Sajólenke története „Négy szócskát üzenet, Vésd jól kebeledbe, S fiadnak hagyd örökül, Ha kihúnysz: A haza minden előtt!” Kölcsey Ferenc
„Az embert megigézi az örökkévalóság, S ezt kérdezzük magunktól: Vajon visszhangot vernek tetteink Az évszázadok során át? Hallják nevünket honfitársak, Ha már rég nem leszünk? Tudják majd kik voltunk? Mily keményen dolgoztunk, S mily lángolón szerettünk.”
A szó elszáll, az írás megmarad. Jól mondja e régi római mondás. Kell valami fogódzó számunkra, hogy széttöredezett világunkban legalább a saját életünket egésznek érezhessük. Az írás bizonnyal segít abban, hogy a teljesség közelébe férkőzhessünk. Mert amikor olvasunk, a szépséggel találkozunk. Akkor, ezekben a kivételes pillanatokban megszabadulunk terheinktől, és az emberi élet ünnepi pillanatait éljük át. Ezekben a pillanatokban vagyunk igazán minden kötöttségtől mentesen szabadok. A szabadság pedig hatalom és az ember az egyetlen élőlény, amely annak tudatában él, hogy meg fog halni. Mondhatnánk: egész életét a halálhoz képest éli le. Hihetetlen életerejére azonban mi sem vall jobban, mint éppen a művészet, az írás léte. Hiszen valójában minden, ami a szépség által a szabadság megfogalmazója, az egyben szembefordulást is jelent a Nagy Ismeretlennel. Mindezek sok „Szavak. Kiáltó, lángoló igék” (Kosztolányi Dezső). 1232-őt írunk, amikor is Sajólenke területét Sajókeszi határjárásában, név nélkül Hubóval együtt udvarnokföldként említik. Első neve 1323-ban jelenik meg, az egyszerű személynévi névadás azonban azt mutatja, hogy a név már korábban is élt. „Nenke”-árpádkori magyar személynév. 1298-ban például a Balog-nembeli Oth fia Henrik serviensét Nenkének nevezik. A név a XIV. századtól többé nem használatos, talán ennek következtében tért át a köznyelvben kimondható és ismert Lenke névre. Nenke területe a Sajó menti Keszitörzsi szállásföldhöz tartozott és legkorábbi lakosai is e törzstöredék elemeiből kerültek ki. A királyi várgazdaság megszervezése után a gömöri várispánsággal függő viszonyba kerültek. Szolgálatuk minőségét nem ismerjük. A XIII. század végén maga a társadalmi fejlődés állítja vissza részükre az eredeti szabad állapotot és a Lenkei – (Nenkei) – nemzetség minden felszabadító oklevél nélkül a királyi serviensek, illetve a nemesek rendjébe jut. Magyar alapítói és birtokosai mellett Lenke kisszámú középkori jobbágynépessége is magyar parasztság. A falu még a XV. században osztály útján, két részre, és a XVI. század közepén történő összeírások Alsó- és Felsőnenke, illetve jelenleg már – Lenke néven írják össze. A két falu a XVII. század elején egybeolvadt. A mai helység,
úgy látszik, Alsólenke helyén épült, mert Felsőlenkét 1786-ban mint határrészt említik. Újkori fejlődése, kis határa, de főleg a török megjelenése szükségképpen előmozdították, sőt siettették átalakulását nemesi községgé. Már a középkor végén leapad jobbágyságának létszáma. 1564-ben pedig teljesen laktalan, és csak 1567-ben száll ismét reá két colonus. A század végéig megint többször elnéptelenedik, még azután a XVII. század elejétől állandóan nemesi helységként jegyzik fel a források. A Lenkey-nemzetség nagyon elszaporodott, és a határt saját ekéivel művelte. A török alatti nagy ínség idején zálogjogon megyebeli armálista nemesek is részeket szereztek belőle. A XVIII. századra nemessége kevert, és mellette a nemesi kúriákon élő, szabad költözködésű zsellérség álkotta társadalmát. A határ-és földrajzi nevek 1758-ban túlnyomó részben magyar nyelvűek. Önálló egyháza korszakunkban nem volt. A XVI. századtól a református község előbb Kerepechez, majd aztán Sajókeszihez tartozott. [ 1599-ben a kerepeci református egyház leányegyháza, az 1771-es iskolai összeírások alkalmával pedig azt vallják, hogy nincsen tanítójuk, a legközelebbi templom és iskola Sajókeszin volt. Református templom a községnek 1786-ban épült.] Az 1773-as helységösszeírás és a megye falusi jegyzőinek nyelvismeretéről 1862-ben készített kimutatás szerint a község magyar nyelvű. Az 1828-as évi országos összeírásra vonatkozó névsort a nevek viselői, akik között mér jelentékeny számban vannak szlovákok, mindannyian a nemesi kúriákon, vagy földesúri hazákban dolgoznak, laknak.
Magyar nemesség A magyar nemesség története úgyszólván a nemzet története. A nemzet egész életét az 1848as nagy átalakulásig ő vezette. S amint az az élet a századok folyamán egy hullámos vonalban lefolyt, minden korszakra ő nyomta rá a saját bélyegét. Fénye, árnya az övé volt. Az emberiség történetéből látjuk, hogy nagy testületeknél az idők folyamán mindig kifejlődik az osztályérdek, mely aztán minden cselekedetének rúgójává lesz. Így történt ez a magyar nemességnél is. Erre az osztályérdekre vezethető vissza nemességünknek legtöbb hibája, legtöbb ballépése. Ez lett kerékkötője a haladásnak, főként attól az időtől kezdve, mikor idegen uralkodóház alá került a nemzet. Függetlenségét Mohácsnál elveszítette, országa darabokra tépve, a végzet súlyos keze nehezedett rá. Monarchikus államformában, szabad alkotmányos nemzeteknél a hatalom megoszlik a nemzet és a királyság között. Eredetileg minden jog a nemzeté. Ebből a fejedelem átruházás folytán nyeri a maga jogait az uralkodáshoz. A hatalom természetében fekszik a törekvés, hogy terjeszkedni iparkodik, jogait egyre bővíteni akarja. Ebből súrlódások, majd küzdelmek keletkeznek a hatalom két birtokosa, a nemzet és a királyság között. Ez a küzdelem megvolt nemzeti házból származó királyaink alatt is. Befejezést nyert az aranybulla kiadásával, mely a nemzet fegyveres ellenállási jogát törvényes intézménnyé tette. A mohácsi rész után a küzdelem képe megváltozik, illetőleg kibővül. Most már nem csupán a nemzet szabadsága forog veszélyben, de egyenesen nemzeti egyénisége, ami ezzel egyet jelent: élete. Az idők méhe megszüli a kérdést: nemzet maradjon a magyar, vagy megsemmisülve beolvadjon egy idegen népfajba? Ebben a nehéz küzdelemben többször kénytelen fegyverhez nyúlni. A legnemesebb fejedelem, a legeszményibb szabadsághős sok dicsőséggel lobogó zászlóinak lengetése után a nemzet kimerült. Aléltsága már-már a tetszhalált mutatta… Még a jobbak lelkéből is kezdett eltűnni minden hit, minden remény a nemzet felébredésében. A legnagyobb magyar atyja is reménytelenül szállott sírjába. A nemesség kezdetleges műveltségében és fásultságában érzéketlenül nézte a fejszecsapásokat, melyek egyre hullongtak, a nemzet élete fájára. Jóformán észre sem vette, hogy az önálló állami élet legfőbb föltételei: a hadügy és a pénzügy
hogyan csúsznak ki a nemzet kezéből s gazdaságilag hogyan süllyed le az ország Ausztria tartományává. A tormába esett féreg életét élte. Híven fejezi ki ezt közmondássá vált híres jelszava: „Extra Hungariam non est vita.” Elzsibbadt, tétlen életét csak az hozta morgásba, ha előjogaihoz, kiváltságaihoz akart nyúlni a hatalom. Ennek tűzzel-vassal ellene szegült. És a királyság ennél a dolognál készséggel meghátrált előtte, sőt sokszor legyezgette is a nemesség osztályérdekeit, hogy a maga hatalmának elsőbbrendű, értékesebb céljait könnyebben elérhesse. A nemességnek ott volt a megyei élet, mely nemcsak teljesen kielégítette minden becsvágyát, de többre nem is vágyott. Hogy a királyság mennyire távol állott a nemzettől, milyen idegen volt hozzá, Arszlán budai basa példája igazolja. A basa magyar nyelven, mégpedig jó, zamatos magyarsággal levelezett Milcsa császárral és a magyar királlyal. S a magyar király németül válaszolgatott a levelekre, pedig a basa több ízben kéri, hogy magyar nyelven válaszolgasson. Lehet-e ennél jelentőbb dolgot még csak képzelni is! A török főúr megtanulja a nemzet nyelvet s ezt használja hivatalos irataiban. A magyar király ezekre németül felelget. Ebben a tekintetben a nemesség sem volt jobb a Deákné vásznánál. Tudjuk, hogy jóval később, mikor a nemzeti nyelv iránt való érzék ébredezni kezd, milyen sírós, makacs védelmet fejt ki a holt latin nyelv mellett s milyen erős és sok évtized küzdelmeire volt szükség, míg nemzeti nyelvünk jogai érvényesülhettek. Mi volt az oka ennek a rövidlátásnak, elfogultságnak? Az osztályérdek, melyet a nemesség azonosított az alkotmánnyal. Azt vélte, s attól félt, hogy minden változtatás a meglevő állapotokon, az alkotmányos nyit rést, ez a rés aztán folyton tágítható lesz. Nem csupán a nyelvkérdés, hanem minden előrehaladás ezen a félelmen tört meg. Ez végzetes tévedés volt, melyből sok ballépés származott. De ha higgadtan mérlegeljük az okokat, melyek a magyar nemességnél azt a tévedést előidézték, a kárhoztató ítélettől tartózkodnunk kell. A Habsburg-ház uralkodásának legfőbb törekvése kezdettől fogva a nemzet egyéniségének megsemmisítése s beolvasztása volt az örökös tartományokba. Ennek egyedül az ősi alkotmány állott útjában. Minthogy az alkotmányban a nemesség osztályérdekeit biztosítva voltak, az alkotmány ellen intézett minden támadás, a nemesség osztályérdekeit is veszedelemmel fenyegette. Midőn tehát a nemességünk annyi makacssággal, olyan szívós kitartással védte a saját osztályérdekeit, azáltal az alkotmányt védte. Hogy az állami életet a nemzet megkérdése és hozzájárulása nélkül kizárólag a maga javára rendezi be a királyság, hogy lassanként a nemzetet az állami életre gyakorolható minden befogásától megfosztja, ezt a nemesség sem látta, vagy ha látta is, nem törődött vele. Számra nézve a magyar nemesség a második helyen állt Európában. Első a lengyel, mely a XVIII. században közel egymillió-négyszázezer főből állott. A magyar nemesség száma a XVIII. században Schvartner szerint 325 894 volt, 1847-ben Fényes Elek 617 521-re teszi: Franciaországban 140 000 nemes volt. Ezek között a magyar nemesség demokratikusnak mondható. Mert ez a rendi társadalom többi osztályaitól nem szakadt el teljesen, mint a többi nemesség Európában. Az angolt kivéve, mely a közterhek viselésében kezdettől fogva részt vett az állam többi polgáraival együtt. A lengyel, spanyol és francia nemesség semmi polgári munkát nem végezhetett, nem foglalkozhatott iparral és kereskedéssel, sőt az ügyvédi és közjegyzői állás is összeférhetetlen volt a nemesi ranggal. A polgári foglalkozás a nemesség elvesztésével járt és az ilyen csak királyi kegyelemmel nyerhette vissza nemességét, ha polgári foglalkozása megszűnt. A magyar közjog a nemességet nem tiltotta a polgári munkától. Lehetett kereskedő, iparos, űzhetett bármilyen mesterséget. Az alispán huszárja sokszor éppúgy nemes ember volt, mint az ura. Minthogy kenyerét megkereshette polgári foglakozással is, nem aljasodott el, mint a lengyel nemesség, melynek vagyontalan része nemcsak függetlenségét vesztette el, hanem talpnyaló szolgájává lett az uraknak s nagyon alacsony, silány életet élt. Gőgje sem engedte
meg, hogy polgári foglalkozáshoz lásson, s azáltal nemességét elveszítse. Inkább nyomorgott. A lengyel nemesség elaljasodásának jelentékeny része volt abban, hogy a nemzet elbukott. A magyar nemesség hibái, tévedései más természetűek voltak, részint rendeli alkotmányából, részint a nagy hatalomra szegődött királysággal folytatott küzdelmeiből eredtek. De minden hibái mellett is kétségtelen tény, hogy az isteni gondviselésen kívül fő tényező volt, hogy nemzetünk viszontagságos életének második ezredévébe lephetett. Szépen és jól mondja a költő: „Lehetne tán sokat szemökre hányni Ha fényes tettök is nem volna sok!” Történeti múltját Európának egyetlen nemessége sem zárta le olyan magasztosan, mint a magyar, mikor megértve a kor szellemét, előjogairól, kiváltságairól önként lemondott. És a magához emelt néppel együtt ott vérzett a csatatéren, megtámadott hazája védelmében. Múltjának fényes tettei közt ez volt a legfényesebb. Méltó büszkeséggel töltheti el a nemzet lelkét, habár sötét gyász borult is rá utána. Ezzel a tettével egy örökké világító oszlopot emelt a magyar nemesség, melyre ragyogó betűvel véste rá az intézet: „Értsd meg a kor szellemét nemzetem minden időn át!” A gyökeres, ősi gömöri családok közül sokan várkatona nemzetésből erednek. A várkatonák az Árpádok korában egy-egy vármegyének hadi népét, fegyveres erejét alkották, akik birtokaik után hadi szolgálatot teljesítettek, véradót fizettek. A várkatonák osztálya a nemesek rendjéhez igen közel állott, olyannyira, hogy a szegényebb nemesek közül sokan ilyen szolgálatok terhe alatt fölbirtokokat kértek és fogadtak el a királyoktól, s ezáltal a várkatonák sorába kerültek. Nemességünknek majdnem a fele I. Lipót korában kapott nemességet, tehát akkor, amikor a nemzetellenes bécsi törekvések minden eszközt felhasználtak a magyarság gyengítésére. Ez a jelenséget azonban nem szabad nemességünk hazafiatlanságának rovására írni. Az e korban történt nemesítések a legtöbb esetben nem hazafiatlan magatartásuknak, még csak nem is a rendíthetetlen királyhűségnek vagy a nemzeti törekvésektől való tartózkodásnak voltak a jutalmai, mint sokan hiszik, mint az armálisok sablonszerű szövege is mondja. Egészen másként kell ezt megítélni. Egy-egy jobbágy, gazdálkodó család, jobb módba jutva, összerakott apr8nként annyi összeget, amin magát a jobbágyterhek alól megválthatta. Földesura szívesen fölvette jobbágytelkének s jobbágyának a folyó- vagy éppen jól megfizetett árát, sőt mg azt is magára vállalta, hogy felszabaduló jobbágyának a nemességszerzésben is segítségére lesz. A felszabadító okiratokban lépten-nyomon találkozunk ilyen ígéretekkel. Egy-egy jobbágy így megváltva magát a terhek alól, magánjogilag is szabaddá lett, földesúrnak nem adózott sem ő, sem utódai, birtoka felett rendelkezett, még ha nem is szerzett külön nemességet. Közterhek ugyan az így felszabadult jobbágyra, szabadosra is nehezedtek, mert a különféle adtak neki is viselnie kellett, de a nemességre, különösen a hadi szolgálat, még súlyosabb terheket rótt. Az akkori viszonyok megvilágítására jellemző eseteket lehetne felhozni. A nemességre, különösen a szegényebbekre vetettek súlyos adókat, de ettől eltekintve a nemesekre nehezedő fegyverfogási kötelezettség, a katonaállítás bármiféle adónál terhesebb volt. Akadtak, aki a nemességüket sem használták, vagy titkolták, csakhogy a nagy terhektől mentesüljenek. Így érthetjük meg, hogy a nemesség nemcsak jogokat adott, hanem kötelességekkel járt, úgyhogy ebben a korban a nemességért való folyamodás a legtöbb esetben sikerrel járt. A tömeges nemesítések új, egészséges, hazafias érzelmű elemekkel szaporították nemességünket, amiről a nemsokára bekövetkezett Rákóczy-féle szabadságharcban is tanúságot tettek, amint erről az 1704-ből fennmaradt, Rákóczy mellett kardot rántó gömöri nemesség névsorából
meggyőződhetünk. A szatmári békekötés után a nemesítések száma csökken, és így tovább apad.
Lenkey nemesi család Gyökeres megyebeli család, melynek ősi fészke Sajólenke, vagy mint régebben nevezték, Nenke, melyről a családot hosszú ideig Nenkei néven említik a régi okiratok. Nenkei Filente fia, Makó 1365-ben már előfordul a gömöri nemesek sorában. Nenkei Csirke Péter pedig 1374-ben Barosznok oktatásánál a kir. emberjelöltek közt szerepel. Ebben a korban éltek Nenkei Pál és Péter, Nenkei Lászlónak fiai, aztán Nenkei Miklós, Bekének fiai is, akiket mint Szentdemeter szomszédosait említi egy okirat. Nenkei Mikó fia, István 1381-ben Gömör megyének egyik esküdt nemese volt. Az 1427-i összeírás a Putnoki járásban említ egy Nenykét és Nenyenkét, az előbbin Dávidnak és Makónak, az utóbbin Miklósnak és Simonnak 5-5 jobbágytelke fordul elő. Valószínű, hogy mindkettő Nenke, vagyis Lenke helysége, amely ebben a korban már Alsó- és Felsőlenkére vált. A nenkei Petroszláv Péter nenkei jószágának ¼ részébe 1486-ban Naprágyi Györgyöt, Lóczy Pált és Albertet és zádorfalusi Berthók Albertet vezetik be az országbíró parancsára. Nenkei Györgynek 1489-ben egy kelecsényi jobbágyházhelyet ajándékoznak az otrokocsi nemesek, hálából azokért az odaadó szolgálatukért, melyeket Kelecsény falujuknak visszaszerzésénél, a királyi kúriánál kifejtett. Nenkei Gergely diák 1492-ben a jászói konventnek hites jegyzője volt. Ebben az évben tiltotta Fizes Jánost és Polhos Miklóst a Papócsy Balázs hursói birtokának elfoglalásától. Nenkei Péter 1493-ban panaszt emelt Kóródi Pál és neje Apollónia, továbbá fiuk, Kóródi Péter ellen, akik Nenkén egy darab földjét elfoglalták. Még az 1549-i összeírás is csak „Nenkey” néven említi őket, amikor Nenkey István, Miklós, Urbán, Tamás, Márk, Miklós, Zsigmond és Gáspár éltek a családból. Nenkey Miklós 156667-ben szolgabírája volt megyénknek. 1588-tól már Lenkey néven fordul elő az okiratokban. Ebben az évben néhai Lenkey Gáspár fia. Mátyás felső- és alsólenkei és zádorfalusi örökségét 60 forintért adja el Lenkey Menyhárt, György és András atyafiainak. 1589-ben a Lenkey családot, nevezetesen Lenkey Demetert, Györgyöt, Jánost, Istvánt, Menyhártot, Gergelyt, Antalt, Imrét, Andrást és Mátyást fiági leszármazóikkal a helytartó parancsára a jászói konvent kiküldöttje vezeti be felső-és alsólenkei jószágaikba, melyekre új adományt szereztek. Az iktatásnál néhai Lenkey Péter jószágára nézve Járdánházy Péter gyámja ellentmondott. A következő században kivált a családból Lenkey Pál, aki 1648-ban esküdt, 1653-1655 között pedig szolgabíró volt. Rákóczy küzdelmei alatt Lenkey János az 1704-ben felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Lenkey János, András és Péter szintén mint derék kurucok harcoltak a nemzeti zászlók alatt. A család címerére nézve meg kell jegyezni, hogy egyes ágai más-más címert hazsnáltak, de az oroszlán majdnem mindegyikben előfordul. Lenkey Zsigmond 1661-ben ilyen címert használ: pajzsban ágaskodó oroszlán, siskadísz: ugyanaz. Leneky Pál esküdt (1676-1680) pecsétjén ilyen címer található: a pajzsban csillag, mellette jobbra fordult sarló, sisakdísz: kardot tartó kar.
Szilárdy nemesi család
A család neve eredetileg Mumhárt, másképp Gotthard volt, csak az újabb időkben vette fel a Szilárdy nevet. Agilis Mumhárt János Blaskó Zsuzsanna feleségével, aztán Mumhárt Ábrahám János, Dávid, Kata, Borbála és Zsuzsanna 1626. márdcius 30-án nyertek II. Ferdinánd királytól címeres nemeslevelet, melyet Sajógömörön hirdettek ki. A családból 1733-ban Mumhárt Márton, György, János, és József testvérek igazolták nemeggésüket, akik Rozsnyón laktak. Mumhárt Mártonnak felesége Palugyay Mária volt, aki után a család Gömörpanyiton kapott nagyobb birtokot. Ennek fia volt József, akinek részére vármegyénk 1765-ben nemesi bizonyítványt adott ki. Mumhárt József 1779-ben megyei ügyészünk, 18101815-ig pedig másodalispánunk volt. E családból eredt Szilárdy János, aki 1852-ben megyefőnök Gömörben. Címere: vörös pajzsban, zöld dombon, természetes színű orrszarvú (Rhynoceros). Takarók: fekete-arany, vörös-ezüst.
Szívos nemesi család Fészke Alsóbátka, ám Lenkén is élnek. 1689.május 5-én 1000 forintért váltották meg magukat gagyi Báthory Gábor földesurasága alól, aki minden kötelezettség alól felszabadította őket. A család ezután nemességet szerzett. Lipót király ugyanis 1690.március 21-én keltezett oklevelében nemességet adományozott Szívos Gáspárnak, két fiának, Andrásnak és Istvánnak, azután Szívos Boldizsárnak, Bálintnak, Mártonnak és Pálnak, melyet megyénkben 1690.április 11-én hirdettek ki. 1692.szeptember 18-án a király alsóbátki másfél házhelyükre királyi adományt ad ki, melybe a jászói konvent törvényesen be is iktatta őket. A családnak három ága 1701.március 15-én osztozott meg ősi birtokán. Az első ág: Bálintnak fiai, Bálint és János, második ág: Menyhértnek három fiától származó unokái, Lukácsnak fia, Márton, Mihálynak fiai Boldizsár, Mátyás és Menyhért és Istvánnak fia, Pál, végre a harmadik ág: Szívos Gáspár és leszármazói. A család jelenleg Bátkán, Lenkén, Naprágyaon és Mihályfalán él. Címere: kék pajzsban tenger fölött, kiterjesztett szárnyú, fekete galamb, csőrében zöld olajágat tart. Sisakdísz: sziklacsúcson daru, felemelt jobb lábában kövecset tart, kék-arany, vörös-ezüst takarókkal.
A kastély Birtokosok: Bárczy, Csirke, Demeter, Hubay, Kékedy, Koós, Kovács, Kóródy, Lenkey, Makó, Mumhardt, Naprágyi, Nenkei, Orczy, Peikes, Petroszlav, Szentkirályi, Szilárdy, Szívós, Vajda 1232-ben Sajókeszi határjárásában mint udvarnokok földjét említik. A település 1323-ban írásban elsőként említett neve – Nenke – alapján azonban még Árpád-kori eredetűnek vélhetjük. Az 1386-ba Linteként említett község a Szentkirályi család birtokában volt. A falu a Lenkey vagy másképp Nenkey család ősi megyebeli fészke volt. 1486-ből származó adat szerint a középkorban a Kóródyak is birtokosok voltak a faluban. A XVII. Század elejétől nemesi községként szerepelt, földjein a szerteágazott Lenkey család utódai gazdálkodtak. A
következő évszázadban egyre több megyebeli család szerzett birtokokat a faluban. Egy 1720ból származó adat arról tájékoztat, hogy Forgon István felesége sajólenkei birtokára költözött. Az 1733-as nemesi összeírás tanulsága szerint a Koós család is birtokos volt a faluban. „Most Szilárdy Bélának van itt nagyobb birtoka és régi kúriája.” Gömör minden bizonnyal egyik legszemrevalóbb kastélyát Sajólenkén találjuk. Szilárdy Béla XVIII. Századi barokk-rokokó otthonáról a műemléki lajstrom is joggal megemlékezik, de műemléki védettség alá csak a múlt század kilencvenes éveinek végén került. A domboldal L alakú alaprajzon álló, manzárdtetővel fedett épület észak felől emeletesnek mutatkozik. Főhomlokzatát sekély, címeres timpanonban végződő rizalit hangsúlyozza. A XX. Század folyamán az épület megúszta az avatatlan beavatkozásokat, csak parkja vesztett a benne felépült családi házak miatt. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még kultúrházként volt használatos, ma teljesen üres és ennek következtében egyre gyorsabb ütemben romlik. Nem ez az épület volt a falu első kúriája. A korábbi úrilak a később magtárként használt, ma is meglévő épület volt. Ez a figyelemre méltó építészeti emlék is megérdemelné a gondoskodást. Szakértő kutatása eredményeként talán fontos titkokat közölhetne a korábbi kúria építéstörténetéről. A kastély ma magántulajdonban van.
A templom A XVI. Századtól a református község előbb Kerepechez, majd aztán Sajókeszihez tartozott. 1599-ben a kerepeci református egyház leányegyháza az 1771-es iskolai összeírások alkalmával pedig azt vallják, hogy nincsen tanítójuk, a legközelebbi templom is és iskola is Sajókeszin van. A református templom a községnek 1786-ban épült, bár volt egy fatemplom, ami 1840-ig élt. Az új református templomot rekonstruálták az ezerkilencszázkilencvenes években és 1999.június 11-én ünnepélyes keretek között átadták.
A település lakossága Kis településről beszélhetünk, mivel megközelítőleg a lakosság száma alig haladja meg a kétszáz főt. Ebből több mint a fele magyar nemzetiségű, a másik része szlovák ajkú. Vallási szempontból nézve a községet a magyar ajkú emberek kivétel nélkül református felekezetűek, a szlovákok pedig evangélikus vallásúak. A katolikus hitvallás nem jellemző községünkre, de kis mértékben előfordul. A település a régmúltban fejlődése során természetesen növekedett, de már az ezerkilencszázas évektől számítva csökkenő tendenciát mutatott. Ennek valószínűleg az az oka, hogy kevés mennyiségben születnek gyerekek, és az idősek fokozatosan kihalnak, persze a munkalehetőségek napjainkban nagyon sokat számítanak. Ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. A lakosság foglalkozottságát tekintve jellemző a magánvállalkozói területen, környező városokban, falvakkal való részvétel. A településre jellemző a mezőgazdaság és az állattenyésztés. A mezőgazdászok sok mindent kitermelhetnek, az általánosan ismert gabonafajtákat. Természetesen előfordult, hogy az időjárás szélsőséges mivolta más más természeti adottságok a mezőgazdaság számára nagy gondot okoztak. A heves és kiadós esőzések szétáztatták a földeket és a mezei utakat, s ezzel sokszor lehetetlenné tették a tavaszi és őszi munkálatok elvégzését. A szőlészet községünkben csak mellékfoglalkozást jelent – mint az egész megyében – s inkább csak a régmúltban az urasági gazdálkodásoknak részeként
szerepelt. A vidékre jellemző az állattenyészés, de ezzel már csak magángazdák foglalkoznak a településen, mert az állami gazdaság a majorok és szövetkezetek megszűntek. A környező falvakban Hubón és Méhiben még aktívan működnek mezőgazdasági társulások, mivel már a szövetkezet kifejezés nem lenne valósághű erre a célra. A községnek van egy tésztagyára, üzlete. Régen volt iskolája is a falunka. Körülbelül 1798-ban épülhetett. 1914-es évektől Kiss Béla volt az iskolatanító, aki a község temetőjében nyugszik. 1930-ban felépült az új iskola. Nagyon sokat segített az akkori nemesi család, a Szilárdy. 1958-tól Sütő Kornélia kezdett el tanítani az új iskolában tanítótanáraival együtt, akik nevezetesen: Vrancová Mária, Kosztúr Valéria, Lackó Olga, Gyömbér Júlia, Hencz András voltak. Az iskola 1973-ban bezárta kapuját, mert nem volt elég diák. 1973-tól 1976-ig nem volt a községben sem iskola, sem óvoda. Az óvoda 1976-ban nyitotta meg kapuját. Első óvodapedagógusa Sütő Kornélia volt. További pedagógusok: Laboda Kornélia, Ondrejsík Erzsébet, konyhavezető asszony volt Izrók Erzsébet és a takarítónő Adamec Borbála. Az óvodát 1994-ben bezárták, gyerekhiány miatt. Az 1960-as és 70-es években aktívan működött színjátszó kör, mind magyar, mind pedig szlovák nyelven. Vezetői a következők voltak: magyar: Sütő Kornélia, szlovák idősebb Habovcík Pavel. A színielőadások a kastély dísztermében voltak megrendezve. Könyvtár is működött a településen, de az elavult könyvek miatt ma már nem látogatja senki. A kultúrát nézve vannak bizonyos szokások pl: húsvétkor a locsolkodás, május 1-én a májfahordás, azt követi a tábortűz rakás. A sportot tekintve a településnek van tűzoltócsapata férfi és női, akik kimagasló eredményeket tudhatnak maguk mögött. Nem lehet megfeledkezni a sportrendezvényekről, sportnapokról sem, ahol futballmérkőzések folynak a helyi pályán. Szokások közé tartoznak a különböző rendezvények, ünnepélyek és a bálok rendesése is.
