Federico García Lorca
Életpályája
Federico García Lorca (federíkó gárszíá lorká; 1898–1936) a hagyomány és az újítás sajátos szintézisét teremtette meg. A spanyol aranyszázad (16–17. század) irodalmát s a még korábbi gyökerû népköltészetet egyesítette a 20. századi formákkal. Magyarországon elôbb tragikus halálának jelképességére figyeltek fel (József Attila, Bálint György, Radnóti Miklós), majd az ötvenes évektôl kezdve szinte magyar íróvá vált, olyannyira népszerû lett.
Lope de Vega (1562–1635): a világirodalom egyik legtermékenyebb írója. Õ maga 1500 drámáját említette, közülük 470 szövege ismert. Egyéb mûvei húsznál több kötetet töltenek meg. Híres színmûvei: Sevilla csillaga; A hõs falu; A kertész kutyája; A zalameai bíró.
Andalúzia Fuentevaqueros nevû kis falujában született 1898. június 5-én. Apja jómódú paraszt, anyja tanítónô. A granadai egyetemen tanult filozófiát, jogot, de zenét, festészetet is. Megismerkedett Manuel de Falla (1876–1946) zeneszerzôvel, akinek Bartókéhoz hasonló szerepe volt Spanyolországban: az andalúziai folklór dallamvilágát is felhasználta az impresszionizmussal és a neoklasszicizmussal rokonítható mûveiben; s aki tanítómestere lett. Elsô verseskönyve 1921-ben jelent meg, az elôzô évben már bemutatták színpadi mûvét, igaz, a közönség felháborodásától kísérve. Cigányrománcok címû kötete (1928) tette igazán ismertté. 1929 elején tanulmányútra az Egyesült Államokba utazott. Több elôadást tartott – hazatérôben – Kubában is. Ekkori versei szürrealista hatást mutatnak. A köztársaság idején García Lorca aktív színházi tevékenységet folytatott, sorra mutatták be drámáit. 1933–34-ben Buenos Airesben tartózkodott, ahol drámáit adták elô, ô maga pedig Lope de Vega színmûveit rendezte. 1934-ben La Barraca néven egyetemi színtársulatot alapított, az elôadásokkal járták az országot. Esszéi közül több rávilágít ars poeticájára is. Felfedezi újra a nagy barokk költô, Luis de Góngora (1561–1627) munkásságát, az ô homályosságában a költôi képek nagyszerûségét mutatja ki, ugyanazt, ami a népköltészetre is jellemzô. 1936 júliusában, a Franco-féle köztársaság-ellenes felkelés kitörése után mind bizonytalanabbá vált helyzete. Augusztus közepén letartóztatták, és augusztus 19-én kivégezték.
García Lorca
23
Cigányrománcok A spanyol románc balladai mûfaj. Gyökerei a 14. századig nyúlnak, s a tömörség, a sûrítettség jellemzô rá.
Nagy László mûfordításai a saját költôi nyelvének és általában a magyar nyelvnek a sajátosságai szerint zeneiek.
A spanyol irodalomban az 1898-as nemzedék hasonló szerepet töltött be, mint nálunk nem sokkal késôbb a nyugatosok. Ôk is „Európára” tekintettek, a modernizmust képviselték. Az 1920-as években fellépô García Lorca és nemzedéke átértelmezte a mûvelt, a tudós költészet fogalmát, a nép és annak mûvészete felé fordult. Spanyolországban Lorca szülôföldje, Andalúzia számított a legarchaikusabb területnek. Õ fedezi fel a 15. században idevándorolt cigányok kultúráját, amely bár kötetlenebb, de rokon a spanyollal, s képes érzékeltetni az értékekkel telített primitívet is. A Cigányrománcok (1928) darabjai egyesítik a primitív szemléletet és a modern kifejezésmódot, s ezzel az örök emberire mutathatnak rá. Igen fontos szerepet játszanak ebben a García Lorcára jellemzô költôi sajátosságok: a zeneiség és a képiség. Mindenbôl költészetet volt képes varázsolni, élményeinek akusztikus és vizuális rétegeit egységes költeménnyé formálta. Versei nem leíró jellegûek, ugyanakkor a homályos, kifejezhetetlennek mutatkozó lélekállapotokat könnyedén formálja meg konkrét képekben. Egyszerû embereket jelenít meg, az ô érzéseiket fejezi ki a modern költészet eszközeivel. A zeneiséget legfeltûnôbben az ismétlési technika fejezi ki. A zenei elemek egyébként nem lehetnek teljesen azonosak az eredeti és a magyar nyelvû szövegben.
Alvajáró románc A ciklus talán legtökéletesebb darabja az Alvajáró románc, amely magyarul is nagyszerûen érvényesül: Nagy László egyik legihletettebb fordítása. A költemény öt részre tagolódik, a részeket elválasztó csillagok az idô múlását érzékeltetik. Az idôét, amely a cselekmény megtörténéséhez szükséges, de amely órával aligha mérhetô, hiszen mítoszi sugárzású. A költemény indító hangulati vezérmotívuma az elsô s többszörösen ismétlôdô sor: „Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.” A zöld valóban Lorca kedvenc színe volt (s mellesleg Nagy Lászlónál is fontos szerepet játszott). Zöld szín azonban sokféle van. E románcban az éjszaka ideje a meghatározó, a holdfényé, így az abban megcsillanó sejtelmes zöldé. A hold, a mediterrán éj szerves része meghatározó motívum. Utat mutat a szerelmeseknek, tehát életszimbólum, de kapcsolatos a halállal is, miként az itt is történni fog. A vers hôsei: a cigánylány, az apja és annak fiatalabb cimborája, de szerephez jutnak a részeg csendôrök is. A cigánylány beteg: ô az alvajáró, aki „álmodoz könyöklôben”, s bár süt a hold, s „már minden a leányt nézi, / ô nem érzi, nem is látja”. Vár valakit a lány, talán idôtlen idôk óta. A negyedik részben megtudhatjuk, hogy ez valóban így van. 24
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
„Várt az téged számtalanszor, szüntelenül jöttöd várta.”
A férfi – feltehetôen csempész („Bárka ring a tenger fodrán”), s szúrt sebét is eközben szerezhette – azonban nem jöhetett. Sebe aligha életveszélyes, hiszen jókora utat tett már meg „a cabrai hegyen által”. Gyógyulásra, nyugodt helyre van szüksége, ezért lenne számára ideális a hegyi ház, ahol a lány gondozhatná ôt, s a kedvese lehetne. A ló és a ház felajánlott cseréje nyilvánvalóan házassági ajánlat. Az öreg azonban kénytelen elutasítani, meg is ismétli a kulcsmondatot: „De én nem én vagyok immár és a házam se a házam.”
A duende szótári jelentése: pajkos kobold, csintalan manó. A spanyol kultúra és Lorca azonban összetettebb és megfoghatatlanabb jelentéskörben használja: a duende „fekete hang”, „titokzatos erô”, „a föld szelleme”. „…minden mûvész csak a duendével folytatott harc árán képes feljebb lépni a saját tökéletességéhez vezetô lépcsô fokain. […] Az igazi harcot a duendével kell megvívni.” A fogalom szoros kapcsolatban van a halállal is; a spanyolok „halálszemlélô nép”. „A költészet mágikus ereje éppen abban rejlik, hogy mindig duende van benne, és sötét vízzel kereszteli meg szemlélôit. Mert ahol duende jelen van, ott könnyebb szeretni és megérteni, az bizonyos, hogy a duende megszerettet és megértet. Az a harc pedig, amely a kifejezésért és a kifejezés továbbadásáért folyik, a költészetben olykor halálos.” A „duende”. András László ford.
Siratóének…
A férfi nem egészen érti a dolgot, de tovább kérlel, hadd menjen fel a hegyre. Ott aztán tapasztalniuk kell, hogy a lány már nem áll ott a könyöklôn, belefojtotta magát a vízbe, a halál jegyese lett. A várakozás tette ôt beteggé, s a betegség kergette – akárcsak egykor Ophéliát – öngyilkosságba? Bizonyára így van. A ballada kihagyásosabb építkezése miatt lehetséges azonban más magyarázat is, s ez a csendôrök szerepébôl következik. András László alapos elemzése (Miért szép? A világirodalom modern verseibôl. Gondolat Kiadó, Bp., 1970.) bontja ki ezt. A „zsaruk” részegek és hiába dörömbölnek, tehát aligha vannak szolgálatban, s aligha a csempészt üldözik. Nyilván a lányhoz jöttek, mint már korábban is annyiszor, s ezért mondja az apja oly keserûen ismételve, hogy sem ô, sem háza nem a régi már. A lányt megcsúfolt szerelme kergette a halálba, s éppen akkor, érthetôen, amikor a várt férfi végre közeledik. A versegész felôl nézve a vezérmotívum, a „Zöld, szeretlek, zöld, imádlak” nemcsak költôi vallomás, hanem a vers lényegét, „duendéjét” is kifejezi. Mondhatná a cigánylány, a férfi de mondhatja az elkerülhetetlen végzet is. A versindító sornégyes megismétlôdése a vers végén a mitikus idôszemléletbôl következik: a tragédia nem egyszeri. Az ember sorsa tragikus és mégis fenséges. Szerelem és halál szinte mindig együtt jár, az élet drámaisággal telített, a helytállás, a becsület megôrzése gyakran halálba vezet. Feltehetôen a férfi is a becsület dolgában szerezte súlyos sebét, s a lány is becsületének elvesztése miatt öli meg magát. Ez a szemlélet – kiegészülve a vallásossággal – hatja át a Cigányrománcok többi darabját is. Lorca költészetének összegzô mûve a Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött (ignászio száncsez mehíász). Az 1935-ben keletkezett költeményben elsiratott személy az elôzô évben halt meg. Híres torreádor volt, költôk, mûvészek barátja, maga is verselt. Évek óta visszavonult a viadaloktól, de
García Lorca
25
„Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül itt meg. A bikaviadal felszínre hozza az emberben rejlô legnemesebb haragot, a legmélyebb keserûséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás. A duende vállalja a feladatot, hogy a dráma eszközével okozzon szenvedést – eszközei élô formák –, és elôkészíti az utat a környezô valóságtól való meneküléshez.” A „duende”. András László ford.
„Ó, fehér fal, Spanyolország! Ó, kín fekete bikái! Ó, Ignacio kemény vére, csalogány-artériái!” Nagy László fordítása
26
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ismét megküzdjön a bikával, s ez okozta halálát. A bikaviadal eredete nyilvánvalóan az idôszámítás elôtti bikakultuszra vezethetô vissza. A spanyoloknál a 11. század óta van jelen. Számukra igen fontos, szimbolikus, szertartásos dologról van szó. Ha a bikaviadal nekünk idegen, a siratóének magával ragad bennünket: egy nagy értékû ember pusztulását s halálának tragikumában is fenséges voltát élhetjük át. A 220 soros költemény négy részre tagolódik, s már a részek címei folyamatra utalnak: Ökleltetése és halála, A kiontott vér, A teste itt van, A lelke távol. Az elsô rész mintegy helyszíni beszámoló magáról a bikaviadalról, amelyben a bika gyôzött. Bár az egész eseménysort érzékeltetik a képies kifejezések, egyetlen idôpillanat merevül ki a folytonosan ismétlôdô „délután öt órakor” sorban, amelynek nem konkrét tartalma a lényeges, hanem az, hogy a végzetes pillanatot jelöli. A siratókra általában jellemzô bizonyos elemek ismétlôdése, de azok inkább tagolják a szöveget. Mivel itt minden második sor ismétlôdik, nyilván nem a tagolás a fô feladat, hanem éppen ellenkezôleg: az összekapcsolás, a pillanat sûrített drámaiságának érzékeltetése. A sornak zenei szerepe és hatása is van – magyarul ez a zene feltétlenül kemény, disszonáns hangzású. A drámaiságot érzékelteti a változó verssorok poétikussága (erôteljes képiség, jambikus lejtés) és az ismétlôdô sor száraz tárgyiassága is. A szerkezeti egység végére érve határozottan úgy érezzük, hogy „megállt” az idô. Pontosan ez volt a költôi cél: a tragikus és fenséges halál szemlélôi számára ugyanúgy megáll az idô, mint a meghaló torreádornak. A második rész közvetlen folytatása a megelôzônek: a halálos sebet kapott férfi vére megállíthatatlanul ömlik, pusztulása meggátolhatatlan. A tehetetlenség fájdalma kiált fel: „Nem akarom látni!” Itt ez a sor ismétlôdik, de ennek már hagyományos tagoló szerepe van. Az esemény költôi leírása a múlt felidézésébe vált át. A siratók megszokott szerkezeti eleme a halott kiválóságának, érdemeinek felsorolása. Ez esetben nem érezzük, hogy a költô túlzásokra ragadtatta volna magát. Hihetô, hogy „Nem látsz férfit Sevillában / virtussal ki így elámít”, s hihetô a többi állítás is. E felfokozott méltatás kozmikus látomással folytatódik: a kifolyt vér az eget is elárasztja, „Mert nincs kehely, hogy vére beleférne”. A kehely vallási jelkép, a vér Krisztus vérére utal. Az egyetemesség azonban megôrzi nemzeti jellegét is, a tragédia Spanyolországot sújtja elsôsorban. E kozmikus látószögbôl nézve már másodlagos, hogy „A teste itt van” kijelentés mennyiben vonatkozik a porondon kiterítve fekvô halottra, s mennyiben a már a sírban nyugovóra. E két képzetkört vegyíti a harmadik rész a maga méltóságteljes beszédmódjával. A megtörténten már nem lehet változtatni, a döbbenet kiváltotta heves reakciókat a siratás
Miként a költôvel készült egyik interjúban elhangzott: „…ha az ember feltalálta az örökkévalóságot, úgy vélem, léteznek a világon tények és dolgok, amelyek erre az örökkévalóságra méltók, és amelyek szépségük és tartósságuk folytán egy állandó rend abszolút mintaképei lehetnek.”
Drámái
„Lorca a parasztdrámának igyekszik […] általános történetfölötti érvényt adni. Nem úgy, hogy absztrahál, hanem hogy mélyebbre ás, oda, ahol az andalúz táj már összefolyik a paraszti élet ôsi tájaival, a spanyol legalábbis mediterrán, majd ember, s a paraszt éppúgy az ókor vagy kelet parasztja, mint a XIX. századé.” Németh László: García Lorca színpada
meditálóbb formája váltja fel. Olyasféle, amelyre inkább egy késôbbi temetôlátogatás alkalmával szokás sort keríteni; amelyik még az idô múlásával is most megtörténtként képes felidézni és átélni a drámát, s keresi az ahhoz méltó siratást. A harmadik és a negyedik rész a keresztény tanításnak megfelelôen szétválasztja a testet és a lelket, de a harmadik rész valami lényegi egységet is sugall: a „remekszép torreádor” olyan harmonikus személyiség volt, hogy az élettelen test már nem tekinthetô igazán az ô részének, csak akkor, ha hozzáképzeljük a múltbeli teljességet. Ezt a szételemezhetetlen szemléletet fejezi ki a zárósor: „Aludj, repülj és nyughass! Ó, a tenger is meghal!”, amely egyúttal átvezet a negyedik részhez. Itt már végérvényes a halál tudomásulvétele: „mert meghaltál, mert elmentél örökre”, a kényszerû beletörôdés az emberi lét törvényébe. A feledés lehetôségét azonban nem lehet elfogadni, halhatatlanná kell tenni a hôst, s erre való a dal. A siratóban végig jelen voltak a hôsköltemény elemei, a befejezô két versszakban egyértelmûvé válik, hogy e halál: hôsi halál, s az áldozat: fenséges ember. García Lorca ifjúkorától írt színmûveket, de nagy drámaírói korszaka a harmincas évekre esik. Legismertebb az a három alkotása, amelyek laza trilógiát alkotnak: a Vérnász (1933), a Yerma (1934) és a Bernarda Alba háza (1936). Lorca átlátta a spanyol társadalomnak azokat a gondjait, amelyek a mereven továbbélô feudális megkötöttségekbôl, az ezeken alapuló erkölcsi normarendszerbôl származtak. E rendben különösen korlátozott volt a nôk élete, a házasság „egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted s a többi ember közt” (Vérnász). Ettôl szenvednek, ez ellen próbálnak lázadni, ebbe törôdnek bele Lorca nôalakjai. Persze a férfiak sorsa sem sokkal kötetlenebb, a „becsület” fogalma számukra is megkövesedett, a vérbosszú kötelesség és dicsôség is. A drámaíró Lorca nem tagadja meg költô-voltát, sôt zenei és festôi látásmódját is érvényesíti, drámái mégis igazi színpadi alkotások, a lírájából kibontakozó alkotói világkép változatai. Itt is „egyszerû” embereket, parasztokat jelenít meg, s az ôsit, a primitívet egyesíti a modernnel.
Vérnász A Cigányrománcok világából könnyû átlépni a Vérnászéba, hiszen ez is drámai ballada, balladás tragédia. Elsôsorban nem a népies-szürreális stilizálás a jellemzô rá: reális és realista történet bontakozik ki. A szereplôket – egyetlen kivétellel – funkcióik alapján nevezi meg a szerzô. Az elsô felvonás három képe jól megszerkesztett expozíció. Elôbb az Anya és a – leendô – Vôlegény, majd Leonardo és családja, végül a MenyGarcía Lorca
27
A Vérnász bemutatója 1933-ban volt Madridban. Budapesten 1957-ben mutatták be a Nemzeti Színházban, Illyés Gyula fordításában. Ennek felhasználásával Szokolay Sándor operát írt (1964), a mûfaj egyik maradandó magyar alkotását.
„A fiad volt az üdvösségem, nem csaltam meg, csak elkapott a másiknak a karja, ahogy a tenger hulláma elkap, ahogy az öszvér feje föltaszít valakit, és elkapott volna mindig, mindig, ha vénasszony lettem volna is, ha fiad valamennyi fia fogta volna is a hajam.”
28
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
asszony és apja válik ismerôsünkké. A konfliktust az okozza, hogy a Menyasszony még mindig abba a Leonardóba szerelmes, aki hozzá képest szegény ember, s ezért nem lehetett az övé. A lány számára megoldás lehetne az esküvô, ha nem szereti is a Vôlegényt. Leonardo azonban még most is kerülgeti a lány házát. A második felvonásban zajlik le az esküvô. A menyasszonytánc elôtt kiderül, hogy a Menyasszony és Leonardo megszöktek. A násznép két táborra szakad, s üldözésükre indul. A tömeg azért nem lehet egységes, mert a drámai történés elôtt sok évvel már kibontakozott egy dráma. Az anya férjét és nagyobbik fiát Leonardo családtagjai ölték meg. Az anya ezért félti annyira megmaradt fiát, de a „törvények” alól sem tudja kivonni magát. Ô hajszolja legszenvedélyesebben a Vôlegényt meg a többieket, mert „eljött megint a vér nagy pillanatja”. A harmadik felvonás elsô képe éjszaka az erdôben játszódik. Favágók beszélgetnek az esetrôl, majd egy favágó képében a Hold jelenik meg, hogy mindent bevilágítson: meg ne szökhessenek azok, akiknek vére ôt is pirosra festi majd. Majd a Halál érkezik vén koldusasszony képében, várja az áldozatokat, akik egymásra találnak, s halálra szúrják egymást. A zárókép ismét a faluba vezet. Lányok és asszonyok kommentálják az esetet, az Anya szembesül a Menyasszonnyal, aki továbbra is tisztességesnek mondja magát. Az Anya elôbb már azt hitte, most majd nyugodtan alhat, többé egyetlen férfit sem kell féltenie a késtôl. De nyugalma nincs s másnak sem lehet, mert „egy késsel, / egy kicsi késsel, / két és három óra közt, mint megíratott, egy éjjel / két szerelemre való férfi meggyilkolta egymást”. A drámában – akárcsak a románcokban – vezérlô motívum a ló, a lovas, a hold, a halál s az a titokzatosság, ami az életet és a halált, a férfi és a nô kapcsolatait átjárja. A titokzatosság mögött a teljesen ki nem ismerhetô végzet áll, amely determinálja az ember sorsát, s emiatt az nem tehet mást, mint hogy követi „a vér útját”, akkor is, ha az egy nô, akkor is, ha egy vetélytárs férfi képében jelenik meg. Akkor is, ha az egyik legszebb emberi jelkép, a nász, ez a termékenységszimbólum itatódik át vérrel, s teszi jövôtlenné a túlélôk sorsát. Lorca tudomásul veszi a hagyományok erejét, ismeri és érti a duendét, méltóképpen elsiratja az áldozatokat, de érzékelteti, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Az egymást szeretô emberek nem a titokzatos duende miatt nem lehettek egymáséi, a vagyoni különbségek akadályozták meg a házasságot. Konkrét társadalmi viszonyok és emberi érzelmek, szenvedélyek ütköznek meg a háttérben, amit a következô drámák, legnyíltabban a Bernarda Alba háza bizonyít. Ott ugyanis már nem a nemes, kissé ódon hagyományok, hanem azok teljesen deformált merevsége torzítja el az életeket.
