Ez igen! Nem volt könnyű. – Ahogy mondja. Nem volt könnyű. – Mégis jobb, ugye, mint egyedül ülni? – Talán. Megint az égnek emeli a szemét. – Rendben. Na jó, legyen – engedek dörmögve. – Azt hiszem jobb, mint egyedül ülni.

Tizennégy Hat nap telt el Marlena balesete óta, és még mindig nem tért vissza a porondra. August most nem eszik az étkezdében, ezért látványosan magamra maradok az asztalnál. Amikor az állatok gondozása közben összefutunk, August udvarias, de távolságtartó. Ami Rosie-t illeti, őt az orrszarvú kocsijában hordozzuk körbe a városokon, aztán az állatsátorban tesszük közszemlére. Megtanulta, hogyan kövesse Augustot az elefántszakasztól a menazsériáig, ő pedig cserébe felhagyott azzal, hogy a lelket is kiverje belőle. Az elefánt most mellette cammog, August pedig mögötte halad, és a bikacsököt keményen az állat húsába nyomja elülső lába mögött. A manézshoz érve Rosie elfoglalja helyét a kötél mögött. Boldog, hogy elbűvöli a közönséget, és készségesen elfogadja a cukorkát. Al bácsi hallgat ugyan róla, de nagyon úgy fest, hogy a közeljövőben nem lesz újabb elefántszám. Ahogy telnek-múlnak a napok, egyre jobban aggódom Marlenáért. Valahányszor az étkezde közelében járok, reménykedem, hogy ott találom. És valahányszor mégsem, annyiszor szorul el a szívem. Véget ért egy újabb hosszú nap valami nyomorúságos városban – mit tudom én, melyikben, egy mellékvágányról mindegyik ugyanolyan –, és a Repülő Különítmény már szedelőzködik. A hálózsákomon heverek, és az Othellót olvasom. Walter a matracán Wordsworth-öt forgatja. Királynő hozzábújik. A kutyus felemeli a fejét, és morog. Walterrel, mindketten talpra szökkenünk. Earl nagy, kopasz feje jelenik meg az ajtó keretében. – Doki! – mondja, és engem keres a tekintetével. – Hé, doki! – Szervusz Earl! Mi újság? – A segítségedre van szükség. – Rendben. Miről van szó? – kérdem, és leteszem a könyvet. Walterre pillantok, aki oldalához préselte az izgő-mozgó Királynőt. A kutyus még most is morog. – Tevével van baj – fogja suttogóra Earl. – Miféle baj? – A lábával. Ernyedten lóg a lábfeje. A keze sem az igazi. – Részeg? – Per pillanat nem. De az úgyis mindegy. – Nos, a fenébe is, Earl, azt mondom, meg kell mutatni egy orvosnak. Earl homloka ráncba szalad. – Meg biza. Azér gyüttem. – Earl, én nem vagyok orvos. – Dehogyisnem, állatorvos. – Az nem ugyanaz. Walterre pillantok, aki úgy tesz, mintha olvasna. Earl várakozón pislog rám. – Nézd – mondom végül –, ha valóban rossz állapotban van, hadd beszéljek Augusttal vagy Al bácsival, és majd keresünk neki orvost Dubuque-ban. – Ezek ugyan nem keresnek neki orvost! – Miért nem? Earl kihúzza magát jogos felháborodásában. – A francba, te semmit se tudsz, mi? – Ha komoly a baja, csak, csak… – Kidobják a vonatbul, az lesz – fejezi be Earl a mondatot. – Ha állat vóna, hát…

Mindössze egyetlen pillanatig fontolgatom a helyzetet, mire rájövök, hogy igaza van. – Rendben. Akkor én magam szerzek neki orvost. – Ugyan hogyan? Van pénzed? – Hát, sajna nincs – mondom szégyenkezve. – Miért, neki van? – Mit gondúsz, ha vóna, pancsútt piát inna meg Jake-et? Ugyan má, nem néznéd meg legalább? Az öreg fickó a lelkit is kiadta érted. – Tudom, Earl, tudom – felelem gyorsan. – Csak azt nem tudom, mit vársz tőlem. – Te vagy az orvos. Csak nézd meg! A távolból füttyszó hallatszik. – Gyere! – mondja Earl. – Ez az ötperces füttyszó. Sietni köll! Utánamegyek a nagysátrat szállító vasúti kocsihoz. Az éknek használt lovak már a helyükön vannak. A Repülő Különítmény emberei lázasan emelik fel a rámpákat, másznak fel a szerelvényre, és csukják be a tolóajtókat. – Hé, Teve – kiált be Earl a nyitott ajtón. – Elhoztam neked a dokit. – Jacobot? – károgja odabent egy rekedt hang. Felugróm a vonatra. Beletelik néhány pillanatba, mire hozzászokom a sötéthez. Ekkor veszem csak ki Teve sziluettjét a sarokban, aki egy halom etetőtarisznyán kuporog. Odamegyek hozzá, és melléje térdelek. – Hogy vagy, Teve? – Nem igazán tudom. Pár napja arra ébredtem, hogy nincs erő a lábomba. Nem is érzem űket. – Menni tudsz? – Úgy ahogy. De veszettű magasra köll emenem a térgyemet, mer a lábfejembe nincsen semmi erő – suttogóra fogja a hangját. – És nem csak ez a baj – mondja. – Van más is. – Mi más? Teve szeme elkerekedik ijedtében. – Férfidolog. Nem érzek semmit… ottan elül. A vonat lassan előrezökken, ahogy az ütközők egymáshoz verődnek. – Indulunk, le köll szánod – mondja Earl, megkopogtatva a vállamat. A nyitott ajtóhoz megy, és magához int. – Veletek megyek – mondom. – Nem lehet. – Miért nem? – Mer ha valaki meghajja, hogy porondmunkásokkal barátkozó, akkor aztán kirepítenek innen… vagy még inkább ezeket a fickókat – mondja. – De hát a francba is, Earl, nem te vagy a biztonsági ember? Beszélj a fejükkel. – Én a központi kocsin vagyok. Ez itten Bokszos területe – mondja, és még sürgetőbben integet. – Gyere má! Teve szemébe nézek. Félelemmel elegyes könyörgéssel pillant vissza rám. – Mennem kell – mondom. – Dubuque-ban újra megnézlek. Mindent elrendezünk. Szerzünk neked orvost. – Nincs nekem pénzem. – Sebaj, majd megoldjuk valahogyan. – Csipkedd magad! – kiáltja Earl. Az öreg vállára teszem a kezem. – Kitalálunk valamit. Rendben? Teve gyulladt szeme megrebben. – Rendbe? Bólint, de csak egyszer. Felkelek, és az ajtóhoz megyek. – A francba is – mormogom, kipillantva a gyorsan elsuhanó tájra. – Ez a vonat hamarébb gyorsult be, mint gondoltam. – És nem is lesz lassabb egyhamar – mondja Earl, aki kezét most a hátam közepére helyezi, és kilök az ajtón.

– A rosseb! – kiáltom, és ijedten hadonászok a karommal. A kavicsra esve az oldalamra gördülök. Puffanást hallok, és egy másik test ér mögöttem földet. – Látod? – kérdi Earl, aki most felkel, és leporolja a hátulját. – Montam, hogy rosszú van. Elképedve bámulom. – Mi van? – kérdezi megzavarodva. – Semmi – mondom. Felkelek, és leporlom a ruhámat. – Gyerünk! Menny vissza hamar, mielőtt valaki meglát itten! – Mondd azt, hogy az igavonó állatokat néztem meg! – Jó ötlet. Igen. Azér vagy te a doki, és nem én, igaz-e? Kóvályog a fejem, de Earl arckifejezésében nincs semmi ravaszság. Feladom, és megindulok a központi szerelvény felé. – Mi van? Mér csóválod a fejedet, doki? – Mi volt ez az egész? – kérdi Walter, amikor besétálok az ajtón. – Semmi – mondom. – Jó, jó! Hisz végig itt voltam. Ki vele, doki, mi volt ez! Habozok, hogy elmondjam-e. – Az egyik fickóval van baj a Repülő Különítménytől. Rossz állapotban van. – Na, ennyi eddig is világos volt. Milyennek láttad? – Ijedtnek. Őszintén szólva nem csodálkozom. Orvost szeretnék szerezni neki, de egy vasam sincs, és neki sem. – Nem maradsz sokáig pénz nélkül. Holnap adják a fizut. De mik az ürge tünetei? – Nem érzi a lábszárát és a kezét meg… meg egyebet sem. – Mi egyebet? Lepillantok. – Tudod… – Á, a francba! – mondja Walter, és felül. – Gondoltam. Nem kell ide orvos. A barátodnak jake-lába van. – Mije? – Jake-lába. Jake-járása. Gumilába. Nevezzük bárhogy, mindegy… ugyanarról van szó. – Sosem hallottam róla. – Egyszer valaki jókora adag jake-et kotyvasztott… és sajna valami műanyag-alapanyagot vagy más effélét is kevert bele. Az egész országban árusította. Elég egy ilyen palack, és neked annyi. – Mit értesz ez alatt? – Megbénulsz. A dolog bármikor jelentkezhet, két héten belül, hogy elkezdted inni azt a kotyvalékot. – Honnan a fenéből tudod? – ijedek meg. Vállat von. – A lapokból. Csak mostanában derítették ki az ügyet, de sokakat érint. Meglehet, több tízezer embert. Főként Délen. Mi is áthaladtunk arra Kanada felé menet. Talán a barátod is ott szerezte be a jake-et. Rövid hallgatás után teszem fel a következő kérdésemet. – Gyógyítható? – Nem. – Semmit sem lehet tenni? – Mondtam már. Neki annyi. De ha arra óhajtod pazarolni a pénzedet, hogy orvos közölje ezt veled, a vendégem vagy. Fekete-fehér tűzijáték robbanásai töltik be a látóteremet; reszkető, folyton változó mintázat, amely minden mást kiolt. A hálózsákomra rogyok. – Hé, jól vagy? – kérdi Walter. – Húha, cimbora! Kissé elzöldültél. Ugye nem akarsz rókázni? – Nem – mondom. A szívem vadul kalapál. Fülemben surrogva zúg a vér. Eszembe villan

az a kis üveg gyanús folyadék, amellyel Teve megkínált ittlétem első napján. – Jól vagyok. Istennek hála. Másnap közvetlenül reggeli után Walterrel beállunk a sorba a vörös jegyárusító vagon elé. Pontban kilenckor a bent ülő fickó előreinti az első alkalmazottat, egy porondmunkást, aki pillanatokkal később átkozódva és köpködve eloldalog. A második – ugyancsak porondmunkás – szintén dúlva-fúlva távozik. A sorban állók szóba elegyednek egymással. Suttogva, szájukat kezükkel elfedve beszélgetnek. – Jajajaj! – nyög fel Walter. – Mi folyik itt? – Úgy tűnik, Al megint visszatartja a fizetéseket. Ő már csak ilyen. – Hogyhogy? – A legtöbb cirkusz a szezon végéig visszatartja a bérek egy részét. Hanem amikor Al bácsi kifogy a pénzből, ő mindent visszatart. – A francba! – mondom, mikor a harmadik fickó is elviharzik. A sort két másik munkás is otthagyja. Az arcuk komor, foguk között kézzel sodort cigaretta. – Akkor miért vagyunk itt egyáltalán? – A dolog csak a munkásokat érinti – mondja Walter. – Az előadóművészek és a górék mindig megkapják a járandóságukat. – Én egyikükhöz sem tartozom. Walter pár másodpercig méreget. – Nem, tényleg. Igazából nem is tudom, hová tegyelek, de bárki, aki egy asztalnál ül a lovászok főnökével, nem számít kétkezi munkásnak. Ennyit mindenképpen mondhatok. – Gyakran fordul ez elő? – Ühüm – dünnyögi Walter. Unalmában lábfejével kaparássza a földet. – És a végén kifizeti az embereket? – Csak nem gondolod, hogy bárki valaha is leellenőrizte? A közvélekedés mindenesetre az, ha több, mint négyheti fizetéssel tartozik valakinek, az illető jobban teszi, ha nem mutatkozik fizetésnapon. – Miért? – kérdem, mialatt újabb szutykos fickó trappol el, szitokáradatot zúdítva a világra. Előttünk három újabb munkás hagyja el a sort. Görnyedt vállakkal indulnak vissza a vonat felé. – A lényeg az, hogy senki nem kívánja, hogy Al bácsi anyagilag lekötelezettnek érezze magát vele szemben. Mert ha igen, még eltűnhet egy éjszaka. – Hogyan? Kidobják a vonatból? – Úgy, ahogy mondod. – Ez azért túlzás. Úgy értem, miért nem elégszik meg Al azzal, hogy egyszerűen hátrahagyja őket? – Mivelhogy tartozik nekik. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt megúszni? Mostanra második vagyok a sorban, nyomban Lottie után következem. Lokniba rendezett szőke haján megcsillan a napfény. A vörös vagon ablakában ülő fickó előreinti. Kellemesen elcsevegnek, mialatt az ürge néhány bankjegyet vesz le az előtte heverő kötegből. Amikor odanyújtja Lottie-nak, az megnyálazza a mutatóujját, megszámolja, majd összegyűri és a keblébe rejti a bankókat. – A következőt! Előrelépek. – Neve? – kérdi az ürge, anélkül, hogy felnézne. Alacsony, kopasz emberke. Tar koponyájának csak a peremén nő vékony szálú haj, és drótkeretes szemüveget visel. Az előtte fekvő főkönyvbe bámul. – Jacob Jankowski – mondom, és mögéje kandikálok.

A vagont belül faragott falambéria burkolja, a mennyezet festett. Hátul íróasztalt és széfet látok, a fal mentén mosdót. Az ellenkező oldalon az Egyesült Államok térképe függ, rajta színes gombostűk. Feltehetően az útvonalunkat jelölik. A pénztáros végigfuttatja ujját a főkönyvön. Megáll egy ponton, majd megindul vízszintes irányban egy távolabbi rubrika felé. – Sajnos – mondja. – Mi sajnos? Felnéz rám, az őszinteség élő szobraként. – Al bácsi nem szeretné, ha bárki elherdálná a pénzét a szezon végére. Mindig visszatart négyhavi bért. Majd a szezon végén megkapja. A következőt! – De nekem most van szükségem a pénzemre! Rám függeszti a tekintetét, az arckifejezése engesztelhetetlen. – Megkapja a szezon végén! A következőt! Mialatt Walter a nyitott ablakhoz lép, eloldalgok. Mindössze annyi időre állok meg, hogy kiköpjek a porba. A válasz akkor érkezik, amikor épp gyümölcsöt szeletelek az orangutánnak. Egyetlen villanás az egész, és összeáll a kép. Nincs pénze? Mije van? Mindent elfogadunk! Fel-alá futkosok a 48-as kocsi előtt. Legalább ötször végigrovom a szakasz hosszát, mielőtt felkapaszkodnék, és kopogtatnék a 3-as díszterem ajtaján. – Ki az? – kérdi August. – Én vagyok, Jacob. Rövid csönd támad. – Gyere be! – mondja végül. Kinyitom az ajtót, és belépek. August az egyik ablaknál áll. Marlena egy plüsszéken ül, mezítelen lábát ottománon nyugtatja. – Hello – köszön pirulva. Lehúzza a szoknyát a térdére és elsimítja a combján. – Szervusz, Marlena! – mondom. – Hogy vagy? – Egyre jobban. Már járok is egy kicsit. Nemsokára visszaülök a nyeregbe. – Szóval, mi szél hozott? – szól közbe August. – Nem mintha nem lennénk elragadtatva a látogatásodtól. Hiányoltunk. Nem igaz, drágám? – Uhh… de igen – mondja Marlena, aki rám emeli a tekintetét. Elpirulok. – Jaj, hová tettem a modoromat? Kérsz valamit inni? – kérdi August. A tekintete szokatlanul kemény, a száját összeszorítja. – Nem, köszönöm. – Váratlanul ér ez az ellenséges fogadtatás. – Nem maradhatok. Csupán kérdezni akartam valamit. – És mi volna az? – Orvosra lenne szükségem, méghozzá sürgősen. – Miért? Habozok. – Inkább nem beszélnék róla. – A – mondja August, és rám hunyorít. – Értem. – Tessék? – riadok meg. – Nem, semmi ilyenről nincs szó. – Marlenára pillantok, aki gyorsan az ablak felé fordul. – Egy barátomnak kellene. – Persze, hogyne – mosolyog August sokat sejtetően. – Nem, igazán. És nem is… Nézd, csak gondoltam, hátha ismersz valakit. Nem tesz semmit. Majd bemegyek a városba, és utánanézek. Ezzel megfordulok, hogy távozzam. – Jacob! – szól utánam Marlena. Megállok a küszöbön, s az ablakból kibámulok a keskeny folyosóra. Néhány lélegzetvétel után szedem csak annyira össze magam, hogy megforduljak és szembenézzek vele.

– Holnap megnéz egy orvos Davenportban – mondja halkan. – Érted küldjek, miután befejeztük? – Leköteleznél vele – mondom. Megbillentem a kalapomat, és távozom. Másnap reggel nagy a zúgolódás a sorban. – Amiatt az átkozott elefánt miatt van az egész – mondja az előttem álló férfi. – Nem jó az semmire. – Szegény csórók! – tódítja a barátja. – Szégyen, ha egy ember kevesebbet ér egy négylábúnál. – Bocsánat – szólok közbe de mit ért azon, hogy minden az elefánt miatt van? Az első fickó rám mered. Széles vállán piszkosbarna zakó feszül. Arcát mély barázdák szántják, aszott és barna, akár a mazsola. – Azér, mer túl sokba került. A tetejibe még azt az elefántkocsit is megvették. – Jó, de mi az, ami a elefánt miatt történt? – Egy csomó ember eltűnt az éjjel. Legalább hatan, de lehet, hogy többen. – Hogyhogy, a vonatról? – Aha. Félig teli tányéromat a büféasztalra helyezem, és megindulok a Repülő Különítmény irányában. Néhány lépés után futni kezdek. – Hé, cimbora! – szól utánam iménti beszélgetőtársam. – Mér nem ettél? – Hagyd békibe, Jock! – inti le a barátja. – Biztos keres valakit. – Teve! Teve! Itt vagy? – állok meg a vagon előtt, és megpróbálok benézni a dohszagú kocsiba. – Teve? Odabent vagy? Nem kapok választ. Megpördülök a tengelyem körül, és szembenézek a cirkuszkörlettel. – A francba! – rugdosom a kavicsot újra meg újra. – A francba! Ekkor nyögdécselést hallok a vonat felől. Az egyik sötét sarokból elfojtott neszek hallatszanak. Felugróm a vonatra. Teve a távolabbi fal mellett hever. – Teve, te vagy az? Szemlátomást tökrészeg, kezében üres üveget tart. Lehajolok, és elveszem tőle. Citrompárlat. – Te meg ki a franc vagy, és mi a francot képzesz, mit csinász? – szólal meg egy hang a hátam mögött. Megfordulok. Grady az. A földön áll a nyitott ajtó előtt, és gyári cigarettát szív. – Jaj, bocs, Jacob, te vagy az? Nem ismertelek meg hátúrú. – Szia, Grady – köszöntöm. – Hogy van? – Nehéz megmondani – feleli. – Tegnap este óta rosszabbodott az állapota. Teve felhorkan, és megpróbál az oldalára fordulni. Bal karja ernyedten csüng alá a törzse mellett. Cuppog álmában, majd horkolni kezd. – Szereztem mára orvost – mondom. – Vigyázz rá addig, légy szíves! – Má hogyne vigyáznák – mordul fel Grady sértetten. – Mér, mi a francnak néző te engemet? Nem vagyok én Bokszos! Mit gondúsz, ki a franc vigyázott rá az éjje? – Természetesen nem nézlek… a pokolba is, felejtsd el! Ide süss, ha kijózanodik, iparkodj úgy tartani, jó? Később eljövök hozzátok az orvossal. Az orvos tömzsi ujjai közé veszi apám óráját, forgatja, vizsgálgatja, a cvikkerén át méregeti. Még a számlapját is felpattintja, hogy alaposabban tanulmányozza. – Jól van, elfogadom. Mi hát a panasz? – mondja, és a mellényzsebébe csúsztatja az órát. A folyosón állunk, közvetlenül August és Marlena díszterme előtt. Az ajtó változatlanul nyitva.

– El kell mennünk valahová máshová – mondom, lehalkítva a hangomat. Az orvos vállat von. – Jó, menjünk! Alighogy kívül kerülünk, az orvos hozzám fordul. – Hová megyünk akkor megejteni a vizsgálatot? – Nem rólam van szó, hanem egy barátomról. A kezével és a lábfejével van baja. Meg egyebekkel is. Majd elmondja önnek, ha odaérünk. – Á – mondja az orvos. – Mr. Rosenbluth sejtetni engedte, hogy magának… hm… személyes természetű problémája van. Az orvos arckifejezése megváltozik, ahogy jön utánam a vágányok mentén. Mire elhagyjuk az első szerelvény csillogóra festett vagonjait, szemlátomást megijed. A Repülő Különítmény ütött-kopott kocsija előtt arcát eltorzítja az undor. – Itt is vagyunk – mondom, és felugróm a vonatra. – Az isten szerelmére, hogyan szálljak fel? – siránkozik az orvos. Earl bukkan elő a sötétből, kezében faládával. Leugrik, a ládát a küszöb elé helyezi, és jól meglapogatja. Az orvos egy pillanatig méregeti, aztán fölmászik rajta a vagonba. Fekete orvosi táskáját kényesen maga elé fogja. – Hol a beteg? – kérdi hunyorogva, és a kocsi belsejét pásztázza a tekintetével. – Ott a – mondja Earl. Teve a fal felé fordul a sarokban. Grady és Bili fölötte álldogál. Az orvos odamegy hozzájuk. – Menjenek odább, kérem! – mondja. A többiek meglepve hátrálnak. Átvonulnak a kocsi másik végébe, és a nyakukat nyújtogatják, hogy átlássanak hozzánk. Az orvos Tevéhez lép, és leguggol melléje. Óhatatlanul is észreveszem, milyen féltő gonddal igyekszik távol tartani a padlótól nadrágja térdét. Néhány perc múlva kiegyenesedik, és kijelenti: – Semmi kétség, Jamaikai gyömbér paralízis – az utolsó szótagokat különös nyomatékkal ejti. – Közkeletű nevén jake. – De hát… hogyan? Mér? – kérdi Teve, és szemét kétségbeesetten az orvos arcára függeszti. – Nem értem. Évek óta iszom. – Ez az. Kitalálhattam volna – mondja az orvos. Kis híján elönt az epe. Szorosan az orvos mellé lépek. – Nem hinném, hogy megválaszolta a kérdést – mondom magamra erőltetett nyugalommal. Az orvos megfordul, és végigmér a cvikkerén keresztül. Néhány szívverésnyi szünet után megszólal: – A tüneteket a gyártó által az italba kevert krezol okozza. – Szentatyám! – sóhajtok. – Sajnos. – Miért adják hozzá? – Hogy megkerüljék a rendelkezést, amelynek az a célja, hogy a jamaikai gyömbért élvezhetetlenné tegye – visszafordul Tevéhez, és felemeli a hangját. – Hogy ne szeszként fogyasszák. – Megszűnik a bajom? – Teve hangja elvékonyodik az aggodalomtól. – Nem, attól tartok nem – mondja az orvos. Mögöttem a többiek visszafojtott lélegzettel hallgatóznak. Grady előrelopózik, mígnem összeér a vállunk. – Várjon egy percet… úgy érti, semmit sem tehet érte? Az orvos feláll, és mindkét hüvelykjét a zsebébe mélyeszti. – Én? Nem, az égvilágon semmit – mondja.

Az arca bezárul, akár egy mopszlinak, mintha egyedül az arcizmai segítségével iparkodna elzárni az orrlyukait. Felveszi a táskáját, és az ajtó felé oldalaz. – Várjon egy pillanatot! – szól rá Grady. – Ha maga semmit se tud tenni, van-e bárki más, aki igen? Az orvos tüntetőleg felém fordul, gondolom, mert én fizettem a vizitért. – Ó, rengetegen vannak, akik elvennék a pénzét és kúrát ajánlanának... olajos tócsákban tocsogást, elektrosokk terápiát… de egyik sem ér egy lyukas fityinget sem. Kitartó kezeléssel bizonyos funkciók talán javulnak, de a legjobb esetben is csak minimálisan. Valójában és mindenekelőtt tartózkodnia kellett volna az italozástól. Tiltják a szövetségi törvények, tudja. • Nem jutok szóhoz. Azt hiszem a számat is tátva felejtem. – Ez minden? – kérdi az orvos. – Bocsánat, nem értem? – Óhajt… még… valami… mást… is? – lassan, szótagolva ejti a szavakat, mintha csak idiótával beszélne. – Nem – mondom. – Akkor a viszontlátásra. Megbillenti a kalapját, imbolyogva a ládára lép, és leevickél a földre. Jó pár lépést megtesz, majd táskáját a földre helyezi, és zsebkendőt húz elő a zsebéből. Gondosan megtörölgeti a kezét, külön-külön mindegyik ujjat. Aztán felveszi a táskát, kidülleszti a mellkasát, és elvonul. Magával viszi Teve utolsó reményét meg apám zsebóráját. Visszafordulva látom, hogy Earl, Grady és Bili Teve körül térdel. Könnyek gördülnek végig az öreg arcán. – Walter, beszélnem kell veled – rontok a kecskerekeszbe. Királynő felemeli a fejét, de mikor látja, hogy csak én vagyok az, ismét végignyújtóztatja a mancsain. Walter leteszi a könyvét. – Miért? Mi van? – Szívességet szeretnék kérni tőled. – Na bökd ki végre, mi az? – Az egyik barátom rosszul van. – Az a jaké-lábas fickó? – Igen – mondom kis hallgatás után. A hálózsákomhoz megyek, de túl ideges vagyok ahhoz, hogy megmaradjak ülve. – Na, ki vele! – türelmetlenkedik Walter. – Ide szeretném hozni. – Hogyan? – Különben ledobják a vonatról. A barátai egy göngyöleg vászon mögé bújtatták el az éjszaka. Walter rémülten néz rám. – Ugye viccelsz? – Nézd, tudom, hogy nem voltál túlságosan elragadtatva, amikor megjelentem, azt is tudom, hogy munkásról van szó meg minden, de hát idős ember, rossz állapotban van, és segítségre lenne szüksége. – És egész pontosan hogyan segíthetünk rajta? – Úgy, hogy távol tartjuk Bokszostól. – Mennyi ideig? Egy örökkévalóságon keresztül? Lerogyok a hálózsákom szélére. Walternek természetesen igaza van. Nem bújtathatjuk el örökre. – A francba! – morgóm, és ököllel verem a fejemet újra meg újra. – Hé, hagyd abba! – szól rám Walter. – Előrehajol, és becsukja a könyvét. – Komolyan kérdeztem. Mihez kezdenénk vele?

– Nem tudom. – Van családja? Gyors pillantást vetek rá. – Egyszer említette, hogy van egy fia. – Jó, ez már valami. Tudod, hol lakik ez a fiú? – Nem. Úgy sejtem, nem tartják a kapcsolatot. Walter rám mered, és a lábszárán dobol az ujjaival. Vagy félperces hallgatás után megszólal: – Rendben. Hozd át! De vigyázz, meg ne lássanak, különben annyi nekünk. Meglepetten nézek fel. – Mi van? – mondja, és elhesseget egy legyet a homlokáról. – Nem, semmi. Valójában meg szerettem volna köszönni. Nagyon, nagyon köszönöm. – Hé, nekem is van szívem – mondja. A hátára fekszik, és felveszi a könyvét. – Nem mint egyeseknek, akiket ismerünk és szeretünk. Walterrel épp pihengetünk a matiné és az esti műsor között, amikor halkan kopogtatnak. A bohóc talpra ugrik, és felborítja a faládát. Szitkozódva kapja el estében a petróleumlámpát. Megközelítem az ajtót, és idegesen pislogok hátra a fal mentén sorakozó bőröndökre. Walter a helyére teszi a lámpát, és a világ legrövidebb biccentését küldi felém. Ajtót nyitok. – Marlena! – mondom. Szélesre tárom az ajtót, szélesebbre, mint szándékozom. – Hát te hogy kerülsz ide? Úgy értem, jól vagy? Nem akarsz leülni? – Nem – mondja. Az arca néhány centire közelít az enyémhez. – Kutyabajom. De beszélni szeretnék veled egy percet. Egyedül vagy? – Hát, nem. Nem egészen – hátrapillantok Walterra, aki vadul hadonászik és a fejét rázza. – Át tudsz jönni akkor a díszterembe? – kérdi Marlena. – Egy perc az egész. – Igen, hogyne. Marlena megfordul, és imbolyogva az ajtónyíláshoz megy. Papucs van rajta, nem cipő. Leül a vagon peremére, és leereszkedik. Ahogy elnézem, megkönnyebbülök, hogy ugyan óvatosan mozog, de nem biceg. Becsukom utána az ajtót. – Ez meredek volt! – morogja Walter a fejét csóválva. – Majd' szívrohamot kaptam. A francba is, apám! Mi a rossebet keresett itt? – Hé, Teve! – Kiáltok oda az öregnek. – Jól vagy? – Öhöm – hallatszik egy vékony hang a bőröndök mögül. – Mit gondúsz, meglátott? – Nem, nincs veszély. Egyelőre. De nagyon kell vigyáznunk. Marlena a plüssszéken ül, keresztbe tett lábbal. Amikor belépek, épp előrehajol ültében, és a talpát dörzsöli. Ahogy meglát, megáll mozdulat közben, és hátradől. – Jacob. Köszönöm, hogy eljöttél. – Ez csak természetes – mondom. Leveszem a kalapomat, és félszegen a mellkasom előtt forgatom. – Kérlek, foglalj helyet! – Köszönöm – mondom, és a legközelebbi szék szélére ülök. Körülnézek. – Hol van August? – Ő meg Al bácsi a vasúti felügyelőséggel tárgyal. – Á – mondom. – Valami komoly? – Mindössze pletykákról van szó. Valaki feljelentett minket, hogy kidobáljuk a vonatról az embereket. Biztos vagyok benne, hogy eligazítják az ügyet.

– Pletykák, na igen – dünnyögöm. Ölembe veszem a kalapomat, a szélével babrálok, és várom a folytatást. – Szóval… ümm… aggódtam miattad – mondja. – Tényleg? – Minden rendben? – kérdi halkan. – Igen, persze – mondom. Aztán végre felfogom, mire céloz tulajdonképpen. – Jaj, istenem… nem az ez, amire gondolsz. Az orvos nem hozzám jött. Azért kérettem, mert egy barátomat mutattam meg neki… nem pedig… nem pedig egyebekért. – Á – mondja ideges nevetéssel. – Hát ezt örömmel hallom. Bocsáss meg, Jacob! Nem akartam a magánéletedben vájkálni, csak aggódtam érted. – Egészséges vagyok, mint a makk. Igazán. – És a barátod? Egy pillanatra visszatartom a lélegzetemet. – Nincs túl jól. – És meggyógyul a hölgy? – Hölgy? – nézek fel megrökönyödve. Marlena lesüti a szemét, és a kezét tördeli az ölében. – Azt hittem, Barbara az. Köhögök és fulladozom. – Jaj, Jacob… te jó isten! Jól mellétaláltam. Pedig nem is az én dolgom. Tényleg. Kérlek, bocsáss meg! – Nem, de alig ismerem Barbarát – olyan mélyen elpirulok, hogy bizseregni kezd a fejbőröm. – Semmi gond. Tudom, hogy ő… – idegesen csavargatja az ujjait, és befejezetlenül hagyja a mondatot. – Szóval, mindennek ellenére… nem rossz ember. Igazából egészen finom lelkű, még ha tekintetbe is vesszük, hogy… – Marlena – mondom, elegendő eréllyel ahhoz, hogy elhallgattassam. Megköszörülöm a torkomat, majd folytatom. – Semmi közöm Barbarához. Alig ismerem. Nem hinném, hogy pár tucat szónál többet váltottunk volna idáig. – Ó! De Auggie azt mondta… Közel fél percig kínos csendben ülünk. – Szóval akkor jobban van a lábad? – kérdem. – Igen, köszönöm. – Két kezét olyan szorosan kulcsolja össze, hogy belefehérednek az ujjpercei. Nyel egyet, és lesüti a szemét. – Valami másról is akartam veled beszélni. Arról, ami ott a sikátorban történt, Chicagóban. – Az mindenestől az én hibám volt – mondom gyorsan. – El nem tudom képzelni, mi jött rám. Átmeneti elmezavar vagy ilyesmi. Nagyon-nagyon sajnálom. Biztosíthatlak, hogy soha többé nem történik meg. – Ó – leheli halkan. Meglepetve nézek fel. Ha nem tévedek, azt hiszem, most sikerült megbántanom szegényt. – Azt akarod mondani, meg sem akartál csókolni? Leejtem a kalapomat, és tiltakozón felemelem a kezemet. – Marlena, kérlek, segíts! Nem tudom, mit is szeretnél hallani tőlem. – Mert úgy lenne könnyebb, ha nem akartál volna. – Mit nem akartam volna? – Ha nem akartál volna megcsókolni – mondja csöndesen. Megmozdul ugyan az állkapcsom, de több másodpercbe telik, mire hang jön ki a torkomon. – Marlena, mit akarsz ezzel mondani? – Én... én nem is tudom – rebegi. – Nemigen tudom, mit gondoljak ezek után. Azóta is rád gondolok, hiába tiltottam meg magamnak. Tudom, hogy ez az érzés helytelen, csak éppen… Nos, azt hiszem, azon töprengtem…

Felnézek. Pipacspiros az arca. A kezét tördeli, és makacsul lesüti a szemét. – Marlena – mondom. Felkelek, és egy lépést teszek feléje. – Azt hiszem, most el kellene menned – mondja. Néhány másodpercig rámeredek. – Kérlek! – mondja anélkül, hogy felnézne. Így tehát távozom, noha minden porcikám remegve tiltakozik ellene.

Tizenöt Teve a bőröndök mögé bújva tölti a napjait. Azokon a takarókon hever, amelyeket Walter meg én rendeztünk el, hogy elszigeteljük roskatag testét a padlótól. A bénulása olyan súlyos, hogy nem vagyok biztos benne, ki tudna-e kúszni, ha akarna. Különben is annyira retteg a rajtaütéstől, hogy meg se próbálja. Minden éjszaka, miután a vonat mozgásba jön, széthúzzuk a bőröndöket, és feltámasztjuk Tevét a sarokba, vagy a matracra fektetjük, attól függően, ülni akar-e vagy továbbra is feküdni. Walter ragaszkodik hozzá, hogy foglalja el a matracot. A magam részéről viszont ahhoz ragaszkodom, hogy az övé legyen a hálózsákom. Alig két napja lakunk így együtt, amikor Teve már annyira reszket, hogy beszélni is alig tud. Walter akkor veszi észre a bajt, amikor visszatér a vonatra, hogy enni adjon az öregnek. Teve olyan rossz állapotban van, hogy Walter felkeres az állatsátorban, és beszámol a helyzetről. August azonban szemmel tart, így egyetlen percre se szabadulhatok el. Éjfélre jár az idő, amikor Walterrel a vonat indulását várva egymás oldalán gubbasztunk a matracon. Abban a pillanatban, ahogy megzökken, felkelünk, és elhúzzuk a bőröndöket a fal elől. Walter letérdel, kezét Teve hóna alá csúsztatja, és ülő helyzetbe segíti. Aztán flaskát vesz elő a zsebéből. Teve tekintete felcsillan, majd Walter arcára siklik. Aztán megtelik a szeme könnyel. – Mi van benne? – kérdem gyorsan. – A fenébe, mégis mit gondolsz? – kérdez vissza Walter. – Pia, valódi pia, a jobbik fajtából. Teve reszketeg kezével az üvegért nyúl. Walter, aki továbbra is ülő helyzetben tartja, lecsavarja a kupakot, és a palack száját az öreg ajkához emeli. Újabb hét telik el. Marlena továbbra is elbástyázza magát a díszteremben. Annyira hiányzik, hogy rajtakapom magam, amint azt fontolgatom, hogyan leshetnék be az ablakán anélkül, hogy lebuknék. Szerencsére végül győz a józan eszem. Esténként, amikor elheverek büdös lószőr takarómon a sarokban, magamban újrajátszom utolsó beszélgetésünket; minden egyes drága szót. Újra és újra végigkövetem e kínzó ívet… a hitetlenkedő örömujjongástól reményeim összeomlásáig. Tudom, Marlena semmi egyebet nem tehetett, mint hogy elküldjön, ám így is alig bírom ki. A puszta gondolat is annyira felizgat, hogy csak forgolódom és dobálom magam, míg Walter rámszól, hogy hagyjam abba végre, mert zavarom. Előre, egyre előre észak felé. Jobbára egyetlen napot maradunk minden helységben, csupán a hét végére időzítünk kétnapos programokat. Burlington és Keokuk között Walter – bőséges mennyiségű whisky segítségével – kicsikarja Tevéből a fia nevét és utolsó tartózkodási helyét. Az elkövetkező néhány megállónál közvetlenül reggeli után bemegy az esedékes városba, és elő sem kerül a fellépéséig. Mire Springfieldbe érünk, felveszi a kapcsolatot a fiúval. Az eleinte tudni sem akar az apjáról. Walter azonban nem enged. Napról napra bemasírozik a városokba, ahonnan táviratokat küldözget. A következő pénteken a fiú beleegyezik, hogy Providence-ben vár minket, és gondjaiba veszi az apját. Ami azt jelenti, hogy még heteket kell kibírnunk a jelenlegi felállásban, de ez is jobb a semminél. Ha őszinték akarunk lenni, sokkal több, mint amit egyáltalán remélhettünk. Terre Haute-ban a bájos Lucinda elhalálozik. Miután Al bácsi magához tér mélységes, ám rövid gyászából, „a mi hőn szeretett Luandánkhoz” méltó temetést rendez.

Egy órával a halottkém jelentésének láttamozása után Lucindát az orrszarvú szekerének víztartályában ravatalozzák fel. Huszonnégy fekete, tollforgós percheront fognak eléje. Al bácsi felmászik a bakra a kocsis mellé. Valósággal magába roskad gyászában. Ám csak egy pillanatra, mert ekkor int az ujjával, hogy indulhat a temetési menet. Lucindát lassan viszik át a városon. A Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának minden tagja, aki számít valamit, gyalogosan követi. Al bácsi vigasztalhatatlan. Belebőg és beletrombitál vörös zsebkendőjébe. Csupán időről időre engedi meg magának, hogy felpillantson, felmérendő, vajon a temetési menet sebessége a lehetséges legnagyobb csődülettel jár-e. A nők közvetlenül az orrszarvú szekere után vonulnak, valamennyien feketében, és elegáns csipkekendőket nyomkodnak a szemükhöz. Én távolabb megyek. Minden oldalról jajongó férfiak vesznek körül, arcuk fénylik a könnytől. Al bácsi három dollárt és egy palack kanadai whiskyt ígért annak a fickónak, aki a legjobban kitesz magáért. Sose láttam még ekkora bánatot… még a kutyák is vonyítanak keservükben. Csaknem ezer helybeli zúdul utánunk vissza a cirkuszkörletbe. Mikor Al bácsi feláll a hintaján, elnémulnak. A direktor leveszi a kalapját, és a mellkasához szorítja. Előkotor egy zsebkendőt, és a szemét szárogatja. Szívfacsaró gyászbeszédet tart. Őt is annyira felkavarja, hogy alig bír uralkodni magán. A végén megjegyzi, ha rajta múlna, Lucindára való tekintettel lemondaná a ma esti előadást. De persze nem teheti. Nála erősebb hatalmaknak engedelmeskedik. Halálos ágyán az elhunyt megragadta a kezét, és megígértette vele – nem, megeskette –, nem hagyja, hogy küszöbönálló halála felborítsa a cirkusz megszokott rendjét, és csalódást okozzon annak a több ezer embernek, akik alig várják a mai napon a cirkuszi előadás kezdetét. – Elvégre is – Al bácsi itt hatásszünetet tart, kezét szívére szorítja, és szánalomra méltóan felszipog. Szemét az ég felé emeli, mialatt könnyek patakzanak végig az arcán. A nők és a gyerekek hangosan zokognak a tömegben. Az első sorokban egy asszonyság karját homloka elé emeli, és összecsuklik. A férfiak a két oldalán egymással versengve iparkodnak elkapni. Al bácsi látható erőfeszítéssel lesz úrrá bánatán, bár alsó ajka reszketését így sem tudja fékezni. Lassan bólint, majd folytatja. – Elvégre is a mi legdrágább Lucindánk mindenkinél jobban tudta… hogy a show-nak folytatódnia kell! Aznap este telt ház van. Mi „szalma háznak” hívjuk, mert miután eladjuk a szokásos helyeket, a porondmunkások szalmát hintenek szét az arénában, hogy akinek nem jutott rendes ülőhely, oda telepedjen. Al bácsi pillanatnyi hallgatás után kezdi meg az előadást. Fejét lehajtja, valódi könnyeket produkál, és Lucindának ajánlja a műsort, hiszen egyedül az ő végtelen és maradéktalan önfeláldozásának köszönhetően vagyunk képesek hatalmas veszteségünk ellenére is folytatni a munkát. Mi azonban igazságot szolgáltatunk neki… ó, igen! Oly forrón szerettük a mi pótolhatatlan Lucindánkat, hogy a minket emésztő gyász dacára, megtört szívvel bár, de összeszedjük utolsó erőnket, hogy teljesítsük végső kívánságát. Így emlékezhetünk meg róla a legméltóbban. Ilyen csodákat még soha nem láttak, hölgyeim és uraim! A szélrózsa minden irányából sereglettek össze válogatott előadóművészeink, hogy mulattassák és szórakoztassák önöket. Elsőrangú akrobaták, zsonglőrök és légtornászok a maguk páratlan mutatványával… Nagyjából a műsor egynegyede ment le, amikor Marlena megjelenik az állatsátorban. Már azelőtt megérzem a közelségét, hogy a közönség meglepett moraja elárulta volna, hogy itt van. Leteszem Bobot a ketrece padlójára. Megfordulok, és íme ott áll ő. Csodásan mutat rajta a rózsaszín flitteres ruha és a tollas fejdísz. Leveszi a lovakról a kötőféket, amelyek sorra a

földre hullanak. Csupán Boazon – egy fekete arab telivéren, vélhetőleg Ezüst Csillag párján – marad rajta. Szemlátomás nem tetszik neki, hogy kipányvázzák. Megigézve dőlök neki a ketrec falának. Azok a lovak, amelyekkel estéről estére és városról városra együtt utaztam, és amelyek rendes körülmények között miben sem különböznek fajtársaiktól, most mintegy varázsütésre átváltoznak. Fújtatva és prüszkölve magasra csapják farkukat, nyakuk ívben meghajlik. Két táncoló csoportba állnak fel, az egyik fekete, a másik fehér. Marlena szembefordul velük, mindkét kezében hosszú ostort tart. Felemeli az egyiket, és meglengeti a feje felett. Aztán hátramegy, és kivezeti a mostanra teljesen szabaddá tett paripákat a manézsból. Nincs rajtuk sem kötőfék, sem kantár, sem felső heveder… az égvilágon semmi. Egyszerűen csak fejüket rázva, lábukat csattogtatva követik úrnőjüket, akár a saddlebredek. Nem láttam még Marlena számát – mi, akik a színfalak mögött dolgozunk, nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust –, ezúttal azonban senki nem akadályozhat meg ebben. Bereteszelem Bobo ketrecének ajtaját, és besurranok a menazsériát a nagysátorral összekötő, tető nélküli ponyvaalagútba. Az előreváltott jegyek árusa futólag végigmér, és amikor konstatálja, hogy nem vagyok zsaru, békén hagy. A zsebében csörög az aprópénz. Mellette állok, onnan pillantok végig a három porondon, egészen a nagysátor hátsó végéig. Al bácsi felkonferálja Marlenát, és ő a porondra lép. Megpördül a tengelye körül, és mindkét ostort magasan feltartja a levegőbe. Megcsördíti az egyiket, majd néhány lépést hátrál. Mögötte begaloppozik a két csoport ló. Marlena a középső porondra sasszézik, a paripák követik. Lábukat magasra rúgják, ágaskodó fekete-fehér felhőgomolyagként tornyosulnak. A középső porondon Marlena most könnyedén a levegőbe suhint. A lovak ügetésre fogják, úgy keringenek körbe-körbe. Az öt fehéret ugyanannyi fekete követi. Két teljes kör után Marlena megcsördíti az ostort. A fekete lovak fokozzák az iramot, és felzárkóznak a fehérek mellé. Újabb ostorpattintás, és úgy állnak fel libasorba, hogy a feketék fehérekkel váltakoznak. Marlena alig mozog, a rózsaszínű flitterek csillognak a rivaldafényben, azután kis kört ír le a porond közepén, és hol az ostort suhintja meg, hol másként ad jelt a lovainak. Azok folytatják a keringést a porondon. Hol a fehér lovak haladnak el a feketék mellett, hol fordítva. Az eredmény a színek folytonos váltakozása. Marlena felkiált, mire a menet megáll. Mond valamit, a paripák erre megfordulnak, patájukkal fellépnek a porond peremére, úgy oldalaznak tovább. Farkuk Marlena felé mutat, patájuk a korláton. Újabb teljes kört írnak le, csak ezután állítja le őket a lány. Lekecmeregnek, és megpördülnek, hogy szembenézzenek vele. Most Éjfélt szólítja. Pompás, tüzes, fekete arab telivér, tökéletes rombusszal a homlokán. Marlena beszél hozzá. Mindkét ostort egyik kezében fogja, és a ló elébe tartja a másik tenyerét. Az odaszorítja a pofáját. Nyaka közben kecses ívbe hajlik, orrlikai kitágulnak. Marlena hátralép, és felemeli az ostort. A többi ló eközben helyben járja táncát. Most a másik ostort is felemeli, és a nyelét előre-hátra lengeti. Éjfél hátsó lábaira ágaskodik, az elsőket behúzza maga előtt. Marlena most kiált valamit – első ízben emeli fel a hangját –, és nagy léptekkel hátraindul. A ló hátsó lábán járva, az elsőket maga előtt begörbítve követi. Marlena így vezeti körbe az egész porondon. Aztán int, hogy ismét négy lábra ereszkedhet. Újabb titokzatos ostorkörzés, és Éjfél lehajol. Első lábával letérdel, a hátsó nyújtva marad. Marlena mélyen bókol a közönség előtt, amely most tomboló ujjongásban tör ki. Éjfél még térdel, mikor mindkét ostort felemeli, és megsuhogtatja. A többi ló piruettezni kezd, helyben pörögnek-forognak. Újabb üdvrivalgás és éljenzés. Marlena széttárja a karját, majd a nézőtér minden cikkelye felé sorra meghajol, módot nyújtva a nézőknek, hogy ünnepeljék. Ezután Éjfél felé fordul, és kecsesen ráül leeresztett hátára. A ló felemelkedik, nyakát ívben meghajlítja, majd kiviszi

terhét a nagysátorból. A többi ló a nyomukban. Újfent színek szerint sorakoznak fel. Szinte egymás sarkát tapossák, hogy közel maradhassanak úrnőjükhöz. A szívem olyan hevesen ver, hogy a tömeg tapsvihara sem nyomja el a fülemben doboló vér zúgását. Csordulásig betölt a szerelem. Aznap este, miután a whiskyadagja kivonja Tevét a forgalomból, Walter pedig a hálózsákon hortyog, otthagyom a kis helyiséget, és megállok a cirkuszi lovak vagonjának hátuljában. Naponta gondozom őket. Kitisztogatom a jószágállásaikat, megtöltöm az itatóvályújukat és etetőtarisznyájukat, szépítgetem őket az előadásra. Megnézem a fogazatukat, megfésülöm a sörényüket, megvizsgálom a patájukat, nem gyulladt-e be. Finomságokat hordok nekik, és meglapogatom a nyakukat. Ugyanúgy hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, mint ahogy Királynő is. Most azonban, hogy láttam Marlena számát, nem tudok többé ugyanúgy nézni rájuk. Ezek a lovak az ő meghosszabbításai… lénye egy részét hordozzák, amely ezért itt van most velem és mellettem. Átnyúlok a jószágállás válaszfalán, és kezemet egy sima fekete farra helyezem. Éjfél, aki már javában aludt, meglepetten felhorkan, és elfordítja a fejét. Amikor látja, hogy csak én vagyok az, visszafordul. A füle ellazul, szeme becsukódik, és a hátsó lábára helyezi a testsúlyát. Visszamegyek a kecskeszakaszba, és megnézem, hogy Teve lélegzik-e még. Aztán leheveredem a lópokrócra, és Marlenáról kezdek álmodozni. Olyan ábrándok ezek, amelyekért valószínűleg pokolra kerülök. Másnap reggel a büféasztalok előtt újabb meglepetésben volt részem: – Oda süss! – mondja Walter, és oldalba bök. – Mi az? Az asztalunkra mutat. August és Marlena ül ott. A baleset óta először jelennek meg a közös étkezésen. Walter fürkészve végigmér. – Minden rendben? – Igen, hogyne – válaszolom ingerülten. – Rendben. Csak megkérdeztem – mondja. Elhaladunk a mindig éber Ezra mellett, és külön-külön indulunk asztalaink felé. – Jó reggelt, Jacob! – mondja August, miközben leteszem a tányéromat az asztalra, és helyet foglalok. – August, Marlena – biccentek előbb az egyikük, majd a másikuk felé. Marlena gyorsan felpillant, majd ismét a tányérjára mered. – Hogy vagy ezen a szép napon? – kérdi August, és beletúr a rántottájába. – Remekül. És te? – Csodásan – feleli. – És te hogy vagy, Marlena? – fordulok most hozzá. – Köszönöm, már sokkal jobban – mondja. – Tegnap megnéztem a számodat. – Tényleg? – Igen – mondom. Kirázom a szalvétámat, és szétterítem az ölemben. – Olyan… Nem is tudom, mit mondjak. Bámulatos volt! Soha nem láttam még hozzá foghatót. – Á! – vonja fel a szemöldökét August. – Soha? – Nem, soha. Tényleg. Rezzenéstelen arccal néz rám. – Úgy emlékszem, mindenekelőtt Marlena száma sarkallt arra, hogy csatlakozz a cirkuszhoz, Jacob. Vagy tévedek?

A szívem nagyot dobban a mellkasomban. Felveszem az evőeszközt. A villát a bal kezemben, a kést a jobbomban tartom… európai módra, ahogyan anyámtól tanultam. – Hazudtam – mondom. Keresztüldöfök egy kolbászt, és nyiszatolni kezdem. A reakcióra várok. – Bocsánat, de nem értem – mondja August. – Hazudtam. Hazudtam! – levágom az asztalra az evőeszközt. Egy falat kolbász felnyársalva marad a villán. – Érted? Természetesen soha nem hallottam a Benzini testvérekről, mielőtt felveszkölődtem a vonatotokra. Ugyan ki a csoda hallott róluk? Az egyetlen cirkusz, amelyet életemben láttam, a Ringling testvéreké, akik nagyszerűek voltak! Nagyszerűek! Hallod? Baljós csend támad. Rémülten nézek körül. A sátorban mindenki engem néz. Walternek tátva marad a szája. Királynő is hegyezi a fülét. A távolban elbődül egy teve. August szeme még jobban elkerekedik. Az asztal alatt ökölbe szorítom a kezemet. Aztán August kirobban. Hahotázva nevet, egészen belevörösödik. Az oldalát fogja, és levegő után kapkod. Addig nevet és bömböl, míg potyogni nem kezdenek a könnyei, és ajka reszket a megerőltetéstől. – Jaj, Jacob! – mondja, és az arcát törölgeti. – Jaj, Jacob! Azt hiszem, talán félreismertelek. Igen, bizony. Rosszul ítéltelek meg. – Tovább vihorászik és szipog, és az asztalkendővel törölgeti az arcát. – Édes istenem! – sóhajt fel. – Édes jó istenem! Megköszörüli a torkát, és megfogja a villáját. Felszúr rá egy darabka rántottát, de aztán újra leteszi az evőeszközt, annyira elhatalmasodik rajta a röhögés. A többi ebédelő ismét az ételével foglalkozik, de csak vonakodva, mint az a tömeg, amelyik lélegzet-visszafojtva figyelte, hogyan fékeztem meg az első cirkuszi munkanapomon azt a fickót. Nem tudom nem észrevenni, hogy amikor újra enni kezdenek, aggodalom ül az arcukon. Lucinda halála súlyos veszteséget jelent. Ezt a hiányt pótolnunk kell… minden nagycirkusznak van kövér nője, ezért mi sem lehetünk meg nélküle. Al bácsi és August a Billboard hirdetési újságot lapozgatják, és minden egyes megállónknál serényen telefonálgatnak meg táviratoznak, hogy új hölgyet toborozzanak, csakhogy az összes ismert kövér nő vagy szemlátomást elégedett a jelen helyzetével, vagy már hallotta Al bácsi rossz hírét. Két hét és tíz város után Al bácsi annyira elkeseredik, hogy ajánlatot tesz egy termetes asszonyságnak a közönség soraiból. Balszerencsénkre, mint kiderül, a rendőrfelügyelő feleségét szúrta ki. Al bácsi monoklival kidekorált szemmel végzi, de ettől még mindig nincs kövér nőnk. A tetejébe hatósági utasítást kapunk, hogy azonnal hagyjuk el a várost. Két óránk van rá. Az előadóművészek azon nyomban elbarikádozzák magukat a kocsijaikban. A munkára fogott porondmunkások úgy futkosnak fel-alá, akár a fejetlen csirkék. Al bácsi bíborpiros a méregtől. Kapkodó lélegzettel lengeti a sétabotját, és aki nem elég fürge az ő elvárásaihoz képest, arra odasóz. A sátrakat olyan sietséggel bontják le, hogy többen bent rekednek. Más sátorbontóknak kell kiszabadítaniuk a nyomorultakat, mielőtt belefulladnának a vászonrengetegbe, vagy – és Al bácsi szemében ez lenne a rosszabbik lehetőség – zsebkéssel lyukat vágnának maguknak, hogy levegőhöz jussanak. Miután az összes állatot bevagonírozzák, visszatérek a cirkuszi állatok kocsijához. Nem tetszenek nekem a cirkuszkörlet szélén lézengő helybeliek. Sokuknál fegyver van. Láttukra összeszorul a gyomrom. Waltert eddig nem is láttam. Fel-alá járok a nyitott ajtó előtt, és a körletet pásztázom. A négerek már jó ideje elrejtőztek a Repülő Különítmény szakaszában. Könnyen elképzelhető, hogy a csőcselék a vörös üstökű törpét szemelte ki helyettük. Egy óra ötvenöt perccel az indulási ukáz után Walter arca jelenik meg az ajtóban.

– Hol a fészkes fenében voltál? – ripakodok rá. – Ő az? – károgja Teve a bőröndök mögül. – Igen, ő. Igyekezz, szállj fel! – mondom, Walternek integetve. – Ijesztő ez a tömeg. Walter nem mozdul. Alig kap levegőt, az arca kipirult. – Hol van Királynő? Nem láttátok? – Nem. Miért? Walter ismét eltűnik. – Walter! – felugróm, és az ajtóban keresem. – Walter! Hová a francba mész? Már elhangzott az ötperces füttyszó! A törpe a vonat mellett fut, és időről időre a kerekek közé néz. – Gyere, Királynő! Ide hozzám, kislány! – felegyenesedik, minden egyes marhavagon előtt megáll, átkiabál a deszkaréseken, majd válaszra vár. – Királynő! Ide hozzám, kislány! Valahányszor elkiáltja magát, hangja a kétségbeesés újabb magaslataira emelkedik. Füttyszó hallik, hosszú, elnyújtott figyelmeztetés, amit a mozdony pöfékelése-sistergése követ. Walter hangja elcsuklik, reszelőssé válik a sok kiabálástól. – Királynő! Hol a pokolban vagy? – Királynő! Ide hozzám! Előttünk az utolsó lemaradozók ugranak fel a pőrekocsikra. – Walter, gyere! – kiáltom. – Ne vacakolj! Azonnal fel kell szállnod! De ő rám se hederít. Mostanra a pőrekocsik mellett szalad, és a kerekek közé kémlel. – Királynő, gyere! – kiáltja. Megáll, majd hirtelen kiegyenesedik. Tökéletesen elveszettnek tűnik. – Királynő? – szól bele, csak úgy a levegőbe. – Az istenfáját! – dünnyögöm. – Visszagyün már végre, vagy mi lesz? – kérdi Teve. – Nem úgy fest a dolog – mondom. – Rántsd be akkó! – csaholja az öreg. A vonat előrezökken, a szerelvények meginognak, ahogy a mozdony megrántja az ütközők csatlakozását. Leugrom a kavicsra, és előrefutok a pőrekocsikhoz. Walter ott áll a mozdonnyal szemben. Megérintem a vállát. – Walter ideje mennünk. Felém fordul, a szemében könyörgés. – Hová lett? Nem láttad? – Nem. Gyere, Walter! – mondom. – Most rögtön fel kell szállnunk a vonatra! – Nem lehet – hebegi. Az arca kifejezéstelen. – Nem hagyhatom itt. Egyszerűen lehetetlen! A vonat pöfékelve megindul. Hátrapillantok. A helybeliek puskákkal, baseballütőkkel és botokkal felfegyverkezve nyomulnak utánunk. Épp elég sokáig nézek vissza a vonatra ahhoz, hogy érzékeljem a sebességét, majd az égi hatalmakhoz fohászkodva számolni kezdek: egy, kettő, három, négy. Úgy nyalábolom fel Waltert, akár egy lisztes zsákot, és behajítom a kocsi belsejébe. Nagyot puffanva, jajgatva ér földet. A szerelvény mellé szökkenek, és megmarkolom az ajtó melletti vasrudat. Hagyom, hogy három hosszú lépésen keresztül vonszoljon maga után a masina, aztán a sebesség lendületét felhasználva felugróm, és behuppanok. Arcom a zötyögő padlódeszkáknak verődik. Amikor rájövök, hogy biztonságban vagyok, harcra készen keresem Waltert. A sarokban kuporog és sír. Walter vigasztalhatatlan. A sarokban marad, mialatt én elhúzkodom a bőröndöket és kiszabadítom Tevét. Megborotválom az öreget – ez a feladat máskor mindhámunkat foglalkoztat –, aztán kihúzom a lovak előtti peronra. – Ugyan má, Walter! – mondja Teve. A hónaljánál fogva tartom pucér hátsóját a kübli fölé, amit Walter csak mézes bödönként emleget. – Megtetted, amit tehette. – A válla fölött

hátrapillant rám. – Hé, kicsit lejjebb nem lehetne? Itt lebegek a levegőben. Jobban szétvetem a lábamat, és a hátamat egyenesen tartva megpróbálom lejjebb ereszteni Tevét. A dolognak ezt a részét rendszerint Walter intézi, mivel a magassága épp megfelelő a művelethez. – Walter, segítségre volna szükségem – mondom, mert nyilallni kezd a hátam. – Fogd be! – érkezik a válasz. Teve megint csak hátrapislog, ezúttal felvont szemöldökkel. – Minden rendben – mondom. – Nem, nincsen rendben – kiáltja Walter a sarokból. – Semmi sincs rendben! Királynő volt a mindenem. Felfogod végre? – a hangja nyöszörgéssé csitul. – Rajta kívül senkim sincs. Teve int, hogy befejezte. Kissé arrább húzom, és az oldalára fektetem. – Hát ez nem lehet igaz – mondja Teve, mikor megtisztogatom. – Egy olyan fiatal fickónak, mint te, biztos van valakije valahun. – Mit tudsz te erről? – Csak van anyád valahun – firtatja tovább Teve. – Senki, akire számíthatok. – Ne beszéjj így! – inti Teve. – És mi a fészkes fenéér ne? Tizennégy évesen adott el ennek a bagázsnak – haragosan ránk villantja a szemét. – És ne bámuljatok ilyen sajnálkozva! – csattan fel. – Amúgy is vén banya volt. Ki a francnak van rá szüksége? – Hogyhogy eladott? – kérdi Teve. – Nos, egy farmon, ugyebár nem sok hasznomat vehetik. Hagyj engem békén, a pokolba is! – ezzel a hátát fordítja felénk. Becsatolom Teve derékszíját, megragadom a hónaljánál fogva, és visszavonszolom a helyére. A lábát maga után húzza, sarka a padlót súrolja. – Apám, hát apám! – sóhajtja, mialatt elrendezem a matracon. – Gyönyörű sztori, mi? – Nem vagy éhes? – próbálom másra terelni a figyelmét. – Nem, még nem. De egy korty whisky jólesne – szomorúan megrázza a fejét. – Sose hallottam még ilyen szívtelen nőszemélyrű! – Nem vagyok ám süket! – rivall rá Walter. – Különben meg te beszélsz, öreg! Mikor láttad utoljára a fiadat? Teve elsápad. – Á! Erre, ugye nem tudsz válaszolni? – üvölti Walter odakintről. – Szerintem nincs nagy különbség közted és az anyám között! – Igenis van különbség – kiáltja Teve. – Ég és föld a különbség. Mellesleg honnan a francbú tudod, mit csinátam? – Egyik éjjel a fiadat emlegetted, amikor piás voltál – mondom halkan. Teve egy pillanatra rám mered. Aztán eltorzul az arca. Ernyedt kezét a homlokához emeli, és elfordul. – A francba! – mondja. – Ó, a francba! Nem gondútam, hogy tuggyátok. Szónotok köllött vóna. – Azt hittem, emlékszel rá – felelem. – Különben pedig nem mondtál sokat. Ő is csak annyit, hogy csavargóéletre adtad a fejedet. – Ű is? – rántja felém a fejét Teve. – Ű is? Mi a rossebet akar ez jelenteni? Kapcsolatba kerűtetek vele? Leereszkedem a padlóra, és a térdemre horgasztom a fejemet. Úgy tűnik, hosszú éjszakának nézünk elébe. – Mit értesz azon, hogy ű is? – sivítja Teve. – Nem hallod? Neked pofázok! Felsóhajtok. – Igen, felvettük a fiaddal a kapcsolatot.

– Mikor? – Már jó régen. Döbbenten mered rám. – De mér? – Providence-ben vár minket, és hazavisz magához. – Ó, nem! – morogja Teve, és vadul rázza a fejét. – Ű ugyan nem. – Teve… – Mér avatkoztatok bele? Nem vót rá jogotok! – Nem volt más választásunk! – kiáltom. Elhallgatok, behunyom a szemem, és erőt veszek magamon. – Nem volt más választásunk – mondom újra. – Tennünk kellett valamit. – Nem mehetek vissza! Nem tudod, hogyan vót az! Látni se akarnak! Reszket az ajka, majd összezárja a száját, és elfordítja az arcát. Egy pillanattal később zokogás rázza a vállát. – A pokolba! – mondom. Megemelem a hangomat, hogy kihallatsszon a nyitott ajtón. – Kösz, Walter! Igazán sokat segítettél ma éjszaka! Ezer hála és köszönet! – Kapd be! – érkezik a válasz. Leoltom a petróleumlámpát, és átmászom a lószőr takarómra. Elnyúlok a szúrós felületen, aztán újra felülök. – Walter! – kiáltom. – Hé, Walter! Ha nem jössz be, bebújok a hálózsákba. Nem kapok választ. – Hallottad? Azt mondtam, bebújok a hálózsákba. Várok pár percet, aztán áttapogatózom a padlón a hálózsákhoz. Walter és Teve azzal töltik az éjszakát, hogy olyan hangokat adnak ki, mint minden férfi, amikor visszafojtja a sírást. A magam részéről azzal múlatom az időt, hogy a fülemre szorítom a párnát, hogy ne halljam őket. Marlena hangjára ébredek. – Kop, kop. Bejöhetek? Azonnal felnyitom a szememet. A vonat áll, valahogy átaludtam, amikor megálltunk. Azért is riadozom, mert Marlenáról álmodtam, és egy pillanatig azt hittem, az álmom folytatódik. – Hahó? Van ott valaki? Felkönyöklök, és Tevére pillantok. A matracon kuporog, szeme elkerekedik a félelemtől. A belső ajtót egész éjszakára nyitva hagytuk. Talpra szökkenek. – Á, várj egy percet! – rohanok ki Marlenához, behúzva magam mögött az ajtót. Mostanra már felmászott a kocsiba. – Ó, jó reggelt – mondja, és Walterra néz, aki a sarokban kuporog. – Valójában magát keresem. Nem a maga kutyája ez? Walter villámgyorsan fordítja feléje a fejét. – Királynő! Marlena lehajol, hogy szabadon engedje a kutyust, ám még mielőtt megtenné, Királynő kiugrik a karjából, és tompa puffanással földet ér. Egyenesen Walterhez szalad, és ráveti magát. Az arcát nyalja, és olyan hevesen csóválja a farkát, hogy a bohóc egyensúlyát vesztve hátraesik. – Jaj, Királynő! Hol jártál, te rossz, nagyon rossz kislány! Annyira aggódtam miattad, te rossz, rossz kislány! – arcát és fejét odatartja a kutyának, hadd nyalja, Királynő pedig elragadtatottan ugrabugrál előtte. – Hol találtál rá? – kérdem Marlenához fordulva. – A vonat mellett futott, amikor tegnap elindultunk – mondja, és közben mindvégig Waltert és Királynőt nézi. – Megláttam az ablakból, és kiküldtem érte Auggie-t. A férjem meg hasra vetette magát a peronon, és felnyalábolta.

– August képes volt erre? – kérdem. – Tényleg? – Igen. A kutya pedig hálából megharapta. Walter mindkét karját a kutyája köré fonja, és arcát a bundájába temeti. Marlena még egy pillanatig figyeli a jelenetet, aztán az ajtó felé fordul. – Nos, azt hiszem, megyek is – mondja. – Marlena – szólok utána, és a karja után nyúlok. Megáll. – Köszönöm – mondom, leejtve a kezemet. – Fogalmad sincs róla, mit jelent ez Walternek. Valójában mindkettőnknek. A világ legrövidebb pillantásával ajándékoz meg – a mosoly halvány visszfényével –, aztán átnéz a lovak háta fölött. – Igen, igen. Azt hiszem, azért sejtem. Elpárásodik a tekintetem, amikor lemászik a vonatról. – Hát, sose lehessen tudni – jegyzi meg Teve. – Még az is lehet, hogy ő is ember. – Ki? August? – kérdi Walter. Lehajol, megragadja egy bőrönd fogantyúját, és végigvonszolja a padlón. A nappali változat szerint rendezzük át a helyiséget, bár Walter mindent fele olyan gyorsan végez, mint egyébként, ugyanis Királynőt mindvégig a hóna alatt tartja. – Ő ugyan nem. – Nyugodtan elengedheted – vetem közbe. – Zárva az ajtó. – Megmentette a kutyádat – érvel Teve. – Nem tette volna, ha tudja, hogy az enyém. Királynő tudja ezt. Ezért is harapta meg. Igen, ugye tudtad, bébi? – gügyögi, arcához húzva a kutyus orrát. – Igen, Királynő okos kislány. – Honnan gondolod, hogy August nem tudta, kié a kutya? – kérdem. – Marlena például tudta. – Mert így van, és kész. Fikarcnyi emberség nincs a zsidajában. – Vigyázz a mocskos szádra! – kiáltok rá. Walter elhallgat, hogy megnézzen magának. – Micsoda? Hé, te ugye, nem vagy zsidó, hajói sejtem? Figyelj, bocsánat! Nem úgy gondoltam. Csak egy olcsó poén volt – mondja. – Igen, olcsó poén volt – mondom még mindig kiabálva. – Aki így beszél, az mind olcsó poénvadász, és felfordul tőle a gyomrom. Aki előadóművész, az a munkásokon köszörüli a nyelvét. A munkás a lengyeleket szólja le. A lengyel a zsidókat. Ha pedig törpe valaki… neked mondjam, Walter? Mondd, csak a zsidókat és munkásokat utálod, vagy a lengyeleket is? Walter elvörösödik, és a földet nézi. – Nem utálom én őket. Nem utálok én senkit. – Egy pillanat elteltével kiigazítja magát. – Jó, rendben, Augustot igen. De őt azért utálom, mert eszelős barom. – Ez nem vitás – tódítja Teve. Hol az egyikre, hol a másikra nézek. – Nem – sóhajtok fel. – Magam is úgy hiszem. Hamiltonban a hőmérő higanyszála harminc fok fölé emelkedik. A nap könyörtelenül lövelli perzselő sugarait a cirkuszkörletre, a limonádé meg mindegyre kifogy. Az üdítő felelőse, aki egy szempillantásra sem hagyta ott a nagy keverődézsát, Al bácsi elé áll, mert meggyőződése, hogy a porondmunkások a ludasak a dologban. Al bácsi beidézi őket. Az istálló sátra és a menazséria mögül kerülnek elő álmosan, hajukban szalmatörekkel. Távolról figyelem az eseményeket, de így is nehéz nem észrevenni, hogy ártatlanok. Al bácsi láthatóan más véleményen van. Fel-alá futkos előttük, és úgy ordítozik, mint Dzsingisz kán tehette a katonai szemléin. Az arcába üvölt az embereinek, részletezi az ellopott limonádé költségeit – mind a hozzávalókét, mind az eladási árat –, majd közli, ha ez még egyszer előfordul, levonja a veszteséget a fizetésükből. Néhányat fejbe is kólint, majd

elbocsátja őket. Visszavánszorognak a pihenőhelyükre. A fejüket dörgölik, és gyanakvóan méregetik egymást. Alig tíz perccel a kapuk megnyitása előtt az üdítők felelősei újabb adag limonádét kevernek ki, az itatóvályúk vizét használva fel hozzá, és az egyik bohóctól kapott harisnyával kiszűrik belőle a zabszemeket, szénát és szőrszálakat. Mire a „feltétet” – viaszból való citromszeleteket, amelyek azt a benyomást kívánják kelteni, hogy a kotyvalék valaha is látott gyümölcsöt elkészítése folyamán – az italba dobálják, már egy sereg tökfilkó közeledik a középrész felé. Nem tudom, mennyire volt tiszta az a harisnya, azt azonban látom, hogy a nézők aznap egyöntetűen tartózkodnak a limonádé fogyasztásától. A limonádénak másnap, Daytonban is hűlt helye. Megint csak újabb adagot kevernek ki az itatóvályúk vízével, pillanatokkal a tökfilkók érkezése előtt. Ezúttal amikor Al bácsi maga elé citálja az összes gyanúsítottat, nem azzal fenyegetőzik, hogy a veszteséget levonja a bérükből – ami tökéletesen értelmetlen, hiszen több mint nyolc hete nem fizet nekik –, hanem arra kényszeríti őket, hogy nyúljanak be a nyakukban lógó zergebőr zsákocskákba, és szurkoljanak le neki fejenként két negyeddollárost. A zsákocskák tulajdonosai most valódi méregzsákká válnak. A limonádétolvaj érzékeny pontjukon érintette a porondmunkásokat, ezért ellencsapásra készülődnek. Mikor Columbusba érünk, néhányan közülük elrejtőznek a keverődézsa közelében, és várnak. Röviddel az előadás kezdete előtt August behív Marlena öltözősátrába, hogy nézzek meg egy fehér cirkuszi lovat ajánló hirdetést. Marlenának szüksége van még egy állatra, mivel tizenkét ló látványosabb, mint tíz, és nálunk a látványosság a kulcsszó. Amellett Marlena úgy véli, Boáz bánatos, amiért egyedül hagyják a menazsériában, mialatt társai fellépnek. August legalábbis ezzel indokolja a meghívást, én azonban gyanítom, az ebédnél történt kirohanásom miatt fogad vissza a kegyeibe. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy igyekszik a maga közelében tartani a barátait, az ellenségeit pedig még közelebb. Egy összehajtható széken ülök, ölemben a Billboard hirdetési újsággal, kezemben meg egy palack szasszaparillával. Marlena a tükör előtt próbálja fel a jelmezét. Igyekszem írem odanézni. Valahányszor tekintetünk mégis találkozik a tükör lapján, elakad a lélegzetem, ő pedig elvörösödik, és mindketten félrenézünk. August semmit sem vesz észre. A mellényét gombolja, és nyájasan cseveg, amikor Al bácsi ront be a sátorponyva felhajtható nyílásán keresztül. Marlena felháborodottan fordul a lárma irányába. – Hé… hallottál már valaha arról, hogy engedélyt kell kérned, mielőtt betörnél egy nő öltözőjébe? Al bácsi rá se hederít. Egyenesen Augusthoz megy, és ujjával a mellkasára bök. – Az átkozott elefántod az oka! – üvölti. August lenéz az ujjra, vár néhány pillanatot, aztán kecsesen hüvelykje és a mutatóujja közé fogja a betolakodó testrészt. Félrevonja Al bácsi kezét, majd zsebkendőt vesz elő, hogy letörölje arcáról a nyálat. – Hogy mondtad? – kérdezi a művelet végén. – Az az átkozott elefánt a tolvaj! – visítja Al bácsi, újabb adag nyálat fröcskölve Augustra. – Kihúzza a póznáját, magával viszi, megissza azt az istenverte limonádét, azután visszamegy, és a földbe szúrja a cölöpöt! . Marlena a szája elé kapja a kezét, de sajnos megkésve. Al bácsi magából kikelve pördül feléje. – Azt hiszed, ez vicces? Azt hiszed, vicces? Marlena arcából kifut a vér. Felkelek ültömből, és előrelépek. – Nos, el kell ismerni, van benne némi…

Al bácsi felém fordul, mindkét kezét a mellkasomra helyezi, és olyan erővel taszít meg, hogy hátraesem egy bőröndre. Ezután visszafordul Augusthoz. – Az a kibaszott elefánt eddig is egy vagyonba került! Ő az oka, hogy nem tudtam kifizetni az embereimet. Miatta gyűlt meg a bajom a rohadt vasúti hatósággal is! És miért? Az az istencsapása nem hajlandó szerepelni, és most a tetejébe a kibaszott limonádéra is rájár! – Al! – szól rá August élesen. – Vigyázz a szádra! Hadd emlékeztesselek, hogy hölgy jelenlétében beszélsz. Al bácsi Marlena felé fordítja a fejét. Minden megbánás nélkül megszemléli, majd ismét August felé fordul. – Woody majd összeadja a veszteséget – mondja. – Levonom a fizetésedből. – Hiszen levontad már a porondmunkásoktól – jegyzi meg Marlena halkan. – Úgy tervezed, hogy visszaadod a pénzüket? Al bácsi rámered. Olyan kevéssé tetszik az arckifejezése, hogy kettejük közé állok. Al felém fordítja a tekintetét, fogát csikorgatja haragjában. Aztán megfordul, és elmasírozik. – Micsoda hólyag! – mondja Marlena, és visszamegy az öltözőasztalához. – Mostanra már felöltözhettem volna. August megkövülten áll, majd a cilinderéért és a bikacsökért nyúl. Marlena meglátja a mozdulatát a tükörből. – Hová mész? – mondja gyorsan. – August, mire készülsz? Ő azonban a kijárat felé robog. Az asszony megragadja a karját. – Auggie! Hová mész? – Nem én leszek az egyetlen, aki fizet a limonádéért – mondja, lerázva magáról a feleségét. – August, ne! – Marlena ismét a könyökébe kapaszkodik. Ezúttal teljes súlyával ránehezedik a férjére, hogy így akadályozza. – August, várj! Az isten szerelmére! Nem tudta szegény, hogy rossz, amit tesz. Legközelebb majd jobban vigyázol rá… August kiszabadítja magát, és Marlena a földre zuhan. A férfi arcán tömény megvetés ül, amint ránéz. Aztán a fejébe nyomja a kalapját, és elfordul. – August! – sikoltja Marlena. – Állj meg! August szétlebbenti a sátorlapot, és távozik. Marlena döbbenten ül ott, ahová esett. Hol rá, hol a sátorlapra, August hűlt helyére pislogok. – Utánamegyek – mondom, és megindulok a kijárat felé. – Nem, várj! Megdermedek. – Semmi értelme – mondja, a hangja vékony és kongó. – Nem tudod megállítani. – De megpróbálom, a pokolba is. Legutóbb sem tettem semmit, amit soha nem bocsátok meg magamnak. – Nem érted! Csak rontanál a helyzeten! Jacob, kérlek! Nem értheted te ezt! Megpördülök a tengelyem körül, hogy szembenézzek vele. – Nem, valóban nem értem! Többé semmit sem értek. Az égvilágon semmit. Volnál szíves felvilágosítani? Marlena szeme elkerekedik, ajka nagy O-betűt formál. Aztán két kezébe temeti az arcát, és könnyekben tör ki. Rémülten nézem, majd térdre borulok előtte, és a karomba veszem. – Ó, Marlena, Marlena…! – Jacob… – suttogja az ingembe. Olyan szorosan fogódzik belém, mintha én akadályozhatnám meg abban, hogy benyelje egy örvény.

Tizenhat A nevem nem Rosie, hanem Rosemary. Maga is tudja, Mr. Jankowski. Felriadok, és belehunyorgok a neonvilágítás összetéveszthetetlen vibrálásába. – He? Mi? – a hangom cérnavékony. Egy fekete nő hajol fölém, és valamit rendezget a lábfejemnél. A haja illatos és bársonyos. – Alig egy perce Rosie-nak nevezett, pedig Rosemarynak hívnak – mondja, és kihúzza magát. – Így, most már jobb, ugye? Rábámulok. Egek. Helyben vagyunk. Öreg vagyok, ágyban fekvő vénség. Várjunk csak… valóban Rosie-nak neveztem? – Magamban beszéltem? Elneveti magát. – Hát, istenkém, igen, Mr. Jankowski. Azóta egyfolytában be nem áll a szája, hogy otthagytuk az ebédlőt. Lyukat beszélt a hasamba. Elpirulok. Ölemben pihenő, karmokra emlékeztető, bütykös kezeimre meredek. Isten tudja, miket hordhattam össze. Csak azt tudom, miket gondoltam, és ezt is csak ahogy visszaemlékszem… egészen addig, amíg hirtelen itt nem találtam magam. Holott azt hittem, ott vagyok… – Miért, mi a baj? – kérdi Rosemary. – Mondtam… mondtam… valami szégyenleteset… tudja? – Jó ég, nem! Nem is értem, miért nem mesélt az életéről a többieknek, és éppen most, hogy mindenki cirkuszba megy meg minden. Lefogadom, még csak szóba se hozta, igaz? Rosemary várakozón néz rám, aztán összeráncolja a szemöldökét. Egy széket húz oda, és mellém telepszik. – Ugye, nem emlékszik arra, hogy hozzám beszélt? – mondja szelíden. Megrázom a fejem. Mindkét kezemet az övébe fogja. Meleg, puha keze van. – Nem mondott semmi olyat, amit szégyellnie kéne, Mr. Jankowski. Ön finom úriember, és megtiszteltetésnek érzem, hogy megismerhettem. A szemem megtelik könnyel. Lehorgasztom a fejem, hogy ne lássa. – Mr. Jankowski… – Nem akarok beszélni erről. – A cirkuszról? – Nem, hanem a… Az ördögbe is, nem érti? Nem jöttem rá, hogy jártatom a számat. Márpedig ez a vég kezdete. Innen már csak lefelé vezet az út, és nem is tart soká. Egészen idáig azt reméltem, megőriztem a józan eszemet. Tényleg. – Igenis megőrizte a józan eszét, Mr. Jankowski. Úgy vág az esze, mint a borotva. Csendben ülünk egy percig. – Félek, Rosemary. – Akarja, hogy szóljak dr. Rashidnak? – kérdi. Bólintok. Egy könnycsepp gördül alá a szememből, le az ölembe. Jól kinyitom a szemem, hátha a többit bent tarthatom. – Még egy óra, és indulásra készen kell állnia. Nem akar pihenni egy kicsit? Újra bólintok. Még egyszer, utoljára megpaskolja a kezemet, leereszti az ágyam végét, és elmegy. Elnyújtózom az ágyon, a percegő világítást nézem, meg az álmennyezet mintáit. Préselt pattogatott kukorica, vagy éppen íztelen rizsfelfújt. Ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, több jele is van annak, hogy időnként kihagy a tudatom. A múlt héten, amikor meglátogatott a családom, nem ismertem meg őket. Persze nem

árultam el nekik… amikor felém igyekeztek, és rájöttem, hogy ezek az emberek engem jönnek látogatni, mosolyogtam, végigzongoráztam az összes szokásos udvarias szólamot – „ó, igen” és „te jó ég” mondtam, ahogyan kell –, ugyanis manapság jobbára ebből áll számomra a társalgás. Azt hittem, minden megy, mint a karikacsapás, mígnem sajátos kifejezés nem suhant át az anya arcán. Szeme rémülten elkerekedett, a homloka ráncba szaladt, és enyhén eltátotta a száját. Gondolatban végigfutottam a beszélgetés utolsó néhány percén. Ekkor jöttem rá, hogy pontosan az ellenkezőjét mondom annak, amit elvárnak tőlem. Elszégyelltem magam, amiért nem ítéltem el Isabelle-t. Igazából nem is ismerem, ezért nehéz volt odafigyelnem katasztrófával végződő táncbemutatója részleteire. Ekkor azonban Isabelle elfordult, nevetni kezdett, ebben a pillanatban a feleségemet láttam benne. Ettől sírhatnékom támadt. Ezek az emberek meg, akiket nem ismertem meg, lopva összenéztek. Röviddel ezután kijelentették, ideje indulniuk, hisz nagypapának pihenésre van szüksége. Megveregették a kezemet, a térdemet bebugyolálták a takaróba, és elmentek. Kimentek a világba, engem meg itt hagytak. A mai napig se tudom, kik voltak. Félre ne értsék, ismerem a gyerekeimet… de ezek nem az én gyerekeim. Ezek már a gyerekeim gyerekei meg az ő gyerekeik, és talán tovább is folytathatnám a sort. Vajon gügyögtem-e az arcukba, amikor csecsemők voltak? Ringattam-e őket a térdemen? Három fiam van és két lányom, jókora fészekalja, meg kell hagyni; egyikük sem fékezte magát nagyon, amikor eljött a maga ideje. Szorozzunk meg ötöt néggyel, aztán megint öttel. Nem csoda, hogy elfelejtem, ki hova tartozik. Az is nehezíti a dolgot, hogy felváltva látogatnak, mert ha az egyik társaságot emlékezetembe vésem is, nyolc-kilenc hónapra eltűnnek a színről. Addigra meg kimegy a fejemből minden, ami rájuk vonatkozik. De ami ma történt, az egészen más, és sokkal, sokkal ijesztőbb. Az isten szerelmére, mi a csudáról beszélhettem? Behunyom a szemem, és tudatom mélyét fürkészem, aminek határai mára elmosódtak. Az agyam olyan, akár a világmindenség, amelynek gázfelhői egyre ritkulnak a szélükön. Ez az univerzum mégsem enyészik el a semmiben. Valamit érzek még ott, csak éppen túl van a felfogóképességem határán. Valami ott köröz, és vár rám… az ég legyen irgalmas hozzám, ha nem siklóm most is feléje, tágra nyílt szájjal.

Tizenhét Mialatt August ki tudja, mit művel Rosie-val, Marlenával a fűben kuporgunk az öltözősátrában, és úgy kapaszkodunk egymásba, akár a pókmajmok. Alig szólok valamit, csak mellemhez szorítom a fejét, miközben története szapora suttogással ömlik az ajkáról. Beszél az Augusttal való találkozásáról. Tizenhét éves volt, és épp akkor kezdett derengeni előtte, hogy a családi vacsorákon felbukkanó agglegényhad valójában háztűznézőbe jár. Mikor azután egy csapott vállú, ritkuló hajú, sovány kezű, középkorú bankár a szokottnál is többször jelent meg a családi asztalnál, Marlena szinte hallotta, amint a jövő kapuja döngve becsukódik előtte. És pont amikor a bankár olyasvalamit bökött ki, amitől a lány elfehéredett, és iszonyodva bámult a ráklevesébe, falragaszok borították el a város minden szabad felületét. A sors kerekei mozgásba lendültek. Ugyanebben a pillanatban a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza pöfögött be a helységbe, nagyon is valóságos álomvilágot hozva magával. Marlenának pedig olyan kiutat jelentett, amelyről később bebizonyosodott, legalább annyira borzasztó, mint amilyen vadregényes. Két nap múlva egy káprázatosan verőfényes napon a L'Arche család cirkuszba ment. Marlena az állatsátorban a döbbenetes szépségű fekete és fehér arab telivéreket csodálta éppen, amikor August elébe állt. Szülei elmentek megnézni a nagymacskákat, hisz mit sem sejtettek arról az elemi erőről, amely most készült lecsapni az életükre. Márpedig August elemi erőt képviselt. Elbűvölő volt, és ördögien jóvágású. Makulátlan eleganciával öltözködött: fehér térdnadrágja vakított, ehhez cilinder és frakk társult. Egyszerre sugárzott magából tekintélyt és ellenállhatatlan, férfias vonzerőt. Nem telt bele néhány perc, és titkos találka ígéretét csalta ki a lányból, majd eltűnt, mielőtt a szülők megjelentek. Amikor később egy képtárban találkoztak, komoly udvarlásba kezdett. August tizenkét évvel volt idősebb a lánynál, és olyan hódító, amilyen csak egy lóidomár lehet a nők szemében. Még véget sem ért a találka, és megkérte Marlena kezét. Elragadó volt és hajthatatlan. Kijelentette, addig folytatja az ostromot, amíg Marlena feleségül nem megy hozzá. Cirkuszi történetekkel szórakoztatta, és azt is elárulta, milyen kétségbeejtő helyzetben van Al bácsi. Maga a cirkuszigazgató is közbenjárt az érdekében. Addigra már két lekötött programot mondtak le. Márpedig egy cirkusznak vége, ha felborítja a menetrendjét. Igen, fontos döntés ez, hallotta Marlena, de vajon felfogja-e, őket mennyiben érinti? Megérti-e, hogy számtalan ember életének alakulása múlik azon, helyesen dönt-e vagy sem? A tizenhét éves lány három további estén át fürkészte jövőjét Bostonban, majd a negyediken összecsomagolta a holmiját. Mikor ehhez a ponthoz ér történetében, Marlena könnyekben tör ki. A karomba veszem és ringatom. Végül elhúzódik, és a szemét törölgeti. – Menned kell – mondja. – Nem akarok. Felsír, és a kettőnket elválasztó képzeletbeli akadályon átnyúlva kézfejével megsimogatja az arcomat. – Újra látni akarlak – mondom. – Naponta látsz. – Tudod, hogyan értem. Hosszú hallgatás következik. Marlena lesüti a szemét. Ajka többször megmozdul, mire megszólal:

– Nem tehetem. – Marlena, az isten szerelmére… – Egyszerűen nem tehetem. Férjes asszony vagyok. Azt eszem, amit főztem magamnak. Előtte térdelek, és az arcát kémlelem, nem ad-e jelt a maradásra. Gyötrelmes várakozás után ráébredek, hiába várom ezt a jelet. Homlokon csókolom hát, és távozom. Alig teszek meg negyven lépést, és meghallom – jobban, mint valaha is kívántam –, hogyan fizetett meg Rosie a limonádéért. August a jelek szerint beviharzott a menazsériába, és mindenkit kiküldött onnan. A meglepett állatgondozók meg még néhányan odakint hallgatóztak; fülüket a jókora sátor varrataihoz szorították, amikor kezdetét vette a dühödt üvöltözés. Ettől aztán valamennyi állat pánikba esett. A csimpánzok ijedten visongtak, a nagymacskák morogtak, a zebrák nyihogtak. Az ijedt hallgatózok emellett kivehették az elefánt oldalát érő bikacsök újra meg újra felhangzó puffanásait. Rosie eleinte bőgött és nyüszített. Amikor később már csak rikoltozni és visítani maradt ereje, sok fültanú elfordult, mert nem tudta tovább elviselni a dolgot. Az egyikük elfutott Earlért, aki a menazsériába lépve a hónaljánál fogva húzta el a tett színhelyéről Augustot. Úgy rúgkapált, akár egy dühöngő őrült, amikor Earl keresztülvonszolta a cirkuszkörleten, majd felrángatta a főnöki kocsi lépcsőjén. A reszkető Rosie-t az oldalán heverve találták a helyszínre sietők. A lába még most is a póznához volt láncolva. – Gyűlölöm ezt az alakot! – kiáltja Walter, mikor bemászom a marhavagonba. A matracon ül, és Királynő fülét simogatja. – Teljes szívemből gyűlölöm! – Megmondaná végre valaki, mi folyik itten? – szól ki Teve a bőröndök sorfala mögül. – Ne mongyátok, hogy semmi! Jacob, pakújj ki! Walter nem mond semmit. Hallgatok. – Nem volt semmi oka, hogy ilyen kegyetlen legyen. Az égvilágon semmi oka se volt rá – folytatja Walter. – Kevésen múlt, hogy kitörjenek az állatok. Egy sereg embert megölhettek volna. Te meg hol jártál? Hallottál belőle valamit? Találkozik a tekintetünk. – Nem – mondom. – A rossebet se érdekli, mirű gagyarásztok – szól közbe Teve. – De úgy láccik, engemet meg levegőnek néztek. Hé, nincs még vacsoraidő? – Nem vagyok éhes – jelentem ki. – Én sem – mondja Walter. – Én viszont igen – jegyzi meg Teve sértődötten. – De lefogadom, ez egyikűtöknek se fordút meg a fejibe. Nem gyut eszetekbe, hogy egy karé kenyeret hozzatok egy öregembernek. Összenézünk Walterrel. – Hát, én ott voltam – mondja, és a szeme tele van váddal. – Tudni akarod, mit hallottam? – Nem – felelem, és Királynőre nézek. Ahogy találkozik a tekintetünk, csóválni kezdi a farkát, és néhányszor végigsúrolja vele a takarót. – Biztos vagy ebben? – Igen, abszolút biztos. – Gondoltam, érdekel, végtére is te vagy az állatorvos meg minden. – Persze, hogy érdekel – mondom, felemelve a hangomat. – Csak épp attól félek, még elragadtatom magam, ha meghallom a részleteket. Walter hosszan tanulmányoz.

– Szóval akkor ki hoz kaját ennek a vén bolondnak? Te vagy én? – Hé! Több tiszteletet, fiú! – tiltakozik a vén bolond. – Majd elmegyek én – mondom. Ezzel megfordulok, és elindulok az étkezde felé. Félúton veszem észre, hogy a fogamat csikorgatom. Mire visszatérek Teve vacsorájával, Walter már elment. Néhány perc múlva visszajön. Mindkét kezében jókora palack whiskyt szorongat. – Isten álgyon meg a jóságodér! – vihorászik Teve, akit most felültetünk a sarokba. Walterre mutat ernyedt kezével. – Hunnan a pokolbú szerezted? – Egy barátom az étkezőkocsin tartozott egy szívességgel. Gondoltam, ma este elfeledkezhetnénk kissé a bajainkról. – Akkó gyerünk! – rendelkezik Teve. – Ne ugass itten nekem, hanem add má azt az üveget! Walterrel egyszerre villantjuk rá megrovó tekintetünket. Teve ősz borostával borított arcán elmélyülnek a ráncok. – Na, ti aztán nem értitek a tréfát! Mér vágtok uan savanya képet? Beleköpött valaki a levesetekbe? – Nesze. Vele meg ne törődj! – mondja Walter, és az egyik palackot a mellemnek taszítja. – Szép beszéd, mondhatom! Az én időmbe a kölyköknek megtanították, hogy tisztelette bánnyanak az idősebbekké! Válasz helyett Walter lekuporodik a másik palackkal az öreg mellé. Mikor azonban az érte nyúl, Walter félreüti a kezét. – Hé, nem úgy, öreg! Még kiöntöd itt nekem, és akkor neked is rossz lesz a kedved. Teve ajkához emeli a palackot, és tartja, amíg az öreg vagy féltucatszor belekortyol. Úgy fest, akár egy cumizó csecsemő. Eztán Walter sarkon fordul, és a falnak támaszkodik. Maga is jót húz az üvegből. – Na mi van… nem szereted a whiskyt? – kérdi, és száját törölve a kezemben lévő bontatlan palackra mutat. – Nagyon is kedvelem. Ide hallgass, egy petákom sincs, ezért nem tudom, mikor tudom megadni neked, amivel tartozom, vagy meg tudom-e egyáltalán, de megkaphatom ezt az üveget? – Már neked adtam. – Nem. Úgy értem… elvihetem másvalakinek? Walter egy pillanatig kérdőn néz rám, szeme összeszűkül a szélén. – Nőügy, mi? – Nem. – Hazudsz. – Nem. Nem hazudok. – Öt dolcsiba fogadok, hogy nő van a dologban – mondja, és újra meghúzza az üveget. Ádámcsutkája fel-alá jár, mialatt a barna folyadék szintje több centivel lejjebb süllyed. Elképesztő, milyen sebességgel öntik le a torkukon ezt a méregerős piát! – Nősténynek nőstény, az már igaz – mondom. – Hah! – horkan fel Walter. – Jobb, ha nem tudja meg, hogy beszélsz róla. Ámbár bárki légyen is, jobban hozzád való lehet, mint a legutóbbi szívszerelmed. – Ki kell engesztelnem – mondom. – Ma cserbenhagytam. Walter hirtelen megértéssel pillant fel. – Mi vóna, ha adná még egy kicsit? – szól közbe Teve idegesen. – Lehet, hogy Jacobnak nem köll, nekem viszont igen. Nem mintha elítélném a fiút, mer akcióba lép. Egyszer vagyunk fiatalok. Üsd a vasat, míg meleg, én aszondom. Igen, gyerekek, amíg tehetitek. Még

ha egy üveg tütübe kerül is. Walter elmosolyodik. Ismét Teve ajkához tartja a palackot, és hagyja, hogy többször hosszan meghúzza. Aztán rácsavarja a kupakot, még mindig ülő helyzetben előrehajol, és átnyújtja nekem. – Add ezt is oda! Mondd meg neki, hogy én is sajnálom a dolgot. Nagyon, nagyon sajnálom. – Hé! – rikkantja Teve. – Nincs a világon olyan nő, aki megér két üveg whiskyt! Térj má észre! Felkelek, és a zakóm mindkét zsebébe egy-egy palackot süllyesztek. – Térje má észre! – könyörög tovább Teve. – Nem igasság! Kérlelése és panaszai egészen addig követnek, amíg hallótávolon kívül nem kerülök. Szürkületkor több összejövetel is elkezdődik a vonat előadóművészeknek fenntartott végében, beleértve – ezt nem tudom nem észrevenni – August és Marlena kocsiját is. Nem fogadtam volna el a meghívásukat, de nem lényegtelen, hogy ilyet nem is kaptam. Úgy látszik, August ismét hadilábon áll velem. Vagy inkább, mivel már most is jobban gyűlölöm, mint eddig bárkit vagy bármit az életemben, talán érzi, és ezért kirúg rám. Rosie az állatsátor távolabbi végében álldigál, és ahogy a szemem hozzászokik az alkonyi fényekhez, észreveszek mellette valakit. Greg az, az a fickó, aki elvezette a káposzták közül. – Adjon isten! – köszöntöm, ahogy a közelébe érek. Felém fordítja a fejét. Egyik kezében cinkbalzsamos tubust fog, és Rosie átlyuggatott bőrére kenegeti. Csak ezen az oldalán már vagy tucatnyi fehér pötty díszeleg. – Jesszusom! – mondom, amint megvizsgálom. Vércseppek és hisztamin gyülemlenek fel a cinkréteg alatt. Az elefánt borostyánsárga szeme az enyémet keresi. Többször pislant azokkal az észvesztőén hosszú szempillákkal, majd felsóhajt. Az ormányán kizúduló levegő trombitáló hangot ad. Elönt a bűntudat. – Mit keresel itten? – dörmögi Greg, és folytatja, amit elkezdett. – Csak látni akartam, hogy van. – Nos, láttad, nem igaz? Most pedig, ha megbocsátasz – ezzel, mintha ott sem lennék, hátat fordít nekem. – Noge – mondja. – No, da noge! Egy pillanat múltán az elefánt felemeli egyik lábfejét, és maga elé tartja. Greg letérdel, és kenőcsöt ken a hónaljára, közvetlenül a különös, szürke emlők előtt, amelyek úgy csüngenek alá az állat mellkasáról, mint a női mell. – Jestes dobra dziewczynka – mondja Greg. Feláll, és rácsavarja a tubusra a kupakját. – Polóz noge. Rosie visszahelyezi lábfejét a földre. – Masz, moja piekna – folytatja Greg, és a zsebébe túr. Rosie ormánya kutatón leng fel-alá. Greg elővesz egy mentacukrot, leveszi a papírját, és Rosie-nak nyújtja. Az ügyesen elveszi az ujjai közül, és a szájába teszi. Döbbenten bámulom a jelenetet, talán még a szám is tátva marad. Az agyam őrülten dolgozik. Alig két másodperc alatt végigfut elmémen az elefánt vonakodása mindenfajta fellépéssel szemben, múltja csavargó gazdájával, a limonádélopás, előtte meg a veteményes feldúlása. – Jézus Mária! – mondom. – Mi az? – kérdi Greg, az ormányt simogatva. – Érti, amit mondasz. – Na és akkor? – Na és akkor!? Egek, van neked fogalmad arról, mit jelent ez? – közelebb lépek Rosie-

hoz. – Na, várj csak egy röpke pillanatot! – szól rám Greg. Vállával közénk furakszik, az arcvonásai megkeményednek. – Bízzál bennem! – mondom. – Nagyon kérlek! A legutolsó lenne az életemben, hogy bántsam őt. Greg továbbra is engem fixíroz. Változatlanul nem vagyok biztos afelől, nem üt-e le hátulról, de így is Rosie-hoz fordulok, aki rám hunyorog. – Rosie, noge! – szólítom meg. Újra rám hunyorít, és mosolyra húzza a száját. – Noge, Rosie! Ő csak legyezi magát a fülével, és felsóhajt. – Prosz? – mondom. Újra felsóhajt. Aztán áthelyezi a testsúlyát, és felemeli a lábfejét. – Teremtő istenem! – hallom saját hangomat mintegy kívülről. Vadul ver a szívem, forog velem a világ. – Rosie – mondom, és az elefánt vállára teszem a kezem. – Csak még egy valamit! – egyenesen a szeme közé nézek, úgy kérlelem. Szemlátomást felfogja a helyzet jelentőségét. Kérlek, istenem, istenem, segíts… – Do tyhi, Rosie! Do tylu! Újabb mély sóhajtás, a súlypont újabb finom áthelyezése, és Rosie hátrál néhány lépést. Felkiáltok örömömben, és az elképedt Greghez fordulok. Előreszökkenek, megragadom a vállánál fogva, és teljes erővel szájon csókolom. – Mi a szar! Lélekszakadva rohanok a kijárathoz. Pár méterrel odább megállok, és megfordulok. Greg még most is köpköd, – és undorodva törölgeti a száját. – Itt van, kapd el! – és feléje hajítom az egyik palackot. Elkapja röptében, megnézi a címkéjét, majd reménykedve pillant a másikra. Azt is odadobom neki. – Add az új sztárunknak, légy szíves! Greg elgondolkozva veti fel a fejét, majd Rosie-hoz fordul, aki máris mosolyog, és a palackokért nyúl. Az elkövetkező tíz napban August lengyel személyi edzőjének szerepét töltöm be. Mindegyik városban valahol hátul felállítanak neki egy gyakorlóporondot. Mi négyen – August, Marlena, Rosie és én – nap mint nap azzal töltjük a megérkezésünk és a délelőtti fellépés közti időt, hogy Rosie számán dolgozunk. Bár már a parádén és a matinén is részt vesz, a főműsorral még várnia kell. Ez a várakozás ugyan Al bácsinak az idegeire megy, de August csak tökéletes produkcióval hajlandó a közönség elé lépni. Azzal töltöm a napjaimat, hogy egy széken ülök közvetlenül a porond korlátján kívül, egyik kezemben késsel és a két lábam között vödörrel, és miközben gyümölcsöt meg zöldséget szeletelek a főemlősöknek, bekiabálom a szükséges lengyel kifejezéseket. August kiejtése kétségbeejtő, Rosie azonban – talán mert August rendszerint azt ismétli el, amit közvetlenül előtte odakiáltottam neki – így is hibátlanul engedelmeskedik. Azóta nem bántotta a bikacsökkel, hogy felfedeztük a nyelvi korlátot. Mindössze odasétál az elefánt mellé, meglengeti a bikacsököt a hasa alatt és a lábai mögött, ám az egyetlenegyszer sem érinti a bőrt. Nehéz összeegyeztetni ezt az Augustot a másikkal, és az igazat megvallva nem is nagyon erőltetem magam. Villanásnyi időre találkoztam én már ezzel az Augusttal is – aki okos, bajtársias és nagylelkű –, ugyanakkor azt is tudom, mi telik tőle, amit sehogyan sem bírok elfelejteni. A többiek higgyenek, amit akarnak, én azonban egy másodpercre sem gondolom, hogy ez a valódi August, és a másik csak tévedés. Mégis a tulajdon szememmel látom, mennyire becsapható a világ…

August most csodálatos, elbűvölő. Káprázatos, mint a Nap. Elhalmozza figyelmével a behemót, viharszínű állatot és aprócska lovasát, attól a pillanattól fogva, hogy reggel találkozunk, addig, amíg el nem tűnnek a parádén. Gondoskodó és gyöngéd Marlenával, kedves és atyáskodó Rosie-val. Minden tartózkodásom ellenére szemlátomást elfelejtette, hogy valaha is voltak köztünk összezördülések. Szélesen mosolyog, ha meglát, és meglapogatja a vállamat. Észreveszi, hogy lerongyolódtam, így még aznap délután megérkezik a Hétfői Ember friss ruhadarabokkal. Ezután kijelenti, hogy a cirkusz állatorvosa nem tisztálkodhat vödörből, hideg vízzel, és meghív, hogy zuhanyozzam a díszteremben. Mikor pedig rájön, hogy Rosie – a görögdinnyét kivéve – a világon mindennél jobban kedveli a gint és a gyömbérsört, gondoskodik arról, hogy mindkettőből megkapja a napi adagját. Mindent megtesz, hogy az elefánt bizalmába férkőzzön. A fülébe sugdos, ő pedig sütkérezik a figyelmében. Ha csak megpillantja, boldogan trombitálni kezd. Talán mindent elfelejtett? Árgus szemekkel igyekszem valami hibát, turpisságot felfedezni August viselkedésében, ám az új August kitartó. Lelkesedése rövidesen az egész cirkuszra átragad. Még Al bácsi is a hatása alá kerül… mindennap beugrik hozzánk, hogy szemmel tartsa előrehaladásunkat. Nem telik bele néhány nap, és új falragaszokat rendel, amelyeken Rosie látható, a fején trónoló Marlenával. Al az emberei ütlegelésével is felhagy, és röviddel ezután ők sem húzzák be a nyakukat a közelében. Valósággal szétveti a jókedv. Lábra kel a hír, hogy fizetésnapon talán pénzhez jutunk, és mostantól a munkások is megtanulnak mosolyogni. Ellenszenvem szilárd bástyája csak akkor omlik össze, amikor látom, hogy Rosie valósággal dorombol August szerető gondoskodására válaszolva. És amivel ebből fakadóan szembe kell néznem, az iszonyatos. Talán minden az én hibám volt. Talán én akartam őt gyűlölni, mert beleszerettem a feleségébe. És ha ez a helyzet, ugyan hogyan nézhetek tükörbe? PITTSBURGH-BEN VÉGÜL ELMEGYEK GYÓNNI. Valósággal öszszeomlok a gyóntatószékben: úgy zokogok, mint egy kisgyermek. Beszélek a papnak a szüléimről, a kicsapongás éjszakájáról és házasságtörő gondolataimról. A kissé meghökkent tiszteletes néhány „ugyan, ugyan”-t dörmög. Meghagyja, hogy forgassam a rózsafüzért, és felejtsem el Marlenát. Túlontúl szégyellem bevallani, hogy nincs olvasóm, ezért a marhavagonba visszatérve megkérdem Waltert és Tevét, nem tudnak-e kölcsönözni. Walter furcsálkodva néz rám, Teve pedig felajánlja jávorszarvasfogból készült zöld nyakláncát. Pontosan tudom, hogyan vélekedik Walter. Továbbra is kimondhatatlanul gyűlöli Augustot, és noha egyetlen szót sem szól, sejtem, mit gondol hirtelen pálfordulásomról. Most is együtt gondozzuk és etetjük Tevét, ám többé nem beszéljük végig az éjszakákat hármasban, hogy elüssük a hosszú vonatút unalmát. Walter ehelyett Shakespeare-t olvas, Teve pedig leissza magát. Szeszélyes lesz és egyre követelőzőbb. Meadville-ben August ügy dönt, hogy eljött az idő. Amikor közli a jó hírt Al bácsival, az szóhoz sem jut örömében. Kezét a szívére szorítja, és az égre emeli könny áztatta szemét. Aztán vállon veregeti Augustot. Kísérete félreérti a mozdulatot, és elugrik a közeléből. Ők ketten férfiasan kezet ráznak, aztán Al bácsi tovább rázogatja August kezét, mivel túlságosan elárasztják az érzelmek ahhoz, hogy szavakba tudja foglalni háláját. Egy repedt patát vizsgálok éppen a kovács sátrában, amikor August értem küld. – August? – szólok be Marlena öltözősátrának hasadékán keresztül. A ponyva enyhén kiöblösödik, és csapkod a szélben. – Látni akartál. – Jacob – kiált ki dörgő hangon. – Hogy örülök, hogy eljöttél! Kérlek, fáradj be! Gyere be,

fiam! Marlena a jelmezét viseli. Az öltözőasztala előtt ül, egyik lábfejét felteszi a peremére. A bokáját fáslizza körbe a hosszú, rózsaszínű szalaggal. August cilinderesen-frakkosan a közelében telepedett le, s ezüstvégű sétabotját pörgeti. A fogantyúja hajlott, akárcsak a bikacsöké. – Kérlek, foglalj helyet! – mondja. Feláll székéről, és meglapogatja az ülőkét. A másodperc egy törtrészéig tétovázom, aztán elfoglalom a felajánlott ülőalkalmatosságot. August most ott áll mindkettőnk előtt. Átpillantok Marlenára. – Marlena, Jacob… legdrágább kincsem és drága barátom – kezdi August. Leveszi a kalapját, és könnybe lábadt szemmel néz ránk. – Ez a hét sok tekintetben bámulatos volt. Azt hiszem, nem túlzok, ha lelki megtérésnek nevezem. Alig két hete cirkuszunk még a tönk szélén állt. Minden egyes alkalmazottunk megélhetése veszélyben forgott. A jelen pénzügyi helyzetben bizton állíthatom, hogy akár az életük is. Igen, az életük! És tudni akarjátok, miért? Ragyogó tekintetét hol Marlenán, hol rajtam jártatja. – Miért? – kérdi Marlena engedelmesen. Most a másik lábszárát emeli fel, hogy a széles szaténszalaggal körbefáslizza a bokáját. Azért, mert egy állat megvásárlása, amelyet a cirkusz mentőangyalának szántunk, a csőd szélére juttatott minket. Ráadásul külön kocsit kellett vennünk a szállításához… Meg azért is, mert az volt a látszat, hogy ez az állat semmit sem tud, viszont minden vagyonából kieszi a cirkuszt. És végül azért, mert az etetése azt jelentette, hogy nem tudjuk élelmezni saját alkalmazottainkat, mi több, egyeseket útjukra kell engednünk. Felkapom a fejem, olyan egyértelműen utalt arra, hogy több embert kihajigáltak a vonatból. August azonban rajtam túl a falra szegezi a tekintetét. A csend kényelmetlenül hosszúra nyúlik, mintha csak elfelejtette volna, hol van. Aztán magára eszmél, és összerezzen. – Hanem azután megmenekültünk – mondja, és szeretettel a szemében néz le rám. – Éspedig azért menekültünk meg, mert kétszeresen is megáldott minket a sors. A szerencse júniusban mosolygott ránk, amikor a vonatunkra vezérelte Jacobot. Nem csupán elsőrangú képzettséggel rendelkező állatorvost kaptunk a személyében – olyan állatorvost, akinek felkészültsége méltó egy hozzánk hasonló élvonalbeli cirkuszhoz –, de odaadó szakembert is, akit annyira foglalkoztat a gondjaira bízott állatok sorsa, hogy bámulatos felfedezést tett. Olyan felfedezést, amelynek a cirkusz megmentése lett a gyümölcse. – Nem, igazán, én csak… – Egy szót se, Jacob! Csak ne szerénykedj! Azóta rokonszenvet érzek irántad, hogy először megpillantottalak. Nem igaz, drágám? – August most Marlenához fordul, és rámutat. Ő bólint. – De Jacob nem egyedül munkálkodott – folytatja August. – Te is káprázatos voltál szépséges és tehetséges kedvesem! És akkor még nem szóltunk Rosie-ról… márpedig őt éppen hogy nem hagyhatjuk ki ebből az egyenletből. Rosie oly türelmes és készséges, hogy… – itt elhallgat, és olyan mélyet sóhajt, hogy az orrcimpája beleremeg. Amikor folytatja, elcsuklik a hangja. – Mert gyönyörű, csodálatos állat szíve tele megbocsátással és hajlandó nagyvonalúan kezelni a félreértéseket. Mindhármatoknak hála a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza most új magaslatokra emelkedhet. Valóban belépünk az igazán nagy cirkuszok sorába. Ami nélkületek nem történhetett volna meg. Ránk villantja sugárzó mosolyát. Az arca úgy kipirult, hogy attól félek, mindjárt könnyekben tör ki. – Ó! Majd elfelejtettem! – kiáltja, és tapsol maga előtt. Egy bőröndhöz szalad, és kihalász onnan két kisméretű dobozt. Az egyik négyzet alakú, a másik téglalapot formáz, és lapos. Mindkettőn ajándékokhoz illő csomagolás. – Ez a tiéd, drágám – mondja August, és a lapos dobozt Marlenának adja.

– Ó, Auggie! Nem kellett volna! – Honnan tudod? – mosolyog August. – Akár egy tollkészlet is lehet. Marlena letépi a csomagolást, amelyből kék bársonydobozka bukkan elő. Tétován felpillant a férjére, aztán kinyitja a zsanéros fedelet. Gyémánt nyakék sziporkázik a vörös szaténbélésen. – Jaj, August! – rebegi Marlena. A nyakláncról Augustra néz, homloka ráncba szalad az aggodalomtól. – August, ez isteni! De megengedhetjük ezt magunknak… – Csitt – inti le a férje, és föléje hajol, hogy megragadja a kezét, majd csókot nyom a tenyerére. – Ma este új korszak kezdődik az életünkben. Semmi sem lehet elég jó a mai estéhez. Marlena kézbe veszi a nyakláncot, amely az ujjairól csüng alá. Szemlátomást nehezen fogja fel a helyzetet. August most hozzám fordul, és átnyújtja nekem a másik dobozt. Lefejtem róla a szalagot, és óvatosan kibontom a papírost. Belsejében kék bársonydoboz lapul. Elszorul a torkom. – Na gyerünk, mire vársz! – szól rám August türelmetlenül. – Nyisd ki! Ne félj! A fedél egy kattanással enged. Arany zsebórát pillantok meg. – August… – mondom. – Nos, tetszik? – Gyönyörű. De nem fogadhatom el. – De még mennyire hogy elfogadhatod. És így is lesz! – mondja August, aki most megragadja Marlena kezét, és felhúzza ültéből. Elveszi a nyakláncot a feleségétől. – Nem, nem lehet, de csodálatos gesztus volt. Csak hát túl nagy ajándék – mondom. – Igenis elfogadhatod, és el is fogadod! – szögezi le August ellentmondást nem tűrően. – A főnököd vagyok, vedd úgy, hogy utasítalak. Különben pedig miért ne fogadhatnád el tőlem? Ha jól emlékszem, nem is olyan régen odaadtad a magadét egy barátod kedvéért. Szorosan összezárom a szemem. Amikor ismét kinyitom, Marlena háttal áll Augustnak, és felfogja a haját, miközben férje a nyakára fűzi az ékszert. – Úgy – morogja August elégedetten. Marlena megpördül a tengelye körül, és az öltözőtükre felé hajol. Ujjai óvatosan érintik meg a nyakán tündöklő gyémántokat. – Úgy látom, tetszik – dünnyögi a férje. – Azt sem tudom, mit mondjak. A leggyönyörűbb dolog, amit csak… Jaj! – sikkantja. – Majdnem elfelejtettem! Nekem is van meglepetésem a számodra. Ezzel kihúzza az öltözőasztal harmadik fiókját, beletúr, félrelökve a jelmezeihez tartozó különböző tülldarabokat. Aztán elővesz egy jókora darab rózsaszínű, csillámló valamit. A szélénél fogja meg, és mikor megrázza, ezer fénylő pont szikrázik fel a felületén. – Na, mit gondolsz? Mit gondolsz? – ragyog fel az arca. – Ez… ez… mi is ez? – mondja August. – Rosie fejdísze – mondja Marlena, és állával a mellkasához fogja az anyagot, szétterítve azt a törzsén. – Nézd csak, látod? Ez a része a kötőfék végéhez kapcsolódik, ezek oldalra valók, ez pedig a homlokról csüng alá. Én csináltam. Két hete dolgozom rajta. Illik a ruhámhoz. Felnéz. Mindkét orcáján kis piros folt gyullad ki. August meredten bámulja. Az alsó állkapcsa megmozdul ugyan kissé, de nem ad ki hangot. Aztán előrenyúl, és a karjába kapja Marlenát. Muszáj elfordulnom. Hála Al bácsi magas szintű marketinges módszereinek, a nagysátor zsúfolásig megtelik. Oly sok jegy kelt el, hogy miután Al negyedszer szólítja fel a tömeget, húzódjon összébb,

kiderül, ez sem elég. Kiküldik a porondmunkásokat, hintsenek szét szalmát. Hogy közben elfoglalják a nézősereget, a zenekar koncertet ad, és a bohócok – köztük Walter – körbejárják a padsorokat; cukorkát osztogatnak a kicsiknek, és megveregetik az állukat. Az előadóművészek és az állatok hátul sorakoznak fel, a Fő műsorra készen. Már húsz perce várakoznak, és idegesen fészkelődnek. Al bácsi berobban a nagysátor hátulsó végébe. – Rendben, gyerekek, ide hallgassatok! – csaholja. – Ma este telt házunk van, ezért maradjatok a belső körben, és ügyeljetek arra, hogy jó kétméternyi távolságot hagyjatok az állatok és a tökfilkók között. Ha csak egy kölyöknek is baja esik, személyesen nyúzom meg azt a valakit, akinek az állata a ludas. Megértettétek? Bólogatás, mormogás, újabb izgés-mozgás a válasz. Al bácsi hátraveti a fejét a nagysátorban, és int a karmesternek. – Jól van. Kezdjük. Vegyük le őket a lábukról! De ne szó szerinti értelemben, ha értitek, mire gondolok! Egyetlen gyereket sem taposnak el. Valójában mindenki nagyszerű, de senki se annyira, mint Rosie. A bevonulás idején rózsaszínű flitteres fején hordozza Marlenát, üdvözlésre görbítve ormányát. Előtte egy bohóc jár. Hórihorgas fickó, hol cigánykereket hány, hol hátraszaltózik. Egy ízben Rosie előrenyúl, és megragadja a nadrágjánál fogva. Akkorát ránt rajta, hogy a bohóc lába a levegőbe emelkedik. Felháborodva fordul hátra, de mosolygó elefánt néz vissza rá. A tömeg hujjog és tapsol, ezután azonban a bohóc igyekszik megtartani a három lépés távolságot. Mikor már majdnem Rosie száma következik, besurranok a nagysátorba, és hátamat nekivetem az egyik lelátó oldalának. Mialatt a nézők megtapsolják a légtornászokat, a porondmunkások befutnak a középső porondra, és két gömböt görgetnek maguk előtt. Az egyik kicsi, a másik nagy: mindkettőn piros csillagok és kék csíkok díszlenek. Al bácsi felemeli a kezét, és a sátor hátsó része felé pislog. Átnéz rajtam, és August tekintetét keresi. Az megbiccenti a fejét, intésére a karmester egy Gounod valcerbe fog. Rosie lép be a nagysátorba, mellette August vonul. Az elefánt a fején hordozza Marlenát. Ormányát üdvözlésre görbíti, száját mosolyra húzza. Mikor a menet a középső porondra ér, Rosie leemeli fejéről és a földre helyezi Marlenát. Ő színpadiasan végigszökdécsel a perem mentén, most nem más, mint csillámló, rózsaszínű forgatag. Mosolyogva pörög és forog, karját szétveti, és csókot hint a közönségnek. Rosie szorosan a nyomában, ormányát magasan felkunkorítja. August mellette megy, ezüstvégű sétabotját lengeti a bikacsök helyett. A szájáról próbálom leolvasni a lengyel kifejezéseket, amiket megtanult. Marlena még egyszer körbetáncolja a porondot, majd megáll a kisebbik gömb előtt. August középre vezeti Rosie-t. Marlena őket nézi, majd a közönséghez fordul. Felfújja az arcát, és a kimerültség túlzott jelzéseként végigsimítja a homlokát. Aztán leül a gömbre. Keresztbe veti a lábát, a térdére könyököl, állát kezébe fogja. Idegesen dobol a lábával, szemét elégedetlenül az ég felé forgatja. Rosie ormányát magasba tartva, mosolyogva figyeli. Majd pillanatnyi várakozás után lassan elfordul, és hatalmas hátsóját leengedi a nagyobb gömbre. Nevetés hullámzik végig a közönség sorain. Marlena nagy nehezen kapcsol, leesik az álla megjátszott felháborodásában. Hátát Rosie felé fordítja. Az elefánt is feláll, nehézkesen körbefordul, hogy a hátsóját fordítsa Marlena felé. A tömeg felzúg elragadtatásában. Marlena megvetően hátranéz rá. Eztán drámai mozdulattal felemeli egyik lábfejét, és a gömbre helyezi. Karját keresztbe fonja a mellkasán, majd egyszer bólint, mintha csak azt akarná mondani: Ezt add össze, elefánt! Rosie begörbíti az ormányát, megemeli a jobb első lábfejét, és vigyázva a gömbjére fekteti.

Marlena dúl-fúl haragjában. Aztán mindkét karját szétveti, és másik lábfejét is felveszi a földről. Lassan kiegyenesíti a térdét. Másik lábát oldalra lendíti, nyújtott lábujjakkal, akár egy balerina. Mikor már egyenes a lába, ezt a lábfejet is leengedi, úgyhogy most mindkét lábával a gömbön áll. Szélesen mosolyog, győzelme biztos tudatában, hiszen túljárt az elefánt eszén. A közönség tapsol és fütyül, mert szintén így gondolja. Marlena körbetipeg a gömbön. Most a hátát mutatja Rosie-nak, s két karját diadalmasan felemeli. Rosie vár egy pillanatot, aztán a másik elülső lábfejét is a gömbre helyezi. A tömeg viharos éljenzésben tör ki. Marlena a vállán át nézi, beletelik egy időbe, mire felfogja a helyzetet. Most az ellenkező irányba tipeg, így szembekerül Rosie-val, és megint csak csípőre teszi a kezét. A homlokát ráncolja, és a fejét csóválja csalódottságában. Egyik ujját felemeli, és meginti Rosie-t, ám egy újabb pillanat múltán megdermed mozdulat közben, és felragyog az arca. Újabb ötlete támadt! Ujját magasra emeli, és úgy fordul, hogy az egész nézőközönség lássa, most aztán egyszer és mindenkorra túltesz az elefánton. Egy pillanatig koncentrál, és szaténcipellőjére szögezi a tekintetét, majd erősödő dobpergés kíséretében lábfejével egyre gyorsabban és gyorsabban kezdi előregörgetni a labdát. Lábfeje elmosódik a gyors mozgástól, úgy görgeti körbe a gömböt a porondon, a közönség tapsa és füttyögése közepette. Hanem most elragadtatott kiáltások hallatszanak… Marlena megáll, és felnéz. Annyira csak a gömbre figyelt, hogy nem vette észre, milyen kacagtató látványosság készülődik a háta mögött. A vastagbőrű jószág mind a négy lábával rááll a nagy gömbre, mialatt hátát behajlítja. A dobpergés újra kezdődik. Először semmi sem történik, aztán a gömb lassan, igen lassan görögni kezd Rosie lába alatt. A karmester jelt ad a zenekarnak, mire az pattogó ritmusú számba kezd, és Rosie több méteren keresztül görgeti a gömböt. Marlena elragadtatottan mosolyog, tapsol, kezét Rosie felé nyújtja, és int a tömegnek, hogy tapsoljanak az elefántnak. Aztán lehuppan a gömbjéről, és átszökken Rosie-hoz, aki sokkal óvatosabban kecmereg le a magáéról. Leengedi az ormányát, Marlena ráül a hajlatára, köré fonja a karját, és kecsesen lefeszíti a lábfejét. Rosie megemeli az ormányát, a magasba lendítve elhelyezi a fején Marlenát. A közönség rajongó üdvrivalgása közepette vonul ki a nagysátorból. Ezzel kezdetét veszi a pénzözön… az édes, édes pénzözön! Al mámoros az örömtől. Megemelt karral és felszegett fejjel áll a porond közepén, mialatt pénzérmék záporoznak feléje. Akkor is magasan tartja a fejét, amikor az érmék eltalálják az arcát, orrát és homlokát. Nem tartom lehetetlennek, hogy sír.

Tizennyolc Akkor érem be őket, amikor Marlena épp lecsusszan Rosie fejéről. – Káprázatos voltál! Káprázatos! – áradozik August, arcon csókolva a feleségét. – Láttad ezt, Jacob? Láttad, milyen fantasztikusak voltak mind a ketten? – Persze, hogy láttam. – Tégy meg nekem egy szívességet! Vidd körbe Rosie-t, légy szíves! Újra be kell mennem. – Ezzel átadja az ezüstvégű sétabotot. Marlenára néz, mélyet sóhajt, kezét a mellére teszi. – Káprázatos volt! Egyszerűen káprázatos! Ne feledd – teszi hozzá már indulóban, miután megtett néhány lépést –, közvetlenül Lottie után jössz a lovakkal. – Máris megyek hozzájuk – mondja Marlena. August megint a nagysátor felé igyekszik. – Fenomenális voltál – mondom. – Igen, Rosie jó, nem igaz? – Marlena lehajol, és cuppanós puszit nyom az elefánt vállára, jól látható rúzsnyomot hagyva a szürke bőrön, de aztán le is törli a hüvelykujjával. – Én terád értettem – mondom. Elpirul, a hüvelykujja még Rosie vállán pihen. Nyomban megbánom, ami kiszaladt a számon. Nem mintha nem lett volna fenomenális… mert az volt, de én persze nem erre gondoltam, amit ő is pontosan tud. Kellemetlen lehet neki. Elhatározom, hogy sietve visszavonulok. – Chodz, Rosie – mondom, és előreterelem az elefántot. – Chodz, mój malutki paczuszek. – Jacob, várj! – Marlena a könyökhajlatomra fekteti a kezét. A távolban, pontban a nagysátor bejáratánál August megáll és megmerevedik, mintha csak érzékelné a köztünk keletkezett fizikai kapcsolatot. Lassan megfordul, az arca komor. Egymásba kapcsolódik a tekintetünk. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdi Marlena. – Hogyne, természetesen – mondom, és idegesen Augustra pislogok. Marlena nem vette észre, hogy szemmel tart minket. Csípőre teszem a kezem, így Marlena ujjai lehullanak a könyökömről. – Be tudod hozni Rosie-t az öltözősátramba? Meglepetést tervezek. – Hát persze, miért is ne – mondom. – Mikorra vigyem oda? – Most azonnal. Én is mindjárt jövök. Ó, és legyél csinos! Igazi estélyt szeretnék. – Én is ott legyek? – Természetesen te is. Most mennem kell, végig kell csinálnom a számomat, de nem tart soká. És ha időközben meglátod Augustot, egyetlen szót se, rendben? Bólintok. Mikor visszanézek a nagysátorra, August már eltűnt odabent. Rosie-t rendkívül könnyen ráveszem a neki szokatlan újdonságra. Engedelmesen battyog mellettem Marlena öltözősátrához, aztán türelmesen kivárja, amíg Grady és Bili elköti a cölöpöktől az oldalfal alját. – Szóval, hogy van Teve? – kérdi Grady, aki kuporogva oldozza ki a kötelet. Rosie kutakodva feléje nyúl az ormányával. – Nagyjából ugyanúgy – mondom. – Azt reméli, jobban lesz, én azonban semmi változást nem látok az állapotában. Szerintem azért nem veszi észre, mert semmi dolga. Na és persze részeg, mint mindig. – Ez rá vall – mondja Bili. – De hunnan szerzi a piát? Mer valódi pia, nem igaz? Ugye, nem issza má azt a fránya jake-et? – Nem, valódi ital az. A lakótársam nagyon kedveli az öreget.

– Ki? Az a Kinko gyerek? – kérdi Grady. – Ühüm. – Azt hittem, ki nem állhatja a munkásokat. Rosie ekkor kinyúl, és elveszi Grady kalapját. Hiába kapkod és forog utána, az elefánt magasra tartja, nem éri el. – Hé, nem tudnád megfékezni ezt a szörnyellát? Rosie szemébe nézek, amely viszonzásul rám villan. – Poloz! – szólok rá szigorúan, noha nehezemre esik visszatartani a nevetésemet. Az állat nagy füle előrelendül, és leejti a kalapot. Lehajolok, hogy felvegyem. – Walter… Kinko meglehetősen nyers modorú – mondom, miközben visszaadom a kalapot Gradynek –, de Tevével igazán rendesen bánt. Odaadta neki az ágyát. Még a fiát is megtalálta. Rábeszélte, hogy Providence-ban várjon ránk, és vegye magához Tevét. – Nahát – álmélkodik Grady, aki megáll, és csodálkozva néz rám. – És Teve tud rúla, mi készü? – Hát… igen. – És hogyan fogatta? Vágok egy fintort, és fogam között szívom be a levegőt. – Húha, ilyen jól? – Nem volt más választásunk. – Nem, persze – jegyzi meg Grady rövid hallgatás után. – Ami történt, nem igazán az ő hibája. Talán mostanra a családja is megértette ezt. A háború sok férfi fejét megzavarta. Tuttad, hogy tüzér vót? – Nem. Nem beszél róla. – Ugye, te se hiszed, hogy Teve állományban maradhat? – Erősen kétlem – mondom. – Miért? – Rebesgetik, hogy végű lesz pénz, talán még a munkásoknak is. Egészen eddig nemigen hittünk a híreknek, de azok után, ami a nagysátorba történt, magam is reménykedni kezdek. Hátha. Mostanra szabaddá vált az oldalfal alja. Bili és Grady felemeli, láttatni engedve Marlena öltözősátrának átrendezett belsejét. Egyik végében asztal áll, rajta súlyos abrosz és három teríték. A sátor másik végéből mindent elhordták. – Hol verjük le a cölöpöt? Ott jó lesz? – mutat Grady a szabad térség felé. – Szerintem igen – mondom. – Mingyár gyüvök – mondja, és eltűnik. Pár perc múlva megjelenik, és mindkét kezében tízkilós kalapácsot cipel. Egyiket Bili felé lódítja, aki a legcsekélyebb mértékben sem látszik meglepettnek. Elkapja a nyelét, és Grady után ballag a sátorba. Néhány tökéletesen időzített ütéssel a földbe döngölik a cölöpöt. Bevezetem Rosie-t a sátorba, és a földre ülve megkötöm a lábát rögzítő láncot. Ezt a lábát a talajon hagyja, mégis a másik háromra támaszkodik. Felkelve látom, hogy a sarokban felhalmozott jókora kupac görögdinnye felé ácsingózik. – Visszakötözzük? – mutat Grady a lifegő oldalponyvára. – Igen, kérlek. Úgy hiszem, Marlena egészen addig el akarja titkolni August elől, hogy Rosie itt van, amíg be nem lép a sátorba. – Nem az én dogom – von vállat Grady. – Mondd, Grady! Tudnál vigyázni Rosie-re egyetlen percig? Át kell öltöznöm. – Nem is tudom – tétovázik, és összeszűkült szemmel méregeti az elefántot. – Ugye, nem húzza itt ki nekem a cölöpöt, vagy más efféle? – Kötve hiszem. Hanem tudod mit – mondom, és a görögdinnyekupachoz megyek. Rosie begörbíti az ormányát, és széles mosolyra húzza a száját. Odaviszek elébe egy dinnyét, és rátaposok. Szétrobban a héja. Rosie ormánya nyomban a gyümölcs vörös húsába mélyed.

Nagy darabokat vesz a szájába héjastól, mindenestül. – Íme, a biztosíték – mondom. Kibújok a résen, és megyek átöltözni. Mire visszatérek, Marlenát is ott találom. Azt a gyönggyel kivarrt selyemruhát viseli, amelyet August első közös vacsoránkon ajándékozott neki a díszteremben. A gyémánt nyakék ott sziporkázik a nyakán. Rosie boldogan fal egy másik dinnyét… minimum a másodikat, de a sarokban még vagy fél tucat maradt érintetlenül. Mostanra Marlena levette az elefánt fejdíszét, amely az öltözőasztal előtti székről csüng alá. Időközben tálalóasztal is került a sátorba, ezüstkupolás kínálótálakkal és borospalackokkal megrakva. Pirított marhahús ínycsiklandó illata csapja meg az orromat. Megkordul a gyomrom az éhségtől. Marlena kipirultan turkál öltözőasztala egyik fiókjában. – Ó, Jacob! – mondja, és rám pillant a válla fölött. – Helyes. Már aggódtam, hogy nem jössz. Másodperceken belül itt lesz ő is. Ó nagy ég! Na végre, megtaláltam. – Hirtelen kiegyenesedik, nyitva hagyva a fiókot, amelynek szélén selyemsálak türemkednek elő. – Megtennél nekem egy szívességet? – Természetesen – mondom. Egy üveg pezsgőt emel ki háromlábú ezüstvödréből. A vödörben megcsörren a jég. Víz csöpög alá az üveg aljáról, ahogy átnyújtja nekem. – Ki tudnád bontani pont akkor, amikor bejön? Kiáltsd azt, hogy „meglepetés”! – Hogyne – válaszolom, és elveszem az üveget. Lefejtem róla a drótborítást, és hüvelykujjamat a dugóra helyezve várakozom. Rosie körültapogat az ormányával, és megpróbál a palackhoz férkőzni vele. Marlena tovább turkál a fiókban. – Hát ez meg mi? Felnézek, August áll előttünk. – Ó! – kiáltja Marlena, és megpördül a sarkán. – Meglepetés! – Meglepetés! – kiáltom én is, elhúzódva Rosie-tól, és kidugaszolva a palackot. A dugó a sátorponyváról a földre pattan. Pezsgő csurran az ujjaimra, és én meg felnevetek. Marlena azonnal ott terem két pezsgőspohárral, és megpróbálja felfogni a habzó nedűt. Mire rendezzük sorainkat, az üveg egyharmada kiömlik. Rosie továbbra is iparkodik elorozni tőlem. Lenézek Marlena rózsaszínű selyemcipőjére, amely elsötétedett a pezsgőtől. – Jaj, igazán sajnálom! – nevetek. – Á, ne törődj vele! – mondja. – Van még egy üveggel. – Azt kérdeztem, hogy ez meg mi? Marlenával megkövülten állunk, kezünk még mindig össze van gabalyodva. Marlena felpillant, és a tekintetébe hirtelen aggodalom költözik. Mindkét kezében csaknem üres pezsgős poharat tart. – Meglepetés. Ünneplünk. August rámered. A nyakkendőjét meglazította, a zakója nyitva. Az arca tökéletesen üres. – Meglepetés, na igen – mondja. Leveszi a kalapját, és a kezében forgatja, vizsgálgatja. Haja felmered, felszabadulva a kalap alól. Hirtelen felnéz, egyik szemöldökét felvonja. – Vagy legalábbis annak hiszitek. – Bocsánat, nem értelek – szólal meg Marlena kongó hangon. August csuklóját meglendítve a sarokba hajítja a kalapját. Aztán lassan, komótosan leveti a zakóját. Az öltözőhöz megy, és meglengeti a zakót, mintha a szék karfájára készülne teríteni. Amikor észreveszi Rosie fejdíszét, megáll mozdulat közben. Összehajtja a zakót, és gondosan a szék ülőkéjére helyezi. Tekintete a nyitott fiókra és a kibuggyanó selyemsálakra téved. – Rosszkor érkeztem? – mondja, és felnéz ránk. Olyan a hangja, mintha csak a sótartót kérte volna el. – Drágám, nem tudom, miről beszélsz – leheli Marlena. August lehajol, és egy hosszú,

csaknem átlátszó narancssárga sálat szabadít ki a fiókból. Aztán átszövi az ujjai között. – Elszórakoztatok a sálakkal, ugye? – Megrántja a sál végét, amely ismét átcsusszan a ujjai között. – Ó, micsoda mocskos fantázia! De azt hiszem, sejtettem, hogy valami ilyesmi folyik. Marlena némán mered rá. – Egyszóval – folytatja August –, ez amolyan közösülés utáni ceremónia? Elég időt hagytam nektek? Vagy menjek el, és jöjjek vissza később? Mondhatom, az elefánt izgalmas ötlet. Még rágondolni is rossz, mire használtátok. – Az isten szerelmére, miről beszélsz? – mondja Marlena. – Két pohár – jegyzi meg August, a keze felé biccentve. – Hogyan? – Marlena olyan gyorsan emeli fel a poharakat, hogy tartalmuk a fűre löttyen. – Ezekről beszélsz? A harmadik ott van a… – Hülyének nézel? – August – avatkozom közbe. – Pofa be! Tartsd azt a mocskos pofádat! Az arca bíborvörös, a szeme kiguvad. Minden ízében reszket a dühtől. Marlenával némán, dermedten állunk, tökéletes mozdulatlanságban. Aztán August arckifejezése megváltozik, megenyhül, mintha valami elégedettségféle terülne szét rajta. Tovább játszik a sállal, még somolyog is magában. Aztán vigyázva összehajtogatja, és visszateszi a fiókba. Amikor kiegyenesedik, lassan csóválja a fejét. – Te… te… te… – felemeli a kezét, és az ujjait billegteti a levegőben. Aztán figyelmét az asztal mellett az oldalfalnak támaszkodó ezüstvégű sétabot foglalja le: ott van ahol hagytam. August kényelmesen odasétál, és felveszi. Hallom, amint mögöttem folyadék csorog a fűre, és gyorsan megfordulok. Rosie pisil, füle a fejéhez lapul, ormányát a pofája alá görbíti. August a bot ezüst fejét a tenyeréhez ütögeti. – Mit gondoltatok, mennyi ideig titkolhatjátok el előlem? – másodpercnyi szünetet tart, aztán egyenesen a szemembe néz. – Mi? – August – mondom –, fogalmam sincs, miről… – Azt mondtam, pofa be! Megpördül a tengelye körül, és a bottal végigsöpör az asztalon, a földre sodorva a kínálótálakat, az evőeszközöket és a palackokat. Aztán felemeli a lábát, és az egész asztalt felrúgja. Csörömpölve feldől, szerteszét repül a porcelán, az üveg és az étel. August egy pillanatig lebámul a halomra, majd felnéz. – Azt hiszitek, nem látom, mi folyik itt? – tekintete szinte átfúrja Marlenát, homlokán lüktet egy ér. – Ó, te aztán jó kis firma vagy, drágám! – mosolyogva mutat rá az ujjával: – Meg kell hagyni, kitűnően érted a dolgod. Visszasétál az öltözőasztalhoz, és ismét leteszi a sétabotot. Aztán előrehajol és a tükörbe néz. Helyére tolja a homlokára hullott tincset, és lesimítja a tenyerével. Aztán megfagy mozdulat közben, keze még mindig a homlokán. – Kukucs – mondja, a tükörképünkre nézve. – Látlak benneteket. Marlena rettegő arca néz vissza rám a tükörből. August elfordul, és felemeli Rosie rózsaszínű flitteres fejdíszét. – És pont ez a baj, nemdebár? Látlak bizony. Te azt hiszed, hogy nem, pedig mégis. El kell ismernem, ez szép gesztus volt – mondja, kezében forgatva a csillámló fejdíszt. – Az odaadó feleség a fülkében rejtőzve vihart szövöget. Tényleg, a fülkében csináltátok? Vagy éppen itt? Ne adj isten a kurva sátrában. A kurvák egy húron pendülnek, nem igaz? – rám néz. – Szóval, hol történt, Jacob? Egészen pontosan hol izélted meg a feleségemet? Megfogom Marlena könyökét. – Gyere, menjünk! – mondom. – Ahá! Szóval még csak nem is tagadod! – üvölti August. Olyan szorosan markolja a

fejdíszt, hogy elfehérednek az ujjpercei. Fogát csikorgatva addig tépi, míg végül meghasad. Marlena felsikolt. Elejti a poharakat, és kezét a szája elé kapja. – Te rohadt kurva! – üvölti August. – Te repedt sarkú ribanc! Minden egyes jelzőnél tovább tépi a fejdíszt. – August! – jajdul fel Marlena, és előrelép. – Hagyd abba! Hagyd abba! Az asszony sikoltozása szemlátomást megdöbbenti a férjét, mert tényleg abbahagyja. Hunyorogva néz rá, aztán a fejdíszre, majd zavarodottan megint a feleségére. Néhány másodpercnyi szünet után Marlena előrelép. – Auggie? – leheli. Kérlelő szemmel néz fel rá. – Minden rendben? August zavartan visszabámul az asszonyra, mintha álomból ébredne, és nem értené, hogy került ide. Marlena lassan lépeget feléje. – Drágám? – leheli. A férfi alsó állkapcsa megmozdul. Homloka ráncba szalad, s a fejdísz a földre hullik. Azt hiszem, a lélegzetem is elakadt miközben a jelenetet figyeltem. Marlena most egyenesen a másik elé lép. – Auggie? Az lenéz rá. Az orrát fintorgatja. Aztán olyan erővel taszítja meg az asszonyt, hogy az ráesik a felborogatott tálakra. August egy nagy lépést tesz előre, lehajol, és megpróbálja letépni a nyakéket Marlena nyakáról. A kapocs nem enged, ezért a nyakánál fogva húzza sikoltozó feleségét. Egyetlen nagy ugrással rávetem magam. Rosie üvölt a hátam mögött, mialatt Augusttal a törött tányérokon és a kiömlött mártáson dulakodunk. Először én kerülök fölébe, és ököllel az arcába vágok. Aztán ő kerül fölül, és a szemem alá vág. Lerázom magamról, és talpra rángatom. – Auggie! Jacob! – sikoltja Marlena. – Hagyjátok abba! Hátrataszítom Augustot, ő azonban megragadja a zakóm hajtókáját, így mindketten az öltözőasztalra zuhanunk. Csörömpölést hallok, és tükörszilánkok potyognak köröttünk. August ellök magától, aztán a sátor közepén birkózunk tovább. Hörögve hentergünk: olyan szorosan fogjuk egymást, hogy az arcomon érzem a leheletét. Most én vagyok felül, és kitartóan püfölöm. A következő percben azonban ő van rajtam, és a földhöz veri a fejemet. Marlena körülöttünk kering, folyamatosan azt sikoltja, hagyjuk abba, de nem vagyunk rá képesek. Legalábbis én nem… mindaz a düh, fájdalom és csalódás, ami az elmúlt hónapokban felgyülemlett bennem, most az öklömbe zúdul. Hol a felfordult asztallal kerülök szembe, hol Rosie-val, aki a láncát rángatva ordít. A következő pillanatban már megint talpon vagyunk, egymás gallérjába és hajtókájába kapaszkodunk, elhárítva az ütéseket, vagy újabbakat mérve a másikra. Végül a bejárati ponyvának, zuhanunk, és a kívül összeverődött sokaság közepén találjuk magunkat. Néhány másodperc múlva elrángatnak onnan, Grady és Bili lefognak. Egy pillanatig úgy tűnik, August utánam veti magát, hanem azután megváltozik összevert arca. Felkászálódik a földről, és nyugodtan leporolja magát. – Bolond vagy. Sült bolond! – kiáltom utána. Hűvösen néz rám, megigazgatja az inge ujját, és visszamegy a sátorba. – Engedjetek! – könyörgök fogva tartóimnak, előbb Grady, majd Bili felé forgatva a fejemet. – Az ég szerelmére, engedjetek el! Őrült az az ember! Még megöli Marlenát! Minden erőmet megfeszítve néhány lépésnyire sikerül magammal vonszolnom őket. A sátor belsejéből edények csattanását és Marlena sikolyait hallom. Grady és Bili nyögve megfeszíti a lábszárát, nehogy kiszabaduljak a szorításukból. – Nem, nem öli meg – mondja Grady. – Emiatt ne aggódjál. Earl tör ki a tömegből, és tűnik el a sátorponyva mögött. A csörömpölésnek vége szakad. Két tompa puffanás, majd egy

hangosabb, és néma csönd. A ponyva semmitmondó sivatagára meredek. – Látod. Vége is – mondja Grady, aki továbbra is szorosan markolja a karomat. – Jól vagy? Elengedhetünk már? Bólintok, és tovább bámulok ugyanarra. Grady és Bili elereszt, de csak fokozatosan. Először enyhítenek a szorításukon. Aztán elengednek ugyan, de a közelemben maradnak, szemmel tartva, mire készülök. Egy kéz jelenik meg a derekamnál. Walter áll mellettem. – Gyere, Jacob! – mondja. – Menjünk innen! – Nem tudok. – Dehogynem. Gyere! Menjünk! A néma sátort bámulom. Néhány újabb másodperc elteltével elszakítom tekintetemet a kibuggyosodó ponyvától, és odébbállok. Walterrel bemászunk a marhavagonba. A bőröndök mögül, ahol Teve hortyog, előkerül Királynő. A farkát csóválja, aztán megáll, és a levegőbe szimatol. – Ül a kutya – utasítja Walter, és a matracra mutat. Királynő letelepszik a padló közepén, magam a matrac szélére ülök. Most, hogy alábbszállt az adrerialinszintem, ráébredek, milyen alaposan összevertek. A két kezem felhorzsolódott, úgy hörgők, mintha gázmaszkon keresztül lélegeznék, és a jobb szemem annyira feldagadt, hogy csupán egy szűk résen át látom a világot. Mikor megérintem az arcomat, véres lesz a kezem. Walter egy nyitott bőrönd fölé hajol. Mikor megfordul, egy palack Holdvilágot és egy zsebkendőt tart a kezében. Megáll előttem, és kihúzza a dugót. – Na? Te vagy az, Walter? – szól ki Teve a bőröndök mögül. Fogadni mernék, hogy a dugó pukkanása ébresztette fel. – Merő vér vagy! – dünnyögi Walter, rá se hederítve Tevére. A palack nyakához szorítja a zsebkendőt, fejtetőre fordítja, majd a nedves anyagot az arcomhoz viszi. – Maradj nyugton! Kicsit csípni fog. Ez volt az évszázad eufemizmusa… amikor a szesz az arcomhoz ér, ordítva rántom hátra. Walter vár, kezében a zsebkendővel. – Kell valami, hogy ráharapj? – lehajol, és felveszi a dugót. – Tessék. – Nem – mondom, a fogamat csikorgatva. – Csak adj egy másodpercet! Előre-hátra himbálom magam, és két kezemmel átfogom a mellkasomat. – Jobb ötletem van – mondja Walter, és odaadja a palackot. – Guríts le belőle! Perzsel ugyan, akár a pokol, amikor lecsúszik az ember torkán, néhány korty után azonban már alig érzel valamit. Mellesleg mi a frász volt ez? Elveszem a palackot, és két összevert kezemmel a számhoz emelem. Esetlennek érzem magam, mint aki bokszkesztyűt visel. Walter segít megtartani. A pia égeti horzsolt ajkamat, utat vág magának a torkomon keresztül, majd felrobban a gyomromban. Levegő után kapkodok, és olyan hévvel lököm el magamtól a palackot, hogy az ital kilöttyen a száján. – Hát igen, nem a legbársonyosabb – mondja Walter. – Hé, haverok, én nem kapok, vagy mi lesz? – rikkantja Teve. – Dugulj el, Teve! – szól rá Walter. – Hé, cimbora! Nem illik így beszéni egy öreg emberrel… – Azt mondtam, dugulj el, Teve! Most más dolgom van. Igyál még! – szól rám, és visszalöki kezembe a palackot. – Rajta! – Ugyan miféle dogod? – értetlenkedik az öreg. – Jacobot összeverték. – Mit? Hogyan? Csak nem a falu bikája? – Nem – mondja Walter komoran. – Rosszabb annál.

– Hogy jön ide a falu bikája? – motyogom bedagadt ajkammal. – Te csak igyál – mondja Walter. – Volt egy kis csetepaté a cirkusz népe meg a helybeli tökfilkók között. Nos, készen állsz? Újra belekortyolok a Holdvilágba, ami Walter biztatásával ellentétben úgy égeti a torkomat, mint a mustárgáz. A padlóra helyezem a palackot, és behunyom a szemem. – Igen, azt hiszem. Walter egyik kezébe fogja az államat, és jobbra-balra forgatja a fejemet, hogy felmérje a károkat. – Szent Habakuk, Jacob! Mi történt, a pokolba is? – kérdi, és a hajamat méregeti a tarkómon, ahol szemlátomást újabb égbekiáltó bűnjelet talált. – Ellökte Marlenát. – Tényleg? – Igen. – Miért? – Egyszerűen csak begolyózott. Nem is tudom, hogyan nevezhetném másként. – Tele van üveggel a hajad. Ne mozdulj! – ujjai végigkutatják a fejbőrömet, szétválasztva a hajamat. – Szóval, miért golyózott be? – kérdi, a legközelebbi könyv tetejére pakolva az üvegszilánkokat. – Vesszek meg, ha tudom. – A francokat nem tudod! Összeszűrted a levet a feleségével? – Nem, tényleg nem! – vágom rá, noha bizonyosan tudom, elpirulnék, ha az arcom nem lenne máris olyan, mint a kiklopfolt bélszín. – Remélem is – morogja Walter. – A te érdekedben mondom, hogy remélem. Jobbra csoszogást és ajtócsapódást hallok. Megpróbálok odanézni, azonban Walter erősen fogja az államat. – Mi a fenét akarsz, Teve? – veti oda, és forró lehelete az arcomat éri. – Látni akarom, jól van-e Jacob. – Az ég szerelmére, maradj ott, ahol vagy! Nem lennék meglepve, ha rövidesen vendégeket kapnánk. Meglehet, Jacob a célpontjuk, de ne hidd, hogy te nem kellesz nekik. Miután Walter végez a sebeim kitisztogatásával, és a hajamból is kiszedegeti az üvegszilánkokat, átkúszom a hálózsákomra. Megpróbálok kényelmes helyet találni sérülésekkel teli fejemnek. A jobb szemem annyira bedagadt, hogy ki sem tudom nyitni. Királynő odajön, és óvatosan szagolgat. Aztán néhány lépést hátrál, elfekszik a földön, de végig rajtam tartja a szemét. Walter visszateszi a palackot a bőröndbe, majd továbbra is fölébe hajol, és a fenekén kotorászik. Amikor ismét kiegyenesedik, jókora kést fog a kezébe. Becsukja a belső ajtót, és elreteszeli a fadarabbal. Aztán leül, háttal a falnak, oldalán a késsel. Valamivel később lópaták kopogását halljuk a rámpán. Pete, Otis és Gyémánt Joe fojtott hangon beszélget a szerelvény másik részében, ám senki sem zörget az ajtónkon, és nem is feszegeti. Egy idő után halljuk, amint felhajtják a rámpát, és elhúzzák az oldalajtót. Mikor a vonat végre pöfögve elindul, Walter hallhatóan felsóhajt. Fejét a két térde közé ejti, és egy percig így marad. Aztán feltápászkodik, és a bőrönd mögé csúsztatja a nagykést. – Bolondnak bolond a szerencséje – mondja, és elveszi a rögtönzött reteszt. Szélesre tárja az ajtót, és kimegy a Tevét elrejtő bőröndök sorához. – Rólam beszélsz? – dadogom a Holdvilág ködén keresztül. – Igen, rólad. Eleddig. Elhúzza a faltól a bőröndöket, és kiszabadítja Tevét. Aztán átvonszolja az öreget a kocsi másik részébe, hogy elvégezze rajta az esti tisztálkodás műveleteit. A trauma és a holdvilág együttesétől elnyomva szendergek. Homályosan észlelem, hogy

Walter megeteti Tevét. Emlékszem, hogy felülök, és elfogadok egy pohár vizet, aztán ismét visszaroskadok a hálózsákra. Legközelebb, amikor felmerülök kábaságom mélyéről, látom, hogy Teve a matracon hever, és nagyban húzza a lóbőrt. Walter a lószőr takarón ül a sarokban, mellette a lámpás, ölében könyv. Lépteket hallok a tetőn, és egy pillanat múltán tompa puffanás hallatszik az ajtó előtt. Azonnal felébredek, egész testem megfeszül. Walter rák módjára átkúszik a padlón, és megragadja a bőrönd mögé rejtett kést. Aztán az ajtó mellé oson, keményen markolva a kés nyelét. Int, hogy menjek közelebb a lámpához. Átbukom a szobán, mivel azonban csak az egyik szememmel látok, nincs térérzékelésem, és előbb érek földet. – Jacob? – Marlena! – kiáltom. – Jézus Mária, micsoda nőszemély! – kiáltja Walter, és leengedi oldalán a kést. – Kevés hiányzott hozzá, hogy megöljem. – Megragadja az ajtókilincset. Feje ide-oda ing, amint megpróbál Marlena mögé látni. – Egyedül van? – Igen – feleli Marlena. – Ne haragudjon, de beszélnem kell Jacobbal. Walter résnyire nyitja az ajtót, és leesik az álla. – Uram, Jézus! – morogja. – Fáradjon beljebb! Ahogy Marlena belép, magasabbra emelem a petróleumlámpást. A bal szeme lila és dagadt. – Jézus Mária! – mondom. – Ő művelte ezt veled? – Ó, istenem, hogy nézel ki! – mondja. Kinyúl a kezével, ujjai az arcom körül köröznek. – Orvost kell hívnunk. – Nincs komoly bajom – mondom. – Ki a csuda az? – kérdi Teve. – Csak nem egy dáma? Semmit sem látok. Valaki megfordított. – Jaj, bocsánat – hebegi Marlena, megriadva a matracon heverő nyomorúságos test látványától. – Azt hittem, csak ketten vannak… Jaj, ne haragudjanak! Már itt sem vagyok. – Ne menj! – szólok rá. – Nem úgy értettem, hogy… hozzá. – Nem akarom, hogy mozgó vonatok tetején járkálj, vagy ne adj isten az egyikről a másikra ugrálj. – Egyetértek Jacobbal – veti közbe Walter. – Mi majd kihurcolkodunk a lovakhoz, és úgy kényelmesen ellehet. – Nem, szó sem lehet róla – tiltakozik Marlena. – Akkor hadd ajánljam fel a hálózsákomat – mondom. – Nem, nem akarom, hogy… – a fejét rázza. – Jaj, istenem! Nem kellett volna idejönnöm. Két kezébe temeti az arcát. Egy pillanat múlva elsírja magát. Átadom a lámpást Walternek, és magamhoz vonom. Zokogva borul rám, arcát az ingemhez szorítja. – Jesszusom – morogja újra Walter. – Valószínűleg most lettem a cinkosotok. – Menjünk ki beszélgetni! – mondom Marlenának. Szipogva elhúzódik. Kimegy a lovakhoz. Követem, majd behúzom magunk mögött az ajtót. A lovak halk nyihogással ismernek ránk. Marlena Éjfélhez lép, és meglapogatja a véknyát. A fal mellé roskadok, úgy várom. Egy idő múlva odajön hozzám. Egy kanyarban a padlódeszkák akkorát rázkódnak, hogy összeér a vállunk. Én szólalok meg először. – Máskor is megvert már? – Nem. – Ha még egyszer megteszi, esküszöm az élő istenre, hogy megölöm!

– Ha még egyszer megteszi, már nem lesz szükségem a segítségedre – mondja halkan. Átpillantok rá. A deszkák résein hátulról beszüremlő holdfényben sötét, arctalan a profilja. – Elhagyom – folytatja, és az álla elernyed. Ösztönösen a kezéért nyúlok. A jegygyűrűje sehol. – Megmondtad neki? – kérdem. – A napnál is világosabban. – Hogyan fogadta? – Látod, nem? Csendben ülünk, és a kerekek zakatolását hallgatjuk a talpfákon. Az alvó lovak hátát, meg az éjszaka réseken át felvillanó darabkáit nézem. – Mihez kezdesz? – kérdem. – Azt hiszem, ha Erie-be érünk, beszélek Al bácsival, és megkérem, kerítsen nekem ágyat a női szakaszban. – És addig? – Addig szállodába megyek. – Nem akarsz visszamenni a családodhoz? – Nem – mondja rövid hallgatás után. – Különben sem hiszem, hogy visszafogadnának. Hátunkat a falnak vetve hallgatunk, és tovább fogjuk egymás kezét. Úgy egy óra múlva Marlenát elnyomja az álom. Lecsusszan mellettem, amíg feje a vállamon nem pihen. Én ébren maradok, miközben minden idegszálammal átélem a jelenlétét.

Tizenkilenc Mr. Jankowski. Ideje felkelni. Azonnal kinyitom a szemem, olyan közelről hallom a hangot. Rosemaryt pillantom meg fölöttem, az álmennyezet négyzeteinek keretében. – Mi? Jó, rendben – mondom, és nagy nehezen felkönyöklök. Öröm áraszt el, mikor ráébredek, nem csupán arra emlékszem, hogy hol vagyok, és kicsoda ez a lány, de arra is, hogy ma van a cirkuszi előadás napja. Talán ami korábban történt, csak valami agymenés volt? – Maradjon így! Most megemelem az ágya végét – mondja Rosemary. – Szeretne megmosakodni? – Nem, de az ünneplőingemet kérem. És a csokornyakkendőt. – A csokornyakkendőt! – füttyent, majd fejét hátravetve elneveti magát. – Igen, a csokornyakkendőmet. – Húha! Maga aztán fura szerzet! – mondja, és a gardróbomhoz megy. Mire visszajön, sikerül három gombot kigombolnom az ingemen. Ilyen elgörbült ujjakkal nem kis teljesítmény! Meglehetősen elégedett vagyok magammal. Mind az agyam, mind a testem működőképes. Mialatt Rosemary segít kibújni az ingből, lenézek vézna vázamra. Kilátszanak a bordáim, és az a néhány szőrszál, ami megmaradt a mellkasomon, hófehér. Holmi csupa inas, csontos bordázatú agárra emlékeztet a testem. Rosemary az ünneplőingbe bújtatja a karomat, majd pár perc múlva fölém hajol, és a csokornyakkendőm széleit húzkodja. Hátrább lép, felszegi a fejét, és még utoljára igazít rajtam. – Nos, ezennel kijelentem, a csokornyakkendő szerencsés választás volt – mondja, és helyeslően bólogat. A hangja mély, mézízű, költői. Egész nap elhallgatnám. – Nem óhajtja megnézni? – Kiegyengette? – kérdem. – Természetesen. – Akkor nem. Nemigen kedvelem mostanság a tükröket – dünnyögöm. – Nos, szerintem nagyon is fess – mondja, és csípőre tett kézzel méreget. – Ugyan, menjen már! – fenyegetem meg csontos kezemmel. Megint elneveti magát. A nevetése olyan, akár a bor, átmelegíti az ereimet. – Szóval, itt óhajtja megvárni a családját, vagy kivigyem az előcsarnokba? – Mikor kezdődik az előadás? – Háromkor – mondja. – Most két óra. – Az előcsarnokban várok. Azonnal indulni akarok, amint megérkeznek. Rosemary türelmesen kivárja, amíg leengedem roskatag testemet a tolószékbe. Miközben kitol az előcsarnokba, idegesen tördelem a kezem az ölemben. Az előcsarnok tele van a látogatóknak szánt egyenfotelek előtt felsorakoztatott tolószékesekkel. Rosemary a sor végén parkol le velem, Ipphy Bailey mellett. A púpos banya háta annyira meggörnyedt, hogy önnön ölére néz. Vékonyka, ősz haját valaki – nyilván nem ő maga – gondosan úgy fésülte, hogy elfedje a tar foltokat a fején. Váratlanul felém fordul, és felderül az arca. – Morty! – sikkantja, és csontvázra emlékeztető kezét a csuklóm köré fonja. – Ó, Morty, visszajöttél! Elrántom a karomat, de a kéz nem enged. Ahogy hátrahőkölök, a banya maga felé húz. – Nővér! – kiáltom, és megpróbálom kiszabadítani a karomat. – Nővér!

Pár másodperc múlva valaki lefejti rólam Ipphyt, aki meg van győződve arról, hogy az elhunyt férje vagyok. Ráadásul arról is, hogy nem szeretem többé. A tolószéke karfájára hajolva sírdogál, és kétségbeesetten hadonászik, hogy elérjen. A lóarcú nővér siet a segítségemre, arrébb tol, majd kettőnk közé helyezi a járókeretemet. – Jaj, Morty! Morty! Ne viselkedj így velem! – nyöszörgi Ipphy. – Tudod, hogy az egész semmit sem jelentett nekem. Semmiség volt… rettenetes tévedés. Jaj, Morty! Már nem szeretsz? A csuklómat dörzsölgetve ülök ott, és bőszülten hallgatom. Miért nem nyitnak külön szárnyat a hozzá hasonlóknak? A vén banyának szemlátomást hiányzik egy kereke. Meg is sérülhettem volna. Persze, ha külön szárnyat nyitnának, valószínűleg én is ott végezném, azok után, ami ma reggel történt. Kihúzom magam ültömben, mert felötlik bennem, mi van, ha az új gyógyszer az oka az egész agymenésnek? … Ó, meg kell kérdeznem erről Rosemaryt. Vagy inkább mégsem. Ez a gondolat felvidít, hadd ízlelgessem. Védelmeznem kell a nekem még kijutó örömmorzsákat. Telnek a percek, a vénségek egymás után tűnnek el, míg végül a tolószékek sora holmi töklámpás foghíjas vigyorára emlékeztet. Ahogy érkeznek a családok, mindegyik harsány üdvözlések közepette magáénak nyilvánítja valamelyik vénséget. Életerős testek hajolnak elaggottak fölé; puszik cuppannak. A tolószékek fékjét kirúgják, és a bentlakók rokonoktól körüldongva egyenként távoznak a tolóajtókon. Amikor befut Ipphy famíliája, látványosan megörülnek a viszontlátásnak. Az öregasszony az arcukba bámul, szeme és szája tágra nyitva, zavarodott, de boldog. Mostanra mindössze hatan maradtunk, és gyanakvóan méregetjük egymást. Valahányszor szétnyílik az üvegajtó, minden arc odafordul, de csak az egyik derül fel. Így megy ez egészen addig, míg végül magamra maradok. A faliórára pillantok. Háromnegyed három. A fenébe is! Ha nem jönnek hamar, lemaradok a bevonulásról. Idegesen izgek-mozgok a székemben; érzem milyen kekec és vén vagyok. Igen, öreg vagyok, és a legszívesebben menten belekötnék valakibe, de vigyáznom kell, nehogy elveszítsem a fejemet, amikor megérkeznek. Majd gyorsan kiterelem őket az ajtón, tudatva velük, hogy most nincs idő az udvariasságokra. Az előadás után elmondhatják, kit léptettek elő, és ki megy nyaralni. Rosemary feje jelenik meg az ajtókeretben. Mindkét irányban szétnéz, és nyugtázza a tényt, hogy egyedül vagyok az előcsarnokban. Hátramegy az ügyelethez, és a pultra helyezi a lázlapjait. Aztán odajön hozzám, és leül mellém. – Továbbra sincs semmi hír a családjáról, Mr. Jankowski? – Nincs! – kiáltom. – És ha nem jönnek hamarosan, akkor már úgyis hiába. A jó helyeket már elfoglalták, és a bevonulást is bizonyára lekésem. – Nyöszörögve, nyomorultul nézek megint a faliórára. – Vajon miért késnek? Mostanra máskor ide szoktak érni. Rosemary is megnézi az óráját. Aranyóra, nyújtható óraszíjjal, ami láthatóan becsípi a húst. Én mindig laza szíjakat viseltem, amikor még volt saját órám. – Nos, lássuk, mit is tehetnénk. Felkel, és a pult mögé megy. Minden egyes járókelőt végigmérek, aki elhalad a járdán a tolóajtó mögött, ismerős arc után kutatva. Ám valahogyan összemosódnak, egybefolynak. Rosemaryre nézek, aki a pult mögött telefonál. Rám pillant, leteszi a kagylót, és újra tárcsáz. Az óra most két óra ötvenhárom percet mutat… azaz hét perc múlva kezdődik az előadás. A vérnyomásom olyan magas, hogy minden ízemben reszketek, mint a neonvilágítás a fejem felett. Mostanra feladom abbéli szándékomat, hogy nem jövök ki a sodromból. Bárki kerül is elém, megemlegeti, amit kap, annyi szent! Minden vén hülye és csoroszlya láthatja az előadást, a bevonulást is beleértve. Hát igazság ez? Ha van valaki az otthonban, akinek ott volna a helye, az én vagyok! Na, várjatok csak! Majd kiosztalak én benneteket! Megvárom,

amíg… – Annyira sajnálom, Mr. Jankowski… – He? – nézek fel azonnal. Rosemary tért vissza, és helyet foglalt a szomszédos széken. Nagy izgalmamban észre sem vettem. – Úgy látszik, elfelejtették, ki van soron. – Miért, kit sorsoltak ki maguk közül? Mennyi idő, mire ideér valamelyik? Rosemary hallgat, ajkát összeszorítja, és kezébe fogja a kezemet. Ilyen arckifejezést öltenek azok, akik rossz híreket hoznak. A sejtelmemtől magasra szökik az adrenalinszintem. – Nem tudnak jönni – mondja. – Úgy volt, hogy a fia, Simon látogatja meg. Mikor felhívtam, emlékezett is, hogy ő van soron, de mostanra más programot csinált. A többi szám nem felelt. – Más programot? – hörgőm. – Igen, sajnos. – Szólt neki a cirkuszról? – Igen. És igazán sajnálja, de halaszthatatlan dolga akadt. Az arcom összerándul, és még mielőtt ráeszmélnék, elpityeredek, akár egy kisgyerek. – Nagyon sajnálom, Mr. Jankowski. Tudom, milyen fontos ez önnek. Én elvinném, de tizenkét órás váltásban dolgozom. Két kezemet az arcom elé viszem, hogy elrejtsem öreges könnyeimet. Pár másodperc múlva papír zsebkendő leng az orrom előtt. – Maga rendes lány, Rosemary – mondom, és kifújom az orromat. – Ugye, tudja? Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül. Hosszan néz rám, túl hosszan. Végül azt mondja: – Mr. Jankowski, tudja, hogy holnap elmegyek, ugye? Felkapom a fejem. – Hogyan? Mennyi időre? A fenébe! Más se hiányzott! Ha kiveszi a szabadságát, valószínűleg elfelejtem a nevét, mire visszajön. – Richmondba költözünk, hogy közelebb legyünk az anyósomhoz, aki az utóbbi időben gyengélkedik. Nem találok szavakat, annyira megdöbbenek. – Férjnél van? – Huszonhat boldog éve, Mr. Jankowski. – Huszonhat éve? Nem, ezt nem tudom elhinni. Hisz maga még kislány. Elneveti magát. – Nagymama vagyok, Mr. Jankowski. Negyvenhét éves. Csöndben ülünk egy pillanatig. Beletúr a halvány rózsaszín zsebébe, és tiszta zsebkendőre cseréli a könnyel áztatottat. Megszárítgatom a szememet rejtő mély üregeket. – Szerencsés ember a férje – szipogom. – Mindketten szerencsések vagyunk. Isten áldása van rajtunk, valóban. – Ahogyan az anyósán is. Tudja, hogy egyetlen gyermekem sem volt hajlandó magához venni? – Hát… nem is olyan könnyű az, tudja. – Egy szóval sem állítottam. Megfogja a kezem. – Tudom, Mr. Jankowski. Tudom. Letaglóz az élet igazságtalansága. Behunyom a szemem, és magam elé képzelem a gagyarászó Ipphy Baileyt, ezt a vén banyát a nagysátorban. Még csak fel sem fogja, hogy hol van, nemhogy később emlékezne rá. Néhány perc elteltével Rosemary megszólal: – Tehetek önért valamit?

– Nem – mondom. Ugyan mit is tehetne, hacsak nem visz el a cirkuszba, vagy nem hozza el a cirkuszt hozzám. Esetleg nem visz magával Richmondba. – Azt hiszem, most egy kicsit magam maradnék – fűzöm hozzá. – Megértem – mondja gyöngéden. – Visszavigyem a szobájába? – Nem, azt hiszem, elüldögélek itt. Feláll, lehajol, elég hosszan, hogy csókot nyomjon a homlokomra, aztán eltűnik a folyosón. Cipőjének gumírozott talpa hangosan nyikorog a csempézett padlón.

Húsz Mire felébredek, Marlenának se híre, se hamva. Azonnal a keresésére indulok, és meg is találom, amint Earl oldalán kilép Al bácsi kocsijából. Earl elkíséri a 48-as kocsihoz, és arra az időre, amíg bemegy, kiűzi onnan Augustot. Örömmel látom, hogy ő is nagyjából úgy fest, mint jómagam, azaz a leginkább szétvert, rohadt paradicsomra emlékeztet. Mikor Marlena felmászik a kocsijukba, szólongatja a feleségét, és ha Earl nem állná útját, utánamenne. August kétségbeesésében ablakról ablakra jár, az ujjain húzódzkodik fel, zokog, és bocsánatért esedezik. Soha többé nem fordul elő hasonló. Jobban szereti Marlenát az életénél… ahogy bizonyára tudja is. Fogalma sincs, mi jött rá. Mindent – az égvilágon mindent! – megtesz, hogy kiengesztelje. Istennő és királynő ő, jómaga pedig egy nyomorult féreg, aki csupa megbánás. Hát nem látja, hogy mennyire bánkódik? Miért kínozza? Nincs szíve? Marlena előkerül egy bőrönddel, és egyetlen pillantás nélkül halad el mellette. Szalmakalapjának ívelt karimája elrejti a monokliját. – Marlena – kiáltja August, és megragadja a karját. – Hagyd! – szól rá Earl. – Esedezve kérlek! – rimánkodik August. Aztán térdre esik a porban. Addig kapkod a felesége keze után, amíg sikerül megragadnia a balját. Az arcához vonja, könnyeivel áztatja, és elborítja csókjaival, mialatt Marlena jegesen maga elé mered. – Marlena! Kedvesem! Nézz rám! Itt térdelek előtted! Könyörögve kérlek! Mi mást tehetnék még? Édesem… drágaságom… gyere be velem! Beszéljük meg a dolgunkat! Oldjuk meg a problémát! A zsebében turkál, és előkotor egy gyűrűt, amelyet megpróbál Marlena ujjára húzni. Ő azonban elrántja a kezét, és továbbmegy. – Marlena! Marlena! – ordítja most August. Mostanra arcának épen maradt része is ellilul. Haja a homlokába hullik. – Nem teheted ezt! Nem lehet így vége! Hallasz engem? A feleségem vagy, Marlena! A házastársi eskünk úgy szól: „míg a halál el nem választ”, emlékszel? – feltápászkodik, úgy áll ott ökölbe szorított kézzel. – Míg a halál el nem választ! – üvölti. Marlena anélkül hogy megállna, felém lendíti a bőröndjét. Megfordulok, és a tekintetem karcsú derekára szegezve követem, mialatt átvonul a barnára égett füvön. – Miben lehetek szolgálatukra? – pillant fel a szálloda portása, amikor az ajtó fölé szerelt csengő hírt ad érkezésünkről. A szolgálatkész udvariasság arckifejezését azonban láttunkra először ijedelem, majd megvetés váltja fel. A legtöbb járókelő arcán ugyanez tükröződött, amikor elhaladtunk mellettük. Egy padon ülő középkorú pár szemérmetlenül, guvadt szemekkel bámul ránk. Meg kell hagyni, szép pár vagyunk. Marlena szeme körül a bőr hatásos kék színt öltött, de legalább az arca megtartotta a formáját… az enyém ezzel szemben feldagadt, szétzúzott, horzsolásokkal és vérző sebekkel teli förmedvény. – Egy szobára volna szükségem – mondja Marlena. A portás undorral pislog rá. – Nincs szabad szobánk – feleli. Egyik ujjával felfelé igazítja orrán a szemüvegét, és visszatér a nyilvántartásához. Leteszem a bőröndöt, és Marlena mellé lépek. – A felirat szerint igenis van üres szobájuk.

A portás kérlelhetetlenül összeszorítja a száját. – Tévedés. Marlena megérinti a könyökömet. – Gyere, Jacob! – Nem! – mondom, és visszafordulok a portáshoz. – A hölgynek szobára van szüksége, és önöknek van üres szobájuk. A portás nyíltan megnézi Marlena bal kezét, és felvonja a szemöldökét. – Csak házasoknak adunk ki szobát. – Nem kettőnknek lenne, csak neki. – Ujjujuj! – dünnyögi a portás. – Jobb lenne, ha vigyázna a szájára, cimbora! Nem tetszik, amire célozgat. – Gyere, Jacob! – szól rám újra Marlena. Még a korábbinál is sápadtabb, és lesüti a szemét. – Nem célozgatok én semmire – mondja a portás. – Jacob, kérlek! – kérlel Marlena. – Menjünk valahová máshová. Még egy utolsó, megsemmisítő pillantással végigmérem a portást, ami értésére adja, mit művelnék vele, ha Marlena nem lenne a társaságomban, aztán felveszem a bőröndjét. Ő addig az ajtóhoz vonul. – Á, hiszen én ismerem magukat! – kiált fel a padon ülő párból a nő. – Maga a falragaszon látható lány! Igen! Egészen biztos vagyok benne. – A mellette ülő férfihoz fordul. – Norbert, ez az a lány a falragaszról! Nincs igazam? Kisasszony, ugye, maga a cirkusz csillaga? Marlena közben kivágja az ajtót, szemére igazítja a kalapját, és kilép az épületből. Én a nyomában. – Várjanak! – szól utánunk a portás. – Azt hiszem, mégiscsak volna… Becsapom magam mögött az ajtót. A három házzal arrébb lévő szálloda portásának nincsenek erkölcsi aggályai, noha ugyanolyan ellenszenves, mint a másik. Majd meghal a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mi történt. Ragyogó, tolakodó, kéjsóvár szemmel vizslat minket. Tudom, mit gondolna, ha Marlena monoklija volna az egyetlen sérülés kettőnkön, mivel azonban én sokkalta rosszabb állapotban vagyok, nem egészen érti a helyzetet. – A 2B szoba – mondja, és meglóbál maga előtt egy kulcsot, mialatt tekintete továbbra is beissza látványunkat. – Fel a lépcsőn, aztán jobbra, a folyosó végén. Követem Marlenát. Formás lábikrájában gyönyörködöm, ahogy megy fel előttem a lépcsőn. Egy percig elbabrál a kulccsal, aztán félreáll, és a zárban hagyja. – Nem tudom kinyitni. Megpróbálod? Megforgatom a kulcsot a zárban. Néhány másodperc múlva enged a nyelv. Belököm az ajtót, és félreállok, hogy beengedjem Marlenát. Az ágyra hajítja a kalapját, majd a nyitott ablakhoz megy. Hirtelen széllökés lengeti meg a függönyt, előbb befújja a helyiségbe, majd ismét visszaszívja, és a szúnyoghálónak feszíti. A szoba egyszerű, de tetszetős. Virágos tapéta, szőnyeg, az ágyat zseníliatakaró borítja. A fürdőszobaajtó nyitva. Jókora helyiség, s a kádnak karmos lába van. Leteszem a bőröndöt, és félszegen megállok. Marlena a hátát fordítja felém. A nyakán duzzadt csík húzódik ott, ahol a nyaklánc a húsba vágott. – Szükséged van még valamire? – kérdem, és a kezemben forgatom a kalapomat. – Nem, köszönöm – feleli. Tovább nézem őt. A legszívesebben mellette teremnék, és a karomba kapnám. Ehelyett távozom, halkan teszem be magam mögött az ajtót. Mivel nincs jobb dolgom, megindulok az állatsátor irányába, ahol ellátom a szokásos

feladataimat. Ételt nyiszatolok, keverek össze, és mérek ki. Megvizsgálom egy jak tályogos fogát, majd kezet fogok Bobóval, akit körbevezetek a sátron, mialatt szemlét tartok a többi állat fölött. Épp a kiganéjozásnál tartok, amikor Gyémánt Joe áll meg mögöttem. – Al bácsi látni akar. Egy pillanatra rámeredek, aztán a szalmába fektetem a lapátot. Al bácsi az étkezőkocsiban van, előtte egy tányéron sült hús burgonyakörettel. Kezében szivar, és füstkarikákat ereget. Mögötte komor arcú kísérete áll. Leveszem a kalapomat. – Látni kívánt? – Á, Jacob – mondja és előrehajol. – Örülök, hogy látlak. Elrendezted Marlena ügyét? – Kapott szobát, ha erre gondol. – Részben igen. – És még mi másra? Egy pillanatig hallgat. Aztán leteszi a szivarját, és ujjaival tornyot formál maga előtt. – Egyszerű. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármelyiküket elveszítsem. – Tudomásom szerint Marlenának nem áll szándékában elhagyni a cirkuszt. – Ahogyan Augustnak sem. Képzeld csak el, mi lenne, ha mindketten maradnának, de nem jönnének újra össze. August teljesen összeomlott. – Remélem, nem akarja, hogy Marlena menjen vissza hozzá? Al elmosolyodik, és felveti a fejét. – Megverte, Al, megverte! Al bácsi elgondolkozva dörgöli az állát. – Hát igen. Meg kell mondjam, a dolognak ez a része nemigen érdekel. – A szomszédos székre mutat. – Ülj le! Odalépek, és leülök a szélére. Al bácsi oldalt billenti a fejét, úgy tanulmányoz. – Szóval, mi az igazság? – Miben? Al az asztalon dobol ujjaival, és fintort vág. – Hogy te meg Marlena… hmmm, hogy is mondjam… – Nem volt köztünk semmi. – Mmmm – töpreng tovább. – Helyes. Nem is gondoltam. Mindamellett helyes. Ez esetben a segítségemre lehetsz. – Tessék? – kérdem. – Én megdolgozom Augustot, te megdolgozod Marlenát. – A franc, aki hajlandó erre! – Kellemetlen helyzetben vagy, ez igaz. Mind a ketten a barátaid. – Nem vagyok August barátja. Al felsóhajt, és a végtelen türelem arckifejezését ölti magára. – Meg kell értened őt. Időről időre kiakad. Nem tehet róla – előrehajol, az arcomba néz. – Nagy ég! Azt hiszem, orvost kellene hozzád hívatnom. – Nincs szükségem orvosra. És természetesen igenis hibás. Al rám mered, majd hátradől a székén. – Beteg ember, Jacob. – Hallgatok. – Paragon snitzofóniás. – Hogy mi? – Paragon snitzofóniás – ismétli meg Al bácsi. – A paranoid skizofréniára gondol?

– Na igen, mindegy. A dolog lényege, hogy futóbolond a fiú. Természetesen káprázatosan tehetséges, ezért igyekszünk megbékélni a betegségével. Marlenának persze nehezebb, mint nekünk. Ezért kell melléállnunk. Döbbentem rázom a fejem. – Tudatában van egyáltalán, mit beszél? – Egyiküket sem nélkülözhetem. És ha nem jönnek újra össze, Augusttal nem lehet majd bírni. – Megverte Marlenát – mondom újra. – Igen, tudom, ami fölöttébb bosszantó. De elvégre is a férje, nemdebár? Fejembe nyomom a kalapom, és felemelkedem ültömből. – Hová, hová? – Vissza a munkámhoz – mondom. – Nem vagyok hajlandó itt ülni, és azt hallgatni, hogy Augustnak joga van Marlenát ütlegelnie, mert a felesége. Vagy nem is tehet róla, mert eszelős. Ha az, egy okkal több, hogy távol tartsa magát tőle. – Amennyibe munkát akarsz magadnak, amihez visszamehetsz, akkor most leülsz. – Tudja mit? Fütyülök a munkára – mondom, és megindulok az ajtó felé. – Viszlát. Bárcsak azt mondhatnám, tartottam szerencsémnek. – És mi legyen a kis barátoddal? Kezem már az ajtókilincsen, de megdermedek mozdulat közben. – Arra a kis féregre gondolok, aki kutyát tart – mélázik el Al. – Meg arra a másikra… jaj, hogy is hívják? Csettint az ujjával, miközben megpróbálja felidézni a nevet. Lassan megfordulok. Tudom, mi következik. – Tudod, kire gondolok. Arra a mihaszna kriplire, aki hetek óta zabálja az ételemet, és csak a helyet foglalja a vonatomon, anélkül, hogy a kisujját is mozdítaná. Vele mi legyen? Szembenézek vele, az arcom ég a gyűlölettől. – Valóban azt gondoltad, potyautast tarthatsz a tudomásom nélkül? Vagy akár August tudomása nélkül? Az arca kemény, a szeme villog. Aztán hirtelen megenyhül az arckifejezése. Melegen elmosolyodik, és engesztelőn széttárja a kezét. – Tudod, ti mind félreismertek engem. A cirkusz az én családom. Minden egyes emberem sorsa mélyen aggaszt, igen, mindenkié. Viszont én – a jelek szerint – veled ellentétben átlátom, hogy az egyes embernek időről időre áldozatot kell hoznia mindannyiunk érdekében. Márpedig ennek a családnak az érdekei azt kívánják, hogy August és Marlena béküljön ki egymással. Megértjük végre egymást? Al két villogó szemébe nézek, és közben arra gondolok, mennyire szeretném, ha közéjük ékelődne az a bizonyos elásandó csatabárd. – Igen, uram – mondom végül. – Azt hiszem, igen. Rosie egyik lábát felteszi egy dézsára, miközben én pedikűrözöm. Minden egyes lábán öt körme van, akár egy embernek. Az egyik mellső lábán dolgozom éppen, amikor hirtelen ráeszmélek, mekkora a csönd az állatsátorban, ahol minden emberi tevékenység egy csapásra megszűnik. A munkások dermedten állnak, és elkerekedett szemmel bámulnak a bejáratra. Felnézek. August igyekszik felém, majd megáll előttem. A haja a homlokába hullik, hátrasodorja feldagadt kezével. A felső ajka kékeslila, és felhasadt, akár a sült kolbász. Az orra belapult, és csálén áll, rajta száradt vér. Égő cigarettát tart a kezében. – Szent isten! – mondja. Mosolyogni próbál, de hasadt ajka megakadályozza ebben. Megszívja a cigarettát. – Nehéz megmondani, melyikünk járt rosszabbul, nem igaz, fiam? – Mit akarsz? – kérdem, miközben lehajolok, és az egyik óriási köröm szélét ráspolyozom.

– Ugye, nem haragszol már? Nem felelek. Egy pillanatig nézi, ahogy munkálkodom. – Nézd, tudom, hogy kiakadtam. Néha elragad a képzeletem. – Á, és most is ez történt? – Ide hallgass! – mondja, és kifújja a füstöt. – Azt reméltem, hogy elássuk a csatabárdot. Mit szólsz hozzá, fiam… újra barátok leszünk? Ezzel kezet nyújt. Kiegyenesedem, és hátrahúzom mindkét kezemet. – Megverted Marlenát, August. A többiek hangtalanul lesik a fejleményeket. August meghökken. A szája mozog, ő is visszahúzza a kezét, és átteszi a másikba az égő cigarettát. Mindkét keze lehorzsolódott, a körmei repedezettek. Hátralépek, és megszemlélem Rosie körmeit. – Poloz noge. Poloz noge, Rosie! Az elefánt felemeli óriási lábfejét, majd ismét visszateszi a földre. A felfordított dézsát másik lába felé rúgom. – Noge! Noge! – Rosie áthelyezi a testsúlyát, és talpát a dézsa közepére fekteti. – Teraz do przodu – mondom, és addig rendezgetem a lábát, míg végül a körmök a dézsa peremére lógnak. – Jó kislány! – mondom, és megveregetem a horpaszát. Felemeli az ormányát, és mosolyra húzza a száját. Benyúlok, és megsimogatom a nyelvét. – Tudod, hol van Marlena? – kérdi August. Előrehajolok, úgy vizsgálgatom Rosie körmeit, mialatt mindkét kezem körbefuttatom a talpán. – Látnom kell – folytatja August. Megkezdem a ráspolyozást. Finom por száll a levegőben. – Így is jó – rikácsolja. – De a feleségem, és meg fogom találni. Még ha szállodáról szállodára kell is járnom, akkor is megtalálom. Akkor nézek fel, amikor elhajítja a cigarettacsikket. Az átível a levegőn, és Rosie nyitott szájában landol. Sisteregve ér a nyelvéhez. Az elefánt felordít, pánikba esik, hányja-veti a fejét, és ormányával igyekszik kihalászni a forró valamit. August elvonul. Visszafordulok Rosie-hoz. Rám bámul, tekintetében elmondhatatlan szomorúság ül. A borostyánsárga szempár most megtelik könnyel. Tudhattam volna, hogy August végigjárja a szállodákat. Mégsem hittem igazán, márpedig Marlena mindjárt a második hotelben megszállt. Könnyebben nem is lehetne megtalálni. Tudom, hogy figyelnek, ezért kivárom az időmet. Az első adandó alkalommal kilopódzom a cirkuszkörletből, és rohanok a szállodába. Egy percig a sarkon várakozom, körülnézve, nem követnek-e. Miután visszanyerem a lélegzetemet, leveszem a kalapomat, megtorlóm a homlokomat, és belépek az épületbe. A portás felnéz. Ez egy másik fickó. Üveges tekintettel mered rám. – Mit óhajt? – kérdi, olyan hangsúllyal, mintha már látott volna, mintha a szétvert, rohadt paradicsom képű alakok egymásnak adnák a kilincset a szállodájában. – Miss L' Arche-ot keresem – mondom, mert eszembe jut, hogy Marlena a leánykori nevén jelentkezett be. – Marlena L' Arche-ot. – Nincs ilyen nevű vendégünk – jelenti ki a portás. – De még mennyire, hogy van! – ellenkezem. – Vele voltam, amikor ma reggel bejelentkezett. – Bocsánat, de ön téved. Egy pillanatig rámeredek, aztán felsprintelek a lépcsőn. – Hé, haver! Azonnal jöjjön vissza! Kettesével veszem a lépcsőfokokat.

– Ha felmegy a lépcsőn, rendőrt hívok! – kiáltja utánam a portás. – Azt próbálja meg! – Meg is teszem, most rögtön! Már hívom is őket! – Helyes! A kevésbé sérült kezemmel kopogtatok Marlena ajtaján. – Marlena? Egy másodperccel később a portás megragad, megpördít a tengelyem körül, és a falnak taszít. A hajtókámat szorongatja, arca az enyémhez nyomakszik. – Mondtam már magának, hogy nincs itt. – Minden rendben, Albert. Ő jó barát – jön ki mögöttünk a folyosóra Marlena. A fickó megdermed, forró lehelete az arcomba csap. A szeme elkerekedik zavarában. – Hogyhogy? – Albert? – kérdem én ugyanolyan zavarodottan. – Albert? – De akkor mi volt az előbb? – fakad ki Albert. – Ő nem ugyanaz, hanem másvalaki. – August itt járt? – kérdem, mikor végre felfogom a helyzetet. – Jól vagy? Albert feje ide-oda forog kettőnk között. – Ő a barátom. Az, akivel August verekedett – magyarázkodik Marlena. Albert elenged. Ügyetlen mozdulattal megpróbálja lesimítani a zakóm hajtókáját, aztán a kezét nyújtja. – Ne haragudjon, cimbora! Ugyanolyan siralmasan fest, mint az a másik ürge. – Hát, ez már igaz – mondom, és elfogadom a kezét. Olyan erővel szorítja meg, hogy összerándulok a fájdalomtól. – Kutatni fog utánad – mondom Marlenának. – Tovább kell költöznöd! – Ne butáskodj! – Már járt itt – mondja Albert. – Azt mondtam neki, Marlena nem lakik itt, ő pedig a jelek szerint bevette. Ezért lepett meg, amikor ön… ő… izé… felbukkant. A földszinten felcsilingel a bejárati csengő. Alberttel összenézünk. Marlenát a szobájába kormányzom, a portás pedig lesiet. – Miben lehetek szolgálatára? – mondja épp, ahogy beteszem az ajtót. A hangjából hallom, hogy nem August az. Az ajtónak vetem a hátamat, és megkönnyebbülten felsóhajtok. – Igazán jobban érezném magam, ha hagynád, hogy a cirkusztól távolabb keressek szobát neked. – Nem, itt akarok maradni. – De hát miért? – August már járt itt, ezért máshol keres. Különben pedig nem bujkálhatok előle a végtelenségig. Holnap vissza kell mennem a vonatra. Erre nem is gondoltam. Marlena átmegy a szobán, és ahogy elhalad egy kis asztal mellett, végighúzza rajta a kezét. Aztán egy székre veti magát, és a támlájára hajtja a fejét. – Megpróbált bocsánatot kérni tőlem – mondom. – És elfogadtad a bocsánatkérését? – Természetesen nem – felelem sértődötten. Vállat von. – Neked úgy volna könnyebb. Ha nem teszed, valószínűleg kirúgnak. – De megvert téged, Marlena! Behunyja a szemét. – Egek… mindig ilyen volt? – Igen. Megütni azért soha nem ütött meg. De ezek a hangulatváltásai! Ezektől nem lehet szabadulni. Soha nem tudom, mire ébredek. – Al bácsi azt mondta, paranoid skizofrén. Marlena lehorgasztja a fejét.

– Hogy bírtad? – Nem volt más választásom, vagy igen? Hozzámentem, mielőtt rájöttem volna. Láttad milyen. Ha jó a kedve, a legelragadóbb férfi a világon. Hanem amikor valami kihozza a sodrából… – felsóhajt, és olyan sokáig hallgat, hogy nem tudom, folytatni akarja-e. Mikor mégis, a hangja megremeg. – Alig három hete voltunk házasok, amikor sor került az első rohamra, ami halálra rémített. Olyan kegyetlenül elverte az egyik állatgondozót, hogy az fél szemére megvakult. Végignéztem az egészet. Felhívtam a szüleimet, megkérdeztem, visszafogadnak-e, de szóba sem álltak velem. Épp elég szégyen volt a számukra, hogy zsidóhoz mentem férjhez, most meg válni akarok? Apám azt üzente anyámmal, hogy a szökésem óta meghaltam a számára. Átvágok a szobán, és melléje térdepelek. Felemelem a kezemet, hogy megsimogassam a haját, de néhány másodperces tétovázás után inkább a szék karfájára helyezem. – Három hét múltán egy másik állatgondozó a karját vesztette el, miközben segített Augustnak megetetni a nagymacskákat. Meghalt a vérveszteségtől, mielőtt bárki kideríthette volna a részleteket. Később, még ugyanebben a szezonban rájöttem, August egyedül azért adta nekem a legjobb szabadidomítású lovat, mert az előző idomár – ő is nő volt – leugrott a mozgó vonatról, miután eltöltött egy éjszakát Augusttal a dísztermében. Voltak más esetek is, bár ez az első, hogy ellenem fordult. Előregörnyed, és a következő pillanatban rázkódni kezd a válla. – Hé – mondom gyámoltalanul. – Ugyan már! Ne csináld! Marlena… nézz rám! Kérlek! Felül, és letörli az arcát. Egyenesen a szemembe néz. – Velem maradsz, Jacob? – Marlena… – Csitt… – a széke szélére húzódik, és ujját az ajkamhoz érinti. Aztán a földre csusszan. Előttem térdel, alig néhány ujjnyira tőlem, ujja az ajkamon reszket. – Kérlek! – mondja. – Szükségem van rád. A lehető legrövidebb szünet után ujjával végigcirógatja arcvonásaimat… habozva, lágyan, alig érintve a bőröm. Elakad a lélegzetem, és behunyom a szemem. – Marlena… – Ne mondj semmit! – leheli. Ujjai körüljárják a fülemet és végig a tarkómat. Megborzongok. Egész testem libabőrös a gyönyörűségtől. Mikor keze az ingemhez ér, kinyitom a szemem. Lassan, módszeresen gombolja ki. Figyelem, mit tesz, és tudom, megállíthatnám. De képtelen vagyok rá. Nincs akaratom. Szétnyitja az ingemet, kiszabadítja a nadrágból, és a szemembe néz. Előrehajol, és ajkát az enyémhez súrolja… olyan lágyan, hogy nem is csók ez, egyszerűen csak érintés. Marlena alig egy másodpercre áll le. Ajka olyan közel került hozzám, hogy az arcomon érzem a leheletét. Aztán fölém hajol, és megcsókol. Gyöngéd csók, kísérletező, de elnyújtott. A következő hevesebb, és a rákövetkező még inkább. Mielőtt magamra eszmélek, visszacsókolom. Két kezem közé fogom az arcát, mialatt ő végigfuttatja ujjait a mellkasomon, és megindul lefelé a testemen. Mikor a nadrágomhoz ér, kihagy a lélegzetem. Szünetet tart, majd követi a kidudorodó körvonalat. Most megáll. Kábán imbolygók. Még mindig a szemembe nézve megfogja a kezemet, és az ajkához emeli. Csókot lehel mindkét tenyerembe, aztán kezemet a melléhez vonja. – Érints meg, Jacob! El vagyok veszve, végem. A melle kicsiny és kerek, mint a citrom. Kezembe fogom, végigfuttatom rajta a hüvelykujjamat. Érzem, amint a mellbimbók összehúzódnak a pamutruha alatt. Felhorzsolt szám az övéhez szorítom, és két kezemet végigfuttatom a bordáin, a derekán, a csípőjén, a combjain…

Amikor kigombolja a nadrágomat, és a kezébe vesz, elhúzódom. – Kérlek! – zihálom rekedten. – Kérlek! Engedj magadba! Valahogy feljutunk az ágyra. Mikor végre belehatolok, felkiáltok. Később szerelmesen ölelem körül. Némán heverünk a sötétség leszálltáig, aztán akadozva beszélni kezd. Lábfejét a bokáim közé csúsztatja, eljátszik az ujjbegyeimmel, és rövidesen ömlenek belőle a szavak. Úgy beszél, mint akinek nincs szüksége válaszra, és ennek nem is ad teret, ezért egyszerűen csak a karomban tartom, és a haját simogatom. Az elmúlt négy év szenvedéseiről, szorongásairól és félelmeiről beszél. Arról, hogyan tanult meg egy olyan erőszakos és kiszámíthatatlan férfi felesége lenni, akinek az érintésétől borzad, mígnem az utóbbi időben már azt képzelte, egészen jól csinálja. Végül arról beszél, a felbukkanásomat követően nem tagadhatta tovább maga előtt, hogy egyáltalán nem tanulta meg elviselni a férfit. Mikor végül elhallgat, tovább simogatom. Két kezemet gyöngéden végigfuttatatom a haján, a vállán, a karján, a csípőjén. Aztán én kezdek el beszélni. Mesélek neki a gyerekkoromról és anyám sárgabarackosdiós kiflijéről. Beszélek arról, hogyan kezdtem el kamaszfejjel apám oldalán a körzetét járni, és milyen büszke volt, amikor felvettek a Cornellre. Mesélek a Cornellről és Catherine-ről, meg arról, hogy azt gondoltam, ez a szerelem: a vén Mr. McPhersonról, akinek a kocsija letaszította szüleimet a hídról; arról, hogy a bank elvette az otthonunkat; meg arról, hogyan omlottam össze, és futottam ki a vizsgámról, mikor az összes fej arctalanná vált. Reggel újra szeretkezünk. Ezúttal megfogja a kezemet, és végigvezeti a bőrén az ujjaimat. Először nem értem, mit akar, de amikor megreszket és megemelkedik az érintésemre, rájövök, mit mutat, és a legszívesebben felkiáltanék örömömben a felismerésre. Később elfészkelődik a karomban, haja az arcomat csiklandozza. Végigcirógatom a testét, hogy az emlékezetembe véssem. Azt akarom, hogy olvadjon belém, akár a vaj a pirítósba. Magamba akarom inni, és egész hátralévő életemben úgy járni-kelni, hogy ott van a bőröm alatt. Akarom őt. Mozdulatlanul fekszem, ízlelgetve az érzést, hogy teste ott van az enyém mellett. Lélegezni is alig merek, meg ne törjem a varázslatot.

Huszonegy Marlena hirtelen fészkelődni kezd, aztán váratlanul felül, és felkapja az éjjeliszekrényen heverő órámat. – Jesszusom! – kiáltja, leejti az órát, és átveti rajtam a lábát. – Mi az? Mi van? – kérdem. – Már dél van. Vissza kell mennem – mondja. A fürdőszobába szalad, és magára zárja az ajtót. Egy pillanat múlva felcsobog a víz a vécében, és megengedi a vízcsapot. Aztán kirobban az ajtón, majd körbefutkos a szobában, hogy felszedegesse a padlóról a ruhákat. – Marlena, várj! – mondom, és felkelek. – Nem lehet. Előadás van – mondja, és a harisnyájával bajlódik. Mögéje kerülök, és átfogom a vállát. – Marlena, kérlek! Megáll, és lassan szembefordul velem. Először a mellkasomra néz, aztán a földre szegezi a tekintetét. Ijedten méregetem, hirtelen úgy érzem magam, mint akinek csomót kötöttek a nyelvére. – Tegnap este azt mondtad, „szükségem van rád”. Egyszer sem mondtad, hogy szeretsz, így csak én tudom, hogyan érzek – nagyot nyelek, és a választékra pislogok a hajában. – Szeretlek, Marlena! Szeretlek teljes szívemmel és lelkemmel, és veled akarok maradni! Ő továbbra is a padlót nézi. – Marlena? Felemeli a fejét. Könnyes a szeme. – Én is szeretlek – suttogja. – Azt hiszem, attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak. De hát nem érted? August felesége vagyok. – Ezt megoldhatjuk. – De… – Semmi de… Veled akarok maradni. Ha te is így érzel, találunk rá megoldást. Hosszú hallgatás. – Semmit sem akartam jobban egész életemben – szólal meg végül Marlena. Két kezembe veszem, és megcsókolom az arcát. – Itt kell hagynunk a cirkuszt – mondom, és hüvelykujjammal törlöm le a könnyeit. Szipogva bólint. – De csak Providence után. – Miért olyan fontos ez a helység? – Mert ott vár minket Teve fia, aki hazaviszi az apját. – Nem tudja addig Walter egyedül gondozni? Behunyom a szemem, és a homlokomat az övéhez szorítom. – Ez ennél kissé bonyolultabb. – Hogyhogy? – Al bácsi tegnap magához hívatott. Azt várja tőlem, hogy rábírjalak, menj vissza Augusthoz. Fenyegetőzött is. – Naná. Nem lenne Al, ha nem tenné. – Úgy értem, megfenyegetett, hogy ledobatja a vonatról Waltert és Tevét. – Ó, az mesebeszéd – mondja Marlena. – Ne is figyelj rá! Soha senkit nem dobatott le. – Ki mondta neked? August? Vagy ő maga? Ijedten néz fel.

– Emlékszel arra az esetre, amikor kiszállt a vasúti hatóság Davenportban? – kérdem. – Előző este hat fickó hiányzott a Repülő Különítmény csapatából. Marlena összevonja a szemöldökét. – Azt hittem, a vasúti felügyelőség azért szállt ki, mert valaki megpróbált befűteni Al bácsinak. – Nem. Azért jöttek, mert fél tucat fickót kivágtak a vonatból. Tevét is erre a sorsra szánták. Egy pillanatig rám mered, aztán két kezét az arca elé kapja. – Istenem, istenem, milyen ostoba is voltam! – Nem ostobaság ez, egyáltalán nem. Felfogni is nehéz, hogy ilyen gonosz – mondom, és átkarolom. Arcát a mellkasomhoz szorítja. – Jaj, Jacob… mihez kezdjünk? – Nem tudom – mondom, és a haját simogatom. – Majd csak kitalálunk valamit, de nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk. Külön-külön lopózunk vissza a cirkuszkörletbe. Egy háztömbbel a körlet előtt leteszem a bőröndjét, aztán nézem, amint átkel a körleten, és eltűnik az öltözősátrában. Néhány percig még várakozom, hátha August odabent van. Amikor nincs jele botránynak, visszatérek a cirkuszi állatok kocsijához. – Á, itt a mi kandúrunk! – fogad Walter, aki épp bőröndöket állít a fal mellé, hogy eltakarja Tevét. Az öreg behunyt szemmel és nyitott szájjal hever, hangosan hortyog. Walter bizonyára leitatta. – Többé nem lesz erre szükség – mondom. Walter kiegyenesedik. – Már mire? – Többé nem kell Tevét elrejtened. Rám mered. – Mi a francról beszélsz? Letelepszem a hálózsákra. Királynő a farkát csóválva jön oda hozzám. A fejét vakargatom, ő pedig végigszagolgat. – Jacob, mi folyik itt? Amikor elmondom, előbb döbbenet, később rémület, legvégül hitetlenkedés jelenik meg az arcán. – Te rohadék – mondja végül. – Walter, kérlek… – Úgy, szóval lelépsz Providence után! Igazán nagylelkű tőled, hogy odáig vársz. – Teve miatt… – Tudom – üvölti. Aztán ütni kezdi a mellét az öklével. – És velem mi lesz? Kinyitom a számat, mégsem jön ki hang a torkomon. – Igen, épp erre gondoltam – mondja. A hangja merő gúny. – Gyere velünk! – bököm ki. – Ó, persze, milyen vidám dolog is lenne! Csak mi hárman. És mit gondolsz, hová a fészkes fenébe mennénk? – Majd figyeljük a Billboardot, hogy hol van üresedés. – Sehol sincs üresedés. Az egész átkozott országban egymás után csődölnek be a cirkuszok. Az emberek éheznek! Éheznek! Az Amerikai Egyesült Államokban! – Majd csak találunk valamit valahol. – A fenét találunk! – rázza a fejét Walter. – A francba, Jacob! Remélem, megér ekkora áldozatot ez a nő, csak ennyit mondhatok.

Ellátogatok az állatsátorba, és közben végig Augustot lesem. Nincs ott, de az állatgondozók között szinte tapintható a feszültség. Nagyjából a délután fele telik el, amikor a főnöki kocsiba hívatnak. – Ülj le! – mondja Al bácsi, amikor belépek, és a szemközti székre mutat. Letelepszem. Hátradől a székében, és a bajszát pödörgeti. A szeme keskenyre szűkül. – Van valami előrehaladás, amiről beszámolhatnál? – kérdi. – Egyelőre semmi – mondom. – De azt hiszem, Marlena hamarosan észre tér. Al szemhéja elernyed, ujjai abbahagyják a dobolást. – Tényleg azt hiszed? – Természetesen nem most azonnal. Még mindig dühös. – Na igen, persze – mondja, és hevesen előrehajol. – De hiszed-e, hogy…? Befejezetlenül hagyja a kérdést. A szemében remény csillog. Mélyet sóhajtok, hátradőlök ültömben, és keresztbe vetem a lábam. – Ha két embert egymásnak szánt a végzet, semmi nem választhatja el őket. Al a szemembe fúrja a tekintetét, és mosoly terül szét az arcán. Felemeli a kezét, és csettint az ujjával. – Brandyt Jacobnak! – rendeli meg az italt. – És egyet nekem is. Egy perc múlva mindketten nagy poharat fogunk a kezünkben. – Mondd, szóval, hogyan is gondolod… – kezdi Al, és széles ívű mozdulatot ír le a kezével. – Szerintem Marlena móresre akarja tanítani a férjét. – Igen, igen, persze – dünnyögi Al. Előrecsúszik a székén, a szeme csillog. – Igen, igen, értem. – Az is fontos, hogy azt érezze, mellette és nem August oldalán állunk. Tudod, milyenek a nők. Ha a legkisebb érzéketlenséget is tapasztalná a részünkről, az csak visszavetné a dolgokat. – Persze – mondja Al, aki most egyszerre bólogat és csóválja a fejét, hogy az kis köröket ír le. – Maradéktalanul egyetértek. És mit ajánlasz, mit tegyünk ennek érdekében? – Nos, Augustnak természetesen távol kell tartania magát tőle. Ettől bizonyára hiányozni kezd neki. Talán az is hasznos volna, ha August úgy tenne, mintha nem is érdekelné a dolog. A nők furcsák ebből a szempontból. Semmi szín alatt nem szabad, hogy Marlena azt érezze, erőszakkal kényszerítjük őket egymáshoz. – Hmm, igen – bólint elgondolkozva. – Helyes. És mit gondolsz, mennyi idő, amíg…? – Nem hiszem, hogy pár hétnél tovább tart. Al abbahagyja a bólogatást. A szeme kiguvad. – Olyan hosszú idő? – Megpróbálhatnám felgyorsítani az eseményeket, de visszaüthet. Tudja, milyenek a nők – vonom meg a vállamat. – Lehet, hogy két hétbe tellik, de az is előfordulhat, hogy már holnapra megszületik a megoldás. Mindenesetre, úgy gondolom, amennyiben Marlena nyomást észlel, ellenkezni fog, hogy bebizonyítsa az igazát. – Igen, ez valószínű – mondja Al, és az ujját elgondolkozva a szájára teszi. Olyan sokáig vizslat, hogy egy örökkévalóságnak tetszik. – Mondd csak, mi változtatott meg annyira tegnap óta? Felemelem a poharamat, meglötyögtetem a brandyt, és azt a pontot nézem, ahol a szár és a kehely találkozik. – Fogalmazzunk úgy, hogy hirtelen minden világos lett előttem. Al szeme összeszűkül. – Augustra és Marlenára – mondom, és a levegőbe emelem a poharamat. A brandy kiloccsan az oldalán.

Felhajtom a maradékot, és elmosolyodom. Al anélkül engedi le a poharát, hogy beleinna. Felszegem a fejem, és tovább mosolygok. Hagyom, hadd fürkésszen. Tegye. Ma legyőzhetetlen vagyok. Elégedetten bólogatni kezd, és mégiscsak meghúzza az italát. – Igen, helyes. Be kell vallanom, a tegnapiak után nem voltam elég biztos felőled. Örülök, hogy jobb belátásra tértél. Ne bánd, Jacob! Mindenkinek így lesz a legjobb. Kivált neked – mondja, és rám mutat a poharával. Hátrahajtja, és fenékig üríti. – Gondom van azokra, akik gondolnak rám – cuppant az ajkával, rám mered, és hozzáteszi: – És azokra is, akik nem gondolnak velem. Aznap este Marlena vastag púderréteggel takarja el a monokliját, és levezényli a számát az idomított lovakkal. August arcát azonban nem olyan könnyű rendbehozni, ezért az elefántszám csak akkor esedékes, ha ismét emberi külseje lesz. A helybeliek – akik két hete mást sem látnak a falragaszokon, mint a gömbön egyensúlyozó Rosie-t – kimondhatatlanul csalódottak, amikor a műsor végén kiderül, hogy a megtermett vastagbőrű, amelyik olyan készségesen fogadta el tőlük a cukorkát, a pattogatott kukoricát és a mogyorót a menazsériában, nem teszi tiszteletét a nagysátorban. Páran visszakövetelik a pénzüket. Hivatalos békéltetőink félrevonják és megpuhítják őket, még mielőtt az elégedetlenkedés elterjedne a városiak körében. Néhány nap múlva visszakerül helyére a rózsaszín cérnával gondosan megjavított, flitteres fejdísz. Rosie roppant takarosan fest, így el is bűvöli a tömeget az állatsátorban. Fellépni azonban továbbra sem lép fel, úgyhogy minden egyes előadás után elhangzanak a reklamációk. Az élet továbbzötyög a medrében. Elvégzem szokásos reggeli teendőimet, és amikor a tömeg a nagysátorba tódul, visszatérek a hátsó részébe. Al bácsi úgy véli, a szétvert, rohadt paradicsomok nem jelentenek jó reklámot a cirkuszának, és nem hibáztatom ezért. A sérüléseim sokkal rondábban festenek most, hogy kezdenek gyógyulni, és amikor bedagadt arcom lelohad, kiderül, hogy az orrom egész életemben ferde lesz. Az étkezéseket leszámítva egyáltalán nem látjuk Augustot. Al bácsi átülteti Earl asztalához, miután azonban világossá válik, hogy enni úgysem eszik, ehelyett csak ül, duzzog magában, és Marlenát fixírozza, azt az ukázt kapja, hogy egyen együtt Al bácsival az étkezőkocsiban, így esik hát, hogy napjában háromszor Marlena meg én szemtől szembe ülhetünk egymással, sajátos édes kettesben a lehető legnyilvánosabb körülmények között. Al bácsi igyekszik tartani magát az alkunkhoz, amit mindenképpen a javára kell írnom. August azonban már túlontúl kivetkőzött magából ahhoz, hogy féken lehessen tartani. Egy nappal azután, hogy száműzték az étkezdéből, Marlena egyszer megpillantja, amint a sátorponyva mögül kukucskál. Egy óra múlva eléáll a középrészen, térdre veti magát, és átkarolja a lábszárát. Amikor Marlena igyekszik kiszabadítani magát, a fűre dönti, leszorítja, és megpróbálja visszakényszeríteni a gyűrűt az ujjára, közben hol kétségbeesetten könyörög, hol meg fenyegetőzik. Walter futva érkezik a hírrel a menazsériába, mire azonban a helyszínre érek, Earl már elvonszolja Augustot. Magamban füstölögve indulok a főnöki kocsi felé. Mikor közlöm Állal, hogy August kitörése valószínűleg visszavetett minket a nullpontra, dühében falhoz vág egy borosüveget. August három napra nyomtalanul eltűnik, Al bácsi pedig újra rá-rácsap emberei fejére. Nem csak August emészti magát Marlena miatt. Éjszakánként lószőr takarómon heverve olyan hevesen vágyom rá, hogy fizikai fájdalmat érzek. Lényem egy része azt kívánja, bárcsak eljönne… mégsem teljes szívből, mivel túl veszélyes mutatvány. Én sem mehetek hozzá, mert a női szakaszban az egyik duci szépség a szobatársa. Hat nap leforgása alatt kétszer ügyeskedjük ki, hogy szeretkezzünk... Az oldalfalak mögött

megbújva, őrjöngve esünk egymásnak. A ruhánkat utána eligazítjuk magunkon, hisz levetni nincs időnk. Ezek a találkák kimerítenek, egyúttal új erőt is öntenek belém, egyszerre vagyok kielégült és kétségbeesett. Egyébként az étkezdében nagyon ügyelünk a hivatalos hangnemre. Oly kínos gonddal igyekszünk fenntartani a látszatot, hogy bár senki nem hallja a beszélgetésünket, mégis úgy csevegünk, mintha mások is ülnének az asztalunknál. Még így is azt érzem, az egész világ tud a viszonyunkról. Ez a kötelék olyan erős, hogy nem maradhat észrevétlen. A harmadik váratlan és szenvedélyes találkánkat követő éjszakán – mialatt Marlena íze még ott van a számon – eleven álmot látok. A vonat megáll egy erdőben. El nem tudom gondolni, miért, hiszen sötét éjszaka van, és senki se mozdul. Odakintről elnyújtott, bánatos kiáltást hallok. Kikecmergek a marhavagonból, és egy meredek töltés széléig a hang nyomába eredek. Királynő küszködik egy vízmosás mélyén, lábába egy borz kapaszkodik. Szólongatom, és lázasan utat keresek a töltésen, ahol lemehetnék hozzá. Megragadok egy kötélvastagságú ágat, és abba kapaszkodva próbálok leereszkedni, de elcsúszom a sárban, és végül kénytelen vagyok visszamászni. Időközben Királynő kiszabadul, és felküzdi magát a dombon. Felnyalábolom, és megvizsgálom, nem sérült-e meg. Hihetetlen, de minden porcikája ép. A karomba veszem, és megindulok a marhavagon felé. Hanem annak a bejáratát hatméteres alligátor állja el. A következő kocsi felé sietek, de az alligátor is megfordul, és ott cammog a vonat mellett; tompa, fogakkal teli pofáját csúf vigyorra tátja. Rémülten megfordulok. A másik irányból újabb hatalmas alligátor közeledik. Mögöttem lárma támad: levélzörgés, gallyak reccsenése. Amikor megpördülök látom, hogy a borz is felmászott a töltésre, és a társait is magával hozta. Mögöttünk sorfalat alkotnak a borzok. Előttünk egy tucat alligátor. Hideg verejtékben úszva ébredek. Tökéletesen tudatában vagyok, milyen elviselhetetlen a helyzetünk. Poughkeepsie-ben razziáznak a cirkuszban. Ez egyszer eltűnnek a társadalmi határok: a munkások, előadóművészek és főnökök egyként zokognak és siránkoznak, mialatt savanyú arcú felfegyverzett fickók az összes skót és finom kanadai whiskyt, bort, sört, még a Holdvilágot is, a kavicsra öntik. Átcsorog a köveken, és szemünk előtt issza be a méltatlan föld. Aztán már kotródunk is a városból. Hartfordban néhány vendég reklamálni kezdi, hogy Rosie nem lép fel, aminthogy az is feltűnik nekik, a Bájos Lucinda zászlaja továbbra is a mutatványosbódé felett lobog, mikor ő maga már alulról szagolja az ibolyát. Békítő szolgálatunk nem elég gyors, és még mielőtt magunkhoz térnénk, a pénzüket követelő, felháborodott helybeliek özönlik el a jegykiadó kocsit. A rendőrség és a tömeg közös nyomására Al bácsi arra kényszerül, hogy mindenestől visszafizesse az aznapi jegyek árát. Másnap reggel van fizetésnap, és a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának alkalmazottai felsorakoznak a vörös jegykiadó vagon előtt. A munkások mogorvák… tudják, milyen szelek fújnak. Először egy porondmunkás lép a vörös vagonhoz, és amikor üres kézzel távozik, a sorban zúgolódás támad; dühös szitokszavak hallatszanak. A többi munkás köpködve és káromkodva eloldalog. Csupán az előadóművészek és a főnökök maradnak a sorban. Néhány perc múltán újabb dühödt és meglepett moraj zúg végig a soron. Először fordul elő a cirkusz történetében, hogy az előadóművészek se kapnak fizetést. Csupán a főnökök kapják meg a pénzüket. Walter magánkívül van haragjában. – Mi a franc van? – kiáltja, amint belép a marhavagonba. Kalapját a sarokba hajítja, majd a hálózsákra rogy.

Teve nyöszörög fel a matracról. A razzia óta vagy a falat bámulja, vagy sírdogál. Egyedül akkor szólal meg, ha etetjük vagy mosdatjuk, akkor is csak azért, hogy könyörögjön, ne adjuk oda a fiának. Walterrel felváltva motyogunk vigasztaló frázisokat a családról és a megbocsátásról, de mindketten teli vagyunk balsejtelmekkel. Bármilyen volt is Teve, amikor otthagyta a családját, most mérhetetlenül rosszabb állapotban látják majd viszont. Orvosolhatatlanul és talán a felismerhetetlenségig leromlott állapotban. És hacsak a hozzátartozói nem a megbocsátás élő szobrai, vajon milyenek lesznek hozzá, ha ilyen kiszolgáltatott állapotban kerül a kezeik közé? – Nyugalom, Walter – mondom. A sarokban ülök a lószőr takarón, és a sebeimről hessentgetem el a rájuk települő legyeket. Reggel óta kínoznak. – A fenébe is, nem nyugszom meg! Előadóművész vagyok! Előadóművész! Márpedig őket ki szokták fizetni! – döngeti a mellkasát kiabálva. Leveszi egyik cipőjét, és a falhoz vágja. Egy pillanatig rámered, majd a másikat is lehúzza, ezt meg a sarokba hajítja. A kalapján landol. Öklét a takaró alá rejti. Királynő a bőröndök sorfala mögött sertepertél, amelyek korábban Tevét bújtatták. – Már nem tart soká – mondom. – Csak néhány napot bírj ki! – Hogy érted? – Mert Tevét elviszik – panaszos nyögés hallatszik a matracról –, mi meg lelépünk. – Igen? – mondja Walter. – És megmondanád, mi a fészkes fenéhez kezdünk? Kiötölted már? Összeakad a tekintetünk, néhány másodpercig állom a pillantását, aztán elfordítom a fejemet. – Igen. Pont erre számítottam. Ezért lett volna szükség a fizetésemre. A végén istenverte csavargóként végezzük – mondja. – Nem, dehogy – mondom, de minden meggyőződés nélkül. – Valamit ki kellene gondolnod, Jacob. Te hoztál minket ebbe a helyzetbe, nem én. Te meg a barátnőd talán a nyakatokba vehetitek a világot, de én nem. Meglehet, nektek ez csupa móka és mulatság… – Nem móka és mulatság! – …nekem viszont élet-halál kérdés. Ti legalább ugrálhattok vonatról vonatra, utazhattok úgy, én azonban nem. Elhallgat. Rövid, tömzsi végtagjaira meredek. Kurtán, keserűen bólint. – Igen, így van ez. És mint azt mondottam volt, a mezei munkára sem vagyok épp alkalmas. Kétségbeesetten dolgozik az agyam, mialatt sorban állok az étkezdében. Walternek tökéletesen igaza van… én hoztam mindannyiunkat ebbe a helyzetbe, úgyhogy nekem kell megoldást találnom. Csak hát vesszek meg, ha bármi is az eszembe jut. Egyikünkre sem vár családi fészek, ahová hazamehetne. Kit izgat, hogy Walter nem tud vonatokra ugrálni… ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor sem engedem, hogy Marlena egyetlen éjszakát is egy hobó-táborban töltsön. Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy majdnem az asztalnál járok, amikor felnézek. Marlena már ott ül. – Szervusz – mondom, és leülök. – Szervusz – köszönt rövid szünet után, és én azonnal tudom, hogy valami baj van. – Mi az? Mi történt? – Semmi. – Jól vagy? August bántott? – Nem, semmi gond – suttogja, és a tányérjára mered. – Nem, nem vagy jól. Miről van szó? Mit művelt veled? – kérdem.

A vacsorázók kezdenek odanézni a többi asztaltól. – Semmit – sziszegi. – Halkabban! Kihúzom magam, és látványos önuralommal szétterítem az ölemben az asztalkendőt. Felveszem az evőeszközt, és komótosan szeletelni kezdem a sertéssültet. – Marlena, kérlek, mondd meg, mi bánt! – súgom halkan. Erősen koncentrálva olyan arckifejezést öltök, mintha csak az időjárást vitatnánk meg. A körülöttünk ülők lassan visszafordulnak a vacsorájukhoz. – Késik – mondja. – Bocsánat, de nem értem. – Késik. – Kicsoda? Felemeli a fejét, az arca céklavörös. – Azt hiszem, gyerekem lesz. Amikor Earl értem jön, már meg sem lepődöm. Ez már ilyen nap. Al bácsi a székén ül, az arca feszült és savanyú. Ma nincs brandy Al a szivarja végét rágja, és sétabotjával a szőnyeget ütögeti. – Már csaknem három hét telt el, Jacob. – Tudom – mondom. Reszket a hangom, még mindig Marlena híreinek hatása alatt állok. – Csalódtam benned. Azt hittem, megértjük egymást. – De hát így is volt, és most is így van – fészkelődöm nyugtalanul. – Nézze, minden tőlem telhetőt megteszek, de August nem igazán segít. Marlena már régen visszament volna hozzá, ha egy ideig békén hagyta volna, hogy a fene vigye el! – Megtettem minden tőlem telhetőt – mondja Al bácsi. Kiveszi a szivart az ajkai közül, megnézi, aztán levesz egy darab dohányt a nyelvéről. A falra csapja, ahol megtapad. – Nos, sajnos nem elég – mondom. – August mindenhová követi Marlenát. Kiabál vele. Az ablaka alatt zokog. Az a nő retteg tőle. Az, hogy ráállította Earlt, aki a sarkában van, és megregulázza, valahányszor elveti a sulykot, nem elég. Miért maga visszamenne hozzá, ha Marlena helyében lenne? Al bácsi rám mered. Most jövök rá, hogy végig ordítottam. – Ne haragudjon? – mondom. – Igyekszem megdolgozni Marlenát. Esküszöm, ha rá tudja bírni Augustot, hogy még néhány napig békén hagyja… – Nem – mondja Al halkan. – Mostantól a magam módján intézem ezt az ügyet. – Tessék? – Azt mondtam, mostantól a magam módján intézem ezt az ügyet. Te pedig elmehetsz – az ajtó felé legyint. – Na menj! Ostobán pislogva meredek rá. – Mit ért azon, hogy a maga módján? A következő pillanatban, amelyről egyáltalán tudomásom van, Earl karjai fognak körül, akár egy acélpánt. Felemel ültömből, és az ajtóhoz visz. – Mit ért ez alatt, Al? – kiáltom oda Earl válla fölött. – Tudni akarom, mit ért ez alatt! Mi a szándéka? Earl észrevehetően szelídebben bánik velem, miután az ajtó becsukódott mögöttünk. Mikor végül letesz a kavicsra, leporolja a zakómat. – Ne haraguggy, cimbora! Én mindent megpróbátam. – Earl! Megáll, és hátat fordít nekem, az arca komor. – Mit forgat a fejében Al? Earl rám néz, de hallgat. – Earl, könyörögve kérlek! Mire készül?

– Sajnállom, Jacob! – mondja, és visszamászik a vonatra. Háromnegyed hét van, negyed óra múlva kezdődik az előadás. A menazséria körül hullámzó tömeg szájtátva bámulja a nagysátorba vonuló állatokat. Rosie mellett állok, és vigyázok rá, amíg ő elfogadja a nézőktől a cukorkát, rágógumit, mi több, a limonádét is. A szemem sarkából észlelem, hogy magas növésű férfi tart felém. Gyémánt Joe az. – El kell tűnnöd innen – mondja, ahogy átlép a kötélen. – Miért? Miről van szó? – August mindjárt itt lesz. Az elefánt fellép ma este. – Hogyan? Úgy érted, Marlenával? – Igen. És August nem akar látni téged. Már megint rájött a bolondóra. Lódulj, lépj le! Marlenát keresem a tekintetemmel. A lovai előtt áll, és egy öttagú családdal cseveg. Rám villantja a szemét, majd amikor meglátja az arckifejezésemet, időről időre felém pillant. Átnyújtom Gyémánt Joe-nak az ezüsthegyű sétabotot, amelyet újabban bikacsök helyett használunk, és átlépem a kötelet. Balról észreveszem August közeledő cilinderét, ezért inkább jobbra tartok, és elhaladok a zebrák sorfala előtt. Útközben megállok Marlena mellett. – Tudod, hogy Rosie-val kell fellépned ma este? – szólítom meg. – Bocsássanak meg! – mosolyog a családra. Felém fordul, és szorosan hozzám hajol. – Igen. Al bácsi behívatott. Azt mondja, a cirkusz a csőd szélén áll. – De fel tudsz lépni? Úgy értem, a te… ümm… – Jól vagyok. Semmi megerőltetőt nem várnak el tőlem. – És mi van akkor, ha leesel? – Nem fogok. Mellesleg, nincs is más választásom. Al bácsi azt is mondta… ó, a pokolba is, itt van August. Jobban tennéd, ha kimennél innen. – Nem akarok. – Nem lesz semmi gond. Most, hogy itt vannak a tökfilkók, fékezi magát. Kérlek, menj! Átnézek a vállam fölött. August lehorgasztott fejjel egyre közelebb ér, majd úgy néz fel, akár egy bőszült bika. – Kérlek! – könyörög Marlena. Átvágok a nagysátoron, majd a porond ívét követve megcélzóm a hátsó kijáratot. De nem megyek ki, megállok, és a padsorok közé csusszanok. Egy néző gumicsizmái között nézem végig a bevonulást. Nagyjából a felénél tartunk, amikor észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Egy vén porondmunkás is a lelátókon nézdegél, csak éppen az ellenkező irányba figyel. Egy nő szoknyája alá kandikál. – Hé! – kiáltok rá. – Hé, hagyd abba! A közönség elragadtatottan morajlik fel, mikor hatalmas szürke tömeg halad el a lépcső alatt. Rosie az. Visszafordulok a porondmunkáshoz. Lábujjhegyen áll, egy padlódeszka peremébe kapaszkodik az ujjai hegyével, és ajkát nyalogatva kukucskál felfelé. Nézni sem bírom, olyan undorító! Iszonyú bűneim vannak, amelyek gyehennára juttatják a lelkemet, mardos is értük a bűntudat, de a gondolat, hogy egy nőt valaki így megalázhat, több, mint amit el tudok viselni. Ezért bár Marlena és Rosie épp most lép be a középső porondra, megragadom a porondmunkást a zakójánál fogva, és kihúzom az ülések alól. – Hagyja békibe! – rikoltja. – Mi ütött beléd? Nem engedek a szorításomon, figyelmem azonban a porondra irányul. Marlena ügyesen egyensúlyoz a gömbön, Rosie azonban meg se moccan, lecövekel a talajra mind a négy lábával. August hiába hadonászik, lengeti a botját, és rázza az öklét. A szája kinyílik, majd összezárul. Rosie füle a fejéhez lapul, én pedig előrehajolok, hogy jobban lássam. Az elefánt kimondottan fenyegetően viselkedik. Istenem, Rosie! Ne most! Ne csináld ezt most! – Ugyan má! – recsegi a kezeim között vonagló mocskos gnóm. – Ez nem vasárnapi

iskola. Csak ártatlan szórakozás vót. Gyerünk, engeggyé má e! Lenézek rá. Bűzös lehelete az arcomba csap. Az alsó fogsora hosszú, barna fogakból áll. Undorodva lököm el magamtól. Sietve ide-oda pislog, és amikor látja, hogy a tömegből senki sem vett észre semmit, zakója hajtókáját felháborodottan kiegyengetve, páváskodva vonul a hátsó bejárat felé. Ám még mielőtt kilépne, ferde pillantást vet felém. Összeszűkült szeme azonban túlnéz rajtam, és valami másra szegeződik a hátam mögött. Valósággal kibukik a sátorból, arcán a rettegés maszkja. Megpördülök a tengelyem körül. Látom, hogy Rosie felemelt ormánnyal, elnyíló szájjal szalad felém. A lépcsőre vetem magam, ahogy trombitálva elviharzik mellettem. Olyan erővel kavarja fel a fűrészport, hogy csaknem egy méter magas felhő gomolyog a nyomában. August a botját lengetve követi. A tömeg kacagásban és éljenzésben tör ki… azt hiszik hogy ez is a számhoz tartozik. Al bácsi bénultan áll a porond közepén. Egy pillanatig tátott szájjal mered a hátsó kijáratra. Aztán akcióba lendül, és felkonferálja Lottie-t. Feltápászkodom, és Marlenát keresem a tekintetemmel. Elszalad mellettem, rózsaszínű ködfátyol. – Marlena! Odébb August már nagyban páholja Rosie-t. Az elefánt üvölt és visít, a fejét dobálja, August azonban úgy dolgozik, mint egy gép. Felemeli azt az átkozott botot, és újra meg újra lesújt az elefántra a kampójával. Mikor Marlena odaér, szembefordul vele. A bot a földre hullik. August égő szenvedéllyel mered a feleségére, és közben tökéletesen elfeledkezik Rosie-ról. Ismerem ezt a tekintetet. Előrerontok. Ám alig lépek néhányat, a lábamat kirúgják alólam. Arccal a földön heverek, gerincembe egy térd nyomódik. Egyik karomat hátracsavarta a támadóm. – Szállj le rólam, az istenedet! – üvöltöm, és ide-oda vonaglok, hogy kiszabaduljak. – Mi ütött beléd, az istenfáját! Engedj el! – Fogd be a csőrödet! – hallom meg Bokszos hangját a fejem felett. – Nem mész sehová. August lehajol, és kiegyenesedik, a vállán Marlenával. Az asszony a hátát öklözi, rúgkapál és sikoltozik. Majdnem sikerül is kiszabadulnia, de August visszarángatja, és mintha mi sem történt volna, tovább masírozik. – Marlena! Marlena! – üvöltöm, ahogy visszanyerem a hangomat. Kiszabadítom magam Bokszos térde alól, és már majdnem talpra állok, amikor ütést érzek a tarkómon. Agyam és szemem nagyot ugrik üregében. Csillagokat látok, és futólag arra gondolok, talán meg is süketültem. Egy pillanat múlva kezd visszatérni a látásom, a látóterem szélétől befelé. Az arcok megjelennek és a szájak mozognak ugyan, hallani azonban csak fülsiketítő zúgást hallok. Négykézláb iparkodom rájönni, ki, mi és hol van körülöttem, hanem most sikoltva jön felém a föld. Nincs erőm megállítani, ezért összeszedem minden erőmet – fölöslegesen, mivel még az ütközés előtt elnyel a feketeség.

Huszonkettő Csitt, ne mozogj! Nem teszem, bár fejem együtt inog a vonat ringásával. A mozdony füttye gyászosan hasít a levegőbe. A távoli hang valamiként túlharsogja makacs fülzúgásomat. Ólomsúlyúnak érzem a tagjaimat. Valami hideg és nedves ér a homlokomhoz. Kinyitom a szemem, mozgó színek és formák kavalkádjával találom szemben magam. Négy elmosódott kar mozog az arcom előtt, amelyek végül egyetlen kurta végtaggá olvadnak össze. Némán tátogok, ajkam akaratlanul is alagutat formáz. Hiába forgatom azonban a fejemet, hang nem jön ki a torkomon. – Tartsd behunyva a szemedet! – rendelkezik Walter. – Feküdj így, mozdulatlanul! – Hrrrm! – hörgők. Hagyom, hogy a fejem oldalra bukjon, menten le is esik róla a rongy, amely egy pillanat múlva visszakerül a helyére. – Téged aztán alaposan helybenhagytak! Üdvözöllek a fedélzeten! – Éledezik? – kérdezi Teve. – Hé, Jacob, velünk vagy még? Úgy érzem magam, mint aki mély bányából érkezik vissza a felszínre. Egyelőre gondot okoz a tájékozódás. Úgy rémlik, a hálózsákon fekszem. A vonat már mozgásban van. De hogyan kerültem ide, és miért aludtam? – Marlena! – Nem megmondtam, hogy feküdj nyugodtan? – ripakodik rám Walter. – Marlena! Hol van Marlena? – zihálom, mialatt visszahanyatlom a párnára. Szédeleg a fejem. Azt hiszem, szétrázódott az agyam. Ha kinyitom a szemem, még rosszabb, ezért inkább csukva tartom. Most, hogy kizártam a külvilágot, a feketeség túlnő a fejemen, mintha valaki kifordította volna a koponyámat. Walter mellettem térdel. Elveszi a rongyot a homlokomról, vízbe mártja, és kifacsarja a fölösleget. A víz visszacsorog a tálba; tiszta, tiszta hang, ismerős csobogás. A fülzúgásom lassan alábbhagy. Fültől fülig lüktető, hasogató fejfájás költözik a helyébe. Walter visszahelyezi arcomra a rongyot. Megtörölgeti vele a homlokomat, az arcomat és az államat, nedves marad utána a bőröm. A hűvös érintés visszahoz a valóságba, és segít, hogy a fejemen kívüli történésekre figyeljek. – Hol van Marlena? Bántotta? – Nem tudom. Újra kinyitom a szemem, mire a világ erőszakosan megbillen. Nagy nehezen felkönyöklök, ezúttal Walter nem kényszerít vissza. Ehelyett fölém hajol, és a szememet kémleli. – A francba! Eltérő méretű a két pupillád. Innál valamit? – Ha… ja – hörgőm. Nehéz a szavakat formálnom. Tudom, mit szeretnék kifejezni, de az agyamat a számmal összekötő csatornát akár vattával is kitömhették volna. Walter átmegy a szobán, egy kupak csörömpölve hull a földre. Visszajön, és egy palackot szorít az ajkamhoz. Szasszaparilla. – Sajnos, ennél jobb nincs raktáron – mondja bánatosan. – Rohatt zsaruk! – morogja Teve. – Jól vagy, Jacob? Szeretnék válaszolni, de minden erőmet felemészti hogy egyenesen tartsam magam. – Walter, jól van? – Teve hangja ezúttal még aggódóbb, mint az előbb. – Azt hiszem – feleli Walter, aki most a padlóra helyezi a palackot. – Fel akarsz ülni? Vagy várjunk még néhány percet? – Meg kell találnom Marlenát!

– Felejtsd el, Jacob! Per pillanat semmit sem tehetsz. – Muszáj. Mi van akkor, ha…? – elbicsaklik a hangom, képtelen vagyok befejezni a mondatot. Walter ülő helyzetbe segít. – Per pillanat úgysem tehetsz semmit. – Ebbe nem törődhetek bele. Walter dühösen fordul felém. – Az isten szerelmére, most az egyszer volnál szíves rám figyelni? A dühe elhallgattat. Átrendezem a két térdemet, és előredőlök, így fejem a karomra kókad. Súlyosnak és hatalmasnak érzem… majdnem akkorának, mint a testemet. – Az ne zavarjon, hogy mozgó vonaton vagyunk, neked meg agyrázkódásod van! Piszok nagy pácban vagyunk! És bármit teszel most, csak tovább mérgesíted a helyzetet. A pokolba is, ha nem agyabugyáltak volna véresre, és nem lenne itt Teve, vissza sem szálltam volna a vonatra! A hálózsákra meredek a két térdem között, és megpróbálok a legnagyobb gyűrődésre koncentrálni. A dolgok kezdenek megállapodni, nem libbennek odább olyan könnyen. – Ide hallgass! – fogja halkabbra a hangját Walter –, három napunk van, amíg leadjuk Tevét. Addig ki kell bírnunk valahogyan. Ez azt jelenti, hogy hátul is legyen szemünk, és ne műveljünk semmi ostobaságot. – Leattok engem? – hördül fel Teve. – Így beszész rólam? – Pillanatnyilag igen! – veti oda Walter. – És légy hálás érte! Mit gondolsz, mi a rosseb történne veled, ha azonnal lelécelnénk? Hmmm? Nincs válasz a matracról. Walter elhallgat, aztán felsóhajt. – Nézd, borzasztó, ami most Marlenával történik, de hát az isten szerelmére, ha Providence előtt lépünk le, Tevének annyi. Három napig még neki kell vigyáznia magára. Hisz a fenébe is, négy éve csinálja már! Három napot csak kibír! – Gyereket vár, Walter. – Mi van? Hosszú csönd következik. Felnézek. Walter a homlokát ráncolja. – Biztos vagy benne? – Ő mondta. Walter hosszan néz a szemembe. Igyekszem állni a tekintetét, de a szemem ritmikusan ideoda ráng közben. – Eggyel több ok az óvatosságra. Jacob, nézz rám! – Próbálok! – mondom. – Ki fogunk jutni innen. De ahhoz, hogy valamennyien élve megússzuk, be kell tartanunk a játékszabályokat. Semmit… az égvilágon semmit… nem tehetünk addig, amíg Teve el nem ment! Minél hamarább megemészted ezt, annál jobb. Zokogás hallatszik a matracról. Walter odafordítja a fejét. – Dugulj el, Teve! Nem fogadnának vissza, ha nem bocsátottak volna meg neked. Vagy azt akarod, hogy lehajítsanak a vonatról? – Nem is tudom – sírja Teve. Walter visszafordul hozzám. – Nézz rám, Jacob! Nézz rám! – amikor megteszem, folytatja. – Marlena tud bánni Augusttal. Én mondom, higgyél nekem, tud vele bánni! Ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról. Tudja, mi forog kockán. Az egész mindössze három nap. – És aztán? Hiszen eddig egyfolytában azt hajtogattad, hogy nincs hová mennünk. Walter dühösen fordítja felém az arcát, majd visszarántja. – Tényleg felfogtad, Jacob, milyen helyzetben vagyunk? Mert néha azt hiszem, nem. – Persze, hogy felfogtam! Mindössze arról van szó, hogy nem tetszik a lehetséges kiút. – Nekem sem. De amint már mondtam, erre később is ráérünk. Most koncentráljunk arra, hogy elevenen kijussunk innen.

Teve csak sír és szipog, hiába vigasztalgatja Walter, hogy a családja tárt karokkal várja. Végül elalszik. Walter még utoljára megnézi, leoltja a lámpát, majd visszavonul a sarokba, a lószőr takaróra Királynővel. Néhány perc múlva hortyog. Óvatosan felkelek, minden mozdulatnál igyekszem megőrizni az egyensúlyomat. Amikor sikerül függőleges helyzetbe bűvészkednem magam, kísérletképpen egy lépést teszek előre. Szédelgek, de valahogyan megtartom magam. Lassan, vigyázva lépegetek, és amikor sikerül, átmegyek a szobán a bőröndhöz. Hat perc múlva Walter késével a fogam között, négykézláb kúszom a marhavagon tetején. Ami a vonat belsejében szelíd zötykölődésnek tűnik, idefent már heves rázkódás. Kanyarokban ide-oda ránganak a kocsik. Ilyenkor a felső korlátba kapaszkodva megállok, és kivárom, míg újra egyenesbe érünk. A kocsi végén megállok, és fontolóra veszem a lehetőségeimet. Elméletben lemászhatnék a létrán is, átugorhatnék a peronra, és addig járhatnék vagonról vagonra, amíg a kívánt pontra nem érek. Ugyanakkor nem kockáztathatom meg, hogy meglássanak. Akkor tehát indulás! Felállók, a kést továbbra is a fogam között tartom. Szétterpesztem a lábamat, behajlítom a térdemet, és a két karommal egyensúlyozok, akár a kötéltáncosok. A mi kocsinkat és a következőt elválasztó távolság óriásinak, végtelennek tűnik. Összeszedem minden bátorságomat, nyelvemet a kés keserű pengéjéhez szorítom. Aztán ugrom. Minden izmomat megfeszítve vetem át magam a légen. Vadul rúgkapálok, készen arra, hogy bármit megragadjak… bármit… amennyiben elvétem az ugrást. A tetőre érkezem. A tetőkorlátba kapaszkodom, és úgy lihegek, akár egy kutya. Lélegzetem a penge mellett süvít. Továbbra is a korlátba fogódzóm, kiveszem a számból a kést, és lenyalom a vért az ajkamról. Aztán ismét visszaveszem a fogam közé a pengét ügyelve, hogy ne érjen az ajkamhoz. Így kelek át öt hálókocsin. Minden egyes ugrásom kicsivel pontosabb, könnyedebb lesz. A hatodiknál emlékeztetem magam, hogy most kell igazán résen lennem. A főnöki kocsihoz érve megpihenek a tetőn, és felmérem a helyzetet. Sajognak az izmaim, kóvályog a fejem, és levegő után kapkodok. A vonat újra kanyarodik. A mozdony felé pillantok, közben szorítom a korlátot. Erdős domboldalon pöfögünk előre, és egyenesen egy szakadék felé tartunk. Ahogy ki tudom venni a sötétben, a szakadék húsz méter mélyen ásít egy sziklás folyamágy fölött. A vonat ismét megrándul, én pedig úgy döntök, a 48-as kocsiig rám váró út hátralévő részét odabent fogom megtenni. A kést továbbra is a fogam között szorongatva leereszkedem a peron szélére. Az előadóművészek és főnökök lakhelyét összekötő kocsikat fémlemezek kapcsolják össze, ezért mindössze az egyik ilyenen kell landolnom. Az ujjam begyével kapaszkodom, amikor a vonat megint nagyot lódul, oldalra sodorva a lábamat. Kétségbeesetten fogódzkodom, izzadt ujjaim lecsúsznak a recés fémről. Mikor a vonat ismét kiegyenesedik, a lemezre huppanok. A peronon korlát fut körbe. Egy pillanatra nekitámaszkodom, hogy erőt gyűjtsek. Sajgó, remegő ujjaimmal előhalászom zsebemből az órámat. Hajnali három. Annak az esélye, hogy belebotoljak valakibe, csekély, de nem lehetetlen. Csak a kés jelent gondot. Túl hosszú ahhoz, hogy zsebre tegyem, és túl éles, hogy az övembe tűzzem. Végül köréje bugyolálom a zakómat, majd a hónom alá fogom a batyut. Aztán ujjaimmal a hajamba túrok, letörlöm a vért az ajkamról, és félretolom az ajtót. A folyosó üres, csak az ablakokon beszüremlő hold világít. Megállok, hogy kinézzek. Most járunk a szakadéknál. Alábecsültem a mélységét… jó negyven méternyire lehetünk a folyamágy vándorkövei fölött, köröttünk mindenütt a fekete űr. Miközben a vonat ide-oda

ing, hálát adok az égnek, hogy nem vagyok a tetőn. Hamarosan a 3-as díszterem kilincsére meredek. Kigöngyölöm a kést, és míg visszaveszem a zakómat, a padlóra fektetem. Aztán újra kézbe fogom, és még egy pillanatig bámulom a kilincset. Hangos kattanás hallatszik, ahogy lenyomom. Megdermedek, a kilincset lenyomva tartom és figyelem, nem ébredt-e fel valaki. Néhány másodperc elteltével tovább forgatom, majd befelé nyitom az ajtót. Nyitva is hagyom, mert félek, hogy ha becsukom, August felébred a zajra. Ha a hátán fekszik, egyetlen gyors suhintás elég a légcsövére, és vége. Ha viszont a hasára vagy az oldalára fordul, jóval erősebben kell odasújtanom, hogy biztosan végezzek vele. De mindenképpen, a nyakára kell céloznom. Nem szabad bizonytalankodni: a vágásnak elég mélynek kell lennie, hogy hamar kivérezzen, anélkül, hogy felkiáltana. A hálószoba felé kúszom, markomban a késsel. A bársonyfüggöny be van húzva. Résnyire mozdítom a szélét, és bekémlelek. Amikor látom, hogy August egyedül alszik, megkönnyebbülten fellélegzem. Marlena tehát biztonságban van, valószínűleg a női szakaszban. Meglehet, idefelé jövet átkúsztam felette. Besurranok a helyiségbe, és megállok az ágy mellett. August a felém eső oldalon hever, üresen hagyva Marlena helyét. Az ablakfüggönyt felkötötték, a holdfény fel-felvillan a fák között, hol megvilágítva, hol sötétbe borítva vetélytársam arcát. Lenézek rá. Csíkos pizsama van rajta, és békés, mi több, fiús benyomást kelt. Fekete haja kócos, és szája sarkán néha végigráng egy mosoly. Hirtelen megmozdul, cuppog a szájával, majd hátáról az oldalára fordul. Átnyúl Marlena oldalára, és párszor meglapogatja az üres helyet. Aztán az egész párnát végigtapogatja. Megfogja, a melléhez szorítja, ölelgeti, belétemeti az arcát. Felemelem, és két kézre fogom a kést, hegye fél méterrel a torka fölött van. Jól kell csinálnom. Kimérem a mozdulat ívét, hogy véletlenül se hibázzak. A vonat közben kibújik az erdőből, és a holdfény vékony csíkja végigsiklik a pengén. Ahogy forgatom, apró fényszikrák pattognak róla. August ismét megmozdul, felhorkan, és vadul dobálja magát. Bal karja lecsúszik az ágyról, és a combomtól néhány centire áll meg. A penge tovább villog: felfogja és visszaveri a fénysugarakat. De már nem azért mozog mert én próbálgatom a döfés szögét, hanem azért, mert remeg a kezem. August alsó állkapcsa lenyílik, egy hangosat ásít, és tovább cuppog a szájával. A keze ernyedten lóg a combom mellett. Ujjai meg-megránganak. Föléje hajolok, és óvatosan Marlena párnájára fektetem a kést. Néhány másodpercig még nézem, aztán távozom. Az adrenalinhullám elültével a fejemet ismét nagyobbnak érzem a testemnél. Átimbolygok a folyosókon, míg el nem érem a dísztermek végét. Két választásom van. Vagy újra felmegyek a tetőre, vagy a főnöki kocsiban folytatom az utamat – ahol minden eshetőség megvan arra, hogy valakik még a kártya mellett virrasztanak –, a tetejében át kell kelnem valamennyi alvón. A végén úgyis felkényszerülök a tetőre, mert csak így juthatok vissza a marhavagonba. Úgy döntök hát, hogy inkább most mászom fel. Ez több, mint amire képes vagyok. Lüktet a fejem, és az egyensúlyérzékem romokban. Felkapaszkodom egy összekötő peron létrájára, azután valahogy felküzdöm magam a tetőre. Jó ideig heverek ott; kavarog a gyomrom, és minden erő kiszállt a tagjaimból. Tíz percet töltök erőgyűjtéssel, majd előrekúszom. A vagon végén ismét megpihenek, elfeküdve a tetőkorlátok között. A végkimerülés határán járok. El sem tudom képzelni, hogyan megyek tovább, de muszáj. Ha most elalszom, az első kanyarnál legurulok a vonatról. Újra zúgni kezd a fülem, és rángatózik a szemem. Négyszer jutok át a nagy választóvonalon, mindannyiszor biztosra véve, hogy nem fog sikerülni. Az ötödik alkalommal

kis híján rajtavesztek. Két kezemmel megkapaszkodom a vaskorlátba, de a vonat széle a zsigereimbe vág. Ott csüngök kábultan, és olyan kimerülten, hogy átfut az agyamon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindent veszni hagynék. Így érezhetnek a fuldoklók az utolsó másodpercekben, amikor végül feladják a küzdelmet, és átadják magukat a víz ölelésének. Csakhogy rám nem selyemsima ölelés, hanem végtagjaim fájdalmas elvesztése vár. Fellendítem magam, és addig kaparászom a lábammal, amíg fogást nem találok a vonat felső peremén. Innen már fel tudok húzódzkodni: egy másodperc elteltével újra a tetőn heverek, levegő után kapkodva. A vonatfütty ismét felharsan, és én felemelem óriásira nőtt fejemet. A marhavagon tetején vagyok. Most már csak a szellőzőnyílásig kell eljutnom, és onnan leugranom. Megmegpihenve kúszom el odáig. Nyitva találom, ami furcsa, mivel úgy emlékszem, hogy becsuktam. Leereszkedem a helyiségbe, és a padlóra huppanok. Az egyik ló felnyihog, aztán tovább prüszköl és dobrokol. Felizgathatta valami. Elfordítom a fejemet. A külső ajtó tárva-nyitva. Ijedten felülök, és körbetapogatózom. Most a belső ajtóval állok szemben. Ez is nyitva. – Walter! Teve! – kiáltom. Nem kapok választ, csak az ajtó verődik halkan a mögötte álló falhoz, azonos ütemben a kerekek zakatolásával. Talpra kászálódom, és berontok az ajtón. Kétrét görnyedve, egyik kezemmel az ajtófélfába kapaszkodva, a másikkal a combomat megtámasztva vaksin bámulok a helyiségbe. Mostanra minden vér kiszállt a fejemből, a látóteremet pedig ismét fekete-fehér robbanások töltik meg. – Walter! Teve! Lassan visszatér a látásom, újra szélről befelé, ezért azon kapom magam, hogy csak a fejemet forgatva veszem ki, ami a látóterem perifériájára kerül. A deszkák résein beszűrődő fény az üres matracra esik. A hálózsák szintén üres, ahogyan a lószőrtakaró is a sarokban. A hátsó fal mellett sorakozó bőröndökhöz tántorgok, és áthajlok felettük. – Walter? Csupán Királynőt találom itt, reszketve és labdává gömbölyödve. Rettegve néz fel rám, és ha eddig maradt valami kétségem afelől, mi történt, most már nem áltathatom magam tovább. Fájdalomtól és bűntudattól sújtva rogyok a padlóra. A falhoz vágok egy könyvet, öklömmel a padlódeszkákat verem. Amikor végül alábbhagy a zokogásom, Királynő előóvakodik a bőröndök mögül, és elfészkeli magát az ölemben. Átölelem meleg testét, és mindketten csöndben ringatózunk. Szeretném hinni, hogy Walter kése sem számított volna. Én mindenesetre itt hagytam őket kés nélkül, esélytelenül. Szeretném hinni, hogy megúszták élve. Magam elé képzelem a jelenetet… amint ők ketten szitkok közepette gurulnak le a mohás erdei lejtőn. Ebben a pillanatban Walter talán segítségért siet. Valahol kényelembe és biztonságba helyezte Tevét, és most elmegy, hogy segítséget találjon. Jól van, nyugalom. Nem is olyan végzetes ez, mint gondoltam. Majd visszamegyek értük. Reggel felszedem Marlenát, visszatérünk a legközelebbi városba, és a kórházban érdeklődünk. Meglehet, inkább a börtönben, amennyiben a város csavargónak nyilvánította a barátaimat. Könnyű lesz kitalálnom, melyik a legközelebbi város. Csak arra kell gondolnom, hogy ez esik legközelebb a… Nem, ezt nem tehették. Képtelenség! Senki nem dob ki a vonatból szakadék fölött egy nyomorék öregembert meg egy törpét. Még August és Al bácsi sem. Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöm, hogy különböző halálnemeket gondolok ki a számukra. Sorra ízlelgetem őket. Olyan érzés, mintha sima köveket fognék az ujjaim közé. A légfékek csikorgása felráz révületemből. Még mielőtt a vonat megállna, a kavicsra

ugrom, és nagy léptekkel megindulok a hálókocsik felé. Az elsőnek, amely elég lerobbant ahhoz, hogy munkásoknak adjon szállást, felkapaszkodom a vaslépcsőjén. Olyan hevesen lököm félre az oldalajtót, hogy menten visszasiklik, és bezáródik. Újra kinyitom, és belépek. – Earl! Earl! Hol vagy? – hörgőm gyűlölettel és haraggal eltelve. – Earl! Végiglopakodom a priccsek közötti folyosón, és végigvizslatom őket. A meglepett arcok közül, amelyekbe belenézek, egyik sem Earlé. Lássuk a következő kocsit! – Earl! Itt vagy? Megállok, és egy elképedt fickóhoz fordulok, aki az egyik priccsen hever. – Hol a pokolban van? Itt van? – Earlre, a biztonsági fickóra gondúsz? – Igen, pontosan rá. Válla fölé bök a hüvelykjével. – Két kocsival odább, arra e. Átevickélek egy újabb vagonon. Iparkodom nem rálépni a priccsek alól kikandikáló végtagokra és megkerülni a szélükről lelógó karokat. Nagy lendülettel nyitom a következő ajtót. – Earl! Hol a pokolban vagy? Tudom, hogy itt vagy! Meglepett hallgatás a válasz. A kocsi mindkét oldalán alvók fordulnak meg a priccsükön, és néznek fel a hangoskodó betolakodóra. A vagon háromnegyed részéig jutok, amikor meglátom Earlt. Valósággal nekirontok. – Te szarházi! – ordítom, és megragadom a nyakánál fogva. – Hogy tehetted? Hogy voltál képes rá? Earl leugrik a priccséről, és megragadja mindkét karomat. – Nyugi, nyugi, Jacob! Mi a gond? – Kibaszottul tudod, mi a gond! – üvöltöm, a karom csavargatva, és kiszabadulok a szorításából. Rávetem magam, ám még mielőtt a közelébe érnék, elkapja a kezem és kartávolságra eltart magától. – Hogy tehetted? – ömlik a könnyem. – Hogy voltál rá képes? Hiszen Teve barátjának mondtad magad! És ugyan mi a fészkes fenét ártott neked Walter valaha? Earl elsápad. A csuklómra kulcsolódó két keze megdermed. Az arcára kiülő döbbenet olyan őszinte, hogy abbahagyom a viaskodást. Elszörnyedve pislogunk egymásra. Másodpercek telnek el így. Riadt moraj fut végig a kocsin. Earl elenged. – Kövess! – mondja. Lelépünk a vonatról, és amikor már jó pár lépéssel arrébb járunk, Earl felém fordul. – Eltűntek? Rámeredek, és megpróbálom leolvasni arcáról a választ. De nincs ott semmi. – Igen. Sehol sincsenek. Earl a fogát szívja, és behunyja a szemét. Egy pillanatig azt hiszem, elsírja magát. – Azt mondod, semmit sem tudtál? – kérdem. – A pokolba is, nem! Minek néző engem? Sose lennék képes ilyesmire. Ó, a francba! Hogy az isten verje meg! Szegény öreg! De várja… – mondja, és váratlanul rám szegezi a tekintetét. – És te, hun vótá? – Valahol másutt – mondom. Earl egy pillanatig méreget még, aztán a földre süti a szemét. Csípőre teszi a kezét, felsóhajt, a fejét csóválja, és gondolkodik. – Rendbe – mondja. – Most megyek, és kiderítem, hány más nyomorúttat hajítottak le. De valamit nem értek itten. Az artistákat nem bántják, még az alacsonyabb rangúakat sem. Ha Walter mégis kikapta, ez azt jelenti, hogy te vótál a célpont. Ha neked lennék, most azonnal

lekopnék innen, és vissza se néznék. – És ha nem tehetem? Hirtelen felnéz. Ide-oda mozog az állkapcsa. Hosszan vizsgálgat. – Napközbe biztonságba lesző a körletbe – mondja végül. – De ha este visszamész a vonatra, a közelébe se menny a marhavagonnak! Maraggy a pőrekocsikon, és aluggy a szekerek alatt! Ne hagyd, hogy elkapjanak, és légy résen! Amint lehet, tűnny el innét! – Eltűnök. Higgy nekem! De még van itt egy kis elintéznivalóm. Earl még egyszer utoljára alaposan végigmér. – Később még beszélünk – mondja. Ezzel elbattyog az étkezde irányába, ahol a Repülő Különítmény emberei kis csoportokba verődnek. Az arcukon félelem, a tekintetük ide-oda cikázik. Tevén és Walteren kívül még nyolcan hiányoznak: hárman a központi szerelvényről, a többi a Repülő Különítmény csapatából. Ez azt jelenti, hogy Bokszos és a pribékjei kisebb osztagokra oszlottak, és a vonat különböző részeit vizsgálták át. Most, hogy a cirkusz a csőd szélén áll, a munkásokat előbb-utóbb úgyis kidobták volna, csakhogy nem egy szakadék fölött. Ezt nekem tartogatták. Átfut az agyamon, hogy a lelkiismeret szava pont abban a pillanatban szólalt meg bennem, és akadályozta meg, hogy megöljem Augustot, amikor valaki kísérletet tett, hogy végrehajtsa az utasítást és kinyírjon. Vajon mit érezhetett, amikor felébredt a kés mellett? Remélem, érti, hogy ami fenyegetésként kezdődött, azóta ígéret lett. Ezzel tartozom mindazoknak, akikkel most végeztek. Egész reggel lapítok, és közben kétségbeesetten keresem Marlenát, akinek se híre, se hamva. Al bácsi fekete-fehér kockás nadrágjában és skarlátpiros mellényében flangál, és mindenkinek rásújt a fejére, aki nem elég gyors, hogy kitérjen az útjából. Egyszer észrevesz, és azonnal lecövekel. Kábé nyolcvan lépés választ el minket, úgy nézünk egymással farkasszemet. Meredt szemmel bámulom, és megpróbálom minden gyűlöletemet a tekintetembe sűríteni. Néhány másodperc múlva Al ajka hideg mosolyra húzódik. Aztán hirtelen mozdulattal jobbra fordul, és csatlósai kíséretében folytatja útját. Ebédidőben a távolból nézem végig, hogy felhúzzák a zászlót az étkezde fölé. Marlena is megjelenik utcai ruhában, és beáll a sorba. Szeme a sokaságot pásztázza. Érzem, hogy engem keres, és remélem, tudja, hogy semmi bajom. Alig ül le, August tűnik elő a semmiből, és helyet foglal vele szemben. Nem hozott magával ételt. Mond valamit, aztán átnyúl az asztal fölött, és megragadja Marlena csuklóját. Ő elrántja, de közben feldönti a kávéját. A körülöttük ülők feléjük fordulva figyelik a jelenetet. August elengedi az asszonyt, és olyan hevesen löki hátra a padot, hogy az feldől a fűben. Aztán elviharzik. Amint kiteszi lábát az étkezdéből, futva indulok arrafelé. Marlena felpillant, észrevesz, és elsápad. – Jacob! – sóhajtja. Felállítom a padot, és ráülök a szélére. – Ugye, nem bántott? Jól vagy? – kérdem. – Semmi bajom. De mi a helyzet veled? Hallottam, hogy… – elakad a hangja, és a szája elé kapja a kezét. – Ma elmegyünk innen. Majd figyellek. Hagyd el a cirkuszt, amikor tudod, és én követlek. Sápadtan mered rám. – Mi lesz Walterrel és Tevével? – Majd visszajövünk, és kitalálunk valamit.

– Néhány órára lesz szükségem. – Miért? Al bácsi áll meg az étkezde szélén, és ujjával a levegőbe pattint. A sátor túloldaláról Earl közeledik felénk. – Van egy kis pénz a szobánkban. Akkor megyek majd be, amikor nem lesz otthon – mondja Marlena. – Ne tedd! Nem éri meg a kockázatot – mondom. – Majd vigyázok. – Ne! – Gyerünk, Jacob! – mondja Earl, és megfogja a felkaromat. – A főnök azt akargya, hogy tisztujj innen. – Egy másodpercet kérek, Earl! Earl mélyet sóhajt. – Jó. Huzakoggy egy kicsit! De csak pár másodpercről lehet szó, aztán ki köll vigyelek innen. – Marlena – mondom kétségbeesetten –, ígérd meg, hogy nem mész be a kocsitokba! – Muszáj. A pénz fele az enyém, és ha nem viszem el, egy centünk sem lesz. Kitörök Earl szorításából, felállók, úgy nézek vele szembe. Vagy – legyünk pontosak – inkább a mellkasával. – Mondd meg, hol van, és érte megyek – hörgőm, Earl mellébe bökve az ujjamat. – Az ablak melletti ülés alatt – suttogja Marlena idegesen. Felkel, megkerüli az asztalt, és megáll mellettem. – A pad nyitható. Egy kávéskannában találod. De nekem valószínűleg könnyebb volna… – Jó, most mán kiviszlek – mondja Earl. Megfordít, és karom a hátam mögé csavarja. Előrelök, hogy kétrét görnyedek. Marlena felé fordítom a fejem. – Majd én érte megyek. Tartsd távol magad a kocsitoktól! Ígérd meg! – Ellenállok egy kicsit, és Earl engedi. – Ígérem – mondja Marlena. – Légy óvatos! – Engedj el, te nyavalyás! – kiáltok Earlre, a nagyobb hatás kedvéért. Látványosan hagyjuk el a sátrat. Vajon észreveszi-e bárki, hogy nem csavarja ki eléggé a karomat, és nem fáj? Ezért az apróságért azzal kárpótolja magát, hogy jó két méterre előretaszít a füvön. Azzal töltöm a délutánt, hogy sarkok mögül leskelődöm, sátorponyvák mögé surranok be, és szekerek alatt bújok meg. De egyetlenegyszer sem tudnék észrevétlenül közel kerülni a 48as kocsihoz… mellesleg ebédidő óta nem láttam Augustot, több mint valószínű tehát, hogy odahaza van. Ezért inkább türelmesen várakozom. Ma nincs matiné. Nagyjából délután háromkor, Al bácsi feláll egy ládára a körlet közepén, és mindenkinek tudtára adja, hogy az esti műsor lesz életük fénypontja. Azt már nem árulja el, mi történik akkor, ha mégsem, és senki sem kérdezi. Így azután összeáll egy rögtönzött felvonulás, miután az állatokat bevezetik a menazsériába, és a cukorkaárusok meg társaik kirakják portékáikat. A tömeg, amely a várostól idáig követte a felvonulást, a középrészen gyülekezik, és hamarosan Cecil is megdolgozza mutatványosbódéja előtt a szájtáti közönséget. Az állatsátor oldalához lapulok, és kifűzöm a varratot, hogy bekandikálhassak rajta. Augustot látom amint éppen Rosie-t hozza. A véknya és hátsó lábai alá csap ezüstvégű botjával, mindenekelőtt azért, hogy félelmet ébresszen benne. Az elefánt engedelmesen követi, tekintete azonban üveges az ellenszenvtől. August a szokásos helyére vezeti, és egy póznához láncolja a lábfejét. Rosie lelapult füllel bámulja August meggörnyedő hátát, aztán minden jel szerint visszatér szokásaihoz: ormányát lóbálva kutatja végig a terepet maga előtt. Talál ott valamit, és felveszi. Befelé kunkorítja az ormányt, hozzádörgöli a kérdéses tárgyat,

felmérve annak tapintását. Aztán a szájába veszi. Marlena lovai már felsorakoztak, de ő még nincs itt. A tökfilkók többsége libasorba állva megindult a nagysátor felé. Bizonyára Marlena is ott van. Gyere, gyere, kerülj elő végre! Az is megfordul a fejemben, hogy ígérete ellenére talán mégis elment a díszterembe. A francba, a francba, a francba! August még mindig Rosie láncával babrál, de hamarosan felfedezi majd Marlena távollétét, és a keresésére indul. Valaki megrántja az ingem ujját. Öklömet támadásra lendítve megpördülök a sarkam körül. Grady mindkét kezét megadóan felemeli. – Hú, az áldóját, haver! Csak nyugalom! Leejtem az öklömet. – Kissé ideges vagyok. Ez minden. – Na persze. Jó okod van rá – mondja, és körbekémlel. – Mondd, ettél már? Láttam, hogy kipenderítettek az étkezdéből. – Nem – mondom. – Gyere! Elviszlek a sütödébe. – Nem tehetem. Egy lyukas garasom sincs – mondom, és alig várom, hogy elmenjen végre. Újra a varrat felé fordulok, és széthúzom a széleit. Marlena továbbra sincs sehol. – Majd én befizetlek – ajánlkozik Grady. – Igazán nincs rá szükség. Változatlanul a hátamat fordítom feléje, remélve, hogy ért a célzásból, és lelép. – Ide hallgass, beszélnünk kell! – suttogja. – De biztonságosabb a középrészen. Feléje fordulok, és a szemébe nézek. Követem a mutatványosbódéhoz. A nagysátorban a zenekar rázendít a bevonulás zenéjére. Beállunk a sorba a sütöde előtt. A pult mögött a szakács villámsebesen forgatja és osztja szét a burgereket a kiéhezett, bámész lézengők között. Gradyvel végigálljuk a sort. Két ujját mutatja fel a szakácsnak. – Két burgert, Sammy! Ne siess, ráérünk! Néhány másodperc múlva a szakács két bádogtányért tol elénk. Elveszem az egyiket, Grady a másikat. Egy összegöngyölt bankót nyújt át a szakácsnak. – Ugyan már – hárítja el amaz. – Köll is nekem a pénzed. – Kösz, Sammy – teszi zsebre a bankót Grady. – Rendes vagy. Egy ütött-kopott faasztalhoz megy, és lábát átlendíti a padon. Megkerülöm az asztalt, és leülök vele szemközt. – Miről van szó? – kérdem, és ujjammal a fa egy csomóját birizgálom. Grady lopva körbekémlel. – Néhány ürge visszagyütt azok közül, akiket tegnap kihajítottak – mondja. Felemeli a burgerét, és megvárja, amíg három csepp zsír a tányérjára hullik. – Tényleg, itt vannak? – húzom ki magam, és a középrészt pásztázom a tekintetemmel. De csak néhányan lézengenek a mutatványosbódé előtt. Valószínűleg azok, akik arra várnak, hogy Barbarához vezessék őket. Az összes többi tökfilkó a nagysátorba csődült mostanra. – Csak nyugi – int Grady. – Igen, öten visszagyüttek. – És Walter…? Hevesebben ver a szívem, hogy kimondom ezt a nevet, ám alighogy kiejtem a számon, Grady szeme megrebben. Ez hát a válasz. – Ó, Jézus! – elfordítom a fejemet, és igyekszem visszanyelni a könnyeimet. Beletelik néhány pillanatba, mire összeszedem magam. – Mi történt? Grady a tányérjára helyezi a burgerét. Öt teljes másodperc telik el, mielőtt válaszolna, és amikor megteszi, akkor is halkan, hangsúlyok nélkül beszél. – A szakadékba hajították őket, valamennyit. Teve feje szétloccsant egy sziklán. Azonnal szörnyethalt. Walter lába súlyosan megsérült. Ott kellett hagyniuk – nyel egyet, majd

hozzáteszi: – Nem hiszik, hogy megérte a nappalt. A távolba révedek. Légy repül a kezemre, elhessegetem. – És mi lett a többiekkel? – Túlélték. Páran leléptek, a többi visszagyütt. – Ide-oda rebben a tekintete. – Bili az egyik. – Mire készülnek? – kérdem. – Nem árulta el – mondja Grady. – De így vagy úgy, kikészítik Al bácsit. Segítek nektek, ha tudok. – Miért mondod el mindezt nekem? – Hogy ha teheted, tartsd távol magad az eseményektől. Teve barátja voltál, és ezt nem felejtjük el neked. – Előrehajol, hogy mellkasa az asztalhoz préselődik. – Mellesleg, az az érzésem, per pillanat nagyon is sok a vesztenivalód. Élesen felpillantok. Egyenesen a szemembe néz, egyik szemöldökét felvonja. Egek! Tud rólunk. Márpedig ha ő tud, mindenki más is. Ebben a szempillantásban el kell tűnnünk innen! A nagysátorban mennydörgő tapsorkán tör ki, és a zenekar olajozottan rázendít egy Gounod-valcerre. Önkéntelenül is az állatsátor felé fordulok. Reflex ez, hisz Marlena vagy már Rosie fején ül, vagy most készül rá felmászni. – Mennem kell – mondom. – Maraggy nyugton és egyé! – mondta Grady. – Ha tényleg lelépsz, jó ideig nem látsz majd ételt. Rákönyököl az asztal durva, szürke fájára, és felveszi a hamburgerét. A magaméra meredek, és azon gondolkozom, képes leszek-e végigenni. Érte nyúlok, ám még mielőtt kézbe venném, recsegve elhallgat a zene. Istentelenül összecsap a rézfúvósok, nádsípok és ütőhangszerek hangja, és az egészet a cimbalom üres kondulása zárja. Grady megkövül a hangra, akár egy pillanatfelvétel, a hamburgere fölé görnyedve, meredező kisujjakkal, szélesre húzott szájjal. Körbepillantok. Senki se moccan… minden szem a nagysátorra szegeződik. Pár szénacsomó szállong lustán a keményre döngölt föld felett. – Mi az? Mi folyik itt? – kérdem. – Psszt – int csendre élesen Grady. A zenekar újabb számba kezd, a „Lobogónk mindörökkön”-t játssza. – Jesszusom! A francba! – Grady az asztalra löki az ételét, és felugrik, felborítva a lócát. – Mi az? Mi történt? – A „Katasztrófa induló”! – sikoltja, majd megfordul, és a nyaka közé szedi a lábát. Mindenki, akinek köze van a cirkuszhoz, a nagysátor felé tódul. Felugróm a padról, és döbbenten téblábolok mögötte, semmit sem értek. Megpördülök, hogy lássam, mit tesz most a szakács, aki a kötényét tépi le magáról. – A „Katasztrófa induló” – veti oda, miközben feje fölött cibálja át a kötényt. – Azt jelenti, valami rosszul sült el… nagyon, nagyon rosszul. Valaki meglöki a vállam, ahogy elvágtáz mellettem. Gyémánt Joe az. – Jacob… az állatsátor! – rikoltja. – Elszabadultak az állatok. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Nem kell kétszer mondania. Marlena is ott van. Ahogy a sátorhoz közeledem, remeg a föld a lábam alatt. Majd szörnyethalok ijedtemben, mert nem egyszerű lárma ez, hanem paták és mancsok dobognak a keményre döngölt talajon. Betámolygok a sátorba. Közvetlenül az oldalfalnál szembetalálom magam egy hatalmas jakkal. Olyan közel vágtatott el mellettem, hogy ijedten hátrahőköltem, és a ponyvához lapultam, nehogy az egyik görbe szarv felnyársaljon. Egy rémült hiéna is behúzta előtte a vállát. Teljes a pánik. Az állatketrecek egytől egyig nyitva, a menazséria közepe elmosódó

forgatag. Csimpánz, orangután, láma, zebra, oroszlán, zsiráf, teve, hiéna és ló testrészek villannak… ami azt illeti, lóból vagy egy tucatot látok, többek között Marlena lovait is, és valamennyi őrjöng a félelemtől. A legkülönbözőbb teremtmények szökellnek, iramodnak, visítanak, lengenek, vágtatnak, nyüszítenek és nyihognak. Mindenütt ott vannak: köteleken himbálóznak, póznákon csúsznak alá, szekerek alatt rejtőznek, oldalfalakhoz préselődnek, vagy középre farolnak. Tekintetemmel Marlenát keresve végigpásztázom a sátrat. Őt nem találom, de látom, hogy egy párduc besurran a porondhoz vezető folyosóra. Amikor az állat ruganyos fekete teste eltűnik a ponyvával határolt alagútban, összeszedem magam… Néhány másodperc múlva következik el, aminek el kell következnie… az egyik hosszan elnyúló sikolyt a másik követi, majd megint újabb, és az egész hely remeg a lelátókról menekülő embertömeg tülekedésétől. Kérlek, istenem, add, hogy a hátsó kijáraton távozzanak! Édes istenem, ne engedd, hogy erre próbáljanak átjutni! Az állatok háborgó tengerében két férfit pillantok meg. Köteleket lengetnek, még inkább megvadítva az állatokat. Az egyikük Bili. Elkapja a pillantásomat, és állja is egy másodpercig. Aztán társával együtt besurran a nagysátorba. A zenekar elhallgat, ezúttal végérvényesen. Szemem már-már eszelősen jártatom végig az állatsátoron. Hol vagy? Hol vagy? Hol vagy? Rózsaszín flitterek villannak a szemem sarkában, hirtelen arra kapom a fejemet. Mikor meglátom Marlenát Rosie-val az oldalán, felkiáltok megkönnyebbülésemben. August előttük áll… hol másutt állna? Marlena a szája elé kapja mindkét kezét. Még nem vett észre, Rosie azonban igen. Egy végtelennek tűnő pillanatig fogva tartja a tekintetemet. Van valami az arckifejezésében, amitől megdöbbenek. August rá sem hederít… vértolulásos arccal üvölt, hadonászik, a botját lóbálja. Cilindere átszakítva hever a szalmán, mintha valaki belelépett volna. Rosie kinyújtja az ormányát, és megfog vele valamit. Egy zsiráf iramodik el közöttünk, hosszú nyaka még most, rémületében is kecsesen ring, és mire elmegy, látom, hogy Rosie kihúzta a cöveket a földből. Lazán tartja, a vége a kemény talajon nyugszik. A lánc még mindig ott van a lábfején. Elködösödő szemmel néz rám. Aztán tekintete August csupasz fejére siklik. – Ó, Jézus! – mormolom, mert hirtelen kitalálom a szándékát. Feléje botladozom, de egy ló arrébb lök a farával. – Ne tedd meg! Ne tedd! Rosie úgy lendíti meg a póznát, mint ha pihekönnyű volna, és egyetlen jól irányzott mozdulattal, akárha keménytojást törne fel, kettéhasítja August fejét. Még akkor is ormányában tartja a póznát, amikor August előrebukik. Csupán ezután helyezi vissza – csaknem lustán – a földre. Egy lépést hátrál, látni engedve Marlenát, aki vagy észrevette, mi történt, vagy sem. Zebracsorda iramodik el előttük. Hadonászó emberi végtagok villannak fel a dübörgő fekete-fehér lábak között. Kezek és lábak nyúlnak fel és le, tekeregnek és szökellnek, őrült kavalkádban. Amikor a csorda eltűnik, az a valami, ami egykoron August volt, most emberi hús, zsigerek és szalma összekeveredett elegye. Marlena elkerekedett szemmel bámulja, aztán a földre rogy. Rosie a füleit lengeti, felnyitja a száját, és oldalt lép, úgy, hogy most közvetlenül Marlena fölött áll. Bár a pánik még jó ideig nem csitul, legalább tudom, Marlenát nem tapossák el, amíg a sátor szélére nem küzdöm magam. Az emberek önkéntelenül is ugyanazon az útvonalon iparkodnak elhagyni a nagysátrat, mint ahogyan megközelítették… azaz a menazsérián át. Marlena mellett térdelek, két kezembe fogom a fejét, mikor a tömeg kitódul az alagútból. Néhány lépésnyire járnak tőlünk,

mire felfogják mi a helyzet. Az elsők olyan hirtelen torpannak meg, hogy a mögöttük futók a földre sodorják őket. Eltaposnák valamennyit, ha a később érkezők nem látnák meg az elszabadult állatokat. Az állatsereglet most váratlanul irányt vált, és a legkülönbözőbb fajok egyetlen közös hordává egyesülnek… oroszlánok, lámák és zebrák rohannak az orangutánok és csimpánzok oldalán. Egy hiéna és egy tigris fut fej fej mellett. Tizenkét ló vágtázik egy zsiráffal párban, amelynek nyakáról pókmajom csüng alá. A jegesmedve négykézláb cammog. És mind az embertömeg felé tart. Azok sikoltozva megfordulnak, és megpróbálnak a nagysátor felé menekülni. A leghátsók, akiket az imént taszítottak a földre, kétségbeesetten toporzékolva ütik az előttük hömpölygők hátát és vállát. Aztán a dugó feloldódik: ember és állat egyetlen rikoltozó tömkelegben, együtt zúdul tovább. Nehéz megmondani, ki ijedt meg jobban… az állatoknak szemlátomást csupán az irhájukat szeretnék menteni. Egy bengáli tigris átverekszi magát egy nő lába között, ledöntve a lábáról az asszonyságot, aki a fenevadat meglátva elájul. Férje a hónaljánál fogva emeli le a tigrisről, és vonszolja a nagysátorba. Néhány másodperc múlva mindössze három élőlény marad a menazsériában rajtam kívül: Rosie, Marlena és Rex. A rühes vén oroszlán visszalopódzott a ketrecébe, és most reszketve meghúzza magát a sarokban. Marlena felnyög. Felemeli, majd leejti a kezét. Gyorsan August tetemére pillantok, és elhatározom, nem engedem, hogy Marlena még egyszer lássa. Felnyalábolom hát, és a karomban átviszem a jegyellenőrző kapun. A cirkuszkörlet csaknem teljesen üres. Külső kerületén emberek és állatok tolonganak. Mind olyan gyorsan rohan, ahogyan erejéből telik. Körük úgy tágul és enyészik el, ahogyan a vízgyűrűk egy tó tükrén.

Huszonhárom A pánik utáni első nap. Még mindig találunk újabb állatokat. Rengeteget összefogdostunk közülük, de nem ezek azok, amelyek a legjobban aggasztják a helybelieket. A legtöbb nagymacska hiányzik, ahogyan a medve is. Közvetlenül ebéd után összehívnak minket a sarki vendéglőbe. Amikor megérkezünk, a félelemtől halálra vált Leót a mosogató alá bújva találjuk. Szorosan mellette lapul az ugyanolyan rémült konyhalány. Ember és oroszlán egymás hegyén-hátán. Al bácsi szintén eltűnt, ez azonban senkit sem lep meg. A cirkuszkörletet elözönlötték a hekusok. Tegnap este megtalálták, és elvitték August tetemét, és most folyik a nyomozás. Valójában puszta formalitás, mivel egyértelmű, hogy agyontaposták. Híre ment, hogy Al bácsi addig marad távol, amíg meg nem győződik arról, hogy semmivel nem vádolják. A pánik utáni második nap. A menazséria fokozatosan megtelik. A seriff vasúti tisztviselőkkel együtt tér vissza a cirkuszkörletbe, és lármázni kezd, a csavargótörvényt emlegeti. Le szeretne tolatni minket a mellékvágányról. Azt tudakolja, ki az igazgató. Estére az étkezde kifogy az élelemből. A pánik utáni harmadik nap. Már alaposan benne járunk a délelőttben, amikor a Nesci testvérek cirkuszának vonata beáll a velünk szomszédos mellékvágányra. A seriff visszatér a vasúti tisztviselőkkel, és úgy köszöntik az igazgatót, akárha valami odalátogató koronás fő volna. Együtt járják végig a cirkuszkörletet. A találkozó szívélyes kézfogásokkal és harsogó nevetésekkel ér véget. Amikor a Nesci testvérek emberei kezdik sátraikba vinni a Benzini testvérek állatait és felszerelését, még a legderűlátóbbak sem tagadhatják le közöttünk, ami nyilvánvaló. Al bácsi lelépett. Mostanra minden egyes embere munkanélküli lett. Gondolkodj, Jacob, gondolkodj! Annyi pénzünk van, hogy elmenjünk innen de mit használ mindez, ha nincs hová? Nemsokára megszületik a gyerekünk. Ésszerű tervre van szükségünk. Nekem pedig állásra. Bemegyek a városba, és a postáról felhívom Wilkins dékán urat. Attól féltem, nem emlékszik rám, de szemlátomást megkönnyebbül, hogy hall felőlem. Elmondja, sokat gondolt rám, vajon hová lettem, és jól megy-e a sorom. Amúgy meg mi történt velem az elmúlt három és fél hónapban? Veszek egy nagy levegőt, és bár tudom, milyen nehéz lesz mindent elmagyarázni, ömlik belőlem a szó. Egymáson bucskáznak át, egymással kelnek versenyre a szavaim, és néha olyan zavarosra sikerednek, hogy meg kell állnom, és új nyomon elindulnom. Amikor végül elhallgatok, Wilkins dékán úr olyan sokáig hallgat, hogy azt hiszem, megszakadt a vonal. – Wilkins dékán úr? Ott van még? – kérdem. Elveszem a kagylót a fülemtől, és belenézek. A legszívesebben a falhoz verném, csak az tart vissza, hogy a postáskisasszony figyel. Mondhatnám, kiguvadt szemmel, mivel minden egyes szót hallott. A fal felé fordulok, és újra a fülemhez illesztem a kagylót. Wilkins dékán úr megköszörüli a torkát, egy másodpercnyi szünetet tart, aztán azt mondja, mindenképpen várja a visszatértemet, hogy újra nekimenjek a vizsgáimnak.

Mikor visszaérek a cirkuszkörletbe, meglátom Rosie-t, amint a menazsériától bizonyos távolságra álldogál, a Nesci testvérek igazgatójával, a seriff-fel és egy vasúti tisztviselővel az oldalán. Futni kezdek feléjük. – Mi a csuda folyik itt? – kérdem, Rosie vállánál megállva. – Maga felel ezért a cirkuszért? – fordul felém a seriff. – Nem – mondom. – Akkor nem tartozik magára. – Az én elefántom, igenis rám tartozik. – Ez az állat a Benzini testvérek cirkuszának tulajdonát képezi, ezért én mint a seriff, fel vagyok jogosítva a város nevében, hogy… – A francokat tartozik a cirkusz tulajdonába! Az enyém. Mostanra egész tömeg verődött körénk, jobbára a Benzini testvérek porondmunkásaiból. A seriff és a vasút tisztviselő idegesen összenéz. Greg előrelép. Találkozik a tekintetünk. Aztán Greg a seriffhez fordul: – Igaz. Az elefánt az övé. Ez egy csavargó, aki az elefántjával járja a világot. Hozzánk csapódott ugyan, de az elefánt az ő tulajdona. – Gondolom, be is tudja bizonyítani. Kigyullad az arcom. Greg kendőzetlen ellenszenvvel méregeti a seriffet, és néhány másodperc múlva már a fogát csikorgatja. – Ez esetben – mondja a seriff merev mosollyal –, kérem, hagyja, hogy lefolytassuk az üzletet! Megpördülök a tengelyem körül, és szembenézek a Nesci testvérek cirkuszigazgatójával, akinek a szeme elkerekedik meglepetésében. – Ne akarja ezt a jószágot – mondom. – Buta, mint a sötét éjszaka. Én még rábírom errearra, maguk azonban semmit sem tudnak majd belőle kihozni. Az igazgató felvonja a szemöldökét. – Mi a fene! – Rajta, próbálja ki! – sürgetem. Úgy mered rám, mintha szarvakat növesztettem volna. – Komolyan gondolom – teszem hozzá. – Van kéznél elefántgondozójuk? Hívja ide, hogy kipróbálja! Haszontalan, ostoba jószág! Az igazgató még egy további pillanatig méreget, aztán elfordítja a fejét. – Dick! – vakkantja. – Próbáld ki, mit tud! Előrelép egy fickó, kezében bikacsökkel. Mélyen Rosie szemébe nézek. Kérlek, Rosie! Értsd meg, mi forog kockán! Kérlek! – Hogy hívják? – kérdi Dick, aki a válla fölött néz vissza rám. – Gertrude-nak. Dick Rosie-hoz fordul. – Gyere ide, Gertrude! Gyere ide hozzám! – emeli meg türelmetlenül a hangját. Rosie trombitál egyet az ormányával, és lengetni kezdi. – Gyere ide, Gertrude! – szólítja fel ismét Dick. Rosie hunyorog, a földet söpri az ormányával, aztán megáll. Összekunkorítja a hegyét, és földet vesz fel bele. Aztán meglengeti, a hátára és a körötte állókra szórva az összegyűjtött földet. Többen nevetnek a tömegben. – Gertrude, emeld meg a lábad! – mondja Dick, előrelépve, hogy az elefánt vállához kerül. Meglegyinti a bikacsökkel a hátsó lábszárát. – Emeld meg! Rosie a fülét lengeti, és az ormányával szagolgatja Dicket. – Emeld meg! – szólítja fel újra Dick, és most erősebben vág oda a lábára. Rosie mosolyogva kutakodik Dick zsebeiben. Egyik lábát sem mozdítja. Az elefántgondozó ellöki az ormányát, és a főnökéhez fordul. – Igaza van. Nem tud ez semmit se. Mit keres itt egyáltalán?

– Ez a fickó hozta – mondja az igazgató, Gregre mutatva, majd visszafordul hozzám. – Mit csinál akkor? – A menazsériában áll, és elfogadja a cukorkát. – Ennyi? – álmélkodik az igazgató. – Ühüm – felelem. – Nem csoda, hogy ez az átkozott cirkusz csődbe ment – mondja a fejét csóválva, majd ismét a seriffhez fordul. – Nos, mije van még? Ezután már semmit sem hallok a beszélgetésből, mert zúgni kezd a fülem. Mi a fészkes fenét műveltem? Bánatosan bámulom a 48-as számú kocsi ablakát, és azon tépelődöm, hogyan mondjam meg Marlenának, hogy mostantól van egy elefántunk, amikor váratlanul kivágja az ajtót, és úgy szökken le a peronról, akár egy gazella. Alig ér földet, máris rohan tovább, miközben vadul hadonászik. Megfordulok, hogy nyomon kövessem hova rohan, és azonnal meg is értem az okát. A seriff és a Nesci testvérek cirkuszának igazgatója az állatsátor mellett áll, és épp mosolyogva kezet ráznak. Mögöttük Marlena lovai sorakoznak fel, a cirkusz emberei vezették ide őket. Az igazgató és a seriff ostorként perdül feléje, amikor hozzájuk ér. Túl távol állok tőlük ahhoz, hogy sokat kivegyek a beszédükből, de Marlena szónoklatának néhány foszlánya – a legmagasabb hangfekvésűek – így is idáig hallatszanak. Olyasmik, mint „hogy merészelik”, „égbekiáltó arcátlanság” és „kimondhatatlan pimaszság”. Marlena hevesen ágál. A „gengszterek” és a „per” szavak végigvisszhangzanak a cirkuszkörleten. Vagy mégis „börtön”-t hallottam? A férfiak elképedten merednek Marlenára, aki végül elhallgat. Karját keresztbe fonja, megvetően néz rájuk, és dobbant a lábával. A két fickó kiguvadt szemmel néz össze. A seriff már megfordul, hogy beszéljen, ám még mielőtt szóhoz jutna, Marlena ismét kirobban. Úgy visítozik, mint egy gonosz manó, és ujjával a seriff arca előtt hadonászik. Az hátrál egy lépést, ő azonban utánanyomul. A seriff lecövekel, és összeszedi magát, kidülleszti a mellét, és behunyja a szemét. Amikor Marlena abbahagyja a mutogatást, ismét keresztbe fonja a karját, dobbant a lábával, és a fejét ingatja. A seriff kinyitja a szemét, majd a cirkuszigazgatóra pislog. Súlyos csönd után ernyedten vállat von. Az igazgató összevonja a szemöldökét, és Marlenához fordul. Ő sem bírja azonban tovább öt másodpercnél, és meghátrál; két kezét megadóan felemeli. Az arcára rá van írva a maradéktalan törvénytisztelet. Marlena a csípőjére vágja a kezét, és villámló szemekkel vár. Végül az igazgató elvörösödve elfordul, és odavet valamit a lovakat tartó embereinek. Marlena végignézi, amíg mind a tizenegy paripát visszaviszik a menazsériába. Aztán visszamasírozik a 48-as számú kocsihoz. Egek ura! Nem elég, hogy munkanélküli és hajléktalan vagyok, de mostantól el kell tartanom egy terhes asszonyt, egy elhagyott kutyát, egy elefántot és tizenegy lovat. Újra elmegyek a postahivatalba, és felhívom Wilkins dékán urat. Ezúttal még hosszabban hallgat a telefonba. Végül valami bocsánatkérés-félét dadog: igazán nagyon, de nagyon sajnálja – bárcsak segíthetne –, és természetesen továbbra is elvár a záróvizsgára, de sajnos nem tud tanácsot adni, mihez kezdhetnék az elefántommal. A félelemtől bénultan térek vissza a cirkuszkörletbe. Nem hagyhatom itt Marlenát és az állatokat, mialatt én Ithacában vizsgázom. Mi van, ha a seriff addig eladja az egész állatseregletet? A lovaknak találhatunk fedelet, és Marlena meg Királynő is lakhat szállodában egy darabig, de mi legyen Rosie-val?

Átvágok a cirkuszkörleten. Széles körívet írok le, hogy kikerüljem a szétszórt ponyvahalmokat. A Nesci testvérek munkásai felügyelőjük vigyázó tekintetétől kísérve most göngyölik össze a nagysátor különböző elemeit. Úgy tűnik, csak az után teszik meg az ajánlatukat, hogy jókora adag könnyet préselnek ki belőlünk. A 48-as kocsi lépcsőjére érve kalapálni kezd a szívem, és szaporán lélegzem. Meg kell nyugodnom… de mindegyre ugyanazon jár az agyam. Nincs ez így jól, egyáltalán nincs. Belököm az ajtót. Királynő dörgölőzik a lábamhoz, az ijedtség és a hála szívszorító elegyével néz fel rám. Bizonytalanul csóválja a farkát. Lehajolok, és megvakarom a fejét. – Marlena? – egyenesedek fel. A zöld függöny mögül jön elő. Szorongva néz rám, a kezét tördeli, és kerüli a tekintetemet. – Jacob… jaj, Jacob, valami nagy butaságot csináltam! – Mit? – kérdezem. – A lovakra gondolsz? Semmi gond, tudok már róluk. – Tényleg? – néz fel gyorsan. – Végignéztem a jelenetet. Nyilvánvaló volt, miről van szó. Elpirul. – Ne haragudj! Nem gondoltam meg igazán… forrófejű voltam. Csupán később jutott eszembe, hogyan is lesz ezek után. Csak annyira szeretem ezeket a lovakat, nem tudnám elviselni, hogy elvigyék őket. Ezek sem jobbak Álnál. – Jól van, megértelek – kis szünetet tartok. – Marlena, nekem is be kell vallanom valamit. – Igen? Kinyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Marlena aggódva néz rám. – Mi a baj? Miről van szó? Valami rosszról? – Felhívtam a Cornell dékánját, aki megengedi, hogy levizsgázzam. Marlena arca felderül. – Ez csodálatos! – És Rosie is a mienk. – Hogyan? – Ugyanaz történt vele, mint a lovakkal – hadarom, hogy mielőbb túllegyek a magyarázkodáson. – Nem tetszett az elefántgondozó fizimiskája. Nem hagyhattam, hogy hozzá kerüljön… isten tudja, mi lett volna vele! Szeretem azt az elefántot. Nem tudnék meglenni nélküle. Ezért azt hazudtam, hogy az enyém. És mostantól, azt hiszem, így is van. Marlena hosszan bámul rám. Aztán – óriási megkönnyebbülésemre – bólint, és azt mondja: – Jól tetted. Én is szeretem. Jobbat érdemel az eddigieknél. Hanem most benne vagyunk a pácban! – Kinéz az ablakon, szeme összeszűkül a töprengéstől. – El kell szerződnünk egy másik cirkuszhoz – mondja végül. – Ez minden, amit tehetünk. – Hogyan? Senki sem vesz fel minket. – A Ringlingnél mindig van felvétel, ha elég jó az ember. – Úgy gondolod, érünk valamit? – De még mennyire! Van egy csodás elefántszámunk, te pedig a Cornellen végzett állatorvos vagy. Határozottan sokat érünk. Csak éppen össze kell házasodnunk. Ezek igazi vasárnapi iskolás szerzetek. – Édesem, abban a minutában el akarlak venni, hogy a halottkém jelentésén megszárad a tinta. Kiszalad az arcából a vér. – Jaj, Marlena, igazán sajnálom! – mondom. – Ez rosszul hangzott, pedig csak azt akartam mondani, egy percig nem kételkedtem abban, hogy feleségül akarlak venni. Pillanatnyi szünet után megsimogatja az arcomat. Aztán felkapja a kézitáskáját és a kalapját. – Hová mész? – kérdem. Lábujjhegyre áll, és megcsókol. – Telefonálni. Kívánj szerencsét! – Járj szerencsével! – mondom.

Követem a szabadba, leülök a fém peronra, onnan figyelem. Feltűnően magabiztos, kiegyensúlyozott a járása, egyenes a tartása. Minden férfi utánafordul a körletben, ahogy elhalad mellettük. Addig nézek utána, amíg el nem tűnik az épület sarkán. Épp felkelek, hogy visszatérjek a díszterembe, amikor meglepett kiáltás hangzik fel a ponyvát göngyölő munkások irányából. Az egyik nagy lépést hátrál, és a gyomrára szorítja a kezét. Aztán kétrét görnyed, és a fűre rókázik. Társai arra a valamire merednek, amit felfedezett. A felügyelő leveszi a kalapját, és a mellkasához szorítja. A többiek egyenként követik a példáját. Odamegyek, és az elfeketedett, nagydarab kupacra meredek. Ahogy közelebb érek, skarlátszín és arany brokát színfoltok meg fekete-fehér kockás anyag tűnnek a szemembe. Al bácsi az. Megfeketedett nyaka körül hevenyészett hóhérkötél. Marlenával még aznap éjszaka belopózunk az állatsátorba, és elhozzuk magunkhoz a díszterembe Bobot. Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Huszonnégy Ez lett hát az egészből? Egyedül gubbasztok az előcsarnokán, a családomra várakozva, akik csak nem akarnak negérkezni? Hihetetlen, hogy Simon elfelejtette! Különösen ma. Különösen Simon… az a fiam, aki élete első hét évét a Ringling cirkusznál élte le. Legyünk méltányosak, az a gyerek most hetvenegy éves. Vagy hatvankilenc? A pokolba is, belefáradtam, hogy semmit sem tudok már pontosan. Ha Rosemary visszajön, megkérdezem, milyen évet írunk. Ez egyszer és mindenkorra eldönti a kérdést. Olyan kedves hozzám ez a Rosemary! Úgy igyekszik, hogy akkor se érezzem magam vén bolondnak, ha az vagyok. Egy férfinak tudnia kell, hány éves. Sok mindenre kristálytisztán emlékszem. Például arra a napra, amikor Simon született. Istenem, mennyire örültem neki! És menynyire megkönnyebbültem! Milyen szédelegve, reszketve közeledtem Marlena ágyához! Az én angyalom azonban fáradtan és sugárzón mosolygott fel rám. Karja hajlatában kis batyut tartott. Olyan sötét és ráncos volt a fiam arca, mintha nem is ember lenne. Hanem akkor Marlena elhúzta a batyut a hajáról, és én láttam, hogy vörös színű. Majdnem elájultam örömömben. Igazából sosem voltak kételyeim, és mindenképpen szeretetben neveltem volna fel… de mégis! Átkozottul közel jártam ahhoz, hogy eldobjam magam, amikor megláttam a vörös haját! Kétségbeesett izgalommal pillantok az órára. A bevonulásnak már biztosan vége. Jaj, micsoda igazságtalanság ez! Az a sok roskatag vénség mind ott van, aki azt sem tudja, mit lát, én meg itt! Az előcsarnok csapdájában! De tényleg abban vagyok? A homlokomat ráncolva hunyorgók. Miért is hiszem, hogy csapdában vagyok? Körbenézek. Sehol senki. Megfordulok, és a folyosó felé kémlelek. Egy nővér suhan végig rajta, lázlapot szorongat és a cipőjére szegezi a tekintetét. Az ülés szélére csúszom, és a járókeretemért nyúlok. Számításaim szerint mindössze hat méter választ el a szabadságtól. Végül is egy háztömbnyi távolságot kell gyalog megtennem, de ha sikerül, az utolsó néhány számot még elcsípem. Meg a finálét, ami nem pótolja ugyan a fő attrakciót, de mégis valami. Melegség árasztja el a tagjaimat, és horkanva visszafojtom a nevetést. Hiába taposom a kilencvenes éveimet, senki sem állíthatja, hogy magatehetetlen vagyok! Az üvegajtó félresiklik, ahogy a közelébe érek. Istennek hála, önműködően nyílik, különben aligha tudnék átvergődni rajta a járókeretemmel. Jó, kissé bizonytalanul imbolygók, ez igaz. Nincs ezzel semmi baj. Így is odajutok. A járdára érve megállok, mert elvakít a napsütés. Oly sokáig éltem elzárva a világtól, hogy elszorul a torkom a motorberregés, kutyaugatás és autótülkölés hallatán. A járdán utat engednek nekem a járókelők, és úgy mennek el mellettem, mintha csak egy kő lennék holmi patakban. Szemlátomást senki sem furcsállja, hogy egy öregember papucsban álldigál a járdán, közvetlenül az öregek otthona előtt. Mégis attól tartok, amennyiben egyik nővér kijön az előcsarnokba, azonnal észrevesz. Felemelem a járókeretemet, néhány centire balra húzom, aztán újra leteszem. Műanyag kerekei a betont súrolják, és megszédít a hang. Valódi hang, érdes, nem a gumi nyikorgása vagy anyagtalan kopogása. A járókeret mögött tipegek, és élvezettel hallgatom papucsaim csosszanásait. Kétszer megismétlem, és a megfelelő irányba tekintek. Tökéletes hárompontos fordulat. Megmarkolom a járókeretet, és a lépéseimre koncentrálva tovább csoszogok. Nem szabad túl gyorsan mennem. Ha elesnék, az több okból is katasztrofális lenne. Mivel

itt nem segítenek a padló csempéi, lábfejemmel mérem ki a lépteimet… ennyi és ennyi centiméter. Valahányszor megteszek egy lépést, egyik sarkamat egy vonalba hozom a másik lábam ujjaival. Így haladok előre. Időnként megállok, hogy felmérjem lassú, de egyenletes haladásomat. A fukszinpiros-fehér sátor egyre nagyobb, valahányszor felnézek. Fél órába kerül, mire odaérek, és kétszer pihenőt is kell tartanom. Máris eltölt a győzelem izgalma. Kissé zihálok ugyan, de szilárdan állok a lábamon. Volt egy nő, akiről azt hittem, bekavar, de sikerült megszabadulnom tőle. Nem vagyok büszke rá – nem szoktam így beszélni senkivel, kivált nőkkel nem –, de vesszek meg, ha engedem, hogy holmi minden lében kanál okostojás elrontsa a kirándulásomat! Addig vissza nem megyek az otthonba, amíg nem látom, mi lett mára a cirkuszból, és jaj annak, aki megpróbál megállítani! Még ha a nővérek utol is érnének ebben a pillanatban, kiadós jelenetet rendeznék. Óriási patáliát csapnék. Nyilvánosan megszégyeníteném és kényszeríteném őket, hogy hozzák ide nekem Rosemaryt. Ha látná, mennyire elszánt vagyok, bizonyára elvinne a cirkuszba. Még ha hiányozna is a műszak végéig, elvinne… elvégre az utolsó napját tölti itt. Istenem! Hogyan bírom ki ezen a helyen, ha elmegy? Most, hogy eszembe jut Rosemary küszöbön álló távozása, ez a gondolat bánattal tölti el vén testemet, amit azonban hamarosan öröm vált fel… olyan közel járok már a nagysátorból kihallatszó zenéhez. Ó, a cirkuszi zene édes, édes dallamai! Nyelvem a szájam sarkában vesztegel nagy igyekezetemben, és megszaporázom lépteimet. Már majdnem ott vagyok. Alig néhány lépés, és… – Hé, papa! Hová, hová? Ijedten állok meg. Felnézek. Egy kölyök ül a jegypénztár rácsa mögött, körötte zacskókban rózsaszínű és kék vattacukor. Üvegpulton könyököl, melyen villogó gyermekjátékok hunyorognak. Szemöldökéről gyűrű csüng alá, alsó ajkán szegecs fityeg, mindkét vállán jókora tetoválás. A körmét feketére festette. – Mégis, mit gondolsz? – mondom kötekedőn. Nincs nekem erre időm. Eddig is épp eleget mulasztottam az előadásból. – Húsz dolcsi a belépő. – Nincs pénzem. – Akkor nem mehet be. Meghökkenek, és javában keresgélem a szavakat, mikor egy férfi lép oda mellém. Idősebb a suhancnál, borotvált arcú, jól öltözött. Lefogadom, hogy a cirkuszigazgató. – Mi folyik itt, Russ? – Rajtakaptam ezt az öreg fickót, hogy megpróbált belopózni – bök felém a kölyök a hüvelykjével. – Belopózni? – kiáltok fel jogos felháborodásomban. A férfi alaposan megnéz magának, aztán ismét a kölyökhöz fordul. – Hát beléd meg mi ütött? Russ dúlva-fúlva süti le a szemét. Az igazgató elém áll, és nyájasan mosolyog. – Uram, örömmel vezetem be a cirkuszomba. Nem volna könnyebb tolószékkel? Akkor nem kellene amiatt aggódnunk, hogy jó helyet találjunk önnek. – Ez nagyon kedves öntől. Köszönöm – mondom, és csaknem elsírom magam megkönnyebbülésemben. Még remegek az iménti összetűzéstől… annyira megrémített a gondolat, hogy miután sikeresen elvergődtem idáig, visszafordít egy átlyuggatott ajkú siheder. Szerencsére minden elrendeződött. Nemcsak hogy megnézem az előadást, de a tetejében a porond oldalán kapok helyet. Az igazgató körbemegy a nagysátor oldalában, és szabványos kórházi tolószékkel tér vissza. Hagyom, hogy besegítsen, és mialatt a bejárat felé tol, fájó izmaim elernyednek.

– Ne törődjön Russszal! – mondja. – A sok testékszere ellenére jó gyerek, bár kész csoda, hogy nem folyik ki a lukain, amit megiszik. – Az én időmben öregek árulták a jegyet. Nagyjából az volt számukra az utolsó állomás. – Cirkuszban dolgozott? – kérdi vezetőm. – Melyikben? – Kettőben is. Az első a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza volt – mondom büszkén, minden egyes szótagot kéjjel forgatva meg a nyelvemen. – A második a Ringling. A tolószék megáll, és kísérőm arca jelenik meg előttem. – Ön a Benzini testvéreknél dolgozott? Mikor? – 1931 nyarán. – Akkor ott volt a nagy pánik idején? – De még mennyire! – kiáltom. – Az áldóját, benne voltam a sűrűjében! Magában az állatsátorban. Én voltam a cirkusz állatorvosa. Hitetlenkedve mered rám. – Fantasztikus! A hartfordi tűzeset meg a Hagenbeck-Wallace féle baleset mellett valószínűleg ez minden idők leghírhedtebb cirkuszi katasztrófája. – Nem volt semmi, az szent igaz. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Teringettét, jobban emlékszem, mint a tegnapi eseményekre. Vezetőm hunyorogva a kezét nyújtja. – Charlie O'Brien, a harmadik. – Jacob Jankowski, az első – rázok vele kezet. Charlie O'Brien igen-igen hosszan néz rám, keze a mellkasán, mintha csak eskütételre készülne. – Mr. Jankowski, most beviszem az előadásra, mielőtt végképp véget érne, de megtiszteltetésnek és kiváltságnak érezném, ha utána meginna velem egy pohár italt a lakókocsimban. Ön két lábon járó történelem, és el lennék ragadtatva, ha első kézből hallhatnék a Benzinik csődjéről. Később majd örömmel hazakísérem. – Én tartom szerencsémnek – mondom. Összeveri a bokáját, és hátramegy a tolószék mögé. – Akkor minden a legnagyobb rendben. Remélem, élvezi majd az előadást. Megtiszteltetés és kiváltság. Szélesen elmosolyodom, mialatt az igazgató egyenesen a porond korlátja felé kormányoz.

Huszonöt Az előadás után vagyunk… veszettül jó előadás volt, noha léptékében nem fogható sem a Benzini cirkuszhoz, sem a Ringlinghez, de hát hogyan is lehetne ezt elvárni vonat nélkül? Takarosan berendezett lakókocsi végében ülök egy műanyag asztal mellett. Kitűnő single malt whiskyt szopogatok – ha nem tévedek, Laphroaig –, és úgy dalolok, akár egy kanári. Mindenről beszámolok Charlie-nak: a szüléimről, Marlenához fűződő kapcsolatomról, aztán Teve és Walter haláláról. Elmondom, hogyan kúsztam keresztül a vonaton azon a véres éjszakán, késsel a fogam között és gyilkos gondolatokkal a fejemben. Beszélek a vonatról lehajított munkásokról, a nagy pánikról meg arról, hogyan fojtották meg Al bácsit. Végül Rosie tettét sem hallgatom el. Meg sem gondolom, mit mondok. Elég volt kinyitnom a számat, és máris folyt belőlem a szó. Azonnal, szinte tapinthatóan megkönnyebbülök. Mindez bennem rekedt a hosszú évek során. Azt hittem, bűntudat mardos majd, hogy elárulom őt, ehelyett azonban inkább valami feloldozásfélét érzek… kivált Charlie együttérző bólogatását látva. Akár megváltásnak is nevezhetném. Soha nem voltam teljesen biztos abban, Marlena tudta-e az igazságot... oly sok minden történt az állatsátorban abban a pillanatban, hogy sejtelmem sincs, mit látott valójában, és én egyszer sem hoztam elő a témát. Nem tehettem, mert ezzel megkockáztattam volna, hogy megváltoznak az érzései Rosie irányában… vagy ha már arról van szó, az én irányomban. Mert ugyan az elefánt ölte meg Augustot, de én is a halálát kívántam. Eleinte Rosie védelmében hallgattam – nem volt kérdés, hogy védelemre van szüksége, azokban az időkben előfordult, hogy kivégeztek egy-egy elefántot –, arra azonban nincs mentségem, miért titkolóztam Marlena előtt. Talán megváltozott volna a véleménye Rosie-ról, de sosem ártott volna neki. Házasságunk egész ideje alatt ez volt az egyetlen titkom előtte, amit végül már nem oszthattam meg vele. Az ilyen titok végül elévül, az elhallgatás ténye azonban nem. Most, hogy végighallgatta a történetemet, Charlie a legkevésbé sem látszik meglepettnek, és szemlátomást el sem ítél. Akkora megkönnyebbülés ez számomra, hogy amikor a végére érek a nagy pánikról szóló beszámolónak, tovább beszélek. Elmesélem, milyen éveket töltöttünk a Ringlingnél, és hogyan hagytuk ott a cirkuszt harmadik gyermekünk születése után. Marlenának elege lett a vándoréletből – azt hiszem, hatalmába kerítette a fészekrakás ösztöne –, amellett Rosie felett is jócskán eljárt az idő. Abban az évben hunyt el a chicagói Brookfield Állatkert állatorvosa, én pedig nagy fogásnak számítottam… nem csupán hétévi tapasztalat állt a hátam mögött egzotikus állatokkal, nem csupán az egyetemi jegyeim voltak átkozottul jók, de ráadásul egy elefántot is hoztam magammal. Vettünk egy vidéki birtokot, elég távol az állatkerttől ahhoz, hogy jó helye legyen a lovaknak, mégis elég közel, hogy ne legyen túl megterhelő naponta beautózni. A lovak jobbára nyugdíjas éveiket taposták, noha Marlena és a gyerekek időről időre meglovagolták őket. Meghíztak és boldogok voltak…már a lovak, nem a gyerekek, Marlena meg végképp nem. Bobo természetesen velünk jött. Az évek során több galibába keveredett, mint az összes gyerekem együttvéve, mi azonban így is ugyanúgy szerettük. Azok voltak csak a szép idők! Az álmatlan éjszakák, a bömbölő újszülöttek dacára; annak ellenére, hogy a házunk belseje úgy festett, mintha hurrikán söpört volna át rajta; dacára hogy egyszer öt gyerekről, egy csimpánzról és egy ágyban fekvő, lázas feleségről kellett gondoskodnom. Bár a negyedik üveg tej is kiömlött egyetlen éjszaka leforgása alatt, vagy a csecsemővisítás kis híján szétrepesztette a koponyámat, máskor meg óvadékot kellett

letennem egyik-másik fiamért – egy emlékezetes esetben Bobóért is – holmi csip-csup rendőrségi ügyekben; mindennek dacára azt állítom, hogy igenis jó évek voltak azok, nagyszerű évek! Hanem aztán minden váratlanul véget ért. Az egyik pillanatban Marlena meg én nyakig ültünk a gondban a gyerekeink miatt, a másikban már kölcsönkérték a kocsinkat, és elmentek egyetemre, kirepültek a családi fészekből. Most pedig itt vagyok, kilencvenévesen és egyedül. Charlie-t, Isten áldja meg érte, érdekli a történetem. Felveszi a palackot, és előrehajol. Mialatt feléje tolom a poharamat, kopogtatnak az ajtón. Úgy rántom vissza a kezem, mintha megégettem volna. Charlie lecsusszan a padról, az ablakhoz hajol, és két ujjával elhúzza a skótkockás függönyt. – A francba! – morogja. – Ez a hőség lehet az oka. Vajon mi történt? – Értem jöttek. Keményen és gyakorlatiasan rám pillant. – Hogyan? – Értem jöttek – mondom, és iparkodom állni a pillantását. Ami azért is nehéz, mert nisztagmusom van, egy réges-régi agyrázkódás folyományaként. Minél elszántabban próbálok egy irányba nézni, annál hevesebben vándorol ide-oda a tekintetem. Charlie leengedi a függönyt, és az ajtóhoz lép. – Jó estét! – hallok egy mély hangot a küszöbről. – Charlie O'Brient keresem. – Valaki azt mondta, itt találom. – Így igaz. Mit tehetek önért, biztos úr? – Reméltem, hogy a segítségünkre lehet. Egy idős ember eltűnt az öregek otthonából, innen az utcából. A személyzet a jelek szerint azt gondolja, hogy ide jöhetett. – Nem lennék meglepve. Minden korosztály imádja a cirkuszt. – Na igen, persze. A helyzet az, hogy ez a fickó kilencvenhárom éves, és igen gyöngécske. Az otthonban azt remélték, hogy a saját lábán tér vissza az előadás után, de egészen idáig nem került elő. Borzasztóan aggódnak miatta. Charlie szívélyesen hunyorog a hekusra. – Még ha idejött volna is, kétlem, hogy jelenleg is a környéken lenne. Úgy intézzük, hogy a közönség hamar távozzon. – Nem látott valakit ma este, akire illene ez a leírás? – Dehogynem, nem is egy ilyen akadt. A családok mind idehordják az öregeket. – Nem látott egy magányos öregembert? – Nem vettem észre ilyet, de ismételten mondom, olyan sokan fordulnak meg nálunk, hogy egy idő után kikapcsolok. A hekus bedugja fejét az ajtón, és szeme kendőzetlen érdeklődéssel állapodik meg rajtam. – Ő meg… kicsoda? – Már hogy ő? – int Charlie az irányomban. – Igen. – Ő az édesapám. – Nem haragszik, ha beugrom egy pillanatra? Charlie szinte azonnal félreáll. – Természetesen, érezze magát otthon! A hekus bemászik a lakókocsiba. Olyan magas, hogy le kell hajolnia. Előreugró álla és hatalmas, horgas orra van. A két szeme túl közel ül egymáshoz, mint az orangutánoké. – Hogy van, uram? – kérdi, és közelebb lép hozzám, majd hunyorogva alaposan végigmér. Charlie felém vet egy pillantást. – Apa nem tud beszélni. Évekkel ezelőtt nagyobb mérvű agyvérzésen esett át. – Nem volna neki jobb otthon? – kérdi a hekus.

– Ez az otthona. Érzem, hogy megreszket az állam. Remegő kézzel a poharamért nyúlok, amelyet csaknem felborítok. Csaknem, mert szégyen volna veszni hagyni ilyen kitűnő skót whiskyt. – Hé, apa, hadd segítsek! – ugrik oda hozzám Charlie. Lehuppan mellém a padra, és a poharamért nyúl, majd az ajkamhoz emeli. Úgy nyújtogatom a nyelvem, akár egy g papagáj, megérintve a szájamhoz görgő jégkockákat. A hekus árgus szemekkel figyel. Nem nézek egyenesen rá, de perifériás látásommal minden mozdulatát nyugtázom. Charlie leteszi a poharat, és udvariasan nézi. A hekus szemmel tart minket egy darabig, aztán összeszűkült szemmel körbekémlel a helyiségben. Charlie arcáról semmit sem lehet leolvasni, én pedig kiteszek magamért a gagsyi vénség szerepében. Végül a hekus megbillenti az egyensapkáját. – Köszönöm, uraim! Ha látnak vagy hal Ellának valamit, kérem, azonnal tudassák velem! A szóban forgó öre.sg fickó nincs olyan jól, hogy megbírja a lába. – Feltétlenül értesítem – mondja Charlie. – Nézzen körül nyugodtan a cirkuszkörletben! Majd szólok az embereimnek, hogy tudjanak róla. Iszonyú szégyen volna, ha itt történne vele valami. – Itt a számom – mondja a hekus, és egy névjegykártyát nyújt át Charlie-nak. – Hívjon fel, amennyiben bármit is hall. – Mérget vehet rá. A hekus még egyszer körbenéz, aztán elindul az ajtó felé. – Nos, akkor jó éjszakát! – mondja. – Jó éjt! – köszön el Charlie, és az ajtóhoz k kíséri. Miután beteszi a zsaru után, visszajön : az asztalhoz. Leül, és mindkettőnknek kitölt egy pohár whiskyt. – Biztos a dologban? – kérdi végül. – Ühüm. – És hogy áll az egészségével? Nincs szüksége orvosságra? – Nekem ugyan nem. Nincs nekem semmi bajom az öregségen kívül. Az meg, gondolom, majd elrendezi magát a végén. – És mi lesz a családjával? Újra belekortyolok a whiskybe, meglötyögtetem a pohár fenekén maradt italt, és felhajtom az egészet. – Majd küldök nekik képeslapot. Az igazgató arcára nézve látom, hogy nem tetszik neki a megjegyzésem. – Nem úgy értettem. Szeretem őket, és tudom, hogy ők is szeretnek, de többé nem vagyok az életük része. Inkább terhes kötelességet jelentek a számukra. Ezért jöttem ide is egyedül ma este. Tökéletesen elfeledkeztek rólam. Charlie-nak ráncba szalad a homloka, a szavaimat latolgatja. Kétségbeesetten folytatom az ostromot. – Kilencvenhárom éves vagyok. Ugyan mi vesztenivalóm van? Jobbára el tudom látni magamat. Egyben-másban segítségre lesz szükségem, de semmi olyan nincs, amire gondol. – Érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Iparkodom úgy átrendezni romos arcvonásaimat, hogy marcona fickó benyomását keltsem. – Nem vagyok én olyan gyenge legény, az ég szerelmére! Hadd menjek magukkal! Jegyárusnak még jó vagyok. Russ bármilyen munkára alkalmas… elvégre fiatal. Adja nekem azt az állást! Számolni is tudok még, nem lesz veszteségem. Tudom, hogy magukat sem veti fel a pénz. Charlie szeme elködösödik. Becsület istenemre! Megállás nélkül folyik belőlem a szó.

– Ha elkapnak, hát elkapnak! Ha nem, úgy is jó, és a szezon végén mindenképpen visszamegyek. Amennyiben addig valami galiba támadna, csak felhívja őket, és értem jönnek. Mi rossz van mindebben? Charlie elgondolkozva méreget. Soha nem láttam ennél megfontoltabb ábrázatot. Egy, kettő, három, négy, öt, hat – nem felel –, hét, nyolc, kilenc – visszaküld. Miért ne, hisz most lát először – tíz, tizenegy, tizenkettő… – Rendben – mondja végül. – Rendben? – Igen, rendben. Hadd legyen miről mesélnie az unokáinak! Vagy a dédunokáinak! Vagy az ükunokáinak! Vidáman felhorkantok, madarat lehetne velem fogatni örömömben. Charlie rám kacsint, és kitölt egy ujjnyi whiskyt. Aztán meggondolja magát és még jobban megdönti a palackot. Kinyúlok, és megragadom a nyakát. – Inkább ne! – mondom. – Ne akarja, hogy becsiccsentsek, és eltörjem a csípőmet. Aztán nevetek. Olyan vicces és pompás ez. Érzem, hogy nevetőgörcs kerülget. Kit érdekel, hogy kilencvenhárom éves vagyok? Kit érdekel, hogy a testem elaggott, roskatag, kész katasztrófa? Ha ezek elfogadnak engem és velem együtt minden bűntudatomat, ugyan miért ne szöknék meg egy cirkusszal? Ahogyan Charlie is mondta a hekusnak. Ennek a vénembernek ez jelenti az otthont.

A szerző megjegyzése Ennek a kötetnek az ötlete váratlanul érkezett. 2001 elején egy teljesen más jellegű könyv megírására készülődtem, amikor a Chicago Tribune megjelentetett egy cikket Edward J. Keltyről. Ez a fotós az 1920-30-as években eredt az amerikai vándorcirkuszok nyomába. A cikkhez mellékelt fénykép annyira lenyűgözött, hogy két régi cirkuszi fotókról szóló könyvet is megvettem, úgymint: Step Right This Way: The Photographs of Edward J. Kelty, valamint a Wild, Weird and Wonderful: The American Circus as Seen by F. W. Glasier. Mire átlapoztam őket, már horogra akadtam. Abbahagytam a munkát, amelyen épp dolgoztam, és beleástam magam a vonaton utazó cirkuszok világába. Első lépésként egy levéltáros – a Wisconsin állambeli baraboo-i Circus World munkatársa – összeállította nekem az ajánlott olvasmányok jegyzékét. E helyütt szálltak meg télire hajdanában a Ringling testvérek. Sok kötetet nem lehetett új kiadásban megszerezni, de antikvárius hálózatok segítségével mégis megkaptam őket. Néhány hét elteltével már a floridai Sarasotában voltam, hogy megtekintsem a Ringling Cirkuszmúzeumot, amely történetesen épp kiárusította ritka könyvgyűjteménye másodpéldányait. Néhány száz dollárral szegényebben, de egyúttal több kötettel gazdagabban érkeztem haza, mint amennyit elbírtam. Az elkövetkező négy és fél hónapot azzal töltöttem, hogy megtanuljam mindazt, ami nélkül érdemben nem illik foglalkozni ezzel a témával. Időközben háromszor is kiszálltam terepre: visszatértem Sarasotába, ellátogattam a baraboo-i Circus World-be, végül egy hétvégi kiruccanás keretében megtekintettem Kansas City állatkertjét. Itt az egyik volt elefántgondozótól sokat megtudtam az elefántok testnyelvéről és viselkedéséről. Az amerikai cirkusz története olyan sokszínű és gazdag, hogy a cselekmény nem egy vérlázító részletét tényekből vagy anekdotákból merítettem (a cirkusztörténetben elmosódik a kettő közti határvonal). Ilyen a formaldehidben kiállított víziló meg a kétszáz kilós, elhunyt „erős nő” esete, akinek a tetemét elefántketrecben hordozták körbe a városban. És tényleg létezett olyan elefánt, amelyik állandóan kihúzta a cövekét, hogy elcsenje a limonádét. Egy másik elkóricált, és egy veteményeskertből kerítették elő. Igaz a mosdó alatt egymás mellett gubbasztó mosogatólány és oroszlán epizódja is. Egy cirkuszigazgatót tényleg meggyilkoltak, és holttestét a nagysátor ponyvájába göngyölték, és így tovább, folytathatnám a sort. A jamaicai gyömbér bénulás rettenetes és nagyon is valóságos tragédiáját szintén beépítettem könyvembe, ez a kór 1930 és 1931 között hozzávetőleg százezer amerikai életét követelte. Végül, de nem utolsósorban két cirkuszi elefántról is meg szeretnék emlékezni, nem csupán azért, mert az ő viselt dolgaikat is beleszőttem a cselekmény főbb pontjaiba, hanem azért is, mert ez a két öreglány megérdemli, hogy ne felejtse el őket az utókor. 1903-ban egy Topsy nevű elefánt megölte az idomítóját, miután az megetetett vele egy égő cigarettát. Akkoriban a legtöbb cirkuszi elefántnak elnéztek egy-két emberölést – mindaddig, amíg nem öltek nézőt –, csakhogy Topsy sorozatgyilkos volt, aki harmadszor sújtott le. Gazdái a Coney Island-i Luna Parkban rendezendő nyilvános kivégzés mellett döntöttek, mikor azonban közhírré tették, hogy fel fogják akasztani az állatot, a hír általános felzúdulást keltett, hiszen kegyetlen és szokatlan kivégzési formáról volt szó. Topsy leleményes gazdái ekkor megkeresték Thomas Edisont, aki éveken keresztül azzal „bizonyította” vetélytársa, George Westinghouse váltóáramának veszélyeit, hogy kóbor macskákat és kutyákat ölt meg elektromos árammal nyilvánosan. Időnként egy-egy ló vagy tehén is került melléjük, de akkora fogás, mint egy elefánt még nem. Mivel a villamosszék akkorra már elfogadott kivégzési formává vált New Yorkban, a tiltakozásnak is vége szakadt. A beszámolók különböznek a tekintetben, vajon Topsy korábbi kísérletként kapott-e

cianiddal ízesített répát, vagy előételként fogyasztotta a villamosszék előtt, az azonban vitán felül áll, hogy Edison filmre vette a kivégzést. Rézzel bevont szandált húzott Topsyra, és az ezerötszáz néző szeme láttára hatezerhatszáz voltot vezetett át rajta, ami nagyjából tíz másodperc alatt végzett vele. Edison biztosra vette, hogy az „eredmény” végképp lejáratta a váltóáramot, ezért lelkesen mutogatta filmjét szerte az országban. Kevésbé lehangoló a másik elefánt élettörténete. Ugyancsak 1903-ban egy dallasi cirkusz szert tett egy Old Mom (Öreganyó) nevű elefántra. Carl Hagenbecktől, az élő cirkuszi legendától vásárolták meg, aki a világ legokosabb elefántjának kiáltotta ki. Új idomárai azonban semmire sem mentek vele. Annyira haszontalannak nyilvánították, hogy minden cirkusz igyekezett megszabadulni tőle. Mikor később Hagenbeck meglátogatta Old Momot új otthonában, elkeseredett, hogy ostobának nyilvánítják. Mindezt németül mondta. Hirtelen mindenki előtt világossá vált, hogy Old Mom csak németül ért. Ezután átszoktatták az angolra, és ragyogó karriert futott be. 1933-ban halt meg nyolcvanesztendős korában, barátaitól és kortársaitól körülvéve. Hát ennyit Topsyról és Old Momról… Rosie, az elefánt azért került a cirkuszhoz, mert hatalmas szürke tömegébe vetette minden reményét a direktor. Ő volt az új szám, amely majd elhozza a megváltást. A gond csak az volt, hogy nemhogy idomítani nem lehetett, de egyetlen szót sem értett. E szokatlan hármas tagjai között szeretetből és bizalomból szövődött kötelék, szerencséjükre, mivel ez jelentette számukra az egyedüli lehetséges kiutat. A Vizet az elefántnak meghökkentő, szívszorító és mulatságos. Manapság ritka áz olyan regény, amelynek cselekménye úgy ragad magával, hogy alig tudjuk letenni; amelynek szereplői olyan elevenek, hogy jóval azután is megmaradnak emlékezetünkben, miután az utolsó lapot elolvastuk; amelynek világa a csodára épül, mégis oly valóságos, hogy szinte belélegezzük a levegőjét. Sara Gruen bestseller kötetek szerzője. férjével és három gyermekével, négy macskájával, két kecskéjével, két kutyájával meg egy lovával egy zöld közössé, ben él Chicagótól északra. Olvasói vélemény: A Vizet az elefántnak olyan könyv, amit az ember újra és újra elolvas, és kölcsön adja a barátainak. Rákényszerít, hogy beszéljenek róla és elgondolkozzanak rajta. Sorai megdöbbentően gyönyörűek, jelenetei bevésődnek az olvasó emlékezetébe, finoman megrajzolt szereplői leláncolnak a lapokról, miközben eh Jacob emlékeiben. Készítette: KóborAngyal-Alex