Rosa Luxemburg, a marxista 1

1

Rosa Luxemburg, a marxista1 A közgazdászok megmagyarázzák nekünk, hogyan termelnek az emberek ezek között az adott viszonyok között; amit azonban nem magyaráznak meg, az az, hogyan termelődnek ki maguk ezek a viszonyok, vagyis nem magyarázzák meg azt a történelmi mozgást, amely ezeket a viszonyokat létrehozza. Marx: A filozófia nyomorúsága2 Nem az ökonómiai motívumok elsődlegessége a történelemmagyarázatban, hanem a totalitás nézőpontja különbözteti meg döntően a marxizmust a polgári tudománytól. A totalitás kategóriája, az egésznek részei felett gyakorolt, mindenoldalú, meghatározó uralma képezi annak a módszernek a lényegét, amelyet Marx Hegeltől vett át, és eredeti módon egy teljesen új tudomány alapzatává formált. A termelőnek a termelés összfolyamatától való tőkés elválasztása, a munkafolyamat részekre való feldarabolása, amely figyelmen kívül hagyja a munkás emberi sajátosságait, a társadalomnak tervszerűtlenül és összefüggéstelenül, nyakló nélkül csak termelő egyénekre bomlása szükségképpen mélyrehatóan befolyásolta a kapitalizmus gondolkodását, tudományát és filozófiáját is. A proletár tudomány mélyreható forradalmisága nem pusztán abban áll, hogy forradalmi tartalmakat állít szembe a polgári társadalommal, hanem elsősorban magának a módszernek a forradalmi lényegében. A tudományban a totalitás kategóriájának uralma a forradalmi elv hordozója. 1

Rosa Luxemburg als Marxist, Kommunismus, Wien 1921. január 15. (II. évf., 1–2. sz.), 4–19. o.;

kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein, Malik Verlag, Berlin-Hallensee 1923, 39–56. o. – A tanulmány, a Kommunismusban szokatlan módon, teljes névvel (Georg Lukasz) jelent meg. – Berényi Gábor fordítása, a szöveget néhány helyen pontosítottuk. – A tanulmányt Lukács 1922-ben beillesztette a Geschichte und Klassenbewusstsein című kötetbe, mindössze a jegyzeteket illetően téve apróbb változtatásokat, ezeket jelezzük. – A Kommunismus az 1921. január 15-i számot (meggyilkolásuk évfordulóján) Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékének szentelte; a számról és benne Lukács cikkéről megemlékezett a Die Kommunistische Internationale (Moszkva–Petrográd) II. évfolyamának (1921) 16. száma. Tekintve a Kommunismus című lappal szemben a Komintern (Zinovjev) részéről később fölmerült kifogásokat, a recenzió egyetértő hangvétele figyelemre méltónak tűnhet. – A szerk. 2

Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 121. o. – A szerk.

2

A hegeli dialektikának ezt a forradalmi elvét – a hegeli filozófia minden konzervatív tartalmának dacára – már Marx előtt is sokan felismerték, anélkül azonban, hogy e felismerésből kifejlődhetett volna egy forradalmi tudomány. Csak Marxnál vált a hegeli dialektika valóban – Herzen szavaival – a „forradalom algebrájá”-vá. Ez azonban nem egyszerűen a materialista megfordítás következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy csak azért válhatott világossá a hegeli dialektika forradalmi elve ebben a megfordításban és ennek a megfordításnak a következtében, mert változatlan maradt a módszer lényege, a totalitás nézőpontja: minden részjelenségnek az egész, a gondolkodás és történelem egységeként felfogott dialektikus folyamat mozzanataként való szemlélete. Marxnál a dialektikus módszer célja a társadalom mint totalitás megismerése. Míg a polgári tudomány a – szaktudományos és módszertani szempontból szükséges és hasznos – absztrakciókat, melyek részben a kutatás objektumának tárgyszerű elkülönülése, részben pedig a tudományos munkamegosztás és specializáció következtében keletkeznek, vagy naiv realista módon „valósággal”, vagy „kritikailag” autonómiával ruházza fel, addig a marxizmus megszünteti ezeket az elkülönüléseket, amennyiben dialektikus mozzanatokká emeli vagy süllyeszti őket. Persze az elemeknek, mind egész kutatási területek, mind pedig ezeken belül egyes problémakomplexumok vagy fogalmak elemeinek absztraháló izolálása elkerülhetetlen. A döntő kérdés azonban az, hogy ez az izoláció csupán eszközként szolgál-e az egész megismerésére, vagyis mindig beágyazódik-e az általa feltételezett és megkövetelt, helyes, totális összefüggésbe, vagy pedig az izolált részterületek absztrakt megismerése megőrzi „autonómiáját”, és öncéllá válik. A marxizmus számára tehát végső soron nem létezik önálló jogtudomány, nemzetgazdaságtan, történelem stb., csupán egyetlen, egységes – történelmidialektikus – tudomány létezik, amelynek tárgya a társadalom mint totalitás fejlődése. A totalitás nézőpontja azonban nem csupán a megismerés tárgyát határozza meg, hanem szubjektumát is. A polgári tudomány a társadalmi jelenségeket – tudatosan vagy öntudatlanul, naiv vagy kifinomult módon – mindig az egyén álláspontjáról szemléli.3 És az egyén álláspontjáról nem adódhat semmiféle totalitás; legföljebb egy részterület aspektusai adódnak, legtöbbször azonban csak töredékek: összefüggéstelen „tények” vagy absztrakt résztörvények. A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is

3

Hogy ez nem véletlen, hanem a polgári társadalom lényegéből fakad, azt Marx a gazdasági

robinzonádokkal kapcsolatban meggyőzően bizonyította. [Karl Marx:] Zur Kritik der politischen Ökonomie. Einleitung [J. H. W. Dietz, Stuttgart 1919] 13. skk. [A politikai gazdaságtan bírálatához. Bevezetés, MEM XIII., 151–152. o.]

3

totalitás; ha tehát azért, hogy önmaga elgondolja, kénytelen tárgyát totalitásként elgondolni. A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják. Marx tehát, amikor , különösen a Tőkében, minden problémát ebből a szempontból tekint át, döntőbb módon és gyümölcsözőbben korrigálja Hegelt (aki még ingadozott a „nagy egyéniség” és az absztrakt népszellem nézőpontja között), mint az „idealizmus" és „materializmus” kérdésében, ha ezt követői ritkábban értették is meg. A klasszikus gazdaságtan, és vulgarizálói még inkább így voltak ezzel, mindig az egyes tőkés álláspontjáról szemlélte a kapitalista fejlődést, és ennek következtében egy sor megoldhatatlan ellentmondásba és látszatproblémába keveredett. Marx a Tőkében radikálisan szakít ezzel a módszerrel. Nem mintha – agitatorikusan – most már minden mozzanatot azonnal és kizárólagosan a proletariátus álláspontjáról szemlélne. Az ilyen egyoldalúságból csupán egy új vulgárökonómia keletkezhetett volna, hogy úgy mondjam, ellentétes előjellel. Hanem amennyiben az egész kapitalista társadalom problémáit az azt felépítő osztályok, kapitalisták és proletárok mint összességek [Gesamtheiten] problémáiként vizsgálja. Nem ezeknek a csak a módszertani problémára utaló soroknak a feladata annak vizsgálata, mennyiben kerül új megvilágításba ezáltal egy sor kérdés, hogyan keletkeznek olyan új problémák, amelyeket a klasszikus nemzetgazdaságtan fel sem ismerhetett, megoldásukról nem is beszélve, és mennyiben bizonyult semmisnek sok látszatproblémája. Itt csak arról lehet szó, hogy nyomatékosan rámutassunk a dialektikus módszer valódi és nem, mint ez Hegel epigonjainál történt, pusztán játékos használatának mindkét előfeltételére: a totalitásnak mint tételezett tárgynak és mint tételező szubjektumnak a követelményére.

II. Rosa Luxemburg főműve, a Tőkefelhalmozás, a marxizmus vulgarizálásának évtizedei után ezen a ponton veszi fel a fonalat. A marxizmus ellaposításának, polgári „tudománnyá” való átalakításának első világos és nyílt kifejeződése Bernstein A szocializmus előfeltételei című könyve volt. Egyáltalán nem véletlen, hogy a könyvnek ugyanaz a fejezete, amely az egzakt „tudomány” nevében a dialektikus módszer ellen intézett támadással kezdődik, azzal végződik, hogy blanquizmussal vádolja Marxot magát. Azért nem véletlen, mert mihelyt elvész a totalitás nézőpontja, a dialektikus módszer kiindulópontja és célja, előfeltétele és követelménye; mihelyt izolált, az összfejlődéstől elválasztott aktusnak, nem pedig a folyamat mozzanatának tűnik a forradalom, Marx forradalmisága szükségkpp a munkásmozgalom

4

kezdetleges időszakába, a blanquizmusba való visszaesésnek látszik. A forradalom elvének elvetésével, amely elv a totalitás kategoriális uralmának következménye, szétesik a marxizmus egész rendszere. Bernstein bírálata opportunizmusnak is túlságosan opportunista ahhoz, hogy ebben a tekintetben minden következtetését4 napvilágra kerülni engedje.5 A történelem dialektikus menete azonban, amelyet pedig minden másnál inkább akartak a marxizmusból kiirtani, itt is rákényszerítette az opportunistákra a szükségszerű konzekvenciákat. Az imperialista korszak gazdasági fejlődése mindinkább lehetetlenné tette a tőkés rendszer ellen intézett látszattámadásokat, izoláltan felfogott jelenségeinek – az „objektív és egzakt tudomány” érdekében való – „tudományos” elemzését. Nemcsak politikailag kellett dönteni a kapitalizmus mellett vagy ellen. Elméletileg is dönteni kellett. El kellett dönteni: vagy marxista módon, totalitásként szemléljük a társadalom összfejlődését, akkor azonban mind elméletileg, mind gyakorlatilag meg kell birkóznunk az imperializmus jelenségével, elszigetelt mozzanatok szaktudományos vizsgálatára korlátozva magunkat kitérünk a szembenézés elől. A monografikus nézőpont zárja el a legbiztosabban a rálátást arra a problémára, melynek megpillantásától az egész, opportunistává vált szociáldemokrácia rettegett. Miközben elszigetelt részterületeken „egzakt” leírásokra lelt, és egyes eseteket illetően „időtlen törvényekre”, elmosódott az imperializmust az előző korszaktól elválasztó szakadás. Egyszerre az „általában vett” kapitalizmusban találtuk magunkat, melynek fennállása a szociáldemokraták szemében mindinkább éppúgy megfelelni tűnt az emberi ész lényegének, éppúgy „természettörvényszerűnek” tűnt, mint Ricardo és az őt követő polgári vulgárökonómusok számára. Nem volna marxista és nem volna dialektikus kérdésfeltevés, ha annak a vizsgálatába akarnánk bocsájtkozni, hogy a gyakorlati opportunizmus okozta-e ezt a visszalépést a vulgáris gazdaságtan módszeréhez, vagy fordítva. A történelmi materializmus szemléletmódja számára a két tendencia összetartozik: együtt alkotják a szociáldemokrácia háború előtti helyzetének társadalmi miliőjét; azt a miliőt, amelyből a Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozás-a körül folyt elméleti csatározások egyedül megérthetők. 4

Az 1923-as német szövegben tévesen Forderung (követelmény) áll Folgerung (következtetés)

helyett; javítottuk – A szerk. 5

Ezt egyébként Bernstein is elismeri. „A párt agitációs szükségleteire való tekintettel – mondja –

valójában nem mindig vontam le kritikai állításaim végső következményeit.” [Eduard Bernstein:] Voraussetzungen. 9. [valójában 2.] kiad. [Die Voraussetzungen des Sozialismus und die Aufgaben der Sozialdemokratie, Dietz, Stuttgart–Berlin 1921], 260. o.

5

Hiszen a Bauer, Eckstein és mások által folytatott vita nem akörül forgott, hogy helyes-e tárgyilag a tőkefelhalmozás problémájának Rosa Luxemburg adta megoldása. Ellenkezőleg, azon vitatkoztak, rejlik-e egyáltalán itt valamiféle probléma, és a leghevesebben vitatták egy valódi probléma létezését. A vulgáris gazdaságtan módszertani álláspontjáról ez nagyon is érthető, sőt, szükségszerű. Ha ugyanis a felhalmozás kérdését egyfelől a nemzetgazdaságtan részkérdéseként tárgyaljuk, másfelől pedig az egyes tőkés szempontjából nézzük, valóban nem jelentkezik problémaként.6 Az egész problémának ez az elutasítása szorosan összefügg azzal, hogy Rosa Luxemburg bírálói gyanútlanul átlapozták a könyv kulcsfejezetét (A felhalmozás történelmi feltételei), és következetesen az alábbi formában vetették fel a kérdést: helyesek-e Marx formulái, amelyek a csak tőkésekből és munkásokból álló társadalom módszertanilag izoláló előfeltevésén nyugodtak, és hogyan volnának a leghelyesebben értelmezhetők? Hogy ez az előfeltevés magánál Marxnál csupán módszertani jellegű előfeltevés volt, amely a probléma világosabb megragadását szolgálta, amelytől azonban egy átfogóbb kérdésfeltevéshez, a problémának a társadalmi totalitásba való belehelyezéséhez kell továbblépni, azt a bírálók nem vették észre. Nem vették észre, hogy a Tőke első kötetében az úgynevezett eredeti felhalmozással kapcsolatban maga Marx is megtette ezt a lépést; tudatosan vagy öntudattal, de elhallgatták, hogy a Tőke éppen e probléma szempontjából olyan töredék, amely pontosan ott szakad félbe, ahol a probléma fölgöngyölítésének kellene következnie; hogy ezek szerint Rosa Luxemburg semmi mást nem tett, mint hogy Marx szándékaival összhangban végiggondolta Marx töredékét, és szelleméhez hűen kiegészítette azt. Luxemburg kritikusai mindazonáltal nagyon következetesen jártak el. Az egyes tőkés álláspontjáról, a vulgárgazdaságtan nézőpontjából ugyanis valóban nem kell ezt a kérdést föltenni. Az egyes tőkés álláspontjáról a gazdasági valóság örök természeti törvények által kormányzott világnak tűnik, és ténykedését ezekhez a törvényekhez kell szabnia. Számára az értéktöbblet realizálása, a felhalmozás (bár még itt is csak nagyon gyakran, de semmiképpen sem mindig) a más egyes tőkésekkel folytatott csere formájában megy végbe. A felhalmozás egész problémája is csupán egyik formája annak a számtalan alakváltozásnak, melyen a pénz – áru – pénz és az áru – pénz – áru formulák a termelés és a körforgás során keresztülmennek. 6

Antikritikájában Rosa Luxemburg cáfolhatatlanul bizonyítja ezt, különösen legkomolyabb

bírálójánál, Otto Bauernél. L. Antikritik [Die Akkumulation des Kapitals oder was die Epigonen aus der Marxschen Theorie gemacht haben. Eine Antikritik, Franke,] Leipzig 1921. 66. sk. [A tőkefelhalmozás, avagy mivé tették az epigonok a marxi elméletet. Ellenbírálat. In: uő: A tőkefelhalmozás, ford. Dalos György, Kossuth, Budapest 1979, 444. o.]

6

A felhalmozás kérdése a vulgáris gazdaságtan számára így olyan szaktudományos részkérdéssé válik, amely alig is függ össze az összkapitalizmus sorsával, és amelynek a megoldását megfelelően garantálja a marxi formulák helyessége, azokat legfeljebb – amint ezt Otto Bauer teszi – a „kornak megfelelően” kijavítani kell. Hasonlóan ahhoz a meg nem értéshez, amelyet Hogy ezekkel a formulákkal elvi okokból megragadhatatlan a gazdasági valóság, mivel a formulák előfeltevése éppen az ettől a totális valóságtól való absztrakció (mintha a társadalom kizárólag tőkésekből és munkásokból állna); hogy tehát a formulák csak a probléma megvilágítására, ugródeszkául szolgálnak a valódi probléma megfogalmazásához, azt Bauer és elvtársai éppoly kevéssé értették meg, ahogy annak idején a Ricardo-tanítványok sem értették a marxi7 kérdésfelvetéseket. A Tőkefelhalmozás ismét feleleveníti a fiatal Marx, A filozófia nyomorúsága módszerét és kérdésfeltevését. Ahogy ott Marx elemezte azokat a történelmi feltételeket amelyek lehetségessé és érvényessé tették Ricardo gazdaságtanát, annak a módszerét alkalmazza Luxemburg a Tőke II. és III. kötetének töredékes vizsgálódásaira. A feltörekvő kapitalizmus ideológiai képviselőiként a polgári közgazdászok szükségképpen azonosnak tekintették a Smith és Ricardo által felfedezett „természeti törvényeket” a társadalmi valósággal, hogy ezáltal a kapitalista társadalomban az ember és az ész „természetének” egyedül megfelelő társadalmat fedezhessék fel. A szociáldemokrácia mint annak a kispolgárivá vált munkásarisztokráciának az ideológiai kifejeződése, amely a kapitalizmus utolsó szakaszában maga is érdekelt volt az egész világ imperialista kizsákmányolásában, ugyanakkor szeretett volna kitérni elkerülhetetlen sorsa, a világháború elől, éppígy kénytelen a fejlődést úgy felfogni, mintha a kapitalista felhalmozás folyamata elképzelhető volna a matematikai formulák légüres terében (tehát problémamentesen, tehát világháború nélkül). Ezzel politikai belátás és előrelátás tekintetében messze elmaradt azok mögött nagypolgáritőkés érdekeltségű rétegek mögött, amelyek a háborús következmények ellenére is érdekeltek voltak az imperialista kizsákmányolásban. A szociáldemokraták viszont éppen így foglalhatták el elméletileg már akkor mai pozíciójukat: így lettek a tőkés gazdasági rend örökös fennállásának védelmezői, akik óvtak azoktól a sorsszerűen katasztrofális következményektől, amelyek felé az imperialista kapitalizmus valódi képviselői látnoki módon és egyben vakon sodródtak. Ahogy a ricardói „természettörvények” azonosítása a társadalmi valósággal a feltörekvő kapitalizmus ideológiai önvédelme volt, úgy válik az osztrák iskola Marx-értelmezése, a marxi absztrakcióknak a társadalmi totalitással való 7

Az 1923-as német szövegben: marxistische (marxista), vélhetőleg tévedésből. – A szerk.

7

azonosítása a hanyatló kapitalizmus „racionalitásának” önvédelmévé. Ahogy a fiatal Marx totalitásszemlélete metszően éles fényben mutatta meg az akkor még virágzó kapitalizmus facies hippocraticáját, úgy ölti magára Rosa Luxemburg vizsgálódásaiban – azáltal, hogy ezek a vizsgálódások a kapitalizmus alapproblémáit beillesztik a történelmi folyamat totalitásába – a kapitalizmus végső virágzása az elborzasztó haláltánc karakterét, az oidipuszi útét az elkerülhetetlen sors felé.

III. Rosa Luxemburg önálló (és csak a halála után megjelent) brosúrát szentelt a „marxista” vulgárökonómia cáfolatának. Ez a cáfolat azonban mind irodalmilag, mind módszertanilag inkább a Tőkelfelhalmozás második szakaszának végére illik, negyedik hadjáratként a kapitalista fejlődés e sorskérdésének tárgyalásában. A könyv irodalmi sajátszerűsége ugyanis abban áll, hogy túlnyomó része problématörténeti vizsgálódásoknak van szentelve. Nem csupán mert a vizsgálódások kiindulópontja és a probléma végső, tárgyi taglalásának kezdet az egyszerű és bővített újratermelés marxi elemzése. Hanem mert a könyv magvát a felhalmozás problémájával kapcsolatos nagy viták, hogy úgy mondjuk, irodalomtörténeti tárgyalása alkotja: Sismondi vitája Ricardóval és iskolájával, Rodbertusé Kirchmannal, a narodnyikoké az orosz marxistákkal. Ez az ábrázolásmód sem idegen azonban a marxi hagyományoktól. Ez a fajta kompozíció éppenséggel visszatérés az eredeti, hamisítatlan marxizmushoz: magának Marxnak az ábrázolásmódjához. Marx első érett, befejezett és lezáró műve, A filozófia nyomora, ugyanis úgy cáfolja Proudhont, hogy visszanyúl nézeteinek valódi forrásaihoz, egyfelől Ricardóhoz, másfelől pedig Hegelhez. Hogy hol, hogyan és mindenekelőtt miért kellett Proudhonnak Ricardót és Hegelt félreértenie, annak az elemzése az a fényforrás, amelynek sugyara nemcsak kíméletlenül átvilágítja Proudhon önellentmondásait, hanem lehatol a tévedéseit előidéző, de számára is ismeretlen mélységekbe: azokig az osztályviszonyokig, amelyeknek nézetei elméleti kifejeződését alkotják. „A közgazdasági kategóriák csak a társadalmi termelési viszonyok elméleti kifejezései, absztrakciói” – mondja Marx.8 Hogy Marx elméleti főműve a tárgyalt problémák sokasága és a mű terjedelme miatt a problématörténeti ábrázolásnak ezt a módját csak részben engedte meg, nem fedheti el a 8

[Karl Marx:] A filozófia nyomora, 90. [MEM IV., 124. o.]

8

problémák kezelésének tárgyilag egyívású voltát. A Tőke és az Értéktöbblet-elméletek a dolog lényegét tekintve egy művet alkotnak, amelynek belső felépítése A filozófia nyomorúságában ragyogóan és irodalmilag is nagyvonalúan felvetett és felvázolt problémák tartalmi kiteljesítése. A problémamegfogalmazásnak ez a belső formája ismét visszakalauzol bennünket a dialektikus módszer középponti problémájához, a totalitás kategóriájának helyesen felfogott uralkodó szerepéhez, s ezzel a hegeli filozófiához is. Ezen a lényeges ponton Marx sohasem vetette el a hegeli filozófiát, amely – a legmagávalragadóbban A szellem fenomenológiájában – mindig egyszerre volt a filozófia története és a történelem filozófiája. Gondolkodás és lét hegeli, – dialektikus – egybefoglalása [Ineinssetzung], annak egy folyamat egységeként és totalitásaként való felfogása a lényege a történelmi materializmus történetfilozófiájának is. A történelem „ideologikus” felfogása ellen folytatott materialista polémia is inkább a Hegelepigonokat, mintsem magát a mestert támadta, aki ebben a tekintetben sokkal közelebb állt Marxhoz, mint ahogyan azt a dialektikus módszer „idealista” megmerevítése ellen vívott harca során néha maga Marx is gondolta. A Hegel-epigonok „abszolút” idealizmusa ugyanis a rendszer eredeti totalitásának feloldását jelentette,9 a dialektika elszakítását az élő történelemtől, tehát – végső fokon – gondolkodás és lét dialektikus egységének megszüntetését. Ám a Marx-epigonok dogmatikus materializmusa maga is megismétli a történelmi valóság konkrét totalitásának ezt a feloldását. Ha módszerük nem is fajul, mint a Hegel-epigonoké, üres gondolati sémákká, ám cserében mechanikus-szaktudományos vulgárökonómiává merevedik. Ha az előbbiek elvesztették abbeli képességüket, hogy tisztán ideologikus konstrukciókkal megragadják a történelmi eseményeket, az utóbbiak nem kevésbé bizonyultak képtelennek arra, hogy a társadalom úgynevezett „ideológiai” formáit gazdasági alapjukkal való összefüggésükben, magát a gazdaságot pedig mint totalitást, mint társadalmi valóságot ragadják meg.10

9

Hegel és követői viszonyáról lásd a hegeliánus Lassalle kitűnő tanulmányát: Die Hegelsche und die

Rosenkranzsche Logik. Werke. Cassirer. Bd. 6. Hogy mennyiben ruházza fel hamis kiteljesülésekkel maga Hegel a saját rendszerét, és e tekintetben miképpen javította őt ki Marx mélyrehatóan és döntő módon, arról lásd a Mi az ortodox marxizmus? című tanulmányt. [Ez a jegyzet csak a Történelem és osztálytudatban megjelent változatban szerepel.] 10

Az öreg Engels gyakran rámutatott a vulgármarxizmusnak erre a hibájára. Ám amikor a

kölcsönhatásban határozta meg ennek az összefüggésnek a helyes formáját anélkül, hogy utalt volna a dialektikára, a kölcsönhatás előfeltételére, maga is támogatta csak az epigonok laposságát. Az

9

A dialektikus módszert – bármiről legyen is szó – mindig ugyanaz a probléma foglalkoztatja: a történelmi folyamat totalitásának megismerése. Ezért számára elvesztik kölcsönös merev idegenségüket az „ideológiai” és „ökonómiai” problémák, s átcsapnak egymásba. A problématörténet valóban a problémák történetévé válik. Egy probléma irodalmi, tudományos kifejeződése egy társadalmi egész, a hozzá kapcsolódó lehetőségek, korlátok

és

problémák

kifejeződésének

mutatkozik.

Ezáltal

az

irodalomtörténeti

problémakezelés képes a legtisztábban kifejezni a történelmi folyamat problematikáját. A filozófia története történetfilozófiává alakul. Ezért semmiképpen sem véletlen, hogy a marxizmus újjászületésének kezdetén álló két alapvető mű, Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozása és Lenin Állam és forradalomja irodalmilag is visszanyúl a fiatal Marx használta formához. Hogy művük valódi problémái dialektikusan bontakozzanak ki a szemünk előtt, mintegy irodalomtörténetileg ábrázolják problémáik keletkezését. És amikor a saját problémafelvetésüket megelőző nézetek változásait és fordulatait taglalják, amikor a gondolati tisztázás és zavar minden ilyen lépcsőfokát feltételeik és következményeik történelmi totalitásába ágyazva veszik szemügyre, másként elérhetetlen elevenséggel idézik fel magát azt a történelmi folyamatot, amelynek a saját problémafelvetésük és megoldásuk is gyümölcse. Óriási különbség van e módszer és „az elődök figyelembevétel” között, ahogy az a polgári tudományban dívik (ahová a szociáldemokrata teoretikusok is tartoznak kétségkívül). Hisz amikor a polgári tudomány módszertanilag különbséget tesz a történelem és elmélet között, amikor az egyes problémákat elvileg és módszertanilag elválasztja egymástól, vagyis az egzakt tudományosságra hivatkozva kizárja a vizsgálódás körébőla totalitás problémáját, a problématörténet az adott probléma szempontjából mind tárgyilag, mind az ábrázolás tekintetében felesleges ballaszttá válik; csak a szaktudósokat érdekli, korlátlan kiterjeszthetősége elfojtja az érzékenységet a valódi problémák iránt, és a szellemtelen szakbarbárságnak válik táptalajává. Ennek a révén, a Marx és Hegel ábrázolási-módszertani hagyományaihoz való kapcsolódás révén válik Lenin problématörténete a XIX. század európai forradalmainak belső történetévé; ezáltal válik Rosa Luxemburg irodalomtörténeti ábrázolása a kapitalista rendszer lehetőségeiért és kiterjesztéséért folytatott harcok történetévé. A még fejletlen, feltörekvő kapitalizmus első, nagy megrázkódtatásai, az 1805-ös és 1818–19-es nagy válságok Sismondi Nouveaux Principes d’Économie Politique című művének formájában kezdik a sort. A ortodoxok „dogmatizmusából” új eklekticizmus válik a „kritikai” vulgármarxisták kezén. [A Történelem és osztálytudat-beli változatból Lukács törölte ezt a jegyzetet.]

10

kapitalizmus problematikusságának első – célját tekintve reakciós – felismeréséről van itt szó. A kapitalizmus fejletlensége ellenfeleinek egyszerre egyoldalú és téves szempontjaiban fejeződik ki. Míg Sismondi reakciós szkepszise a felhalmozás lehetetlenségének jelét látta a válságokban, az új termelési rend szószólóinak még töretlen optimizmusa tagadja a válságok szükségszerűségét, és egyáltalán, bármilyen probléma létezését. A sor végén teljesen megfordul a kérdezők társadalmi rétegződése és válaszaik társadalmi jelentősége: már – ha ez sokáig nem is tudatosodik – a forradalom sorsa, a kapitalizmus hanyatlása a téma. Az, hogy a marxi elemzés elméletileg döntően befolyásolta ezt a jelentésváltozást, annak a jele, hogy a burzsoázia kezéből egyre inkább kicsúszik a társadalom ideológiai irányítása is. Míg azonban a narodnyikok elméleti állásfoglalásában világosan megnyilvánul kispolgári-reakciós lényegük, érdekes megfigyelni, hogy az orosz „marxisták” egyre inkább a kapitalista fejlődés ideológiai élharcosaivá válnak. A kapitalizmus fejlődési lehetőségeit illetően ők lesznek Say, MacCulloch és társaik társadalmi optimizmusának ideológiai örökösei. „A »legális« orosz marxisták kétségkívül győzelmet arattak ellenfeleik, a narodnyikok fölött – mondja Rosa Luxemburg –, de túlságosan is győztek […] Arról volt szó, hogy a kapitalizmus általában és Oroszországban különösen életképes, fejlődőképes[-e], és az említett marxisták ezt a képességet olyan alaposan bebizonyították, hogy elméletileg még a kapitalizmus örök fennmaradásának lehetőségét is kimutatták. Világos, hogy ha a tőke korlátlan felhalmozását elfogadjuk, akkor ezzel a tőke korlátlan életképességét is bebizonyítottuk. […] Ha a tőkés termelési mód

korlátlanul biztosítani tudja a termelőerők korlátlan növekedését és a

gazdasági haladást, akkor legyőzhetetlen.”11 Itt indul a negyedik és utolsó hadjárat a felhalmozás problémájának a tárgyában, Otto Bauer hadjárata Rosa Luxemburg ellen. A szociális optimizmus kérdése újabb funkcióváltozáson ment keresztül. Rosa Luxemburgnál a felhalmozás lehetőségében való kételkedés leveti abszolutisztikus formáját. A felhalmozás feltételeinek történelmi kérdésévé válik, és egyben azzá a bizonysággá, hogy a korlátlan felhalmozás lehetetlenség. A felhalmozás azáltal, hogy a társadalmi egész összefüggésében lesz a vizsgálódás tárgya, dialektikussá válik. Az egész kapitalista rendszer dialektikájává tágul. „Abban a pillanatban – mondja Rosa Luxemburg –, amikor a bővített újratermelés marxi sémája megfelel a valóságnak, akkor ez már a felhalmozási folyamat végét, történelmi korlátait, tehát a tőkés termelés lezárulását jelenti. Tőkés értelemben a felhalmozás lehetetlensége a termelőerők 11

[Rosa Luxemburg:] Akkumulation des Kapitals. [Ein Beitrag zur ökonomischen Erklärung des

Imperialismus, Franke,] Berlin 1913, 296. [A tőkefelhalmozás, 254. o.]

11

további kibontakoztatásának lehetetlenségét, és ezzel a kapitalizmus bukásának objektív történelmi szükségességét jelenti. Ebből adódik az utolsó, az imperialista fázis, vagyis a kapitalizmus történelmi pályájának végső periódusa idején az ellentmondásos mozgás.”12 Mikor a kétségből dialektikus bizonyság lesz, nyomtalanul maga mögött hagyja múltjának minden

kispolgári-reakciós

maradványát:

optimizmussá,

az

eljövendő

társadalmi

forradalomban való elméleti bizonyossággá válik. Ugyanez a funkcióváltozás az ellentétes állásfoglalást, a korlátlan felhalmozás igenlését kispolgári-ingadozó, bizonytalan és kétkedő karakterrel ruházza fel. Otto Bauer igenléséből hiányzik egy Say vagy egy Tugan-Baranovszkij napsugaras és felhőtlen optimizmusa. Bauer és elvbarátai marxista terminológiát használnak ugyan, de elméletük lényegét tekintve proudhonisták. Kísérleteik, hogy a felhalmozás problémáját megoldják, jobban mondva, hogy ne ismerjék el mint problémát, végső fokon ugyanabba torkollnak, mint Proudhon igyekezete, hogy megőrizzék a kapitalista fejlődés „jó oldalait”, és kitérjenek „rossz oldalai” elől.13 A felhalmozás problémájának elismerése azonban egyben annak elismerése, hogy e „rossz oldalak” elszakíthatatlanul összefüggenek a kapitalizmus legbelső lényegével: következésképpen hogy az imperializmust, a világháborút és a világforradalmat a fejlődés szükségszerű mozzanatának kell tekintenünk. Amint azonban már rámutattunk, ez szemben áll azoknak a rétegeknek a közvetlen érdekeivel, melyeknek a marxista centrum szószólójává vált: ezek a rétegek fejlett kapitalizmust szeretnének imperialista „kinövések” nélküli, „szabályozott” termelést háborús „zavarok” nélkül stb. „Ennek a felfogásnak az a célja – mondja Rosa Luxemburg –, hogy meggyőzze a burzsoáziát: az imperializmus és a militarizmus az ő saját, tőkés érdekei szempontjából is káros; ezáltal arra törekszik, hogy az imperializmusnak állítólag csupán tucatnyi haszonélvezőjét elszigeteljék, és létrehozzák a proletariátus blokkját, a polgárság széles tömegeivel, amely majd »lecsillapítja«, […] »tüskéitől megtisztítja« az imperializmust. Ahogyan a liberalizmus, hanyatlásának korában, a rosszul informált monarchia helyett a jobban informáltra apellált, ugyanúgy szeretne apellálni a »marxista centrum« a rossz tanácsokkal ellátott burzsoázia helyett tanulékonyra […]”14 Bauer és társai mind gazdaságilag, mind ideológiailag kapituláltak a kapitalizmus előtt. Kapitulációjuk

elméletileg

ökonómiai

fatalizmusukban,

a

kapitalizmus

örök,

„természettörvényszerű” fennállásába vetett hitükben fejeződik ki. Mivel azonban, igazi

12

Uo. 393. [uo. 345. o.]

13

[Karl Marx:] Elend der Philosophie, 93–95. [A filozófia nyomora,MEM IV. 127. o.]

14

[Rosa Luxemburg:] Antikritik, 118. [Ellenbírálat, 502. o.]

12

kispolgár módjára, csak ideológiai és gazdasági függelékei a kapitalizmusnak, mivel a „rossz oldalak”, „kinövések” nélkül óhajtanák a kapitalizmust, egyben – ismét csak igazi kispolgári – „oppozícióban” is vannak a kapitalizmussal szemben: etikai oppozícióban.

IV. Az ökonómiai fatalizmus és a szocializmus etikai újraalapozása szorosan összetartoznak. Nem véletlen, hogy Bernsteinnél, Tugan-Baranovszkijnál és Otto Bauernél mindkettőt egyaránt megtaláljuk. Nem is csak mert a forradalomhoz vezető, önmaguk elzárta objektív út helyett szükségképp valamilyen szubjektív pótlékot kell keresniük és találniuk, hanem mert ez a vulgárökonómiai

szemléletmódjuk

következménye:

módszertani

individualizmusuk

konzekvenciája. A szocializmus etikai újraalapozása a szubjektív oldala annak, hogy hiányzik az összefoglalásra egyedül képes totalitáskategória. Akár tőkésről, akár munkásról van szó, az egyén számára szükségképpen brutálisan és értelmetlenül sorsszerűnek, lényegétől örökre idegennek jelenik meg a környező világ, a társadalmi miliő (ennek elméleti tükre és projekciója, a természet is). Csak akkor ragadhatja meg ezt a világot, ha az az elméletben az „örök természettörvények” formáját ölti, vagyis ha az az embertől idegen, az individuum cselekvési lehetőségei által teljesen befolyásolhatatlan és áthatolhatatlan racionalitással ruháztatik fel; ha az ember ehhez a világhoz tisztán kontemplatív, fatalista módon viszonyul. Egy ilyen világban a cselekvés lehetőségének csak két útja van, ezek azonban csak látszólagos útjai a cselekvésnek, a világ megváltoztatásának. Először is a fent leírt módon megismert, fatalista módon elfogadott, változatlan „törvények” hasznosítása meghatározott emberi célok érdekében (például a technika). Másodszor a tisztán befelé irányuló cselekvés mint kísérlet arra, hogy a világ megváltoztatását az egyedül szabadnak megmaradt ponton, magán az emberen hajtsák végre (etika). Mivel azonban a világ mechanizálódás szükségképp mechanizálja szubjektumát, az embert is, ez az etika maga is absztrakt marad, megmarad a világtól izolált ember totalitásával szemben is pusztán normatív, nem pedig valóban aktív, tárgyat teremtő valaminek. Puszta Legyen; csak követelményjelleggel rendelkezik. Kényszerítő és elkerülhetetlen a módszertani összefüggés a kanti A tiszta ész kritikája és A gyakorlati ész kritikája között. És – mihelyt a cselekvés problémáját veti fel – minden olyan „marxista” szükségképpen visszatér a Kant-iskola absztrakt követelményetikájához, aki a társadalmi-gazdasági valóság szemléletében feladja a hegeli-marxi módszert, a történelmi

13

folyamat totalitásszemléletét, hogy valamilyen módon közelítsen a „kritikai” szemlélet szaktudományos-történelmietlen „törvényeket” kutató módszeréhez. A totalitás-szemlélet szétszakítása ugyanis elmélet és gyakorlat egységét bontja meg. A cselekvés, a gyakorlat – melynek követelményét Marx a Feuerbach-tézisekben az első helyre rangsorolta – lényegét tekintve a valóság áthatása, megváltoztatása. A valóság azonban csak totalitásként ragadható meg és hatható át, áthatására pedig csak olyan szubjektum képes, amely maga is totalitás. Nemhiába állítja fel filozófiája első követelményeként a fiatal Hegel azt a tételt, hogy „az igazat ne csak mint szubsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot is fogjuk fel és fejezzük ki.”15 Ezzel feltárta a klasszikus német filozófia legmélyebb hibáját, utolsó korlátját, csakhogy követelményének teljesítése saját filozófiájától is megtagadtatott; sok tekintetben éppen úgy rabja maradt e korlátoknak, mint elődei. Csak Marx számára adatott meg, minthogy a megismert totalitás beteljesültét a történelmi folyamat valóságára összpontosította és korlátozta, s ezáltal meghatározta a megismerhető és a megismerendő totalitást, hogy konkrét formában rátaláljon erre az „igazra mint szubjektumra”, és ezzel megteremtse elmélet és gyakorlat egységét. Az osztály nézőpontjának tudományos és módszertani magasabbrendűsége (szemben az egyén nézőpontjával) már a korábbiakból világossá vált. Most e magasabbrendűség alapja is világossá válik: csak az osztály képes a társadalmi valóság cselekvő áthatására és totalitásában való megváltoztatására. Ezért az ebből a nézőpontból gyakorolt „kritika”, minthogy totalitásszemlélet, elmélet és gyakorlat dialektikus egysége. Mint szétválaszthatatlan dialektikus egység egyszerre oka és következménye, tükrözése és motorja a történelmi-dialektikus folyamatnak. A proletariátus mint a társadalom elgondolásának szubjektuma egy csapásra megoldja a tehetetlenség dilemmáját: a tiszta törvények fatalizmusának és a tiszta érzület etikájának dilemmáját. Ha tehát e marxizmus számára életkérdéssé válik a kapitalizmus történelmi feltételezettségének a fölismerése (a felhalmozás problémája), azért válik létkérdéssé, mert csak ebben az összefüggésben, elmélet és gyakorlat egységében látszik megalapozottnak a társadalmi forradalom szükségszerűsége, a társadalmi totalitás teljes átalakításának szükségszerűsége. Csak ha ennek az összefüggésnek megismerhetősége és megismerése is a folyamat produktumaként ragadható meg, akkor zárulhat be – ez a meghatározás is Hegeltől származik – a dialektikus módszer köre. Rosa Luxemburg már Bernsteinnel folytatott korai vitájában is hangsúlyozza a totális és a részleges, a dialektikus és mechanikus 15

Phänomenologie des Geistes. Vorrede [Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája,

ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973,17. o.]

14

történelemszemlélet lényegi különbségét (akár opportunista, akár puccsista az utóbbi). „Főleg ez különbözteti meg – fejtegeti – egy »elszánt kisebbség« blanquista államcsínyeit – amelyek mindig úgy hatnak, mint derült égből a villámcsapás – és éppen ezért mindig időszerűtlenek, attól, amikor az államhatalmat egy nagy és osztálytudatos néptömeg hódítja meg, amely maga is csak a polgári társadalom kezdődő összeomlásának a terméke lehet, s éppen ezért magában hordja időszerű megjelenésének gazdasági és politikai igazolását.”16 Ugyanezt olvashatjuk utolsó írásában is: „A tőkés fejlődés e cél felé való objektív irányulása önmagában elegendő ahhoz, hogy már jóval korábban elintézze a társadalmi ellentétek oly mértékű szociális és politikai kiéleződését és az állapotok olyan tarthatatlanságát, amely véget vet az uralkodó rendszernek. De ezek a szociális és politikai ellentétek végső soron csak termékei a tőkés rendszer gazdasági tarthatatlanságának, és fokozódó éleződésük erre vezethető vissza, mégpedig éppen abban a mértékben,amelyben ez a tarthatatlanság érzékelhetővé válik.”17 A proletariátus tehát egyszerre a kapitalizmus permanens válságának terméke és a kapitalizmust a válság felé hajtó tendenciák végrehajtója is. „A proletariátus – mondja Marx – azt az ítéletet hajtja végre, amelyet a magántulajdon a proletariátus megteremtésével önmaga felett mondott ki.”18 Cselekszik, amikor helyzetét felismeri. Akkor ismeri fel pozícióját a társadalomban, ha harcol a kapitalizmus ellen. A proletariátus osztálytudata, a folyamat igazsága mint „szubjektum” azonban maga sem olyasmi, ami stabilan azonos maradna, vagy amit mechanikus „törvények” mozgatnának. Maga a dialektikus folyamat tudata ő: ezért maga is dialektikus fogalom. Mert az osztálytudat igazi lényege, gyakorlati, aktív oldala csak akkor pillantható meg igazi alakjában, ha a történelmi folyamat parancsolóan követeli működésbe lépését, ha a gazdaság akut válsága cselekvésre ösztökéli. Ennek hiányában – a kapitalizmus latens-permanens válságának megfelelően – maga is elméleti és latens marad: „puszta” tudatként, Rosa Luxemburg szavaival „eszmei összegként” mint követelmény áll szemben az egyes napi kérdésekkel és harcokkal.19 16

[Rosa Luxemburg:] Sozialreform oder Revolution? [Leipziger Buchdruckerei, Leipzig 1908] 47.

[Társadalmi reform vagy forradalom, ford. Glavina Zsuzsa, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia,Gondolat, Budapest 1983, 166–167. o.] 17

[Uő:] Antikritik, 43. [37.] [Ellenbírálat, 431. o.]

18

[Aus dem literarischen] Nachlass [von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand Lassalle, hrsg.

Franz Mehring, J. H. W. Dietz, Stuttgart, 1902], II., 132. [Karl Marx: A szent család, MEM. II., 35. o.] 19

[Rosa Luxemburg:] Massenstreik, 2. kiad., 48. [in: uő: Válogatott beszédek és írások, I., 1958, 65.

o.]

15

Elméletnek és gyakorlatnak abban a dialektikus egységében azonban, melyet Marx a proletariátus felszabadító harcában ismert fel és tudatosított, nem létezhet olyan, hogy puszta tudat, sem mint „tiszta” elmélet, sem mint puszta követelmény, puszta Kellés, a cselekvés puszta normája. Itt a követelménynek is van valósága. Azaz a történelmi folyamatnak az az állása, amely követelményjelleggel, „látens és elméleti” karakterrel ruházza fel a proletariátus osztálytudatát, megfelelő valósággá kell, hogy formálja magát, és mint ilyennek, a folyamat totalitásába cselekvően kell beavatkoznia. A proletár osztálytudatnak ez az alakja a párt. Nem véletlen, hogy az a Rosa Luxemburg, aki sokaknál korábban és világosabban ismerte fel a forradalmi tömegakciók spontán lényegét (amivel tulajdonképpen annak a korábban tárgyalt állításnak egy másik aspektusát emelte ki, hogy a gazdasági folyamat szükségszerűsége szükségszerűen termeli ki ezeket az akciókat), másoknál korábban ráébredt a párt forradalombeli szerepére is.20 A mechanikus vulgarizátorok szemében a párt pusztán szervezeti forma volt – és a tömegmozgalom, a forradalom is csupán szervezés kérdése.21 Rosa Luxemburg már korán felismerte, hogy a szervezet sokkal inkább következménye, mint előfeltétele a forradalmi folyamatnak, amint a proletariátus is csak a folyamatban és a folyamat által válhat osztállyá. Ebben a folyamatban, amelyet tehát sem létrehozni, sem kikerülni nem képes, a pártnak az magasztos szerepe jut, hogy a proletariátus osztálytudatának hordozója, történelmi küldetésének lelkiismerete legyen. Míg az a látszólag és, a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, aktívabb vagy legalábbis „reálisabb” szemlélet, amely a pártnak túlnyomó részben vagy kizárólag a szervezést tenné meg feladatául, a forradalom tényével szemben magatehetetlen fatalizmus pozíciójába szorul, Rosa Luxemburg nézete a valódi, forradalmi aktivitás forrásává válik. Ha a párt gondja, hogy „a proletariátus meglevő és már felszabadított, aktivizált erőinek egész summája a küzdelem minden szakaszában és minden pillanatában realizálódjon, és a párt hadállásában kifejezésre jusson, hogy a szociáldemokrácia taktikája elszántságát és élességét tekintve sohase maradjon a tényleges erőviszonyok mögött, hanem előttük járjon”,22 akkor követelménykarakterét a kiélesedő forradalmi

pillanatban

hatékony

valósággá

változtatja

azzal,

hogy

a

spontán

tömegmozgalomban lehorgonyozza a benne rejlő igazságot, hogy keletkezésének gazdasági szükségszerűségét a tudatos cselekvés szabadságává emeli. A követelménynek a valóságba 20

Nézeteinek korlátairól lásd a Kritikai megjegyzések… és a Módszertani megjegyzések a szervezeti

kérdésről című cikkeket. Itt beérjük álláspontjának ábrázolásával. [Ez a jegyzet csak a Történelem és osztálytudatban megjelent változatban szerepel.] 21

Esetleg: szervezeti kérdés – Organisationsfrage. – A szerk.

22

Uo. 38. [Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, 54. o.]

16

való átcsapása a proletariátus valóban osztályharcos, forradalmi szervezetének emeltyűjévé válik. A megismerésből cselekvés lesz, az elméletből jelszó, a jelszó értelmében cselekvő tömeg egyre erősebben, tudatosabban és állhatatosabban lép a szervezett élharcosok sorába. A helyes jelszavakból organikusan nőnek ki a harcoló proletariátus technikai szervezetének előfeltételei és lehetőségei is. Az osztálytudat a proletariátus „etikája”, elméletének és gyakorlatának egysége, az a pont, ahol felszabadító harcának szükségszerűsége dialektikusan szabadságba csap át. Ha a párt az osztálytudat történelmi alakjaként és cselekvő hordozójaként ismertetik fel, egyben a harcoló proletariátus etikájának is hordozójává válik. Ebbéli szerepének kell politikáját is meghatároznia. Ha ez a politika nincs is mindig összhangban a pillanatnyi empirikus valósággal, ha ilyen pillanatokban nem is követik a jelszavait, a történelem szükségszerű menete nemcsak elégtételt szolgáltat majd neki, a helyes osztálytudat morális ereje, a helyes, osztályszerű cselekvés gyakorlatilag-reálpolitikailag is meghozza gyümölcsét.23 Mert a párt ereje morális erő: a spontánul forradalmi, a gazdasági fejlődés által felkelésre kényszerített tömegek bizalma élteti. Az az érzés, hogy a párt legsajátabb, önmaguk számára sem egészen világos akaratuknak az objektivációja és osztálytudatuk látható, szervezett alakja. Csak miután a párt kiharcolta és megszolgálta ezt a bizalmat, válhat a forradalom vezetőjévé. Csak ekkor nyomul majd minden erővel és egyre ösztönösebben a tömegek spontán áradata a párt, saját eszmélésük felé. Az opportunisták azáltal, hogy szétválasztották a szétválaszthatatlant, maguk zárták el maguk elől ezt a felismerést, a cselekvő proletariátus önmegismerését. Ezért gúnyolódnak előharcosaik – igazi kispolgári-szabadgondolkodói modorban – azon a „vallásos hiten”, amely állítólag a bolsevizmus, a forradalmi marxizmus alapját képezi. Ez a vád tulajdon tehetetlenségük bevallása. Hiába is álcázza magát a hűvös és objektív „tudományosság” előkelő mezével ez a belsőleg kiüresedett és széthullott kétségbeesés. Minden szó, minden mozdulat árulkodik: a tisztességesebbeknél a kétségről, a tisztességteleneknél a belső ürességről a szavak és gesztusok mögött – a proletariátustól, útjaitól és hivatásától való elszigeteltségükről. Amit hitnek neveznek, amit a „vallás” megjelöléssel akarnak lejáratni, nem több és nem kevesebb, mint a kapitalizmus bukásában való bizonyosság, a – végső fokon – győzedelmes proletárforradalom bizonyossága. Ennek a bizonyosságnak nem lehet „anyagi” garanciája. A garancia számunkra csak – a dialektikus módszer következtében – módszertani. 23

Vö. a Junius-brosúra szép helyével, Futurus-Verlag [Junius (Rosa Luxemburg): Die Krise der

Sozialdemokratie, Futurus, München 1919] 91. o.

17

És még ez is csak a cselekvésben, a forradalomban, a forradalomért való életben és halálban nyerhető el és próbálható ki. A dolgozószobai objektivitás marxistája, ez éppoly képtelenség, mint a világforradalom győzelmének „természettörvények” által garantált bizonyossága. Elmélet és gyakorlat egysége nemcsak elméleti, hanem a gyakorlat számára való kérdés is. Ahogy a proletariátus mint osztály csak a harcban, a cselekvésben képes osztálytudata meghódítására és megtartására, arra, hogy – objektíve adott – történelmi feladatai nívójára emelkedjék, a párt és az egyes harcosok is csak akkor tehetik valóban magukévá elméletüket, ha képesek ezt az egységet gyakorlatukba is átvinni. Az úgynevezett vallásos hit itt nem egyéb, mint annak a módszertani bizonyossága, hogy függetlenül minden pillanatnyi vereségtől és visszaeséstől, a történelmi folyamat a mi tetteinkben, a mi tetteinken keresztül halad végig a maga útján. Az opportunisták számára ebben is csak a tehetetlenség régi dilemmája rejlik; azt mondják: ha a kommunisták előre látják a „vereséget”, akkor vagy tartózkodniuk

kellene

minden

cselekvéstől,

vagy

lelkiismeretlen

kalandorok,

katasztrófapolitikusok és puccsisták. Szellemi és morális alacsonyabbrendűségükben képtelenek rá, hogy önmagukat és cselekvésük pillanatát is a totalitás, a folyamat mozzanataként lássák, s ezzel együtt a „vereséget” is a győzelem felé vezető szükségszerű útként. Elmélet és gyakorlat egységének jele Rosa Luxemburg életművében, hogy a győzelemnek és a vereségnek, az egyéni sorsnak és az összfolyamatnak ezt az egységét elmélete és életvitele vezérfonalává tette. Már Bernsteinnel folytatott első vitájában is elkerülhetetlennek ábrázolta a proletariátus hatalomátvételének szükségképp adódó „idő előttiségét”, és azt a forradalmat illető opportunista hitetlenséget, amely erre hivatkozik és ettől retteg, olyan „politikai képtelenségként” leplezte le, amely „a társadalom mechanikus fejlődéséből indul ki, és az osztályharc győzelmének időpontjául az osztályharcon kívül és attól függetlenül meghatározott időpontot tételez fel”.24 Ez az illúziómentes bizonyosság vezeti Rosa Luxemburgot a proletariátus felszabadításáért vívott harcban: a harcban a gazdasági és politikai felszabadulásért az alól az anyagi alávetettség alól, amelyet a kapitalizmus kényszerít rá; a harcban a felszabadulásért az alól a szellemi alávetettség alól, amelyet az opportunizmus kényszerít rá. Mint a proletariátus nagy szellemi vezére ez utóbbi – a veszélyesebb, hiszen nehezebben leküzdhető – ellenség ellen vívta fő harcát. A halál, amely legelkeseredettebb ellenfelei, a Scheidemannok és Noskék kezétől érte, ezért életének és 24

[Rosa Luxemburg:] Sozialreform oder Revolution? 47–48. [Társadalmi reform és forradalom, 167.

o.]

18

gondolkodásának következetes megkoronázása. Hogy a januári felkelés elméletileg már évek óta, taktikailag pedig már a cselekvés pillanatában világosan előre látott veresége idején a tömegek között maradt, és osztozott sorsukban, éppúgy elmélet és gyakorlat egységének következménye cselekvésében, mint az, hogy gyilkosai, a szociáldemokrata opportunisták megszolgáltan váltak halálos ellenségeivé. 1921 január

19

2 ½ = 01 A két és feles Internacionálé,2 a függetlenek nemzetközi szövetsége, az „egyrészt-másrészt”, az „ugyan…, de mégis” elméletek Internacionáléja, nemsokára megalakul. Február végére, ide Bécsbe tervezik kongresszusukat, és így nemsokára gyönyörködhetünk a világ valamennyi „forradalmi” semmittevőjének Bécsbe sereglésében. „Vezérelveiket”, amelyek alapján a jövőben semmittevésüket berendezni akarják és amelyekkel semmittevésüket a munkások előtt forradalmi frázisokba burkolhatni vélik, most kiadták. Elsőnek persze legfőbb ékességük: a magyar függetlenek Világossága siet leközölni őket. A vezérelvekből kitűnik, hogy az új Internacionálénak sikerült megoldania azt a számtani képtelenséget, hogy 2 ½ = 0val. Számtanilag persze ez képtelenség. De nem úgy politikailag. Politikailag nagyon jól lehet a mindent követelni és semmit sem tenni. A függetlenek internacionáléja még elég szerény, mikor csak kettő és felet követel, nem pedig mindent. Nem követeli pl. a III. Internacionálé feloszlását. Ellenben éppúgy nem tesz semmit, mintha mindent követelne. Valóban, az irányelvek nem egyebek, mint az elméleti iránytalanság s a cselekvésre való képtelenség szervezeti összefoglalása. Mint ilyen, természetesen már eleve nem szerveződhetik meg mint Internacionálé, hanem – mondják a vezérelvek – mint a „Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetsége”, mely – folytatják az irányelvek – „nem tekinthető az egész proletariátusra kiterjedő Internacionálénak, de igenis alkalmas eszköznek arra, hogy ilyen Internacionálé létrejöjjön.” 1

Proletár, Wien 1921. január 27. (II. évf., 4. [31.] sz.), 7–8. o. – Kötetben németül: Georg Lukács:

Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 215. skk. o. – A szerk. 2

A Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközössége (a „kétésfeles” vagy bécsi Internacionálé) 1921.

február 22–27-én tartotta Bécsben alakuló kongresszusát. Tagjai az Independent Labour Party és az USPD mellett a francia, az osztrák és a svájci szocialista párt voltak, vezető személyiségei között ott volt az osztrák Friedrich Adler (a kétésfeles Internacionálé titkára), a svájci Robert Grimm, a német Georg Ledebour, a francia Jean Longuet és a brit Richard Colligham Wallhead. Miután a küldetés, melyet magukra vállaltak, hogy ugyanis valamiképpen közvetítsenek a szociáldemokrata és a kommunista pártok között, meghiúsult, és az USPD 1922-ben föloldódott az SPD-ben, 1923. május 21–25-én a bécsi Internacionálé pártjai a II. Internacionáléval közösen létrehozták a Szocialista Munkásinternacionálét. – A bécsi nemzetközi szocialista kongresszus irányelveit a Világosság, Wien 1921. január 19-i (II. évf., 3. sz.) száma alapján (33–36. o.) Lukács cikke után függelékben közöljük. – A szerk.

20

Mint előkészületi szervezet, állást foglalt a II. és III. Internacionálé politikájához. A legfontosabb kérdések itt: az imperializmus és a világháború; a diktatúra és a demokrácia; az osztályharc módszerei és szervezetei, az Internacionálé és a pártok „autonómiájának” kérdései. Ezekről a kérdésekről a kongresszust előkészítő bizottság irányelvei elmondják véleményüket. Mindenekelőtt jellemző és leszegezendő: a teljes elméleti behódolás a kommunizmus elméleti igazságai előtt. Távol áll ugyan tőlünk, hogy csak a legkevésbé is azonosságot vállaljunk az elméleti részek tartalmilag felette zavaros, stílusban mindig elmosott (minden hátsó ajtót nyitva hagyó) megfogalmazásával. De meg kell mégis állapítani, hogy az osztályharc jelen szakaszáról szóló ama tanításokat, melyeket mint a bolsevizmus alapigazságait a függetlenek „tudós” vezérei éveken át szóban és írásban kigúnyoltak, egymás után megtaláljuk az alakuló kongresszus irányelvei között. Így mindenekelőtt az imperializmus beállítását mint a kapitalista fejlődés lényegileg új, végső szakaszát, mint a világháború szükségszerű okozóját. Hogy ez ellen az elmélet ellen éppen az új Internacionálé jelenlegi szellemi vezérei vívták a .legélesebb küzdelmet akkor, amikor Rosa Luxemburg szinte egymaga hirdette annak igazát, ezt ők nem bánják. Különösen azért nem, mert minden éles ellentétet elkenő modorukban előre is bűnbocsánatot hirdetnek mindenki számára, aki hamis elméletből indul ki – és az osztályharc ellen vét cselekedeteivel. Így egyfelől megállapítják, hogy a világháború imperialista mivolta a középhatalmak részéről már „a háború első napján” bebizonyosodott. Az antantállamok „demokratikus” háborús legendája – igen furcsa „marxista” „okoskodás” alapján – csak a békekötések után bizonyult „cinikus hazugságok rendszerének”. De bár ennek bizonyult, bár az Internacionálé kizárja a maga kebeléből a szociálpatriótákat, nem kívánja, „hogy azoknak a pártoknak a tagjai, melyek a háború alatt a szociálpatriotizmus szellemében működtek, nyilvános vallomást tegyenek bűneikről, és az sem áll szándékában, hogy mindenkit, aki valaha is politikai hibákat követett el, a politikai pártok közösségéből kirekesztessen. A múlttal szemben való ez az elnézés nemcsak arra való, hogy „forradalmár” tagjaikat felvehessék, mert hiszen nincs köztük senki, aki nem működött volna hosszabb-rövidebb ideig a szociálpatriotizmus szellemében. Ez nemcsak evolúciós, a szerves fejlődést istenítő „forradalmi” bernsteinista álláspontjukból következik, mely szerint akár egy Kunfi is felfüggeszthette tegnapelőtt az osztályharcot, hirdethette tegnap a proletariátus diktatúráját, denunciálhatja ma a forradalmat – és holnap ismét lehet (az evolúció útján) a forradalom vezetője. Hanem – legfőképpen azért nem akarnak a múltak felett keményen ítélkezni, mert nem akarják maguk elítélni saját jövőjüket. Az imperializmus megállapításából ugyanis az

21

következik, hogy „a proletariátusnak a forradalmi válságot a hatalom meghódítására kell kihasználnia”. Követezik, hogy „a kapitalista társadalmon belül éppoly kevéssé biztosítható a béke, mint a népek szabadsága”. Következik, hogy a proletariátusnak „rendületlenül szembe kell helyezkednie az uralkodó osztályok háborús politikájával és igyekeznie kell az imperialista háborút forradalmi elszántsága egész erejével megakadályozni. Ha ez a proletariátus kötelessége minden imperialista háborúval szemben: kétszeres kötelessége azokkal a háborúkkal szemben, amelyeknek az a céljuk, hogy valamely államban a szociális forradalmat leverjék. Ez nagyon szép volna. Annál szebb, mert az irányelvek azt is megállapítják, hogy „ahol a proletariátus már meghódította a politikai hatalmat, ott is fegyverrel a kezében kell az imperializmus ellen védekeznie”. Igen ám: de a Freiheittől kezdve az új Internacionálé összes hivatalos lapjai komoly és céltudatos propagandát fejtenek ki – egészen az Orgesch és az Antibolsevik Liga3 szellemében – Szovjet-Oroszország vörös militarizmusa ellen; telekürtölik a világot rémhírekkel Oroszország támadó szándékairól stb. Ha pedig arról van szó, hogy valamely ország munkássága segítségére akar sietni a megtámadott proletárforradalomnak, a „marxista centrum” vezérei mindig módot találnak ennek megszabotálására. (Német függetlenek, az orosz–lengyel háború folyamán.) A legtöbb, amit tőlük el lehet várni, hogy – abban az esetben, ha ez az országukban uralkodó polgári kormány politikájának megfelel – „semlegesek” legyenek. Erre előre és hátra alapszabályilag bűnbocsánatot kell, hogy biztosítsanak önmaguk számára. Mert általános szóban szép elismerni, hogy mindig az imperializmus a támadó fel Szovjet-Oroszországgal szemben. Már újságcikkekben, adott esetben, kellemetlen ilyen irányban írni. De cselekedni, hogy az elv megvalósuljon – teljes lehetetlenség. Éppen ilyen – hátsó ajtós – behódolás állapítható meg a bolsevizmus elmélete előtt a diktatúra és a demokrácia kérdésében. A „burzsoáziának” mondják az irányelvek – „az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban, a Német Birodalomban gyakorolt brutális osztályuralma azt mutatja, hogy a burzsoázia a demokrácia formájában is fenntarthatja a 3

Antibolschewistische Liga: 1918 decemberében Eduard Stadler konzervatív újságíró által életre

hívott szélsőjobboldali szervezet; támogatására Stadler 1919 januárjában megnyerte a német nagytőke legnevesebb képviselőit, az így létrejött Antibolschewistenfonds der deutschen Unternehmerschaft becslések szerint 250 millió birodalmi márkával támogatta a Generalsekretariat für Studium und Bekämpfung des Bolschewismus fedőnév alatt működő Ligát és rajta keresztül a szabadcsapatokat; valószínűleg a Liga besúgói juttatatták a wilmersdofi Bürgerwehr, majd a Garde-Kavallerie-SchützenDivision kezére Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot is.

22

proletárságon gyakorolt diktatúráját”. Ez mindenesetre haladás a Kautsky-féle demokráciakretenizmussal szemben. De amilyen jellemző ez a kitétel, hogy a burzsoázia csak fenntarthatja a demokrácia formájában gyakorolt diktatúráját (és lehet más fejlődési út is), olyan jellemző az elmélet továbbfűzése. A demokrácia ti. megszűnvén végcél vagy legalább egyetlen ideális harci eszköz lenni, „kedvező terep” lesz a proletariátus számára. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia „adott esetben” a „polgári osztályuralom eszközéből a proletár osztályuralom eszközévé válhat”. (Hogyan!?) Még a független osztályharc-pacifizmus is kénytelen belátni, hogy ebbe a burzsoázia nem fog egyszerűen beleegyezni, és ha nem is fegyverrel, de legalább gazdasági hatalmával fog az új proletárállam ellen küzdeni. A proletariátus

diktatúrára

kényszerül.

„A

proletariátus

diktatúrája

ez

esetben

a

munkásosztálytól meghódított demokratikus államhatalom diktatórikus gyakorlásának formáját ölti magára.” A munkástanácsok rendszere csak az esetben lesz – az új elmélet szerint, melynek Otto Bauer Lenin ellen írt könyve a szellemi apja – a diktatúra formája, ha fegyveres fölkeléssel, tömegsztrájkkal stb. kell a proletariátusnak a hatalmat meghódítania. Ne gondoljuk, hogy ezek a különbségek csak elméleti szőrszálhasogatások. Jelentőségük igen nagy. Nem mint megállapításoknak, mert hiszen világos, hogy ilyen légüres térben kiokoskodott elméletekkel szemben az osztályharc valósága, a burzsoázia cselekvése még az új Internacionálé elmélete szerint is az „orosz módszert” fogja a proletariátusra rákényszeríteni. Hanem azért, mert ezekből a megállapításokból szükségszerűen következnek az új Internacionálé szervezeti szabályai, cselekvésének irányelvei. Ezek egyfelől megállapítják az osztályharc nemzetközi karakterét. Ennek a „nemzetközi akciónak megszervezése a proletár Internacionálé tulajdonképpeni feladata.” Másfelől azonban a sokfelé ágazó „elméleti lehetőség” különböző taktikákat tesz lehetővé és szükségessé a különböző államokban. Ennek megfelelően „a proletár Internacionálé nem korlátozhatja az egyes szocialista pártokat abban, hogy akcióikat országuk sajátos feltételeihez idomítsák.” Ez a nyúlós fogalmazású mondat tartalmazza az új internacionálé lényegét: amíg a függetlenek függetlenek maradnak, amíg a tömegek hallgatnak rájuk, addig ők minden forradalmi helyzetben meg fogják találni a „demokratikus” hátsó ajtót. Meg fogják találni a lehetőséget a nem cselekvésre. És most megcsinálják Internacionáléjukat, mely előre is áldását adja a forradalom így bejelentett szabotázsára. A független Internacionálé irányelvei újabb igazolását jelentik a Kommunista Internacionálé taktikájának. Annak, hogy a csatlakozás feltételeiben, a 21 pontban a szervezeti kérdésre helyezte a döntő hangsúlyt, és nem politikai kérdésekre. Politikában az új Internacionálé már hajlandó volna 50 százalékra megegyezni Moszkvával, sőt akár a

23

hátralevő 50 százalékot is ráfizetni – csak ne kelljen a meghatározott elvek alapján cselekednie, csak ne legyen az Internacionálénak hatalma őt cselekvésre kényszeríteni. Csak módjában legyen a „helyzet” megítélése, országa „sajátos” viszonyai alapján (minden opportunista mindenütt „sajátos” viszonyokat lát), a cselekvés elől kitérni. Erre való az új Internacionálé. A proletártömeget az immár elviselhetetlen nyomor, a kapitalizmus folyton növekvő válsága egyre jobban forradalmasítja. A „marxista centrum” vezérei érzik, hogy nyíltan már nem dolgozhatnak együtt a szociálpatriótákkal, sőt – a nyilvánosság előtt – el kell fordulniok tőlük, el kell ítélniök őket, ha komolyan és hatályosan akarnak segíteni nekik a proletariátus elárulásában. Erre va1ó az új Internacionálé. Látszólag Moszkva felé halad. A történelem kényszere alatt meghajol Moszkva elmélete előtt. De gyakorlatában, cselekvésének

szervezeti

előkészítésében

Scheidemannék

segítőtársának

indul.

Scheidemannék hálásak is érte: lapjuk, a Vorwärts agyba-főbe dicséri az új „programot”, és csak azon csodálkozik, hogy „akkor” miért nem lépnek be a II. Internacionáléba? És ez a csodálkozás jogos. Hiszen fából vaskarika az egész program: minden mondata tele belső ellentmondásokkal. Arra való, hogy elhomályosítsa a proletariátus osztályöntudatát: forradalmian hangzó jelszavak mögött lehetővé tegye a vezérek semmittevését és árulását. És a II. Internacionálé sem tesz egyebet! Hilferding és Bauer bátran keblére borulhatna – és fog még borulni – Scheidemann-nak és Noskénak, ahogy keblére borult Kunfi Garaminak, Böhm pedig Peyernek!

24

[Függelék a 2 ½ című cikkhez] A Proletár-Internationale Bécsben Meghívó a Bécsben, 1921. február 22-én kezdődő nemzetközi szocialista értekezletre (Világosság, Wien 1921. január 19. [II. évf., 3. sz.], 33–36. o.)

A berni értekezleten kiküldött bizottság Innsbruckban január 8–10. között megtartott ülésén a bécsi értekezlet számára a következő javaslatokban állapodott meg: A bécsi értekezleten részt vehetnek mindazok a szocialista pártok, amelyek a második Internacionáléból kiléptek, és a Bernben 1920. december 7-én megállapított kiáltványban körvonalazott alapelveket elfogadják. Kisebbségi csoportok részvételéről a bécsi értekezlet fog véglegesen dönteni. A bécsi értekezlet igazolóbizottságot küld ki, amely a berni értekezleten részt vett pártok egy-egy kiküldöttjéből áll. Ez az igazoló bizottság tesz majd végleges javaslatot arra nézve, hogy az értekezleten részt vevő pártok mindegyikére hány szavazat esik. A bizottság a csatlakozásukat eddig már bejelentett pártok számára a következő javaslatot teszi: Németország 8 szavazatot, Ausztria 6, Franciaország 8, Nagy-Britannia 8, Jugoszlávia 4, Lettország 4, Poale Zion 2, Oroszország 8, Svájc 6, Csehszlovákia (német párt) 4, az Egyesült Államok 8 szavazatot kapnak. Az egyes országok kongresszusi kiküldöttjeinek száma legföljebb még egyszerese lehet az illető ország számára megállapított szavazatoknak. Kívánatos, hogy minden állam delegációjában legalább egy elvtársnő legyen. Az értekezlet költségeinek födözésére minden delegátus után 1000 osztrák korona fizetendő. Jelentkezések 1921. február 1-ig Friedrich Adlerhez, Wien, V, Rechte Wienzeile 97, küldendők. A pártvezetőségektől származó hivatalos bejelentésekhez melléklendők a szervezett elvtársak számáról, valamint a párt erősségéről szóló egyéb adatok. A berni értekezlet a következő ideiglenes napirendet javasolja: 1. Megalakulás. 2. Az imperializmus és a szociális forradalom. (Előadó Wallhead.) 3. Az osztályharc módszerei és szervezete. (Előadó Adler.) 4. A nemzetközi harc az ellenforradalom ellen. (Előadó Ledebour.) A bécsi értekezlet tanácskozásai számára a bizottság irányelveket és ideiglenes

25

szabályokat dolgozott ki, amelyek alább következnek. Módosításokat és ellenjavaslatokat lehetőleg a konferencia kezdete előtt a föntebbi címre, Adler elvtárs nevére kell küldeni. Innsbruck, 1921. január 10-én. A bizottság nevében: Adler, Grimm, Ledebour, Wallhead.

IRÁNYELVEK Imperializmus és szociális forradalom 1. Az imperializmus egyrészt annak eredménye, hogy a haladott országok termelését a finánctőke hatalmába kerítette, amely ezeknek az államoknak teljes politikáját expanziós szükségleteinek vetette alá, másrészt pedig annak, hogy a visszamaradott, a korai kapitalizmus fokán álló vagy még oda el sem jutott országokat kizsákmányolta, és a különböző nemzetekhez tartozó kapitalista csoportok versenyének szolgáltatta ki. A burzsoázia liberális korszakában a fejlett kapitalista államokban még meglevő feudális csökevényekei rombolta szét, és a régi uralmi és céhszerű szervezetek helyén a korlátlan szabad verseny rendszerét honosította meg; ezzel szemben a kapitalizmus imperialista fejlődése szakát az jellemzi, hogy a tengeren túli piacokon és kizsákmányolási területeken fölbomlasztja a hagyományos társadalmi rendet, továbbá az, hogy a szabad versenyt féktelenül egészen a fegyveres összeütközésekig fölfokozza, hogy ezeket a területeket monopolisztikus alapon kizsákmányolhassa. 2. Az imperializmus 1914 előtt Európát két állig fölfegyverzett táborra osztotta, és az ellentéteket annyira kiélezte, hogy egy kisjelentőségű, úgyszólván helyi konfliktus általános katasztrófává fejlődött. A világháborúban az imperializmus több millió emberéletet és egész nemzedékek gazdasági javait áldozatul dobta a finánctőke uralmi vágyának és zsákmányt hajszoló mohóságának. A háború folyamán az imperializmus maga semmisítette meg azokat a hazug ürügyeket, amelyekre hivatkozva a dolgozó néptömegek vérét és vagyonát a finánctőke érdekei szolgálatában fölhasználta. A középhatalmak hirdette legenda, hogy a háborút csak államaik megvédése céljából viselik, már a háború első napján hazugságnak bizonyult, mihelyt ugyanis Szerbiát és Belgiumot bűnös módon megtámadták, s ez még inkább nyilvánvalóvá lett, amikor a breszt-litovszki és bukaresti erőszakon alapuló békét kikényszerítették. Az entente államok és az Egyesült Államok hirdette legenda, hogy azért viselik a háborút, mert a demokrácia uralmát ás az örök békét akarják biztosítani, a versailles-

26

i, saint-germaini, trianoni, neuillyi és sèvres-i béke révén cinikus hazugságok rendszerének bizonyult. Még a kis nemzetek nemzeti mozgalmainak szabadságideológiája is, amelyet az imperializmus a háború folyamán saját céljaira fölhasznált, hazugságnak bizonyult a háború befejeztével; ez a szabadság, amelyet ezek a nemzetek a háború révén megszereztek, nem más, mint állandó szolgálatkészségük az imperialista világhatalmakkal szemben; a fölszabadított nemzetek ezt a „szabadságot” arra használják, hogy a többi nemzetek önrendelkező jogát lábbal tapossák. 3. A világháború alapjaiban ingatta meg a kapitalizmus gazdasági rendjét. A háború izgalmas élményei és a súlyos gazdasági válság, amelyet az imperializmus nem tud megoldani, forradalmasították a népeket. A hatalmas orosz szociális forradalmat nyomon követték a közép-európai forradalmak, Ázsia és Afrika elnyomott népei fölkeltek az imperializmus ellen, s a munkástömegek lázongása nem maradt el a győztes államokban sem. Most az imperializmus hatalmi eszközeivel a forradalom ellen fordult: arra törekszik, hogy megsemmisítse az orosz forradalmat, bilincsekbe verje a közép-európait, és tovább is erőszakosan elnyomja a gyarmatok népeit. Az imperializmus most már nemcsak a kapitalista terjeszkedés rendszere; nyíltabban és brutálisabban megmutatja igazi arculatát, azt, hogy a kapitalista ellenforradalom rendszere. Az imperializmus ellen való küzdelem igazi tartalmává lesz annak a szociális forradalomnak, amelyet maga ez az imperializmus hívott életre. 4. Az imperializmus nem tudta még befejezni a háborút Kelet-Európában és Kisázsiában, és máris új háborúk veszedelmét teremtette meg. A győztes hatalmak egymás között való vetélkedése, az új államok mesterséges határai, az ellenforradalmi intervenciók a forradalmi országokban egyre növelik új háborús összeütközések veszedelmét. A proletárság tisztában van azzal, hogy a kapitalista társadalmon belül épp oly kevéssé biztosítható a béke, mint a népek szabadsága. Ahol a proletariátus már meghódította a politikai hatalmat, ott is fegyverrel a kezében kell az imperializmus támadásai ellen védekeznie. Ahol a forradalom még nem jutott el a hatalom meghódításának fokáig, a munkásosztálynak a forradalom eddigi vívmányait védenie kell az imperializmus ellen, amely fegyveres erejével igyekszik az ellenforradalmat győzelemre juttatni vagy a forradalom menetét megakasztani. A proletariátusnak a forradalmi válságot a hatalom meghódítására kell kihasználnia. A nagy kapitalista államokban pedig, ahol az imperializmus még hatalmon van, és azokban a kis államokban, amelyeket az imperializmus mint hűbéreseket harcba küld, a munkásosztálynak meg nem tévesztve a kapitalista ideológiától, amely minden támadó háborút a nemzet védekező háborújának igyekszik föltüntetni, rendületlenül szembe kell helyezkednie az uralkodó osztályok háborús politikájával és igyekeznie kell imperialista háborút forradalmi

27

elszántsága egész erejével megakadályozni. Ha ez a proletariátus kötelessége minden imperialista háborúval szemben: kétszeres kötelessége azokkal a háborúkkal szemben, amelyeknek az a céljuk, hogy valamely államban a szociális forradalmat leverjék. 5. A világháború kezdetén a legtöbb államban az a szociálpatrióta fölfogás volt uralkodó a szocialista pártokban, amely a burzsoáziának imperialista hódító célokért folyó háborúját „az ország megvédésének kötelessége” gyanánt tüntette föl. Minél tovább tartott a háború, annál világosabb lett azonban a tömegek szemében, hogy minő célokért áldozzák föl őket az uralkodó osztályok. A pártközi béke ellen való tiltakozás egyre erősebb lett. Némely államban a vele való szembehelyezkedés a pártok megbomlására vezetett, más államokban pedig azt eredményezte, hogy a szocialista párlok vezetése azok kezébe került, akik az összes országok kapitalistáinak háborús politikájával a proletár nemzetköziség elveit szegezték szembe. A szociálpatriotizmus háttérbe szorításának ez a folyamata az 1918-iki novemberi fegyverszünet után meggyorsult. De még ma is vannak egész pártok vagy kisebbségek más pártokban, amelyek ehhez a szociálpatrióta fölfogáshoz ragaszkodnak. Ezért kijelentik a bécsi értekezleten jelen lévő pártok, hogy közös munkára való társulásukból ki kell rekeszteniök azokat a pártokat, amelyek a szociálpatriotizmus lelki betegségét még mindig nem gyűrték le, és amelyek elvileg nem állnak azon az állásponton, hogy minden imperialista háborút elvetnek, még akkor is, ha az ország megvédésének köntösét ölti magára. 6. A bécsi értekezleten képviselt pártok elítélik azokat a törekvéseket, amelyeknek kiinduló pontja Moszkva, s amelyek arra irányulnak, hogy a proletár pártokat fölbomlasztások útján „tisztítsák meg”. Minden munkáspárt fejlődésképes szervezet, amely mint egész a történelmi tapasztalatok alapján előző tévedéseit helyrehozhatja vagy jóváteheti. A bécsi értekezleten képviselt pártok tehát nem kívánják azt, hogy azoknak a pártoknak tagjai, amelyek a háború alatt a szociálpatriotizmus szellemében működtek, nyilvánosan vallomást tegyenek bűneikről, és az sem áll szándékukban, hogy mindenkit, aki valaha is politikai hibákat követett el, a politikai pártok közösségéből kirekesszenek. De tudva azt, milyen jelentősége van a szociális forradalom korszakában az imperializmus elleni harcnak, a bécsi értekezleten képviselt pártok közös munkára való társulása ragaszkodik ahhoz, hogy minden párt, amely csatlakozni kíván hozzá, oly többséggel rendelkezzék, amely véglegesen szakított a szociálpatriotizmussal, hogy a kisebbségek, amelyek szociálpatrióta múltjukkal még nem szakítottak teljesen, a legszigorúbb pártfegyelem szellemében kövessék a többségtől megszabott taktikát, és hogy valamennyi csatlakozott párt váljon ki a II. Internacionáléból, amely még ma is a szociálpatriotizmus búvóhelye.

28

7. A proletariátus csak akkor teljesítheti a szociális forradalom korszakában történelmi föladatát, ha kérlelhetetlen harcot folytat az imperializmus ellen, ha minden ország proletariátusának támadása első sorban saját országának imperialistái ellen irányul, és ha mindezekben a küzdelmekben a világ valamennyi országának proletariátusai támogatják egymást. Az imperializmus számos népet megfosztott gazdasági létének minden föltételétől, számos országot kiszolgáltatott a világhatalmak fosztogató kapitalizmusának, egész világrészeket erőszakos, idegen uralomnak vetett alá; a szociális forradalom a világ valamennyi részének fölkelése az imperializmus elnyomó és pusztító működése ellen. A proletariátus csak akkor gyűjtheti maga köré az imperializmus ellen irányuló erőket, és csak akkor győzheti le mindezekre támaszkodva ez imperializmussal együtt az alapjául szolgáló kapitalista kizsákmányolást, ha ebben a világküzdelemben ő maga áll a harcolók élére. Az osztályharc módszerei ós szervezetei 1. A burzsoázia osztályállama fejlődésének első szakában a legtöbb államban a burzsoáziát a politikai jogok tekintetében kiváltságos helyzetbe juttatta. Évtizedes küzdelmek során a proletariátus megdöntötte a burzsoáziának ezt az oligarchikus államrenden nyugvó diktatúráját. A demokratikus államokban a burzsoázia nem a politikai jogok kiváltságos élvezete révén uralkodik; a tőke hatalma teszi számára lehetővé, hogy szabályozza a közvéleményt, hogy a maga érdekei szolgálatába hajtsa a társadalom középrétegeit, és ily módon elnyomja a proletárságot. A burzsoáziának az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban, a Német Birodalomban gyakorolt brutális osztályuralma azt mutatja, hogy a burzsoázia a demokrácia formájában is fenntarthatja a proletárságon gyakorolt diktatórikus uralmát. 2. Ha a demokrácia nem is jelenti a proletariátus fölszabadítását, mégis kedvező terepet nyújt a proletariátus fölszabadításáért folyó küzdelem számára. A demokrácia alapján szabadon fejlődnek ki az osztályellentétek és osztályharcok. A proletárság a demokrácia adta jogokat kihasználja arra, hogy osztályként való létezését bebizonyítsa, hogy a habozó középrétegeket a burzsoázia vezetése alól fölszabadítsa, hogy a szellemi munkásokat, valamint a mezőgazdasági népesség proletár és félproletár elemeit maga köré gyűjtse, és velük együtt meghódítsa az államhatalmat. 3. A proletárság osztályharcának formái az illető állam sajátos gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyaitól, az egyes osztályok katonai hatalmától, valamint az országnak a többi államokhoz való nemzetközi viszonyától függenek. Ezek a formák mások az ipari államokban, mások a mezőgazdaságiakban. Mások a győző államokban, amelyek a világon

29

uralkodnak, mint azokban, amelyeket ezek az államok levertek és kizsákmányolnak, s nagymértékben befolyásolják az osztályharc formáit a mezőgazdasági munka- és birtokviszonyok, amelyeket a kapitalizmus régi formájában fönntartott, vagy csak kevéssé változtatott meg. A proletariátusnak az államhatalomért vívott osztályharca és a hatalom gyakorlásának módja szükségképpen más az olyan államban, amelyben a mezőgazdasági nagyüzem az uralkodó, mint abban, ahol a paraszti kisbirtok az uralkodó típus. Más formában folyik le ez a küzdelem ott, ahol a parasztság is föllázadt a feudális vagy félig feudális kizsákmányolási formák ellen, mint azokban az államokban, ahol konzervatív, a magántulajdont védő parasztosztály a kapitalista uralom legerősebb támasza. Az osztályharc tárgyi föltételeinek ez a nehezen áttekinthető változatossága idézte elő a legnagyobb mértékben a nemzetközi proletárság soraiban ma észlelhető véleményeltéréseket és viszályokat. 4. Mihelyt az osztályharc a fejlődés oly fokára jutott el, ahol a demokrácia a polgári osztályuralom eszközéből a proletár osztályuralom eszközévé válhat, a burzsoázia a demokratikus fejlődés erőszakos megzavarására fog törekedni, hogy a demokratikus államhatalomnak a proletárság kezébe való jutását megakadályozza. A proletárság a demokrácia eszközeivel csak azokban az államokban hódíthatja meg a politikai hatalmat, amelyekben a burzsoázia ezt a folyamatot megfelelő hatalmi eszközök, különösen a fegyveres erő hiánya miatt meg nem akadályozhatja, és ahol ezért nem lesz bátorsága ahhoz, hogy a politikai demokrácia fegyverei helyett a nyílt polgárháború fegyvereihez forduljon. De még ott is, ahol a burzsoáziának erre nem lesz módja, gazdasági hatalmát bizonyára arra fogja fölhasználni, hogy a proletárságtól meghódított államhatalom hatékonyságát gazdasági hatalmával ellensúlyozza. Ez esetben is a proletáriátusnak a hatalom meghódítása után a burzsoázia ellenállásának megtörésére diktatórikus eszközöket kell fölhasználnia. A proletariátus diktatúrája ez esetben a munkásosztálytól meghódított demokratikus államhatalom diktatórikus gyakorlásának formáját ölti magára. 5. Ahol ellenben a burzsoáziának rendelkezésére állanak azok a hatalmi tényezők, amelyekkel uralmát a dolgozó tömegek forradalmával szemben erőszakos eszközökkel meg tudja védeni: ott a burzsoázia megszünteti a demokráciát, és az erőszak eszközeivel nyílt küzdelemben a proletárság ellen fordul. Az ilyen küzdelemben nem a szavazócédulák döntik el a harc kimenetelét, hanem a küzdő osztályok gazdasági s katonai erőforrásai. Ily helyzetben a munkásosztály az uralmat csak a tömegek direkt akciói segítségével, tömegsztrájkokkal és fegyveres fölkelések révén hódíthatja meg, és uralmát csak a legyőzött burzsoázia diktatórikus féken tartása útján tarthatja meg. Ez esetben a proletariátus diktatúrája munkás-,

30

paraszt- és katonatanácsok, szakszervezeti és egyéb proletárintézmények formáját ölti magára. 6. Mindezekben a küzdelmekben a proletárság nemcsak saját állama burzsoáziájával áll szemben, hanem a belső ellentétek ellenére is a munkásosztály kizsákmányolásában egységes

nemzetközi

burzsoáziával

is,

amelyet

a

nagykapitalista

világhatalmak

finánctőkéjének képviselői vezetnek. Ez a helyzet azt idézi elő, hogy minden egyes állam proletárságának cselekvési lehetőségei annál korlátozottabbak, minél inkább függ az illető ország politikai és gazdasági szempontból a kapitalizmus világhatalmaitól. A proletárság végleges fölszabadulását tehát nem lehet az országhatárok keretein belül kivívni. Ez a fölszabadulás csak nemzetközi akciók eredménye lehet. Ennek a nemzetközi akciónak szervezése a proletár Internacionálé tulajdonképpeni feladata. 7. E föladatát csak akkor teljesítheti, ha számba veszi az egyes országok tárgyi, harci föltételeinek különbözőségét. A proletár Internacionálé nem korlátozhatja az egyes szocialista pártokat abban, hogy akcióikat országuk sajátos föltételeihez idomítsák. A proletár Internacionálé nem kényszerítheti a proletariátust arra, hogy csakis demokratikus fegyverekkel éljen – ez a II. Internacionálé álláspontja –, másrészt nem teheti számára kötelezővé az orosz munkás- és parasztforradalom módszereinek szolgai másolását – erre törekszik a kommunista Internacionálé. Azonban az egyes országokban alkalmazandó módszerek különbözősége ellenére az Internacionálénak a nemzetközi proletárság minden erejét a nemzetközi kapitalizmus ellen irányuló egységes küzdelembe kell összefoglalnia. 8. Ily akció csak akkor válik hatályossá, ha a világproletariátus osztályszervezete vezeti, s csak ennek van joga „a proletár Internacionálé” megtisztelő elnevezésére. Mert bármily fontos is szemünkben az az agitáció és akció, amelyet az egyes pártok sajátos elméleteik alapján kifejtenek, éppoly fontos számunkra az, hogy végső soron ne valamely pártelmélet, hanem a munkásosztály önrendelkező joga legyen a döntő erő. Ennek az önrendelkező jognak a gyakorlására csak oly szervezet alkalmas, amely valamennyi osztálytudatos proletárt egyesít. Az ilyen nemzetközi szervezet azonban csak akkor hatékony erő, ha határozatai minden tagjára nézve kötelező erővel rendelkeznek. A nemzetközi szervezet minden határozata tehát egyúttal az egyes országok pártjai autonómiájának korlátozását is jelenti. 9. Mindenki érzi annak szükségét, hogy az egész osztálytudatos proletariátus rendelkezzék ezzel a fegyverrel. Ez a nemzetközi osztályszervezet formájában kialakuló fegyver csak annak a történelmi folyamatnak az eredménye lehet, amely az egymás ellen harcoló doktrinaircsoportok illúzióit megsemmisíti, és valamennyiben azt a belátást kelti életre, hogy az egész osztálytudatos proletariátus erejének összefoglalása történelmi

31

szükségesség. A bécsi értekezleten képviselt pártokból kialakult egyesülés éppen azt a célt szolgálja, hogy meggyorsítsa ennek a belátásnak a kialakulását, noha tisztában van azzal, hogy ez a folyamat esetleg hosszabb időt is vehet igénybe. 10. Ezekből alapelvekből kiindulva, a bécsi értekezlet a következő ideiglenes szabályzatot fogadja el: A Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetségének ideiglenes szabályzata: 1. §. A „Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetsége” nevén megalakul azoknak a szocialista pártoknak az egyesülése, amelyek a forradalmi szocializmus alapelveinek szellemében arra törekesznek, hogy a proletariátus az osztályharc útján meghódítsa a politikai hatalmat. A szocialista pártoknak ez a szövetsége nem tekinthető az egész proletariátusra kiterjedő Internacionálénak, de igenis alkalmas eszköznek arra, hogy ilyen Internacionálé létrejöjjön. 2. §. E szövetség tagja lehet minden szocialista párt, amely nem tartozik sem a „második”, sem a „kommunista Internacionálé”-hoz, amely ezt a szabályzatot elismeri és egyébként a bécsi értekezlet határozatait végrehajtja. 3. §. A szövetség föladata, hogy a többi nemzetközi proletárszervezetekkel érintkezésbe lépjen avégből, hogy velük együtt megteremtse a valamennyi ország forradalmi munkásságát összefoglaló Internacionálét, és kialakítsa a kapitalizmus ellen harcoló nemzetközi proletár frontot. 4. §. Határozatai végrehajlásával a szövetség azt a bizottságot bízza meg, amelyet a bécsi értekezlet meg fog választani, s amely egyúttal meg fogja szabni a bizottság hatáskörét. 5. §. A költségek födözéséhez a szövetség tagjai pénzügyi teljesítőképességük arányában járulnak hozzá, de mindegyik teljesíti azokat a minimális fizetéseket, amelyeket a bécsi értekezlet megállapít. 6. §. A szövetség határozatai valamennyi tagra nézve kötelezők, de különösen kötelezettséget vállalnak a szövetséghez tartozó pártok arra, hogy egyenkint semmiféle csatlakozásra vonatkozó tárgyalást nem folytatnak más nemzetközi szervezetekkel, és hogy ezt nem tekintve is nemzetközi politikájukat egységesen szabják meg.

32

Ukrán nemzeti bolsevizmus1 Az Ukrán Kommunista Párt külföldi csoportja nyílt levélben2 fordul Európa és Amerika kommunistáihoz és forradalmi szocialistáihoz, segítségüket kérve az „elnyomott” ukránok érdekében. A levél nem sok újat mond: ugyanezek a vádak visszhangoznak az antibolsevik liga valamennyi közleményében, legyen az oktobrista vagy mensevik, tisztán polgári vagy szociáldemokrata fogantatású. Ebben a legújabb ellenforradalmi főzetben csupán az az érdekes, hogy a bolsevizmus leküzdését a III. Internacionálén belül szeretné kieszközölni. A nyílt levél kijelenti: „A világforradalmi érdekek nevében, a kommunista mozgalom sikereinek nevében a forradalmat nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni.” (40. o.) Csakhogy ennek az ellenőrző szervnek másmilyennek kell lennie, mint a jelenlegi Kommunista Internacionálé. Követeltetik „minden olyan szervezet és párt felvétele, amely elfogadja e szerv elveit és a belépés feltételeit”. Vagyis: mindazoknak a centristáknak, opportunistáknak, kispolgároknak és nacionalistáknak a felvétele, akik a forradalmi hullám hatására (vagy más, pillanatnyipolitikai megfontolásból) csatlakozni kívánnak a III. Internacionáléhoz anélkül, hogy felfogták volna, és mindenekelőtt anélkül, hogy cselekedeteikben normává tették volna a kommunizmus lényegét. A fenti brosúrát kiadó csoport, hogy mindjárt az Ukrán Kommunista Pártnál maradjunk, azt állítja például, hogy a III. Internacionálé talaján áll, és ugyanakkor minden szavában – valódi nyárspolgári undorral – elveti a forradalmi centralizációnak még a gondolatát is. Ennélfogva nekünk is el kell utasítanunk, hogy a levélben felvetett kérdést úgy kezeljük, mint a III. Internacionálén belül tárgyalandó vitakérdést. Az elméleti állásfoglalás és a tények tárgyalásának módja egyaránt teljességgel lehetetlenné teszi ezt. Az úgynevezett tényanyag egyáltalán nem lehet vita tárgya – mert nem tényanyag. Jóllehet Vinnicsenko úr3 és 1

Ukrainischer Nationalbolschewismus, Kommunismus, Wien 1921. február 21. (II. évf., 5–6. sz.),

185–187. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 67. skk o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

Die Revolution in Gefahr! Wien 1921. A brosurát kiadó pártot nem szabad összetéveszteni Ukrajna

Kommunista Pártjával. 3

Volodimir Kirilovics Vinnyicsenko (1880–1951) ukrán író, publicista, a mensevik Ukrán

Szociáldemokrata Munkáspárt egyik vezető politikusa; 1905-ben emigrál a retorzióként alkalmazott katonai szolgálat elől; az 1917-es februári forradalom után az Ukrán Központi Rada egyik vezetője, egy ideig az ukrán kormány elnöke, 1918–19-ben az Ukrán Nemzeti Szövetség Direktóriumának

33

barátai sokat, az olvasót valódi irodalmár (vagy ha az uraknak jobban tetszik: költői) szóözönnel

elárasztva

beszélnek

az

ukránok

elnyomásáról,

arról,

hogy Szovjet-

Oroszországban nincs szólásszabadság stb., de állításukat egyetlen árva adattal sem támasztják alá. Mint gyakorlott szépírók és zsurnaliszták éppenséggel azt hiszik, hogy egy állítás gyakori, refrénszerű ismételgetése önmagában is igazságának bizonyítéka. A minduntalan felszínre kerülő furcsa ellentmondásokat pedig vagy nem veszik észre, vagy – tapasztalt szépírók lévén – azt hiszik, hogy ezek az ellentmondások elkerülik az olvasó figyelmét. Így például a szovjet közigazgatás és a kommunista párt „bürokratizálódásáról” szóló teljes anyag a párton belül zajlói nyilvános vitákból származik. Az urak tehát teljesen helyénvalónak tartják e viták felhasználását, ugyanakkor kijelentik, hogy Oroszországban az embereknek tilos kimondani gondolataikat – hol itt az összhang ? Vinnicsenko úr ugyanazon az oldalon jelenti ki egyrészt hogy Ukrajnában nem adnak számára munkalehetőséget, másrészt, hogy felajánlották neki az ukrán tanácskormány elnökhelyettesi posztját. Az efféle vádaskodások, amelyek szellemileg és erkölcsileg egy Dittmann vagy Martov színvonalát sem érik el, egyáltalán nem érdemesek a vitára. Az ilyesmi nem egyéb, mint önként az Orgesch vagy más, antibolsevik szervezet rendelkezésére bocsátott agitációs anyag. A brosúra elméleti részéből az derül ki, hogy a Vinnicsenko úrhoz hasonló széplelkek sohasem fogják megérteni a bolsevizmus lényegét és gondolati módszerét, akármennyit fáradoznak is azon, hogy „marxistaként” tűnjenek fel és írjanak. Ha pedig – mint Vinnicsenko úr és a brosúra többi szerzője – elsajátítják a kommunista irodalom frazeológiáját, ezzel csak még kirívóbbá teszik, hogy milyen távol állnak annak eszmei tartalmától. Vinnicsenko úr nacionalista kispolgár, és mint ilyen meggyőződéses ellenforradalmár. Írásában mindössze annyi újdonság van, hogy kispolgári nacionalizmusát nem – mensevik módra – „valódi” marxizmusnak igyekszik beállítani (szemben a bolsevikok „hamis” marxizmusával), hanem hamisítatlan bolsevizmusnak (szemben az OKP „nacionalizmusával”). A nacionalista ellenforradalmat nem kívülről akarja felsorakoztatni a III. Internacionálé ellen, hanem az Internacionálé kebelén belül óhajtja megszervezni. Ennek az új keletű marxizmusnak a fő tétele, hogy kulturális önállóság, nemzeti függetlenség (ne feledjük: a tanácsrendszerben, nem a kapitalista társadalomban) elképzelhetetlen gazdasági függetlenség nélkül. Ezzel a tétellel Vinnicsenko úr hamisítatlankispolgárnak bizonyult. Nem képes eszmeileg felülemelkedni azokon a korlátokon – Marx elnöke. 1919 tavaszán emigrált, majd kibékült a szovjet kormánnyal, és hazatért; egy rövid időre külügyi népbiztos, majd újból emigrációba kényszerül. – A szerk.

34

Brumaire tizennyolcadikáját szemléltetve –, amelyek osztályának tagjait gazdaságilag szorongatják: a kapitalista „nemzetállam” korlátain. Arra, de csakis arra vonatkoztatva tétele helytálló. És képtelen megérteni, hogy a szovjetköztársaságok gazdasági újjászervezése csak átmenetileg, csak a világforradalom jelenlegi állása mellett korlátozódik az egykori Oroszország területére; hogy minden új szovjetköztársaságnak – ha ugyan közösek a határai Oroszországgal – szükségképpen csatlakoznia kell; hogy csak a tanácsköztársaságok jövendő egyesülése hozhatja helyre a gazdasági kapcsolatok világháború okozta általános szétzilálódását, és teremtheti meg a világgazdaság valóban racionális, profitkorlátok által meg nem zavart szervezetét; hogy a szocializmus szervezett világgazdaságot jelent, és hogy a népek igazi „nemzeti” és „kulturális” függetlensége csakis ezen az alapon jöhet létre. Vinnicsenko úr egyáltalán nem veszi észre ezt a problémát. Ellenkezőleg, azt kívánja bizonyítani, hogy „objektíve Európa egyetlen más állama sem rendelkezik oly mértékben az önálló létezés feltételeivel, mint éppenséggel Ukrajna”. (34. o.) Ennek a kispolgári-nacionalista ideológiának a fő hordozói az úgynevezett értelmiségiek. Nem csoda, hisz minden nemzeti elnyomás velük – mint osztállyal – szemben a legkeményebb, és minden nemzeti felszabadulás nekik juttatja a legtöbbet mint a „nemzeti” kultúra „szervezőinek”, mint a „nemzeti” hatalmi apparátus ügyvivőinek. Csakhogy az ukrán kispolgárok és értelmiségiek igencsak nehéz külpolitikai helyzetben vannak. Az orosz ellenforradalom nagyorosz: győzelmétől tehát nem remélhetnek semmit. Ha Lengyelország hódítaná meg Ukrajnát, hasonló sors várna rájuk. Ezért házaltak és házalnak fejetlenül a különböző ellenforradalmi táborok körül Szkoropadszkijon4 és a németeken kezdve egészen addig, amíg végül a bolsevikokkal is próbát nem tettek. Mint igazi értelmiségiekhez illik, céljuk érdekében felettébb szubtilis „forradalmi elméletek” egész sorát agyalták ki. Így például – hogy a mondottakon kívül egy másikat is említsünk – azt, hogy „a forradalom minden országban csak saját belső erőire támaszkodhat”. Eltekintve attól, hogy itt kitűnik a világforradalom internacionalitásáról alkotott elképzelés némiképp nevetséges volta, ez a tétel egyúttal azt az osztályérdeket is leleplezi, amely Vinnicsenko úr és barátai nemzeti-bolsevik 4

Pavlo Szkoropadszkij (1873–1945) cári tábornok, földbirtokos, ukrán politikus. 1918. április 29-én a

központi hatalmak támogatásával megdöntötte a kevéssel korábban, 1918. január 25-én magát függetlenné nyilvánító Ukrajna kormányát, és mint az ukrán állam hetmanja magához ragadta az államfői posztot; bár (antant kérésre) a világháború lezárása után is maradtak német csapatok Ukrajnában,

Szkoropadszkij

átadni

Németországba emigrált. – A szerk.

kényszerült

a

hatalmat

a

Direktóriumnak;

1919-ben

35

ideológiája mögött rejlik: az aggódást azokért a javakért, amelyek Ukrajna „nemzeti államában” megilletnék őket, és amelyek a világháború jóvoltából valóban elvbarátaik és osztályos társaik, a Masaryk típusú cseh kispolgárok ölébe hulltak. Vinnicsenko úr nem is tudja teljesen keblébe rejteni és „marxista” közhelyekkel leplezni ezt a motívumot. Így panaszkodik: „és megint tanúi lehetünk annak a fonák helyzetnek, hogy a hivatalokban javarészt nem-ukrán elemek ülnek…” (21. o.) Miután kimutattuk, hogy Vinnicsenko úr és barátai miért, milyen osztályhelyzet alapján okoskodnak ellenforradalmi módon, és miért szükségszerű, hogy kitartsanak az orosz tanácsköztársaság és a világforradalom iránt táplált ellenséges érzületük mellett, nyugodtan befejezettnek is tekinthetjük a nemzetközi ellenforradalom eme új keletű tákolmányára vonatkozó fejtegetéseinket. Ennyi szót sem kellene vesztegetnünk rá, ha Vinnicsenko úr nem csatlakozott volna széles gesztussal a III. Internacionáléhoz, ha nem igyekeznék ma is azt a látszatot kelteni, hogy az ő ügye a III. Internacionálé belső ügye. Ezt

határozottan

vissza

kellett utasítanunk. Vinnicsenko úrnak az égvilágon semmi köre a kommunizmushoz. Javaslatai és óhajai Martovnál vagy Csernovnál,5 esetleg Wilsonnál vagy Masaryknál, netalán Ludendorffnál, Horthynál vagy éppenséggel Petljuránál talán visszhangra lelnek. Sok szerencsét kívánunk neki, és megjósoljuk, hogy a Freiheittől a Morning Postig az antibolsevik liga valamennyi lapjánál nagyfokú megértéssel találkozik majd. Vinnicsenko úr „tényanyaga” pontosan azt bizonyítja, hogy a kommunista pártban igenis lehetséges a forradalmi mozgalom minden szellemi és szervezeti fogyatékosságának szabad és nyílt vitája. De aki részt akar venni ebben a vitában, annak a III. Internacionálé talaján kell állnia, kommunistának kell lennie. Márpedig Vinnicsenko úr soha egyetlen pillanatra sem volt kommunista. Kísérletét, hogy a III. Internacionálén belül szervezze meg a demokratikus ellenforradalmat, vissza kell utasítanunk. Vinnicsenko úr bizonyára magától is megtalálja méltó barátait a Kunfi, Turati & Co. típusú „idealista” széplelkek, költők, gondolkodók és denunciánsok társaságában, hogy e nemes gyülekezet folytathassa a proletárforradalom rágalmazását.

5

Viktor Mihajlovics Csernov (1876–1952) az eszer párt egyik alapítója, vezetője és teoretikusa, 1902

és 1905 között az eszer párt központi lapjának, a Revolucionnaja Rosszijának a szerkesztője. 1917 májusától augusztusig az ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere volt; 1920-ban emigrált. – A szerk.

36

A porosz választások mérlege1 Minden választás csak nagyon hozzávetőlegesen ad képet a pártok mögött álló osztályok tényleges erejéről. És bizonyos, hogy a parlamenti választásoknál mutatkozó erő, illetve gyengeség az osztályok, helyesebben az osztályoknak az osztályharcban elfoglalt különböző helyzetei szerint nagyon különböző. Olyan pártok számára, melyek az őket támogató társadalmi rétegek érdekeinek megfelelően a jelenleg fennálló rend alapján állanak, melyek tehát a parlamentet igazán komolyan veszik, benne igazán „dolgozni” akarnak, életkérdés, hogy a választásoknál milyen támogatásban részesülnek. Életkérdés, és ezért a rájuk leadott szavazatoknak a többi pártéhoz való aránya csakugyan kifejezése a párt tényleges erejének. Az olyan pártok ellenben, melyek csak időlegesen vonulnak be a parlamentbe, melyek a fennálló állapotot csak addig fogadják el, amíg nem áll módjukban azt fegyverrel megdönteni, sohasem fejezhetik ki tisztán a mögöttük álló osztályok harci erejét. Részben többet mutat a választás eredménye a tényleg rendelkezésre álló erőnél, mert nem mindenki, aki hajlandó szavazatával támogatni a maga pártját, van egyúttal elszánva arra is, hogy fegyverrel a kézben védje meg, ha kell, élethalál-harcban a maga reális osztályérdekeit. Részben azonban kevesebbet mutat a tényleges erőnél, mert a nyíltan és határozottan forradalmi (vagy esetleg ellenforradalmi) pártok mögött igen gyakran állanak az elszánt harcosok olyan tömegei, amelyek viszont a fegyveres harcra hajlandók, míg ellenben a puszta szavazástól megvetéssel vagy közönnyel fordulnak el. Mégis: minden választás képet ad az osztályokon belül a pártnak erőviszonyairól, az erőviszonyok átalakulásairól. Legfőképpen pedig megmutatja, hogy azok a közönyös, ingadozó, határozott iránnyal nem rendelkező kispolgári tömegek, melyek az osztályharcban kezdeményezési képességgel nem bírnak, és mindig csak mint az uralkodó vagy uralomra törő osztályok uszályai jelentkeznek, hol helyezkednek el; hol érzik magukat biztonságban, mitől várják jövő boldogulásukat. A mostani porosz választás röviden összefogott képe a következő. Lényegében komoly nyereséggel zárták le harcukat: a német nemzeti párt (a junkerek, a szélső anarchista ellenforradalom képviselői), a Scheidemann-féle szociáldemokraták és a kommunisták.

1

Proletár, Wien 1921. március 3. (II. évf., 9. [36.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács:

Bilanz der preußischen Wahlen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 222. skk. o. – A szerk.

37

Nagyjából megtartotta régi helyzetét a centrum, a katolikus kispolgárok és parasztok pártja. Kisebb veszteséget szenvedett a német néppárt (Stinnesék2 képviselete). A polgári demokraták és a függetlenek ellenben katasztrofális vereséget szenvedtek. Mit jelent ez az eltolódás a jelenlegi német osztályhelyet szempontjából? A vereségek magyarázata a legegyszerűbb: a látszatpártok, a (forradalmi és a demokratikus)3 frázis képviselői lejáratták magukat. A német kispolgárság széles tömegei, melyek 1918-ban komolyan hittek abban, hogy a polgári demokrácia fogja őket kivezetni nemcsak a háborúból, hanem leveszi róluk azokat a bajokat, melyek a vesztett háború következményei, ezekben a várakozásokban keservesen csalódtak. A demokrácia, a forradalom és az ellenforradalom erőinek – relatív – egyensúlyi helyzete,4 az a helyzet, amikor egyik oldalon sem voltak világosan kikristályosodva az ellentétek, végét járja. A kispolgárság egy része, csalódva a „dicsőséges forradalom”-ban, mindig nyíltabban vágyódik vissza a „régi jó idők”, a Hohenzollernek után: a nyílt reakció uszályává lesz. Ez a reakció ma még Németországban a „nemzeti egység” jelszavai alatt halad (főleg az antanthoz való viszony következtében). De már a mostani választás is mutatja az eljövendő, az ellenforradalmi osztályok között ,várható harc előjeleit és a közöttük mutatkozó erőeltolódásokat. A német nemzeti párt, a junkerek ti. nemcsak a demokratákra mértek halálos csapást, hanem komoly veszteséget okoztak Stinneséknek, a német nagytőke pártjának. Az annak kíséretében baktató kispolgárság egy részét meghódították a maguk ellenforradalmi, proletárellenes, de nem tisztán a nagytőkét pártoló politikájának. Feltűnő dolog pl., hogy a német nemzetiek szavazattöbblete (kb. 300.000) nem sokkal haladja meg a Stinnesék veszteségét (250.000). E két szám között bizonyára van összefüggés, annál. is inkább, mert a demokraták szavazatveszteségét egyáltalában nem szükséges kizárólag a jobboldali pártok számlájára írni: ott van, mint nyertes, a szociáldemokrácia is.

2

Hugo Stinnes (1870–1924) német nagyiparos. A Stinnes-konszern, melynek már 1914 előtt vezető

szerep jutott a német vas-, szén és energiatermelésben, 1918 után ipari nagyhatalmi pozícióra törekedett, részesedést szerezve olasz, csehszlovák, boszniai és lengyel vállalatokban, és részt kérve nemcsak a német, de a francia helyreállításban is. Stinnes 1920–24-ben a német néppárt parlamenti képviselője, 1920-ban a spai konferencia (amely jóvátételi és leszerelési konferencián először vehettek részt Németország képviselői is) egyik német szakértője, a weimari koalíció ellenfele volt. Az infláció egyik legnagyobb haszonélvezőjeként tartották számon. – A szerk. 3

Az első megjelenés szövegében a zárójel rossz helyen nyílt; javítottuk. – A szerk.

4

Az első megjelenés szövegében: helyzetei. – A szerk.

38

Igaz ugyan, hogy a szociáldemokrácia nyereségszámlája (900.000 szavazat), úgy látszik, mintha kizárólag a függetlenek rovására volna elkönyvelendő. Az utolsó birodalmi választáson ti. a porosz területen fekvő választókerületekben a függetlenek közel három millió, a kommunisták 180.000 szavazatot kaptak; most a függetlenekre egy millió, a kommunistákra egy millió kétszázezer szavazat esett. A különbség tehát kb. a szociáldemokraták nyereségével egyenlő. Ámde nem szabad szem elől téveszteni, hogy a választások [a] meglehetős részvétlenség jegyében zajlottak le: mely részvétlenség éppen a munkások körében volt feltűnő nagy. Úgyhogy nagyon lehetséges, sőt felette valószínű, hogy a szociáldemokraták nyeresége nagyrészt a kispolgárság részére könyvelendő el, míg a kommunisták mögött még nagyszámú munkás áll, aki a választáson nem akart részt venni. Ez természetesen nem csökkenti a függetlenek vereségének jelentőségét. Ez a vereség a vég kezdete, a feloszlás világos előjele. A Vorwärts, a szociáldemokraták lapja a választásból le is vonja a konklúziót; barátságosan meghívja a függetleneket az egyesülésre, a burzsoádemokrácia közös támogatására; rámutat, hogy a köztük fennálló elvi és taktikai ellentétek oly jelentéktelenek, hogy azok a külön politikát már alig képesek igazolni. Lényegében igaza is van. A wieni nemzetközi kongresszus (melyen pl. Renaudel és Buchinger5 is részt vesznek) világosan mutatja, milyen kevés választja el a második Internacionálét a két és felestől. Ami elválasztja, az lényegében úgy fogható össze, hogy az egyik még a forradalmi frázisról is lemondott, a másik ellenben éppen a forradalmi frázisból akar politikailag megélni. Igen ám, de a politikai viszonyok alaposan megváltoztak Németországban. A munkásság nagy tömegei annyira tudatosodtak már, olyan kétségbeejtővé vált anyagi helyzetük, hogy elfordultak a forradalmi frázistól. Amennyiben ezek a tettek a pillanatnyi helyzeten való (látszat-) segítés, azt a szociáldemokrata kormánypárt jobban képes 5

Buchinger Manó (1875–1953) könyvkötő, szocialista író és politikus. Fölszabadulása után

megalakította a könyvkötők szakegyesületét, később az MSZDP vezetőségi tagjává, majd 1905-ben titkárává választották. 1917-ben a stockholmi szocialista konferencia egyik magyar küldötte volt, az 1919-es berni nemzetközi szocialista kongresszuson, amelyen a szocialista békeköveteléseket tárgyalták, a magyar delegáció előadója. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor visszavonult a politikától. 1919 augusztusától ismét a párt titkára lett, de 1920-ban, egy Berlinbe tervezett konferenciára utazva, emigrált, és csak 1929-ben tért haza. 1931-től 1944 márciusáig a szociáldemokrata párt (centrista) országgyűlési képviselője volt. 1946 után a munkásegység híve, haláláig az MDP tagja. Állandó munkatársa volt a Népszavának és a Szocializmusnak, több agitációs füzetet, politikai önéletrajzot és visszaemlékezést írt, valamint egy monográfiát a magyar kikötőmunkásság szervezkedéséről. – A szerk.

39

teljesíteni, mint az „elvhű” független „ellenzék”. Forradalmi tettet pedig már senki sem vár a függetlenektől. A forradalmi munkásság a III. Internacionálé táborában van, vagy legalább is arrafelé tódul. A „Mitläufer”-kispolgárok ellenben a szociáldemokráciában látják a fennálló rend legbiztosabb védőjét. Aki közülök nem lett monarchista, az Scheidemannék táborába. terelődik. Így – mint azt már a kasseli kongresszus idején megírtuk – az ellenforradalom mai felvonulási szakaszában a szociáldemokrácia [az] egyik legfőbb kristályosodási pont. A „konzervatív” elemek, aki[k] a mai állapotot fenn akarják tartani, akik félnek a „felfordulás”tól: ide jönnek. A forradalmi frázis idejének, a független konjunktúra idejének vége van. A függetlenek rövidesen felőrlődnek szociáldemokrácia és a kommunizmus között. Mondottuk, a kommunisták tényleges erejét nézetünk szerint a leadott szavazatok száma nem fejezi ki igazán. Ezt nemcsak a KAPD féktelen választás elleni agitációjának tulajdoníthatjuk, hanem a párton belül az utolsó időben lefolyt viták, a szászországi parlamentáris taktika kiábrándító hatása és legvilágosabban a berlini választási eredmények – ahol a függetlenek több szavazatot kaptak, mint a kommunisták – mutatják, hogy vannak igenis kommunista munkástömegek, melyek éppen ezen az egy ponton: nem egészen értenek egyet a párt taktikájával. Ezt nem kell valami tragikusan venni. A párt számára a választás csak agitációs alkalom, csak felvonulás. A szakszervezeti és egyéb akciók ellenben azt bizonyítják, hogy a tömegek ott, ahol világosan látják, hogy igazi életérdekükről van szó, mindig erősebben és elszántabban tartanak ki a kommunisták mellett. A nyílt ellenforradalom pártjára ez az erőviszony véleményünk szerint sokkal kevésbé áll meg. Nekik egyrészt nyilvánvalóan érdekük, amíg lehet, fenntartani az „alkotmányos” látszatot, sőt, ha lehet, „alkotmányosan” végrehajtani az ellenforradalmat. Másrészt közöttük nagy számmal van „Mitläufer”, aki gyávaságból és ingadozásból csatlakozott hozzájuk, akire akciójában semmiképpen nem lehet számítani. A porosz választás így megkezdte a középpártok felőrölését. A szociáldemokrácia felduzzadt ugyan, mint az ingadozó és konzervatív elemek gyűjtőhelye, és előreláthatólag még növekedni fog a jövőben. De ő mindig kevésbé lesz harcoló fél: inkább hadszíntér, csatahely, ahol a felvonuló két ellenfél, a forradalom és az ellenforradalom, a felkelő proletariátus és az Orgesch majd fegyveresen mérkőzni fog.

40

Antantultimátum – a tőzsde nyugodt1 A háború terheinek végleges felszámolása válságos állapotba jutott. Az antant tőkéseinek követelései és a német burzsoázia teljesítőképessége között ismét leküzdhetetlen ellentétek mutatkoznak. Simons német külügyminiszter2 a londoni konferencián előterjesztette az antant követeléseivel szemben a német ellenjavaslatot: a követelt 226 milliárd aranymárkával szemben 50 milliárd aranymárkában3 akarja a német teljesítményeket megállapítani, melyekből 20 milliárdot az eddig teljesített fizetésekkel letörlesztettnek óhajt tekinteni. Általános, viharos felháborodás követte ezt az ajánlatot. Az angol és a francia sajtó egyhangúlag elfogadhatatlannak nyilvánította a németek javaslatát: olyannak, mely még további tárgyalásoknak sem képezheti alapját. Lloyd George ezt a nézetet a legélesebb hangon adta tudomására a német küldötteknek. Németország négynapos ultimátumot kapott, mely hétfőn fog lejárni. A francia és az angol katonai „szakértőkkel”, s főleg Foch marsallal beható tanácskozások folytak a megtorló rendszabályokat illetőleg. Több nyugati város (Frankfurt stb.) és a Ruhr-vidék katonai megszállása és Németország újabb blokádja van tervbe véve. Ezzel szemben a német parlament, amikor az ultimátumról értekezett, a legviharosabban a „nem, nem soha!” álláspontjára helyezkedett. A „nemzeti egység” helyreállítását követelik – Scheidemannék belépése a kormányba közbeszéd tárgya –, és készülnek a „nemzeti ellenállásra”.

1

Proletár, Wien 1921. március 10. (II. évf. 10. [37.] sz.), 3–4. o.; megjelent még az Előre (New York–

Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) április 3-i számában (XVII. évf., 3135. sz., 4. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Entente-Ultimatum – Die Börse ist ruhig, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 228. skk. o. – A szerk. 2

Walter Simons (1861–1937) német jogász, politikus. 1905-től a birodalmi igazságügyi hivatal

tisztviselője, 1911-től a német külügyminisztérium jogi osztályának vezetője volt. 1818 novemberében őt bízták meg a béketárgyalások előkészítésével; a versailles-i tárgyalásokon a német delegáció főbiztosa, a békeszerződés aláírása miatt azonban kilépett a külügyi szolgálatból, és egy rövid ideig mint a német gyáriparosok egyesületének ügyvezetője tevékenykedett. 1920 júniusától a Fehrenbachkormány pártonkívüli külügyminisztere, a londoni jóvátételi értekezlet elé terjesztett német javaslat elutasítása után, 1921 májusában lemond. 1922-ben Friedrich Ebert kinevezte a Lipcsében székelő Reichsgericht elnökének, tisztségéről, tiltakozásul a bírósági ítéletekre gyakorolt kormányzati nyomás ellen, 1929-ben lemondott. – A szerk. 3

Az első megjelenés szövegében: aranymárkával. – A szerk.

41

A válság, a háború veszedelme, úgy látszik, itt van. Ámde a riasztó nagybetűs hírek, a háborús vezércikkek mögött szerényen meghúzódva a gazdasági rovat másképpen beszél. Ugyanaznap, amikor az ultimátum híre elterjedt, a Londonból szóló jelentések azt mondják, hogy a londoni nagytőke világa, a City nyugodt. Az ultimátum híre nem okozott lényeges izgalmat. A márka kurzusa nem esett az ultimátum hírének hallatára. Ebben a tényben pedig megnyilvánul a nagyhangú lármázás és handabandázás mögött rejlő igazi mozgató ereje az eseményeknek: az antantkapitalizmus. Az antantkapitalizmus nagyon jól tudja, hogy a háborút nem lehet abban az értelemben és abban a stílusban likvidálni, ahogy azt a tönkrement vagy tönkremenőfélben levő kispolgárok óhajtanák, ahogy azt a francia és az angol imperialisták választási jelszavaikban hirdetik. Hogy a boche (a német) mindent meg fog fizetni, és az angol és francia kispolgárok számára visszatér a háború előtti, a „normális” állapot. A francia és az angol nagytőke tisztában van azzal, hogy csak annyit vasalhat be Németországban, amennyit a német tőkések (forradalom nélkül) a német proletariátusra áthárítani képesek. Tisztában van azzal, hogy ez a „normális” állapotok helyreállítása

szempontjából

távolról

sem

elegendő,

hogy

a

kispolgári

rétegek

elnyomorodásán segíteni nem lehet anélkül, hogy saját osztályérdekeiken[,] a tőkés termelés fejlesztésére a további akkumuláció lehetőségén csorba ne essék. De ennek nem szabad így történnie. A nagytőke érdeke mindig mint a nemzet érdeke, mint a kultúra és a civilizáció ügye szerepel, amelyért minden áldozatot meg kell hoznia a nemzet egészének. Ámde Franciaország és Anglia „demokratikus” államok. Ami azt jelenti,. hogy a nagytőke uralma csak úgy érvényesülhet, ha sor kerül a kispolgári és félproletár és munkásarisztokrata rétegeket uszályként maga után vonni. Ez azonban éppen a jelen helyzetben nagyon nehéz. Nemcsak azért, mert ezek a rétegek érzik, hogy minden „engedménye” Németországnak az ő rovásukra megy, hanem azért is, mert mindegyik országnak megvan a maga katasztrófapolitikus ellenzéke. (Poincaré4 és a katonai párt Franciaországban, Churchill es hívei Angliában), akik a kormány „ingadozása és gyengesége” esetén magukhoz ragadnák a hatalmat. A németekkel való megegyezésnek tehát olyan külszíne kell, hogy legyen, mintha Németország fölött való döntő győzelem lenne. Mintha 4

Raymond Poincaré (1860–1934) francia politikus, ügyvéd. 1887.ben képviselő, 1903-ban szenátor

lett, több alkalommal miniszter volt. 1912-13-ban miniszterelnök és külügyminiszter, 1913–1920-ig köztársasági elnök. 1920-tól a helyreállítási bizottság elnökeként meglehetősen merev magatartást tanúsított a versailles-i szerződés értelmezésében. Briand bukása után, 1922–24-ig újra miniszterelnök és külügyminiszter; 1923-ban elrendelte a Ruhr-vidék megszállását, és támogatta a rajnai szeparatistákat. – A szerk.

42

csakugyan sikerült volna a háború összes terheit a németekre áthárítani, mintha küszöbön állana az új aranykorszak: a francia és angol kispolgárok „normális” jóléte. Amellett az angol es a franca nagytőke tisztában van azzal is, hogy a német nagytőkének esze ágában sincs törésre vinni a dolgot. A német nagytőke nagyon szívesen hajlandó hajcsárszolgálatokat teljesíteni az antantnak. Tudja jól, hogy – ha a közös kizsákmányolás feltételeit értelmesen kalkulálják ki – emellett ő igen jó üzleteket köthet, és busás profitokat sajtolhat ki a német proletariátusból. És a gazdasági megegyezés lehetősége mellett ott van a megegyezés politikai szükségessége. Németország ma csak kelet vagy nyugat, az antant vagy Oroszország felé orientálódhatik. A kommunisták javaslata, az Oroszországgal való szövetség annyiban volt igen helyes jelszó, amennyiben leleplezte a német burzsoázia hazafias frázisait: leleplezte, hogy a német burzsoázia nem is akar megmenekülni az antant jármától. Nem akar mást, mint egy „józan” megegyezést abban az irányban, hogy a követelések foka és végrehajtásuk mikéntje biztosítsa a német nagytőke nyereségrészesedését. De Németország is demokratikus állam lévén, itt sem hanyagolható el a széles kispolgári tömegek hangulata. (Az érdekekről nem esik szó, csak hangulatukra kell tekintettel lenni, hogy az üzlet lebonyolítását ne zavarják.) Itt is meg kell teremteni azt a látszatot, mintha a német kormány a végletekig küzdött volna a nemzet „reputációja” érdekében, mintha csak a végső kényszernek engedett volna, mintha megmentett volna minden megmenthetőt. Arra való a német kormány heroikus gesztusa. A kulisszák mögött talán előzőleg, de utólag bizonyára közölte az antanttal, hogy a „nem-nem-soha” a világért sem veendő szó szerint, talán már meg is mondotta az antantkormányoknak, hogy milyen határokig lehet velük beszélni. (Aminthogy Lloyd George és Briand5 már február 26-án

5

Aristide Briand (1862–1932) francia politikus, jogász, 1919-ben a szocialista párt főtitkára, 1902-ben

képviselő lett, 1904-ben Jaurèszel megalapította a L’Humanitét. 1906–09-ig oktatásügyi miniszter volt (pártjából a polgári kabinetben való részvétel miatt kizárták). Politikai pályafutása során 23 alkalommal volt miniszter, 16 alkalommal külügyminiszter, 10-szer miniszterelnök. 1922-ben az Angliának a jóvátételek kérdésében tett túlzott engedmények miatt lemondásra kényszerült. 1926-ban külügyminiszterként a Németországhoz való közeledés mellett a Rurh-vidék megszállásának megszüntetése érdekében lépett föl. A locarnói szerződés megkötése után, 1926-ban, Stresemann-nal és Austen Chamberlainnel együtt megkapta a Nobel-békedíjat. Kezdeményezésére születik meg a háborúról mint politikai eszközről való lemondást deklaráló Briand–Kellogg egyezmény (1928). – A szerk.

43

bejelentette, hogy a német csoportra kivetett 50 százalék sarcot sem adónak, sem vámnak nem kell tekintenie. Ez csak mértéke kell hogy legyen Németország fizetésképességének.) Persze, ez az ultimátumszínház, ha biztos is, hogy megegyezéssel végződik, mégsem csak üres színház. Hogy ilyen arányú követelésekkel kell fellépnie az antantkapitalizmusnak, jele annak a súlyos válságnak, melybe a háború a győztes államokat sodorta, mely az ottani nagytőke számára az igazi „békebeli”, „normális" kizsákmányolást lehetetlenné tette. Ezen siránkozik a német függetlenek lapja, a „Freiheit” március 2-iki vezércikkében, szívre ható tanácsokat adva a német, angol és francia tőkéseknek, hogy térjenek vissza az egyedül helyes útra: a háború előtti kizsákmányolás formáihoz. De még nagyobb válságnak jele, hogy az antant kapitalizmusa, mely kénytelen Németországgal szemben a gyarmati kizsákmányolás szempontjait (melyek rá magára nézve is könnyen veszélyesekké lehetnek) alkalmazni, nem képes és nem mer ezen az úton végigmenni: fél Németország gazdasági összeomlásától, a német proletárforradalomtól. Viszont az ellenkező oldalon is a súlyos válság jele, hogy a német kapitalizmus, mely ha erős volna, és bízna magában, biztosan kísérletezne holmi keleti orientációval, mellyel Oroszországot részben kijátszani próbálná az antanttal szemben, részben kizsákmányolási területnek igyekeznék megtenni, minden áron a megegyezést keresi.6 A német proletárforradalom ereje, egyelőre még csak helyzeti energiája tehát az a legfőbb tényező, mely a német és az antant-tőkéseket egymással való megegyezésre kényszeríti. A megegyezés ezért meglesz. Hogy nem lehet eredményes, hogy elviselhetetlen terheket ró a német proletariátusra, anélkül hogy a francia és angol proletárok helyzetét komolyan javítaná, hogy válságba viszi a német kapitalizmust, anélkül hogy megmentené az antantot – az más kérdés. A megegyezés meglesz. A jobboldali túlzókat – Rajnán innen és túl – valahogy le fogják szerelni, és a megegyezést létre fogják hozni. Hogy meddig tart: az a német proletariátuson múlik. Mint a berlini „Rote Fahne” igen helyesen írja: „A német munkásosztályon nem segít, ha a német burzsoázia elutasító választ ad, és nem segít rajta, ha az antant német ágensei aláírják a megegyezést. Rajta csak a német burzsoázia elleni közvetlen harc, a német burzsoázia megbuktatása segíthet. A döntő szót tehát nem Londonnak, hanem a német munkásságnak kell kimondani.” A német munkásságon múlik, hogy a londoni komédiából mikor lesz tragédia; hogy a City hangulata mikor fogja „komoly”nak ítélni a német válságot.

6

Az első megjelenés szövegében: keresni. – A szerk.

44

A német „válság”1 A német delegáció csakugyan hazautazott Londonból. Az antant-csapatok csakugyan bevonultak a Rajna-vidék egyes városaiba, és katonai megszállás alá vették őket. A londoni tárgyalások tehát csakugyan „katasztrófá”-val végződtek: beállott a szakítás; a versailles-i békeszerződés végrehajthatósága kétségessé vált. A gazdasági kényszereszközök alkalmazása pedig fenyegető közelben van. Mindeme riasztó hírek és tények ellenére sem a Rajnán innen, sem a Rajnán túl nem igen akaródzik beállani az, amit vártak: az ujjongó lelkesedés a gyűlölt ellenség végleges letiprása fölött, a nemzeti egység, a nemzeti ellentállás a „haza” veszélyeztetésével szemben. A márka kurzusa ugyan valamivel esett, de az esés egyáltalában nem mutatja ezt, mintha a világpiac a német gazdaság krízisszerű katasztrófáját várná, akár a behódolástól, akár a szakítástól. A londoni tőzsdén (és főleg a semleges államok tőzsdéin) bizonyos depresszió állott ugyan be a szakítás következtében, úgyhogy Lloyd George jónak látta az angol közönséget figyelmeztetni, hogy Németországnak Anglia számára legfontosabb iparcikkei (anilin) éppen a megszállott területeken állíttatnak elő. Azonban ez a nyomott hangulat sem hasonlítható egy komoly válság komolyan kritikus napjaihoz. Ez a zavar, ez a fejetlenség és kapkodás, ez a lázas törekvése a győztesnek, hogy hogyan likvidálhatja baj nélkül dicsőségét, ez az aggódó gondja a legyőzöttnek, hogy hogyan zsarolhat ki nyereségrészesedést a rá rótt kártalanításból: világosan mutatja a világháború következtében beállott végzetes válságot. Már mindegyik fél kezdi látni a lábai előtt nyitva álló szakadékot. Látja, hogy az útja – melyről nincs visszafordulás, melyen nincs megállás – folyton közelebb viszi hozzá. De a kapitalista politika szükségszerű vakságával egyik sem látja, hogy minden kísérlet kikerülni a szakadékot csak közelebb viszi hozzá – és hogy minden romantikus kísérletnek átugrani rajta katasztrófa lesz a vége. Ilyen módon az antant és Németország között a válság jelenlegi kiélesedése mégis csak látszólagos. Ma is csak azt lehet mondani, amit a tárgyalások folyamán kellett megállapítanunk: a megegyezés biztos – ha egyelőre bizonytalanok is a feltételek; ha jelenleg bizonytalan is, hogy a válság jelenlegi szakasza meddig tart még, és nem ölt-e átmenetileg még élesebb formákat.

1

Proletár, Wien 1921. március 17. (VIII. évf., 11. [38.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg

Lukács: Die deutsche „Krise”, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 251. skk. o – A szerk.

45

Egy tekintetben jelentékeny tisztázódás állott be az utolsó napokban: Németország kívánságai kezdenek határozottabb formákat ölteni, kezdenek túlmenni a puszta alkudozás keretein. Ez a határozottabb kívánság kikristályosodási pontja: Felső-Szilézia hovatartozása. Az utolsó napok ide-oda nyilatkozataiból mindig világosabban kiderül, hogy Németország azon feltétel alatt hajlandó teljesíteni a london–párizsi rendeleteket (az összegek nagyságáról, a fizetések módjáról majd „szakértők” fognak tárgyalni – és majd csak megállapodnak valahogy), ha az antant neki Felső-Szilézia birtokát biztosítja. Ez a feltétel a német kapitalizmus részéről nagyon is érthető. Mert a kártalanítási összeget – ezt előre tudja – majd csak behajtja valahogy a német proletariátuson; majd csak talál olyan adókat, vámokat, munkabér-leszállításokat

és

munkaidő-felemeléseket

stb.,

melyek

segítségével

az

antantkecske is jóllakik, és a német tőkések profitkáposztája is megmarad. Ellenben a felsősziléziai kőszénvidék német érdekszférában maradása létérdeke a német kapitalizmusnak; létfeltétele újjáépülésének és szanálódásának. A válság ilyen határozott irányba terelődése persze nem könnyíti meg az antant, kiváltképpen Franciaország helyzetét. Mert hiszen Felső-Szilézia birtoka döntő szerepet játszik

abban,

hogy

Lengyelországnak

mennyire

sikerül

magát

imperialista

„nagyhatalomként”, a francia kelet- és közép-európai politika csatlósaként tartani. A lengyel gazdaság mai rettentő krízise mellett a felső-sziléziai kőszénbányák birtoka – talán – valami ideiglenes javulást, vagy legalább is a végzetes lejtőn való lassúbb lecsúszást jelenthet. Viszont természetesen nem szabad szem elől téveszteni, hogy a francia kispolgárság szemében, melynek számára készült nagyrészt a háborús színház, a könyörtelenség színpadias beállítása, aránylag könnyebben menne bele egy Lengyelország kárára tett engedménybe – ha megmarad az az illúziója, hogy ennek fejében most már Németország „mindent megfizet”. És azt sem lehet egészen elhanyagolni, hogy Anglia ma egy szén-túlprodukció-válságban van; tehát az érdekeltsége abban, hogy ez a szénterület semmiképpen se legyen az – esetleg versenytárs – német tőkések kezében, ma jelentékenyen kisebb, mint akár néhány hónappal ezelőtt vagy, pláne közvetlenül e háború befejezte után volt. Úgy látszik, valahonnan errefelől akarják Németországban is kiépíteni a „nemzeti egység”-et. A junkerek és megvadult kispolgárok ujjongása, hogy a londoni tárgyalások megszakadásával Németország „szabad kezet” nyert, mert megszűnt a versailles-i szerződés érvénye, alig tartott pár napig. A vezetés újból a reálisabb érdekek képviselőinek, a nagytőkéseknek, Stinneséknek kezében van. És ők biztos, hogy nem akarnak kalandokba bocsátkozni. Az ő számukra a „nemzeti egység” valami igen kézzelfoghatót jelent. Azt jelenti, hogy a német dolgozók nagy tömegei, proletárok és kispolgárok egyaránt, ismét a nagytőke

46

uszályhordozóivá legyenek, ismét az „egységes nemzet” „közös” érdekeiért hozzanak áldozatokat. Úgy, ahogy 1914–1918-ig vérüket hullajtották azért, hogy a német nagytőke győzelmesen hághasson az angol nagytőke nyakára, úgy hullassák mostantól fogva verejtéküket, hogy a német nagytőke – mint az antanttőke hajcsárja a német gyarmatokon – újból konszolidálódjék, örökre biztosíthassa busás profitjait. A junkerek kardcsörtetése ebben a tervükben aligha fogja őket komolyan meggátolni. A nemzeti fellángolás tüze. ma igazán csak ártatlan tűzijáték, görögtűz, melynek veszélytelen voltáról mindenki meg van győződve. De egészen bizonyos, hogy hűséges szövetségesekre, lakájokra fognak találni a szociálpatrióták között. Ebert úr, a köztársaság elnöke 2 már ilyen hangon beszélt is kiáltványaiban. Hilferding úr lapja pedig, a Freiheit, szakadatlanul azon siránkozik, hogy az antanttőkéseknek nincsen „belátásuk”. Ha Loucheur3 és Stinnes megegyeznek – akkor lényegileg nem. történik más, mint hogy Hilferdingék „forradalmi” programja megvalósul. A burzsoázia értelmes rétege tisztában is van ezzel a helyzettel. A „Berliner Tagblatt” március 9-iki esti lapjának vezércikke például boldog büszkeséggel állapítja meg a német proletariátus „egységes” állásfoglalását. Megállapítja azonban azt is, hogy a II. Internacionálé hét év óta harmadik válságát éli át. Első volt szerinte a világháború kitörése; második a kommunisták „robbantási kísérlete”; harmadik az egységes nemzetközi állásfoglalás hiánya a Németországgal szemben való antantkövetelések tekintetében . Mert például Vandervelde úr, belga miniszter őkegyelmessége4 igen helyesnek tartja nemcsak a követeléseket, hanem Németország egyes városainak katonai megszállását is. A 2

Friedrich Ebert (1871–1926) német szociáldemokrata politikus, nyerges, 1905-től az SPD berlini

vezetőségének titkára, 1913-tól August Bebel utódaként a két pártelnök egyike volt. 1912-től képviselő, 1916-tól Philip Scheidemann mellett a szociáldemokrata parlamenti frakció vezetője. 1918. november 9-én Max von Baden herceg, birodalmi kancellár neki adta át a kancellári tisztet, november 12-én Hugo Haaséval együtt elnöke lett a Népbiztosok Tanácsának. 1919. február 11-től haláláig birodalmi elnök volt. – A szerk. 3

Louis Loucheur (1872–1931) francia gazdaságpolitikus, gyáros. 1914-ben a

haditermelés

megszervezője, 1918 novemberétől 1921 januárjáig a gazdasági újjáépítésért felelős miniszter. 1919től volt parlamenti képviselő, az elsősorban a munkaadók gazdasági érdekeinek hangot adó Gauche radicale vezető figurája; haláláig különböző gazdasági miniszteri pozíciókat töltött be. – A szerk. 4

Emil Vandervelde (1866–1938) belga szocialista író és politikus, ügyvéd. 16 éves korában tagja lett

kerülete Ligue Ouvrière-jének, 1885-ben egyik alapítója volt a belga szocialista pártnak, 1894-től szocialista programmal parlamenti képviselő. Tanára volt a brüsszeli szocialista Új Egyetemnek,

47

„Berliner Tagblatt” szükségét érzi ezzel szemben a proletariátus szolidaritásának, egységes fellépésének: lényegében a bécsi Internacionálé álláspontjára helyezkedik. Persze elfelejti, hogy ott viszont Renaudel úr foglalt állást a francia imperializmus védelmére. A polgári sajtó ilyen felfogása élesen tükrözi vissza úgy a II., mint a 2 ½-es Internacionálé csődjét. Mindegyik a saját kapitalizmusát óhajtja megmenteni és megszilárdítani – hol van azonban akkor tere a nemzetközi szolidaritásnak? A német szociálpatrióták Stinnes, a franciák Loucheur mögött állanak. Az Internacionálé megvan, de mint Kautsky bölcsen kifejtette, a „béke eszköze, nem háborúé”. Ha konfliktus van, akkor minden kapitalizmus szeretne maga mögött egy kis házi lakáj-Internacionálét látni. De az Internacionálé ilyenkor elhúzódik az egyes pártok autonómiájának kuckójába, és majd csak akkor jelentkezik újból, ha a válság elsimult, ha lehet – minden gyakorlati következmény nélkül járó.– kongresszusi határozatokat hozni. A helyzet ilyen állása világosan meghatározza a proletariátus vezető pártjának, a kommunista pártnak álláspontját. Az első és legfőbb feladata: a nemzeti egységfront felbomlasztása. Az antantállamokban a feladat egyszerűbb: tiltakozás, harc az imperialista követelésekkel szemben. A francia párt hivatalos lapja ki is adta a jelszót: egy fillért sem, egy katonát sem. A német kommunisták. helyzete nehezebb. Nekik egyformán kell küzdeniök a „nemzeti egység” militarisztikus és megalkuvó, kispolgári és nagytőkés formája ellen. Le kell leplezniök a proletártömegek előtt mindkét út egyforma hazugságát (a Vorwärts és a Freiheit beállanak a nagytőke támogatói közé). Erre való a német kommunista párt mai jelszava: szövetség Szovjet-Oroszországgal. Erre való a sziléziai népszavazásnál kiadott jelszó, hogy ne szavazzanak se a németekre, se a lengyelekre. A német proletariátusnak meg kell értenie, hogy csak saját elnyomóinak, csak a német burzsoáziának testén keresztül vezet az út a felszabaduláshoz. Akkor, ha a német proletariátus igazán leszakad elnyomóiról, ha igazán – osztályháborúban – szembekerül vele, és a harcban győzött, akkor, de csak akkor lehet majd szó a proletariátus önálló, sajátos külpolitikájáról. Akkor a Szovjet-Oroszországgal kötendő szövetség nemcsak jelszó lesz, hanem valóság. Addig minden „reális külpolitika” csak a burzsoázia lakájává teszi a proletariátust. A szövetség jelszava (éppen úgy, mint a sziléziai szavazási jelszó) még egyelőre csak negatív, 1900–1914-ig elnöke volt a II. Internacionálé végrehajtó bizottságának, a revizionizmus vezető alakja, az I. világháború idején a honvédő politika képviselője. 1914-ben államminiszteri, a világháború után igazságügy-miniszteri tisztet viselt. 1924-ben a brüsszeli egyetemen a nemzetgazdaságtan tanára, a belga akadémia tagja lett. 1925-ben külügyminiszter, 1929–36-ig a Szocialista Munkásinternacionálé elnöke, 1935–36-ban tárca nélküli miniszter, 1936–37-ben egészségügy-miniszter volt. – A szerk.

48

destruktív jelszó. Arra való, hogy megbontsa a burzsoázia mögé sorakozó tömegek egységét, hogy megakadályozzon úgy egy újabb 1914 augusztust, mint egy nacionál-bolsevizmust. És mert negatív jelszó, csak előkészítője az igazi akcióknak – de mint ilyen, egyszersmind múlhatatlan előfeltétele azoknak. Ha a mostani látszatválság mégis valóságos válsággá válnék, minden azon múlik: megvan-e a proletariátusnak kezdeményezési szabadsága? Ennek előkészítését szándékolja a párt mostani politikája; a proletariátus akcióképességét, ha bekövetkezik: az igazán forradalmi helyzet.

49

Állandósul a magyar válság1 A magyar „konszolidáció” az elmúlt napokban ismét válságok jegyében állott. Még le sem csillapodott a felháborodás a debreceni események miatt, már tele volt Budapest az ébredők hadüzenetével a destruktív sajtó ellen; március 15-ikének ünneplése kétoldali vitát provokált a sajtószabadság kérdése körül, amelyben mindegyik fél magát vallotta a sajtószabadság hivatott őrének, és a másik elnyomatásában látta a lehetőséget az „igazi” szabadság megvalósítására. De mindezeknél a válságoknál lényegesebb és fontosabb a kisgazdapárt utolsó értekezlete, amelyen heves és elkeseredett felszólalások hangzottak el a kormány, az egész mai uralkodási rendszer ellen, felmerült újból a gabona szabad forgalmának, a rekvirálásnak, a földosztásnak a kérdése (kapcsolatban a belügyminiszteri tárcának kisgazda által való betöltésével) – és a kormány április 15-ig kapott ultimátumot ezeknek kérdéseknek legalább elvi rendezésére. Mindezekben a válságokban az a legérdekesebb és leginkább figyelemreméltó, hogy a magyar uralkodó osztályok belső ellentétei hogy vetik le mind jobban ideológiai álarcukat, hogyan vetkőződik le meztelenre a kiegyenlíthetetlen osztályellentét közöttük, mely oly éles, hogy szinte már a nyílt osztályháború felé irányul. De még érdekesebb, hogy hogyan kényszerül ez a kiélesedés ismét „parlamentáris” formák felé, hogyan jutnak ezek a válságok „megoldás”-ra. Ezek a megoldások azonban, mert nem az osztályellentétek megoldásai – melyek maguk hatalmi szóval [nem], csak osztályháborúval volnának eldönthetők – nem eredményezhetnek egyebet, mint azt, hogy a válságot állandóvá, permanenssé teszik. A Baltazár2-botrány Debrecenben még erősen ideológiai jellegű volt, a katolikusok és protestánsok összeütközése. Közelebbről nézve azonban, itt is már erős lyukakat mutatnak a

1

Proletár, Wien 1921. március 24. (II. évf., 12. [39.] sz.), 3–4. o.; megjelent még az Előre (New

York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1921. április 13-i számában (XVII. évf., 3145. sz., 4. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Die ungarische Krise konsolidiert sich, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 257. skk. o. – A szerk. 2

Baltazár Dezső (1871–1936) református püspök, jogász. 1907-ben az általa szervezett országos

Református Lelkész Egyesület elnöke lett, 1911-ben a tiszántúli egyházkerület püspöke, 1917-ben a református zsinat, 1918-ban a konvent elnöke lett; 1914-ben a főrendiház tagja, 1927-től felsőházi tag. Liberalizmusa, a berendezkedő Horthy-rendszerrel szemben táplált fenntartásai miatt éles jobboldali támadások célpontja volt, a „debreceni Baltazár-botrány” fordulat talán 1918–19-es szerepléséről

50

dolog magját takaró ideológiai leplek. Egyrészt jellemző, hogy a Baltazár mellett, illetve ellen felvonult csoportok – nagyjában – megegyeznek az uralkodó két párttal, hogy Baltazár mögött – nagyjából – a kisgazdapárt vonult fel. A mögött a még mindig ideológiai tény mögött, hogy Baltazárék mellett a „közszabadságok védelme” címén, ellenük a „keresztény Magyarország konszolidációja” címén harcolnak, a tiszántúli református kisparasztság reális osztályellentétei ütik fel fejüket a budapesti parazita kispolgár-rétegek terrorizmusával szemben. Március 15-re még reálisabb – ezúttal városi kispolgár – osztályellentétek ütköztek ki: a régi polgári rend, az úgynevezett normális (háború előtti) tőkés társadalom parazita rétegei állottak itt szemben az új kurzus kitartottjaival. Az ideológia hazug, felületes volta abban lepleződött le a legnyilvánvalóbban, hogy a konfliktus végső fokán mint két nagy sajtóvállalat, az „Est”-tröszt s a „Központi Sajtóvállalat” harca csúcsosodott ki. Az ideológiai harc itt két – ugyanazokért az előnyökért marakodó – városi burzsoá- és kispolgárcsapat élethalál harcát jelenti. A kettő együtt Csonka-Magyarországban nem tud megélni. Az imperialista álmokról egyelőre le kell mondani. Most tehát megindul az élet-halál harc a kiváltságok koncáért: liberalizmus és keresztény kurzus között. De az ideológiának itt már sajátos szerepe van. Már nem csak takarója az osztályérdekeknek, hanem maga az osztályérdek: ezek az osztályok az ideológiából, az ideológia segítségével nyerik el kiváltságos helyzetüket. Az ideológia győzelme tehát számukra egyúttal az anyagi szükségletek kielégítését is biztosítja. Mindezeknél az összeütközéseknél jóval fontosabb a kisgazdák ultimátuma. A tisztán politikai rész – a belügyminiszteri tárca kérdése – még aránylag a legkönnyebben juthat megoldásra. Bár köztudomású, hogy ettől a tárcától függ a választások minden kilátása s kimenetele. De mégis itt – talán – meg lehet találni az államtitkári állás kiegyenlítő szerepe révén a „formulát”, amivel a válság élét le lehet tompítani. Sokkal komolyabb a válság a földbirtokreform és a gabona szabad forgalma kérdésében. Az előbbiről a kisgazdapárt annyira jobboldali tagja, mint sokorópátkai Szabó István3 beszélt a nemzetgyűlésen. Leleplezte, hogy a kormány minden lehetőt elkövet a

számot adó, A próbáltatások idejéből című, 1920-ban megjelentetett emlékiratának fogadtatására utal. – A szerk. 3

Sokorópátkai Szabó István (1878–1938) politikus, gazdálkodó. 1918-ban részt vett a Kisgazdapárt

szervezésében. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták; a tanácskormány bukása után, 1919. augusztus 27-től 1920. december 16-ig kisgazdaügyi miniszter volt a Friedrich-, a Huszár-, a Simonyi-

51

földbirtokreform szabotálása ügyében. „Klikkek dolgoznak – mondja –, hogy a földbirtokosok ne adjanak földet.” „Ha adnak, úgy majd oly árat kérnek, hogy egy hold ára 160.000 koronát tesz ki. És az így nyújtott házhelyeken a normális gazdálkodás nem folytatható.” Fokozza az elégedetlenséget, hogy a kisbérlőknek a nagybirtokosok tömegesen mondanak fel. Egy bérletben 600 kisbérlő közül csak 274 maradt meg, a többitől elvették a bérletet. Így aztán igaza lesz a „vörös galíciai”-nak, aki azt mondta, hogy a forradalomnak meg kell hódítania a földmíveseket. Ezek az intézkedések a legjobb eszközök arra, hogy ez bekövetkezzék. Ez a beszéd világos bizonyítéka annak, hogy milyen erős a nyomás, melyet a kisgazdatömegek osztályérdekeik érvényesítése érdekében pártjukra gyakorolnak. Ennek legélesebb kifejezése az az ultimátum, melyet a kisgazdapárt április 15-i lejárattal a kormányhoz intézett, melynek középpontjában a gabona szabad forgalmának a kérdése van. Ezzel pedig igazán élére van állítva a kérdés. Teleki miniszterelnök kénytelen volt nyilvánosan bevallani, hogy a rekvirálások nem jártak a várt eredménnyel, a kormány tehát kénytelen lesz külföldről gabonát behozni. A rekvirálások igazi eredménye tehát a parasztság szembekerülése a kurzussal. Gabonát nem kaptak. De a paraszt, akinek a segítségével a diktatúrát megbuktatták, benyújtja követelését: a rekvirálások megszüntetését, a gabona szabad forgalmát. Ezt a kívánságot a kurzus nem teljesítheti, ha nem akarja az uralmának igazi alapját képező városi kispolgárságot teljesen kiszolgáltatni. Ezt ugyan el kell látnia élelmiszerekkel, akár sikerült a rekvirálás, akár nem, akár lemond róla esetleg, hogy kitérjen a parasztság nyomása alól, akár nem. De ez az ellátás, ha teljes mértékben külföldről kell hozatni a gabonát, vagy a parasztoknak szabad forgalmi árakat kell fizetni, a kurzus pénzügyi csődjét csak gyorsítani képes. Hozzájárul ehhez, hogy a munkásság életszínvonalának újabb, katasztrofális süllyedése nem-kis veszedelemmel járhat a kurzus részére. Itt tehát megoldhatatlan kérdés, igazi válság elé került a kurzus: a városi kispolgárság és a kisbirtokos parasztság érdekellentéte elé. Persze: akármilyen éles is ez a válság, akármennyire megoldhatatlan is, bármennyire csak az osztályharc hatalmi szava tudja igazán eldönteni az egyik osztály javára (de úgy, hogy az a másik gazdasági kihasználásával és elnyomatásával jár) – arra az összeütközésre aligha fog kerülni a sor. Légüres térben nézve, [az] 1919. év végének látószögéből szemlélve, ide kellene hogy vezessen a válság. Hogy mégsem fog ide vezetni, annak a proletariátus az oka. Semadam- és a Teleki-kormányban. 1920-ban nemzetgyűlési képviselővé választották; kisgazdapárti, majd egységes párti programmal 1931-ig volt képviselő. – A szerk.

52

A nyomdászsztrájk, a vasasok mozgolódásai stb. megmutatták, hogy a munkásság feléledt már abból a kábultságból, melybe a diktatúra bukása, a fehér terror dühöngése ejtette, és újból elkezdi vívni a maga osztályharcát. Kiderült, hogy az elnyomó osztályok egymással való megegyezése nem mehet korlátlanul végbe a munkásság életszínvonalának lecsökkentése árán, hogy minden fehér terror, minden Prónay–Osztenburg felvonulás ellenére, a munkásság bizonyos életigényeit meg tudja és meg akarja már védeni. De éppen ez a felismerés akadályozza meg azt, hogy az ellenforradalmi osztályok egymás elleni küzdelme nyílt osztályharccá fajuljon. Tudják jól, hogy ennek kitörése nem jár mással, mint a munkásságra gyakorolt nyomás enyhítésével – és senki sem képes ma előre látni, hogy a kurzus rendszerének ilyen lazulása milyen következményekkel járhat a munkásság feléledt aktivitása szempontjából. Ez a felismerés bénítja a kisgazdák „ellenzéki” elszántságát. Ők is csak a kurzuson belül akarják osztályérdekeiket érvényesíteni. És ha érzik is, hogy ezáltal, a kurzus létérdeke előtt való feltétlen meghódolással kiszolgáltatják magukat a kurzus vezető osztályának, kénytelenek megalkudni. Azért olyan ingadozó a nagyatádi Szabó István minden szereplése. Azért szavazták meg a kisgazdák a „leghatályosabb védelem”-ről szóló törvényjavaslatot; azért volt puszta komédia Drózdynak4 és társainak ellenzéki szerepe. Hiába figyelmeztette egy közbeszólásban Szilágyi Lajos5 Drózdyt, hogy az új törvény őellene is alkalmazható, a törvényt magát megakadályozni a kisgazdák nem épesek – és ezt nem is akarják. Azért meg fog oldódni ez a válság is. Meg fogják találni, régi jó magyar szokás szerint, azt a „formulát”, amelyen kiegyeznek. De ez a kiegyezés a válság állandósulását jelenti, amelyből – a polgári társadalmon belül – kiút nincsen. A proletáriátus puszta léte akadályozza meg a válság végigküzdését. A proletariátus osztályharca hozza majd meg – általuk nem remélt és nem óhajtott formában – a válság igazi megoldását.

4

Drózdy Győző (1885–1970) politikus, író, tanár. 1918 őszén a Károlyi-párt titkára. 1922–26 között

kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselő; pár éves amerikai emigráció, illetve politikai kitérő után kisgazdapárti politikus; 1945-ben a Független Kisgazdapárt egyik vezetője, 1946-ban kizárják, 1947ben visszavonul a politikától. – A szerk. 5

Szilágyi Lajos (1882–?) földbirtokos, legitimista nemzetgyűlési képviselő. – A szerk.

53

Vihar előtt1 Előrelátható volt, és a német kommunisták egyesülési kongresszusán Levi elvtárs beszédében okait is kifejtette volt már: a német ellenforradalom, élén a szakszervezeti bürokráciával és az SPD (Sozialistische Partei Deutschlands) és az USPD (Unabhängige Sozialistische Partei Deutschlands) pártvezetőségekkel nem fogja nyugodtan, ölbe tett kezekkel nézni a kommunisták németországi pártjának igazi tömegpárttá, a proletariátus igazi vezető pártjává való átalakulását. Az a folyamat, hogy a kommunisták meghódítják a proletariátus egész osztálytudatos, osztályharcra elszánt rétegét, hogy akcióikkal és jelszavaikkal megnyerik a proletariátus nagy részének olyan fokú bizalmát, mely őket az egész munkásosztály forradalmi vezetésére képesíti, semmi körülmények között sem lehet békés folyamat. Egyrészt úgy a burzsoázia, mint az osztályharc tudatos és öntudatlan árulói mindig igyekezni fognak a harcot idő előtt kiélesíteni: a kommunistákat olyan időben döntő harcra kényszeríteni, amikor szervező munkájukat még nem sikerült befejezniök. Avégből, hogy ezeket az elszigetelt vagy máskülönben gyenge felkeléseket leverve megakadályozzák, vagy legalább is visszavessék a proletariátus forradalmi megszerveződését a kommunista pártban és annak vezetése alatt. Másrészt pedig azért sem lehet ez a folyamat békés, akadálytalan és visszaesés nélküli „fejlődés”, mert a proletariátus forradalmi megszerveződése csak forradalmi helyzetekben, forradalmi cselekvések nevelő hatása következtében állhat be. A kommunisták pártjának ugyan kötelessége a forradalmi erők tudatos megszervezése, az erők gyűjtése a döntő harcra, a küzdelem kikerülése és a provokációk elől való kitérés, amíg ez a szerveződés nem fejeződött be. De ugyanakkor – mint a forradalom vezető pártjára – egyúttal az a kötelezettség is ráhárul,2 hogy az osztályellentéteket szakadatlanul élesítse, hogy a munkásság minden spontán megmozdulásának, legyen az akár gazdasági, akár politikai természetű, élére álljon, hogy forradalmi céltudatosságot és irányt vigyen bele minden olyan [sic!] pusztán ösztönszerű, a gazdasági válság következtében létrejött megmozdulásba. A proletariátus ilyetén forradalmi szerveződése rohamos léptekkel halad előre. A proletariátus tömegszervezeteiben, a szakszervezetekben, nehéz harcok árán bár, de folyton erősebben hódítanak tért a kommunisták. Azáltal, hogy közös gazdasági és politikai akciókra szólítják fel az egész proletariátust, nemcsak mindig szélesebb tömegek bizalmát nyerik meg, 1

Proletár, Wien 1921. március 31. (II. évf., 13. [40.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács:

Vor dem Sturm, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 263. skk. o. – A szerk. 2

Az első megjelenés szövegében nyomdahiba, javítottuk . – A szerk.

54

hanem mindig erősebben leplezik le az SPD nyíltan ellenforradalmi és az USPD szájforradalmi mivoltát. A Szovjet-Oroszországgal való szövetség jelszava a dolgozók összessége számára megmutatja az egyetlen kivezető utat az antanttőkések által rájuk rótt gyarmati kizsákmányolásból, melyben a német tőkések és lakájaik, a különböző árnyalatú szociálpatrióták örömmel hajlandók a hajcsárok jól jövedelmező szerepét elvállalni. A helyzet ily módon biztos irammal közeledett a sikeres forradalmi kirobbanás felé. A gazdasági válság következményei mindig elviselhetetlenebbeknek mutatkoznak a munkásság számára. A munkanélküliség nő – és mindig világosabb lesz mindenki előtt, hogy nemcsak a burzsoá társadalom, hanem a szociáldemokraták sem képesek, és nem is akarnak itt valami komoly enyhítésről gondoskodni az éhező százezrek érdekében. Sőt az üzemek bezárása, a félmunkára való szorítás növekedése mindig nagyobb és nagyobb proletárrétegeket sodor a végső anyagi nyomorba. És ez a folyamat szükségképpen nem állhat meg a munkásságnál, hanem széles kispolgártömegeket is magával ragad (tömeges elbocsátások a vasútnál, postánál stb.), amelyek ilyen módon akaratuk és ideológiájuk ellenére mindig jobban sodódnak a forradalmasodás felé. A reakciónak cselekednie kellett, ha nem akarta végleg elveszíteni a kezdeményezés lehetőségét. Igyekeznie kellett felhasználni a londoni tárgyalás, a felső-sziléziai népszavazás következtében létrejött „hazafias” hangulatot a kispolgári tömegben. Annál is inkább, mert az antant lefegyverzési követeléseivel szemben tényleges bizonyításra szorult, hogy a burzsoázia felfegyverzésére, [az] Orgeschre és társaira múlhatatlanul szükség van a „rend és a civilizáció” megmentése céljából, hogy a Reichswehr és a Sipo (Sicherheitspolizei) erre a célra nem elegendő. A bajor Orgesch-szervezetek politikai exponense, Kahr miniszterelnök3 3

Gustav Ritter von Kahr (1882–1934) német politikus, jogász. 1890-től állt állami szolgálatban,

1917–24-ig Felső-Bajorország kormányának elnöke volt. A Kapp-puccs után, 1920 márciusától szeptemberéig bajor miniszterelnök, bel- és külügyminiszter volt, e minőségében a bajor tanácsköztársaság

ellen

létrejött

„rend-blokk”-ra

támaszkodott.1923

szeptemberében

állami

főbiztosként összeütközésbe került a berlini kormánnyal, amiért a bajor Reichswehr-csapatokat partikularista célok szolgálatába kívánta állítani. 1924–27-ig a bajor igazgatási bíróság (Verwaltungsgericht) elnöke volt. A Röhm-puccs során, 1934-ben a nemzetiszocialisták agyonlőtték. – A Lukács-cikk Kahrra utaló kitételei a német kormány és Bajorország között az Einwohnerwehrek kérdésében kialakult konfliktusra vonatkoznak. Az antanthatalmak párizsi konferenciája 1921. január 9-én ismételten követelte, hogy június 30-ig Németország oszlassa föl minden paramilitáris szervezetét. A német központi kormány hajlandó volt eleget tenni a követelésnek, Kahr azonban a londoni konferencia utánra kívánta volna halasztani a döntést e kérdésben, és ebben a bajor parlament

55

nyilatkozott is, hogy a bajorországi felfegyverzett burzsoázia fütyül az antantra, fütyül a német birodalmi gyűlés törvényeire, fel van fegyverkezve és fegyverben is fog maradni. A nyílt ellenforradalom eme hadüzenetét a Kommunisták Németországi Pártja semmi körülmények között nem hagyhatta válasz nélkül. A szociáldemokraták hallgattak. A függetlenek siránkoztak a demokrácia hiánya miatt, és újból (hányadszor?) kifejezték abbeli reményüket, hogy majd az antant mégis csak le fogja fegyverezni az Orgescht. A berlini „Rote Fahne”, a kommunisták központi lapja március 18-iki számában megtalálta a válasz egyedül helyes hangját: kiadta a jelszót a proletariátus felfegyverzésére. Ha Kahr fütyülhet a burzsoázia törvényeire – írta –, fütyülhettek ti is, munkások. Ne törődjetek semmiféle tilalommal. Fegyverkezzetek fel!4 Ez a felhívás annál is indokoltabb volt, mert egyidejűleg már megkezdődött az ellenforradalom nyílt, provokációs offenzívája. Mint az már szokásos, az Orgesch ismét a szociáldemokratákat mint legmegbízhatóbb embereit küldte az első ellenforradalmi tűzvonalba. Egyúttal az offenzíva terepe Németországnak a Ruhr-vidék mellett aránylag legfejlettebb és forradalmi szellemben elöljáró vidéke, Közép-Németország volt. Noske szerepét ezúttal egy Hörsing nevű szociáldemokrata úr5 vállalta magára. Hazugságokkal és

február 27-i és március 7-i ülései is támogatták. A német kormány ennek ellenére – tartva az antant szankcióitól és egy belpolitikai válságnak a sziléziai népszavazásra gyakorolt kedvezőtlen hatásától – március 12-én a békeszerződéssel összhangban álló rendeletet alkotott a német leszerelés tárgyában, melyet a Reichstag március 4-én elfogadott, és amely március 19-én hatályba is lépett, ám még két hónapnak kellett eltelnie, amíg a bajor kormány beadta a derekát. – A szerk. 4

Az idézett mondat, melyet a KPD, illetve a weimari köztársaság történetével foglalkozó irodalom is

gyakran említ, a feltételezések szerint Kun Béla tollából való. – A szerk. 5

Otto Hörsing (1874–1937) német szociáldemokrata politikus, kazánkovács. 1905-ben szakszervezeti

titkár, 1907-ben Felső-Szilézia szociáldemokrata titkára volt. 1919-ben a felső-sziléziai munkás- és katonatanács elnöke, majd tagja a weimari nemzetgyűlésnek, és még ebben az évben kinevezték birodalmi biztossá és Szilézia és Posen porosz állambiztosává. 1920-ban a szász tartomány miniszterelnöke, a birodalmi tanács fölhatalmazottja, 1920–24-ig a porosz országgyűlés tagja volt. 1924-ben megalakította a Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold nevű baloldali, jórészt a szociáldemokrata párt tagjaiból szerveződő harci szervezetet, amely azonban nem tanúsított ellenállást Franz von Papen porosz puccsával, illetve a nemzetiszocialista hatalomátvétellel szemben,

és amelyet 1933-ban

betiltottak. Tartományi miniszterelnökként Hörsing rendelkezett a birodalmi csapatoknak az – erős kommunista befolyás alatt álló – Eisleben–Mansfeld térség ellen intézett rendcsináló akciójáról, amely, bár a szász tartományi kormány korábban csak kisebb rendőri akciót tervezett, Carl Severing

56

rágalmakkal teli förmedvényében, mely bandák garázdálkodásairól, rablásokról és gyilkosságokról beszélt, kilátásba helyezte, hogy minden a szakszervezeti bürokrácia beleegyezése nélkül megindult sztrájkot fegyveres erővel fog leveretni, hogy nem fogja tűrni a munkásságnak az üzemekben folytatott értekezleteit, és hogy szavainak igazi, provokációs súlya is legyen: megkezdődött a Sipo és a Reichsweh mozgósítása Közép-Németország irányában. Közben az egész német sajtó, a „Freiheit”-től egészen a nyílt Orgesch-lapokig hazugságáradatot bocsátott világgá kommunista bombamerényletekről, bankrablásokról, vonatkisiklatásokról és más efféle szemenszedett rágalmakról, melyek terjesztését ilyenkor a burzsoázia elengedhetetlennek találja, melyeknek értékével azonban a munkásság tisztában van már régen. Az ellenforradalom nyílt felvonulására a közép-német munkásság imponáló általános sztrájkkal felelt. A Sipo egynéhány üzemet megszáll – azonnali általános sztrájk volt a válasz. Az ipari vidék fontos központjaiban, a mansfeldi bányavidéken, Hettstedtben, Eislebenben, a hallei Leuna-művekben stb. egymás után megállott a munka. És a helyzet kiélesedésének megfelelően fegyveres összeütközésekre is került a sor. Különösen az eislebeni munkásság vette fel bátran és erélyesen a harcot a Sipo-zsoldosokkal. Polgári lapok ugyan napról napra hirdetik, hogy Eislebenben már „rend és nyugalom” uralkodik – de a jelentéseknek egyelőre meglehetősen Kronstadt-szaguk van. Közben a mozgalom folyton terjed. Hamburgban 21-én az ottani kommunista párt háromnapos ultimátummal fordult a hatóságokhoz az üzemek megszállása, az Orgesch fegyverben tartása ellen. De az elkeseredés még előbb kirobbant. A Vulkán-műveket, a Bloom és Voss-cég üzemeit (melyeknek munkássága pedig többségében nem is kommunista) a munkások megszállották. A párt lapját, a „Hamburger Volkszeitung”-ot lefoglalták, de ez éppen olyan hatástalan maradt, mint a berlini „Rote Fahne” két ízben való lefoglalása, mint Friesland elvtársnak,6 a berlini csoport elnökének lefogatása. A hamburgi porosz belügyminiszter nyomására demonstratív katonai föllépéssé terebélyesedett, és keresztezte a KPD „márciusi akciójának” útját. – A szerk. 6

Ernst Reuter-Friesland (1889–1953) német szociáldemokrata, illetve kommunista politikus. 1912-ben

lett az SPD tagja. 1916–18-ig orosz hadifogságban volt, hazatérve Berlinben folytatott kommunista szervezkedést. A „márciusi akció” idején a KPD baloldalához tartozott, a Komintern III. kongresszusáról azonban az ott a KPD számára megszabott, immár Paul Levi nélküli Levi-féle politika meggyőződéses híveként vette át a KPD főtitkári tisztét. Minthogy azonban a KPD belső vitái nem csitultak, és a párt befolyásos baloldalának a Komintern javasolta „jobboldali” (egységfront-) politika iránt mutatott bizalmatlansága nem enyhült, Reuter-Friesland szembefordult a KPD vezetésével. 1922ben kizárták a kommunista pártból, és visszatért az SPD-be. 1926–31-ig közlekedésügyi előadó volt

57

párt a helyzet élességére való tekintettel azt a jelszót adta ki a munkásságnak, hogy csak az üzemeket szállja meg, és ne menjen az utcára tüntetni. Mégis 23-án sok ezerre menő munkanélküli impozáns tüntetést rendezett Hamburgban, mely a Sipo minden ok nélküli támadása következtében sok halállal és még több sebesüléssel végződött. Amikor ezeket a sorokat írjuk, a helyzet még meglehetősen tisztázatlan. A középnémetországi és hamburgi helyzetről ugyan nap nap után érkeznek burzsoá és szociáldemokrata tudósítások, melyek szerint vége van az egész mozgalomnak, ugyanekkor azonban ugyanezek a jelentések összeütközésekről, „rémtettekről” stb. regélnek, és világos, hogy ott még aligha érte el tetőpontját a mozgalom. A kérdés súlypontja természetesen ott van, hogy elszigetelt marad-e a közép-német mozgalom, vagy átterjed Németország többi részeire is. E tekintetben ma még könnyelműség lenne jóslatokba bocsátkozni. Bizonyos, hogy úgy a berlini, mint különösen az esseni munkásságban erős mozgolódás érzékelhető, mely minden pillanatban cselekvésbe csaphat át. Halle munkássága pedig máris fegyverben áll, hogy munkástársainak segítségére siessen. Akármilyen terjedelmű és hatású legyen ez a mozgalom, akár elszigetelt marad, amely esetben vissza kell fejlődnie, akár átfejlődik országos mozgalommá, egy nagy politikai eredményt máris elért: a szociáldemokrácia teljes leleplezését. Nemcsak az SPD, mely a Kapp-puccs után görcsösen igyekezett a kezéhez tapadó munkásvért lemosni és a Noskehagyományok emlékeitől megszabadulni, kénytelen újból munkásellenes fegyveres offenzívába lépni és Hörsing úr személyében ismét egy vezető emberét a proletariátus gyűlöletének középpontjába helyezni. Hanem az USPD is, mely eddig csak SzovjetOroszország ellen folytatott leplezetlen ellenforradalmi agitációt, ma már nyíltan odakényszerült az Orgesch oldalára. Ezzel pedig a munkásság tisztulási folyamata nagy lépést tett előre. Mert csak a nyílt és rejtett opportunisták határozott ellenforradalmi állásfoglalása teheti a kommunista pártot az egész munkásság szemében a proletariátus

Berlinben, 1931–33-ban Magdeburg polgármestere, 1932—33-ban képviselő a birodalmi gyűlésben. 1933–35-ben két alkalommal került koncentrációs táborba. 1936–46-ig kormányszakértő és egyetemi tanár volt Törökországban. 1946-ban újra közlekedésügyi előadó Berlinben, 1947-ben polgármesterré választották, 1948-ig azonban a szovjet hatóságok vétója miatt nem vehette át hivatalát. 1950–53-ig Berlin kormányzó polgármestere volt, az SPD-ben a nyugati szövetségi politika támogatójaként lépett föl. Reuter-Friesland az 1921-es márciusi események idején börtönben ült, ám amikor a KPD a berlini demonstrációk egyik jelszavaként a kiszabadítását adta ki, a rendőrség szabadon bocsátotta azzal, hogy letartóztatására tévedésből került sor. – A szerk.

58

egyetlen forradalmi vezető pártjává. Ez a tisztulási folyamat az utolsó napokban hatalmasan haladt előre. Bizonyos: Németországban erősen közeledik7 a döntő összecsapás időpontja. Hogy ez már most robban ki, nem lehet még előre tudni. Mindenesetre azonban az osztályharc kiélesedése nagy lépést tett előre, és a kommunisták pártjának mint nagyarányú tömegpártnak most először áll módjában bizonyságot tenni taktikai fölényességéről és forradalmi elszántságáról. Minden jel arra mutat, hogy ezt a próbát becsülettel meg fogja állni.

7

A Proletárbeli megjelenésben vélhetőleg nyomdahiba okán: kezdődik. – A szerk.

59

A nevelőmunka kérdéséről1 Előreláthatólag a módszer és az alapok kérdése uralkodik majd a nevelőmunka kérdését érintő eljövendő vitákban. A magyar elvtársak tézisei2 a társadalmi és történelmi tudományok

1

Zur Frage der Bildungsarbeit, Jugend-Internationale (Deutsche Ausgabe), Berlin 1921. március (2.

évf., 7. sz.), 181–182. o. – Kötetben németül in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 233. skk o. – Berényi Gábor fordítását (Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 152–157. o.) kisebb javításokkal közöljük. – A szerk. 2

Az utalást a „magyar elvtársak téziseire” nem sikerült megfejtenünk; a Die Jugend-Internationalénak

voltak ugyan magyar szerzői, Káldor György például (Kommunistische Jugend-Erziehung vor der Diktatur des Proletariats, a Lukács-cikket követő oldalakon), a tézisekre csak a Lukács által is hivatkozott cikk (Viktor Röbig: Zum Ausbau der Bildungsarbeit der kommunistischen Jugendorganisation, Jugend-Internationale, Berlin 1921. február [2. évf. 6. sz.], 149–150. o.) utal: „Ezen a helyen – írja Röbig – hadd térjünk ki még egy fontos kérdésre, mely a közeljövőben várhatólag éppoly heves vitákat fog kiváltani, mint az ifjúmunkások tömegszervezeteinek és munkájuknak az újjászervezése. Arról van szó, mely tudományt kell a kommunista ifjúság elméleti nevelésének alapjává tenni. Az összorosz ifjúmunkás kongresszuson elfogadott tézisek a nevelőmunkáról első helyen a természettudományokat említik, és csak második helyen a társadalomtudományokat. Oroszországgal csaknem egy időben a németausztriai és a magyar ifjúsági szövetségben is vita indult erről a kérdésről. Ott az ifjúmunkások külföldi bizottsága olyan téziseket fogalmazott meg a nevelőmunkáról, amelyek a természettudományokat mint a szocialista nevelési munka alapjait kifejezetten elvetették. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a fiatal munkásokat ne kellene megismertetni a tudományok egyik vagy másik ágával, hanem hogy milyen tudomány határozza meg a nevelőmunka alapjait és rendszerét. Ez olyan kérdés, amelynél a »hatalomátvétel előtt vagy után? « nem játszik szerepet. – Úgy tűnik, a magyar ifjúmunkás elvtársak döntése helyes volt. Ha feltesszük a materialista történelemfelfogás megértésének és alapvető elfogadásának a fontosságát, akkor már eleve a természettudományokkal szemben kell állást foglalnunk. Mert ahol történelemről van szó, ott emberekről van szó, és a fejlődési folyamatok, amelyek az emberi céltételezés befolyása alatt zajlanak, alapvetően különböznek a »természeti eseményektől«. Ezt a különbséget világossá tenni és azt, azaz az emberről és a természetben betöltött szerepéről való tudást a világnézet középpontjába helyezni voltaképpen a kommunista szellemi nevelés alapvető föladata. Csak ez az emberből és a természeti erőkkel szembeszegezett magatartásmódjából való kiindulás biztosítja az igazi »tudományosságot«. Mert csak így kerülhetők el azok a metafizikus, a túlvilágiba tévelyedő gondolatmenetek, amelyek a természettudományokkal

60

elsőbbségét3 hirdették a természetadományokkal szemben; nézeteik (a Jugend-Internationale II. évfolyamának 6. számában) egyetértésre találtak Röbig elvtársnál, ugyanakkor előreláthatólag jelentős ellenállásba is fognak ütközni. Ezért talán nem lesz fölösleges, ha néhány rövid megjegyzés erejéig a kérdés módszertani oldalával is foglalkozunk.4 Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: ha értelmes vitát akarunk folytatni, akkor az csak a módszer tekintetében való elsőbbség körül foroghat, nem a tárgyterületek [Stoffgebiete] elsőbbsége körül. Nincs olyan értelmes ember, aki ne volna tisztában azzal, hogy ha a proletariátus diktatúrája átvészelte a közvetlen veszélyeztetettség időszakát, akkor a természettudomány és technika újabb virágkorát fogja elhozni. Világos ugyanis, hogy a technika előtt a profit által emelt korlátok eltűnése ma még alig elgondolható lehetőségeket nyit. Mindezt elismerve is adódik a kérdés: a nevelésben, a gondolkodásban és az érzelmekben, a tudományban és a filozófiában ugyanazt a meghatározó és mindent eldöntő szerepet fogja-e játszani a természettudományos módszer, és azt kell-e játszania, mint amelyet a polgári társadalomban játszott? Mert egyvalamivel legyünk tisztában: a polgári társadalomban élő emberek minden egyes életmegnyilvánulásán ez a módszer uralkodott. Már maga az a tény is bizonyítja ezt, hogy – leszámítva néhány, s mint később látni fogjuk, reakciós kivételt – a természettudományos megismerés számított megismerésnek általában, vagy legalábbis a megismerés ideáltípusának; bizonyítéka ennek, hogy e tekintetben a polgári filozófia

fő

irányzatai

(a

Büchner-féle

materializmus,

a

kantianizmus

és

az

empiriokriticizmus) egyek voltak (hely hiányában nem tudjuk és nem is szeretnénk a bizonyítékok számát szaporítani). Mindez nem véletlen. A természettudományok a polgári társadalom számára nemcsak a termelés stb. – tőkés – racionalizálását tették lehetővé; módszerük kitűnő ideológiai fegyvernek bizonyult mind a halódó feudalizmussal, mind pedig a feltörekvő proletariátussal szemben. A természettörvény első funkciója (az egyszerűség kedvéért erre a pontra összpontosítunk minden kérdést) általánosan ismert és könnyen belátható. A feudalizmus való foglalkozás során, minden »egzaktság« ellenére, újra és újra fölbukkannak. De, mint mondtuk, ez a kérdés külön részletes tárgyalást érdemelne.” – A szerk. 3

Az eredetiben „a társadalmi és történelmi tudományok kérdésének prioritása”, a tollhibát a fordítás

javította. – A szerk. 4

Az, hogy materialisztikus, nem az idealisztikus ellentéte, ahogy azt a marxizmus szokásos

értelmezései hamisan ábrázolják, hanem formalisztikus korrelátuma; a proletár történelemfelfogás szempontjából ennek mély jelentősége van. Itt sajnos nem bonthatjuk ki ennek a nagyon fontos tézisnek a következményeit.

61

személyes, mindig ember és ember között érvényesülő elnyomásának és kizsákmányolásának ugyanis ideológiai védelemként az isteni kinyilatkoztatásra és tekintélyre volt szüksége; a feltörekvő kapitalizmusnak ahhoz, hogy a munkást saját céljai számára „szabaddá” tegye, nemcsak a gazdasági és politikai kötelékeket kellett megsemmisítenie, hanem a régi társadalom ideológiai alapzatát is meg kellett rendítenie. A személyes isten helyébe tehát a személytelen természettörvényt állította; szétzúzta a régi tekintélyt, a helyére azonban új tekintélyt kellett a trónra ültetnie. Ez az új tekintély a természettörvény. És a természettörvény funkciója kettős. Egyfelől szétzúzza a régi tekintélyt, megrendíti a tömegekben azt a hitet, hogy az elnyomás és kizsákmányolás feudális módja öröktől fogva szükségszerű, isten akarta rend. Másfelől viszont azt a hitet támasztja bennük, hogy a személytelen, „természettörvényszerűen” ható tőkés termelési rend az emberi ész „örök” törvényeihez igazodván független az emberi akarattól, emberi erőfeszítések nem zúzhatják szét – mintha csak valamiféle második természet volna (a polgári nemzetgazdaságtan és a természettudományos módszer összefüggése). Hogy milyen szoros ez az összefüggés, azt az is bizonyítja, hogy mikor a XIX. század végén elkezdődött a marxizmus politikai felvizezése, az kéz a kézben járt a polgári „tudományosságnak” a történelmi materializmusba való behatolásával. Bernstein kezdte meg a harcot a „tudománytalan” dialektikus módszer ellen; a szociológia mint „tiszta” természettudomány, a kantianizmus, machizmus stb. léptek a nyomába. Céljukat el is érték: a proletariátus

vezető

rétegeiben

megrendíthetetlenségébe, eluralkodott

az

és

széles

tömegeiben

„természettörvény-szerű”

ökonómiai

fatalizmus

létrejött

a

szükségszerűségébe

világnézete,

amely

kapitalizmus vetett

hit;

kalandorságnak,

„tudománytalannak”, sőt nem-marxistának tüntetett fel minden, a gyökeresen új társadalmi rendről vagy a forradalmi átalakulásról szőtt elképzelést. (Itt még utalásszerűen sem mutathatom be, hogy milyen mélyek ennek a módszertani beállítottságnak a gyökerei az opportunizmus elméletében. Csak arra utalok, hogy mivel az opportunisták „időtlenül és természettörvény-szerűen”, tehát történelmietlenül egy általában vett kapitalizmus vagy válság stb. kutatására törekedtek, teljességgel képtelenek voltak arra, hogy a maguk újdonságában ragadjanak meg olyan történelmileg új jelenségeket, mint például az imperializmus.) Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell: a proletariátus módszere történeti. Marx a kapitalizmus mint történelmi jelenség lényegét történetileg ragadta meg, hogy így történetileg mutathassa fel szükségszerű bukását is. Ha tehát a proletariátus forradalmi tudománnyal akarja alátámasztani osztályharcát, akkor a történelmi materializmus hagyományait, a marxi módszert kell követnie. Mégis, mikor itt előtérbe állítjuk a történelmi-társadalmi módszert,

62

akkor súlyos – és érthető – előítéleteket kell legyőznünk. A kapitalizmuson belül ugyanis a természettudományos módszer volt a haladó, a történelmi pedig a reakciós módszer. Míg az előbbi a feltörekvő polgári osztály ideológiai kifejeződése volt, addig a kétségbeesetten védekező feudalizmus a történelemben kereste a hagyomány és legitimitás megőrzésének ideológiai fegyverét.5 A burzsoázia dekadenciájának időszakában pedig a belső fáradtság, közömbösség, szenzációhajhászás és fatalizmus ideológiai kifejeződéseként újra terjedőben volt egyfajta historizmus. Ahogy a dekadens rómaiak a vallási eklekticizmusig jutottak, úgy jött létre a XIX. század végén egyfajta tanácstalan relativizmus, egyfajta historizmus. A tőkés társadalom ideológiai védelmét, szükségszerűségének és ésszerűségének bebizonyítását a burzsoázia mindinkább lakájainak, a szociáldemokratáknak engedte át, akik hamarosan a polgári „tudományosság” örököseivé váltak. A mi történelemfelfogásunknak mindezzel semmi dolga. Alapvetően leszámol minden (akár történelmi, akár természettudományos) fatalizmussal. „Az emberek maguk csinálják történelmüket” - mondja Engels a Feuerbachban,6 és aforizmáiban Marx még jobban kiélezi ezt gondolatot, mikor hangsúlyozza, hogy nem a világ értelmezése, hanem megváltoztatása a feladat.7 Ha azonban ebben ragadjuk meg a proletártudomány célját és módszerét, akkor ebből következik, hogy a megismerés lényegi tárgya az emberi társadalom totalitása, a tudomány rendeltetése pedig annak tudatosítása, amit e totalitás fejlődése feladatként, cselekvésként ró a proletariátusra. Csak a marxizmus, a forradalmi dialektika, a történelmi materializmus kínálja ezt a fajta megismerést, az egésznek s az egésznek mint folyamatnak a megismerését, amely csak a cselekvés előjátéka. Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal is, hogy a megismerés minden területének effajta átitatása a forradalmi marxizmus szellemével ma még csak a tudománnyal szemben támasztott követelmény: követelmény, amely csak a forradalomban és a forradalom által teljesülhet. Bármilyen jelentős is Marx és Engels, valamint egyes követőik teljesítménye, bármennyire is kikényszerített vagy legalábbis előkészített már a polgári társadalom történelmi

fejlődése

is

néhányat

e

változások

közül

(például

a

földrajz

mint

társadalomtudomány, mint antropológiai földrajz, gazdasági földrajzi összefüggésben) – azért jelenleg mégis csak az út kezdetén állunk. Az pedig még a távoli jövőben fekszik, hogy az 5

Például: a történelmi jogi iskola, lásd erről Marx, Mehring-féle Nachlass-kiadás, I. 268. [MEM I.,

78–85. o.] 6

Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM XXI., 284. o. – A

szerk. 7

Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 10. o. – A szerk.

63

összes tudományt a szabad és szabad közösségben élő ember önmegismerésének nézőpontja egyesítse. Az egyes tudományok feltehetően még sokáig meg fogják őrizni a kapitalista munkamegosztásból és eldologiasodásból, a polgári individualizmusból származó elvont elkülönülésüket, specializálódásukat és összefüggésnélküliségüket. Átalakulásuk egy mindent átfogó totalitás tagjaivá (amely ekkor a természettudományokat is magába fogja foglalni) maga is folyamat, amelynek most még csak a kezdeteinél tartunk. Annak lehetetlensége azonban, hogy az egyes megismerési területek anyagából éppen azt adjuk át a harcoló proletariátusnak, amire szüksége van, és aminek ismeretére szomjazik, nem akadályozhat meg abban, hogy már ma is megpróbáljuk tudatosítani benne ezt a követelményt. Épp mert ma még nem vagyunk képesek a megismerhető tartalmak egészének módszerünkkel való földolgozására, kell legalább magát a módszert nevelőmunkánk középpontjába állítanunk. Csak ily módon érhető el ugyanis a nap követelményének és a jövő előmozdításának egysége. Csak így törhető meg a proletariátusban a burzsoá képzetek és előítéletek ideológiai igézete, csak így engedheti át helyét a gyümölcsöző, tettekre vezető kritikának. A polgári társadalomnak ez a kritikája, melyet egyedül és kizárólagosan csak a dialektikus materializmus képes nyújtani, egyben az az eszköz, amely a dolgokat mozgásra bírja a jövő birodalma felé.8

8

Esetleg: a mozgalmat mozgásra bírja…: „die Bewegung in die Richtung auf das Zukunftsreich in

Gang zu setzen imstande sein wird.” – A szerk.

64

Paul Levi1 A Kommunisták Németországi Pártja kizárta tagjainak sorából Paul Levit. Ezzel a ténnyel nemcsak egy nagy szerepet játszott munkásvezér pályafutása ért tragikus véget, hanem a német forradalmi munkásmozgalom egy szakasza záródott le, és új szakasza kezdődött meg. 2 1

Proletár, Wien 1921. április 21. (II. évf., 16. [43.] sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: in: Georg

Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 11. skk. o. – A szerk. 2

A „Levi-eset”, ahogy a kor irodalma emlegette, a KPD súlyos válságát vonta maga után, és

visszatérő hivatkozási pont volt a márciusi akció, majd a Komintern III. kongresszusának taktikai hangsúlyváltásai körül zajló vitákban. Paul Levi, aki, mint Lukács cikke is utal rá, minthogy kisebbségben maradt a pártvezetésben, lemondott elnöki tisztségéről, már március 29-én, egy levélben jelezte Leninnek, hogy elhatárolja magát a „márciusi akció” történéseitől, de az események lezárulásáig nem kíván beavatkozni a dolgok menetébe. Maga a KB április 7–8-i ülésén értékelte a történteket, óvakodva attól, hogy Levit meghívják az ülésre; a „jobboldal” érveit Clara Zetkin képviselte, élesen bírálva a KPD szélsőséges jelszavait és politikáját, és egy rendkívüli kongresszus összehívását követelte, ám eredménytelenül– az ülésnek a márciusi akcióról kiadott határozata a vereség ódiumát a szociáldemokratákra és a függetlenekre hárította, és elégedetten nyugtázta, hogy a pártban a korábbi passzivitást fölváltotta a forradalmi kezdeményezés szelleme. (A határozat Thalheimer, Fröhlich és Heinrich Remmels cikkeinek kíséretében április közepén brosúraként is megjelent – a Komintern III. kongresszusa után azonban a párt kénytelen volt elhatárolódni tőle.) Értesülve Zetkin föllépésének visszhangtalanságáról, Paul Levi úgy döntött, nyilvánosságra hozza április elején írásba foglalt kritikáját, és 12-én megjelentette Unser Weg. Wider den Putschismus című röpiratát, amely érintette a Komintern szerepét is az eseményekben. Április 15-én a pártvezetés válaszképp kizárta őt a párt soraiból, arra hivatkozva, hogy kritikájának nyilvánosságra hozatalával vétett a pártfegyelem ellen – a kommunisták számára formailag támadhatatlan indoklás kényelmes módja volt annak, hogy régi kritikusai megszabaduljanak tőle Levitől. (Szolidaritásuk kifejezéseképp többen – Zetkin, Adolf Hoffmann és Ernst Daeumig – kiléptek a Zentraléból; Levivel tartott Curt Geyer, Heinrich Mahlzahn, Paul Neumann é. m.) Május 4-én Levi alkalmat kapott a KB előtt a védekezésre, a KB azonban 36 : 7 arányban jóváhagyta a kizárását; érvei nem találtak meghallgatásra, kizárása okaként Reuter-Friesland (hamarosan őt is kizárják majd) a pártfegyelem megsértését jelölte meg. A márciusi akciót – mint „első lépést” vagy „a hibákból való tanulás lehetőségét” – győzelemként elkönyvelő Zentrale önkritikára való hajlamát ekkor a Komintern sem erősítette meg – egy április 6-i keltezésű üzenetben gratulált a pártnak, azzal bagatellizálva a vereség súlyosságát, hogy a munkásosztály nem győzhet már az első rohammal. A Komintern a későbbiekben már jóval kritikusabbnak mutatkozott a márciusi akcióval és védelmezőivel szemben, Levi kizárását azonban,

65

Mert Paul Levi személyében, elméletében és politikájában öltött testet a német proletárforradalom ama szakasza, mely az 1919. évi januári és márciusi felkelések, a müncheni tanácsköztársaság véres leveretése után kezdődött, és a független szocialisták balszárnyával való egyesüléssel végződött. A kommunista eszmék propagandájának szakasza. Az 1918. novemberi forradalom egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a proletariátusnak csak igen csekély része volt a háború és az összeomlás következtében forradalmasítva. Ennélfogva a burzsoáziának sikerült a kezéből már kihullott hatalmat visszaszerezni: a magára maradt, [a] szociáldemokraták által hitványan cserbenhagyott és elárult forradalmi proletariátus felkeléseit véresen leverni. A német forradalom legjobbjai: Liebknecht, Luxemburg, Jogiches3, Levine4 elestek a harcban. A kommunista párt föld alá kényszerült. A némi habozás után, jóváhagyta. – Lukács bécsi környezetéből, illetve a Kommunismus-körből többen is írtak a „Levi-esetről (Josef Révai: Kommunistische Selbstkritik der Fall Levi, Kommunismus, 1921. május 1. [II. évf., 15–16. sz.], 474. skk. o., ill. Otto Benedikt: Die revolutionaere Offenzivaktion, Kommunismus, 1921. június 15. [II. évf. 21–22. sz.], 693. skk.) – A szerk. 3

Leo Jogiches-Tyszka (1867-1919) lengyel származású német újságíró. 1885-ben lépett kapcsolatba a

vilnai szociálforradalmár mozgalommal, 1888-ban letartóztatták, a katonai szolgálat elől Svájcba menekült. 1890-től együttműködött a svájci A Munka Felszabadítása csoporttal. Rosa Luxemburg közvetlen munkatársa volt, egyik alapítója a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája nevű forradalmi szocialista pártnak. 1905—6-ban Varsóban munkáslapokat szerkesztett, részt vett a forradalmi harcokban; 1906-ban 8 év börtönre ítélték, de megszökött. Az I. világháború alatt az SPD balszárnyához tartozott, az Internacionálé-csoport és a Spartakus-szövetség egyik szervezője és irányítója volt; a KPD egyik alapítója, 1919. január 15., Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása után a párt vezetője. 1919 márciusában letartóztatták, március 10-én a moabiti börtönben meggyilkolták.– A szerk. 4

Eugen Levine (1883—1919) német kommunista politikus. Pétervárott született, 15 éves korában

Németországba ment, ahol előbb Wiesbadenben, majd a heidelbergi egyetemen tanult. Az 1905-ös forradalom hírére visszatért Pétervárra, ahol a forradalom bukása után bebörtönözték, és csak 1908ban érkezett újra Németországba. 1914-ben ledoktorált, megkapta a német állampolgárságot. 1917-ben belépett az USPD-be, tagja volt a Spartakus-szövetségnek is. A háború végén a Rajna-vidékre küldték, ahol megválasztották Essen küldöttének az első németországi tanácskongresszusra, és delegátusként részt vett a KPD 1918. decemberi alakuló kongresszusán. 1919 januárjában részese volt a berlini forradalmi harcoknak. A KPD őt és Hugo Eberleint küldte képviselőként a Komintern alakuló kongresszusára, azonban a német hatóságok útközben letartóztatták. Szabadulása után a KPD Münchenbe küldte, a Münchener Rote Fahne szerkesztésére. Niessen álnéven szerepet kapott a Bajor Tanácsköztársaság vezetésében, különösen az 1919. április 13. és 27. közötti időszakban, amikor a

66

magyar tanácsköztársaság bukása pedig – úgy látszott – az ellenforradalom nemzetközi arányú5 győzelmét jelentette. Ebben az időben vette át Paul Levi a kommunisták németországi pártjának vezetését. A feladat, melynek megoldására a párt akkor vállalkozhatott, a történelmi körülmények által felette szűkre volt szabva. A párt védekező állásba szorult. A kezdeményezés, a vezetés, az önálló cselekvés lehetőségét elvesztette. A feladat lényege abban állott: a német proletariátus nagy tömegétől való elszakadást (az elvek feladása nélkül) megszüntetni; a kommunista tanok szellemi befolyását a proletariátus széles rétegeire kiterjeszteni. Paul Levi egész politikája erre a propagandisztikus szerepre volt beállítva. És mivel képességei és hajlamai messzemenően összeestek az abban a helyzetben szükséges taktikával, természetes, hogy vezetője lett a kommunista pártnak. Azonban már ebben a szakaszában a forradalomnak nyilvánvalóvá lettek képességének és beállítottságának határai: amilyen mértékben képes volt a kommunista pártot ebben a szakaszban vezetni, oly kevéssé volt képes kivezetni belőle. Levi politikájának ez a határa először a heidelbergi kongresszuson lett nyilvánvaló. Amikor hogy a pártot a puccsistáktól, a nemzeti bolsevistáktól megszabadítsa, a radikális baloldali komoly forradalmárok egy részét is kirekesztette a kommunista pártból. És amennyire szükséges volt a Laufenbergektől és a Wolffheimektől való megszabadulás a párt megtisztulása érdekében, olyan veszedelmet jelentett, hogy meggyőződött, kommunista érzelmű munkások is a KAP soraiba voltak kénytelenek tömörülni. A Kapp-puccs még világosabban megmutatta, hogy a Levi által vezetett kommunista párt képtelen forradalmi helyzetben a proletariátus vezetésére. Nem mintha az egyes hibákért Levi lenne személyesen felelős. De a párt inaktivitása, ingadozása az ő politikájának szellemét tükrözi vissza. Mégis: a világforradalom fejlődése, a kommunista párt ügyes és kitartó propagandája végül megteremtette a maga gyümölcsét. Az USP balszárnya leszakadt, egyesült a Spartakusbunddal; létrejött a félmillió tagot számláló VKPD (Egyesült Német Kommunista Párt). Paul Levi, aki helyzeténél és képességeinél fogva az új pártnak is vezére lett, az új, megváltoztatott helyzetben is folytatni akarta a régi politikát: most már egy hatalmas tömegpárt eszközeit felhasználni arra, hogy az egész proletariátust megnyerje a forradalom

kommunisták vezető szerepet játszottak annak irányításában. A bajor tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték és június 5-én agyonlőtték; a bíróság előtt tartott védőbeszédében hangzott el a Lukács által is többször hivatkozott mondat: mi, kommunisták, szabadságolt halottak vagyunk. – A szerk. 5

Az első megjelenés szövegében irányú áll, javítottuk. – A szerk.

67

eszméjének. A Nyílt levél6 alapján folytatott küzdelem a tömegeknek ilyen megnyerésére volt beállítva, és az alapgondolat az volt, hogy ha a reakció bármely formában megismétli a Kapppuccsot, és ismét létrejön a proletariátus egy teljes frontja, hogy akkor meg lehessen akadályozni az SPD és az USPD árulását, hogy a küzdelembe indult egységes proletariátust a VKPD a hatalom elfoglalása felé vezesse. Mint az előbbi szakaszban, Paul Levi politikájának célja a bal felé való éles, jobb felé kissé elmosott elhatárolódás volt. Ideges félelem a puccsizmusba való visszaeséstől és főként attól, hogy a III. Internacionálé szekcióiból kicsiny, hatalom nélküli pártok, esetleg szekták váljanak. És ettől való félelmében Levi hajlandó volt az opportunistákkal, a baloldali centrummal együtt menni. Ezért lenézte a második kongresszus csatlakozási téziseit, a 21 pontot, és azt akarta, hogy a csatlakozás feltételei politikaiak, s ne szervezetiek legyenek. Ezért szegült ellene annak, hogy a III. Internacionálé az olasz pártot illetőleg élesen tegye fel a kérdést, és kizárja az opportunistákkal Serratit.7 Ezzel az állásfoglalással, mely szinte 6

1921 januárjában a KPD nyílt levélben fordult a német munkáspártokhoz (a szociáldemokratákhoz,

független szociáldemokratákhoz és a KAPD-hoz), valamint az Általános Német Szakszervezeti Szövetséghez a közös fellépés ajánlatával olyan kérdésekben, mint a munkásosztály gazdasági helyzetének javítása, béremelések és az árak ellenőrzésének követelése, munkás önvédelmi szervezetek létrehozása és a jobboldali paramilitáris szervezetek feloszlatása vagy a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok fölvétele Szovjet-Oroszországgal (Offener Brief an ADG, AFA, AA, FA SPD, USPD, KAPD, Die Rote Fahne, Berlin

4. évf. 11. sz., 1921. január 8.). A Nyílt levélre

érdemleges válasz nem érkezett, és ez alkalmat adott a KPD baloldali ellenzékének a Levi ellen irányuló támadásra. A Nyílt levél politikai konzekvenciáinak kibontakoztatására egyébként nem is igen maradt idő, hiszen a Paul Levi lemondása után a KPD-ben érvényesülő offenzívaelméleti elképzelésekben, illetve a március akcióban egy a Nyílt levéllel homlokegyenest ellentétes politikai magatartás jutott érvényre, Levi szerint megtörve azt a politikai folyamatot, amelyben a proletariátus egysége létrejöhetett volna, és egyben a KPD komoly hitelvesztését okozva. A márciusi akció után, a III. kongresszuson, a Komintern a német pártnak (is) ajánlott egységfronttaktika mintájaként utalt a Nyílt levélre. – A szerk. 7

Giacinto Menotti Serrati (1872—1926) olasz újságíró, szocialista, majd kommunista politikus. 1911-

től, visszatérve az Egyesült Államokból, egyik vezetője volt a szocialista pártnak, 1915-ig főszerkesztője az Avanti című lapnak. A zimmerwaldi konferencia egyik kezdeményezője volt. 1919ben a párt maximalista szárnyának vezetőjeként a Kominternhez való csatlakozás mellett foglalt állást, ő vezette az olasz küldöttséget a Komintern II. kongresszusán, a továbbiakban azonban ellenezte a pártszakadást, és a pártegység fenntartása érdekében megakadályozta a Kominternhez való csatlakozást. A reformistákkal szemben létrehozta a harmadik-internacionalisták csoportját, 1924-ben

68

pártválsághoz vezetett, vált nyilvánvalóvá Paul Levi veszélyes, végzetes szerepe a német forradalom kifejlődésében. Nevét, tekintélyét, képességét és tudását most arra használja fel, hogy saját, a mozgalom jelen szakaszában már idejétmúlt taktikáját mindenáron érvényre juttassa, hogy a német proletariátus akciókra való törekvését megakadályozza, hogy a mozgalmat az eddigi propagandisztikus keretei közé szorítsa, hogy az Internacionálén belül a jobboldali áramlatot erősítse.

csoportja egy részével csatlakozott a KP-hoz. – Az olasz szocialista párt 1921. január 21-én tartott livornói kongresszusát Paul Levi is részt vett. Az 1919 szeptemberében egyébként a Kominternhez csatlakozott olasz szocialista pártban ekkor három áramlat létezett – a párt vezetője, Giacinto Serrati mögött tömörült a centrum, a „maximalisták csoportja”, a szocialista párt legerősebb frakciója; a jobboldal vezetője Filippo Turati volt, aki ugyan megpróbálta megakadályozni a Kominternhez való csatlakozást, ám nem kívánt pártszakadást előidézni; a párt balszárnyát, a későbbi kommunista pártot Amadeo Bordiga és Nicola Bombacci vezette. A Komintern II. kongresszusa, amelyen csak a balszárny és a centrum vezetői vettek részt, választás elé kényszerítette Serratit, aki általában véve egyetértett ugyan a Komintern politikai vonalával, nem kívánt azonban szakítani, mint azt a 21 pont követelte volna, Turatival. A döntés a livornói kongresszusra maradt, amelyen a párt belső vitái az észak-olasz és szicíliai sztrájkok és gyárfoglalások összeomlását követő elkeseredett hangulatban kiéleződtek. A Komintern emisszáriusainak, a 21 pontban megfogalmazott politikai követelmények betartásának ellenőrzésével megbízott Rákosi Mátyásnak és Christo Kabakcsievnek a föllépése éppenséggel nem mérsékelte ezeket az ellentéteket. Serrati Levihez fordult tanácsért, és Levi megpróbált közvetíteni a Komintern álláspontja és Serratié között, kísérletét azonban a két, Levi szerint meglehetősen arrogánsan és minden taktikai érzék híján föllépő Komintern-képviselő meghiúsította (Rákosi szereplése egyébként a párt balszárnyához tartozó Gramsciban is visszatetszést keltett). Levi, akit felbőszített a fellépésük és alkalmasint a Komintern által gyakorolt „távirányítás” is, támogatta Serratit abban, hogy a 21 pont elutasítása mellett döntsön, a pártszakadás azonban föltartóztathatatlannak bizonyult: a Serrati-szárny kivált a Kominternből, a Bordiga vezette balszárny pedig létrehozta az olasz kommunista pártot. A livornói konferenciáról a Kominternnek tett jelentésében Levi megpróbált a Serrati-csoport Komintern-tagságának a fönntartása mellett érvelni, és meglehetősen élesen nyilatkozott a Komintern kiküldötteiről; egyikük – Rákosi Mátyás – azonban Berlinbe is követte őt, és a KPD február 22–24-i ülésén félreérthetetlenül fenyegető célzást tett arra, hogy a „pártszakítás” nemcsak az olasz szocialisták kongresszusán volt helyes eljárás, de az opportunistáktól

való

megszabadulás

érdekében

más

pártokban,

esetleg

a

KPD-ban

is

alkalmazandónak bizonyulhat. Levi, aki szerint az ismételt pártszakítások politikája a kommunista mozgalom halálát jelentette volna, a livornói kongresszus megítélésében kisebbségben maradt saját pártjának vezetésében, és leköszönt pártelnöki tisztéről. – A szerk.

69

Ennek az ellentétnek előbb-utóbb válságig kellett élesednie. Paul Levi, aki a lemondással való fenyegetőzést megszokta egyéni diktatúrája céljára fölhasználni, miután az olasz kérdésben kisebbségben maradt a pártválasztmányban, lemondott a pártvezetőségben elfoglalt helyéről, és – mint mondta – mint közkatona fogja szolgálni a pártot. De erre, sőt a pártkereteken belül lehetséges ellenzéki szerepre sem volt képes. Nem volt benne elég erős az ügy szeretete, hogy egyéniségét oly mértékben alá tudta volna rendelni, mint az a munkásmozgalomban szükséges. A márciusi akciót nem helyeselte. De ahelyett, hogy – mint fegyelmezett párttag – minden erejével azon lett volna, hogy a párt egységesen állja a harcot, nem állta. Nevét és tekintélyét a defetizmus és a szabotázs szolgálatába állította. Az akció befejezése után pedig – a párt megkérdezése és engedélye nélkül – röpiratban foglalkozott az akció bírálatával. Ez a bírálat pedig (eltekintve híradásának eddigi körülményeitől [sic!])8 kívül helyezi Paul Levit a III. Internacionálén. Mert az itt kifejezett bírálat nem az az önbírálat, mely kommunisták között megengedett, sőt szükséges. Ez a bírálat nem kommunista szemmel vizsgálja az akció hibáit, hogy tanulságokat vonjon le belőle. Hanem mindenhonnan összehordja a kommunisták ellen szórt rágalmakat (puccs, anarchia, moszkvai megrendelése az akciónak stb.), melyeket belső jólértesültségének látszatával, nem hitelesen és kerülőutakon megszerzett jegyzőkönyvekkel, bizalmas tárgyalások összefüggésükből kiszakított részeivel stb. támaszt alá. Nem csoda, hogy a szociáldemokrata és polgári sajtó ujjongva olvasta Paul Levit, s hasábszámra nyomja utána röpirata érdekes részeit. A kommunista párt azonban csak elemi kötelességét teljesítette, ha ezek után kizárta Paul Lévit soraiból. Nincs ember, akinek akkora a tehetsége és akkora érdeme lehetne, hogy joga legyen ellenszegülni a forradalom szükséges útjának, hogy szabadságot nyerjen a forradalmi proletariátus akcióit meggátolni és nehéz harcban álló pártját hátba támadni. Az az erélyesség, mellyel a VKPD egykori vezérével elbánt, nemcsak helyes és szükséges volt, hanem a párt egészséges forradalmi fejlődésének biztos jele. Meg vagyunk róla győződve, hogy a német forradalmi proletariátus érteni és helyeselni fogja a párt eljárását, és a további múlhatatlan küzdelmek a márciusi akció legfőbb tanulságának, a centralizáció és fegyelem szükségességének, az életbe való átvitelének segítségével erélyesebbek, egységesebbek és ezért sikeresebbek lesznek. Paul Levi kizárása a múlttal való végső leszámolást jelenti; a múlttal, amely nem volt hajlandó meghajolni a jövő előtt. Így el kellett távolítani az útból: a forradalmi proletariátus forradalmi akcióinak útjából. 8

Talán eltekintve kiadásának egyéb körülményeitől állhatott a kéziratban, és ennek a félreolvasásából

származott az értelmetlennek tűnő szöveg a zárójelben; bár az utalás így sem világos. – A szerk.

70

A német ultimátum és a világválság1 Amikor ezeket a sorokat írjuk, még nem dőlt el a német válság sorsa. A Fehrenbach–Simonskormány2 ugyan lemondott már, de még sincs végleges határozat azt illetőleg, hogy ki legyen az utódja: csak a legnagyobb valószínűség szól amellett, hogy Stresemann, a nagytőkés Stinnes-párt vezetője veszi át a vezetést: a már csak frázisokal leplezett nagytőke-vezetés helyett a nagytőke semmivel sem takart, cinikusan leplezetlen uralma. Nem dőlt még el az sem, hogy az antant ultimátumára mi lesz az új kormány válasza. És a nyugati válsággal „véletlenül” egy időben lezajló sziléziai válság3, a lengyel nacionalisták betörése sem 1

Proletár, Wien 1921. május 12. (II. évf., 19. [46.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács:

Organisation und Illusion (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 16. skk. o. – A szerk. 2

Konstantin Fehrenbach (1852–1926) német centrumpárti politikus, teológus, jogász. 1903–1918-ig

birodalmi parlamenti képviselő volt, 1918-ban a weimari nemzetgyűlés elnöke. 1920–21-ben a polgári középpártokból alakult kisebbségi kormány birodalmi kancellárja volt, e minőségében Németország képviselője a spai (1920) és londoni konferencián. Az antant hatalmak által Németországra eredetileg kirótt 226 milliárd aranymárkás összeggel szemben a londoni konferencián a német kormány 30 milliárd aranymárkát ajánlott föl. A német ajánlatot az antant-kormányok elutasították, és figyelmeztetésképpen megszállták Düsseldorfot és a Ruhr-vidék egy részét. A jóvátételi összeget május 5-én 132 milliárd márkára mérsékelték, Fehrenbach azonban május 10-én lemondott. – Walther Simons (1861–1937) német jogász és politikus. 1920 júniusától 1921 májusáig a Fehrenbach-kabinet birodalmi külügyminisztere, Németország képviseletében jelen volt a spai és londoni jóvátételi tárgyalásokon. 1922–29-ig a birodalmi bíróság elnöke, Friedrich Ebert halála (1925) után Hindenburg megválasztásáig ő viszi a birodalmi elnöki ügyeket. 1927-től a lipcsei egyetem tanára volt. – A szerk. 3

A korábban Poroszországhoz tartozó Felső-Sziléziát a nyelvi megoszlás alapján és a 13. wilsoni

pont értelmében létrehozandó Lengyelország szénbányászatának biztosítása érdekében a Lengyel Nemzeti Bizottság már 1918-ban Lengyelországnak követelte Párizsban. A versailles-i szerződés a terület jelentős részének hovatartozása tárgyában népszavazást írt elő (angol és amerikai javaslatra, amely Franciaország közép-európai súlyát kívánta csökkenteni). A német befolyás biztosítására egy 1919. október 14-i törvény Oppelni kormányzati körzetet tartománnyá nyilvánította, és német szabadcsapatok szállták meg a területet; ezeknek azonban a versailles-i szerződés értelmében ki kellett vonulniuk, és 1920 februárjában francia és olasz ellenőrző csapatok vették át a helyüket. 1920. augusztus 18-án kitört, a sikertelen 1919. augusztusi kísérletet követő második lengyel felkelés, amely ugyan nem érte el célját, hogy tudniillik még a népszavazás előtt döntést csikarjon ki, de hatására feloszlatták a biztonsági erőket, és helyükre új, a vidéki területeken túlnyomórészt lengyelek alkotta

71

bontakozott ki még egészen. Nem világos még az, hogy hogyan fognak hozzá állást foglalni a német és a lengyel kormányok, és – legkevésbé – hogy mit fog tenni az antant. A helyzet tehát legkevésbé sincs tisztázva. Mégis: a német válság körvonalai ma már meglehetős élesen állnak előttiink. Úgy is, mint Németország belső kérdése, úgy is, mint a világkapitalizmus egyik, talán a közeljövőben döntő fontosságú fejezete. Németország számára, az ma már világos, nincs választás aközött, hogy elfogadja-e az antant ultimátumát, vagy sem. Az ellenállás gondolata ma már mint frázis is alig szerepel. Nincs is szükség már rá. A burzsoázia és a kispolgárság egységes frontja a forradalmi proletariátus ellen meg van már anélkül is teremtve – és a nemzeti egység, a nemzeti felbuzdulás máskülönben sem szolgált volna más célt. Komoly ellentállásra úgysem gondolt soha senki. Fontosabb azonban ennek a nemzeti egységfrontnak belső kialakulása. Tehát az a kérdés, hogy a német kapitalizmus a maga további fennállását hogyan képzeli összeegyeztethetőnek a kíméletlenül kemény feltételekkel. Más szavakkal: milyen eszközökkel fogja ezeket a terheket áthárítani a proletariátusra – és a kispolgárságra; hogyan fogja a francia tőkések profitja mellett a saját hasznát is kisajtolni a német dolgozókból. E tekintetben mindig élesebben lepleződik le a német nagytőke, a Stinnesék politikája. Stinnes és Loucheur egyszerűen összejátszanak: Stinnes és Loucheur – ha magukra hagynák őket, vagyis ha az üzlet „demokratikus”, „közérdekű” politikai leplezgetése feleseges lenne, ha korlátlan lenne a nagytőke diktatúrája – huszonnégy óra alatt meg tudnanak egyezni egymással. Ebbe az irányba viszi, ha óvatosan is, Stinnesék sajtója a „közvélemény” irányítását. Csak a főorgánum,. a „Vossiche Zeitung” szólta el magát a minap, amikor egy

biztonsági alakulatok kerültek. A népszavazás során 707 ezren voksoltak a Németországhoz, 478 ezren a Lengyelországhoz való csatlakozás mellett. Az antant-bizottság a terület felosztását latolgatta, közben azonban 1921. május 3-án Wojciech Korfanty vezetésével előbb általános sztrájk kezdődött, majd kirobbant a harmadik lengyel fölkelés, amelyet német szabadcsapatok fékeznek meg. Franciaország követelésére Friedrich Ebert betiltotta a szabadcsapatok tevékenységét, és 1921 októberében, népszövetségi döntés nyomán, kivonulnak Felső-Sziléziából. A terület hovatartozásáról (felosztásáról) az 1922. május 15-én elfogadott genfi konvenció döntött. – Wojciech Korfanty (Adalbert Korfanty, 1873–1939) jogász, közgazdász. 1903-tól 1918-ig a birodalmi gyűlés és a porosz Landtag kereszténydemokrata képviselője. 1919-ben Felső-Szilézia népszavazási biztosaként tevékenykedett, 1923-tól a lengyel kormány elnökhelyettese. 1926 után ellenfele volt Pilsudski diktatórikus törekvéseinek, 1930-ban letartóztatták, a későbbiekben emigrációba kényszerült. – A szerk.

72

körlevélben azzal dicsekedett, hogy éppen ő az, ami a legteljesebb mértékben megérdemli a franca megszálló hatóságok jóindulatát és támogatását. A német nagytőke tehát már beállította magát az összes követelések teljesítésére – legyenek azok anyagi teljesítmények vagy. német területek megszállása. Ez azt jelenti, hogy a nagytőke most leszámolt a háború elvesztésének tényével. Az eddigi politika szakadatlan kísérlet volt elkerülni a háború elvesztésének végső gazdasági következményeit: nyitva tartani Németország számára az utat egy esetleges újabb imperialista fejlődés felé. Ma a német nagytőke leszámolt azzal, hogy elvesztette a háborút, hogy Németország gazdasági önállósága es terjeszkedési lehetősége megsemmisült. Most kísérletet tesz arra, hogyan tud a francia fennhatóság alatt elhelyezkedni és boldogulni. Ez persze „áldozattal” jár. Ezeket az áldozatokat elsősorban a proletariátusnak kell hoznia; a növekvő munkanélküliség, a munkabérek leszállítására, a munkaidő felemelésére irányuló tendenciák már ma is éreztetik hatásukat. De a munkásság teljesítőképessége – még ha meg is lenne benne erre a hajlandóság – erre nem elegendő: a kispolgári tömegek „áldozatkészségét” is igénybe kell venni. És ezen a két ponton fognak – hosszabb vagy rövidebb idő múltán – a béke belső következményei megnyilvánulni: egyfelől az osztályharc kiélesedésében a proletariátus felé, másfelől a nagytőke és a kisburzsoázia folyton növekvő érdekellentétében. Az ellenforradalom egységfrontjának napjai alighanem meg vannak számlálva. De még egy ponton jelent lényeges tisztázódást az így alakult helyzet a német belső osztályharc számára. Az a tény, hogy a háború így fejeződött be – mert Németország most fogja csak igazán megérezni a háború és a béke gazdasági következményeit – végleges csődbe vitte a kispolgári szociálpacifisták politikáját, még pedig úgy az SPD, mint az USPD részéről. Kiderült, hogy az ő nyugat felé, a békés megegyezés felé orientált politikájuk, melynek kedvéért a munkásság minden forradalmi megmozdulását megakadályozták, melyért az Oroszországgal való kapcsolatot feláldozták, csak a nagytőkének hozott gyümölcsöt. Az uszítóan nacionalista és imperialista német nagytőkének sikerült halálos ellenségével, a francia nagytőkével megegyeznie. Az általa elbolondított és járószalagon vezetett kispolgári „szocializmus” pedig elérte a német munkásságnak gazdasági fehér terror, a német és francia tőke közös, dupla kizsákmányolás[a] alá jutását. A kommunisták igaza, hogy ebből a helyzetből csak a proletariátus forradalma jelenthet kivezető utat a dolgozók számára, rövidesen a félrevezetettek előtt is világossá kell hogy váljék. A világpolitika szempontjából a mai helyzet Franciaország teljes győzelmét jelenti Anglia felett. Lloyd George „híres” diplomáciai ügyessége nem tudott más eredményt elérni, mint a Ruhr-vidék megszállásának rövid terminusra való elhalasztását, de nem bírta

73

megakadályozni azt, hogy a franciáknak bármikor, a nem teljes teljesítmény ürügye alatt . joguk legyen kezüket a szénvidékre rátenni. Mert a válság kiélesedése ma már nem is annyira a kárpótlás és a jóvátétel körül forog – amiben közvetlenül az antant országok kispolgári rétegei vannak érdekelve –, hanem az európai szénmonopólium és azzal összefüggésben a nehézipari monopólium körül. A francia nagytőke a béke révén megszerezte már a Saarmedencét és a lotharingiai ércbanyákat. Ha a Ruhr-vidék közvetlenül (és Szilézia a lengyel hűbéres révén) francia gazdasági fennhatóság alá kerül, akkor ezen a téren a francia monopólium megdönthetetlen. És mivel Németország így kikapcsolódik a versenytársak közül, mivel az orosz szénexport ma még nem jön tekintetbe, Franciaország, Amerika mellett, Anglia legkomolyabb versenytársa lesz. Tegyük hozzá, olyan versenytársa, akivel – valutáris és szállítási okokból – Anglia nem igen lesz képes konkurálni. Ha most már meggondoljuk, hogy a mostani angol bányászmozgalmat a széntúlprodukció előzte meg, hogy az általános munkabér-leszállítás elleni proletárdefenzíva első nagy csatája volt, akkor világos lesz előttünk, mit jelent a Ruhr-vidék francia megszállása az angol gazdasági élet, a belső angol osztályharc szempontjából. Franciaország, mely hosszú ideig csupán mint az ellenforradalom politikai vezére szerepelt, most, úgy látszik, a gazdasági vezetést is kezébe igyekszik venni. Lehet, hogy Sziléziában is arra fog kényszerülni, amire Magyarországon a Károly-féle dunai monarchia tervével kapcsolatban kényszerült: dezavuálni Korfanty urat és a lengyel nacionalistákat; lehet, hogy a Ruhr-vidék megszállását is el kell odázni. Mindenesetre ennek a politikának a körvonalai mindig élesebben rajzolódnak ki – és mindig világosabb lesz a konkurensnek, Angliának tehetetlensége vele szemben. Anglia Amerikával való érdekellentétei miatt mindig erősebben jut vele szemben igen veszedelmes elszigeteltségbe. Nem mondhat le a Franciaországgal való szövetségről, noha ezért mindig nagyobb és nagyobb ár[a]t kell fizetnie. Ma a Rajna mellett, holnap valószínűleg Sziléziában – holnapután esetleg, ha Kemal pasa győzelmei tovább tartanak, Kis-Ázsiában is. És ebből a szövetségből nehezen lehet kiugrani. A Japánnal való szövetség Kanada és Ausztrália miatt veszedelmes számára; Németország és Oroszország belpolitikai okokból nem jönnek tekintetbe. Az antant fennmaradása tehát létkérdés az ő számára. Annál is inkább, mert az újabb időben Amerika mindig erősebben avatkozik be az európai és a világpolitikába, és egy francia–amerikai közeledés (bár Viviani4 amerikai útjának eredményei még nem 4

René Viviani (1863–1925) francia politikus, jogász. 1893–1902 és 1906–1922 között parlamenti

képviselő, 1922–23-ban szenátor, 1906-tól 1910-ig munkaügyi, 1913-ban oktatásügyi miniszter, 1914-

74

ismeretesek) egyáltalában nincsen kizárva. Ezért kénytelen – legégetőbb gazdasági érdekei ellenére – lépésről lépésre meghátrálni Franciaország követelései előtt, áldozatokat hozni, hogy az antant összetartozásának látszatát megőrizze. Ez az ellentét az antanton belül persze nem támogatja a német kispolgárok bárgyú reményét, hogy ebből az ellentétből nekik hasznuk lehet. Németországgal szemben az antant még sokáig össze fog tartani. De ez az ellentét igenis a világválság közeljövőben várható kiélesedését jelenti, és akkor nincs kizárva, hogy már Anglia fog a válság középpontjában állani.

15-ben miniszterelnök, 1915-től 1917-ig igazságügyi miniszter. 1920–21-ben Franciaország képviselője volt a Népszövetségben, 1921-ben a washingtoni leszerelési tárgyalásokon. – A szerk.

75

A harmadik kongresszus előtt1 A III. Internacionálé második világkongresszusa akkor kezdett ülésezni, amikor a vörös csapatok győzelmesen vonultak előre a közép-európai ellenforradalom szívébe. A harmadik kongresszus alighanem a Németországban levert márciusi felkelés hatása alatt ülésezik. Mégsem túlzás, ha azt mondjuk: a világforradalom jóval előrehaladottabb és jóval több bizakodásra okot adó szakaszában ülésezik majd, mint előde. Itt még csak érintőlegesen sem vázolhatjuk fel a forradalom javára megváltozott világhelyzetet. Arra kell szorítkoznunk, azokat a mozzanatokat kell kiemelnünk, amelyekből a harmadik kongresszus feladatai és problémái adódnak. És itt az első helyen a munkásmozgalom fokozódó differenciálódása áll. Sohasem kételkedhettünk abban, hogy a proletariátus forradalmasodása nem a kezdetben kicsiny kommunista pártok mechanikus felduzzadása, nem a munkástömegek jobbról balra tartó sétaútja, hanem szükségképp súlyos, megrázkódtatásokban bővelkedő ideológiai válság. A második kongresszus előtt öltötte ez a válság a legveszélyesebb alakot: a centrum látszólagos közeledésének, a tisztázatlanság szervezeti formájának, az ingadozásnak és Moszkva elárulásának alakját. Moszkva divatba jött. Fennállt a veszélye a forradalmi szervezetek – számbelileg rendkívüli – növekedésének, és hogy ezzel egyúttal teljesen felhígul forradalmi energiájuk. A második kongresszus csatlakozási feltételei kiküszöbölték ezt a veszélyt. Színvallásra kényszerítették a centristákat – és ezzel szétrobbantották a kialakulófélben lévő erős mozgalmat. Mára nem csak e csoportosulás legerősebb pártja, az USDP omlott össze. Az a szükségszerűség, hogy a centrum önálló Internacionálévá szerveződjön, egyszersmind hanyatlásának is kezdete. A centristák ugyanis azért tülekedtek a III. Internacionáléba, hogy megszabaduljanak a kommunisták radikalizmusának attól a „piszkos konkurenciájától”, amely kíméletlenül leleplezte a forradalmi jelszavaik és opportunista tetteik között tátongó szakadékot. Lehet, hogy a centrum bomlási folyamata nem olyan gyors, mint sokan gondoltak, de feltartóztathatatlanul halad előre. Már csak azért is, mert a világgazdasági válság pergő eseményei a vártnál előbb színvallásra kényszerítenek minden opportunista vezető réteget. A VKPD márciusi akciója radikálisan véget vetett az USP ingadozásának és forradalmi diplomáciájának. Az angol

1

Vor dem dritten Kongress, Kommunismus, Wien 1921. május 15. (II. évf., 17–18. sz.), 583–592. o. –

Kötetben németül: Georg Lukács: Vor dem dritten Kongreß, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 72. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

76

bányászsztrájk pedig nem csekélyebb eredményt hozott, mint a „hármasszövetség” teljes összeomlását, a trade-union-bürokrácia tekintélyének meglepően széles körű és mély megrendülését a brit proletariátus szemében: megteremtette egy valóban akcióképes kommunista párt létrejöttének a feltételei. Túlzás nélkül mondhatjuk: az ellenforradalom e nyugat-európai fellegvárának összeomlása nagyobb jelentőségű, mintha Varsó elestével maga a közép-európai fellegvár omlott volna össze.

I. A második kongresszus tehát teljesítette fő feladatát, megakadályozta a mensevizmus behatolását a kommunista szervezetekbe, és előmozdította a kommunista tömegpártok létrejöttét anélkül, hogy kompromisszumot kellett volna kötnie az opportunista vezetőkkel. Csakhogy a védekezéshez a belső mensevizmus ellen nem elég a külsődleges, mechanikus védekezés. A mensevizmus belülről fenyegető veszélye is a térhódító kommunizmusnak. Mert ahogy a forradalmi folyamat halad előre, a munkástömegek (és a vezető rétegek) is szakadatlanul fluktuálnak, hol elszánt-forradalmi lendülettel nyomulnak előre, hol tétováznak, ingadoznak és vissza akarnak fordulni, vagy éppen fordítva, amely utóbbi esetben a tömegek és a vezető rétegek viszonya rendszerint a visszájára fordul. A mensevizmus, amely tagadja a forradalmi világhelyzetet és a forradalmi cselekvés ebből következő szükségszerűségét, egyúttal belső problémája is minden kommunista pártnak. Mégpedig olyan probléma, amelyet sohasem lehet egyszer s mindenkorra elintézni, mert a forradalom minden szakaszában, minden olyan helyzetben, amely a pártot szervezeti vagy taktikai átállásra kényszeríti, vagy akár csak felveti annak szükségességét, hogy a jelszavakról át kell térni a tettekre, újra és újra felmerül. A kommunista pártok növekedése a forradalom alatt nem lehet sem mechanikus gyarapodás, sem organikus növekedés. Sokkal inkább abból adódik, hogy a párt szervezetileg kiaknázza a legszélesebb tömegek gazdasági helyzetének és ideológiájának a válságos idők előidézte fellazulását; hogy kiaknázza az effajta fluktuációkat; hogy kiveti magából a jobbra tolódó vezető rétegeket (és esetleg az őket követő zavaros tömegeket); hogy magához ragadja azokat a munkásrétegeket, amelyek a becsületes, forradalmi cselekvés útjára kényszerülnek. De a kongresszus feladata ebben a kérdésben nem csak ennyi. Bizonyos értelemben joggal állíthatjuk ugyan, hogy a csatlakozási feltételek (a második kongresszus más vezérelveivel összefüggésben) csirájukban tulajdonképpen tartalmazzák a forradalmi cselekvés minden előfeltételét; hogy akcióképes kommunista pártok teremtéséhez elég

77

lelkiismeretesen végrehajtani őket. Mindazonáltal a márciusi akció egyik legfontosabb tanulsága, hogy egyszerű szervező munkával lehetetlen forradalmi

szervezeti formákat

teremteni. Ahhoz, hogy maga a proletariátus ne csak elméletileg fogadja el helyesnek ezeket a formákat, hanem szívvel-lélekkel a magáévá is tegye őket, ahhoz szükségképp forradalmi akciókban kell kiállniuk a próbát. Vagy szükségképp egy akcióban kell lelepleződnie – és többnyire

így

lesz

–,

hogy

[a

kongresszusi

elvek]

végrehajtása

elmaradt,

és

nélkülözhetetlenségükről szemléltető oktatás kell meggyőzze a munkásokat. Ere a márciusi akcióban a legnagyobb mértékben sor is került; a jugoszláv pártnak a fehér terror első napjaiban mutatkozó összeomlása volt a nyitány, de európai méretekben mégiscsak a márciusi akció volt a legnagyobb szabású szemléltető oktatás. A harmadik kongresszus számára fontos feladat adódik. A Kommunista Internacionálé, amelynek feladata, hogy meggyorsítsa a pártok növekedési folyamatát és ezáltal a forradalmat, nem lehet fatalista néző, nem bízhat rá mindent a történelem leckéire. Ahogy a második kongresszus sok tekintetben a világproletariátus közkincsévé tette – különösen a legkülönbözőbb fajtájú mensevikekhez való külső viszonyulás kérdésében –

a magyar diktatúra tanulságait, a harmadik

kongresszusnak is minden tanulságot le kell vonnia a márciusi akcióból, a belső mensevizmus problémájából, és ezeket a tanulságokat elméletileg, taktikailag és szervezetileg egyaránt hasznosítania kell.

II. Tekintve, hogy a belső mensevizmus főként akkor jelentkezik, amikor a párt a propagandáról áttér a cselekvésre, és mert a merőben szervezeti kérdések kapcsán ritkán lepleződik le igazi lényege (ellentétben a külső mensevizmussal, amely kész üres szólamokkal támogatni a III. Internacionálé politikáját, ám a szervezeti követeléseknek nem hajlandó eleget tenni, a belső mensevizmus szavakban mindig hitet tesz a kommunista szervezet mellett, de ha tettekre kell váltani a dolgot, azt szabotálni fogja), adódik a harmadik kongresszusszámára a feladat: tisztáznia kell az akció kérdésének elméleti, taktikai és szervezeti vonatkozásait. Ebből a szempontból ugyanis – a jobb- és a baloldalon egyaránt – a legszörnyűbb gondolati zűrzavar és veszedelmesen mechanikus gondolkodásmód uralkodik. Már ahogy az államhatalom meghódításának kérdéséhez nyúlni szoktak, az is félreérthetetlenül jelzi ezt. Egyfelől a KAP vezetősége elvet minden olyan akciót, amely – közvetlen érdekeiket kihasználva – széles munkástömegeket mozgathatna meg, mondván, hogy az ilyen akció nem

78

a „végső” célra, nem az államhatalom meghódítására irányul, és ezért „opportunista”. Másfelől a kommunisták jobbszárnya is elutasít minden akciót, azzal az ürüggyel, hogy a viszonyok még nem „értek meg” a hatalom meghódítására, hogy a forradalom egyelőre „előkészületi szakaszánál” tart. Ami a pillanatnyi helyzet értékelését illeti, ezek a felfogások egyformán történelmietlenek. Mindössze abban különböznek a mensevikek közismert történelmietlen nézetétől, amely még mindig az osztályharc korábbi fázisát tekinti érvényesnek, és nem vesz tudomást imperializmusról, világháborúról és világforradalomról, hogy elismerik ugyan a világforradalom jelenlegi korszakának a korábbiaktól eltérő voltát, de ezen a korszakon belül éppúgy képtelenek megérteni az egyes szakaszok újdonságát és kvalitatív sajátszerűségét, tehát éppúgy képtelenek a történelmi megközelítésre, ahogy a mensevizmus képtelen felfogni az egész jelenkort. Ez a történelmietlen-mechanikus gondolkodásmód a legnyilvánvalóbban abban mutatkozik meg, hogy az akciókat mindkét irányzat elszigetelten, azaz csak közvetlen politikai következményeikkel (az államhatalom meghódítása vagy fehérterror) és technikai-szervezeti feltételeikkel összefüggésben vizsgálja; az akciók legfontosabb mozzanatát, azt ti., hogy a proletariátus osztálytudata készíti elő őket, és erre is hatnak vissza, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja. A jobboldal fatalista módon az osztálytudat „természettörvények” diktálta felvirágzására vár, és az akció napját addig halogatja, amíg a győzelemnek ezek a szubjektív feltételei az objektív feltételekkel párhuzamosan zárt egésszé nem

ki nem bontakoznak. A baloldal viszont – ugyanilyen

mechanikus-fatalista módon – máris meglévőnek feltételezi ezt az osztálytudatot, a proletariátus szubjektív érettségét a forradalomra. Ily módon az akcióból hol üres frázis, hol forradalmi fétis lesz. Ami elrekeszti az utat annak valóban történetei vizsgálata elől, hogy vajon az adott történelmi körülmények között milyen taktikai művelet tekinthető akciónak? Mert a propaganda és az akció (akárcsak az offenzív- és a defenzív akció) határa cseppfolyós. Röpcédulákat osztogatni a fehérterror Budapestjén kétségtelenül akció, ugyanez – teszem azt – Párizsban legfeljebb egy akció propagandisztikus előkészítéseként értékelhető. Másrészt az angol kommunisták intenzív leleplező propagandája a bányászsztrájk idején, Williams kizárása stb. (már amennyire ezt ilyen távolságból meg lehet ítélni) akciónak számít, míg egy hasonló tömegmegmozdulás esetén a VKPD részéről ugyanez a magatartás merőben passzív magatartás volna. Az osztályharc általános helyzete, a forradalmi, illetve ellenforradalmi erők nagyságának alakulása, a kommunista párt és a proletártömegek kapcsolata – ezek a szempontok határozzák tehát meg, hogy a párt magatartását aktivitásnak, előkészületnek vagy éppenséggel puszta kivárásnak kell-e tekintenünk.

79

A második kongresszus csatlakozási feltételei tehát egyszerre nyújtottak védelmet a külső és belső mensevizmus ellen. És mert ez volt a céljuk, szükségszerűen a szervezeti kérdésekre kellett koncentrálniuk. A mechanikusan gondolkodó opportunisták jó ösztönnel foglaltak állást a szervezeti keret ellen. A szervezet ugyanis az a forma, amely átvezet a politikai-gazdasági meggyőződéstől a cselekvéshez, és mint ilyen, egyetlen biztosítéka az igazi forradalmi cselekvésnek, annak, hogy a III. Internacionáléhoz való csatlakozásból valóban kommunista pártok jöjjenek létre. Ám ez a csatlakozás maga is forradalmi folyamat. A válságok, amelyeken a két kongresszus között az egész munkásmozgalomnak át kellett mennie, Halle, Tours és Livorno, a Levi-eset a VKPD-ben, a lappangó Smeral-válság Csehszlovákiában, félreérthetetlenül tanúsítják, hogy a csatlakozási feltételeknek nem lehet puszta elfogadásukkal eleget tenni; hogy – mint a harcoló proletariátus igazi szervezeti formái – csak harcokban, csak a harcok tanulságai és tapasztalatai révén válhatnak a proletariátus élcsapatának igazi közkincsévé. A válságok a centrumpártok meghasonlásának válságaival kezdődtek. A opportunisták nagyon is jól látták, mi vár rájuk, és minden eszközzel szabotálták a halálos ítéletükkel felérő folyamatot – például amikor az USP kongresszusának siettetésével megakadályozni igyekeztek, hogy a forradalmi proletariátus megértse a feltételek jelentőségét. Mindhiába. A szakadás mindenütt bekövetkezett, a proletárok – a centrista vezetők akarata ellenére – tömegestől áramlottak a III. Internacionáléba. De ennek a válságnak a megoldása egy újabb válság kezdetét jelentette: a válságét, mellyel a csatlakozási feltételek belső megvalósítása járt. Nem véletlen, hogy a német Levi-válság Serrati-válsággal kezdődött. Amikor Paul Levi védelmébe vette Serratit és a csatlakozási feltételek rejtett szabotálását Olaszországban, voltaképpen a VKPD-n belül próbálta meggátolni a csatlakozás belső végigvitelét; ez a szándéka a márciusi akciót követő vitákban nyíltan kifejezésre jutott. A második kongresszus határozatainak megvalósítása itt vezet át bennünket a harmadik kongresszus feladataihoz. A második kongresszus meghatározta azt az irányt, ahogy a kommunista pártoknak meg kell szerveződniük. Ez a folyamat megkezdődött – mert nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat: még korántsem jutottunk el e folyamat végére, épp csak a kezdeteknél tartunk. A harmadik kongresszus feladata lesz, hogy ezt a növekedést és ezt a konszolidációt a kommunizmus szellemében felülvizsgálja; hogy kiküszöbölje a válságokat, amelyekben ez a növekedés megnyilvánult; hogy megtalálja azokat az irányelveket, amelyek az egészséges továbbfejlődés bázisát alkothatják. A csatlakozási feltételek részben megoldották ezt a feladatot. A kongresszus feladata részben csak annyi, hogy ellenőrzést, kommunista döntőbíráskodást gyakoroljon. És gondoskodjon arról, hogy

80

azok a forradalmi munkások, akik a forradalmi folyamat ingadozásainak következtében – jobbra vagy balra – letértek a helyes a útról (PSJ vagy KAP), vezetőik akarata ellenére is visszataláljanak a kommunista Internacionáléba. Van itt egy mozzanat, amelyet külön ki kell emelnünk. A kommunista párt kialakulása előfeltételezi ugyan az objektív forradalmi összhelyzet meglétét és a kapitalizmus válságát, de korántsem egyszerűen és automatikusan függvénye a felbomló polgári társadalomnak. Igaz ugyan, hogy a forradalom kibontakozása és a párt fejlődése között a legbensőségesebb összefüggés van. Ez az összefüggés azonban egyrészt kölcsönhatás, másrészt egyáltalán nem jelent mechanikus párhuzamosságot. Hogy az egész mensevizmusproblémából (a nem-orosz proletariátus számára) ilyen váratlanul sorskérdés lett, nagymértékben éppen a párt aktív forradalmi szerepének a félreismerésén alapszik; azon a tévhiten, hogy az objektív forradalmi helyzet

megléte szükségszerűen maga után vonja a proletariátus szubjektív forradalmi

érettségét. Az utóbbi év tapasztalatai ellenben azt mutatják, hogy a burzsoázia gazdasági válságával párhuzamosan mélyreható ideológiai válság megy végbe a proletariátusban, és ennek a válságnak a szellemi és szervezeti kifejeződése nem más, mint éppen a mensevizmus. Nem csak a burzsoázia és a burzsoázia uszályába került kispolgári rétegek nem adják meg magukat ellenállás nélkül az „elkerülhetetlennek”. Szemlátomást a proletariátus széles tömegeinek is nehezére esik megszabadulni a kapitalista társadalom ideológiai kötelékeitől. A kommunista pártok „aktivitásának” problémáját, tehát az akció egész problémáját csakis akkor tudjuk helyesen megítélni, ha a proletariátusnak ezt az ideológiai válságát állítjuk vizsgálódásunk középpontjába. Itt azonban a helyzet történelmietlen és mechanikus felfogása súlyos veszélyeket rejt magában. A forradalom kibontakozását, éppen azért, mert nem egyenes vonalú fejlődés, hanem mindenekelőtt a proletariátus ideológiai válságának leküzdésében áll, a párt tevékenysége nagymértékben siettetheti, de nagymértékben le is fékezheti. Az objektív gazdasági válságnak egész sor olyan pontja van, ahol talán egyetlen lökés is elegendő, hogy a proletariátus áttörhesse azokat a polgári (vagy kispolgári-forradalmi) előítéleteket, amelyek ideológiai rabságban tartják. Ha a párt elmulaszt egy ilyen alkalmat, talán hosszú ideig nem adódik több, és nincs az a „felvilágosító munka”, amely pótolhatná ezt a mulasztást (Kapppuccs, fémmunkás mozgalom Olaszországban, a decemberi sztrájk Csehszlovákiában stb.) Ellenben az is hiba volna, ha ezeket az alkalmakat elszigetelten vizsgálnánk, és azt állítanánk, hogy a pártnak az ilyen alkalmak kivárására kell összpontosítania figyelmét. Mert egyrészt ez az egész fejlődés maga is folyamat, amelynek. – a rövidség kedvéért – csupán a csúcspontjait emeltük ki. Kisebb léptékben a világválság hétköznapjai is szolgálnak ilyen alkalmakkal, csak

81

épp itt földrajzilag és mennyiségileg kisebb tömegekről van szó. Másrészt az a párt, amelyik az alkalmak passzív kivárására rendezkedett be, szükségképpen tehetetlen lesz, ha majd egy valóságosan kínálkozó lehetőséget kell megragadni és kiaknázni (a Spartakus-szövetség a Kapp-puccs idején). Legyen, tehát egy párt számbelileg és szervezetileg mégoly gyenge, ez a gyengeség sohasem lehet ok a nem-cselekvésre. Lehet, hogy akciója „vereséggel” fog végződni. De az ilyen „vereségek” éppenséggel ösztönzik a proletariátus ideológiai válságainak megoldását. Végül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy a párt nagyarányú mennyiségi növekedése, a kommunista tömegpárt létrejötte egy bizonyos – a priori nem kijelölhető – határon túl a párt szerepének minőségi változását vonja maga után. Immár egészen más nagyságrendben képes, mint korábban, saját iniciatívából hozzájárulni a proletariátus osztálytudatának fejlődéséhez és ezáltal a forradalomhoz szükséges helyzetek megteremtéséhez. Csakhogy a párt növekedése és a növekedésből felelősségérzet a forradalom iránt, nem csak a párt erejének túlértékeléséhez vezethet, hanem, ennél sokkal gyakrabban, annak a taktikának a fenntartásához, amely korábban éppen a gyengeség érzetéből táplálkozott. A gyengeség defetizmusát

nem egyszer-az erő

defetizmusa váltja fel. A párt forradalmi

szerepének és a párt tényleges erejének túlértékelése, illetve lebecsülése önmagában véve egyformán komoly veszély. Míg azonban a szervezeti gyengeség korszakában a tudatosan forradalmi erők mechanikus túlértékelése (puccsizmus) volt a legnagyobb fenyegetés, vagy legalábbis az a komoly akadály, amely a tudatos kommunizmus kialakulásának útjában állt, a tömegpártoknál éppenséggel a cselekvéstő irtózó opportunizmusba való visszasüllyedés a nagyon is aktuális veszély. A pártok növekedése és megerősödése nem mechanikus. Ha pedig mégis mechanikussá teszik, akkor elkerülhetetlen vagy félig-meddig mensevik nézetekhez való visszakanyarodás. Az akció, a forradalom szubjektív tényezőinek dialektikus kölcsönhatása, a párt és a tömegek dialektikus egymásra hatása az az egyedüli eszköz, amelynek segítségével tudatos válsággá lehet fokozni és ily módon le is lehet küzdeni a széles tömegek mensevizmusát, és ezáltal gátat lehet vetni annak a belső mensevizmusnak is, amely gyakori velejárója a tömegpártok létrejöttének. Itt sürgető szükség van a múlt tapasztalatainak és a jövő problémáinak világos, nemzetközi megfogalmazására. Az eddigi nézetek az oroszországi hatalomátvétel kizárólagos hatása alatt álltak, holott az olyan sajátos körülmények között játszódott le (kispolgársággal való kapcsolat, békevágy, agrárkérdés), hogy [tanulságait] sem elméletileg, sem taktikailag vagy szervezetileg nem lehet minden további nélkül Közép- és Nyugat-Európára alkalmazni. A második kongresszus feladata az volt, hogy meghatározza a kommunista tömegpártok kialakulásának szervezeti irányelveit.

82

Ezt a feladatot teljesítette. A harmadik kongresszusnak az lesz a feladata, hogy ezekből a pártokból igazi kommunista pártokat formáljon.

III. Önámítás volna azt feltételezni, hogy minden párt, amely „fenntartás nélkül” csatlakozott a III. Internacionáléhoz, ezzel máris igazi kommunista párt lett. Hogy ez nem így van, tanúsítják a két kongresszus közti esztendőben sok helyütt kirobbant „csatlakozási válságok”, melyeknek részben a harmadik kongresszuson kell megoldaniuk. De még ennél is világosabban mutatkozik meg a dolog a pártok (szekciók) és az Internacionálé viszonyának kérdésében. Végképp kommunistához méltatlan öncsalás volna tagadni, hogy ez a viszony ma meglehetősen problematikus. Problematikus mindenekelőtt

technikai szempontból. A

Végrehajtó Bizottság és az egyes szekciók kapcsolata igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ennek megfelelően a Végrehajtó Bizottság befolyása a pártok akcióira, valóságos szervezetére stb. fölöttébb kérdéses; sem az irányítás, sem az ellenőrzés nem működik úgy, ahogy a tettek Internacionáléjában működnie kellene. Ennek részben technikai okai vannak: Moszkvával nehéz kapcsolatba lépni. De nem szabad szemet hunynunk afölött, hogy ezeknek a fogyatékosságoknak az okai semmi esetre sem kizárólag a technikai nehézségek. Bár minden pártnak törekednie kell e technikai fogyatékosságok megszüntetésére, nem szabad hallgatnunk arról, hogy ebben az ellenforradalmi világban, az ellenforradalmi erők valószínű növekedése mellett, a forradalom térnyerésével esetleg a külső nehézségek is súlyosbodni fognak. A III. Internacionálé zavartalan működésének igazi technikai előfeltételeit csak a forradalom győzelme, a világ szovjetizálódása teremtheti meg. A forradalom győzelmének viszont előfeltétele a működőképes III. Internacionálé. Ez a körben forgás egyértelmű jele annak, hogy ismét a dialektikus kölcsönhatás problémájával van dolgunk. Ha hangsúlyoztuk is, hogy a pusztán technikai nehézségeknél mélyebben fekvő akadályokról van szó, ez nem azt jelenti, hogy tagadnánk a technikai kérdések fontosságát. Ellenkezőleg. Azt állítjuk, hogy a technikai nehézségeket csak akkor lehet sikeresen elhárítani, sőt, elhárításukra tényleges kísérletet tenni, ha előbb kiküszöböltük a szellemi és ezért szervezeti jellegű akadályokat. Más szóval: a kapcsolatok ma lazábbak, mint azt a technikai a technikai nehézségek indokolnák; a szekciók és a Végrehajtó Bizottság kapcsolata már ma is jobb lehetne – ha ezt a szekciók nemcsak szavakban, hanem tettekben is életkérdésként kezelnék. Nézetünk helyességét igazolja, hogy az egyes szekciók egymás

83

közötti kapcsolata, mind, ami a kölcsönös információcserét (a párt belső kérdéseinek beható ismerete, nemzetközi sajtószolgálat, az irodalom terjesztése stb.), mind, ami a közös akciókra való szövetkezést illeti, [is] igen sok kívánnivalót hagy maga után, holott itt nem adódnak elháríthatatlan technikai nehézségek. Gondoljunk csak arra, hogy miért hiúsult meg a nemzetközi összefogás a Szovjet-Oroszország ellen viselt háború idején a fehér Lengyelországba

irányuló

fegyverszállítások

bojkottjának

kérdésében.

A

szekciók

együttműködése hasonló esetben – vélhetőleg – ma sem volna sokkal hatékonyabb. Ezen a ponton az egyes pártok válsága az Internacionálé szervezetének válságába csap át. Mert a tettek Internacionáléja csakis a kommunista pártok egységéből születhet meg, a kommunista pártok pedig lényegükből adódóan minden tekintetben internacionalisták. A második kongresszus megteremtette az Internacionálé megfelelő szervezeti kereteit. Csakhogy ezekbe a keretekbe egyedül az egyes pártok kommunista szelleme lehelhet életet. Amíg a pártoknak előbb a mensevizmussal kell megbirkózniuk saját kebelükön belül, addig nem lehetnek valóságos tagjai egy harcos internacionálénak. Addig szükségképp ellentmondásba fog kerülni egymással, hogy egyszerre egy-egy ország pártjai és az Internacionálé szekciói. Ám éppen ezért kérlelhetetlenül ki kell mondanunk: az autonómia kérdése az opportunizmus kérdése; és az Internacionáléra ez még inkább vonatkozik, mint az egyes pártokra. A valódi forradalmi akarat szervezetileg csakis a centralizmusra való törekvésben nyilvánulhat meg. Úgy tűnik, hogy az elmúlt év a pártok centralizmusának problémáját mélyen belevéste a proletariátus tudatába. Az Internacionálé centralizmusa egyelőre csak az előkészület, a propaganda szakaszában tart. Minthogy azonban itt is elkerülhetetlenül ugyanazon az úton kell előrelépni, a belső pártválságok egészségesforradalmi megoldásának kilátásai reményteli távlatokat nyithatnak ennek a kérdésnek a megoldásában is. De ez a kérdés sem oldódik meg „magától” valamiféle szerves fejlődés önmozgása révén. A harmadik kongresszusra vár a szellemi tisztázás, a tettek vállalása és szervezeti megvalósítás. Rá vár, hogy helyes vágányra terelje az Internacionálé tényleges fölépítésének folyamatát, és hogy lökést adjon a sürgető tetteknek. Ebből a nézőpontból kell vizsgálni az úgynevezett Moszkva-ellenes oppozíció kérdését. Tagadhatatlan., hogy bizonyos részletkérdésekben (a képviselők kiválasztása stb.) a Végrehajtó Bizottság is követett el hibákat. A kongresszus és a bizottságok tanácskozásai nyílt vitában bizonyára sok mindent ki is javítanak és a jövőt illetően – intézményes – védelmet biztosítanak némely balfogások ellen. De a kérdés lényege nem ez. A lényeg abban a szakadékban rejlik, amely a Végrehajtó Bizottság forradalmi szelleme – amely Végrehajtó Bizottság, jóllehet minden párt képviselve van benne, ma még (a forradalom üdvére!)

84

túlnyomórészt orosz befolyás alatt áll – és némelyik szekció opportunizmusa között tátong. A konfliktusok itt elkerülhetetlenek. És ezek a konfliktusok a forradalom fejlődése szempontjából fölöttébb üdvösek – annál üdvösebbek, minél határozottabban érvényre jut bennük az Internacionálé akarata és elszántsága. Hogy ez nem az oroszok diktatúráját „jelenti”, azt a Végrehajtó Bizottságnak Németország független munkásaihoz intézett „nyilt levele”(Kommunistische Internationale, 14. szám.)2 olyan nyilvánvalóvá tette, csak demagóg denunciánsok merészelhetnek ilyesmiről beszélni. Az orosz elvtársak túlsúlya, szükségszerű vezető szerepük az Internacionáléban csak akkor fog megszűnni, ha a világproletariátus egyenrangúvá válik velük forradalmi elszántság, forradalmi éleslátás és forradalmi tapasztalatok tekintetében. Reméljük – és az orosz elvtársak bizonyára legalább annyira remélik, mint mi –, hogy hamarosan így is lesz. Csakhogy az ide vezető út nem, a „Moszkva” elleni ágálás, nem az „autonómiával” való kérkedés, hanem a forradalmi tettek útja. Reméljük, hogy a kongresszus ezt az utat választja. Ennek az évnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy a forradalmi cselekvés révén igenis jóval közelebb lehet kerülni azoknak a kérdéseknek a megoldásához, amelyek pedig elméletileg és szervezetileg egyaránt megoldhatatlanoknak látszottak. (A márciusi akció és a KAP-kérdés.) De az akciónak és a szervezetnek ez az összemosódása egyúttal kijelöli egy kongresszus szervezőmunkájának határait is. Egy kongresszus beindíthatja ezeket a folyamatokat. A konfliktusok kiélezése és megoldása révén döntően elősegítheti és gyorsíthatja a forradalmi tudat letisztulását. De nem tüntetheti el a fejlődés ütemében mutatkozó tényleges különbségeket. Ezért bizonyos kérdésekben valószínűleg most is csak „félmegoldás” születik. Hadd említsem mint jellemző példát az ifjúsági szervezet és a párt viszonyát. Az ifjúság „autonómiája” harci jelszó volt, amely a régi pártok opportunista fertőzöttsége ellen irányult. Ennek az autonómiának a csaknem teljes megszűnése szükségszerűen következik a forradalmi centralizációból. A belső mensevizmus létező veszélye ugyanakkor gát ennek a kommunista szemszögből helyek törekvésnek az útjában: könnyen elképzelhető, hogy ebben a harcban az ifjúság „autonómiája” fontos szerepet fog játszani. Az effajta kérdésekben, ami a szervezeti problémákat illeti, a forradalom nagyfokú

hajlékonyságot követel: úgy kell formálni a

viszonyokat, hogy a fejlődés a centralizáció helyes medrébe terelődjék, de ugyanakkor olyan

2

Offenes

Schreiben

alle

Mitglieder

der

Unabhängigen

Partei

Deutschlands.

An den

ausserordentlichen Parteitag in Halle. A levél 1920. szeptember 28-án kelt, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága jegyezte, Die Kommunistische Internationale (Petrograd), 2. évf. (1921), 14. sz., 244–267. o. – A szerk.

85

rugalmassá kell tenni ezeket a viszonyokat, hogy a centralizmust sohase lehessen felhasználni a forradalom érdekei ellen. Elvégre minden szervezeti forma pusztán harci eszköz, pusztán része a mindent meghatározó, mindent eldöntő totalitásnak: a forradalmi folyamat totalitásának.

86

Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon1 Az a jelszó, hogy az ifjúsági mozgalom legyen szervezetileg független a felnőttek pártjától, történelmileg a legszorosabban összefügg az opportunizmus ellen vívott harccal. Mint minden valóban fontos szervezeti kérdés, ez is csak a politikai-történelmi helyzettel és a proletár osztályharc pillanatnyi állásával szerves összefüggésben tárgyalható. A szervezeti kérdés minden elméleti kérdésfeltevés gyakorlati kicsúcsosodása, az a pont, ahol az utak valóban 1

Partei und Jugendbewegung in Ungarn, Die Jugend-Internationale, Berlin 1921. május (II. évf., 9.

sz.), 231–233. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 22. skk. o. – Magyarul: Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 158–165. o., Berényi Gábor fordítása, a fordítást néhány helyen javítva közöljük. – A cikk nem pusztán visszatekintés, hanem egy, az ifjúsági mozgalomban sem minden tekintélyt nélkülöző teoretikus állásfoglalása abban a kérdésben, amelyik ekkor a szervezeti szabályzatát fogalmazó Ifjúmunkás Internacionálé legvitatottabb kérdése, ti. „a párt és az ifjúsági mozgalom” (értsd: a szervezeti szubordináció) körül a KJI Münzenberg-féle vezetése és a Komintern között zajló vitában. (Nincs tudomásunk róla, hogy Lukácsnak bármiféle funkciója lett volna a nemzetközi ifjúsági mozgalomban, két hónap múlva azonban több szekciót is képviselt a KJI II. kongresszusán – lásd: Hozzászólás a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. kongresszusának negyedik napján, 1921. július 16-án). Lukács cikkére a Die Jugend-Internationale júniusi, 10. számában egy, a Doch Jugendsyndikalismus? címet viselő írással az összoroszországi ifjúmunkás szövetség vezető tisztségviselőjeként Berhard Ziegler (Alfred Kurella) válaszolt; a Ziegler-cikket lásd A „párt és ifjúság” kérdéséről függelékében. A vita hátteréhez hozzátartozik, hogy az ifjúmunkás Internacionálé egy félbeszakadt „első” II. kongresszus után állt; 1921. április 8-án – a (volt) berlini Institut für Marxismus-Leninismus St 12/56/Bd. 1. feliratú dossziéja szerint – a jénai rendőrség konstatálta, hogy a városban feltűnően sok a fiatal, rosszul öltözött és, mint kiderült, nem nagyon meggyőző papírokkal rendelkező külföldi: nemzetközi ifjúmunkás-konferenciát tartanak. Az épp „szervezés alatt” álló tartomány, Thüringia rendőrsége lecsúszott a konferenciáról – nem tudták megállapítani, kik vettek részt, referáltak stb. a kongresszuson; annyit azonban közölt a rendőrség a közrend birodalmi biztosával, hogy bár a konferencia úgy döntött, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. kongresszusának nyilvánítja magát, egy Kominterntől érkezett távirat keresztülhúzta ezt a elképzelést, jelezve, hogy a Komintern Moszkvában a KI III. kongresszusa idején tartaná kívánatosnak a II. ifjúmunkás-kongresszus megtartását – éppen a szervezeti kérdést, a „felnőtt” párthoz való viszony kérdését illető félelmei, illetve az ifjúsági mozgalmak baloldali radikalizmusát illető fenntartásai miatt. – Willy Münzenberg cikkét a majdnem-második kongresszusról (Jugend-Internationale, Berlin 1921. június [10. sz.], 220–283. o.) Lukács írása után függelékben közöljük. – A szerk.

87

elválnak egymástól. Ennek az összefüggésnek a helyessége – ha ellentétes irányban is, mint az ifjúsági mozgalom autonómiájának kérdésénél – a centristáknak a kommunista Internacionáléról folytatott vitájában igazolódott a legvilágosabban Mert miközben minden erejükkel ragaszkodtak a szervezetek „autonómiájához”, hajlandóak lettek volna arra, hogy politikailag-elméletileg bármely elgondolható kérdésben engedjenek a kommunista Internacionálénak. Másfelől minden törekvésük arra irányult, hogy amennyire csak lehetséges, elszigeteljék, a politikai összefüggésektől függetlenül kezeljék a szervezeti kérdések megvitatását; céljuk ezzel az volt, hogy a proletariátus kevésbé felvilágosult és tisztán látó tömegeiben ne tudatosodjon: a politikai állásfoglalások sorsa tulajdonképpen a szervezeti kérdéseken dől el. A tévedések elkerülése végett mindig ebben az összefüggésben kell tárgyalni párt és ifjúsági mozgalom szervezeti összefüggésének kérdését: elemezni kell az osztályharc adott szakaszát, és ebből meg kell állapítani, hogy az adott pillanatban az együttműködés mely formája biztosíthatja a legnagyobb átütőerőt a proletariátus számára. Az ifjúsági mozgalom ugyanis csak egy része a forradalmi proletariátusnak. Az összmozgalmon belüli „autonómiája” ennek megfelelően csak célszerűségi kérdésként, taktikai és nem elvi problémaként kezelhető. Taktikai problémaként, amely tehát az osztályharc pillanatnyi állásának megfelelően változtatja alakját. „Autonómiája”, amely a harc egyik szakaszában életbe vágó szükséglet volt, egy másik szakaszban nagy veszéllyé válhat, hogy végül a harmadikban ismét az egészséges továbbfejlődés feltétlen követelménye legyen. Így a kérdés tárgyalása során – véleményem szerint – nem ragaszkodhatunk a fényes emlékek miatt szívünkhöz nőtt szervezeti önállósághoz; de elfogadhatatlannak tűnnek azok a törekvések is, amelyek az „ifjúsági szindikalizmus” jelszavának ürügyén egyszer s mindenkorra – ugyancsak dogmatikus módon – akarják elvetni az autonómia elvi megokolását. Már közhellyé vált, hogy az ifjúsági mozgalom szervezeti önállósága kívánatos és megvalósítandó minden olyan országban, ahol nincs szilárd és önálló kommunista párt. Ahhoz, hogy az ifjúsági mozgalom és párt közötti összefüggést (egyáltalán) konkrétan megvizsgálhassuk, fel kell tenni a kérdést: vajon az ifjúsági mozgalomnak az az avantgárdszerepe, amelyből az önállóságért folytatott harcok kinőttek, és amelynek tényén e harcok sikere alapszik, igazolódhat-e az osztály harc minden szakaszában? Ha igennel felelünk erre a kérdésre, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az ifjúsági mozgalom immár hagyományossá vált, nehezen kiharcolt önállóságát feltétlenül meg kell őriznünk a kommunista pártokkal szemben is.

88

Bármennyire is alátámasztani látszanak azonban az eddig összegyűjtött tapasztalatok azt a tézist, hogy az ifjúság mindig a proletariátus legaktívabb és legforradalmibb része, ez mégsem fogadható el minden további nélkül abszolút igazságként. A tézis dogmatikus általánosítása valóban ifjúsági szindikalizmushoz vezet, amely – a történelmi-dialektikus felfogástól (mely nem fogad el egyetlen ilyen „időtlenül-általános” igazságot sem) való minden más eltéréshez hasonlóan – szükségképpen bizonyos polgári-„forradalmi” nézetekhez közelít. Így ebben az esetben bizonyos ideológiai érintkezés jön létre a polgári-értelmiségi „ifjúsági-mozgalmakkal”,

melyek

tudomásom

szerint

különösen

a

háború

előtti

Németországban terjedtek el széleskörűen, és amelyek abból indultak ki, hogy az ifjúság mint ifjúság, s éppen azért, mert ifjúság, feltétlenül haladóbb, „forradalmibb” az őt megelőző nemzedékeknél. E nézetek mögött a nemzedéki kérdés történelmietlen, nem-dialektikus, dogmatikusan racionalista2 (tehát az engelsi szóhasználattal élve metafizikus) felfogása rejlik. A történelmi valóságban a nemzedékek egymásra következése történelmi-dialektikus folyamat. E folyamat lényegét meghatározott, konkrét tartalmak történelmi vázolása, dialektikus egymásra és egymásból következése képezi, s ezáltal az egy „nemzedékhez” tartozók kora, az ifjú vagy idős „nemzedékhez” való tartozás hozzárendelés kérdése. Hogy valaki a fiatal nemzedékhez tartozik-e, a nemzedék „forradalmi” lényege a képviselt forradalmi tartalmaktól függ tehát (és nem fordítva). „Az” ifjúság tehát nem mint ifjúság forradalmi, az általa képviselt nézetek nem az ifjúság nézeteiként „forradalmiak”, hanem éppen megfordítva: az ifjúság akkor válik a haladás hordozójává, ha képviseli e nézeteket, amennyiben és amilyen mértékben e nézeteket képviseli. Ezzel azonban hamisnak bizonyult és eltolódik a kiindulópont. Először is meg kell állapítani: milyen nézetek testesítik meg (objektíve) a haladást; mennyiben képviseli ezeket az ifjúság az idősebb nemzedékekkel szemben; milyen mértékben áll fenn – szociológiailag – minden egyes adott esetben annak lehetősége és valószínűsége, hogy az ifjúság lesz a társadalmi haladás egyedüli vagy legalábbis elsődleges hordozója. A dolog lényegéhez tartozik, hogy a polgári szemlélet már csak azért sem nyomulhatott előre e helyes kérdésfeltevésekig, mert nem volt képes a kérdést társadalmilagtörténelmileg feltenni, mert általában is megragadt a haladás „metafizikai” fogalmánál. A proletár ifjúsági mozgalom számára ezért rendkívül fontos, hogy ne csináljon dogmát az ifjúság avantgárd-szerepéből, a proletariátus legaktívabb, legforradalmibb részeként való felfogásából. Ehelyett meg kell vizsgálnia azokat a konkrét gazdasági, társadalmi és 2

Az első megjelenés szövegében sajtóhiba: „nationalistische” – A szerk.

89

ideológiai feltételeket, amelyek következtében az ifjúság a proletariátus összmozgalmán belül e szerepkörben jelenik meg. Csak ha a konkrét elemzésben lehatoltunk ezekig a gyökerekig, akkor tehetjük fel a kérdést: az osztályharc mely szakaszaiban olyanok a fiatal munkások harcának feltételei, hogy a forradalmi proletariátus legaktívabb élharcosaivá válhatnak? Milyen szakaszokban maradnak viszont el forradalmi tudatosság tekintetében felnőtt osztálytestvéreik mögött? Világos, hogy az e kérdésekre adott választól függ az a probléma, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg független legyen-e a kommunista párttól. Az ifjúsági mozgalom autonómiája ugyanis számunkra nem öncél, fétis, hanem eszköz arra, hogy hatékonyabbá és ütőképesebbé tegyük a munkásifjúság részvételét a proletariátus osztályharcában. E cikk szűk keretei nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését. Csak annyit kívánunk elérni, hogy a magyar tapasztalatok jelzésén keresztül a helyes kérdésfeltevésre törekvő vitára ösztönözzünk. E tapasztalatok közül elsősorban a Tanácsdiktatúra bukása után szerzett tapasztalatokat kell említenünk. Az előkészület szakaszában ugyanis a magyar fiatalok magatartása teljesen megfelelt a forradalomban betöltött szerepükről alkotott szokás elképzelésnek. A diktatúra alatt politikailag a kommunista törekvések hajlíthatatlan támaszai voltak (így a párt kompromisszumával szemben a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség nevet vették fel), hősiesen kivették részüket a Vörös Hadsereg harcaiból – talán csak a munkafegyelem helyreállításának kérdésében kellett náluk nagyobb akadályokat leküzdeni, mint a felnőtteknél. Közvetlenül a bukás után, a Peidl-kormány alatt is, a proletár Magyarország utolsó harcosaiként, a fiatalok emelték magasba a vörös zászlót. Amint azonban az egész mozgalom illegálissá vált, azonnal megszűnt az ifjúság vezető szerepe. Nem szeretném, ha félreértenének. Volt és ma is van számos fiatal elvtárs, aki csodálatra méltó hősiességgel végzi – felnőtt elvtársai oldalán – ezt munkát; a fiataloknak is megvannak a maguk mártírjai, nemcsak a korábbi tettek, hanem a most végzett illegális munka következtében is. Senki sem állíthatja azonban (ha előítéletek nélkül szemléli a magyar helyzetet), hogy a fiatalok valóban a forradalom avantgárdját alkotnák. Közülük egyesek – a felnőttek oldalán – részt vesznek az előőrs-harcokban. Ám nagyrészük és korábban legjobb harcosaik jelentős része is ugyanazokat a forradalom utáni válságokat és „betegségeket” éli át, mint a felnőttek; a bátortalanságot, az apátiát, a forradalomba vetett hit elvesztését, az ideológiai zavart. Sőt, azt kell megállapítanunk, hogy a fiatalokat sokkal mélyebben érintette ez a válság, mint a felnőtteket. A gondolkodás zavara, az újra feléledt eklekticizmus, a magyar depressziós „betegség”, a tolsztojánus erőszakellenes ideológia soraikban sokkal több áldozatot követelt, sokkal nehezebben volt leküzdhető.

90

Nem e tények leszögezése a legfontosabb most (a helyzet már megváltozott), hanem az okok megállapítására tett kísérlet. És azt hiszem, ebből a szempontból nem felesleges arra utalni, hogy a magyar ifjúsági mozgalom gyengeségének és ingadozásának oka ugyanaz, mint ami korábban erejének forrása volt – s később, talán nem is olyán sokára, ismét az lesz. A fiatalok nagyfokú ideológiai önállóságára gondolok a burzsoázia gondolat- és érzelemvilágával szemben. A proletariátus mint a tőkés társadalom terméke ideológiailag mindaddig képtelen teljesen felszabadítani magát e társadalom alól, amíg azt teljesen meg nem semmisítette. Minél régebbi, fejlettebb a kapitalizmus egy országban, minél fejlettebb és – a szokásos szóhasználat szerint – iskolázottabb az osztályharcban a proletariátus, annál mélyebben befolyásolja gondolatait és érzelmeit a burzsoázia világszemlélete. Nemcsak az iskola fáradozik azon, hogy beleverje a proletariátusba ezt a világszemléletet, s ezáltal megmérgezze osztálytudatát; sok lehetőség van a megfertőződésre a „békés” osztályharc „normális” harcodora révén is (amely harcmodornak az opportunista vezetőrétegek még a forradalom kellős közepén is hódolnak). Az ifjúság gátlástalanabb kizsákmányolása, gazdaságilag kedvezőtlenebb szervezettség, azok a jelentősebb nehézségek, amelyekbe helyzetük békésen kiharcolt „reformok” által való „megjavítása” ütközik, a kapitalista társadalommal szemben lehetővé vált nagyobb belső, szellemi szabadság mint a „tapasztalatlanság”, a társadalmi struktúrával való rövidebb érintkezés következménye – nagyjából ezekre a mozzanatokra gondolunk. Ezek a mozzanatok kölcsönöznek a forradalmi fellendülés pillanatában vagy annak belső előkészítése folyamán döntő és máshol alig fellelhető átütőerőt az ifjúságnak. Olyan időszakokban (például a magyar diktatúra és a világháború alatt), amikor a felnőtt proletariátus engedett a burzsoázia ideológiai fertőzésének, a nacionalizmusnak stb., mikor annyira beleivódott, annyira leküzdhetetlennek tűnt számára a kapitalista állam hatalma, hogy még csak kísérletet sem volt képes tenni az ellenállásra, az ifjúság a maga naivan heroikus, spontán áldozatkészsége révén magára hagyatva, egyedül is felvehette a harcot. De a tőkés társadalom leküzdhetetlenségének megvetése az ifjúságnál – ha élcsapatát egészében vesszük – nem annyira a tőkés társadalom lényegének s ezzel együtt végső, halálos válsága bekövetkeztének teljesen tudatos és világos átlátásán alapszik, mint a burzsoá vagy kispolgári előítéletek uralmától való ösztönös szabadságon, és ez az érzés olyan időszakokban, mikor a forradalom lefelé ívelő szakaszát éli, kevésbé nyújt biztos támasztékot, mint az egyébként megfontoltabb, öregebb osztályharcosok teljesen világos osztálytudata.

91

Hogy ma Magyarországon a felnőtteknek és nem az ifjúságnak jut a vezető szerep, annak oka tehát nem pusztán az illegális munka technikájához szükséges, a körülmények megkívánta nagyobb elővigyázatosság, hanem a harc egész módja: annak szükségessége, hogy a győzelem biztos tudatában, nyugodtan, rendületlenül, ideges túlzások nélkül és mégis eltökélten folytassanak látszólag kilátástalan harcot. Általánosságban ismétlődik meg az, ami a diktatúrában csak egyetlen ponton jelent meg. Akkoriban az ifjúság példát mutatott a csatatéren az áldozatvállalás „gyors hőstetteiben”, vezetőre volt azonban szüksége, amikor a munkafegyelem helyreállításának érdekében lassabb és tudatosabb áldozatokra volt szükség. Ma e tényállás az egész vonalon megmutatkozik. Az ifjúsági mozgalom és a párt gyorsan és a mozgalom számára sikeresen levont minden következtetést e tényállásból. Míg a diktatúra előtt a KMP teljesen önállóan hagyta dolgozni az ifjúságot, és csupán a szükséges segítséget bocsátotta rendelkezésére, míg a diktatúra időszakában a kommunisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy az opportunisták törekvéseivel szemben megvédjék az ifjúság korlátlan autonómiáját, most párt és ifjúsági mozgalom között a legszorosabb szervezeti összefüggés áll fenn, olyan taktikai együttműködés, amelyben az ifjúság önként igazodik az összmozgalom egységes vezetéséhez. Távol áll tőlem, hogy túlzottan messzemenő következtetéseket vonjak le ezekből a tapasztalatokból. Akár csak a magyar ifjúsági mozgalom jövőjével kapcsolatban is. Talán csak az a következtetés adódik, hogy számunkra párt és ifjúsági mozgalom

szerves

összefüggése3 sem az egyik, sem a másik irányban nem dogma, hogy a jövőre nézve (ahogy az osztályharc mindenkori helyzete, a párt és ifjúsági mozgalom fejlődése diktálja) szabadon akarunk hagyni minden utat az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb átütőerő kedvéért. A kapcsolatok rugalmasságának ez a követelménye azonban más országok számára is nagy jelentőségű. Csak a legszélesebb keretek között zajló, minden ország tapasztalatait figyelembe vevő vita hozhatná létre azonban a feltételek rögzítésének irányelveit: annak meghatározását, hogy milyen körülmények között milyen szervezeti forma a legkedvezőbb. Vitára ösztönözni – ez volt e néhány és szükségképpen futólagos sor egyetlen szándéka.

3

Az első megjelenés szövegében sajtóhiba: Zusammenbruch, Zusammenhang helyett. – A szerk.

92

[Függelék a Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon című cikkhez] Willy Münzenberg Precedens? (Jugend-Internationale, Berlin 1921. június, 10. sz., 280–283. o.)

I. A kommunista ifjúmunkás szervezeteknek a kommunista pártokhoz fűződő viszonya eleve más volt, mint a szocialista ifjúsági szervezeteké és a régi szociáldemokrata pártoké. A szocialista ifjúsági szervezetek csaknem minden országban a szociáldemokrata pártok támogatása nélkül, mi több, a legtöbb országban azok akarata ellenére jöttek létre. Mikor a szocialista ifjúsági egyesületek kezdtek nagyobb és erősebb szervezetekké válni, amikor – a korabeli pártokhoz és szakszervezetekhez mérten – tömegszervezetekké váltak, 1906, 1907, 1908 után, az egész európai és amerikai munkásmozgalomban a revizionizmus és opportunizmus uralkodott. A szocialista ifjúsági szervezeteket a gazdaságilag leginkább elnyomott és kizsákmányolt,

politikailag

leginkább

jogfosztott

és

szellemileg

a

legerősebben

megnyomorított ifjúmunkások maguk teremtették meg. Ezek a szervezetek megalakulásuk első napjától kezdve éles és szakadatlan harcban álltak az opportunista párttal és szakszervezeti bürokráciával, mindenekelőtt azokkal a körökkel, amelyek a dogmatikusan merev centralizmust szervezeti tekintetben az alulról, a tömegekből jövő kezdeményezés és offenzíva megfojtására és gúzsba kötésére használták föl. Harcban álltak azzal a bürokratikus alkalmazotti és titkári apparátussal, amely ma is, és elsősorban az ebben a tekintetben mintaországnak

számító

Németországban,

a

legfőbb

akadálya

a

tömegek

forradalmasodásának és a forradalmi tömegharcoknak. Nem ok nélkül látták a revizionista és opportunista vezető körök a hatalmukból, bürokratikus apparátusuk szorításából, politikai intrikáik és ellenőrzésük alól kisiklott, független és önálló ifjúmunkás-szervezetekben legveszélyesebb és legeltökéltebb ellenfelüket. A régi pártok és szakszervezetek radikális-ellenzéki csoportjainak támogatásával a szabad és független szocialista ifjúsági szervezetek hamarosan a forradalmi propaganda voltaképpeni támaszpontjaivá, fészkeivé váltak. A szocialista ifjúsági szervezetekre támaszkodtak azok a radikális elemek, melyek a háborút megelőző években hadat viseltek a munkásmozgalomban egyre jobban eluralkodó opportunizmus, pártkretenizmus, szolgalelkűség, a korrupt politizálás mindenfajta kinövése ellen.

93

Így volt ez Németországban, Olaszországban, Svédországban, Norvégiában vagy Svájcban. Tudott dolog, milyen döntő szerepet játszottak az ifjúsági szervezetek a papság és a klerikalizmus ellen vívott harcban vagy az antimilitarista propaganda terén. Hatalmas hiba és történeti tévedés a szocialista ifjúsági szervezetek politikai szerepét a háború ellen indított nagy offenzívától keltezni. Valójában a szocialista ifjúsági szervezetek jó része már korábban forradalmi szerepet játszott, éspedig az akkori szociáldemokrata mozgalom tökéletes elposványosodásához mérve jelentős forradalmi szerepet. A revizionista és opportunista pártkörök és pártvezetők nem pusztán a szabad szocialista ifjúsági szervezetek működésének politikai-forradalmi tartalma ellen harcoltak, hanem, legalább annyi dühvel, szervezeti formájuk és önállóságuk ellen is. Az opportunista urak jól megértették, hogy a fiatalok csak egy, az ő bürokratikus apparátusuktól elkülönült, független szervezetben játszhatják tovább forradalmi szerepüket. 1909-ben és 1910-ben az opportunisták általános nemzetközi támadásba lendültek az önálló ifjúsági szervezetek ellen, és Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Angliában és más országokban megpróbálták megszüntetni és a szakszervezetek vagy a pártok ifjúsági csoportosulásaiként közvetlen politikai és szervezeti függőségbe vonni az önálló ifjúmunkásszervezeteket. Ez néhány országban sikerrel is járt, másutt a fiataloknak, példás áldozatkészségüknek köszönhetően, sikerült megőrizniük szervezeti függetlenségüket és önállóságukat (Olaszország, Svájc, Skandinávia). A revizionista szociáldemokrata pártok és az önálló forradalmi szocialista ifjúsági szervezetek harca szakadatlan dúlt, köztük nem jöhetett létre megegyezés vagy közeledés. A szociálpatrióták hallatlan árulása és háborús politikája a háború alatt még inkább kiélezte ellentétüket. A harcot mindkét fél a korábbiaknál is kíméletlenebbül folytatta, s folytatja ma is, csak a harc formáit változtatva, de változatlan erővel.

II. A kezdetektől másképp alakult a kommunista ifjúsági szervezetek és a kommunista pártok viszonya. A kommunista pártok története részben maga is, de mindenekelőtt a kezdetek története voltaképpen a kommunista ifjúmunkás-mozgalmak története. A forradalmi szocialista ifjúmunkás-szervezetekhez menekültek a háború alatt mindazok a becsületes, valóban internacionalista szellemű forradalmárok, akik képtelenek voltak tovább dolgozni a régi szociáldemokrata pártokban. A szocialista ifjúsági szervezetek gyűjtőhelyévé váltak a szociálpatriótákkal és háborús politikusokkal szembefordult nemzetközi oppozíciónak. Amikor Zimmerwald és Kienthal után megalakult a zimmerwaldi baloldal, és a nemzetközi

94

rablóháború befejezéséért a tömegek forradalmi cselekvésére támaszkodó forradalmi harcot hirdetett, a szocialista ifjúsági szervezetek voltak az első komolyan vehető szervezetek, amelyek csatlakoztak, és egy ideig csak ők voltak azok, akik csatlakoztak. És a mai kommunista Internacionálé gyökerei tudvalévőleg a zimmerwaldi baloldalig nyúlnak vissza. A Kommunista Internacionálé első kongresszusát követően megint csak a szocialista forradalmi ifjúsági szervezetek döntöttek elsőként a Második Internacionáléval való teljes szakítás, egy új, forradalmi Internacionálé, a Kommunista Internacionálé létrehozása mellett. És forradalmi tartásukban a szocialista ifjúsági szervezetek az elmúlt években rendíthetetlennek mutatkoztak. Nemcsak elfogadták, szigorúan és alaposan érvényre juttatták saját szervezeteiket és nemzetközi kapcsolataikat illetően a Kommunista Internacionálé alapelveit,

hogy kommunista ifjúmunkás-szervezetekké

váljanak,

egy Kommunista

Ifjúmunkás Internacionálé tagjaivá, hanem minden eszközükkel és erejükkel segítettek a kommunista pártok létrehozásánál is. Olaszországban a fiatalok teszik ki a fiatal olasz párt mai tagjainak többségét. A belga és spanyol kommunista párt a korábbi kommunista ifjúsági szervezetek átalakulása révén jött létre. Svájcban még ma is a fiatalok tömegei alkotják az újonnan alakult svájci kommunista párt szilárd magvát. Mindenütt, de különösen Skandináviában az ifjúmunkások harcoltak a legenergikusabban és legélesebben a Kommunista Internacionálé második kongresszusán megszabott 21 feltétel elfogadásáért és érvényesítéséért. A kommunista ifjúmunkás-szervezetek tagjai minden forradalmi akcióban, lett légyen szó demonstrációról vagy fegyveres harcról, mindenkor ott voltak az első sorokban. A kommunista irodalmat, brosúrákat és újságokat jórészt a kommunista ifjúmunkás-szervezetek terjesztői juttatták el a világ gyáraiba és üzemeibe. Egyes országokban, Csehszlovákiában például, a kommunista fiatalok kezdték el egyáltalán a kommunista irodalom megjelentetését. A fiatalokban a kommunista forradalmi harcban való lelkes részvétel, a teljes odaadás eredendő lelki hajtóerőkből, fiatalosan forradalmi ösztöneikből, fiatal szívüknek a proletárforradalom iránt fellobbant izzó lelkesedésből fakad. Míg a szociáldemokrata ifjúsági művelődési estek résztvevőit és tanoncait nádpálcával és az ifjúsági bizottságok mindenfajta fegyelmező eszközével kell összeterelni, míg a polgári fehér seregek katonái a mögöttük felállított géppuskák fenyegetésére vonulnak hadba, a fiatal kommunisták és forradalmárok tömegei, pusztán szívük legbelsőbb törekvését követve, nem haboznak a proletár barikádok védelmére sietni. A kommunista pártoknak ennélfogva nem áll érdekükben, hogy bármiképp korlátozzák a kommunista ifjúsági szervezetek nevelési, agitatorikus és politikai okokból ma

95

is szükséges önállóságát. Ellenkezőleg, éppen abban érdekeltek, hogy az önálló ifjúsági szervezetek révén fönntartsák azt a gyülekezőhelyet, ahol fiatal harcostársaik lelkes és áldozatkész seregei találkoznak. A parancsra mozgó seregeknél mindenkor jobban verekszenek azok, akik merő lelkesedésből vonultak csatába, de csak szervezetileg különálló ifjúsági szervezetekben alakulhatnak ki a szellemi munkásoknak a közép- és nyugat-európai, amerikai proletárforradalom győzelméhez nélkülözhetetlen tömegei. A kommunista pártok eltekinthetnek attól, hogy mint a szociáldemokraták, szervezeti rendszabályokkal próbálják magukhoz láncolni a fiatalokat. Amíg a kommunista pártok olyanok, amilyenek a legjobbak közülük, és amilyeneknek a kommunista pártoknak lenniük kell, amíg a proletárforradalom megtestesülései, bizton számíthatnak minden forradalmár fiatal proletár lelkes támogatására, és Hoernle elvtársnak igaza van, amikor Szocialista ifjúmunkás művelődés és szocialista ifjúsági mozgalom című írásában azt mondja: „A felnőttkor kötelessége a fiatalsággal szemben az, hogy adjon: nagyvonalúan és örömmel, nem farizeus módon önös hátsó gondolatokkal és filiszteri módon számot tartva hálára és lekötelezettségre, hanem abban a tudatban, hogy bátorság, áldozatkészség, idealizmus tekintetében a fiatalságnak is van mit adnia, különösképp forradalmi időkben. Mi a párt az ifjúság fenséges lendülete, magával ragadó bátorsága híján? Mindenkor fiatal férfiak és asszonyok voltak a forradalom ökle, ők hódították meg szívük vérével a jövőt, ők védték meg testükkel a szabadságot. Az »ifjúság« szóhoz kapcsolódik minden, ami az emberiségben nagyszerű, utat nyitó. Minden nagy szellem büszke volt rá, és erőt merített abból, hogy öregségében is ifjú tudott maradni, hogy nem vesztette el kapcsolatát a fiatalsággal, hogy rugalmas, befogadni képes, lelkes és lelkesedni tudó maradt. Egy osztály, amelyik felfelé törekszik, amelyik fel akar szabadulni, és a világot meg akarja ajándékozni a szocializmussal, fiatal kell, hogy legyen, fiatal kell, hogy maradjon, a fiatalságot legszebb ékének kell tekintenie.” Ennek az egyedül lehetséges szempontnak megfelelően szabályozták mindeddig a kommunista pártok, illetve szabályozta mindeddig a Kommunista Internacionálé a kommunista ifjúmunkás-szervezetekhez fűződő kapcsolatait. A kommunista pártok minden országban mindmáig elismerték és tisztelték a kommunista ifjúsági szervezetek önállóságát, éspedig nem csupán a fiatalság kedvéért, hanem saját érdekükben is. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága felhívásaiban és kiáltványaiban ismételten ünnepélyesen elismerte a kommunista ifjúmunkás-szervezetek önállóságát, és egyik határozatában joggal bélyegezte a II. Internacionálé legcsúfabb és legalávalóbb ténykedései egyikének a forradalmi szocialista ifjúmunkás-szervezetek önállósága ellen folytatott harcot. Azok a tézisek, amelyekben a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé VB-je és a Kommunista Internacionálé

96

megegyeztek, különös hangsúlyt fektettek a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé és tagjai szervezeti önállóságának garantálására.

III. Az a magatartás, melyet a Kommunista Internacionálé VB-je a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé

idei

nemzetközi

kongresszusának

kérdésében

tanúsított,

máig

megmagyarázhatatlan módon ellentétben áll ezzel az egyezménnyel és a Kommunista Internacionálé VB-jének minden eddig kiadott felhívásával. Mind a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé, mind a nemzetközi Iroda úgy döntött, hogy a kongresszust egy nyugat-európai országban kell megtartani. Erre elsősorban politikai okok indították az elvtársakat, valamint az a felismerés, hogy taktikai kérdések egész sora – az utóbbi időkben újra konszolidálódó centrista és szociálpatrióta ifjúsági mozgalmakhoz fűződő viszony, a gazdasági harc, a kommunista

ifjúmunkás-szervezetek

és

a

szindikalista

ifjúmunkás-szövetségek

és

szakszervezeti ifjúmunkás-csoportok viszonya és egy sor szervezeti kérdés – teszi célszerűvé a kongresszust úgy megszervezni, hogy azon az ezekben a kérdésekben különösképpen érdekelt országok lehetőleg nagy delegációkkal képviseltethessék magukat. Ezen túlmenően az elvtársak úgy vélték, minden rendőri akadékoskodás ellenére is talán egyszerűbb egy nyugat-európai országba találkozóra hívni a proletár ifjúsági mozgalom valóban aktív és vezető elvtársait, mint Oroszországba. A Kommunista Ifjúmunkás Internacionáléhoz csatlakozott szervezetek döntő többsége teljes mértékben egyetértett ezzel a határozattal. Voltaképpen csak az orosz ifjúsági szövetségnek voltak fenntartásai. Tekintettel arra, hogy az orosz szövetség a legnagyobb létszámú, és hogy rövid fennállása ellenére, a sajátos szovjetoroszországi körülményeknek köszönhetően, a kommunista ifjúmunkás-mozgalom fontos területein igen gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé VB-je idén tavasszal egy delegáció útján megpróbált megegyezésre jutni velük. Sajnos hiába, az orosz elvtársak ragaszkodtak álláspontjukhoz, ahhoz, hogy a kongresszust Moszkvában kell megrendezni. Az emellett fölhozott érvek azonban alkalmatlanok voltak arra, hogy meggyőzzék a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé VB-jének a többségét, ezért a VB úgy döntött, fenntartja korábbi határozatát, és a kongresszust márciusban, Németországba hívja össze. A táviratilag bejelentkezett orosz küldöttekre való tekintettel a megnyitást néhány héttel elhalasztottuk, a tárgyalások végül is április 7-én kezdődtek meg Jénában. Pár nappal korábban egy távirat érkezett a KII VB-jéhez a Kommunista Internacionálé VB-jétől, amelyben a VB közölte, támogatja az orosz ifjúsági szövetségnek a kongresszus Moszkvába való áthelyezését célzó javaslatát. A VB és az Iroda beható vitáiban újra mérlegre tette a

97

prókat és kontrákat, és ezen az ülésen is túlnyomó többséget kapott az a döntés, hogy a VB javaslatát el kell utasítaniuk, és bármilyen nehezen is szánták rá erre magukat, politikai és szervezeti okokból megtartják az összehívott kongresszust. Maga a kongresszus is egy teljes napon keresztül ezzel a javaslattal foglalkozott, és igen élénk, helyenként fölöttébb heves viták során ugyanerre az eredményre jutott. A kongresszuson rendkívül sok küldött vett részt. Ez volt a nemzetközi proletárifjúság első olyan kongresszusa, amelyik a kongresszus nevet egyáltalán megérdemelte. Eltekintve az angol vasárnapi iskoláktól és a kisszámú és kicsi spanyol csoportoktól, Európa, Dél- és Észak-Amerika minden ifjúsági szervezete képviselve volt. Csak az orosz ifjúsági szövetség és a keleti szervezetek hiányoztak, annak ellenére, hogy odautazásukat technikailag idejekorán biztosítottuk. S ami a küldöttek jelenlétét, túl a létszámukon, különösen érdekessé tette, az az volt, hogy valóban az egyes országokban ténylegesen dolgozó, vezető elvtársak toppantak be, olyanok, akik a munkából, a harctérről érkeztek, hogy a kongresszus után rögvest vissza is térjenek oda. Franciaországot 5, Olaszországot 3, Svédországot 4, Norvégiát 5, Csehszlovákiát 6 elvtárs képviselte, és a többi országból is hasonló létszámú delegáció volt jelen. A zsidó ifjúsági szervezetektől, a szociáldemokrata ifjúsági szövetségek kommunista ellenzéki csoportjaitól érkezett vendégekkel közel száz résztvevő gyűlt össze. A kongresszust megnyitottuk, és az elfogadott üdvözlet,4 valamint a politikai helyzetről a VB-vel együtt beterjesztett határozat sejteni engedi, milyen eredményekre jutott volna a kongresszus egyes kérdésekben. Olyan eredményekre, melyek minden bizonnyal teljes mértékben megfeleltek volna a Kommunista Internacionálé szellemének és azoknak a jogos követelményeknek, melyeket az Internacionálé a tagjaival szemben támasztott. Pár nappal a megnyitó után a kongresszus irodája táviratot kapott, melyből arról értesült, hogy a KI VB április 5-i ülésén elhatározta, Moszkvába hívja össze a kommunista ifjúmunkáskongresszust. A határozat mellől hiányzott az indoklás. És a Kommunista Ifjúsági Internacionálé VB-je máig, e sorok leírásának pillanatáig nem kapott ilyesfajta indoklást. Ennélfogva még nem egészen világos és kitapintható, milyen motívumok indították a VB-t erre az elhatározásra. Mindenesetre le kell szögeznünk, hogy a VB nem magától, hanem az orosz kommunista ifjúsági szövetség beterjesztései nyomán foglalkozott egyáltalán az üggyel. Ennek ellenére az már ma megállapítható, és meg is kell állapítanunk, hogy a VB rosszul …5

4

Mármint az Internacionálénak címzett üdvözlet. – A szerk.

5

Tördelési hiba következtében a lap alján megszakad, a következő oldalon nem folytatódik a mondat,

illetve nem ez a mondat folytatódik. – A szerk.

98

[A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé] az elsők közt volt, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a proletár osztályharc és proletárforradalom jelenlegi szakaszában a legnagyobb mértékű centralizmusra és fegyelemre van szükség. A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé ehhez a felismeréshez igazodva próbálta kiépíteni a maga szervezeteit, és a kongresszusoknak és a VB irányelveinek követését illetően e szellemben tevékenykedett. (Bizonyos szervezetek revideálták a parlamentarizmus kérdésében elfoglalt álláspontjukat a második moszkvai kongresszus után.) A Kommunista Ifjúsági Internacionálé újabb bizonyítékát adta a forradalmi fegyelmének, amikor – minden fenntartása ellenére és azoknak az okoknak az ellenére, melyek a kongresszus folytatása mellett szóltak – alávetette magát a VB határozatának, és a további tárgyalások színterét Moszkvába helyezte. Ugyanakkor a kongresszus élt a jogával, és felhatalmazta vezetését, hogy a VB-határozat okának és céljának tárgyában interpelláljon, és az ügyben a Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusához forduljon. Vitathatatlan, hogy a független szervezetek egyik legfontosabb joga a jog, hogy konferenciákat és kongresszusokat hívjanak össze, akkor és ott, ahol és amikor csak akarják. Egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy lehetnek olyan politikai helyzetek, amikor a Kommunista Internacionálé a saját érdekében szervezeteinek még ezt a jogát is fölfüggesztheti. Ám állítjuk, a forradalmi ifjúság világkongresszusára nem ilyen helyzetben került sor. Állítjuk továbbá, hogy a VKPD kongresszusának a kérdése a jelenlegi politikai helyzetben sokkal jelentősebb politikai kérdés volt, és a KI VB itt mégis pusztán arra szorítkozott, hogy egy felhívásban azt mondta a német párttagoknak, amennyiben a Zentrale a kongresszus összehívása ellen döntene, vessék alá magukat ennek a határozatnak. Annak a magatartásnak a fényében, melyet a Kommunista Internacionálé a bevallottan a számára is súlyos és következményterhes német konfliktusban tanúsított, még érthetetlenebb a magatartása az ifjúmunkás kongresszus kérdésében. A centralizmus nem öncél, hanem eszköz, eszköz a kommunista mozgalom szorosabb egysége, nagyobb ütőereje, a Kommunista Internacionálé megbízhatóbb harci szelleme szolgálatában, és meg vagyunk győződve arról, hogy ebben a KI VB minden tagja egyetért velünk. Aminthogy abban is, hogy ez a centralizmus nem állhat az alulról jövő forradalmi kezdeményezés megfékezésének és elfojtásának a szolgálatában, mint a német szociáldemokrata centralizmus győzelmének szerencsétlen időszakában. Az elnapolásról hozott határozattal azonban, ha akaratlanul is, valójában valami ilyesfélére került sor. Már utaltunk rá, hogy a kongresszuson minden ország, minden földrész képviselve volt. Az elvtársak közvetlenül a harctérről jöttek, és égtek a vágytól, hogy azonnal visszatérjenek, és fiatal életük minden energiájával folytassák a harcot az ellenforradalom és az

99

ellenforradalom minden támogatója ellen, bármilyen formát is öltsenek. Ott voltak a küldöttek között az olasz elvtársak, akiket az ösztökélt, hogy hazatérve lehetetlenné tegyék Serrati embereinek a toborzást a munkásmozgalomban, és az olasz ifjúságot megőrizzék annak, ami eddig is volt, a forradalmi proletariátus élcsapatának. Ott voltak a küldöttek között a francia bajtársak, akik a legsúlyosabb antimilitarista harcok forgatagából siettek hozzánk, és akiket Franciaország legjobb kommunista elemeiként kell számon tartanunk. Ott voltak a Skandináviából,

Ausztriából,

a

Balkánról,

Németországból

érkezett

küldöttek,

és

mindannyian azt akarták, hogy egy nemzetközi kongresszus megbeszélésein még a KI nemzetközi kongresszusa előtt közös platform szülessen. A kongresszus elnapolásával ez lehetetlenné vált. Az, hogy a Nemzetközi Ifjúmunkás Kongresszust az Internacionálé kongresszusát követő időpontra halasztották, lehetetlenné tette a KII számára, hogy közös ülésen állást foglaljon a II. kongresszus határozatival, illetve a III. kongresszus napirendjével kapcsolatban. Ami pedig véleményünk szerint nemcsak hogy joga a KI minden tagjának, hanem olyan magától értetődő kötelessége, melyet teljesíteni semmiképpen sem mulaszthat el. Nagyon nehéz persze egy olyan határozattal vitatkozni, melynek motívumai, a mellette fölhozott érvek ismeretlenek. Tekintetbe véve a KI és a VB korábbi, a kommunista ifjúmunkás mozgalom szervezeti kérdéseit illető határozatait, változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy nincs szó precedensről, nincs szó arról, hogy ez a rendszabály arról tanúskodna, a VB-nek a kommunista ifjúsági mozgalmat és annak szervezeti önállóságát illető beállítottsága megváltozott. Semmi okot nem látunk arra, hogy a Kommunista Internacionálé felszámolja vagy akár csak korlátozza is a kommunista ifjúsági szervezetek szervezeti önállóságát; egy ilyen lépés szerintünk a legsúlyosabb károkat okozná nemcsak a kommunista ifjúsági mozgalomnak, hanem a KI-nak és a nyugati proletárforradalom előmozdítása ügyének. Ám erre részletesen visszatérünk még, amikor már ismerjük a VB határozatának az indoklását. Következő cikkünkben, mely rövid időn belül követi majd a mostanit, azokkal az elvtársakkal szeretnénk vitába szállni, akik a VB határozatának magyarázataképpen némileg elhamarkodottan iparkodtak új elméletet fabrikálni. Mesterházi Miklós fordítása

100

A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása1 A VKPD új, offenzív taktikája körül folyó vita nagyon könnyen elválasztható attól a vitától, amelynek tárgya a márciusi akció helyes vagy helytelen irányítása. 2 Az elválasztás 1

Spontaneität der Massen, Aktivität der Partei, Die Internationale, Berlin 1921. március 15.

[valójában feltehetőleg május] (III. évf., 6. sz.), 208–215. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 239. skk. o. – Berényi Gábor fordítását (Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 166–177. o.) kisebb javításokkal közöljük. – A cikket nem tudtuk pontosan keltezni: a tanulmányt a berlini Die Interrnationale 1921. évi 6. száma közölte, ám úgy tűnik, a különben kéthetente, minden hónap 1-jén és 15-én napvilágot látó folyóirat megjelenése 1921 tavaszán némiképp rendszertelenné vált – ami, tekintettel arra, hogy ez az egymást követő „Levi-válságok” és a márciusi akció időszaka, érthető –; mindenesetre a cikk aligha jelenhetett meg, amint az a lap szokásos periodicitásából következnék, március 15-én, bár a Revolution und Gegenrevolution című kötet, Lukács 20-as évekbeli írásainak mindmáig legteljesebb kiadása is így datálja, és ennek megfelelően is helyezi el a – kronológiai rendet követő – kiadásban. Március közepén azonban a márciusi akció még meg sem indult, nemhogy már apológiára szorult volna (Lukács cikke ugyanis az akció bukását követő apologetikus irodalom darabja). Továbbá Lukács a cikkben hivatkozik a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé 1921. április 7-én megnyitott – és, moszkvai kezdeményezésre április 11-én félbeszakított, majd Moszkvába „áthelyezett” – 2. kongresszusának téziseire (lásd a cikk itt 10. jegyzetét), amelyek csak a Die JugendInternationale májusi számában jelentek meg, és semmi sem utal arra, hogy Lukács járt volna a jénai kongresszuson, és a téziseket a megjelenésüknél korábban már ismerhette volna. Emellett Lukács Clara Zetkinnek a Die Rote Fahnéban (Berlin) 1921. április 30-án megjelent nyilatkozatára is utal. És: a szóban forgó Die Internationale-számban közvetlenül Lukács írása után K. S. tollából egy Die Geburt einer Kommunistischen Partei című cikk következik, amely keltezve van, éspedig 1921. május 1-jére (és dátumot visel a lap következő, 7. száma is, június elsejeit…). A fentiek miatt a valószínűbb májusi megjelenéshez igazodtunk – azzal a megjegyzéssel, hogy a cikk keletkezési idejét, valamint a márciusi akció kérdéskörének szentelt más cikkek (a Vor dem dritten Kongress, illetve az Organisatorische Fragen der revolutionaeren Initiative) sorrendjét illetően a helyzet nem kevésbé zavarba ejtő, hiszen Lukács 1921 májusában ugyan átutazott Berlinen, ám azután augusztusig Moszkvában tartózkodott, meglehetősen távolról szólt tehát hozzá a német eseményekhez. – A szerk. 2

Az Irányelvek a márciusi akcióról (Leitsätze zur Märzaktion) több helyütt megjelentek, egyebek

között a Die Rote Fahne (Berlin) 1921. április 10-i (IV. évf., 160. sz., 1–2. o.), illetve a Die Internationale (Berlin) 1921. (III. évf.) 4. számában; Lukács írása után ez utóbbi helyről idézve függelékben közöljük. – A szerk.

101

lehetőségét világosan mutatja Paul Franken3 elvtárs módosító indítványa, amelyet a Központi Bizottság április 7-én és 8-án tartott ülésén terjesztett be, és amelyben azt javasolta, hogy a Központi Bizottság irányelveinek XII. szakaszában ebből a mondatból: „A Központi Bizottság ezért jóváhagyja a központi vezetés politikai és taktikai magatartását” – töröljék ki a „taktikai” szót. Igaz, hogy a Központi Bizottság nagy többséggel elutasította e módosító indítványt; ennek ellenére mind az irányelvek VI. pontja, mind pedig Paul Frölich elvtársnak az Internationaléban megjelent Offenzíva című cikke4 azt bizonyítják, hogy a márciusi akció semmiképpen sem az új taktika klasszikus példája volt; sokkal inkább az új taktikára való szellemi és szervezeti átállás közepette a pártra kényszerített védekező

harcnak. Ennek

megállapítása semmiképpen sem jelenti azt, hogy az új taktika belső kiépítése szempontjából ne lehetne teljes mértékben felhasználni a márciusi akció tanulságait. Annyi azonban világos, 3

Paul Franken (1894–1944) német politikus; 1911-től az SPD tagja, az 1918 novemberi forradalom

idején a solingeni munkás- és katonatanács elnöke, 1919-ben a Független Szocialista Párt kerületi titkára. Még az USPD és a KPD egyesülése előtt belép a kommunista pártba, az egyesülési kongresszus a VKPD központi bizottságába választják. A márciusi akció után az akció kritikusai közé tartozik, 1922 elején kilép a KPD-ből, és a Levi-féle Kommunistische Arbeitsgemeinschafthoz csatlakozik, majd visszatér az SPD-be. A hitleri hatalomátvétel után előbb Csehszlovákiába, onnan több állomáson keresztül a Szovjetunióba emigrál; 1937-ben letartóztatják, 1944-ben hal meg egy sarkkörön túli táborban. 4

Paul Frölich: Offensive, Die Internationale, Berlin 1921. április elején (III. évf., 3. sz.), 66–71. o.

Paul Frölich (1884–1953) szocialista újságíró, 1916–18-ban egyik kiadója volt (Johann Knieffel) az Arbeiterpolitiknak, az egyik baloldali szocialista áramlat, az ún. brémai radikálisok lapjának. 1918 decemberében, a KPD alakuló kongresszusán a brémai radikálisok képviseletében beválasztották a központi bizottságba, kb-tagsága akkor szűnt meg, amikor a párt egyesült az USPD balszárnyával, és csak amikor Paul Levi csoportja 1921-ben elhagyta a vezetőséget, került vissza a KPD vezetésébe, az ún. offenzívaelmélet szószólójaként. A Komintern III. kongresszusán a német párt egyik küldötte volt, a 20-as években a KPD egyik parlamenti képviselője. 1928-ban feleségével, Rosi Wolfsteinnel együtt kizárták a pártból mint a jobboldali ún. „megbékélők” egyik vezetőjét, ekkor a kommunista ellenzékhez csatlakozott. 1931-ben egyik létrehozója volt a baloldali szocialistákat és a pártból kizárt kommunistákat tömörítő Szocialista Munkáspártnak. Hitler hatalomra kerülésekor azonnal börtönbe vetették, és 1933 decemberéig a lichtenbergi koncentrációs tábor foglya volt. 1934-ben Párizsba, majd az USA-ba emigrált, és csak 1950-ben tért vissza Németországba. A bajár tanácsköztársaságról 1920ban írt könyve és egy cikkgyűjtemény (10 Jahre Krieg und Birgerkrieg) mellett szerzője volt egy Rosa Luxemburgnak szentelt monográfiának, melyet számtalan nyelvre lefordítottak. Paul Frölich cikke az 1921. március 29-i keletet viseli. – A szerk.

102

hogy az offenzív taktika problémáját – legalábbis részben – függetlenül kell tárgyalnunk a márciusi akció konkrét eredményeitől és konkrét kritikájától. Lényegében három kérdést érint a nyíltan vagy tudattalanul opportunista oppozíció érvelése az új taktikával szemben. Először is megkísérli bebizonyítani, hogy amennyiben „helyesen” fogjuk fel a forradalmi offenzívát, akkor az semmilyen szempontból sem jelent újdonságot a VKPD számára; azt bizonygatja, hogy már a Nyílt levél taktikája is offenzív taktika volt. Másodszor ez az érvelés Bakunyin vagy Blanqui szellemében fogant puccsként akarja leleplezni a márciusi akciót. Harmadszor pedig, annak igazolására törekszik, hogy a VKPD-ben most kiéleződött elméleti ellentét nem egyéb, mint Rosa Luxemburg és Lenin régi ellentéte, amely az orosz párt szervezeti kérdéseivel kapcsolatban már 1904-ben világosan kifejeződött Rosa Luxemburg cikkeiben (Neue Zeit, XXII. II.).5 Nem szeretünk sem Marx-, sem Rosa Luxemburg-filológiát űzni. Felesleges volna Marx-idézeteket felhozni a márciusi akció puccsvolta mellett vagy ellen; éppilyen méltatlan volna, ha meg akarnánk menteni Rosa Luxemburg emlékét az opportunizmussal való szövetségtől. Ehelyett idézetektől és címszavaktól lehetőleg függetlenül, világosan ki akarjuk fejezni annak az elméleti ellentétnek a lényegét, amely a VKPD-ben áthidalhatatlanná vált, amelyet azonban az említett három gondolatmenet inkább csak kerülget, mintsem nyíltan kimond. A kérdés a párt és a tömegek szervezeti,

szellemi és taktikai kapcsolata a

proletárforradalom kiéleződésének időszakában. Ha így tesszük fel a kérdést, rögtön elesik minden hivatkozás Rosa Luxemburgnak a tömegakciókról szóló elméletére. Hisz az a proletárforradalmak egy másik, kevésbé fejlett szakaszára vonatkozik. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy Rosa Luxemburg sohasem törekedett „időtlen”, „örökké érvényes” igazságok kimondására, hanem konkrét elemzések segítségével, konkrét helyzetekben kívánta az adott pillanatban szükséges taktikát meghatározni, és a tömegakciókkal, valamint a pártnak ezekben játszott szerepével foglalkozó meggondolásait a polgári forradalom szakaszában, az első orosz forradalom előtt, alatt és után fogalmazta meg. Megállapításai ezért semmi esetre sem vonatkoztathatók minden további nélkül a mostani helyzetre; pontosabban először a következő kérdést kell felvetnünk: ugyanaz marad-e az egész forradalmi folyamat alatt a párt és tömegek kapcsolata; vagy pedig maga e kapcsolat is olyan folyamat, amelynek aktív 5

Rosa Luxemburg: Organisationsfragen der russischen Sozialdemokratie, Die Neue Zeit (1903–04),

22. évf., 42. sz., 484–492. o., illetve 43. sz., 529–535. o. Magyarul Az orosz szociáldemokrácia szervezeti kérdései, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 229–241. o. (A magyar válogatás csak részleteket közöl, a teljes szöveg újabb kiadásban a Rosa Luxemburg Gesammelte Werke, Dietz, Berlin 1970–1975, 1./2. kötetében olvasható, 422. skk. o.) – A szerk.

103

vagy passzív módon át kell élnie az egész folyamat dialektikus átváltozásait és átcsapásait? Ez a vita kulcskérdése; a jobbszárny – többnyire burkolt formában – nemmel, a balszárny viszont – gyakran nem eléggé világosan – igennel felel rá. A Központi Bizottság Clara Zetkin elvtársnő által képviselt kisebbségi határozata6 akaratlanul is elárulja a jobbszárny e taktikai és elméleti alapgondolatát. A számunkra fontos szakasz így hangzik: „A VKPD Központi Bizottsága rendkívüli módon helyteleníti, hogy a központi vezetőség nem tette a burzsoázia és állama ellen folytatott erőteljes offenzíva harci kérdésévé a Nyílt levél követeléseit és a Szovjet-Oroszországgal kötött szövetség követelését. Ez az akció hozzájárult volna a széles proletártömegek mozgósításához, a kis- és középpolgárság egyes részeinek a harcba való bevonásához; ezzel kétszeresen is megnövelte volna a forradalmi proletariátus erejét, és kényszerűen (az én kiemelésem!) túlvitte volna önmagán, távolabbi célok felé az akciót.” Azt hiszem, hogy az általam kiemelt szó (kényszerűen) képezi a vita tulajdonképpeni lényegét: vajon a tömegakciók az egész forradalmi folyamatban megőrzik-e azt a „kényszerű” jelleget, amellyel a forradalmi időszak kezdetén, a spontán és elemi erejű tömegakciók korszakában kétségtelenül rendelkeztek, vagy pedig a forradalmi fejlődés folyamán itt döntő változás következik be ? A tömegakciók kényszerű jellegét gazdaság és ideológia klasszikus – Rosa Luxemburg által is átvett – kapcsolata alapozza meg. E felfogás számára a tömegakciók ideológiai (gondolati és cselekvésbeli) kifejezői az objektív gazdasági folyamat válságának és a válság kiéleződésének. Ebben az esetben „spontán módon”, vagyis az objektív gazdasági válság bizonyos

mértékig

automatikus

következményeként

jönnek

létre

a

tömegakciók:

„spontaneitásuk” csupán egy objektív tényállás szubjektív, ideológiai oldala. Ez a helyzet határozza meg egyben a legtudatosabb élcsapat, a párt szerepét is. Jelentősége abban rejlik, hogy a párt taktikai tevékenysége „sohase maradjon a tényleges erőviszonyok mögött, hanem előttük járjon”.7 Bár a párt kétségtelenül gyorsító és előrevivő erő, e funkciója azonban egy olyan mozgalomban érvényesül, amely – végső fokon – döntéseitől függetlenül fejlődik ki, s amelyben éppen ezért semmiképpen sem a párt a kezdeményező. A nézetek mögött kétségtelenül az a klasszikus szemlélet rejlik, amely szerint a gazdasági,

6

következésképpen

a

politikai

és

ideológiai

folyamatok

is

Die vom Zentralausschuss abgelehnte Resolution Clara Zetkins, Die Rote Fahne, Berlin, 1921.

április 30. (IV. évf., 1923. sz.), 4. o. – A szerk. 7

Rosa Luxemburg: Massenstreik, 2. Aufl. 38. o. [Tömegsztrájk, in: uő: Válogatott beszédek és írások,

I., 1958, 54. o.]

104

„természettörvényszerűen” szükségszerűek. A forradalmi akció kiélezésének „kényszerű” jellege annyit tesz, hogy helyesen kell felismernünk és alkalmaznunk a benne működő „törvényeket”

–

hasonlóan

ahhoz,

ahogy

a

technikában

kell

alkalmaznunk

a

természettudomány által helyesen felismert természettörvényeket. Hangsúlyozzuk: a gazdaság és (a szó legtágabb értelmében vett) ideológia, következésképpen társadalmi történés, e történés megismerése és a párt cselekvése közt fennálló összefüggésnek ez a leírása a kapitalista társadalomra feltétlenül érvényes. De vajon a társadalmasult ember felett általában uralkodó, „időtlenül érvényes” törvényekről van itt szó, vagy csak a kapitalista gazdaságra és társadalomra érvényes törvényekről? Marxnál és Engelsnél csak utalásokat találunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mindazonáltal fel kell tételeznünk, hogy az olyan, fontos helyeken használt kifejezések, mint a „szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrás”, számukra nem pusztán képek vagy stiláris fordulatok voltak. Nekem úgy tűnik, tanításuknak lényeges alkotórészét képezi az a gyakran megismételt állítás, hogy a gazdaságtan és a társadalomtudomány kijelentései csak meghatározott történelmi korszakokra érvényesek, hogy e megállapítások nemcsak objektív, hanem szubjektív értelemben is meghatározott társadalmi állapotok önmegismerései (a történelmi materializmus mint a proletariátus „ideológiája”)8 Nem lehetséges tehát – Gorter módján9 – a proletariátus uralmának időszakában is a kapitalizmuséhoz hasonló kapcsolatot feltételeznünk a gazdaság és (ismét csak a szó legtágabb értelmében vett) ideológia között; mivel azonban a „szükségszerűségből” a „szabadságra” való átmenet sohasem egyetlen, gyors és közvetítések nélküli aktus, hanem folyamat

– melynek forradalmi, válságokkal tarkított jellegét Engels találóan jelezte az

„ugrás” szóval –, fel kell tennünk a kérdést: mikor, hol, milyen körülmények között és milyen mértékben kezdődik el ez az ugrás a „szabadság birodalmába”? Csaknem minden döntő jelentőségű teoretikus kérdéshez hasonlóan, sajnos ezt a kérdést is csak nagyon ritkán tették 8

Elend der Philosophie, 109. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 137. o.]

9

Hermann Gorter (1864–1927) holland baloldali szocialista, kommunista politikus, költő. 1897-től

volt a Holland Szociáldemokrata Munkáspárt tagja, a Die Tribune egyik szerkesztője,1909-ben a Holland Szociáldemokrata Párt megalapítója. Az I. világháború alatt a zimmerwaldi baloldalhoz csatlakozott, a Komintern I. kongresszusán ő képviselte Hollandia Kommunista Pártját. 1921-től, Henriette Roland-Holst és Anton Pannekoek mellett a „holland marxizmus” teoretikusának számított. – Peter Ludz, a Georg Lukács: Schriften zur Ideologie und Politik, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1967 szerkesztője szerint az utalás Gorter Der historische Materialismus című könyvére (Stuttgart 1919) vonatkozik. – A szerk.

105

fel, pedig megválaszolása rendkívüli gyakorlati fontosságú a kommunista pártok taktikájának meghatározása szempontjából. Ha ugyanis a kapitalizmus végső válságának időszakától számítjuk ennek a folyamatnak a kezdetét, akkor ebből az elméleti állásfoglalásból messzemenő taktikái következmények adódnak. Mindenképpen így kell azonban állást foglalnunk – nemcsak abból a merőben elméleti megfontolásból, hogy lehetetlen a szabadságot,

a

szükségszerűség

alóli

felszabadulást

a

sors

ajándékaként,

gratia

irresistibiliaként felfognunk, amely a mechanikus, automatikus módon folytatott harcok végén ingyen hullik az ölünkbe. A harcoknak és amelyben zajlanak, annak a miliőnek a tárgyilagos szemügyrevétele is ezt a feltevést kényszerítik ránk. Lenin joggal szállt szembe azzal a felfogással, amely a kapitalizmus imperialista válságát – melyet maga is végső válságnak tekintett – mechanikus-fatalista módon kiúttalannak tekintette; mint mondta, nincs olyan helyzet, amely elvontan tekintve és önmagában kilátástalan volna. A válságból való kilábalás útját a proletariátus, a proletariátus tette zárja el a kapitalizmus előtt. Természetesen gazdasági „természettörvények” következménye az, hogy a proletariátus képes erre, hogy tőle függ a válság megoldása. A „természettörvények” azonban csak a válságot határozzák meg; csak kizárják a (korábbiakhoz hasonló) kapitalista megoldás lehetőségét; a válság akadálytalan önmozgása azonban más megoldást is lehetővé tesz; „a harcoló osztályok kölcsönös megsemmisülését”, a barbárság állapotába való visszaesést. A kapitalista fejlődés „természettörvényei” tehát csak elvezethetik a társadalmat a végső válsághoz, nem mutathatják meg azonban a válságból kivezető utat. Az eddig eltelt forradalmi időszak egyetlen elfogulatlan megfigyelője sem zárkózhat el a belátás elől, hogy a forradalomnak s a forradalom győzelmének útjában álló leglényegesebb, elméletileg és taktikailag azonban a legkevésbé előre látott akadály nem annyira a burzsoázia ereje, mint inkább a proletariátus ideológiai korlátai. Itt nem tárgyalhatjuk a mensevizmus egész problémakörét. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a forradalom előtti elméletben szinte semmilyen szerepet sem játszott ez a probléma; a középpontban a burzsoázia ellen vívott közös harc állt, és nem az egyes proletárpártok egymásközti harca. Az Oroszországon kívüli irodalomban a revizionizmus a párton belül megoldandó problémaként jelentkezett. Hogy itt mégis világtörténelmi jelentőségű kérdésről, talán a forradalom sorsát eldöntő problémáról van szó, az abból is látszik, hogy a kapitalizmus rettenetes válsága, a forradalmi helyzetek gyors egymásra következése, a burzsoázia olyan mértékű ideológiai zavara, amelytől kisiklott a kezéből az államhatalom – mindez együttvéve sem volt képes kényszerítő erővel előcsiholni forradalmi ideológiáját a proletariátus körében. Az adott helyzetből azonban nemcsak taktikai következtetéseket kell levonni a mensevik ideológiával szemben, amely most arra a

106

kényelmes álláspontra helyezkedik, hogy mivel hiányzik a proletariátus forradalmi akarata, objektív forradalmi helyzet sem létezik. A mensevik vulgármarxizmusnak mindenekelőtt azokat az elméleti előfeltevéseit kell revízió alá venni, amelyekből ezek a következtetések adódnak; vizsgálat tárgyává kell tennünk a fent említett és a mensevizmus által jellemző módon ellenforradalminak tartott tényállás problémáját; meg kell vizsgálnunk a proletariátus e – legyünk őszinték! – meglepő ideológiai válságának okait. A válságot persze már több ízben diagnosztizálták, okait behatóan elemezték. Ezek az elemzések rámutattak a proletariátus gazdasági rétegződésére, a munkásarisztokrácia előnyös gazdasági

helyzetére,

életmódjának és

ideológiájának kispolgáriasodására stb.,

és

semmiképpen sem áll szándékomban kétségbe vonni az analízisek helyességét. Csupán azt vonom kétségbe, hogy kérdésünk totalitását, tehát lényegét érintenék. Hisz először is ma már annyira problematikusnak tekinthető ez az előnyös helyzet, hogy csak ezzel nem magyarázható a széles tömegek mensevizmusa. Másodszor az is tökéletesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel, és fordítva. Ennél is fontosabb azonban, hogy az utóbbi évek forradalmi tapasztalatai nagyon élesen rávilágítottak a forradalmi spontaneitás korlátaira. Ha mennyiségileg rendkívül megszaporodtak is, a forradalmi tömegakciók – önmagukban – lényegüket tekintve nagyon hasonlók a forradalom előtti időszak tömegakcióihoz: spontánul törnek ki, csaknem kivétel nélkül a burzsoázia valamilyen gazdasági (ritkábban politikai) támadásával szemben, és spontánul meg is szűnnek, mihelyt elérték közvetlen céljaikat, vagy kilátástalannak tartják teljesültüket. Megtartották tehát „természettörvényszerű” lefolyásukat. A kommunisták ma már nem kételkednek abban, hogy, tekintve a dolgoknak ezt az állását, a pártnak döntő, a döntést kikényszerítő szerepe van. Kérdés, hogy hogyan képzeljük el azonban elméletileg (s ennek megfelelően taktikailag is) a pártnak ezt a szerepét. Vajon elégséges-e a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton? Vagy pedig az a párt kötelessége, hogy kezdeményezőként avatkozzon be, s közvetlen érdekein keresztül oly módon ragadja meg az egész proletariátust, hogy így az akció „kényszerű” fokozásával, párt és tömegek állandó kölcsönhatása révén túl lehessen jutni a holtponton? A KPD és az USDP közötti korábbi viták lényegében ezt a kérdést érintették; a VPKD taktikája a márciusi akció előtt, a Nyílt levél, a Szovjet-Oroszországgal kötött szövetség taktikája is ezen a szemléleten alapult. Ez a beállítottság nemcsak a közkeletűvé vált klasszikus ideológiatanra, hanem az orosz forradalom tapasztalataira is támaszkodhatott, így igen meggyőzőnek, az elméletileg egyetlen következetes álláspontnak tűnt. Hogy egyetlen

107

példát említsünk, 1917-ben a béke jelszava kétségkívül alkalmas volt arra, hogy a bolsevizmus zászlaja alatt akciókra vezesse, vagy legalábbis jóakaratú semlegességre késztesse a legszélesebb tömegeket, csaknem a dolgozó népesség többségét. De vajon minden esetben ez lesz-e a proletariátus helyzete a döntő harcok előtt? Vajon nem különös, nem szükségképpen megismétlődő történelmi körülmények (s hogy őket ügyesen ki tudták használni) segítették-e át az orosz forradalmat a holtponton? Avagy a proletárforradalom lényegéhez tartoznék, hogy automatikusan, „természettörvényszerű” szükségszerűséggel szünteti meg ezeket az akadályokat? Ha így tesszük fel a kérdést, erre tagadólag kell felelnünk. Az opportunisták persze energikusan igyekeznek elkerülni ezt a kérdésfeltevést: Paul Levi brosúrájának egész statisztikai anyaga azt a célt szolgálja, hogy a kérdést kezdettől fogva kikapcsolja a vitákból, s a forradalom minden olyan felfogását, amely nem a kérdésre adott igenlő válaszból indul ki, a puccsizmusba való visszaesésként bélyegezze meg. Ha azonban el akarjuk kerülni az újabb zavarokat, akkor el kel vetnünk minden olyan kísérletet, amely a puccsizmus kérdéskörébe akarja átcsempészni a vitát. A fent megfogalmazott kérdésre adott tagadó válaszból, valamint ennek taktikai következményeiből ugyanis olyan helyzet adódik, amelynek semmi köze a puccsismushoz. Mint a VPKD központi vezetősége helyesen megállapította, nem szervezeti intézkedésről van szó, amelynek segítségével a kommunista párt (tehát egy bármilyen nagy, Blanqui értelmében vett „szervezett kisebbség”) meghódíthatja az államhatalmat; a kérdés az, hogy hogyan küzdhető le a VPKD önálló kezdeményezéseinek segítségével az ideológiai válság, a proletariátus mensevisztikus letargiája, vagyis miként lehet túljutni a forradalmi fejlődés holtpontján. Mert a puccs és a proletariátus vagy annak élcsapata által végrehajtott marxista-kommunista részakciók között nemcsak a résztvevők számában van a különbség; bár egy bizonyos mennyiségi határnak, egy tömegpárt fennállásának itt döntő minőségi jelentősége is van. A lényeges különbség mégis az, hogy szervezett előkészítés után a tervezett akció: egy konkrét célt akar-e megvalósítani (az államhatalom meghódítását), függetlenül a proletariátus osztálytudatának adott állapotától és érettségétől, vagy az akció közvetlenül kitűzött célja csak eszköze a proletariátus osztálytudatára gyakorolt döntő hatásnak, s e hatás révén valósulhat meg az államhatalom meghódítása.

108

E taktika szükségszerűsége nemcsak abból következik, hogy – mint az ifjúsági kongresszusnak a világpolitikával foglalkozó határozata kifejezi10 – a spontán tömegakciókra való várakozás „kvietisztikus csodahit”, hanem abból is, hogy a forradalom kiéleződésének időszakában, még minden „objektív” feltétel megléte esetén sem lehet sem kitörésüket, sem a lehetőséget illetően kiterjeszthetők a szükségképp elérendő célig, a spontán tömegakciók „kényszerűségére” számítani. Teljes mértékben lehetséges ugyanis, hogy az „eredménytelen” spontán tömegakciók sora erősíti a burzsoázia cselekvési készségét és támadószellemét, miközben a proletariátusban fáradtságot és letargiát idéz elő; így az objektív feltételek meglétét és kiéleződését nem követi a proletariátus megfelelő akciója. (Úgy tűnik, ez történt Olaszországban Serrati követőinek taktikája nyomán.) Másodszor arra sincs semmilyen tapasztalati vagy teoretikus garancia, hogy ha a tömegek, akár külső indítékok, akár csupán a kommunista jelszavak szellemi

befolyása következtében, akcióra lépnek anélkül, hogy

szervezetileg szakítottak volna a mensevista vezető rétegükkel, akkor lényegesen továbbjuthatnak annál, ami a mensevik szervezeteknek még ínyére van. Nagyon is kérdéses például, hogy akár nagyobb tisztánlátással és határozottsággal is, de tarthatta volna-e magát a Spartakus-szövetség a Kapp-puccs idején és utána a szociáldemokraták és a függetlenek visszavonulási jelszavaival szemben, mihelyt megvalósult a közös akció „célja”, a köztársaság megmentése. Ebben rejlik a Nyílt levél taktikai irányvonalának mint a VKPD egyedüli taktikájának a veszélye. Nem kétséges, hogy ilyen és ehhez hasonló jelszavak segítségével a pártnak tágítania kell szellemi hatókörét; minden spontán módon (vagy ilyen hatások nyomán) keletkező akciót ki kell használnia céljai érdekében. Nem szabad azonban erre az egyetlen lapra feltenni a proletárforradalom sorsát Németországban. Ha nem akarjuk kitenni a forradalmi fejlődést az elsekélyesedés veszélyének, akkor másik kiutat kell keresnünk – ez a kiút a VKPD akciója, az offenzíva. És az, hogy offenzíva, annyit tesz: a párt megfelelő pillanatban és helyes jelszavakkal meginduló, önálló akciójának fel kell ébresztenie letargiájukból a proletár tömegeket; a cselekvésen keresztül (tehát nem pusztán szellemileg, hanem szervezetileg is) el kell szakítania őket a mensevik vezető rétegektől, a proletariátus ideológiai válságának csomóját a cselekvés kardjával kell szétvágnia. Ez a célkitűzés cáfolja az opportunista fecsegést a kisebbség ilyen akcióinak puccsista jellegéről. A proletariátus többsége és kisebbsége sem statisztikai, hanem történelmi-dialektikus fogalmak. Nincsenek

10

Peter Ludz, a Georg Lukács: Schriften zur Ideologie und Politik, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied

1967 szerkesztőjének jegyzete szerint az utalás a Kommunistische Jugendinternationale jénai kongresszusának téziseire vonatkozik, lásd a cikk datálásáról írottakat. – A szerk.

109

adva már a cselekvés előtt kész és kiszámítható formában; a cselekvésben,a cselekvés alatt és által jönnek létre. Ha fenntartásaink vannak is a márciusi akcióval mint a tervezett, új taktika igazi példájával szemben, ha kritizálhatók és kritizálandók is az elkövetett taktikai hibák, kétségtelen (legalábbis Németország néhány részében) az akciónak ez a hatása. Így végül is ráléptünk arra az útra, amely a valóban forradalmi cselekvés felé vezeti a német proletariátust. Most azon fordul meg a dolog, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, mi ez az út, és hogyan kell járni rajta. A márciusi akció tanulságai a dolog lényegénél fogva elsősorban szervezeti tanulságok. A taktikai tisztázás kevés újdonságot ígér: inkább csak abban áll, hogy tudatosítsa a pártban, és érthetővé tegye a tömegek előtt azokat a motívumokat, amelyek az offenzívába való átmenetről szóló döntéshez vezettek. Szervezetileg viszont minden ponton döntő jelentőségű következtéseket kell levonni.

110

[Függelék A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása című cikkhez] Irányelvek a márciusi akcióról (Die Internationale, Berlin 1921. (III. évf.) 4. sz.)

I. A londoni tárgyalások megszakadása, a szankciók életbeléptetése, a felső-sziléziai kérdésben hozott döntés a német burzsoázia számára a kiélezett válság időszakát hozta el. A béke, melyet a burzsoázia a szociálpatrióta pártok támogatásával megkötött, újból nyílt harcba csapott át: gazdasági és éhségháborúba. A háború, melyet a burzsoázia csak látszatra volt képes lezárni, visszatért a kiindulóponthoz. Az imperialista háború és az imperialista béke belső ellentmondásai élesen előtérbe kerültek. A győzelem csődje és a vereség csődje nyíltan összeütközött. A burzsoázia táborában a kiéleződött válság egyrészt az ellenforradalom nyílt előrenyomulásában mutatkozott meg: Kahr a kardjával csapott az asztalra. Másrészt a burzsoázia és a szociálárulás pártjai között kötött szövetség elmélyülésében és kiszélesedésében. A szociáldemokraták és független szocialisták, akiket már korábban egybeforrasztott közös hadjáratuk a kommunista elővéd ellen a szakszervezetekben, védőgyűrűt alkottak az ellenforradalom körül. Az ellenforradalom frontja Westarptól Ledebourig szélesedett. A függetlenek, a szociáldemokraták és a szakszervezeti bürokraták a burzsoázia nyílt vagy rejtett, az ellenzékiség maszkja mögé bújt kormányzati eszközévé váltak, eszközzé, melynek révén a burzsoázia elhomályosította a munkásság forradalmi osztálytudatát, megbénította harci erejét, és a munkásokat a csődbe ment imperialista béke szolgálatába állította, ahogy annak idején az imperialista háború igájába hajtotta őket a szociáldemokrácia 1914. augusztus 4-i árulása. Az, hogy a függetleneknek és szociáldemokratáknak a burzsoáziával kötött nyíltabb vagy rejtett kormányzati szövetsége formájában feltámadt az 1914-es kiegyezés, szabad kezet biztosított a burzsoáziának, hogy hidat verjen az antant-burzsoáziával való megegyezés felé. A szocialista pártokkal kötött szövetség lehetővé tette, hogy a saját háborús költségeit és az idegen háborús költségeket a német munkásosztályra hárítsa át. Ez a szövetség megbilincselt kézzel szolgáltatta ki a német munkásokat a német és az antant burzsoáziának.

II.

111

A helyzet parancsolólag követelte meg a német munkásosztálytól annak a köteléknek az elszakítását, mely a burzsoázia kátyúba jutott szekeréhez kötötte, és végpusztulással fenyegette; megkövetelte a legélesebb osztályharcot, a forradalmi kezdeményezés megragadását parancsolta a munkásosztálynak. A pillanat azt követelte a munkásosztálytól, hogy önálló cselekvésre szánja el

magát,

hatalmas ellentámadással feleljen

az

ellenforradalomnak, és maga szabja meg a cselekvés szabályait. Vagy tehetetlenül elfogadja a burzsoázia parancsait, és engedelmeskedik az ellenforradalom

előírta

törvényeknek,

vagy

forradalmian

cselekszik,

hogy

saját

elhatározásából, saját erejére támaszkodva saját törvényeit kényszerítse az ellenforradalomra – ez volt a kérdés, amely a német munkásosztály előtt állt.

III. A német burzsoázia minden eddigi válságában (a versailles-i szerződés megkötésekor, a háborús bűnösök megbüntetésének a kérdésében, az orosz–lengyel háborúban) a kommunista párt volt az, aki a proletariátus előtt rámutatott annak a szükségességére, hogy el kell mélyítenie a válságot, és önállóan kell a forradalmi megoldást előkészítenie. Németország Kommunista Pártja (a Spartakus-szövetség) azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy e válságokat más célok szolgálatába állítsa, mint pusztán a propagandisztikus sikerébe. Meg kellett kísérelnie saját erejére támaszkodva magával ragadni a tömegeket, még akkor is, ha kockáztatta, hogy eleinte a munkásságnak csak igen szűk körét tudja a harcba bevonni.

IV. A VKPD e válság időszakában a Szovjet-Oroszországgal kötendő szövetség érdekében kifejtett széles parlamenti és parlamenten kívüli propagandával lépett fel. A parlamenti tevékenység a londoni tárgyalások megszakadása után a Westarptól Hilferdingig húzódó nemzeti front falába ütközött. A parlamenti tevékenység lendülete és a parlamenten kívüli propaganda ezen a ponton azt követelte, hogy a párt kilépjen a parlamenti tevékenység és a puszta tömegpropaganda keretei közül, megkövetelte a tömegakciókra, a belső osztályfronton való tömegméretű támadásara való áttérést.

V. A tömegakciót az ellenforradalom szolgálatában álló Hörsingnek a mansfeldi munkásság ellen intézett arcátlan támadása robbantotta ki. Ez a támadás egy olyan átfogó akciósorozat

112

első lépése volt, amely szét akarta zúzni a forradalom előőrsét. A megszállás szabad kezet kívánt biztosítani a burzsoázia számára a passzív ellenállás folytatásához és a munkások költségére nyélbeütött megegyezéshez. A munkáspártok előtt az a választás állt, hogy vagy Hörsinggel a munkások ellen vonulnak, vagy a közép-németországi munkássággal vállvetve szembefordulnak Hörsinggel és az ellenforradalommal. A függetlenek és a szociáldemokraták pillanatnyi habozás nélkül Hörsing oldalára álltak. A kommunista párt éppily kevéssé habozhatott egész erejét latba vetni annak érdekében, hogy a munkásságot KözépNémetország oldalán ellentámadásra próbálja vezetni: a VKPD felszólított az általános sztrájkra.

VI. Az ellentámadást, melyre a VKPD a tömegeket szólította, leverték: nem ugyan a nyílt, hanem a rejtett ellenforradalom verte le, a független és a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetés. Az SPD, az USPD és a szakszervezeti bürokrácia befolyása alatt álló munkások egy része értetlenül állt a forradalmi kezdeményezés megadására irányuló kísérlet előtt. Ezek a munkásrétegek, melyekhez a tehetősebb munkások nagy része tartozik, azt hitték, tétlenül várakozhatnak. Másfelől azonban növekszik azoknak a munkanélkülieknek vagy rövidített munkaidőben

dolgozóknak,

proletároknak

vagy

a

proletariátus

soraiba

lecsúszó

kispolgároknak a száma, akik növekvő nyomoruk miatt nem várhatnak. Így széles munkásrétegeknek a saját osztályakciójuk forradalmasító hatásában való kételye egyrészt a burzsoázia diktatúrájának passzív tűréseként, másrészt kisebb csoportok kétségbeesett akciójaként nyilatkozik meg. A polgári demokrácia megmentő erejébe és az egyéni terror, a szabotázs, a dinamit megváltó hatalmába vetett hit egymást kiegészítő és kölcsönösen fölerősítő pólusai a forradalmi tömegakció iránt tanúsított értetlenségnek. Nemcsak a politikai helyzet, hanem magának a munkásosztálynak az állapota is tömegakció után kiáltott. A puszta propagandára való korlátozódás, a cselekvés elől való kitérés lehetetlen volt egy forradalmi párt számára, lemondás volt küldetéséről, hogy vezesse a forradalmat, a döntő órában elkövetett árulás volt a munkásosztállyal szemben. A forradalmi élcsapat köreiben a felismerés és készség komoly harcba ment át. Lehetetlen a forradalmi előőrs szerepét betöltő rétegek erőit és a fokozódó nyomorból fakadó, növekvő harckészséget a VKPD-nek merőben a propagandára való ráállítása és a cselekvés elől való kitérés révén félretenni addig az időpontig, amikor már eleve biztosra vehető a

113

győzelem. A VKPD nem várhat mindaddig, amíg a puszta forradalmi propaganda megtöri a még tehetősebb és ideológiailag visszamaradott munkásrétegek passzivitását, húzódozását a harctól. Ezeknek a rétegeknek a szemszögéből minden forradalmi előretörés korainak fog tűnni, puccsnak, politikai kalandorságnak. De a politikai nagyfeszültség időszakaiban ha átmenetileg vereséget kell is szenvedniük, mégis ezek a harcok jelentik a jövendő győzelem előfeltételét és a forradalmi párt számára az egyetlen módját annak, hogy megnyerje a tömegeket a maga és a győzedelmes forradalmi harc számára, hogy a közömbös tömegeket tudatára ébressze az objektív politikai helyzetnek. Az akciónak az osztályellentétek bizonyos kiélezettségén túl egyfajta tömeghangulat is feltétele, az akció azonban másfelől a forradalmi tömeghangulat egyik kiváltó tényezője is.

VII. Felületesen szemlélve a forradalmi offenzíva a VKPD vereségével végződött. A VKPD átmenetileg elszigetelődött a munkásság széles rétegeitől. Valójában azonban ez az eredmény újabb széles tömegakciók termékeny csíráit hordozza magában, új területeket nyit meg a forradalmi propaganda előtt, és végeredményében a munkásságnak a VKPD-be és a munkásosztály forradalmi ütőerejébe vetett bizalma erősödéséhez kell, hogy vezessen. Vereséggel végződtek az 1918 decemberi, az 1919 januári és márciusi harcok is, de általuk teremtődött meg a kommunizmus Németországban. Ám míg akkor defenzívában volt a forradalmi előőrs, ma támad. Ez jelentős haladás. A márciusi akció csak az első és persze tétova lépés volt, mellyel a VKPD elindult, hogy forradalmi támadásra vezesse a német munkásosztályt. A német munkásosztály a Kapp-puccsa napjaiban is csak védekezett. A védekezés gyümölcsei azonban kihullottak a munkásosztály kezéből. Csak a támadásba lendülés biztosíthatta volna őket a számára. A védekezés gyümölcseit az ellenforradalom kaparintotta meg. A hatalomért indított döntő harcot a munkásosztály csak hatalmas, átfogó offenzívában vívhatja meg. Ez az átfogó offenzíva azonban csak akkor bontakozhat ki, ha a munkásosztály kommunista vezetés alatt megtanulja offenzív módon megharcolni részleges harcait.

VIII.

114

Ennek az első támadásnak az eredményei a következők: 1. Általában: az osztályellentétek kiéleződése, a passzivitás és kiegyezés frontjának az áttörése, annak az objektív szükségszerűségnek a megteremtése a munkásosztály számára, hogy széles tömegei támadásba lendüljenek. Az akció kezdetekor, a munkásosztály passzivitásának köszönhetően, még fennállt a polgári pártok, a szociáldemokraták, a függetlenek és a szakszervezeti vezetés szövetsége. Ma, az akció végén, ez a szövetség nyílt harci front a forradalmi élcsapat ellenállásával, a munkástömegek növekvő ellenállásával szemben. A forradalmi előőrs ellen vezetett akció a szociáldemokrata és független vezetőket a nyílt ellenforradalom foglyaivá tette. 2. Az USPD, az SPD és a szakszervezeti bürokrácia ellenforradalmi erőkként való lelepleződése tetteik és tetteik következményei révén, nyílt csatlakozásuk a burzsoázia harci frontjához. A legszélesebb tömegek előtt lepleződött le a szociáldemokrácia parlamenti látszatellenzékisége, a függetlenek forradalmi szájhősködése. A márciusi akció bevégezte azt a lelepleződést, amely a VKPD Nyílt Levelével kezdődött. 3. A munkásosztály fölrázása a stagnálásból, a burzsoá diktatúrának való tétlen alávetettségből. 4. Végső fokon mélyebb és szélesebb propagandahatás a kommunisták érdekében, akik megmutatták, hogy a döntő órában készek a harcra. 5. A márciusi akció újabb lökést adott a proletariátus nemzetközi osztályharcának, arra kényszerítette a világ mensevik pártjait, hogy levessék álarcukat, és a függetlenek és szociáldemokraták, a severingek és hörsingek oldalára álljanak. A márciusi akció megmutatta az antant proletariátusának, hogy burzsoázia és proletariátus nemzeti frontja szemtelen hazugság, hogy a német forradalom eleven igazság. 6. Végül a márciusi akció lehetővé tette az Egyesült Kommunista Pártnak, hogy feltárja azokat a szervezeti gyengéket és hiányosságokat, melyektől meg nem tudott szabadulni.

IX. A VKPD a márciusi akció révén a forradalmi tömegharc módszerei mellett kötelezte el magát. Az akció során elutasított és ellenforradalmi tettként leplezett le a munkásság előtt minden olyan módszert, amelyik a tömegharcot terrorcselekményekkel helyettesítette volna. Ma, a harcok lezárulása után, azzal vádolja a szociáldemokratákat és a függetleneket, hogy az Orgesch és harcostársai által a munkásság sorainak megbontása érdekében elkövetett terrorakcióikat a VKPD számlájára kívánják írni.

115

X. A VKPD-nek le kell küzdenie az első kísérlet taktikai és szervezeti hiányosságait. Ha be akarja tölteni történelmi küldetését, ragaszkodnia kell a forradalmi offenzívának ahhoz az irányvonalához, amely a márciusi akció alapját képezte, és ezen az úton kell eltökélten és tántoríthatatlanul továbbhaladnia.

XI. E belátásokból a VKPD számára annak a kötelessége adódik, hogy élezze azokat a konfliktusokat, amelyek alkalmasak cselekvésre bírni a tömegeket. Ha gazdasági vagy politikai jellegű részakciók indulnak, a párt feladata, hogy minden célszerű eszközzel támogassa és kiszélesítse ezeket az akciókat.

XII. A fenti irányelvek szellemében a központi bizottság a párt márciusi lépését olyan, e taktikai szemléletnek megfelelő akciónak látja, amely vereséggel végződött ugyan, de szükségszerű volt, mert a párt a harc kezdetének kedvezőtlen körülményei ellenére sem nézhette tétlenül a legális és illegális ellenforradalom tervszerű fölvonulását, ha a forradalmi cselekvés, nem pedig a forradalmi kommunista frázisok pártjaként akar szerepelni. A Központi Bizottság ennélfogva jóváhagyja a Zentrale politikai és taktikai magatartását, a legélesebben elítéli némely elvtársaknak az akció idején tanúsított passzív és aktív szembehelyezkedését, és fölszólítja a Zentralét, hogy helyezze a pártot a legteljesebb harckészültségbe, és tegye meg ennek érdekében a szükséges intézkedéseket. (Mesterházi Miklós fordítása)

116

A forradalmi kezdeményezés szervezeti kérdései1 Sokszor elhangzott már, és kétségtelenül helytálló: a VKPD válsága, a Serrati-konfliktustól kezdve egészen a márciusi akciót követő akut Levi-válságig nem egyéb, mint a második kongresszus megszabta csatlakozási feltételek hatásának kibontakozása. Szükségképpen kiderült ugyanis, hogy a csatlakozási feltételeknek – ha komolyan veszik őket – semmiképp sem lehet eleget tenni úgy, hogy egy aktusban elfogadják őket, sem hogy határozatot hoznak szervezeti megvalósításukról; ezek a feltételek csupán kiindulópontját jelentik annak a folyamatnak, amelynek a végén az igazi kommunista pártok állnak. Tehát a III. Internacionálé minden opportunistája Serratitól Leviig jó ösztönnel lázadt ellenük, és fogadta egyetértéssel – bárha egyelőre óvatosan és pianissimo – a centrum dühödt kifakadásait. A centristák és opportunisták ugyanis egyöntetűen politikai feltételekhez akarták kötni a csatlakozást, ami egyet jelentett volna azzal, hogy a kommunista pártok alakításának ügye végképp megreked: hogy álkommunisták (azaz opportunisták által, az „autonómia” játékszabályai szerint vezetett, forradalmi érzületű, de nem tisztánlátó munkástömegek) „tömegpártjai” jönnek létre.. Ezt a tévutat a második kongresszus határozatai végérvényesen elzárták. Mindazonáltal ezek a határozatok csupán a helyes vágányra állították a folyamatot. Hogy a két kongresszus között mindenütt pártválságok törtek ki, azt mutatja, hogy a helyzet nagymértékben tisztázódott ugyan, ez a folyamat mégsem tekinthető lezártnak. A harmadik kongresszus feladata lesz, hogy összefoglalja mindezeknek a válságoknak a tapasztalatait, és előmozdítsa a szerencsésen megkezdődött kibontakozást. Ezeknek a tapasztalatoknak a sorában igen lényegesek a márciusi akció tapasztalatai, kiváltképpen mert a párt és a forradalom ügye Németországban van a legelőrehaladottabb stádiumban. Ami – még egy kívülálló számára is – azonnal szembeötlik, az egyfelől az, hogy az akció során a centralizáció csődöt mondott, azaz kiderült, hogy a párt csak papíron volt centralizált, és hogy másrészt a párttagok tömege, helyes forradalmi ösztönről téve tanúságot, nyomban megértette, és a márciusi akcióról folytatott viták középpontjába állította ezt a szervezeti fogyatékosságot, amiért is kétségkívül kedvezőek a gyógyulási folyamat kilátásai.

1

Organisatorische Fragen der revolutionären Initiative, Die Internationale, Berlin, 1921. június 15.

(III. évf., 8. sz.), 298–307. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 30. skk. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

117

Mindemellett mégis figyelemre méltó, hogy ez a szervezeti fogyatékosság, amely már előbb is kétségtelenül jelen volt, éppen az akció során vált ennyire szembetűnővé. Ennek oka véleményem szerint az, hogy a párt szervezeti centralizációja és taktika iniciatívája egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. Ez a kölcsönhatás először is technikai. Mert egyrészt a párt minden kísérlete, hogy magához ragadja a kezdeményezést, szükségképpen puszta szándék marad, sőt éppenséggel üres frázis lesz belőle, ha nem áll rendelkezésre olyan teljességgel centralizált szervezet, amely a párt minden részét, embereket és intézményeket egyaránt, egyszerre képes megmozgatni, mint testrészeket, melyek egyetlen testhez tartoznak. Másrészt a centralizáció, ha valóban meg is valósítják, belső dinamikájának erejénél fogva is szükségképpen az aktivitás és kezdeményezés felé fogja terelni a pártot. Ahogy a Kapp-puccs idején bénítólag hatott a Spartakus-szövetségre saját szervezeti gyengeségének érzete és tudata, és nem kis mértékben játszott közre taktikai ingadozásában és határozatlanságában, éppúgy igaz az is hogy a forradalmi szellemben létrehozott szervezet – működése révén – taktikailag is előre ösztökéli a pártot. Ez az összefüggés ugyanakkor rávilágít taktika és szervezet, iniciatíva és centralizáció szellemi összefonódottságára is. A forradalmi szervezettség, a forradalmi szervezet jelentőségének felismerése az osztálytudat igen magas színvonalát feltételezi. Itt nem elég, ha az emberekben megvan az – ösztönös – forradalmi cselekvésre való szimpla érzelmi készség; az is kevés, ha tisztán látják, hogy jelenleg a kapitalizmus végső válságát éljük. Annak sziklaszilárd tudására van szükség, hogy eljött a cselekvés pillanata: hogy olyan döntés előtt állunk, amikor a forradalom sorsa az egyes ember odaadásán, áldozatkészségén és maradéktalan szervezeti szubordinációján múlik. Forradalmi szervezetet ugyanis nem lehet mechanikusan létrehozni. Ha nincsenek meg hozzá a szellemi előfeltételek, a legszebb elhatározás (a csatlakozási feltételek elfogadása) is csak üres elhatározás marad. Hiába a nemes szándékok, hiába a jóakarat, ha a döntés úgy születik meg, hogy akik meghozzák, valójában nem ismerik fel a horderejét és következményeit. A csatlakozási feltételeket úgyszólván mindenütt így fogadták el. Tehát bármennyire dicséretes is, hogy a VKPD eltökélte magát az offenzívára; bármennyire igazuk van is a döntés kezdeményezőinek abban, hogy az élcsapat csak ilyen módon gyakorolhat valóban döntő ösztönző hatást a proletariátus egész osztályára, egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy éppenséggel maga az élcsapat nem volt – szervezetileg – érett erre a szerepre. Miáltal egyszersmind az is kiderült, hogy szellemileg sem készült fel kellőképpen feladatára. Ezt a kritikát nem lehet és nem is szabad az offenzív taktika helytelenítéseként felfogni. Egy korábbi cikkemben (A tömegek spontaneitása, a párt aktivitása, Internationale,

118

6. füzet)2 kellőképpen tisztáztam azokat az elméleti megfontolásaimat, amelyek arra késztettek, hogy alapvetően egyetértsek ezzel a taktikával. Ha azonban arról van szó, hogy levonjuk az akció gyakorlati tanulságait, semmit és semmilyen tekintetben nem szabad elhallgatnunk. Éspedig nemcsak eltitkolnunk nem szabad az egyes hibákat, hanem pontosan azt kell vitára bocsájtanunk, ami a hibákban szimptomatikus volt. Bár itt nem bocsájtkozhatunk a részletekbe, rá kell mutatnunk hogy a márciusi akció mindkét részről (Paul Levit persze nem sorolhatjuk ide) jó ösztönnel bírálták. Amikor ugyanis egyfelől a központ a fegyelem hiányában jelöli meg az akció legfontosabb hibaforrását, és drákói rendszabályokkal készül változtatni ezen, messzemenően igaza van. A másik oldalról szintén teljes joggal mutatnak rá, hogy az akció előkészítésének és magának az akciónak a során csődöt mondtak a párt központi megnyilvánulásai. Mindkét szemrehányás ugyanarra a pontra irányul. Mert fegyelmet lehet és feltétlenül kell is követelni – csakhogy a fegyelem a legjobb. akarat mellett is csak abban az esetben válhat hatékonnyá, ha a fegyelmet követelő központi akarat nem csak önmagában egységes és céltudatos, hanem egyszersmind a célok világos megfogalmazásának feltételeivel is rendelkezik. Nem szabad eltitkolnunk, hogy ezzel kapcsolatban komoly hiányosságok kerültek napvilágra. Senki sem vonja kétségbe, hogy az akció során a központi vezetés előtt világos és végiggondolt célok lebegtek; az ellenkező állítás nemcsak a tények rosszindulatú félremagyarázása volna, hanem elterelné a figyelmet azokról a tárgyi-szervezeti kérdésekről, amelyek pedig nagyon tanulságosak lehetnek és azoknak is kell lenniük, és csak terméketlen csatározásokhoz vezet az egyesek személyes képességeit illetően. Joggal kétségbe vonhatjuk viszont, hogy a központ rendelkezett azokkal a szervezeti eszközökkel, amelyek egyáltalán lehetővé tették volna, hogy egyértelműen kifejezésre juttassa és az egész pártra világosan és minden részletében átsugározza szándékát (ami előfeltétele a fegyelemnek). Mostanában sokat beszélnek arról, hogy a VKPD túljutott a propaganda időszakán, és az akciók szakaszába lépett. Ez azonban nem érthető másként, különben üres .frázis lesz belőle, mint hogy megnőtt a propaganda jelentősége, és azt tényleges meg kell szervezni. Ameddig ugyanis a párt defenzívában van, maguk a körülmények gondoskodnak a propaganda szervezeti hiányosságainak elfedéséről. Hisz a defenzíva végső soron azt jelenti, hogy a párt életmegnyilvánulásai, akármilyen erős forradalmi érzés és tudat áll is mögöttük, nem magából a pártból indulnak ki, hanem a polgári avagy szociáldemokrata ellenforradalom 2

Spontaneität der Massen, Aktivität der Partei, Die Internationale, Berlin 1921. március 15. (III. évf.,

6. sz.), 208–215. o. – A szerk.

119

magatartása határozza meg őket. A kezdeményezés ás a kényszerű reakció határvonala természetesen elmosódott. Legyen mégoly hatalmas egy tömegpárt, legyen mégoly elszánt az offenzív akarat, a cselekvések és a döntések alakulásában mindig közrejátszik az ellenséges csoportok stb. magatartása. Másfelől viszont a leggyengébb csoportocska is dönthet arról, meddig hajlandó élezni a „rákényszerített” akciókat, ha ehhez kellő akarata és elszántsága van. Bár a határvonal elmosódott, a különbség éppen szervezetileg nagyon is látható. Ameddig ugyanis a párt tartása és magatartása – a fenti értelemben – defenzív jellegű, a propagandának az a feladata, hogy leleplezze a nyílt vagy rejtett ellenforradalmi erők minden ténykedését, és ezáltal felgyorsítsa a proletariátus forradalmi osztálytudatának fejlődését, illetve a gazdasági és a politikai helyzetet kihasználva hozzájáruljon spontán tömegakciók kiváltásához. Amennyire nélkülözhetetlen ilyenkor, hogy a KP tevékenysége szellemileg és taktikailag egységes legyen, épp annyira kevéssé fenyeget szervezettsége fogyatékos voltának a lelepleződése. A defenzív taktika „külső” meghatározottsága ugyanis (jó szervezettség mellett is) bizonyos fokig diffúz, laza és dekoncentrált vonalvezetést kölcsönöz a KP propagandájának és tevékenységének. Amíg a KP a puszta erőgyűjtés szakaszában van, ezen a diffúz jellegen nehéz is fölülkerekedni. A pártnak sokfelé kell odafordulnia. Egyaránt magához kell vonzania a legkülönbözőbb intenzitású, érettségű stb. erőket, és minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy színre lépjen és leleplezze ellenségeit. Kénytelen messzemenően elébe menni spontán módon kialakuló mozgalmaknak, és ennélfogva ebben a stádiumban aligha lehet világosan megkülönböztetni, hogy a szétágazóan diffúz munkamódszeren belül mi tekinthető taktikai megfontolásnak és mi szervezeti gyengeségnek. Különösen a propaganda területén nagyon is lehetséges, hogy a párt szervei teljesen „önállóan” is képesek kiemelkedő teljesítményekre: elég, ha az

ellenforradalom

leleplezésének, a spontán kitörések előmozdításának taktikai vonalát követik, és – persze itt is csak meghatározott határokon belül – rendkívüli mértékben a javára lehetnek a mozgalomnak. Persze ez a fajta szervezet, amely az orosz párt kivételével – kialakulása időszakában – csaknem valamennyi KP-t jellemezte, ebben az időpontban sem tekinthető eszményinek. Katasztrofális veszéllyé válik ellenben abban a pillanatban, amikor a mozgalom és a párt már annyira megerősödött, hogy az erőviszonyok alapján lehetségessé és a forradalom továbbfejlődése érdekében szükségessé is válik a párt akcióra törő kezdeményezése. Igaz ugyan, hogy a propaganda továbbra is ugyanazokra a tárgyakra fog vonatkozni, funkciója azonban alapvetően megváltozik: belső tervszerűségre kell szert tennie. Nem mintha a KP most már abban a helyzetben, volna, hogy megszabja a forradalom menetét és ütemét. De propagandája segítségével meg kell teremtenie az élcsapat mindenkori egységes és zárt

120

előrenyomulásának szellemi előfeltételeit, éspedig nemcsak azzal, hogy forradalmi szellemben reagá1 az ellenforradalom viselkedésére, hanem hogy minden olyan alkalommal, amelyet a párt előretörésre alkalmasnak ítél, taktikailag és szervezetileg zártan cselekszik. Ezáltal a propagandatevékenység előkészítése és fokozása elsősorban szervezeti feladatot jelent. A pártnak olyan szilárdan kézben kell tartania az apparátust, hogy a propaganda egésze egységes eszközként működjön. És ez az a pont, ahol véleményem szerint a márciusi akció sok kritikusa téved. Helytelen azt mondani, hogy a VKPD akciója elhibázott volt, mert a proletariátus tömegei nem értették meg, és ezért a pártot újból elszigetelte. Mert egyrészt Németország nem minden területén történt így, másrészt ez korántsem jelenthet döntő kifogást az akcióval szemben. Nagyon is elképzelhető ugyanis, hogy ez a fajta magatartás a párt részéről az előretörés pillanatában értetlenségbe ütközik, és ezért vereségre van kárhoztatva. Csakhogy ez a vereség utóbb a párt újbóli megerősödésének lehet a forrása, ha ti. csakugyan bekövetkeznek a vereségnek azok a gazdasági következményei (a bérek csökkentése és a munkaidő növelése Közép-Németországban), amelyeket a párt offenzív magatartásával megakadályozni próbált. Az egész proletariátus merőben propagandisztikus felkészítése mint az akció előfeltétele, ez opportunista utópia csupán. Az osztály egészét csak úgy lehet helyzetének és az ebből következő szükséges cselekvésnek a felismerésére késztetni, ha előbb, szemléltető oktatásként, egy egész sor, részben nyilván félresikerülő akció pereg le előtte. A márciusi akció nagy gyengesége (nem az „eszméé”, hanem a megvalósításé) inkább abban állt, hogy az akciót maga a forradalmi élcsapat sem értette meg elég gyorsan és teljes mélységében. A jelszavak javarészt „hirtelenjében” születtek. Nem mintha a helyzet alapján nem lehetett volna megérteni őket, azaz tárgyilag helytelenek lettek volna. De a propagandaapparátus nem volt beállítva és betanítva rájuk. A központ jelszavai idegen testnek tűntek fel a sajtóban, amely vezércikkeiben, a napi események kommentárjaiban stb. még sok tekintetben a régi hangot ütötte meg. De egyrészt az effajta kudarcokat korántsem lehet mindig szabotázsra visszavezetni, másrészt az ilyen széles körű szabotázs lehetősége éppenséggel

lényegbevágó

propagandaapparátusa

szervezeti

bizonyos

mértékig

hiányosságra

utal:

automatikusan,

hogy

„magától”

ti.

a

párt

működött, és

szervezetileg kicsúszott a központ irányítása alól. És hogy itt nemcsak „technikai” fogyatékosságokról volt szó (a vidéki körzetekkel való rossz kapcsolat stb.), hanem arról, hogy a szellemi szervező elv hiányzott, arról tanúskodik az a tény, hogy a párt központi lapja az akció során úgyszólván éppúgy csődöt mondott, mint a vidéki sajtó. (Magától értetődő, hogy mindazt, amit itt a propagandaapparátusról elmondtunk, tüneti értelemben gondoltuk, és a párt más szerveire fokozott mértékben vonatkozik.)

121

A forradalmi vasfegyelem tehát önmagában nem elég, a párt felépítésében is meg kell teremteni ennek a fegyelemnek a szellemi és szervezeti feltételeit. Ennek a belátásnak a tényleges megvalósításán múlik, hogy VKPD megerősödve vagy legyengülve kerül-e ki a márciusi akcióból. Ha képes teljes horderejében megérteni a forradalmi szervezet gondolatát, és levonni belőle minden konzekvenciát, akkor ebből a válságból győztesen került ki. Ha ezt elmulasztja, az „átállás az offenzívára” puszta szándék marad, amely egy újabb megvalósítási kísérlet során szükségképpen újabb és még súlyosabb válságokba torkollik. A kommunista párok lényegükből fakadóan a szervezettség magasabb fokán állnak, mint bármelyik opportunista vagy centrista párt. Minthogy azonban ez az újjászervezés nem mehet végbe egyszerűen a régi apparátus átvételével és az új céloknak megfelelő átállításával, hanem csakis egy olyan folyamat formájában, amely mindenekelőtt felbomlasztja, sőt részben lerombolja a régi szervezeteket, és a tömegeket spontán lázadásra biztatja a régi pártfegyelem ellen, ezért elkerülhetetlen, hogy a kommunista pártok csak súlyos válságokban küzdhetik ki új, magasabb rendű szervezetüket. A második kongresszus csatlakozási .feltételei sok tekintetben ilyen gyógyító kríziseket váltottak ki. Ám ezek a krízisek is csak akkor hozhatnak igazi gyógyulást, ha nemcsak elfogadjuk, hanem valóban érvényre is juttatjuk a csatlakozási feltételeket. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy nemcsak az Internacionálé követeléseit látjuk bennük, és mint ilyeneket „lelkiismeretesen” teljesítjük őket, hanem hogy legalábbis a forradalmi élcsapat egész horderejében megérti a bennük rejlő szellemi lényeget. Ez a folyamat a VKPD-ben kétségkívül megkezdődött. Immár minden azon múlik, hogy hagyjuk-e elakadni, vagy teljes egészében kibontakoztatjuk. A mensevik és a bolsevik szervezeti formák elválásának döntő ismertetőjegye már az első orosz szakítás idején világos formát öltött: az ti. az igény, amelyet a bolsevik párt támaszt tagjaival szemben. Lenin már akkor megalkotta a hivatásos forradalmár fogalmát, az egész nem-orosz közvélemény pedig alaposan félreértette azt. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Rosa Luxemburg 1904-es oppozíciójának oka szintén az volt, hogy a legteljesebb mértékben félreértette Lenin javaslatait; hogy akkoriban Rosa Luxemburg is kizárólag a párt régi struktúráját tartotta szem előtt, és abban – ami Közép- és Nyugat-Európát illeti, joggal – olyan, a forradalmat gátló tényezőt látott, amellyel szemben a tömegek spontaneitására mint a forradalom ösztönző erejére apellált. Ebből a nézőpontból vette fel a harcot az abszolút centralizáció lenini követelésével, de ugyanakkor nem vette észre az új szervezeti forma sarkalatos pontját: az egyes párttagokkal szemben támasztott megnövekedett igényeket, Nem véletlen, hogy minden opportunista – legutóbb különös egyértelműséggel Paul Levi – szüntelenül a proletárok legalantasabb ösztöneire, túlságosan is súlyos gyengéire

122

hivatkozik, és abban, hogy a földi kötelékeknek még túl nagy fölöttük a hatalmuk, újabb indokot talál passzivitásra, mindenfajta forradalmi cselekvés elítélésére és lejáratására talál. Pedig hát a forradalmat, Lenin szavaival, csakis a rendelkezésre álló emberekkel lehet megcsinálni. Mindazonálta1 egyáltalán nem mindegy, milyen embereknek tesszük lehetővé a csatlakozást a forradalom élcsapatához, és kiváltképpen, hogy milyen tetteket és milyen áldozatokat várnunk el azoktól, akik az élcsapathoz tartózónak vélik számíthatni magukat. Gorter és hívei ebben az egy vonatkozásban, mármint az etikai követelmények kérdésében, helyesen értelmezték a bolsevik szervezet gondolatát. Helyes felismerésüket azonban nyomban alaposan eltorzította végiggondolásának mechanikussága és a még mechanikusabb alkalmazás. Ha ugyanis ki akarjuk várni, amíg létrejön egy ilyen szilárd mag, amely a példának köszönhetően utóbb fokozatosan megnövekszik, és ily módon a ma még – Gorter szerint – nem forradalmi proletariátust forradalomra neveli, akkor éppúgy áldozatul esünk az utópizmusnak, mint az opportunisták, akik viszont azokban a „tömegpártokban” hisznek, amelyeknek az egész proletariátust vagy legalább a proletariátus többségét kellene szervezetileg egyesíteniük, és a forradalmat ily módon kellene megvalósítaniuk. Mert jóllehet a kommunista párt és a proletárforradalom fejlődése kölcsönösen feltételezi egymást, növekedésük korántsem egységes folyamat, sőt, alapvető párhuzam sem mutatható ki köztük. E két fejlődési pálya különválasztásának messze ható gyakorlati jelentősége van, éppen mert az opportunizmus, amely mindig megtalálja a maga, a körülményekhez igazított „evolúciós elméletét”, itt egyfajta védelmi vonalat épít ki a szervezet kérdésében. Ahogy taktikailag abból indul ki, hogy a fokozódó gazdasági válság a „természeti törvények erejével” és „kényszerűen” maga után vonja a proletariátus egészének forradalmasodását, és a KP-nak nincs más dolga, mint ezt a folyamatot propagandisztikusan kihasználni, és a – magától – elinduló mozgalomnak utóbb az élére állni, a szervezet kérdésében is abból indul ki, hogy a kommunista párt létrejötte és növekedése nem más, mint az illető országok forradalmi helyzetének egyszerű szankciója. Ez a szervezeti opportunizmus jóval veszélyesebb a taktikainál, mert a szervezet és a forradalmi cselekvés elméleti összefüggéséről mindmáig kevés szó esett, és ezért ennek az összefüggésnek a jelentősége nem tudatosult kellőképpen a tömegekben, következésképpen az itt rejlő opportunizmust is ritkábban ismerték fel és még ritkábban leplezték le mint ilyet. A helyes kérdésfeltevés opportunista elkendőzése taktikai téren a puccs problémájával operál, szervezeti téren pedig a tömegpárt és a szekta hamis dilemmáját veti fel. A szervezeti opportunizmus ebben a kérdésben nagyon ügyesen kiaknázza Gorter és hívei egyoldalúan etikai, valóságidegen és történelmietlen felfogását a pártról, és úgy veti fel a kérdést, mintha

123

pusztán a KP- típusú vagy a PSI-típusú szervezet közti választásról lenne szó. És ez kétségtelenül igaz is volna, ha a kérdés valóban úgy vetődne fel, hogy csak a zavaros tömegektől különvált, immár tisztánlátó és elszánt kommunisták szervezeti tömörülése és maguknak a tömegeknek a kommunizmus felé tartó „forradalmi evolúciója” között választhatnánk. Világos azonban, hogy effajta vagy-vagyot sem a történelmi valóság, sem a dialektikus módszer nem ismer. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a „szabadság birodalma” úgy válik időszerűvé, az elszánt, a történelem menetét világosan felismerő és azt megvalósítani kész élcsapat úgy fejti ki történelmileg sorsdöntő hatását, hogy be van ágyazva a történelmi valóságba hogy szüntelen dialektikus kölcsönhatásban áll az objektív gazdasági válsággal és a válság által forradalmasított tömegekkel. Ennek a kérdésnek a taktikai vonatkozásairól említett tanulmányomban szóltam. Szervezetileg mindebből az következik, hogy a proletariátus tömegeiből kifejlődő tudatosan forradalmi mag, az igazi élcsapat létrejötte olyan folyamat, amely – kiteljesedése során – szüntelen kölcsönhatásban áll ugyan az osztály szubjektív és objektív forradalmi fejlődésével, de ami a lényeget illeti, mégiscsak magának az élcsapatnak a tudatos és szabad tette. Az ilyen pártok szervezeti elvének, amely az orosz bolsevik párt megalakulása óta egyre kimunkáltabb lesz, egyfelől tehát e tudatos mag szellemi és szervezeti megszilárdítását kell céloznia. Oroszországban a két forradalom között az élcsapat fel tudta küzdeni magát a teljes tisztánlátás és tudatosság szintjére; Magyarországon csak a tanácsdiktatúra összeomlása tudta megteremteni egy ilyen párt szellemi es szervezeti előfeltételeit. Németország – és alighanem Nyugat-Európa legtöbb országa – szempontjából a kérdés úgy merül fel, hogy a forradalom szelleme már olyan mélyen átitatta a legszélesebb tömegeket, hogy szervezetileg is csatlakoznak a kommunista Internacionáléhoz – még mielőtt ennek előfeltételei akár magának az élcsapatnak a tudatában is kellően tisztázódtak volna. Következésképpen nem a tömegpárt avagy szekta statikus, történelmietlen és antidialektikus kérdése van napirenden, hanem egy, a forradalmi folyamat által felvetett és ide visszavezető, dinamikus kérdés: hogyan lehet a forradalmi tömegpártot igazi kommunista párttá változtatni? Ismét csak merő opportunizmus volna, ha ezt a szervezeti kérdést elválasztanánk a taktikai kérdéstől, és, mondjuk, fel akarnánk függeszteni az aktív politikát, amíg be nem fejeződött ez a szervezeti munka. Ugyanakkor a puccsizmus új formáját jelentené, ha a kérdésfeltevés (megint csak a taktika és a szervezet helytelen különválasztása miatt) egyoldalúan a forradalmi offenzívára való felkészülést érintené. Itt is taktika és szervezet egysége a kulcskérdés. Az, hogy a VKPD minden tagja a csontjaiban érezze a forradalmi centralizáció sorsdöntő jelentőségét; hogy minden egyes elvtárs, aki elszánta magát a döntő

124

ütközetre, és egész életér tette föl rá, világosan lássa, mi az, ami e kérdés megoldásakor kockán forog; hogy a szervezetet immár nem technikai kérdésként, mint a régi típusú pártban, hanem a forradalom legmagasabb rendű szellemi kérdéseként kell kezelni. A márciusi akciót követő viták tanúsága szerint ez a folyamat máris elkezdődött. Ahogy például egyes körzetekben

önállóan

eljártak

mindenfajta

fegyelemsértéssel

szemben,

ahogy

a

fegyelmezetlenséget jó ösztönnel szigorúbban büntették vezetők és bizalmiak esetében, mint az egyszerű párttagoknál stb., a fokozódó tisztánlátás megannyi jele. Most minden azon múlik, hogy belássuk: itt nem egyszeri „rendcsinálásról” van szó, hanem a forradalmi fegyelem szellemének szüntelen továbbfejlesztéséről. Itt mindenekelőtt a központi vezetésnek kell tudatosan és kezdeményezően fellépnie. Egyrészt meg kell teremtenie azt az apparátust, amely a forradalmi fegyelmet egyáltalán lehetségessé teszi, másrészt gondoskodnia kell arról is, hogy e probléma elméleti feldolgozása ne torpanjon meg, és jelentőségének tudata valóban a tömegek közé hatoljon. Mert ha mégoly fontos is a központ kezdeményező szerepe, egy forradalmi párt centralizációját képtelenség bürokratikus-technikai módszerekkel megteremteni. Igaz ugyan, hogy a párt centralizált szervezete előfeltétele a tagok forradalmi fegyelmezettségének. De a párttagok tudatossága ebben a kérdésben szintúgy előfeltétele a centralizáció .megvalósíthatóságának. Amiből az is kitűnik, hogy a szervezet kérdése szellemi kérdés. A leküzdendő akadályok szellemi természetűek:

a

kapitalista

eldologiasodás

ideológiai

maradványai

maguknak

a

kommunistáknak a gondolataiban és érzelmeiben: a bürokratikus rutin, az individualizmus, amely „szabadságra” formál igényt, amely az „aprómunkát” magához méltatlannak tekinti stb. Az individualizmus szabadság-ideológiájának veszélye ma már a párt közvéleményének széles köreiben tudatosult. Ám hogy a szervezeti aprómunkától való irtózás mögött az individualizmus még veszélyesebb formája, még megcsontosodottabb eldologiasodás rejlik, azt még kevéssé ismerték fel. Pontosan ezért van sürgető szükség a szervezet problémájának szellemi-gyakorlati feldolgozására. Csak ha így tesszük fel a kérdést, akkor világlik ki igazán, hogy a taktikai-forradalmi irányelv és a centralizált szervezet kérdése mögött ugyanaz a probléma húzódik meg: hogy közeledik a „szabadság birodalma”, hogy immár történelmi szükségszerűség a világválságba, a világtörténelem fejlődésébe való tudatos beavatkozás. Az objektív helyzet megérett a forradalomra. A forradalom győzelmének útjában döntően ideológiai természetű akadályok állnak. Az élcsapat forradalmi kezdeményezésére vár, hogy leküzdje a proletariátus mensevik válságát. De a kommunista párt centralizált forradalmi szervezetének nemcsak annyi a rendeltetése, hogy lehetőséget teremtsen erre az offenzívára; kötelessége az is, hogy az

125

élcsapatot, a harcoló egységet alaposan megtisztítsa a kapitalista eldologiasodás minden salakjától, hogy méltóvá és éretté tegye történelmi küldetésére.

126

Hozzászólás a Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusának 1921. július 2-i ülésén1 Elvtársak, a Kommunisták Magyarországi Pártjának képviselői, a „kisebbségi frakció”, amely benyújtotta ezt a nyilatkozatot,2 alapvetően azoknak a téziseknek a talaján áll, melyeket az orosz párt terjesztett elő. Mindazonáltal az a véleménye, hogy ezeknek a téziseknek vannak bizonyos pontjai, amelyek ha nem is támogatnak centrista vagy fél-centrista törekvéseket, mégis alkalmasak rá, hogy ezek az irányzatok ilyenfajta tendenciákat magyarázzanak beléjük. Ezért is teszünk ilyen irányú módosító javaslatokat, és támogatjuk a hasonló javaslatokat. Ez 1

Protokoll des III. Kongresses der Kommunistischen Internationale, Moskau, 22. Juni–12. Juli 1921,

Verlag der Kommunistischen Internationale, Carl Hoym Nachf. Louis Cahnbley, Hamburg 1921, Bd. 2., 591.–594. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

A KMP „kisebbségi frakciójának” nyilatkozatát az ülésen az ülés elnöke, Wilhelm Koenen olvasta

fel (589–590.): „Koenen elnök: A szó Lukács elvtársé; a magyar delegáció többsége [tudniillik a Kun-frakció képviselői – a szerk.] eljuttatott hozzám egy ehhez a hozzászóláshoz kapcsolódó nyilatkozatot, amely leszögezi, hogy ebben a vitában nem kíván hozzászólót delegálni, és hogy Lukács elvtárs csak a magyar delegáció kisebbsége [a Landler-frakció] nevében beszél. A kisebbség egy nyilatkozatot nyújtott be, amely a következőképp szól: »A kongresszus tegnapi ülésén az elnökség fölolvasta a magyar delegáció „többségének” nyilatkozatát, melyben az a német változtatási javaslatok álláspontjára helyezkedett. A nyilatkozat bizonyos korrekciókra szorul. A KMP-ben az utóbbi hónapokban ellentétek merültek föl a központi bizottság többsége, illetve Kun Béla és néhány párthíve között. A központi bizottság a kérdést a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága elé terjesztette. A Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy a kérdésben a kongresszus időtartama alatt döntést hoz. Minthogy a Végrehajtó Bizottság Elnöksége Kun Bélát és követőit önálló frakcióként ismerte el, a magyar delegáció két csoportból áll. Továbbá tanácskozási joggal tagjai lettek a delegációnak Pécs-Baranya küldöttei is. A Kun-csoportnak e döntés idején Moszkvában tartózkodó tagjai számbeli többséget alkottak a KPU küldöttségével szemben. Az utóbbiak azonban nem tiltakoztak a delegáció ilyesfajta összetétele ellen, mert megegyezés született, hogy a két frakció egyenlő szavazattal bír. Ilyen körülmények között nem lehet a magyar delegáció többségéről beszélni. – A KMP alulírott küldöttei elvi tekintetben az orosz tézisek talaján állnak. A bizottságban azonban annak érdekében kívánnak föllépni, hogy a centristák és fél-centristák ellen irányuló törekvések, a párt forradalmi szerepének a hangsúlyozása, a forradalmi fegyelemnek a hangsúlyozása minden félreértést kizáró módon jussanak kifejezésre. – A magyar delegáció elnöke: Landler Jenő, Hirossik János, Király Albert, Lukács György«” – A szerk.

127

tehát nem azt jelenti, hogy elvetettünk volna minden eddigi módosító indítványt, csupán hogy nem tudtunk minden tekintetben csatlakozni hozzájuk. Mindenekelőtt a pártnak a forradalomban betöltött szerepét illetően kívánjuk álláspontunkat pontosítani. Itt a taktika leglényegesebb problémájáról van szó, amely alapvetően összefügg a márciusi akcióval. Érthető, hogy ebben a kérdésben minden fejtegetés, pozitív vagy negatív módon, egyetértőleg vagy elutasítólag mind a márciusi akció körül forgott. Csakhogy a márciusi akcióról szólva elvileg, elméletileg és taktikailag is meg kell különböztetnünk két dolgot: 1. a márciusi akció igazi lényegét, amelyből okulnunk kell, és 2. a márciusi akció megvalósításának módját és kezdeményezőinek hivatkozásait. Különös jelenséget kell konstatálnunk. Míg máskor azt láthattuk, hogy puccsista vállalkozások utólag marxista megokolást kaptak, itt egy nagy forradalmi tömegmozgalmat, amely lényeges előrelépést jelentett, állítottak úgy be, mintha valamifajta puccsról lett volna szó. Az elméleti zűrzavar a márciusi akcióról gyártott elméletből fakad. Néhány idézetet kívánok felolvasni egy gyűjteményes kötetből,3 amely idézetek jól jellemzik azt az egyoldalúan katonás és teljes mértékben puccsista felfogást, amelynek azonban semmi köze sincs magához a márciusi akcióhoz. A kötet egyik passzusa így hangzik: „Ám amikor a proletariátus támadásba lendül, a reakciónak nem marad ideje felfegyverezni és idejében összegyűjteni a szétszórt tömegeket.” Ha Pogány elvtárs4 itt azt állítja, hogy a mai munkanélküliség gazdasági szempontból annak felel meg, ahogy a tőkefelhalmozás kora választotta el egymástól termelőket és a termelési eszközöket, akkor ez teljes képtelenség. Az üzemi munkás gazdaságilag éppúgy el van választva a termelési eszközöktől, mint a munkanélküli. Mindennél világosabban kitűnik ennek a puccsista felfogásnak a szelleme az alábbi megfogalmazásból: „A párt jelszava tehát

3

Lukács vélhetőleg a Taktik und Organisation der revolutionären Offensive című kiadványt (Leipzig–

Berlin 1921) idézi, amelyet a KPD a III. kongresszus után kénytelen volt megtagadni. – A szerk. 4

Pogány József (1886–1938) tanár, újságíró, politikus. 1910-től a Népszava és a Szocializmus

munkatársa. 1918 novemberétől államtitkári rangban a katonatanácsok kormánybiztosa, a katonatanács elnöke; 1919. március–áprilisban hadügyi, áprilistól külügyi, júniustól közoktatásügyi népbiztos. A Vörös Hadsereg egyik megszervezője, hadtestparancsnok. A tanácsköztársaság bukása után emigrációba megy, a KMP frakcióharcaiban a Kun-frakció prominens alakja. 1922–24-ig, illetve 1928–29-ben az amerikai kommunista párt egyik irányítója; 1925-től a Komintern információs osztályának vezetője, 1929-ben politikai támadások hatására visszavonul a politikától, a moszkvai tervhivatal tudományos tanácsadója; 1937-ben letartóztatják. – A szerk.

128

nem lehet semmi egyéb, mint: offenzíva, offenzíva mindenáron, minden eszközzel, ebben a helyzetben, amely a siker reményével kecsegtet.”5 Folytatom. Ugyanez a cikk azt állítja, hogy részakcióról volt szó, és ennek a részakciónak a célját a következőkben határozza meg: „Végcélnak [az akció] nem a hatalom megszerzését tűzte ki, hanem csupán a burzsoázia lefegyverzését és a proletariátus felfegyverzését.” Ezzel teljes mértékben ködbe vész a márciusi akcióban rejlő legfontosabb probléma, hisz miről is van szó a márciusi akciót illetően? Mi a német helyzet sajátossága az összes többi országhoz képest? Először is, hogy Németországban olyan kommunista párt létezik, amely más országok pártjainál sokkal erősebb tömegpárt. Éppen ezért erre a pártra komoly kötelezettségek hárulnak. A másik oldalon az ellenforradalmi munkásszervezetek állnak. A tézisek az ellenforradalmi vezetés irányítása alatt álló szakszervezeteket többékevésbé egy kalap alá veszik az ellenforradalmi munkáspártokkal, jóllehet ezeknek a munkáspártoknak a szerepe alapvetően más és veszélyesebb, mint az ellenforradalmi szakszervezeteké. Ez a különbség nyilatkozik meg abban is, hogy mi sem egyformán viszonyulunk

hozzájuk.

Röviden:

a

szakszervezeteket

ki

akarjuk

szabadítani

a

szociáldemokraták és centristák kezéből, a jobboldali és centrista pártokat ezzel szemben szét akarjuk rombolni, meg akarjuk semmisíteni. A két eset tehát teljesen más. A különbség lényege a hatásban mutatkozik meg. A szakszervezetek ellenforradalmi hatása a mozgalom depolitizálásának

tendenciájában

csúcsosodik

ki;

a

szakszervezetek

politikailag

dezorganizálják, amorffá teszik a munkástömegeket. És bár ezáltal gyakran visszatarthatják a tömegeket a spontán akcióktól, szerepük lényege mégiscsak az, hogy a már kirobbant akciókat tévútra vezessék, elszabotálják. Ezzel szemben az ellenforradalmi munkáspártok nagyon is határozott, politikailag egyértelműen reakciós irányt szabnak híveiknek. Ezáltal meg tudják akadályozni akár a spontán tömegakciók kialakulását is, elejét tudják venni a proletariátus erjedésének, amelyet aztán a kommunista párt a forradalom továbbvitelére használhatna. Németországban már a forradalom előtt végbe ment bizonyos fokú differenciálódás a munkáspártokban. Ez a differenciálódás a forradalom alatt megszilárdult, sokakat aktivizált, és mindenekelőtt a politikailag legérdekeltebbeket aktivizálta, nemcsak forradalmi értelemben, nemcsak a kommunista pártban, hanem az USP-ben és az SPD-ben is. Ez a differenciálódás az utóbbi időben nagy mértékben konszolidálódott, ideológiai és

5

A jegyzőkönyv szerint (592. o.) itt közbekiabálás szakította meg a hozzászólást:

„(Pogány: Hamisan idéz!”) (Radek: Ez Lukács cikkében áll az Internationaléban!)” – A szerk.

129

szervezeti formát öltött a pártokban, miközben azoknak a tömegeknek a körében, amelyek csak a szakszervezetekben szerveződtek, illetve ott, ahol a szellemi és taktikai harcok kevésbé voltak mélyek, nem figyelhettünk meg ilyen merev differenciálódást. Ez a különbség mutatkozik meg azokon a területeken, ahol az ellenforradalmi szakszervezetek ellenére nagy erejű spontán akciók tudtak kitörni. És ez az a tény, amely a VKPD-t most sajátos probléma elé állítja. A propaganda, az akciókra való felhívások itt nem érhetnek célt, mert immár nem egy amorf politikai tömeghez kell fordulni, mert nem csupán azok a szakszervezetek vannak a színen, amelyek depolitizálni akarják a munkásságot, hanem határozott politikai programmal jelentkező ellenforradalmi munkásszervezetek is. Itt VKPD-nek akciókhoz kellett folyamodnia, mert az ideológiailag megmerevedett és politikailag megkötött tömegeket csak iniciatív akciókkal lehet bázisuktól szervezetileg elszakítani. Erre valók a részakciók. Csakhogy aligha tekinthetők részakcióknak azok az akciók, melyeknek célja, mondjuk, a burzsoázia le- és a proletariátus felfegyverzése. Ez a jelszó majd a harc végén lesz időszerű. Azon kell lennünk, hogy a mozgalmak végső soron a proletariátus felfegyverzéséhez vezessenek. De akcióinkat ma nem lehet ezzel a jelszóval kezdeni, mert az ellenforradalmivá lett tömegek nem hallgatnak effajta jelszavakra. A részleges akciókat napi kérdésekhez kell kapcsolnunk; eközben iniciatív, tehát offenzív fellépésre van szükség, hogy mozgást, erjedést vigyünk a munkástömegekbe; nemcsak felvilágosító munkával, hanem akciókkal, a VKPD tetteivel. Ha a mozgás már megindult, ha a tömegek már elszakadtak az ellenforradalmi munkásszervezetektől, akkor majd felléphetünk új, távolabbra mutató jelszavakkal. Nagy hiba volt, hogy az akciót olyan jelszavakkal kezdték, amelyek talán a végén lettek volna időszerűek, és ezért azt sem érték el, amit elérhettek volna. A pártvezetés egy része nem értette meg az akció mögött húzódó problémát, mert azt elméletileg helytelenül közelítette meg. Ilyen értelemben tesszük meg és nyújtjuk be módosító javaslatainkat.6

6

A jegyzőkönyvben (594. o.): „(Élénk tetszés.)”

130

Hozzászólás a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. kongresszusának negyedik napján, 1921. július 16-án1 A skandináv küldöttség, valamint az angol, amerikai és magyar küldöttség nevében módosító indítványokat terjesztek a kongresszus elé az imént felolvasott határozathoz.2 Néhány szót. indoklásképpen. Vujovics elvtárs3 hangsúlyozta, hogy az Ifjúsági Internacionálé számára új korszak kezdődött, amelyben a Kominternhez fűződő kapcsolatoknak sokkal szorosabbaknak és a Komintern irányításának sokkal szigorúbbnak kellene lennie. Majd különös módon azt mondta, hogy határozataink ne kövessék a Komintern szokásait, amely ugyan szintén éles kritikát gyakorolt, de a határozatokban nem adott helyet a bírálatoknak. Szerintem a Komintern ebben a kérdésben nagyon helyesen cselekedett, mi pedig épp azon vagyunk, hogy teljesen hibásan és politikailag helytelenül cselekedjünk. Ha elfogadjuk a határozatot, akkor ezzel – még ha százszor hangsúlyozzuk is, hogy nem így van – bizalmatlanságunkat fejeztük

1

Protokoll des II. Kongresses der Kommunistischen Jugend-Internationale, Moskau, 13–18. Juli

1921, Verlag der Jugend-Internationale, Berlin 1921, 35–36. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

A határozatot Voja Vujovics olvasta föl, közvetlenül Lukács hozzászólása előtt; szövegét itt a

hozzászólás után, függelékként közöljük – A szerk. 3

Voja Vujovics (1895–?) szerb kommunista; voltaképpen soha nem vett részt a jugoszláviai

mozgalomban, a nemzetközi kommunista mozgalomban mégis fontos szerepet játszott. Az I. világháború idején Franciaországban tanult, radikális szerb diákok körében vált politikailag aktívvá. 1919 novemberében Wolf álnéven részt vett a KII alakuló kongresszusán, amelynek hamarosan legfontosabb vezetői közé tartozott, fenntartva a kapcsolatát radikális francia ifjúszocialista csoportokkal. A KII II. kongresszusán beválasztották a VB-be, és a KII egyik titkára lett, ő képviselte a KII-t a Komintern elnökségében. Münzenberg távollétében rá hárult a KII vezetésének felelőssége. A Komintern V. kongresszusa 1924-ben a KII képviselőjeként beválasztotta a KIVB elnökségébe, a VI. kongresszuson azonban, bár ő számolt be a KII munkájáról, már nem erősítették meg Kominternfunkciójában. Időközben közeli kapcsolatba került a Sztálin elleni oppozícióval , és 1926 októberében elmozdították őt a KII titkári pozíciójából, 1927 májusában, a KIVB 8. plénumán pedig javaslatot tettek a Komintern vezetéséből való eltávolítására. 1927 szeptemberében kizárták a Kominternből, és 1928 januárjában a bolsevik oppozíció első csoportjainak egyikével száműzték Szibériába. 1929-ben önkritikát gyakorolt, és visszavették a pártba, a továbbiakban a Komintern Balkán-titkárságán dolgozott. Kirov 1934. december 1-jei meggyilkolása után orosz származású feleségével együtt száműzték; eltűnt. – A szerk.

131

ki a VB tevékenysége iránt.4 Ezt mindenki, aki tud olvasni, el fogja ismerni, és ha az új VB a régi tagokból fog állni, akkor igen nehéz helyzetben lesz az opportunistákkal és centristákkal szemben. Szóba került, hogy az orosz ifjúmunkások harmadik kongresszusán még élesebb határozatot fogadtak el, de a régi vezetés mégis hivatalban maradt. Ez az összehasonlítás abszolút helytelen. Az orosz ifjúságnak nem kell ellenséges csoportok és pártok ellen harcolnia. Következésképpen megteheti, hogy egész máshogy cselekszik. Ez azonban nem vonatkozik az Ifjúmunkás Internacionálé VB-jére, aminthogy nem vonatkozhatna a Komintern VB-jére sem. És ezért a Komintern helyesen cselekedett, mi pedig épp azon vagyunk, hogy helytelenül cselekedjünk. Ez nem csak a mi véleményünk, osztja a véleményünket Zinovjev elvtárs is, akinek megmutattuk módosító indítványainkat. Mindenkinek, aki tud olvasni, el kell ismernie, hogy a mi módosító javaslataink lényegében ugyanazt. tartalmazzák, amit a határozat, csak okosabb és megfelelőbb formában. De ezen túlmenően hangsúlyozni kívánom, hogy az előterjesztett határozat egyes pontjaiban komoly tárgyi igazságtalanságok vannak. Ha az Ifjúmunkás Internacionálé VB-jét azzal a szemrehányással illetik, hogy nem keresett megfelelő kapcsolatokat a Kominternnel, akkor a 4

Mármint a Münzenberg-féle vezetés iránt. – Willy Münzenberg (1889–1940) a militáns szocialista

ifjúsági mozgalomban kezdett politizálni, 1913-ban a Die Freie Jugend című lap, az ifjúszocialisták hivatalos lapja kiadója, 1914-ben az Ifjúszocialista Liga titkára Svájcban. Az I. világháború kitörésekor nemzetközi ifjúszocialista konferenciát hívott össze a háború ellen Bernbe, 1916 áprilisában. 1915-től 1918-ig az Ifjúszocialisták Nemzetközi Irodájának titkára volt Zürichben, és lapjuk, a Jugend-Internationale kiadója. A zimmerwaldi baloldalhoz tartozott. 1918-ban visszatért Németországba, 1919 novemberében kulcsszerepet játszott a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé alakuló kongresszusán. 1921-ben, a Komintern III. kongresszusán tagja lett a KI VB-nek. 1921 augusztusában megszervezte az oroszországi éhezőknek nyújtandó külföldi segítségnyújtást, az Oroszországnak nyújtandó támogatás szervezeteiből nőtt ki az Internationale Arbeithilfe, melynek tíz éven át volt irányítója. 1924-be a KPD parlamenti képviselője lett, 1927-ben beválasztották a KPD KB-jába, az 1929-es KPD-kongresszuson újraválasztották a KB-ba. Hitler hatalomra jutása után Párizsba emigrált, kulcsszerepet játszott a német antifasiszta mozgalmak, konferenciák, a Dimitrov érdekében folytatott kampány, a fasizmus áldozatai, a spanyol polgárháború támogatására létrejött bizottságok stb., stb. megszervezésében. 1935-ben részt vett a Komintern VII. kongresszusán, és a KPD úgynevezett brüsszeli konferenciáján újból beválasztották a KB-ba. 1937-ben kibocsájtott a KPD nevében egy, a német népfront létrehozására felhívó kiáltványt. 1938-ban azonban elmozdították a KPD vezetéséből, kizárták a pártból, és a kizárást 1939-ben Moszkva jóváhagyta. A II. világháború kitörésekor Franciaországban internálták; 1940 júniusában egy fára fölakasztva találták, vélhetőleg azonban nem lett öngyilkos. – A szerk.

132

határozatnak következésképpen még inkább el kellene marasztalnia a Komintern képviselőit, akik, bár erre mandátumuk volt, sohasem vettek részt VB-nk ülésein. Teljesen világos, hogy ezt nem akarjuk belevenni határozatunkba, tehát a másik oldalt is tárgyilagosan kell megítélnünk. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a mi módosító indítványaink éppen elég kritikát gyakorolnak, és bizonyos fokig már megfogalmazásukban is a VB-nek címzett feddés rejlik. Hadd térjek rá a módosító indítványokra. Javasoljuk, hogy az első négy bekezdés maradjon változatlan. Ezután álljon az a szöveg, amelyet felolvasok: Az ötödik fejezet első mondata szóljon így: „Ezek a sikerek annál inkább elismerésre méltók, mert a munkát a legnehezebb körülmények között kellett végezni.” Az ötödik bekezdés utolsó mondata, valamint a hatodik, illetve hetedik bekezdés szóljon így: „Mindenekelőtt ez gátolta a VB-t abban, hogy kellő figyelmet fordítson egy sor, újabban felmerült kérdésre, melyekre az Ifjúsági Internacionálé II. kongresszusának kell megoldást találnia. A jövőben a kongresszuson meghozandó szervezeti határozatok és a végrehajtó bizottság növekvő tekintélye révén mind meghatározóbb módon kell befolyást gyakorolni a szövetségek egész életére, és irányítani egész tevékenységüket. A szövetségeket mindenekelőtt a gazdasági harc kérdésében kell eszmeileg megfelelően vezetni és tevőlegesen támogatni. Ugyanez vonatkozik a nevelőmunka új alapelveire, amelyeket a kongresszusnak kell újrafogalmaznia. A jövőben a VB külön feladata lesz, hogy a Komintern harmadik kongresszusán hozott határozatoknak megfelelően kapcsolatot teremtsen a kommunista ifjúmunkás szervezet és a KP között, valamint az eddigi elégtelen és az általános viszonyoknak nem megfelelő kapcsolat helyett hatékony és cselekvő együttműködést alakítson ki a Komintern VB, illetve a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé VB-je között. „A Jugend-Internationalét, amely eddig is az Ifjúmunkás Internacionálé komoly propagandisztikus értékű folyóirata volt, tovább kell fejleszteni, és valóban vezető nemzetközi orgánumot kell formálni belőle.” A jénai kongresszusra vonatkozó bekezdés kimarad.5 Az utolsó bekezdés változatlan marad.

5

A jénai kongresszusra vonatkozó bekezdés az itt függelékben közölt határozat utolsó előtti

bekezdése; a jénai kongresszusról lásd a Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon című cikk jegyzeteit. – A szerk.

133

[Függelék az Ifjúmunkás Komintern II. kongresszusának negyedik napján, 1921. július 16-án elhangzott hozzászóláshoz] [A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. Kongresszusa a Végrehajtó Bizottság munkájáról] Vijovics (Jugoszlávia): A bizottság elhatározta, hogy az orosz és német ifjúsági szövetség által benyújtott határozatot terjeszti a kongresszus elé. A bizottság többsége mégis szeretné kiemelni, hogy ez a határozat nem bizalmatlansági indítvány kíván lenni az eddigi VB ellen. Csak az elkövetett hibákat kívánta leszögezni. Nem azt akarja mondani, hogy ez vagy az az elvtárs rosszul dolgozott. De nem akarunk abba a hibába sem beleesni, amibe a Kommunista Internacionálé beleesett, amikor is minden hibát a különböző pártok számlájára írt, és kijelentette, hogy minden nagyon jó volt, ahogy volt. Kötelességünknek tartjuk, hogy tudassuk az Ifjúmunkás Internacionálé tagjaival, hogy a kongresszus észrevette a múltban elkövetett hibákat, és szeretné kijavítva tudni őket. Meg akarjuk továbbá mondani, hogy a jövőben a mozgalom kész a következő VB-t cselekvőleg támogatni és tekintélyét minden vonatkozásban növelni. A határozat az első részben az eddigi ténykedés jó eredményeit hangsúlyozza, és leszögezi, hogy a VB jó munkát végzett. A második részben a hibákat húzzuk alá, melyek jórészt a szövetségek erőtlenségéből fakadnak, de részben a VB rovására írhatók. Áttekintjük az Internacionálé egész politikáját, és kötelességünknek tartjuk jelezni, amit a VB elhibázott, hogy a hibákat a jövőben elkerüljük. Ebben a szellemben ajánlja a bizottság többsége elfogadásra a következő határozatot: „A jelentés meghallgatása alapján a kongresszus megállapítja: A VB a berlini kongresszuson elfogadott program propagálása érdekében nagy és hatékony munkát végzett a proletár ifjúsági szervezetek és a munkásfiatalok széles tömegei körében, és ezzel hozzájárult az ifjúsági szervezetek megerősödéséhez és megtisztulásához. A centrista és szociálpatrióta ifjúsági szervezetek ellen folytatott energikus, ügyes harcával a VB hozzájárult ahhoz, hogy e szervezetek tagjainak széles tömegei átmentek a kommunista ifjúsági mozgalom soraiba. Nem volt kevésbé érdemdús néhány országban a VB tevékenysége a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán hozott határozatok – nevezetesen a 21 feltétel, valamint a valódi kommunista pártok megteremtése – végrehajtásának tekintetében sem. A kongresszus megállapítja, hogy a VB nagy sikerrel munkálkodott egy erős nemzetközi szervezet létrehozása, az egyes országok közötti kapcsolatok kialakítása, a

134

nemzetközi akciók megerősítése, egy kiterjedt nemzetközi kiadói tevékenység kialakítása érdekében. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi kommunista ifjúmunkás mozgalom mára szilárd nemzetközi szervezettel rendelkezik, amiről a berlini kongresszus idején nem lehetett szó. A VB-nek fölöttébb nehéz körülmények között kellett dolgoznia. Hiányoztak a szükséges technikai föltételek. Az EK néhány tagját saját szövetsége hátráltatta a munkában, némelyik szövetség csak kevéssel járult hozzá a munkához. Ehhez társultak a pénzügyi nehézségek. Mindez megnehezítette a VB számára, hogy betöltse feladatát, és odavezetett, hogy a jelentés által elfogadott időszakban számos olyan hiba mutatkozott, melyet az új VBnek mindenáron el kell kerülnie a munkájában. Hiányzott a szövetségek belső életének rendszeres felügyelete és munkájuk állandó módszerbeli irányítása. Sok kívánnivalót hagyott maga után a VB tevékenysége a nemzetközi helyzet feltárásának, az egyes szövetségek által vívott gazdasági harc irányításának és támogatásának, a tömegszervezetek kialakításának a területén és a művelődési munkában. A VB nem népszerűsítette és nem használta ki eléggé a nemzetközi mozgalom szempontjából néhány szövetségének a harc és a munka során szerzett tapasztalatait. Nem ismerte föl időben a pártok és ifjúsági szervezetek közti kapcsolatok átalakításának a szükségességét. Elmulasztotta az azon való munkálkodást, hogy ez a kérdés nemzetközileg is helyes alapokra kerüljön. Hiányzott a rendszeres kapcsolattartás és együttműködés az ifjúsági VB és a Kommunista Internacionálé VB-je között. E tekintetben az utóbbi sem tett meg minden tőle telhetőt. A Die Jugend-Internationale című lap, az Ifjúmunkás Internacionálé lapja túl kevés figyelmet szentelt az ifjúsági mozgalom sürgető szükségleteinek; bár nagy jelentőségre tett szert a német nyelvű országokban, mégsem lett vezető nemzetközi orgánum. A kongresszus végül megállapítja, hogy a VB nagy hibát követett el, amikor kijelölte a Kommunista (Ifjúmunkás) Internacionálé II. kongresszusának színhelyét. E hibát részben magyarázza a rossz összeköttetés Moszkvával, a rosszul informáltság és a politikai helyzet hiányos ismerete. Az eltelt időszakból tanulva és azzal az eltökélt szándékkal, hogy megbízható harci bázisra tesz szert, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé bizakodva tekint a jövőbe.” (Mesterházi Miklós fordítása)

135

A „párt és ifjúság” kérdéséhez1 Cikkemre (Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon)2 válaszolva B. Ziegler elvtárs3 olyan szemet szúró módon magyarázza félre valamennyi állításomat, hogy azt csakis a kérdésben tanúsított elvi elfogultságnak tudhatom be. Ez az elfogultság – röviden – abban áll, hogy Ziegler elvtárs a párt és az ifjúság kapcsolatából levonható oroszországi tapasztalatokat változatlanul és minden megkötés nélkül kívánja alkalmazni a párt és az ifjúság általános szervezeti viszonyára. Ezért minden más nézet, mint az enyém is például, amely a kérdésre úgy próbál válaszolni, hogy a különböző országok forradalmi fejlődésének eltérő állásából indul ki, „merő relativizmusnak”, sőt „csődbejelentésnek” tűnik fel előtte. Ha most, Ziegler 1

Zur Frage von „Partei und Jugend”, Jugend-Internationale, Berlin 1921. július (II. évf., 11. sz.), 313–

314. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 50. skk. o. – Révai Gábor fordítása – A szerk. 2

Partei und Jugendbewegung in Ungarn, Die Jugend-Internationale, Berlin 1921. május (II. évf., 9.

sz.), 231–233. o. 3

Bernhard Ziegler (Alfred Kurella, 1895–1975) német író, műfordító, politikus; 1918-ban egyik

alapítója a Szabad Szocialista Ifjúság müncheni csoportjának, itt, Münchenben lép be a KP-ba is; 1919 áprilisában, a bajor tanácsköztársaság idején Moszkvába megy, és (Ziegler néven) részt vesz a KII megalakításának előkészületeiben, majd a KII küldötteként a közép-európai országok kommunista ifjúmunkás mozgalmainak megszervezésén dolgozott. Az orosz ifjúsági szövetség képviseletében részt vett a KII 1919. novemberi alakuló kongresszusán, a továbbiakban hivatásos forradalmárként a moszkvai központi apparátus megbízásából dolgozott. 1924-ig a KII VB tagja volt, a KII. IV. kongresszusán kilépett az apparátusból, és a Komintern megbízásából Franciaországban a francia KP bobignyi iskoláját vezette. 1929–30-ban Moszkvában működött, megírta a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé történetéről szóló könyvét. 1932-ben visszatért Párizsba, és a Le Monde című lap kiadója, a háború és a fasizmus elleni harc bizottságának titkára lett. 1934-től 1954-ig, amikor hazatért az NDK-ba, a Szovjetunióban élt, elkerülve a sztálini tisztogatásokat, melyeknek Heinrich nevű bátyja, az Inprekorr egyik szerkesztője, áldozatul esett. 1955-ben kinevezték a lipcsei irodalmi intézet igazgatójává, 1957-ben a Német Szocialista Egységpárt kulturális bizottságának titkára, 1958-ban a párt KB tagja, képviselő lett. Számtalan könyv szerzője: Mussolini ohne Maske (Berlin, 1931), Ich lebe in Moskau (Berlin, 1947), Ost oder/und West (Berlin, 1948). – A részben, de vélhetőleg csak részben Lukács Párt és ifjúság Magyarországonjára válaszként írt Doch Jugendsyndikalismus? című Kurella-írást (Jugend-Internationale, 1921. június, II. évf. 10. sz. 284–285. o.) Lukács írása után, a függelékben közöljük. – A szerk.

136

elvtárssal vitatkozva, ismét magamhoz ragadom a szót, nem az a célom, hogy megvédjem írásomat, hanem hogy rámutassak

Ziegler elvtárs kiindulópontjának és érvelésének

teljességgel hamis voltára, arra ugyanis, hogy érvei és a tények vizsgálata álláspontjából, eleve kialakult véleményéből fakadnak, és nem – ahogy kellene – megfordítva. Ziegler elvtárs kiindulópontja a forradalmi élcsapat tökéletes egysége. E tekintetben odáig megy, hogy szerinte előfeltevésem, mely szerint két csoport (ifjúság és párt) létezik, „korántsem magától értetődő”, jóllehet két sorral alább ő maga is elismeri: „az ifjúság és a pártszervezet elválasztottsága történelmi tény.” Itt azért mégiscsak komolyan meg kell kérdenem Ziegler elvtárstól, hogy egy általa is elismert történelmi tényben mi az ördög lehet „korántsem magától értetődő”. Valóban

vissza akar esni a premarxista-történelmietlen-

apriorisztikus metafizikába? És Ziegler elvtárs fejtegetései olykor csakugyan ebbe az irányba látszanak mutatni. Mert jóllehet nagyon helyesen hangsúlyozza, hogy a kommunisták a forradalmi osztály avantgárdja, és hogy „rajtuk kívül nem létezhet az osztálynak más, a többihez képest kitüntetett helyzetű csoportja”. Csakhogy először is senki sem állította (én a legkevésbé) ennek az ellenkezőjét. Másodszor pedig nem arról van szó, hogy a kommunista párton túl valami még-kommunistábbat, az „avantgárd avantgárdját” keresnénk, hanem hogy az avantgárd létrejöttét és fejlődését folyamatnak, nem pedig megmásíthatatlan ténynek tekintjük. Ha mármost a dolgot folyamatnak látjuk, jogunk és kötelességünk megvizsgálni e folyamat menetét és azokat a rétegződéseket, amelyeket a proletáriátuson belül és az élcsapaton belül ez a folyamat létrehoz. Ezt Ziegler elvtárs már-már dogmatikusnak tetsző makacssággal utasítja vissza. Igaza van ugyan, amikor vitatja „a kommunizmusra való különös predesztinációt, amely lényegi összefüggésben

állna

[Klassenbewußtordnungsprozeß]

valamiféle, kívül

álló

az

osztálytudatrendező-folyamaton

tulajdonságokkal

vagy

előfeltételekkel”.

Mindazonáltal saját állítását teszi dogmatikussá, és ő maga esik merő relativizmusba, sőt egyfajta individuálpszichológiába, amikor a kommunizmushoz vezető folyamatban nem látja meg a proletariátus ideológiai válságát. Amely válság a forradalom különböző szakaszaiban különböző intenzitással ragadja meg a proletariátus különböző rétegeit. Hogy Ziegler elvtárs ezt nem akarja meglátni, két alapjában hamis állítást szül. Egyrészt minden átmenetet kizár a „nem-tudatosan forradalmi” rétegek (ipari proletariátus) és a „tudatosan forradalmiak” (kommunisták) között, másrészt mindkét szintet magában egységesen rétegzettnek fogja fel. Holott ha csak egy pillantást is vetünk a kommunista pártok létrejöttére, adódik a tanulság, hogy itt egy átmenetekben, fokozatokban (és mindenekelőtt: visszaesésekben) bővelkedő

137

folyamatról van szó; egy hullámzó mozgásról az osztályon és az élcsapaton belül. Úgyhogy az élcsapat kemény magját sem „organikus” növekedés, sem mechanikus vonzás és szervezés nem teremtheti meg. Az csakis az objektív, forradalmi gazdasági válság [és] a proletariátuson belül zajló ideológiai fejlődés kölcsönhatásának konzekvenciája lehet. Ahol is mind döntőbbé válik, hogy a párt szellemileg és szervezetileg miképpen aknázza ki ezt a két tényezőt. Másodszor ehhez hozzá kell tenni, hogy a proletárok fejlődése a kommunizmus felé korántsem pusztán individuális pszichológiai folyamat. Zieglernek igaza van az egyes munkást illetően; igaza van, amikor kiemeli, hogy ennek a folyamatnak minden egyes munkásban le kell játszódnia – és hogy ez a folyamat minden munkásban egyaránt le is játszódhat. De a marxizmus legfontosabb vívmányairól mondanánk le, ha itt megállnánk. Ami az egyes munkásban lejátszódik, nem más, mint individuális-pszichológiai tükröződése annak az általános ideológiai válságnak, amely a forradalom korszakában az egész proletariátust hatalmába keríti. És ha igaz is, hogy ezt a válságot mindenkinek a maga módján és magamagának kell megoldania, hogy mindenkinek önállóan kell kommunistává fejlődnie, ez még semmi esetre sem jelenti azt, hogy a proletariátusnak erről az ideológiai válságáról ne lehetne semmiféle

objektív-marxista kijelentést tenni. Ha eltekintünk is attól, hogy a

proletariátuson belül gazdaságilag különböző rétegek (munkásarisztokrácia, munkanélküliek stb.) léteznek, amelyek gazdasági helyzetüknek megfelelően különbözőképpen reagálnak erre a válságra, a proletariátus, gazdasági differenciálódásának megfelelően, ha azzal nem is mechanikus

párhuzamban,

ideológiailag

akkor

is

rétegzett.

És

a

Kommunista

Internacionálénak és szekcióinak, taktikailag és szervezetileg egyaránt megkülönböztetett figyelmet kell fordítaniuk ezekre a mozzanatokra, ha egyrészt valóban ki akarják használni az összes erőt, amely a forradalom számára most van fel-szabadulóban, és másrészt nem akarják, hogy a sokasodó, ám ideológiailag még éretlen elemek túlértékelése miatt a pártok felhíguljanak. Levi és Gorter az efféle – más-más módon szélsőséges – mechanikus felfogások jellemző és intő példái. Tudom, hogy Ziegler elvtárstól mi sem áll távolabb, mint hogy egy követ fújjon velük. Nyomatékosan hangsúlyozott tétele, hogy ti. „a kommunisták szerepére nem fognak igényt tartani az osztály egyes, más ismertetőjegyek alapján is felismerhető részei”, mégis aggasztó módon azt sejteti, hogy mechanikusan egységesnek látja az osztály egészét, és ennélfogva hajlamos szem elől téveszteni a kommunista pártok létrejöttének, létezésének és működésének folyamatszerűségét. Ha azonban ezt a folyamatot folyamatnak fogadjuk el, akkor figyelembe kell vennünk a proletariátuson belül lejátszódó ideológiai válságot is, amely – legalábbis részben – a magva ennek a folyamatnak. A kommunista elmélet, minthogy túlnyomórészt a gazdasági válság elemzésére koncentrál, ezt

138

sokszor elhanyagolta, holott voltaképpen mi másból lehetne megérteni a mensevizmus egész problémakörét? A Ziegler elvtárs által „ifjúszindikalistának” bélyegzett tanulmányban ennek a problémának egy részét próbáltam – kérdésfeltevés formájában – felvetni. A kérdésfeltevésen ezúttal sem tudok túllépni. Ziegler elvtársnak címzett ellenvetéseim csupán azt kívánták megmutatni, hogy kérdésfeltevésem helyes volt, az ő „helyreigazítása” ellenben azzal fenyeget, hogy a kérdés tökéletesen zavarossá válik. És hogy nem csupán elméleti szőrszálhasogatásról van szó, arra Ziegler elvtárs legutóbbi írásainak gyakorlati következtetései utalnak, amelyek lényege, hogy Ziegler elvtárs az ifjúság és a párt viszonyát, ahogy az Oroszországban létezik, mechanikusan kiterjeszti a mozgalom egészére. Ziegler elvtárs ezenközben mindössze arról feledkezik meg, hogy Közép- és NyugatEurópában egyáltalán nincsenek meg azok a döntő feltételek, amelyek ehhez Oroszországban megvannak (az ideológiai válság messze előrehaladottabb megoldása a proletariátus egészének a részéről). Nem véletlen, hogy Oroszországban a forradalom előtti időszakban az ifjúságra nem hárult döntő szerep, és hogy nyomban csatlakozni tudott egy tisztánlátó és tudatos kommunista párthoz. Ezalatt Közép- és Nyugat-Európában – a forradalmi élcsapat olyan maroknyi csoportjaival karöltve, amelyeknek szervezetileg az ifjúság autonómiájára kellett támaszkodniuk – az ifjúság játszotta, és részben még ma is az ifjúságnak kell játszania ezt az avantgárd szerepet. Végzetes illúzió volna ugyanis feltennünk, hogy a III. Internacionálé minden szekciója máris az OKP értelmében vett kommunista párt. Az SPJ példája mutatja a legélesebben, hogy a csatlakozás önmagában milyen kevés. Ezért az ifjúság forradalmi kezdeményező szerepe még korántsem ért véget. Igaz, az ifjúságnak a forradalmi korszak kezdetére eső elszigeteltsége már a múlté, és a felé a pont felé tartunk, amelyet Ziegler elvtárs szerint már elértünk. Magától értetődő, hogy az új helyzet minden konzekvenciáját le kell vonnunk; a célt nem szabad szem elől tévesztenünk – és fel kell készülnünk rá, hogy a forradalom (és mindenekelőtt a kommunista párt) fejlődésének mértékében leépítsük az ifjúság „autonómiáját”. Észrevételeim erről szerettek volna vitát indítani. Ziegler elvtárs azonban befejezettnek tartja azt a folyamatot, amely szerintem csak most kezdődött, sőt egyáltalában nem ismeri el, hogy itt egy folyamatról van szó; s így a fürdővízzel a gyereket is kiönti, és újabb zűrzavart okoz. A megfelelő szervezet rendkívüli mértékben meggyorsíthatja a fejlődést. De csak akkor, ha egy lépéssel előtte jár. Ha ellenben utópikus távolság választja el a valóságos fejlődéstől, akkor a legjobb esetben is megvalósíthatatlan; többnyire azonban nagyfokú szervezetlenség, szükségtelen visszaesés forrása lesz.

139

[Függelék A „párt és ifjúság” kérdéséhez című cikkhez]

Bernhard Ziegler (Alfred Kurella) Mégiscsak „ifjúmunkás-szindikalizmus”? (Jugend-Internationale, 1921. június, II. évf. 10. sz. 284–285. o.) Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon című írásában Lukács elvtárs azt a dicséretes feladatot szabta magának, hogy a kommunista ifjúsági szervezetek és a kommunista pártok viszonyának kérdéséről folytatott vita számára elméleti alapzatot teremtsen. Az efféle elméleti tisztázás jól jön egy ilyen széles, világméretű vita kezdetén, sok időt és energiát takaríthat meg – ha azonban félresikeredik, csak még nagyobb zavart okoz. És, sajnos, azt kell mondanunk, Lukács elvtársnak nem sikerült a lényegi elméleti kérdések exponálása révén eleve jó irányba terelnie a vitát. Föltétlenül ragaszkodnunk kell az első elvhez, melyet megfogalmaz (s hogy megfogalmazta, csaknem kiegyenlíti későbbi hibáit): helyes, hogy a cél, amelynek a szemünk előtt kell lebegnie, amikor az ifjúsági szervezetek és kommunista pártok viszonyát szabályozzuk, „az együttműködésnek az a formája, amelyik az adott pillanatban maximális átütőerőt biztosíthat a proletariátus számára”. Ez a megállapítás azonban ugyanakkor egy korlátozást is tartalmaz. Föl kell tennünk magunknak a kérdést, elméleti, elvi meggondolások szerint milyen problémákra terjedhet ki a dolog. Tény, hogy a proletár ifjúmunkás mozgalom egyfajta forradalmi hajtóerő szerepét töltötte be a munkásmozgalomban. De mit jelent ez a tény? Mennyiben jogosult általános érvényű okokat keresnünk mögötte? Bizonyosak vagyunk benne, hogy korunkban csak egy ténylegesen forradalmi osztály létezik, a proletariátus. Ennek az új osztálynak a hanyatló régi társadalmi, gazdasági és politikai hatalom ölében való felnövekedését egy új ideológia kialakulása kíséri, melynek magja az osztály tudatosodása, a politikai stb. hatalom kiküzdésére és gyakorlására való előkészület. A forradalmi osztály bensejében végbemenő ideológiai (s később hatalmi) összpontosítási folyamatnak hordozói a kommunisták. Nekik jut a szerep, hogy fölgyorsítsák a forradalmi osztálynak megosztott, szolgáló társadalmi tényezőből összpontosított uralkodó tényezővé való fejlődését. A kommunisták ennyiben a forradalmi osztály előőrsét képezik. Eltekintve az osztály ama részének elkülönülésétől, melynek vezető szerep jut osztályrészül, az osztály egyes részeinek nem juthat másfajta, másokkal szemben kitüntetett helyzet: már a kommunisták szerepe sem az osztály bizonyos, más ismertetőjegyek alapján

140

azonosítható részeit illeti meg. Hanem az osztály egyes elemeinek az előőrs kitüntetett helyzetébe való átmenete nagyjából egyenletesen fordul elő a forradalmi osztálynak a termelési folyamatban betöltött szerep stb. szerint különböző rétegeiben és csoportjaiban. Az előőrshöz tartozónak, kommunistának akkor ismerünk el valakit, ha lezajlott benne egy bizonyos individuális folyamat – de nem előbb, nem valamiféle más ismertetőjegyek alapján, úgyhogy nem állíthatjuk: ez meg ez biztosan és szükségszerűen kommunistává válik majd. A fentiekből két alapelv adódik: 1. a forradalmi erők – hogy úgy mondjuk – ranglistájának tekintetében (mondjuk: ellenforradalmi erők – közömbös rétegek – álforradalmi rétegek [kisparasztok és falusi proletárok] – öntudatlanul forradalmi rétegek [ipari proletariátus] – tudatos forradalmárok [kommunisták]) az utolsó fokozaton, a kommunistákon túl nem létezik további fokozás. 2. Nem létezik a kommunizmus tekintetében semmiféle predesztináció (eleve elrendeltség), mely valamiféle, az osztálytudatosodás folyamatától független tulajdonsághoz vagy előfeltételhez kötődne. A párt és ifjúsági mozgalom teoretikus alapvetésének keresésében a fentiek világos határokat jelentenek egy marxista számára. Aki átlépi ezeket a határokat, aki eljátszik a gondolattal, hogy a kommunizmus fokozható, aki eljátszik az „avantgárd avantgárdjának” a gondolatával, és azzal, hogy a forradalmi osztály valamely közös ismertetőjegyek által kitüntetett része eleve elrendelten a „legjobb kommunista” volna – az letér a kommunista gondolkodás ösvényéről. Cum crano salis ugyanazt teszi, amit a szindikalisták, amikor a proletárt kitüntetetten a termelés szubjektumának minőségében tekintik; ennélfogva – „ifjúmunkás-szindikalista”, vagy legalábbis a legjobb úton van afelé, hogy az legyen. (Bár elismerjük, az „ifjúmunkás-szindikalista” visszataszító szószörny, s nem éppen alkalmas a tényállás tisztázására.) És, sajnos, Lukács elvtárs éppen ezt a hibát követte el. Amilyen hálásnak kell lennünk neki az első szempont megfogalmazásáért, oly kevéssé szabad őt tovább is követnünk, amikor fölteszi a kérdést: vajon az ifjúsági mozgalomnak ez az avantgárd szerepe igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában? Már a kérdés feltevése is zsákutcába visz. (Ez az egyik ok, amiért Müller elvtárs cikkével fölösleges vitába szállnunk. Müller elvtárs ugyanis épp Lukács e szerencsétlen tételét választja kiindulópontul, és úgy tébolyog a zsákutcában, hogy sejtelme sincs a helyes irányról. Miközben egyébként egy sor helyes és figyelemre méltó megfigyelésre sikerül szert tennie.)

141

Ennek az állításnak az indoklásaként vizsgáljuk meg történetileg az ifjúsági mozgalom avantgárd voltának fogalma mögött meghúzódó reális tartalmat. A háború alatt ifjúmunkások tömegei váltak ki a szociáldemokrata szervezetekből, s kezdtek saját szájuk íze szerint politizálni, maradandó hatást gyakorolva a munkásmozgalom egészére. Hogyan került erre sor? Először is a háború terhei, a hadi szolgálat és a honi ipari szolgálat, éppen az ifjúmunkások nyakába szakadtak a legnagyobb súllyal. Ennek, legalábbis egy részüknél, oda kellett vezetnie, hogy legalább ekkora erővel lendült neki történelmi érésfolyamatuk, forradalmi energiáik felhalmozódása. Másodszor énünk tehetetlenségének lerázása, a közvetlen átlendülés a harcba egyszerűbb volt a fiatalok esetében, akik mindig is gátlástalanabbak, merészebbek és a fennálló dolgok fennmaradását illetően kevésbé aggodalmasak. Harmadszor az, hogy szellemüket nem befolyásolta egy, a polgári élet- és gondolkodási formák közepette leélt élet, az idősebbeknél fogékonyabbá tette őket. Ez utóbbi mozzanat, amelyet Lukács elvtárs egyetlenként emel ki, és úgy véli, az egész kérdés kulcsát tartja ezzel a kezében, egyébként valóban fontos – de épp ellenkező értelemben, mint Lukács elvtárs ábrázolásában. A három említett körülmény volt az oka, hogy a munkásfiatalok körében fölhalmozódott az ösztönös, fokozottan forradalmi energia. De csak a kor kisszámú (felnőtt!) kommunistája által képviselt kommunista eszméknek és jelszavaknak4 a soraikba való behatolása tette a fiatalságot avantgárddá! Azért voltak ők az avantgárd, az előőrs, mert a munkásság tömegei hátramaradottak voltak ama pillanatban, amikor a kapitalista gazdasági rend gyilkos jellege világosan láthatóvá és pregnánssá lett, s a fölszabadító munkásmozgalom hasonló erőkoncentrációját és előretörését követelte meg. Mint másutt már megírtam, a nemzetközi ifjúmunkásság első forradalmi akciói a II. Internacionálé első életjeleit jelentették. A különös, részben lényegükből fakadó feltételek kitüntette ifjúságot egy különös történeti szituáció juttatta az első modern kommunisták szerepéhez. Mint elsőként létrejött kommunista

csoportosulások

az

ifjúmunkás

szervezetek

voltak

a

nemzetközi

munkásmozgalom előőrsei. Lényegüket, mely e szerepre alkalmassá tette őket, megőrizték az ifjúmunkás szervezetek, megmaradtak a helyükön – de eltűnt az elszigeteltségük. A történelem további menete során a nemzetközi munkásmozgalom további szervezeteket termelt ki magából, melyek mint kommunista pártok elfoglalták helyüket a forradalmi

4

A számtalan itt említhető példa közül egy klasszikusnak tűnő esetre utalnék, arra a szerepre, melyet

Lenin és Trockij beavatkozása a nemzetközi ifjúmunkás-titkárság antimilitarista álláspontjának tisztázódásában játszott.

142

mozgalom élén, ott, ahol odáig egy ideje csak egy elővéd, a fiatalok álltak. A kommunista ifjúmunkásokat a proletár harc nagy avantgárdjától újfent, mesterségesen elszigetelni és az „avantgárd avantgárdjának” a szerepére kárhoztatni – ezt csak egy ifjúmunkás-szindikalista akarhatja. Elméletileg lehetetlen „avantgárd” a kommunista párton kívül. Hogy a kommunista ifjúmunkások mindig egy orrhosszal előbbre jártak, mint a kommunista párttá fejlődő munkásszervezetek, az más kérdés, semmi köze az elméleti vizsgálódáshoz és az alapvető tisztázás kísérletéhez. Avantgárd-szerepről beszélni csak akkor értelmes dolog, ha ezen a kommunizmus értelmében vett politikai vezető magatartást értünk. Hogy a munkásfiatalság elsőként öltötte fel ezt a szerepet az összmozgalomban, az csak külsődleges összefüggésben áll azokkal a sajátosságokkal, melyek a munkásfiatalságot az összmunkássággal szemben kitüntetik. Nem lehet tehát politikai avantgárd-szerepükből mint egységes tényből kiindulni és azt kérdezni, „igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában?”. És világos, hogy ez a fajta hamis kérdésfeltevés Lukács elvtárs egész további fejtegetéseit többé-kevésbé értéktelenné kellett, hogy tegye. A fiatalság „érintetlenségének” jelentőségéről és dialektikus változásairól szóló fejtegetéseinek olvasása közben elvtársaink bizonyára megérezték az érvelés erőszakosan konstruált voltát. És bizonyára észrevették, hogy erre az „érintetlenségre”, mely végül is egy teljességgel negatív jegy, aligha alapozható a kommunista vezető szerepre való elhivatottság, hiszen e szerephez nagy mennyiségű pozitív ismeret, világos belátás és taktikai harci tapasztalatok is föltételeztetnek. Lukács elvtárs túlságosan okos, hogysem hamis konzekvenciákra jusson, és

mindaz, amit írt,

megszorításokkal, de helyes – ám rosszul van megfogva! Ezért vizsgálódása nem kielégítő, és valamiféle teljes relativizmusra lyukad ki, kínos érzést kelt, csaknem a csőd bejelentésére emlékeztető módon. Nem, nekünk el kell jutnunk a kérdés világos, elvi megoldásához. Nézzük, milyen irányban kereshető a megoldás, hogyan foghatunk bele elméleti megoldásába. Többet, mint puszta utalást, itt nem adhatunk, utalást, amely, ahogy Lukács is akarta, a vitát helyes irányba tereli. Lukács elvtárs első, maradandó tézise a párt és ifjúsági mozgalom egyfajta „együttműködéséről” beszél. Vagyis két csoport létezését föltételezi. Ez, minthogy elméleti vizsgálódást folytatunk, egyáltalában nem magától értetődő, pláne, amikor folyvást az osztály egységéről és előőrsének egységéről beszélünk. De ennek az előföltevésnek az elfogadása megengedhető, sőt szükséges.

143

A párt- és ifjúsági szervezet elválasztottsága történeti tény. Az ifjúság különálló megszerveződésében a munkásfiatalságot a felnőtt munkásságtól elválasztó különbségek jutottak világosan kifejezésre. Ezek a különbségek létező különbségek. Értelmetlen volna tagadni őket. És szükségtelen itt újfent részletesebben foglalkozni velük. Ezekhez a sajátosságokhoz – melyek annak idején gazdasági helyzetük meghatározott fejlődésfokán az elkülönült ifjúmunkás-szervezetek megalapításához vezettek – társultak, mint korábban tárgyaltuk már, a háború hozta szituáció által meghatározott mozzanatok, s ezek vezettek el az ifjúság avantgárd-szerepéhez. Van tehát egy belső összefüggés is az ifjúságnak az osztály egészéhez viszonyított sajátosságai és ama tény közt, hogy az előretörő forradalmi eszme először őket kerítette a hatalmába. Amikor azonban véget ért az a helyzet, melyet a munkásság tömegeinek hátramaradottsága jellemzett, és a kommunista pártok vették át a proletár tömegek vezetését, ennek az előőrsszerepnek el kellett halványulnia. Hogy úgy mondjuk, eloldódott az ifjúmunkás-mozgalomtól, hátrahagyva egy sor sajátos, a fiatalság sajátosságainak megfelelő, a kommunista mozgalmon belül betöltendő funkciót. Miután az ifjúság a kommunista pártok hiányában átvette azok feladatait, most újra visszatérhet a vele való munkamegosztáshoz. Ez a munkamegosztás magasabb szervezeti elvet jelent, és ezáltal éppen, hogy előfeltétele

a

proletárifjúságban

szunnyadó

forradalmi

energiák

lehető

legjobb

értékesítésének. E munkamegosztás tartalmainak és formáinak elméleti vizsgálata, a kommunista ifjúsági mozgalom különös funkcióinak pontos rögzítése az, aminek most soron kell következnie. És egy ilyenfajta vizsgálódás adhatja meg a választ a kérdésre: „az adott pillanatban az együttműködésnek mely formája biztosíthat maximális átütőerőt a proletariátus számára”. Ismerjük fel, hogy az ifjúsági mozgalom avantgárd-szerepe, abban a sajátos értelemben, ahogy a háborús és háború utáni évek történeti tényei létrehozták, az ifjúmunkásmozgalom történetének csak epizódja. Ez mit sem csorbít azon, hogy az ifjúmunkás elvtársak mindenkor a legbátrabb és legáldozatkészebb harcosok voltak, és azok is maradnak. Sőt, azt hiszem, s csak megismétlem ezzel, amit az előző számban már leírtam: az Ifjúmunkás Internacionálé, a nemzetközi kommunista ifjúmunkás mozgalom történetének nagy napjai talán még csak most kezdődnek, most, hogy az ifjúmunkás-mozgalom megosztja a munkát a kommunista pártokkal, átveszi és kiépíti sajátos funkcióit a III. Internacionáléban. Az avantgárd-korszak heroikus epizódjának lezárulásával az ifjúsági mozgalom és a párt viszonya formálisan újból olyan lesz, mint a háború előtt volt. Ám túl azon a rettenetes különbségen, hogy most egy kommunista Internacionáléval és egy kommunista ifjúmunkás-

144

mozgalommal van dolgunk, van egy további különbség is: abban a harcban, amelynek során az ifjúsági szervezetek leváltak a szociáldemokrata pártokról, és amely előkészítette későbbi forradalmi szerepvállalásukat, az ifjúsági szervezetek birtokába kerültek a tevékenységüket illető két alapelvnek. Az ifjúsági mozgalom fölötti pártgyámkodásról éppen a forradalmi mozgalom legsajátabb érdekeiből fakadóan szó sem lehet. A maguk választotta vezetés alatt folyó önálló szerveződés megkerülhetetlen előfeltétele az ifjúsági munka nevelő hatásának. És a fiatal munkásoknak tudatos, minden követelményt kielégítő kommunista harcosokká való felnevelése nem történhet absztrakt okítással, csak az osztályok harcában, a kommunista előőrs harcaiban való aktív részvétel révén. A két alapelv az ifjúmunkás-szervezetek fundamentumához tartozik, és a párt és ifjúsági mozgalom közötti viszony rögzítésekor meghatározó tényező kell, hogy legyen. A viszonyt magát a II. világkongresszus fogja meghatározni. Remélem, sikerült a vitához, melynek ezt meg kell előznie, néhány tisztázó, nem mellékes utalással szolgálnom. Mesterházi Miklós fordítása

145

A proletariátus egységfrontja Németországban1 Leninnek a KPD jénai kongresszusához intézett levele a kommunisták kötelezettségéről2 a proletariátus egységfrontjának helyreállíltása érdekében hamarabb vált aktuálissá, mint azt bárki gondolta volna. Amit a folyton növekvő drágaság és a kapitalisták munkabér-leszállítást célzó offenzíváját követő sztrájkhullám nem volt képes létrehozni, azt megteremtette a szélső reakció egyre vakmerőbb előretörése: Erzberger centrumpárti képviselő meggyilkolása. 3 A német reakció felvonulása már régen folyamatban van. Nap nap után hallottuk és láttuk seregszemléiket. Ludendorff és Eltel Frigyes (Vilmos császár másodszülött fia) mindig gyakrabban jelentek meg a gárdaezredek emléknapjain, a frontharcosok szövetségének ünnepein stb. És a beszédek, amelyek ezeken az ünnepeken elhangzottak, a cikkek, proklamációk stb., melyek kísérték őket, mindig öntudatosabb, mindig provokálóbb hangúak lettek (pl. a königsbergi orvosi fakultás indoklása Ludendorff tiszteletbeli doktorrá avatása alkalmából). Ezekkel a megnyilatkozásokkal a mozgalom természeténél fogva a legvadabb pogromuszítások, politikai gyilkosságra való felbujtások jártak együtt. és a szót mind gyakrabban követi a tett. Gareis bajorországi független szociáldemokrata meggyilkolását az Erzberger elleni merénylet követte. Az első Spartakus-felkelések, a Kapp-puccs napjainak pogromhangulata, úgy látszik, visszatérőben van. A különbség csak annyi, hogy a pogromrendező pártok szándékai ma legelső sorban a mai köztársaság vezetőemberei, a

1

Proletár, Wien 1921. szeptember 8. (II. évf., 36. [63.] sz.), 3–4. o. – Megjelent még az Előre (New

York–Chicago–Cleveland) 1921. október 1-jei (XVII. évf., 3314. sz., 4. o.), október 2-i (3315. sz., 5. o.) számában, aláírás nélkül. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheitsfront des Proletariats in Deutschland, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 56. skk. o. – A szerk. 2

V. I. Lenin: Levél a német kommunistákhoz, LÖM 44., 83–94. o. – A szerk.

3

Matthias Erzberger (1875–1921) német centrumpárti politikus, tanár. 1903-tól parlamenti képviselő,

a német gyarmati adminisztráció kritikusa; az I. világháború első éveiben az annexiók híve, később azonban a demokratikus reformok és a tárgyalásokon létrehozott béke gondolatának képviselője. A birodalmi gyűlés békehatározatának létrejöttében és Bethmann-Hollweg megbuktatásában vezető szerepet játszott, ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborút. 1918. november 11-én államtitkárként ő írta alá a compiègne-i fegyvernyugvást. 1919-ben tárca nélküli miniszterként a fegyverszüneti ügyek felelőse volt, Brockdorff-Rantzau külügyminiszterrel szemben a versailles-i szerződés elfogadása érdekében lépett föl. 1920 márciusáig pénzügyminiszter, 1920 júniusától parlamenti képviselő, 1921. augusztus 26-án jobboldali radikális katonatisztek merényletének esett áldozatul. – A szerk.

146

középpártok vezérei ellen irányulnak. A mai koalíciós, „demokrata” burzsoádiktatúra egyik megalapítójának, Erzbergernek megöletése után – a történelmi nemezis keserű, de jól megérdemelt iróniája ez! – a burzsoázia legutolsóbb lakája, Scheidemann ellen készülő merénylet veti előre árnyékát. A szélső monarchista csoportok ilyetén, minden fék nélküli provokációja megmozdulásra kényszerítette a szociálpatrióta pártokat is. Az az elégedetlenség, amelyet az adókérdésben, a sztrájkok kérdésében való ingadozásuk a tömegekben keltett, ebben a helyzetben katasztrofálissá vált volna számukra, ha nem állanak a tömeg spontán megmozdulásának élére. Mert a proletártömegek itt éles ösztönnel érezték meg, hogy a monarchisták ilyen előretörése – ha magához Erzbergerhez nincs is semmi köze a proletariátusnak – végveszedelemmel fenyegeti a munkásosztályt. A szociáldemokratáknak és függetleneknek a mozgalom élére kellett állniok, ha azt nem akarták, hogy az akaratuk ellen induljon meg és így aztán más jelszavak alatt, más célok érdekében folyjon le, mint azt ők kívánják. Ki kellett tehát adniok a jelszót, „veszélyben a köztársaság”; ki kellett tehát menniök az utcára tömegeik élén; követelniök kellett a köztársaság létének hatályos védelmét az egyre agresszívabb Orgesch támadásai ellen. Ily módon jött létre – a Kapp-puccs napjai óta először – a proletariátus egységfrontja Németországban. Bajorországban már az azt megelőző napokban együtt tüntetett a három proletárpárt, és olyan impozáns tömegeket állított talpra a fehér reakció székhelyén, mint amilyenek az 1918-iki őszi forradalom óta nem gyűltek össze soha. A fehér gardák provokációjának itt és néhány nappal később Potsdamban sikerült kisebb összecsapásokat rendezni, ami itt is és ott is néhány munkásnak életébe került. De amikor augusztus 31-én, a három párt együttes tüntetésén egyedül Berlinben félmillió munkás vonult ki, és a birodalom minden nagyobb ipari centrumában több tízezres, több helyen százezres tömegek sorakoztak fel, rémülten hallgattak el az előbb oly provokáló hangok; a reakció – csakúgy, mint 1919 novemberében – visszahúzódott a kuckóba. Persze, ez a visszakozás, csakúgy, mint akkor, csak látszólagos. Az egységes proletariátussal szemben még az állig felfegyverkezett burzsoázia is nagyon meggondolja, hogy felvegye-e a harcot. Be akarja, be kell várnia a pillanatot, amíg – a szociálpatrióta árulók jóvoltából – megint magára marad a proletariátus forradalmi előcsapata, amíg ismét lehetséges lesz izolált forradalmi csapatokkal felvennie a küzdelmet. Ezt megakadályozni a kommunista partnak forradalmi kötelessége. A feladat nem könnyű, ha (egyelőre úgy látszik) nem is megoldhatatlan. A helyzet nehézségei röviden a következők: A proletariátus egységes fellépése múlhatatlanul szükséges előfeltétele annak, hogy a folyton súlyosbodó gazdasági helyzet, az osztályharc kiéleződése a

147

munkásosztályt ne csak ne vesse vissza a hatalomért való küzdelmében, mint az már annyiszor megtörtént, hanem közelebb vigye a győzelem felé vivő rögös úton. De ezt az egységet nemcsak a helyzet objektív szükségessége teremti meg, hanem a proletariátus régi vágyódása. Alig van olyan munkás, aki – bármennyire be is lássa a pártszakadások szükségességét – ne vágyódnék a régi egységes fellépés, egységes szervezettség után, aki nem fog érzelmileg az ellen a párt ellen fordulni, amelynek hibájából ez az egység felbomlott. Másrészt azonban bizonyos, hogy a ma létrejött egység, csakúgy, mint a Kapp-puccs idején, ha a munkások helyes forradalmi ösztöne teremtette is meg, minden inkább, mint igazi forradalmi egység. A szociáldemokraták a polgári középpártokkal való koalíciójukat akarják összekovácsolni; legfeljebb, ha a függetleneket akarják ebbe a koalícióba belevonni. Azért az ő jelszavuk olyan, amit minden vérbeli polgári párt magáévá tehet: a köztársaság védelme a monarchista reakcióval szemben. A függetlenek jelszavai sem mennek ezeken lényegesen túl: amnesztia a politikai bűnösök számára, az ostromállapot megszüntetése; a hadsereg és a közigazgatás megtisztítása a „demokrácia” számára megbízhatatlan elemektől stb. A kommunisták ilyen módon annak a veszedelemnek vannak kitéve, hogy vagy kénytelenek fölbontani az egységfrontot a komolyan szükséges követelések (az ellenforradalmi alakulatok lefegyverzése stb.) komolyan vétele miatt, vagy pedig a közös fronthoz való túlságos ragaszkodás miatt a „szocialista” pártok uszályába kerülnek, elveszítik vezető szerepüket a forradalmi mozgalomban. Eddig a kommunisták németországi pártja ezt a nehéz feladatot sikerrel oldotta meg. A többi pártokénál jóval messzebbmenő követelései olyanok voltak, melyek az egységes fellépést lehetővé tették, és a tömegek előtt mégis élesen dokumentálták a kommunisták különválását, forradalmi voltukat, a forradalomban vezető szerepüket. A nagy tüntetés közben mindig erősebben hangzó Internacionálé, a szociáldemokraták és függetlenek dühödten alattomos támadásai, akik mégsem mertek annyira menni, hogy felmondják a fegyverbarátságot – bizonyságai az eddig folytatott taktika helyes voltának. Persze, az eddig lefolyt tüntetések csak előjátékai e meginduló harcnak. Mert a reakció meghátrálása csak pillanatnyi lehet. Sőt, a szociáldemokrata pártok gyáva meghátrálása, a koalíciós politika szükségszerű ingadozása miatt rövidesen be kell hogy következzék a visszahatás. Ez az egyik helyen, Bajorországot illetőleg, már be is következett. A koalíciós kormány ti. rendeletet adott ki azok ellen a lapok ellen, amelyek az „alkotmány” fennállása ellen izgatnak. A kommunisták lapja, a Rote Fahne igen helyesen figyelmeztette a proletariátust ennek az intézkedésnek veszedelmes voltára: arra, hogy a burzsoá-kormány kezében ez a fegyver nagyon hamar a proletariátus ellen lesz felhasználható. De a mai pillanatban a kormány jobbfelé él ezzel a hatalmi eszközzel – mint a szociáldemokraták

148

diadalmasan állapítják meg. Ámde a bajor Orgesch-kormány ellenszegül e rendelet végrehajtásának. A bajor szélső reakciós lapok még akadálytalanul jelennek meg és akadálytalanul dicsőítik Erzberger gyilkosait, akadálytalanul izgatnak a köztársaság ellen. Nagy kérdés, vajon a koalíciós kormány nem mer-e, és ami a fő, akar-e ez ellen fellépni, és a szociáldemokraták képesek lesznek-e őt erre kényszeríteni. Ha pedig nem, bizonyos, hogy a többi területek fehér bandái is vérszemet kapnak és újbóli támadásba mennek át. Az objektív felelősség itt kizárólag a szociáldemokratákat terheli. Mert soha helyzet ilyen kedvező nem volt. Mint rendesen, ha a proletariátus egységesen lép fel, megbomlik az ellenforradalom egységes frontja: a nem egészen osztálytudatos és a végletekig elszánt ellenforradalmárok meginognak, megbízhatatlanokká lesznek. Ez a folyamat is megindult már, és például a chemnitzi Schupónál4 világosan észlelhető. Még több konfliktus magját hordja magában a most kitörőben levő gazdasági harc. A szociáldemokraták, akik az eddigi politikai harcban együtt mentek a polgári középpártokkal, itt kénytelenek színt vallani, és vagy a munkásság, vagy a kapitalisták érdekeit szolgálni. A kommunisták itt még nehezebb feladat előtt állanak. Még jobban ügyelniök kell arra, hogy úgy fokozzák a gazdasági harcot, oly módon ne engedjék meg annak leszerelését, hogy a proletárfront egységének felbomlásáért a munkások ne őket, hanem a szociáldemokrata pártokat okolják. Mert a felbomlás előbb-utóbb be kell hogy következzék. Sem a szociáldemokrata, sem a független szocialista munkások még nincsenek annyira, hogy a forradalmi egységfrontot, ha kell, pártjaik ellenére is megteremtsék. Sőt, az egység után való vágyakozás széles tömegekben egyelőre mint a két nagy jobboldali munkáspárt egyesülésének vágya jelentkezik. Hogy ez az egység mindkét párt baloldalának leválását eredményezheti, az még egy távolabbi kérdés. De hogy ez a folyamat milyen gyors lesz, és mekkora munkástömegeket ragad magával, az – sok tekintetben a kommunisták helyes vagy helytelen taktikájától függ. A német helyzet folytonos kiélesedése igen sorsdöntő elhatározások elé állítja a kommunisták németországi pártját. Állásfoglalása nemcsak a párt forradalmi fejlődése szempontjából sorsdöntő, hanem nemzetközileg is. Éspedig nemcsak Németország kiszámíthatatlan nemzetközi jelentősége miatt, hanem azért is, mert ebben a harcban lesznek először gyakorlati próbának kitéve a harmadik kongresszus taktikai irányelvei. Az egész nemzetközi mozgalom számára, döntő jelentőségűek lesznek tehát a most következő idők németországi tapasztalatai. A német proletariátus és a kommunisták németországi pártja már sokszor jártak előtte forradalmiságban, forradalmi tapasztalat szerzésében. Minden jel megvan 4

Schutzpolizei – rohamrendőrség. – A szerk.

149

arra, hogy a legnagyobb várakozással és bizalommal nézzünk közeli elhatározásaik és cselekvésük elébe.

150

A görlitzi kongresszus1 A német szociáldemokrata párt ez idei kongresszusát szokatlanul heves viták előzték meg. Ezen a kongresszuson kellett volna ti. a pártprogram (az erfurti program) módosításáról tanácskozni, amely tanácskozásnak szükségszerű eredménye előrelátható volt: az osztályharc elméleti feladása, miután a párt – 1914. augusztus 4. óta – gyakorlatában nyíltan feladta volt az osztályharcot. Cunow, a német szociáldemokrata párt vezető teoretikusa meg is adta már hozzá az elméleti megalapozást. Kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt megszűnt tiszta proletárpárt lenni: magában egyesíti a „nemzet” majdnem valamennyi rétegét (kispolgárok, intellektuelek stb.) – és ennek következményeit politikájában is tartozik viselni. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az új program kiküszöböli az erfurti programból a marxizmus összes elavult tanításait a kapitalizmus szükségszerű összeomlásáról, a proletariátus folyton növekvő nyomoráról (Verelendung) – és végül még az osztályharc szót is kénytelen eltávolítani a maga szótárából. A napi politikai események azonban úgy fordultak, hogy a kongresszus vitáinak középpontjában egy aktuális kérdés állott: a nagykapitalisták pártjával való koalíció kérdése. A tavaly őszi, kasseli kongresszus kimondotta, hogy ebbe a koalícióba az SPD-nek nem szabad belemennie. A pártvezetőség a görlitzi kongresszushoz olyan rezolúcióval jött, amely szabad kezet adjon a pártnak ebben az irányban. Ami természetszerűleg a gyakorlatban a koalíció rövid időn belül való megvalósulását kell, hogy jelentse. Bármennyire úgy is van, hogy a nagykapitalisták, a Stinnesék pártjával való együttműködés természetes, logikus következménye az SPD eddigi koalíciós politikájának, bármennyire igaz is, hogy az eddig koalícióban levő kispolgári pártokat (demokraták, centrum) csak árnyalatok választják el Stinneséktől, ez a döntés, melyet a kongresszus többnapos heves vita után nagy szótöbbséggel hozott, nagy jelentőségű a német munkásmozgalom történetében. Mindenekelőtt jelenti, hogy annak a folyamatnak, mely Erzberger meggyilkolása után megindult, melynek célja a proletárosztály egysége volt a „reakció” elleni küzdelemben, vége szakad. Az SPD bürokráciája úgyis csak az alulról jött nyomásnak engedett, amikor ezekbe a 1

Proletár, Wien, 1921. szeptember 30. (II. évf., 39. [66.] sz.) 4–5. o. – Megjelent még az Előre (New

York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1921. október 24-i számában (XVII. évf., 3337. sz., 4– 5. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Der Görlitzer Kongreß, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 62. skk. o – A szerk.

151

közös akciókba, amelyekben nemcsak a függetlenek, hanem a kommunisták is részt vettek, belement. Most elérkezettnek látja az időt arra, hogy teljes erővel a burzsoázia felé haladjon, hogy megszakítsa az együttműködést a függetlenekkel. Mert – közvetlen, gyakorlati következményeiben – a kongresszus döntése választást jelentett aközött, hogy a mostani kormányzás bázisát Stinnesék vagy a függetlenek felé szélesítsék ki. A szociáldemokrácia Stinneséket választotta, és ezzel, mint azt a kongresszus számos baloldali szónoka kiemelte, újra megszilárdította a már-már összeomló válaszfalat az SPD és az USPD között. Ezzel a lépéssel, a proletariátus egységének nyílt feladásával és elárulásával nagy lépéssel haladt előre a munkásmozgalom belső tisztázódása. Mert az SPD nyílt jobbratolódása végleges csatlakozás az ellenforradalom frontjához, különösen, ha – mint most – kiélezett helyzetben, erős belső ellenzék leküzdése után történik: lehetetlen, hogy hatás nélkül maradjon a folyton jobban elkeseredő proletariátusra. A mozgalom tisztázódásában azonban ez a lépés nem jelent mégsem döntő lépést. Hogy pedig nem jelent, annak fő oka az USPD belső összetételében és állásfoglalásának még az SPD-nél is nagyobb zavarosságában rejlik. Ez a zavar nyíltan kifejezésre jut az állásfoglalásban a kormányzásban való résztvételhez. Míg az SPD néhány szónoka világosan látta és kifejtette, hogy választani kell koalíció és polgárháború között, és itt – tudatosan – az osztályharc feladását, [a] koalíciót választott[á]k, addig az USP hivatalos állásfoglalása itt még mindig teljesen zavaros. A kormányzásban – burzsoápártokkal együtt – nem akar részt venni. Másrészt az osztályharc komoly megvívásától, amely végül szükségképpen polgárháború felé visz, mindig visszariad. Jelenleg pl. mint „ellenzéki” párt „támogatja” a Wirth-kormányt.2 Polgárháború és koalíció között választva tehát ugyanúgy választ, mint az SPD – anélkül azonban, hogy ennek a választásnak elvi, taktikai és organizatórikus következményeit levonná. Fenntartja a burzsoá-államrend felelőtlen támogatásának rendszerét; fenntartja a forradalmi frázis és az ellenforradalmi cselekvés zavaros kettősségét. 2

Joseph Wirth (1879–1956) német centrum-párti politikus, tanár. 1914-től volt birodalmi gyűlési

képviselő, 1918-ban a weimari nemzetgyűlés tagja; 1920–21-ben a Müller-kabinet pénzügyminisztere volt, 1921 májusától 1922 novemberéig birodalmi kancellár, az antant követeléseivel szemben tanúsított „kielégítési politika” képviselője. Kormánya hagyta jóvá Kelet-Felső-Szilézia elszakítását a birodalomtól (1921 októberében), és kötötte meg (1922 májusában) a rapallói egyezményt. Rathenau meggyilkolása után javasolta egy a köztársaság védelméről szóló törvény elfogadását. 1929–30-ban a Müller-kabinetben a megszállt területek minisztere volt, 1930–31-ben az első Brüning-kabinet belügyminisztere. 1933-tól 1948-ig svájci emigrációban élt, hazatérte után a Szovjetunióhoz való közeledés híve, a német újrafegyverkezés ellenfele. 1955-ben Sztálin-díjat kapott. – A szerk.

152

Ez pedig nagy nehézsége a helyzet tisztázódásának. A német munkásosztály igazi forradalmi tisztánlátása lehetetlen mindaddig, amíg a tömegek szemében az USPD baloldali pártnak látszik az SPD-vel szemben. Mert ez a baloldaliság ma már puszta látszat: frázis. Nem volt csak frázis a háborúban, amikor az SPD nyílt szociálpatriotizmusával és háborús uszításával szemben az USPD pacifizmust, nyílt kormánytámogatásával szemben annak ellenzéki demokratizmusa stb. bizonyos baloldaliságot jelentett – ha felette zavarosat is. Ma ellenben, amikor minden valóságos gazdasági kérdésben együtt megy a két párt (1. az USPD„ellenzék” mai szerepét a szakszervezetekben), amikor a tényleges politikát illetőleg alig van köztük különbség, életkérdés volna a német munkásmozgalom számára ennek a látszat elválásnak, ennek a látszat baloldaliságnak a likvidálása. Ezt a folyamatot lényegesen meglassította a görlitzi kongresszus koalíciós határozata. Pedig a koalíciós határozat más tekintetben jelentős lépés e felé a tisztulás felé. Főképpen azért, mert a kongresszus vitái mindig világosabban – ha nem is még megfelelő elméleti világossággal – mutatják, hogy a polgári forradalomról3 a proletárforradalomra való áttérés kérdése, a diktatúra és a demokrácia kérdése mindig mélyebben foglalkoztatja a német proletariátus széles tömegeit. Mert a polgári pártokkal való koalíció kérdése lényegében nem egyéb, mint a demokrácia kérdése. Ami F. Krüger4 fent idézett kijelentésében, hogy polgárháború és koalíció közt kell választani, világosan kifejezésre jutott. Míg azonban a forradalmi harcok elején ez5 a kérdés mint élesen feltett elméleti kérdés szerepelt – melyet6 ilyen módon csak a munkásság legosztálytudatosabb rétegei értettek meg, mely a széles tömegeket nem volt képes megmozgatni [–], addig most ugyanez a probléma mint égető gyakorlati kérdés hozza mozgásba a legszélesebb tömegeket. Természetes, mivel a kérdés csak mint a napi politika gyakorlati kérdése van feltéve, mivel az SPD vezetősége mindent megtesz, hogy a kérdés ne legyen élesen feltéve, a munkásság nagy része még nincs világosan tudatában annak, hogy hová vezet az útja, amikor a koalíciós politika ellen tiltakozik. (Mert a valóságos ellenzék nagyobb volt, mint azt a szavazás eredménye, 290 szavazat 67 ellen mutatta.) De már útban van a megismerés felé. Ha most a pártvezetőség győzött is, a 3 4

Az 1921-es megjelenésekben: forradalomnak; javítottuk. – A szerk. Franz Krüger (1887–1924) német szociáldemokrata politikus, 1918 novembere után a népbiztos

Friedrich Ebert titkára, az utóbbi birodalmi elnökké választása után az elnöki hivatal vezetője; 1919– 20-ban a weimari nemzetgyűlés tagja, 1920-tól az SPD központi vezetőségének tagja, illetve titkára. – A szerk. 5

Az 1921-es megjelenésekben: az; javítottuk. – A szerk.

6

Az Előre szövegében tévesen: mihelyt – A szerk.

153

következő csalódás, mely7 a mostani válság és nyomor mellett, akár rögtön az adókérdésben, hamarosan be fog következni, már lényegesen előre kell, hogy vigye ezt a folyamatot. Bár nem szabad elfelejteni, hogy az így bekövetkező balratolódásnál az USP látszat-baloldalisága újabb zavarokat idézhet elő. Így a görlitzi kongresszus a maga ellenforradalmi határozatával fontos lépés a német munkásmozgalomban. A proletárforradalmak – mondja Marx –– vissza-visszatérnek kiindulási pontjukhoz, és újból kezdik a munkát. Úgy látszik, a német forradalom nem azon a ponton van, hogy a gyakorlati oldalról fogja fel a demokrácia lehetőségének kérdését. Pedig az a kérdés, a német munkásság illúzióinak kérdése, a diktatúra, a polgárháború szükségességének kérdése: a német forradalom életkérdése.

7

Az 1921-es megjelenésekben: melynek; javítottuk. – A szerk.

154

Hegel és a marxizmus (Hegel halálának kilencvenedik évfordulójára)1 1831. november 14-én halt meg G. W. F. Hegel, annak az úgynevezett klasszikus német filozófiának a beteljesítője, melynek Engels szerint a német munkásmozgalom az örököse. Természetesen a hivatalos, a polgári tudomány is Hegel jogszerű tulajdonosának vallja magát. Csakhogy amit felfogni és hasznosítani tud belőle, nem egyéb, mint a hegeli filozófia régóta oszlásnak indult teteme: egyes tudományterületeket érintő különféle, ma már jórészt idejétmúlt hegeli kijelentések szellemtelen gyűjteménye; mindaz, amiben Hegel a kor, a napóleoni háborúk utáni porosz restauráció gyermeke volt; mindaz, amiben Hegel nem volt képes felülemelkedni a kapitalizmus kibontakozásának csupán szerény kereteket nyújtó félfeudális porosz állam társadalmi feltételei szabta korlátokon. A proletariátus szempontjából mindennek nincs semmi jelentősége. És ha Marx és Engels számtalan megnyilatkozásukban leszögezték a történelmi materializmusnak, a harcoló proletariátus tudományának összefüggését a hegeli filozófiával; ha legfontosabb pozitív fejtegetéseik – az angol klasszikus közgazdaságtan mellett – Hegelhez kapcsolódtak, az csupán azt jelentheti, hogy a proletariátus továbbfejlődésének elemét, a jövő fölépítéséhez vezető útnak az állomását látták benne. A forradalmi proletariátus számára Hegel csak ebből a szemszögből érdekes. És Hegelnek ez az oldala, az az oldal, amelyikkel a polgári tudomány sohasem tudott mit kezdeni, a módszer, az úgynevezett dialektikus módszer oldala. Nem mintha Marx és Engels változtatás nélkül átvette és minden további nélkül alkalmazta volna ezt a módszert. Ellenkezőleg. Marx ifjúkori munkásságának leglényegesebb fejezetei a hegeli filozófiával folytatott vita jegyében álltak. És épp ebből a vitából, ebből az ellentétből született meg saját módszerének teljesen világos megfogalmazása. „Az én dialektikus módszerem – mondja Marx –, alapját tekintve, nemcsak különbözik a hegelitől, hanem annak szöges ellenkezője”. „De – teszi hozzá – […] a misztifikáció, amelyet a dialektika Hegelnél elszenved, mit sem változtat azon, hogy ő volt az első, aki általános

1

Hegel und der Marxismus. Zum 90. Geburtstag Hegels (I–II.), Die Rote Fahne, Wien 1921.

november 15. (768. sz.), 2–3. o., november 16. (769. sz.), 2. o. – Révai Gábor fordítása. Az alcímben szereplő „Geburtstag” természetesen „Todestag”. – A szerk.

155

mozgási formáit átfogóan és tudatosan ábrázolta. A dialektika Hegelnél a feje tetején áll. Talpára kell állítani, hogy a misztikus burokban felfedezzük a racionális magvat.”2 Most semmi esetre sem lehet feladatunk, hogy kifejtsük a hegeli és a marxi dialektika igen bonyolult kapcsolatait, vagy akár közelebbrő1 megvizsgáljuk a dialektika általános fogalmát. Csupán annyi a dolgunk, hogy rögzítsük a Hegel és Marx között fennálló módszertani összefüggést, és néhány példával bemutassuk, hogy ez a módszer milyen mélyen behatolt proletariátus egész tudományába. A materializmus történetével foglalkozó írásában G. Plehanov nagyon helyesen határozza meg azt a korlátot, amelyen a polgári materializmus (Marx ezt „szemlélődő” materializmusnak nevezi) nem tudott túljutni. A történelem problémájáról van szó, arról, hogy milyen szerepet játszik benne az emberek tudatos tevékenysége, és mi a szerepe a külső körülmények törvényszerűen meghatározó erejének. És Plehanov megállapítja, hogy ez a materializmus szükségszerűen két, egymással ellentétes nézetben csúcsosodott ki, mindkettő kétségbevonhatatlanul igaznak tűnt fel előtte, sem cáfolni, sem egymással megbékíteni nem tudta őket. Az egyik állítás szerint „az ember a társadalmi miliő terméke”. A másik szerint „a társadalmi miliőt a »közvélemény«, azaz az ember hozza létre”. 3 E két, egyaránt cáfolhatatlannak tetsző nézet összebékíthetetlensége terméketlenségre ítélte a polgári materializmus egész történelem- és társadalomtudományát. A klasszikus német filozófia, Hegel „abszolút idealizmusa” kettévágta ezt a csomót, mert abból indult ki, hogy a két nézet egymással szoros összefüggésben áll, és egyszerre igaz. Hogy az igazság éppen abban rejlik, hogy ez a két, látszólag ellentmondó nézet egyszerre helyes.

Hogy

az

igazság

éppen

az

ellentmondások

egymásmellettiségében

és

összefonódásában van, abban, hogy feloldódnak (megőrződve-megszűnnek, ahogy Hegel mondja) egy magasabb rendű egységben, az egész totalitásában. És az efféle ellentmondások feloldásának, a társadalmi és a történelmi. valóság kutatásának módszere éppenséggel a dialektikus módszer. Történelemfilozófiájában ugyanis Hegel azt mondja, „hogy a világtörténetben az emberek cselekedetei még valami mást [is] eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit [is] létrehoznak, ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és

2

Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz, MEM XXIII., 20. o. – A szerk.

3

[G. W.] Plechanow: Beiträge zur Geschichte des Materialismus, [J. H. W. Dietz, Stuttgart 1896] 5. o.

156

szándékukban.”4 A történelmi materializmus konkrétabban tette fel ezt a kérdést, és ezért tudományosabb választ adott rá. A kérdés, Engels megfogalmazásában, így hangzik: „milyen hajtóerők állnak megint ezek mögött az indítóokok mögött […]?”5 Hegel is ezeket a hajtóerőket kutatta. Ez a kutatás arra késztette, hogy túllépjen mind az elszigetelt egyénnek, jó és rossz szándékainak stb. vizsgálatán, mind pedig az embert szintúgy

meghatározó

társadalmi

intézmények

és

természeti

hatalmak

egyszerű,

történelmietlen, a létrejövést figyelmen kívül hagyó leírásán. Teljesen félreismeri a hegeli „szellemet”, aki pusztán valami „elgondoltat”, csak az ember „fejében” létezőt lát benne, tehát olyasvalamit, ami a fizikaival, az anyaggal stb. ellentétben „lelki”, „pszichológiai”. Jóllehet Hegel sem tudott. teljesen elszakadni kora nyelvétől (és gondolatkörétől), nem egyszer nagyon is világosan megfogalmazza, hogy a szellem a történelmi valóság egésze, „tudat, de az ellentéte is”, hogy mint valóságos egész egyszersmind a történelem alakja, változó, folyamatszerű valami. Hogy mégis megmaradt kora korlátai közt, mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy ezt a szellemet csak mint népszellemet volt képes meghatározni; hogy „a” népet, „az” államot – bármilyen rendkívül találók is egyes észrevételei – nem tudta felbontani, következésképpen nem bukkanhatott rá igazi alkotóelemeikre: az osztályokra, a történelmi

mozgások

igazi

hordozóira,

a

történelmi

egész

igazi

építőelemeire.

Történelemismerete éppen ezért csonka avagy – az ő terminológiájával élve – elvont, s ennélfogva tudománytalan maradt. Ez az a pont, ahol Marx döntően túllépett Hegelen. Változatlanul átvette Hegeltől a társadalmi történés egészként való vizsgálatát. „Az igaz az, ami egész”, mondja Hegel, 6 és Marx ez alatt a lobogó alatt indít heves támadást Proudhon kispolgári „szocializmusa” ellen. „Minden társadalom termelési viszonyai egy egészet alkotnak”, mondja,7 és erélyesen tiltakozik az ellen, hogy ezt az egészet elszigetelt, független és különálló fogalmakra darabolják fel. Ez az egész folyamatszerű: lényegében véve eredmény – mondja Hegel, s ezzel elsőként ő lépett rá arra a módszertani útra, amelyen aztán Marx egész életében járt. A 4

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford. Szemere Samu,

Akadémiai, Budapest 1966, 63. o. – A szerk. 5

Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása, MEM XXI., 285. o.

– A szerk. 6

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó,

Budapest 1973, 17. o. – A szerk. 7

[Karl Marx:] Elend der Philosophie, [Dietz, Stuttgart 1913] 91. [A filozófia nyomorúsága, MEM IV.,

125. o.].

157

kispolgári szépítgetőkkel, a harmónia olyan szerelmeseivel szemben, mint Proudhon vagy maga Feuerbach, Hegel nyomdokain haladva ő is mindig kiemelte a „gonosz”, a „hamis”, a „rossz” szerepét ebben a folyamatban.8 De ami Hegel előtt még csak homályosan derengett, azt Marx világosan látta, és a proletariátus tudatába emelte: hogy ennek a folyamatnak a hajtókereke, ennek az egésznek az építőeleme nem más, mint a társadalom osztályszerkezete, illetve a termelési rendnek az osztályszerkezetet meghatározó és általa meghatározott forradalmai. Ezzel a hegeli történelemfilozófia beteljesedett: igazi tudomány vált belőle. Sőt, sokkal több puszta tudománynál: magát a történelmet előrevivő tényező. „A filozófusok – mondja Marx a Feuerbach-tézisekben – a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”9 A hegeli gondolkodás ez után is, a filozófia világmegváltoztató szerepe után is kutatott. A fogalom és a szellem egész – csupán látszólag „idealista” – hegeli tanítása arra törekszik, hogy megtalálja azt a pontot, ahol a történelmi történés eljut önmaga tudatához, ahol az emberiség saját sorsának szabad alakítására használja ezt az önmagáról való tudását, ezt az öntudatot. Hegel ennek a tudatnak a létrejöttét is a történelmi folyamat termékének, történelmi jelenségnek fogta fel – de mert nem tudott rábukkanni a történelem valóságos hordozóira, a termelés rendjére és az osztályharcra, a valóságos öntudathoz, a történelem teremtő elvéhez sem tudott előrenyomulni. Marx ezt az elvet a proletariátus osztálytudatában találta meg. „Ha a proletariátus – mondja10 – az eddigi világrend felbomlását hirdeti, ezzel csak saját létezésének titkát mondja ki, mert ő ennek a világnak tényleges felbomlása.” A proletariátus osztálytudatával, mely kiteljesedett formát először Marx és Engels művében kapott, a tudomány immár megszűnik csak „értelmezni” a világot, és megváltoztatásának egyik eleme lesz. Tudniillik itt is csak folyamatról lehet szó. „A szabadság birodalma”, melynek „az emberi társadalom előtörténetének” végén fel kell váltania „a szükségszerűség birodalmát”, ma is távoli jövő még, jóllehet az új történelemszemlélet s a vele és általa létrejött új 8

[Karl Marx:] Elend der Philosophie, 104–105. [MEM IV., 134–136. o.]; [Friedrich Engels:]

[Ludwig] Feuerbach [und der Ausgang der klassischen deutschen Philosophie, J. H. W. Dietz, Stuttgart 1910], 54.; [MEM XXI., 275. o.] 9

Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 10. o. – A szerk.

10

Nachlass (Mehring) [Aus dem literatischen Nachlaß von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand

Lassalle, szerk. Franz Mehring, 3. k.: Gesammelte Schriften von Karl Marx und Friedrich Engels, 1841–1850, Dietz, Stuttgart 1902,] 398. [Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés, MEM I., 391. o.]

158

proletárforradalmi viszony a történelemhez emberöltők óta elevenen él, szüntelenül erősödik, mélyül, és egyre nő forradalmasító jelentősége. Marx ebben a kérdésben is tisztázta, kifejtette és az igazi tudomány rangjára emelte Hegel még homályos felismerését. Maga Hegel ugyanis, bár ő volt az első, aki eljutott a történelem egészének valódi és tudományos vizsgálatáig, mégsem tudott igazi történettudományt teremteni. A történelmi egész – minden erőfeszítése és minden örvendetes eredménye ellenére – nála még elvont maradt, puszta gondolati képződmény, a folyamat pedig pusztán csak látszata egy folyamatnak: a történelmi valóság és e valóság tudománya nála is – mint minden polgári tudományban – két különálló és összeegyeztethetetlen világra esik szét. Ebben állt Hegel idealizmusa, melyen Marx és Engels „materializmusa” túllépett, és amelyen túl kellett lépnie ahhoz, hogy megmutathassa nekünk a polgári társadalomból kivezető utat. De minden korlátja ellenére, a polgári társadalomhoz való minden kötődése ellenére mégiscsak Hegel volt az első, aki erre az útra lépett. A hegeli módszer mindennek ellenére, mint Herzen találóan megjegyzi: a forradalom algebrája. És nem véletlen, hogy a munkásmozgalom valamennyi opportunistája, a magát hegeliánusnak képzelő Proudhontól egészen a módszertanilag tudatos Bernsteinig, arra törekedett, hogy a történelmi materializmusból kiirtsa a dialektikát, Hegel örökségét. Nem véletlen, hisz ez a módszer a történelmi materializmus lelke, forradalmi lényegének középpontja. S mivel Lenin és Rosa Luxemburg jelentős elméleti teljesítményeinek köszönhetően ma ezt ismét világosan látjuk, minden okunk megvan rá, hogy halálának kilencvenedik évfordulóján hálával emlékezzünk meg módszerünk megalapítójáról, vezetőink tanítómesteréről. Arról a férfiúról, aki – bár polgár, mi több, velejéig reakciós volt, mégis – félelmetes fegyvert kovácsolt a polgári társadalom ellen.

159

Washington és Szovjet-Oroszország1 A világháború és az azzal járó gazdasági fejlődés a világ gazdasági és vele politikai középpontját Nyugat-Európából áttolta Amerika és a Csendes-óceán irányába. Anglia – igaz – mint győztes nagyhatalom került ki a háborúból, de az angol politika minden tekintetben védekező helyzetbe szorult. Míg pl. eddig az angol flottapolitika arra alapult, hogy Angliának erősebb hajóhada legyen, mint két legerősebb vetélytársának együttvéve (a német rivalitás időszaka), addig ma be kell érnie azzal, ha Amerikával egyenlő erős hajórajt képes kiállítani. Míg régebben a tengeri szállítás Anglia monopóliuma volt, ma már Amerika mint legalább egyenlő erejű vetélytárs áll vele szemben. Ugyanígy áll a helyzet a szén, petróleum stb. kérdésében. De az iparilag vezető állammá lett Egyesült Államok számára sem egyszerű a helyzet. Egyrészt a háború mesterségesen létrehozta piacának megszűkülését, és ez a háborút követő rövid,

spekulatív

fellendülés

megszűntével

súlyos

ipari

válságot

idézett

elő

a

megnagyobbodott amerikai kapitalizmus számára. Másrészt ennek a válságnak megoldási útja, [az] új piacok keresése (Kína) múlhatatlanul ellentéteket teremt Amerika és a világháborúban megmaradt vagy szintén fellendült tengeri hatalmak (Anglia és Japán) között. Ha tehát a washingtoni konferencia, melynek ezek a kérdések állnak a középpontjában, a leszerelés, a flották arányosítása stb. kérdéseiben akar határozni – akkor ezeket a

1

Vörös Újság, Wien 1921. november 19. (IV. évf., 1. sz.), 11. o. – A bécsi Vörös Újság, amely az

1918–19-es budapesti lap folytatásaként számozta évfolyamát, (így szól a lap alcíme) a Kommunisták Magyarországi Pártja (a III. Internacionálé szekciója) ellenzéki csoportjának kéthetente megjelenő újságja volt, azaz a Landler-frakcióé, amely kiszorult a Proletár hasábjairól. A lap az 1922. január 25-i számmal (V. évf., 3. sz.) szűnt meg, a Komintern követelésére és némi húzódozás után; a Komintern döntését a lap szerkesztői a következő levélben nyugtázták (PIA 500. f. 2/39. őe., 6.): „A Kommunista Internacionálé VB-jének! Megkaptuk az Elnökség 1922. január 24-i határozatát. Bár a határozatot a magyar munkásmozgalom mai helyzetében, amikor is a Vörös Újság az egyetlen kommunista lap, amely eljut Magyarországra, mert a Proletár egyáltalán nem jut el, katasztrofálisnak tartjuk, az ellenzéki csoport vezetősége kész a határozatot végrehajtani. – Ami a Moszkvába rendelt elvtársakat illeti, ketten már úton vannak, a harmadik útlevél-nehézségek miatt egyelőre nem tud elutazni. Komm. üdvözlettel az ellenzéki csoport vezetősége, Steiner Mór sk., Őry Károly sk., Karikás Frigyes sk., Lengyel Gyula sk., Bozsó Dávid sk.” (Mesterházi Miklós fordítása.)

160

határozatokat, ha egyáltalán létrejönnek, csak annyira fogja bárki is komolyan venni, mint annakidején II. Miklós cár békekonferencia-indítványát. Komolyabb kérdés az érdekszférák elhatárolásának kérdése a Csendes-óceán partjain (Kína, Szibéria), mert itt van az egyedül lehetséges új és nagyarányú piac a megnövekedett kapitalizmus számára, miután KözépEurópát anyagi lerongyolódása, Oroszországot a forradalom kikapcsolta a lehetséges piacok sorából. Ha van tehát (akárcsak ideiglenes) kivezető út a jelen válságból, az csak Kínán és Szibérián keresztül vezethet. Persze: felette kétséges, hogy itt egyáltalán lehetséges-e még ideiglenes megegyezés is az érdekelt hatalmak között. Az új világháború réme közeleg, és ha az elmúlt háború tanulságai bizonyos óvatosságra intik is azokat az imperialista államokat, melyek az új konfliktus középpontjában állanának, a gazdasági válság ellenállhatatlanul sodorja őket e felé a katasztrofális út felé. De a válságban lévő imperialista kapitalizmus politikájának eme hivatalos középpontja mellett van még egy másik, be nem vallott középpontja: Szovjet-Oroszország. Mert bármilyen politikai és gazdasági formák között kísérlik is meg a kapitalizmus komoly helyreállítását, az csak a munkásosztály életszínvonalának súlyos, legalább a magyarországi bányászok életének színvonalára való lesüllyedése árán lenne elérhető. Ennek gazdasági szükségszerűségét minden értelmes kapitalista belátja (és a szociáldemokrata politika is szükségképpen ebbe az irányba sodródik, ha az „egyensúlyt” helyre akarja állítani). E szükségesség politikai keresztülvihetőségének azonban egy komoly akadálya van: a munkásság ellentállása, az ellentállásnak gyakran forradalmi irányba lendülése (angol bányászsztrájk); a forradalmi lendület és szervezkedés szellemi középpontja SzovjetOroszország és a III. Internacionálé. Ezért van az, hogy „messzelátó” imperialista politikus programjából sohasem hiányozhatik Szovjet-Oroszországnak fegyveres hatalommal való megdöntése. Angliában bizonyos idegesség van azzal a káosszal szemben, ami Oroszországban a szovjet fegyveres leverése és az óhajtott „rend” között múlhatatlanul létrejönne. Franciaország ellenben, mely finánckapitalizmusa romjain katonai erővel akar európai gyarmatokat és bennük egy új ipari kapitalizmust felépíteni (szén: Ruhr-vidék, Szilézia, Dombrova, esetleg Donyec; petróleum: Kelet-Galícia stb.), és az erősen és frissen fejlődő japán kapitalizmus „messzelátóbb” politikát folytatnak. Számukra nem értékek ma már a koncessziók, ők nem félnek a szovjetek leverését követő orosz káosztól: a kapitalizmus végleges helyreállításáért küzdenek. És ennek eszköze: Szovjet-Oroszország elpusztítása, egy világméretekben gyakorolt fehérterror – és a munkásosztály megfelelő életszínvonalra való lesüllyesztése. Ez az irányváltozás oly szembeszökő, hogy míg egy évvel ezelőtt Anglia tartotta alárendelt jelentőségű kérdésnek,

161

hogy az oroszok vállalják-e a cári adósságokat, és a francia álláspont szerint ezen múlott volna a forgalom felvétele, addig az orosz kormány ez irányú ajánlatát angol kapitalista lapok ujjongva üdvözlik, a franciák ellenben egészen alárendelt kérdésnek tekintik a szovjet rendszer fennmaradása mellett. (Ebben a kérdésben szinte szó szerint találkozva Kautsky legújabb, Trockij elvtárs ellen írott könyvének álláspontjával.) Nem lehet tudni, hogy a washingtoni konferencia hivatalos tárgyalásaiban ennek a kérdésnek milyen szerep jut. Ellenben bizonyos, hogy a nem hivatalos tárgyalásoknak ez lesz a főkérdése, az Oroszország elleni fegyveres beavatkozás. Megbízható varsói forrás jelenti, hogy Foch tábornagy a kérdés megtárgyalása kedvéért utazott ki Amerikába. És Csicserin elvtárs a New York Herald tudósítójának a bizonyító okiratoknak egész sorát mutatta meg, amely szerint a francia és japán kormányok között titkos, de hivatalos tárgyalások folynak a fegyveres beavatkozás előkészítése dolgában. Franciaország biztatja Japánt szibériai intervencióra, és ugyanakkor Európában minden eszközzel előkészíti saját fegyveres harcát Szovjet-Oroszország megdöntésére. Itt vezetnek vissza a világválság szálai Közép-Európába és ezzel Magyarországra. A francia politika fő célja az, hogy a közép-európai kis államokat szövetségbe kovácsolja össze, melynek éle Oroszország ellen irányuljon. Lengyelország és Románia, bármennyire közelednek is a belső csőd felé, vagy inkább éppen azért, már régóta készenlétben állanak. (Nem a lengyelek jóindulatán múlott, hogy Petljura híveinek betörése Ukrajnában oly csúfos kudarccal végződött.) De a harchoz megbízható Hinterland és megbízható tartalékseregek kellenek. Ezért békítették össze Lengyelországot Csehszlovákiával, mely kibékülést a napokban szerződés pecsételt meg. Ezért kellett a Kisantant minden beavatkozási kísérletét Magyarországgal szemben leszerelni, Károlyt eltávolítani, a papiroson keresztül vinni ugyan a Habsburgok trónfosztását, de a valóságban biztosítani a fehérterror uralmának változatlan fennmaradását. Mert a Japánhoz intézett francia jegyzék kiemeli, hogy „Magyarországban és Jugoszláviában fegyelmezett seregek állanak készenlétben, hogy Oroszországba betörjenek, és ott a rendet helyreállitsák”. A Kisantant és Magyarország háborúja hónapokra visszavetette volna az Oroszország elleni fegyveres felvonulásnak lehetőségét. Ezért kellett a háborút mindenáron megakadályozni. Szovjet-Oroszország tehát komoly veszedelemben van. A veszedelem komolyabb, mint az eddigi kalandor cári tábornokok támadásai voltak. Ha a vesztét érző kapitalizmus csakugyan arra a meggyőződésre jut, hogy csak Szovjet-Oroszország holttestén át vezet az út a konszolidáció felé, akkor élet-halál harcra van kilátásunk. Hogy mikor és milyen méretekben fog ez a harc kitörni: nem biztos. De minden jel arra mutat, hogy nemsokára és

162

széles nemzetközi méretekben. Ennek a harcnak a kimenetele legelsősorban a proletariátuson múlik. Éspedig nemcsak az orosz proletariátus vöröshadseregének sokszor kipróbált hősiességén, hanem elsősorban az európai és az amerikai proletariátus magatartásán. Mert az imperialista államok szövetsége csak akkor képes ezt a harcot eredményesen megvívni, ha a proletariátus legalábbis semlegesen viselkedik. A Hinterland biztosítása nemcsak a nemzeti államok ellentéteinek kiegyenlítését jelenti, hanem elsősorban a proletár Hinterland nyugalmát minden hadviselő, muníciógyártó vagy muníciót átszállító országban. Oroszország, az orosz forradalom sorsa tehát az európai és amerikai proletariátus kezébe van letéve. Az első proletárállam fönnállása a többi ország kizsákmányoltjainak magatartásától függ. Bízunk benne, hogy nemcsak a proletárszolidaritás kötelességét teljesíti a forradalom szívével, Oroszországgal szemben, hanem saját legközvetlenebb érdekeit is védelmezi. Mert Oroszország leveretése csak az első lépés a kapitalizmus „nagystílű” helyreállítása felé, amely után a következő lépés egy eddig még nem látott nemzetközi méretű fehér terror. Elképzelhetetlen szenvedés vár a világ egész munkásságára, ha nem hajlandó saját védelme érdekében a forradalmi Oroszországot megvédeni.

163

Illúziópolitika1 „A dolgok logikája beszélni fog. De a munkáspárt becsülete megköveteli, hogy ilyen délibábokat elutasítson magától, még mielőtt azokat a tapasztalat szétfoszlatta volna.” (Marx levele Schweitzerhez, 1861. február 13.)2 A KMP volt ellenzékének és jelenlegi KB-jának illúziópolitikája nem jellemezhető egyszerűen azzal, hogy nem számol a valóságos körülményekkel és lehetőségekkel. A legjobb hiszemű és legtisztességesebb (sőt legtehetségesebb) politikusokkal is megeshetik, hogy egyik-másik esetben helytelenül ítélik meg a szituációt. Itt egészen másról van szó. Arról, hogy ezek az emberek úgy vannak beállítva, hogy nem is ítélhetik meg azt helyesen. Mert gondolkodásuk, helyzetelemzésük nem a valóságos helyzetből, a magyar proletariátus helyzetéből indul ki. Mert célkitűzésük nem az innen adódó célokra, a magyar proletariátus felszabadítására irányul. Közhely, de a KMP jelenlegi vezetőségének politikája kényszerít rá, hogy ezt a közhelyet bővebben kifejtsük: a KMP működési tere: Magyarország; célja: a magyar proletariátus felszabadulási harcának irányítása; szervezetének és taktikájának megszabója a magyarországi valóságos politikai és gazdasági helyzet. Minden más, tehát úgy az emigráció egésze, mint egyes elvtársaknak a nemzetközi mozgalomban (jogosan vagy jogtalanul) elfoglalt pozíciója csakis mint ezt az egyedüli komoly célt szolgáló eszköz jöhet figyelembe. Szégyenletes, hogy ilyen közhelyeket egyáltalán meg kell írni, sőt különösen kell hangsúlyozni. De ha szégyenletes is, bizonyos, hogy a KB egész politikájának nem az mutat utat, hogy hogyan áll a helyzet Magyarországon, és hogy mit lehet ott tenni. Hanem az, hogy

1

Vörös Újság, Wien, 1921. december 1. (IV. évf., 2. sz), 11–12. o. – Kötetben németül: in: Ladislaus

Rudas: Abenteurer- und Liquidatorentum. Die Politik Béla Kuns und die Krise der KPU, Verlag Vörös Újság, Wien 1922, 254–261. o. (Noch einmal Illusionspolitik címmel a könyv 21. fejezeteként). – A szerk. 2

„A dolgok logikájáé lesz a szó. De a munkáspárt becsülete követeli az ilyen kába ábrándok

visszautasítását, még mielőtt ürességüket szétpukkantja a tapasztalat.” – Marx Johann Baptist von Schweitzerhez Berlinbe, London, 1865. február 13., MEM XXXI., 439. o. – A szerk.

164

különböző cselekedetei hogyan hatnak az emigráció tömegeinek hangulatára, és milyen kihatásuk lesz egyes elvtársak nemzetközi pozíciójára. Tipikus példa az utóbbira a KB első felhívása a baranyai munkásokhoz. (Szerencsére csak a berlini Rote Fahneban jelent meg, és sohasem került a baranyai elvtársak szeme elé.) Ebben szépen, részletesen el van sorolva, hogy milyen „lojális oppozíciót” folytassanak a baranyai kommunisták a polgári köztársasággal szemben:3 ne támogassák, de ne is döntsék meg, követeljenek gyülekezési és sajtószabadságot, minden szépet és jót – csak éppen hogy egyelőre katonatanácsot nem. Hiába hívta fel a KB kisebbsége – rossz értesültsége ellenére, mert a felhívás Bécsbe érkezte előtt íródott meg4 – a figyelmet arra, hogy minden jel szerint a baranyai köztársaság nem komoly dolog. Mindegy: a kiáltvány kellett. Hiába bukott meg közben a baranyai köztársaság. Mindegy: a kiáltványnak meg kellett jelennie. Miért? Ha a kiáltvány szerzője bármennyire mellékesen, de csak valamennyire gondolt volna a baranyai proletariátusra, nem jelentette volna meg. Megtette azonban, mert nem Baranyának írta ezt a felhívást – hanem Moszkvának. Olyan sürgősnek érezte, hogy Moszkvában tisztázza magát a März-akciós baloldaliság gyanújával szemben – hogy elvakult stréberségében elfeledte, hogy Moszkvában okos emberek vannak, akik elismerik ugyan a jobboldaliságra való törekvését, de emellett észreveszik azt is, hogy nem létező helyzetben nem létező erőkkel csinál „jobboldali reálpolitikát”. Nem a tény maga, nem is közvetlen következményei a legfontosabbak itt, hanem a benne megnyilvánult politikai irányzat. És a KB kisebbsége súlyos mulasztást követett: el, amikor nem leplezte már itt le ezt a politikát, mely nem ott cselekszik, ahol működési. tere van, hanem csak érdemszerzésre használja fel az egész munkásmozgalmat. Súlyos mulasztás volt a KB kisebbségétől (benne tőlem is), hogy akkor nem akarta felborítani a helyzetet, hogy beleegyezett a kalandor illúziópolitika eme – viszonylag – ártatlan megnyilvánulásába. Más. A Proletár november 10-i számában a KB első helyen megjelenő öthasábos felhívása szó szerint ezt írja : „A Kommunisták Magyarországi. Pártja a Kommunista Internacionálé irányítása mellett a közeljövőben erős tömegpárttá lesz Magyarországon”. 3

A mindössze néhány napot élt „baranyai köztársaságot” Pécsett kiáltották ki 1921. augusztus 14-én

polgári és szociáldemokrata politikusok, köztük Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, megakadályozandó Horthy bevonulását az akkor szerb megszállás alatt álló baranyai és észak-bácskai területekre; antantnyomásra a szerbek augusztus 18-án megkezdték a kivonulást, a magyar fennhatóság helyreálltával a Baranya-Bajai Szerb–Magyar Köztársaság megszűnt. – A szerk. 4

Tudniillik a KB kisebbségének (a Landler-frakció képviselőinek) Moszkvából való visszaérkezése

előtt. – A szerk.

165

Aki csak egy kissé higgadt szemmel nézi a magyarországi viszonyokat, és az ott elérhető és elérendő eredményekre építi a politikáját, az tudja jól, hogy ez a hivatalos bejelentése egy nemsokára létező kommunista tömegpártnak mint elképzelés fantasztikus illúzió, mint célkitűzés: lelkiismeretlen kalandorpolitika. Ha mármost azt kérdezzük, hogy ilyen állásfoglalások hogyan lehettek úrrá a KB gondolkodásán, csak erre az eredményre juthatunk: amikor ezeket a sorokat leírták, nem is gondoltak Magyarországra, és eszük ágában sem volt ezt a célkitűzést komolyan megvalósítani. Ellenben komolyan gondoltak arra a néhány elvtársra, aki ma mint nemzetközi nagyság szerepel, és akinek pozícióját kétségkívül erősítené, ha nem mint egy kicsiny, illegális, hanem mint egy hatalmas tömegpárt képviselője szerepelne. Komolyan gondoltak továbbá az emigráció hangulatára, az emigráció ideges türelmetlenségére, mely a „mikor megyünk haza?!”, a „nem történik otthon semmi?!” felkiáltásokban éli ki magát, mely képtelen megérteni az otthoni illegális munka követelményeit, képtelen saját hangulatát és vágyait ezeknek a követelményeknek alárendelni. És ez az emigráció – sok tekintetben – nem az emigráció igazán kommunista része. Vagy legalábbis nem öntudatosan kommunista része. Szociáldemokraták és anarchisták között van benne számos munkás, akiből kitartó nevelőmunka révén lehetne kommunistákat nevelni, de a maga egészében semmi esetre sem olyan réteg, melynek véleménye bármilyen irányban mértékadó lehetne a KMP politikája számára. A KB azonban ma már rabja azoknak az illúzióknak, melyeket a pártépítő-mozgalom megindításakor frivol és lelkiismeretlen módon nagyra növelt és kihasznált. A pártépítőmozgalom az emigrációs türelmetlenség hangulataiból kovácsolt jelszavakat, Most, hogy úrrá lett a KMP hivatalos apparátusa felett, nem tehet mást, mint hogy szervezőmunkáját és taktikáját az így nagyra növesztett kívánságok kielégítésére, s nem a magyarországi valóságos munka lehetőségeire és követelményeire állítja be. Az ilyen módon homokra épített szervezet üres voltának legbiztosabb jele a napról napra jobban lábra kapó lélektelen bürokratizmus. Abban a légkörben, melyet a KB teremtett, lehetetlen a valóságos munkára helyezni a súlypontot. Eredményeket kell felmutatni, mégpedig azonnal, ha el akarja kerülni, hogy az általa nagyra növelt és felcsigázott emigrációs várakozások ellene forduljanak, Azonnal azonban csak – a legjobb esetben – keretorganizációkat lehet teremteni. A KB, mely Moszkvának és az emigrációnak rögtöni és nagy eredményekkel akar szolgálni, még ebben is túlmegy a lejtőn lefelé rohanva a számára elkerülhetetlen szükséges rosszon. Nem keretorganizációkat teremt, amelyeket később (talán!) meg lehetne valóságos tartalommal tölteni, hanem olyan szervezeteket, melyek már keletkezésükben úgy vannak felépítve, hogy soha más, mint Potemkin-falu nem lehet belőlük.

166

Ez nemcsak azért van, mert az illúziókeltés politikája az emigráció érthető türelmetlensége mellett az összes egyéni, mellőzöttségi sérelmek, az összes alacsony szenvedélyek felkorbácsolásával dolgozott, és ezeket az egyéni ambíciókat most ki kell elégítenie, ezeket a frakcióérdemeket meg kell jutalmaznia – ami eleve lehetetlenné teszi, hogy a szervezkedés személyi része tárgyilagos alapokon nyugodjék. Hanem azért sem lehetnek ezekből a szervezetekből soha komoly szervezetek, mert egyrészt nem létező feladatok számára óriási apparátusok jönnek létre (az emigrációs nemzetközi tömegpárt a maga kerületi titkárságaival stb.), másrészt ezt az apparátust úgy állítják be, hogy azzal igazi, Magyarország felé irányuló munkát ne is lehessen végezni. (A tagfelvételek válogatás nélküli, frivol módja, az illegális apparátus szétrombolása stb.) Az ilyen módon üresen futó gépezet csak úgy mutathat fel eredményt, hogy kimutatásokat, jelentéseket, ankétíveket, statisztikákat, újságkivágásgyűjteményeket stb. gyárt. Ezáltal nemcsak lázas tevékenységnek tünteti fel semmittevő tehetetlenségét, hanem még önmagának folytonos szaporítására is „objektív” okokat szolgáltat, ami – ideiglenesen – felette alkalmas a netalán már most fellépő személyi elégületlenségek levezetésére. De ezek mellett az okok mellett még egy játszik közre a KB szervezési módjának ilyen üres bürokratizmussá fajulásában. Ez a kölcsönös – és tegyük hozzá: jogos – bizalmatlanság, mellyel ott vezetők és vezetettek egymás iránt viseltetnek. A vezetők egy része jól tudja, hogy politikája homokra van építve. De jól tudja azt is, hogy milyen eszközökkel (félrevezetéssel, teljesíthetetlen illúziók táplálásával, állásokkal stb.) nyerte meg magának az embereket. És azt is tudja, hogy milyen embereket nyert meg. Itt tehát eleve lehetetlen a kommunista bajtársi bizalmon alapuló együttműködés. Itt minden beszélgetéshez tanúk kellenek, hogy a megállapodásokat le ne tagadják. Itt minden rendeletet írásban kell kiadni. Nemcsak azért, hogy egyáltalában végrehajtassék, hanem azért is, hogy – ha, mint gyakran, végrehajthatatlan parancsról van szó – az írás adott esetben bizonyítékul szolgáljon. A bürokratikus szervezet tehát, amennyiben termel valamit, aktákat termel, vád- és viszontvádanyagokat az egyes elvtársaknak egymás ellen (múlhatatlanul) meginduló személyi hajszájában. Ebben a kölcsönös

bizalmatlansággal

(ismétlem:

minden oldalról

jogosult

bizalmatlansággal) telített légkörben a KB tekintélye csak vak és szolgai alázatosság kikövetelése árán érhető el legalább külszínre. Annál is inkább, mivel a frakcióérdemek jutalmazása szempontjából alakult KB legtöbb tagjának sem múltjánál, sem elméleti vagy szervezőképességénél fogva nincsen meg az a súlya a mozgalomban, hogy ilyen eszközök nélkül képes lenne tekintélyt tartani. Jellemző például, hogy a KB egy „teoretikus” tagjának a KB fegyelmi védelméhez kellett fordulnia, mert szemináriumába a párt egy elméletileg

167

alaposan felkészült tagja be merészkedett iratkozni. A mesterséges és jogosulatlan tekintélytermelés kétségkívül csak arra alkalmas, hogy a pártbürokráciát még üresebbé, lélektelenebbé tegye: hivatal lesz belőle, főnökökkel és alárendeltekkel, nem kommunista, centralizált, de bajtársi együttdolgozáson alapuló szervezet. Ez a szervezet természetesen elrúgta magától a KMP eddigi szervezkedésének és – szerény, de reális – munkájának minden hagyományát. Tette ezt ösztönszerű gyűlöletből és megvetésből a szolid munkával szemben. De tette azért is, mert csak ha így, ha szétrombolta, ha semminek jelentette ki azt, amit a KMP eddig létrehozott, csak akkor szerzett alibit arra, hogy miért nem produkál semmit Magyarországon. És mivel a KB nagyon jól tudja, hogy nem is fog soha reális magyarországi munkát produkálni, ezt a romboló munkát úgy állítja be, hogy jó hosszú időre legyen kire kennie azt, hogy miért nem képes semmit sem csinálni. A bürokratikus szervezet, az emigrációs tömegpárt hatalmas központi gépezete, ha megakadályozza is a valóságos munkát, legalább aktákat képes termelni, melyek egy időre igazolják ezt a semmittevést. De csak egy időre. És mivel a felcsigázott várakozásokat nem lehet sokáig ígéretekkel és vádakkal kielégíteni, látszateredményekre van szükség. És itt van a KB szervezeti elveinek legnagyobb veszedelme: a szervezetnek mint szervezetnek korrupcióra való beállítottsága. Minden illegális munka vezetésében nagy veszedelem az elért eredmények nehéz ellenőrizhetősége. Nem csak rosszhiszeműségből, de vérmes reményekből, saját munkájuk túlértékeléséből kifolyólag még igen derék illegális munkát végző elvtársaktól is gyakran érkeznek a valóságos helyzetet nem fedő jelentések. A központi apparátus feladata nemcsak az igaz magot kihámozni az ilyen jelentésekből, hanem az illegális munkát végző elvtársakat arra nevelni, hogy mindig a legnagyobb józansággal és ne illúziók alapján mérlegeljék tennivalójukat. Ismétlem: még a legkizárólagosabban józan munkára beállított KB-nak is, még a legjobb pártban is küzdenie kell ilyen irányzatok ellen. Ha azonban maga a KB van látszateredményekre beállítva, akkor ezek az irányzatok a központból meg támogatást is nyernek, akkor az illegális munkát végző elvtársak tudják, hogy a központ nem a valóság józan mérlegelését, hanem illúzióknak valóságként való feltüntetését várja tőlük. Ha ehhez még hozzávesszük a KB általános szervezeti elvét, a tagok kiválasztásában megnyilvánuló gondosság teljes hiányát, akkor már most előrelátható az az örvény, amely felé a KB-t illúziókon és nem a valóságon alapuló politikája feltartóztathatatlanul sodorja. Mert a hazugság útján nincs megállás. Ha azt mondtam Moszkvának és az emigrációnak, hogy ilyen-olyan rövid idő alatt ezt meg ezt fogom produkálni, akkor ideigóráig hivatkozhatok arra, hogy a volt KB tehetetlensége, a kisebbség szabotázsa stb. az oka

168

mindennek. Előbb-utóbb azonban mégis kell valamit felmutatnom. De ha illúziók alapján ítéltem meg a helyzetet, ha szervezetemet eleve úgy állítottam be, hogy az nem képes valóságos munkát végezni – akkor nem marad más hátra, mint a hamis jelentés: az illúzióknak valóság gyanánt való feltüntetése. És az első hazugság megerősítésére újabb hazugságra van szükség, és ez így megy tovább feltartóztathatatlanul a végső összeomlásig. Ezen az úton nem követheti becsületes kommunista a KB-t. Az emigráció komoly kommunista elemeinek nagy része már rájött az igazságra, és a többi rövidesen szintén rá kell, hogy jöjjön. És bizonyos, hogy a magyarországi munkások nem hagyják magukat felhasználni sem egyes emberek hatalomvágyának, sem emigrációs illúziók kielégítésének eszközéül. És ha a pártépítő szappanbuborék végleg szétpukkadt, akkor minden kommunista munkás be fogja látni a mi igazunkat. Csak azért fog szemrehányással illetni, hogy nem korábban és erélyesebben vettük fel a harcot a kalandor illúziópolitika ellen.5

5

A cikkben szereplő politikai epizódokra részletesebben is kitérnek Lukács, Landler Jenő, Hirossik

János és Szántó Béla 1921. februári, illetve novemberi emlékirata, illetve a bécsi helyi csoport 1921. szeptemberi felirata és annak mellékletei; lásd a Függelék dokumentumai között. – A szerk.

169

Világpolitikai helyzet1 Ma már bizonyos, hogy a washingtoni konferencia nem fogja azt az eredményt meghozni, amit beígért, a lefegyverzést és a világbéke biztosítását. Ennek ellenére mégis lényegesen hozzájárult a világpolitikai helyzet tisztázásához. A legfontosabb tisztázódás Anglia külpolitikájában történt. Az angol külpolitika ti. már jó ideje minden kérdésben ingadozó és határozatlan volt. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy Anglia a világháborúban legfontosabb közvetlen imperialista céljait elérte, és ezért politikája a terjeszkedő imperialista irányzatokkal (Franciaország, Amerika) szemben védekező jellegűvé vált. Másrészt az egyes leigázott területeken (Írország, Egyiptom, India) mindig erősödő, nemzeti önállóságra törő áramlatok kényszerítették bele ebbe a védelmi pozícióba. Végül és legfőképp azonban az okozta az angol külpolitikának ezt az ingadozását, hogy két front felé kellett hadakoznia: hogy a francia imperializmus terjeszkedésével szemben gyakran meg kellett hátrálnia az Amerikával való konfliktusokra való tekintettel, és viszont Amerika ellen sem léphetett fel sohasem kellő eréllyel, amíg Európában és Kis-Ázsiában nem érezte biztosítva a hátát Franciaország ellenséges fellépésével szemben. Ennek a helyzetnek a súlyosságát fokozta, hogy Anglia egyetlen komoly szövetségesének, Japánnak, mely Amerikának szintén vetélytársa volt, sem vehette igazán hasznát. Mert a legfontosabb ebben a kérdésben érdekelt gyarmatok (Kanada és Ausztrália) nyíltan kijelentették, hogy egy japánamerikai összeütközés esetén Amerika oldalára állanának. Úgyhogy Angliának választania kellett ezek között a gyarmatai és a japán szövetség között. Az utolsó hetek ebben a kérdésben meghozták a tisztázódást: Anglia elejtette a japán szövetséget; minden vitás kérdésben megegyezést, sőt szövetséget keres Amerikával. Az angol-amerikai megegyezésnek és az azt minden valószínűség szerint betetőző szövetségnek pedig mélyreható következményei vannak az egész világpolitika átcsoportosulásában. A legfontosabb következménye a következő: először Japán magára maradása Ázsiában. Másodszor a francia imperializmus izolálódása Európában. Harmadszor az ír kérdés – egyelőre – végleges rendezése. A világháború folyamán nagyon fellendült a japán imperializmus nemcsak katonailag, hanem az ipari, a kapitalizmus felé való fejlődés tekintetében is. Ennek a fejlődésnek előfeltétele Kína és Kelet-Szibéria Japán által való korlátlanul szabad kizsákmányolási lehetősége. Mind a kettő azonban (elsősorban persze Kína) a háborúban óriásivá fejlődött 1

Vörös Újság, Wien 1921. december 15. (IV. évf., 4. sz.), 19–20. o. – A szerk.

170

amerikai kapitalizmus számára is nélkülözhetetlenül szükséges. Amerika tehát a „nyitott ajtó” politikáját, a gazdasági „szabad versenyt” követeli Kínában. Ami a gyakorlatban a ma még sokkal gyöngébb japán kapitalizmus biztos háttérbe szorulását jelenti. Mivel pedig ma Kína (Oroszország kivételével) úgyszólván az egyetlen terület, amerre a válságban lévő kapitalizmus terjeszkedhetik, ezen a ponton – előbb-utóbb – összeütközésre kell, hogy kerüljön a sor a két legifjabb és leghevesebben terjeszkedő imperialista állam között. Az angol-amerikai megegyezés most már azt jelenti, hogy Japán ebben a küzdelemben magára van hagyatva, és hogy Amerika egész erejével találja szemben magát. Ezért kénytelen a washingtoni konferencián engedményt engedmény után tenni. Mert nem kockáztathatja meg, hogy a konferencia felrobbantásának, az új háború okozásának vádjával terhelve egyedül, szövetséges nélkül induljon harcba Amerika ellen. Sok tekintetben hasonló helyzetbe kerül Európában és Elő-Ázsiában Franciaország. A francia imperializmus külpolitikáját (még kommunista részről is) sokszor helytelenül és felületesen ítélték meg, ha kizárólag katonai imperializmust, vak bosszúállási szándékot látnak benne a németekkel szemben. A francia imperializmus, ellenkezőleg, a háború óta igen nagyvonalú és messzire látó külpolitikát folytat. Ennek gazdasági alapja az a kísérlet, hogy az eddig főleg finánctőkén alapuló francia kapitalizmus ipari kapitalizmussá igyekszik átváltozni. Ebből a célból a franciáknak el kell nyerniök az európai és elő-ázsiai legfontosabb nyersanyagok felett a monopóliumot. Lengyelország és Csehszlovákia már régen hűbéreseivé váltak ennek a francia törekvésnek, mely az utolsó időben a két ország belső ellentéteinek kiegyenlítődését is keresztülvitte. Elő-Ázsiában Kemál pasa győzelmei után a franciák békére, sőt (titokban) szövetségre is léptek vele, és ezzel megtették az. első lépést az angol elő-ázsiai érdekek elleni felvonulásra. Még csak Németországot kellene a. francia érdekek csatlósává tenni, hogy ez a szárazföldi világbirodalom létrejöjjön, hogy Franciaország mint ipari termelőállam, mint .korlátlan mennyiségű nyersanyagok birtokosa egyenlő erejű versenytársa legyen Angliának és Amerikának. Ezzel a tervvel azonban Franciaország az imperialista Németország örökösévé lesz: ó valósítja meg a Berlintől Bagdadig terjedő szárazföldi világbirodalom álmát. Ehhez Németország teljes behódolása, francia gyarmattá válása szükséges. És a franciák kíméletet nem ismerő fellépése Németországgal szemben, a háború terheinek az összeroskadásig való ráhárítása, nemcsak a francia állam elkerülését [sic!] szolgálja, hanem a német kapitalizmust így igyekszik olyan helyzetbe hozni, hogy a francia terveknek kényrekedvre ki legyen szolgáltatva. Ebben az irányban már mutatkoztak is hajlandóságok egyes

171

német kapitalista körökben. (Rathenau2 wiesbadeni tárgyalásai Loucheurrel.) Ennek a nagyszabású imperialista politikának, melynek eddigi egyes lépéseivel szemben Anglia lépésről lépésre meghátrál (felső-sziléziai kérdés), egészen világos kibontakozása kergette bele Angliát az amerikai szövetségbe. Ez a szövetség teszi majd lehetővé bátrabb és nyíltabb fel-lépését a franciák elő-ázsiai és németországi politikájával szemben. A Kemal-kérdés már az izgatott jegyzékváltások szakaszába lépett. Németországot illetőleg pedig Anglia, ha más szavakban is, felveti a „nyitott ajtó” jelszavát: ugyanazt a politikát, amelyet Amerika követ Japánnal szemben Kínában. Hogy ennek formája a kárpótlások fizetésének pár évre való elhalasztása lesz-e, mint ahogy Stinnes londoni tárgyalása után először látszott, vagy egy angol kölcsön Németországnak, vagy más, az ma még nem bizonyos. Világosan látható, hogy Anglia – likvidálván Amerikával való ellentéteit – éppen úgy fog fellépni a Párizs-Bagdad tervvel szemben, ahogy a Berlin-Bagdad tervvel szemben fellépett. De ez, csakúgy, mint Amerika és Japán ázsiai ellentétének háborús kiéleződése, még csak a jövő kilátása. Az angol-amerikai megegyezésnek már most is láthatóvá lett gyümölcse az ír kérdés megoldása. Az ír nemzeti önállóságért való harcban nemcsak az Amerikában élő sok millió ír volt nacionalista okokból érdekelve, hanem maga az amerikai politika is, amelynek egy Angliával való konfliktus esetére nagyon jól jött volna egy fellázadt Írország. Az Amerikával való megegyezés egyrészt Angliára gyakorolt nyomást, hogy az amerikai írek és az egész amerikai „közvélemény” kedvéért engedményeket tegyen. Másrészt az ír felkelőket hozta abba a kényszerhelyzetbe, hogyha most meg nem egyeznek, esetleg amerikai „Hinterlandjuk” (tehát pénzbeli stb. támogatás) nélkül lesznek kénytelenek egy – eleve reménytelen –. küzdelmet folytatni. Így „intéződtek el” egyes konfliktusok, és nagy az ujjongás a polgári sajtóban. De a mélyebben látók előtt világos, hogy ezek a felületes megegyezések csak azért jöttek létre, mert a lényeges ellentétek (francia-angol és amerikai-japán ellentét) erősen kiéleződtek. 2

Walther

Rathenau

(1887–1922)

német

politikus,

nagyiparos;

1914–15-ben

a

német

hadügyminisztérium háborús nyersanyagellátással foglalkozó osztályának vezetője. 1918 után a kormány gazdasági tanácsadójaként növekvő befolyásra tett szert, részt vett a békekonferenciára való német előkészületekben; 1920-ban tagja a szocializálási bizottságnak, részt vesz a spai békekonferencián, 1921-ben a londoni konferencia előkészítésében. 1921 májusától novemberig a Wirth-kormány jóvátételi minisztere, 1922. február 1-től birodalmi külügyminiszter. 1922 áprilisában Wirth kancellárral részt vesz a genovai konferencián, aláírja a rapallói szerződést. Mint „kielégítési politikus” ki volt téve a nacionalista és antiszemita körök támadásának; 1922 június 24-én esett az Organisation Consul merénylete végzett vele.

172

Végképpen meg azért nem, mert az új csoportosulásoknak Szovjet-Oroszországhoz való viszonya ma még tisztázatlan. Még tisztázatlan, vajon együtt tartja-e a nagyhatalmakat Szovjet-Oroszország leverésének vágya, s csak ennek megkísérlése után élesednek ki végleg a köztük fennálló ellentétek. Vagy pedig mindegyik csoport kísérletet tesz a maga módjára kihasználni Oroszország nyersanyaggazdagságát és ekörül élesednek ki még jobban az ellentétek. A jelen pillanatban sok érv szól az utóbbi lehetőség mellett, de a helyzet ma még ebben a tekintetben meglehetősen tisztázatlan.

173

Előszó Lenin A proletárifjúság feladatairól című előadásához1 Lenin elvtárs mélyenjáró és nagyszabású beszédében,2 melyet a következőkben közlünk, a tanulást állítja az előtérbe mint az ifjúmunkásság főfeladatát a hatalom meghódítása után. Hogy a- burzsoázia uralma alatt az ifjúmunkások nem tehetnek mást, mint hogy felnőtt társaikkal vállvetve küzdenek a tőkés termelési és társadalmi rend megdöntéséért: magától értetődik. Hogy a diktatúra kikiáltása után részt kell venniök az osztálytársadalom lerombolásában, a tanácsállam megvédésében külső és belső ellenségekkel szemben: éppen ilyen természetes kötelesség. A tanulás, melyet Lenin itt az előtérbe állít, ezek mellett a kötelességek mellett szerepelhet mint új kötelesség. Ez a kötelesség meghatározza az ifjúmunkásságnak sajátos feladatát az új társadalom felépítésében, illetve ennek a felépítésnek előkészítésében. Azt a feladatot, mely az ifjúmunkásságra mint a forradalmat kivívó munkásnemzedék utódjára, mint a proletár forradalom vívmányainak örökösére, mint a már kiépült új osztálynélküli társadalom tagjára hárul. A kommunista ifjúmunkás azért tanul, hogy az új társadalmat felépíteni képes legyen. Ezért ez a tanulás semmiképpen sem állhat abban, hogy bemagolja és szajkó módjára ismételje az osztályharc tudományának eredményeit. Ebből senkinek haszna nem lehet. Az osztályharc a proletariátus tudománya, a marxizmus nem készen pottyant le az égből. Marx maga bámulatos sokoldalúsággal egyesítette magában a polgári tudomány összes értékes eredményeit, a történelmi fejlődés minden tapasztalatát. Ezt eredeti módszerrel, a proletáriátus sajátos tudományával, a történelmi materializmussal dolgozta fel. Az ifjúmunkások tanulásának főcélja tehát: ennek a módszernek elsajátítása avégből, hogy új helyzetekben, változott körülmények között Marx értelmében kommunista szellemben cselekedni legyen képes. A tanulás tehát komoly, alkotó munka: kiválasztani a múlt tapasztalataiból és elért eredményeiből mindazt, aminek a proletariátus hasznát veheti. Minden mást le kell rombolni, meg kell semmisíteni. De nevetséges volna azt képzelni, hogy egy ifjúmunkásnak, csak azért, mert tisztában van a kommunista állásponttal, már oka és joga van minden régit válogatás nélkül elítélni vagy elvetni. Újra fel kell dolgozni mindazt, amit a polgári társadalomtól örököltünk. Átdolgozni a forradalom, a proletariátus érdekében. A tanulás tehát arra való,

1

In: Lenin: A proletárifjúság feladatairól. Az Oroszországi Ifjúmunkás Szövetség 3. összorosz

kongresszusán elmondott beszéd (Ifjúmunkás Könyvtár 3.), Új Harcos, Wien 1921, 3–4. o. – A szerk. 2

V. I. Lenin: Az ifjúsági szövetségek feladatai (Beszéd az oroszországi Kommunista Ifjúsági

Szövetség III. összoroszországi kongresszusán 1920. októben 2-án), LÖM 41., 284–303. o.

174

hogy helyesen és bátran tudjunk cselekedni. Cselekvésünknek színtere azonban – a proletárdiktatúrában is – a praktikus osztályharc lesz. Az osztályharc azonban nemcsak a külső és belső ellenforradalom fegyveres leveréséből áll, melyből természetesen az ifjúmunkásságnak elsősorban ki kell vennie a maga részét. Hanem ez az osztályharc az új társadalom felépítését, az azzal szembehelyezkedő külső és belső ellenállások leküzdését jelenti. Ilyen ellenállások között legelső helyen szerepel az emberek tudatlansága és önzése. Az ifjúmunkásságra itt súlyos erkölcsi kötelességek háramlanak. Részt kell vennie minden erejével a tudatlanság, az analfabetizmus (írni-olvasni nem tudás) elleni küzdelemben. Segítenie kell a munkásságot abban, hogy egy új burzsoázia, egy új kizsákmányoló osztály kialakulását megakadályozza. Mert bárki, aki akár mint hivatalnok, akár mint ,olyan paraszt, akinek birtokát a tanácsállam meghagyta, csak magára néz, és nem törődik az összesség érdekeivel, aki a tömegek éhezését jövedelmének gyarapítására használja: útban van afelé, hogy az új kizsákmányoló osztály tagjává váljék. A tanácsállam nem semmisítheti meg egy csapással az osztálykülönbségeket. Sőt ahhoz sincs ereje, hogy ezeket a lehetőségeket egy új kizsákmányoló osztály kialakulására csirájában elfojtsa. Az ifjúmunkásságnak feladata lesz: szóval és tettel, propagandával és a gazdasági rend felépítésével ezeken a bajokon segíteni. Egyrészt bevinni az emberekbe a közösségért való dolgozás ismeretét és szeretetét. Másrészt az átmeneti időben orvosolni a közvetlen bajokat, a munkásság ellátását tettel megkönnyíteni. Mindez a munka új értelmét jelenti. A tőkés társadalomban kényszerűségből dolgoztak. Az embereknek csak aközött volt választásuk, hogy elnyomók legyenek-e, vagy elnyomottak, kizsákmányolók vagy kizsákmányoltak. Az új társadalom alapja a közösen, közös érdekből, a közösség kedvéért végzett munka lesz. Erre kell az ifjúmunkásságnak önmagát nevelnie. Ezt kell megtanulnia, hogy aztán az emberek széles tömegeit erre taníthassa, példaadásával erre nevelje. A proletariátus első győzelme a burzsoázia fölött, a tanácsállam megalakulása tehát új kötelességek egész sorozatát jelenti az ifjúmunkásság számára. Bizonyos, hogy ezeknek a kötelességeknek felismerése már az osztályharcnak a mai szakaszában is rengeteget jelent: kilátást mutat a jövőre, megmutatja, mire kell felkészülnie az ifjúmunkásságnak, ha a munkásosztály történeti hivatásának teljesítésében ki akarja venni a maga részét. Másrészt azonban a jövő harcra szóló kilátás fontos tanulságokat jelent a jelenre nézve. Ha a győztes proletáriátus élete szakadatlan harcok sorozatát jelenti – mi lehet akkor feladatunk a jelenben? Ha pedig így van feltéve a kérdés: nem nehéz a válasz. Az a tanulás, melyről Lenin elvtárs beszél, az osztályharcnak egy új frontja lesz. Hogy hozzá eljussunk,

175

nehéz küzdelmeken kell keresztülmennünk. És itt mindenki előtt ismeretes az ifjúmunkásság feladata: a forradalom előharcosainak első sorában helyet foglalni.

176

Előszó Rosa Luxemburg Tömegsztrájkjához1 Rosa Luxemburg nemcsak halálával vált a proletárforradalom vértanújává: egész élete nem volt egyéb, mint egy nagy, kálváriás harc a proletariátus forradalmasításáért. Azért, hogy az osztályharc állásának helyes felismerését, melyet a szociáldemokrata opportunisták tudatosan vagy öntudatlanul elhomályosítottak a munkásság előtt, belevigye a proletariátus öntudatába; azért, hogy az így kifejlesztett osztályöntudatból forradalmi cselekvések váljanak. Így Rosa Luxemburg nehéz életének nehéz küzdelmeit elsősorban a munkásmozgalom mai jobboldala és centruma ellen vívta meg. Nem csoda, hogy végül Ebert és Scheidemann zsoldosai gyilkolták meg: őellenük küzdött volt egész életében, a tudomány és az igazság nemes fegyverével; azok rágalommal, ferdítéssel, intrikával és hazugsággal igyekeztek lehetetlenné tenni befolyását a munkásságra. Végül, mikor már semmi sem használt, mikor Luxemburg forradalmi tömegek élén haladt a proletárosztályharc fegyveres megvívására – agyonverték. Rosa Luxemburg igazi vezére volt a proletariátusnak. Lenin mellett talán az egyetlen méltó utódja Marxnak és Engelsnek. De ahogy a proletárforradalom lényegében különbözik a polgári forradalomtól – nem olyan ragyogó, mint az, de mélyebben járó, nem olyan heves ütemben előretörtető, de a társadalom lényegét alaposabban átalakító –, úgy a proletárforradalom vezére is lényegében különbözik a polgári forradalom vezértípusától. Nem a nagy demagóg, a mindenkit magával ragadó szónok és agitátor, a Dantonok és Kossuth Lajosok fatájából lesz ennek a forradalomnak igazi vezére, hanem az osztályharc tudományának, a forradalmi dialektikának, a marxizmusnak legmélyebb elméjű művelőjéből. Abból, aki a marxizmus segítségével a napi élet minden eseményét helyesen képes elemezni, értékelni és megítélni, és ennek segítségével a munkásságnak a cselekvés helyes útját megmutatni. Ámde a helyzet megítélésének és a cselekvés ily módon megszabott irányának helyességéből még nem következik, hogy a proletariátus széles tömegei azonnal megértik, és ennek értelmében cselekszenek is. Az opportunisták a napi és egyéni érdekek rövidlátó és félrevezető előtérbe tolásával évtizedeken át megmérgezték a munkásosztály gondolatait és érzéseit. Hozzászoktatták őket ahhoz, hogy ne a munkásosztály egyetemes osztályérdekének Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, Verlag Arbeiterbuchhandlung, Wien 1921, 3–9. o. – Kötetben: in:

1

Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 178. skk. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Vorwort zu Rosa Luxemburg: Massenstreik, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 87. skk. o – A szerk.

177

nézőpontjából szemléljék az eseményeket, hanem ki-ki egyéni vagy legfeljebb szűkebb gyári vagy szakmai érdekeltségét vegye elsősorban figyelembe. Ennek segítségével sikerült nekik a proletariátus öntudatát elhomályosítani, forradalmi készségét félrevezetni: a munkásságot kispolgári, opportunista irányba terelni és nevelni. Ez ellen a kispolgári opportunizmus ellen vívta Rosa Luxemburg élete nehéz harcát. Mint agitátor és mint szervező, mint napi újságíró és mint teoretikus, népgyűléseken, lapokban, kongresszusokon, különböző fegyverekkel, de mindig egyforma erővel harcolt a marxizmus igazi értelmének védelméért: a proletariátus forradalmasításáért. Ez a küzdelem tette naggyá, a proletariátus igazi vértanújává Rosa Luxemburgot és küzdőtársait. Rosa Luxemburgot magát azonban a nagyok legnagyobbikává tette az a tény, hogy nemcsak helyes ösztönnel érezte meg az opportunizmusban rejlő veszedelmeket, hanem mély marxista tudással elemezte a jelen minden eseményét, látnoki hittel látta meg elsőnek a történelem lényegét és mindazt, ami ennek megismeréséből a proletariátus cselekvései számára következik. Ha ma végigtekintünk Rosa Luxemburg élete munkáján, meg kell állapítanunk: minden kérdésben ő látta meg – Nyugat-Európában – elsőnek a történelmi helyzet való mivoltát; ő látta meg először helyesen az imperializmust mint a kapitalizmus utolsó szakaszát és szükségszerű következményeit: a világháborút és a világforradalmat; ő ismerte fel először az imperializmus veszedelmével szemben való egyetlen lehetséges és hatályos fegyvert: a forradalmi tömegmozgalmakat. A burzsoázia és a proletariátus végső osztályharcának eljötte, ennek az osztályharcnak mikéntje, körülményei, lehetőségei és fegyverei: ez Rosa Luxemburg élete munkájának tartalma. Amikor az európai munkásmozgalom – és legkivált a német – már oly mélyre süllyedt az opportunizmusban, hogy az nemcsak a cselekedetek leplezett elszabotálásában, hanem nyíltan, elméletileg is megnyilvánulhatott, Rosa Luxemburg volt az első, aki a megalkuvás elméletével a proletariátus forradalmának elméletét szegezte szembe. Igaz, Bernsteinnel, a reformizmus elméletének megalkotójával akkor Kautsky is felvette az elméleti harcot. De a kétfajta küzdelmet ég és föld választotta el egymástól. Kautsky ti. rámutatott ugyan Bernstein számos ténybeli és elméleti tévedésére, de öntudatlan gondossággal óvakodott attól, hogy a kérdés velejét érintse. Lényegében mégis „taktikai eltérésnek” minősítette Bernstein elméletét, melyet a párton belül kell és lehet elintézni. Rosa Luxemburg éles és kíméletlen logikával. mutatta ki, hogy itt választani kell. Választani kell aközött, hogy szocialista marad-e az ember, vagy sem.

Aki, mint Bernstein, azt tanítja, hogy a

kapitalizmusban szakadatlanul nő az alkalmazkodási képesség a társadalom fejlődéséhez; hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági válságok lehetősége és – ha mégis kitörnek – erejük és

178

jelentőségük egyre csökken; aki szerint a munkásságnak módjában áll a puszta szakszervezeti „küzdelem” segítségével, forradalom nélkül, a termelés megszervezését kezébe kerítenie; aki szerint a társadalom békésen „belenő” a szocializmusba – az megszűnt szocialista lenni, az elhagyta a forradalmi szocializmus elméleti talaját. Ezt a küzdelmet Rosa Luxemburg még – látszólag – együtt vívta meg Kautskyékkal; azok legfeljebb vitatkozásának „hangját” bírálták, „túlzásaival” nem azonosították magukat, „lényegében” azonban – azt mondták – egyetértenek vele. És a párt hivatalos álláspontja csakugyan Bernstein és a nyílt opportunizmus elítélését jelentette. De amit Bernsteinék itt elvesztettek, megnyerték a gyakorlatban. Hiába mondta ki a német párt, hogy a forradalmi marxizmus álláspontján áll, gyakorlatban minél jobban közeledett a kapitalizmus végső válsága, annál közelebb jött Bernstein álláspontjához, annál opportunistább lett. Rosa Luxemburg ezzel az opportunizmussal szemben minden területen felvette a küzdelmet – most már egyedül, kevés megértő, forradalmi elvtárstól támogatva (Liebknecht, Mehring, Radek, Zetkin stb., akik közül azonban nem egy hagyta cserben, pl. Pannekoek, nem értve meg az ő mély álláspontját). És Kautskyék eleinte „semlegesen”, az előkelő „tudományosság” tárgyilagosságával szemlélték Luxemburg törekvéseit – később nyíltan ellene fordultak. Élete főművének (mely Tőkefelhalmozás címmel 1913-ban jelent meg) tartalma az imperializmusnak mint a kapitalista fejlődés új, végső szakaszának elemzése; visszatérés Marx igazi módszeréhez; kísérlet annak szelleme segítségével megérteni az új idő problémáját, amelyet az opportunisták Marx betűire támaszkodva nem tudtak és nem akartak meglátni. A tőke akkumulációjának kérdése ti. a kapitalizmus fejlődésének életkérdése. Akkumulálni annyi, mint a kapitalista osztály évenként termelt haszna egy részének a segélyével a kapitalista termelést megnagyobbítani. Ez a rész annyi, amennyi marad, ha a kapitalista osztály egyévi egész hasznából levonjuk azt, amit a maga szükségleteire elfogyaszt. A többivel az üzemét nagyobbítja, bővíti. Az akkumuláció tehát a tőkések fogyasztásán túlmenő profit gazdasági értékesítésének kérdése. Annak a kérdése, hogy az ilyen módon megnagyobbodó termelésben előállított árukat ki fogja megvenni. Minden józan munkás számára azonnal világos a Rosa Luxemburg elmélete: a tőke akkumulációjából szükségszerűen következik a tőkének az a törekvése, hogy a piacot szakadatlanul és korlátlanul ki akarja terjeszteni. Mivel a belső piac felvevőképessége korlátolt, a tőke világméretekben való terjeszkedésre kényszerül (imperializmus). Mivel azonban előbb-utóbb be kell következnie egy olyan állapotnak, amikor az összes gyarmatok és érdekszférák az egyes imperialista-kapitalista érdekcsoportok biztos tulajdonában vannak, létre kell jönnie

179

eme csoportok egymás között való élethalálharcának: a világháborúnak. A háború végső oka abban rejlik, hogy minden egyes imperialista-kapitalista csoport a másik rovására akar kitérni a számára végzetes válság elől; az elől, hogy a növekvő kapitalista termelés számára nincs elég nagy piaca. Mivel pedig a világháború csak kísérlet kitérni e végzetes válság elől, és semmiképpen sem oldja meg magát a válságot, legfeljebb újabb világháborúk csíráit hinti el, a világháború szükségképpen a kapitalizmus végső válsága, és így a világforradalom felé kell hogy vezessen. Ez ellen a napnál világosabb megállapítás ellen az opportunizmus „tudománya” oly éles és elkeseredett harcot hirdetett, melynek nincs párja a szocialista gondolat történelmében. Otto Bauerral és Hilferdinggel élükön az opportunizmus összes kiválóságai „tudományos” érvekkel, gúnyolódással, statisztikai anyaggal igyekeztek bizonyítani, hogy Rosa Luxemburg nemcsak, hogy téved – hanem problémát lát ott, ahol nincs is probléma. A tőke akkumulációjának kérdése szerintük nem kérdés: a tőke maga teremti meg a maga piacát. Az imperializmus „múló kilengés”, a válságok „átmeneti” jellegűek, a kapitalizmus – gazdasági szempontból – akár örökéletű is lehet. Legalább bizonyos, hogy nem maga ássa meg korlátlan, mindent forradalmasító fejlődésével a maga sírját. Minden osztályharc-elméletnek a gyakorlat a legigazibb mértéke. Ahogy az opportunisták éveken át nem akarták tudomásul venni az imperializmus létezését és vele a világháború szükségszerű közeledtét, úgy a világháború kitörésekor nem voltak hajlandók ebben a világválság megindultát meglátni és legkevésbé ennek következményeit cselekvésük számára levonni. A háborút csakúgy, mint az imperializmust, epizódnak tekintették, melynek elmúlta után visszatér a „normális” állapot: a szakszervezeti küzdelem, a parlamenti választások, a nemzetközi kongresszusok ideje. Természetes, hogy ilyen körülmények között az opportunisták Internacionáléja összeomlott. Ők ezt is epizódnak tekintették.

„Az

Internacionálé a béke eszköze, nem a háborúé” – mondta a fő bölcs, Kautsky. Rosa Luxemburg elméleti és gyakorlati küzdelme az opportunizmus ellen itt aratta legnehezebb és legragyogóbb diadalát. Bár a háború legnagyobb részét börtönben töltötte, mégis ő volt az, aki Mehringgel, Liebknechttel, Jogichesszel együtt megszervezte a földalatti háborúellenes küzdelmet. Mehringgel együtt megalapították az Internationale című folyóiratot; később, a megnagyobbodott csoporttal, illegálisan kiadták a híres Spartakusleveleket, megteremtették a Spartakus-szövetséget. Ő volt az, aki az első napokban ingadozó Liebknechtet a helyes útra vitte, az ő elméleti tisztánlátásának köszönhető, hogy a háborúellenes küzdelem legnagyobb hősének ingadozása szinte csak napokig tartott. Ő vetette meg az egész küzdelem elméleti alapjait is. A szociáldemokrácia válsága című, gyönyörű

180

röpiratában újból nagyszabású képét adja az imperializmus fejlődésének, a háború világtörténeti jelentőségének, a proletariátus kötelességének saját hivatásával szemben, mely kötelezettséget a szociáldemokrácia nem tudta és nem akarta teljesíteni. És követelte, hogy teremtsék meg a proletariátus küzdelmének a világkapitalizmussal szemben szükséges fegyverét: az új, forradalmi Internacionálét. Mert Rosa Luxemburg az elmélet mellett sohasem felejtette el a gyakorlatot. Ahogy a legmélyebb és legigazibb elmélet az ő számára csak annyiban volt értékes, amennyiben a proletariátus előtt a cselekvés új útjait mutatta, úgy a kritika is csak eszköz volt neki pozitív harci eszközök feltárására. Rosa Luxemburg a forradalom közeledtét ugyanazzal a látnoki éleslátással figyelte, mint a felvonuló világháború veszedelmét. Az 1905–1907-es orosz forradalom egy időre felriasztotta elméleti tunyaságából az európai szociáldemokráciát. Az orosz forradalom hatása alatt még a centrum, Kautskyék is azt hitték, hogy a forradalmak korszaka eljött, és elemzés tárgyává tették annak ott, először nagy stílusban megnyilvánuló harci eszközét: a tömegsztrájkot. Ámde mint a nyílt és leplezett opportunizmus minden elmélete, ez is hamis pontokról indult el, hogy hamis eredményekhez, a nem-cselekvéshez fusson. Rosa Luxemburg itt is élesen felismerte a kiindulási pont helytelenségét. Az opportunisták két árnyalata ti. azon vitatkozott: vajon helyes-e, és mikor helyes igénybe venni a tömegsztrájkot mint harci eszközt? Rosa Luxemburg ezzel szemben megállapította, hogy a kérdés helytelenül van feltéve. Mert nem arról van szó, hogy akarjuk-e, és mikor akarjuk a tömegsztrájkot (vagyis végső fokon: a forradalmat), hanem arról, hogy a gazdasági fejlődés következtében szükségszerűen létrejött tömegsztrájk tényével szemben milyen álláspontot foglalunk el, hogyan vezetjük a tömegsztrájkot a proletárforradalom irányába? Ezzel gyökeresen megváltozik az organizáció kérdésében elfoglalt álláspont. A régi szociáldemokrata felfogás szerint az organizáció előfeltétele a forradalomnak: csak akkor lehet forradalomra gondolni, ha a munkásság annyira meg van szervezve, hogy ezt eredményesen keresztülviheti. Ezzel a felfogással szemben teljesen helytálló Engels kritikája az anarchista tömegsztrájkelméletről, mely szerint vagy a politikai viszonyok nem engedik meg ezt a tökéletes organizációt kifejlődni, akkor a tömegsztrájk lehetetlen, vagy megengedik, és akkor a proletariátus hatalma oly nagy, hogy a tömegsztrájk feleslegessé válik. Rosa Luxemburg mindenekelőtt szakít a tömegsztrájk merev, mechanikus felfogásával, mintha az egy egyszeri, jól előkészített, puccsszerű akció volna a politikai hatalom tudatos megragadására vagy valamely más politikai cél elérésére. Bő történelmi anyaggal kimutatja, hogy a tömegsztrájk folyamat. Nem eszköze a forradalomnak, hanem maga a forradalom.

181

Nem puszta felhasználása a munkásosztály gazdasági hatalmának bizonyos politikai célok kivívására, hanem a gazdasági és a politikai harc elválaszthatatlan egysége. Fogalmilag elválaszthatatlanul csap át ilyenkor a bérmozgalom a politikai harcba. Sőt, a forradalmi idők jelenlétét éppen ez az elválaszthatatlan egység jellemzi. Ennek megfelelően a szervezés nem előfeltétele, hanem következménye a tömegsztrájknak, a forradalomnak. A Kommunista Kiáltvány szavainak: hogy a proletariátus a forradalomban szerveződik osztállyá, az orosz forradalom világos bizonyságát adta. Annál is inkább, mivel a proletariátus mint osztály távolról sem azonos azokkal a munkásarisztokrata rétegekkel, melyeknek megszervezését az opportunizmus egyetlen vagy legalábbis legfőbb céljának tekinti. Minden országban – nemcsak a „hátramaradt” Oroszországban – széles rétegei vannak a proletariátusnak, Luxemburg Németországot illetőleg a bányászokat, a textilmunkásokat, a földmunkásokat sorolja fel, akiknek megszervezése csak forradalomban, csak forradalmi úton lehetséges. És ezek a „hátramaradt”, végsőkig kiszipolyozott rétegek a forradalomban, éppen mert ők igazán csak láncaikat veszíthetik el, a forradalomnak legalább olyan megbízható harcosaivá válnak, mint a szakszervezetek régi büszkeségei. Ezzel pedig új megvilágításba kerül a párt szerepe a forradalomban. Rosa Luxemburg elutasítja azt az álláspontot, mely különböző érvelések, különböző célok mellett közös az opportunistáknál és a puccsistáknál; mely szerint a párt szerepe a forradalom „megcsinálása”. De azáltal, hogy a forradalmi tömegsztrájkot mint a gazdasági fejlődés következtében létrejövő elementáris kitörést írja le, nem tagadja a párt jelentőségét. Sőt, ellenkezőleg. Ő az első – az oroszok kivételével –, aki a párt igazi szerepét a forradalomban: a spontánul létrejött tömegmozgalmak vezetését és irányítását felismeri, és helyesen beállítja. Ezzel a helyes felismeréssel Rosa Luxemburg visszatér az osztályharc tudományának ősforrásához, melyet az opportunista áltudomány hínárja oly sokáig eltakart: Marxhoz. Marx már az ötvenes évek elején élesen megállapítja a proletárforradalom lényegét, szemben a polgári forradalommal. És Rosa Luxemburg, az önálló, zseniális és hű tanítvány, követi őt annak a megállapításában, hogy a proletárforradalom nem végződhetik az államhatalom egyszeri, szerencsés és sikeres megragadásával, hanem hosszú, fájdalmas, visszaesésekben gazdag folyamat. Az opportunista aggodalmaskodással szemben, hogy a proletariátus forradalma túl korán jön; és nem találja „érett” állapotban a gazdasági viszonyokat és a proletariátust, már a kilencvenes években kimutatja, hogy a forradalom gazdaságilag nem is jöhet túl korán, mert a proletariátus forradalmi erejének puszta ténye-már következménye a gazdasági viszonyok érettségének. A hatalom megtartásának szempontjából viszont túl korán

182

kell jönnie a forradalomnak. Mert a forradalmi érettséget csak a forradalmi cselekvéssel, csak a forradalomban magában szerezheti meg a proletariátus. Rosa Luxemburg, a forradalom fanatikusa, fanatikusan tisztán látó, minden illúziótól mentes forradalmár volt. Amikor 1918 novemberében kinyíltak előtte a börtönajtók, amikor lázongó tömegek kezdtek szerveződni Spartacus zászlaja alá, Rosa Luxemburg egy pillanatra sem becsülte túl a német forradalom akkori fejlettségét. Tudta jól, hogy a német proletariátus széles tömegei még nincsenek igazán forradalmasítva, hogy a politikai (a polgári) forradalom még csak kezd átlendülni a gazdasági (a proletár) forradalomba. Tudta jól, hogy a Noske által kiprovokált januári felkelésnek vereséggel kell végződnie, hogy ez az összecsapás csak az első előőrsharcot jelenti a német forradalom számára. De amikor az osztálytudatos proletárok harcba indultak, Rosa Luxemburg tudta, hogy az igazi vezérnek a tömegek között a helye. Tudatában az akkori harc kilátástalanságának, de éppen olyan biztos tudatában az eljövendő végső győzelemnek, mint igazi hős és vértanú esett el Noske zsoldosainak kezétől.