SÁNTA FERENC:HALÁLNAK HALÁLA García Lorca emlékének „Életét halálra adta…” „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint Ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik Bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap Már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.” (Radnóti Miklós) E novella az Isten a szekéren (1970) c. válogatás utolsó – megint csak hangsúlyozott helyen olvasható – darabja, és újabb bizonyíték arra nézve, hogy a szerzőt nem lehet egyszerűen a népi írók körébe sorolni – művei mindig egyetemes témákkal és igénnyel szólnak az olvasóhoz. Ismét van három, jellegzetesen székely, Sánta szókincsét gazdagító, szép kifejezés, amelyek az igekötők szokatlan használatával hívják fel magukra a figyelmet, és visszaköszönnek az előzőleg tárgyalt elbeszélésből: eltörölte a homlokáról; meggombolta; megtágult szemekkel. Az ajánlás Az elemzés során nem szabad figyelmen kívül hagynunk a modern spanyol költészet sokoldalú és kiemelkedő alakját, akinek Sánta Ferenc emléket állít e drámai történettel. Federico García Lorca (1898-1936) andalúz származású spanyol költő, drámaíró, kritikus és zenész. Életútja a forradalmi szellemű költő XX. századi sorsának szimbóluma lett. Varázslatos személyiségű költő, de valójában zenésznek (gitározott) és grafikusnak is eredeti tehetség, ízig-vérig 20. századi, villódzó értelmű, fölvilágosult gondolkodású művész volt. Költészete nagyszerű példája a legősibb hagyományok és legmodernebb kísérletek szintézisének. Az andalúz, a cigány, az arab és néger népi költészet mélyrétegeit ötvözi a szürrealizmus és a kubizmus eredményeivel. A Cigányrománcok, e fülbemászó dalok és balladák az andalúz tájakat, cigányokat, csendőröket, szenteket, öldökléseket, szerelmet, szolgaságot és zsarnokságot, áhítatot és gyűlöletet jelenítik meg drámai tömörséggel. A drámairodalom klasszikus formáiban megalkotja a század legköltőibb fogantatású drámáját, a Vérnászt, ill. a spanyol falu asszonyainak tragédiáját példázó Bernarda Alba házát és a Yermát.1 Bár soha nem foglalkozott aktívan a politikával, a spanyol polgárháború első napjaiban két falangista (azaz spanyol fasiszta) csendőr elhurcolta barátai lakásáról és az út szélén agyonlőtték. Ennek a mozzanatnak állított emléket a magyar író tárgyalandó novellájában. A köztársasági Spanyolországban 1936. július 18-án tört ki a polgárháború, amely Franco tábornok marokkói lázadásával kezdődött. Nemzetközi önkéntesek sokasága sietett a köztársaságiak oldalán harcolni, míg Francot a két fasiszta állam, Német- és Olaszország támogatta, ez volt számukra a „főpróba” a II. világháború előtt. Franco legyőzte a köztársaságpárti erőket, és ezzel az ország vezetőjévé vált. Bár két szövetségese folyton belépésre hívta, a világháborúban Spanyolország semleges maradt. A tábornok 1975-ös haláláig irányította Európa XX. századi történelmének leghosszabb diktatúráját. A spanyol polgárháború, e három évig tartó küzdelem (1936-1939) az egész világot mélyen megrendítette. Ekkor készült Roberto Capa, a magyar származású riporter egész világot bejárt fotója, A milicista halála. Bloch riportkönyve, Spanyolország, Spanyolország! címmel hírt adott a világnak a véres szörnyűségekről. Az írók és 1
A világirodalom legszebb versei II. / vál. Lator László. – Bp.:Európa K.,1988. – 632.p.
költők közül is nagyon sokan reagáltak az eseményekre: Machado y Ruiz A gaztett Granadában történt c. művében García Lorca halálát siratta. A mexikói Octavio Paz verseinek is Nem törnek át! (No pasaran!) – a köztársaságiak jelszava – a címe. Hemingway, az amerikai regényíró négyszer járt Spanyolországban a polgárháború idején, mint haditudósító. Az Akiért a harang szól (1957) c. világhírű regényének főhőse is az antifasiszta küzdelmek során áldozza életét.2 A kiemelkedő kortárs magyar költők is rendkívül érzékenyen fogadták a spanyol eseményeket és közelebbről García Lorca halálát. Elég József Attila Egy spanyol földmíves sírverse c. epigrammájára gondolnunk.
Radnóti Miklós Akit e téma kapcsán igazán idézni szeretnénk, az Radnóti Miklós (1909-1944), aki nemcsak emléket állított neki több költeményében, de a spanyol költő sorsában előrevetítve látta saját, kísértetiesen hasonló módon beteljesedő végzetét, és – ami most számunkra a leglényegesebb – soraival értelmezi, magyarázza az elemzendő novella egyik legfontosabb kérdését. 1937-ből való a Hispánia, Hispánia, és a Federico García Lorca c. rövid Radnóti - vers: Mert szeretett Hispánia S versed mondták a szeretők, Mikor jöttek, mást mit is tehettek, Költő voltál, - megöltek ők. Harcát a nép most nélküled víjja, Hej, Federico García! Az 1938-ban íródott Első eclogában is emléket állít a tragikus sorsú, 38 évesen meggyilkolt költőnek: „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?” (Radnótinak csak 35 év jutott.) Ennyit röviden a Halálnak halála c. novella ajánlásáról, amely egyúttal megadja a történet történelmi kereteit, egyben helyszínét: valahol Granada közelében, a dél-spanyol hegyekben játszódik, 1936 nyarán. Ha nem állna a cím alatt a spanyol költő neve, a szövegben semmilyen adat, név vagy időpont nem szolgálhatna támpontul a tájékozódáshoz. A szereplők és a környezet szándékolt anonimitása a fentebb már említett egyetemes igény alátámasztásául szolgál: ez a konkrét, drámai helyzet a világ bármely pontján, bármikor megtörténhet és számtalanszor megtörtént már… Az egyik személy tehát, aki segítségünkre lesz az értelmezés során, Radnóti Miklós. Vele kapcsolatban is elmondható, amit az Isten a szekéren c. novella okán említettünk Sánta Ferencre vonatkoztatva: élete és életműve erkölcsileg egy tömböt alkot. Ő maga is követelményként fogalmazta meg ezt: „egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művészet mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével.”3
2
Vajda György Mihály – Pál József: A világirodalom története évszámokban – Bp.:Akad. K., 1988. – pp.276281. 3 Radnóti Miklós: Napló. – Bp.: Magvető, 1989. – 376.p.
A cím Ez az alliteráció, amely nem elsősorban a nyelvi szépség kedvéért, hanem a nyomatékosítás, figyelemfelkeltés céljából van jelen, azaz a biztosan bekövetkező, elkerülhetetlen végzet jelölője – egy jellegzetesen magyar fordulatot hív elő a magyar olvasók emlékezetéből: „holálnak holálával holsz.” A Halotti beszéd egyik nevezetes „figura etymologica”-ját, amely a legrégibb ránk maradt, összefüggő szövegű magyar nyelvemlékből ismeretes. II. Endre király korából való, és egy Árpád-kori latin misekönyvben maradt fenn; első ismertetőjéről, Pray Györgyről nevezték el Pray-kódexnek (1770). E kifejezéssel - „halálnak halálával halsz” - a Biblia első igéiből idéz a beszéd ismeretlen szerzője: „amely napon eszel a tiltott fa gyümölcséből, bizony meghalsz.” (I:Móz.2:17.) Itt is az elkerülhetetlen vég, mint „a bűn zsoldja” kap nagy nyomatékot. Ádámnak és Évának valóban tudomásul kellett venniük halandóságukat, mint engedetlenségük büntetését; de tettüknek ennél jóval súlyosabb következménye is volt. Az őket teremtő és szeretetben őrző Istennek egy addig soha nem volt áldozatot kellett hoznia – s erre talán kevesen gondolnak: A bűn kárhoztatását és a kárhozat halálát szenvedte el, vagyis szó szerint a halálnak halálát, hogy az emberiség visszanyerhesse elveszített örök életét! A halállal, méghozzá a megalázó és erőszakos halállal való szembenézés az egyik középponti probléma a műben. Bálint György, Radnóti kortársa és barátja vetett papírra értékelő sorokat a Járkálj csak, halálraítélt! c. kötetéről. Ebben idézi a középkori Halálhimnusz két sorát: „Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb.” „Ez az érzés, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és amelyet most Radnóti nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős, kispolgári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni.”4 Ugyanez a halálfélelem fölötti győzelem, etikai tudatosság és méltóság ütközik majd rendkívül élesen az állatias, megalázó halálfélelemmel és élni akarással a két rab és a csendőr személyében. Drámai módon felszínre jön az az elkerülhetetlen szükségszerűség, hogy nemcsak halálraítéltként, de a hatalom részeseként, sőt egyszerű, hétköznapi emberként is erkölcsi fogódzót nyújtó haláltudattal kell szembenéznünk - az élettel. Egy másik, szinte egyidejűleg felmerülő kérdésfüzér, amelyet a novella rögtön első olvasatra ébreszt, a következő: Mitől lesz valaki „erős” ember? A fegyvertől, ami a kezében van, vagy valami mástól? E titok megfejtése – azt mondhatjuk – kulcsot ad az élethez is. Lehet-e „szabad” egy halálraítélt? Lehet-e „rab” egy fegyveres katona? A szereplők „A rab belül fogoly, őre kívül fogoly; a rab alhat, őre nem.”5 A történet egy „háborús” film rövid részleteként - snittként - is felfogható. Két rab és az őket kísérő őr a hegyeken át megy valahová, a pontos úti cél, vagy a szereplők neve azonban mindvégig homályban marad. E közös útjuk során azonban különös, váratlan esemény következik, amely megváltoztathatná az előre megírt forgatókönyvet – ehelyett azonban, mintha mi sem történt volna, mindhárman továbbmennek a korábbi, parancs szerint megadott céljuk felé. Először figyeljük meg a három, névtelen szereplőt: A rabokon nem volt bilincs – ketten voltak, két már nem fiatal, de még korántsem öreg férfi, egyforma szürke nadrágban és kabátban, mezítláb mind a ketten -, szabadon, kötelék nélkül volt a lábuk is, a karjuk is. Két 4
Emlék és varázslat: Vallomások Radnóti Miklósról / szerk. Pomogáts Béla. – Bp.:Kozmosz Könyvek, 1984. – 83.p. 5 Weöres Sándor: Rongyszőnyeg II.,19.
30 és 40 közötti férfiről van szó, akiket az író nem elsősorban vonásaik bemutatásával jellemez, mindvégig „arctalanok” maradnak; a szöveg úgy említi őket, mint az egyik és a másik rab – aki magasabb, csontosabb férfi. Külső jellemzésük esetleg – akár pozitív, akár negatív értelemben vett – előítéletet kelthetnének; ezért „csupán” szavaik, tetteik, vagyis az igazán lényeges momentumok ábrázolják őket. A bemutatásukat szolgáló összetett mondat eleje és vége azonos dolgot hangsúlyoz: bár rabok, nincs rajtuk bilincs. Három rokon értelmű kifejezés, egymást támogatva bizonygatja fizikai értelemben vett szabadságukat: nem volt bilincs; szabadon, kötelék nélkül. Vegyük most szemügyre az ugyancsak arctalan, őket a hivatalosan előírt távolságból követő őrt: A szoros ruházat, a sok csat, szíj, kötés, tölténytár, nehéz csizma, feszesen ülő sapka, felcsavart köpeny, oldalzsák, keresztpánt, távcső, maga a géppisztoly fárasztóvá tette a mozgást, s bár egyáltalán nem volt meleg az idő – még könnyű szellő is járt -, patakzott róla a verejték, a hátán éppúgy, mint a mellén, a hasán és az arcán is, ahol keskeny, de kiapadhatatlan erecskékben szaladt végig az álláig vagy a szoros zubbonynyakig. Kétszer annyi sort vesz igénybe az őr leírása, mint a két rabé: a tizenkét darabból álló felszerelés, melynek utolsóként említett eleme maga a fegyver, rendkívül megnehezíti az őr számára a rabok szemmel tartását és a felfelé kapaszkodást. Miért szükséges ez a feltűnő részletezés? A csendőr egyenruhája és tartozékai külsőleg is hangsúlyozzák, hogy egy hadsereg, egy katonai szervezet tagja, amelynek szolgálatában áll. Kötöttségét a ránehezedő, több tíz kilós súly folyton emlékezetébe idézi, és még keservesebbé teszi kötelessége teljesítését. A két rab jellegtelen, egyforma ruhája, bilincstelen végtagjai szembeötlő ellentétet képeznek az őr merev, nehézkes, egyenruhába bújtatott alakjával – ők, ti. a foglyok nyilvánvalóan ennek, az őr személyében megtestesülő rendszernek az ellenségei, tehát ellenfelek. Az őr jogi értelemben szabad, a két rab viszont a rendszer elítéltje. Mégis, a külső ábrázolás éppen azt bizonyítja a figyelmes olvasó számára, hogy az őrt fizikailag is „lehúzza” az a tény, hogy a legális erőszak képviselője, míg a rabok alakja, bilincstelen könnyedsége egy másfajta szabadságot sejtet. Az őr-rab viszonyból adódóan az utóbbiak sorsa lenne a nyilvánvaló szenvedés, de figyeljük meg, valójában mi zajlik hármójuk között! Az őr alakja Vegyük számba elsőként az őr megnyilvánulásait a váratlan krízis-helyzetig! - Ha egyszer rab, akkor legyen bilincs rajta – káromkodott. – De micsoda dolog ez így?! - Közelebb! Közelebb egymáshoz…! – szólt a két rabra, míg zihálva szedte a lélegzetet. - Még egy kis idő, és nem fogtok szellőzködni! – mondta, nyilván a két rab könnyű öltözékére gondolva. – Vagy inkább nagyon is fogtok szellőzködni, csak nem tudtok majd róla! - A hatodik esetben durván ellöki őket hátulról: - Kuss! – mondta az őr. – Nyomás egymás mellé! S ha még egyszer röhögni kezdtek, akkor szétlapítom a büdös pofátokat! - Ne hókuszpókuszoljatok, hanem beszéljetek értelmesen! Nemsokára úgysem beszéltek már sehogyan sem. - Bitang hazaárulók! – szólalt meg az őr mögöttük. – Kis idő kell csak, s aztán tibennetek nem lesz semmi! Nyomás közelebb egymáshoz! - S mert nem mehetett egészen közel hozzájuk, hogy megrúghassa őket, tehetetlen haragjában rájuk köpött. – Jobbra, bitangok, nem halljátok?! - Fogjátok be végre a szátokat! Összesen tizenhárom indulatos kifakadását követhetjük nyomon – egészen a zuhanásig. Az őr már a kezdet kezdetén káromkodással indított, mert hiányzott a bilincs az általa kísért rabokról. Tehát a gyűlölet már az út elején forrt benne, saját keserves fizikai helyzete miatt, hiszen izzadva küzdött a felszerelés súlya alatt, s ezt csak nehezebbé tette számára, hogy a foglyok – hozzá képest szabadok voltak Dühét tehát fizikai kényelmetlensége és a szökéstől
való állandó félelme egyaránt táplálta, túl azon, hogy „kötelességszerűen” gyűlölte az elítélteket. Megnyilvánulásai rendkívül durvák és az idő előrehaladtával egyre durvábbak: nemcsak állandóan fegyelmezte, fenyegette, de megalázó kifejezésekkel gúnyolta is őket. Rögtön az elején morbid utalásokat tett a rájuk váró ítéletre is: szavai az akasztást valószínűsítik. De nem elégedett meg a szavakkal, egy alkalommal hátulról, teljesen váratlanul fellökte őket, hogy az alacsonyabb rabnak elindult az orra vére, majd – ugyancsak hátulról – leköpte őket. Tehát minden lehetséges módon bizonyítani igyekezett fölöttük való hatalmát, nemcsak fizikailag próbálta kordába szorítani a rábízott rabokat, morálisan is folyton megalázásukra törekedett, a rájuk váró halálnem emlegetésével és az otromba, tegező megszólítással: nyomorult bitangok. Van egy további fontos momentum, ami leginkább zavarta – ez azonban már átvezet a rabok magatartásának vizsgálatához -, ez pedig a kettejük között zajló párbeszédek. Többször is próbálta őket a beszélgetés megszakítására kényszeríteni, a fent már felsorolt módszerekkel, de úgy érezte, hiába. Ha pedig képesek beszélgetni, akkor neki nyilvánvalóan nem sikerült megtörnie őket, nem engedelmeskednek maradéktalanul, azaz nincsenek a hatalmában. Nemcsak az zavarta, hogy nem érti szavaikat, de személyes sértésnek vette, hogy szellemi szabadságukat minden törekvése ellenére megőrizték. Az őr szavai és tettei summázva ugyanazt látszanak megerősíteni, mint az író első leírásai: Valójában az őr érzi magát fenyegetett rabnak, a foglyok pedig szabadnak tűnnek a szemében. A rabok esetében három-négy szempont alapján vizsgálódhatunk: Beszélgetéseiket kísérő magatartásuk, az őr megnyilatkozásaira vonatkozó reagálásuk, illetve egymáshoz való viszonyuk és nem utolsósorban párbeszédeik tartalma: Először is figyeljük meg, milyen mondatok kötik össze, illetve zárják le dialógusaik egyes szakaszait! A rabok mosolya - A másik elnevette magát. - Mindketten kacagni kezdtek. Tiszta, derűs kedv szállt az arcukra, és egy darabig nem szólva semmit, apró kis szünetekben visszatért ajkukra a nevetés. A nap egyébként a laza fátyolfelhő mögött volt, a felhő ellepte jóformán az egész eget, s csak könnyű, opálos fényt engedett a földre. A fű harmatos volt a lábuk alatt, a levegő éles és tiszta, a hegyek köröskörül kékbe öltözötten hallgattak, a közeli völgyek zöld, barna, puhasárga színekben tárultak a szem elé. - Felkacagott, és a társa csendes kuncogása kísérte a nevetést. - A magasabbik rab elmosolyogta magát. Az alacsonyabb is elmosolyogta magát, és még halkabbra fogta a hangját. - A másiknak puha derűvel megcsillant a tekintete. - Lehajtották a fejüket és úgy mosolyogtak. - A másik mosolyogva pillantott rá. - Elnevették magukat… - Az alacsonyabbik felnevetett – és mentek tovább. Gyönyörű mondatok ismétlődnek és variálódnak egymással. A két rab társalgását a derű és az állandó mosoly kíséri. Pedig nagyon jól tudják – a történetből kiderül -, hogy utolsó útjuk ez. A halál felé menetelnek, hátukban csőre töltött fegyverrel, szitkozódó katonával, aki állandóan megalázásukra törekszik, mégsem nyögnek és sóhajtoznak, panaszkodnak vagy káromkodnak. Akaratlanul feltolul egy sor kérdés: „normális” viselkedés ez? Ezek a természetes reakciók, amelyek két akasztani vitt emberből fakadnak? Nem életidegen és hihetetlen e magatartás? Miért nem beszélnek az „élet nagy dolgairól”? Látszólag nem témájuk az élet szeretete, a halál és az elmúlás fájdalma. Miért nem beszélnek életútjukról? Miért nem értékelik igazságtalanságként a rájuk vonatkozó ítéletet? Miért nem szidják a rendszert? Mi lehet a forrása e nyugodt, békességes viselkedésnek, miért képesek legyőzni a sors elleni dühödt
lázadás gondolatát? Talán reménykednek a menekülés lehetőségében? A történet egésze rácáfol erre. A mosoly – egyelőre érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon - lényükből fakadt. A második kacagást egy gyönyörű tájleírás követi: mennyire fájhatott a szívük az élet, a táj, a természet szépségeit szemlélve! Akik álltak már a halál küszöbén – pl. halálos betegségből gyógyultak fel vagy súlyos balesetet szenvedetek-, jól tudják, milyen utoljára megpillantani napot, utoljára érezni melegét, az illatokat, a színeket… „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.” – írta Kosztolányi mély fájdalmának hangot adva. Hogy mennyi érzékenység és alázat lehetett a rabokban a természet pompája iránt, azt nemcsak beszélgetéseik tartalma, de egy alig észrevehető kis részlet is elárulja: A másik rab – magasabb, csontosabb férfi – elkerült egy szál kék virágot a fűben. Sok ember a halál előtti órákban egészen kivetkőzik magából: Ha nekem meg kell halnom, akkor pusztuljon minden velem együtt! Bizonyosan többen vannak, akik – gyűlöletből vagy elkeseredésből - letaposták volna ezt a kék virágot, ha egyáltalán észreveszik; esetleg önző módon letépnék, önsajnálatukat kifejezve, mint ahányan kikerülnék… Az élet iránti féltő szeretet és alázat önkéntelen megnyilatkozása ez egy halálbamenő részéről. A bántalmazással szembeni magatartásuk A második pont az őket őrző katona szóbeli és tettleges bántalmazására való reagálásuk: a kezdeti fenyegetésekre és célzásokra nem válaszoltak; nem zavartatták magukat, tovább csevegtek. Az első, csendőrre vonatkozó szavaik azután hangzanak el, hogy az hátulról, váratlanul felbuktatta őket: - Egy pillanatra azt hittem, hogy Jean-Jacques haragját vontam magamra – elmosolyogta magát, aztán megszippantotta az orrát. – Talán az orromat ütöttem meg, azt hiszem, vérezni fog. Nem ütötte meg magát? – Úgy érzem, nem… de egészen váratlanul ért engem is, semmi bevezetés… se szó, se beszéd… semmi káromkodás, egészen új, nem? – Igen, valóban az… - Szörnyű lehet a boldogtalannak abban a mindenfélében, ami rajta van… - A másik széttárta a karját. – Kérem… - mondta – mi viszont igazán nem panaszkodhatunk. Állandóan fázom, mióta elindultunk! – Én is! - Jöjjön… Menjünk tovább, jóember! - Egészen megzavarodott és teljesen kétségbe van esve a szerencsétlen… Bizonyára már korábbi fogságuk alatt sem részesültek kitüntető bánásmódban. Nyilvánvaló, hogy az út alatt fizikailag is szenvedtek: A hegymászás őket is kimerítette, nemcsak a mögöttük haladó katonát; vékony öltözékükben fáztak. Mezítláb a sziklás-szúrós terepen jóval nehezebb mászás esik, mint csizmában – a szökés gyakorlatilag lehetetlen, ráadásul mindketten felbuktak. Jól tudjuk, mennyire fájdalmas, ha az ember arca megsérül, azonnal könny szökik a szemébe, a legkisebb ütésre is rendkívül érzékeny. Ennek ellenére nem válaszolnak haraggal, szidalommal, fizikai erőszakkal, inkább ők éreznek több esetben részvétet a „szerencsétlen” őr iránt. Lelkileg - erkölcsileg magasan helyzetük fölött állnak. Egyetlen indulatos vagy bántó kifejezés sem hagyja el az ajkukat, de még az önsajnálatnak sem engednek teret. Kedves humorral oldják fel a megalázó, kínnal teli szituációkat. Egymáshoz való viszonyuk Harmadsorban figyeljük meg azt is, egymáshoz mennyire gyöngéden viszonyulnak: Az őr durva „tegezésével” ellentétben ők ketten magázódnak, akarva-akaratlanul kifejezve a tisztelet magas fokát a másikkal, mint személyiséggel szemben. Az „ember” szó tartalmát értékelik magasra az embertelen körülmények között is. Vigyáznak egymás testi épségére, felelősséggel viseltetnek a másikért, noha hamarosan halniuk kell: - Nagyon megütötte magát?
-
-
– Kezeik önkéntelenül megkeresték egymást, és hátrább léptek, majdnem hozzásimulva a sziklaoldalhoz. – Kapaszkodjon! – kiáltotta az alacsonyabbik…
A beszélgetések témája Valljuk meg, Sánta Ferencnek nem volt könnyű dolga, amikor a sokoldalú, színes egyéniségű és művelt spanyol költőt megelevenítette az olvasók számára. Ez az a pont, amely kissé megnehezíti az olvasást, mert rendkívül nagy művelődéstörténeti és művészeti területeket ölel fel, rendkívül nagy háttérműveltséget feltételez – először a szereplőktől, másodsorban természetesen a mű világát felépítő Sánta Ferenctől – és megköveteli mindezek nyomon követését a befogadótól is. Ebből fakadóan ott élhet a gyanú az olvasó szívében, akárcsak az őr elméjében: Miféle életidegen, érthetetlen társalgás ez?! (Mintha egy irodalmi szalonból ellesett dialógusokat elevenítettek volna fel, pl. Anna Pavlovna Scherer estélyeiről, Tolsztoj Háború és békéjéből.) Mi köze mindennek a két halálraítélt személyiségéhez: Nem csupán tájékozottságukat, ismereteiket fitogtatják, szellemi magasrendűségükkel hivalkodnak? Végső soron, mennyire hiteles ez a feltételezett beszélgetés García Lorca és rabtársa között, s ezáltal az egész elbeszélés? Esetenként úgy tűnik, hogy öncélúan dobálóznak nevekkel és évszámokkal, apró, jelentéktelen részleteket emlegetnek híres személyekkel kapcsolatban, mintha csak könnyed agytornát végeznének, amely – mi tagadás – „irritáló” egy kívülállónak. Mintha rébuszokban beszélnének, ezért ordít rájuk az őr is: Ne hókuszpókuszoljatok itt! Megrendítő, mennyire otthonosan mozognak egy, a helyzetüktől gyökeresen idegen világban; a két nincstelen, mezítlábas elítélt, akik az agyukban és a szívükben hordozzák minden féltett kincsüket! Úgy beszélgetnek, mintha valójában egy ember szavait hallanánk, a gondolatok még a jelentéktelen részletek szintjén is egymás szerves kiegészítői. Azt mondhatjuk, jelen esetben nyomatékosan igaz, hogy olvasni kell a sorok között, mert e látszólag élet- és valóságidegen társalgás az életüket érintő minden fontos kérdésre reagál! További jellegzetesség, hogy minden téma humorban oldódik fel, legyen az bármily patetikus vagy éppen tragikus, Sánta Ferenc mindig vigyáz az életszerű egyensúlyra. Nyolc különböző témát villantanak fel útjuk során, az elmúlt századok európai művészete kiemelkedő alakjainak különös szokásairól. Ezek közül az első, többször visszatérő és az egyik leglényegesebb Paul Cézanne6-ra vonatkozik: Ahol az olvasó a dialógusba kapcsolódik, ott éppen A művész felesége c. festmény keletkezésének időpontjáról vitatkoznak. Cézanne (1839-1906) Aix-en-Provence-ban született, Zola iskolatársa és sokáig barátja volt. Felesége, ez a csúnya, múzsakeregető asszony – ahogyan a rabok emlegetik -, név szerint Hortense Fiquet. Ambroise Vollard műgyűjtő és számtalan korabeli művész kiállításának megrendezője volt. Cézanne és Vollard kapcsolatáról egy érdekes történet: Cézanne 1899ben befejezte Vollard arcképét, aki elmondja, hogy a festő egy kis faládára rakta fel a széket, amelyen kuporognia kellett – ha megmoccan, a szék felborul. Cézanne 90 ülés után (!) befejezettnek tekintette a portrét, és félig tréfásan megjegyezte, hogy csak a mellény fölött kilátszó ing háromszögével van megelégedve. Illő válasz volt ez Gérome-nak a Vollard-képtárban, 1895-ben megrendezett kiállítással kapcsolatos megjegyzésére: „Az idő bosszút áll mindazokon, akik nem szánnak időt a munkára.” Vollard-nak ez volt a második Cézanne-kiállítása, erről esik szó az elítéltek között is.7 A két rab Cézanne egyik furcsa szokására tér vissza többször:
mégpedig a kődobálásra, amelyhez csúnya felesége – titokban, hogy a férje észre ne vegye rendszeresen gyűjtötte a köveket. Ugyanilyen mozzanatot villantanak fel Jean-Jacques Rousseau-val (1712-1778), a francia nyelvű svájci regényíróval és filozófussal kapcsolatban. Ő egy szegény órásmester fia volt, az anyja meghalt, az apja elhagyta, így a dialógusban említett de Warrensné, egy fiatal hittérítő asszony vette pártfogásába, s a „mama” mellett gyűjtögette műveltsége első alapjait. Denis
6 7
Cézanne, Paul, francia impresszionista festő R.H.Wilenski: Modern francia festők – Bp.:Corvina, 1972. – 230.p.
Diderot (1713-1784), a francia racionalizmus egyik atyja mesél Rousseau meglehetősen komikus dobálózásáról. A harmadik sajátos játékot pedig García Lorca kortársával, a nála tizenhat évvel idősebb James Joyce-cal (1882-1941) kapcsolatban említik, aki öt évvel élte túl a spanyol költőt. A szomszédos Franciaországban élt, ezért ismerhette G. Lorca a dublini író munkásságát és szokásait. A Joyce-ra vonatkozó szavakat azért érdemes fölidézni, mert átvezet a rabok őrükhöz való sajátos viszonyához: Joyce például akképpen játszott, hogy az előtte haladó járókelőket, illetve az előtte haladó járókelők egyikét igyekezett bizonyos távolságon belül és meghatározott számú lépéssel utolérni. Ha nem sikerült – vagy nem pontosan úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte, illetve megfogadta magában, akkor aznapra egészen rosszkedvű lett, ahogyan mondani szokták, nem ment a munka, egész nap váratlan, meglepetésszerűen érkező kellemetlenségektől rettegett… A magasabbik rab elmosolyogta magát. - Ugyan… Ő is? Az alacsonyabbik is elmosolyogta magát, és még halkabbra fogta a hangját. - Szörnyű lehet a boldogtalannak abban a mindenfélében, ami rajta van… A beszélgetés egyéb részletei is fölöttébb tanulságosak, olykor mulatságosak; például az „agglegények névsora” – a közép- és újkori művészetek és tudományok jeles képviselői kerülnek elő, akik valamennyien jelentős lépésekkel segítették az emberi gondolkodás fejlődését. Nekünk azonban elsősorban azt a gondolatot kell megtalálnunk, amely elvezet a megoldáshoz: Hogyan juthattak el ahhoz a témához, amelybe az olvasó akaratlanul belecsöppen? Mi az a mozzanat, amely saját, személyes sorsukhoz kötődik? Ha nem létezne ilyen pont, akkor a beszélgetések „légüres térben” zajlanának, akkor valóban életidegen műveltségfitogtatás maradna és aláásná az elbeszélés hitelességét. A legnagyobb terjedelemben és legtöbbször visszakanyarodva Paul Cézanne-ról vitatkoznak, nála keressük tehát a kulcsot, illetve a több írónál említett dobálózásban: Valamit azonban mégis elfelejtettem az előbb… mégpedig Cézanne-nal kapcsolatosan. Kődobálás, veder, bizonytalanság, kétség, aggodalom, magányosság, bánat, szomorúság és megaláztatás…? Itt a lényeg, pontosabban a felsorolás első két szava kötődik gyökeresen a rabok sorsához, innen indulhatott valamennyi, későbbi asszociációs láncolat: Kődobálás, veder. A cellában, ahol fogva tartották őket, nyilván ez volt az egyetlen „szórakozásuk”: A kődobálás, a célba dobás abba a vödörbe, amely testi szükségleteik céljait szolgálta. Rögtön utána következik – nagyon rejtett, alig észrevehető, szerény utalások formájában - a rabságban töltött napok, hónapok lelki tartalmának leírása, felsorolásszerűen, címszavakban. Nincs benne fojtogató önsajnálat, érzelgősség, sokkal inkább férfias szűkszavúsággal körülírt „leírhatatlan fájdalom”, amely minden politikai vagy eszmei okból börtönbe került embert hatalmába kerít: - Bizonytalanság: Miért estem – estünk fogságba? Mi lesz velünk? Kikerülök-e élve? Mi lesz a családommal? - Kétség: Jól tettem-e a dolgomat? Én vagyok az oka a lebukásnak? Jó ügy érdekében tettem, amit tettem? - Aggodalom: Látom-e még azokat, akiket szeretek? Milyen kínzások, egyáltalán milyen sors vár rám? Nem leszek-e gyáva, nem roppanok-e össze a megpróbáltatások súlya alatt? Lesz-e erőm ahhoz, hogy ne áruljak el senkit? - Magányosság: Nyilvánvalóan egyedül voltak, hiszen a politikai elítélteket többnyire magánzárkába csukták. A magány pedig fölerősíti mindezeket az érzelmeket és gondolatokat az ember lelkében. - Bánat, szomorúság: A fentebb fölsoroltak természetes következménye és a lehetséges jövővel, a halál gondolatával való elkerülhetetlen szembenézés eredménye. „Egyetlenem! Azt írod leveledben:
„Fejem fáj, gyötrelem hasogatja szívemet” írod. „Ha felakasztanak, ha elveszítelek írod – én élhetek-e?” (Nazim Hikmet8: Levél feleségemnek) - Megaláztatás: Ez a legmélyebb pont, amely az elszenvedett és még várható fizikai és lelki sérelmek gyűjtőfogalma. Az a tény, hogy az ember megszűnik arc, személyiség lenni, csupán ilyen és ilyen számú elítélt; ebben a helyzetben semmit nem számít a műveltség, az intelligencia, az alkotások; a szabadság megvonása az egyik legsúlyosabb megaláztatás: „Más övez fel téged és oda mégy, ahová nem akarod.” A bántalmazás, a durva bánásmód, a mozgáskorlátozottság, mind egy célt szolgál: az elnyomó rendszer valamennyi tagja és képviselője arra törekszik, hogy éreztesse erőfölényét a fogollyal szemben, a testi és lelki „megtörés” érdekében. Mindez kegyetlen valóság - hadd bizonyítsa néhány rövid részlet Radnóti Naplójából, a háromszori, csaknem tizenegy hónapos, rettenetes munkaszolgálatról: „1942.júl.23. Délelőtt fűtépdesés az egyik tetőn. Délután újra fűtépdesés, rekkenő hőség, később papirosdarabkákat szedünk össze az udvaron. Fiftől csomag, cigaretta, ing, kulacs és 10 dk savanyúcukor. A cukrot elveszik. „Írja meg a feleségének, hogy maga nem cserkész már!” 1942.okt.20. Állati lét. Éjszaka már fázunk. Már telik újra a hold. Élesden azt hittem már, hogy a következő holdtölte otthon ér. S tegnap éjszaka, a hold ragyogásában, mikor vonszoltuk magunkat Nagytelekmajor felé, a szállás felé, éreztem, hogy nem kerülök már haza talán sohasem. Tiszta volt a fejem, hideg volt, - ez a sorsom, - gondoltam. 1942.nov.1. November… Július óta tart. Ki adja vissza ezt az időt, ezt az elvesztegetett időt? 1942.nov.10. Tízkor havas eső esik, koromsötétben, bokáig sárban botorkálunk munkára. Öten belső munkát kapunk. Az óriási cukorkeverőt kell kitisztítanunk. Felmászok a létrán, belenézek, felfordul a gyomrom. No, vetkőzzenek le, mondja a munkavezető. Hogyan? – kérdem. Vetkőzzenek le, tönkreteszik a ruhájukat, be kell mászni. Levetkőzünk meztelenre. Egy-egy munkás félrefordul és röhög. Ledobnak két vasvakarót, vakarni kezdjük a sárga cukrot. Végeláthatatlanul. A pokol egyik bugyra, a Cukros Bugyor. A nyalánkok büntető, illetve vezeklőhelye. Így váltjuk egymást. ”9
E pontnál mélyebben már csak a sírgödör tátong. E kimondatlan, mert kimondhatatlan szakadék után azonban a novellában a gondolatok a magasba ívelnek, mert maga a beszélő sem áll meg itt, a felsorolás végén: - Nézzen a nyolcszázkilencvennégyes Arckép-re! Aki kint a köveket dobálja, és nagy homloka a föld felé fordul – itt a képen, ó, istenem, nem megüli a jövendő győzelmének ünnepét? Vagy ha úgy tetszik, a jövendő győzelme bennem! Ez biztos! Ezt tudom! Ez diadal…! És akkor nem számít semmi! Ezt mondja a kép – vagyis kimondja a kép az örök és eltusolhatatlan, az elpusztíthatatlan és isteni erőt adó legnagyobb érvet: a bizonyosságot a jövendő felől! S hogy a novella ne szárnyalhasson túlságosan patetikus magasságokba, párbeszédük így folytatódik: A másiknak puha derűvel megcsillant a tekintete. – És képzelje el mindezt egy némileg szebb feleség oldalán! Ez a kedves, humoros föloldás visszahúzza földre a tekintetünket és kacagtató mivoltával segít elviselni az elviselhetetlent: hogy tudniillik egyik ember sem született hősnek és erősnek – ellenkezőleg, „könnyebben szétnyomható a molynál”. (Jób.4:19.) 8 9
Hikmet, Nazim (1901-1963) török író, költő Radnóti Miklós: Napló – Bp.:Magvető, 1989.
A történet kulcsmondatainak értelmezése Visszatérve az előbbi idézethez, mely a történet kulcsa és egyik csúcspontja, ez a megfogalmazás többszörösen is beteljesedett: - Elsősorban természetesen magára Cézanne-ra vonatkozik: nagyjából egész életében sikertelenség vette körül, egyik 1874-ben kelt levelében mégis így fogalmazott: „És higgye el, megjön az idő, amikor az ember megveti a lábát, és akkor hívei lelkesebbek és igazabbak lesznek, mint azokéi, akiket csak a hiú külsőségek miatt magasztalnak.” Ez az önbizalom nagyon jellemző volt a francia festőre. 1861-ből maradt egy fényképe: rövidre nyírt haja, széles és magas homloka, kicsiny borotvált álla.10 Ez az utóbbi részlet bizonyítja, hogy a két rab a művész külsejét illetően sem tévedett.
-
Másodsorban mindez igaz volt természetesen magára a költőre, García Lorcára is, aki igazából csak halála után nyerte el a művészetének kijáró elismerést és világhírt. - A két rab szempontjából, akik - ne feledjük, a spanyol költőt idézik - azok a legfontosabb mondatok, ahol egyikük átvált egyes szám első személyre: a jövendő győzelme bennem! Ez biztos! Ezt tudom! Ez diadal…! És akkor nem számít semmi! – Ez a rendkívül nyomatékos vallomás tulajdonképpen indokolja későbbi magatartásukat, magyarázza azt a fölfoghatatlan tényt, hogy még csak szóba sem hozzák, meg sem kísérlik a szökést. „A jövendő győzelme bennem!” A bizonyosság, a hit egy eszmében, a hit a demokrácia és a szabadság győzelmében erőt ad nekik ahhoz, hogy feláldozzák érte az életüket! Az értelmes, szabad élet lehetősége – az utánuk jövő generációk számára - a jövőben értelmet ad haláluknak! A személyes lét-érdeket, az élethez való ragaszkodást legyőzi a szabadság eszméjének szépsége! Ilyen gondolatokban meggyökerezve a menekülés a gyávaság bizonyítéka volna számukra. Ezek a kimondott, győzelmes szavak, a természetes élni akarást meghaladó gondolatok mintegy kötelezik őket, hogy a későbbiekben erejük legyen nemet mondani a menekülés kínálkozó lehetőségeire. Ismét fel kell tennünk a kérdést: Lehetséges ez? Hadd feleljenek újólag Radnóti megrendítő sorai, amelyek hátborzongató párhuzamot sugallnak történetünk elítéltjeinek sorsával: De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, Hogy minden összeomlott, s elindul mint kisértet, Kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, Annak szép, könnyüléptű szivében megterem Az érett és tünődő kevésszavú alázat, Az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, Az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. (Sem emlék, sem varázslat, 1944) Miután az őr végleg elvágja beszélgetésük e fonalát, másik témára váltanak, amely az olvasók számára is egyszerűbben nyomon követhető. A fák, közelebbről a csertölgy fizikai tulajdonságaitól indulnak, de a „kiszólások”, a személyes életükre, közelebbről is a fájdalmukra utaló szavak jelentősen fölszaporodnak: Milyen jó lenne mindenre emlékezni! – Az emlékezés alapvető feltétele az életben maradás. A másik rab megjegyzése is alig rejtett szomorúságot sugall: Nagyon szép fa! És nem tud róla, hogy halandó… - ez a sóhaj leleplezi, mennyire szeretik és tisztelik az életet, mélységesen tudatában vannak közelgő haláluknak. A természet öntudatlan létezését állítja szembe az író az ember minden sorsfordulóval szembenézni kénytelen, tudatos életvitelével. Ideilleszkedik a mottóul választott Radnótiidézet. Csodás ellentét feszül ugyanis az elbeszélés tölgye és az Első ecloga tölgye között: az első nem tud róla, hogy halandó, a második tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt – mégis, a végkövetkeztetés mindkét esetben ugyanaz: addig is új levelet hajt. Vagyis a halál közelsége nem változtat a tudatos, erkölcsi elkötelezettségen! Radnóti mindezt tiszta hangú 10
R.H.Wilenski: Moden francia festők. – Bp.:Corvina, 1972. – 91.p.
költeményeiben fejezte ki, a két rab „új levele” pedig a novella csúcspontját jelentő mentési jelenetben bontakozik ki a szemünk láttára, amikor életük kockáztatásával kimentik a folyóba zuhant katonát, aki pár pillanattal előbb még rájuk ordít: - Fogjátok be végre a szátokat! Mielőtt e szakaszra rátérnénk, van még két, figyelemre méltó „kiszólás”, ugyancsak a tölgyek kapcsán: civilizációink is halandók, jönnek, felérnek a tetőre, és elmúlnak! Ebből talán ismét a személyes sorsot meghaladó reménység hangja csendül ki: a legádázabb elnyomó rendszer is „kimúlik” egyszer! A másik, ironikus és szomorkás gondolat saját helyzetükhöz, a hátuk mögött küszködő, szitkozódó őrhöz kötődik: vég nélküli, elpusztíthatatlan és örök életű az emberi ostobaság! Nem elég, hogy a halál felé menetelnek, de nyilvánvalóan súlyos lelki és fizikai megterhelés számukra ennek a korlátolt katonának a magatartása. Ugyanakkor e tudásuk mögött ott lappang egy még súlyosabb igazság ismerete is: az ostobaság és a gonoszság ellen nem lehet fegyverekkel fölvenni a küzdelmet! A drámai fordulat A történet terjedelmét tekintve az utolsó harmadban váratlan fordulat következik, amely megváltoztathatná az előre megírt forgatókönyvet. Ebben a szakaszban nagyon sok az ismétlés - ahogyan azt az Isten a szekéren c. novellában is megfigyelhettük -, mindig fokozással egybefűzve: Abban a pillanatban, amint kimondta az utolsó szót, a lába megbicsaklott, az egész teste előrelendült, majd kibillenve az ösvény szélére, a meredeken próbált megkapaszkodni, mindhiába, elbukott, és végigzuhant a parton, majd hasztalan próbálva támasztékot keresni, csapkodva, kalimpálva és artikulátlan üvöltéssel belezuhant a kavargó vízbe. Fegyverét magasra tartotta, a hullámok elkapták a testét, megforgatták, és két méltóságosan emelkedő szikla között egyre forgatva és dobálva sodorták a víz közepe felé. A csendőr hirtelen belezuhan a folyóba – azt az erkölcsi válaszutat, amely a rabok előtt kínálkozik, József Attila a következőkben fogalmazta meg: Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis! Miért ne legyek tisztességes?! Kiterítenek úgyis! Ez a drámai esemény kínálja számukra az első, nyilvánvaló lehetőséget a menekülésre. Gondolkodhatnának úgy, a katona megkapta a kínzásukért, amit megérdemelt, ők pedig ott hagyják sorsára és a hegyek között keresnek menedéket. Ehelyett mi történik? - Jobbra! Jobbra! – kiáltotta az alacsonyabbik rab a parton, amikor meglátta társának a magasra emelkedő fejét, amint tájékozódni kíván a fuldokló irányába. – Jobbra, még jobbra, még! – Hangja elveszett a víz zúgásában. A társa pedig birkózva a vízzel, egyre közelebb és közelebb került a fuldoklóhoz, és végezetül már egészen mellette volt, és belemarkolt a hajába. Hátát nekivetette a sziklának, és taposva a vizet magasra, a víz fölé emelte a hörgő szájat, a lezárult szemeket, a kínlódó emberi fejet. Végül ketten nagy nehézségek árán felhozzák a partra, és a partról a társát irányító rab mesterséges légzést alkalmazva visszahozza az életbe az őrüket, miközben a másik zihálva fekszik a sziklán rettenetes kimerültségében. Közben az alacsonyabbik lefeszítette az őr ujjait a géppisztolyról. – Sokkal könnyebb, mint gondoltam… Maga elé tartva, kissé távol magától, megnézte a fegyvert, aztán letette a földre. Itt a második alkalom: Mennyi gondolat cikázhatott át a fejükön e pár másodperc alatt! Az őrt kimentették, elvehetnék a fegyverét és irány a szabadság! Ehelyett volt ereje az alacsonyabbiknak szótlanul letenni a földre a géppisztolyt, elmulasztva a szabadulás második lehetőségét is! Odafordulnak a katonához, aki nagy nehezen magához tér és megkérdezik: Jobban van? – A fegyvert is visszaadják a kezébe: Az felemelte a géppisztolyt, és még egyszer figyelmesen megnézve odanyújtotta az őr kezébe. E pillanatban akár le is lőhették volna, de megint – másodszor és harmadszor is - a hogyléte iránt érdeklődnek. Figyeljük meg az őr alig leírható reakcióit: Az ajkai nyitva maradtak, tekintetét egyikről a másikra kapkodta, arcán egyre ott ült a döbbenet és a különös, riadt csodálkozás, mely összekeveredett valami mély, szinte állati
félelem kifejezésével. Nem is felel a számára csaknem fölfoghatatlan kérdésre – azok, akiket eddig rugdosott, köpdösött, szidott, megmentik az életét, saját magukat is életveszélynek kitéve, s ezek után megkérdezik, jobban van-e? Ez meghaladja felfogó képességét, egész addigi világlátása összeomlik, nem tudja, ilyen helyzetben mit tegyen; erre nem készítették föl a kiképzés során. A katona az „ölj!” parancsot teljesíti, nem pedig életet ment – és főként, mi a teendő, ha őt magát mentik meg? Kibogozhatatlan és földolgozhatatlan rejtély számára. Nem tudja elnyomni magában a fölfakadó kérdést, amellyel a rabokhoz szól – ezúttal azonban már magázza őket: - Micsoda emberek maguk? Először fordult elő, hogy nem tegezte őket. - Magukat felakasztják holnap!… - kiáltotta az őr. – Nem tudják?… Az alacsonyabbik egy pillanatra lenézett a földre. És mert a társa nem szólt semmit, hát felemelte a fejét, és azt mondta. – De… tudjuk! () Szinte nem is emberi, vad, majdnem artikulátlan és különösképpen sajátos, kétségbeesett hangon, szemeit rájuk meresztve, felordított. – Hát micsoda emberek maguk?! Egész testében remegett, arca eltorzult, szemei szinte megbomlottan tágultak még és még hatalmasabbra, és rémült, szinte eszét vesztett kétségbeesés költözött tekintetébe. A történet e drámai tetőpontján megint ott lebeg a levegőben a szabadulás lehetősége. Ha megkérik, bizonyosan elengedi őket – hálából, hogy megmentették az életét. Ők azonban nem ezt a megoldást választják: - Jöjjön… Menjünk tovább, jóember! Ez a megszólítás megvilágítja az iménti mentési jelenetet. A foglyok nem a katonát húzták ki a folyóból, aki szidta és gyűlölte őket, hanem a segítségükre szoruló, életveszélybe sodródott embert. Világosan különbséget tesznek a katona és az ember között – ahogyan Isten elválasztja a bűnöst bűneitől: A bűnt gyűlöli, a bűnöst azonban saját élete árán is menteni akarja! A cselekvő irgalmasság legmagasabb foka ez, meghaladja még az irgalmas samaritánus jótettét is. Tagadhatatlan, hogy a zsidók és a samáriaiak gyűlölték egymást, de a félholtra vert ember – személy szerint – semmi rosszat nem tett az arra haladó, és őt felkaroló samáriabelinek. A két fogoly azonban azt a katonát menti meg, aki felbuktatta, sőt, zuhanása előtt is szidalmazta, nyomorult bitangoknak nevezte őket. Talán Jézus két hasonló tettének nyomdokain haladtak: A Getsemáné-kertben meggyógyította a szolga, Málkus levágott fülét, aki pedig fegyverrel jött elfogására (Luk.22:50-51.); a kereszten pedig imádkozott a római zsoldosokért, akik kezét és lábát átszögezték (Luk.23:34.). Megrendítő erkölcsi magaslatokon jár ez a két, szürke ruhás, névtelen ember! A csendőr további sorsáról A foglyok a maguk részéről lezártnak tekintik ezt a váratlan incidenst, és megkérik az őrt, kísérje tovább őket a halál felé vezető úton! A novella hangvétele ezek után visszatér a régi kerékvágásba: A rabok, mintha mi sem történt volna, fölveszik beszélgetésük fonalát, értelmezve az őr magatartását: ha jól emlékszem, akkor Freud szerint a neurózis kiindulópontja a bizonytalanság és a kisebbrendűség fenyegető érzése… - megint van erejük nevetni. A csendőrt valóban a bizonytalanság és a kisebbrendűség kerítette hatalmába: ezt nem tanították neki, nem volt felkészülve erre a szituációra. A lelkiismerete fölébredt, hiszen hálásnak kellene lennie élete megmentéséért, ez azonban összeegyeztethetetlen a fogoly-őr viszony kerete által kínált normákkal. Az emberség, a hála, a köszönet e relációban nem létezik. A foglyok áldozata pedig messze túlmutat az őr által elvárt és elvárható magatartási formákon – és ez a tény teljesen romba dönti a személyiségét. Gondoljuk végig, milyen cselekvési lehetőségek állnak a csendőr előtt megmenekülése után? - Mindenki előtt elhallgatja a történetet, magában is elfojtja, és él tovább, mintha mi sem történt volna. - Öngyilkos lesz a feloldhatatlan feszültség miatt, hiszen valószínűleg ő lesz az, aki az akasztófáig kíséri élete megmentőit. - Meghallja a lelkében a „Változtasd meg életed!” követelményét, ekkor:
-
Dezertál és átáll a köztársaságiak oldalára, mondván, ott „ilyen jó emberek” harcolnak. Kilép a hadseregből és nem fog többé fegyvert, mert fölismeri, hogy nem a fegyver teszi erőssé az embert. - Vállalja a történteket nemcsak önmaga, de mások előtt is, és „új alapokra” helyezi az életét. Melyiket választja? Titok… Az elbeszélés lezárása A záró mondatok teljesen zárt lánccá kerekítik az elítéltek csevegését: - Visszatérve lord Byronhoz, illetve az állataihoz, Walter Scott például harminc-negyven kutyát tartott… Az alacsonyabbik felnevetett – és mentek tovább. (Byron - 1788-1824 - is másodszor szerepel, ő a görögök törökök elleni szabadságharcában szeretett volna meghalni, ehelyett reumatikus lázat kapott, amely nagyon gyorsan végzett vele.)
Miért éppen az állatok, mint téma szerepelnek a záró szakaszban? Sánta Ferenc többször is utal a mély, szinte állati félelemre az őr arcán; egész viselkedése állatias, ösztönszerű, tehát a raboknak is „könnyű” volt e vonalon asszociálni, de igazán nyomós indokkal megint Radnóti szolgálhat az olvasóknak: A majmok értenének, Bennük még ép az elme, S talán ha köztük élnék, Nekem is megadatnék A jó halál kegyelme. (Zsivajgó pálmafán, 1944) Nem adatott meg neki – ahogyan a történet két elítéltjének sem. Alig elviselhető fájdalom és igazságtalanság, hogy az ember azt képzeli, bármilyen eszme nevében joga van megfosztani embertársát a szabadságától, az emberhez méltó élettől és egyáltalán a létezés jogától! Természetesen nem a polgári törvényekbe ütköző tettek jogos büntetéséről beszélünk; hanem a politikai és vallási eszmék zászlaja alatti eretneküldözésekről. „Ki adja vissza az elveszített időt?” Visszatérve a történet elején felmutatott kulcsfogalmakhoz: „rabság és szabadság” Sánta Ferenc novellájában a rabok erkölcsi szabadsága az, ami erőt ad nekik emberként viselkedni „minden körülményben.” Hiába szorongatott fegyvert az őr a kezében, nem volt biztonságban a lelkéből fakadó rettegés és bizonytalanság következtében. A „jövendő felőli bizonyosság” pedig erőt és lelki tartást adott a két rabnak, hogy ne folyamodjanak a megfutamodás vagy az olcsó megalázkodás eszközéhez a zavarodott őr előtt. Béládi Miklós irodalomtörténész szavai szerint „Sánta az egyértelmű ítélkezés kiküzdését tekinti korunk egyik fő erkölcsi kérdésének. Legszívesebben egyetlen formulába zárná a világ lényegét és az emberre vonatkozó hasznos törvényeket. Erkölcsi forradalmárként hiszi is, hogy a lehetőségek erre adottak; prófétáló tanításának biztonságérzete is ebből a tudatból ered. A morális függetlenség eszméjét gondolatrendszerének középpontjába állítja, és abszolút normává emeli, ezen mérve minden társadalmi és emberi jelenséget…” Valóban létezik egyértelmű ítélkezés, egyetlen formula? Ki az, aki az ítélet során majd juhokra és kecskékre osztja az emberiséget – nem politikai vagy vallási eszmék, hanem egyetlen formula, a Tízparancsolat, még egyszerűbben az irgalmasság elve alapján? Isten az, aki elszenvedte értünk a halálnak halálát, s aki mindannyiunkat az örök, abszolút mérce szerint ítél meg… A morális függetlenség eszméje másképp fogalmazva az erkölcsi szabadság gondolata. „Aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, … az boldog lesz az ő cselekedeteiben.” (Jak.1:25.) Vagyis e törvény szellemében az ember megszabadul a gyűlölet és a viszontgyűlölet bilincseitől, szabaddá, képessé válik az isteni irgalmasság tetteire!! Ebben rejlik a legnagyobb szabadság – s ez jóval több, mint a politikai értelemben vett szabadság; ez a cselekvő szeretet elve, mely áttöri a gyakran kirekesztő eszmei korlátokat!
