Émelygek. Egy darabig szinte érdekl déssel igyeltem a járókel ket vagy inkább elmosódott körvonalaikat. A homályos arcokat, aztán az utcát, a forgalmat, a különböz zajokat. Megpróbáltam rábírni magam, hogy járjak egyet a negyedben. Sikerült. A séta a legcsekélyebb érdekl dést sem váltotta ki bel lem. Tudtam, hogy így lesz. Aztán feliszkoltam a szobámba. Most már leszállt az est. A portán a két éjjeli r kedves volt. Egy id s féri és egy iatal n – ez minden, amire a ködfüggönyömön át emlékszem. * Aztán meg ott van Párizs. Hiányzik. Furcsa: a hiányzik szó nem illik hozzám, nem használnám, ha magamat kellene jellemeznem. Pedig hiányzik Párizs, hiányzik a városom – a lakásom. Hogy megpihenjek. Hogy végre a saját ritmusomban lélegezzek. Hagyd abba a futkorászást, Mélanie. Na, tessék. Ezen is túl vagyunk. Kimondtam a nevem. S t, le is írtam. Vakon, anélkül, hogy elolvashatnám, hogy újraolvashatnám. Nyilván könnyebb így. Ködös tekintettel leírom a saját nevem: Mélanie. Szeretnék még kicsit írni ma este. Az írás meglep módon megnyugtat. De az utolsó oldalhoz érek. Nincs több lap. Se szemüveg, se papír. Megyek lefeküdni. Bár nincs hozzá kedvem. Egyébként mindig remekül alszom.
13
LOISEL 05-20-.indd 13
2016.05.21. 1:15:10
2
El bb-utóbb mindenképpen beszéltem volna róla. Tegnap mindent megtettem, hogy elodázzam. De ennek nincs értelme. Ma délután hazafelé jövet vettem egy kis füzetet, ez biztos elég lesz az itt-tartózkodásom végéig. Hogy mindent elmondjak, hogy a végére érjek annak, amit titokban kezdett l fogva el akartam mesélni. Egy szerelmi történetet. Egy újabb szerelmi történetemet. Amely ugyanúgy végz dött, mint a többi. Hajótöréssel. A holtpontra való visszatéréssel. Azzal, hogy újra szembesülnöm kellett a saját, jóvátehetetlenül makacs ostobaságommal. Némi keserűséggel is, nem tagadhatom. Pedig – nahát, milyen furcsa – széles mosoly ült ki az arcomra, amikor az egész véget ért. Hogy is mondjam? Elégedett... igen, elégedett voltam. Inkább elégedettséget éreztem, mint megkönnyebbülést. Gúnyos mosoly, gonosz elégedettség töltött el, amit egyébként nem is próbálok megmagyarázni magamnak. A gonoszságban nyilvánvalóan van valami örömteli, ami megszűnne, ha megpróbálnánk feltárni az okát. Egyébként egészen friss az ügy. A történet New Yorkba indulásom el estéjén ért véget. Vagyis tegnapel tt. Hogy mi marad meg bel le? Gondolom, ezek a jegyzetek. Pár hónappal ezel tt kezd dött az egész. Tavasszal, tavasz legelején. Athénban voltam. Akkor is a munkám miatt. És természetesen akkor se tör dtem azzal, hogy jól érezzem magam, akkor is hidegen hagyott a szép környezet, az enyhe id és a hétköznapok14
LOISEL 05-20-.indd 14
2016.05.21. 1:15:10
tól való elszakadás, melyet egy ilyen irigylésre méltó úti célnak kellene kiváltania. Egyszóval szokás szerint unatkoztam. A munka végeztével nem tudtam, mihez kezdjek, így hát úgy döntöttem, hogy felsétálok a Múzsák dombjára. Természetesen ismertem a helyet. Athén ekkor már évek óta rendszeres célállomásaim közé tartozott; a Marginális Hálózatnak ott igen sok tagja van, és az egyik legrégebbi közösséget alkotják. Sétálgattam tehát a feny fák szegélyezte ösvényen, közönyösen, vontatott léptekkel. Közeledett az éjszaka. Lassanként elcsitult az autók zaja, mely ebben a városban olyan pokoli lármát kelt. Az elfogultság vádját elkerülend feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy olyan helyeken jártam, amelyeket a világon egyedülállónak tartanak, hogy a séta kivételes élménynek számít, és a domb tetejére ér turistát lenyűgözi a szeme elé táruló látvány, különösen ebben az évszakban és ebben az esti órában. Rendben. Elismerem. Általában megindultságot emlegetnek – természetesen csak arról beszélek, amit másoktól hallottam. Felértem hát a csúcsra. A kifejezésnek mellesleg kevés köze van a valósághoz, mert a dombnak elég lapos a felszíne. A dombtet inkább olyan, mint a város fölé magasodó, tágas eszplanád, közepén egy rendkívül csúnya római kori építmény maradványaival, a Philopapposz-emlékművel. Min gondolkodtam? Gondolkodtam egyáltalán? Egyenesen el re tartottam, elhaladtam az emlékmű mellett, aztán folytattam az utam, és a tekintélyes sziklák között, melyek sötét árnytömege kirajzolódott a félhomályban, rátértem a domb északi oldalán kanyargó ösvényre. Szemben az Akropolisz magasodott. Köröskörül a város, amely a fokozatosan felgyúló lámpáktól vakító 15
LOISEL 05-20-.indd 15
2016.05.21. 1:15:10
fényárban úszott. S a csend. Könnyű szél. Miért volt szép? S ha ezt a látványt az egész világ szépnek, meghatónak, elbűvöl nek, varázslatosnak tartja, mihez kezdhettem én a szépséggel, meghatottsággal, bűvölettel, varázslattal? Az élet vontatottan haladt. Ez minden. Semmi közöm nem volt az egészhez. Egyszerűen kibontakozott a szemem el tt egy derűs, éjszakai kép, melyr l azt mondják, nyugalmat áraszt, és állítólag páratlan. Az Athén fölé magasodó szikla szélén észrevettem egy árnyat. Tétováztam. A bennem feléled homályos kíváncsiság arra indított, hogy vessek egy pillantást a panorámára – végtére is ez volt a séta célja –, de a tolakodó ismeretlen miatt úgy gondoltam, inkább lemondok err l. Mivel az eredeti elképzelésnek csak úgy tehettem eleget, ha kompromisszumot kötök – vagyis közelebb lépek az árnyalakhoz –, lassítottam, eltökélve, hogy szükség esetén visszafordulok. Azt hiszem, sokkal jobban bosszantott saját emberkerül hajlamom, mint ez a hétköznapi helyzet kiváltotta zavar. Így hát úgy döntöttem, hogy túllépek a dolgon, és tettem pár lépést az árnyalak felé. Egyébként nem beszélek görögül. Ez jó ürügy volt arra, hogy megnyugtassam magam, és okkal elejét vegyem bármiféle tolakodó közeledésnek. Az idegent teljesen lekötötte a látvány. Nevetséges volt az egész. Épp hogy csak felém fordította a fejét, amikor közeledtem. Valamivel odébb leültem a sziklára. Az idegen még mindig a város fényeit igyelte. Rágyújtottam. Ott volt el ttünk Athén. Na és? A szomszédom mintha felsóhajtott volna. Elfelejtettem tisztázni, hogy egy féri volt az illet , táskával a vállán, cigarettázott, 16
LOISEL 05-20-.indd 16
2016.05.21. 1:15:10
akárcsak én, a korát nehezen lehetett megállapítani a félhomály miatt, mint ahogy egyébként bármi egyebet vele kapcsolatban. Tehát felsóhajtott, halkan, de mégiscsak sóhaj volt. Megzavartam volna a nyugalmát, elszigeteltségét, szemlél dését, elmélkedését? Mindenesetre felállt. Magas, elég vékony testalkatú, széles vállú féri volt, de az arcát még mindig nem láttam. Lassú léptekkel távolodott, az eszplanád felé vette az útját, amelyen ott trónolt az emlékmű. Továbbra se tudtam kimozdulni gyógyíthatatlan unalmamból. Mivel hamar megcsömörlöttem a tájtól – kérdés, hogy gyakorolte rám valaha is bármiféle vonzer t –, én is feltápászkodtam. Az idegen biztos azt hitte, hogy követem. Tudom. Efel l semmi kétség. Azt hiszem, még hátra is fordult. Aztán, mintha mi sem történt volna, megkerülte a Philoppapposz-emlékművet. Lassan ment, egyenesen maga elé meredt, tekintetét néha a romokra emelte; nyilvánvalóan arra számított, hogy csapdába csalhat úgy, hogy egyszer csak mögém kerül, és követhet engem. Egészen biztos. És mulatságos. De nem akartam, hogy ilyen könnyen örüljön, és én is megkerültem az emlékművet. Ugyanolyan lassan, mint . Mintha ügyet se vetnék rá. Így megint mögé kerültem, és folytattam az utam. Rendes tempóban haladtam, egyáltalán nem próbáltam követni, egyedül az járt a fejemben (vagy mégsem?), hogy ideje visszatérni a szobámba. Már csak azért is, mert az Omonia tér közelében található szálloda még jó háromnegyed órányi járásra volt. Nem nagyon értettem, miben mesterkedik. Nem a városba visszavezet utat választotta. Elindult ellentétes irányba, hogy a 17
LOISEL 05-20-.indd 17
2016.05.21. 1:15:10
domb másik oldaláról – Pireusz fel l – igyelje a város fényeit. Mozdulatlanul állt, ostobán, elmélkedve. Nem tudom, miért, de felsóhajtottam. És lelassítottam a lépteimet. Ott volt mögöttem. Biztos voltam benne. Néhány lépésnyire. Nem volt semmi okom arra, hogy hátraforduljak. Na jó, megálltam. Hogy el vegyek a táskámból egy szál cigarettát. A zaj közeledett. S ekkor elhaladt el ttem egy kutya, békésen battyogva. Ennyi. * Ilyet persze normális körülmények között nem csinál az ember. Én szólítottam meg. Emberfeletti er feszítésbe került – valóságos h stett volt. A domb lábánál megvártam, és amikor velem egy vonalba ért, puff, rámosolyogtam. Igen, én, Mélanie, rámosolyogtam. Gondolom, kicsit bárgyú mosoly lehetett. S mivel soha nem voltam élénk képzel er vel megáldva, megkérdeztem, hogyan találok vissza a szállodába. Angolul tettem fel a kérdést. Az útvonallal tökéletesen tisztában voltam, de legalább elmosolyodott, és visszakérdezett: „Francia?” Ez kicsit sért volt, de én is elmosolyodtam, már másodszor, és azt mondtam: „igen”. Végül felelt a kérdésemre, és két különböz útvonalat is felvázolt. Bizonytalanságomat látva azt tanácsolta, hogy inkább az egyiket válasszam, mint a másikat, ami lehet vé tette, hogy az út egy részét együtt tegyük meg, s közben beszélgessünk. – mint mondta – a Plaka negyedben lakott.
18
LOISEL 05-20-.indd 18
2016.05.21. 1:15:11
