Ne hagyd magad! Az önérvényesítés művészete

Peter Lauster

Ne hagyd magad! Az önérvényesítés művészete

magyar könyvklub'

Előszó az új kiadáshoz

Ennek a könyvnek az első kiadása ECON-szakkönyvként jelent meg 1976 őszén. E tizedik kiadás megjelenése előtt újból átnéztem, és elmondhatom, hogy mindmáig semmit sem vesztett aktualitásából: ez az az alapkönyv, amelyre az E C O N kiadónál később megjelent könyveim épülnek, így a Hagyja, hogy szárnyaljon a lelke (Lassen Sie der Seele Flügel wachsen) és az Életművészet (Lebenskunst) címűek. Mivel a cím többértelmű, mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy nem valamiféle tekintélyelvű „könyök-egoizmus" mellett kívánok szót emelni. Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy feltárjam, milyen károsak a magától ér­ tetődően elfogadott „életszabályok". A könyv elejét ezért a lélek azon úgynevezett „elhárító mechanizmusainak" szenteltem, amelyeket A n n a Freud írt le elsőként, és ame­ lyek a felületes félelemleküzdést szolgálják, és az életha­ zugságok kialakulását ösztönzik. Ez a hamis „érvényesü­ lési magatartás" azonban csak az önelnyomásba és a lelki konfliktusokba vezet bele egyre mélyebben. Ez a könyv különösképpen annak a szociálpszichológiai oldalnak szentel figyelmet, amely az egyes embert kibonta­ kozásában akadályozza. Arról az ellentmondásról van itt szó, amely az önkibontakozási vágy és a társadalmi hatá­ sokhoz való alkalmazkodás között feszül. Minden ember egyrészt „korának gyermeke", akit a társadalmi kénysze-

rek alakítanak, másrészt individuum, akiben él a remény önmaga sorsának alakítására és a szabadság megvalósítá­ sára. A cím, Ne hagyd magad!, annak mottója, hogy lássuk át a kívülről jövő elnyomó befolyásokat, munkahelyünkön éppúgy, mint magánéletünkben, s hogy saját énünket ne veszítsük el. Legyen bátorságunk önmagunkhoz, legyen erőnk, hogy védekezzünk a hamis „sugalmazások" ellen, legyen erőnk, hogy individuumként hitet tegyünk saját ma­ gunk és saját érzéseink mellett - ez az, amit a könyv címe mondani akar. Aki viszont azt hiszi, hogy a könyvből tippeket és javas­ latokat kap ahhoz, hogyan nyomhat el és szedhet rá máso­ kat, az csalatkozik, mert erről itt semmit sem talál. Szá­ momra nem a hatalom gyakorlása a fontos és érdekes, ha­ nem a védekezés „mások" hatalmi befolyása ellen, amely az ember saját lelki szabadságának kibontakozását akadá­ lyozza. Köln, 1987. április

1. RÉSZ Pszichikai vakságunk status quója

Az elhanyagolt pszichikai világkép

„Mert a mai emberiség számára a veszély nem annyira abból a hatalmából ered, hogy fizikai folyamatokat uralni képes, mint az arra való képtelenségéből, hogy a társadalmi történéseket értelmesen irányítsa." Konrad Lorenz A tudományos ismeretek robbanásával az átlagember már nem tud megbirkózni. Még a szakember sem képes normá­ lis olvasási sebességgel feldolgozni valamennyi új publiká­ ciót, amely szakterületén megjelenik. Az ismeretanyag 1800-tól 1900-ig száz év alatt duplázó­ dott meg, 1900-tól 1950-ig ötven év alatt, 1950-től 1960-ig mindössze tíz év alatt, s végül 1960-tól 1966-ig csupán hat év alatt újból megkétszereződött. Egy egyetemi hallgató, aki 1960-ban kezdte meg tanulmányait, tanulmányai befe­ jezésekor kétszer akkora tudásmennyiséggel találta szem­ ben magát, mint egyetemi pályafutása kezdetén. Nem cso­ da, hogy a legtöbb egyetemet és főiskolát végzett ember visszariad az interdiszciplináris szemléletmódtól, és rezig­ náltan megadja magát a szakbarbár sorsának és pályájá­ nak. A tudásanyag természetesen nem minden szakterületen növekedett egyforma robbanásszerű gyorsasággal. Úgy-

szólván stagnált például a kísérleti esztétika tudománya, amelyet Gustav Theodor Fechner alapított meg 1871-ben Lipcsében. A kísérleti lélektan viszont, amely körülbelül ugyanabban az időben kezdte meg kutatómunkáját, lénye­ gesen dinamikusabban fejlődött. A pszichológiához képest azonban összehasonlíthatatlanul gyorsabb ütemben fej­ lődtek a természettudományok, a fizika és a kémia. Az egyes tudományágak különböző fejlődési ütemének oka nem abban rejlik, hogy a tudósok az esztétika iránt ke­ vésbé érdeklődnének, mint a termodinamika fizikai prob­ lémái iránt, hanem sokkal inkább a szubjektív karrierér­ zésben. Az „aranymetszés" esztétikai hatásának tanulmá­ nyozásához nem állnak rendelkezésre kutatási eszközök, sem az állam, sem az ipar nem szentel elismerő figyelmet ennek a tudománynak. Más a helyzet például az áramlás­ tannal, mely területet véletlenszerűen ragadtunk ki - az itt dolgozó kutatókhoz sokkal több pénzügyi eszköz áramlik, itt vannak felemelkedési esélyek, s végül még a Nobel-díj kilátása is kecsegteti a kutatót. Tübingeni egyetemi éveimből (1961-től 1968-ig) jól em­ lékszem Wolhelm Witte professzor egyik megjegyzésére, amelyet a pszichológiai optikáról tartott előadása során tett: „Egy pszichológusnak mindent kell tudnia, csak egyet nem tudhat soha: a Nobel-díjat elnyerni." Ezen az előadá­ son 1962-ben harminc-negyven hallgató volt jelen. Nume­ rus claususra nem volt szükség. „Mit tanulsz? Pszicholó­ giát? És mihez kezdesz majd vele?" - kérdeztek más fakul­ tások diákjai részvevő hangsúllyal. A kérdést többnyire ki­ egészítették egy tanáccsal is: „Ha mellette közgazdaság­ tant is tanulsz, vagy orvostudományt, az jó kombináció, de különben..." A pszichológia 1962-ben még úgy élt a diákok és egyálta­ lán az emberek tudatában, mint olyan tudás, amelyből nem lehet megélni. Időközben azonban a lélek tudománya nagymértékben megerősödött, és polgárjogot szerzett; ma 1

már több pénzügyi eszköz áll rendelkezésre a kutatáshoz, az álláshirdetések száma nő, négy kiírt állásra ma egy pá­ lyázó jut. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan termé­ szetesen megnövekedett a pszichológiahallgatók száma, és ma már minden egyetemen felvételi korlátozások vannak.

1. ábra: A tudásanyag robbanása 1800-tól 1966-ig

Az esztétika még mindig stagnál. E tudomány számára ma sem áll rendelkezésre több szubvenció, mint 1870-ben, Gustav Theodor Fechner idején.

A német kutatási minisztérium 1973-as kiadásai:

2

millió DM 1014,980 588,698 542,600 445,546 311,965 247,570 136,990 84,570 64,745 40,250 9,875 6,900 0,846

Energiakutatás és technológia Úr- és repüléskutatási és -technikai létesít­ mények, tervek Természettudományos-műszaki kutatás és fejlesztés Adatfeldolgozás, hírközlés, technológia és dokumentáció Általános kutatásfejlesztés Az általános kutatásfejlesztés szervezetei MPG/FHG Berendezések és tervezetek a biológia, ökológia és orvostudomány területén Új technológiák a közlekedés és a kommu­ nális ellátás, valamint a környezetvédelem területén Technológiák kulcsfontosságú területeken, nyers-, alap- és ipari anyagok, vegyipari kutatás Tengeri kutatás és tengeri technika (a Helgoland Tengerbiológiai Intézet nélkül) Társadalomtudományi létesítmények ESO IMT

A társadalomtudományi intézmények hátulról a harma­ dik helyet foglalják el. Az első helyeken állnak, mint az másképp nem is várható: az energiakutatás és technológia, a világűr- és repüléskutatás és -technika létesítményei, a természettudományos-műszaki kutatás és fejlesztés. A kutatások ilyen súlyozásának az elkövetkező években meg kell változnia. Fokozni kell a társadalomtudományi, szociálpszichológiai és pszichoterápiai kutatást. Mit hasz-

nál a természettudományos-műszaki ismeretanyag további robbanása, ha a városok mind barátságtalanabbak lesznek, a környezet tovább szennyeződik, az ökológiai egyensúly felborul, a neurózisok és a pszichoszomatikus tünetek száma megnő, és az élet minősége romlik. A technológia­ fejlesztést újra kell gondolni, és a „soft technology" irányá­ ban kell haladni. Szükségünk van a „magatartás technoló­ giájára" is, ahogy azt B. F. Skinner amerikai pszichológus is javasolja, mindenesetre nem behaviourista értelemben. A Föld országai évente mintegy kétszázmilliárd dollárt költenek fegyverkezésre. Ennek az összegnek mindössze tíz százaléka (húszmilliárd) elegendő lenne az emberek közötti kapcsolatok javítását szolgáló kutatás megvalósítá­ sához. Ezzel csökkenthető, sőt végül megszüntethető lenne az atomháború veszélye. Mi gátol meg bennünket ebben? Mostanáig csupán a fizikai világkép bővítésén munkál­ kodtunk. Ehhez képest a pszichikai és a szociális világkép lényegtelennek számított. Ezt az elavult elképzelést revi­ deálni kell, mert csak a pszichoszociális világkép kitágítá­ sával lehet feltartóztatni az embert önmegsemmisítésében. Milyen irányban fog haladni a lélektan ötven brit pszi­ chológus futurológiai prognózisa szerint? Véleményük az, hogy a legerőteljesebben a társadalom- és személylélektan fog fejlődni, valamint az évszázad vége felé nagy áttörést várnak a neurofiziológiában és ezzel kapcsolatban a pszichodrogok előállításában. Az angol pszichológusok 1987-ig fontos felismeréseket jósolnak a magatartáskontroll területén, és új technikákat az önmanipulációban. Előrejelzésük szerint a pszichológia összességében praxisorientáltabb lesz, és mindenekelőtt erősebb hatást fog gyakorolni a nevelésre. Különösen érdekes a futurológusok utalása a szociál­ pszichológia és a személyiséglélektan fejlődésére. A mai világrendszer a társadalmi folyamatokra és a konfliktus­ magatartásra vonatkozó nagyobb tudás nélkül biztonság-

gal már nem irányítható. A konkurencia- és teljesítmény­ társadalmat át kell vezetni egy kooperációs és teamtársa­ dalomba. Nem lehet már sokáig elnyomni az emberek vá­ gyát a szolidaritásra, státuskiegyenlítődésre és nagyobb egyenértékűségre.

Nyíltság a fizikában és technikában, amennyire eladható Fejlődésének kezdetén az európai természettudománynak nem volt könnyű, hogy felismeréseit és „igazságait" nyíltan kimondja és terjessze. Giordano Bruno reneszánsz kori olasz gondolkodót 1600 februárjában Rómában eretnek­ ként megégették, mert azt állította, hogy a Föld a koz­ moszban csupán egy porszemecske más porszemfelhők között. Ekkor a kísérleti fizika megalapítója, Galileo Gali­ lei, harminchat éves volt. Hat évvel később távcsövet szer­ kesztett, és holdhegyeket, Jupiter-holdakat és napfoltokat fedezett fel. Mivel hitet tett a heliocentrikus világkép mel­ lett (a Föld kering a Nap körül, nem fordítva), 1616-ban az egyház hallgatásra ítélte. Azt a hiú énképet sértette meg ál­ lításával, hogy az ember nem a világmindenség középpont­ jában él - ezt az igazságot be akarták tiltani, és el akarták nyomni. Galileit az akkori hatalmasságok ilyen megsértése miatt eretnekséggel vádolták, és ő 1633-ban Rómában egy inkvi­ zíciós bíróság előtt esküvel tagadta meg felismerését, noha meg volt győződve felfogása helyességéről: és mégis mozog a Föld. A második nagy sértés az angol természetkutató, Charles Darwin részéről érte az emberiséget 1859-ben, azzal a fel­ fedezéssel, hogy az ember ezen a Földön nem különleges lény, hanem törzsfejlődésileg rokonságban áll az állatok­ kal, mely rokoni viszony az emberszabású majmokkal kü­ lönösen közeli. Itt ismét keveredett a vallásos nézetekkel való összeütközés és az ember hiú öntúlbecsülése: én kü-

lönleges lény vagyok, aki messze az állati fajok felett áll, és velük semmiképpen sem vagyok összehasonlítható. A harmadik nagy sértésről, mely az embert érte, a pszi­ choanalízis feltalálója, Sigmund Freud gondoskodott, ami­ kor is e század kezdetén könyveiben azt mondta az ember­ nek, hogy „nem úr a saját házában", hanem magatartását lelkének mélyéből származó tudattalan motívumok és ösz­ tönök befolyásolják. Freudot kortársai hevesen támad­ ták, az értékek iránti vak materializmussal és pornográf tendenciákkal vádolták. Könyveit a nemzetiszocialisták betiltották, és 1933 májusában Berlinben elégették (Freud ekkor hetvenhét éves volt). Az agresszivitás kutatója, Konrad Lorenz, igen agresszívan nyilatkozott ezekről az igazság elnyomására tett kísérletekről: „Az emberiség minden eszközzel védelmezi önértékelését, és valójában itt az ideje, hogy alázatot prédikáljunk, és komolyan megpró­ báljuk felrobbantani az önmegismerés gőgből emelt aka­ dályait." Az igazság elnyomása nem kellene hogy megingassa az ember és sajátos világa glorifikált önértékelését. Az igaz­ ság elnyomása minden ember lelkében elhárító mechaniz­ musok formájában történik, hogy a személyes önértékelés nehogy megkérdőjeleződjék. Erről az igazságtól való féle­ lemről részletesen szól a következő fejezet. A természettudományok, mindenekelőtt a fizikai és technikai irány, az ismeretanyag robbanásszerű fejlődését tudják maguk mögött. Ma a fizikusoknak teljes szabadsá­ gukban áll, hogy tetszés szerinti új világképeket vázoljanak fel. A prioritásokat mindenesetre a tőke határozza meg. Már önmagában az energia növekedési rátája megmu­ tatja, milyen energiapotenciált bocsátott a fizika az emberi­ ség rendelkezésére. A korai szélmalmok mintegy tíz lóerőt termeltek, Watt első gőzgépe (1765) már százat, a későbbi gőzgép (1850) már tízezer lóerőt, és a rakéta (1955) mint­ egy egymillió lóerőt. Ma ezerkétszáz megawatt (átszá­ mítva 1 600 000 LE) elektromos teljesítményű atomerő3

műveket építünk; ez elég ahhoz, hogy például egy akkora várost, mint Hamburg, ellásson árammal - és atombombá­ kat, amelyek elegendők lennének a világ lakosságának ki­ irtásához és a Föld felszínének lepusztításához. Érdekes módon először a bombát fejlesztették ki, s csak azután az atomerőművet. Néhány éve megkezdődött a második atomkor: az atomtechnológiának az eddigi atomhatalma­ kon túlmenő elterjedése. 1985-ig mintegy húsz államnak lesznek saját atombombái. Mintegy negyven államban áll­ nak majd atomerőművek. A nukleáris palackszellem ki­ lökte a dugót, és kijön a palackból. A fizika azért ment át ilyen fantasztikus fellendülésen, mert a fizikai felismerések alkalmazásával pénzt lehet ke­ resni. A piacra vitel tette lehetővé az ipari forradalmat, és ezzel megkezdődött az ipari korszak mindazzal az előny­ nyel, amelyet a széles néprétegek és mindenekelőtt a vál­ lalkozók számára hozott. Az általános jólét növekedett, a munkaidő csökkent (az elmúlt húsz évben heti tíz órával), a szegényeknek jobb dolguk lett, és a gazdagok még gazda­ gabbak lettek (jövedelmi olló). A nettó társadalmi termék évente egy főre (1962-es ára­ kon számítva) a következő összegeket tette ki: 4

1880 = 1290 márka 1900 = 1902 márka 1925 = 2170 márka

1950 = 2791 márka 1960 = 5421 márka 1971 = 7683 márka

A fizikai-műszaki haladás ilyen sikerei láttán nem csoda, hogy a természettudósoknak megadtak minden kutatási eszközt, amit azok kívántak, és hogy munkájuk abszolút prioritást kapott. Nem csoda az sem, hogy gondolkodásuk szabadon bontakozhatott ki, és ezen a téren nagyobb nyi­ tottság uralkodott. A fizikai tudásanyag robbanásának semmiféle korlátozás, sem pénzügyi, sem etikai jellegű, nem szabott határt az elmúlt hetven évben.

Egy ideje azonban szaporodnak a kritikus hangok, és ilyen kérdések hallatszanak: Belefulladunk a haladásba? Nem kell-e megfékezni a tudomány gőgjét? Nem kellene-e megzabolázni a haladást, sőt tempóját visszafogni? Nem tanácstalanok-e a bűvészinasok a laboratóriumokban? Nem „öngyilkos programot" szabadítottunk-e el? A „Római Klub" - ennek a szervezetnek gazdasági veze­ tők és tudósok a tagjai -, megbízta a Massachusetts Institute of Technology (MIT) egyik teamjét, hogy a fejlődés mai állása szerint komputerrel készítse el jövőnk várható „végszámláját". A munka eredménye a nagy feltűnést keltő és sokat vitatott bestseller lett, A növekedés határai, amely a következő eredményre jutott: ha a növekedést 1985-ig nem állítják meg, a világ olyan katasztrófába sod­ ródik, amely halálosan veszélyezteti civilizációnkat. Néhány évvel később (1974-ben) megjelent a második „Római Klub-tanulmány" ezzel a figyelmeztető címmel: Emberiség a válaszúton. A Janus-arcú szituáció - egyfelől nagyobb jólét és kénye­ lem az emberiségnek, másfelől a nukleáris és ökológiai ve­ szély - felveti a kérdést, vajon a technika destruktív oldala valóban a lényegéhez tartozik-e, nem a gazdasági és politi­ kai egoizmus volt-e inkább az, ami ehhez a helyzethez ve­ zetett. A technika olyan humánus vagy ahumánus, mint az ember, aki alkalmazza. Az alkalmazásról azonban nem a természettudósok döntenek, hanem egy vállalkozókból, közgazdászokból, katonai stratégákból és politikusokból álló hatalmi elit maroknyi csoportja. Tudósok ezrei nézik többé-kevésbé tehetetlenül találmányaik alkalmazását, mert hagyták, hogy elcsábítsa őket az államkasszából vagy a cégektől származó pénz. Eladták magukat, felfedezéseik immár nem az övéik, hanem azokéi, akik a tőkét adj ák - te­ hát ők már csak tanácsokat adhatnak, de döntéseket nem hozhatnak.

A pszichikai vakság szándékolt A technológiák, a gazdaság és az általános jólét korlátlan növekedését éltük át. Ez a civilizáció eddigi fejlődésének pozitív oldala. A személyiség- és szociálpszichológiai tudás azonban nem növekedett hasonló ütemben. A lélekről való tudás messze elmaradt, mert kutatásának a technikai expanzió szakaszában sajnos kevés figyelmet szenteltek, vagy semennyit sem.

A jólét növekedése és a nagyobb szociális biztonság el­ lenére (némely bíráló úgy véli, hogy már túlságosan sok is a szociális államból) a lelki zavarok és betegségek száma nem csökkent, még csak nem is stagnált, hanem lényege­ sen megnövekedett.

Dr. Kurt Heinrich professzor, a mainzi Neuropszichiátriai Klinika idegorvosa úgy becsüli, hogy minden harmadik páciensnek, aki egy általános orvos rendelőjét felkeresi, pszichiátriai kezelésre is szüksége lenne. Egy anesztezio­ lógus mesélte nekem a műtőben szerzett mindennapi ta­ pasztalata alapján, hogy az operált betegek ötven száza­ léka semmiféle szervi elváltozást nem mutat, így „pszichi­ kai esetnek" számíthat. Az alsó-szászországi szociális minisztérium 1973 elején kiadott egy statisztikát, mely szerint az NSZK lakosságából kereken tízmillióan szenvednek olyan lelki zavarokban, amelyek kezelésre szorulnak. (Az NSZK-ban mintegy hatvankétmillió ember él, beleszámítva a kisgyerekeket és a nyugdíjasokat.) Ezenfelül mintegy kétmillióan szenvednek valamilyen elme- és kedély betegségben, és ezért munkaképtelenek. E páciensek közül mintegy százezret kezelnek ideggyógy­ intézeti osztályokon. A pszichiátriai gondozás többnyire egyáltalán nem kielégítő, és az intézetek túlzsúfoltak. Egy hálóteremben gyakran hatvan beteg is van elhelyezve. A lakosság pszichiátriai ellátásában uralkodó rossz állapo­ tok leírása megtöltene egy egész könyvet, itt azonban ezekre csak röviden utalhatunk, mert különben eltérnénk a tárgytól. A tartományi pszichiátriai kórházakban a felvételek száma állandóan nő, a vizsgált időszakban, 1956 és 1970 között megkétszereződött. Különösen az „alkoholizmus" diagnózissal felvettek száma növekedett erőteljesen - 1956 és 1971 között mint­ egy négyszáznyolcvan százalékkal. Az intézetek legtöbb páciense szkizofréniában (50,4 százalék), gyengeelméjű­ ségben (11 százalék), alkoholizmusban (9,4 százalék) és mániás-depressziós kedélybetegségben (3,9 százalék) szenved. 5

6

7

8

9

3. ábra: A vetés szárba szökkent

A tartományi pszcihiátriai kórházakban ápolt betegek azonban csupáncsak a pszichiátriai nyomorúság jéghegyé­ nek picinyke csúcsát alkotják, ezek csak a pszichiátriai megbetegedés egészen súlyos esetei (pszichózisok, elmeés kedélybetegségek). A lakosság átfogó ambuláns pszi­ chiátriai gondozása nem lehetséges, mivel a Szövetségi Köztársaságban csak mintegy ezerkétszáz saját rendelővel működő pszichiáter (idegorvos) van. Az egy lakosra jutó pszichiáterek száma más országokban sem sokkal maga­ sabb , sőt részben lényegesen alacsonyabb.

4. ábra: Éves felvételek a tartományi pszichiátriai kórházakban

De még rosszabb a helyzet annak a tízmillió pszichikailag sérült páciensnek az ellátásával, akik ugyan nem szen­ vednek elme- és kedélybetegségben, de pszichoszomatikus

tüneteik vannak (például gyomor- vagy nyombélfekély, szívidegesség, migrén), vagy neurózisban szenvednek. Az ő ellátásukra a Szövetségi Köztársaságban (más európai országokhoz hasonlóan) mintegy hatszáz-ezer önálló rendelővel működő pszichoterapeuta és pszichológus áll rendelkezésre. Egy pszichoterapeutára tehát mintegy tíz­ ezer potenciális páciens jut. Ehhez képest az orvosi ellátás jó - egy betegpénztári orvos ott mintegy ezerháromszázöt­ ven lakost lát el. Egy pszichoterapeuta azonban naponta maximálisan csak hat páciensnek szentelhet egy-egy órát, ez pedig hetente csak harminc beteget jelent. Egy ortodox pszichoanalízis átlagosan három-öt évig tart. Egy pszichoanalitikus tehát három-öt évenként csak harminc páciensnél végezhet el befejezett pszichoanali­ tikus kezelést. Munkában töltött évei során, ha harminc évig dolgozik, mintegy száz beteggel végezhet pszichoana­ lízist. Durván számítva tehát legalább ötven-százezer pszi­ choanalitikus hiányzik. Ahhoz azonban, hogy egy pszichikailag megbetegedett emberen segíteni lehessen, gyakran nincs szükség olyan hosszadalmas kezelésre, mint a pszi­ choanalízis. Ma már vannak kevesebb időt igénylő mód­ szerek, amilyen a beszélgetésterápia, a viselkedésterápia, a csoportterápia, a Gestalt-(alak)terápia és a felvilágosító lelki tanácsadás. De a terápiának ezeknél a rövidebb for­ máinál is hiányzik mintegy ötvenezer terapeuta a lakosság szükséges ellátásához. E kirívó alulellátottság dacára a pszichoterapeuták kép­ zése terén nem történik több, mint történt eddig a megszo­ kott keretek között. Ennek különböző okai vannak. A gya­ korló orvosoknak nem fűződik érdekük hozzá, hogy kiegé­ szítő pszichoanalitikusi vagy pszichoterapeuta-képesítést szerezzenek, egyrészt mert ez azt jelentené, hogy három­ négy évvel később kezdenek keresni, másrészt mert pszi­ choterápiai rendeléssel soha nem lehet elérni százötven­ kétszázötvenezer márka évi jövedelmet.

A pszichoterapeuták jelenlegi csekély száma mellett a terapeuták kapacitása jól ki van használva elegendő számú beteggel - némelyiknél a várakozási idő még több hónapot is kitesz. A betegek legtöbbje a közép- és felső rétegekből származó magánbeteg, aki óránként hatvan-százötven márka honoráriumot fizet a saját zsebéből, és ezt az össze­ get adójából leírhatja. A betegpénztárak nagy nehézsége­ ket okoznak a pszichoterápiás kezelések költségeinek megtérítésekor. Pontosan tudják, hogy hozzájárulásukat mérhetetlenül meg kellene növelniük, ha a lakosság széles rétegei felfedeznék a pszichoterápiát. A pénztáraknak és végül is a hozzájárulást fizetőknek is gazdaságosabb, ha be­ érik a pszichofarmakumokkal, noha ez lelki egészségük szempontjából nem jobb. Erre a problematikára még majd részletesebben kitérünk. A pszichikai tömegnyomorúság (tízmillió ember lelkileg sérült) becslése csak nagyon durva, mert a valóságban még sokkal nagyobb, ha tekintetbe vesszük a kisebbségi érzé­ sek, az idegesség és a rossz hangulatra való hajlam diffúz problémakörét is. Amerikai pszichológusok tesztvizsgála­ tokkal megállapították, hogy az USA-ban minden máso­ dik ember bátortalannak és gátlásosnak érzi m a g á t . Tapasztalataim szerint a nyugati ipari államok lakossá­ gának jóval több, mint ötven százaléka önértékelési zavar­ ban szenved, és szeretné egyéni személyiségstruktúráját pszichikailag szabadabban és öntudatosabban kibontakoz­ tatni. Ezért éreztem késztetést arra, hogy megírjam ezt a könyvet. E könyv arra szolgál, hogy segítsen az olvasónak pszichikai vakságától lassan és fokozatosan megszabadul­ nia, és hogy ösztönözze az önmagára találás folyamatát. Jelenleg nem volna helyes a pszichológiának szemrehá­ nyásokat tenni, mert először is még nagyon fiatal tudo­ mány, másrészt, mint már említettük, kutatási pénzeszkö­ zökkel való ellátottság tekintetében igen nehéz helyzetben van. A prioritásokat (még) más területek élvezik, mert 10

közvetlen hasznot itt technológiával lehet elérni. Pszicho­ lógiai kutatási eredményekkel közvetlenül üzletet csinálni nem lehet. Az individuál- és szociálpszichológiai terápiai kutatásokba ezért eddig sem a vállalkozók, sem a politiku­ sok nem invesztáltak. Igen, a Hold pora fontosabbnak lát­ szik, mint a kis elsős félelemtől gyöngyöző verítéke a szám­ tanórán. Irenáus Eibl-Eibelsfeldt neves viselkedéskutató, Lorenz egykori tanítványa joggal panaszolta 1973-ban egy Spiegelesszében: „Szondákat lövünk fel a Marsra, és képeket küldünk onnan a Földre, de azt a problémát, hogyan él­ jünk együtt a szomszédunkkal, nyilvánvalóan nem oldjuk meg ilyen könnyen." Pedig e kérdés megoldásának lehető­ ségei igenis megvolnának, ha a viselkedéskutatás és a pszi­ chológia pénzügyi eszközei ugyanolyanok lennének, mint az űrkutatáséi. Az ipar az elmúlt években igen szerény kutatási pénzesz­ közöket pumpált (a fizikához és kémiához képest) az alkal­ mazott üzempszichológiába (az emberi munkaerő optimá­ lis kihasználása), a reklámpszichológiába (a fogyasztók manipulálása), az értékesítési pszichológiába (az eladó személyzet képzése a forgalom fokozása céljából) és a tesztpszichológiába (az optimális pályázók kiválasztása). Végső soron itt az emberi tényezőről csak gazdasági érte­ lemben van szó, munkaerőként és fogyasztóként, csak tel­ jesítménynövelésről és újból csak a nyereség lehető legna­ gyobb mértékű növeléséről. Az individuálpszichológiai, terápiai kutatáshoz és a je­ lenlegi vakság leküzdéséhez nem áll rendelkezésre tőke, mivel ez az iparnak (a hagyományos vélekedés szerint) nem hoz közvetlen gazdasági hatékonyságot. Hasznosnak a kreativitásösztönzés és a személyiségképzés (megnye­ rően magabiztos fellépés a szakmai szférában) számít, valamint a teammunkában való alkalmazkodásra kész részvétel képességének szociálpszichológiai kutatása. 11

Az ilyenfajta célzott kutatást finanszírozzák, és eredmé­ nyeit mohón integrálják a rendszerbe. Azonnal védekezőállásba helyezkedik azonban az ipar és az állam (egyetemek) a pszichológiai kutatással szem­ ben, mihelyt a szociálpszichológiai kutatások a fennálló verseny- és teljesítményrendszert érintik, mihelyt elnyomó mechanizmusokat mutatnak fel, és az egyéni lelki szenve­ dést a fennálló társadalmi rendszer viszonyaira vezetik vissza. Az effajta feltárás és felvilágosítás nem kívánatos, és ezért pénzügyi támogatást sem kap, mivel azt akarják, hogy éppen e területen továbbra is megmaradjon a pszichi­ kai vakság. A pszichológiában és a pszichológusok és pszichoterapeuták között ezért ma két különböző beállítottságot fi­ gyelhetünk meg. A pszichológusok és pszichoterapeuták nagyobb és befolyásosabb csoportjának elsősorban nem a társadalmi viszonyok kutatása a fontos, hanem a cselekvés és viselkedés motívumainak „értéksemleges" szemlélete. A pszichológushallgatók információs szolgálata, az InfoPsychologie-aktuell így az 1975-76-os téli szemeszterre óva int a Pszichológia mint társadalom- vagy rendszerterápia című stúdiumtól. Ironikusan meg is jegyzi, a pszichológu­ sok „néha azt a gyanút (reményt) keltik, hogy a pszicholó­ gia segítségével a késő kapitalista társadalmi struktúrák felpuhíthatók, és a helyükben kora paradicsomi struktúrá­ kat lehet berendezni". Vajon miért óvnak attól, hogy úgy tekintsünk a pszicho­ lógiára, mint a társadalomterápia segítőjére? Mert a hall­ gatónak igen gyorsan rá kell jönnie, hogy az egyetemen ok­ tatott és gyakorolt lélektan nem e felé a cél felé tör. A pszi­ chológiának teljes mértékben annak a szolgálatában kell állnia, aki a pénzt adja, és azt kell kutatnia, ami kenyéradó gazdájának hasznára van - más kutatásokhoz nem áll ren­ delkezésre pénz, mert az a kívánalom, hogy itt a pszichikai vakság továbbra is megmaradjon.

A pszichológia helyzetét jól jellemzi George Bernard Shaw egyik aforizmája: „Az értelmes ember alkalmazko­ dik a világhoz, az ostoba megpróbálja a világot önmagához igazítani. Ezért aztán minden haladás az ostobáktól függ." Csak remélni lehet, hogy a jövőben minél több pszicholó­ gus lesz „ostoba", és semmibe veszi a figyelmeztetést, mely a Pszichológia mint társadalom- vagy rendszerterápia című stúdiumtól óvja.

2. RÉSZ A félelem leküzdése

A félelem elhárítása

" Akkor (az ember) következő feladata, hogy visszacsinálja az elhárítás művét, azaz hogy kitalálja és újra beiktassa azt, amit az elfojtás segítségével elhagyott, hogy helyreigazítsa az eltoltat, újból összekösse az izoláltat." Anna Freud Ahhoz, hogy az emberi pszichét jobban megértsük, elen­ gedhetetlenül tanulmányoznunk kell Sigmund Freud dina­ mikus személyiségszerkezet-modelljét. A lelken belüli erőjátékok ismerete elvezet Freudnak ahhoz a provokáló hatású és ma is érvényes következtetéséhez, hogy az ember nem úr a saját házában. A n n a Freud, a pszichoanalízis megalapítójának leánya, következetesen folytatta apja művét az énpszichológia és az elhárító mechanizmusok dinamikája területén. 1936ban, negyvenegy évesen (apja már nyolcvanéves volt ek­ kor, három évvel korábban égették el a műveit) publikálta máig is alapvető könyvét Az Én és az elhárító mechanizmu­ sok címmel, amelynek 1973-ban jelent meg a nyolcadik ki­ adása zsebkönyv formában, és amely ma alapműnek szá­ mít a pszichoanalitikus irodalomban. Sigmund Freud instanciamodellje a lélekről (ösztön-Én vagy Id, É n , fölöttes Én vagy szuperego) azóta már hozzá1

tartozik a művelt közép- és felső réteg általános műveltsé­ géhez, s itt azért vázoljuk fel röviden, hogy a témánk szem­ pontjából ebből levezethető következtetéseket könnyeb­ ben érthetővé tegyük. Freud a pszichén belül három instanciát különböztet meg, amelyek befolyásolják az ember magatartását, az ösztön-Ént (a szexuális és agressziós ösztön tudattalan ösztönszférájával), az Ént (a meggondolt cselekvés bázi­ sát) és a fölöttes Ént (az átvett erkölcsi elképzelésekkel és a lelkiismereti funkcióval). Az Én a központi közvetítő pozícióját foglalja el a kör­ nyezet, a fölöttes Én és az ösztön-Én (Id) követelményei­ nek erőjátékában. Az Ént tehát három oldalról éri hatás, ahogy azt a grafikus ábrázolás sematikusan szemlélteti:

5. ábra: Három erő hat az Énre

Az Ént az ösztön-Én hajtja (a szexualitás kielégítést kö­ vetel), a fölöttes Én korlátozza (az erkölcs például tiltja az azonnali kielégítést), és a realitás csábítja, de blokkolja is. Az erőknek ebben a háromoldalú játékában küzd az Én a harmóniáért és a lelki egyensúlyért. Ez a lelken belüli folyamat azért nehezen áttekinthető az egyes ember számára, mert Freud nagy felfedezése szerint az ösztön-Énből és a fölöttes Énből érkező impulzusok részben tudattalanok, az ember tehát gyakran nincs tisztá­ ban vele, hogy miért úgy cselekszik, ahogy cselekszik, és nem másképp. Ez nem azt jelenti, hogy az ember kormány nélküli hajóként vitorlázik az élet tengerén, hiszen a reali­ tás követelményei és a fölöttes Én nehezen áttekinthető normái, irányvonalai nagyon is irányítják. Ha az Én az erők lelken belüli játékában gyenge, és alul­ marad a két másik instanciával (ösztön-Én és fölöttes Én) szemben, akkor lelki zavarok, neurózisok és pszichózisok keletkezhetnek. Ha például az ösztön-Én (Id) győz az Én felett, és az erkölcsi fölöttes Én sem tud érvényre jutni, ak­ kor az ember tartás és önuralom nélküli lesz, mivel szabad folyást enged mind szexuális impulzusainak, mind agreszszív kívánságainak (amelyek Freud szerint ösztönösek, ezt a tételt azonban joggal vitatják), és ilyen módon összeüt­ közésekbe kerül a környezetével. Ha azonban a fölöttes Én győz az Én felett, az embert olyan mértékben uralják neveltetésének (a tekintélysze­ mélyeknek) a normái és erkölcsi elképzelései, hogy kény­ szerűen alkalmazkodva él, és megijesztik azok a lelkéből érkező impulzusok, amelyek ettől a normától eltérnek. Agresszív és szexuális késztetéseitől való félelmében fej­ leszti ki a különböző elhárító mechanizmusokat, hogy így jobban elnyomhassa és gátolhassa ösztönimpulzusait és kí­ vánságait. Kultúrkörünkben az elhárító mechanizmusok ugyan minden embernél megfigyelhetők, azonban ezek már a lelki megbetegedés első tünetei. Az ösztön-Énből szár-

mazó késztetések teljes elfojtásának oly gyakori kísérlete szükségszerűen neurózishoz vezet. Ennek a folyamatnak szeretne ez a könyv a végére járni, és tisztázni azt a kérdést, valóban szükségünk van-e az elhárító mechanizmusokra, vagy hogy véget lehet-e vetni ennek az öncsalásnak. Először is fel kell tárni és tudatosítani kell a lélekben végbemenő tudattalan elhárító folyamat szerkezetét. A tu­ datnak ez a tanulási folyamata jelenti az első lépést ahhoz, hogy kiutat találjunk a lelki instanciáktól (ösztön-Én, fö­ löttes Én) való függőségi viszonyból, és nagyobb teret en­ gedjünk a nyíltságnak és tisztességnek. A legtöbb ember azt hiszi, hogy tudja, mit csinál, és cse­ lekedeteit ilyesféleképpen mentegeti: „így van ez. Ilyen az ember, senki sem tud kibújni a bőréből. Ilyen az emberi természet, ez ellen semmit sem lehet tenni." A pszichoanalízis, a pszichológia, az antropológia, a szo­ ciológia és az összehasonlító magatartás-kutatás felderítő munkája átláthatóbbá tette az emberi magatartást. Az egyén és a társadalom előnyére azonban eddig még nem sok változás történt. Sok új felismerés született a szexualitás, az agresszivitás és a nevelés területén. Már régen tisztázták és népszerűsí­ tették például, hogy a tekintélyelvű nevelés autoriter, te­ kintélyhívő embertípust alakít ki, ennek gyakran idézett általános negatív következményeivel. Ismeretes, hogy a dicséret jobb nevelési eszköz, mint a büntetés, mert pél­ dául a frusztrációk többek között agressziót vonnak maguk után. Mégis a legtöbb szülő továbbra is büntetve és tekin­ télyelvűen neveli a gyermekét. Nem a tudásuk szerint cse­ lekszenek! Tudásukból hiányzik a gyakorlati megértés, amely nem jön létre, amíg ezt a tudást nem élik át nap mint nap a gyakorlatban is. Nap mint nap pedig éppen az autori­ ter stílust élik át a szülők a mindennapi társadalmi élet helyzeteiben, a munkában és a közigazgatási intézmények­ ben. Nem mernek tudásuk szerint cselekedni, az ösztönök erejétől és a realitás szankcióitól való félelmükben. És

mindenekelőtt: a fölöttes Én keményen kikényszeríti kö­ vetelményei betartását. Anna Freud tíz elhárító mechanizmust elemzett, ame­ lyeket a következő fejezetekben valamelyest részleteseb­ ben magyarázunk és vitatunk meg. Ezek az elhárító me­ chanizmusok: az identifikáció (azonosítás), az introjekció, a projekció, a tünetképzés, az elfojtás, a regresszió, a reak­ cióképzés, az izoláció, a meg-nem-történtté-tevés (taga­ dás) és a szublimáció, amelyet azonban nemcsak elhárító mechanizmusként értelmeznek, hanem az érett személyi­ ség teljesítményeként is. Ezeket az A n n a Freud óta már klasszikussá vált elhárító mechanizmusokat ki lehet egészíteni az önbódítással, a le­ árnyékolással, a megtagadással, a szerepjátszással, az érzé­ sek körülpáncélozásával, a blokkolással és a tehetetlenség­ nyilvánítással. De még ez a kibővítés sem vezet el az Én el­ hárító technikáinak teljes listájához. A jövőben újabb el­ hárító technikákat fognak felfedezni, ha a társadalom vál­ tozik, és így újabb technikákat provokál, mert az elhárító mechanizmusok erősen függenek a társadalomtól és a kul­ túrától.

Az identifikáció Az identifikáció mint elhárító folyamat megértéséhez meg kell magyarázni a fölöttes Én instanciájának kialakulását. Az újszülött gyermek eleinte csupán alaktalan ösztön-Én (Id), még nincs fölöttes Énje. A nevelési folyamatban a szülők parancsokat és tilalmakat állítanak a gyermek elé, amelyeket az a szülői tekintély alapján és a büntetéstől való félelmében elfogad. A szülők erkölcsi normákat közvetíte­ nek (a szexualitásra, a tisztaságra, a tekintélyszemélyekkel való udvariasságra, az agresszív kívánságok kordában tar­ tására vonatkozóan), amelyeket a gyermek Énjébe be­ épít. Az identifikációval és introjekcióval tehát létrejön a

fölöttes É n , egy olyan instancia, amely minden normális nevelési folyamatban kialakul, és amely a kultúrától függő. Egy kínai falusi fiú fölöttes Énje más normákat tartalmaz, mint egy nyugati nagyváros középrétegéből származó fiúé. A normák tartalmától függetlenül nagy szerepet ját­ szik az is, mennyire szilárdan vagy lazán képviselik a nor­ mákat. A fölöttes Én kialakításában a szülők mellett rokonok, tanárok, főnökök és példaképek is részt vesznek. A fölöt­ tes Én ilyen módon egy társadalom normáinak, érték- és erkölcsi elképzeléseinek lelken belüli reprezentánsává vá­ lik. A fölöttes Én kialakulása által ezek a normák többé vagy kevésbé erősen beleivódnak a gyermek „húsába és vé­ rébe". Frederick S. Perls amerikai Gestalt-pszichológus rámu­ tatott, hogy Freud fölöttes Én-modellje egyoldalú, mert a fölöttes Én mellett kell hogy legyen egy „alattas É n " is. A fölöttes Én követelményeket támasztó zsarnokként vi­ selkedik: Ezt tedd. Ezt ne tedd. Ha ezt teszed, büntetést kapsz. Ha ezt nem teszed, nem fognak szeretni. Az alattas Én mentegeti és igazolja magát: Mindent megpróbáltam, de nem megy. Rettenetesen igyekeztem. Gyenge vagyok és félénk, de mindent meg fogok próbálni, hogy eleget tegyek nektek. Perls a fölöttes Ént és az alattas Ént két bohóchoz hason­ lítja, akik „fantáziánk színpadán önkínzó játékot adnak e l ő " . Perls véleménye szerint a két instancia az embert egy ellenőrre (fölöttes Én) és egy szegény, mentegetőző ellen­ őrzés alatt állóra (alattas Én) osztja fel, s ilyen módon a kö­ zép elvész. Ha a lélekben a fölöttes Én kerekedik felül, az ember egyenes úton halad a neurózis felé, mert a pokolba vezető út „jó" szuperego-követelményekkel van kikövez­ ve. A fölöttes Én perfekcionista normáknak akar eleget tenni, amelyek állandóan elbátortalanítanak. Ennek kö­ vetkezménye a saját magatartás és más személyek maga­ tartásának állandó bírálata. 2

3

A szigorú fölöttes Én követelményeket támaszt és korlá­ tozásokat követel (szexuális lemondás, az agresszió korlá­ tozása, teljesítményfeladat, tréninglecke), gyakran olyan szélsőséges mértékben, ahogy az ember az ösztönökkel szemben ellenséges, élvezetre képtelen és lelkileg sérült lesz. Az egyéni pszichoterápiában ezért elsősorban a szi­ gorú fölöttes Én leépítése és az Én tehermentesítése a fon­ tos. A társadalom megelőző intézkedéseire vonatkozó kö­ vetkeztetésre Anna Freud bátortalanul utalt már 1936ban: „Ha a neurózist a szigorú fölöttes Én okozza, akkor a nevelésnek csupán el kell kerülnie mindent, ami a szélsősé­ ges fölöttes Én-képződést szolgálja. Ezt az utat választotta Summerhill iskolai kísérletével A. S. Neill angol pedagó­ gus - antiautoriter nevelési módszerének célja a félelem­ mentes, boldog és nem neurotikus gyermek volt. Gyakor­ lati tevékenysége és könyve, Az antiautoriter nevelés elmé­ lete és gyakorlata (megjelent 1960-ban New Yorkban) a hu­ mánus pedagógia mérföldköve. Németországban a könyv zsebkönyvkiadásából 1974-ig kilencszázhetvenezer pél­ dányt adtak el. És eddig mégsem változott úgyszólván semmi a tekintélyelvű nevelés és a szigorú szuperego-alakítás tekintetében. Ennek magyarázatát Statussymbole című könyvem A tekintélyprobléma című fejezetében pró­ báltam megadni. 4

5

A normák itt ábrázolt introjekcióját (beépítését, bevetítését) a szerfelett nagy tekintéllyel való identifikáció (azo­ nosítás) teszi lehetővé. A tekintély követelményeivel szembeni tehetetlenség átélése és a hatalomtól való féle­ lem kialakulása a tekintéllyel való azonosulás elhárító me­ chanizmusához vezet. Ahelyett, hogy harcolna a követel­ ményekkel, hogy nemet mondana nekik, az ember a bün­ tetéstől (verés, szeretetmegvonás, társadalmi elszigetelő­ dés) való félelmében igenli őket, és aztán természetesen megpróbál eleget tenni nekik. Hogy a büntetés és a büntetéstől való félelem ellen véde-

kezzék, az ember ilyen módon kialakítja a tekintéllyel, a társadalmi ranglétrán magasabban állóval, a tanárral, a fő­ nökkel való azonosulás elhárító mechanizmusát. A gyer­ mek és a későbbi felnőtt úgy tanulja meg feldolgozni azt, ami fenyegető, hogy közben maga is fenyegetővé változik. Az olyan gyermekek, akik félnek a kísértetektől, szeret­ nek más gyerekeket megijeszteni úgy, hogy kísértetnek öl­ töznek. A fájdalmas élményeket, például a gyakori szülői és ta­ nári büntetéseket, a fogorvosnál szerzett élményeket a tá­ madó személlyel való azonosulás útján adják tovább. Anna Freud: „Amikor a gyermek az átélés passzivitásából átmegy a játék aktivitásába, játszótársának azt a kellemet­ len élményt okozza, amelyben neki magának része volt, és így ezen a helyettes személyen áll bosszút." Ez a bűnbak­ képzés: a frusztrációkat nem dolgozzák fel és semmisítik meg, hanem továbbadják. A frusztráció okozójával való identifikáció és a frusztráció megismétlése a legközelebbi alkalommal láncreakciót váltanak ki. A frusztrációt okozó személy tulajdonságainak, beállítódásainak és magatartás­ jegyeinek további bensővé válása (introjekciója) által to­ vább alakul a felnőtt fölöttes Énje. Fokozatosan átveszi azokat a tulajdonságokat, amelyeket kezdetben gyűlölt, az identifikáció annyira előrehalad, hogy végül saját gyere­ kek ugyanúgy büntetve és tekintélyelvűen kezeli, ahogy ővele bántak (annak idején ezt egész másként akarta csi­ nálni), beosztottait ugyanolyan agresszívan lekezeli, ahogy őt lekezelték és kezelik. így felállíthatjuk a szabályt: akit magát gyakran rugdostak és „ütöttek-vertek", az nem vonja le a tanulságot, és a jövőben nem viselkedik koope­ ratívabban, hanem annál hevesebben üt vissza, ha erre al­ kalma adódik. így érthető az is, hogy miért ítéljük el egyfe­ lől a státusgondolkodást és a státusszimbólumokat, másfe­ lől viszont egyenesen rákényszerülünk a státusmagatartás gyakorlására. Itt a mindenkori magasabb státussal és a 6

megfelelő félelemkeltő hatalommal való azonosulás elhá­ rító mechanizmusáról van szó. Az identifikáció normális elhárító mechanizmusától a patológiás folyamatba való átmenet elmosódik. Az agreszszorral való azonosulás olyan messzire is elmehet, hogy va­ laki vakon és fokozottan adja tovább az agressziót és az el­ nyomást, ennek az elvnek az alapján: ami rosszat velem tesznek, azt én egy másiknak kétszeresen, sőt tízszeresen adom vissza. Az átélt agressziót ekkor destrukcióként ad­ ják tovább. A fokozás tendenciája gyakran megfigyelhető: míg a legnagyobb főnök részben lezsernek és rugalmasnak mutatkozik, a legalsó lépcsőfokon álló felügyelő kímélet­ len, néha szadista szigorral érvényesíti normáit. így érthető, hogy a népesség alsó rétegében keményebb tekintélyelvű nevelés érvényesül, mint a közép- és felső ré­ tegekben. Az alsó népréteg gyermekeinek és felnőttjeinek gyakrabban és erősebb frusztrációkat kell lenyelniük, mint a felsőbb rétegekhez tartozóknak. Az alsó rétegben ezért különös erővel mutatkozik meg a tekintéllyel és annak kö­ vetelményeivel való azonosítás. A forradalmárok ezért többnyire nem az alsó, hanem a közép- és felső rétegekből származnak, mivel az elnyomott annyira beépíti elnyo­ móit, hogy már nem tud eltávolodni tőlük.

Az elfojtás Az elfojtás a legismertebb elhárító mechanizmus, amely­ nek jelentőségét az egészséges és a beteg psziché szem­ pontjából Freud ismerte fel. Az ösztön-Énből eredő vala­ mely motívumot (például a szexuális étvágy kielégítését onánia útján), amely a tudatban megjelenik, a kontrolláló fölöttes Én nem engedi meg (a szülők introjektált tilalma), és ezért ez a vágy a tudatból a tudatalattiba szorul. Mivel az onánia iránti vágy a pubertáskorban többnyire igen erős, csak nehezen lehet elfojtani, ha egyáltalán lehet.

A tudatból a tudatalattiba szorított motívumot több­ nyire nem lehet teljesen kiszorítani, hanem az megpróbál ismét bejutni a tudatba. Az ösztön-Énnek ezek az áttörései aztán olyan „tévcselekvésekben" nyilvánulnak meg, mint az elszólás, elírás, félrehallás. Az ember sok lelki energiát használ fel arra, hogy amit elfojtott, a tudatalattijában tart­ sa, és ne engedje kijutni a tiszta tudat napvilágára. Minél inkább elfojtja valaki ösztönimpulzusait és életvágyait, an­ nál több energiát használ fel ehhez az elfojtási munkához. Ez az energiafelhasználás fékezi őt feszültségmentes telje­ sítőképességében . A pszichoanalízisben négyféle technikával hozzák vissza az elfojtott anyagot a tudatba, hogy lehetővé tegyék annak újabb, ésszerű kezelését: -

A szabad asszociációk elemzése Az álmok elemzése A tudatosítással szembeni ellenállások elemzése A terapeutára átvitt érzések (indulatáttétel) elemzése

Egy elfojtott motívum, az ösztön-Én és a fölöttes Én közötti konfliktus a pszichoanalitikus kezelésben utólag megoldható. A megoldott konfliktus nem okoz többé lelki tüneteket, és az ember pszichikailag ismét egészségesnek és szabadnak érzi magát. Az elfojtott tartalmak rekonst­ rukciójával a pszichoanalízis visszahozza ezeket a tudat­ alattiból, hogy eljussanak a tudatosításhoz és a tudatos megoldáshoz. Azoknak a kényszereknek a megszüntetése, amelyeket az elfojtott ösztön-Én-tartalmak és a fölöttes Én normái az Énre gyakorolnak, elvezet a pszichikai gyógyu­ láshoz. Az alábbi grafikus ábrázolás nagy vonalakban bemutatja a tudatos és tudattalan tartalmak arányát.

6. ábra: A tudatalatti jóval nagyobb teret foglal el, mint a tudat

A tudatalatti szférája a nyugati civilizációban az elfojtási tevékenység következtében a legtöbb embernél sokkal nagyobb, mint a tudaté. Az elfojtás elhárító mechaniz­ musa tehát olyan gyakori és elterjedt, hogy statisztikai szempontból „normálisnak" lehetne tekinteni. Az elfojtást azonban mégsem tekinthetjük a normalitás optimumának. A normalitást itt nem a statisztikai megoszlás szerint kell megítélni, hanem aszerint, hogy megtalálta-e az ember op­ timális kibontakozását és lelki egészségét. Attól, ha egy népességcsoportban az emberek hetven százaléka náthá­ ban szenved, statisztikailag gyakori előfordulása miatt a nátha még nem lesz az egészség jele. így néhány évtizeddel ezelőtt a szülők mintegy kilencven százaléka a nevelés során megpróbálta a szexuális ösztönt kiszorítani a fiatalkorúak tudatából, amikor is a házasság előtti nemi életet és az onániát bűnös dologként tüntették fel. A szexuális szükségletek elfojtására törekedtek, és ezt tartották helyesnek (normálisnak). Aki nem tudta vagy akarta ehhez tartani magát, az bűnösnek számított, és bűn-

tudatot keltettek benne. Az ösztönökkel szemben ellensé­ ges erkölcs a fiatalkorúak szexualitásának elfojtását a norma szintjére emelte. Ez az elfojtás azonban erkölcste­ len, mivel az embert pszichikai sérülésbe kergeti. Nem a nemiség kiélése erkölcstelen, sem egy partnerrel (házasság előtt), sem önkielégítés útján. A nevelésben fontos tehát, hogy ne késztessünk a szexua­ litás elfojtására. Mégis a szülők még ma is újra és újra felte­ szik nekem a kérdést: „Hogyan szoktathatom le a gyereke­ met az onániáról?" Azt akarják tudni, hogyan lehet gyer­ mekük szexualitását a tudatalattiba száműzni. így válaszo­ lok nekik A. S. Neill-lel: „Mondja meg a gyereknek, hogy az onániának semmi köze a bűnhöz! Ha pedig már hazu­ dott neki, és azt mesélte, hogy az onánia következménye betegség, téboly és így tovább, akkor legyen bátorsága megmondani neki, hogy hazudott!" Ilyenkor aztán többnyire egy kissé meghökkent arcok néznek szembe velem. Válaszuk gyakran így hangzik: „Az onániát ugyan nem tartom bűnnek, de hogy tiltsam meg különben, ha nem fűzök a tilalomhoz fenyegetést? Nem is­ merhetem be, hogy hazudtam, hiszen ezzel aláásnám a te­ kintélyemet." Némely szülő komolyan azt hiszi, a pszicho­ lógus tanácsa arra való, hogy trükkökkel és receptekkel szolgáljon neki ahhoz, hogyan lehet a gyermek lelkében hatékonyabban elvégezni az elfojtást. Nem értik, hogy a pszichológus a gyermek ügyvédjeként lép fel, és fel vannak háborodva, ha lelepleződnek saját elfojtó mechanizmu­ saik. Csak elfojtják saját bűnüket és hazugságukat, és a pszichológusra hárítják a hibát („Ez rossz pszichológus"). 7

Az elfojtás elhárító mechanizmusát nemcsak a felme­ rülő ösztönimpulzusok ellenében alkalmazzák, hanem mindig, amikor arról van szó, hogy egy kellemetlen vagy félelemkeltő igazsággal kell szembenézni. Az ember gyorsan a homokba dugja a fejét, hogy a problémával való tudatos foglalkozás elmaradjon.

Többnyire akkor folyamodunk az elfojtáshoz, ha a prob­ lémával való tudatos, nyílt foglalkozás félelmet vagy bűn­ tudatot kelt. Ezért gyakran keletkezik elfojtás például olyan helyzetekben, amikor félelmet keltő tekintélyekkel szemben kellene helytállni. A nyolcéves Hansot tanára részéről egy vizsgadolgozat írása közben igazságtalanság éri. Felszólítják, hogy adja be a füzetét, mert állítólag padszomszédjáról másolta le a fel­ adatot. Hans tudja, hogy ez nem igaz, és ezért hevesen vé­ dekezik az igazságtalanság ellen. Erre a tanár, aki tekinté­ lyét érvényesíteni akarja, és élhet hatalmával (a tekintély introjekciója), még keményebb lesz, és Hansnak büntetőfeladatot ad. Hans magába zárja az igazságtalanság felett érzett dühét és tehetetlenségét, és megpróbálja elfelejteni ezt az élményt. Néhány hónappal később a kisfiú egy hasonló helyzet­ ben elnyomja az igazságtalanság ellen védekező impulzu­ sait, félve a lehetséges büntetés fenyegető következményé­ től. Elfojtja nyílt tiltakozását, és megpróbálja leszorítani a tudatalattijába. A tekintéllyel szembeni szabad helytállás útja meg van zavarva. Ennek az elfojtási elvnek nyomán alkalmazko­ dásra kész emberek milliárdjai jönnek létre, akik már nem tudják jogos tiltakozásukat nyíltan végigvinni. Erre az el­ fojtásra a pedagógiában céltudatosan törekednek. A testi büntetéstől (verés) vagy a pszichikai büntetéstől (szeretet­ megvonás, semmibevétel, verbális agresszió, nevetségessé tétel, bűntudat keltése, leértékelés) való félelem célja az, hogy aktivizálja az elfojtás kívánt elhárító mechanizmusát. Az elfojtott tiltakozás és bosszúság azonban a tudatalat­ tiban nem foszlik semmivé. Az elfojtott tiltakozástartal­ mak és pszichikai fájdalmak itt további feldolgozáson men­ nek keresztül, hogy megakadályozódjék ismételt felbuk­ kanásuk a tudatban. Az elfojtó védekezést további elhá­ rító munka követi. Erre több lehetőség van, többek között

a már leírt azonosulás a tekintéllyel és az ő elnyomó, féle­ lemkeltő, büntető magatartásának introjekciója-így az el­ fojtott tiltakozás frusztrációként továbbadható. Az elfojtott tartalmakat az ember kivetíti embertársaira: nem nekem vannak tiltott szexuális kívánságaim, hanem a többieknek. Nem én szeretnék tiltakozni az elnyomás el­ len, hanem a többiek, egy egész horda agresszív ember, akiket keményen meg kell zabolázni, hogy ne robbantsák ki a bosszúállás káoszát. Az elfojtás végül a kiegészítő el­ hárító módszerekkel olyan jól sikerül, hogy aki az elfojtás­ hoz folyamodik, tudatának éber állapotában már nem tud­ ja, mit fojtott el és milyen okból. Ha megmondják neki, hogy szexuális tartalmakat fojtott el, vagy tiltakozási vá­ gyát fojtotta el, ezt megengedhetetlen pszichologizálásként határozottan elutasítja, és még a pszichoterápiában is hevesen védekezik ez ellen (ellenállás), noha segítségért ment oda. Azért olyan nagy a népességben a pszichikai nyomor, és statisztikailag azért olyan nehezen megragadható, mert a lelki szenvedést leértékelik, és ezért arra is vonatkozik az elfojtás. A lelki megbetegedésektől való félelem rendkívül nagy, a pszichológusok eddigi felvilágosító munkája elle­ nére. Az emberek szívesen elismerik, hogy gyomorfeké­ lyük van, szívtáji fájdalmaktól és fejfájástól szenvednek, keringési zavarokra és álmatlanságra hajlamosak, ideges­ nek és lehangoltnak érzik magukat. Ezekkel a pszichoszo­ matikus tünetekkel aztán, amelyeknek nincs szervi alapja, hanem pszichikai eredetűek, elmennek a háziorvosukhoz, és háromperces futószalag-rendelésen pszichofarmakumokat, masszázst, fürdőket és kúrákat íratnak fel, ahelyett hogy felkeresnének egy pszichológust vagy pszcihoterapeutát, és vele kezeltetnék magukat. És ez nemcsak azért van így, mert a betegbiztosító pénztárak nehézségeket okoznak a költségtérítésnél, hanem azért is, mert az em­ berek elfojtják annak beismerését, hogy lelkileg betegek. A pszichikai szenvedés az emberek tudatában sajnos

még mindig összekapcsolódik az őrület, az elmebetegség és a fenyegető „diliház" fogalmával. Aki pszichoterapeutához jár, annak „valami nincs egészen rendben a fejében", és ezért úgy érzi, hogy nem jó semmire, és csődöt mond a teljesítményharcban. Ez a felfogás az oka annak, hogy a gyomorfekélyes beteg nem hajlandó belátni: fekélyét tu­ lajdonképpen pszichoterápiával kellene kezelni. A jelen­ leg hiányzó ötvenezer pszichoterapeuta kapacitása (ha meglennének) egyáltalán nem lenne kihasználva, mert a páciensek eleinte elmaradnának. Ahhoz, hogy a népesség állapotán javítsunk, és az em­ bereknek segítsünk, erőteljesen fokozni kellene a felvilá­ gosítást a pszichés és a pszichoterápiai folyamatokról. A pszichés szenvedés kollektív elfojtását tudatosítani kell, így növekedhet az arra való készség, hogy az emberek elő­ ítéletek nélkül foglalkozzanak a lelki folyamatokkal, és hogy a segítségre nyújtott kezet ne taszítsák el maguktól, ahogy eddig tették.

A projekció A projekció olyan elhárító mechanizmus, amely az elfojtás kíséretében lép fel. A tudatalattiba száműzött tartalmakat más személyekre vetíti ki az ember, hevesen bírálja őket, és küzd ellenük. A féltékenység például lehet a saját elnyo­ mott szexuális vágyak projekciója. Egy példa: A. úr bizal­ matlanul figyeli és ellenőrzi a feleségét. Gyakran a szemére veti, hogy túl sokáig nézett egy másik férfit, ezenkívül azzal vádolja, hogy a barátjával flörtöl. A. úr azért reagál félté­ kenyen, mert önmagában szüntelenül elnyomja azt a vá­ gyat, hogy flörtöljön és félrelépjen. A féltékenység min­ denesetre nem kizárólag ezen a projekciós mechanizmu­ son alapszik, hanem emellett különböző pszichés folyama­ tokból tevődik össze. A projekció azonban gyakran közre­ játszik benne.

A prűd személyek, akiknek szigorú a szexuális erkölcse (a fölöttes Én erkölcsének introjekciója), elnyomott sze­ xuális vágyaikat kivetítik a külvilágba, és itt hevesen küz­ denek az erkölcs másoknál megfigyelhető romlása ellen. Az elfojtás erőssége jól felismerhető azon a hevességen, amellyel az eltérő szexuális magatartásra reagálnak. Minél több időt és energiát igényelt saját vágyaik leküzdése, an­ nál erősebben ostorozzák másoknál azt, amit maguk leküz­ döttek. Akik elfojtották vágyaikat, egyet akarnak megta­ nítani a szabadoknak: nélkülözni, nélkülözni és megint csak nélkülözni! A szabad szerelemről, poligám nemi kapcsolatokról és a szigorú monogám házassági erkölcsről folyó eszmecserék gyakran vad vitába torkollnak, mert a tárgyilagos véle­ ménycserét a heves emocionális védekezési reakciók aka­ dályozzák. Az elfojtást fenn akarják tartani, hogy elkerül­ jék azt a félelmet, amely akkor lép fel, amikor az elfojtott tartalmak felkerülnek a tudatba. A félelem agressziókat ébreszt, amelyekkel a félelemkeltő (mert elfojtott) felfo­ gás képviselőit gyakran kíméletlenül és sértően támadják. Esther Vilar orvosnak tanult írónő két könyvével, ame­ lyek a nő által idomított és kizsákmányolt férfiról szólnak, tükröt tartott nemtársai elé, és olyan képet mutatott nekik magatartásukról, amelyet nem akartak tudomásul venni, és eddig sikeresen fojtottak el. Esther Vilar gondolatainak elutasítása ennek megfelelően elfogultan és agresszívan túllőtt a célon: „Nem lenne legfőbb ideje, hogy Vilart és ki­ adóit népellenes uszítás - a nép nőnemű fele elleni uszí­ tás - miatt bíróság elé állítsák?" - írta a Spiegel-nek a mün­ cheni Női Fórum egyik tagja. És egy pszichológia-hallgatónő már-már elmebetegnek tekinti az írónőt: „Javaslom, hogy létesítsünk külön alapot Esther Vilar pszichiátriai ke­ zelésére." 8

Az elfojtott tartalmak és igazságok projekciója mellett van a projekciónak egy olyan formája, amely nem elfojtá­ sokon alapul. Egy ember megítélését rokon- és ellenszenv

színezi. A rokonszenves embernek (akinek például magas a szakmai presztízse) pozitív tulajdonságokat és beállító­ dásokat tulajdonítanak. Egy bűnözőt viszont leértékelnek, és olyan negatív tulajdonságokat írnak a számlájára, ame­ lyek egyáltalán nincsenek feltétlenül meg benne. Ezt az arány tévesztést Halo-effektusnak nevezik, és az alaklélek­ tan egyik alaptörvénye: egy még nyitott alakot (Gestalt) a fantáziában kiegészítenek, a pozitívat pozitívan kerekítik ki, a negatívat negatívan. Projekciókra a múltbeli tapasztalatok és élmények alap­ ján is sor kerül. Vörös hajúakkal vagy négerekkel, tisztvi­ selőkkel, művészekkel stb. kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatokat általánosítanak és átvisznek mindenkire, aki ugyanahhoz a típushoz tartozik. Egy gyermekkori ku­ tyaharapás kutyafóbiát vonhat maga után, és ez a félelem végül kiterjedhet valamennyi bundás állatra. A beosztott például, ha főnöke külső hasonlóságot mu­ tat az ő apjával, belevetíti apja tulajdonságait. Elnyomott­ nak érzi magát vele szemben, akárcsak apjával szemben, vagy apai védettséget érez, noha ezeknek az érzéseknek nincs objektív oka. A projekció a valóság téves felmérésé­ hez vezet, és az az ember, aki projekcióval él, a valóságot szubjektív torzulásban látja. Pszichológiai tévedéseknek minden ember ki van téve, a lelkileg egészséges éppúgy, mint a pszichésen beteg. A hangulatok is projekcióra csá­ bítanak. A félénk úgy látja, mindenütt veszélyek leselked­ nek rá, minden hangos zörejre összerezzen. A depresszió­ san lehangolt ember „szürkében szürkének" látja a világot, és a szerelmes „rózsaszín szemüvegen át". A pszichikai belső világ hangulatainak és tapasztalatai­ nak a külvilágra való kivetítését mindenki megfigyelheti önmagán, nem szükségszerű, hogy elfojtó mechanizmus legyen a háttérben: és ilyenkor nincs szó a lélek elhárító mechanizmusairól. Ennek az elhatárolásnak az érdekében említjük meg itt ezeket a projektív csalódási lehetősége­ ket.

A hangulatból eredő projekciók az elfojtásból eredő projekciókhoz képest ártalmatlanok. Ezeknél a külvilág sokkal kevésbé súlyos észlelési torzulásairól van szó. Az el­ fojtási projekciók viszont veszélyesebbek, mert korlátoz­ zák az ember felismerőképességét és cselekvési szabadsá­ gát. Az ismertetett Halo-effektus sem az elfojtás projekció­ ja, hanem olyan érzékelési csalódás, amely útjában áll az előítélet nélküli emberismeretnek. Felvilágosítással és in­ formációval ezt a projektív csalódást meg lehet szüntetni, ahogy azt Menschenkenntnis ohne Vorurteile (Előítéletek nélküli emberismeret) című könyvemben leírtam. Az elfojtás projekciója sokkal nehezebben átlátható, mivel az elfojtás erősségének megfelelően kialakult ellen­ állás a felvilágosítás ellenében hat. Ez az elhárító mecha­ nizmus csak úgy építhető le, ha meg lehet szüntetni az elfoj­ tást. Akinél nincs elfojtás, az nem fejleszt ki félelmet az elfoj­ tott tartalmak felbukkanásától, és annak nem kell ember­ társaira kivetítenie, amit elfojtott, hogy így küzdje le azt. Ezért az elfojtás nélküli nevelés a jövő pedagógiájának célja. Minden felnőtt meg tud szabadulni elfojtásaitól, ha pszi­ choterápiás kezelésnek veti alá magát. A projekció azon­ ban önmagában nem vezet olyan tünethez, amelytől a fel­ nőtt ember maga szenved. A projekció nem hoz létre szenvedéstudatot, sőt a vélt lelki egészség érzetét kelti, hiszen mások, a többiek jelennek meg gonoszként, erkölcstelen­ ként, lelki sérültként. 9

A tünetképzés A tünetképzés elhárító mechanizmusa szenvedéstudathoz vezet, mert az átélt frusztrációk és elfojtások az ember saját személye ellen fordulnak, ha nem tudja őket kifelé elve­ zetni és extrovertált módon kiélni. Az átélt frusztrációt az ember először megpróbálja továbbadni a már említett elv

szerint: ami rosszat velem tesznek, azt teszem én is egy má­ sik emberrel. Nem minden frusztrációt lehet maradéktalanul tovább­ adni. Egy alacsony beosztású hivatali alkalmazott elnyo­ mási frusztrációja például igen sokrétű: mozgáshiány, ru­ tintevékenység, amely a természetes kíváncsiság elkorcsosulásához vezet, szexuális szükségletek elnyomása, az egyéniség kibontakozásának korlátai (konformizmust kö­ vetelnek tőle), kevés lehetőség az önértékelés növelésére, az alacsony társadalmi rang fogcsikorgató tűrése. A frusztrációs tényezők nap mint nap hatnak, és hogy sikerüljön a súrlódásmentes alkalmazkodás, ezeket az elnyomó élmé­ nyeket el kell fojtani. Ha aztán a dolgok ilyen állásához még egy különösen tekintélyelvű és igazságtalan főnök is járul, és az azonos rangban lévő kollégák az intrikák és a ri­ valizálás légkörének kialakításával erős nyomást gyakorol­ nak a teljesítménykényszer irányában, akkor mindez túl­ lépi még a nagyon alkalmazkodóképes ember tűréshatá­ rát is. A frusztrációk lereagálása kifelé többnyire nem sikerül teljesen, mivel bűntudat keletkezik, ha az ember belső fe­ szültségét mindig a gyengébbeken éli ki, viszont félelemér­ zés keletkezik, ha ezeket egyenrangú vagy magasabb be­ osztásban lévő kollégákon reagálja le. A tekintélyszemé­ lyeken való lereagálást a már leírt introjekció is akadályoz­ za. Ebben a helyzetben már nem sikerül csendben az elfoj­ tás, hanem agresszívan önmaga ellen fordul az ember, és tüneteket produkál. Olyan testi és lelki tünetek fordulnak elő, amelyek vagy kombinációban, vagy egyenként lépnek fel. Különösen gyakoriak a következő testi szimptómák: hideg kéz és láb a vérkeringési zavarok miatt, izzadási rohamokra való haj­ lam, szabálytalan szívverés, szúró érzés a szívtájon, szédü­ lés, magas vagy alacsony vérnyomás, az ujjhegyek enyhe remegése, gasztritisz, gyomor- és bélfekélyek, fejfájás, tar­ kótáji izomfeszülés.

A pszichikai tünetek a következők: nyugtalanság, fe­ szültségérzés, enyhe ingerlékenység, a koncentrációképes­ ség hiánya, depresszív lehangoltságra való hajlam, a könynyedség, gondtalanság hiánya, enerváltság, kisebbségi ér­ zések, növekvő ijedékenység. Ezek a szimptómák csupán egy kis ízelítőt adnak a tünet­ lehetőségek széles palettájáról. A valóságban sokkal több ember szenved ilyesfajta tünetektől, mint ahogy az az or­ vosok és kórházak statisztikáiból kiderül, mert igen sokan megpróbálnak orvosi tanácsadás nélkül boldogulni tüne­ teikkel. Ha csak pszichés tünetek lépnek fel, például belső nyug­ talanság, általános lelki feszültség, akkor a bajt ártalmat­ lanként kezelik, és megpróbálnak pszichofarmakumok vagy alkohol segítségével (lásd 69. oldaltól) öngyógyítást folytatni. Ha ezenkívül testi tünetek is jelentkeznek, pél­ dául gyakori fejfájás, gyomorfájás, szívtáji szúró érzés, ak­ kor felkeresik az orvost. Hogy a szervi panaszoknak lelki oka van, arra gondolnak ugyan, de ezt a gondolatot elfojt­ ják, így anélkül nyúlnak a tünetekhez, hogy a valódi oko­ kat feltárnák és megszüntetnék. Ennek a pszichikai vak­ ságnak különböző okai vannak. Az általános orvosok a klinikai pszichológia területén csak minimális mértékben vannak kiképezve. Gondolko­ dásuk fizikai-kémiai folyamatokra koncentrálódik, a lelki okokat nem tudják megérteni - és kezelni sem tudják őket, mivel háromperces futószalag-rendelésen kell elintézniük biztosított pácienseiket, hogy produkálják éves forgalmu­ kat. Betegeiket csak ritkán utalják pszichoterapeutához, mert nem látják meg az okot a pszichoterápiára, és lelkiis­ meretüket azzal nyugtathatják meg, hogy túlságosan kevés pszichoterapeuta működik. Kiképzésük alapján meg van­ nak győződve róla, hogy a pszichoszomatikus problémákat megoldhatják pszichofarmakumokkal és néhány általános tanáccsal: „Tornázzék mindennap, időnként menjen úsz-

ni. Megpróbálkozott már a jógával?" És: „Feltétlenül hagyja abba a dohányzást." A páciens ezekkel a tanácsokkal többnyire elégedett. Ha az orvos azt javasolná, hogy menjen pszichoterapeutához, még tiltakozna is. Legfeljebb azt ismeri el, hogy ideges, és ezért idegerősítő készítményt kell felírni neki. így reagál a népesség nagyobbik része, főként a társadalom alsó rétegé­ ből és az alsó középrétegből származók, azaz a lakosság több mint hetven százaléka. A freiburgi pszichoterápiai és pszichoszomatikus orvos­ tudományi tanszék igazgatója, J. Cremerius professzor az alatt az öt év alatt, amíg munkásosztályból származó pá­ cienseket kezelt, megállapította, hogy ennél az embercso­ portnál a hagyományos pszichoanalízis bukásra van ítél­ v e . Bukásra, mert a munkások többsége nem hajlandó lelki okokat elismerni, hanem hevesen elutasítja és elfojtja őket. Ez az eredmény egybeesik az én saját tapasztalataim­ mal is. Az alsóbb néprétegből származó személyek csak nagyon nehezen tudnak beszélni titkos fantáziáikról, bűn­ tudatos érzéseikről és félelmeikről. Szigorú erkölcsi elkép­ zeléseik vannak és túl szigorú, cenzúrázó fölöttes Énjük, amely nem engedi meg az elfojtások fellazítását. A fölöttes Én teljességgel hatalmában tartja az Ént. Az alsó néprétegekből származó személyek ezért tekin­ télyelvű „felülről lefelé" terápiára tartanak igényt. Az or­ vos rendel valamit, a páciens engedelmeskedik, és a gyó­ gyulás véleményük szerint automatikusan bekövetkezik. A verbális hangsúlyú pszichoanalízis tehát nem alkalmas terápiai módszer az alsó népréteghez tartozó személyek számára, mert az Én túlságosan csekély autonómiát fej­ lesztett ki ahhoz, hogy a kezelésben önállóan és felelősség­ gel közreműködjék. Az ember saját maga ellen fordulását és a szimptómák kialakulását ezek az emberek nem érthetik meg, mert fö­ löttes Énjük ellenszegül az összefüggések tudatosításának. 10

Azonkívül van egy erős nyelvi korlát is, és hiányzik a ne­ hézségek és bajok verbalizálásának és így konkrét megfog­ hatóvá tételének a lehetősége. Az alsó réteg tehát sokkal tehetetlenebbül van kiszolgáltatva a lelki zavaroknak, mint a nyelvileg gyakorlottabb és erősebb Énnel rendelkező kö­ zép- és felső réteg. Ehhez a nyelvi korlátozottsághoz még hozzájárul a financiális korlátozottság is. A civilizált lakosság nagy pszichés nyomorúsága nem ke­ rül napvilágra, mert a többség tüneteinek kialakulását nem akarja pszichés alapokra visszavezetni (a pszichikai kauza­ litás elfojtása), részben nem is tudja (szigorú fölöttes É n ) , és még ha sejti is, hogy így van, nem tud beszélni róla, mert hiányzik hozzá a nyelvi kifejezőkészsége. Az egyedüli kife­ jezési lehetőséget maguk a tünetek jelentik. Amíg ezeket a lelki folyamatokat a társadalom és az orvosok lebecsülik, nincs gyógyír az alsó néposztály növekvő pszichés nyomo­ rúságára. Természetesen más a helyzet a felső rétegnél. Ennek ne­ veltetése folytán kevésbé szigorú a fölöttes Énje, könnyeb­ ben be tudja látni a pszichikai kauzalitást, nyelvileg jobban ki tudja fejezni magát, és képes differenciáltabban megér­ teni saját problematikájának összefüggéseit. A terápia költségei kisebb nehézséget jelentenek számára, és ezeket rendkívüli kiadásként vagy továbbképzési költségként le­ írhatja az adójából. így aztán a pszichés eredetű testi és lelki tünetektől való megszabadulás egy kis és amúgy is ki­ váltságos réteg privilégiuma.

Az eltolás A tünetek kialakulása kapcsán leírtuk, hogyan fordulhat­ nak a már nem elfojtható lelki megterhelések, elnyomások és korlátozások az ember saját személye ellen. Ez nem más, mint tünetalakító eltolás a szervek belső világára és a vegetatív idegrendszerre. Ha eredeti céljai blokkolva van-

nak, az ember igen gyakran úgy tehermentesíti magát, hogy a kielégülést pótobjektumokra tolja el, hogy ezeken a tárgyakon reagálja le a késztetést. Kétségtelenül egészsé­ gesebb reakció ez, mint a saját szervek ellen fordulás. Ha valaki agresszív késztetéseket póttárgyakon (feleség, gyerekek, állatok) reagál le, akkor ez a reakció először megkönnyebbülést szerez neki és felszabadítóan (gyógyítóan) hat, társadalmi szempontból azonban káros lehet, ha ettől az eltolástól a gyengébbeknek kell szenvedniük. így ezek a gyengébbek ismét póttárgyakra való eltolásra vagy a saját személyük ellen fordulásra kényszerülnek. A kérdés tehát ez: mi jobb, az agresszivitás lereagálása vagy felhalmozása? Mindkettő a lelki élet sérüléséhez ve­ zet, a máséhoz vagy a sajátunkéhoz. A pszichológiai tanács így hangzik: a lereagálást elvileg előnyben kell részesíte­ nünk a felhalmozással szemben, ha ennek során ügyelünk arra, hogy a kiélt agresszív késztetések ne bűnbakok ellen irányuljanak, hanem elsősorban maga a frusztráció előidé­ zője, tehát a főnök, az intézmény, a bürokratikus appará­ tus ellen. Az agressziót kiváltó tárgy elleni harc felvételével ledolgozza és elhasználja az ember az agresszivitást. Ter­ mészetesen az sem lenne helyes, ha az ember Kohlhaas Mi­ hályt játszana, vagy afféle mindenáron pereskedővé válna. Ha a rendszer túl erős, és az agressziót kiváltó sértést már nem lehet értelmes aktivitással feloldani, az eltolás ne lefelé, hanem felfelé történjék. Ahogy lehetséges a szexuá­ lis ösztön szublimálása, ugyanúgy lehetséges az agresszív késztetések (szándékosan nem használom az agressziós ösztön terminust) szublimálása is. A szublimáció területe­ ként igen alkalmas az aktívan űzött versenysport (például asztalitenisz, futball). Nem alkalmas viszont a sport passzív szemlélése a futballstadionban vagy a tévé képernyőjén. Ilyenkor inkább felhalmozódnak az agressziók, mint le­ épülnek. Szociálisan pozitív szublimálás az aktív politikai tevé­ kenység egy pártban, a politikai célok és reformok melletti

elkötelezettség. Az agressziók eltolásával azokra az ellen­ állásokra, amelyek szemben állnak a társadalmi reformok­ kal, a politikai tevékenység dinamikusabbá és élettelibbé válik. Veszélyes azonban ez az eltolás, mihelyt a politikai célok már nem humanisták (zsidóüldözés, faji megkülön­ böztetés) . A szeretetvágy eltolása viszont kevésbé problematikus. A póttárgy ilyenkor egy állat (kutya, kanárimadár). Min­ denesetre ha szexuális ösztönimpulzusokat vezetnek le ál­ latokon, akkor szexuális perverzió jön létre, a szodómia. Lesz még majd szó a szexualitás szublimációjáról társadal­ milag értékes tevékenységekre. Egy személy hatalmi törekvése, amely eredetileg politi­ kai hatalomra irányult, „észokokból" eltolódhat a politikai pályafutásról a pedagógiai tevékenységre. A tanári pálya ekkor lehetőséget ad arra, hogy az illető saját hatalmának és tekintélyének hatását póttárgyakon, azaz a diákokon p r ó b á j a ki. A magasabb rangra való törekvés, amely a munkában a felemelkedési esélyek hiánya miatt nem vezethet ered­ ményre, áttevődhet a státusharcra egy egyesületben. Ekkor az emelkedést a ranglétrán az egyesületi hierarchiá­ ban mint póttárgyban próbálja meg az ember. Az, hogy itt a státustörekvést ugyanabban az összefüggésben említjük, mint az agressziós késztetéseket, a hatalmi törekvést vagy a szexuális ösztönt, nem jelenti azt, hogy mindezeknek a törekvéseknek ugyanolyan ösztönminősége van. Vélemé­ nyem szerint csak a szexuális kielégülés iránti vágy nevez­ hető ösztönszerűnek. Agressziós ösztönről, hatalmi ösz­ tönről vagy státusösztönről viszont nem beszélhetünk. Az agresszió az önérvényesítés biológiai elve - általános életenergia és vitalitás. Az agresszió pusztító aspektusa a destrukció. Ez akkor keletkezik, ha az elfojtás az agresszió felhalmozódásához vezet, és aztán gyűlöletteli, pusztító kisülés következik be. Sigmund Freud ebben az összefüg­ gésben destrukciós ösztönről beszélt. Ezt az ösztönhipo-

tézist azonban ma már a legtöbb pszichológus nem fogad­ ja el. Az a szükséglet, hogy az ember egy társadalmi közösség­ ben érvényesüljön, nem más, mint az az akarat, hogy part­ nerként megtalálja a helyét, és értéke legyen a közösség­ ben. A hatalmi törekvés mint az embertársak fölötti hata­ lom gyakorlásának vágya, mint az elnyomás és a hatalom­ élmény vágya nem más, mint a kisebbségi érzések kompen­ zálása. A neurózishoz vezető átmenet elmosódik. Erre a problematikára még majd kitérünk. Nyugati civilizációnkban a legtöbb ember elnyomja egy lényeges biológiai szükségletét - a kalandvágyát, a kíván­ csiságot és az izgalmak keresését, amelyekhez erős moz­ gási szükséglet kapcsolódik. Ehelyett a konformizmust, a fegyelmet, a rutint és a normáknak megfelelő magatartást követelik meg. Ez a kaland és élmény (elevenség) utáni vágy ezért pótélményekre tolódik át, amelyeket a film- és regényipar kínál. A filmeken és a regényekben szereplő személyekkel való azonosítással rövid időre egy álomvilág­ ban keresnek pótlékot az emberek az élet és a kalandok he­ lyett, amelyekben nincs részük. Minél élettelibb és kalan­ dosabb valakinek a saját élete, annál kevésbé van szüksége másodkézből származó film- és regényélményekre.

A szublimáció Az agresszív késztetések sportversenyeken való szublimálását már említettük. Az olyan impulzust, amelyet az em­ ber nem tud közvetlenül kiélni, póttárgyakon elégíti ki. Ez a kielégítés megengedett, sőt szorgalmazzák, és társadal­ milag értékes tevékenységnek tekintik. Aki agresszív ten­ denciáit a versenysportban éli ki, az „tett az egészségéért" és „ápolta társadalmi kapcsolatait", feltéve, ha tartja ma­ gát a fair play elvéhez. Húsz évvel ezelőtt még a szexuális ösztön szublimációja

a személyiségérés fontos feladatának számított. Azt kíván­ ták, hogy a felhalmozódott ösztönenergia olyan társadal­ milag értékes tevékenységekbe áramolják, mint a vállalko­ zói, teológiai, művészeti vagy tudományos munka, és ilyen módon értelmesen hasznosuljon. Ha az agresszivitást aktív sporttevékenységgel szubli­ málják, akkor még némiképpen hihető ez a hatás - de a szexuá­ lis ösztönszférában a szublimáció nem más, mint elterelés, nem teljesen sikeres elfojtás és energialevezetés lehetőleg a kimerülésig. Így életenergia használódik el, amely aztán hiányzik a szexuális ösztön kibontakozásához. A kimerült ember szexuálisan kevésbé teljesítőképes, mint a kipihent. A szublimáció tehát nem képes a szexuális ösztönt kielé­ gítően kikapcsolni vagy pótolni. Az előtérbe tolt tevékeny­ ség nem helyettesíti a szexuális kielégülést, és az embert megfosztja biológiai rendeltetésének egyik fontos részte­ rületétől. A nemi ösztön szublimációja századunk elején, a szigorú szexuális erkölcs és az ösztönelnyomás korában kí­ vánatos technika volt - pszichikailag azonban nem volt egészséges. A szigorú szexuális normák lazulásával, a sze­ xuális felvilágosítással és a terhesség félelmétől való meg­ szabadulással, amelyet a fogamzásgátló tabletta tett lehe­ tővé, valamint a terhességmegszakítási jogszabályok eny­ hülésével a szublimáció szerencsére szükségtelenné vált, és ezért már nem is lenne szabad népszerűsíteni. Sok példát lehetne felhozni, amelyek megmutatják, hogy a nemiség elnyomása az elmúlt évtizedekben milyen óriási kárt okozott emberek millióinak. Az uralkodó nemi erkölcs és a szexuális elfojtás ilyen értelmű kritikáját adta Arno Plack Die Gesellschaft und das Böse (A társadalom és a gonosz) című m ű v é b e n , amelyet nagy alapossággal és éleselméjűséggel írt meg. Ebben a könyvében elemezte a szexualitás elnyomása és az agressziókészség kapcsolatát. A pszichológiai törvényszerűség egyértelműen hangzik: aki békét akar és meg akarja szüntetni az agressziót, annak szabad folyást kell engednie a szexualitásnak. Aki a hábo11

rút keresi, annak viszont szigorú nemi erkölcsről kell gon­ doskodnia. A nemiségnek az elmúlt húsz évben végbement felszaba­ dulása tehát nem erkölcsi romlást jelent, hanem lélektani szempontból a nép fokozódó békekészségének igen pozitív jelzését. A szexualitás felszabadulása jelenleg még nem érte el végpontját. Egy felszabadulási folyamat közepén vagyunk, amely tovább halad előre, és amelyet semmi esetre sem szabad megállítani. Aki több szublimációért kiált a szexualitásban, annak titkos vagy elfojtott uralko­ dási szándékai vannak, de az ilyen embert már nem kelle­ ne komolyan venni. Nagyon remélem, hogy a szublimáló szexuális morál szószólói már nem tudják érvényesíteni akaratukat, és hogy a szexuális felszabadítási mozgalmat már nem lehet megállítani. A szublimáció olyan elhárító mechanizmus, amelyet egy széles körű társadalmi mozgalom lassan leráz magáról. Eh­ hez sok felvilágosító munkára volt szükség. A többi bemu­ tatott elhárító mechanizmus esetében eddig sajnos még nem megy végbe ehhez fogható megszűnési folyamat. Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy az elnyomott szexua­ litás sokkal dinamikusabban és elevenebben keresi a válto­ zást. A többi elhárító mechanizmust nehezebb feloldani, mivel itt az elhárítás és az elfojtás jobban sikerült, hiszen áttörésüket nem várja olyan elementáris ösztönerő, mint a nemi ösztön.

A reakcióképzés A reakcióképzés olyan elhárító intézkedés, amelyet a szi­ gorú fölöttes Én kezdeményez. Az ösztön-Énből felbuk­ kanó valamely késztetés félelmet vált ki, és ezért folya­ matba kerül a reakcióképzés mint elhárítás. Egy példa: Gisela F. titkárnő sokszor mérgelődik a fő­ nöke miatt, mert az gyakran bánik vele igazságtalanul.

A felgyülemlett bosszúság és az elnyomott, elfojtott agreszszió a gyűlöletérzés kialakulásához vezet. Mihelyt Gisela F. észreveszi ezt a gyűlöletérzést, szigorú felettes Énje miatt („A jó ember nem gyűlölködik") a gyűlölet elleni reakcióval reagál - gyengéd érzéseket épít fel. A tiltott gyűlöletre való reakcióképzés a színlelt kedvesség. A szín­ lelt érzés gyakran intenzitása által válik feltűnővé - az iga­ zi, természetes kedvesség helyett a kényszeredett, csinált kedvességet különös hangsúlya leplezi le. A fáradságosan fenntartott őszintétlenség a kedvességen átszűrődő túlzá­ sok miatt lepleződik le: ez már inkább mézesmázosság, ahogy a népnyelv nevezi. A reakcióképzés elhárító mechanizmusa különös vilá­ gossággal tárja fel, hogy az Én hazug önmagával és ember­ társaival szemben. Gisela F. titkárnő először önmagának hazudik, hogy aztán hihetőbben tudjon hazudni a főnöké­ nek. A reakcióképzés elhárító mechanizmusa megmutat­ ja, milyen fontos szerepet játszik a hazugság. Az elhárítás mindig egy kellemetlen, félelmet keltő igazság elleni véde­ kezés. Minél több igazságot tagad el egy ember önmaga és embertársai előtt, annál inkább belecsúszik a lelki zavarra való hajlamba és az idegességbe. Mert amíg az Én és a kül­ világ azt a komédiát játssza, hogy minden a legnagyobb rendben van, a pszichikai bázis (a test, a szervek, az ideg­ rendszer) nem hagyja magát becsapni, és védekezik. Ha az ember elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, és többé vagy kevésbé eredményesen hazudik is, a test mégiscsak igazat mond. Ezen a felismerésen alapul a hazugságvizs­ gáló elve, amely például a galvanikus bőrellenállás változá­ sait regisztrálja. Az ember pszichikai betegségét a hazugságra való haj­ lama okozza. Robert Ardrey amerikai zoológus és össze­ hasonlító viselkedéskutató úgy véli, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely hazudni tud önmagának: „Hogy egymásnak sikeresen hazudunk, az természetes - hogy ön­ magunknak sikeresen hazudunk, az a természet csodája.

És hogy három, az ember megértése szempontjából alap­ vető tudomány - a pszichológia, az antropológia és a szo­ ciológia - állandóan és sikerrel hazudik önmagának, hazu­ dik egymásnak, tanítványainak és a nyilvánosságnak, az a tudományok korának egyszeri csodája." A mélylélektan kutatója számára ez nem csoda, hanem megállapítható mindennapi tény, amely a bonyolult pszi­ chikai elhárító rendszeren alapul. Ehhez az elhárító rend­ szerhez nemcsak pszichés tartalmak elleni védekezésül fo­ lyamodik az ember, hanem kényelmetlen pszichológiai, szociológiai, politikai vélemények és felismerések elhárí­ tása céljából is. Munkája során a tudósra is hatással vannak az egyes elhárító mechanizmusok, és ezeket nemcsak kér­ désfeltevéseibe viszi bele, hanem az eredményeibe is, ame­ lyeket így tudattalanul meghamisít. A félelmet keltő tudást a tudós elnyomja, és különös bá­ torsággal és buzgalommal védelmezi az ellenkezőjét, mert a fölöttes Én (például a politikai ideológia) tiltja az igazsá­ got. Ennek az elhárító mechanizmusnak mind marxista, mind kapitalista országokbeli tudósok áldozatul esnek. A tudomány ideológiai gondolkodással színezett befo­ lyásolására példa a tudományos genetika eretnekké nyilvá­ nítása a Szovjetunióban. Trofim Liszenko tudós felállí­ totta azt az elméletet, mely szerint a környezet meghatá­ rozta tulajdonságok öröklődnek, hogy ezzel támogassa azt a tézist, miszerint a kommunista beállítottság örökletes. Ez a liszenkoizmus 1930 végétől 1964-ig tartotta magát, míg végre rehabilitálták a humángenetikát a Szovjetunióban. A félelem elleni védekezés újabb példája az a „hírnév­ gyilkosság", amelyet az egyik intellektuel a másik ellen el­ követ. Gondolok itt arra, ahogy Wolfgang Harich NDKbeli filozófus a Spiegel hasábjain legorombította Fritz J. Raddatz Marx-biográfust. A heves, sértő stílus árulkodik az elhárító mechanizmusról. Günter Grass joggal tette fel a kérdést Harichnak: „Egy szerző kivégzése?", és Harich kétszer olyan élesen és bombasztikus szavakkal válaszolt: 12

13

„Az a módszer, mellyel egy szerző kártékonyságát, akit a közvélemény érdemtelenül kompetensnek tart, úgy csök­ kentjük, hogy leleplezzük tudatlanságát, feltárjuk elköve­ tett plágiumait, napvilágra hozzuk nevetségességeit, a né­ met szellemtörténet legjobb, leggyógyítóbb hatású hagyo­ mányai közé tartozik." Pszichológiailag nem az egyik szer­ zőnek a másikon gyakorolt kritikája az érdekes, hanem a heves stílus és a plágium hajánál fogva előrángatott vádja (állítólagos idézőjel nélküli idézetek a Rühle-biográfiá­ ból). Grass: „Összehasonlítottam a két biográfiát. Semmi sem igaz abból, amit Harich mond." Ezt 1975 júniusában a bíróság is megerősítette, és megtiltotta Harichnak és a Spiege/-nek, hogy tovább terjessze a plágium vádját. Nem szeretném Harichot még a tudatos hazugság vádjá­ val sem illetni, hanem azt feltételezem, hogy ő torzítva akarta látni a valóságot, azért, hogy érveket találjon a vé­ dekezéséhez, azért, hogy leküzdje a benne felülkerekedő félelmet attól, hogy Karl Marxra Németországban ez a biográfia rossz fényt vessen. Ez a példa azt mutatja, hogy a magas intelligenciafok egyáltalán nem védi meg az embert a saját elhárító mechanizmusaitól.

Az elkerülés Az elkerülés nagyon egyszerű védekező mechanizmus: ami félelmet, rossz érzést kelt, ami a frusztráció veszélyét rejti magában, azt az ember egyszerűen elkerüli. Az Én külön­ böző módokon bizonyos távolságra kerül a realitástól. Az elkerülés egyik lehetősége a nézőszerep felvétele: „Csináld csak te, én inkább nézlek." Nézőként elkerüli az ember az aktív konfrontálódást az élettel, és ezzel a fruszt­ ráció veszélyét is. Az elkerülés azonban a személyiség éré­ sét is megakadályozza. A néző kuckójának félárnyékában lehet ugyan bírálatot gyakorolni és látszólagos fölényt ki-

építeni, de az így megtartott önértékelés gyenge lábakon áll. A néző szerepébe éppen a verseny- és teljesítmény társa­ dalomban szorul ki sok ember. Az állandó teljesítmény­ összehasonlítás stresszét tartósan csak a nagyon öntudatos ember bírja ki. Mivel az uralkodó tekintélyelvű nevelés ko­ rán labilissá teszi az öntudatot, a teljesítmény kerülése már az iskolában megkezdődik. Természettől fogva egyetlen gyermek sem lusta, sőt ellenkezőleg, kíváncsi, és aktív ta­ nulási szükséglet jellemző rá. A lusta gyereket lustává tet­ ték, úgy, hogy az „elkerülés elhárító mechanizmusában" keres menedéket a frusztráció elől. Minden szervileg egészséges gyermeket, akinek tanulási zavarai vannak, a szigorú nevelési és iskolarendszer kergetett ebbe az elhá­ rító mechanizmusba. Az elkerülés akkor lép fel, amikor nincsenek tekintettel az egyéniségre, és túl szűk a tű foka, amelyen a gyereknek át kell préselődnie. Nincsenek rá tekintettel, mikor érett a gyermek ahhoz, hogy ezt vagy azt megtanulja. És mire kész lesz rá, már egy másik tananyagon van a sor, ráadásul azt rossz módszerekkel tanítják neki. A teljesítmény kerülés tanulási zavara a gyermekek leggyakoribb tünete az iskolai élet hétköznapjaiban. Ezzel az elhárító mechanizmussal a szülők és a tanárok tehetetlenül állnak szemben. Válaszuk rá a büntetések és a tekintélyelvű szigor. így mindenesetre tovább erősödik az elkerülés. Az elkerülés elhárító mechanizmusát később a felnőtt tovább gyakorolja, ha olyan teljesítményeket várnak tőle, amelyekre nem érzi magát képesnek. Ez az elkerülés viszszavonuláshoz vezet a realitás követelményeitől és a telje­ sítmények összehasonlításától. Aki az elkerüléshez folya­ modik, az beéri alárendelt tevékenységgel, és nem tiltako­ zik, ha igazságtalanság éri. Kerüli az összeütközést is, ha arról van szó, hogy személyes jogaiért harcoljon. Örül, ha nyugton hagyják, és megtarthatja alárendelt helyét. Ő a

készséges alattvaló, aki minden felelősséget és civil kurá­ zsit elhárít magától: „égessék meg mások az ujjukat". Az ilyen ember elkerüli a politikai állásfoglalást is, és nem gondolkozik társadalmi bajokon: „Itt nem lehet mit tenni - így van, és kész." E szerint az alapelv szerint cselek­ szik: a nyugalom az első polgári kötelességem. Nevelési és iskolarendszerünk nyilvánvalóan nem vakon működik, amikor a gyermekek többségét az elkerülésbe kergeti, és ezt az elkerülést nem oldja fel megfelelő peda­ gógiai intézkedésekkel, hiszen a társadalomnak nagy­ számú „elkerülőre" van szüksége, aki készséges alattvaló, és az elkerülést gyakorolja. Ez a nevelési folyamat nem tudatosan játszódik le. A szülők és a pedagógusok nem gondolják ezt: a gyerme­ ket elkerülésbe kell kergetnem! Ellenkezőleg, azt bizony­ gatják, hogy pedagógiai rendszerükkel csak a gyermek ja­ vát akarják. Ha mégis elkerülésbe menekül, az a gyerek hi­ bája, nem a pedagógiáé. Ha a pedagógia megváltoznék, a gyermeknek nem lenne többé szüksége az elkerülésre. Miért nem változik meg a pedagógia? Nem azért, mintha nem tudnák, hogyan kell megváltoztatni, ellenkezőleg, hiszen A. S. Neill világos példát mutatott, és a modern pszichológia és pszichiátria nyújtja hozzá az elméleti tudást. Mégsem hajtanak végre ilyen irányú reformot, mivel ezt a politikai döntéshozók nem kívánják, nehogy megváltozzék az alattvalók és a be­ levaló emberek aránya. Nagyszámú alattvaló kívánatos a számukra (a nyugalom az elsődleges polgári kötelesség) és kisszámú belevaló, rá­ termett ember, aki a teljesítményrendszerben az elkerülés elhárító mechanizmusa nélkül is tud érvényesülni. Ezt „természetes kiválasztódásnak" nevezik. Iskolarendsze­ rünk egyfajta darwinizmuson alapszik, ahol még csak nem is az erősebb (okosabb) a túlélő, hanem az, aki a legtöbb frusztrációt tudja elviselni anélkül, hogy hagyná magát megtéveszteni, és az, aki tanulási típusában a kívánt tanu-

lási módnak megfelel, és nagy az alkalmazkodóképessége. A kreatív, az álmodozó, a kíváncsian játékos, a keményfe­ jű, aki elmélyed egy gondolatban, és nem tud alkalmaz­ kodni a megkövetelt rendszerhez, frusztrálódik, elkerülés­ hez folyamodik, és csak fáradságos kerülő utakon juthat el (ritka szerencsés esetben) a társadalmilag elismert célhoz. A nézőszerep mellett az elkerülés másik fajtája a más te­ rületre való menekülés. Ha intellektuális területen nem si­ kerül a megvalósulás (elismerés), az ember más területen keres menedéket, például a sportban és a szabadidős elfog­ laltságokban. A nők többsége például a házasságban keres menedé­ ket, mert a szakmai elismerést megtagadják tőle. Ha egy nő férfigazdaságunk rendszerében érvényesülni akar, sok­ kal több frusztrációt kell lenyelnie, mint amennyit „normá­ lis" nevelés mellett lenyelni megtanult. Ezért érthető, hogy elkerüli a további szakmai megvalósulást, és a házasságban keres kiutat. Erről a kiútról azonban nagyon hamar kide­ rül, hogy nem várt frusztrációkba vezető zsákutca. A há­ zasságban aztán többnyire már csak a pszichés zavarokba, az alkoholizmusba, a frigiditásba, a rezignációba és dep­ resszióba való menekülés útja marad nyitva. Csak keveseknek van elegendő energiája hozzá, hogy síkraszálljanak az emancipáció mellett, és mersze a saját emancipációs kísérletéhez. Az átlagos nő ezt a harcot már nem bírja, mert saját elhárító mechanizmusai állandóan gátolják. Maga áll a saját útjában, és többé nem tudja azt tenni, amit tulajdonképpen tenni szeretne. így sóhajtozik: „Ha még egyszer elölről k e z d h e t n é m . . . " Az újrakezdés elméletileg természetesen még harminc-, negyven- és ötvenéves korban is lehetséges, ha a belátás megvan, és a szenvedés nyomása elég erős. Először az el­ hárító rendszer bonyolult kuszaságát kell kibogozni. Ez a pszichoterápiában célzottan lehetséges. A társadalmi struktúrák reformja megkönnyítené az újrakezdést. De erre várni esetleg azt jelentené, hogy egy egész életen át

hiába vár az ember. A nők emancipációs mozgalmának fel­ világosító munkája csupáncsak egy vízcsepp a tengerben de kétségtelenül fontos csepp. Az embereket (férfiakat és nőket) ki kell hozni az elke­ rülésből (a nézőszerepből vagy a tünetekbe menekülés­ ből). Az elhárító mechanizmusnak hatalmát kell vesztenie, át kell alakulnia támadói mechanizmussá. Az elhárítás (visszavonulás) helyett támadásnak (odafordulás) kell lét­ rejönnie. Ennek a könyvnek az a feladata, hogy elősegítse a belátást, és erősítse a támadó energiákat.

A racionalizáció Üzemekben és intézményekben a racionalizáció a teljesít­ mény és a hozam fokozását szolgálja. Ehhez annak a mély­ lélektani folyamatnak, amelyről itt szólunk, semmi köze sincs. Nem is arra az intellektualizálásra gondolunk, amely az emocionális élet rovására történik, tehát az inkább ra­ cionális, mint érzelmi beállítottságra. Mélylélektani érte­ lemben a racionalizálás valamely magatartásnak „ésszerű okokkal", értelmi úton történő igazolása, melynek célja a valódi okoknak ilyen módon való eltussolása. Az igazi motívumokat, amelyeket a fölöttes Én elítél, át­ látszó, felületes kifogásokkal fedi el az ember, olyan nem valódi okokat viszont, amelyeket a fölöttes Én engedélyez, az előtérbe tol. Ez a racionalizálási technika a valódi motí­ vumok elhárítását és elkendőzését szolgálja. így a félelem elhárul, és megmarad a fölöttes Én hatalma az Én felett. A racionalizációnak ez a meghatározása nagyon elvont, és ezért célszerű néhány példával elevenebbé tenni. Walter K. urat, aki külkereskedelmi üzletkötő, az előléptetés­ nél figyelmen kívül hagyták. Vele egyidős kollégájára bíz­ ták az egyik külföldi fióktelephely vezetését. Walter K. becsvágyó, és nagyon szívesen elvállalta volna ezt a pozí-

ciót, de ezt önmagának és ismerőseinek nem vallja be. Ra­ cionalizál, amikor ezt mondja: „Örülök, hogy nem kap­ tam meg ezt a munkát. A családdal átköltözni nagy megter­ helés lenne, és aztán még a politikai nyugtalanság is abban az o r s z á g b a n . . . A fióktelephely még csak egy éve van meg, az előző vezetőjét kirúgták, ez a poszt valódi katapult­ ülés." Ha a szőlő túl magasan van, a róka azt mondja, hogy savanyú. A fölöttes Én beleépítette Walter K. Énjébe a becsvágy és a felemelkedés tudatát. Többé vagy kevésbé tudatosan törekszik tehát a felemelkedésre, és fölöttes Énje támo­ gatja ezt. Önértékelése azoktól a sikerektől függ, amelye­ ket a teljesítményben és a felemelkedésben elér. Hogy a „kudarc" után önértékelése sértetlen maradjon, a raciona­ lizáláshoz folyamodik. Ez stabilizálja ugyan lelki egyensú­ lyát, megakadályozza azonban, hogy tárgyilagosan foglal­ kozzék a problémával, például hogy kíméletlenül őszinte kérdéseket tegyen fel magának: Szerettem volna ezt a posztot? Miért? Mennyire lenne fontos számomra egy ilyenfajta munka? Miért részesítették előnyben a kollégá­ mat? Talán hiányoznak a képességeim, kevésbé vagyok közkedvelt, vagy engem más módon akarnak támogatni? A racionalizálás révén az ember adott pillanatban megőrzi ugyan a lelki egyensúlyát, elkerüli viszont az egész prob­ léma konstruktív kezelését. Egy másik példa a racionalizálás elhárító mechanizmu­ sára: K n u t B . személyzeti főnöktől a W D R tévéinterjút kér a pályázók kiválasztásának módszereiről. Mivel még soha nem adott tévéinterjút, fél attól, vajon helytáll-e majd az új helyzetben. Ezeket a félelemérzéseit azonban önmaga és a W D R szerkesztője előtt nem akarja beismerni, ezért gon­ dolkodási időt kér a következő racionalizálással: „Jelenleg túl vagyok terhelve munkával, úgyhogy effajta játszadozá­ sokra nincs időm. Sajtóosztályunk majd felveszi a kapcso­ latot önnel." Knut B. a sajtóosztályhoz fordul további ra-

cionalizálással, melyet így ad elő a sajtóosztály vezetőjé­ nek: „Örülnék, ha ön adná az interjút, és nyilatkoznék sze­ mélyzeti munkánkról. Ha nekem tesznek fel kérdéseket, félő, hogy túlságosan részletekbe menően akarnak tájéko­ zódni, olyan kérdésekről, amelyeket éppen a pályázók ki­ választásával kapcsolatban nem kívánunk nyilvánosságra hozni." Szó sincs a tulajdonképpeni okról, Knut B. úr félel­ méről, hogy a kamera előtt nem tud majd folyékonyan és az idegesség külső jelei nélkül beszélni. Végzetes és széleskörűen elterjedt racionalizálás törté­ nik az önzés igazolásával kapcsolatban. Kifogásként a kö­ vetkező érvek szolgálnak: „Egoista teljesítménytörekvés nélkül gazdasági haladás nem lenne lehetséges. Teljes mér­ tékben természetes, hogy az erősebb érvényesül. A talpra­ esett embert megilletik olyan jutalmak és státusszimbólu­ mok, amelyeket a versenyben alulmaradó nem ér el. Az ál­ latok világában is az erősebb állat érvényesül. A sikerre és az imponálásra való önző törekvés jogos. A szolidaritás és a kooperatív magatartás lehetetlen. Hiszen alapvetően minden a hatalom körül forog." Az ilyenfajta racionalizálásokkal az ember saját érvé­ nyesülési magatartását erkölcsileg mint „természetest" iga­ zolj a, anélkül hogy tovább gondolkodnék hatásairól és kö­ vetkezményeiről. Végül is a negatív következmények is igazoltnak számítanak, ha „természetesek". Egy vitapartnerem egyszer azt mondta nekem: „A rangra és státusra való önző törekvés nélkül az emberi együttélés elsivárosodna. A verseny hoz csak csillogást az életbe." Ez a felfogás az ember saját magatartásának és sikerének ra­ cionalizálására szolgál. Ez a racionalizálás azt kendőzi el, hogy más emberek ilyenkor kiszorulnak, és nem bírják to­ vább. Nem igaz azonban, hogy a kooperáció és a szolidari­ tás elsivárosítja az emberi együttélést. Ellenkezőleg, olyan kontaktusenergiákat szabadít fel, amelyek különben a ver­ senyben használódnának el.

Az önbódítás Az alkohollal való önbódítás igen veszélyes elhárító me­ chanizmus. „A pohárba már több ember fulladt bele, mint a patakba" - tartja egy ghanai közmondás. Németország­ ban mintegy másfél millió felnőtt és százezer fiatalkorú van alkoholfüggőségben vagy alkoholbeteg. Orvosi vagy pszi­ choterápiás segítség nélkül ezeknek az embereknek nincs menekvése a szenvedélyüktől. Szó szerint halálra isszák magukat, mert józanul már nem tudják elviselni az életet. Ez a menekülés a valóság elől a bódulatba nem más, mint védekezési reakció az elviselhetetlen realitással szem­ ben. Az alkoholbódulattal a konfliktusok, frusztrációk, félelmek és bűntudatérzések átmenetileg veszítenek a lé­ lek fölötti hatalmukból. Az alkoholmámor az adott pilla­ natban gondtalanabbá, szabadabbá és könnyedebbé tesz. „Döntsd be, légy szabad és lazulj el" - tanácsolja a reklám. És a jólét növekedésével egyre több ember számára el­ érhető ez a fajta szabadság és ellazulás. Az alkoholfogyasztás 1950 óta (az elmúlt huszonhárom évben) több mint kétszeresére növekedett. Egyre több fiatalkorú iszik naponta alkoholt a teljes lerészegedésig. A százezer alkoholbeteg fiatal riasztó szám. Az alkohol mellett a fiatalkorúaknál jelentős szerepet ját­ szanak még más drogok is, mint a hasis, az LSD és a heroin. 1972-ben a tizennégy-huszonegy évesek mintegy har­ mincnégy százaléka fogyasztotta e drogok valamelyikét (az alkoholt nem számítva), és tíz százalékuk kábítószerfüggő fogyasztó volt. Nem akarunk itt belemélyedni a sajtóból eléggé közismertté vált kábítószer-problémába. A kábító­ szerhullám szerencsére valamelyest alábbhagyott, azon­ ban még mindig van ötvenezer szenvedélybeteg. Az első számú drog a fiatalkorúaknál és a felnőtteknél még mindig az alkohol. Az NSZK lakosságából hatmillióan naponta száz milliliternél több tiszta alkoholt isznak, 14

7. ábra: A lakosság alkoholfogyasztása nő

ami megfelel mintegy két liter sörnek, egy liter bornak vagy egy negyed liter égetett szesznek. Alkohol okozta szervi károsodások csak évekig tartó krónikus iszákosság után lépnek fel. Az orvosok az akut veszélyeztetettségét száz milliliteres napi alkoholmennyi­ ségtől számítják. Ennek az alkoholfogyasztásnak a követ­ kezményei többek között az alkoholos hipoglikémia, a has­ nyálmirigy-gyulladás, a szívizomgyengeség, a máj elzsírosodása, a gasztritisz és a májzsugor. Napi száz milliliter al­ kohol krónikus fogyasztása nem más, mint részletekben el­ követett öngyilkosság, mert az alkoholbeteg mintegy tíz

évvel korábban hal meg, mint az alkoholt nem fogyasztó átlagpolgár. Mintegy hat-hét évig tart, amíg a rendszeresen alkoholi­ záló ember érezni kezdi az első testi tüneteket, és ezért fel­ keresi az orvost. A gyógyulás, az alkoholtól való teljes megszabadulás esélye sajnos igen csekély, ez csak a bete­ gek tíz-húsz százalékának sikerül. Egy klinikai elvonókúra mintegy húszezer márkába kerül. Óriási tehát a betegbiz­ tosító pénztárak költségmegterhelése, amelyet a növekvő alkoholizmus okoz. Egy negyvenöt évesen már nem mun­ kaképes alkoholista, akinek rokkantnyugdíjat kell fizetni, összesen mintegy négyszázezer márkába kerül, amint azt a Szövetségi Egészségügyi Minisztérium kiszámította. Engem nem a költségek érdekelnek, nem is bosszanta­ nak, ellenkezőleg, örülök nekik, és azt kívánnám, hogy bárcsak még magasabbak lennének, mert sajnos csak a ma­ gas költségek riasztják fel a hatóságokat, és döbbentik rá őket, hogy tenniük kell valamit a növekvő alkoholizmus el­ len. Az emberi nyomorúság viszont meglehetősen hidegen hagyja őket. Ezért csak a költségek világos kimutatása se­ gíthet megakadályozni a jövőbeli emberi szenvedést, ke­ vésbé annak lefestése, mi okozza a szenvedést, és milyen kínokat állnak ki az érintettek. Ez társadalmi rendszerünk betegségének egyik tünete. És a csak a gazdasági, de nem a humán szférában érzé­ keny társadalmi rendszernek éppen ez a tünete tesz sok embert nyugtalanná és bizonytalanná, s ezért alkoholmá­ morban keres bódulatot a valóság elől. Ez nagyon globális kritikai szemlélet, és ezért a felelős intellektuelek és poli­ tikusok sajnos ködös, elnagyolt elképzelésként elhárítják. Az egyes esetekben az alkoholizmushoz vezető út konk­ rétan például ilyen lehet: Karl M., harmincéves, átlagos reáliskolai végzettséggel és kereskedelmi tanulmányokkal, esti tanfolyamokon tovább képzi magát, hogy sikeresebb legyen, mint az rendes körülmények között az ő iskolai

végzettségével lehetséges volna. Este tízkor a teljesített nap után a tarkójában feszültséget érez, a halántékán enyhe fájdalmat. „Döntsd be, légy szabad és lazulj el", ki vehetné ezt tőle zokon. Ha napközben bosszúság érte, és öntudatára is mértek „felülről egy csapást" „be fogja dön­ teni" és még inkább kienged, mint egyébként. Az általános gazdasági recesszió miatt 1974 óta aggódnia kell munkahelyéért. Az egyik kollégáját elbocsátják, ő részben átveszi annak munkaterületét - ismét egy ok rá, hogy esténként alkohollal kapcsolódjék ki, főleg mivel a házassága sem olyan felszabadult és harmonikus, mint ko­ rábban volt. A szenvedély körhintája most Karl M. számára nap mint nap gyorsabban forog. Az a kísérlet, hogy kigyógyítsa magát a mindennapok nehézségeiből, fatális módon a növekvő alkoholfogyasztás ördögi köréhez és az azzal együtt járó pszichikai nehézsé­ gekhez vezet. Az ivás az életproblémák és már meglévő pszichikai tünetek következménye. A további kórtörténet­ ben tünetdominánssá fejlődik egy nagy pszichikai szind-

8. ábra: Így forog a szenvedély körhintája

róma-összefüggésben. Az ivás elhárító magatartás, így akarja elfeledni az ember azt, ami naponta nyomasztja és bántja. Az alkohol először látszólag begyógyítja ezeket a sebeket, aztán újakat üt melléjük. A régi sebeket csak el­ fedte, nem gyógyította be. „Az alkohol orvosság" - mond­ ják bizalomkeltőn. Valóban orvosság, de csak lelkileg ki­ egyensúlyozott embereknek. Aki jól érzi magát, az kis mennyiségű alkohollal, amely viszonylag ártalmatlan, fo­ kozhatja jó közérzetét. A szerencsétlen ember számára az alkohol azonban életét megrövidítő méreg, amely csak elfedi a problémá­ kat, és végül ú j , sokkal nagyobb nehézségeket okoz. Ezért a pszichés problémák igazi orvossága semmi esetre sem az alkohol, hanem csakis a pszichoterápia. Csak ennek a se­ gítségével tudja egy „sértett ember" megtanulni nehézsé­ geit feldolgozni anélkül, hogy időnként bódulatban eltolná és mámoros állapotban elködösítené őket.

A leárnyékolás Amire az alkohol nem képes (az öngyógyításra), azt a pszichofarmakumok sem érik el. Ezek csak leárnyékolnak, először enyhítik a tüneteket, de nem tüntetik el őket, és nem szüntetik meg az okokat sem. Nézzünk meg néhány általános gyógyszerfogyasztási adatot, hogy ezt a kérdéskört világosabbá tegyük. A törvé­ nyes betegbiztosítók 1973-ban több mint 6,7 milliárd már­ kát és 1974-ben még többet, 7,7 milliárd márkát fizettek ki mindenfajta gyógyszerért. A Szövetségi Egészségügyi Hi­ vatalban 1973-ban huszonnégyezer-kétszázötvenkilenc kü­ lönféle gyógyszer volt regisztrálva. És így alakul a Szövetségi Köztársaság polgárainak gyógyszerfogyasztása : 15

16

1. táblázat Az összes NSZK Nők Férfiak polgár gyógyszerfogyasztása % Fáj dalomcsillapítók Ajzószerek Nyugtatók Altatók C-vitamin Multivitamin Hashajtók Természetes gyógyszerek Fogyasztószerek Egyéb gyógyszerek

7,7 0,8 12,1 5,5 9,5 6,1 15,5 7,9 2,2 24,0

9,0 1,0 15,7 7,6 11,0 7,4 19,5 9,5 3,1 25,2

6,2 0,6 8,1 3,1 7,9 4,5 10,7 5,9 1,1 22,5

91,3

109,0

70,6

Az NSZK gyógyszergyártó cégeinek forgalma 1974-ben tíz és fél milliárd márka volt. Az elmúlt huszonöt évben forgalmuk évi mintegy tizenöt százalékkal nőtt, a receszsziós években viszont csak tíz százalékkal. A gyógyszer­ robbanás jelentősen hozzájárult a költségrobbanáshoz az egészségügyben, nem is szólva azokról a többletköltségek­ ről, amelyeket a túlzott gyógyszerfogyasztás miatti megbe­ tegedések okoztak, s amelyekről csak nehezen lehet ada­ tokhozjutni. A gyógyszerek között a pszichofarmakumok vezetnek a fogyasztásban. A trankvillánsok szedése (ezek tompítanak és megnyugtatnak) 1965 és 1969 között, tehát négy év alatt kétszázharminc százalékkal, sőt a Valiumé négyszáz száza­ lékkal növekedett. A pszichofarmakumok olyan vegyi anyagok, amelyek a

központi idegrendszerre hatnak. Az NSZK-ban az öt leg­ gyakoribb készítmény neve jól ismert: Vakum (HoffmannLa Roche) Adumbran (Thomae), Librium (Hoffmann-La Roche), Praxiten (Wyeth Pharma) és Tranxilium (Wyeth Pharma). Az orvos pszichofarmakumokat ír fel különböző olyan keretdiagnózisok esetében, mint a „vegetatív disztónia" vagy a „pszichovegetatív ingerszindróma". Ez a megjelölés számtalan pszichoszomatikus tünetet takarhat, mint pél­ dául alvászavarokat, kardiovaszkuláris zavarokat, ideges ingerlékenységet, izgatottsági panaszokat, kimerültségér­ zést, szexuálneurózist, félelemérzetet, nyugtalanságot, pszichogén légzési zavarokat. A pszichofarmakumok csodákat tesznek, megnyugtat­ ják a félelemérzéstől szenvedőt, és kiemelik a depresszióst hangulata mélypontjáról - ameddig tart a vegyi hatás -, amíg újból fel nem lép a régi állapot. Az indokolt félelme­ ket és bizonyos élményeket követő, lélektanilag érthető szomorúságot így tünetileg kezelik. A mennyiséggel történik a nyugalom és stabilitás szabá­ lyozása. A Librium tabletta reklámja megmondja az orvos­ nak, hogy hathat a lélekre: „Egész tabletta: határozott hatás, a nyugalom, stabilitás és anxiolízis helyreállítása. Fél tabletta: érezhető segítség, nyugalom, stabilitás és ella­ zulás. Negyed tabletta: óvatos kísérlet, a nyugalom, stabi­ litás és elfogulatlanság megtartása. A huszonnégy óráig tartó, hosszú hatású tabletta esti bevétele éjjel nyugalom­ ról, ellazulásról és alvásról gondoskodik, nappal pedig el­ fogulatlanságról, kiegyensúlyozottságról és kibontakozás­ ról." Hát nem csodálatos? Megmarad a látszat, hogy való­ jában minden a legnagyobb rendben van. Egy tabletta lenyelése ismét biztosítja a jó szereplést a mindennapokban. Biztosítva van a nyugalom és a rend (a lélekben és a mun­ kahelyen) , amíg a tabletta szabályozza a test és a lélek tilta­ kozását (ezek a tünetek). 17

Ezt a tiltakozást elegánsan elkendőzik. Még mindig ritka

a jó pszichoterapeuta, és ezenkívül reménytelenül túlter­ helt. Az orvos nem hallgatja meg a tiltakozást (amely a pá­ ciens élet- és környezeti problémáiból fakad), mert nincs ideje rá, és erre nincs is kiképezve. Miért pszichofarmakumokat ír fel és miért nem beutalót egy pszichiáterhez, aki meghallgatná a titkos tiltakozást, és kiderítené annak okát? Mivel a pszichofarmakumok kimeríthetetlen mennyi­ ségben állnak rendelkezésre és a receptírás az orvosnak ké­ nyelmesebb, énképének is jobban megfelel, inkább valami vegyi eszközhöz nyúl a tünet ellen, a páciens pedig érzi a hatást, és mindketten elégedettek. Egyszer egy orvos feltette nekem a kérdést: „A pácienst szociális életkörülményei, házassági és szakmai problémái, a teljesítménytársadalom követelményeitől való szenvedé­ se, civilizációs szindrómája, elfuserált élete teszi beteggé, és az az érzése, hogy túl sokat követelnek tőle és elnyomják - mit tegyen az ember mindezek ellen?" - és maga adta meg a választ: „Ez az ára modern civilizációnknak. Paradi­ csomi állapotok nincsenek, és nem is lesznek soha. A pszi­ chofarmakumok léte tehát jótétemény a vegetatívan sérült embernek." - Ezek azok az érvek, amelyeket nemcsak or­ vosok, hanem politikusok is használnak a pszichofarmakumokkal történő kezelés védelmére. A félelmet keltő, nyugtalanító és idegesítő realitásokkal szemben a gyógyszeres leárnyékolás azzal az előnnyel is jár, hogy a páciens továbbra is képes marad a munkára, a házasságra és az alkalmazkodásra. így azt is megakadá­ lyozzák, hogy a nagy pszichés nyomorúság nyugtalanítób­ ban lépjen ki a tudat felszínére. Ez hasznos a társadalom hatalmasságai számára, mert a nyugalom, a rend és a stabi­ litás nem kérdőjeleződik meg, és a kényelmetlen szociális reformokat el lehet halasztani. Egy cinikus javaslat: mi lenne, ha Libriumot adagolnának az ivóvízbe? így a pszichofarmakumoknak sok pozitív hatása van, a páciens vegyi úton időlegesen tehermentesítődik lelkileg, a

tehermentesítést az orvos éri el, így kényelmesen keres pénzt, tiltakozásnak nincs helye, hiszen a páciens önmagá­ ban látja a hibát, a tüneteket saját gyengeségének jeleként értelmezi. A pszichofarmakumok a pácienst nyugodttá teszik, és így fenntartják az össztársadalmi nyugalmat. Leárnyékol­ ják a pácienst a megterhelések elől, így a megterhelések to­ vábbra is megmaradhatnak. Tanulság: nem a társadalmi vi­ szonyok betegek, hanem az egyes ember beteg - ahogy azt a tünetei mutatják. Az orvos a tüneteket tablettákkal át­ menetileg meg tudja gyógyítani. Ilyen módon elkendőzik, hogy a társadalom kergeti az egyes embert a tiltakozásba és abba, hogy tünetekkel rea­ gáljon. A pszichoterápia leleplezné az igazságot, és a pá­ ciensben tudatosítaná tüneteinek okait. Életének új irá­ nyultságot adhatna, és problémáit nem kellene többé pszichofarmakumokkal elhárítani, elfojtani és félretolni. Til­ takozása megfogalmazódhatna, és a pszichoterápia szociálterápiához vezetne, mert mihelyt a páciens tudja, mi te­ szi beteggé, jobban tud védekezni ellene, és aktívan dol­ gozni annak megváltoztatásán, ami őt megfélemlíti és nyugtalanítja. Kevésbé kell hazudnia magának, és jobban tud bánni az igazsággal. Ez kell legyen az eljövendő orvosi és pszichoterápiai re­ formok célja. A pszichofarmakumokhoz csak támogatás­ képpen, például operációk előtt és után, valamint aktuálpszichotikus folyamatok esetében volna szabad folya­ modni. Mindenfajta pszichoszomatikus és vegetatív tünet ese­ tén szükség van pszichoterápiára. A terapeuták kiképzését ezért elsőrendű feladatként kellene szorgalmazni. Ez azon­ ban még nem elég. Friedrich Heer bécsi történész rámutat az új utak keresésének sürgősségére: „Másvalamire van szükség. Új belpolitikára, amely elsősorban az átképzésre, jobban mondva emberek millióinak az emberbaráti hivatá­ sokba való bevezetésére törekszik. Beteg, pszichikailag és

fizikailag beteg, nyomorék, magányos, alkoholista, kábí­ tószeres emberek, fogyatékos gyerekek, börtönökből sza­ badultak millióinak van szüksége emberbaráti segítségre." Heer nagy, érdekelt népességcsoportok képzését java­ solja, és azt mondja: „A számszerűleg is jelentős népesség­ csoportok (mert politikusaink szemében az ember to­ vábbra is csak akkor érdekes, ha mennyiségben lép fel, a minőség hatalompolitikailag teljességgel érdektelen) át­ képzése, jobban mondva az emberbaráti hivatásokba való bevezetése, átvezetése feltételezi, hogy az emberkép, a konkrét ember mint személy belső többdimenziós voltával kapcsolatos tapasztalat kibővüljön." 18

A tehetetlenségnyilvánítás A tehetetlenségnyilvánítás az egyik legtöbb következmény­ nyel járó elhárító mechanizmus. Az ember azt állítja, hogy egy bántalom ellen semmit sem tehet, tehát csak tehetetlen szemlélő lehet, és végül is ártatlanul ki van szolgáltatva a nehézségeknek. A szokványos kifejezés rezignáltan hang­ zik: itt nem lehet semmit tenni, így van, és kész. A problémák ilyen elhárításának, a passzivitásra kárhoztatottság érzésének jó okai vannak: fölösleges a nehézséggel to­ vább foglalkozni, mert ez nem segít. A tehetetlenségnyil­ vánítás tehát kényelmes módszer arra, hogy az ember ne nézzen szembe problémájával. Ez a passzivitásba való viszszahúzódás végzetes, mivel ez a manipulálhatóság kezdete. Az ember élettörténetében az Én első kapitulációja a te­ kintély előtt történik. Az Én feladja az ellenállást a túlsá­ gosan hatalmas szülői Énnel szemben, mert a hatalmi vi­ szonyok egyenlőtlenül vannak elosztva. A szülők tekinté­ lye engedelmességet kényszerít ki a büntetés fenyegetésé­ vel, végrehajtott büntetésekkel és szeretetmegvonással. Ekkor szerzi meg a gyermek első ízben azt a tapasztalatot, hogy ellenállni nem érdemes, és ő tehetetlen. Konkrét pél-

dák százait tudnám bemutatni saját gyakorlatomból (neve­ lési tanácsadás) azzal kapcsolatban, hogyan törik meg a fia­ tal Én ellenállását. Az identifikáció című fejezetben elmagyaráztuk, hogyan alakul ki így a fölöttes Én a gyermek személyiségstruktúrá­ jában a tehetetlenségérzés és a tekintélynormák introjekciója által. Minél szigorúbb, büntetőbb és tekintélyelvűbb a szülői nevelés, annál szigorúbb és szilárdabb lesz a fölöt­ tes Én. így bevésődik ez a gondolkodásmód: ellenállni nem érdemes, ez ellen tehetetlen vagyok, ez ellen semmit sem lehet tenni, ezek a normák, az a legjobb, ha az ember hoz­ zájuk igazodik, átveszi, gyakorolja és továbbadja őket. Ilyen módon nagyon korán megtörik az ellenállni kész akarat: az engedetlenség nem kifizetődő! Szabad szellemű nevelés esetében, amely ritkán büntet, ritkán követel en­ gedelmességet, és kevéssé korlátoz, megengedi vagy tole­ rálja az ellenállást, rugalmas fölöttes Én alakul ki. Normák nélkül a személyiségfejlődés nem képzelhető el. Az utó­ pisztikusan liberális nevelés is képvisel bizonyos normákat, amelyeket be kell tartani. Ezek a normák is beépülnek a személyiségbe, és kialakul a fölöttes É n . Fontos azonban látnunk, hogy itt fokozatbeli különbségek vannak, egy kis szuperegótól egy nagyon erősen kialakult fölöttes Énig. A hagyományos nevelési ideál hatalmas felettes Én ki­ alakítására törekszik. Pszichológiai szempontból nézve le­ hetőleg kis szuperego a kívánatos, mert ilyen módon az önállóság megmarad, és a rezignált tehetetlenségérzés ki­ csi lesz. A fölöttes Én ilyen fokozatai az egyes társadalmi réte­ gekben különbözőek. A legerősebb a fölöttes Én az alsó népréteg középső és felső régióiban, valamint az alsó és kö­ zépső középrétegben. A leggyengébben fejlett az alsó nép­ réteg alsó régiójában, a felső középrétegben és a felső ré­ tegben. A legalsó néprétegnek nincs vesztenivalója. Itt a tekin­ téllyel szembeni ellenállás könnyen a bűnözéshez vezet.

A felső rétegnek nincs szüksége erős szuperegóra, mert itt az Énnek több lehetősége nyílik a kibontakozásra. A felső réteg mint uralkodó réteg kevesebb korlátozásnak van alá­ vetve. Több lehetősége van a kibontakozásra, kevesebb el­ lenállás áll szemben személyiségfejlődésével. A lakosság nagy többségének erős a fölöttes Énje. A te­ hetetlenségérzés ennek következtében többségi probléma, törekednek rá a nevelésben, mert ilyen módon a többséget egy kisebbség (a felső réteg) könnyebben kizsákmányol­ hatja önző céljai érdekében: akinek tehetetlenségi érzése van, az nem tiltakozik, és kényelmesen manipulálható. Az erős szuperegónak az egyes ember számára a min­ dennapi életben a következő konzekvenciái vannak: enge­ delmes alkalmazkodás a normákhoz a belsővé tett gondo­ lat kíséretében: hát így van ez, ezeket a követelményeket teljesíteni kell. Ha nem tudom teljesíteni őket, az az én személyem fogyatékossága, alacsonyabbrendűség, csekély életrevalóság - betegség. E szerint a szándékosan beépített elv szerint tehát alattvalók seregét nevelik, akik nem tud­ nak ellenállást kifejteni. így érthető pszichológiailag, hogy egy Graf Claus Schenk von Stauffenberg a felső rétegből jött, és nem a közép- vagy az alsó néprétegből. Az alsó nép­ rétegből érkező bűnöző sem tölt be Stauffenberg-funkciót, mivel önző módon csak a saját személyes szabadságára gondol, tehát a jövőre vonatkozóan nem érzi magát elköte­ lezve egy társadalmi összstruktúrának. A nagy többség pszichológiailag teljesen érthetően ezt kérdezi: mit tegyünk? Hitler szerencsétlenség, de mi tehe­ tetlenek vagyunk vele és politikájával szemben. És így törté­ nik ez ma is. Németországban és Európában jelenleg nem fenyeget fasizmus (Hitler fasizmusához hasonlítható), de a világ általános problémáival az emberek többsége tehetetlen­ ségére hivatkozva ismét nem foglalkozik. Most a nukleáris fenyegetés, a környezetszennyeződés, a fejlődő országok ki­ zsákmányolása, a konszernek hatalma és a tekintéllyel való bürokratikus visszaélés az, ami ellen nem tesznek semmit.

Ez a makroproblémák rövid összefoglalása. A pszichikai mikroproblémákkal sem jobb a helyzet. Az egyes ember nem tud védekezni tanárának, főnökének, házastársának hatalmi visszaélésével és pszichikai bántalmaival szemben. Tehetetlennek érzi magát, és azt hiszi, ez a tehetetlenség normális. Az ember elhárítja azt a gondolatot, hogy az ellenállás lehetséges. Az Én kapitulál a beépült fölöttes Én-követel­ mények előtt. Az elhárítás a félelem elkerülését szolgálja (a büntetéstől való félelemét), amely végül diffúz életféle­ lemhez vezet. Az Én-instanciának tehát erőben és autonómiában nö­ vekednie kellene, és szembeszegülnie a hatalmas fölöttes Énnel. Minél több hatalmat nyer az Én és veszít a fölöttes É n , annál szabadabbnak és egészségesebbnek érzi magát az ember. A pszichikai egészséghez vezető út a tekintélyek introjekciójával szembeni ellenállás útja. Érthető hát, hogy a hatalmasok a pszichoterápiát nem támogatják. Azt akarják, hogy a pszichoterápia maradjon meg a felső réteg terápiájának, és a többséget hagyja meg a manipulálható­ ság állapotában. A pszichofarmakumokat tolerálják, mert ezek enyhítik a tüneteket, anélkül hogy fényt derítenének az okokra.

A szerepjátszás A szerepmagatartás a tehetetlenségnyilvánítást szolgálja. Az érv hozzá így hangzik: ezt nem engedi meg a szerepem, nem akarok kiesni a szerepemből. A szerepklisé egyrészt biztonságot nyújt, másrészt viszont azt az érzést kelti, hogy az emberen kényszerzubbony van. Amíg az ember elfogadja saját szerepét, és embertársai is igenlik ezt, a szerepjátszás súrlódásmentesen folyhat. A legtöbb társadalmi kapcsolat ilyen módon nagyon meg­ bízhatóan működik, a társadalmi játékszabályok szerint.

Aki ki akar törni szerepéből, és szerepharcba bocsátkozik embertársaival, az sok pszichés elbizonytalanodást tapasz­ tal meg, de sok szabadságot is. A szerephez való ragaszkodás azt az érzést kelti, hogy az ember lelkileg nem szabad, de biztonságot is nyújt. A biz­ tonság szükséglete többnyire nagyobb, mint a szabadságra való törekvés, amely csupán a vágyakozás egy bizonyos fo­ kán szunnyad. A szerep megtalálása már nagyon korán megtörténik a gyermek- és ifjúkorban. Thomas A. Harris amerikai pszi­ chiáter szakorvos a személyiségfejlődést úgy írja le, mint a szülő-Én, a gyermek-Én és a felnőtt-Én fejlődését. Egy személy tehát három szerepfokozatot foglalhat el, és meg­ ragadhat a három fok egyikén. Felnőttként aztán a három Én-állapot egyike beszél belőle. Harris személyiségstruk­ túrája nem Freud instanciamodelljén (ösztön-Én, É n , fö­ löttes Én) alapul, de hasonlóságokat mutat vele. Ráerőltetett, felül nem vizs­ gált külső események fel­ jegyzése, ahogy ezeket egy ember a születése és az iskola megkezdése kö­ zött magába fogadja (tanult életkoncepció).

Belső események (érzel­ mek) feljegyzése reakció­ ként külső (főként az anya és az apa által okozott eseményekre, ahogy eze­ ket egy ember a születése és az iskola megkezdése között magába fogadja (beleérzett életkoncepció).

9. ábra: A személyiség három Én-állapottal

82

A különböző szerepek lehetnek az egyén reális állapo­ tai, nem kell tehát, hogy csak megjátszott szerepek legye­ nek. Másrészt azonban tudatosan is be lehet vetni őket egy szerepjátszáshoz. A társadalmi érintkezésben egy személy mindenkori Énállapota bizonyos nyelvi ismertetőjegyekből és kommuni­ kációs módokból ismerszik meg: A szülő-Én többek között a következő klisékkel reagál: „Soha ne feledd, h o g y . . . " „Ez undorító, m e r t . . . " „Azt tanácsolom, h o g y . . . " „Jegyezd meg, h o g y . . . " A gyermek-Én: „Akarom..." „Szeretném, d e . . . " „Ha ezt elértem, a k k o r . . . " „Nem tudom, m i é r t . . . " A felnőtt-Én: A felnőtt-Én arról ismerszik meg, hogy tárgyilagosan írja le a problémákat. Kiáll saját szubjektív véleménye mellett, és ezt a véleményt nem tünteti fel törvényszerű, megdönthetetlen tényként. Mindenki magában hordozza a három Én-állapotot, mi­ közben vagy az egyik, vagy a másik állapot van túlsúlyban. Az embertársakkal való kommunikáció akkor működik a leginkább súrlódásmentesen, ha két személy kölcsönö­ sen felnőtt-Énjével szól egymáshoz. A többi kombináció - A személy felnőtt-Én - B személy gyermek-Én vagy A személy szülő-Én - B személy gyermek-Én stb. - kom­ munikációs nehézségekhez vezet. A felnőtt-Én pozíciója az érett magatartás. Elhárítási okokból azonban a legtöb­ ben visszavonulnak a gyermek-, illetve a szülő-Én pozíció­ jába.

Ezek mellett a személyiségspecifikus Én-állapotok mel­ lett vannak még más szerepek is, amelyek mögött az egyén elrejtőzhet. A szerep maszk, amely biztonságot nyújt. A legfontosabb maszkok közé tartozik a nemi szerep, a szakmai szerep és a státusszerep. Hogy mit értünk szakmai és nemi szerepen, az nyilván­ való. A státusszerep ellenben bonyolultabb és érzéke­ nyebb. A társadalom státushierarchiájában fentről lefelé mindenki elfoglal egy bizonyos rangot, amelyet szeretne megőrizni, amelyet lefelé kimutat és véd. A státusszerep kijelöli az embernek és embertársainak az érintkezésben elfoglalt rangját. A státusszerep révén világossá lesz, hogy a ranglétra alsó fokain hogyan válhatnak a biztonságot adó maszkok kény­ szerzubbonnyá. A szabadulás csak státusharccal lehetsé­ ges. Aki a státusért harcol, azt tapasztalja, hogy ellenfelei a harci kihívást először fokozott szerepmagatartással fo­ gadják. Az eggyel magasabb tekintély elsáncolja magát a játékszabályok mögött, és annak előírásaira hivatkozik. A megrögzött státusszerepre való utalás az elhárító tech­ nika. Aki saját szerepálcáját ledobja magáról, és mások s z e ­ repkliséin túlteszi magát, az megtapasztalja, milyen nehéz­ ségekkel jár a játékrontás.

Az érzelmek körülpáncélozása A személy szabadsága nem lehetséges egy szerep kényszer­ zubbonyában. A feltett maszk mögött ott rejtőzik a valódi Én vágyaival és érzéseivel. A szerep és az érzelmek körül­ páncélozása (kifelé, a külvilággal szemben) összetartozik. Érzelmeit a legtöbb ember gondosan ellenőrzi és elrejti. Technikai civilizációnkban az érzelmek gyanúsak, és az a felfogás uralkodik, hogy az ember ne mutassa ki őket, a

legjobb, ha edzi magát arra, hogy érzelmei eltűnjenek. A józan, érzelemmentes szemléletmód számít ideálisnak. „Ezer művirág sem tesz virágzóvá egy sivatagot. És ezer üres arc sem tölt meg egy üres termet" - írja Frederick S. Perls Gestalt-pszichoterapeuta. Az üres arcok érzelem­ mentesek, érzelemmentességre kényszerítik magukat, a klinikai tárgyilagosságig és intellektualitásig uralkodnak magukon. Az intellektus társaságképes, míg az érzelmeket páncél mögé rejtik. Az intellektus túlsúlya és az érzelmek elrejtése mély bizonytalanságról tanúskodik, és az ember saját elevenségével szembeni elhárító magatartásról. Ezer művirág akarja mímelni az életet, de egy sivatagot mégsem tesz elevenné. Ez a civilizált ember találó és méghozzá köl­ tői diagnózisa. Ahhoz, hogy a sivatag megelevenedjék, el kell dobnunk azt a mankót, amelyet tanult, mesterségesen létrehozott társadalmi szerepkliséink nyújtanak nekünk, és le kell vet­ nünk a páncélt az érzelmeinkről. Ezen a helyen szeretném idézni Perls Gestalt-terápiájának vezérgondolatát. Ő a sze­ mélyiségnek az érzelmek elnyomása nélküli szabad kibon­ takozásáért emel szót: „Azt teszem, amit teszek - és te azt teszed, amit teszel. Nem azért vagyok a világon, hogy a te elvárásaid szerint éljek, és te nem azért vagy a világon, hogy az enyémek szerint élj. Te te vagy, és én én vagyok. És ha véletlenül egymásra találunk - az csodálatos. De ha nem, akkor sem lehet semmit t e n n i . " A szerepmagatartás elvárásos cselekvés, és az érzelme­ ket azért kontrollálja az ember, hogy azok alkalmazkodva működjenek. Mindenki eljátssza a másik előtt a közönyöst és a szenvtelent, akit semmi nem izgat fel, aki fölötte áll a dolgoknak, nincsenek félelmei és problémái. Ezt az ideált csak úgy lehet megközelíteni, ha az ember uralkodik ma­ gán, és kontroll alatt tartja magát, nem mutat felindultságot és érzelmeket. De mi legyen azzal a felindultsággal és érzelmi hullám­ 19

20

zással, amelynek nem szabad kifejeződnie? Nem tűnik el (ahogy az elfojtott konfliktusok sem), hanem a testben csa­ pódik le, az izmokban és a szervekben. Az izomzat megfe­ szül, a tarkón, a lábikrában, a háton, a hasfalon és a karo­ kon. Az izomfeszülést lazítani lehet masszázzsal, meleg fürdővel vagy alkohollal és pszichofarmakumokkal. Jobb módszer lenne azonban a megelőzés a kedélyhullámzások és érzések lereagálásával. Csak így jut a testi-lelki rendszer egészséges egyensúlyra. A gyerekek jobban ki tudják fejezni érzelmeiket, mint a felnőttek. Tőlük nem veszik rossz néven, ha dühükben to­ porzékolnak, és féktelenül ordítanak, ha lelki fájdalmat éreznek. Ezért ritkábban szenvednek izomgörcsökben, mint a felnőttek, egészségesebben szabályozzák egyensú­ lyukat, mert kevesebb szerepkényszernek és érzelmi kont­ rollnak vannak alávetve. A gyerekek „pszichikailag oko­ sabbak", mint a felnőttek. Miért lépnek vissza a felnőttek ebben a vonatkozásban? Miért van szükségük akupresszúrára, szaunára, masszázs­ ra, autogén tréningre és pszichofarmakumokra, hogy fella­ zítsák páncél mögé zárt érzelmeiket? A felnőttek belenő­ nek egy mind erősebbé váló külső és belső ellenőrzésbe, és alávetik magukat az uralkodó normáknak, hogy „jól mű­ ködőnek" számítsanak. Heinrich Böll író beperelte Mathias Walden újságírót. A perről adott egyik tudósításában a Die Welt azt írta, hogy Böll rosszul szabott öltönyben jelent meg a bíróságon. Az, hogy valakit rossz fényben lehet feltüntetni azáltal, ha utal­ nak hanyag ruházatára, jól mutatja, hogyan őrködnek ál­ landóan a normaszabályozáson. Böll válasza érzékletesen mutat a helyes irányba: „Feltételezem, hogy igen sok em­ bert, akinek nincs akkora szabadsága, mint nekem, és aki nem tudja szuverén módon többé vagy kevésbé túltenni magát ezen, szabályszerűen terrorizálnak, irodákban és nagyüzemekben. Ez perverzió, és teljes mértékben ahumánus.

„21

A ruházat minősítése külsőséget vesz célba. A személyi­ ség tulajdonságai és az érzelmi felindulások leértékelése ennél sokkal súlyosabban érinti az embert, és mivel inti­ mebb dologról van szó, hatásosabb a leszólás. így válik las­ san, de biztosan egyre áttörhetetlenebbé a páncél az érzel­ meken (vastagabbá a bőr, hogy népiesen fejezzük ki ma­ gunkat). Az egyik interjúban, amelyet Christian Lindnernek adott, Heinrich Böll találóan így szólt a jelenlegi hely­ zetről: „Érzelmesnek lenni csaknem annyit jelent, mint be­ tegnek l e n n i . . . Ez az antiemocionális filozófia aztán ismét összefügg a szagtalansággal, a rutinnal és így tovább. Tu­ lajdonképpen nem más, mint egy gyászjelentés. Az, aki­ nek már nincsenek érzelmei, h a l o t t . " Ezer művirág sem tesz virágzóvá egy sivatagot. 22

Az elhárító mechanizmusok előnyei és hátrányai Az itt leírt elhárító mechanizmusok értelme az egyén szá­ mára abban rejlik, hogy segítségükkel elkerüli a félelmet. Nem tudja elviselni a realitást, és ezért a leírt módszerek­ kel és technikákkal meghamisítja, illetve elhárítja azt. Az elhárítás arra szolgál, hogy megmaradjon a pszichikai egyensúly, tehát a realitás szubjektív leküzdésére. A reali­ tás ilyen leküzdésének előnye a félelem pillanatnyi csökke­ nése, hátránya viszont, hogy megmarad a tulajdonképpeni probléma, és az ember látszatmegoldáshoz, elkendőzés­ hez, hazugsághoz folyamodik, így pszichés zavar lép fel (neurózistól a pszichózisig). Hogy ezt teljesen érthetővé tegyük, rövid áttekintésben összefoglalva mutatjuk be az egyes elhárító technikák elő­ nyeit és hátrányait.

Az identifikáció Előnye Introjekcióval (fölöttes Én kialakulása) az ember nor­ mákat vesz át, amelyek biz­ tonságot nyújtanak, és megtakarítják a félelmet a problémákkal való szembe­ süléstől.

Hátránya Az ellenőr (a fölöttes Én) belső zsarnokká válik. Az ember a beépült normák rabszolgája lesz, és így el­ veszti szabadságát. A szi­ gorú fölöttes Én elősegít­ heti a neurózis kialakulását. A lelki egészségtől a neuró­ zishoz vezető átmenetek elmosódottak. Az agresszorral és a tekintéllyel való azonosulás következtében az ember továbbadja az el­ nyomást a következő elv szerint: ami rosszat velem tesznek, azt továbbadom, sőt fokozottan adom tovább egy másik embernek. Ilyen módon az ember tovább­ adja az elnyomást és annak következményeit.

Az elfojtás Előnye Nem teljesülhető kívánsá­ gait és kellemetlen elképze­ léseit kiszorítja az ember a tudatából, hogy nyugalma legyen. Ez a struccpolitika pillanatnyi tehermentesü­ lést biztosít.

Hátránya Hogy az elfojtást fenntart­ sa, az ember sok lelki ener­ giát használ el, ami az élet­ energia általános fékezésé­ hez vezet. Az elfojtás csak a probléma átmeneti elha­ lasztását biztosítja. Ha megmarad az elfojtás, ve­ szélybe kerül a pszichikai feszültségmentesség és egészség.

A projekció Előnye Az embernek a saját szemé­ ben nem kell meglátnia a szálkát, és embertársai sze­ mében bírálhatja a geren­ dát. Saját hibájával a külvi­ lágban veszi fel a harcot az ember, anélkül hogy önma­ gának fájdalmat okozna.

Hátránya A projekció megakadá­ lyozza az önismeretet és a személyiség érésének lehe­ tőségét. A külvilág tárgyila­ gos észlelése lehetetlen. A projekciós csalódások hibá­ kat idéznek elő a cselekvés­ ben. A projekció olyan el­ hárító mechanizmus, ame­ lyet csak nehezen lehet le­ leplezni. Aki projekcióhoz folyamodik, annak kevés vagy semmi bepillantása sincs elhárító mechanizmu­ sába.

A tünetképzés Előnye Mivel az ember agresszívan önmaga ellen fordul, és tü­ neteket produkál, felülete­ sen szemlélve a dolgot, úgy tűnik fel, hogy ennek az el­ hárító mechanizmusnak nincs előnye. Két szubjek­ tív előny azonban megvan tudattalanul. Az első, hogy az ember önmaga elleni ag­ ressziója saját életének ká­ rosodásához vezet, vagyis előbb akar meghalni, mint­ sem továbbra is átélje az el­ viselhetetlen mindennapi bántalmakat. Másodszor a tünetek arra szolgálnak, hogy felhívják a többiek fi­ gyelmét a szenvedésére, s így elérje, hogy kíméljék őt (S. Freud: „másodlagos be­ tegségelőny"). A szenvedés nyomása, ha van pénz és idő, néha megnyitja az utat a pszichoterápiához.

Hátránya A tünetek könnyen króni­ kussá válnak, mivel a pszi­ choterápiához vezető út pá­ ciensek milliói számára mint már említettük - nem lehetséges. A tünetképzés megrövidíti az életet, és las­ sú, részletekben elkövetett öngyilkosság.

Az eltolás Előnye Az eltolás „egészségesebb" elhárítói technika, mint a tünetképzés, mivel a lere­ agálás nem az ember saját testén történik, hanem pót­ tárgyakra tolódik át.

Hátránya Aki ilyen módon reagálja le problémáját, megkönnyeb­ bültnek érzi magát, míg a póttárgynak gyakran szen­ vednie kell attól, hogy pót­ tárgynak használva vissza­ élnek vele. Az eltolásnak tehát társadalmilag káros kihatásai lehetnek, melyek aztán egy későbbi időpont­ ban bumerángként üthet­ nek vissza arra, aki eltolás­ sal reagált.

A szublimáció Előnye Agresszióját az ember pél­ dául aktív sporttevékeny­ ségben reagálja le, és ezzel még általános testi erőnlé­ tét is javítja. Szexuális ener­ giáját értelmesen fordítja át társadalmilag hasznos tevé­ kenységekbe, így teher­ mentesül az agresszió és a nemi ösztön nyomásától.

Hátránya Elmulasztja, hogy utánajár­ jon az agresszió okainak, és felvegye a harcot (az agreszszió védekezőfunkciója) az­ zal, „ami az embert tönkre­ teszi". Az agresszió kiváltó oka továbbra is hat. A sze­ xuális ösztönt lehet ugyan szublimálni, de ezzel nem lehet megszüntetni. Ener­ gia vonódik el, amelyet az ember másként tesz termé­ kennyé. A hiányzó szexuá­ lis ösztönkielégülést azon­ ban más kielégülésekkel nem lehet teljes mértékben pótolni, és többé vagy ke­ vésbé tudattalan frusztrációs érzések jönnek létre, amelyek növelik a destrukciós készséget.

A reakcióképzés Előnye Az Én hazudik önmagának, amikor önmaga és a külvi­ lág előtt komédiát játszik, például barátságosságot, ahelyett hogy megfelelne egy sértésre, vagy hűvös tárgyilagosságot, amikor érzelmi részvétel volna a helyénvaló. A reakciókép­ zés egy meglévő érzés meg­ tagadására szolgál. Előnye a félelem elkerülésében és a többi ember diplomatikus megtévesztésében rejlik.

Hátránya A reakcióképzés megaka­ dályozza az embertársakkal való őszinte, nyílt és a dol­ gokat tisztázó vitát. Aki reakcióképzéshez folyamo­ dik, könnyen a hazugság­ nak olyan szövevényébe ke­ rül, amely egyre mélyebben húzza bele önmaga és má­ sok megtévesztésének ko­ médiájába.

Az elkerülés Előnye A néző védelmet nyújtó helyzetének szélárnyéká­ ban az ember bírálatot gya­ korol, és sikeresen keres menedéket a lehetséges frusztrációk elől abban a hitben: amit nem teszek meg, annak nem lehet nega­ tív kihatása.

Hátránya A nézők padjára való viszszavonulásnak azonban na­ gyon is lehetnek negatív ha­ tásai. Például: egy gyerek a rossz jegytől és intelligenciá­ jának leértékelésétől való fé­ lelmében nem hajlandó telje­ síteni - inkább hagyja, hogy lustának nevezzék („tudnék, ha akarnék"). Ez a teljesít­ ményelkerülés sok új prob­ lémát okoz a rossz tanulónak (aki csak lusta, de nem bu­ ta), legkésőbb a továbbta­ nulásra való beiskolázásnál.

A racionalizáció Előnye Az ember „értelmes oko­ kat" tol az előtérbe, hogy a valódi motívumot elken­ dőzze. A racionalizáció te­ hát az önigazolást és a külső kritika elleni védelmet szol­ gálj a.

Hátránya A racionalizáció megakadá­ lyozza a problémával való tárgyilagos és konstruktív szembesülést. Az ember maga emel torlaszokat kör­ nyezete és önmaga jobb megértésének útjába.

Az önbódítás Előnye Az alkohollal és drogokkal való önbódítás következté­ ben a lelki konfliktusok, frusztrációk, félelmek és bűntudatérzések átmeneti­ leg veszítenek hatalmuk­ ból. A félelmet keltő való­ ság tompítása pillanatnyi megkönnyebbülés.

Hátránya Az alkohol és a kábítósze­ rek a szenvedély függőségi spiráljába vezetnek. A ve­ gyi folyamatok megváltoz­ tatják az egészséges szervi struktúrát, és betegségek okaivá válnak. A szenve­ délybeteg átlagban mintegy tíz évvel korábban hal meg, mint aki nem szenvedélybe­ teg.

A leárnyékolás Előnye A pszichikai megterhelé­ sek, depressziós hangulat­ zavarok, fellépő félelmek és ideges nyugtalanság leár­ nyékolását rövid idő alatt el lehet érni. Átmenetileg nyugalom, stabilitás, fe­ szültségmentesség, termé­ szetesség, kiegyensúlyo­ zottság és ezzel időleges jó­ tékony felszabadultság je­ lentkezik.

Hátránya A tünet rövid távon enyhül, de az okot nem szüntették meg. A test és a lélek tilta­ kozását meleg takaróval bo­ rították be, az szunnyad to­ vább, de kifejezés, feldol­ gozás és pszichoterápia hiá­ nyában a probléma nem ol­ dódik meg.

A tehetetlenségnyilvánítás Előnye „Itt nem lehet semmit ten­ ni, ilyen a valóság" - ez a legtöbb ember jelmondata, aki ilyen módon tol el magá­ tól egy problémát. Amikor így mossa kezeit az ártatlan tehetetlenség vizében, lel­ kiismerete először meg­ nyugszik. I

Hátránya A tehetetlenségnyilvánítás­ sal a lelki problémák nem szűnnek meg, hanem to­ vább terjedhetnek. Nő a manipulálhatóság és az esély arra, hogy mások ha­ tározzanak az ember élete felől.

A szerepjátszás

Előnye

Hátránya

A visszavonulás a saját sze­ repbe és a szerepjátszás az emberekkel való kapcsola­ tokban biztonságot nyújt. A biztonság szükséglete többnyire nagyobb, mint az egyéni személyiségszerke­ zet ereje, amelyet a korai gyermekkorban megbéní­ tottak a szabad kibontako­ zás útján.

A szerep könnyen alakul át kény szerzubbonnyá, amely­ ből már lehetetlennek lát­ szik a kiszabadulás. Ha vé­ gül a kényszerzubbony mint­ egy hússá és vérré válik, meg van fosztva az ember cselekvési szabadságától, és olyan szerepautomata lesz belőle, amilyet a Marcel

Aymé Aki átmegy a falon

című

regényéből

készült

Josse című tévéfilm bemu­ 23

tatott. A tragédia az, hogy az ember a magára húzott, beprogramozott szerep mö­ gött képtelen ismét rátalálni önmagára.

Az érzelmek körülpáncélozása Előnye Kifelé érzelemmentes, tár­ gyilagos, „értelmes" masz­ kot mutat az ember. Az emóciómentesség és a pszi­ chés sérthetetlenség látsza­ tát kelti. Ez a páncélzat nem akarja az érzelmeket sem ki-, sem beengedni: ez az ideálja a technikai civilizá­ ciónak, amely az automaták tökéletességét tekinti pél­ daképnek.

Hátránya Aki kikapcsolja érzelmeit, az elevenségét kapcsolja ki. Az emberek közötti viszo­ nyok elszegényednek, és az elnyomott érzelmi felindu­ lások a szervekben és az iz­ mokban rakódnak le. Aki­ nek nem szabad érzelmes­ nek lennie, az testileg és lel­ kileg megbetegszik.

A társadalom elhárító mechanizmusai Azok az elhárító mechanizmusok, amelyekhez az egyén pillanatnyi lelki egyensúlyának megőrzése érdekében a fö­ löttes Énből, az ösztön-Énből és a környezetből származó impulzusokkal szemben folyamodik, nemcsak a pszichén belül folyó harcban játszanak döntő szerepet, hanem min­ denekelőtt a társadalmi és politikai problémák leküzdésé­ nek során vetik be őket. Az elhárító mechanizmusokat kol­ lektívan használják fel a társadalmi bajokkal, nemzetgaz­ dasági és politikai konfliktusokkal szemben. Az egykori amerikai elnök, Harry S. Truman (hivatalban volt 1945-től 1952-ig) így írt Richard Nixon volt amerikai elnökről: „Nemcsak hogy nem ad semmit a népre, még csak nem is tudja, hogyan kell igazat mondani. Nem hi­ szem, hogy ez a hitvány alak ismerné a különbséget igazság és hazugság között. Nixon dörzsölt, átkozott hazudozó, és az emberek tudják e z t . " Az emberek sejtették, de ezt a sejtést elfojtották, és egyáltalán nem akarták olyan ponto24

san tudni, ahogy azt a Watergate-botrány végül felfedte. Ez nemcsak a fasiszta, hanem a demokratikus módon veze­ tett nép kollektív elfojtásos védekezése is. „Semmit nem ad a népre" - írta Harry S. Truman. Ezt a veszélyt éppen a demokráciának kell kiküszöbölnie - ez tehát egy vágyá­ lom, amely a demokrácia realitásának elfojtását sugallja. Aki a „szabad demokratikus rendet" megkérdőjelezi, az a Szövetségi Köztársaságban az alkotmány ellenségének számít. A kritikát nehezen viselik el, mert a vele folytatott vita olyasmit hozhatna napvilágra, ami felkelti a reformok­ tól való félelmet. Ernst Bloch német filozófus kilencvenedik születésnapja alkalmából Adelbert Reif interjút készített a kritikai gon­ dolkodóval, akinek az első mondata így hangzott: „Azt hi­ szem, csaknem valószínű a fasizmus berendezkedésének vagy újraberendezkedésének lehetősége, ami szörnyű do­ l o g " . Ezután további kritika következett, például ilyen súlyos szavakat tartalmazó mondat: „Csakhogy: éppen an­ nak az ostobaságnak a propagálása, miszerint a vállalko­ zók vagy az úri rend és az egyház szövetsége még reális álla­ pot - ez egyébként egybehangzik azzal az ostobasággal, amelyet Franz-Joseph Strauss hírhedt sonthofeni beszédé­ ben kinyilatkoztatott - fogékonyságot ébreszt majd arra éppen úgy, ahogy kinyílnak a szemek és meglátják, hogy az úr-szolga helyzet ma is fennáll -, hogy legalábbis az őske­ resztény értékek nem halnak el, mint például Jézus Krisz­ tus szavai: »Amit testvéreim közül a legkisebbel cselekszetek, azt velem cselekedtétek.«" 25

Hogy reagált erre a szerkesztőség? Ernst Bloch jelentő­ sége túlságosan nagy ahhoz, hogy cenzúrázni lehessen őt, úgyhogy a kilencvenesztendős filozófus tiszteletére készült interjút úgy jelentetik meg, hogy a bevezetésben a szer­ kesztőség elhatárolja magát kritikai véleményétől: „Nem mintha egyetértenénk ezzel a nézettel, mivel azonban jel­ lemző Bloch gondolkodására, nem akarjuk az olvasó elől

eltitkolni." Az eltitkolás gondolatának felmerülése mutat­ ja, hogy itt az elfojtás mechanizmusa működött. Fontos, hogy a status quót ne kérdőjelezzék meg, mert különben megjelenik a félelem. „Semmi kísérletezgetés" ez volt Konrad Adenauer sikeres választási jelmondata. Bámulatra méltó nyíltsággal írja Herbert Gruhl Bundestag-beli CDU-képviselő: „Mondja (a politikus) az igazat, és változtassa reményteljes pillantásukat (a hallgatóságét) csalódássá? Akarják egyáltalán tudni az igazságot?... így fontoskodó képet ölt, megpróbálja elnyomni saját kéte­ lyeit, és nagyszerűen semmitmondó dolgokról beszél." Ez a helyzet üdítően világos ábrázolása. Akarja egyáltalán tudni a lakosság a kellemetlen igazsá­ got? A legtöbb politikus maga sem akarja tudni, elfojtja, és a saját kételyeit elnyomja, szilárdan szem előtt tartva a kö­ vetkező demokratikus választásokat. Közben az lenne a kötelességük, hogy a választási időponttól függetlenül megmondják az igazat, akkor is, ha az sokak számára fáj­ dalmas. A politikusok egyrészt maguk sem mentesek a va­ lóságot elhárító mechanizmusoktól, és tekintettel vannak a népre, amely valamennyi elhárító mechanizmusnak alá van vetve. Aki egy kellemetlen igazságot kimond, például óv a növekvő nukleáris veszélyeztetettségtől, felfedi a fenyegető méretű nyersanyag-kitermelést, társadalmi ba­ jokat tár fel, az az elhárító mechanizmusok egész kaval­ kádját provokálja ki a lakosságból. Példaként említsük meg a hatványozottan növekvő nyersanyag-kiárusítást. Olyan nyersanyagok felhasználá­ sáról van szó, amelyek nem regenerálódnak, és ez rövid időn belül a meglévő lelőhelyek kimerüléséhez vezet. Mi lesz aztán? 26

2. táblázat: A fontos alapanyagok kimerülése exponenciális felhasználás esetén Dennis Meadows szerint Alapanyagok Exponenciális Exponenciális felhasználás felhasználás (évek) ötszörös készletek ese­ tében (évek) szén kőolaj földgáz vas alumínium ólom réz cink ón nikkel higany ezüst mangán wolfram króm kobalt arany platina molibdén

111 20 22 93 31 21 21 18 15 53 13 13 46 28 95 60 9 47 34

150 50 49 173 55 64 48 50 61 96 41 42 94 72 154 148 29 85 65

Szinten maradó felhasználás 1970 (évek) 2300 31 38 240 100 26 36 23 17 150 13 16 97 40 420 110 11 130 79

Hogyan reagál az egyes ember pszichéje, ha ezeket az ijesztő számokat olvassa vagy hallja? Egy gazdasági beállí­ tottságú így spekulál: A nyersanyagok szűkössé válása ma­ gasra emeli az árakat. Tehát: vásárolni kell! Ez azt jelenti,

hogy az életfontosságú nyersanyagok kitermelését tovább fokozzák, ahogy az például már megtörtént a bálnák kiirtá­ sával a világon. Milyen elhárító mechanizmus adja az alapját az ilyen cselekvésnek? Az elhárító mechanizmusok nem egyenként lépnek fel, ahogy talán gondolni lehetne, mert eddig egy­ mástól elszigetelve ábrázoltuk őket, hanem összekapcso­ lódnak, és összegubancolódott elhárító rendszert alkotva, kölcsönösen támogatják egymást. Az iménti példában a vállalkozó nyersanyag-kiaknázási ötlete érthetővé teszi az elhárító rendszert. Az üzletember­ nek a gazdasági ügyességgel mint a fölöttes Én követelmé­ nyével való azonosulása (identifikációja) - például „a pénznek nincs szaga" - a háttérbe szorítja a nyersanyag­ vagy állatkizsákmányolás következményeivel való szem­ besülést. Az azonosulás önmagában azonban nem lenne elég ah­ hoz, hogy skrupulusok nélkül erkölcsileg túltegye magát az ember a jövendő nemzedékeket sújtó következményeken. Ehhez járul tehát a következmények elfojtása. Az elfojtás együtt jár a projekcióval: ha én nem teszem, akkor megcsi­ nálják a többiek az üzletet, sokkal gátlástalanabb módsze­ rekkel, mint én. Akkor tőlük kerülünk függőségbe, és ak­ kor már jobb, ha mi csináljuk a mi módszereinkkel. Ehhez járul még az ilyen elhárítás támogatójaként a ra­ cionalizáció. Hiszen a pénz, amit a nyersanyagok kiakná­ zásával keresek, nemcsak az én zsebemet duzzasztja, ha­ nem munkahelyeket is teremt, tehát társadalmilag hasz­ nos. Az alkalmazás és a felhasználás aztán szintén munka­ helyeket teremt, és a gazdaság nő és gyarapodik. Támogatja a racionalizációt a „technológia" pszichofarmakum: mire a nyersanyagforrások kimerülnek, a techno­ lógia pótolja majd őket. Ha a bálnákat kiirtottuk, kőolajat dolgozunk fel és így tovább. A technológiát a pszichofarmakumhoz hasonlítottuk, mert csak a tüneteket tudja eny-

híteni, a betegség okát nem gyógyítja. Ha kiirtottuk a bál­ nákat, akkor eltűnnek a földgolyóról, a technológia nem tudja visszahozni őket.

10. ábra: Az egyre kisebb számú bálnákat nem védték va­ dászati korlátozásokkal, hanem addig ölték és gazdasági­ lag hasznosították őket, amíg ki nem pusztultak

A most már nagyon megszilárdult elhárító rendszerhez járul még a fatalista tehetetlenségnyilvánítás: itt nem lehet semmit tenni, pillanatnyilag ez a gazdasági helyzet, és ez az ár, amelyet a civilizációért fizetnünk kell - én mint egyes magánember amúgy is teljesen tehetetlen vagyok. Nekem mint vállalkozónak (visszavonulás a saját szerep­ hez) nyereséget kell kigazdálkodnom, hogy munkahelye­ ket teremtsek, és gazdaságunkat előrelendítsem. Végül is mindnyájan profitálunk belőle. Különben a többiek csinál­ ják meg az üzletet. Az elhárító rendszer bezárult. Kiút lát­ szólag nincs. Hogyan reagál a lakosság nagy többsége, azok, akik al­ kalmazottak és nem vállalkozók, az ilyenfajta hírekre és vészjelzésekre? Gazdasági spekulációs érdek itt nincs, mert az anyagi eszközök hiányoznak, és nem alakult ki a vállalkozói beállítottság. Az átlagember kiszorítja tudatá­ ból a fenyegető veszélyt. Passzivitását kivetíti a politiku­ sokra, és dühöng: miért nem tesznek ezek semmit?! Ugyanakkor azonban jelen van a tekintélybe vetett hit is: Idejében beavatkoznak majd, és elhárítják a veszélyt. Eh­ hez társul a tehetetlenségnyilvánítás: Kisemberként itt tel­ jesen tehetetlen vagyok. És a pszichofarmakum: a tudo­ mány idejében kitalál majd valami újat, valami pótlást. Aztán az önbódítás: erre inni kell! A vállalkozók és a lakosság elhárító mechanizmusokkal való reagálása lélektanilag érthető. A pszichikai elhárító rendszer ismerete előfeltétele annak, hogy változást ér­ jünk el a jövőben. Az emberiséget fenyegető veszedelem nem az intelligenciában rejlik, tehát a nagyagy biológiailag hibás fejlődésében, hanem az eddig kevéssé figyelembe vett elhárító reakciókban. Ebből le lehet vonni azt a végkö­ vetkeztetést, hogy alattomos elhárító rendszerünk leküz­ dése az elsőrendű sürgősségű feladat ahhoz, hogy egyrészt magunkat pszichikailag egészségesen tartsuk, másrészt, hogy az egyre fenyegetőbben jelentkező világproblémákat megoldjuk.

Az elhárító mechanizmusok függetlenek az intelligenciától A elhárító mechanizmusokhoz azért folyamodik az ember, hogy belső lelki instanciáival (ösztön-Én és fölöttes Én) és a realitással boldoguljon. Ezek a mechanizmusok - bár a leírt előnyök miatt kényelmesek, mert enyhítik a félelmet - végül azonban a hátrányok zsákutcájába vezetnek, ha többé nem állnak a tudat ellenőrzése alatt. Az elhárító mechanizmusok olyan diplomatikus cselek, melyek célja, hogy az ember problémáit elhalassza vagy el­ tolja magától. Ha azonban a tudat e diplomatikus csel fö­ lötti kontrollja elvész, az, ami kezdetben diplomácia volt, idővel öncsalássá válik, melynek növekvő hátrányai van­ nak, olyannyira, hogy az ember neurózisba vagy pszichó­ zisba gabalyodhat. Az elhárító mechanizmusok a diplomá­ cia aspektusából nézve intelligensek, mindenekelőtt ak­ kor, ha más emberek a megtévesztés áldozatai. Az önmegtévesztésbe való átmenet elmosódott határvonallal törté­ nik, és akkor az elhárító mechanizmusok tompa tudattalanságuk következtében egyenesen veszélyesen unintelli­ gensek, mert az egyént tévútra vezetik. Az intelligencia, ahogy azt az ismert intelligenciatesztek­ kel mérik, például a felnőttek számára készült H a m b u r g Wechsler-intelligenciateszttel ( H A W I E ) , az intelligencia­ struktúra-teszttel (IST), az analitikus intelligenciateszttel ( A I T ) , a teljesítményvizsgáló rendszerrel (LPS) vagy a Figure Reasoning-teszttel - hogy csak néhányat nevezzünk meg a legismertebbek közül -, tehát az intelligencia konk­ rét gondolkodási problémák megoldását öleli fel. Tesztelik a nyelvi logikai gondolkodást, a számolási készséget, az op­ tikai kombinációs készséget, a műszaki érzéket, a térérzé­ kelést, a koncentrációképességet, a gondolkodás és a munka gyorsaságát. A magas intelligencia a 115-ös intelligenciahányadosnál (IQ) kezdődik. A népesség átlagának IQ-ja 100. 115-ös IQ-nál magasabbat csak a népességnek mintegy tizenhat

százaléka ér el a szokásos intelligenciatesztekben. Az átla­ gos tartományban (85-115) található a lakosságnak mint­ egy 68 százaléka. Az eddig alkalmazott intelligenciatesztek nem mérnek például olyan tulajdonságokat, amelyek a szakmában és az életben elért siker szempontjából éppoly fontosak, ha nem fontosabbak, mint az IQ-val jellemzett intelligenica. Ilyen fontos tulajdonságok többek között a teljesítménymotivá­ ció, a pszichikai terhelhetőség, a vitalitás, a becsvágy, az érvényesülési készség, a kapcsolatteremtő képesség, a ki­ tartás, az optimizmus, a lelki egészség. A magas IQ nem jelent feltétlenül szakmai sikert és lelki kiegyensúlyozottságot is. Éppígy nem jelent az átlagos vagy alacsony IQ szakmai sikertelenséget és pszichikai labilitást. A szokásos intelligenciatesztekkel mért ala­ csony intelligencia megfelelő személyiségszerkezet mellett semmi esetre sem akadályozza meg a szakmai és pénzügyi sikert, és a magas intelligencia nem elengedhetetlen felté­ tel hozzá. Tapasztalataim szerint az elhárító mechanizmusok kap­ csolata az intelligenciával kevéssé jellemző. A magas intel­ ligencia (a tesztek alapján) nem nyújt immunitást az elhá­ rító mechanizmusok hatásával szemben. Ismerek rendkí­ vül intelligens tudósokat, akik belső pszichés instanciáikkal (ösztön-Én és fölöttes Én) és a valóságnak a lelkükre gyakorolt hatásával csak nehezen vagy egyáltalán nem bol­ dogulnak. Magas intelligenciával ugyan könnyebb megérteni az el­ hárító mechanizmusok rendszerét, de leküzdésük a min­ dennapokban ezzel még nem oldódik meg automatikusan. A lélek mélyén működő elhárító mechanizmusok viszony­ lag függetlenek a tesztben meghatározott intelligenciától. A magas intelligenciaszint önmagában tehát nem véd meg az öncsalástól, az élethazugságtól és a neurózistól. Mivel a teszttel mért intelligencia csak egy kis faktor az egész pszi­ chikai struktúra rendszerében, nem is lehet mást várni.

Az intelligenciát (szokásos definíciója értelmében) erő­ sen túlbecsülik, és más pszichikai területek jelentőségét alulértékelik. A túlbecsülés érthető, mivel az iskolában hatéves kortól kezdve az intelligencia egyoldalú képzése folyik, s a személyiség más területeit elhanyagolják, illetve nem vesznek róluk tudomást. Társadalmunk nagy súlyt he­ lyez a jó munkaerők kiképzésére, akik jól működő gondol­ kodáskészséggel oldanak meg kézműves-, műszaki és el­ méleti problémákat. A pszichikai egészség és az életbol­ dogság elérése az intellektuális teljesítmény prioritásához képest másodlagos. Látjuk azonban a pszichikai nyomorúság növekedésé­ ből, hogy a lelki egészség és a „privát életleküzdés" szférá­ ját nem szabad elhanyagolni. Mi haszna azoknak az intelli­ gens munkaerőknek, akik pszichofarmakumokat szednek, alkoholistává lesznek, akiknek pszichoszomatikus tünetei vannak, és egyre dekoncentráltabban és megbízhatatlanabbul „működnek"? Az újraorientálódás és a lelki egészségért való fáradozás tehát nemcsak az illető egyén számára fontos, hogy kike­ rüljön a pszichikai nyomorúságból és megvalósítsa önma­ gát, hanem össztársadalmi jelentősége is van. A jövőben a psziché egészét kell tekintetbe venni. Döntő fontosságú itt az eddigi szegényes tartalmú és egyoldalú emberkép kitágí­ tása. Az elhárító mechanizmusokat átlátszóvá kell tenni, és veszíteniük kell hatékonyságukból. Az elérni kívánt célt erre a követelésre lehet redukálni: őszinteséggel lelkileg egészségessé válni, és a társadalmat humánus irányban megváltoztatni.

Az elhárító mechanizmusok leküzdése Az elhárító mechanizmusok előnyei nem ellensúlyozzák hátrányait. Ennek az elhárító mechanizmusokról szóló fe­ jezetnek az a célja, hogy tudatosítsa e mechanizmusok

funkcióját és hatásait. Az elhárító technikák elemzése ak­ tív leküzdésük előfeltétele. Erre az aktivitásra szeretném az olvasót buzdítani és bá­ torítani, hogy a jövőben saját elhárító mechanizmusait, amennyire lehetséges, adja fel, és reakciói legyenek kritikusabbak önmagával és környezetével szemben. Csak vázlatosan világítom meg, hogy ezt hogy gondolom, és csak töredékes példákat tudok adni, hogy ne feszítsem szét e könyv kereteit. Az egyes esetekben speciális problémák adódnak, amelyeket itt el kell hanyagolnunk. Az olvasó­ nak egyéni helyzetének megfelelően egyénileg kell megkö­ zelítenie elhárító mechanizmusait. Biztos receptek nincse­ nek, de az általános útmutatások bátorságot adhatnak ah­ hoz, hogy az ember az elhárító mechanizmusait tudatosan leküzdje. A tekintélyek normáival való azonosulás és a fölöttes Én kialakulása igen korán, a gyermek- és ifjúkorban történik. Ez az identifikáció már megtörtént, és csak az aktív szemé­ lyiségfejlesztés hosszú folyamatában lehet fellazítani és visszacsinálni - némely esetben az identifikáció megfordít­ hatatlan. Meg lehet akadályozni azonban az aktuális azo­ nosulást olyan tekintélyek új követelményeivel, amelyek a felnőttkorban lépnek fel. Ajánlatos az aktív, kritikus szembesülés a követelmé­ nyekkel. Az alkalmazottnak például ellen kellene állnia fő­ nöke elnyomó kísérleteinek, megőriznie egyéniségét és méltóságát, és nem azonosulnia az elnyomással úgy, hogy beépíti magába elnyomóinak magatartását, és azt aztán vé­ gül maga is gyakorolja és továbbadja. A feleségnek ellen kellene állnia férje elnyomó kísérle­ teinek, és az autoriter férfit nem csodálnia mint férfiasat. A nő azonosulása a férfi férfias viselkedésével támogatja annak szerepmagatartását és saját további elnyomását. Az emancipáció nem lehetséges, amíg a nő a férfiasság ideáljával való azonosulás révén a felületes biztonság függőségé­ nek adja át magát. Az a remény, hogy a férfi szélárnyéká-

ban kényelmesen élhet, ennek az elhárító mechanizmus­ nak a másodlagos nyeresége. Az elnyomást, a szakmai ki­ bontakozás lehetőségeinek korlátozását, az alulfizetettsé­ get, a politikai hatalom hiányát és így tovább, nem egyen­ líti ki a szélárnyékban létezés másodlagos nyeresége. Az identifikáció mindig hoz magával másodlagos előnyt - de ezt az előnyt biztos törvényszerűséggel követi az elsőd­ leges hátrányok hosszú sora. Az elnyomó tekintélyekkel való azonosulást el lehet kerülni: úgy, hogy az ember jobban koncentrál saját magára. Növekednie kell a bátor­ ságnak az egyéni kibontakozáshoz. Ez nem történik meg egyik napról a másikra, de minden egyes embernek még ma hozzá kellene látnia, kiállni a tekintélyekkel szemben, saját egyéniségét újra megfelelően értékelni. A tekintélyekkel és normákkal való azonosulás megta­ gadásával önmagában még nem tettünk meg mindent. Le kell bontani az egész elhárító fonadékot, mindenekelőtt az elfojtást. Nézzünk szembe nyíltan egy kellemetlen igazság­ gal, például egyéniségünk elnyomásával. Aki tudatosan néz elnyomójára, kevésbé kerül abba a veszélybe, hogy azonosul vele. Az elfojtás tudatos elkerülése több őszinteséghez vezet az embernek önmagával és embertársaival való kapcsola­ tában. Az elfojtás ellen jó módszer a beszélgetés. Ha telje­ sülhetetlen vágyairól, elszenvedett bántalmairól, félelmei­ ről és kibontakozása akadályairól beszél, először is meg­ őrzi magát attól, hogy problémáit leszorítsa a tudatalattijá­ ba. Amíg beszél róla, megakadályozza az elfojtást, és a be­ széd előkészület az aktivitásra. Az elfojtás csak pillanatnyi lelki békét nyújt minden ne­ gatív következményével. A gondolkodás és a beszéd általi előkészület az aktivitásra növeli a problémamegoldás való­ színűségét. Az elfojtás inkább útjában áll a problémameg­ oldásnak, mintsem hogy segítené. Forduljon el a projekciótól! Lássa saját hibáit, és csak másodsorban bírálja másokéit. A projekciót csak nehezen

lehet átlátni, fontos ezért, hogy egyidejűleg megszüntessük az identifikációt és az elfojtást. Ha egy másik embert bírál, mindig fel kellene tennie ma­ gának a kérdést: Vajon nem azért zavar ez meg az, mert én magam is ilyen vagyok? Nem azért nevezem-e őt nyárspol­ gárnak, mert bennem is vannak nyárspolgári vonások, amelyeket nem akarok tudomásul venni? Vajon nem azért hoz-e indulatba az a vitapartnerem, aki a poligámia mellett érvel, mert a saját poligám tendenciáimat akarom leplez­ ni? Nem azért ítélem el valaki más gyengeségét, mert a sa­ ját gyengeségem zavar? Csak az önmagunkhoz való kímé­ letlen őszinteség szüntetheti meg a projekciót. Csak ennek az elhárító technikának a leküzdése vezet el a független és toleráns gondolkodáshoz. A tünetképzést tudatosan elkerülni különösképpen ne­ héz. A tünetképzés megmutatja: az elfojtás és az identifi­ káció olyan tökéletesen működik, hogy az ember már nem bízik a saját erejében. Az elhárítás már nem kifelé irányul ellenállás vagy védekezés formájában, hanem destruktí­ van hat befelé az ember saját szerveire. A tünetképzés megmutatja, milyen fontos és életet mentő az elhárító mechanizmusok leküzdése. Mihelyt érzi a már leírt pszichoszomatikus tünetek egyikének első je­ leit, kifelé aktivizálnia kellene magát. Az úgynevezett „menekülés előre" ebben az esetben nem menekülés, ha­ nem a tüneteket gyógyító aktivitás. A tünetképzés megmutatja önnek, hogy életében feltét­ lenül aktív változást kell végrehajtania. Kiutat kell találnia abból a passzivitásból, amellyel csak elszenvedi a problé­ mákat, úgy, hogy megragadja a kezdeményezést, és tisz­ tázó beszélgetéseket folytat „a bántalom okával". Ha a probléma túlságosan összetett, tanácsot kellene kérnie egy pszichológustól vagy pszichoterapeutától. Ő segíthet ab­ ban, hogy kiutat találjon a tünetképzésből, és aktívabban merjen foglalkozni az okkal. A pótcélra való eltolás mindig másodosztályú megoldás.

Ragaszkodjék ezért megtéveszthetetlenül elsődleges cél­ jaihoz, anélkül hogy csökönyösen lecövekelné magát. Ne ragaszkodjék tehát görcsösen eredeti céljaihoz, és ne men­ jen fejjel a falnak, hanem rugalmasan tartsa szem előtt a célt, elfogadva kisebb vagy nagyobb kerülő utakat. A pót­ kielégülést nem szabad elvileg és mereven elvetni, de min­ dig legyen tudatában, hogy ez csak pótkielégülés. Elsődleges célok például a szexuális jellegű ösztöncélok. Mivel az agresszió az én felfogásom szerint nem ösztön, nem is koncentrálódhat ösztöncélra. Az agressziót többek között frusztrációk, bántalmak és támadások váltják ki. Egészséges esetben az agresszió vészreakció az akadályoz­ tatásokra, elnyomásokra és támadásokra. Az az agresszió, amely értelmetlen és tervszerűtlen destruktív reakciókhoz vezet, nem más, mint súlyos pszichikai zavar, amelynek rendkívül negatív társadalmi következményei vannak. Agresszióit tehát az elsődleges tárgyon reagálja le, ne póttárgyakon! A bűnbak másodlagos cél, céleltolódás, amely nem oldja meg a problémát, hanem a bűntudatérzés fellépésével újabb konfliktusokat hoz létre. Támadja közvetlenül azt a szubjektumot, amely kivál­ totta tiltakozását, sohasem póttárgyat! Az agressziót a „jó ügyért" végzett munkába szublimálni semmi esetre sem jó dolog a psziché szempontjából, mert az agresszió kiváltója sértetlen marad, és folytatja támadásait. A tulajdonkép­ peni problémát tehát semmiképpen nem oldja meg a szub­ limáció, melynek során csupán lelki energia helyeződik át részlegesen. A reakcióképzés az érzések eltagadását szolgálja önma­ gunk és embertársaink előtt. Éppen mert az igazi érzéseket intuitívan érezzük, ezek paradox módon - mint egy komé­ diában - ellentétükbe fordíthatók. „Mert nem azt teszik, amit tudnak" - nem mutatják valódi érzéseiket. Az érzések valódisága és a kifejezésre juttatott véle­ mény kevesebb erőt vesz igénybe, mint a reakcióképzés, amely sok lelki energiát emészt fel, és megfeszíti az izom-

zatot (izompáncélzat). A reakcióképzéshez kontroll és önuralom szükséges, a spontán valódiság viszont fenn­ tartja a pszichikai feszültségmentességet. Viselkedjék úgy, ahogy érez! Ne rejtse el és ne ellen­ őrizze ezeket az érzéseket, még ha ez nem tűnik is diploma­ tikusnak. Éppen elég baj, hogy a világpolitikában szokásos a diplomáciát báránybőrbe bújt farkasként vagy farkas­ bőrbe bújt bárányként űzni. A reakcióképzés elhárító mechanizmusa a politikában ugyanolyan káros, mint az egyes ember lelki struktúrájában. A pszichikai mikrokoz­ mosz tovább él a népek közötti kapcsolatok politikai makrokozmoszában. Ezért minden politikusnak ajánlatos a pszichoterápia - a legtöbb politikus önértékelését és tudatállapotát tekintve ez utópisztikus gondolat. Ne legyen diplomatikus okokból barátságos egy olyan emberhez, aki megbántotta önt, csak mert talán árthatna önnek, mivel van bizonyos befolyása. Ne legyen ironikus és hűvös se egy olyan személyhez, akit szeret, mert azt hi­ szi, nem volna szabad hagynia, hogy észrevegyék ezt a ro­ konszenvet. A társadalmi érintkezés célja (az egyes szemé­ lyeké és a nemzeté) a rokonszenv és a másik egyenrangú partnerként való megbecsülése kellene legyen. Aki ezt a rokonszenvet önmagában elnyomja, elrejti, sőt ellenté­ tébe fordítja, annak boldogtalannak kell lennie és el kell buknia. Az elkerülés is olyan viselkedési mód, amely az élet és a lelki egyensúly kudarcához vezet. Amit a lehetséges nega­ tív következményektől való félelmében nem tesz meg, az kétszeresen negatívan hat, az elkerülés egyrészt megaka­ dályozza a mégiscsak lehetséges sikert, másrészt csökkenti a magabiztosságot, és az elmulasztott élet tudattalanul ható depresszív érzésével tölt el. Fogadja el a realitást, valamennyi konfliktuslehetőségé­ vel és a kudarc valószínűségeivel együtt. Veszíteni minden esetben jobb, mint csak nézőnek lenni. Árt az ember önmagának a racionalizációval is, amely a

valódi saját vélemények, vágyak és érzések beismerésének megakadályozása. A racionalizálás a gondolkodás ter­ méke (ravasz igazolás), amely az első pillantásra intelli­ gensnek látszik, a valóságban azonban igen kevéssé okos dolog, mert önmagunk megakadályozása a megismerésben előbb vagy utóbb zsákutcába vezet. Ismerje be önmagának őszintén valódi vágyait, vélemé­ nyeit és érzéseit. Csak az önmagával és embertársaival való őszinteség révén jut előbbre. Aki racionalizál, az akadá­ lyokat görget önfejlődésének útjába. Érzi az igazságot, hallgasson hát belső önmagára, és figyeljen intuícióira. Az intuíció sokkal „intelligensebb", mint az intelligencia racionális kombinációi. A civilizált emberiség sajnos elha­ nyagolta az intuíciót az intelligenciához képest, és mint fantazmagóriát lebecsülte. Én azonban nap mint nap azt tapasztalom, hogy a magasfokú intelligencia intuíció nél­ kül értéktelen, akárcsak a számítógép emberi irányítás nél­ kül. A racionalizációk intelligencia- és diplomáciai játékok, amelyek a rossz döntések zsákutcájába vezetnek. Az intuí­ ció újra kivezet ebből a zsákutcából. E n n e k az intuíciónak a megtanulásához igen hasznos az autogén tréning (előze­ tes lépcsőfokként) és a meditáció. A civilizált, intellektualizált emberiségnek fáradságos munkával kell újra megta­ nulnia azt, ami a primitívebb civilizációs fokon álló embe­ reknek magától értetődő volt, és ma is az. É r t h e t ő , hogy a civilizált ember, aki intuícióját nem fej­ lesztette, és aki lelki problémáinak leküzdését az elhárító mechanizmusoktól várja, önbódításként alkoholhoz és ká­ bítószerekhez nyúl. Az önbódításkor a személyiség mély rétegei ébrednek fel szunnyadásukból, és átmenetileg az erősebb egész és az érintetlenség érzését keltik. Mégse igyék soha alkoholt, ha problémák nyomasztják, és ha feszültnek és görcsösnek érzi magát. Mélyedjen el magában, és hagyja, hogy nyugalomban menjen el maga mellett, ami kínozza. Nézzen szembe lelki egész voltában a

konfliktussal, anélkül hogy elhárítaná, eltolná, vagy hogy alkohollal bódítaná magát. Ez az önmagába való mélyedés a civilizáció embere számára sajnos szokatlan, és ezért ne­ héz. Hogy ebben vezesse valaki, meditációs kurzuson kel­ lene részt vennie, vagy egy könyvkereskedésben venni egy könyvet, amely segíti a meditáció megtanulásában. Előké­ szítő lépésként ajánlom az autogén tréninggel való foglal­ kozást . Éppen az elmúlt években különböző jó könyvek jelentek meg ezzel kapcsolatban az otthoni tanulás segíté­ sére (a függelékben megnevezek néhányat). Lehetőség szerint a pszichofarmakumokkal való leárnyékolást is ke­ rülje. Az autogén tréninggel való kikapcsolódás és egy egyórás séta a természetben a legtöbb esetben éppolyan hatásos, és egészségesebb, mert így az intuíció felébreszté­ sével hamarabb talál megoldást, mint vegyi úton a leárnyé­ kolással. Óvakodjék mindenekelőtt a saját tehetetlenségnyilvání­ tásától. Ön nem tehetetlen, hanem nagyon is sokra képes, ha lelki problémáihoz elhárító mechanizmusok nélkül kö­ zeledik. Aki azonban elhárító mechanizmusokat alkalmaz, az tényleg annyira összezavarodik és belebonyolódik a problémáiba, hogy tehetetlennek és képtelennek érzi ma­ gát arra, hogy ebből a zavarodottságból ismét kikerüljön. Az elhárító technikák tudatos mellőzésével érezni fogja, hogyan tér vissza ereje, egyénisége és az az érzése, hogy „én én vagyok". Mozgósítsa barátait és ismerőseit is. Be­ szélje ki magából problémáit, és fejlesszen ki közös progra­ mot az önkibontakozás és a lelki kiegyensúlyozottság aka­ dályai ellen. A tehetetlen azt mondja: „Könnyen beszél hogy csináljam? Ezek csak szórakozni akarnak, és nem problémákat görgetni maguk előtt." Mégis fáradhatatlanul álljon ki amellett, hogy többet kommunikáljon azokról a problémákról, amelyek önt és embertársait nyomasztják. Hallgatással, önbódítással, le­ árnyékolással, szórakozással és tehetetlenségnyilvánítá­ sokkal egyáltalán nem jut előbbre. A kommunikáció leg-

alább az első kis lépés, még ha először süket fülekre talál is. Keressen nyitott füleket és nyitottabb embereket. Tagadja meg magától a szerepjátszást. Egyéniesítse ma­ gát, és dobja el betanult pózait. Ezt megint könnyű monda­ ni, és nehéz megtenni. Először saját ismeretségi körében kezdjen beszélgetést a szerepeiről. Kérdezze meg: „Kinek tartasz engem? Milyen szerepeim vannak? Melyik szerepet nem feltételeznéd rólam? Milyen más szerep illenék hoz­ zám?" A szerepekről való efféle beszélgetés jobban feléb­ reszti a szerepjátszás tudatát, távolság támad a szerepma­ gatartástól, és intimebb kapcsolat keletkezik. Ilyen módon erősíti a bátorságát ahhoz, hogy pontosab­ ban szemlélje embertársai szerepeit, és megkeresse a sze­ rep mögött rejtőző embert. A megerősített szereptudat se­ gít önnek abban, hogy saját megkérgesedett szerepeit fel­ lazítsa, és hogy megtalálja egyéniségét. A szerepfeloldás­ sal együtt kellene járnia annak, hogy érzelmei megszaba­ duljanak a körülpáncélozástól. Vigyen érzéseket a beszél­ getésbe. A szokványos mondat így hangzik: „Az érzéseket hagyjuk kívül." Mondja ezt: „Az érzéseket vonjuk be. Ne csak a tényekről beszélgessünk, hanem érezzük az érzése­ ket, és írjuk is le azokat, amelyek eközben felbukkannak." Az érzéseknek mind nagyobb és nagyobb teret kellene adnia életében. Fejezze ki örömét testileg ellenőrzés nél­ kül, de csalódását, bosszúságát és agresszióját is. Az érzel­ mek valódi megélése közelebb viszi önt egyéniségéhez, személyének igazságához. Az érzések körülpáncélozása, a megjátszott higgadtság és fesztelenség eltávolítja énjétől, és ezenkívül gyengíti testi és lelki egészségét. A fesztelen­ ség és a higgadtság olyasmi, amire érdemes törekedni, amennyiben valódi, és nem az érzelmek körülpáncélozása és az izomgörcsök irányítják intellektuálisan. Ezek a felhívások az elhárító mechanizmusok leküzdé­ sére ebben az általános formában még nem jelentenek használható terápiát. Csak az utat akarják megmutatni, de nem lehetnek segítség arra vonatkozóan, hogyan kell ezen

az úton mennie. Ez nagyon kevés, de az általános tanácsta­ lanságban és lelki elnyomorodásban mégis nagyon sok is. Az elhárító mechanizmusok megmutatása, az éberség és az akarat, mely ezek leküzdésére irányul, nagyon jelentős lé­ pések annak a számára, aki a jövőben tudatosan szeretne bánni önmagával és a környezetével. Összefoglalóan még egyszer felsoroljuk az elhárító me­ chanizmusokat és leküzdésük lehetőségeit.

Elhárító

mechanizmus

Identifikáció Elfojtás Projekció Tünetképzés Eltolás Szublimáció

Reakcióképzés Elkerülés Racionalizáció

A leküzdés iránya Tiltakozás, az elnyomó te­ kintélyekkel és normákkal szembeni ellenállás Éberség, tudatosság Önkritika Az okok felderítése, aktivi­ tás kifelé, védekezés, élet­ fenntartó agresszivitás Ragaszkodás (nem fixáció) az elsődleges célhoz A szexualitás kibontakozta­ tása, az életfenntartó agresszivitás (védekezés) kibontakoztatása Valódiság a valódi vélemé­ nyek és érzések beismerése és kifejezése útján A realitás elfogadása, akti­ vitás a konfliktusok elfoga­ dásában A valódi vélemények, vá­ gyak és érzések beismerése, intuíció, meditáció

Önbódítás Leárnyékolás Tehetetlenségnyilvánítás Szerepjátszás Az érzések körülpáncélo­ zása

Éberség, a bántalmak és a frusztrációk nyílt elemzése Az okkal való foglalkozás. A tünetek okának végére járni Erőnyilvánítás, a saját erő­ be vetett bizalom, remény Szabadulás a szerepklisék­ től, bátorság a játékrontás­ hoz Az érzések valódi megélése és kifejezése

3. RÉSZ Nyolc élethazugság

Az első élethazugság „A jellem fontosabb, mint az egyéniség"

Az igazság szenvedélyét elhallgattatják azok a válaszok, amelyek a vitathatatlan tekintély súlyával hangzanak el." Paul Tillich A jellem lassan alakul ki a fejlődés történetében. A gyer­ mek nem kész jellemmel jön a világra, amely sorsát szüle­ tésétől kezdve meghatározott irányba terelné. Az ember négyszer születik meg, sejtbiológiailag az anyai petesejt megtermékenyülésekor, fizikailag az első lélegzetvétellel, pszichésen a testi gyengédséggel, amikor szeretettel for­ dulnak hozzá, és társadalmilag a nagyobb csoportokba, óvodába, iskola-előkészítőbe, elemi iskolába való be­ lépéskor. A gyermek személyiségszerkezete lassan alakul ki, mi­ közben a környezet bizonyos személyiségtulajdonságokat támogat, fékez vagy kibontakozásukban akadályoz. Az öröklődés és a nevelési befolyás részaránya tekintetében a pszichológusok, pedagógusok és pszichoterapeuták nin­ csenek azonos véleményen. Egy részük (például sok behaviourista) azt állítja, hogy az ember „tabula rasaként" jön a világra, és egyedül a környezet befolyása alakítja ki sze­ mélyiségét. A környezet tehát véleményük szerint gyakor­ latilag százszázalékosan döntő jelentőségű, míg az öröklő-

dés elhanyagolható. A pszichológusok másik csoportja igen csekély jelentőséget tulajdonít a környezetnek, és az öröklődés hatását tekinti döntő tényezőnek a személyiség­ tulajdonságok kialakulásában. A személyiségstruktúrához tartozik az intelligencia ki­ alakulása is. Éppen az elmúlt években itt ismét nagy erővel lángolt fel a vita az öröklődés vagy a környezet befolyásá­ ról. Így például Arthur R. Jensen amerikai neveléspszicho­ lógus a kaliforniai Berkeley Egyetemen vizsgálatai alapján azt feltételezi, hogy az intelligenciát, ha intelligenciatesz­ tekkel mérik, nyolcvan százalékban az öröklődés hatá­ rozza meg, és csak húsz százalékban alakítják környezeti befolyások. Ezt az eredményt az environmentalisták, a környezeti elmélet szószólói hevesen támadták. Én is részt vettem ezekben a támadásokban Teste deine Intelligenz (Teszteld intelligenciádat) és Statussymbole (Státusszim­ bólumok) című könyveimmel. Az intelligencia és az adottságok a népességben statiszti­ kailag a gaussi normál eloszlási görbe eloszlási elve szerint jelennek meg. Ez a görbe szolgál alapul a pszichológiai és biológiai teszteredmények értékeléséhez. Ezek a százalékeloszlások a teljesítménycsoportokba való besorolást szolgálják, amelyek ténylegesen léteznek ugyan, tehát az egyenlőtlenséget bizonyítják, de arról nem mondanak semmit, hogyan keletkezett ez az egyenlőtlen­ ség, túlnyomórészt az öröklődés vagy a nevelési hatások következtében-e. Igen sok kutatás azt mutatja, hogy rend­ kívül nagy a környezet hatása az intelligencia fejlődésére, és hogy az öröklődési pesszimizmus (nyolcvan százalék a húszhoz) semmi esetre sem indokolt. Az intelligencia fejlesztésekor mindenekelőtt az egész személyiségstruktú­ rát kell figyelembe venni, és az intelligenciát nem szabad elszigetelt tulajdonságként (tesztintelligencia) tekinteni. A kapcsolatoknak az a kerete, amelybe az intelligencia be­ ágyazódik, a személyiség- és karakterstruktúra mint belső pszichikai tér, a társadalmi adottságok és a didaktikai mód1

11. ábra: Egy adottság (például a kreativitás vagy az intelligen­ cia) eloszlása százalékban

szerek mint külső tér eddig csak kevéssé kutatott, de fontos szerepet játszó területek. Nem akarunk bővebben kitérni e helyütt az intelligencia kibontakozásának öröklődéséről vagy környezeti megha­ tározottságáról folytatott vitára. Mégis világosan ki kell mondanom, hogy irodalmi tanulmányaim és gyakorló pszi­ chológusként szerzett tapasztalataim alapján a személyi­ ség- és jellemstruktúra öröklődésének (többek között az intelligenciáénak is) igen csekély jelentőséget tulajdoní­ tok, a nyolcvan a húszhoz arányt elutasítom, és a környezet hatását tekintem döntőbbnek. Mi a személyiség- és jellemstruktúra? A struktúra olyan tulajdonságokból tevődik össze, amelyek változatos kifej­ lettséget mutatnak, és egymással kapcsolatban állnak. Pél­ dául az egyes adottságok függenek egymástól, amint azt

Begabungstests (Tehetségtesztek) című könyvemben be­ mutattam. Az egyes teljesítménytulajdonságokat és ismertetője­ gyeket természetesen pontosabban kell differenciálni. Ez ismertetőjegyek mindegyike lehet erősebben vagy gyen­ gébben kialakult. Tehát nem merev kapcsolótábláról van szó, hanem dinamikus kölcsönjátékról- ezt a grafikon nem tudja kifejezni. A szellemi teljesítőképesség valamennyi ismertetőjegye a személyiségstruktúra szövevényének részlete. A 1 4 . ábra bővített struktúramodellt mutat. Ez a struktúra minden embernél különböző, mivel né­ mely ismertetőjegy különösen hangsúlyos, mások viszont csak igen gyengén alakultak ki. Egy ipari üzem menedzse­ rénél például a következő tulajdonságok különösképpen hangsúlyosak: Irányadó értékek: gazdaság, elmélet. Szellemi teljesítőképesség: intelligencia, kreativitás. Motívumok: teljesítménymotiváció, kibontakozási vágy, optimizmus, bátorság, érvényesülési törekvés. Kontaktus: jó tárgyalási készség, kontaktuskészség, dip­ lomáciai érzék, emberismeret. A struktúramodellel a legkülönbözőbb személyiség­ struktúrákat lehet leírni. Ilyen módon megkapjuk egy egyén vagy egy foglalkozási csoport differenciált tipizálá­ sát. A tipizálás abból indul ki, hogy vannak megszilárdult tulaj donságstruktúrák, amelyek egy személyt jellemez­ nek. A pszichológia története tipológiák története is. Az első komolyan vehető tipológiát Ernst Kretschmer német pszichiáter írta le Körperbau und Charakter (Testfelépítés és jellem) című könyvében. Kretschmer négy csoportot különböztetett meg: leptoszóm típus (karcsú), piknikus tí­ pus (korpulens, alacsony), atletikus típus (erős) és diszplasztikus típus (testi feltűnőség és abnormalitások), más-

12. ábra: Így függnek egymástól az adottságok

más jellemző hangsúlyos tulajdonságokkal. Kretschmer ti­ pológiája máig is népszerű maradt, és későbbi tudományos kutatások gazdagították és igazolták. Ez a tipológia azon­ ban igen durva, és a kevert formák problémája miatt a lai­ kus számára a gyakorlatban csak nehezen alkalmazható megfelelően. A jellemtipológia természetesen mindig egyszerűsítés, mert megpróbálja az individuumot sémába préselni. En­ nek nagy hátrányai vannak, de előnyei is, ha a karakterológia például nemcsak bizonyos testi ismertetőjegyekből in­ dul ki, mint Kretschmernél, hanem egyes jellemtulajdon­ ságokból és kialakulásuk erősségéből is. Erre tett kísérle­ tet C. G. Jung pszichoanalitikus. Jung megkülönböztette az extrovertált típust, aki kifelé él, beleveti magát az aktivi­ tásba és tevékenységbe, és az introvertáltat, aki inkább be­ felé tájékozódik, és érzéseihez és gondolataihoz keresi a kapcsolatot. Az elmúlt években Erich Fromm pszichoterapeuta új kétpólusú tipológiát írt le: a biofil és a nekrofil jellemszind­ r ó m á t . Erre a jellemtipológiára a későbbiekben még rész­ letesebben kitérünk. A jellem specifikus személyiségjegyek struktúrája, amely a kor előrehaladásával megszilárdul. Ez a megszilár­ dulás rabság, belső szabadsághiány az illető ember számá­ ra, különösen akkor, ha neurotikus jellemstruktúráról (például a nekrofil szindrómáról) van szó. Minden társadalom magas százalékarányban produkál szociálspecifikus, kollektív karakterű embereket, a nor­ mákhoz alkalmazkodó embert a mindenkori társadalmi cé­ lok értelmében, amelyeket a mindenkori uralkodó réteg határoz meg. Itt veszélyben van a személyiség szabad ki­ bontakozása, a jellemnevelésben pedig olyan szabadságot színlelnek, amely valójában nincs is meg. Az idegen mani­ pulációval a mindenkori társadalomban úgy termelik a jel­ lemeket, mint az árukat. Az, akinek a normák felől szem2

14. ábra: Az ismertetőjegyek és tulajdonságok struktúramodellje

lelve erős a jelleme, nem érettebb annál az embernél, aki társadalmi értelemben fejlettebb jellemet mutat. Az érett­ ség csak az egyéniség korlátozatlan, szabad kibontakozásá­ val lehetséges. Egy kialakult jellem a becsvágyó, egoista, fösvény, destruktív szindrómával tervszerű fejlődésben növekedett ugyan, mégsem lehet érettnek nevezni.

Az idegen manipuláció Minél inkább van jelleme az embernek, annál inkább ma­ nipulált és manipulálható. Először a szülők részéről volt ki­ téve idegen manipulációnak, és az ő normáikat és szabá­ lyaikat építette be fölöttes Énjébe. Később az idegen ma­ nipuláció átmegy önmanipulációba. A jellemmé nevelés az Én harcának története a két manipulációfajtával, amely harcban többnyire az Én marad alul, és az elhárító mecha­ nizmusok kerekednek felül. Anna Freud igen találóan írja: „A merev testtartás, az ember olyan sajátosságai, mint a sztereotip mosoly, a gú­ nyos, ironikus és gőgös viselkedés egykor nagyon aktív el­ hárító mechanizmusok maradványai, amelyek elváltak eredeti szituációiktól, az ösztönnel vagy az affektussal ví­ vott harctól, és állandó jellemvonássá, ahogy Reich nevezi, „jellempáncéllá váltak." Az ösztönnel vagy affektussal vívott harc, ahogy Anna Freud írja, az elnyomott ösztönnel és affektussal vívott harc. Az ösztönnel vívott harc nem pszichospecifikusan önmagától van, hanem csak akkor válik problémává, és csak akkor vezet elhárító mechanizmusok kialakulásához, ha idegen manipuláció eredménye. Amit az idegen mani­ puláció nem ér el, azt aztán a leírt sokrétű elhárítói mecha­ nizmusokon keresztül átveszi az önmanipuláció. Ennek eredményeként létrejön egy megszilárdult jellemtípus, egy jellempáncél, amely már nem tud szabadon kibontakozni. Mi az értelme az ilyen jellemnevelésnek, és kinek hasz­ nál ez? Milyen jellemmé nevelik az embert? A nevelés ide­ gen manipulációja abban látja értelmét, hogy az embert „az életre fitté" (használhatóvá és felhasználhatóvá) tegye. Ez többek között attól függ, melyik társadalmi rétegben megy végbe a nevelés, és milyen a „rendes ember" minden­ kori képe. Ez az emberkép rétegspecifikus, tehát függ a rendességről az alsó, a középső és a felső rétegben ural­ kodó mindenkori nézetektől. 3

A jellem- és személyiségnevelés rendszertől és rétegtől függ. A társadalom rendszermanipulációja lecsapódik az egyes társadalmi rétegekben, különösen az alsó és a kö­ zépső rétegekben. A felső réteg ezzel szemben megenged­ het magának egy függetlenebb ember- és nevelésképet. Megkísérlem röviden felvázolni a nyugati civilizáció uralkodó emberképét. Az átlagember a következő tulajdonságegyüttesre törekszik: intelligencia, becsvágy, telje­ sítménytudat, alkalmazkodás, dinamika, teamképesség, szorgalom, megbízhatóság, stresszstabilitás, tisztaság, to­ lerancia, készenlét a bevetésre, öntudatosság, kontaktus­ képesség, lojalitás, liberalizmus, konformizmus. A tulaj­ donságok leírják a személyiséget, azt az árut, amelyet fel lehet kínálni, és el lehet adni, például a munkaerő- vagy a házassági piacon. A karakterárut az idegen manipuláció produkálta a nevelési termelésben. Aki megfelel a kívánt jellemképnek, annak jó esélyei vannak arra, hogy drágán „adhassa el magát"; aki a konformista jellemsablonoknak nem felel meg, annak nehéz ebben a rendszerben kívül­ állóként sikeresnek lennie. Az esetleg elfekvő áru az az ember, aki iránt senki sem tanúsít érdeklődést. A jellemfejlődésben az embert az idegen manipuláció sémába préseli, amelynek ő igyekszik megfelelni. Megpró­ bál alkalmazkodni, engedelmeskedni, megtanulni a kívánt magatartást, tehát olyannak lenni, mint a többiek: teljesít­ ményorientáltnak, igyekvőnek, önző módon a saját sike­ rére törekvőnek, verseny tudatosnak. Ennek a manipulá­ ciónak negatív hatása az individualizmus hiánya, mert amit az ember megtanul, az az alárendeltség, az integrációké­ pesség és a jó működés. Nem fejlesztik a kooperatív maga­ tartást, az altruizmust, az egyéni kreativitást, a szabad önkibontakoztatást, a szeretet képességét, a közösségi érzést, az azonosértékűségi érzést, a konstruktív gondolkodást, az intuíciót, a pszichés önkibontakozást, az emocionalitást, az erkölcsi érzékenységet.

A konformistán alkalmazkodott átlagalattvaló páncélza­ tával ellátott jellem már nem képes szabadon és önállóan cselekedni. Erre a „normális" embertípusra gondolt Niemöller német lelkész, amikor 1939-ben leírta az átlagpol­ gár reakcióját a náci rezsim letartóztatásaira: „Először jöt­ tek a kommunisták, és én nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Aztán következtek a zsidók, és én nem szóltam semmit, mert nem voltam zsidó. Aztán elvit­ ték a szakszervezeti aktivistákat, és én nem szóltam sem­ mit, mert nem voltam szakszervezeti aktivista. Akkor el­ vitték a katolikusokat, de én protestáns voltam. Aztán en­ gem vittek el, és már nem volt senki, aki szóljon." Az átlagember „normális" jelleme nem érett jellem. Az át­ lagember morális értelemben jellemtelen. Pszichológiai értelemben a normál jellem dresszírozott, programozott automata, aki előre megjósolható magatartást tanúsít, mint önmaga áruvédjegyét. A modern piac- és közvéle­ mény-kutatás ezért az elmúlt években rendkívül differen­ ciált jellemtipológiákat fejlesztett ki, hogy a karakterauto­ maták fogyasztási döntéseinek prognosztizálhatóságát nö­ velje. Tegyük fel még egyszer a kérdést: kinek használ ez a ma­ nipuláció? Első ránézésre mindenkinek, mert kényelmes, ahogy azt az elhárító mechanizmusok leírásánál megmu­ tattuk. Ezt az előnyt azonban nagy hátrányok árnyékolják be, mert a manipuláció által létrejött jellem ismét könnyen manipulálható. Félrevezetik munkaerőként, fogyasztó­ ként és politikai szavazó tényezőként. Aki egyszer normál jellem lett, az már aligha tud elmenekülni személyének manipulációjától. Az utólagos érés már csak megrázó él­ mények vagy pszichoterápia által lehetséges.

A perfekcionizmus A jellempáncél belső börtön. A rendőr, a tanár, a főnök és a morálteológus a lélek belső világában rejtőzik, és fölöttes Énként szolgaságban tartja ellenfelével, az alattas Énnel az Ént. A szolgaság a perfekcionizmus kényszerében mutat­ kozik meg. A tisztaság, rendesség, ügyesség, intelligencia normái­ nak magas színvonalon kell megfelelni - a többi emberrel való versenyben. Az ember saját tisztaságát, rendességét és ügyességét a hatodik életévtől kezdve fokozottan hason­ lítják össze az egykorú csoportéval, és differenciált osztály­ zatrendszerrel értékelik. A különösen intelligensnek, szor­ galmasnak, tisztának és ügyesnek a távolból int a kire­ kesztő osztályzat, az 1,8-as átlag - lehet izgulni, hogy meg­ legyen az 1,7. A „normális" személyiség- és jellemnevelés tenyészti a perfekcionizmust és termeli a kényszerneurózist. A „mo­ sási kényszer" például a tisztaság perfekcionistán eltúlzott szükségletéből ered - az erkölcsi tisztaságából is. Eleinte az ember naponta tízszer mos kezet, a perfekcionizmus azon­ ban végül minden kézfogás, minden levél felnyitása és min­ den telefonálás után megköveteli, hogy kezet mosson. A mosási kényszer különösen feltűnő szimptóma. Sok más tünet kevésbé feltűnő, például a befejezett tevékeny­ ség kényszeres ellenőrzése. A perfekcionistának a telefon­ beszélgetés után feljegyzéseket kell készítenie a beszélge­ tés legfontosabb tartalmáról - ez rendességnek számít. Többször elolvas egy levelet, hogy valóban egyetlen hiba se legyen benne. Naponta négy országos napilapot olvas el, hogy valóban semmi se kerülje el a figyelmét. Mindez nem tűnik fel neurotikus jelenségnek, hanem alaposságnak szá­ mít. Kényszeresen töpreng az egyik ügyféllel folytatott megbeszélésen, és azon tűnődik, hátha van még valami tisztázatlan dolog. Még egyszer felhívja az ügyfelet, hogy ezt vagy azt p o n t o s í t s a - e z mind alaposságnak, szorgalom-

nak számít. A hétvégére aktákat visz haza, hogy hétfőn előnye legyen azokkal a kollégákkal szemben, akik ezt nem teszik (de többnyire teszik). Levelező tanfolyamon ta­ nulja „A siker örök törvényeit": „Mit akar a Borg-módszer? A Borg-módszer egyidejűleg szellemi képzési mód­ szer és kulcs azokhoz a törvényekhez, amelyek a sikerhez vezetnek" , vagy az „Optimális munka- és életalakítási In­ tézet" Hirt-módszerét rendeli meg és tanulmányozza. Itt megtanulja, hogyan kell vezetnie az „autodinamikus idő­ tervkönyvet", hogyan jut el a zavarok mennyiségi megra­ gadásához, hogyan kell törekednie a „dinamikus tervezés­ re", és hogy hajtsa végre a „dinamikus elemzést". Ha mindez nem segít, akkor a Több siker karrierkaratéval-t olvassa. A tizenkét részből álló Kibernetikai me­ nedzsmenttan, összesen 1200 oldal, 800 márkáért, amelyet Wolfgang Mewes frankfurti vállalati tanácsadó írt, azt ígéri neki: „Sokkal inkább az legyen a döntő, hogy erőit optimá­ lisan vesse be: a leghatékonyabb pontra irányítsa, és ezzel pozitív láncreakciót váltson ki. Ez az elmélet megmutatja, hogyan lehet karriert csinálni kvázi »karatéval«". Ha a karrierkarate nem segít, amit a résztvevők sok köszönőle­ vele erősen valószínűtlenné tesz, akkor még mindig itt van Machiavelli kíméletlen politikájának tanítása. A Cornell's Graduate School of Business and Public Administration „Machiavelli-szemináriumán" Kover professzor megta­ nítja a saját érdekünkben való szenvedélytelen cselekvés stratégiáját. Valamennyi módszer kombinációja előnyére válik a perfekcionistának. Mellényzsebében az autodina­ mikus időtervkönyvvel, a karatekoncentrációt a leghatáso­ sabb pontra irányítva, Machiavelli szellemében szenve­ délytelen egoizmussal programozva minden versenytársát le kellene tudnia söpörni a színről. 4

5

6

De mi van akkor, ha a versenytársak is perfekcionisták, nekik is van autodinamikus időtervkönyvük, karrierkara­ tét alkalmaznak, kibernetikus menedzsmentismereteket használnak fel, és szenvedélytelenül egoistán cseleked­

nek? Akkor egy olyan társadalmi rendszerben élünk, amely beteggé tesz, ahogy ez ma megmutatkozik, mert anélkül, hogy a megfelelő tanfolyamokat végigcsinálták volna, a legtöbben amúgy is az itt megkövetelt magatartást gyakorolják: mindenki harcol mindenki ellen, a perfekcionista különösképpen alaposan.

A normakedv A perfekcionista szeretné a normákat a lehető legponto­ sabban és legkorrektebbül teljesíteni. Azt kívánja, olyan legyen, ahogy azt a jellemsablon előírja, ahelyett hogy úgy fejlődnék, ahogy az hajlamainak és érdeklődésének meg­ felel. Sok egyéniséget áldoznak fel a normának, miköz­ ben ezt szubjektívan egyáltalán nem tekintik áldozatnak. A normának megfelelni ígéretes célnak számít, az ebbe az irányba vezető út neve önnevelés. Ha az ember egy általánosan elismert karakternormá­ nak megfelel, az biztonságérzetet ad. A norma orientációs keret, amelyben az életnek sikerülnie kell. Az egyéni sza­ badság hiányával megalkuszik az ember, hogy ilyen módon elkerülje a félelmet. Ha egy jellemnorma bensővé válik, gyakorlatilag soha többé nem kérdőjeleződik meg. A nyílt személyiségérést leállítják azok az előírt értékek, amelyek a vitathatatlan tekintély súlyával jelentkeznek, hogy Paul Tillich mondatát egy kissé megváltoztatva idézzük. Nem érzi kényszernek az ember a normának való megfe­ lelést, amely az egyéniséget megerőszakolja, és idegen akarat rabszolgájává tesz. Sőt megfigyelhető a kedv a nor­ mához, amelynek a következő mazochista színezete van: dicséretes csak az, ami keménnyé tesz. Ahhoz, hogy az em­ ber az egyéniségét semmibe vegye és jellempáncélba kény­ szerítse, szükség van a mazochista önelnyomási kedvre. Az önelnyomás az Én elleni agresszív, destruktív aktus. A szabad önkibontakoztatás ezzel szemben az egészséges,

eleven Én biofil, életigenlő kifejezése. Az Én elleni dest­ ruktív aktus mindenekelőtt az „azonosítás az agresszorral" elhárító mechanizmusa által történik. Ez az identifikáció lehetővé teszi az agresszor (nevelő személyek és tekinté­ lyek) számára a bevonulást az ember belső világába és az Én elleni destruktív munkát. A gyermek gyenge Énje en­ ged, és e szerint a mottó szerint reagál: ahhoz, hogy elke­ rüljem a konfliktusokat, a szeretet elvesztését, a félelmet és a tehetetlenségérzéseket, az kell, hogy örömöt szerez­ zen nekem, aminek feltétlenül meg kell lennie. A mazo­ chista kedv az önelnyomásban azonban destruktív cseleke­ det marad az Én ellen akkor is, ha az ember végül aktívan törekszik rá, és ha mazochista kielégülést szerez. Ezen a pszichopatológiás folyamaton az a tény sem változtat, hogy ez a fajta fejlődés kultúrkörünkben statisztikailag igen gyakran fordul elő, sőt ez a szabály. A jellempáncél kialakulásához mindig járul egy mazo­ chista tényező. A női lélek jó megfigyelői a nőnek mindig különösen erősen kialakult mazochista vonást tulajdoníta­ nak, és a férfinak inkább szadistát. Mivel a nő elnyomása a társadalomban és a partnerkapcsolatban különösen erős, ez nem is csoda. Én azonban nem hiszem, hogy összességé­ ben a férfi kevésbé Volna elnyomva, mint a nő. Sok terüle­ ten a férfi domináns ugyan a nővel szemben, és ezért szaba­ dabbnak látszik. Sok más területen azonban erősebb el­ nyomás megterhelésének van kitéve, mint a nő. Ezeken a területeken megnyilvánul az ő mazochizmusa is. A mazochizmus és a szadizmus kölcsönösen kiegészíti egymást: ezek olyan reakciómódok, amelyek ugyanabból a forrásból (a megakadályozott, frusztrált önkibontakozásból) fakadnak. A mazochista önelnyomás növeli azt a ma­ zochista kedvet, amelyet az ember a normák teljesítésében lel, de a szadista élvezetet is, amelyet a normáknak má­ sokra való rákényszerítése okoz. A szadizmus a már leírt alapelv: ami rosszat nekem okoztak, azt teszem én is másokkal. Ha engem megaláz-

tak, hasonlóképpen én is meg akarok alázni valakit. A ha­ talom hiányát, amelyet az ember maga átélt, saját hata­ lomélményekkel próbálja kiegyenlíteni. Az a szükséglet, hogy mások felett hatalmat gyakoroljon, különösen gyak­ ran lép fel, ha az embernek megfelelő tehetetlenségi élmé­ nyei voltak. A „hatalom akarása" az elnyomott psziché ki­ fejezése. A szabadon kibontakozott ember nem akarja a hatalmat, érvényesülési törekvése nem perverz, egoizmusa sem embertársai kizsákmányolására és elnyomására irá­ nyul.

Alternatívák A hagyományos jellemnevelés célja az, hogy idegen mani­ pulációval olyan karaktert alakítson ki, amely a kívánt tu­ lajdonságokkal rendelkező áruként adható és vehető. A fölöttes Én kialakításával az idegen manipuláció ügye­ sen átváltoztatható önmanipulációvá. így kialakul a kon­ formista, civilizált ember, akiben kifejlődik a normakedv, és aki perfekcionizmussal szeretné kitölteni a társadalom által előre megadott jellemburkot. Eközben gyakran szadomazochista alapstruktúra keletkezik, amely destruktív hatást gyakorol a saját Énre és a környezetre. A következ­ mények tehát nemcsak a szubjektív Énre nézve negatívak, hanem a társadalomra és a környezetre mint egészre nézve is. A szadomazochista jellemtényező szociális-destruktív módon az embertársak ellen irányul, és a lélek belső folya­ mataiban neurotikus tünetképzéshez vezet. A mazochista jellemtényező kedvez a meglévő áldozatkészségnek, és be­ lül a lélekben támogatja a tünetképzés kialakulását. Minél „fejlettebb" az ember jelleme a kollektív nevelési cél értelmében, annál éretlenebb, mivel személyiségének önkibontakozása le van blokkolva. Ezen semmit sem vál­ toztat, hogy gyakran ezt az érvet hozzák fel: az emberek önneveléssel és saját akaratukból fejlődnek alkalmazko-

dó, konformista, becsvágyó, versenytudatos, egoista jel­ lemmé. Az a jellemburok, amelyre az ember identifikáció­ val maga törekszik, nem önkibontakozás, hanem önmegta­ gadás és az egyéni érési folyamat elnyomása. Mit lehet tenni? A reformnak a gyermekek nevelésénél kell kezdődnie. Az eddig többnyire gyakorolt elnyomó ne­ velési stílusban óriási változást kell végrehajtani, hogy a fö­ löttes Én kialakulása a jövőben a lehető legcsekélyebb le­ gyen. Ez pedig úgy történik, hogy a tekintélyelvű nevelési stílust teljes mértékben mellőzzük, s ehelyett támogatjuk a szabad kibontakozást. A nevelő személyek hatalomgya­ korlásának minimálisnak kellene lennie, hogy ne követ­ kezzék be az agresszorral való azonosulás, és az egyén fö­ löttes Én-megterhelés nélkül bontakoztathassa ki önma­ gát, és aztán képes legyen rá, hogy individuális jellemet érleljen ki, amelyben már nincs szadomazochista alap­ tényező. Ezt az új nevelési stílust természetesen nemcsak a szü­ lőknek kell gyakorolniuk, hanem ennek be kell vonulnia az egész oktatási-képzési rendszerbe, és természetesen első­ sorban a munka világába is. Nemcsak arról van szó, hogy az ahumánus munkahelyeket egy kissé humanizáljuk, ha­ nem a képzési rendszer és a munkahelyek gyökeres újjá­ alakításáról. Ezek azonban pillanatnyilag távoli célelkép­ zelések, amelyeket csak lassan lehet megvalósítani. Az első lépés először is azoknak a népességcsoportoknak a pszichológiai felvilágosítása, amelyek még nem egészen fojtották el az emancipáció és az önkibontakoztatás iránti vágyukat. Ha lassan mind szélesebb körben növekszik már a nyomás a változások irányában, új pedagógiai progra­ mok csak akkor fognak egyre inkább érvényre jutni. De mit tehet az egyes ember, akin már végrehajtották a kol­ lektív jellemnevelést? A fölöttes Én már kialakult, és nap mint nap tudattala­ nul kifejti irányító, kényszerítő hatását. Veszíthet-e ez a fölöttes Én a hatalmából és a befolyásából? Erre a kérdésre

igenlő választ kell adni, ha a fölöttes Énről való tudás nem­ csak intellektuálisan jelentkezik, hanem állandó, éber önérzékelésre való készség alakul ki. A fölöttes Én követelményeket támaszt az Énnel szem­ ben, tilalmakat szab, és a normáknak való megfelelésre kényszerít. Itt a jövőben több higgadtság ajánlatos, egé­ szen a közömbösségig. Egy példa: Werner K.-nak, egy üzem kereskedelmi alkalmazottjának fölöttes Énje többek között tartalmazza a szakmai siker követelményét. A fölöt­ tes Én azt a célt tűzi ki, hogy K.-t az elkövetkező két év so­ rán csoportvezetővé léptessék elő. E becsvágyó cél érdeké­ ben, hogy felemelkedjék és hogy elismerjék, Werner K. túlórázik, és a hétvégeken szorgalmasan tovább képzi ma­ gát. Itt például több higgadtság lenne ajánlatos. Werner K.-nak el kellene határolnia magát ettől a fölöttes Én-kö­ vetelménytől, és le kellene ráznia a felemelkedési kény­ szert. A fölöttes Én természetesen ez ellen az elhatároló­ dás ellen különböző érvekkel védekezik: - Az egy helyben állás visszalépés. Ha nem dolgozom karrierem építésén, kollégáim túlszárnyalnak. - Szorgalom nélkül nincs jutalom. Aki fel akar emelked­ ni, annak az átlagnál többet kell tennie. - Nem akarok outsider, sőt mártír lenni. Ezek az érvek nagyon nyomósak, és ellenállásként hat­ nak az új orientációval szemben. A fölöttes Én követelmé­ nyeitől való elhatárolódás elszigetelten csak nagyon nehe­ zen lehetséges. Az alkalmazkodásra kész becsvágyat könynyebb leküzdeni, ha az ember az egész jellemstruktúrán dolgozik úgy, hogy fellazítja, és nem csupán egyes fölöttes Én-követelményeket épít le. Mindenekelőtt nem szabad, hogy új idegen manipulá­ ciók lépjenek be, amelyek a régi fölöttes Én-struktúra to­ vábbi megszilárdítása irányában hatnak. Új beállítódás­ nak kell kifejlődnie az emberben saját magával és az élet­ normákkal kapcsolatban. í m e néhány a legfontosabb ten­ denciák közül:

• Éber kritikai készség az idegen manipulációkkal szem­ ben. • Bátorság a tévedésekhez és hibákhoz az ember saját ma­ gatartásának értékelésekor. • Bátorság az individualitáshoz és a konformista gondol­ kodás és magatartás bírálatához. • Tolerancia mások individualista reakciói iránt. • Megállapodottság helyett rugalmasság. Próbáljon meg nyíltan megmaradni álláspontja mellett más vélemények­ kel és beállítódásokkal szemben. Követelje meg ezt a nyílt­ ságot és rugalmasságot saját személyével kapcsolatban is. • Szabaduljon meg saját és mások magatartásának perfekcionista értékelésétől. Próbáljon meg higgadtan viszo­ nyulni a tévedésekhez és hibákhoz. • Ösztönözze magában a szeretetet minden iránt, ami ele­ ven és nem sematikus. Viszonyuljon kritikusan a perfekcionizmus és az automatizmus csodálatához. • Keressen magának olyan szakmai tevékenységet, amely­ ben lehetőleg nagy a kibontakozási játéktere. Ennek nem kell feltétlenül vezető állásnak lennie, mert az gyakran még több ellenőrzéssel és egy magasabb szintnek való még nagyobb alárendeltséggel jár. • A szabadabb önkibontakozásra természetesen különö­ sen alkalmas a szakmai önállóság. Ha képzettsége ezt lehe­ tővé teszi, önállósítsa magát, akkor is, ha így kevesebbet keres, mint alkalmazotti állásban. Egy háromezer márkás havi bruttó jövedelem alkalmazottként egy merev üzemi hierarchiában kevésbé értékes az ön személyiségének ki­ bontakozása szempontjából, mint az önállóként megkere­ sett havi bruttó kétezer márka. • Szabaduljon meg mindenekelőtt három kényszertől, a norma-, a karrier- és a fogyasztási kényszertől. A karrier­ kényszer leküzdésére bátorít Con Berner könyve, A kar­ rierterror! • Szabad idejét szentelje érdeklődésének és ötleteinek. Keresse meg egyéni Énjét. Különösen sokat segítenek eb7

ben az olyan kreatív tevékenységek, mint a festés, zenélés, olvasás, barkácsolás. • Foglalkozzék autogén tréninggel, meditációval és kontemplációval. Az autogén tréningbe való bevezetésként ajánlom Gisela Eberlein könyvét: Gesundheit durch autogenes Training (Egészség autogén tréninggel) és Lindemann művét: Überleben im Stress - Autogenes Training (Túlélés a stresszben - autogén tréning). Ezen túlmenően szükséges a pszichológiai tudás további elmélyítése. Itt utalok az ajánlott irodalom listájára, mely e könyv utolsó oldalain található.

A második élethazugság „Az embernek szüksége van példaképekre és ideálokra"

„Mindig azt akartam ábrázolni, mennyi minden van az élet­ ben, ha az ember nem tartja magát a konvenciókhoz, ha hagyja, hogy éljen. Nem szabad más emberek bölcsességébe kapaszkodni, még ha Krisztus vagy Buddha is az." Henry Miller A nevelés példaképekkel operál, akiket követni, és ideá­ lokkal, amelyek elérésére törekedni kell. Ezeket a példa­ képeket és ideálokat az idegen manipuláció közvetíti, és a felettes Én alakulása folyamatába introjektálja, beépíti őket. Alexander Mitscherlich pszichoanalitikus ezt írja: „A szülőkben sorsszerűen közvetített identifikációs tár­ gyak nőnek hozzánk." A példaképek, ideálok és minde­ nekelőtt a bálványok túlmennek az első identifikációs tár­ gyakon, a szülőkön. Ez azonban csak a kezdete egy nagy identifikációs fo­ lyamatnak, amely az élet folyamán tovább halad előre. „A végleges jellemképet azoknak a példaképeknek az egy­ másutánja határozza meg, amelyek az egyénnek élete fo­ lyamán identifikációra felkínálkoztak", írja Alexander Mitscherlich. A fejlődési folyamatban a különböző életkorokban öt fő identifikációs szakaszt lehet megkülönböztetni: 1

2

-

Azonosulás a szülőkkel ( 0 - 5 éves korig) Tanárokkal való identifikáció (6-14 éves korig) Bálványokkal való azonosulás (10 éves kortól) A munka világának normáival való identifikáció (a munkába állás után) - A társadalommal való azonosulás (körülbelül 14 éves kortól) Az egyes társadalmi struktúrák megpróbálják tagjaikat közös kódra rögzíteni, amely kód a társadalmi réteg szerint enyhébben vagy erősebben változhat. Abszolút szabad önmegtalálás, valamilyenfajta felkínált azonosulási minta nélkül, nem képzelhető el. Mégis igaza van Henry Miller­ nek, amikor azt tanácsolja: „Nem szabad más emberek bölcsességébe kapaszkodni, még ha Krisztus vagy Buddha is az." Hogyan kerülhetjük ezt el, hogyan állhatunk ellent az identifikációs nyomásnak? A már végbement azonosulásokat csak nagyon nehezen lehet visszacsinálni, a legkorábbi identifikációkat valószí­ nűleg csak pszichoanalízissel lehet feltörni és megszüntet­ ni. A valamely példakép elleni aktív tiltakozóreakció el­ lenreakcióhoz vezet - az ellenképhez. A teljesítménymeg­ tagadás, a kábítószer-fogyasztás, a toprongydivat antima­ gatartások, amelyek az identifikációs ideál nélkül elképzel­ hetetlenek. Az ellenképbe való kitörési kísérlet szabadu­ lási kísérlet, de nem a vágyott szabad önkibontakoztatáshoz vezet, mert megmarad a függés az ellenkép-ideáltól. Az ellenkép is klisé - és ezért végső soron olyan burok, amelybe az egyén kényszeresen igyekszik belebújni. Aki példaképeket, ideálokat és bálványokat átvesz vagy ellenpéldaképeket és antibálványokat követ, az belekerül az önmanipulációba, és végül eljut az önelidegenítéshez. Frederick S. Perls Gestalt-pszichológus terapeuta az önmanipulációt „önkínzósdi játéknak" nevezi, és ezzel hang­ súlyozza a már leírt mazochista alapvonást. Az egyén számára a mérleg: „Mindez mindig semmivé válik, vagy

extrém esetben valaki látszólag sikeres, egészen az ideg­ összeomlásig. Ez az utolsó kiút." A legtöbb ember azzal tölti az életét, hogy olyanná vál­ jék, mint amilyennek az elvárások szerint lennie kell, ahogy azt az általánosan elismert példakép vagy ideálkép előírja-ahelyett, hogy megvalósítaná önmagát. A legtöbb embernek, aki kollektív ideálok felé törekszik, gyenge az Énje, kicsi az Önmaga, mert ahelyett, hogy önmagukat erősítenék, énkép kialakításán dolgoznak. Meg akarnak felelni egy önmagukról alkotott elképzelésnek, és a kollek­ tív példaképek tulajdonságait kivetítik saját, még kevéssé fejlett tulajdonságstruktúrájukra. Ez az ideál átka: „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve." Aki nem akar olyan lenni, amilyen, tehát nincs bátorsága saját maga individualitásához, az elmu­ lasztja személyiségérését. A második élethazugság, mely szerint ideálokat és példaképeket kell követni, kiegészül az elsővel, mely szerint a normáknak megfelelő jellemet kell kialakítani. A példaképek követése a jellemkialakulást szolgálja. Erről írja Frederick S. Perls: „Magatartása megkövesedik, prognosztizálhatóvá válik, és az ember elveszti azt a képességét, hogy az élettel és a világgal szabadon és teljes erejéből megküzdjön. Előre determinált arra, hogy az eseményekkel csak egy módon boldoguljon, éspedig úgy, ahogy azt jelleme előírja. Paradoxan hangzik, ha azt mondom, hogy a leggazdagabb ember, a legproduktívabb és a leginkább alkotó ember az, akinek nincs jelleme." Az emberek többségének van jelleme az idegen- és önmanipuláció, valamint a saját Énjétől való elidegenedés ér­ telmében. A többségnek nem sikerült az önmagára találás és az egyéni alkotó kibontakozás, mert a közvetített iden­ tifikációs tárgyak túlságosan hatalmasak voltak, és az Én­ nek az autonómiához való ereje túl gyenge. A gyenge Én az öntévesztés veszélye mellett is elhitte a jellemnevelés hazugságait. 3

4

Rosszindulatú agresszióra nevelés A tekintélyelvű nevelési szellem továbbra is uralja a kicsi, szűk gyerekszobákat. „Rendnek kell lennie!" - ez az alap­ szabály. „Ha időnként rácsap az ember a hátsójára, az nem árthat" - mondják újra meg újra a szülők, akik a rende­ lőmbe jönnek, hogy gyermeküket a pszichológussal térít­ tessék észhez (a pszichológus mikulásfunkciója). Sok gyerek számára igen nagy az otthoni mártírium. A szép gyermekkor a legtöbb gyerek számára az elszenve­ dett erőszak pokla. „Évente tizenötezer gyereket bántal­ maz testileg súlyosan az apja és az anyja. Kétszázat megöl­ nek a szülei." Valójában a testi bántalmazások száma is­ meretlen, mintegy négyszázezerre becsülhető. Mégis a Né­ met Állatvédő Egyesületnek mintegy hatszázezer tagja van, a Német Gyermekvédelmi Szövetségnek viszont csak tizenötezer. A gyermekkínzás problémáját, elsősorban a pszichikai szférában, a társadalom még nem ismerte fel. Komolyan vehető antiautoriter nevelési hullám megfigyeléseim sze­ rint az európai népesség körében sohasem volt. Kísérlete­ ket tettek ugyan a szabadabb, emancipáltabb nevelésre, de csak egy elenyésző kisebbség egy rövid divatfázisban (1969-től 1972-ig). Azt hiszem, a tekintélyelvű nevelés nyomása az elmúlt években nemhogy csökkent volna, ha­ nem tovább növekedett. Ez azzal függ össze, hogy a szülők pszichéjére gyakorolt nyomás megnövekedett: nőtt a szak­ mai túlterheltség, a jólét fokozásán való fáradozás, a kar­ rierharc, az idegesség, és szaporodtak a pszichoszomatikus tünetek. Az elnyomást, amelyet az ember átélt, nevelési diktatúraként a gyereknek adja tovább. 5

Nem annyira a testi fenyítések enyhe növekedése jelzi a vészt, ami persze éppen eléggé rossz dolog, hanem a pszi­ chés bántalmazások, mint a nem odafigyelés, lekezelés, le­ értékelés, a tilalmak, korlátozások, a gyermeket túlterhelő

fokozódó teljesítmény követelések sokkal erőteljesebb nö­ vekedése. Egy anya felkereste rendelőmet a fiával. Az anya rend­ kívül ideges volt, a fiú ideges grimaszokat vágott. A klien­ sek számára fenntartott székem fekete szövettel volt be­ húzva. Mielőtt az anya leült, leszedett a székről egy körül­ belül egy centiméter hosszú fonalat. Tisztasági perfekcionizmusa akkora volt, hogy nem tudott leülni, amíg ezt a szálat nem távolította el. Amikor leült, ránézett kilencéves fiára, és a foga között ezt sziszegte: „Állj egyenesen!" És aztán mézesmázosan hozzám fordulva így szólt: „Én csak a fiamnak élek. Azért is jövök önhöz, hogy segítsen neki le­ szokni erről az ideges arcrángatózásról." Ez az anya leadta a gyermekét javításra, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben belátta volna, hogy a félénk-ide­ ges rángatózás oka az ő nevelési magatartásában lehet ke­ resendő. Ezt nevezem én pszichoterrornak a gyerekszobá­ ban. Ezek pszichikai tortúrák, amelyeket a gyereknek a túlzottan hatalmas nevelő személyek okoznak, akiknek a gyermek egy nagyvárosi szűk háromszobás lakásban tehe­ tetlenül ki van szolgáltatva. Nem marad más hátra, mint hogy pszichoszomatikus tünetekkel védekezzék (a leírt esetben ez a grimaszolás) és ezenfelül azonosuljon az agresszorral, tehát kialakítsa a hatalmas fölöttes Ént. A szülők csak nagyon feltűnő szimptómák esetében (tic, ágybavizelés, pusztító dühkitörések, grimaszolás és így to­ vább) mennek el a nevelési tanácsadóba vagy a pszicholó­ gus rendelőjébe. A gyerekek sokkal nagyobb többsége (a szülők nézete szerint) sokkal kevésbé feltűnő szimptómákban szenved (gyomorrontás, mérsékelt iskolai teljesít­ mény, állatok és játszótársak kínzása, elnyomott féle­ lemérzések, idegesség), amelyeket megfelelően kemény nevelési módszerekkel, „pszichológia nélkül" kúrálnak. A nevelés a legtöbb szülői házban nemcsak hogy tekin­ télyelvűen, hanem szuperautoriter módon történik. A mo-

dern pedagógia és pszichológia mind ez idáig úgyszólván semmiféle tudatmegváltoztató hatást nem tudott gyako­ rolni a szülők nevelési magatartására. Ahhoz, hogy a jövő­ ben haladást érjünk el ezen a területen, a pszichológiát va­ lamennyi iskolában be kellene vezetni tantárgyként (két­ szer hetente), hogy legalább a következő nemzedék jobban tisztában legyen a nevelés és a személyiségfejlődés lélektani összefüggéseivel. A helytelen nevelési magatartás oka nemcsak a pszicho­ lógiai ismeretek hiányában keresendő. A legtöbb szülő sej­ ti, hogy túlzottan tekintélyelvűen nevel, és hogy ezzel hibát követ el. Mégis kényszerűen újra meg újra el kell követnie ezt a hibát, mert őt magát túlzottan autoriter módon nevel­ ték, és az elszenvedett nevelési stílust tovább kell adnia. Az elnyomásban lelt kedv lesben áll. Az átélt frusztrá­ ciók hatására az embernek kedve telik abban, hogy maga is frusztrációkat okozzon. A szadizmus és a pusztítási vágy állandóan ugrásra kész, hogy működésbe lépjen. Ezért ért­ hető, hogy Sigmund Freud a nemi ösztön mellett (amely­ nek szervi alapja van a nemi szervekben és a nemi hormo­ nokban) feltételezett egy destrukciós vagy agressziós ösz­ tönt, mert az agresszív-destruktív magatartás azt a benyo­ mást kelti, hogy ösztönös. Erich Fromm pszichoterapeuta 1974-ben ezt írta Sig­ mund Freud ösztöntanáról: „De az új elméletben rejlő ne­ hézségek ellenére ez az elmélet figyelemre méltó teljesít­ ményt jelentett: felismerte, hogy az ember választása élet és halál között létezésének alapkonfliktusa, és feladta a régi ösztönfelfogást egy elmélyült biológiai spekuláció ja­ vára. Freud nem élte meg azt a kielégülést, hogy megoldást talált, és ösztönelméletét torzóként kellett hátrahagynia." Fromm helyreigazította és kiegészítette Freud hátraha­ gyott torzóját. A szexuális ösztönt (a továbbiakban: Erósz) és a destrukciós ösztönt (a továbbiakban: halálösztön) kü­ lönbözőképpen kell megítélni. Az Erósz a biológiai és pszi­ chikai fejlődés normális célja, a halálösztön viszont „pato6

lógiás jelenségnek" tekintendő, amely hatalmi ellenőrzés­ hez (szadizmus) vagy pusztítási kedvhez (nekrofília) vezet. Fromm a fejlődésnek két alaptendenciáját különbözteti meg: vagy biofil ember alakul ki, aki az életet igenli és se­ gíti (normálisan és optimálisan), vagy nekrofil ember jön létre, aki az életet nem igenli, hanem meg akarja semmisí­ teni vagy elpusztítani (ez patológiás). Heinrich Himmler, „Európa vérebe", aki Adolf Hitler­ rel együtt tizenöt-húszmillió orosz, lengyel és zsidó meg­ gyilkolásáért felelős, a szadizmus patológiás esetét testesí­ tette meg, míg Hitler a nekrofília klinikai esete volt. Himmlernek és Hitlernek nem volt freudi értelemben vett destrukciós „ösztöne", hanem ők fejlesztettek ki pato­ lógiás agresszivitást, illetve destruktivitást. A legfontosabb következtetés ebből: az agresszió kifejlődése a rosszindu­ latú agresszió irányában nem ösztönszerű történés, hanem a gyermek-, ifjú- és felnőttkori nevelésen alapszik. Ezt a patológiás fejlődést a szuperautoriter és frusztráló nevelés indítja el. Az autoriter módon elnyomott ember, akinek hatalmas fölöttes Én-struktúrája van, embertársaira gono­ szul agresszívan (szadista vagy nekrofil módon) üt vissza. Himmler és Hitler tehát nem voltak kivételes jelensé­ gek, az a személyiségszerkezet, amely nekik volt, ma is nagy számban fellelhető. Sok emberben szunnyad a dest­ ruktív pusztítási vágy, a hajlam a terrorista, szadista vagy fasiszta hatalom gyakorlására. Himmler és Hitler törté­ nelmi személyek, akik különleges politikai konstelláció folytán ezt a hatalmat gyakorolhatták. Ha az ilyen politikai konstelláció ritka is, de a demokratikus állam is mindig ad lehetőséget a destruktív hatalom gyakorlására sok intéz­ ményben, többé-kevésbé rejtett és tompított formában. A destruktív potenciál igen sok emberben szunnyad, és csak arra vár, hogy aktivizálódhassék. Mindenekelőtt az a hajlam, hogy készséges végrehajtó segítőként legálisan go­ noszul agresszívan tevékenykedhessék a gyakorlatban. Ez a potenciál nem csupán egy kevés kivételes jelenségben 7

szunnyad, hanem hozzátartozik az átlagember lelki realitá­ sához a Német Szövetségi Köztársaságban. A lengyelországi majdaneki táborban elkövetett zsidó­ gyilkosságok ügyében 1975-ben és 1976-ban, harminc év elteltével ítélt a bíróság a düsseldorfi perben az egykori koncentrációs tábor női személyzetének szadizmusáról. A Der Spiegel hírmagazin találóan írta: „Akiket vádolnak, azok most nyájas idős hölgyek kötött kosztümben, gyapjú­ sapkában, tésztaábrázattál. Háziasszonyok, akik ottho­ nukból, a tűzhely mellől vagy egy teadélutánról jöttek." A pszichológust egyáltalán nem lepi meg ez a kispolgári, korlátolt, derék, abszolút normális jelenség, amely mögött szadizmus és destrukció rejtőzik, mert a „normális polgári struktúrában" szükségszerűen benne kell legyen ez a pato­ lógiás, rosszindulatú agresszió. Ugyanakkor, amikor Düsseldorfban megkezdődött a koncentrációs tábori per, Párizsban megtartották Pier Paolo Pasolini Sodoma 120 napja című filmjének ősbemu­ tatóját. Négy nemes polgár, egy bankár, egy gróf, egy bíró és egy püspök, fiatal embereket tart fogva, hogy destruktív szadista orgiákon kínozza őket. Pasolini társadalomkriti­ kának szánta a filmjét: „A hatalmasok mindig szadisták, és akinek a hatalmat el kell szenvednie, annak a teste dolog­ gá, áruvá válik." Nemcsak a hatalmasok, hanem a hierar­ chia alsóbb fokain álló kevésbé hatalmasok is szadisták, akik nap mint nap esélyükre várnak.

8

9

Az önmanipuláció önelidegenedéshez vezet A szokásos szuperautoriter nevelési stílus termeli ki a rosszindulatú agressziót a társadalomban. A rosszindulatú agresszió nincs az emberbe sorsszerűen agresszió- vagy ha­ lálösztönként biológiailag beprogramozva, mint például a nemi ösztön, hanem csupán válasz az elszenvedett tekin­ télyelvű nevelésre és az azzal együtt járó lelki tortúrákra.

A Nobel-díjas Konrad Lorenz híres agressziókoncepció­ ját én nem tartom helyesnek. Ezzel semmiképpen nem akarom leértékelni a jelentős viselkedéskutató tudomá­ nyos munkáját. Konrad Lorenz a tudományt rendkívül ér­ tékes vizsgálati anyaggal gazdagította, amely a viselkedés­ kutatás továbbfejlődése szempontjából fontos volt, és ma is az. Csupáncsak arról van szó, hogy az emberi agresszió­ kutatás értelmezésében nem Konrad Lorenzé az utolsó szó. Sigmund Freudé sem az utolsó szó volt a pszichoanalí­ zisben, ami semmi esetre sem csökkenti zseniális jelentősé­ gét a mélylélektan terén. Konrad Lorenz kutatásait többek között azoknak a né­ hány állatfajnál fellelhető „gátlásmechanizmusoknak" szentelte, amelyek az agressziót megfékezik, és a fajtárs megsebesítését megakadályozzák. Ölési gátlása Lorenz szerint a biológiailag egészséges embernek is van. „Egy ember sem menne még nyúlvadászatra sem, ha a vadat fo­ gaival és körmeivel kellene megölnie." Lorenz figyelmen kívül hagyja, hogy a destruktív-szadista ember nagyon is megölne egy nyulat a körmeivel. Szadista gyerekek szal­ maszállal békákat fújnak fel, amíg azok kipukkadnak, macskák farkát gyújtják meg, vagy tűzijátékpatront köt­ nek rá. Az emberrel veleszületett gátlási mechanizmus tehát nem működik megbízhatóan, a gombnyomásra történő absztrakt katonai ölés esetében pedig aztán egyáltalán nem, ahogy azt Lorenz helyesen felismerte. Nem akarjuk tagadni, hogy a biológiailag és pszichikailag egészséges ember például egy betörővel és annak erő­ szaktételével szemben ellenagresszióval (önvédelem) vé­ dekezik. Téves azonban az a feltételezés, hogy a betörő és a megtámadott ösztönszerű agresszió alapján cselekszik, és hogy ezt az ösztönt a biológiai ösztöndefiníció értelmében kell lereagálni. Lorenz úgy véli: „Több, mint valószínű, hogy az emberi agressziós ösztönök gonosz kihatásai, ame­ lyek magyarázatául Sigmund Freud egy külön halálösztönt 10

feltételezett, egész egyszerűen azon alapulnak, hogy az intraspecifikus szelekció az emberben a ködös ősidőkben ki­ tenyésztett egy bizonyos mértékű agressziós ösztönt, amelyhez mai társadalmi rendjében nem talál megfelelő szelepet." E ponton én más véleményen vagyok. Én nem hiszem, hogy az intraspecifikus agresszió (az agresszió embertől emberig) ösztön, amely a ködös ősidőkben „tenyésztődött ki". Mivel Lorenz az ösztönhipotézisből indul ki, úgy gon­ dolja, hogy az ösztönt le kell reagálni, s ehhez az embernek megfelelő szelepre van szüksége. Ezt a nézetet sem osz­ tom. Az intraspecifikus agresszió felületesen nézve azt a benyomást kelti, mintha egy felhalmozódott ösztön kisülé­ séhez szelepet keresne. így a vita puszta szócsatának lát­ szik: ösztön ide, ösztön oda, az intraspecifikus agresszió je­ len van, felhalmozódik, szublimálódik vagy kisül. És mégis nagyon fontos különbség van aközött, hogy el­ fogadja-e az ember az ösztönelméletet, vagy elveti. Az ösz­ tön biológiai-konstitucionális természeti potenciál, amely ugyan csatornákba terelhető és szublimálható, de végül is megváltozhatatlanul rögződött. Ha azonban az ember az agressziót nem ösztönként értelmezi, hanem mint valami olyat, ami a születés után pszichikai és szociális fejlődés ré­ vén keletkezett, akkor az agresszió nem megváltoztatha­ tatlanul sorsszerű, hanem többé vagy kevésbé erősen kifej­ lődhet - és teljesen hiányozhat is. Ezt a felfogást állatkísér­ letek és antropológiai tanulmányok támasztják alá, és a ku­ tatás mai állása szerint ez az elmélet sokkal inkább helyt­ álló, mint Lorenz ösztönfelfogása. Nagyon jól mutatja be az anti-ösztönelmélet bizonyí­ tékanyagát Erich Fromm Anatomie der menschlichen Destruktivitát (Az emberi destruktivitás anatómiája) című könyvében hetvenkilenc oldalon az Eredmények, amelyek az ösztönkutatók tézisei ellen szólnak című fejezetében. Érdemes elolvasni ezt az 1974-ben megjelent könyvet, ha 11

az olvasó érdeklődik a bizonyító anyag iránt, amelynek is­ mertetésére e munkában nem térhetek ki. Az agressziót a nevelés, tehát az idegen manipuláció ter­ meli ki. Amit az idegen manipuláció nem ér el, azt átveszi az önmanipuláció a példaképek leírt introjekciójával. Ak­ kor leomlik a tudatos összefüggés az idegen manipuláció­ val, és az ember azt hiszi, hogy szabad akaratból csele­ kedve megvalósítja önmagát, miközben önmagát manipu­ lálja. Hogy visszatérjünk az agresszióra: elnyomják és autoriter módon korlátozzák az embert, aki elfojtja az elszenve­ dett agressziók elleni agresszióját (önvédelem) a büntető hatalomtól való félelmében. Az agresszorral való azonosu­ lás révén most már maga veszi át személyének elnyomását (fölöttes É n ) , és fölöttes Énjétől való félelmében elfojtja fölöttes Énje elleni agresszióját. Mivel a fölöttes Én szemé­ lyének része, tehát elnyomja a személyének egy része el­ leni agresszióját. Az ember részben gyűlöli magát. A pokol nemcsak odakint van, a társadalmi nyomorúságban, ha­ nem minden emberben magában is megtalálható. Az idegen manipulációval való összefüggés eltűnt, és többé már nem érthető. A jó szándékok, így hiszi az em­ ber, „az én jó szándékaim, amelyeket többé vagy kevésbé jól tudok realizálni". Azt a kérdést, hogy „honnan jönnek a jó szándékaim?", már nem teszi fel. A k k o r ugyanis így kellene hangoznia a kérdésnek: „Az én jó szándékaim-e egyáltalán, vagy manipuláció eredményei?" Az önmanipu­ láció tehát az észrevétlen önelidegenedés folyamatához ve­ zet. Az ember elidegenedik magától, és azt hiszi, hogy ez saját önálló elhatározása. Elnyomja önelnyomás elleni ag­ resszióját, mert azt hiszi, el kell nyomnia önmagát. Az el­ lenség most önmagában rejlik, és az önelidegenedés máso­ dik természetévé válik. Első és második természete között többé nem tud különbséget tenni. Azt hiszi, hogy második természete az első, egyetlen és igazi.

Ha megtörtént az agresszor (kívül: nevelő személyek, példaképek és ideálok, belül: a fölöttes Én) elleni agresszió elnyomása, ez az agresszió a tudatosság leple alatt tovább működik. Ösztönszerűen sürgetőnek és ösztönszerűen ti­ tokzatosnak tűnik fel, a környezet ellen irányul és az ember saját személye ellen, mint egy elnyomott ösztön, amely ki­ elégülést keres. Az elfojtott agresszió olyan pszichikai fejlődéshez vezet, amely elfajzás, és gyakran a szadizmus, destrukció és nekrofilia irányába visz. Értelmével belátja ugyan az ember, hogy szeretnie kell embertársait, de erre kialakult pszichés struktúrája miatt már nem képes, s a keresztény követel­ mény teljesítésére, hogy még ellenségeit is úgy szeresse, mint saját magát, aztán végképp nem. Ez a keresztény erkölcsi terápiakövetelmény azonban megmutatja, hol kell és lehet elkezdeni a dolgot: aki szereti ellenségét, az megszakítja az agresszió folytatódásának láncolatát, odatartja másik orcáját, és megszakítja az erő­ szak-ellenerőszak-erőszak az ellenerőszak ellen láncola­ tát. Ezt a láncolatot csak olyan ember tudja megszakítani, aki hisz benne, hogy ilyen módon az emberek együttélése jobbá lehet. Kész arra, hogy most megszakítson (nem el­ fojtson) egy agressziót, hogy később profitáljon egy ag­ ressziómentes világból. Valakinek el kell kezdenie, már ma is.

A „normális" és a „nem normális" körüli vita Konrad Lorenz szemében normális a biológiailag termé­ szetes viselkedés. Szerinte nem természetes, ha valaki tu­ datosan megszakítja az agressziós láncot. Ezt írja: „Úgy kell cselekednünk »felebarátunkkal«, mintha legjobb ba­ rátunk volna, noha talán sohasem láttuk, igen, értelmünk segítségével nagyon is be tudjuk látni, hogy kötelesek va-

gyunk még az ellenségeinket is szeretni, ami természetes hajlamaink szerint sohasem telne ki t ő l ü n k . " Én azon a véleményen vagyok, hogy az elnyomást és az autoriter korlátozást (ellenséges magatartást) nem szabad tűrni, és hogy a védekezési agresszió ebben az esetben ter­ mészetes és normális reakció is. A valóság azonban azt mu­ tatja, hogy a védekezési agressziót az emberek félelemből többnyire elfojtják, és aztán sajnos nem gyakorolják. A nem kiélt, felhalmozódott agresszió aztán patológiás fo­ lyamatba megy át. Aki azonban ellenségét (az agresszort) nem agresszívan kezeli, hanem a másik orcáját is odatartja neki, hogy meg­ szakítsa az agressziós láncolatot, az „nem természetesen, nem normálisan" viselkedik, de erkölcsösen, mivel maga­ tartása egy agressziónak véget vet, és a jövőre nézve termé­ szetes magatartást segít elő. A „természetellenes erkölcsi magatartás" hosszabb távon a természetes magatartás győ­ zelmét szolgálja. Az a véleményem, hogy az agresszív ellenséges magatar­ tást, mely az ember saját fajtája ellen irányul, védekező ag­ resszióval el kell hárítani. Az erőszak azonban lehetőleg ne váltson ki fokozott ellenerőszakot, hanem állhatatosságot. Nem mindig helyénvaló az agresszió eltűrésének keresz­ tény magatartása, természetesen nem az az ember saját élete elleni támadás esetében, noha a mártírhalál is a hu­ manitás fontos jele lehet. Az agresszióra az ellenagresszió reakciója biológiailag normális és természetes. Az erkölcsös magatartás az álla­ tokkal összehasonlítva természetellenes. Ha egy legyőzött farkas a harcban a győztesnek harapásra odatartja nyaki ütőerét, és ezzel a harc eldőlt, és abbahagyják, akkor álerkölcsös magatartásról van szó, mivel az nem tudatosan, ha­ nem ösztönhöz kötött séma szerint történik. Mivel az embernek fejlettebb a tudata, mint az állatnak, és kevésbé ösztönhöz kötött, a tudatos erkölcsös magatar12

tás nála tipikusnak és így természetesnek vagy nem termé­ szetesnek tekinthető. Az agresszió megszakításának köve­ telménye az emberi természetnek tehát nincs ellenére, az embernél még a normális tartományán belül van, míg pél­ dául a galambnál természetellenes lenne. Ösztönprog­ ramja alapján még egy békegalamb is megöli a védtelen másik békegalambot, ha egy kalitkába van vele zárva. Ösztönprogramja alapján egy embernek egy másik védte­ len embert nem kell megölnie, ő felfoghatná az agresszió megszakításának morálját, és ahhoz igazodhatna, anélkül hogy ezáltal ellentmondana saját természetének (ösztön­ programjának). Számomra ez a végkövetkeztetés a fontos. Az agresszió nem normális ösztöntörténés - felébreszthető, és újra el­ tűnhet, nem tartozik állandó tényezőként az ember termé­ szetéhez, noha felületesen szemlélve a dolgot ez a látszat. Az agressziómentes ember normális, noha ez társadal­ munkban ellentmond a tapasztalatnak. Statisztikailag te­ kintve a civilizált ember nagyon is agresszív, nemcsak a vé­ dekezési agresszió tekintetében, hanem a szadista-destruk­ tív-patológiás agresszió értelmében is. Hiba volna azonban a statisztikai átlagnormáról követ­ keztetni vissza a normalitásra. A patológiás magatartás fel­ léphet igen gyakran, ezért azonban még nem szabad nor­ málisnak (természetesnek) tekinteni. Az állatkertben élő tigriseknél a ketrecben való ideges fel-alá járkálás a norma, ez a magatartás azonban a természetes életkörnyezetben élő tigriseknél nem tekinthető normálisnak. Fontos, hogy lássuk, milyen külső feltételek mellett lép fel az illető ma­ gatartás. így az embert sem szemlélhetjük elszakítva attól a társa­ dalmi struktúrától, amelyben él. Modern civilizációnkban az ember magatartását meg lehet ragadni statisztikailag, és ami gyakran fordul elő, az statisztikailag normális ebben a társadalomban, de nem normális (a természetes és optimá­ lis értelmében) az embernél általában.

Az emberek azonban túlnyomórészt társadalmuk vonat­ kozási keretei szerint tájékozódnak, és nehezükre esik eze­ ket a vonatkozásokat speciális formájukban látni. Minden társadalom kitermeli a rá jellemző gyakran vagy ritkán fel­ lépő neurózisokat. Mai ipari társadalmunk korának pszichológiailag iskolá­ zott kritikusai csaknem mind azon a véleményen vannak, hogy modern civilizációnkban az ember pszichikailag nem egészséges, és a nem normális magatartás statisztikailag gyakran fordul elő. Bizonyítsa ezt korunk kritikusainak néhány kijelentése. Alexander Mitscherlich pszichoanalitikus szerint: „A nemzetiszocialista tömegmozgalom és a sztálinizmus kibontakozása a szovjet rendszerben - mindkét esetben egy őrült paranoiás rendszer milliókra való kiterjedéséről van szó - megmutatja, hogy az önkéntes elkötelezettség, áldozatkészség, politikai idealizmus hogyan csaphat át a legnagyobb könnyedséggel olyan terrorba, amely már a legkisebb tekintettel sincs az egyén szabadságjogaira." Dieter D u h m pszichológus és szociológus: „Van egy ba­ rátom, akit egy szokatlan boldogság idején »akut mánia« miatt beszállítottak a pszichiátriai klinikára. Amikor ott ki­ űzték belőle a boldogságot, ismét e l e n g e d t é k . . . Ez a nor­ mális állapot azonban nem más, mint a betegség nem feltű­ nő, mert társadalmilag szokásos és elismert formája, a tár­ sadalmi őrület statisztikai átlaga. Ami ettől az őrülettől el­ tér, az betegnek számít." Herbert Marcuse filozófus: „És ez a társadalom mint egész mégis irracionális. Termelékenysége szétrombolja az emberi szükségletek és képességek szabad kibontakozását, békéjét az állandó háborús fenyegetés tartja fenn, növeke­ dése annak a reális lehetőségnek az elnyomásától függ, hogy a létért vívott harc elcsituljon - egyéni, nemzeti és in­ ternacionális s í k o n . " E. Ionesco író: „A koncentrációs táborok v i l á g a . . . nem volt kirívóan iszonyú társadalom. Amit ott látunk, az an13

14

15

nak a pokoli társadalomnak a képe, bizonyos értelemben a kvintesszenciája volt, amelyben nap mint nap élünk." Erich Fromm pszichológus és pszichoterapeuta: „A XIX. században az embertelenség annyit jelentett, mint kegyet­ lenség; a XX. században az ahumanitás a szkizoid önelidegenedésben áll. Az egykori veszély az volt, hogy az ember rabszolgává lett, a jövőbeni veszély az, hogy az emberek robotok lesznek. Elismerjük, a robotok nem lázadóak. De az emberi természet sajátosságát tekintetbe véve a robotok nem képesek élni és pszichikailag egészségesek maradni; »gólemekké« válnak, elpusztítják a világot és saját magu­ kat, mert nem tudják többé elviselni az értelmetlen élet si­ várságát." Frederick S. Perls Gestalt-pszichológus terapeuta: „Az a véleményem, hogy a mai személyiség alapformája a neuro­ tikus személyiség. Ez a véleményem, mert azt hiszem, őrült társadalomban élünk, és az embernek csak az a vá­ lasztása van, hogy vagy részt vesz ebben a kollektív pszi­ chózisban, vagy vállalja a kockázatot, és egészséges ma­ rad, és talán keresztre is feszítik." 16

17

18

Az értékelési kényszer Az egyén nevelése magatartásának állandó értékelésével történik. A nevelő személyeknek megfelelő magatartást megdicsérik vagy jutalmazzák, az attól eltérő magatartást bí­ rálják vagy büntetik. Az értékelés dresszírozási technika, amelyet finom fokozatossággal vetnek be, a pénzzel vagy szimbólumokkal történő jutalmazástól a büntetésig és a kín­ zásig. Már említettem, hogy a pszichológiailag helyes ne­ velés teljességgel lemondhatna a jutalmazásról, szidásról, dicséretről vagy büntetésről mint nevelési eszközökről, és egyes-egyedül az egyén magára találására kellene építenie. A gyereket nemcsak a szülői házban értékelik állan­ dóan, az értékelés folytatódik az óvodában, iskolában, a

továbbtanuláskor, az egyetemen és a munkában. Az l-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös és 6-os iskolai osztályzatok a tudást és az alkalmazkodásra kész megértési készséget értékelik. Az összérdemjegyet azonban a numerus claususra való tekin­ tettel a tizedes vessző után még tovább differenciálják. Az iskolai teljesítmények értékelése az elmúlt években ext­ rém méreteket öltött. A tanárok visszanyerték a hatvanas években csökkent értékelési hatalmukat, ismét egészen urai a helyzetnek, és újra nagyobb nyomást fejthetnek ki tanítványaik lelkére. A haladó pedagógusoknak az osztályzatok megszünte­ tése körüli fáradozásai megfeneklettek. Ú j , további érté­ kelések bevezetéséről van szó - az alkalmassági és szemé­ lyiségtesztről. A sikeres iskolai vagy egyetemi végzettség után az értékelés tovább folytatódik. A személyzeti főnö­ kök tudni akarják: kreatív-e ön? Tudja-e érvényesíteni akaratát? Magabiztos-e? Tud-e agresszívan eladni? Van­ nak-e vezetői képességei? Jó-e a házassága? Az értékelés­ nek nincs soha vége. Az egyes ember meghajol az értékelési terror előtt, és megpróbál megfelelni a mindenkori megkövetelt normák­ nak, megpróbál jó benyomást kelteni, és a kívánt tulajdon­ ságokat kötelességtudóan kifejleszteni magában és felmu­ tatni őket. A személyiség áruvá lett, amely vagy megkapja a jó minőség pecsétjét, vagy nem, és így piaci értékét nö­ veli vagy csökkenti. Még a gondolkodás politikai-ideológiai szabadsága sem lehetséges. A kommunisták között fontos, hogy az ember szigorúan marxista orientációjú szocialista legyen. Meny­ nyire áll ön balra a középtől? „Hiszen ön enyhén jobbra áll a baloldali liberális középtől" - ez megsemmisítő értékelés lehet. A vállalkozók többnyire erősen jobbra állnak, és ők is magukat tartják a jónak, míg a többiek a rosszak, mivel szabad piacgazdaságunkat korlátozni akarják. Megtanultuk, hogy állandóan értékeljük egymást ahe­ lyett, hogy közös nevezőt találnánk, amely összeköt ben-

nünket. Ehelyett mindenki megpróbálja elhatárolni magát másoktól, és a különböző oldalakat jó és rossz oldalként értékeli, miközben azt gondolja, hogy ő maga a jó oldalon áll. Az értékelés, amely a fejlődésben kezdetben kívülről jön, bensővé válik. Immár nemcsak a külvilág értékeli a belső világot, hanem a belső világ (a fölöttes Én) is önma­ gát. Így veszi kezdetét a lélek neurotikus és végül pszichoti­ kus fejlődése, gyakran összefüggésben az elhárító mecha­ nizmusokkal. Az „önkínzósdi játék", ahogy Frederick S. Perls mondja, megkezdi terrorprogramját. Az értékelési ideál mércéket szab, amelyekhez mérten az ember a saját magatartását állandóan dicséri vagy bírálja. Az embernek így el kell bátortalanodnia, kínoznia és végül az ideg-össze­ roppanásba vagy az őrületbe kell kergetnie magát, ha a mérce, amelyet magának állít, különösen szigorú, és ha minden kis hiba halálos bűnként jelenik meg. Elképzelhető az is, hogy valaki különösen jónak értékeli és önjutalmazásokkal elkényezteti magát. Szerelmes ön­ magába, és ápolja saját nárcizmusát. Ebben az esetben az önértékelés nem önkínzósdi játék, hanem önkényeztetősdi, amely egocentrikus önzésbe torkollik. Pszichózis vagy nárcizmus, így vagy úgy, az önértékelés semmi jót nem hoz a léleknek: elidegeníti az embert termé­ szetességétől. Minden kintről vagy bentről jövő ellenőrzés károsítja a test és a lélek egészséges funkcióját. Az életnek kontroll nélkül, a mindenkori helyzetnek megfelelően kel­ lene szabályoznia önmagát. Az önértékelés nem szüksé­ ges, hanem káros. Az önértékelés a társadalomban uralkodó idegen érté­ kelés következménye. A társadalmat az egyes ember nem tudja azonnal megváltoztatni, de elkezdheti a dolgot saját maga megváltoztatásával, és visszaszoríthatja önmagában az önértékelést. Megtanulhatja jobban elfogadni önmagát, úgy, hogy megenged magának hibákat, és aztán természe­ tesen másoknak is elismeri a hibázáshoz való jogát.

Alternatívák Az uralkodó nevelési és képzési rendszert meg kell változ­ tatni. A szülőket elő kell készíteni nevelői szerepükre. A szülői házat követő nevelési intézményeket, többek kö­ zött az egyes iskolatípusokat, radikálisan meg kell változ­ tatni. Az új rendszerben mindenfajta osztályzás megszű­ nik, és új beállítottság jön létre a tanuláshoz és a teljesít­ ményhez. A pszichológiát felveszik az oktatandó tantár­ gyak közé. Megszűnnek az egyes tantárgyak közötti határ­ vonalak, a tantárgyak integrálódnak. A gyerekek egyéni érettségi és fejlettségi szintjük szerint tanulnak, a tanulás tartalma kedvéért, nem pedig, hogy teljesítsenek egy előírt penzumot, elérjék az osztály elé kitűzött célt, vagy hogy jó jegyet kapjanak. A tanárok pszichoanalitikai, individuálés szociálpszichológiai ismeretekkel rendelkeznek. Nem értékelnek dicsérettel vagy büntetéssel (mindmáig ez utóbbi dominál), hanem feladatuk az, hogy segítsenek, ösztönözzenek, bemutassanak, és maguk is ösztönzéseket kapjanak. Vége a pszichoterrornak az osztályteremben. Szép utópia ez, amelyre még sokáig kell várnunk, ha nem sikerül a pszichológusoknak elérniük, hogy a népesség széles tömegei és a politikusok végre meghallgassák őket. Egy sváb mérnök nem akart tovább várni. Megtagadta, hogy két iskolaköteles gyermekét iskolába adja, azzal az indoklással, hogy az iskola a gyerekekre nézve „káros in­ tézmény". Kijelentette a közigazgatási bíróság előtt: „Az iskolák ma objektívan nézve gyermekellenesek, és szük­ ségszerűen károsodásokhoz vezetnek." A mérnökre ötven márka pénzbírságot szabtak ki a beiskolázási kötelezettség megtagadása miatt. Ha több szülő védekeznék különböző indokokkal gyer­ meke beiskolázása ellen, és magánkezdeményezéssel új magániskola-modelleket hoznának létre, az állam kényte­ len volna reformokat végrehajtani. A sváb mérnök esete azonban egyelőre valószínűleg egyedi marad, mivel a la-

kosság nem ismerte fel, hogy az iskola „káros intézmény". Hiszen az átlagos szülői ház is káros intézmény, ahogy azt a második élethazugság elemzése megmutatta. Az első és a második élethazugság kiegészíti egymást, az idegen manipuláció, a jellemképzés és az önmanipuláció a példaképek és ideálok introjekciója segítségével történik. A szülőknél ez a folyamat már lezárult: ők már foglyai en­ nek a két hazugságnak, amelyet nem tudnak leleplezni. Nagyon ritka esetben sikerül egy embernek megszabadul­ nia az első két élethazugságtól, cselekednie és kilépnie a hazugságok szövevényéből. Ez ritkán sikerül, mert a ha­ zugságszövevény nemcsak az első két hazugságból áll, ha­ nem kiegészíti és támogatja az a hat hazugság is, amelyeket még a későbbiekben fogunk leírni. Mégis mindenkit bátorítani szeretnék, hogy optimiz­ mussal lásson neki az élethazugságok leküzdésének. Né­ hány tanács a második élethazugság leküzdéséhez: • Ne tartsa magát a konvenciókhoz. Ne igyekezzék példa­ képeket és ideálokat követni, bár a tekintélyek és a siker­ kalauzok el akarják hitetni önnel, hogy ez szükséges. • Próbálja megtalálni önmagát. Ez nehéz lesz, mert a pél­ daképek és ideálok elzárják az utat. Az autogén tréning és a meditáció azonban segít. • Az önmagára találás nem azt jelenti, hogy tiltakozóállást foglal el, és ellenpéldakép elérésére törekszik, tehát nem teljesítménymegtagadást jelent a teljesítménynyomással szemben, nem kábítószer-fogyasztást az unalom és a per­ fekcionizmus ellen, és nem baloldali politikai állásfogla­ lást, csak mert az első identifikációs személyek politikailag jobboldaliak voltak. Az ellenpéldakép nem valódi önma­ gára találás, mert az ellenpéldakép is csak klisé. • Az önmagára találás nem azt jelenti, hogy az ember fel­ vázol egy képet önmagáról, és annak elérésére törekszik. A felépített énkép önmanipulációhoz és önelidegenedéshez vezet. „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikö­ vezve", és öntévesztéshez vezet.

• Vonja ki magát a nevelő személyek pszichoterrorja alól. Ne alkalmazza az elnyomás leírt pszichoterrorját gyengébb személyekkel szemben. Ne dicsérje és hibáztassa ember­ társait, vessen véget annak, hogy másokat értékel. • Ne hagyja magát befolyásolni magatartásának értékelé­ seitől. Ne tekintse többé a hibákat bűnöknek, és ne osz­ tályozza többé embertársai hibáit. Természetesen lássa a hibákat önmagában és környezetében, tehát nem kritikát­ lanságról van szó. De ne foglalkozzék azzal, hogy egy em­ bert vagy egy dolgot fel- vagy leértékel. Az értékelés csak arra szolgál, hogy az ember önmagát kínozza vagy másokat kínozzon, illetve a nárcizmusba hajszoljon. Keressen közös nevezőt, cselekvési lehetőséget. • Az önértékelés elzárja ön elől az Énjéhez vezető utat, önelnyomáshoz vezet, amely agressziót termel, az agreszsziót pedig többnyire ismét csak elfojtja, és ez öngyűlölethez és neurózishoz vezet. • A külső és a belső elnyomási kísérletek elleni agressziót (önvédelem) ki kellene élnie. Védekezzék azonnal, mert az erőszakra állhatatossággal kell válaszolni. Némely eset­ ben indokolt, hogy az erkölcsiterápia-viselkedés leállítsa az agressziót. Ez az erkölcs ne legyen az „ölési gátlásra" való hivatkozás, hanem tipikusan emberi magatartásként kell értelmezni, amely nem az ösztön irányította, hanem tudatos erkölcsi aktus. • A modern társadalomban patológiás folyamat megy vég­ be. A páciensnek, a társadalomnak terápiára van szüksé­ ge. Erre azonban ön nem várhat, mert ön itt és most akarja magát pszichikailag egészségesen megvalósítani. Ne üljön ölbe tett kézzel, várva a nagy szociálterapeutára. A társa­ dalom betegségére való tekintet nélkül mindenkinek már ma dolgoznia kell szabad önkibontakozásán. • Minél több ember emancipálja és bontakoztatja ki ön­ magát, annál nagyobb lesz hozzájárulásuk a társadalom megváltozásához, és annál egészségesebben, szabadabban és oldottabban élhetünk a jövőben.

A harmadik élethazugság "A biztonság a fontos, a szabadság káoszhoz vezet

" A z t a szakadékot, amely a jövő helye, kitöltjük biztosítási kötvényekkel, status quóval, állandósággal, minden lehetsé­ ges dologgal, csak hogy ne tapasztaljuk meg a jövő előtti nyitottság lehetőségét." Frederick S. Perls Az idegen manipulációnak és jellemnevelésnek kitett, ön­ magát introjekcióval tudattalanul manipuláló, példaképe­ ket és bálványokat követő átlagember eddig leírt személyi­ ségképe a nem szabad ember személyiségképe. Ezt az em­ bert kívülről elnyomják, és ő maga is elnyomja magát lel­ kében, hogy olyan követelményeknek tegyen eleget, ame­ lyek nem a sajátjai, de a bensővé válás révén a sajátjaivá lettek. A nem szabad ember mélyen belebonyolódott az első két élethazugságba, és nap nap után aktívan törekszik arra, hogy ne legyen szabad. A biztonságra való törekvés a korán bensővé vált idegen manipulációból fakad, mely az autoriter nevelő személyek­ től való félelem eredménye. Az elhárító mechanizmusok alkalmazásával az ember eléri a félelem enyhülésének át­ meneti, kezdetben megkönnyebbülést szerző előnyét. Aki a szabályoknak és normáknak tökéletesen eleget tesz, az

átéli a biztonság és védettség érzését, mert elkerüli a fenye­ gető leértékelést és büntetést. Aki a tekintélyek szabályait és normáit teljesíti, az elis­ merést és dicséretet kap. Az alkalmazkodás útját járja (ön­ védelem), és biztonságban érzi magát. A szabadság hiánya biztonságot nyújt, míg a szabad önrendelkezés, a mások ál­ tal meghatározott szabályok és normák elleni lázadás a bi­ zonytalanságba vezet. A biztonság a szabadság hiányával jár, míg az önmagunk által meghatározott út szabadságot nyújt ugyan, de kevésbé biztos. Ez a dilemma - az ember korán a szabadság hiányát választja, és ezért egész életé­ ben nem szabadul meg a szabadság utáni bizonytalan vágy­ tól. Ez a szabadság a saját személyiség autonómiája, ön­ rendelkezés az idegen manipuláció helyett és az ember saját énjében rögződött kényszeres önmanipuláció lerázása. Az ember megpróbálja ugyan leküzdeni a szabadság hiá­ nyát, azonban úgy érzi, hogy tehetetlenül ki van szolgál­ tatva neki. A szabadság utáni vágy ambivalens. Egyrészt törekszik rá az ember, nappali álmodozásaiban és éjszakai álmaiban felidézi, másrészt azonban fél is tőle, és védekezik is ellene. Fél a vágyva vágyott szabadságtól, mert érzi, hogy akkor elhagyja a biztos talajt, és a bizonytalanság fenyegeti. Így áll elő az a paradox helyzet, hogy egyrészt szóban mindenki rajong a szabadságért (valamennyi párt róla beszél), a hét­ köznapok valóságában azonban nem realizálódik a szabad­ ság, hanem harcolnak ellene. Lehet távoli, fontos ideál de túl közel kerülnie nem szabad. Egyszer egy gimnáziumi tanár pszichológiai tanácsot kért tőlem. Szidta az elnyomó társadalmi viszonyokat, ar­ ról beszélt, hogy a kapitalizmus az embert arra kényszeríti, hogy alkalmazkodjék a teljesítménynormákhoz, és hogy a lakosság többsége ki van téve a versenykényszernek, de anyagilag csak egy kisebbség profitál belőle ténylegesen. Lelkesedéssel szólt arról, hogy egy szabadabb társadalom­

nak kellene létrejönnie, amelyben megvalósult a valódi esélyegyenlőség, és a tőkeerős kisebbségek nem zsákmá­ nyolhatják ki és nem manipulálhatják a tőkeszegény nagy többséget. Hangsúlyozta, hogy ő nem kommunista, nem kíván kommunista társadalmi rendszert, mert abban is el­ nyomják és kizsákmányolják az embert. Szabad társadalmi rendszert akart, amely biztosítja a személyiség autonómiá­ ját, és gazdasági egyenlőséget s így szabadságot is nyújt. Amikor azt válaszoltam neki, hogy akkor meg kellene re­ formálni a társadalmat, és először mindenekelőtt a neve­ lésben kellene több szabadságnak és személyiségi autonó­ miának érvényesülnie, mert az embert eddig arra nevelték, hogy ne legyen szabad, akkor tiltakozni kezdett: „Ez az egész fecsegés az antiautoriter nevelésről csak káoszhoz, anarchiához vezet. Hiszen ha mindenki azt teheti, amit akar, és amit önrendelkezése diktál, akkor minden a feje tetejére áll." Ez a válasz jelzi a szabadságtól való félelmet, mert a káosz ijesztő kísértetét festi a falra. Az „anarchia" inger­ szóhoz a gátlástalan társadalom, a teljes összevisszaság fo­ galma asszociálódik: „jaj, ha szabadjára engedik őket". Az anarchia azonban az uralom hiányát jelenti, és az anarchiz­ mus az idegen szavak szótára szerint „az államhata­ lom és -rend tagadásának tana". Mihail Bakunyin orosz anarchista (1814-1876) például valamennyi kormányzat megszüntetése mellett lépett fel, és megpróbálta elősegí­ teni az állami tekintély felbomlását; hogy megvalósítson egy uralkodói nyomás nélküli társadalmat. A pszichoanalízis és a pszichoterápiás iskolák kutatási eredményeikkel egy anarchisztikus, uralom nélküli társa­ dalmat vázoltak fel pozitív értelemben, de hivatalosan és politikailag célzottan nem léptek fel egy ilyen uralom- és hierarchiamentes társadalom megvalósításáért. Hangsú­ lyozták ugyan a társadalom betegségét, és diagnosztizálták a társadalomba belebetegedett ember elnyomásból eredő

tüneteit, de konkrét társadalmi programhoz, a személyi­ ségkibontakozás és önrendelkezés új jövőjének felvázolá­ sához nem volt merszük. Az ember fel tud nőni idegen manipuláció és olyan dresszírozó módszerek nélkül, mint a dicséret és a szidás, fel tud nőni olyan szabályok és normák introjekciója nél­ kül, amelyek elnyomják. Meg tudja tanulni az önrendelke­ zést anélkül, hogy manipulálnia kellene önmagát. A sza­ badságtól való félelem nem szükségszerű. Meg lehetne va­ lósítani az ember önmagára találásának és önrendelkezé­ sének szabadságát. Először meg kell szüntetni a szabadságtól való félelmet. A gimnáziumi tanár ecsetelte saját gyermekeinek nevelé­ sét. Noha lelkesen beszélt az önrendelkezés szabadságáról, gyermekeit klasszikusan tekintélyelvű módon nevelte. In­ doklása: „Ameddig a társadalom olyan, amilyen, autoriter módon kell nevelnem a gyerekeimet, mert később be kell illeszkedniük és alkalmazkodniuk kell." Tévedés, hogy a szabad önrendelkezésre nevelt gyer­ meknek társadalmunkban kudarcot kell vallania. Ellenke­ zőleg: kreatívabban és felelősségteljesebben bontakoztat­ hatja ki önmagát, és ezért semmi esetre sem „megy tönkre". Az antiautoriter óvodákban nevelt gyerekek beis­ kolázása megmutatta, hogy ezeknek a gyerekeknek a ha­ gyományos iskolákban nem kisebb az intellektuális telje­ sítménye, sőt ellenkezőleg, pozitívan tűnnek fel agresszió­ mentes és kreatív magatartásukkal. A gyermekek autonóm személyiséggé való nevelését bármikor meg lehetne kezdeni anélkül, hogy az oly gyak­ ran emlegetett „károkat" előidéznénk. Szomorú nézni, hogy intelligens szülők szabadságvágyuk ellenére gyerme­ küket beledresszírozzák a szabadsághiányba és az alkal­ mazkodásba. Ennek oka saját ambivalens viszonyuk a sza­ badsághoz és az elnyomásnak már említett kényszeres to­ vábbadása. A változás csak széles körű felvilágosítással és társa-

dalmi reformokkal lehetséges. Ezért szeretnék felszólítani minden pszichológust és pszichoterapeutát, hogy a médiá­ ban való szerepléssel működjék közre ebben a felvilágosító munkában. Nincs sok értelme, hogy elbástyázza magát az ember a tudás elefántcsonttornyában, ha ez a tudás csak a szakma világa számára raktározódik el.

Az életfélelem A félelem problémájáról sok szó esett az elhárító mecha­ nizmusok kapcsán, amelyek a félelem elkerülésének tech­ nikáiként működnek. A legkorábbi elhárító mechanizmus, az identifikáció a tekintélyszemélyek büntetésétől és szere­ tetmegvonásától való félelemből alakul ki. Az elfojtás ak­ kor kezdődik, ha az ember fél az autoriter személyektől és a fölöttes Én lelken belüli instanciájától. A projekció az el­ fojtás kíséretében lép fel. Saját késztetéseit elfojtja az em­ ber, de embertársaiban bírálja őket. Így küzdi le a saját késztetéseitől és azok áttörésétől való félelmét. A tünetképzés az elfojtások és konfliktusok nyílt kiélé­ sétől való félelemből keletkezik. A póttárgyakra való elto­ lás akkor lép fel, ha az ember az eredeti tárgytól fél. Itt is a félelem az elhárító mechanizmus elementáris ki­ váltója. A szublimáció a félelem szükségéből erényt csinál. A reakcióképzés esetében az ösztön-Én-impulzusok félel­ met váltanak ki, és a gyűlölet érzései ezért látszólag gyen­ géd érzésekké alakulnak át. Az elkerülésnél a félelem egészen egyértelmű: ami félel­ met kelt és ami a frusztráció veszélyét rejti magában, azt az ember egyszerűen elkerüli. A racionalizáció akkor lép fel, ha a magatartás félelmet keltő valódi okait eltussolja és ér­ telmével igazolja. Az önbódítás arra szolgáló technika, hogy a félelmet tompítsa, így az ember átmenetileg elfe­ lejtheti a félelmét. Ugyanígy hat a „pszichofarmakumokkal való leárnyékolás" elhárító mechanizmusa.

A tehetetlenségnyilvánítás is a cselekvéstől való félelem­ ből ered. Aki tehetetlen, visszavonulhat tehetetlensége nyugodt kuckójába anélkül, hogy szembe kellene néznie a viszonyok megváltozásával. A szerepjátszás eredete is a félelem: a szerep biztonságot nyújt az emberekkel való érintkezésben. Az érzések körülpáncélozása az ember sa­ ját impulzivitásától és spontaneitásától való félelemből tör­ ténik: félelemből kontrollálja érzéseit, és uralkodik rajtuk. A félelem mint alapjelenség mindig jelen van, és részes az elhárító mechanizmusok létrejöttében. Az elhárító me­ chanizmusok előnye a félelem átmeneti elkerülésében vagy legalábbis a félelemtől való megkönnyebbülésben rej­ lik. Az elhárító mechanizmusok hátrányaira, amelyekkel ez az előny nem ér fel, már utaltunk. Az egyes élethazugságok is a félelem leküzdését szolgál­ ják, különösképpen a harmadik élethazugság: „A bizton­ ság a fő. A szabadság káoszhoz vezet." A biztonságra tö­ rekvés, az élet valamennyi területének normákkal, szabá­ lyokkal, előírásokkal, programokkal és tervekkel való be­ biztosítása mind arra szolgál, hogy száműzze az élet bi­ zonytalanságától való félelmet. A félelem tehát döntő szerepet játszik a pszichikai struk­ túrában a személyiség- és jellemfejlődés és az élettel való megbirkózás során. A legtöbb pszichés zavar félelem által keletkezett, és egy megkísérelt, de rosszul sikerült félelemönterápia tünete. A félelem széles körben elterjedt a lakosság között. Egy közvélemény-kutatásban, amelyet Selbstbewußtsein kann man lernen (Az önbizalom megtanulható) című könyvem olvasói körében végeztem 1974-ben és 1975-ben, ezt a kér­ dést tettem fel: miről szeretett volna többet olvasni? Tizen­ három téma közül a megkérdezettek ötvenkét százaléka (kétszáz olvasói kérdőívet értékeltünk) a „bátorság az önérvényesítéshez", ötven és fél százalék pedig „a félelem problémái" témára szavazott. 1

Az önérvényesítés és az önkibontakoztatás a legna­ gyobb probléma, emellett félelemproblémák és kisebbségi komplexusok merülnek fel ellenállásként.

4. táblázat: Miről szeretett volna többet olvasni? Százalék Bátorság az önérvényesítéshez A félelem problémái Kisebbségi komplexusok A képességek kibontakoztatása Az emberi magatartás motívumai Konfliktusok leküzdése Szexualitás és öntudat Az élet értelme A szerelemképesség felszabadítása Terápiás módszerek A nevelési helyzet A társadalmi struktúra Problémanapló

52 50,5 47 44,5 44,5 43,5 38,5 37 33,5 27 24,5 15 10,5

Több témát meg lehetett jelölni. A megkérdezett szemé­ lyek 44,5 százaléka nő volt, 55,5 százaléka férfi. A kor sze­ rinti megoszlás a következő volt: tizenkilenc év alatt 18,5 százalék, tizenkilenc és huszonöt év között 39,5 százalék, huszonöt és harminc év között 20,5 százalék, harminc és negyven év között 15 százalék és negyven év fölött 6,5 szá­ zalék. Félelemből több hatalomra, sikerre és biztonságra tö­ rekszenek az emberek, ezért szerepelnek az érdeklődés ranglistáján egészen felül a következő témák: önérvényesí­ tés, kisebbségi komplexusok (leküzdése), a képességek ki­ bontakoztatása. A félelemproblémák okozói, a nevelési

helyzet és a társadalmi struktúra, egészen az érdeklődési ranglista alján szerepelnek. Az embereket tehát kevésbé érdeklik azok az információk, amelyek a helytelen nevelés és a beteg társadalmi struktúra okairól adnak képet, ha­ nem egoista módon elsősorban aziránt érdeklődnek, ho­ gyan tudnak jobban érvényesülni, félelmüket és kisebbségi komplexusaikat leküzdeni, hogyan tudják jobban kibonta­ koztatni saját képességeiket. Azt hiszem, az emberek nem ismerik fel, hogy a nevelés és a társadalmi struktúra saját problémáik fő okozói. A leg­ többen önmagukban keresik a hibát. Bűnüket abban lát­ ják, hogy hiányzik belőlük az önérvényesítéshez való bá­ torság, és hogy félelmektől és kisebbségi komplexusoktól szenvednek. A félelmeket és a kisebbségi komplexusokat azonban csak akkor lehet valóban megszüntetni, ha a neve­ lés többé nem ébreszt félelmet, és a társadalom humánus, úgyhogy nincs ok a félelemre. A társadalom uralkodó erői a félelmet eszközként hasz­ nálják arra, hogy az embereket engedelmessé tegyék, és uralkodjanak rajtuk. Dieter D u h m pszichológus Angst im Kapitalismus (Félelem a kapitalizmusban) című könyvé­ b e n részletesen elemezte a félelem társadalmi feltételeit. Részletesen leírja itt a legfontosabb társadalmi meghatáro­ zottságú félelemforrásokat: például a fennálló uralmi struktúrákat, az emberi kapcsolatok árujellegét, az elide­ genedést mint életformát, a teljesítményelvet mint a féle­ lem forrását, a versenyelvet, a kis családot, az uralkodó er­ kölcstant, szexuáletikát, munka- és tulajdonetikát, a féle­ lem reprodukcióját az iskolában és a templomban, az osz­ tályhoz tartozás és a státusgondolkodás keltette félelmet. Akit érdekel a félelem keletkezésének társadalmi megha­ tározottságú háttere, annak nagyon ajánlom, olvassa el ezt a könyvet. 2

Szeretném hangsúlyozni, hogy kapitalista társadal­ munknak ezt a kritikáját nem „tipikus marxista" fogal­ mazta meg. Nincs tehát okuk a jobboldali beállítottságú

embereknek arra, hogy ezért ne olvassák el. Egy hozzám írott levelében a szerző ezt közölte: „Okleveles pszicholó­ gusként és doktorált szociológusként 1974 nyarán felhagy­ tam főiskolai tanári tevékenységemmel, mert a jelenlegi (polgári és marxista) tudományos üzemnek nem akartam több engedményt tenni." A társadalomkritikát tehát nem volna szabad spontánul a marxizmussal asszociálni, és aztán ideológiailag leérté­ kelni, ahogy azt gyakran tapasztalom - hiszen ez is egyfajta félelemelhárítás. Amikor Herbert Gruhl CDU-s parla­ menti képviselő közzétette Ein Planet wird geplündert (Egy bolygó kifosztása) című könyvét, szenzációnak szá­ mított, hogy ez a radikális társadalomkritika éppen egy CDU-s személyiségtől származik. Az ideológiai címkék ragasztgatása kényelmesnek érzett félelemkorlátként áll az igazság megtalálásának útjában.

Az alkalmazkodás „Egyre több embernek az az érzése, hogy nincsenek kétsé­ gei, nincsenek problémái, nem vállal kockázatot, tehát mindig »biztonságban« kellene magát éreznie" - írja Erich F r o m m . Az emberek megpróbálnak elmenekülni a kétsé­ gektől, a problémáktól, a kockázatoktól való félelem elől, éspedig úgy, hogy alkalmazkodnak. Azt hiszik, ha mindent jól csinálnak társadalmi rétegük, szakmai és korcsoportjuk normái szerint, akkor elnyerték a boldogságot, és szám­ űzve van a félelem. Aki nem hagyja, hogy kétségei támadjanak, és nem vál­ lalja az önmagára találás kockázatát, hanem engedelmes­ kedik a névtelen tekintély parancsainak, az viszonylag biz­ tosnak és sebezhetetlennek érzi magát. Ezért a biztonsá­ gért azonban nagy árat fizet az alkalmazkodással, az egyé­ nivé válás megakadályozásával, a belső és a külső szabad­ ság elvesztésével. 3

A kezdetben meghatározott tekintély követelményeihez való alkalmazkodás a szülők követeléseihez való alkalmaz­ kodás; itt kezd valamennyi elhárító mechanizmus először működésbe lépni. A konkrét tekintély a kor előrehaladásá­ val egyre névtelenebb és kevésbé felismerhető lesz. Az egyénivé válás megakadályozását, amelyet az ember gye­ rekként fájdalmasnak érzett, a kor előrehaladtával egyre kevésbé könyveli el tudatosan veszteségként, míg végül az egész individualizálódást valami olyan rossznak látja, amit le kell értékelnie. Egy vezető állásban lévő harmincöt éves kereskedelmi alkalmazottnak egy tanácsadás alkalmával feltettem a kér­ dést: „Mit gondol erről teljesen egyénileg, függetlenül a tu­ dósok és politikusok véleményétől?" így válaszolt: „Az én egyéni véleményem nem számít, hiszen csak az a fontos, hogy ismerem és képviselem az uralkodó véleményt." Vá­ laszként megkérdeztem tőle: „Milyen területen hagyná ér­ vényesülni az individualitását?" Válasza ez volt: „Én indi­ vidualitásellenes vagyok, és nem is képviselem az indivi­ dualizmust. Az individualizmus divatjamúlt, és a roman­ tika korában volt a helye. Ma technikai korszakban élünk. Az individualitáshoz az én szememben tévedések és hibák tapadnak." Azt kérdeztem tőle: „Akkor hát lehetőleg kevés indivi­ dualitást akar kifejleszteni, és tökéletesen akar működni egy példaszerű emberkép értelmében? Meg tudja ezt köze­ lebbről magyarázni?" így válaszolt: „Úgy van. Az én ideá­ lom a rendes, talpraesett, jól működő menedzser, aki racionálisan hozza meg döntéseit, individuális érzelgősség nélkül. Ami individuális, annak kívül kell maradnia. Ami fontos, azok az objektív tények és az objektív adottságok­ hoz való alkalmazkodás." Ebből a válaszból világossá vált, milyen nagy befolyást gyakorolt egy névtelen autoritás (azaz a technikai civilizá­ ció és a menedzserideál) erre a vezető állású alkalmazottra. Megpróbálta feladni egyéniségét egy olyan emberkép ked-

15. ábra: „Ilyen szeretnék lenni"

véért, amelynek kész volt alárendelni magát, és amelyhez kész volt alkalmazkodni. Számára az individualitás valami ódivatú rossz dolog volt, amely nem illett bele „modern" személyiségstruktúrájába. Az individualitás félelmet kel­ tett benne, mert a tévedés lehetősége tapad hozzá. Azt a gondolatot, hogy az a jól funkcionáló emberkép, amelyre törekedett, szintén tévedés lehetne, elhárította, mert eközben is félelem támadt benne. A legtöbb ember igyekszik alkalmazkodni egy olyan em­ berképhez, amely nem, kor, foglalkozás és társadalmi ré­ teg szerint változik. Csak ritkán tesz hitet saját személyé­ nek individualitása mellett, és ritkán mondhatja: „Én én vagyok", függetlenül az uralkodó véleménytől, erkölcstől, normától, szereptől.

A kollektív neurózishoz vezető út A kollektív neurózishoz vezető út előre ki van jelölve. A biztonságszükséglettel és a félelem elkerülésével az em­ ber aktívan törekszik a konkrét és névtelen tekintélyhez való alkalmazkodásra. Az egyén megpróbál feloldódni egy kollektív társadalmi jellemben, megpróbálja erőnek erejé­ vel belekényszeríteni magát a kollektív jellembe. Akinek ez sikerült, az embertársait aszerint értékeli, „helyes" kollektív jellemük van-e vagy sem. Mindenki, aki alkalmazkodni akar, egy napon bíróvá lesz a többiek felett, Prokrusztésszé, aki embertársait mindig ugyanolyan ágyba erőszakolta bele: ha túl hosszúnak találta a lábukat, le­ vágta őket, ha viszont túl rövidnek, akkor megnyújtotta. A pszichikai Prokrusztész-ágy az emberek többsége szá­ mára nagy lelki kínokkal jár, akkor is, ha „önként" töre­ kednek az alkalmazkodásra, mint az az alkalmazott, aki­ nek a szavait idéztem. A kínt a pszichés megbetegedés je­ lenti, ha az egyéniesedést elnyomják, és az ember érzi, hogy személyével és életével „valami nincs rendben".

A konformizmus feladata ugyan, hogy elkerülje a félel­ met, és biztonságot hozzon, de ez is újra új félelmet okoz, mert az alkalmazkodás nem sikerül tökéletesen. Az ember félelemből az alkalmazkodás tökéletességére törekszik. Ez azonban csak a legritkább esetben sikerül, úgyhogy ezzel újabb félelemforrás van adva; a többiek vélhetően felfede­ zik, hogy az alkalmazkodás itt vagy ott még nem tökéletes. Szerepükhöz teljesen alkalmazkodott embereket gyak­ ran találunk magas pozícióban, ahol az alkalmazkodást áhított jutalmakkal, státusszimbólumokkal, magas fizetés­ sel, előjogokkal és presztízzsel honorálják. Ezek a szere­ pükhöz csaknem tökéletesen alkalmazkodott menedzse­ rek és politikusok magabiztosnak és félelemtől mentesnek hatnak. Csak a tapasztalt megfigyelő ismeri fel túlzott ma­ gabiztosságuk finom hangsúlyain a bizonytalanságot és az alkalmazkodás kulisszája mögött rejtőző félelmet. Ezek az emberek kifejlesztettek egy technikát a félelem kijátszá­ sára úgy, hogy mesterien menekülnek előre. Felvett arro­ ganciájuk és gőgös magabiztosságuk azonban elárulja a lappangó félelmet, amelyet ki kell játszaniuk. A valódi ar­ rogancia ezzel szemben egészen magabiztos, nincs szük­ sége felvett allűrökre, blazírtan nyugszik önmagában. A kollektív neurózishoz vezető útnak kedveznek azok a neurotikus példaképek, akiket fellépésük és hatalmuk miatt csodálnak, és akik utánzásra csábítanak. A neuro­ tikus tekintélyek neurotikus alattvalókat termelnek, akik önként akarnak befeküdni példaképeik Prokrusztészágyába. A kollektív neurózishoz vezető utat az első három leírt élethazugság előre kijelöli. Az individualizálódás megaka­ dályozása, az önmanipuláció, a szabadság hiánya és az al­ kalmazkodás révén szerzett vélt biztonság kényszerűen ve­ zet a neurózisba. A lelki betegség normává lett. Csak an­ nak van még esélye rá, hogy megmentse a lelkét, aki meg­ tagadja, hogy a norma értelmében legyen normális.

Alternatívák A civilizált társadalom tovább járja a kollektív neurózishoz vezető útját. A neurotikussá válás folyamata egyre terjed a lakosság körében. Ennek a folyamatnak a feltartóztatásá­ hoz átfogó szociálterápia szükséges. A pszichológusok és pszichoterapeuták hangja végre politikai súlyt kellene hogy kapjon. Ettől azonban még messze vagyunk. Az a felfogás uralkodik, hogy az egyes embernek magá­ nak kellene törődnie személyes pszichés boldogságával. Ha pszichoszomatikusan megbetegszik, akkor ez a saját hi­ bája, és nem a társadalom bűne, és pszichoterapeutára van szüksége, hogy ismét használhatóvá tegye magát a társada­ lom számára. A „társadalom" nevű páciens terápiaszük­ ségletéről nem beszélnek komolyan. Az első három élethazugság keletkezésének elemzése vi­ lágosan megmutatta, hogy az embert ez a társadalom bele­ hajszolja az élethazugságba, és hogy lelki deformációja és elnyomorodása pszichikai törvényszerűségek szerint zajlik le. Ennek tudása felmenti az egyes embert a bűntudat ér­ zése alól: felismeri, hogy szenvedése és pszichés nyomorú­ sága társadalmi meghatározottságú, tehát nemcsak egyéni sors, hanem tömegjelenség. Az attól az érzéstől való szaba­ dulás, hogy az ember egyénileg csődöt mondott, ösztönzi az arra való készséget, hogy dolgozzék saját élete és a tár­ sadalom újjáalakításán. Ennek a könyvnek célja elsősor­ ban az, hogy betöltse ezt a felvilágosító és szabadító funk­ ciót. Szándéka feltárni az elhárító mechanizmusokba és az élethazugságokba való belebonyolódást, és ösztönözni ezek leküzdésére. A harmadik élethazugság az, hogy az ember beleragad a biztonsági gondolkodásba az egyéni szabadság rovására. A bizonytalanságtól és a szabadságtól való félelmet le kel­ lene építeni. Ezáltal sokat nyerhetnénk az autonóm szemé­ lyiségfejlődés tekintetében.

• Próbáljon meg elszakadni a biztonsági gondolkodástól, és a mindenkori jelen helyzet pillanatában élni. Csak itt és most van jelen teljesen az élet. A pillanat szabadságát tehát mindig tudatosan kellene átélni. Erich Fromm ezt az érés fontos feladatának tartja: „A pszichés feladat, amelyet az ember önmaga elé kitűzhet és ki kell tűznie, nem abban áll, hogy biztosnak érezze magát, hanem abban, hogy a bi­ zonytalanságot pánik és indokolatlan rettegés nélkül tudja elviselni. • A szabályokat, normákat és programokat tekintse vala­ miféle idegen és mesterségesen létrehozott dolgoknak, egy társasjáték játékszabályainak, de ne többnek. Ezeket a já­ tékszabályokat azonban nagyon komolyan veszik, mert be nem tartásuk félelemmel jár, részben a tekintélyszemélyek részéről történő szankciókkal is. • A félelmet le lehet győzni, ha az ember visszanyeri az egyéniségét. A személyiség autonómiája csak úgy lehetsé­ ges, ha az ember hitet tesz egyénisége mellett. Ez a hitval­ lás félelmet kelt, mert fel kell hozzá robbantani az alkal­ mazkodási normákat. Az alkalmazkodás védelmet nyújt, míg az individualitás a kiszolgáltatottság bizonytalan érzé­ sét kelti - eleinte. Minél több individualitást nyer vissza az egyes ember, annál erősebb lesz a saját magába vetett bi­ zalma. Az individualizálódási folyamat (el az alkalmazko­ dástól) csak lépésről lépésre mehet végbe. Ez a folyamat fáradságos küzdelem a mind nagyobb és nagyobb szemé­ lyes szabadságért. Az idegen meghatározottságból lassacs­ kán önrendelkezésnek kell kialakulnia - az eddigi viszonyí­ tási személyek szkeptikus értékelése ellenében. • Az egyéniség szabadsága az eddigi viszonyítási szemé­ lyek fel- vagy leértékelésétől való függetlenség. Ezzel együtt jár a függetlenség a sikerként vagy balsikerként való minősítésektől. A siker a visszanyert szabadság - függetle­ nül a társadalom anyagi jutalmaitól és a presztízsszimbólu­ moktól. A visszanyert szabadság többet ér, mint például 4

egy fizetésemelés. A pszichikai egészség csak akkor lehet­ séges, ha az ember feladja a biztonsági gondolkodást és az alkalmazkodás neurotizáló védettségét. • A személyes szabadság visszanyerése itt és most csak úgy sikerülhet, ha az ember leküzdötte az első két élethazugsá­ got, és a harmadik élethazugsággal a következő öt életha­ zugságot is feladja.

A negyedik élethazugság „Mindenki önmaga legjobb barátja"

Milyen a modern ember kapcsolata embertársaival? Két absztrakció, két élő gép kapcsolata, amelyek használják egymást. A munkaadó kihasználja a munkavállalót; a ke­ reskedő ügyfeleit. Mindenki használati tárgy valaki számá­ ra; mindenkit bizonyos mértékű barátságossággal kell ke­ zelni, mert ha ma még nem használ is nekünk, később egy­ szer még hasznunkra lehet." Erich Fromm A menedzserszemináriumokon az egoizmust úgy tanítják, mint a szakmai siker taktikáját. A leghíresebb sikertan a machiavellizmus, mely a firenzei Niccolö Machiavelliről (1469-1527) kapta a nevét. Il Principe (A fejedelem) című művében az államérdeket és az abszolút uralmat az erköl­ csi elvek fölé helyezte, és kíméletlen hatalmi és sikerpoliti­ kát képviselt. Machiavelli állampolitikai gondolkodását individuálpszichikai koncepcióvá alakították. Minden alkalmaz­ kodó, becsvágyó törtető egy kis Machiavelli szeretne lenni, és hatalmi befolyását kíméletlenül szeretné növelni. A Machiavelli-személystruktúra a következő vonásokat mutatja: - Az érzelmeket visszaszorítja, és a fellépését, ameny-

nyire csak lehetséges, érzelmek nélkülivé alakítja, hogy egy rezzenése se árulja el tervezett taktikáját. - Embertársait sakktáblán mozgó tárgyszerű szubjek­ tumnak tekinti. Érzelmek és részvét nélkül, erkölcsi ag­ gályoktól függetlenül manipulálja őket. Ebben az érte­ lemben találó Josef Kirschner könyvének a címe: Manipulieren - aber richtig (Manipulálni - de helyesen). 1974-ben ez a könyv, mint az várható volt, felkerült a Der Spiegel bestsellerlistájára. - Erkölcsi aggályai a machiavellistának nincsenek, mert neki csak az elért eredmény számít, akkor is, ha az ön­ csalás és hazugság eredménye. - Ami fontos számára, az a realista és „kőkemény" al­ kalmazkodás a realitáshoz. Az egyedüli bálványok a ha­ talom és a siker. A machiavellista nem töri a fejét a társa­ dalom megjavításán, hanem megpróbál „legálisan" pro­ fitálni embertársai és a társadalom nyomorúságából és gyengeségeiből (például a joghézagokból). - Nem számít neki más, mint amit konkrétan meg lehet csinálni, és ami neki személyes előnyt jelent, akkor is, ha abból másoknak hátránya származik. - A tipikus machiavellista megpróbálja edzeni érvénye­ sülési képességét; öntudatosan, diplomatikusan, érzel­ meit ellenőrizve és barátságosan, de három lépés távol­ ságot tartva lép fel. 1

Amerikában a machiavellizmus igen népszerű a mene­ dzserek körében. A Cornell's Graduate School of Business & Public Administration „Machiavelli-szemináriumokon" tanítja a kíméletlen karriertechnikát. Európában is csak­ nem minden menedzserképzés a machiavellizmuson alap­ szik, noha a firenzei nevét más, jól hangzó megjelölésekkel helyettesítik. Nemcsak a menedzserek cselekszenek Machiavelli módjára, hanem - ez Machiavelli tulajdonképpeni területe mindenekelőtt a politikusok és az államok is - a harmadik

világ fejlődő országai éppúgy, mint a régi kapitalista álla­ mok. Brazíliáról ezt írta a Der Spiegel 1972-ben: „A bérek szigorú visszafogása és a jövedelmek éles koncentrációja hozzátartozik a brazil »csodát« 1967 óta menedzselő negy­ venhárom éves pénzügyminiszter, António Delfim Netto fejlesztési stratégiájához. »A mi kapitalizmusunk nem is­ mer szégyenérzetet« - dicsekedett a Sáo Pauló-i egyetem egykori közgazdász professzora (Nettó). " Az olyan gazda­ ság, amely nem ismeri a szégyenérzetet, tipikusan Machia­ velli módjára cselekszik. A szégyenérzet nélküli egoizmus érvényes az egyénre, az azonos érdekű csoportra, a gazdasági vállalkozásra, a párt­ ra, a tartományi kormányra, az államra, a védelmi közös­ ségre, az első, második, harmadik és negyedik világra. A machiavellizmus áthatja az élet valamennyi területét, el­ választja a nemeket, elszigeteli a diákokat, és belenyug­ vásra készteti azokat, akiknek nincsenek privilégiumaik. Végül mindenki mindenki ellen harcol, mindenki ellen harcolnak, és mindenkit manipulálnak. Még egy érdekcso­ portban is, amelyik pedig közös érdekekért küzd, min­ denki elszigetelt magányos harcos. A lakosság többsége beletörődik a dolgokba, és megpró­ bál a lehető legjobban alkalmazkodni. A Konrad Adenauer Alapítvány társadalomtudományi kutatóintézeté­ nek közvélemény-kutatása szerint az ipari munkások kí­ vánságlistája 1976-ra a következő volt: 2

A munkahely biztosítása Magasabb bérek Jobb munkakörülmények Beleszólási jog A vagyonból való részesedés

73 11 6 5 5

százalék százalék százalék százalék százalék

3

A munkavállalók kétharmada elsősorban azt kívánja, hogy megtarthassa a munkahelyét, és csak összesen tizen­ hat százalékuk remél jobb munkafeltételeket, több bele-

szólást az üzem dolgaiba és a közösen megtermelt vagyon­ ból való részesedést. Nem foglalkoznak helyzetük javításának jövőbeli perspektívájával, mert örülnek, ha egyáltalán megtarthatják a munkahelyüket. A jobb munkafeltételek, a beleszólási jog és a vagyonból való részesedés luxusnak tűnnek fel nekik. A közvélemény-kutatás eredménye tel­ jes világossággal mutatja, hogy a munkahelyért való aggo­ dalom a nagyobb igazságosságért és önkibontakoztatásért vívott harcot miként utalja az utópia birodalmába. Jól mű­ ködik a munkavállalók manipulációja a félelem segítségé­ vel - ez a munkaadók és a politikusok machiavellizmusának sikere. A manipulációtól való szabadulás, az elnyomottak harca - az uralkodó réteg szemében - az egyes ember egoizmusát szolgálja. Az elnyomás elleni lázadás és a nagyobb igazsá­ gosság, emberibb munkafeltételek, a beleszólási jog és a vagyoni részesedés keresése erkölcsileg jogos. Az elnyo­ mottaknak elnyomóik ellen irányuló egoizmusa nem erköl­ csileg elvetendő egoizmus. Aki szabadságát igyekszik el­ nyerni és saját jogos érdekeit képviseli, az erkölcsösen­ egoistán cselekszik, mindenesetre ezzel kihívja ellenfelei­ nek machiavellizmusát. Ha az elnyomott machiavellistává válik, akkor ő is er­ kölcstelenül egoistán cselekszik. Az elnyomottak jogos ér­ dekeinek képviselete nem szentesíti a machiavellista esz­ közöket. Ezen bukott el a legtöbb forradalom. A forradal­ márok többnyire ugyanazt a zsarnokságot gyakorolták, mint azok az uralkodó csoportok, amelyek ellen önmaguk védelmére keltek. Ugyanazokhoz az elhárító mechaniz­ musokhoz folyamodtak, mint ellenfeleik, meggyőzés he­ lyett manipuláltak. A sikeres forradalom ezért csak belül­ ről jöhet, egy jobbá lett tudatból, gondolkodásból és érzés­ ből. „Legyünk emberek már a forradalom előtt, különben a forradalom embertelen lesz" - követeli Dieter D u h m szociológus. És Robert Jungk futurológus ezt írja: „Nos, a vérrel és erőszakkal kivívott humánus forradalom önmagá­ 4

ban ellentmondás. A humánus forradalomnak emberinek kell maradnia. És éppen ezért azt gondolom, hogy módsze­ reiben is másnak kell lennie. Még akkor is, ha valamivel to­ vább tart. A társadalom megváltoztatóinak is meg kell ta­ nulniuk hosszú távon gondolkodni és tervezni." A léleknek meg kell szabadulnia az eltorzulástól, elnyomorodástól és az élethazugságtól, mert különben résen áll a szadista-destruktív erő, hogy a forradalom szolgálatába álljon, és újfajta ahumánus állapotokat teremtsen. A társa­ dalom humánus irányban való megváltoztatása csak a lel­ ken végzett következetes munkával, a tudat javításával, az elhárító mechanizmusok és az élethazugságok leépítésével sikerülhet. Minél több ember törekszik a lelki egészségre, annál erőszak- és destrukciómentesebben sikerül az átme­ net az új humánus társadalmi struktúrába.

Egocentrálás A Machiavelli-féle gondolkodás értelmében vett egoizmust negatívan értékeltük. Hogy ezt a negatív egoizmust megkülönböztessük a saját egóhoz való pozitív viszonyu­ lástól, ezt a normális magatartást egocentrálásnak neve­ zem. Ezen azt értem, hogy minden élőlénynek jogos önmegtartási vágya van, és életét ki akarja bontakoztatni. E jogos önkibontakoztatás akadályozása felkelti az ego­ centrálás erőit, hogy fokozott erőfeszítésekkel és esetleg kerülő utakon mégiscsak megvalósítsák az önkibontakoztatást. Az egocentrálás legitim, mivel az élet egyik alaptörvé­ nye, hogy az ember akadályoztatás, elnyomás vagy lelki el­ nyomorodás nélkül érlelődjék meg és bontakoztassa ki sa­ ját életét. Kezdetben az egocentrálás fokozott erőfeszíté­ sekhez vezet annak érdekében, hogy az ember saját szemé­ lyiségét a fellépő akadályok ellenében érvényesítse. Dac és lázadás lép fel a tekintélyszemélyekkel szemben. A neve-

lési szakemberek által kimutatott „dackorszakok" nem oldják meg a problémát, és az egocentrálás megmarad a pubertáskoron túl is. Aztán belenyugvásból és az agreszszorral való azonosulásból eredő konformista alkalmazko­ dásba torkollik, ritkább esetben lázadásba. A lázadásnak sok megjelenési formája van: példaképek helyett ellenpél­ daképek utánzására törekszik az ember, vagy megmarad­ nak a példaképek, de az ember bűnözőként keresi útját, vagy terrorral hadat üzen a társadalomnak. „Tegyétek tönkre, ami benneteket tönkretesz" - nem reformista, ha­ nem destruktív értelemben. Az egocentrálás tovább hat a konformista alkalmazko­ dásban is. A konformista opportunistává fejlődik, és végül machiavellistává. Magányos harcosként az alkalmazkodás­ ból akarja elnyerni önmegvalósítását, miközben másokat megpróbál túlszárnyalni, embertársaival versenyre kel, és szélsőségesen önző módon viselkedik ahelyett, hogy má­ sokkal szolidáris lenne. Az egocentrálás elvileg pozitívan értékelhető, mert az élet szolgálatában áll. Megpróbálja elősegíteni a lelki egészséget és az önkibontakoztatást-az egyes ember azon­ ban csüggedten állapítja meg, hogy erőfeszítései többnyire nem viszik közelebb a lelki egészség kitűzött céljához. Ak­ kor pedig erre az elkeseredett eredményre jut: „Mi közöm a többiekhez? Mindenki önmaga legközelebbi felebarátja, és magának kell látnia, hogy jut tovább. Nekem se segít senki - mindenért keményen meg kellett küzdenem. Ha er­ ről van szó, mindenki egyedül van. Az a fő, hogy nekem és a családomnak jó dolga legyen, semmi más nem tartozik rám. Az élet harcát mindenkinek meg kell vívnia." Ilyesfajta beszédet nap mint nap hallani rezignált embe­ rektől, akik feladták a „jobb világba" vetett reményüket. A tehetetlenségnyilvánítás elhárító mechanizmusához fo­ lyamodnak, és a nyomorúságos állapotokat, amelyek kö­ zött élnek, természeti törvénynek tartják: „így van ez, nem lehet rajta változtatni."

Ez a gondolkodás állandósítja a fennálló viszonyokat, és megkeseríti a több szolidaritásért és emberségért való fáradozást. Ha pedig elszállt a remény, akkor a társadalom reformereit és a pszichoterapeutákat javaslataikkal együtt egyszerűen hazug álmodozóknak és utópistáknak neve­ zik.

Az egoizmustól a közösségi érzésig Akit önkibontakoztatásában és autonóm személyiségfejlő­ désében akadályoznak, aki úgy érzi, hogy kívülről manipu­ lálják, és jellempáncélba kényszeríti magát, érzéseit el­ nyomja, és embertársaitól mégis rossz értékelést kap, az frusztráltnak éli meg magát. A frusztrációt különbözőkép­ pen lehet feldolgozni, ez többnyire mégis azt a kényszert szüli, hogy másoknak adjuk tovább. A frusztráció tovább­ adásával a dolog nincs elintézve, mert a frusztrált ember az elszenvedett frusztrációt aztán szintén agresszívan tovább­ adja. Így vég nélküli frusztrációs lánc jön létre, amely mind jobban és jobban felerősödik, és önmagába visszatérő kör­ folyamatban bumerángként visszaüt. A frusztráció továbbadása az agressziónak olyan fajtája, amely nem velünkszületett, hanem e törvény szerint lép fel: „A frusztráció frusztráló agressziót szül." A frusztrá­ ciós spirált felfelé mozgásában meg kell állítani, hogy a frusztráció a társadalomban ne növekedjék tovább, hanem csökkenjen. Ez a szociális pszichohigiénia feladata, ame­ lyet senki sem tanult. Egy makacsul machiavellisztikusan orientált társadalomban a frusztrációk továbbadása a sza­ bály, mert ez a szociális magatartás az egyes embernek rö­ vid életű kielégülést nyújt; olyan kielégülés ez, amely a sza­ dista-destruktív jellemstruktúrához tartozik. A biofil, életigenlő ember az elszenvedett frusztrációt nem reagálja le destruktívan embertársain, hanem például megfelelő személyekkel folytatott beszélgetésben dol-

gozza fel. Ez a terápia nagyobb megkönnyebbülést okoz, mint a frusztráció továbbadása, amely ráadásul bűntudatot is ébreszt. Az ember csak akkor lehet pszichésen egészséges, ha nem elszigetelt magányos harcosnak látja magát, hanem szolidaritásérzést fejleszt ki magában embertársai iránt. Ehhez a szolidaritáshoz az is hozzátartozik, hogy az egyes ember frusztrációira a közösség figyeljen, és megvitassa őket. A csoportban történő (két ember már csoport) privát „beszélgetésterápia" elveheti a frusztráció élét. Minden­ esetre adva kell legyen a készség a frusztrációk ilyen békés úton való leépítéséhez. Jogos, hogy az ember védekezzék az agresszor ellen, mindenesetre agressziómentes (nem destruktív), konst­ ruktív magatartással. Aki nem védekezik a frusztráló ag­ ressziók ellen, az maga is vétkes az emberi élet pusztításá­ ban. A legtöbb ember, aki pszichológiai tanácsot kér tőlem, azzal a szándékkal jön hozzám, hogy a terápia által megta­ nulja a frusztrációkat jobban elviselni, és „vastagabb bőr­ re" tegyen szert. „Vékony bőrük" azonban éppen egészsé­ gük jele, mert szenvedésre való képességük azt mutatja, hogy még nem tompultak el, és nem érik be gondolkodás nélkül a frusztráció továbbadásával. A legtöbb ember, aki pszichésen szenved, tüneteivel azt mutatja, hogy olyan er­ kölcsi, humánus ereje van, amely a túlzottan alkalmazko­ dott egoistáknak már nincs. Ezek az egoisták már nem gon­ dolkodnak erkölcsileg, ezért kevésbé tudatosan szenved­ nek pszichikailag, mivel erkölcsi aggályok nélkül igyekez­ nek érvényesülni. Mindenfelé ütéseket osztogatnak, min­ den közösségi érzés nélkül, és nincs betegségbelátásuk, nem látják magatartásuk patológiásan destruktív voltát. Többnyire gyomorfekélyüknek és más pszichoszomatikus tüneteiknek sem látják a pszichés okát.

Alternatívák Aki pszichoterápiára jön, többnyire olyan szeretne lenni, mint a többiek mind - csak egy kicsit különb. Tippeket ke­ res, hogyan birkózzék meg jobban az élettel, de eleinte nem hajlandó szakítani a jól működő, önző konformista példaképével. És tényleg van sok olyan pszichológus, pszi­ chiáter és pszichoterapeuta, aki e szerint az alkalmazko­ dási elv szerint végzi a terápiát. Az én felfogásom szerint a terapeuta feladata az, hogy erősítse a páciens lelki ellenálló erejét, hogy legyen bátor­ sága nem megtagadni, hanem megnyilatkoztatni és kibon­ takoztatni egyéniségét. A legtöbb páciens ehhez túl gyen­ gének érzi magát, keresi ugyan önmagát, de nem bízik egyéniségében, és fél tőle. Az individualizálódás és önmegtalálás egocentrálását pszichoterápiailag teljes mértékben lehet támogatni, de nem azt a szándékot, hogy valaki a te­ rápia által nagyobb mértékben uralkodjék más emberek fölött, és hatalmasabb legyen embertársainál. Ezt a dest­ ruktív-egoista gondolkodást a terápia leépíti, és helyette szolidáris gondolkodást épít fel. Ez nem azt jelenti, hogy egy pszichésen egészséges em­ ber, aki szolidárisan cselekszik, és feladja opportunista ön­ zését, a társadalomban csődöt mond. Jellemző a machia­ vellista sikergondolkodásra, hogy ezt az érvet újra és újra felhozzák terápiaelképzelésemmel szemben, mind a taná­ csot kérők, mind a kívülálló bírálók. Az egoizmustól mentes, együttműködően gondolkodó embert önző beállítottságú környezete rokonszenvvel fo­ gadja, egyrészt, mert egyszerűen jótékonyan hat, másrészt természetesen azért is, mert azt gondolják, jóindulata miatt könnyű lesz elbánni vele. A kooperatív magatartás azonban nem azt jelenti, hogy az ember hagyja magát ki­ használni. Ellenkezőleg, az egoizmustól mentes ember megkíván­ ja, hogy vele is együttműködőek és szolidárisak legyenek.

16. ábra: A terapeuta díványa Prokrusztész-ágy?

Hogy ez gyakorta nincs így, az nem az ő magatartásának a csődje, hanem a környezetéé. Ezzel a konkrét csőddel ő természetesen naponta megküzd. Ehhez a harchoz az el­ lenálló erőt csak a pszichológiai megismerésterápia adja. Akkor az ember nem e szerint a mottó szerint cselekszik: „Én vagyok a legközelebbi felebarátom", hanem e szerint: „Aki elfogadja az elnyomást és az igazságtalanságot, maga sem állíthatja magáról, hogy igazságosan cselekszik." Nemcsak magáért védekezik a mások egoizmusa ellen, ha­ nem minden más elnyomottért is. Badarság, ha azt állítják, hogy társadalmunkban egy machiavellistával szemben csak egy másik machiavellista érvényesülhet, azaz az embernek magának is egoistának kell lennie ahhoz, hogy ne hagyja magát leteperni. A min­ dennapokban mindenesetre nehéz szolidárisan cselekedni, mert az egoista gondolkodás beleivódott az emberek hú­ sába és vérébe, és a kooperatív magatartást nem tanulták meg. A társadalom státusszerkezetével nagymértékben arra ösztönöz, hogy az emberek a machiavellista egoizmust fejlesszék ki magukban érvényesülési technika gyanánt.

Az ötödik élethazugság "Az emberek nem egyenlőek, vannak rang- és értékkülönbségek köztük"

"A városok népességkoncentrációjának megvan a maga ára, ez pedig nem a tér, hanem az ott élő emberek fölötti fo­ kozott uralom. Könyörtelen státus- és konkurenciaharc, amelyet az állatok lehetőség szerint elkerülnek." Robert

Ardrey

Az embernek vannak elemi szükségletei, amelyek öt lép­ csőben épülnek egymásra. 1. lépcső Fiziológiai alapszükségletek, mint az oxigén, az éhség és a szomjúság csillapítása. 2. lépcső Biztonsági és védelmi szükségletek - egészség, öregkori gondoskodás és a munkahely biztosítása. 3. lépcső Társadalmi szükségletek - munka- és személyes kapcsola­ tok az embertársakkal.

4. lépcső Énvonatkozású szükségletek - elismerésre, önbecsülésre, önbizalomra és egyéniséggé válásra való törekvés. 5. lépcső Önkiteljesítési szükséglet az élet és a környezet alakításá­ val, autonóm önkibontakoztatással, a személyiség kiforrá­ sával, kreatív önmegvalósítással. A szükségleteknek ezt a hierarchiáját Maslow amerikai pszichológus írta le elsőként Motivation and Personality című könyvében. Ha a szükségletek az egyik lépcsőfokon kielégítetlenek maradnak, akkor az motivációként hat. Ha a szükséglet kielégül, akkor a következő lépcsőfokra tö­ rekszik az ember. Csak akkor érzi magát az ember jól és lelkileg kiegyensúlyozottnak, ha a szükségletek vala­ mennyi lépcsőfokon kielégülhetnek. A civilizált országokban a lakosság nagy része elérte az első három lépcsőfokot. A hivatásbeli és privát hétközna­ pok az énvonatkozású szükségletek negyedik lépcsőfokán játszódnak le: az elismerésre, státusra, presztízsre és önbi­ zalomra való törekvés síkján. Az ötödik lépcsőfokot a nagy többség nem éri el, mert erői kimerülnek mindenekelőtt a negyedik lépcsőfokon folytatott státusharcban. Annak oka, hogy az erők a konkurencia- és státusharcra koncentrálódnak, a munka és a teljesítmény értékelési rendszerében rejlik. A lakossági jövedelmek rétegződése lényeges különbségeket mutat. 1974-ben a Szövetségi Köz­ társaságban a nyugdíjasháztartások voltak a legrosszabb helyzetben: 47,7 százalékuk ezer márkánál kevesebb nettó havi jövedelemmel rendelkezett. A munkások a jövedelmi rétegződésben átlagosan rosszabbul kerestek, mint az al­ kalmazottak. A legjobb helyzetben az önállóak voltak; ötezer márka fölötti havi nettó keresettel 29,6 százalékuk rendelkezett. 1

Ilyen volt 1974-ben a kenyérkeresők megoszlása az NSZK-ban foglalkoztatottsági viszonyuk szerint: Munkások Alkalmazottak Tisztviselők Önállóak és segítő családtagok

44,8 31,4 8,1 15,7

százalék százalék százalék százalék

17. ábra: Jövedelmi rétegződés az NSZK-ban 1974-ben

2

A munkások és alkalmazottak többsége (71,9, ill. 65,6 százalék) 1974-ben havi nettó ezer és háromezer márka között keresett, míg háromezer márka fölött keresett az önállók 74,6 százaléka. A kisebbségben lévő önállóak átla­ gosan többet keresnek, mint a többségben lévő munkások és alkalmazottak. Ehhez járul még az a nagyobb személyes szabadság, amelyet az önállóak az alkalmazásban lévő munkavállalókkal szemben élveznek. Az önálló nemcsak hogy többet keres (az énvonatkozású szükségletek kielégí­ tése a hierarchia negyedik lépcsőfokán), hanem még jobb lehetőségei is vannak arra, hogy elérje az önkiteljesedés és

18. ábra: Az önállóak száma csökken

önkibontakoztatás ötödik lépcsőfokát, mivel kevesebb idegen manipulációnak és elidegenedésnek van kitéve. E csábító helyzet ellenére az önállóak száma 1950 és 1974 között folyamatosan csökkent. A tisztviselők és alkal­ mazottak száma viszont ugyanezen idő alatt csaknem meg­ kétszereződött. Az önállóak számának csökkenése gazdaságilag magya­ rázható, és a közgazdászok előrejelzései szerint tovább fog folytatódni. Pszichológiai szempontból ez a fejlődés sajná­ latos, mert egyre több ember adja fel szakmai önrendelke­ zését, rendeli alá magát az üzemi szervezet kényszereinek, és erős énvonatkozású szükségleteket fejleszt ki magában. Elismerésre, presztízsre és státusszimbólumokra töreksze­ nek a szervezetekben; a társadalom egyre inkább olyan versenyrendszerré fejlődik, amelyben mindenki min­ denki ellen harcol, hogy jobb helyezést érjen el a státus­ hierarchiában. A szolidaritást és az együttműködő maga­ tartást viszont elvetik, mivel az egyes ranglépcsőkön min­ denki lehetséges versenytárs.

19. ábra: A státusszimbólumok eloszlása a hierarchia-síkokon

A segédmunkástól az igazgatóig terjedő rangfokozato­ kon mindenki megkapja a maga helyét megfelelően nö­ vekvő pénzügyi előnyökkel és státusszimbólumokkal. A szervezeti struktúrák egyre ritkábban mutatják az is­ mert piramisformát, hanem a magasan technicizálódott ipari országokban alakjuk konyakospohár-formává fejlő­ dik (lásd a grafikát): A rangfokozatok és a státusszimbólumok a konyakospo­ hár alakú szervezeti formában is megmaradnak. Valódi

20. ábra: Négy különböző szervezeti forma 1 = Felső vezetés (menedzsment) 2 = Középvezetés 3 = Végrehajtó személyzet

előrelépést csak az fog jelenteni, ha a szervezeti forma megváltozásával a státusgondolkodás is leépül, hogy a szervezetet önmagától védje. Karsten Trebesch szocioló­ gus ezt írja erről a problémáról: „így olyan személyeket, akik egy dimenzióban magas státussal rendelkeznek (jó technikus), más dimenziókban is (jó menedzser) nagyra ér­ tékelnek. Ez veszélyes tévedésekhez vezet, amelyek csök­ kentik a szervezetek túlélési esélyeit, ahogy ezt számos szervezet összeomlásának krónikája mutatja." A státusgondolkodást ettől a gazdasági szemponttól füg­ getlenül mindenekelőtt pszichológiai okokból kell leépíte­ ni, hogy az emberek közötti kapcsolat ismét szabadabb, nyíltabb és kooperatívabb legyen. 3

Az érvényesülési törekvés és a státusgondolkodás A közösség elismerésére való törekvés az ember alapvető szükségletei közé tartozik. Mindenki azt akarja, hogy egy társadalmi csoport elfogadja, és hogy teljes értékű, egyen­ jogú tagként illeszkedjék be a közösségbe. Ebben az érte­ lemben minden embernek veleszületett érvényesülési tö­ rekvése van. Egy olyan társadalomban, amely minden tagját egyenlő értékűnek tekinti, tehát nem értékeli fel vagy le másokhoz képest, az egyes ember védettnek érzi magát, és úgy érzi, elfogadják - nincs tehát oka rá, hogy kisebbségi érzései legyenek, vagy többnek tartsa magát másoknál. A civilizált ipari társadalom azonban ezt az egyenértékűséget nem valósítja meg, hanem tagjait a státuselv szerint különböző szociális rétegekre osztja, és ez felpiszkálja az érvényesü­ lési törekvést. A jogos érvényesülési törekvésből perver­ tált státustörekvés lesz annak valamennyi negatív követ­ kezményével az egyénre és a közösségre nézve. Létrejön egy rang- és vagdalkozási rend, egy rivalizálásra épült tár­ sadalmi struktúra.

Mivel a legtöbb ember sem nem egészen felül, sem nem egészen alul helyezkedik el a társadalomban, köztes rangot foglal el, ahol egyrészt úgy érzi, felülről elnyomják érvé­ nyesülési törekvését, másrészt viszont lefelé hatalomélményekkel kompenzálja kisebbségi érzéseit. A státusstruktúra megmérgezi az emberi kapcsolatokat, mivel ritkák az emberek közötti egyenrangú pozíciók. Vagy feljebb áll a másik, tehát a Halo-effektus szerint in­ telligensebb, rendesebb, szorgalmasabb, gazdagabb, ha­ talmasabb, vagy lejjebb áll, a Halo-effektus szerint bu­ tább, kevésbé képzett, lustább, szegényebb és kisebb a ha­ talma. A státusgondolkodás beleivódott az emberek hú­ sába és vérébe, még ha egy ember egyenrangúként kínál­ kozik is fel, szüntelenül vizsgálgatják: miben tudok többet, mint ő? Milyen információim vannak nekem, amelyek neki nincsenek? Ki a jobb kettőnk közül? Én házas vagyok, ő vi­ szont nem! Az én öregkori ellátásom jobb lesz, mint az övé. Szent ég, olyan idegen szót használ, amit én nem isme­ rek! Más embereknek ilyen értékelések szerinti felbecsülése nevetségesen hangzik, és mégis mindennapi realitás. A vál­ tozatokban gazdag státusrangosdi finomságaira itt nem akarunk bővebben kitérni, mivel részletesen bemutattam őket Státusszimbólumok című könyvemben. Fontos min­ den egyes embernek, hogy felismerje, fogva tartja őt a stá­ tushierarchia, és fontos, hogy megpróbáljon megszaba­ dulni ettől a rabságtól, éspedig úgy, hogy nem hagyja ma­ gát befolyásolni a státusviselkedéstől, de ő maga sem gya­ korol státusmagatartást. E felfogással szemben sok kifogást emelnek. Az egyik leggyakoribb így hangzik: Az állatoknál is éppen így van, náluk is van rangsor, például a tyúkoknál a rangsorban fel­ jebb álló vagdalkozással elzavarja a rangsorban lejjebb állót az ételtől. Hasonló vagdalkozási rend az emberbe is „be van programozva". 4

2 1 . ábra: Vagdalkozási és rugdosási rend

Én visszautasítom ezt az állathasonlatot, mert az ember szociális magatartását nem kapja készen születésekor az ösztönprogramjában, mint a tyúkok. Némely pókfajtánál a nőstény a párosodás után felfalja a hímet; ha ugyanez em­ berek között fordul elő, senkinek sem jutna eszébe az állatanalógiát alkalmazni. A státusmagatartás esetében azonban elfogadják a házityúkkal való összehasonlítást. Ez mutatja, mennyire ellentmond a hagyományos gondol­ kodásnak, hogy a státusmagatartásban és az érvényesülési törekvésben olyan szervezeti formát lássanak, amely nem természetes, hanem csinált, éspedig olyanok csinálják, akiknek ez a státusrendszer hasznukra van. Az egyes ember nehezen tud megszabadulni ettől a gon­ dolkodási rendszertől, mert a rivalizálást és a rangsort az autoriter nevelési rendszerben beépítette Énjébe, és mert előnyösnek látja a maga számára, hogyha elért egy státust, amelyet biztosítani szeretne. Ezenkívül a fennálló hierar­ chiában kisebbségi érzéseit a nála gyengébbeken kompen­ zálhatja. A pervertált érvényesülési törekvés szoros össze­ függésben van az első négy élethazugsággal, az idegen ma­ nipulációval, az önmanipulációval, a biztonságra való tö­ rekvéssel és a machiavellista egoizmussal. Ezért látszik a státusgondolkodás normálisnak és termé­ szetesnek, noha olyan szociális struktúrát hoz létre, amely mind az egyénre, mind a társadalomra nézve káros. A rö­ vid távú előnyök kedvéért azonban, amelyeket a státus­ rendszer jelent, elfojtják a hosszú távú hátrányokat. Hiányzik a státusmentes és jobb társadalomba vetett hit. A W D R Copyright című tévéadásában szóltak köny­ vemről, a Státusszimbólumok-ról. A recenzens végső so­ ron mégis pesszimista tanulságot vont le belőle: „Ha ma le­ mondanánk valamennyi státusszimbólumról, letennénk rangjelzéseinket, és ahelyett, hogy kölcsönösen imponál­ nánk egymásnak, egyszerűen csak együtt akarnánk élni, akkor holnap a gyermekeink is így tennének. De holnap­

utánra feltehetően kialakulna egy új rangsorrend, még egy osztály nélküli társadalomban is. Vajon ez nem hozna létre nagyon hamar új státusszimbólumokat?" Ez a veszély ter­ mészetesen fennáll, de ennek a veszélynek a leküzdése egy olyan ú j , státusmentes társadalom feladata lesz, amely nagyobb igazságosságot, egyenlőséget és lelki egészséget nyújt. Ezért érdemes dolgozni és harcolni, hogy aztán „egyszerűen csak együtt éljünk egymással". 5

Az egyenlőség problémája A státusmentes társadalom elleni másik kifogás így hang­ zik: az emberek nem egyenlőek, egyesek intelligensebbek, mások butábbak. Tekintsünk egyenlőnek mindenkit, és keressenek is ugyanannyit? Aki többet teljesít, az keressen is többet - ez így igazságos. Az emberek tényleg nem egyformák, mindegyik fejlő­ dése során tanulja meg specifikus egyéniségét. Ez szemé­ lyiségének kis darab saját egyénisége és egy nagyobb darab individuális csoportnorma, amelyet átvesz, és amelyhez - mint azt leírtuk - nagy igyekezettel alkalmazkodik, hogy ne lógjon ki a sorból. Minden csoportnak megvan a saját individualitása, de a saját normája is, amelyet tagjaira rá­ kényszerít. Ezeket a normákat a család, a szociális réteg­ hovatartozás, a szakmai munkacsoport, a vallási közösség, a kor- és nemi szerepek közvetítik. Egyrészről erős normakényszer hat a csoport tagjaira, hogy olyanok legyenek, mint a többiek mind, erős nyomás tehát az egyformaság irányában. Másrészt a társadalom mint egész különbözőségi ideológiát képvisel, főként az in­ telligencia, a tehetség, a teljesítmény és annak értékelése vonatkozásában. Az intelligenciatesztek megmutatták, hogy az intelligencia különbözőképpen oszlik meg a népes­ ség között. A többségnek (hatvannyolc százaléknak) átla-

gos az intelligenciája, és egy kisebbség átlagon felül vagy átlagon alul intelligens. Az amerikai négerek összességük­ ben kevésbé intelligensek, mint a fehérek.

22. ábra: Az IQ megoszlása négerek és fehérek között az USA-ban

Ennek a különbségnek az oka véleményem szerint nem a négerek átlagosan tizenöt ponttal alacsonyabb intelligen­ ciahányadosának öröklődésében keresendő, ahogy azt né­ hány amerikai (Jensen) és angol (Eysenck) pszichológus feltételezi, hanem a támogatás eltérő környezeti tényezői­ ben. Az IQ különbözősége a fehér lakosság egyes szakmai csoportjaiban a következőképpen fest: 6

IQ 140 130 120 110 100+ 100— 90

Szakmai csoportok Magas állású tisztviselők, tudósok és kutatók Orvosok, sebészek, ügyvédek, mérnökök Tanárok, gyógyszerészek, könyvelők, ápolónők, titkárnők, menedzserek Művezetők, irodai alkalmazottak, telefon­ kezelőnők, eladók, rendőrök, villanyszerelők Gépeken dolgozó munkások, üzlettulajdonosok, hentesek, hegesztők, fémmunkások Raktári munkások, asztalosok, szakácsok, pékek, kisbirtokos parasztok, teherautó-sofőrök Munkások, kertészek, kárpitosok, mezőgazdasági munkások és bányászok, gyári csomagolók és szortírozók

A táblázat természetesen csak átlagértékeket mutat. Az intelligens emberek megbecsült szakmákban dolgoznak, és többet keresnek, mint a száznál alacsonyabb IQ-jú szemé­ lyek. Az intelligens emberek könnyebben emelkednek fel az alsó rétegből a középsőbe, mint a kevésbé intelligensek. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy ez a szociáldarwinista kiválasztódási elv, mivel termé­ szetes, igazságos is. Ez elsősorban a feketéknél válik nyil­ vánvalóvá; ők nem kapnak ugyanolyan esélyeket intelli­ genciájuk kibontakoztatására, mint a fehérek. Ugyanígy sok, az alsó rétegekből származó fehér gyerek sem kapja meg az egyenlő esélyeket ahhoz, hogy IQ-ját megfelelő tá­ mogatóprogramok segítségével növelje. Nekik mindenek­ előtt egész személyiségük támogatására van szükségük. A hagyományos iskolarendszer inkább gátolja, frusztrálja, deprimálja és megfélemlíti őket, mintsem támogatná. Ha támogatóprogramokat valósítanának meg, és valódi esélyegyenlőség lenne, akkor valamennyi társadalmi réteg tagjai egyformán intelligensek lehetnének, úgyhogy egy ci­ vilizált ország lakosságának intelligenciahányadosa a száz-

harminc pontos középérték körül szóródna, és a lakosság kilencven százalékának IQ-ja százhuszonöt és százhar­ mincöt pont között lenne. Ebben státustársadalmunkban mindenekelőtt a privilegizáltak nem érdekeltek, azok, akiknek meglenne a politikai hatalma hozzá, hogy megte­ remtsék az egyenlően intelligens emberek társadalmát. Ezt a pedagógiai célt sokan rémes egyenlősdinek neve­ zik. Mikor azonban arról van szó, hogy az emberek alkal­ mazkodjanak az ipari társadalom normáihoz, akkor kon­ formizmust és egyformaságot követelnek. Ha viszont va­ laki a lakosság státus-, fizetés- és intelligenciabeli egyenlő­ ségét követeli, akkor az „gonosz egyenlősködő", aki ellen harcolni kell. Én nem képviselek egyenlősdit a konformizmus értel­ mében, amikor azt mondom, hogy az egyes ember indivi­ duális személyiségét támogatni kell. Ha azt akarjuk, hogy az egyéniségek ne legyenek egyformák, ahhoz meg kell valósítani az esélyek egyenlőségét. Az egyéniség csak olyan társadalomban bontakozhat ki valóban szabadon, fel- és leértékelés nélkül, amelyben mindenkinek egyenlő az intelligenciakapacitása, mindenkinek egyenlő értékű a státusa (senki sem áll a másik felett vagy alatt), és minden­ kinek egyenlő pénzügyi lehetőségei vannak. A státustársadalomban, ahol folyik a harc a jobban érté­ kelt és jobban honorált helyekért, a személyiség korrum­ pálódik, és arra kényszerül, hogy a rétegnormák szerint cselekedjék. Aki teljesíti a normákat, az egy mezővel fel­ jebb lép, aki nem teljesíti őket, egy mezővel lejjebb. A szociális igazságosság szükségszerűen nagyobb egyen­ lőséget követel meg, s csak ahol egyenlőség van, csak ott van meg az egyéniesedéshez való szabadság is. Az egyenlő­ ség és a szabadság összetartozik. Aki az ellenkezőjét állít­ ja, az fél, hogy fel kell adnia egy kiváltságos pozíciót. An­ nak az egyenlőség csak privilégiumok elvesztését jelenti. A kiváltságos felső réteg ezért soha nem érdekelt abban, hogy létrehozza a szabad egyének egyenlőségét és egyen-

23. ábra: Ha jönnek a konformisták

rangúságát, sőt minden eszközzel megpróbálja megakadá­ lyozni. Tudósokat állít szolgálatába, akik az „öröklődés ál­ tali egyenlőtlenséget" hangoztatják, akik a státustársadal­ mat állathasonlatok segítségével (vagdalkozási rend a tyú­ koknál) az ösztön termékeként mutatják be: „Nézzétek, itt nincs mit tenni, tisztelet a szociális hóbortotoknak, de az ember nem erre van teremtve." Azt akarják, hogy az ember robot legyen, mindegyik egyformán manipulálható, kívülről és önmaga által mani­ pulált, ahol ez az elitnek hasznos; de ne legyen egyforma, legyen okosabb és butább, ha arról van szó, hogy biztosít­ sák a státusrendszert, hogy kevés kvalifikált és sok kvalifi­ kálatlan munkaerő álljon rendelkezésre. A biológiai és pszichológiai kutatási eredményeket is részben áthatja ez az elittudat, ezeket az eredményeket megvásárolják, és ra­ fináltan manipulálják a megbízók érdekei szerint.

Alternatívák A több mint kétezer főt foglalkoztató cégek felügyelőbi­ zottságában legkésőbb 1978-ig mintegy hatszáz vállalatnál megvalósult a munkavállalók beleszólási joga a Szövetségi Köztársaságban. A beleszólási jog bevezetését természetesen üdvözölni kell, ez azonban csak egy kis lépés a nagyobb igazságosság, egyenértékűség és humanitás felé vezető úton. A beleszó­ lási jog növeli a munkavállalók öntudatát, és bátorságot ébreszt bennük a további reformokhoz. Mindenekelőtt azonban le kell építeni a még mindig meglévő autoriter ve­ zetési formákat. Mit használ a beleszólási jog, ha a főnök óriási tikfa író­ asztal mögött ül, és az alkalmazottat továbbra is érdes, pa­ rancsoló hangon hívja a titkárnő rapportra: „Mayer, jöjjön azonnal Hermann doktor úrhoz a K14-es ügyiratokkal. Ne vesztegesse az időt, kérem!" Aztán amikor az alkalmazott

24. ábra: A munkavállalók beleszólási joga a felügyelőbizottságban

belép a főnök irodájába, a pszichológiailag kiagyalt leg­ gyengébb pozícióban kell leülnie. A főnök mögött van az ablak, ő az ellenfény védelmében nyugodtan hátradőlhet, míg az alkalmazottat a fény teljesen megvilágítja. A főnök széke természetesen valamivel magasabb, mint a látoga­ tóé, úgyhogy a főnök nagyobbnak látszik. A tudat nem változott meg valóban, amíg a hatalom do­ kumentációi egyre kifinomultabbá és a manipulált átlag­ ember számára egyre áttekinthetetlenebbé válnak. A bele­ szólási jog csak csepp a tengerben, amíg a viselkedéskuta­ tás és a pszichológia hagyja magát a hatalom eszközévé korrumpálni. Robert Jungk futurológus 1975-ben ezt mondta egy interjúban a munka új világának kérdéséről: „Ha alaposan megnézzük a munka mai világát, akkor a szociális formák sokaságát ismerjük fel. Itt túlélték magu­ kat olyan struktúrák, amelyek a politikában már régen le­ tűntek. Ezek a formák a »feudális államtól« a führerdiktatúráig terjednek. Itt még él az udvaroncok hajbókolása és a kaszárnyaudvar drillje. Csak nagyon ritkán fordul elő a teljes demokratizálódás." Michael Korda leírja Macht (Hatalom) című könyvében a különböző főnöki pozíciókat (25. ábra): 7

A A leggyengébb főnöki pozíció. Itt nem védi a főnököt az íróasztal barikádja, mint a C pozíciónál. A látogatónak vagy az alkalmazottnak szabadabb rálátása van az ajtóra és az egész helyiségre, mint a C pozíciónál. B Jó főnöki pozíció, de ugyanakkor agresszívabb pozíciót biztosít az alkalmazottnak, mint a C pozíció. Az alkalma­ zott egy kissé eltakarja a rálátást a bejárati ajtóra. C A leghatalmasabb főnöki pozíció, mert az alkalmazott a látogatói székkel a sarokfalhoz szorul, és a főnöknek sza­ bad a rálátása mind az ajtóra, mind az alkalmazottra. Ezért hát a teljes demokratizálódásért a pszichológusok­ nak és a szociológusoknak fel kell emelniük szavukat, és

25. ábra: Lélektanilag kifundált hatalmi pozíció

harcolniuk kell. Tudományuk „értékneutrális" voltával vé­ dekeznek, amiért ezt gyakran nem teszik. Ez egy olyan el­ hárító mechanizmus, amelyet a legtöbb egyetemen a tanár­ segédek és a professzorok még tanítanak is. A verseny- és státustársadalom alternatíváját nem a be­ leszólási jog, a jobb bérek és szociális szolgáltatások jelen­ tik, hanem annak belátása végre, hogy a rang- és értékkü­ lönbségeket ki kell egyenlíteni a munka és a tőke, a hata­ lom és a hatalomnélküliség között a társadalmi hierarchia valamennyi lépcsőfokán. Elementáris jelentőségű itt az in­ telligencia- és képzési probléma, amely különböző fizetési és értékelési fokozatok forrása. A lakosság ezt felismerte, és a képzettségben felemelkedési lehetőséget lát, mely elis­ meréshez vezet.

Érettségivel és felsőfokú végzettséggel jobban fizetett és tekintélyesebb helyet lehet elérni a társadalomban. A kép­ zettség megnyitja a felfelé vezető utat. A tudás és a kép­ zettség státusjavítóvá és karrierstratégiává züllött. Újságcikkek jelennek meg ilyen címekkel: Minden má-

sodik gyerek az iskola betege, és: Becsvágyó szülők - beteg gyerekek, mert már tízéves korban, a gimnáziumba való felvételkor eldől, hogy később húszezer vagy kétszázezer márkát keres-e az ember fia vagy lánya évente. Egy tizen­ nyolc éves diáklány ezt írta a Die Zeit című hetilapnak: „Izoláltnak és rezignáltnak érzik magukat egyes diákok egy olyan rendszerben, amely az embert saját karrierjének hideg kiszámítására neveli, és mindenkit diszkriminál, aki nem felel meg a normákban rögzített feltételeknek. Olyan jövőbe növünk fel, amely a gátlástalan puszta egoizmust ál­ lítja előtérbe a szociális elkötelezettség és a humanitás ro­ vására." A helytelen, idegen meghatározottságú támogatás túl­ terheli a gyerekeket, és agresszív teljesítménynyomást kényszerít rájuk; nem elsődlegesen motiváltak, hanem másodlagos motivációval (dicséret, jutalom) tanulnak. A tananyagot rájuk kényszerítik, ők pedig alkalmazkod­ nak a kínálathoz, ahelyett hogy a tananyag alkalmazkod­ nék az ő személyiségfejlődésükhöz. A státustársadalomban nem lehetséges az optimális ta­ nulás, mert a képzés végső soron versenybe torkollik, amelyben az intelligens, érzékenyen kreatív, önmeghatározottságú motivációjú embernek nincs sikere. Nem az in­ telligencia kiválasztása történik, hanem azoké az alkalmaz­ kodni tudó embereké, akik képesek rá, hogy egyéni vonat­ kozás nélküli tudást tároljanak. Ezek az emberek hivatá­ sukban aztán nehézségek nélkül alkalmazzák azt a tudást, amely nem érinti meg őket, és amellyel értéksemlegesen gazdálkodnak. Az értékelésre mások illetékesek, anonim tekintélyek, akik ugyanezen a fejlődési folyamaton men­ tek át, és szintén nem érzik magukat illetékesnek az etikai értékek vonatkozásában. Maradnak az individualisták, pszichológusok és filozófusok, akiket azonban nem vesz­ nek komolyan, mert nincs politikai és pénzügyi hatalmuk. Ez a folyamat nagyon nyugtalanító. A státustársadalom túlbuzgóságával és teljesítményideológiájával olyan jól 8

funkcionáló monstrumokat tenyészt ki, akik alkalmazko­ dásra készen végzik munkájukat tovább és tovább (hiszen minden másra mások illetékesek), anélkül hogy felfognák; jó működésük károkat okozhat. A nagyobb egyenértékűség elérése érdekében az ifjú szocialisták 1975-ben ezt követelték: senki se keressen nettó ötezer márkánál többet. Ez a követelés ésszerű, ha azt akarjuk, hogy a versenygazdaság mindinkább átalakul­ jon olyan szolidáris társadalommá, amelyben az emberek egyenlő értékűek. Újságtudósítások szerint a legnagyobb német szakszervezet feje, Eugen Loderer állítólag nevetett ezen a követelésen. A pénzügyminiszter ennyit mondott: „Mit jelentsen ez?" Ez megmutatja, milyen kilátástalan az ifjú szocialisták javaslata, noha csak egy kisebbséget érin­ tene. Ötezer márka fölött keres Németországban az egyéni vállalkozók 29,6 százaléka, az alkalmazottak 6,5 százalé­ ka, a munkások 2,5 százaléka és a nyugdíjasok 1,2 száza­ léka - összesen tehát az összlakosság elenyésző kisebbsége - mindenesetre a legnagyobb hatalommal rendelkezők. Az ifjú szocialisták javaslata szociálisan jogos, és pszi­ chológiai szempontból is támogatandó. Egy lépést jelent a nagyobb egyenértékűség irányában, egy lépést az embe­ ribb jövő felé, ahol az emberek kevésbé félnek embertár­ saik konkurenciájától. Mit tehet ma az egyes ember? Több humanitásról és kooperációról gondoskodhat a munka világában, amenynyiben szolidaritást vállal kollégáival, és nem harcol el­ lenük mint versenytársak ellen. Ahelyett, hogy elszigetel­ ten önmaga számára dolgoznék, és féltékenyen őrizné megszerzett információit (mert ezek információs előnyt biztosítanak számára másokkal szemben), nagyvonalúan tovább kellene adnia őket. Ezt az egoista információőrzést átéltem az egyetemen is csoporttársaim között, aztán később is egy gazdasági lap szerkesztőjeként kollégáim között. Hasonló tapasztalatok-

ról számoltak be nekem diákok, egyetemisták és alkalma­ zottak is. Még ha súlyos hibákat követnek is el az alkalma­ zottak, és kollégáik felismerik ezeket, nem helyesbítik őket; hogy a hibát elkövető kolléga „lebukjék". A gazdasági kár mellett, amely így keletkezhet, engem mint pszichológust mindenekelőtt a szolidaritás hiányával megmérgezett légkör zavar. Az egoista versenygondolko­ dás leépítése pozitívan hat a munkavállaló pszichéjére, és ezen felül gazdasági előnyöket jelent a munkaadó számára. Ezt az üzemi szociológusoknak és pszichológusoknak a jö­ vőben meg kellene gondolniuk szervezeti javaslataik kidol­ gozásakor. A státusszimbólumok, a szélsőséges fizetési egyenlőtlenségek és a konkurencianyomás megszüntetése nem csökkenti a teljesítményt olyan mértékben, ahogy azt mindig állítják. Nekem az a véleményem, hogy egy pszi­ chésen egészséges, kooperatív beállítottságú munkatárs, aki kollégáit segíti ahelyett, hogy harcolna ellenük, végső soron nagyobb teljesítményt nyújt az üzemi szervezet szá­ mára, mert lelki energiáját nem használja el mellékes csa­ tározásokban. Mindenki már ma elkezdheti a nagyobb egyenértékűség gyakorlását munka- és életszférájában, ha hatalmi pozíció­ ját, amelyet a mindenkori hierarchiasíkján elfoglal (fent, középen vagy lent), nem játssza ki az alatta állókkal szem­ ben. Egyenrangú kollégáival teljes információcserén ala­ puló kapcsolatot építhet ki. Ezt a magatartást nem tanul­ ták, és ezért a gyakorlati megvalósításkor először félelmet és elhárító mechanizmusokat vált ki. Ezeknek az ellenállásoknak ellenében csak lassan lehet sikert elérni. Az egyenértékűség tudatosodásával és meg­ felelő kooperatív cselekmények apró lépéseivel azonban a félelem lassacskán megszűnik, mert megjelennek az embertársi védettség érzései, és mindenekelőtt az a felszaba­ dító érzés, hogy az embernek nem kell többé tettetnie ma­ gát.

A hatodik élethazugság „Az intelligencia fontosabb, mint az érzés"

"Akinek nincsenek többé érzelmei, az halott. Mert ha érzel­ mei vannak az embernek, az azt jelenti, hogy megindítható, megindult, felindult, és ez már betegségnek számít. Ebben az összefüggésben természetesen az emocionális ember, vagy az, akinek érzelmei vannak, egyszersmind selejtes is." Heinrich

Böll

Az intelligenciát a legtöbb ember az első számú sikerténye­ zőnek tekinti. Aki a rendelőmbe jön, hogy pszichés zava­ rok miatt tanácsomat kérje, előbb vagy utóbb mind felteszi a kérdést: „Kitölthetek majd valamikor egy intelligencia­ tesztet?" Én az intelligencia-struktúratesztet (ISI) csak a továbbtanulási tanácsadáskor alkalmazom, hogy feltárjam az intelligencia profilját, mert az egyéb tanácsadásnál az in­ telligenciahányadosnak a pszichés problémafeldolgozás szempontjából nincs jelentősége (legfeljebb a rétegspecifi­ kus beállítódások és a nyelvi korlátok tekintetében). Az intelligencia mint sikertényező jelentőségét sokan és sokszor túlbecsülik. Igaz persze, hogy a magasabb képzett­ séghez, például az érettségihez, átlagon felüli intelligencia (száz fölötti, lehetőleg száztíz-százharmincas intelligencia­ hányados) szükséges, különösen akkor, ha arról van szó, hogy a gyerek legyűrje az egyetemi felvételt kizáró átlag-

osztályzat akadályát. Az 1974/75-ös tanév téli szemeszteré­ ben már csak azt vették fel az egyetemre, akinek legalább a következő átlagjegyei voltak: orvostudomány 1,7, pszi­ chológia 2 , 1 , fogorvostan 1,8, gyógyszertan 2,0, építészet 2,6, biológia 2,4 és állatorvostan 2 , 3 . A diplomát követelő szellemi foglalkozások körüli to­ longás érthető módon változatlanul nagy, sőt állandóan nő. Ez a tény örvendetes, mert a Szövetségi Köztársaság egyetemi és főiskolai hallgatóinak számát tekintve messze el van maradva Európában. Az érettségi státusszimbólum, melynek mottója: „Az ember az érettséginél kezdődik." De nemcsak erről van szó. Az érettségi és a diploma jobban fizetett foglalkozást jelent; a képzettség és az intelligencia a munka világában csengő tallérok formájában csapódik le. Az intelligencia tréningjének ezért az a feladata, hogy az ember piaci érté­ két emelje a kevésbé intelligens versenytársakhoz képest, akik egy egyetemi férőhelyre, egy szabad állásra pályáz­ nak. Eddigi megjegyzéseim alapján, amelyeket az intelligen­ ciáról mint státusszimbólumról tettem, arra lehetne követ­ keztetni, hogy valami kifogásom van az érettségi, az egye­ temi tanulmányok, az intelligencia támogatása stb. ellen; ezért szeretném hangsúlyozni, az én elképzelésem az, hogy a reáliskolát meg kell szüntetni, és az ország minden fiatal polgára érettségivel fejezze be iskolai tanulmányait. Min­ denkinek meg kellene kapnia az optimális szellemi támo­ gatást ahhoz, hogy intelligenciáját teljes mértékben kibon­ takoztathassa, függetlenül attól, van-e elegendő egyetemi férőhely vagy nincs. Egy civilizált országnak kötelessége, hogy minden polgára számára lehetővé tegye intelligen­ ciája teljes kibontakoztatását, akkor is, ha az az alsó társa­ dalmi rétegből származik, és rétegspecifikus személyiség­ zavaroktól szenved, amelyek tanulási és koncentrációs ké­ pességét hátrányosan befolyásolják. Éppen az ilyen em­ bereknek van szükségük különleges támogatásra és speciá1

27. ábra: Az európai országok közül a Szövetségi Köztársa­ ságban a legkevesebb az elsőéves egyetemista

lis pedagógiai programokra, amelyek a tanuláshoz nyújtott olyan pszichoterápiai segítséget is magukba foglalnak, amely lehetővé teszi számukra a felzárkózást a lakosság át­ lagának színvonalára. Mivel ilyen terápiás programok nincsenek, mindenki a maga előnyéért harcol, például úgy, hogy drága pénzen korrepetálóórákat vesz. Kegyetlen harc ez az osztálytár­ sakkal egy kegyetlen pedagógiai kiválasztási rendszerben.

Az intelligencia támogatásának pedagógiai feladatából a jegyekért és pontokért vívott darwinista verseny lett. A ta­ nulás szabad kibontakozása lehetetlenné vált, a tanulónak kell alkalmazkodnia a tanulás apparátusához, és nem az al­ kalmazkodik a tanulóhoz. Elszigeteltek az olyan iskolamodellek, mint a hannoveri „Glocksee" elemi iskola, amelyet a hannoveri szülők, ta­ nárok és szociológusok kezdeményezése hozott létre, és amelyben a gyerekek félelem, bűntudatérzés, külső meg­ határozottság nélkül a saját kibontakozásuk ütemében ta­ nulhatnak. Az ilyen pedagógiai intézményeket „modellek­ nek", „kísérleteknek" és „utópiáknak" nevezik, de nem veszik komolyan őket, mert itt a tanulás játékosabban és szabadabban folyik, mint a hagyományos elnyomó és kivá­ lasztó iskolákban. Egy apa (patikus), akinek a lányánál egy hagyományos iskolában tanulási zavarok jelentkeztek, megjegyzésemre, miszerint ezek a zavarok nem feltétlenül az ő lányának fo­ gyatékosságai, hanem a hagyományos iskolarendszer fo­ gyatékosságait mutatják, így válaszolt: „Ezt nem hiszem. Az iskola az életre készít elő, és az életben sem a szabadság szele fúj, hanem a kiválasztási rendszeré. Az én Anjámnak az iskolában sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy később a munkában is sikeres legyen. Meg kell tanulnia, amire a ké­ sőbbiekben szüksége lesz: a fegyelmet, a rendet, akitartást és a szorgalmat." Azt válaszoltam az apának, hogy Anjájának tanulási za­ vara nem más, mint lázadás a külső meghatározottság érzé­ ketlen keménysége ellen, s hogy a tünetek a lánya egészsé­ ges volta mellett tanúskodnak. Az apa válasza ez volt: „Szép kis egészség az, ha Anja nem teljesít annyit, amenynyit teljesíteni tudna. Én csak a javát akarom, hogy később ne kelljen a többiek mögé szorulnia, csak mert »egészségből« fellázadt. Ez senkit sem érdekel aztán, ha majd 3,7-es átlaggal érettségizik. 1,8 és 2,5 közötti átlagot kell elérnie

ahhoz, hogy gyógyszerésznek tanulhasson. Egyszer majd át kell vennie a patikámat - mit ér akkor az ön szép elkép­ zeléseivel a pszichés egészségről és az intelligencia kibonta­ koztatásáról?" Az intelligencia kibontakoztatása az élet sikerének olyan tényezőjévé degradálódott, amely már csak önma­ gáért számít. Az intelligencia kedvéért kockára teszik a lelki egészséget, az etikát, a személyiséget és a kreativitást. Ilyen messzire megy a külső körülmények zsarnoksága a lé­ lek fölött.

Intelligenciakultusz és érzelmi elsivárosodás Az intelligenciát (a kognitív személyiségszférát) technikai civilizációnk túlhangsúlyozza, és az érzelmi szférát elha­ nyagolja. Az intellektualitás túlhangsúlyozása oda vezet, hogy az ember „fejnehézzé" válik. Ha ez aztán versenytö­ rekvéssel párosul, az ember magatartása jeges, kemény, távolságtartó és fagyos lesz. Az emocionalitást leértékelik az intellektushoz képest. Ideálnak az intellektuális ember számít, aki magatartását racionálisan uralja, míg az emo­ cionálisat, aki nyíltan kimutatja érzelmeit, önuralom nél­ küli érzelemembernek nevezik és leértékelik. Az érzelmek nem szalonképesek abban a technikai civilizációban, amely annyira büszke intelligenciájára: azokon uralkodni illik, s lehetőleg elrejteni őket. Az érzelmeknek érzelgősségként, szentimentalizmusként vagy gyengeségként való leértékelése a spontán elevenségtől való félelem jele. Az ész és az érzelem különválasztását elsőként René Descartes, a felvilágosodás filozófiájának francia képvise­ lője (1596-1650) követelte. Negatívan hatottak rá a bo­ szorkányperek bíráinak szadista érzelmei és agresszivitása, és ezért azt követelte, hogy a bírósági eljárásoknál kapcsol­ ják ki az emóciókat. Később aztán azt állította, hogy az ér-

6. táblázat: az egyes személyiségszférák túlhangsúlyozásá­ nak vagy elhanyagolásának következményei Személyiség­ szféra

egyoldalú túlhangsúlyozás

egyoldalú elhanyagolás

kognitív

„fejnehézség jellemzi" „intellektualizáló" „nincs gyakorlati ér­ zéke" -„agyongondolkozta magát" „észember" - „hidegen számító" - „nem em­ ber, hanem komputer"

„buta" - „korlátolt" „nem látja a fától az erdőt" - „szűk a horizontja" - „mindent leegyszerűsítő" „szűk látókörű"

emocionális

„érzelgős" - „érzel­ mei túltengenek" „kiborult" - „maga­ tartása regresszív" „észlelési torzulások jellemzik"-„elva­ kult a d ü h t ő l " „szentimentális"

„érzelmileg halott" „jéghideg"-„szívte­ len" - „távolságtartó" - „nem természetes" - „kulisszaszerű - „be­ lül üres" - „apatikus" - „halvérű"

akcionális

„vak akcionizmus jellemzi"-„tech­ nokrata" - „nem so­ kat teketóriázik" „először cselekszik, azután gondolkodik"

„magatartás-deficitje van" - „áll, mint sza­ már a hegyen" - „a gyakorlattól elrugasz­ kodott" - „tehetetlen" - „cselekvésképtelen" - „kétbalkezes"

zelmeket lehetőleg az élet minden szférájából ki kellene zárni. Descartes-nak nagy hatása volt az iskolák és egyete­ mek racionális irányultságának kialakulására. A racionalitás túlhangsúlyozása az emocionalitással szemben mindmáig megmaradt az iskolarendszerekben. Az intellektushoz képest az érzelmeket nemcsak elhanya­ golják, hanem még el is fojtják. Egy hetedik szemeszteres becsvágyó diák, aki tanulási zavarok miatt jött hozzám ta­ nácsadásra, így panaszkodott: „Az érzelmek akadályoz­ nak. Azt szeretném, ha az embernek egyáltalán nem volná­ nak érzelmei, hiszen azok csak zavarják, ha fejleszteni akarja az értelmét, megakadályoznak intelligenciám opti­ mális kibontakoztatásában. Ha nem lennének érzelmeim, elmaradnának a félelmi állapotok és a depresszió." A diák helyesen figyelte meg, hogy a félelem és a depresszió aka­ dályozza az intelligencia fejlődését, de következtetése helytelen. Mindenekelőtt az alsó rétegekből származó gyerekek küszködnek ezzel a problémával, mert ők nem hozzák ma­ gukkal a szükséges pszichikai kiegyensúlyozottságot, és ezért intellektuális teljesítményük csökken. Zavaró lelki és érzelmi problémáik rétegspecifikus meghatározottságúak. Ezért nem az érzelmeket kellene megszüntetni, hanem azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek érzelmi konflik­ tusokat és pszichés nehézségeket okoznak. Modern ipari társadalmunkban az emberek nem tanul­ nak meg bánni az olyan érzelmekkel, mint a félelem, a düh, a bűntudat, az öröm és a vágy. Egyoldalúan az intelligen­ ciát ösztönzik, az érzelmi élet kinek-kinek csupán a maga dolga. Az érzelmekkel való bánást és ezek felszabadítását az iskolában kellene tanítani ugyanolyan tantárgyként, mint a matematikát és a fizikát. Ehelyett azonban az érzel­ meket terhesnek érzik és leértékelik, az érzelmesség és szentimentalizmus gyanújával illetik, nem tudnak velük mit kezdeni - ezért az eddigi iskola- és képzési rendszerben elfojtják őket. Ez az elfojtás aztán az elhárító mechaniz-

musok és hazugságok már leírt folyamatához vezet. Aki ér­ zelmeit nem tudja és nem akarja kimutatni, az kénytelen őket elnyomni és elrejteni. Az ilyen ember aztán az emlí­ tett diák végkövetkeztetésére jut: „Azt szeretném, ha az embernek egyáltalán nem volnának érzelmei." Érzelmek nélkül azonban az ember komputer lenne, lé­ lek néküli szörnyeteg. Igencsak elgondolkoztató, ha érze­ lemnélkülisége miatt a komputer számít ideálnak, és a funkcionális intelligenciát túlértékelik. A beállítódás ilyen irányú fejlődése körvonalazódik, egyre több ember sivárosodott el emberi viszonyaiban, hord maszkot, és áll érzel­ meivel szemben idegenül és kapcsolat nélkül.

Az elveszett egyensúly. Az érzelmek nem kívánatosak Az intelligencia túlértékelésének sok különböző oka van. Egyik alapvető oka a technikai civilizáció felépítése volt az elmúlt száz évben, mert a technika e világának uralásához és a közgazdászok fejlődési ideológiái szerint való egyre to­ vábbi fejlesztéséhez emelni kellett a népesség általános in­ telligencia-színvonalát. Ez ellen nem emelhetnénk kifo­ gást, ha az intelligenciának ezt a támogatását nem olyan egyoldalúan, a személyiség más szféráinak rovására eről­ tették volna és erőltetnék ma is, az alkotóerők rovására is. Mi az oka vajon például a kreatív képességek elhanyagolá­ sának, amelyek pedig legalább olyan mértékben voltak ré­ szesei technikai civilizációnk kialakulásának, mint a funk­ cionális intelligencia? A társadalomnak csak kisszámú kreatív emberre van szüksége, ezzel szemben funkcionálisan alkalmazkodóképes komputeremberek egész seregére. Nem kívánatosak nagyobb számban az Edisonok, Einsteinek, Daimlerek, Planckok és Heisenbergek, nem is szólva a Picassókról, Dalikról, Bennekről, Bammokról vagy Böllökről. A kreatív intelligencia azzal tűnik ki, hogy saját útját jár-

ja, és a meglévőt megkérdőjelezi. A kreatív emberek megsokasodása esetén a fejlődés túl gyors lenne, túl gyors ah­ hoz, hogy a tőkének ideje volna kereskedelmileg teljes mértékben kiaknázni a fejlődést. Azt állítják ugyan, hogy az emberiség története termé­ szetes fejlődési folyamaton megy keresztül, és hogy a krea­ tív zsenik statisztikailag igen ritkák. Ez a „természetes" fo­ lyamat azonban célzottan irányított. Pszichológusként arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokkal több kreativitás és zsenialitás lenne, ha nem nyomnák el nap mint nap. A zse­ niket meggátolják kibontakozásukban, először a tudato­ san antikreatív iskolarendszerrel és a kutatásra szánt tőke kiválasztott területekre juttatásával. Bizonyos kutatási te­ rületeket támogatnak, mások számára nem állnak rendel­ kezésre anyagi eszközök. Aki balszerencséjére a nem tá­ mogatott területek egyikén dolgozik, zsenialitása ellenére sem jut előbbre, ha nincsenek meg a pénzügyi lehetőségei. A kreativitás támogatása képzési rendszerünkben csak alárendelt szerepet játszik. Albert Einstein ezt mondta: „ . . . arra a következtetésre jutottam, hogy a fantázia ado­ mánya számomra nagyobb jelentőségű volt, mint az a ké­ pességem, hogy pozitív tudást sajátítsak e l . " A tudás elsa­ játítása képzési rendszerünkben előbbre való, mint a fan­ tázia adománya, sőt a fantázia éppoly gyanús valami, mint az érzelmesség. Az érdekes a dologban az, hogy a fantázia és az érzelmesség többnyire nagymértékű összefüggést mu­ tat: a nagy fantázia szabadon kibontakoztatott érzelmi életet feltételez, és a fantáziátlanság emocionális elsivárosodással jár együtt. A fantáziadús gyereket iskolarendszerünkben olyan jel­ zőkkel illetik, mint „álmodozó", „szenzibilis" és „játékos", s egyenesen betegnek bélyegzik. Gyakran kérnek tőlem ta­ nácsot szülők, mivel a tanár gyermeküket ezekkel a tulaj­ donságokkal jellemezte, és ebben az érési folyamat elma­ radottságát látja. Lelki defektus jelét látják abban, ami a kreativitás, sőt esetleg a zsenialitás jele. Amikor a szülők2

nek azt mondom: „Örüljenek, hogy a gyerekük álmodozó és szenzibilis", gyakran észreveszem, hogy ódzkodnak. Egy apa így válaszolt nekem: „Ön nem a megfelelő pszi­ chológus a fiam számára. Álmodozó és szenzibilis, ez nagyon szép, de én azt akarom, hogy a fiam realista legyen. A szenzibilitásával nem felel meg az iskola és majd a mun­ kahely követelményeinek." Az apa a tettre kész, talpra­ esett, érvényesülni akaró embertípust óhajtotta fiában megvalósítani. Nehezen tudta belátni, hogy az álmodozás, a szenzibilitás és a játékos kedv a nagyfokú pszichés egész­ ség és kreativitás jele.

28. ábra: A személyiség szféráinak harmonikus egyensúlya

Ahhoz, hogy ne nyomjuk el a gyermeket érzelmessé­ gének és kreativitásának kibontakoztatásában, meg kell alkudni azzal, hogy adódnak iskolai és alkalmazkodási problémái. Nem helyes az a feltételezés, hogy ezáltal ve­ szélybe kerül az élet sikeressége teljesítményorientált társa­ dalmunkban. A fantáziadús, érzelmeit kifejezni képes és

kreatív-alkotó embernek nagyon is jó esélyei vannak a si­ kerre ebben a társadalomban (a szokásos normákkal mér­ ve). Az intelligencia, kreativitás és érzelmi élet egyensúlya döntő fontosságú az egészséges személyiségérés szempontjából. Az intelligencia fejlődésének nem szabad a kreatív és az emocionális elsivárosodás mellett végbemennie. Az egyes szférákat egyenrangúan kell fejleszteni. A három szféra egyikének sem szabad túlzott hangsúlyt kapnia. Ma azonban az intelligencia túlhangsúlyozása a norma. A kreativitás és az érzelmi élet túlhangsúlyozása ritkán figyelhető meg, és akkor is többnyire a funkcionális intelligencia túlhangsúlyozása elleni tiltakozó reakcióként. A kibontakozott intelligencia, kreativitás és érzelmi élet egyensúlya megfigyeléseim szerint rendkívül ritka. Ennek az egyensúlynak a kialakítása kell legyen jövőbeni pedagó­ giai fáradozásaink célja.

Alternatívák A kreativitás és az érzelmi élet elmulasztott kibontakozta­ tását pótolnia kellene a társadalomnak és minden egyes embernek. A kreativitás fejlesztéséhez ajánlom Werner Kirst és Ulrich Diekmayer pszichológusok Creativitätstraining című zsebkönyvének elolvasását. Ez a könyv terje­ delmes feladatgyűjteményt tartalmaz az alkotó gondolatok ösztönzéséhez. Az ilyenfajta feladatok fellazítják a gondolkodást, és kiszabadítják a hagyományos, merev logikai sémák kere­ teiből. A gondolkodás fokozott rugalmassága nemcsak a munkában való kreativitást növeli, hanem a magánszféra életproblémáinak megoldásában is segít. A kreativitás kibontakoztatásának az érzelmi élet tré­ ningjével kellene együtt járnia. Az érzelmek felszabadítá­ sához megfelelő, ajánlásra érdemes útmutató könyv tudo-

Ha ötletekről van szó, akkor Ön vil­ loghat. Feltéve természetesen, hogy egy kicsivel többet gyakorolt, mint mások. A pszichológusok álta­ lában ezt kérdezik: mi a takéte, mi a maluma? Nézze meg a jobb oldali rajzokat. Figyeljen eközben azokra a tulajdonságokra, amelyeket a ne­ vek kifejeznek. (Az ábrán: takéte balra, maluma jobbra.)

3. Melyik rajzok illenek a következő nevekhez? siebeltri dinkiele standell ando dremelga loff fallote pet okot ebeni sakant wamm

Ez azonban még csak az út fele volt. Gyakoroljon tovább: találjon ki először egyszerű formákból álló raj­ zokat, ós aztán neveket hozzájuk vagy fordítva. így edzi legjobban talpraesettségét. Egyébként kettes­ ben különösen jó szórakozás ez a játék.

29. ábra: Kreativitást fejlesztő feladatok

másom szerint sajnos még nem áll rendelkezésre. Az itt kö­ vetkező javaslatokkal szeretném megkönnyíteni a szoká­ sos érzelmi körülpáncélozottságból való szabadulás útját. Koncentráljon önmagára, ne csak értelme hangjára hall­ gasson, hanem adja át magát érzelmei tudatos észlelésé­ nek. A legtöbb ember fél az érzéseivel való szembesülés­ től, fél érzései igazságától. Az intellektus segítségével könnyen becsaphatja magát az ember, amint azt az elhá­ rító mechanizmusok bemutatása érzékeltette. Az érzel­ mek azonban sokkal kevésbé könnyen manipulálhatók, mint a látszólag „logikus gondolatok". Mikor például az ész reakcióképzés gyanánt azt mondja: „Szeretem a főnö­ kömet", az érzések kimondják az igazságot: „A főnököm ellenszenves nekem, és testileg is kellemetlenül hat rám." Ilyenkor félelem lép fel, és az intellektus reakcióképzése azonnal közbeavatkozik: „Az érzések csalnak, nagyon jó és derék főnököm van, és ezért mindenkinek el kell őt fo­ gadnia, és tulajdonképpen én is elfogadom - talán egy ki­ csit irigykedem rá. Mivel elfogadom, nincs semmi kifogá­ som ellene - az érzésem nem helytálló." Ilyen ügyesen te­ reli el az ész a figyelmet az érzésekről. Tanuljon meg szembenézni legbensőbb érzéseivel, és próbálja meg nem elkerülni, hanem érezni őket, éppígy a félelmet, amely ilyenkor gyakran fellép. A saját érzé­ seinkbe beleérző képesség nagyon értékes, mert ebből az intuícióból kiindulva jobban lehet fontos, életre szóló dön­ téseket hozni. Gyakran tapasztaltam, hogy azok az emberek, akiknek fejlett az intuíciós képességük, jobban boldogulnak életük­ kel, és kevesebb téves döntést hoznak, mint azok, akik prob­ lémáikat csak racionálisan, az intelligenciájuk segítségével közelítik meg. Az az ész, amelyre a civilizált ember olyan büszke, nyitott érzelmi élet és intuíció nélkül nem sokat ér. A nyitott érzelmi életnek útjában állnak az elhárító me­ chanizmusok és az érzelmek általános megvetése. Gondol­ jon mindig arra, hogy éppen az érzelmek különböztetik

meg önt egy lélek nélküli komputertől. Az érzelmek az ön lelki élete, nélkülük a lelke vigasztalan homoksivatag lesz, ön belsőleg elhal, és élő holttestté válik. Az ipari társada­ lomban ijesztően nagy azoknak az embereknek a száma, akiknek a lelke elsivatagosodott, és érzelmileg körül van páncélozva. El kell veszítenie az értelmét, hogy ismét magához tér­ jen. Ez meglévő szükséglet, ahogy azt az alkoholisták nö­ vekvő száma mutatja. Az alkohollal mint kábítószerrel az ember kísérletet tesz arra, hogy leépítse az ellenőrző intel­ lektust és a fölöttes Ént, hogy megnyissa a személyiség mé­ lyebb rétegeit, és az érzékeket és érzéseket fokozottan (fé­ lelemmentesebben) élje meg. Az alkohol azonban nem az egészséges útja annak, hogy az ember megnyissa magát ér­ zelmei előtt. A helyesebb út az önmagunkba mélyedésen, a meditá­ ción és a nappali álmodozáson keresztül vezet. Természete­ sen ajánlatos a pszichoterápia vagy a pszichoanalízis is, de ezt az utat a legtöbb ember elől elzárja költséges volta. Az anyagilag privilegizáltak előnyben vannak az önmagukra találás és érzelmeik kibontakoztatása tekintetében is. A meditáció mellett (ez nem kerül pénzbe, csak naponta egy óra szabad idő kell hozzá) szükség van arra is, hogy az ember beszéljen élettapasztalatairól és konfliktusairól. Nyíljon meg tehát egy beszélgetőtárs előtt, és próbáljanak meg fenntartások nélkül beszélni egymásnak érzelmeikről. Ez kezdetben igen nehéz, de megkönnyebbülést okoz, tisz­ tító és tisztázó hatású. Meg kell beszélni és ki kell élni olyan negatív érzelme­ ket is, mint a düh, a gyász, a bűntudat- és kisebbségi ér­ zések. Partnerének feladata, hogy segítsen önnek negatív érzéseit elmondani és hangosan kikiáltani. A legtöbb em­ berben rendkívüli mennyiségű feldolgozatlan sértés, le­ nyelt megaláztatás és elnyomott agresszió él. Ezeket a ne­ gatív érzelmeket ki kell fejeznie, ha nem akar megfulladni bennük.

A hetedik élethazugság „Aki szeret, birtokolni akar"

A törvény előtt minden ember egyenlő. A férfiak és a nők egyenjogúak. Senkit sem szabad neme, származása, fajtája, nyelve, hazája és eredete, hite, vallási és politikai nézetei miatt hátrányosan kezelni vagy előnyben részesíteni." Alkotmány,

3.

cikkely

A válások száma a Szövetségi Köztársaságban 1960 és 1974 között megduplázódott. A bíróság által elutasított válóke­ resetek száma ugyanebben az időszakban 5,6 százalékról 1 százalék alá csökkent. Egyrészt megnövekedett a válni akarók száma, másrészt könnyebb lett a válás jogi proce­ dúrája. A következő grafikon számai megmutatják, hány válás jutott száz házasságkötésre. A százalékértékek az 1974-es évre vonatkoznak (Svédországban, Dániában és az NDKban) és 1973-ra a többi országban. A válások aránya azok­ ban az országokban volt a legmagasabb, amelyekben a csa­ ládjog liberális, és ahol csekély az egyházak befolyása (Svédország, U S A , Dánia és az N D K ) . A Dominikai Köz­ társaság más okból áll a második helyen - Dominika „vá­ lási paradicsomnak" számít. A Szövetségi Köztársaság a ti­ zenkettedik helyet foglalta el a száz házasságkötésre jutó huszonhárom (időközben már huszonöt) válással.

Válások a Német Szövetségi Köztársaságban 1960-1974 között

1

30. ábra: A válások számszerű növekedése és jogi meg­ könnyítése

A válások száma csaknem minden szocialista, kapitalis­ ta, buddhista vagy ateista országban állandóan nő. Az olyan liberális szociális államban, mint Svédország, száz megkötött házasságból már mintegy hatvanat felbontanak. A házaspároknak több mint fele ismét különválik - olyan válási arányszám ez, amely elgondolkodásra késztet a há­ zasság intézményéről. Svédországban a leginkább előrehaladott a nők egyenjo­ gúsága. A tizenöt és hatvanöt év közötti svéd nőknek több mint a fele dolgozik (a Szövetségi Köztársaságban csak mintegy harminchárom százalék). És mégis, Svédország­ ban, egy olyan országban, amely a nőket ugyanolyan jo­ gokkal és kötelességekkel ruházza fel, mint a férfiakat, sem valósul meg a gyakorlatban a teljes egyenjogúság,

3 1 . ábra: Svédországban a legmagasabb a válások arőny­ száma

mert a dolgozó svéd nők mintegy hetvennégy százaléka évi tizennégyezer márkánál kevesebbet keres, míg a férfiak hetvennégy százalékának keresete meghaladja a tizen­ négyezer márkát. A férfi ipari munkások átlagosan húsz százalékkal többet keresnek, mint a női ipari dolgozók. A tisztviselőnők többsége egyszerű irodai munkát végez. A magasabb fizetési osztályokban még mindig a férfiak do­ minálnak. A Német Szövetségi Köztársaságban az alkotmány ga­ rantálja ugyan az egyenjogúságot, de a mindennapi élet­ ben és a munkában a nő még messzebb van az egyenjogú­ ságtól, mint a svéd. „A női alkalmazottak átlagos havi bruttó keresete az iparban és a kereskedelemben 1973-ban harmincnyolc százalékkal alacsonyabb volt, mint a fér­ fiaké." Sok példát lehetne még felhozni arra, mennyire nem valósul meg a nők egyenjogúsága az iskolában, a munká­ ban és a politikában. Az utóbbi években nagymértékben megnőtt az erre vonatkozó irodalom, amely megmutatja, hogy a nő társadalmilag egyáltalán nem egyenrangú a férfi­ val, és hogy az alkotmány rendelkezései még távolról sem valósultak meg. Mint pszichológust engem leginkább az ér­ dekel, mi a nők emancipációs problémáinak oka. Státus­ szimbólumok című könyvemben a férfi elnyomó magatar­ tását szexuális komplexusára vezettem vissza, és bizonyí­ tottam, hogy kialakított férfias szokásainak kompenzációs funkciója van. A nők többsége megalkuszik a férfi elnyomó magatartá­ sával, és megpróbál a férfi siker- és hatalmi törekvésének szélárnyékában kényelmesen élni. Az emancipációs vita a nők többségének sajnos közömbös: „Egy 1974-ben végzett újabb közvélemény-kutatás azt eredményezte, hogy vala­ mennyi háziasszony hatvanegy százaléka elégedett a ház­ tartásban végzett munkájával, és csupán a »csak háziasszo­ n y o d huszonöt százaléka dolgozna szívesen félmunkaidő1

b e n " . Ezek a megkérdezett háziasszonyok jobban érzik magukat háziasszonyként vagy a házimunka mellett csak részmunkaidőben dolgozó nőként, mint a férfival teljesen egyenrangú partnerként, akinek ugyanolyanok a jogai és kötelességei, és ugyanolyan stressznek van kitéve. így hát igaza van Esther Vilar orvosnőnek, amikor azt állítja, hogy a nő kizsákmányolja és idomítja a férfit, de az emancipá­ cióért harcoló Alice Schwarzer sem állít valótlant, amikor azt panaszolja, hogy a férfi elnyomja a nőt. A két nem a maga módján kihasználja egymást, és mind­ egyik hasznot húz ebből a harcból - de hátránya is szárma­ zik belőle. Esther Vilar a férfiakban tudatosította ezeket a hátrányokat, Alice Schwarzer a nőkben. A Vilar-könyv is, Der dressierte Mann (Az idomított férfi), a Schwarzerkönyv is, a Der kleine Unterschied und seine großen Folgen (A kis különbség és nagy következményei) a bestsellerlista első tíz helyezettje közé került, és mindkét szerzőt hevesen bírálták a férfiak és a nők is. A férfiak (állítólag) nem érzik úgy, hogy a feleségük ido­ mítja őket, és a nők határozottan elutasítják azt az állítást, hogy ezt tennék. A legtöbb nő nem érzi úgy, hogy a férfiak elnyomnák, és nem akarja elismerni a kis különbség „nagy következményeit". Az a hevesség, amellyel elutasítják Vi­ lar és Schwarzer érveit, azt mutatja, mennyire találva érzi magát mindkét nem. 2

Az emancipáció következményei A házassági életközösség egyrészt gazdasági közösség, másrészt azonban a szexuális és pszichológiai szükségletek kielégítésének színtere is. Amíg anyagilag a férfi az erősebb (szexuális komplexusa miatt is az akar maradni), fele­ ségét öntudatlanul is tulajdonának fogja tekinteni, s fruszt­ rációit és kisebbségi érzéseit a vele való kapcsolatban fogja

lereagálni. Mihelyt azonban a nő anyagilag emancipált, nem tűri el a férfi hatalmaskodó viselkedését és birtoklási törekvését, és így könnyebben lép a váláshoz vezető útra. Ezzel magyarázhatók Svédország és az N D K magas válási arányszámai. A munkában való egyenjogúsággal megnyí­ lik az út a nő előtt a kitöréshez a házasságból. Az anyagi szabadság előfeltétele annak, hogy maga határozzon sorsá­ ról. Az emancipációs hullám következtében ezért aztán csaknem minden országban több nő adja be a válókerese­ tet, mint férfi. A válások számának szüntelen növekedése ellenére a házasság mint életközösség nem „out", hiszen a válás után a férfiak nyolcvannégy és a nők hatvannyolc százaléka új­ ból házasságot köt, és megpróbálja jobban alakítani máso­ dik házasságát. A házasság nevű életközösséget nem kér­ dőjelezik meg, mindenesetre azonban nő a tanácsadás és a konfliktusok tisztázása iránti igény. A házassági tanács­ adókat megrohanják, főként azokban az országokban, amelyekben már messze előrehaladott az egyenjogúság. Lipcsében 1959-ben még csak kétszázötven házaspár ke­ reste fel a házassági és szexuális tanácsadásokat, de 1970ben már több mint tízezer. Az emancipáció előrehaladása tehát nem szünteti meg a házassági és a szexuális problémákat, hanem különös élességgel tárja fel a nemek harcának problémáit a házas­ ságon belül. Amíg érvényes a hagyományos szerepfelosz­ tás: „a férj védelmet és anyagi biztonságot nyújt a felesé­ gének, a feleség pedig testét, munkaerejét és engedelmes­ ségét adja a férjének", addig a világ még rendben van. Az emancipációval megjelennek az új szereposztás problé­ mái. így aztán érthető, hogy nem marad el az ellentétes irá­ nyú mozgalom sem. Amerikában a „totális n ő " mozgalom hívei nem a férfi elnyomásától való megszabadulást köve­ telik, hanem az eddigi szereposztás fennmaradását: a nő

32. ábra: A házassági t a n á c s a d á s o n résztvevők s z á m á n a k növekedése

szexuálisan elcsábítja a férfit, kívánatossá teszi magát a férfi számára, és a férfi gondoskodik a család létfenntartá­ sáról, és főnöknek érezheti magát. Gyorstanfolyamokat szerveznek, amelyeken csábítási tanácsokat adnak a válás elkerüléséhez. Ez a női ellenmozgalom világosan mutatja, hogy sok nő nem törekszik az emancipációra, és nem akar­ ja, hogy felvilágosítsák elnyomott voltáról. Mindettől függetlenül a nemi szerepről és a házasságról alkotott vélemény lassan, de feltartóztathatatlanul válto­ zik. Az allensbachi Demoszkópiai Intézet vizsgálata sze­ rint azoknak a fiatal férfiaknak a száma, akik házasságkö-

tés nélkül szeretnének egy nővel együtt élni, 1967 óta negy­ vennyolc százalékról 1970-re hetvennyolc százalékra növe­ kedett, sőt a fiatal nőknél kilencvenkét százalékra. A növekvő emancipációs öntudattal szükségszerűen fel­ lazul a házassági erkölcs mint hatalmi intézmény (a férfi szemszögéből) és mint gondoskodási intézmény (a nő szemszögéből). Az önkéntes alapon való együttélés és szét­ válás egyre inkább elképzelhető és kívánatos. 3

Az új partnerség. Pszichológiai következtetések 1903-ban Otto Weininger osztrák filozófus így gúnyolódott Geschlecht und Charakter (Nem és jellem) című könyvé­ ben, amely 1920-ban huszadik kiadását érte meg: „És ami az emancipált nőket illeti: csak a bennük levő férfi akar emancipálódni." Itt a férfias, sőt hermafrodita nőre gon­ dolt mint abnormitásra. Az elmúlt hetven évben a nőknek a nagyobb egyenjogúságért vívott harca szerencsére meg­ szabadult ettől a szeplőtől. Ma már a konzervatív férfi is belátja, hogy a nők egy része egyetemi tanulmányokat akar folytatni, és egyenlő munkáért egyenlő bért akar kapni. Ma azonban még messze vagyunk a nemek valóban sza­ bad, egyenértékű kapcsolatától. A nemek harcát az örven­ detes és részben sikeres emancipációs mozgalom sajnos nem enyhítette, hanem még erősítette is. Az egyenjogúsá­ gért folytatott küzdelem nem szüntette meg a nemek prob­ lémáit, hanem még inkább kiélezte őket. Sokan vágynak vissza azokba az időkbe, amikor minden olyan egyszerű­ nek tűnt: a férfi parancsol, a nő engedelmeskedik neki, és élvezi a védelmét. Most átmeneti korszakban vagyunk, amelyben megnö­ vekszik a nő önrendelkezése és saját felelőssége, miközben csökkennek a férfi szexuális kisebbségi komplexusainak kompenzálási lehetőségei. A nők számára ez reményteljes, 4

de félelmet keltő folyamat is. A férfinak szerep- és státusbi­ zonytalanságot és ezzel hatalomvesztést hoz magával, ami az ő számára igen fájdalmas - de végül is ez a folyamat mindkét nem számára előnyös, mert felszabadító hatású. Csak akkor nézhet a két nem nyíltan szembe egymással, ha a nő elérte teljes egyenjogúságát, mert a partner kivá­ lasztása akkor valóban szabadon történik majd, a „szív" és a másik ember iránti kölcsönös tisztelet dönthet, nem a gondoskodási képesség (a nő szemszögéből) vagy a szexuá­ lis attraktivitás (a férfi szemszögéből) mint a barátok és kollégák előtti státusszimbólum. A totális emancipáció hátránya a férfi számára abban rejlik, hogy többé nem kínozhatja lelki szadizmussal kedve szerint és nem nyomhatja el a nőt mint jobbágyát. A nő számára az jelent hátrányt, hogy létfenntartásáról (akár­ csak a férfinak) magának kell gondoskodnia. Az előny a nemek szabad találkozása, nyereség a sze­ relmi kapcsolat felhőtlen kibontakozása szempontjából. Mindkét partner szabadnak érzi magát, és nem törekszik arra, hogy birtokolja a másikat, és uralkodjék fölötte. A szerelem új jelentést kap, szabadabban tud kibontakozni, mivel nem kötődik pénzügyi hatalmi konstellációkhoz. Természetesen jelentős pszichés probléma, milyen mó­ don kompenzálja akkor a férfi szexuális kisebbségi érzését. Azt hiszem, ezt a kisebbségi érzést le lehet építeni, ha az „életre szóló nőért" vívott harc veszít jelentőségéből, mert akkor többet számít majd az emberi kapcsolat, mint a sze­ xuális vagy a pénzügyi potencia. Eddig a férfi anyagi (az­ előtt testi) erejének kellett kompenzálnia a nővel szemben potenciabeli hátrányát. Az anyagilag független nőnek nincs szüksége erre a kompenzálásra, és ezért nem is fogja többé sarkallni és kizsákmányolni a férfit. A szexuális érintkezés szabadabb és hatalomtól mentesebb lesz. A nő feladata, hogy ebben segítsen - ezt csak a szerelmi kapcso­ lat tudja nyújtani, nem a nemek máig is uralkodó egoista­ üzleti kapcsolata.

Az emancipáció előrehaladásával növekszik a nőnek a férfira gyakorolt mélylélektani befolyása. Lépésről lépésre elveszi a férfitól azt a hatalmat, amelyhez az elementáris félelemmel ragaszkodik. A férfinak túl kell jutnia ezen a félelmen ahhoz, hogy szexuális problémáit leküzdje. Rá van utalva az emancipált nőre, hogy birtoklási vágyát és kompenzációs tüneteit megszüntethesse. A férfi hatalmá­ nak csökkenése és a nő hatalmának növekedése aztán hely­ reállítja a megzavart embertársi kapcsolat egyensúlyát. A feudális urakat is meg kellett fosztani hatalmuktól ah­ hoz, hogy a nép emberhez méltóbb életet élhessen. Ugyan­ így a férfi hatalomfosztása is az emberi együttélés és az em­ beri boldogság fejlődését fogja szolgálni. A nemek birtok­ lási vágy nélkül fognak egymással szembenézni. Aki sze­ ret, az nem birtokolni akar majd, hanem szabadságot adni. Ettől még messze vagyunk, mert a szerelem egyelőre még az államilag elrendelt házassági közösség szűk ketre­ cében zajlik, ahol a férfi diktál. Az allensbachi demoszkópiai közvélemény-kutatás megmutatta, hogy a fiatal em­ berek szabad partnerkapcsolatra vágynak. Remélhetőleg nem nyomják el ezt a vágyat konzervatív ellenirányú moz­ galmak. A pszichikai evolúció ereje mindenesetre nagy, és reményekre jogosít.

Alternatívák A házasság változóban van, függetlenül attól, hogy a tör­ vényhozási reformok ezt a változást fékezni vagy gyorsí­ tani szeretnék. A női emancipációt nem lehet feltartóztat­ ni. A fejlődés az életre szóló házasságtól (életfogytiglani monogámia) az egy időre szóló házassághoz (szukcesszív poligámia) vezet. A kölcsönös megegyezésen alapuló válás népszerűsége tovább növekszik, ugyanígy a házasságlevél nélküli együttélésé „vadházasságban".

Ez a folyamat pszichológiai szempontból üdvözlendő, mert a kikényszerítetten monogám házasság gyakran me­ legágya azoknak a pszichoneurotikus zavaroknak, amelye­ ket Horst Eberhard Richter pszichoanalitikus részletesen elemzett és leírt Patient Familie (A család mint páciens) című könyvében. A családra jellemző neurózisokat a szerző szemléletes megjelölésekkel látta el; a félelemneu­ rotikus családot „szanatóriumnak", a paranoid családot „erődnek" és a hisztérikus családot „színháznak" nevezte. A neurotikus házasság felbonthatósága és felbontása megkönnyebbülés lehet mindkét házasfél számára. A válás után azonban gyakran újból félelemneurotikus, paranoid vagy hisztérikus életközösséget építenek ki, vadházasság­ ban is, mert a partnerkapcsolatban olyan konfliktusok jön­ nek létre, amelyek a házasság intézményétől függetlenül társadalmi eredetűek. Mindaddig, amíg a társadalmi meg­ határozottságú frusztrációk léteznek, a partnerkapcsolat­ ban reagálják le őket, és a partner a két ember jellemstruk­ túrájától függően villámhárítóként, kábítószerként, pszi­ choterapeutaként, a projekció tárgyaként, az elfojtás segí­ tőjeként szolgál. A monogámia nem természetes, biológiailag indokol­ ható erkölcs, hanem a „racionalizáció" elhárító mechaniz­ musa igazolja valamennyi társadalmi rétegben különböző ürügyekkel. Mivel az embernek szükséglete a poligámia, másrészt ebbe beleszól a racionalizáló monogám erkölcs, kialakul a polgári házasság rettenetes képmutatása. Ebben a házasságban a partnert tulajdonnak tekintik, akit féltékenyen őriznek. Nem annyira a szexualitás ké­ nyelmes kiélésére használják, mint inkább olyan pszichés problémák leküzdésére, mint a félelmek, kisebbségi érzé­ sek, paranoid elképzelések, szadomazochista kényszertü­ netek, szenvedélyjelenségek. A lelkileg egészséges embernek nincs szüksége mono­ gám házastársi közösségre, hanem kényszeredettség nél5

kül poligám, mivel partnerét sohasem tekinti tulajdoná­ nak. Szabadon áll vele szemben, és tiszteli, támogatja és szereti a másik szabadságát. Meghagyja neki ezt a szabad­ ságát, és nem veszi körül tulajdonosi „szeretetével". Az igazi szerelem ismertetőjegye nem az a kívánság, hogy az ember birtokolja a partnert, hanem az, hogy hagyja őt sza­ badon élni. Ez a gondolat nem új, és nem a pszichológus felismerésé­ hez kötődik, hanem minden ember, mindenekelőtt az ifjú­ ság, elevenen érzi. A Die Zeit hetilap sajátságosan feltett kérdésére: „Promiszkuitás - szeretni és több szexuális kap­ csolatot fenntartani?", egy tizennyolc éves ifjú bámulatos világossággal válaszolt: „Meg kell szabadulnunk a szexuali­ tásellenes kényzererkölcstől. Éppen a szexualitás kérdé­ sében magának kell döntenie az embernek. Minden meg­ engedett, amíg senkinek sem ártunk vele. Azoknak az embereknek a számára, akik az erkölcsi önrendelkezést vallják, nem létezik a monogámia-poligámia ellentétpár, hanem csak a jogos kielégülés, a boldogság számít nekik." A másik szabadsága tiszteletének ezt az érzését azonban többnyire hamarosan elnyomják a társadalmi introjekciók és a saját lelki problémák. A monogámia-poligámia ellentét társadalmunkban saj­ nos nagyon világosan jelentkezik - mert az emberek meg­ akadályozzák önmaguk és egymás jogos kielégülését és szabadságuk boldogságát azért, hogy a monogám kapcso­ latban lelki problémáikat megoldják. Ezáltal azonban a helyzet csak még rosszabbá válik, és nem jobbá, ahogy tit­ kon remélik. Az emancipációs mozgalom a nő felszabadítási moz­ galma annak érdekében, hogy többé ne éljen vissza vele a férfi mint tulajdonával. Ez a mozgalom fontos lépés az ed­ digi pszichésen deformált partnerkapcsolat megszüntetése felé vezető úton, és a nemek olyan egészségesebb, szaba­ dabb kapcsolatának kezdete, amely a másik szabadságá6

nak kölcsönös tiszteletén alapul. Mindenki már ma elkezd­ heti ennek a szabadságnak a megvalósítását, ha támogatja a nők emancipációját, és fellép a férfiakkal való egyenran­ gúságuk mellett. Ez a felhívás a férfiaknak és a nőknek is szól. Csak a nemek szabad, független kapcsolata teszi lehe­ tővé a szerelmet. Aki a szerelmet keresi, annak nem sza­ bad az uralkodást és a birtoklást akarnia, de azt sem, hogy rajta uralkodjanak és őt birtokolják. A legtöbb ember el­ keseredett, mert minden szerelmi vallomás és hűségeskü ellenére sem találta meg a szerelmet, és régi mentalitásával soha nem is találhatja meg.

A nyolcadik élethazugság "

A test eszköz a cél eléréséhez"

„Mindannyian vétkesek vagyunk, éspedig abban a súlyos bűnben vétkesek, hogy nem élünk teljes életet." Henry Miller A betegbiztosító pénztárak kiszámították, hogy a Szövet­ ségi Köztársaság üzemeiben a táppénzes napok száma négyszázötvenmillióra növekedett. Egy munkavállaló évente átlagosan húsz napot hiányzik betegség miatt. A be­ tegnapok számának növekedése egyrészt a munka világá­ val való elégedetlenséget jelzi (a szabadfoglalkozásúak sokkal ritkábban betegek), de ugyanakkor az életmódnak egyre inkább a testtel szemben ellenséges és megbetegítő voltát is. A halálesetek kétharmadánál ma már csak két kórkép játszik döntő szerepet: a szív- és érrendszeri megbetegedé­ sek és a rák. Száz évvel ezelőtt a halotti bizonyítványok még nagyobb változatosságot mutattak, az olyan szervek gyengeségét, mint a máj, a tüdő, a vér, az epe és a szív. Az ipari országokban az emberek ma ritkábban halnak meg szerveik legyengülése, elöregedése következtében, mint a stressz hatásai miatt, a pszichés hatásokkal járó elhibázott életmód biológiai alapfolyamatainak áldozataként. A stressz tényezői többek között az idő és a konkurencia

szorításában való teljesítés, a zaj, a forgalom, a monotónia és a házassági problémák. A stressz ingertényezőként hat a szervezet pszichofizikai egységére, és „vészreakciót" (a híres stresszkutató, Selye János által bevezetett fogalom) okoz a testben. A stresszingerek először a közti agyhoz jut­ nak el; a szimpatikus idegrendszer arra készteti a mellékve­ sét, hogy adrenalin és noradrenalin nevű hormonokat bo­ csásson a vérkeringésbe. A hormonok hatására a szívverés felgyorsul, a vérnyomás emelkedik, cukor- és zsírtartalé­ kok kerülnek energiaként az izmokhoz, ezenkívül a vörös vértestek nagyobb száma növeli a belső oxigénellátást, és az agyalapi mirigy (hipofízis) serkenti a hidrokortizon hor­ mont, hogy növelje a test belső ellenállását. Az emész­ tési folyamat és a szexuális funkció átmenetileg gyengül. A stresszinger hatására fellépő itt leírt szervi reakciók arról tanúskodnak, hogy a szervezet mozgósítja erőit és energiáit a veszély elhárítása érdekében. 1

Ez a biokémiai reakció be van programozva az emberi és az állati szervezetbe, és az a mély biológiai értelme, hogy a testet felfegyverezze olyan esetleges veszélyes helyzetek­ ben, amelyekben hirtelen valamennyi pszichofizikai ere­ jére szükség van - a villámgyors meneküléshez vagy táma­ dáshoz. Ez a beépített védekezési mechanizmus igen hasznos a vadon élő élőlényeknél (valaha közéjük tartozott az ember is), és az ipari korszak emberénél is, ha például egy beka­ nyarodó autó elől kell elugrania. Az ilyenfajta stresszorok viszonylag ritkák a pszichikai jellegűekhez képest (utcai zaj, rangproblémák, házassági konfliktusok, az idő szorí­ tása és így tovább), amelyek ipari társadalmunkra jellem­ zők. A vadonbeli élet egykori elementáris stresszoraihoz ké­ pest az ipari társadalomra jellemzőknek az a döntő hátrá­ nyuk, hogy a testi vészreakció a semmibe pufog el, az em­ ber nem reagálja le és nem éli ki adekvátan. A hivatali

frusztráció után az embernek a felkeltett vészreakciót fizi­ kai tevékenységekkel, futással, úszással és hegymászással kellene levezetnie ahhoz, hogy energiáinak mozgósítását testének megfelelően csillapítsa, ehelyett azonban leül az íróasztalához, és csak a szorongató dühöt érzi tehetetlen­ sége miatt. A kollégáinak talán azt mondja: „A legszíve­ sebben felborítanám az íróasztalt." Ez a megjegyzés nem arról tanúskodik, hogy elment az esze, hanem egészséges pszichikai szükségletet fejez ki. A nem megfelelően feldolgozott hormonok és égési anyagok koleszterinné alakulnak, és segítik az arterioszklerózis kialakulását. A hormonháztartás kibillen egyen­ súlyából, a vegetatív idegrendszerben zavar támad, létre­ jön a vegetatív disztónia. Mindezen felül csökken a test belső védekezése, nő a fertőzés kockázata. A lelki tünetek a következők: depressziós hangulatzavar, elszürkülés vagy belső nyugtalanság és idegesség, diffúz kedvetlenség vagy agresszív pusztítási kedv. A reakció a stresszorok fajtájá­ tól, valamint a vegetatív idegrendszer szubjektív tulajdon­ ságaitól függ. A civilizált ember állandóan tartós stressznek van kitéve, és teste a nap folyamán gyakrabban reagál vészreakciók­ kal, mint a korábbi időkben, s így a terjedő civilizációs be­ tegségek a növekvő civilizációs stresszre vezethetők vissza. Csak három lehetőség van az orvoslásra. Először: a civili­ záció és vele együtt stresszorai növekedésének megállítá­ sa. Ez irreális gondolat, mivel a gazdaság a figyelmezteté­ sek (többek között Dennis Meadowsé és Herbert Gruhlé) dacára továbbra is az expanzióra, a növekedésre van beál­ lítva, és ez valószínűleg az elkövetkező ötven évben is így marad. Másodszor: az egyes ember arra az útra tér, ame­ lyet Herbert Marcuse hirdet meg Az egydimenziós ember című könyvében, a „nagy tagadás" útjára, és kivonja ma­ gát stresszel teli társadalmi rendszerünk hatása alól. Har­ madszor: az egyes ember nem tagadja meg ugyan a részvé2

telt a társadalomban, de megpróbálja értelmesen kezelni a stresszt, úgy, hogy autogén tréninggel, jógával és meditá­ cióval igyekszik leküzdeni. Ez a harmadik út egyelőre csak kompromisszum. Eddig a legtöbb ember elhanyagolta testét, és gondolkodás nél­ kül kitette a civilizáció stresszének. A már meglévő tré­ ningmódszerek mellett, amelyeket tovább kell népszerűsí­ teni, további tréningprogramokat kellene kifejleszteni a stressz feldolgozására. A stresszkutatók legfontosabb felismerése az, hogy a le nem reagált vészreakció káros hatású. Itt nem segít az auto­ gén tréning, sem a meditációs gyakorlat, sem a jógapozí­ ció. Az embernek meg kell tanulnia, hogy testének leterhelé­ sével azonnal élje ki testének riadókészültségét. A stresszélmény után tehát nem volna szabad hátradőlnie székében íróasztala mellett, és „elengedni magát", hanem rövid gim­ nasztikai gyakorlatokat kellene beiktatnia. A húsz alkal­ mazottnál többet foglalkoztató cégeket kötelezni kellene, hogy bocsássanak dolgozóik rendelkezésére egy tornater­ met (pingpongasztallal), hogy feldolgozhassák a stresszt. Ez is hozzátartozik a humánus munkahely kialakításához. Sajnos a lakosság többségének tudata még nem annyira felvilágosult, hogy megértené egy ilyen antistressz-berendezés értelmét, mivel a többségnek fogalma sincs a stressz­ hatás után fellépő káros biokémiai folyamatokról. Robert Boyle már a XVI. században ezt írta: „Egy értelemmel megáldott lélektől nagymértékben tisztességtelen dolog, ha olyan gyönyörű, Isten alkotta házban lakik, mint az em­ beri test, és semmit nem tud annak architektúrájáról." Legfőbb ideje, hogy ezt az ismeretet terjesszük, és hogy a hétköznapokban gyakorlatilag alkalmazzuk, mert mit használ a haladás, ha az ember a civilizáció önmaga gyár­ totta stresszébe belebetegszik. A természet lelki és testi tü­ netekkel bosszulja meg magát, ha az ember megpróbál szembeszállni vele ahelyett, hogy hagyná érvényesülni. 3

Halott érzékek, élő holttestek Újra és újra azt a megfigyelést teszem, hogy sok ember ide­ genül viszonyul a testéhez. Fejleszti intelligenciáját, gúzsba köti érzelmeit, és testét csak eszközként használja ahhoz a célhoz, hogy szakmai teljesítményeket érjen el, és teljesítményével túlszárnyalja versenytársait. A legtöbb ember nem pszichofizikai egységként fejleszti magát, ha­ nem prioritásokat állít fel, és teljes személyiségének egyes szféráit elhanyagolja vagy zárolja. Mivel az alsóbb néprétegek a munkaerőpiacon többé vagy kevésbé csupán testüket tudják eladni, testüket te­ kintve tudatosabbak, mint a közép- és felső réteg. A mun­ kás teste viszont többnyire egyoldalú megterhelésnek vagy monotóniának van kitéve, úgyhogy a test nála is csak a cél­ hoz vezető eszköz, és személyiségének egésze nincs egyen­ súlyban. A közép- és felső réteg ezzel szemben elhanya­ golja testét, s az intelligencia kultuszát fejleszti ki, a hato­ dik élethazugságot, mely szerint „az intelligencia fontosabb, mint az érzés". Ez az egyoldalúság a személyiség deformálódásának zsákutcájába vezethet. A legtöbb ember összstruktúrájában hézagok vannak. Sokan nem mutatnak semmiféle érzel­ met, vagy hidegek érzelmileg, vagy körülpáncélozzák emócióikat, s ezek csak belül jutnak kifejezésre (önpusz­ tító módon a szerveken csapódnak le). Az ilyen hézag keletkezhet fejlődési zavar következté­ ben, ha egy döntő növekedési fázisban hiányzott a tanu­ lásra való ösztönzés, és hiányoztak a kibontakozási lehető­ ségek. A hézagok azonban többnyire a nevelési hatásokkal kapcsolatban az önneveléssel keletkeznek. A nevelési im­ pulzusok introjekció és egyéb elhárító mechanizmusok út­ ján önmanipulációba mennek át. Az érzelemmentes neve­ lés a továbbiakban oda vezet, hogy az ember önmanipulációval elnyomja érzéseit, és körülpáncélozza őket.

Sok embernél nemcsak az érzelmi élet, a kreativitás, a spontaneitás és a szeretetre való képesség mutat hézago­ kat, hanem átvitt értelemben lyukak vannak a szerveken is. Nem olyanok a nemi szerveik, hogy velük szexuálisan szabadnak érezhetnék magukat, nem olyan a szívük, hogy azt valami megindíthatná, és nincs lábuk, hogy fussanak, és szilárdan megállhassanak a talpukon. Megfigyeltem, hogy nagyon sok embernek hiányoznak az érzékszervei. Van ugyan szemük, fülük, orruk és kezük, de szemükkel nem tudnak éberen látni, fülükkel nem hal­ lanak semmit, orruk szaglása tompa, és kezük nem szerzi meg nekik a tapintás élményét. Látnak, hallanak, szagol­ nak és tapintanak ugyan, de érzékeik nem elevenen nyitot­ tak kifelé, hanem tompák és holtak. Ismerek olyan embe­ reket, akik a tavaszi tájban vándorolva nem veszik tudato­ san észre a különböző színeket és virágokat, mert például agyuk kényszeresen az eladott digitális órák számával van elfoglalva. Először le kellene csillapítaniuk értelmüket, és ki kellene kapcsolniuk ahhoz, hogy magukhoz térjenek. Ahelyett, hogy embertársait érzékeivel felfogná, sok ember úgy érzi, hogy figyelik, hallgatják és szagolják. Sze­ mét, fülét, és szaglóérzékét másokra vetíti ki, és azon töp­ reng, milyen a saját külseje, milyen a hangja csengése, és milyen a szaga. Ezek az emberek annyira el vannak fog­ lalva a projekciókkal, a normákban való gondolkozással, az alkalmazkodással és azzal, hogy életüket a szabályok­ nak megfelelően éljék, hogy érzékeiknek már semmi sem tűnik fel. Nem képesek többé arra, hogy valamit nyugod­ tan szemügyre vegyenek, és hagyják, hogy hasson érzé­ keikre. Érzékeiket csak arra használják, hogy életük sza­ bályozott funkcióit működtessék és ellenőrizzék. Az érzékeknek ingerekre van szükségük ahhoz, hogy ér­ zékenyek legyenek a külső jelekre. A fényképész vagy a festő naponta tudatos látással tanulja meg szemét élesíteni és érzékennyé tenni. E hivatások esetében természetesen a látás specialistáiról van szó, és nem lehet azt várni, hogy

minden ember úgy eddze a szemét, mint egy festő, de a lá­ tás elsorvadása, mely sokaknál bekövetkezik, hézag sze­ mélyiségük egészében, és igen sajnálatos dolog. A pszichofizikai személyiségstruktúra hézagai mellett sok embernél hiányzik a középpont. Alkalmazkodtak ugyan, és specializálódtak egy bizonyos hivatás gyakorlá­ sára, de nem tudják, hol állnak valójában. Tevékenysé­ gekbe fognak, de nem tudják magukról, hogy kicsodák, és hivatási és szabadidős tevékenységüknek mi köze hozzájuk személyesen, nem ismerik önmaguk középpontját. Az eddig leírt élethazugságok mind elvezetnek a szemé­ lyiség középpontjától, és megakadályozzák, hogy az em­ ber önmagára találjon. Az első élethazugság az idegen ma­ nipuláció és a vizsgálat nélkül elfogadott normákra való tö­ rekvés. A második élethazugság az önmanipuláción át ve­ zet a középponttól való elidegenedéshez, ha az ember ideá­ lok és példaképek nyomába ered. A harmadik élethazug­ ság az alkalmazkodást és a félelem elkerülését szolgálja. A negyedik élethazugság aszociális célegoizmushoz vezet, amelynek semmi köze a középponthoz. Az ötödik életha­ zugság nyomán összetéveszti az ember önmagát a státusá­ val. A státus azonban többnyire csak üres burok, amely el­ kendőzi a középpont hiányát. A hatodik élethazugság az intelligencia kultuszához vezet, és megakadályozza az egész személyiség kibontakoztatását. A hetedik élethazug­ ság a hatalmi és birtoklási gondolkodás következtében el­ zárja az utat ahhoz, hogy az ember a szerelemben találja meg a középpontot. És végül a nyolcadik élethazugság megakadályozza a testnek, valamennyi élőlény elemi bázi­ sának teljes kiélését. Az, hogy az ember ilyen messzire eltávolodott saját fizi­ kai bázisától, az első hét élethazugság hatásának tudható be. A test már csak végrehajtó szerv ahhoz, hogy tovább folytassa hazug életét, és még jobban eltávolodjék a közép­ ponttól. A középpontot csak úgy lehet újra megtalálni, ha az em-

ber feladja valamennyi élethazugságát, és visszatér bioló­ giai alapjaihoz. Az élethazugságok rabságában az ember azt hiszi, hogy élete igen ügyesen és értelmesen van elren­ dezve, és hogy kijátszhatja testének bölcsességét. A test azonban nem hagyja, hogy hazudjanak neki és becsapják, ahogy ezt a vészreakciónak és következményeinek leírása is megmutatta. Az embernek újra jobban kellene hallgat­ nia testének szükségleteire, engednie nekik, és kielégíte­ nie őket. A test nem hagyja, hogy mint a célhoz vezető esz­ közzel visszaéljenek vele, mert akkor elkerülhetetlenül eltompulással, pszichikai zavarral, betegséggel és halállal vá­ laszol.

Alternatívák Amerikában 1927-ben a Western Electric Company tele­ fongyárában végezték el a híres „Hawthorne-kísérletet". Azt vizsgálták, milyen eszközökkel lehet tovább fokozni a termelést. A magasabb bér, a több fény és a nagyobb hely nem volt jelentékeny hatással a munkásnők teljesítményé­ re. Végül a Harvard egyetemi Elton Mayónak támadt egy érdekes ötlete. Kiválasztott néhány osztályt, és elmagya­ rázta a munkásnőknek, hogy egy kísérlet részesei. Ezután a munkafeltételek minden változtatását megbeszélte ve­ lük, és kikérte a véleményüket. Az eredmény az volt, hogy emelkedett a termelés, és akkor sem csökkent a munkás­ nők teljesítménye, amikor visszaállították a régi munkafel­ tételeket. A kapitalisták és a kommunisták fixa ideája, amely sze­ rint az első számú motiváló tényező a pénz, nem állja meg a helyét. A munkásnők nem anyagi okból teljesítettek töb­ bet. Úgy érezték, hogy testi erejüket nem tekintik többé a célhoz vezető eszköznek, és nem élnek vissza vele. Ezenkí­ vül átélték azt is, hogy jobban megbecsülik őket, átélték 4

egész személyiségük identitását és tevékenységük felérté­ kelését. Ezt a kísérleti úton nyert felismerést 1960-ban Douglas McGregor fejlesztette tovább a Massachusettsi Technoló­ giai Intézetben. Cáfolta a vállalkozók és az üzemgazdá­ szok hagyományos eképzelését, amely szerint az ember lusta, nem szeret dolgozni, csak azért dolgozik, hogy meg­ keresse a létfenntartásához szükséges pénzt, és csupán a keménykezű vezetéstől való félelmében alkalmazkodik, áll be a sorba, és hagyja magát manipulálni a saját javára. McGregor ezzel éppen ellentétes emberképet alakított ki az üzemvezetés számára (Y elméletnek nevezte el a régi X elmélettel szemben). Ez az elképzelés bízik a munkás­ ban, akinek nem kell olyan módon specializálódnia, hogy az rombolná individualitását, hanem lehetőséget kap az önrendelkezésre, jogot arra, hogy részt vegyen munkahe­ lye és a termelési folyamat alakításában. McGregor ezért követelte többek között a futószalag megszüntetését is. Egy precíziós műszereket gyártó kaliforniai vállalat alel­ nökének, Arthur H. Kuriloffnak volt bátorsága hozzá, hogy McGregor Y elméletét a gyakorlatban kipróbálja. Több felelősséget ruházott az alacsonyabb beosztású dol­ gozókra, leszereltette az időórákat, a futószalagon dolgozó munkásokat munkacsoportokká fogta össze. Az ered­ mény: a munkaórára számított termelékenység harminc százalékkal nőtt, a hibás műszerek száma hetven százalék­ kal csökkent. Kuriloff sikeres kísérletének azonban csak kevés követője akadt. William J a m e s ugyanezt a kísérletet végezte el egy rot­ terdami olajfinomítóban, ahol naponta nyolcvanezer hordó nyersolajat finomítottak. Átültették a gyakorlatba az önrendelkezési joggal rendelkező munkásról való el­ képzelést, és az üzemvezetést például átalakították a saját felelősséggel bíró munkacsoportok tanácsadó szervévé. Robert Ardrey amerikai magatartás-kutató, aki William 5

6

7

Jamesszel a kísérlet eredményéről beszélgetett, így írja le az eredményt: „A munkaerők számát negyvenkilenc száza­ lékkal csökkentették, az egy munkásra számított termelé­ kenység százhetvenkét százalékkal növekedett. Ha az 1962-es évet tekintjük bázisévnek, és százas indexszám­ mal jelöljük, akkor 1969-ben ehhez képest kétszázhetven­ kettő volt a mutatószám. A munkások fluktuációja pedig évi húsz százalékról két százalékra csökkent. Ez William James »boldog finomítója« mellett szól." William James kísérlete elsősorban kapitalista feltételek között bizonyí­ totta: McGregor humánus emberképe megvalósítható úgy, hogy mindenkinek előnye származik belőle - a gyártu­ lajdonosok és a vállalatvezetők hagyományos üzemgazda­ sági profitgondolkodásának keretei között is. Az utóbbi években egyre erősödött az új emberkép meg­ valósításának követelése. A svéd Volvo autógyár két új üzemcsarnokában megszüntette a hagyományos, ember­ hez méltatlan futószalagmunkát. Pehl Gylenhammar, a cég elnöke ezt a munka humanizálása irányában tett intéz­ kedést egyszerűen és találóan így indokolta: „Az ipart kell az emberhez igazítani, és nem az embert a munkához. Azt akarjuk, hogy a munkás lassan újból azonosuljon a ter­ mékkel, amit előállít." Ez véleményem szerint nemcsak a futószalagon dolgozó munkásokra érvényes, hanem az iro­ dában dolgozó alkalmazottakra is. A szervezetet kell az emberhez idomítani, és nem az embert a szervezethez. Ardrey magatartás-kutató véleménye szerint ennek leg­ főbb ideje: „Ha nem korrigáljuk és bővítjük az emberi szükségletekről vallott elképzeléseinket - az emberi sze­ mélyiségről alkotott képünket -, társadalmaink apátiába fognak süllyedni, vagy anarchiába fulladnak." Az 1974-es és 1975-ös évek világméretű gazdasági recessziója tovább növelte a munkavállalók apátiáját, és nem mozdította elő az Y elmélet szerinti emberkép elterjedését a vállalatveze­ tésben. Az egyes embernek kiutat kell találnia az apátiából. 8

9

10

A munkahelyükön elszenvedett pszichikai sérelmekről és elnyomásról az érintettek rezignáltan nyilatkoznak: „Mit tehetnék? Sok mindent le kell nyelnem, mert ha nem te­ szem, kirúgnak - és jelenleg nehéz új munkahelyet találni, így hát inkább befogom a számat, és várom a jobb időket." Ez a reakció érthető, de hosszabb távon egészségtelen, mert az egyes ember addig nyel, míg bele nem betegszik, és létre nem jönnek a szervek és a psziché már leírt stresszbetegségei. Csak akkor lesz ismét egészséges az ember, ha vé­ dekezik, és nem hagyja magát elnyomni a régi, hazug em­ berképnek (X elmélet) megfelelően. Amíg testére úgy te­ kint, mint az alkalmazkodási célhoz vezető eszközre, hogy a pillanatnyilag kényelmesebb utat járhassa, addig nem él­ heti életét úgy, hogy maga rendelkezik magával, és önma­ gával azonos. Henry Miller idézett szavai szerint elköveti azt a bűnt, hogy nem él teljes életet. Testének bölcsessége azonban nem hagyja magát becsapni, és tünetjelzésekkel figyelmezteti. Ha az ember nem fordít figyelmet ezekre a jelzésekre, megkezdődik az élet lassú önrombolásának folyamata. Ezt végre fel kellene fogniuk a vállalkozóknak és a politikusok­ nak, és le kellene vonniuk azt az egyszerű következtetést, hogy a több humanitás hosszú távon még gazdaságilag is ki­ fizetődő mindenki számára. Olaf Palme, Svédország ha­ ladó miniszterelnöke egy, a Wirtschaftswoche című heti­ lapnak adott interjúban a következőket mondta: „Ahhoz, hogy ipari társadalom maradhassunk, nemcsak új gépeket és gyárakat kell létrehoznunk, hanem új viszonyokat is kell teremtenünk az új ember számára." Az egyes embernek nem kellene várnia, amíg több poli­ tikus teszi magáévá az új emberképet, és több vállalkozó jut el a humánus vállalatvezetés olyan modelljéhez, ami­ lyet McGregor, Arthur H. Kuriloff és William James meg­ valósított. N e m , már ma figyelnie kellene testére, nem volna szabad testét a célhoz vezető eszközként használni, és így visszaélni vele. 11

4. RÉSZ Védekeznünk kell

A nyolc élethazugság nem más, mint vészreakció

„Korunk átlagembere, akár hiszitek, akár nem, legjobb esetben kapacitásának csak mintegy öt-tizenöt százalékát éli ki. Az olyan ember, aki kapacitásának huszonöt százalé­ kát bontakoztatta ki, és ennyit használ, már zseninek szá­ mít. Kapacitásunknak tehát nyolcvanöt-kilencvenöt száza­ léka veszendőbe megy, kihasználatlanul marad." Frederick S. Perls A leírt elhárító mechanizmusok olyan technikák, amelyek arra szolgálnak, hogy az ember a félelmet keltő pszichés nehézségek és konfliktusok ellen védekezzék. Az elhárítás átmeneti eredményként megkönnyebbülést hoz, csökkenti a félelmet, közben azonban fennáll annak a veszélye, hogy az ember újra és újra az elhárító technikához folyamodik, az megszilárdul, és végül krónikus reagálási móddá válik. A második fejezetben leírtuk az elhárító mechanizmu­ sokat: az identifikációt, az elfojtást, a projekciót, a tünet­ képzést, az eltolást, a szublimációt, a reakcióképzést, az el­ kerülést, a racionalizációt, az önbódítást, a leárnyékolást, a tehetetlenségnyilvánítást, a szerepjátszást és az érzelmek körülpáncélozását. Az ezt követően bemutatott nyolc élet­ hazugság nem más, mint gondolkodási beállítottság, hamis életfilozófia, amelyek célja, hogy az ember sikeresen álljon

helyt az életben, és lehetőség szerint elkerülje a kudarco­ kat. Ezeket az élethazugságokat támogatják az elhárító mechanizmusok, mivel az emberben félelem ébred, vala­ hányszor megkérdőjeleződik az addigi hamis gondolko­ dásmód. Az elhárító mechanizmusok szorosan összekapcsolód­ nak az élethazugságokkal. Az alábbiakban röviden vázol­ juk, hogyan támogatják az elhárító mechanizmusok az élethazugságokat.

Az első élethazugság: ség"

A

"

jellem fontosabb, mint az egyéni­

Először a szülők és a társadalom normáival való azonosulás történik meg. Az idegen manipuláció beépül, és a meglévő egyéniség elfojtódik, amennyire lehet. Az olyan embere­ ket, akik kifejlesztik egyéniségüket, és eltérnek a normá­ tól, a projekció révén elítélik, és küzdenek ellenük. Tünet­ képzés: a perfekcionizmus, a kényszerű alkalmazkodás a normákhoz és a merev jellempáncél. Mivel azonban a szimptómák hozzátartoznak a „normális" emberképhez, csak szélsőséges megjelenési formájukban tűnnek fel. A normák perfekcionizmusához való nem teljesen sikeres al­ kalmazkodást aztán az ember póttárgyakon (gyermeke­ ken, alárendelteken) neveléssel igyekszik megvalósítani. A valóságban a normák iránt érzett gyűlöletet a reakció­ képzés (a beismeréstől való félelemből) normaszeretetté alakítja át. A racionalizáció ebben olyan általános szóvirá­ gokkal segédkezik, mint: „Csak perfekcionizmussal, szi­ lárd normákkal és alkalmazkodással válhat az ember ki­ váló jellemmé." És mindjárt ezután következik a tehetet­ lenségnyilvánítás: „Az embert az őt nevelő személyeknek perfekcionistán vagy autoriter nyomással kell nevelniük, hogy beilleszkedjék a társadalom normáiba, különben összeomlik a társadalom."

A második élethazugság: daképekre és ideálokra"

Az

"

embernek szüksége van pél­

A példaképek és az ideálok először idegen meghatározott­ ságúak, és kívülről vetítik be őket. Az egyéniség elfojtása automatikusan összekapcsolódik ezzel a folyamattal. Eh­ hez járul az elfojtott individualitás másokba való belevetí­ tése és elítélése. Ennek a gondolkodási és magatartási be­ állítottságnak a tünetképzése: az önelidegenedés és az em­ bernek az a kényszere, hogy saját személyét és embertár­ sait értékelje. A póttárgyakra való eltolás eredményekép­ pen az ember másokat a példaképeken mér le, és csodálja vagy elítéli őket. A gyűlölt értékelési kényszerre való reak­ cióképzés az értékelési kedv. A racionalizáció igazolja ezt a magatartást: „Az önnevelés, az ideáloknak való megfele­ lés és a példaképek követése elengedhetetlen a személyi­ ség kialakulása szempontjából." És a tehetetlenségnyilvá­ nítás: „Ilyen az ember, nincs mit tenni."

A harmadik élethazugság: ság káoszhoz vezet"

A

"

biztonság a fontos, a szabad­

A büntetéstől és a leértékeléstől való félelmében a gyer­ mek azonosul a nevelő személyekkel, beépíti magába biz­ tonságra való törekvésüket, és alkalmazkodik nem szabad, beszűkült emberképükhöz. Kicsírázó szabadságvágyát a nevelő személyektől való félelmében elfojtja. Saját elnyo­ mott szabadságszeretetét másokba vetíti ki, és bennük bí­ rálja és leértékeli. Minden kis szabadság mögött egyenesen fenyegető káoszt, anarchiát, valóságos Szodomát és Gomorrát lát, és fél tőlük. A nem szabad embernek, aki a biztonság fanatikusa, tü­ netképzése az a kollektív neurózis, amelyet leírtunk. En­ nek a neurózisnak a „másodlagos betegségelőnye" az a le­ hetőség, hogy az ember rövid távon megkönnyebbülést

szerezhet magának olyan módon, hogy tolerálják őt a töb­ biek, például úgy, hogy beteget jelent, alkoholt fogyaszt, és tablettákat szed. A tünetek ezenkívül tudattalanul ezt fejezik ki: „Változtassátok meg a körülményeket, amelyek beteggé tesznek, én másképp nem tudok védekezni, csak tünetekkel." A szabadságot egy hobbira tolja át az ember, amelyben nagyobb lehetősége nyílik az alkalmazkodás nél­ küli önmegvalósításra. Reakcióképzés gyanánt az ellenke­ zőjét követeli, azaz biztonságot, alkalmazkodást, konfor­ mizmust és a szabadság hiányát, és mindebben részben kedvét leli, míg a szabadság és az önrendelkezés félelmet kelt benne és kedvtelenséget. A racionalizáció igazolja az ember saját alkalmazkodá­ sát: „A konformista út, amelyen a legtöbb ember jár, nem lehet rossz út, hiszen ilyen sok ember nem tévedhet." És a tehetetlenségnyilvánítás tökéletessé teszi azt a rabságot, amelyben a harmadik élethazugság az embert fogva tartja: „Az élettől való félelem az ember alapvető adottsága, és az egyetlen mód rá, hogy ezt a félelmet leküzdje, a bizton­ ságra való törekvés az alkalmazkodás révén."

A negyedik élethazugság: rátja"

„Mindenki önmaga legjobb ba­

A siker- és teljesítményelvvel való azonosulás teremti meg az egoizmus kialakulásának előfeltételét. A személyes si­ kerre való törekvés miatt elfajul az egocentrálás, és ez el­ fojtja a mások iránti szeretetet. Saját egocentrizmusát az­ tán az ember kivetíti embertársaira, és küzd azok egocentrizmusa ellen. A projekció ugyanakkor racionalizációs se­ gítséggel is szolgál: „Amíg a többiek önzőek, addig nekem is önzőnek kell lennem, különben megnézhetem magam." A negyedik élethazugság olyan tüneteket képez, mint fös­ vénység, túlzott becsvágy, kontaktuszavarok, izomfeszü­ lés, gyomorfekély és a szeretetre való képtelenség. Az ego-

izmust az ellene való harc helyett machiavellista könyök­ ideológia erősíti a reakcióképzéssel. Az önző gondolkodás téves voltát az ember ugyan többnyire felismeri, de ezzel a tehetetlenségnyilvánítással enyhíti: „Az egyes ember az egoista többséggel szemben tehetetlen, neki magának is önzően kell cselekednie, hogy ne menjen tönkre."

Az ötödik élethazugság: A-Z emberek nem egyenlőek, nak rang- és értékkülönbségek köztük" "

van­

A státusban és rangban való gondolkodással az egyes em­ ber legkésőbb az iskolában azonosul, ahol osztályozzák és kijelölik intellektuális és társadalmi helyét. Mivel naponta él át rang- és értékkülönbségeket, ez elfojtja benne az em­ berek egyenértékűségének tudatát. A felkeltett érvénye­ sülési törekvés egoista, kizsákmányoló státustörekvéssé pervertálódik, amit az ember elfojt, és saját magatartását a többiekre való kivetítéssel szépíti: „A többiek imponálni akarnak nekem, tehát nekem is imponálnom kell nekik, hogy megálljam a helyemet köztük." Az ötödik élethazugság tünetképzése: állandó stressz az emberi kapcsolatokban. Ettől a stressztől az egyes ember úgy menekül, hogy szimbiózisszerűen szoros partnerkap­ csolatban él (ketten egyedül), és a szkeptikus, csalódott, sőt elkeseredett elszigeteltséget választja, hogy elkerülje az imponálási stresszt. Nem ítéli el és nem értékeli le a gyű­ lölt rangkórságot és imponálni akaró nagyképűsködést, hanem reakcióképzésként csodálja a felső tízezerben és a show-business sikeres sztárjaiban. Ebből a reakcióképzés­ ből él az úgynevezett szivárványsajtó, mely élvezkedve váj­ kál az ilyen emberek magánéletében. A racionalizáció így igazolja a státusharcot és az előjogok igazságtalan elosztá­ sát: „Az ügyes, talpraesett ember társadalmunkban meg­ kapja az esélyt arra, hogy kiemelkedjék a többiek közül, státusszimbólumai megérdemeltek. - Ne legyünk irigyek."

Azokat a kirívó jövedelemkülönbségeket, amelyek egy cé­ gen belül a munkás és az elnök-vezérigazgató jövedelme között mutatkoznak, a racionalizáció nem igazolhatja tel­ jes egészében, ezért aztán jön a tehetetlenségnyilvánítás: „Rangkülönbség és vagdalkozási rend az állatvilágban is van, ez biológiailag természetes dolog, nem lehet ellene semmit tenni."

A hatodik élethazugság: az érzés"

Az

"

intelligencia fontosabb, mint

Az iskolában végbemegy az azonosulás az intelligencia túl­ értékelésével a kreativitáshoz, emocionalitáshoz és szenzibilitáshoz képest. Az emocionalitást részben megvetendőnek állítják be, leértékelik, és mint nemkívánatos dolgot elfojtják. Azokat az érzelmeket, amelyeket az ember ön­ magában nem szeretne észrevenni, másokra vetíti ki, és szentimentalizmusnak bélyegzi. Az érzelmek elnyomása az érzelmek körülpáncélozásának tünetképzéséhez és az intellektus túlhangsúlyozásához vezet. Érzelmi szükségle­ teit az ember póttárgyakra tolja át. Az intellektualitás túl­ súlya nem csökken, hanem a reakcióképzéssel intelligen­ ciakultusszá nő tovább. Igazolásként a racionalizáció szol­ gál: „Csak az intelligencia segít hozzá a sikerhez, míg az emocionalitás zavaró." A tehetetlenségnyilvánítás aztán teljessé teszi azt a rabságot, amelybe a hatodik élethazug­ ság ejti az embert: „A társadalomnak, a munka világának szüksége van az intellektuális erők kifejlesztésére, míg az emocionalitásra, a kreativitásra és a szenzibilitásra ke­ vésbé van szükség - a személyiség egyensúlyának megzava­ rása ellen tehát semmit sem kell tenni."

A hetedik élethazugság:

,Aki szeret,

birtokolni akar"

A nemi szereppel való azonosulás szükségképpen introjekcióhoz, a nemek harcában való specifikus hatalmi konstel­ lációhoz vezet. A nemek emancipációjának gondolatát el­ fojtják, vagy üres szólamként hangoztatják, s közben a partnerkapcsolatban szilárdan kitartanak a régi birtoklási gondolkodásnál. Ezt a birtoklási gondolkodást az ember a partnerre vetíti ki, különösen, ha önmaga szeretne félre­ lépni. A birtoklási gondolkodás tünetképzése: a féltékeny­ ség és a szerelemképesség zavara (többek között impoten­ cia, frigiditás, szadizmus, mazochizmus), az a meghatáro­ zatlan érzés, hogy a szerelemmel valami nincs rendjén. A tünetképzés a dilemma feloldására tett félresikerült kí­ sérlet. A sikertelen szerelmet az ember póttárgyakra (háziálla­ tok, hobbi, hivatás) tolja el. De többnyire az eltolás sem eredményez igazi szeretetteljes kapcsolatot, mert a birtok­ lási vágy itt is rombolóan hat. Az állat iránti szeretet előnye az, hogy az állat nem próbálja meg birtokolni az embert, és nem támaszt birtoklási igényeket. A reakcióképzés elködösíti a birtoklási gondolkodást, és különösképpen intenzív szerelmi és hűségeskükben nyilvá­ nul meg, ezzel a jelszóval: „A legjobbat akarom neked." Ha az ember egyáltalán beismeri féltékeny birtoklási vá­ gyát, akkor racionalizálja: „Nem akarlak elveszteni, így hát azt kell akarnom, hogy birtokoljalak téged." És végül ismét a tehetetlenségnyilvánítás: „A szerelem lényege a birtokolni vágyás, ez ellen semmit sem lehet tenni."

A nyolcadik élethazugság: ,A test eszköz a cél eléréséhez" A szülők testellenességével való azonosulás már az élet első éveiben megtörténik. A testiséget és az érzékiséget el­ fojtja az ember, mivel más prioritásokat (intellektualizá-

lás, önuralom, önkontroll) helyez előtérbe. A tünetképzés nem marad el, testi és lelki stresszkárosodásokban nyilvá­ nul meg, vegetatív disztóniában és a pszichoszomatikus tü­ netek hosszú sorában. Az elveszett testiséget az ember az­ tán fokozott intellektualizálással igyekszik kompenzálni. A testiség ki nem élését sajnálja, és reakcióképzésként különösen csodálja mások sportteljesítményeit. Ezenkívül örömét leli a műszaki dolgokban, gépekben és robotok­ ban, ahol az anyag csak a célhoz vezető eszközként funk­ cionál. Saját élettelensége és a holt gépek iránti szeretete ötvöződik, és ez az embert a gép készséges rabszolgájává teszi, míg végül sajnálja, hogy ő maga nem működik olyan tökéletesen, mint egy gép, s megpróbálja utánozni, miköz­ ben ő maga munkagéppé válik. A racionalizáció így hangzik: „A szellem a test fölött áll, uralkodni tud fölötte, és képes saját kívánságai szerint használni azt." A válasz: érelmeszesedés és szívinfarktus. És a tehetetlenségnyilvánítás a test reakciójára: „Nem élünk többé a természeti népek testközeli ősállapotában, és így kell megfizetnünk a civilizáció árát."

Az élethazugságok előnyei és hátrányai Az élethazugságok előnyei nyilvánvalóak. Arra szolgál­ nak, hogy elősegítsék az élet sikerességét, a helytállást és az érvényesülést. Támogatják őket az elhárító mechaniz­ musok, és segítenek leküzdeni a látensen meglévő kétsé­ gek időnkénti felbukkanását.

Az

előnyök

Első élethazugság: a gyermek, a fiatalkorú és a felnőtt te­ hetetlenül ki van szolgáltatva az idegen manipulációnak. A normák átvétele és az egyéniség elfojtása megkönnyíti a

társadalomba való beilleszkedést. Aki kínos pontossággal betartja a normákat, és átlátható jellemmé fejlődik, az könnyebben boldogul mind szakmai, mind magánéleté­ ben. Második élethazugság: a példaképek és az ideálok elis­ merése és az önnevelés ugyanazt a célt szolgálja, mint az első élethazugság, e jelszó szerint: „Tedd, amit tenned kell, örömmel és kedvvel." Vagy másképp fogalmazva: „Jobb egy normális bolond, mint egy bolond normális ember." Az önmanipuláció és önmagunknak elismert jellem- és sze­ mélyiségburkokba való kényszerítése arra szolgál, hogy megkönnyítse (a társadalom szerinti) életsiker elérését. Harmadik élethazugság: az életben való boldogulás leg­ biztosabb útját általában az alkalmazkodásban látják. Az, hogy az ember alkalmazkodik az elismert normákhoz, és aláveti magát nekik, az élettől való félelem csillapítását szolgálja. A szabadság gondolata félelmet kelt, és erősíti az alkalmazkodási folyamatot. Negyedik élethazugság: az egocentrálás megrögzött egoizmussá fejlődik, amely az élet harcának megkönnyítését szolgálja. E szerint a felfogás szerint a közösségi érzés, a mások iránti szeretet és szolidaritás akadályozza az ember saját felemelkedését; a kíméletlen egoizmus viszont biztos sikerreceptnek számít, és gyakran annak is bizonyul. Ötödik élethazugság: aki egy versenyre és teljesítményre épülő társadalomban önzőn törekszik személyes életének sikerére, nem akar az emberek egyenértékűségének gon­ dolatával foglalkozni. Elfogadja az imponálási és státus­ magatartást mint olyan dolgot, ami hozzátartozik az elis­ merésért, sikerért és privilégiumokért folytatott harchoz, mivel a státusbeli emelkedés végül is az első négy életha­ zugság fáradozásának jutalma.

Hatodik élethazugság: az intelligenciakultusz is az élet sikerét szolgálja. Az ember megalkuszik a személyiség egyensúlyának elvesztésével, mert az intelligencia egyol­ dalú fejlesztése (az érzelmek rovására) az élettel való sike­ res küzdelem érdekében áll. Hetedik élethazugság: a nem emancipált partnerkapcso­ lat is az élet nehézségeinek leküzdését szolgálja. A család a neurózisok harctere, ahol mindegyik fél megpróbálja pszi­ chés nehézségeit a másikon lereagálni, és gyógyulást keres frusztrációira. Nyolcadik élethazugság: a test annak a célnak eszköze, hogy az ember eredményesen helytálljon a társadalomban. Aki a legtöbb stresszt viseli el, az gyorsabban és tartósab­ ban kerekedhet kollégái fölébe, és gyorsabban és maga­ sabbra jut fel a siker hierarchialétráján.

A

hátrányok

Az élethazugságok hátrányait az egyes fejezetekben már részletesen leírtuk, ezért itt csak röviden kívánjuk össze­ foglalni őket. Első élethazugság: kialakul a jellempáncél, a normákhoz alkalmazkodott ember kényszeres perfekcionizmusvágyával: az ember nem érleli ki egyéniségét, hanem elnyomja és megerőszakolja. Második élethazugság: az önmanipuláció önelidegenedéshez és értékelési kényszerhez vezet. Az első két életha­ zugság szüli a rosszindulatú agressziót, a nekrofil destruk­ ciót és azt, hogy az ember anonim tekintélyeknek engedel­ meskedik, és hagyja magát tőlük elcsábíttatni.

Harmadik élethazugság: A biztonságra törekvés és az al­ kalmazkodás kollektív neurózishoz vezet, amely a már le­ írt tüneteket mutatja. A neurózis statisztikailag nem ritka kórkép többé, hanem a civilizált népesség átlagának nor­ mája. Negyedik élethazugság: saját egoizmusa mindenkire tár­ sadalmi bumerángként üt vissza. Ki-ki úgy érzi, hogy frusztrált, hogy harcolnak ellene, és hogy el van szigetelve. Ez növeli szkepszisét, elkeseredettségét, és fokozza egoizmusát. Ötödik élethazugság: a rang- és értékbeli különbségekre való törekvés egoista, kegyetlen szociáldarwinizmushoz vezet. Ennek következménye a biológiailag egészségtelen mértékű státus- és imponálási stressz és az ebből eredő pszichoszomatikus tünetek. Hatodik élethazugság: a személyiségszférák egyensúlyá­ nak elvesztése az intelligenciatúltengés következtében az ember egész személyiségét deformálja. Érzelmileg elsivárosodik, megkeményedik, és lelkileg boldogtalannak és betegnek érzi magát. Hetedik élethazugság: aki partnerét megpróbálja el­ nyomni, birtokolni akarja, és pszichés nehézségeinek meg­ oldására használja fel, az elveszti a szerelmet. A szerelem elvesztése a lelki boldogságérzés nagy vesztesége, és fo­ kozza a depresszióra való hajlamot. Nyolcadik élethazugság: a testtel mint a célhoz vezető eszközzel való visszaélésnek az a következménye, hogy az ember biológiai természete a már ismertetett stresszbetegségekkel bosszulja meg magát.

Véleményem és tapasztalataim szerint az élethazugsá­ gok előnyei nem egyenlítik ki hátrányaikat. És az emberek többsége mégis hozzájuk folyamodik mint kollektív neuró­ zishoz, és elhárító mechanizmusokkal támogatja és védi őket. Ennek okai sokrétűek. A fiatal ember nem egészséges világba lép be, ahol maga dönthetné el szabadon és akadá­ lyok nélkül, hogyan szeretné életét pszichikailag egészsé­ gesen élni. Nem, egy olyan társadalomba nő bele, amely­ ben az élethazugságok uralkodnak. A szülők és a nevelő személyek nevelési stílusa, amelyet az olyan nevelési mód­ szerek jellemeznek, mint a dicséret, a megrovás, a jutalom és a büntetés, belehajszolja az identifikáció és az introjekció elhárító mechanizmusába. Ha aztán a tekintélytől és sa­ ját fenyegető outsiderszerepétől való félelem következté­ ben lezárult a normák, a hamis életfilozófiák, az élethazug­ ságok és az érvényesülési szabályok beépülése, akkor már ki van jelölve a további hazugságok útja. Az identifikáció szüli az önmanipulációt, az alkalmazkodási törekvést, az elfajult egocentrálást, a rangra való törekvést, az intelligenciatúltengést, az érzelmek elnyomását, a jellem és az érzelmek körülpáncélozását, a szerelemre való képtelensé­ get és a testtel mint a célhoz vezető eszközzel való vissza­ élést. Már az első korai azonosulások kijelölik az élethazugság útját. A pubertás időszaka lázadást hoz a társadalom nor­ mái és a beépített életszabályok ellen. Ebben az alkotó jel­ legű fejlődési fázisban megkérdőjeleződnek a meglévő gondolkodási struktúrák és élethazugságok. A mindennapi realitás azonban ezekre a kérdésekre nem ad választ, és a társadalmi realitás szívóhatása elég erős ahhoz, hogy a lá­ zadó kamaszt visszahúzza az alkalmazkodás béklyójába. Ezután több-kevesebb kialakult életkrízis ismét alkotó pe­ riódusokat hoz magával, és a tünetképzés figyelmeztető jelzéseket ad arra, hogy a valódi életküzdelem kérdései is­ mételten felbukkannak.

A legtöbb ember fél tőle, hogy nehézségeiről és problé­ máiról nyíltan beszéljen másokkal. Kifelé a kulisszát mu­ tatja: „Jól vagyok, elégedett vagyok az életemmel, bár sok minden nem úgy van, ahogy szeretném, de hát ilyen az élet, mindnyájan egy csónakban evezünk. Sok mindent más­ ként kívánnék magamnak, szabadabban, kényszerek nél­ kül, de hát a föld nem paradicsom." Ludwig Soumagne rajnai dialektusban író költő lírai hangnemben fejezi ki ezt az ingadozást a „jól vagyunk" és a „valami nincs rendjén" között: Mindenem megvan ami kell és most legyek elégedett én szegény ördög

1

Ha az ember veszi magának a fáradságot, hogy egy kissé mélyebben a kulisszák mögé nézzen, a beszélgetést fella­ zítja némi alkohollal, s megértésével és érdeklődésével ki­ küszöböli beszélgetőtársának attól való félelmét, hogy ő versenytárs, aki a másik problémái révén akar „naggyá len­ ni", akkor feltárul a társadalomtól és az élethazugságoktól való szenvedés tüneteinek egész világa, még látszólag sike­ res embereknél is, mint amilyenek például az évi negyven­ ezer és százezer márka között kereső ipari menedzserek. Tehát nemcsak a munkások körében szerzett tapasztala­ taimra támaszkodom, akik nagyon könnyen jutnak el a „jól megy dolgom" kulisszától a „minden szar" megfogal­ mazásig, hanem olyan tapasztalatokra is, amelyeket vezető állásban lévő közép- és felső rétegbeli személyeknél és a középréteg értelmiségi tagjainál szereztem. Óriási az emberek rezignációja saját életükkel és a társa­ dalommal szemben. Erről mindenki meggyőződhet, aki

veszi a fáradságot, hogy letegye maszkját, és keresse az őszinte beszélgetést. Ezt a fáradságot félelemből és véde­ kezésből sajnos csak kevesen veszik maguknak. A legtöb­ ben nem akarják hagyni, hogy elhangozzék: szinte semmi, amibe nap nap után kapaszkodnak, nem más, mint egy el­ hibázott, elhárításoktól és élethazugságoktól akadályozott élet szánalmas pótléka. Az a felismerés, hogy az ember el­ mulasztotta az életet és az önmegvalósítást, nagyon fájdal­ mas, és gyakran folynak könnyek, amikor valaki erről a kérdéskörről hitelesen és természetesen megrendülve szá­ mot ad. Miért nem fejezzük be a hazudozást? Miért kapaszko­ dunk a helytelen gondolkodásmódba, és miért éljük hol­ nap tovább régi hazug életünket, miután kisírtuk magun­ kat? Herbert Gruhl a következő választ adja erre a kérdés­ re: „Talán olyan mélyen beleette magát a hazugság vala­ mennyi agyba, hogy ezek az agyak többé nem szabadok. Talán éppen az emberi nagyagy a hibás." A hazugság tényleg olyan mélyen beleette magát az agyakba, a gondolkodási struktúrákba, hogy szabadon, új módon gondolkodni csak nagyon nehezen lehetséges. Mégsem hiszem, hogy az ember nagyagya hazugságstruk­ túrára van predesztinálva. Hiszek a nagyagynak abban a képességében, hogy át tudja látni a hazugságokat, és vissza tudja hozni magának az elvesztett életet, mert nemcsak az elmulasztott élet tünetképeit láttam, hanem annak példáit is megfigyelhettem, hogy valaki visszanyerte az önmagára találás és az önrendelkezés szabadságát. Tapasztalataimat és reményemet megerősíti Karl Pop­ per filozófus, aki egy, a Deutsche Zeitung-nak adott inter­ júban ezt mondta: „Első könyvemnek, A kutatás logikájá­ nak fő tétele abban fogalmazható meg, hogy képesek va­ gyunk tanulni a hibáinkból. Nem úgy tanulunk, hogy meg­ figyeléseket gyűjtünk, és az összegyűjtött megfigyelések­ ből aztán »desztilláljuk« azt, ami fontos, hanem úgy, hogy 2

belebotiunk a problémákba. A problémák igen gyakran gyakorlati jellegűek; néha elméleti problémák, amelyek a gyakorlati problémák megoldási javaslataiból származnak. Mindkét esetben problémákba botlunk, és megpróbáljuk megoldani őket. Kísérletképpen elméletek felállításával oldjuk meg őket, és aztán megpróbáljuk felülvizsgálni eze­ ket az elméleteket. Lényegében a hamis teóriáinkból tanu­ lunk: hibáink korrigálásából." Ez a könyv gondolkodási hibáink, helytelen érvényesülési magatartásunk korrigálá­ sára kíván felszólítani. 3

Manipuláltabbak és manipulálhatóbbak vagyunk, mint hisszük Az elhárító mechanizmusok az élethazugságokkal együtt rezignációhoz vezetnek, önmagunk készséges alárendelé­ séhez, passzivitáshoz, manipulálhatósághoz, engedelmes­ séghez, megfélemlítéshez, a jellem és az érzelmek körül­ páncélozásához. Civilizált világunkban, akárcsak a pszi­ choszomatikus tünetek elterjedtsége, nő az arra való kész­ ség, hogy az ember hagyja megsérteni személyes szabadsá­ gát és emberi méltóságát. Egyre inkább hagyjuk magunkat megfélemlíteni anélkül, hogy az élethazugságokba való belebonyolódottságunk miatt védekezni tudnánk. Thomas Moriarty szociálpszichológus több éven keresz­ tül laboratóriumi kísérleteket végzett a New York-i egye­ temen a védtelenség és az áldozatkészség problémájával kapcsolatban. Diákokkal olyan tesztet végeztetett, amely koncentrációkészséget követelt. Két személy volt a terem­ ben, ahol a tesztet végezték, háttal ültek egymásnak, mind­ egyik külön íróasztalnál. A kísérletvezető zavartalanul fi­ gyelhette a két személy viselkedését egy olyan ablakon ke­ resztül, amelyen csak befelé lehetett látni. A két diák közül az egyik, aki beavatott volt, a kísérletvezető instrukciója 4

szerint elővett egy kazettás magnót a táskájából, és a teszt ideje alatt beatzenét hallgatott. A kérdés az volt: hogyan reagál a tesztben megzavart személy a zavarásra? Húsz kísérleti személy közül csak négy tiltakozott leg­ alább egyszer, a többi tizenhat diák (nyolcvan százalék) egy szó nélkül eltűrte a zavaró zenét. A későbbi beszélge­ tésben beismerték, gondolkoztak rajta, hogy megkérjék a csendháborítót, szüntesse be a zavarást, de félelemből hallgattak. A kísérlet rendjét Thomas Moriarty úgy változtatta meg, hogy a teszt eredményének nagyobb tétje legyen a diákok számára. A megzavart diákok tiltakozása azonban így sem lett erősebb, tizenhat diák ismét nem szólt egy szót sem, és csak egy tiltakozott addig, míg a másik el nem hallgattatta a magnóját. Más zavarással kapcsolatos kísérleteket hétköznapi helyzetben, egy moziban hajtottak végre. Itt negyven sze­ mély közül csak tizennégy tiltakozott a film megzavarása (hangos beszélgetés a film közben) ellen. Egy másik ha­ sonló kísérletet a következőképpen végeztek el: egy be­ avatott résztvevő húsz embert szólított meg, aki éppen egy telefonfülkéből telefonált, azt mondva nekik, hogy rövid­ del azelőtt ő is használta ezt a telefonfülkét, és elvesztette a gyűrűjét: „Nem találta meg a gyűrűt? . . . E g é s z biztos benne, hogy nem látta? Néha az ember öntudatlanul is el­ tesz v a l a m i t . . . Akkor mutassa meg, mi van a zsebében!" Húsz személy közül tizenhat készségesen kiürítette a zsebeit, tehát nyolcvan százalék. Egy tiltakozott a felszólí­ tás ellen, és elment, a többi három udvarias volt, de nem volt hajlandó kiüríteni a zsebeit. Ezt a kísérletet Moriarty különböző helyzetekben még vagy ötvenszer elvégezte, és az eredmény mindig csaknem ugyanaz volt. Moriarty kísérletei fatális módon egybeesnek Stanley Milgram pszichológus kutatási eredményeivel. Milgram bebizonyította, hogy a felnőttek kétharmada szélsősége5

sen tekintélyfüggő, és kész volt magán (a kísérletvezető utasítására) 450 volt feszültségű elektrosokkot alkalmazni. A két szociálpszichológiai eredmény a következőkre en­ ged következtetni: az emberek nyolcvan százaléka csak gyengén vagy egyáltalán nem képes védekezni és érvénye­ síteni magát, ha személyiségének köreit megzavarják, vagy durván és szemtelen módon megtámadják, hanem passzívan és tehetetlenül manipulálható áldozatként visel­ kedik, és mintegy hatvanöt százalék engedelmeskedik a te­ kintélynek, ha azt a feladatot kapja, hogy egy embertársát elektrosokkal (450 volt) büntesse meg, noha nem aktív sza­ dista, akinek tudatos örömet okoz a másik kínzása, de a lá­ tens szadizmus és a tekintélyfüggőség végzetes ötvözetben elegyedik. Milgram kísérletében a kísérleti személyek nem nyilvá­ nítottak ellenállást a büntetés módjával szemben. Ennyi­ ben a két kísérlet szorosan összefügg. Megmutatja, milyen kevéssé kialakult a saját személyiség ereje ahhoz, hogy el­ lenálljon más emberek szégyentelen támadásainak, és másrészt olyan utasításoknak, amelyek arra szólítják fel, hogy ő maga más személyeknek ártson. A legtöbb ember kész rá, hogy hagyja megsérteni saját személyiségi jogait, és hogy másokéit (egy tekintélyre támaszkodva) megsért­ se. Mindkét reakció jellemző a megfélemlített civilizált népesség pszichés állapotára. A többség ilyen viselkedésének okai az ismertetett elhá­ rító mechanizmusokban és élethazugságokban keresen­ dők. Az emberek többségének megrendült szociális és in­ dividuális viselkedése nem azzal magyarázható, hogy az ember természettől gonosz, hanem azzal, hogy fogva tart­ ják az elhárító mechanizmusok és az élethazugságok. Ha feladja az élethazugságokat, eltűnnek a negatív individuálés szociálpszichológiai tünetek is.

Védekeznünk kell Moriarty és Milgram kísérleteinek eredményei - bármily meglepőek is a laikusok és részben a pszichiáterek számára is, ahogy azt a kísérlettel kapcsolatos közvélemény-kutatá­ sok mutatták - lélektanilag érthetők, mihelyt átláthatóvá tettük az elhárító mechanizmusok és a leírt nyolc életha­ zugság szerkezetét. A két kísérletben tehát pszichológiai­ lag semmi rejtélyes nincs, éppen magától értetődő voltuk­ ban és egyértelműségükben ijesztőek, és horrorvíziókat keltenek, ha az egyre növekvő létszámú emberiségre és a tovább fejlődő technikai civilizációra vetítjük ki őket. Le kell építenünk a védekezésképtelenséget, a manipu­ lálhatóságot és az önmagunk megtagadására való készsé­ get, és ugyanakkor azt az alávetettséget, amellyel hagyjuk, hogy magatartásunkat tekintélyek határozzák meg. Meg kell találnunk önmagunkat, hogy ne tagadjuk meg többé emberi méltóságunkat, és tekintélyek megbízásából, alkal­ mazkodásra készen ne sértsük meg többé mások emberi méltóságát. Ennek a célnak az eléréséhez szükséges, hogy átlássuk és leépítsük az elhárítások és a hazugságok lelken belüli rendszerét. Kevés remény van arra, hogy a politikusok, vállalkozók, tanárok, óvónők, bürokraták és mindazok, akiknek vala­ miféle hatalma van más emberek felett, önmaguktól meg­ ragadnák a kezdeményezést a motiváció létrehozására és oktatási programok kifejlesztésére; nem, erre senkinek sem lenne szabad ölbe tett kézzel várnia. A kezdeménye­ zésnek azonnal meg kell történnie, és mindenki felelős sa­ ját pszichéjének egészségessé válásáért, legyen akár futó­ szalag mellett dolgozó munkás vagy gyerekeket tanító ta­ nár, egy kereskedelmi vállalat ügyvezetője vagy parla­ menti képviselő. A lélek nyomorúsága mindenkit érint, azonban nem mindenki egyaránt érdekelt abban, hogy a népesség lehető legnagyobb többsége megtalálja identitá­ sát. Fontos szociálpolitikai és politikai probléma, hogy a

33. ábra: Védekeznünk kell

jelenleg uralkodó pszichikai nyomorúságot némelyek kí­ vánatosnak tartják, és fenn akarják tartani. Ettől függetle­ nül úgy gondolom, hogy a hazugságrendszer megváltozta­ tása végső soron mindenkinek hasznára van, azoknak is, akik ettől a változástól ma még erősen berzenkednek és fél­ nek. Az élethazugságok nincsenek visszafordíthatatlanul be­ programozva az ember lelkébe. Megtanulhatjuk, hogy őszintébben éljük az életünket, lelki egészségben, ahelyett hogy pszichoszomatikus tünetek kísérnék végig. E könyv olvasóinak legtöbbje valószínűleg elmúlt már húszéves, tehát olyan korban van, amelyben már kiépült a hazugságok rendszere, és kialakultak az elhárító mecha­ nizmusok struktúrái. Az első identifikációknak és a fölöt­ tes Én mértéktelen megnövekedésének elkerülése ilyen­ kor már nem lehetséges. Nevelési gyakorlatunk radikális megváltoztatásának szükségességére ezért a korábbiakban nyomatékosan felhívtuk a figyelmet. Azt hiszem, még nincs késő ahhoz, hogy új irányt ve­ gyünk a jelenre és a jövőre vonatkozóan. Az első lépés ehhez, hogy átlássuk a saját lelkünkön belüli elhárító és ha­ zugságrendszert. Meg vagyok róla győződve, hogy az új­ fajta gondolkodás előkészíti és lehetővé teszi az újfajta cse­ lekvést is. Nem szabad hagynunk, hogy a névtelen tekintély „agresszorával való azonosulásunk" tovább támogassa felettes Énünket. Távolságot kell tartanunk a perfekcionizmus és a normateljesítés követelményeitől. Ahhoz, hogy öntudatosabban élhessünk, és magunk határozhassuk meg sorsun­ kat, meg kell tagadnunk, hogy ahumánus munkafeltételek között dolgozzunk, és meg kell tanulnunk kibírni azt a fé­ lelmet és feszültséget, amelyet ez az új tartás magával hoz. Minden élethazugság leküzdése félelmet kelt bennünk, hi­ szen az élethazugságokhoz azért folyamodunk és azért ra­ gaszkodunk, hogy elkerüljük a félelmet. A hasonló gon­ dolkodású emberekkel folytatott eszmecsere ezt a félelmet

egy rövid időre kissé enyhítheti ugyan, de ha szakítunk az identifikációval, az introjekcióval és azzal, hogy életünket idegenek határozzák meg, akkor meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a félelemmel, és meg kell tanulnunk bánni vele. Kritikai vizsgálatnak kell alávetnünk a példaképeket és ideálokat, mert „a pokolba vezető út jó szándékkal van ki­ kövezve". Védekezzünk személyünk értékelése ellen, ha tulajdonságaink osztályozásának célja a mások számára való értékesíthetőségünk! Az önelidegenedéstől végre el kell jutnunk az önrendelkezéshez. A sikerben való hamis gondolkodás nem más, mint biz­ tonságra és alkalmazkodásra való törekvés. Aki alkalmaz­ kodik, elősegíti ugyan hasznosíthatóságát, de rálép a kol­ lektív neurózishoz vezető „normális" útra, és elszalasztja az önmegvalósítást és személyiségének kibontakozását. Az életfélelem visszaszorításának előnye nem ellensú­ lyozza a harmadik élethazugság ismertetett hátrányait. Anélkül, hogy értelmét felfognánk, a félelem tünetképzés formájában újból előtör mindazon szervekben, amelyek­ nek hajlama van a megbetegedésre. Jobb nyíltan, konkré­ tan és szabadon szembenézni az életfélelemmel, és bátran vállalni az önrendelkezésnek a szabadságban érzett életfé­ lelmét. Nem válhatunk lelkileg egészségessé az „én magam va­ gyok a magam legjobb barátja" jelszó segítségével, ahogy azt sikerkönyvek, karrierkurzusok, menedzsmentszeminá­ riumok és elkeseredett emberek hirdetik. Az ember csak akkor lesz boldog és pszichikailag szabad, ha leküzdi em­ bertársaitól való félelmét, és nem szigeteli el magát tőlük önzőn és versenygondolkodásba gubódzva. Tudatában kell lennünk biológiai meghatározottságunknak, mely sze­ rint szociális lények vagyunk, akik egyrészt becsben tartják distanciájukat és méltóságukat, másrészt azonban Alfred Adler szellemében szolidáris közösségi érzést fejlesztenek ki magukban. „Magányos farkasként" az egyénnek el kell

buknia, mint ahogy el kell buknia annak a társadalomnak is, amely magányos farkasokból vagy magányos tálkákból áll össze rendszerré. Az egyes ember és a társadalom máris riasztó mértékben belebetegedett a hamis önzés okozta stresszbe. A közösségi érzés révén meg kell valósulnia az emberek közötti rang- és értékkülönbségek megszűnésének. Gya­ korlattá kell tennünk a különböző egyéniségek áhított egyenértékűségét, meg kell szüntetnünk a státusbeli kü­ lönbségeket, s normális mértékre csökkenteni az érvénye­ sülési törekvést. Mindenki számára szavatolnunk kell a közösségen belüli teljes elismerést, ahogy azt az alkotmány papíron megköveteli. Aktívan fel kell lépnünk az egyenjo­ gúság mellett, szorgalmaznunk kell az emancipációt, le kell építenünk a szervezetekben uralkodó státushierarchiát, igazságosabban kell elosztanunk a vagyont, meg kell te­ remtenünk az esélyegyenlőséget. Csak az egyének közti nagyobb értékegyenlőség érvényesítése révén teremthető meg a pszichikailag valóban humánus munkahely. Személyiségstruktúránkat hozzá kell segítenünk ahhoz, hogy végre egyensúlyba kerüljön; ehhez szakítanunk kell az intelligencia túlbecsülésével, és jogos jussukhoz kell jut­ tatnunk az érzelmeket. Emberek millióinak meg kell tud­ niuk válni érzelmi páncéljuktól, éspedig anélkül, hogy ki­ tennék magukat annak a kockázatnak, hogy megvetik és leértékelik őket. Az emocionalitásnak szabadon kell tud­ nia kibontakozni. Le kell vetnünk álarcunkat, és ki kell lépnünk jellemburkunkból, hogy ismét találkozhassunk önmagunkkal. Ha gátlástalanabbul bontakoznak ki az érzelmek, ez po­ zitívan befolyásolja és hatja át majd a nemek közti partner­ kapcsolatot is. Ahogy megszűnik az önzés, ahogy megvaló­ sul az önrendelkezés és az egyenértékűség, úgy sikerül majd egyre inkább megszabadulni az önző, félelmekkel te­ li, érvényesülési vágytól áthatott birtoklási gondolkodás­ tól. Emancipált partneri viszonyra van szükségünk ahhoz,

hogy a humánus munkafeltételek mellett humánus patneri feltételeket teremtsünk. Az első hét élethazugság leküzdésével szoros kapcsolat­ ban áll a testi elidegenedésből való gyógyulás. Holt érzé­ keink megelevenedhetnek, ha megszabadultunk a normák rangpozícióra törekvő, érzelmeinket körülpáncélozó bur­ kától. A test akkor többé már nem olyan eszköz, amellyel biológiailag visszaélünk, nem olyan m ű k ö d ő , a szellem ál­ tal rossz útra vezetett biostruktúra, amely ki akarja játszani a stresszt, és semmibe veszi saját vészreakcióit. A biológiai egység mellett létre kell hozni a lelken belüli és a lelken kívüli folyamatok harmóniáját is. Meg kell vál­ toztatnunk a külvilágot, mely beteggé tesz, hogy többé ne korrumpálhasson bennünket.

A társadalmi struktúrák hatalma

Amikor a kommunista társadalmat bürokratikus diktatúra uralja, és meghatározó szerepet játszik benne, amikor fa­ siszta rezsimek a szabad világ partnereiként szerepelhetnek, amikor a felvilágosult kapitalizmus jóléti programját sikere­ sen hiúsítják meg azzal, hogy a »szocializmus« címkéjét ra­ gasztják rá, amikor a demokráciában minden nehézség nél­ kül szüntetik meg a demokrácia alapjait, akkor a régi törté­ nelmi fogalmakat hatályon kívül helyezik, és új, hipermo­ dern operacionalista meghatározásokkal cserélik fel. Ezek az új meghatározások hamisítások, amelyek azáltal, hogy a fennálló és tényleges hatalmak juttatják őket érvényre, arra szolgálnak, hogy a hamisságot igazságként tüntessék fel." "

Herbert

Marcuse

Az elmúlt évtizedek során az ipari országokban a szociális vívmányok viszonylag magas színvonalat értek el. A Né­ met Szövetségi Köztársaságban a munkavállalók nyolcvan­ hat százaléka negyvenórás munkahétben dolgozik, mint­ egy nyolcvanöt százalékának évente legalább négy hét sza­ badság jár, hetvenkilenc százaléka kap szabadság-hozzájá­ rulásként anyagi támogatást, hatvan százaléka külön jutta­ tásokban és hetvenhét százaléka anyagi kihatású szolgálta­ tásokban részesül. A társadalombiztosításban 1967-ben 1

bevezették a biztosítási kötelezettséget, 1969-ben a mun­ kaösztönzési törvényt, 1972-ben rugalmassá tették a nyug­ díjbiztosításban a korhatárt, a nyugdíjbiztosítást kiterjesz­ tették az önálló vállalkozókra, és 1974-ben bővítették a be­ tegbiztosító pénztárak szolgáltatásait. A szociális biztosí­ tások hálója egyre sűrűbbé vált, és a jövőben ez fokozódik. Ha így nézzük a dolgokat, úgy látszik, nincs ok a panaszra - és a pszichoszomatikus zavarok száma mégsem csökken, hanem növekszik. A társadalomban valami más nincs rendben, valami, amit Jean-Paul Sartre filozófus egy 1973 júliusában adott interjúban így fogalmazott meg: „Németországban és Franciaországban a fiatalok olyan követeléseket támasz­ tottak, amelyek nem annyira a bérekre és az árakra vonat­ koznak, mint annak eszközeire és lehetőségeire, hogy sza­ bad életet éljenek, olyat, amelyet élni érdemes, és nem olyan életet, amely sok fogyasztási cikket biztosít. Ezért aztán nem annyira fontos nekik, hogy a növekedés társa­ dalmában éljenek, ahol egyre többet termelnek egyre na­ gyobb profitért, és ahol beszennyezik a környezetet. In­ kább azt gondolják, hogy a termelésnek a tényleges szük­ ségletekből kell kiindulnia, mint a kínaiaknál, akik már nem érzik »kis főnökeik« tekintetét a tarkójukon. Ezek a fiatalok akarnak termelni, sőt talán egyáltalán nem is keve­ sebbet, mint most, de másképp. Például nem akarnak arra kényszerülni, hogy három- vagy ötévenként új hűtőszek­ rényt vásároljanak, hanem ellenkezőleg, olyan hűtőszek­ rényt akarnak gyártani, amely kibír tíz vagy tizenöt évet. " Az emberek szabadságban akarnak élni, általános jólét­ ben, és a szociális biztosítás nem lehet a hiányzó szabadság pótléka. Nem akarják a kis vagy a nagy főnök hatalmát érezni, hazugságok nélkül akarnak élni, és maguk akarnak rendelkezni magukkal. Olyan munkafeltételekre vágynak, amilyeneket McGregor javasol, és amilyeneket Kuriloff és James bevezetett. Mit használ az egyes embernek a mai vásárlóérték szerinti kétezer márkás nyugdíj mint szociális 2

biztosítás hatvanöt éves korában, ha negyven éven keresz­ tül olyan üzemi hierarchiában kell dolgoznia, amely ma­ chiavellista önzésre csábítja, érvényesülési törekvését per­ vertálja, és társadalmilag a munka világa által meghatáro­ zott konfliktusokba kényszeríti, otthon pedig a házasság olyan megoldási mechanizmusába, amely szerelemre kép­ telenné és szexuálisan gátolttá teszi őt. A szociális biztosí­ tások hálójának csak akkor van értelme, ha a biztosított egzisztencia pszichésen egészséges életet j e l e n t , amelyet érdemes élni. A jövőben a reformoknak erőteljesebben kell az em­ berek szociálpszichológiai és belső lelki szükségleteire irá­ nyulnia. Az élethazugságokat össztársadalmi szinten kell leépítenünk. Szabad és nyílt iskolára van szükségünk, ahol az embert nemcsak teljesítményre idomítják használható­ sága érdekében, hanem ahol egész személyiségét kibonta­ koztathatja. Az általános intelligenciában mutatkozó intel­ ligenciakülönbségeket ki kell egyenlítenünk a képzés so­ rán, nem szabad őket még tovább növelnünk. Szükségünk van személyiségtréning-programokra az alsó társadalmi ré­ tegekből származó gyermekek számára, hogy ők is kibon­ takoztathassák szellemi képességeiket. Ha az intelligencia­ hányadosokat kiegyenlítjük, egyenlőbbé kell tennünk a munkahelyek értékelését is, le kell építenünk a hierarchiá­ kat, ki kell egyenlítenünk a fizetésbeli különbségeket, s meg kell szüntetnünk a státusszimbólumokat. Többre van szükség, mint a munkavállalók beleszólási jogára a fel­ ügyelőbizottságban; részvételre vágyunk a munkahely ala­ kításában és az érte érzett felelősségben. Ha mindezt meg­ valósítottuk, akkor majd könnyebb lesz gyermekeinket kevésbé tekintélyelvűen arra nevelnünk, hogy saját életük­ kel szabadon rendelkezzenek. Ez az álom valósággá válhatna, hiszen az ember pszi­ chéje és biostruktúrája ennek az álomnak a realitására van berendezve, és csak akkor betegszik meg, ha nem valósítja meg ezt az álmot. Az elhárító mechanizmusokat, az életha-

zugságokat és pszichoszomatikus tüneteket annak figyel­ meztető jeleként kell értelmeznünk, hogy az ember bele­ betegedett az életfeltételeibe. Ezek nem olyan hibák és fo­ gyatékosságok, amelyekért minden egyes ember maga fe­ lelős, és amelyeket a megbetegedett ember rovására lehet írni, hanem a társadalmi struktúra hibái. Kit vonjunk fele­ lősségre társadalmi struktúránkért? Azokat, akik hasznot húznak abból, hogy ilyenek a munka- és életfeltételek. És ezek közé tartozunk mi magunk is megbetegedésünk elle­ nére (lásd az elhárító mechanizmusok és élethazugságok előnyeit), mindaddig, amíg nem változtatunk magatartá­ sunkon, és nem küzdünk aktívan az újfajta életfeltéte­ lekért.

Erősödik a szabadság és az egyenlőség reménysége A közvélemény-kutatók húsz-harminc éve többé-kevésbé reprezentatív felmérések segítségével empirikus úton gyűjtik a lakosság beállítottságára, véleményére és hangu­ latára vonatkozó adatokat, melyekből következtetni lehet megelégedettségére és szükségleteire is. Az allensbachi Demoszkópiai Intézet vezetője, Elisabeth Noelle-Neumann 1975-ben érdekes adatokat közölt a Német Szövet­ ségi Köztársaság lakosságának értékrendjében bekövetke­ zett változásokkal kapcsolatosan. Az 1967 és 1972 közötti közvélemény-kutatásokból az derül ki, hogy a munkások körében csökkent a takarékos­ ság, a rendbe való beilleszkedés, az alkalmazkodás, a sze­ rénység és hitbeli szilárdság értéke, ezzel szemben növeke­ dett az önérvényesítési képességé és a toleranciáé. Mind­ ez azt mutatja, hogy a munkások fokozatosan egyre na­ gyobb öntudatra tesznek szert, némiképpen elszakadnak a norma osztályspecifikus szorító hatásától, és a lelki egész­ ség szempontjából kívánatos értelemben a szabadság és az önrendelkezés irányába mozdulnak el. 3

Ha tovább erősödik ez a tendencia, a munkásosztály a jövőben lassan közelíteni fog a mai közép- és felső réteg ér­ tékelképzeléseihez. A munkások értékelképzelései nem polgáriasulnak el, hanem az önrendelkezés nagyobb sza­ badsága hatja át őket, egy olyan szükséglet, amely a társa­ dalmi rétegektől függetlenül alapvető emberi szükséglet, s amelyet a közép- és felső réteg eddig részben könnyebben tudott kielégíteni, mint a munkások rétege. Abraham A. Maslow szerint az önmegvalósítás és az ön­ rendelkezés olyan szükségletek, amelyeket csak akkor le­ het megvalósítani, ha a testi és az anyagi biztonság egy bi­ zonyos alsó fokon kielégítést nyert. A munkások rétegé­ ben ez részben már megtörtént, s így erősödő törekvés nyilvánul meg körükben a nagyobb önrendelkezés irányá­ ban, s törekvés arra, hogy „lentről" felkerüljenek a szük­ ségletek felsőbb tartományába. Az allensbachiaknak arra a kérdésére válaszolva: „Ho­ gyan vélekedik a gazdasági viszonyokról nálunk, a Szövet­ ségi Köztársaságban - úgy értem, mijük van az emberek­ nek, és hogyan keresnek: nagyjában és egészében igazsá­ gos-e az elosztás vagy sem?", 1964-ben a megkérdezettek ötvenegy százaléka vélte úgy, hogy nem igazságos az elosz­ tás, 1971-ben hatvankét százalékuk. Az igazságosság kriti­ kus tudata (többek között a keresetek nagyobb egyenlősé­ ge) együtt növekszik a nagyobb szabadságra való törekvés­ sel. Ezt bizonyítják a következő kérdésre adott válaszok is: „Szívesen élne-e ön személy szerint egy olyan országban, ahol nincsenek gazdagok és szegények, hanem lehetőség szerint mindenkinek ugyanannyija van?" 1962-ben a meg­ kérdezett munkásoknak csak negyvenhat százaléka szere­ tett volna ilyen országban élni, 1972-ben már ötvenöt szá­ zalékuk. A munkásságban erősödik az a tudat, hogy a nagyobb egyenlőség (jobban mondva: egyenértékűség) nagyobb igazságosságot és több életörömöt jelent. A növekvő anyagi jólét és a szociális biztosítás ellenére a boldogság érzése a Szövetségi Köztársaságban - mi mást is

várhatnánk az ismertetett pszichikai viszonyok ismereté­ ben - nem növekedett. A munkások csalódottak amiatt, hogy a szociális biztonság mellett munkafeltételeik az el­ múlt évtizedekben nem javultak számottevően. 1963 és 1972 között ötvenhatról negyvennyolc százalékra csökkent azoknak a fiatal munkásoknak a száma, akik azt a véle­ ményt vallják, hogy „mindenki a maga szerencséjének ko­ vácsa", mivel naponta tapasztalják, hogy eddig még nem valósítottuk meg az egyenlőséget. A vállalkozók és a politikusok támogatják az élethazug­ ságokat, nemhogy leépítenék őket. A szociális reformok azt az érzést keltik ugyan, hogy sok minden jó irányban vál­ tozik - de amíg a döntő tényezőkben nem következik be változás, megmarad az az érzés, hogy ebben a szociális ál­ lamban az ember nem érezheti magát boldognak. Ezért hát egészen másfajta reformokra van szükség, olyanokra, amelyek egész társadalmi struktúránkat huma­ nizálják, fölöslegessé teszik az elhárító mechanizmusokat, és megszüntetik az élethazugságokat.

Függőségünk a társadalmi struktúrától Minden társadalom a következőképp igazolja szociális rendszerét: az emberrel vele született, hogy ebben vagy ab­ ban a rendszerben éljen, az emberi természet (bio- és pszichostruktúra) megköveteli a mindenkori társadalmi rend­ szert. Az elmúlt száz év során a természeti népeknél nyert antropológiai felismerések azonban megmutatták, hogy az ember nagymértékben képes és törekszik a szocializációra, s jellem- és személyiségstruktúrája alkalmazkodóképesen annak a társadalomnak megfelelően alakul ki, amely őt kö­ rülveszi. A primitív vadászó és gyűjtögető életmódot folytató né­ pekről E. R. Service antropológus írta az eddigi legátfo­ góbb monográfiát, többek között az eszkimó közösségek-

ről, a kanadai algonkin vadászokról, a Tierra del Fuegó-i indiánokról, az ausztráliai négerekről és a maláj félszigeten élő szemangokról. Service megállapította, hogy itt nincs sem úgynevezett vagdalkozási rend, sem hierarchikusan tagolt rend a gazdagság, a rangbeli privilégiumok által meghatározott hatalmi jogkörökkel, nincs katonai vagy politikai befolyás. Az idősebbek és bölcsebbek magasabb rangban állnak ugyan, ők azonban ezt a státust csak tanács­ adásra használják, nem uralkodásra a csoport egyes tagjai fölött vagy kizsákmányolásukra. Ismereteiket és tapaszta­ lataikat a közösség szolgálatába állítják, a kölcsönösség és az egyenértékűség elve uralkodik. Ez a társadalmi struktúra fölöslegessé teszi a negyedik (mindenki önmaga legjobb barátja) és az ötödik (az em­ berek nem egyenlőek, vannak köztük rang- és értékkü­ lönbségek) élethazugságot. Ez a két élethazugság nem más, mint alkalmazkodás fennálló társadalmi struktúránk­ hoz, nem pedig oka egy társadalmi forma létrejöttének. Hasonló a helyzet a többi elhárító mechanizmussal és élet­ hazugsággal, amelyek a fennálló társadalmi rendszerre adott válaszreakció fajtái (vészreakciók és önérvényesítési technikák). így az agresszivitás és a destruktivitás sem az ember vele­ született deformáltsága, hanem a társadalmi viszonyokra adott elkeseredett válasz. Erich Fromm 1974-ben ezt írta: „Ha a már civilizált emberek ennyire kedvüket lelik a há­ borúzásban, mennyivel inkább harcias kedvűeknek kell lenniük a primitív népeknek. Wright eredményei azonban azt a tételt igazolják, hogy a legprimitívebb népek a legke­ vésbé harciasak, és hogy a harci kedv a civilizációval nö­ vekszik. Ha a destruktivitás vele születnék az emberrel, az ellenkező tendenciának kellene megfigyelhetőnek len­ nie." Azok a megfigyelések, amelyeket ma még létező primi­ tív kultúrákban élő emberek magatartásával kapcsolato­ san tett Ruth Benedict, Margaret Mead, G. P. Murdock, 4

5

6

C. M. Turnbull és John Nance, megmutatták, hogy a ter­ mészeti népek nem mindig hoznak létre életigenlő vagy nem destruktív társadalmi struktúrát. Nem mindig igaz az az egyszerű képlet, mely szerint a „boldog vadak" primitív életmódja = életigenlő, szabad, elnyomásmentes, altruis­ ta, egalitárius társadalmi struktúra. Erich Fromm a legis­ mertebb antropológiai vizsgálati eredményeket három tár­ sadalmi formába sorolta be: az életigenlő, a nem destruk­ tív, de agresszív és a destruktív társadalmak osztályába. Az életigenlő társadalmak alig ismerik az ellenségeske­ dést, az agressziót és a destruktív kegyetlenséget, ezekben nincs hierarchikus struktúra, nincsenek kemény bünteté­ sek, a bűntények ritkák, és nincsenek háborúk. A nők helyzete egyenlő a férfiakéval, és a szexualitáshoz szaba­ don és toleránsan viszonyulnak. Az irigység, kapzsiság, ki­ zsákmányolás, rivalizálás, az egoista kizsákmányoló ver­ senytörekvés alig lelhető fel itt, helyette segítőkészség, bi­ zalom, jóság, bizakodás és barátságosság jellemző ezekben a társadalmakban. A társadalmaknak ehhez a csoportjá­ hoz tartoznak vadászok (mbutu), földművelők és állatte­ nyésztők (zuni). Ide tartoznak a Fülöp-szigetek Mindanao esődzsungelében élő, csak 1971-ben felfedezett taszadajok,* akik tökéletesen elszigetelve a XX. századtól a kőkorszaki ember szintjén barlangokban laknak. John Nance újságíró hetvenkét napig élt a barlanglakó emberek kö­ zött, akik nem vadásznak, és nem is állítanak csapdát az állatoknak, hanem főként gyökereket, bogyókat és gyü­ mölcsöket gyűjtenek. Nem ismerik sem az agressziót, sem a vezér uralkodási törekvését. Az olyan fogalmak, mint harc, háború, ellenség és ölés ismeretlenek náluk. 7

8

A nem destruktív, de agresszív társadalmak ismerik ugyan a rivalizálást, és hierarchikus rendet hoznak létre; az

* A könyv megírásának idején még nem derült ki, hogy ez az információ „kacsa" volt. (A szerk.)

agresszivitásnak és a háborúnak nincs ugyan központi je­ lentősége, de ilyenek előfordulnak náluk. A destruktív társadalmak kedvüket lelik a háborúban, az erőszakban, a pusztítási dühben és a kegyetlenségben. Ezekben nagymértékű rivalizálás, szigorú hierarchia ural­ kodik, és az emberek kölcsönös bizalmatlanságban élnek, ellenséges beállítottságúak, feszültséget és félelmet érez­ nek, és hajlanak a kegyetlenségre és szadizmusra. A destruktivitás, a szadizmus, a rivalizálás, az önzés, a hierarchikus törekvés, az irigység, a kapzsiság, a bizalmat­ lanság és a félelem egymással szorosan összefüggő tulaj­ donságok, amelyek destruktív társadalmakban lépnek fel egy tipikus szociális karakter tulajdonságszindrómájaként. Ez a tulaj donságszindróma nem áll lényegi kapcsolatban az emberi természettel, tehát nincs benne megváltoztathatat­ lanul és sorsszerűen az ember genetikai kódjában, hiszen vannak életigenlő közösségek is, amelyek tagjai egészen más személyiségképet mutatnak. Ez nem azt jelenti, hogy ez a tulaj donságszindróma ne volna széles körben elter­ jedt, és hogy a jövőben is ne terjedne tovább. De azt sem jelenti, hogy ezt a tulaj donságszindrómát el kell fogadni mint az emberre lényegileg jellemzőt, és hogy ne lehetne megváltoztatni. A modern ipari társadalmak destruktív vonásokat mu­ tatnak, és a destruktív társadalmakra jellemző szociális ka­ raktert termelik ki. Az egyes ember önzően és kapzsin tö­ rekszik a birtoklásra, embertársaihoz mint versenytársak­ hoz viszonyul, bizalmatlanul őrzi előnyét és presztízsét, nyílt és elnyomott agressziókat fejleszt ki magában, hajla­ mos arra, hogy szadista módon gyakorolja hatalmát mások fölött, versenyfeszültség és életfélelem alakul ki benne, igyekszik felemelkedni a hatalmi hierarchiában, másrészt viszont könnyen elnyomhatják és rabszolgává tehetik név­ telen tekintélyek; depressziós lehangoltságra hajlik, és ke­ vés benne az életöröm, gyermekeit gátlóan és túlnyomó­ részt büntetéssel neveli.

Az egyes ember már aligha tudja magát egy életigenlő, civilizált és iparosodott társadalomba való meneküléssel kivonni a világszerte terjedő destruktív szocializáció ha­ tása alól. A külvilágra adott pszichés reakcióként ezért tö­ kéletesíti belső lelki elhárító mechanizmusait és élethazug­ ságait, hogy a felszínen megszabaduljon a félelemtől és a depressziótól. Pszichoszomatikusan megbetegszik, és ez­ zel bizonyítja, hogy az elhárító mechanizmusok csupán szükségmegoldást jelentenek, félresikerült öngyógyítási kísérletet. Az élethazugságok támogatják a fennálló viszo­ nyokat, és látszólag igazolják az egyes ember hamis önér­ vényesítési stratégiáit, s ezzel elősegítik a szociális karak­ ter fenntartását. Az élethazugságok nem tudják feltartóztatni a pszicho­ szomatikus megbetegedést. Társadalmunkat ezért úgy kell megváltoztatnunk, hogy benne az ember élethazugságok nélkül is tudjon élni. Fel kell ismernünk, hogy az egyre ter­ jedő pszichoszomatikus megbetegedések nem az egyes em­ ber hibájául róhatók fel, hanem a fennálló társadalmi struktúrára adott válaszok. Az egyes ember betegesen megváltozik, és ezzel azt jelzi, hogy szenved a pszichodestruktív társadalom hibáitól. Meg kell reformálnunk a társa­ dalmat, hogy az ember tünetmentesen élhessen benne. Az egyéni terápiára szakosodott pszichoterapeuták mellett szükségünk van szociálterapeutákra is, akik rámutatnak az embert beteggé tevő struktúrákra, és megváltoztatják őket. Minden egyes ember segíthet ebben a szociális terápiá­ ban, ha leépíti élethazugságait, és feladja hamis alkalmazkodási-önérvényesítési stratégiáját. Ezáltal először is sza­ badságot, önrendelkezést és egészséget nyer ő maga, és megváltozásával erősíti a reformra szoruló társadalmi struktúrára gyakorolt nyomást, ez pedig hosszú távon az életigenlő társadalomhoz vezető utat jelenti, utat egy olyan társadalomhoz, amelyben érdemes élni.

„Emberi természetünk" ezzel a változással nem áll elvi ellentétben. A pszichobiológiai kultúrpesszimizmus nem indokolt; sokkal inkább az a félő, hogy beteg társadalmi struktúránk urai nem akarják engedni a változást, mert azt hiszik, hogy profitálnak e struktúra betegségéből.