Romsics Ignác TÖRTÉNELEM, TÖRTÉNETÍRÁS, HAGYOMÁNY

Romsics Ignác

TÖRTÉNELEM, TÖRTÉNETÍRÁS, HAGYOMÁNY

Romsics Ignác

TÖRTÉNELEM, TÖRTÉNETÍRÁS, HAGYOMÁNY Tanulmányok és cikkek, 2002–2008

OSIRIS KIADÓ

BUDAPEST

2008

© Romsics Ignác, 2008 © Osiris Kiadó, 2008

TARTALOM

Történelem 9

A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐPAJZSÁTÓL AZ UNIÓS TAGSÁGIG

Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban 37

REGIONALIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME A 19–20. SZÁZADI MAGYAR POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN

59

MAGYARORSZÁG(OK) A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

96

AZ 1947-ES PÁRIZSI BÉKESZERZŐDÉS

113

GAZDASÁGI REFORMOK A KÁDÁR-KORBAN

123

SUOMI TITKAI

150

FÉLPERIFÉRIÁTÓL A FÉLPERIFÉRIÁIG

A magyar gazdaság 20. századi teljesítménye

Történetírás 165

SZAKOSODÁS, SZINTETIZÁLÁS ÉS INTERDISZCIPLINARITÁS A 20. SZÁZADI TÖRTÉNETÍRÁSBAN

177

MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS A 20. SZÁZADBAN

195

SZEKFŰ GYULA HÁROM NEMZEDÉKÉRŐL

213

HORTHY-KÉPEINK

253

A SZINTÉZISÍRÁS DILEMMÁI

Hagyomány 267

IDENTITÁSPOLITIKA ÉS TÖRTÉNELEM

275

DEMOKRATIKUS ÖRÖKSÉGÜNK

281

A MAGYAR DEMOKRATIKUS HAGYOMÁNY

288

A MÁRCIUSI FRONTRÓL – 70 ÉV TÁVLATÁBÓL

297

1956 HELYE A MODERN MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN

308

TRIANONTÓL SCHENGENIG

313

Névmutató 5

Történelem

A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐPAJZSÁTÓL AZ UNIÓS TAGSÁGIG Helyzetértékelés és szerepfelfogás a magyar politikai gondolkodásban

A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság története négy nagy korszakra osztható. Az első a középkori magyar állam bukásáig, 1526-ig tartott. Egyes válságperiódusoktól eltekintve e fél évezred alatt a Magyar Királyság egyike volt Európa legerősebb és legbefolyásosabb államainak. A második nagy szakasz 1526-ban kezdődött és a 17–18. század fordulóján ért véget. E másfél évszázad alatt a magyar királyság egy keskeny földsávra szűkült, amely a régi magyar állam északi és nyugati határán húzódott, s amely a Habsburgok uralta közép-európai osztrák örökös tartományokkal állt mellé-, illetve alárendeltségi kapcsolatban. A Duna és a Tisza menti nagy síkság az erdélyi hegyvidékig ugyanakkor a török szultán fennhatósága alá tartozott. Az ország keleti részei a 16. század második felében az erdélyi fejedelemség formájában új államot hoztak létre, amely vazallusként a szultánnak ugyan évi adót fizetett, ám ennek fejében széles körű önállóságot élvezett. A magyarság történetének harmadik nagy szakaszát a török 17. század végi kiűzésétől, illetve a Habsburg-dinasztia trónörökletességi jogának az elismerésétől (fiágon 1687, női ágon 1723) a Habsburg Birodalom 1918-as felbomlásáig számíthatjuk. Ez alatt az idő alatt a magyar állam, illetve államtestek – változó önállósággal – a Habsburg Birodalom részei voltak. Az I. világháború után a magyar állam – közel fél évezred után – nemzetközi jogi értelemben ismét szuverén lett, az államterület azonban a réginek egyharmadára zsugorodott, a magyarság több mint harmada pedig – együttesen mintegy 3,3 millió fő – az ország új határain kívülre került. Ezt a nagyhatalmi döntést a II. világháború utáni, majd a Szovjetunió bukását követő 1990-es évekbeli újjárendeződés is megerősítette. Írásunk célja e négy nagy történelmi korszak politikai gondolkodásának jellemzése abból a szempontból, hogy a mindenkori politikai és szellemi elitek hogyan ítélték meg a magyarság helyét az európai népek között, és ehhez milyen sajátos szerepet, feladatot rendeltek.

1. A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐPAJZSA

Az államalapítás előtti pogány magyarság önszemléletéről és szerepfelfogásáról semmi bizonyosat sem tudunk. Amikor erre vonatkozó nézeteiket eleink maradandó formában először rögzítették, már a keresztény-európai kultúra 9

részesei voltak. De még az is, ami az államalapítást követő két-három évszázad politikai gondolkodásáról fennmaradt, magától értetődően a dinasztiára és nagyrészt klerikus környezetére, s nem a magyarság egészére vagy annak nagyobb részére vonatkozik. Ezeket az információkat elsősorban a kor tipikus irodalmi termékei, a szentek legendái és az udvari történetírók művei, a geszták tartalmazzák. Ezek a források kivétel nélkül az európai keresztény közösség részének tekintik a magyarságot, s eszményeit és hivatását ennek szelleméből eredeztetik. A magyar uralkodók eszerint Szent István óta a keresztény hit terjesztői, fenntartói és védelmezői. Az országot délről és keletről övező pogány népek támadásait Árpád-házi királyaink a hit tudatos védelmezőiként verték vissza, és saját területi hódításaikat is a keresztény hit terjesztésének szent kötelességével indokolták. A 11. század közepén, de legkésőbb a vége felé keletkezett magyar ősgeszta szerzőjének legfőbb szempontja a keresztény vallás eredményeinek a hangoztatása, illetve a magyarok származásának beillesztése volt az Ószövetség nemzetségfájába. A magyarok eszerint Jáfettől származtak, s evilági szerepük abban állt, hogy büntetőeszközként működtek Isten kezében.1 I. (Szent) László, aki Zágrábban püspökséget alapított, majd egész Horvátországot meghódította, a pogányok ellen aratott győzelmeit a „szent férfiak imáinak” tulajdonította.2 Az életével és tetteivel foglalkozó legenda pedig úgy mutatta be, mint aki „Megfogadta, hogy Jeruzsálembe megy, hogy ahol a mi urunk Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, ő a maga vérével Krisztus keresztjének ellenségeivel küzdjön”.3 Miután II. Orbán pápa éppen 1095-ben, László halálának az évében hirdette meg az első keresztes hadjáratot, a legenda állítása feltehetően alaptalan. III. Béla (1172–1196) viszont, aki visszafoglalta az ország bizánci kézen lévő déli tartományait, valóban fogadalmat tett keresztes hadjárat indítására; fia, II. András pedig egyházi és világi előkelőségek kíséretében 1217–1218-ban meg is valósította tervét. A források kiemelik, hogy a magyarok nem ölték meg pogány ellenfeleiket, hanem igyekeztek megtéríteni őket, sőt bebocsáttatást kérő kisebb csoportjaikat letelepítették az országban. László király például a kunok legyőzése után egy későbbi krónika szerint így kiáltott volna katonáihoz: „Ne öljük meg ezeket az embereket, fogjuk el őket, s ha megtérnek, maradjanak életben”.4 A kereszténység terjesztése mellett, amely többnyire területszerzéssel párosult, a 13. század közepén, a mongolok támadása idején az önreflexiónak Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Budapest, 2002, Osiris, 30–36. 2. Árpád-kori és Anjou-kori levelek. XI–XIV. század. Szerk. Makkai László és Mezey László. Budapest, 1960, Gondolat Kiadó, 93. 3. Árpád-kori legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I. Szerk. Érszegi Géza. Budapest, 1999, Osiris, 93. 4. Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford. Horváth János. Budapest, 1980, Európa Könyvkiadó, 161. 1.

10

TÖRTÉNELEM

új toposza jelent meg a forrásokban: a magyarság mint a kereszténység védőpajzsa. Az 1241. évi betörés után 10 évvel a mongolok szövetséget ajánlottak IV. Bélának, s az ajánlat elfogadása esetén a várható zsákmányból is osztalékot ígértek neki. Béla azonban elutasította ezt, és IV. Ince pápának írott 1250-es levelében minden korábbinál határozottabban és világosabban fogalmazta meg a középkori magyar önszemlélet tipikus vonásait: a keresztény Európa egységében való hitet és azt, hogy a magyar királyság védelme egyet jelent a kereszténység oltalmazásával, minél fogva a mongolok feltartóztatása nemcsak magyar, hanem összeurópai feladat. „Minthogy Magyarországot – írta a király – a tatárok pestise nagyobb részben pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek […], akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel […] országunk főpapjaival, és előkelőivel tanácskozva jónak láttuk, hogy Krisztus helyetteséhez és az ő testvéreihez meneküljünk, mint egyetlen és a kereszténység végső szorongatottságában végső védelmezőhöz, hogy általunk Rátok is, és a többi keresztényekre is be ne következzék az, amitől tartunk.” Ha Magyarországot, illetve a Duna vonalát – folytatódik a levél – „a tatárok egyszer birtokba veszik, nyitva áll a kapu számukra a többi katolikus hitű ország felé, mert egyrészt itt nincs a keresztények felé útjukat álló tenger, másrészt családjaikat és csodálatosan sok állatukat alkalmatosabban helyezhetik el itt, mint bárhol.”5 A 13. századtól kezdve a magyar királyoknak ezt a kereszténységvédő hivatását a pápák is elismerték. Először – 1238-ban – IX. Gergely pápa nevezte a magyar királyt, IV. Bélát „Krisztus bátor katonájának”. Magyarország uralkodói a pápai iratokban ettől kezdve gyakran jelentek meg a római katolikus egyház „zászlótartóiként”, illetve a christiana religio és a terra christiana pogányokkal szembeni védelmét vállaló athleta Christi hősi eszményeként.6 Ilyen jelzőket használt többek között 1356-ban XXII. János pápa Nagy Lajossal és 1410-ben XIII. Benedek pápa Zsigmonddal kapcsolatban. Előbbi „a hitetlenek üldözője és a keresztény hit oltalmazója”, utóbbi „az igaz hit győzhetetlen bajvívója és atlétája” címet érdemelte ki.7 A 14. század végétől kezdődően, amikor a török megjelent a déli magyar határokon és a háborúskodás állandósult, a magyar királyok és hadvezérek hitvédő feladata általánosan elismert és már-már közhelyszerűen ismételgetett toposszá vált. A minősítés idővel áttevődött az egész országra és az ország lakosaira is, miáltal Magyarország és a magyarság a kereszténység védőpajzsává, illetve védőbástyájává magasztosult. „Magyarország és Lengyelország határai szomszédosak a barbár népekével s Isten nevének dicsőségé-

5. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Szerk. Madas Edit. Budapest,

1992, Tankönyvkiadó, 162–164. Lajos: Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban. Budapest, 1992, Balassi Kiadó, 11–13. és 21–22. 7. Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság. Budapest, 1993, Holnap Kiadó, 226. 6. Hopp

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

11

re, a keresztény hit védelmére e két ország a hit fala és pajzsa” – olvasható például I. Ulászló 1440. évi hitlevelében. 1488-as munkájában (A magyarok krónikája) Thuróczy János írta: a magyarság „ha saját hazájáért harcol is, az egész kereszténységet védi”. Az 1456-os nándorfehérvári diadal után a magyar rendek büszkesége és elhivatottságtudata érthetően még jobban megerősödött. „[…] kardunkkal Krisztust védjük”, illetve „Krisztus törvényeiért és keresztény hitünkért harcolunk” – buzdította harca katonáit Hunyadi János Rigómezőn és Várnánál. Ő volt talán az első magyar, aki világosan látta a török–magyar küzdelem élet-halál jellegét. Egyik levelében olvasható: „vagy megszabadítjuk Európát a kegyetlen török uralmától, vagy elesünk Krisztusért és mártírkoronát nyerünk”. Fia, Mátyás ugyanilyen érveléssel próbált támogatást szerezni a német választófejedelmektől. „Gyermekkorunk óta – emlékeztetett rá – a kereszténység javát törekedtünk előmozdítani, s fáradsággal, verejtékezve és vérezve, tőlünk telhetőleg minden romlástól óvtuk a keresztény államokat”. „Magyarországunk, bár már elődeink alatt is vigasz és segítség nélkül magára hagyták, a kereszténységnek mindig erős oltalmazója és bástyája volt”. „Ez az ország – hirdette 1505-ben a rákosi végzés is – a kereszténység pajzsa és bástyája, amelyik saját vérének nagy hullatásával oltalmazza állandóan a kereszténységet.” A 16. századi prédikátorok ugyanebben a szellemben írtak a magyarság küldetéséről. „[…] ezt az erős népet – olvashatjuk például Laskai Osvát ferences rendfőnök Szent Istvánról szóló beszédében – melynek vére és csontjai a különböző országok hegyeit és völgyeit borítják, rendelé az Isten pajzsul a Nagy Török ellen, hogy bátorságuk és derekasságuk révén a szent kereszténység az óhajtott békét élvezhesse.”8 A keresztény és az európai összetartozás eszméje mellett, amely az államalapítás utáni első évszázadokban a társadalomnak persze csak töredékét hatotta át, a 13. században megjelent a magyarság önszemléletének másik tartós toposza: a hun–magyar rokonság és a szittya vitézség mítosza. Az, hogy Álmos és utódai Attila leszármazottai, már Anonymus 13. század elején keletkezett gesztájában (Gesta Hungarorum) felbukkant. Ugyancsak nála szerepelt először ama állítás, hogy a székelyek a hunok leszakadt csoportja, illetve „Attila király népe”.9 Az a feltevés viszont, hogy az egész magyar nép a hunoktól származik, s hogy vezetőikre – vezéreikre és fejedelmeikre – a harcosok közössége, illetve a „közgyűlés” ruházta át a hatalmat, s ennek alapján az vissza is vehető tőlük, Kézai Simon 1282 és 1285 között keletkezett krónikájában (Gesta Hungarorum) öltött formát először. Ez tekinthető

8. Benda

Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története (A XV–XVII. században). Budapest, 1937, 11. és 25–34. Vö. Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai). In Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Szerk. Petercsák Tivadar. Eger, 1997, Heves Megyei Múzeumi Szervezet, 217–221. 9. Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford. Veszprémy László. Budapest, 1999, Osiris, 13. és 43.

12

TÖRTÉNELEM

az eredetközösségen alapuló nemesi nemzettudat első megfogalmazásának. Ugyancsak Kézainál változik át Attila barbár hódítóból kiváló hadvezérré, aki „a maga idejében a többi királynál dicsőbb volt ezen a földön”.10 Kézai teóriája eleinte a köznemesség köreiben terjedhetett, amit az is bizonyít, hogy IV. Béla 1250-es említett levelében Attila még egyáltalán nem a dicső ős, hanem a pogány ellenség megtestesítőjeként tűnt fel. Valamint az is, hogy a hun hagyomány első nagy kultusza a köznemesi származású Hunyadi Mátyás királysága idején alakult ki. Mátyás egyik pápához küldött követe 1475-ben a magyarokat „igen harcias hunokként” jellemezte. 1488-as idézett munkájában pedig Thuróczy János Mátyást Attilához hasonlította, és katonai győzelmei alapján a „hunok hajdani fényes korszakának” eljövetelét jövendölte.11 A hun–magyar rokonság teóriájához szorosan kötődött a szittya vitézség mítosza. E szerint a magyarság a hunokhoz hasonlóan a világ legjobb harcosai közé tartozott, sőt egyenesen hadviselésre, hódításra és uralkodásra termett. Ez a szittya–magyar öntudat, amely a legtöbb esetben nemzeti büszkeséggel és olykor idegenellenességgel párosult, ugyancsak Kézainál jelent meg először markáns formában. A 9–10. századi kalandozó magyarok hadi tudása és bátorsága szemében páratlan volt; krónikája szerint végül még a 955-ös augsburgi vereség is magyar győzelemmel végződött.12 A 14–15. században erősödött és terjedt ez a hit. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója kenyéradóját „szittya Marsként”, a „szkíta nemzet” részeként felfogott magyarságot pedig olyan vitéz és rettenthetetlen katonanépségként jellemezte, „amely hozzászokott ahhoz, hogy a saját meg a mások földjén korlátlanul és szüntelenül uralkodjék, az igát nem tűrte, háborúban fékezhetetlen volt”.13 A szittya vitézség mint jellemvonás és a kereszténység védelme mint szerep vagy hivatás nem álltak ellentétben. Inkább jól kiegészítették egymást. Idézett jellemzéséhez Bonfini hozzátette: „Mert isten azért telepítette a szkíták dacos maradékát a keresztény közösség eme végvidékére, hogy a helyes vallást magába szívja, s aztán az igazi hitet minden hitetlenséggel szemben állhatatosan védelmezze”.14 A Jagelló-kor köznemesi pártjának vezéralakja, Werbőczy István 1514-es híres Hármaskönyvének a bevezetésében, amely az akkori nemesi társadalom önképének és történelmi emlékezetének egyik legplasztikusabb dokumentuma, hasonlóképpen fogalmazott: „nemzetünk a keletkező országok legelső eredete óta, csakis hadi dolgokra adván magát a többi tudományokkal nem törődött. A szkíta népektől szakadt vagy szárKézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford. Bollók János. Budapest, 1999, Osiris, 93–96. Vö. Szűcs Jenő: Társadalomelmélet, politikai teória és történelemszemlélet Kézai Gesta Hungarorumában. In Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest, 1974, Gondolat, 413–556. 11. Thuróczy János: i. m. 423. 12. Kézai Simon: i. m. 103–107. 13. Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Budapest, 1995, Balassi Kiadó, 197. 14. Uo. 241. 10.

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

13

mazott magyarok ugyanis, elhagyván őshazájukat, a Dunán innen és túl elterülő felső Pannóniában telepedtek le és Attila vezérük alatt országuk határait messze mindenfelé kiterjesztvén, győzedelmes fegyvereikkel Német-, Olaszés Spanyolországok határaiba nyomultak be. Végre Szent István királynak, mint valamely mennyből leereszkedett világító fénynek intézkedésére, miután ez babonás és pogány hitüket kiküszöbölte, a katolikus hitvallást fogadták be. És ezután (irigység nélkül legyen mondva) nem volt oly nép vagy nemzet, amely a keresztyén köztársaság megvédése és továbbterjesztése mellett erősebben és állhatatosabban állott volna őrt, mint a magyar; amely (hogy a régiebbeket ne is említsem) mintegy száznegyven éven át a rettenetes törökkel szemben, hol támadva, hol védekezve, a mahomedán undokság egész vadsága ellen legnagyobb dicsőségére küszködvén, különféle kétes háborúkban soká és gyakran a legvérengzősebb csatákat vívta és a többi keresztyénséget (nehogy mintegy széttört gátakon túl terjedjen az ellenség dühe) vére hullásával, élte odaadásával és sebeivel biztosította és mentette, akkora vitézséggel és oly természeti erőkifejtéssel, hogy élete jobbadán fegyver alatt tölt el. Minthogy magukat semmiféle kereskedésre vagy közönséges mesterségre nem adták, egyedül a hadi szolgálatra alapították a nemességet”.15 A keresztény összetartozás tudatán a 15. században jelentek meg az első nagy repedések. A középkori univerzalizmust az itáliai városállamokban és a nyugat-európai királyi udvarokban egyaránt az állam érdekének szolgálata kezdte felváltani. Magyarországon Mátyásban tudatosult először, hogy a keresztes hadjáratok kora lejárt, s hogy a kereszténység védelménél és/ vagy terjesztésénél előbbre való az utilitas regni, vagyis az ország haszna. Ausztria egy részének és Csehországnak az elfoglalását tehát nemcsak a török elleni erőgyűjtés, hanem a Habsburgokkal szembeállítható birodalom építésének a szándéka is vezérelhette. „Magyarország – írja erről az átmeneti korszakról Kosáry Domokos – változatlanul az egyetemes kereszténység védelmezőjének tudta magát, de ezt az általános keresztény gondolatot már nemzeti büszkeség színezte át.”16

2. KÉT POGÁNY KÖZT

A mohácsi csatavesztés (1526) és Buda török kézre kerülése (1541) megpecsételték a középkori magyar birodalom sorsát. Az összeomlás és a 150 esztendős szétszakítottság magyarázatot követelt. A 16. és a 17. század gondolkodói, akiket a korábbi magabiztosság helyett kétségbeesés és remény15. Werbőczy István: Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve. In Magyar Remekírók.

Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Szerk. Klaniczay Tibor. Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1010–1011. 16. Kosáry Domokos: Magyarország története. Budapest, 1943, Országos Közoktatási Tanács, 69–70.

14

TÖRTÉNELEM

telenség öntött el, és akiknek az írásaiban először jelent meg a nemzethalál letargikus víziója, elsősorban önmagukat okolták a történtekért. Ebben a korban vált irodalmunk fő vonásává a nemzeti hibák ostorozása és az önsanyargatásig elmenő társadalomkritika. A kor prédikátori irodalmának leggyakrabban visszatérő fordulata, hogy a török „az élő isten ostora és az mi gonosz bűneinkért reánk bocsájtott haragja”. „Nem állottuk meg az Istennel való szövetségöt, azért pogány birtokába adott az Isten” – talált morális magyarázatot Károlyi Gáspár, az első teljes magyar bibliafordítás szerzője és szervezője is Két könyv című művében (1563).17 Az önvizsgálatot és a felelősök keresését átszínezte a reformáció és a katolicizmus közötti eszmei harc, amely Magyarországon éppen a Mohács előtti években vette kezdetét. Magyari István sárvári lutheránus prédikátor Az országokban való sok romlásoknak okairól (1602) című vitairatában „a sok emberi találmányokból kitataroztatott foltos pápista hit” követői, vagyis a „faragott képekhez” imádkozó katolikusok tétettek bűnbakká. Az erre adott katolikus válaszokban, így például Pázmány Péter Feleletében (1603) viszont az „eretnekség” lett azon „szúféreg, mely megeszi minden erejét a hadakozó embernek”. Isten ugyanis „az hitben való újításért és tévelygésért szokta megverni az embereket”. Vagy talán nem előzte meg Mohácsot a „lutherség” megjelenése országunkban és Buda elvesztését a további romlás, amikor is „megízlelvén azt a testi kívánság szerént való szabadságot, melyet ti béhozátok, beljebb gázolánk az hitnek újításába”?18 A protestánsok és a katolikusok közötti kölcsönös vádaskodás mellett feltűnt a felsőbb rétegek, a nemesség, a papság és kiszolgálóik részben plebejus indíttatású bírálata is. A jobbágycsaládból származó Szerémi György 1545–1547-ben papírra vetett munkájában (Levél Magyarország romlásáról) az „urak” széthúzásával, pártoskodásával és hitszegéseik sorozatával magyarázta a katasztrófát. Miközben az 1514-es parasztfelkelés vezetőiről, Dózsa Györgyről és társairól megértéssel szólt, a nemesek három fő jellemvonásának a „gyűlölködést, gyalázkodást és gyilkolást” tartotta.19 A következő generációhoz tartozó Istvánffy Miklós, aki a királyi Magyarországon a nádori helytartóságig vitte, A magyarok történetében (1622) így írt az ország Mohács előtti vezetőiről: „De ők elfeledkeztek államukról és hazájukról, mert inkább a kapzsiságra, a megszokott késlekedésre és tunyaságra voltak

Caspar Caroli: Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairul. Sajtó alá rend. Jablonowsky Piroska. Budapest, 1931, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 53. 18. Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Szerk. Katona Tamás. Budapest, 1979, Magyar Helikon és Pázmány Péter: Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairúl írt könyvére. In Pázmány Péter Művei. Szerk. Tarnóc Márton. Budapest, 1983, Szépirodalmi Kiadó, 7–25. Vö. Bitskey István: Pázmány Péter. Budapest, 1986, Gondolat, 53–60. 19. Szerémi György: Magyarország romlásáról. Ford. Juhász László, szerk. Székely György. Budapest, 1979, Szépirodalmi. 18. 17.

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

15

betegesen hajlamosak, annyira hanyagul teljesítették a parancsot, hogy csak nagyon kevesen jöttek össze”.20 A nemesség Zrínyi Miklós Török áfiumában (1660–1661) is súlyos bírálatban részesült. A költő és hadvezér szerint az ország vezetőinek legfőbb tulajdonságai „pompáskodni”, „pipeskedni”, „egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni”. A Szigeti veszedelem (1651) című eposzának első éneke pedig másról sem szól, mint Isten „bosszújáról”, amely a Mohács előtt tapasztalt „sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, / Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás, / Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, / Lopás, ember-ölés és örök tobzódás” miatt lett a magyarság osztályrésze.21 A romlás alapvető okai nála mégsem ezek, hanem a török túlereje és a 16–17. századi Európa nagyhatalmainak érdektelensége. A hatalmi érdekek racionális és reális, a raison d’état elsőbbségét immár evidenciaként kezelő, országról országra haladó áttekintésének végső konklúziója az „egyedül vagyunk”, a csak „magunkban bízhatunk” gondolata. Mert hiszen „akinek nem borja, nem nyalja”, s a „vízben haló embertül fél a hajóban űlő is, hogy őtet is be ne vonja magával”.22 Bűnök és az isteni bosszú, széthúzás, magárahagyatottság és gyengeség – ezek voltak tehát a katasztrófa magyarázatának egymást erősítő motívumai. De mi lett légyen a teendő? Milyen politikai stratégia szükséges ahhoz, hogy az állam egysége és függetlensége, ami minden politikailag tudatos magyar számára magától értetődő célként tételeződött, helyreállítható legyen? Az államok fölötti keresztény szolidaritásban, amely korábban is csak korlátozottan materializálódott, egyre kevésbé lehetett bízni. Minden állam politikáját saját érdeke irányította, s ha ez a törökkel kötendő szövetséget követelte meg, akkor a keresztény univerzalizmustól eltávolodó protonemzeti vezetők – mint például a franciák 1534-ben – attól sem riadtak vissza. A magyar rendek egy része a geopolitikai helyzet hasonlósága és a kulturális rokonság alapján ezért a Habsburgok támogatására számított. Mint Báthori István nádor a pozsonyi országgyűlésen 1526 decemberében kifejtette: a török visszaverése elképzelhetetlen egy erős uralkodó nélkül, és Habsburg Ferdinándon kívül más ilyen nem található. Közel száz évvel később Pázmány Péter esztergomi érsek hasonlóképpen vélekedett. „Az magyarországi királynak – érvelt II. Ferdinánd magyar királlyá választása mellett az 1617-es pozsonyi megyegyűlésen – olyannak kell lenni, aki az magáibul oltalmazhassa országunkat és keresztyén fejedelmek atyafiúságával olly erős legyen, hogy segítséget remélhessen, ha az török reánk rohanna. Annakokáért, valaki Csehországot, Morvával és Sléziával, és mellette 20. Istvánffy

Miklós: A magyarok története. Budapest, 1962, Magyar Helikon, 80. Zrínyi Miklós Összes Művei. Budapest, 2003, Kortárs Könyvkiadó, 24–36. 22. Zrínyi Miklós: Török áfium. In Magyar gondolkodók, 17. század. Szerk. Tarnóc Márton. Budapest, 1979, Szépirodalmi Könyvkiadó, 240–271. 21.

16

TÖRTÉNELEM

Ausztriát Styriával és carinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minékünk kintelen ahoz fejünket hajtanunk. Mert […] lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy a Pogány torkába köll esni, avagy a szomszéd Köresztényi fejedelem szárnya alatt kell megnyugodni”.23 A királyi Magyarországon általános volt a törökellenesség és ennek öszszekapcsolása a kereszténység védelmével. „Óh én édes hazám, te jó Magyarország! / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, / Vitézlő oskola! Immár Isten hozzád.” – búcsúzott a költő, Balassi Bálint hazájától valamikor a 16. század legvégén. Változás a korábbi korokhoz képest annyiban mutatkozott, hogy a kereszténységért és „a jó hírért névért” vagyis az egyéni dicsőségért való hadakozás egyre inkább kiegészült a haza, az ország, a nemzet védelmével. Bocskai Istvánt, aki előbb a török, majd 1604–1606-ban a Habsburgok ellen viselt hadat, az egykorú históriás ének már nem a kereszténység védelmezőjeként mutatta be, hanem a „magyarok pajzsa”, a „magyarok bölcs atyja” és a „nemzet megszánója” jelzős szerkezetekkel ruházta fel.24 A 17. század végére a nemzeti érzés mint mozgósító erő a török ellen harcoló végvári vitézek körében lényegében már háttérbe is szorította a keresztény hitet. „Mikor pogányokkal víttok, / Nemzetünkért vagdalkoztok.” – tanúskodik erről az egyik 17. századi vitézi ének (Balogh Zsigmond éneke). Az uralkodóhoz való hűség és a vallás mellett elsősorban a nemzeti összetartozásra apellált Esterházy Miklós nádor is, amikor 1630. évi parancsában az „imminét s ammonét való” katonákat azzal buzdította harcra, hogy „mind magyarok vagyunk, és egy koronás királyunk és egy urunk is vagyon”.25 1526-ig a magyar politikusok a törökkel való együttműködés minden formáját elvetették. Mohács után azonban megváltozott a helyzet. A rendek egy része – különösen a németséggel szemben korábban is bizalmatlan köznemesség – törökbarát politikát kezdeményezett. Először maga János király lépett erre az útra azzal, hogy 1528–1529-ben a szultán vazallusává vált. János és környezete – majd az erdélyi, kelet-magyarországi és délvidéki vezetők közül is sokan – úgy vélték, hogy az ország és saját érdekük a keresztény Európával való időleges szakítással szolgálható leginkább. A „pusztuló haza” megmentése érdekében – vélekedett 1533-ban Brodarics István szerémi püspök – nemcsak a törökkel, hanem „bármiféle hitetlen népséggel” össze lehet, sőt kell fogni. A kereszténység védelméről való lemondás és a törökkel való együttműködés indokai között hangsúlyos helyet

23. Idézi

Bitskey István: i. m. 134.

24. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van…”. Budapest, 1985, Zrínyi Katonai Kiadó, 248. 25. R.

Várkonyi Ágnes: A nemzet, haza fogalma a török harcok és a Habsburg-ellenes küzdelmek idején 1526–1711. In A magyar nacionalizmus kialakulása és története. Szerk. Andics Erzsébet. Budapest, 1964, Kossuth Kiadó, 58–61. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

17

foglalt el a németekkel, illetve a Habsburgokkal szembeni bizalmatlanság. Ezek a körök nemcsak abban kételkedtek, hogy a német meg tudja menteni Magyarországot, hanem abban is, hogy meg akarja. Azt viszont, hogy Magyarország fölötti uralomra tör, sokan feltételezték. „[…] a magyarság nagyobb része – adott hangot e véleménynek Frangepán Ferenc kalocsai érsek Ferdinánd királyhoz küldött 1537-es levelében – inkább kiteszi magát a legnagyobb veszedelemnek, a török hatalmának, mintsem akarata ellenére német igába hajtsa a nyakát”.26 Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1629-ben végrendeletében részletesen szólt a kényszerűségből követett törökorientációról: „[…] azt hiszem, hogy senki mi közülünk nem találkoznék oly, aki szabadságban nem akarna élni, és ha azzal nem élhet valamely nemzet, respublicat örömestebb szolgál; mert mind idvességesebb, mind tisztességesb volna keresztyén fejedelmek gubernálási oltalma alatt élni, szolgálni. De az Úristen attól is megfosztotta nemzetünket […], nem tehetünk róla. A kétlenség cselekedtet velünk, oly protectiot kellett keresnünk, kinek szárnya alatt azok ellen magunkat országostól megoltalmazhatnók. […] Az én tetszésem és tanácsom az én hazámhoz ez: hogy valamíg egyéb nem lehet benne, a török nemzettel való egyességet szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék.”27 A kényszerűségként felfogott törökorientáció nemcsak Erdély urait, hanem a hódoltsági városok polgárait is jellemezte. Prépostváry Bálint főkapitány szerint a 16. század vége felé Békés, Debrecen, Halas és Makó „teljességgel elidegenedtek a kereszténységtől”. Esterházy Miklós nádor néhány évtizeddel később fájdalmasan panaszolta, hogy „ez magyar nemzet annyira elvetemedett már, hogy akármi kis okból is, mindjárt az törökhöz fut s törökké leszen”. Tömeges áttérésekre – eltérően a szerbektől és más balkáni népektől – Magyarországon mindazonáltal nem került sor. Az évenként ezerszámra elhajtott foglyok túlnyomó többsége inkább vállalta a gályarabságot, a háremet és a szenvedés más formáit, mintsem hogy hitét elhagyja.28 A német- és a törökorientációval a későbbi magyar politikai mentalitás és szerepfelfogás két nagy típusának, a „labancnak” és a „kurucnak” az alapjai születtek meg. Megjelent azonban a 20. századi harmadikutasság nemzetközi dimenziójának előképe, a „két pogány közt egy hazáért” attitűdje is. „Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engöm környülvettek az pogán törökök, / Valjon mikor leszen jó Budában lakásom?!” – fejezte ki ezt az érzést a 16. század második felének költője és prédikátora, Bornemissza

26. Pálffy

Géza: A tizenhatodik század története. Budapest, 2000, Pannonica, 86–87. Bethlen Gábor végrendelete. In Magyar gondolkodók 17. század. Szerk. Tarnóc Márton. Budapest, 1979, Szépirodalmi, 111–112. 28. Benda Kálmán: i. m. 41. Esterházyt idézi Joó Tibor: Vallomások a magyarságról. Budapest, 1943, Hungária, 80. 27.

18

TÖRTÉNELEM

Péter. Jó egy évszázaddal később, a Thököly haditanácsa címen ismert – különböző véleményeket ütköztető – kuruc vers egyik „voxában” ugyanez a helyzetértékelés fogalmazódott meg. Török, német között vagyunk elepedve, Egyik házi köröszt, másik merő fene, Ezzel mint kígyóval van kebelünk telve, Másik vérünk szopó, telhetetlen medve – panaszkodott Szepesi Pál.29 A német- és törökorientáció közötti „harmadik út” első jelentős politikai képviselőjének Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király tekinthető, aki a 16. század utolsó harmadában lengyel–magyar együttműködésre támaszkodva kívánta helyreállítani a régi Magyarország egységét és függetlenségét. Miután a császárból kiábrándult, a két nagy birodalom közötti egyensúlyozás vezérelte Bocskai Istvánt is. 1606-ban „testamentomi rendelésében” ezért szólított fel arra, hogy „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen”.30 A megosztottságot mindazonáltal sem ő, sem utódai nem fogadták el véglegesnek. A törökkel leginkább szót értő Bethlen – ellenfelei szerint: Mohamedán – Gábor külpolitikájának fő célja éppúgy a magyar országrészek független államban való újraegyesítése volt, mint Báthoriénak vagy Bocskaiénak. A királyi Magyarország vezetői körében ugyancsak jelen volt az egymásrautaltság és a két nagyhatalomtól való egyidejű félelem érzése. „[…] az török, ha meggyőzi is az németet, – az sem leszen jó az magyaroknak, – ha penig az győzedelem az németé leszen, egy magyart sem hadnak élni” – írta Illésházy István – 1608-tól az ország nádora – Bocskainak. Pázmány Péter pedig „az küszöb és ajtó között lévő ujj” metaforájával jellemezte az ország helyzetét.31 A helyzet kilátástalanságából adódó orientációs bizonytalanság nyomta rá bélyegét arra a 17. század közepén keletkezett röpiratra (Ne higgy a németnek) is, amelynek ismeretlen szerzője előbb Erdély példájának a követését, majd a török és keresztény király közötti lavírozást ajánlotta olvasóinak, s miközben a törvényes uralkodó iránti ragaszkodásra szólított fel, végül azt fejtette ki, hogy a német segítségével még a török kiverése sem

kuruc küzdelmek költészete. Szerk. Varga Imre. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 212. István testamentomi rendelése. In Magyar gondolkodók 17. század, i. m. 14. 31. Benda Kálmán: i. m. 96–100. 29. A

30. Bocskay

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

19

lenne jó, mert akkor „jobban felfuvalkodván éppen eltapodnák nemzetünket és eltörlenék, rabságra vetnék azt”.32 A 17. század második harmadában elsősorban Zrínyi Miklós munkáiban érhető tetten a török- és a németbarátság egyidejű bírálata, és az önálló magyar nemzeti monarchia megteremtésének programja. Ifjúkorában Zrínyi a Habsburgok töretlen híve volt. A király, a katolikus egyház és a nemzet szolgálata harmonikus egységet alkotott gondolatvilágában. Az 1645-ös linzi békét követő években azonban a protestánsokat vádoló katolikus főpapokból és az összbirodalmi érdekeket követő Habsburg uralkodókból egyaránt kiábrándult. Az 1650-es években ezért még arra is kész lett volna, hogy – szembefordulva a Habsburgokkal – a királyi Magyarországot II. Rákóczi György fejedelemsége alatt egyesítse Erdéllyel. A fejedelemség hanyatlását látva az 1660-as évek elején újfent a Habsburgok felé fordult, ám a török elleni harcot a dinasztikus érdekeknek alárendelő bécsi politika ismét csalódást okozott neki. 1664 nyarától, miután Raimondo Montecuccoli gróf, a császári seregek főparancsnoka tétlenül nézte, hogy Köprülü Ahmed nagyvezér elfoglalja és levegőbe röpíti Új-Zrínyivárt, a tehetetlenség érzése és a pusztulás képe kerítette hatalmába.33 Az 1664-es vasvári béke, amely kiaknázatlanul hagyta a török gyengeségét, és amelyet a magyar rendek megkérdezése nélkül kötöttek, sok más – korábban aulikus – magyar vezetőt is az uralkodóház ellen hangolt. A bécsi udvar „akaratja törvény, csalás diplomája” és „hüti [hite – R. I.] megszegésire minden alkalmatosság kedves” – írta álnéven (Keserű Péter) kiadott 1668-as Oratiójában Nádasdy Ferenc országbíró, aki a Habsburg-ellenes Wesselényiféle összeesküvésben való részvételéért 1671-ben életével fizetett. „Keress segítséget, az hol találsz, és az minő lehet” – fejezte be röpiratát Nádasdy, ami akár a török szövetséget is jelenthette.34 Ugyanez volt az üzenete a kivégzetteket elsirató 1671-es Siralmas jajt érdemlő játék című összeállításnak, majd még határozottabban a már idézett 1681-es vox-versnek, a Thököly haditanácsának is.35 A Béccsel szembeforduló, és a győzelem érdekében a török szövetséget is vállaló kuruc mozgalom, amelyet 1678-tól Thököly Imre vezetett, addig virágzott, amíg a török elleni nagy Habsburg-hadjárat 1683 őszén meg nem indult, s ennek nyomán az ország tényleges felszabadítása

32. Közli és elemzi Péter Katalin: A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. Budapest, 1973,

Akadémiai Kiadó, 33–34. és 69–89. 33. Péter Katalin: Zrínyi Miklós terve II. Rákóczi György magyar királyságáról. Századok, 1972/3.

653–666. és Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában. Budapest, 1986, Gondolat, 16–24. 34. A röpiratot közli: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526–1790. 2. köt. Szerk. Sinkovics István.

Budapest, 1968, Tankönyvkiadó, 612–621. 35. Bene Sándor: „Hóhérok teátruma” (A Wesselényi-mozgalom perei és a hazai recepció kezdetei).

In Siralmas jajt érdemlő játék. Magyar nyelvű tudósítás a Wesselényi-mozgalomról. Szerk. Bajáki Rita. Piliscsaba, 1997, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, 67–68.

20

TÖRTÉNELEM

meg nem kezdődött. A „Magyarország a kereszténység ellensége” minősítés, amely a Thököly-felkelés idején jelent meg az európai közvéleményben, így mélyebb gyökereket nem vert.36

3. AZ „OSZTRÁK MÉHKAPTÁRBAN”

Az 1699-es karlócai békével a másfél évszázados török uralom véget ért, az ország – kisebb déli területek kivételével, amelyek csak 1718-ban kerültek vissza – felszabadult. Függetlenségét azonban, ahogy Zrínyi és számos kortársa előre sejtette, nem nyerte vissza, sőt egysége sem állt helyre. A felszabadítókat vezérlő Habsburgoknak ez nem állt érdekükben. Ehelyett arra törekedtek, hogy a birodalom széttagolt tartományait egyetlen nagy gazdasági egységgé integrálják, és közben a német nyelvre és kultúrára alapozva a különböző múltú, vallású és kultúrájú népeket is közelítsék egymáshoz. A magyarság helyzet- és szerepfelfogásával kapcsolatos viták egyik központi kérdése a következő két évszázadban ezért a történelmi magyar államrészek egymáshoz való viszonya és birodalmon belüli helyzete volt. Mi a helyes nemzeti politika: a magyar különállás erősítésére és az egyes államrészek újraegyesítésére való törekvés, tehát az önálló nemzetállami út, avagy a történeti-tartományi partikularizmusok lebontása, a birodalomhoz tartozás elfogadása, sőt esetleg perspektivikusan a beolvadás? – tették fel maguknak a kérdést 18–19. századi eleink. A túlnyomó többség ideálja az 1526 előtti független magyar királyság helyreállítása volt, amely azonban elérhetetlennek bizonyult. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett felkelés (1703–1711) nemzetközi elszigeteltsége és ebből adódó bukása, majd a napóleoni háborúkat követő szent szövetségi békemű (1815) több fontos kikötése mögött egyaránt a Habsburg Birodalom fennmaradásához fűződő alapvető európai érdekek húzódtak meg. Ezért és az orosz birodalom pánszlávizmussal párosult expanzív törekvései miatt a 19. század első felére megerősödött az a nézet, hogy Magyarországnak csak a Habsburg Birodalmon belül van jövője. Az „itt élned, halnod kell” krédója – reagált ezzel kapcsolatban Széchenyi Vörösmarty Szózatára 1842-ben – csak költészet. A „prózai valóság” az, hogy „az osztrák méhkaptárban kell nagyságodat, elégedettségedet megtalálnod”. Deák Ferenc és legtöbb reformkori társa ugyancsak úgy gondolta, hogy a birodalomhoz tartozás Magyarország számára nem tragédia, hanem parancsoló életszükség. Remélték, hogy a kölcsönös érdekeket felismerve a monarchia rövidesen olyan államszövetséggé alakul át, amely két egységből fog állni: Magyarországból Erdéllyel, a határőrvidékkel és társországaival együtt, illetve az örökös tartományokból a birodalom által időközben meghódított 36.

Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége”. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Budapest, 1976, Akadémiai Kiadó, 281–344. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

21

területekkel.37 Wesselényi Miklós reformterve annyiban tért el ettől, hogy a nem magyar népek nacionalizmusával jobban számot vetve a formálódó osztrák–magyar dualizmus helyett a báró öt – osztrák, magyar, olasz, cseh és lengyel – tagból álló államszövetség kialakítását javasolta. „Ha Ausztria ily saját nemzetiségeken alapult országokból s nemzetekből álló s rokon érdekek s közös uralkodójuk iránti buzgóság által anyagilag s szellemileg összeforrott alkotmányos hatalom lenne – vélte 1843-ban –: azon keblébeni sok idegen elem, mely most egymással s vele ellenségesen áll szembe s mely közt van, mi veszéllyel fenyegeti – biztos frigyesévé s ereje mindannyi tényezőjévé válnék. Az orosz befolyás szláv népességére megszűnnék, mert attól nem volna többé mit reménylniök, s alkotmányos állásukban oly áldást bírnának, mit azon korlátlan hatalomtól nem várhatnának.”38 Az osztrák–magyar viszony egyik sarokpontja a nyelvkérdés volt. Az új kor nyelvi igényeinek egyre kevésbé megfelelő latin felváltása egy modern és valamilyen szinten mindenki által beszélt nyelvvel elkerülhetetlen volt. De melyik legyen ez a nyelv? A Bécsből támogatott és a birodalom nyugati felében máris lingua francaként használt német avagy az itthoni „pórnép” nagy része által is értett magyar? Bár előbbinek is akadtak hívei, a többség Bessenyei György iránymutatását fogadta el. Vagyis azt, hogy „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”.39 A latin és a német nyelv felváltása a magyarral az 1791–1792-es tanügyi törvényekkel kezdődött, és az 1844. évi II. törvénycikkel zárult le. Utóbbi nemcsak a közoktatás, hanem a törvényhozás, a közigazgatás és a bíráskodás nyelvévé is a magyart tette. E kétszáz év politikai gondolkodásának másik centrális kérdése a magyar államterületeken lakók etnikai és nyelvi összetételéből adódott, amely a 16–17. században gyökeresen átalakult. A 15. század végén 3,3–3,5 millióra becsülhető lakosság mintegy 75–80%-a magyar anyanyelvű volt. A 18. század végére a lakosság száma kb. 10 millióra nőtt, ám a magyarság aránya – a háborús vérveszteség és a különböző betelepítések következtében – 39–40%-ra csökkent. Horvátország és a Határőrvidék nélkül az arány jobb volt, de még így is csak 48%.40 A középkorban s az újkor elején, amikor a közigazgatás a latin, illetve a német nyelvet használta, és a különböző nyelvű jobbágyok – az ország lakosságának 90%-a – nem tartoztak a politikai közösségbe, ez a nyelvi-etnikai sokszínűség nem okozott különösebb nehézséget. A magyar nyelv uralkodóvá tételével azonban elkerülhetetlenül súlyos viszályok forrásává vált. A felvilágosodás és a reformkor gondolkodói – Bessenyei György37.

Varga János: Helyét kereső Magyarország. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó, 120–141.

38. Báró Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Budapest, 1992, Euró-

pa, 186–189. György Válogatott Művei. Szerk. Bíró Ferenc. Budapest, 1987, Szépirodalmi, 588. 40. Benda Kálmán: Népesség és társadalom a 18–19. század fordulóján. In Magyarország története tíz kötetben. 5/1. köt. Magyarország története 1790–1848. Főszerk. Mérei Gyula. Budapest, 1980, Akadémiai, 425–441. 39. Bessenyei

22

TÖRTÉNELEM

től Széchenyi Istvánon át Kossuth Lajosig – úgy gondolták, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz nyelvileg és érzelmeiben is magyarosodni. Különbség legfeljebb annyiban mutatkozott közöttük, hogy míg Széchenyi, Wesselényi és Deák a hosszabb távú és békés, vagyis az erkölcsi és kulturális értékek példaszerűségén alapuló asszimilációt helyeselte, a többség az offenzívebb módszerek alkalmazásában sem talált kivetnivalót. Az 1848. március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták a 18. század végi és a reformkori magyar elit optimista reményeit. A magyar nemzetállami törekvések nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, ami előre látható volt, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is területi autonómiát követeltek a nyelvhatároknak megfelelően. A horvátok pedig ennél is többet: a magyarokhoz hasonlóan társnemzeti státust. A bécsi birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar forradalmárok 1849. április 14-én deklarálták Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Ezzel egyidejűleg szűkkeblűnek bizonyult nemzetiségi politikájukat is újragondolták. Július 28-án olyan határozatot fogadtak el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházi és a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és az iskolákban a szabad nyelvhasználatot.41 Ennél tovább azonban csak kevesen léptek. E kevesek közé tartozott gróf Teleki László, aki a forradalmi kormány követeként Párizsból figyelmezte Kossuthot: „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. […] Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. Olly rendszert kellene állítanunk, mely által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni, és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótolják”.42 Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről, valamint az ország külső kapcsolatrendszeréről a világosi fegyverletétel után a külföldre menekült és az itthon maradt vezetők egyaránt sokat töprengtek. Az emigráció vezetői közül Kossuth elgondolásai érdemelnek legtöbb figyelmet. 1851-es alkotmánytervének alapeszméje a decentralizált államszervezet és a demokratikus önkormányzatiság volt. Ez – az 1849-es határozathoz hasonlóan – minden nemzetiség számára biztosította volna, hogy azokban a községekben és megyékben, ahol többségben élnek, szaSpira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas Magyarországon. Budapest, 1980, Kossuth Kiadó, 227–228. 42. Teleki László Válogatott Munkái. 2. köt. Szerk. Kemény G. Gábor. Budapest, 1961, Szépirodalmi Kiadó, 27–28. 41.

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

23

badon használhassák nyelvüket és fejleszthessék kultúrájukat. Az ország belső szerkezetének átalakítása mellett Kossuth és társai a magyar állam külkapcsolatait is új alapokra kívánták helyezni. Meggyőződésük volt, hogy függetlenségének kivívása után Magyarországnak konföderációra kell lépnie a térség többi nemzetével, mindenekelőtt a török uralom alól a 19. században felszabadult balkáni népekkel. Kossuth először – még Viddinben – egy Lengyelországból, Magyarországból, Horvátországból, Szerbiából és a román fejedelemségekből alakítandó államszövetség tevét dolgozta ki, majd 1862-ben körvonalazta az ún. Dunai Szövetség vagy Konföderáció tervét. Ez utóbbi Magyarországból, Erdélyből, Romániából, Horvátországból és Szerbiából állt volna.43 Az itthon maradt és a néhány év múltán hazatért politikusok közül Deák Ferenc magasodott ki, aki az osztrák–magyar viszony új alapokra helyezésére vonatkozó alapelvek kidolgozásában és az 1867-es kiegyezés megkötésében egyaránt kulcsszerepet játszott. A „haza bölcse” lényegében reformkori álláspontját fogalmazta újra. Vagyis azt állította, hogy „a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fennállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér”. Másfelől – tette hozzá Kossuthtal polemizálva – a megbékélés nemzetközi szükségszerűség is, hiszen a „külföld” ismét nyilvánvalóvá tette: „nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs, de az érdekünkben áll, hogy Közép-Európában azon állam létezzék, és hatalmas legyen, melyet Ausztriának nevezünk”. „Az államok ereje – folytatta gondolatmenetét – nem abszolút fogalom. Lajos és Mátyás korában nemcsak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. Anglia Skóciával nem volt egyesülve, a mostani Franciaország több részre volt szakadva, Németországnak, Olaszországnak sok ura volt, Oroszország Lengyelországgal sem bírt megküzdeni, csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az európai államok dimenziói! A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ! Föl bírna ezek közt állani Magyarország beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene intéznünk? Nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? És nem volnánk-e kénytelenek a delegációk eszméjével akkor is megbarátkozni?”.44

43. Spira

György: Kossuth és 1851–59-es alkotmányterve. Debrecen, 1989, Csokonai, 49–83. és Pajkossy Gábor: Az 1862. évi Duna-konföderációs tervezet dokumentumai. Századok, 2002/4. 136. évf. 937–957. 44. Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek II. 1850–1873. Szerk. Deák Ágnes. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 428–429. és 461.

24

TÖRTÉNELEM

A Magyarországon belüli nemzetiségi ellentétek kezelése terén a hazai politikai elit meghatározó körei – feledve 1848–1849 egyik tanulságát – ugyancsak a reformkorban megfogalmazott nemzetállami koncepcióhoz, vagyis az államélet kizárólagosan magyar jellegéhez és a nyelvi magyarosodás kívánalmához kanyarodtak vissza. Ez alól Deák sem volt kivétel. „Magyarország – fejtette ki az erdélyi románok kívánságaira válaszolva 1860ban – nem különálló, külön territóriummal s külön politikai jogokkal bíró egyes nemzetek szövetkezésén alapul, a magyar közjog ez eszmét nem ismeri. Vannak itt is többféle nemzetiségek, azoknak lehetnek, sőt vannak is nemzetiségi jogos igényeik; de nincs elkülönzött politikai állásuk, nincs kikerekített külön territóriumjok, nincsenek oly jogaik, melyek őket egyenesen és egyedül mint politikailag külön nemzetet illetnék. Itt minden föld Magyarország földje, minden lakos Magyarország polgára, s nemzetiségénél fogva senki sincs gátolva polgári jogainak élvezetében.”45Az 1868-as törvényekben is testet öltő fenti nemzetfelfogáshoz és állameszméhez a kiegyezés utáni nemzedékek is ragaszkodtak, s az ország föderalizálásában, illetve kantonizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. A magyar állam régi egységének helyreállítása, birodalmon belüli önállóságának növelése és a nyelvi-kulturális homogenizáció, vagyis a nemzetállamiság eszménye mellett a 18., s különösen a 19. század magyarjainak gondolkodásában a középkori magyar királyság nagyságának és befolyásának az ismételt elérése iránti nosztalgikus vágy is megjelent. Konkrét és részleteiben is végiggondolt politikai programmá a reformkorban ezek a vágyak nem álltak össze. Pontosan körvonalazatlan, ám kívánatos és elérendő lehetőségként azonban több politikusunk és közéleti személyiségünk jövőképében feltűntek. Közéjük tartozott Horvát István, Virág Benedek és több kisnemesi társuk, akik a napóleoni háborúk idején ábrándoztak a Szerbiát, Boszniát, Dalmáciát és Bulgáriát is magában foglaló független magyar királyság francia segítséggel történő újjáteremtéséről.46 Pulszky Ferenc 1840ben a Duna-szabályozás kapcsán tért ki Magyarország balkáni feladataira. „[…] hazánk’ külpoliticájának első ’s fő feladata – írta könyvében – befolyást nyerni az aldunai tartományok felett”, amelyek valaha „adót fizettek a’ magyar koronának, ’s czímeik ’ még most is ékesítik a’ magyar királyt’. Ez azon politika, melly az árpádi nagyobb királyoké, melly az anjoui Károlyé ’s Nagy Lajosé, melly Hunyadi Jánosé volt, melly mindig hazánk’ fényét s hatalmát növeszté…”. Európában béke – jövendölte – csak akkor lesz, ha „Nagy Lajos öröksége visszaszálland nemzetünkre, ’s Magyarország még egyszer azzá 45. Uo.

337.

46. Mindennapi. Horvát István pest-budai naplója 1805–1809. Szerk. Temesi Alfréd, Szauder József-

né. Budapest, 1967, Tankönyvkiadó, 435. Vö. Kosáry Domokos: A magyar és európai politika történetéből. Budapest, 2001, Osiris, 172–186. és 234. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

25

lesz, mivé ezen király ’s Corvin Mátyás emelték, Európa középpontjában a’ havasoktól körzött, Dunától átszellt, tengertől kétfelől mosott, szép ország” – „Európa szíve”.47 Ez a magyar birodalmi gondolatnak nevezhető vágyálom konkrét politikai programmá az 1848–49-es forradalmi időszak új körülményei közepette vált. Az osztrák–német tartományokra is kiterjedő német egység terve felvetette egy olyan Habsburg vezetésű, de magyar központú dunai birodalom lehetőségét, amely Horvát-Szlavónia, Erdély és a Határőrvidék mellett Galíciát és Dalmáciát is magában foglalta, sőt valamilyen formában az Oszmán Birodalomból kiszakadó al-dunai tartományokat is magához vonzotta volna. Ez a merész elgondolás, amely kontúrjait tekintve egyébként nagyon hasonlított Kossuth későbbi – a Habsburgok nélküli – konföderációs tervéhez, az önvédelmi háború körülményei közepette gyorsan lekerült a napirendről.48A fejekből azonban nem tűnt el teljesen. Báró Eötvös József, az 1848-as Batthyány-, majd az 1867-es Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, aki Deákkal együtt a kiegyezés és a nemzetiségi törvények megalkotója és korának egyik legmélyebb politikai gondolkodója volt, Világos előtt és után egyaránt arról ábrándozott, hogy a cseheket, lengyeleket, „más catholikus slavokat s legfeljebb még a Románokat” egyesítve végül mégiscsak megteremthető lesz a Nagy Lajos birodalmára emlékeztető magyar állam.49 A magyar birodalmi eszme legitimációs érvrendszerében a történelmi jogcím, a kereskedelmi érdek, a földrajzi, pontosabban domborzati-vízrajzi szükségszerűség, s a civilizációs szempont egyaránt helyet kapott. A védőpajzs szerep – teljesen irrelevánssá és anakronisztikussá válván – ekkor már nem merült föl. Annál inkább hangsúlyozódott a magyarság Kelet és Nyugat közötti közvetítői hivatása: a Kelet népe Nyugaton, illetve a nyugati néppé válván a nyugati civilizáció értékeinek terjesztése Keleten típusú helyzetértékelés és szerepkijelölés. Rát Mátyás, a Magyar Hírmondó szerkesztője a 18. század végén még úgy gondolta, hogy elsődleges feladat a keleti népek nyelvének megtanulása és kultúrájuk közvetítése Nyugat felé. Ily módon – írta – „mint-egy közbenjárók lehetnénk a nap-keletiek és a nap-nyugatiak között, amazoknak kincseiket s tudományjokat emezekkel közölhetvén”.50 A későbbiekben, különösen az 1867 utáni gazdasági és kulturális fellendü-

Pulszky Ferenc: Töredékes észrevételek a Dunaszabályozás ’s keleti kérdés iránt. Pozsony, 1840, Schmidt Antal, 45–47. és 65. 48. Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája. 2. kiad. Szerk. Urbán Aladár. Budapest, 1987, Gondolat, 118–126. és Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848–1849-ben. Budapest, 1999, História, MTA Történettudományi Intézete, 10–27. 49. Báró Eötvös József: Naplójegyzetek-gondolatok. Szerk. Lukinich Imre. Budapest, 1941, MTA, 217. és uő: Naplójegyzetek 1870. augusztus 6. – 1870. november 30. Közli Czegle Imre. Történelmi Szemle, 1978/2. 409. 50. Kókay György: Felvilágosodás, kereszténység, nemzeti kultúra. Budapest, 2000, Universitas Könyvkiadó, 102–107. 47.

26

TÖRTÉNELEM

lés évtizedeiben azonban előtérbe került a nyugati kultúra magyar expanzióval egybekötött keleti terjesztésének gondolata. „A Kelet – hangzott el 1883-ban Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter akadémiai székfoglalójában – nem maradhat örökké rideg elzárkózottságban.” […] „Kiegyenlítődésre, közvetítésre van szükség, amit nekünk kell elvállalni, mert mi vagyunk arra leginkább hivatva”. „[…] miénk a vezérszerep e feladat megoldásában, ha akarjuk”.51 Az I. világháború előtti években a magyar imperializmusnak, mert hiszen arról volt szó, még nagyra törőbb változata született: az ún. turanizmus. A magyarság ázsiai gyökereit és a magyar nyelv belső-ázsiai nyelvekkel való szoros rokonságát hangsúlyozva ez a szellemi-politikai áramlat nemcsak a Balkánt, hanem a Kaszpi-tenger és a Pamír hegység közötti ázsiai régiókat is a magyar gazdasági és kulturális behatolás potenciális célterületének tartotta. Az 1910-ben alakult Turáni Társaság lapjának, az 1913-ban indult Turánnak az első számában olvashatjuk: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre! […] A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk”. E sorok írója egy később megfontolt külpolitikájáról ismert földrajztudós és parlamenti képviselő, a fiatal Teleki Pál volt.52 A Balkánt ellenőrizni kívánó magyar birodalmi gondolatot, s különösen annak Ázsia egy részét is célterületté emelő turanista variánsát a magyar politikai gondolkodás minden reális alapot nélkülöző, mélyen illuzórikus és megalomán eszméjének tarthatjuk. Vagyis – Bibó Istvánt idézve – a magyar helyzetértékelés és szerepfelfogás olyan megnyilvánulásának, amely a „valóságos erők túltengő átérzéséből fakadt”.53

4. „MÁSODIK MOHÁCS” ÉS „ÚJ HÓDOLTSÁG”

Az I. világháború a Habsburg Birodalmat és a történelmi Magyarországot egyaránt maga alá temette. A győzelemre és a győzelem utáni „nemzeti nagylétre” szocializált nemzedékeknek olyan vereséggel kellett szembesülniük, amelyet korábban elképzelni sem tudtak, s amelyet akkor és azóta is sokan hasonlítottak Mohácshoz. Ezért nem meglepő, hogy a vereség utáni évtize-

Kállay Béni: Magyarország a Kelet és a Nyugat határán. Budapest, 1883, MTA, 68–69. Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Ablonczy Balázs. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 9–13. 53. Bibó István: A német hisztéria okai és története. In Összegyűjtött Munkái 1. köt. Szerk. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1981, EPMSZ, 111. 51.

52. Teleki

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

27

dek szellemi és politikai életének irányadó képviselői a 16–17. századi elithez hasonlóan szinte valamennyien önvizsgálatot tartottak, és számvetést készítettek. Az interpretációknak két nagy és máig ható metanarratívája alakult ki. A konzervatív elit és szellemi holdudvara részben a győztes nagyhatalmak nemtörődömségével és tudatlanságával, valamint a nemzetiségi elitek ügyes propagandával alátámasztott mohóságával, részben a magyar forradalmárok felkészületlenségével és pipogyaságával, sőt – a német Dolchtstoßlegende mintájára – a „destruktív mozgalmak aknamunkájával” magyarázták a történteket. „A békeszerzők – hangoztatta a kor legkiemelkedőbb politikusa, gróf Bethlen István – egyáltalán nem voltak tisztában a Duna-medencében élő népek jelentőségével, vagy egymáshoz való viszonyával”, miközben „a szövetségesül elismert csehek, szerbek és románok mindent kihasználtak arra, hogy őket e tekintetben félrevezessék”. Ez vezetett oda, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia helyén, amely évszázadokon át biztosította a hatalmi egyensúlyt a nyugatról és keletről egyaránt fenyegető nagyhatalmi veszélyekkel szemben, „Teremtettek két csonka országot, amely el van vágva megélhetésének legelemibb feltételeitől is és teremtettek három más életképtelen országot, amelyeknek létét a belső nemzeti ellentétek és feszültségek minden pillanatban a kirobbanás veszélyével fenyegetik”. A gazdasági és biztonsági szempontból egyaránt elengedhetetlen regionális együttműködés új formáinak a kialakításáról ugyanakkor nem gondoskodtak. Így – prognosztizálta Bethlen – előre látható, hogy „Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a germán Drang nach Osten, vagy egymással megegyezve mindkettő”. Azért, hogy „a területére betelepített és bevándorolt új lakóknak kívülről állandóan ellene uszított vezetőivel a megértést létrehozni nem volt képes”, a magyarságot – Bethlen szerint – semmiféle felelősség nem terhelte.54 A „nemzetközi szabadkőművesség és a plutokrácia” szerepét, amelyről az általában racionálisan érvelő Bethlen nem írt, többek között a jezsuita Bangha Béla „leplezte le”. E két irányzat volt az, amely – olvasható a keresztényszocialista ideológus 1920-as könyvében – „bennünket […] enyészetnek – európai gyarmatnak – szánt és erre a célra eszközül – miként Oroszországban – a szociáldemokrata forradalmat szemelte ki. A négy és egynegyed éves példátlan vérontás után a liberalizmusnak mostohagyermeke, a szociáldemokrácia csakugyan kicsavarta a nemzet kezéből a fegyvert, megakadályozta még abban is, hogy visszaözönlő hadával legalább saját határait megvédje, szétzüllesztette a hadsereget, leterrorizálta a jobbérzelmű, de passzív természetű polgárságot s a proletárforradalom vörös tengerébe fullasztotta az ország megmaradt kevés értékét”.55 54. Bethlen

István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 269., 315. és 324. 55. Bangha Béla S. J.: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. 2. kiad. Budapest, 1920, Szent István Társulat, 17.

28

TÖRTÉNELEM

A Horthy-rendszer baloldali ellenzéke által kialakított magyarázó séma ezzel szemben azon a meggyőződésen alapult, hogy a Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása lényegében megfelelt az európai állam- és nemzetfejlődés általános trendjének. Ahhoz, hogy esetleg mégse következzék be, a birodalom föderalizálására, Magyarországon belül pedig nemzetiségi autonómiák kialakítására lett volna szükség. E koncepció jegyében írta meg és tette közzé a Habsburg Birodalom felbomlásával foglalkozó könyvét az emigráns Jászi Oszkár, az 1918-as Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere. „A Habsburg-monarchia felbomlása és romjain az új nemzeti államok létrejötte – érvelt művében az Egyesült Államokban letelepedett professzor – lényegében ugyanaz a folyamat volt, mint ami Európa sok más államában a közös nyelvet és kultúrát magukénak valló népek államokká válásához vezetett. Ugyanazok az alapvető okok, amelyek a nemzeti szempontból homogén államokban az egység felé hatottak, a Habsburg birodalom etnográfiai mozaikjánál a felbomlás irányába fejtették ki hatásukat. […] A Monarchia azon a pszichikai tényen bukott meg, hogy […] nem tudott kölcsönösséget teremteni az egyes nemzetek eltérő tapasztalatai, érzései és eszményei között”.56 Németh László, a népi mozgalom és a „harmadikutasság” egyik legismertebb ideológusa ugyancsak a történelem szerves, vagyis logikus fejleményeként értelmezte a történteket. „A Habsburg Monarchiát – fogalmazta meg tömören és megfellebbezhetetlenül – a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség”.57 Ormos Ede – Jászi egyik párthíve és ebben az összefüggésben Bangha Béla baloldali alteregója – kevésbé volt fatalista. Ő az utolsó fél évszázad szűkkeblű magyar nemzetiségpolitikáját okolta: „Senki sem tagadhatja: a közvetlen ok a világháborúban való bukásunk. De ez már csak az ősi bűnökért sújtó ítélet szentesítése volt. […] Hogy a nemzetiségek az összeomló ország romjai alól menekültek, hogy a román, a tót, a szerb szabadulni akart a magyar uralom alól […] annak oka a magyar nemesi, népellenes, soviniszta, úri politika volt, amely a magyar uralmat a nemzetiségekkel megutáltatta, meggyűlöltette”.58 Abban, hogy gazdasági és biztonsági okokból egyaránt szükség lenne az antagonizált kisállami struktúra regionális együttműködéssel való felváltására, a két nagy tábor különböző irányzatai – a konzervatívoktól a liberálisokon és a demokratákon át a népiekig – egyetértettek. Abban viszont, hogy ez

56. Jászi

Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Budapest, 1982, Gondolat, 75. és 206. Németh László: A magyar élet antinómiái. In Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989, Szépirodalmi, 119. 58. Ormos Ede: Mi okozta Magyarország szétbomlását. Wien, 1921, Verlag Julius Fischer. Közli: Trianon. Szerk. Zeidler Miklós. Budapest, 2003, Osiris, 354. 57.

A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

29

a szövetkezés mikor és milyen formában jöjjön létre, eltértek a vélemények. A konzervatív kormányzati oldal első lépésnek a magyar határok lehető legteljesebb revízióját tartotta, s az ezt követően kialakítandó föderáción vagy konföderáción belül Magyarországnak irányító, illetve minimálisan primus inter pares szerepet szánt. Az 1938 és 1941 közötti területgyarapodást, amely az adottságokhoz képest etnikailag még korrektnek volt tartható, tehát csak első lépésnek gondolta, amelyet a Szent István-i Magyarország belső szerkezetében modernizált, vagyis a nemzetiségi igényekhez alkalmazkodó helyreállításának kellett volna követni. Az érvrendszerben, amely ezt a jövőképét alátámasztotta, a magyarság történelmileg kialakult kulturális fölényének és ebből adódó civilizációs küldetésének, valamint különleges politikai szervezőképességének és államirányítási tapasztalatának volt centrális helye. A kormányzati tényezők háború alatti tervezeteit éppen úgy ez a szemlélet hatotta át, mint a kor egyik reprezentatív írójának, Márai Sándornak a publicisztikáját. A „nemzetnevelés ügyében” papírra vetett 1942-es „röpiratában” utóbbi írta: „A háború által teremtett helyzet a Duna-medencében a magyarságot vezető szerepre jelölte ki. Igen, hiszünk abban, hogy az egyetlen történelmi életlehetőség a magyarság számára, ha tudatosan vállalja és követeli ezt a kulturális és gazdasági vezető szerepet. […] A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, melynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le. […] Senki nem tagadhatja, hogy van magyar hivatás, melynek legfőbb értelme, hogy a magyar államélet keretein belül megadja minden itt élő nemzetiségnek tehetsége és képességei szabad kifejtését. A Szent István-i gondolat megteremtette e földön az itt élő népek érvényesülési összjátékának olyan lehetőségeit, melyek a magyar szellem vezetése mellett minőségi vezető szerepet biztosítanak a nemzet számára a Duna-medencében. […] S amint cáfolhatatlan történelmi tény, hogy Magyarország volt keleti védbástyája évszázadokon át a nyugati keresztény műveltségnek, úgy tagadhatatlan valóság az is, hogy ez a nyugati keresztény műveltség Délkelet-Európában a történelmi Magyarország határai között sugárzik ma is legelevenebben. […] Két nemzetnek lesz, meggyőződésünk szerint, rendkívül fontos szerepe az új, a minőségi verseny erkölcsi és anyagi katarzisában megújuló Európában: a magyarnak, Délkelet-Európában, s a franciának, Nyugaton.”59 A Kárpát-medencén túli imperialista terjeszkedésben gondolkodó birodalmi eszme a két világháború között háttérbe szorult. Teljesen azonban nem tűnt el. Elsősorban a Turáni Szövetség tagjai között élt tovább. Ez a szervezet – „nagyvezérének”, Cholnoky Jenő földrajztudósnak a megfogalmazásában – arra törekedett, hogy „a magyar népet […] megint olyan hatalmassá tegye, mint Mátyás király idejében volt”, illetve, hogy „Szent István és Mátyás király birodalmát helyreállítsa”. A turanisták és mások által 59. Márai

30

Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Pozsony, 1993, Kalligram, 46–87.

TÖRTÉNELEM

életben tartott birodalmi eszmét a Horthy-kor pártjai közül Szálasi Ferenc nyilaskeresztes, majd hungarista mozgalma karolta fel. A Nemzeti Akarat Pártjának programjaként elfogadott 1935-ös Cél és követelésekben szereplő Hungária Egyesült Ősföldek nemcsak az 1918 előtti Magyarországot foglalta volna magába, hanem – „átnyúlva az Adriai-tenger partvidékéig” – Boszniát és Dalmáciát is. Később, amikor 1943-ban Szálasi „életterekre” osztotta Európát, már egész Dél-Kelet-Európa „népi törmelékhalmazát” a hungarista, vagyis a „Kárpát–Duna” életterébe sorolta. Ezt úgy fogta fel, mint az „európai nagytér” „legteljesebb központi térségét”, amely „kapu kelet felé” és „küszöb […] annak, aki keletről nyugat felé tart”.60 A rendszer baloldali ellenzékének revíziós programjai az etnikai, illetve néprajzi-nemzetiségi elvet követték. „[…] nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére” – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját 1928-ban Vámbéry Rusztem. A revízió – írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása”.61 Ugyanez Németh Lászlónál: „Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság”. „Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közösségeihez”.62 Az etnikai elvű revízió programját a baloldali értelmiségi elit előszeretettel kapcsolta össze a térség népeinek teljes egyenjogúságán alapuló együttműködésével. Ennek kapcsán gyakran utaltak Kossuth háromnegyed évszázaddal korábbi konföderációs tervére. „Duna-konföderáció: nincs más út” – jelentette ki 1937-ben Kovács Imre fiatal falukutató, míg Szabó Dezső író, a népi mozgalom egyik előfutára a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő nagyrégió államainak összefogásáról (Kelet-európai Államok Szövetsége) vizionált.63 A II. világháború után folytatódott a magyar önszemlélet Trianon után megkezdődött átalakulása. Az új politikai elit a két világháború közötti népi és baloldali ellenzék helyzetfelfogásából és szerepértelmezéséből indult ki, és ezt próbálta alkalmazni az új feltételek közepette. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára az új békekötésre készülve így foglalta össze ezt az álláspontot: „sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az nemcsak soviniszta, de népellenes és antidemokrata is, s mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából, a társadalomból. De nem sovinizmus arról 60. A

birodalmi eszme két világháború közötti változataira részletesebben lásd Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In Romsics Ignác: Múltról a mának. Budapest, 2004, Osiris, 121–158. 61. Idézi L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931–1945. Budapest, 1986, Akadémiai, 79. 62. Németh László: Új reformkor felé. In Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989, Szépirodalmi, 41–43. 63. Szabó Dezső: Az egész látóhatár. 1. köt. Budapest, 1939, Magyar Élet, 211–236. Vö. Bátonyi Gábor: A Duna-konföderáció gondolata a két világháború közti Magyarországon. Alföld, 1985/8. 39. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

31

beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.”64 A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és a különböző nagyrevíziós tervekkel való szakítás, illetve a kulturális-nyelvi nemzetfelfogás konzekvenciáinak az elfogadása Bibó István 1946-os esszéiben nyert klaszszikus és tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedő megfogalmazást.65 A II. világháború győztesei sem a két világháború közötti konzervatív körök „nagymagyar”, sem a háború után kormányzati tényezővé vált baloldali pártok „kismagyar” szempontjait nem vették figyelembe. Ehelyett visszaállították az 1920-as határokat. 1947–1948 után süllyesztőbe került a dunai konföderáció terve is. A kelet-közép- és délkelet-európai államok együttműködésének az előmozdítása nem egyezett a győztes és a térségben hegemón pozícióra szert tett Szovjetunió érdekeivel. A revíziós remények szertefoszlása és a konföderációs tervek zátonyra futása kiegészült az ország belső szovjetizálásával, amelyet legfelsőbb szinten ugyancsak Moszkvából irányítottak. Ez utóbbi az 1920 utáninál is vigasztalanabb jövőt vetített előre. A régi elit számos tagja az emigrációt választotta, másokat kivégeztek, Bethlen Istvánt a Szovjetunióba hurcolták. Azok közül, akik itthon maradtak és hallathatták hangjukat, Szekfű Gyula, a Horthy-kor történészfejedelme és 1946-tól moszkvai követ a török időkre emlékeztető „új hódoltság” eljövetelét prognosztizálta. 1947-es számvetésében (A forradalom után) írta: „Az a körülmény, hogy a Duna völgye és a benne fekvő államok a Szovjetunió szomszédjaivá váltak, ugyanolyan helyzetbe hozta őket, mint amilyenbe kerültek a Szovjetunió északibb és délibb limitrof államai. Magyarország ma benne van a Finnországtól Bulgáriáig terjedő vonalban, mely magában foglal legyőzötteket és a békeszerződés asztalánál a győzők sorában ülőket, cseheket, lengyeleket, románokat és jugoszlávokat. Győzelem és vereség különbsége legelőször abban oldódik fel, hogy mindnyájan szomszédjai vagyunk a Szovjetuniónak és ennélfogva az ő politikai, gazdasági és társadalmi befolyása alá kerültünk. […] Mindebből a lehető legkönnyebb levonni a következtetést arra a magatartásra vonatkozólag, amelyet ma és holnap követnünk kell. Nem beszélhetünk hintapolitikáról sem két hatalmas szomszéd között, mert csak egyetlen szomszédunk van, a Szovjetunió, – Nyugat felől az évszázadokon át hatalmas Németbirodalom földjének egyelőre khaotikus formátlanság a sorsa, melyből felosztottság és legalábbis egyes részeinek a Szovjetunió befolyása alá kerülése fog következni. De nem álmodozhatunk többé a híd szerepéről sem Nyugat és Kelet között. Nemcsak 64. Kovács

Imre: Népiség, radikalizmus, demokrácia. Szerk. Valuch Tibor. Budapest, 1992, Gondolat, Századvég, 144. 65. Romsics Ignác: Bibó István és a trianoni magyar határok. In Romsics Ignác: Múltról a mának. Budapest, 2004, Osiris, 297–312.

32

TÖRTÉNELEM

azért, mert ez a „Kelet” Nyugat felé terjedésében már áthömpölygött a mi hosszúsági fokunkon, hanem azért is, mert csak egyik szerény kis pontja vagyunk annak a varratnak, amely északról délre haladva összeköti egymással ezt a szinte mondhatjuk, két világrészt. A Szovjetunió egyébként is súlyt helyez minden országgal az egyenes kapcsolatokra és nincs szüksége e téren sem közvetítésre. A hidat is odadobhatjuk az ócskavas közé, ahol már örökre pihen minden politikai múltunk sok értelmetlen, nagyzásból született, meg nem valósítható frázisa. Az egyedüli következtetés, mely lehetséges, nem egyéb, mint őszintén elfogadni a helyzetet és megtalálni azt a magatartást, mellyel szomszédjaink, elsősorban keleti nagy szomszédunk bizalmát megnyerve, az új és nézetem szerint változatlan viszonyok között Magyarország békés fejlődését biztosíthatjuk”.66 Szekfű helyzetértékelését sokan elfogadták, és ebből következőleg megpróbáltak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Mások viszont a Nyugat segítségében bíztak, és ellenállásra szólítottak fel. Közéjük tartozott Mindszenty József hercegprímás, aki pásztorleveleiben kendőzetlenül szólt a megszálló szovjet hadsereg túlkapásairól és az ország kezdődő szovjetizálásáról. „Meg kell mondanunk – fordult híveihez már 1945 őszén –, hogy a magyar közéletben sok, nagyon sok oly jelenséget tapasztalunk, melyek a tiszta demokrácia elveivel éles ellentétben vannak. […] úgy látszik, mintha Magyarországon az egyik totális szellemű zsarnokságot a másik váltotta volna fel.” Majd így bátorította hallgatóit és olvasóit: „Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetéseitől! Könnyebb egyszeri fenyegetést kiállani és elszenvedni, mint rálépni arra az útra, ahová meggondolatlan és lelkiismeretlen emberek csábítani akarják a magyarságot. Az erőszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál”.67 Az 1947-től gyorsított ütemben kibontakozó átalakulással szembeni ellenállást a szovjet hadseregre támaszkodó kommunista hatalom kíméletlenül felszámolta. Ugyanez lett a sorsa az 1956 októberében kirobbant felkelésnek is, amelynek legfontosabb célja a belső és külső szuverenitás visszaszerzése volt. Bukása ellenére a forradalom vízválasztónak bizonyult az ország második világháború utáni történetében. A magyarok többsége ezt követően értette meg és fogadta el Szekfű Gyula 1947-es helyzetértékelését, vagyis azt, hogy Magyarország függetlenségi harcához hatékony külső segítségre nem számíthat, s jövőjét a szovjet táboron belül képzelheti csak el. Az új „helytartó”, Kádár János ezt felismerve és kihasználva alakította ki azt az idővel „magyar modellnek” nevezett politikát, amely a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek és a diktatúra alapjainak veszélyeztetése nélkül teremtett olyan viszonyokat, amelyeket a magyarok közül őszintén ugyan csak kevesek 66. Szekfű 67.

Gyula: Forradalom után. Budapest, 1947, Cserépfalvi, 120–122. Mindszenty okmánytár. Pásztorlevelek, beszédek, nyilatkozatok, levelek. 1. köt. Szerk. Vecsey József. München, 1957, 70–76. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

33

szerettek, de lehetséges optimumként sokan elfogadtak. 1988 májusában, amikor a Szovjetunió meggyengülése következtében előállt új helyzetben elvtársai elmozdították hivatalából, a The Times így értékelte három évtizedes működését: „Miután 1956-ban a szovjet tankok hátterében hatalomra jutott, együttműködve a szovjet megszállókkal megtanulta, hogy miként bólogasson Moszkvának, úgy, hogy ez a legkevesebb fájdalmat okozza honfitársainak. Keresztülvezette az országot Kelet-Európa desztalinizálásán, és a magyarok jólétére törekedett”.68 Hatalomra kerülésének körülményei, politikája és elért eredményei alapján Kádárt többen hasonlították Bethlen Gáborhoz.69 Bár ez az összevetés érthető és részben indokolt is, a lényeget illetően inkább a kettejük közötti különbség szembeötlő. A törökkel való együttműködést Bethlen ugyanis szükséges rossznak tartotta, és végső célja az ország egységének és függetlenségének a helyreállítása volt. Kádár viszont elfogadta a szovjet táboron belüli, mindvégig erőteljesen korlátozott szuverenitást, és az országban állomásozó szovjet hadseregre hatalmának végső és szükséges biztosítékaként tekintett. E magatartás legitimációs ideológiája az ún. proletár internacionalizmus volt, amely rendszerint a nemzeti érzés és a magyar történelem függetlenségi hagyományainak a lebecsülésével párosult. A hivatalos pártdokumentumok szerint Magyarország a „szocialista világrendszer” részét képezte, és feladata abban állt, hogy hozzájárulva az „imperializmus”, a „tőkés világ” végső vereségéhez elősegítse a szocializmus világméretű győzelmét.70 Ebben a szerepfelfogásban Trianonnak és a „testvéri szocialista országokban” élő magyar kisebbségeknek természetesen nem sok hely jutott. Az 1970-es, s különösen az 1980-as évektől ez annyiban változott, hogy a széles értelemben felfogott nemzeti hagyományra kezdett nagyobb hangsúly helyeződni, s a nemzetiségek beolvadását és a nemzetek elhalását prognosztizáló pártálláspontot felváltotta a nemzetiségek asszimilálásának elítélése, és ennek keretében a magyar kisebbségek etnikai és kulturális azonosságuk megőrzéséért folytatott erőfeszítéseinek óvatos támogatása. „[…] nálunk Magyarországon – üzent a határon túlra az 1980-as pártkongresszuson elhangzott beszédében maga Kádár – a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is.”71 68. Mr.

Kádár. Szerk. Faragó Jenő. Budapest, 1989, Hírlapkiadó Vállalat, 103.

69. Uo. 131. és Hankiss Ágnes: Bethlen Gábor. (Adalékok a „kötéltánc” archetipikus képletéhez). Való-

ság, 1983/5. 22–43., Paul Lendvai: Magyarok. Kudarcok győztesei. Budapest, 2001, Helikon, 127– 128. és Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Budapest, 2001, C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 143–145. 70. Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. 2. köt. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 257. (Az MSZMP VIII., 1962-es kongresszusának határozata.) 71. A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusának jegyzőkönyve. Budapest, 1980, Kossuth, 450–451.

34

TÖRTÉNELEM

A Szovjetunió történelmi veresége, amely 1991-re vált befejezett ténnyé, Magyarország helyzetét és lehetőségeit is újradefiniálta. Az 1987 őszétől megszerveződő ellenzéki pártok – 1956-hoz hasonlóan – Magyarország függetlenségének helyreállítását, valamint szabad választásokat követeltek, és az új magyar külpolitika legfontosabb feladatának azt tartották, hogy „az országot minél közelebb vigye a fejlett nyugati országokhoz”.72 Az 1990-es demokratikus választások után megalakult új kormány feje, Antall József parlamenti programbeszédében kijelentette: „az új kormány európai kormány lesz a szónak nemcsak földrajzi értelmében. A demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság hagyományát valljuk. Az elmúlt 40 év törést jelentett nemzetünk történelmében. Most vissza akarunk térni az európai örökséghez, de egyben mindazokhoz az újabb értékekhez is, amelyet Európa az elmúlt 40 év alatt, a második világháború szörnyű élményei és tapasztalatai nyomán és után alkotott meg. Az európaiság másik kérdése a visszatérés a kontinens történelmileg megbontott egységébe. A kormány elkötelezi magát az európai integráció gondolatának.” A kényszerűségből vállalt szovjet orientáció európai orientációval való felváltása, vagyis a Keletről Nyugatra fordulás mellett az új magyar külpolitika két másik fontos szempontja a térség államai közötti együttműködés előmozdítása, és az 1950-es évektől az 1980-as évekig elhanyagolt határon túli magyar kisebbségek védelme és támogatása lett. Erről ugyancsak Antall a következőket mondta: „A közép- és kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. […] Az összeurópai együttműködés velejárója az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk majd valamennyi szomszédunkkal. […] Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt”.73 A történelmű horderejű változások közepette sok magyar fejében megfordult a határ mindkét oldalán, hogy Teherán, Jalta és Potsdam után talán Trianon érvénytelenítésére vagy legalábbis módosítására is sor kerülhet. Egy 1989-es szociológiai felmérés szerint az 1920-as döntést a magyar értelmiség 83%-a tartotta helytelennek, és a válaszadók 34%-a vélte úgy, hogy nem kizárt az 1947-ben megerősített határok magyar szempontból előnyös újragondolása.74 1990. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírásá72. A

rendszerváltás programja. Budapest, 1989, Szabad Demokraták Szövetsége, 18–19.

73. Magyar kormányprogramok 1867–2002. 2. köt. Szerk. biz. eln. Kiss Péter. Budapest, 2004, Ma74.

gyar Hivatalos Közlönykiadó. 1589. és 1606–1607. Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992, Századvég Kiadó, 182–191. A KERESZTÉNYSÉG V ÉDŐPA JZSÁTÓL A Z UNIÓS TAGSÁGIG

35

nak 70. évfordulóján néhány száz budapesti tüntető ennek hangot is adott. „[…] a Kárpát-medence jövője csak annak egységében képzelhető el, ehhez azonban elengedhetetlen a trianoni szerződés alapelveinek felülvizsgálata” – hangoztatta egyik szónokuk.75 A határrevízió kérdését marginális politikai csoportok 1990 után is napirenden tartották. A számottevő politikai erők közül azonban ezt egyetlenegy sem karolta fel. A kormányzati politika így – kisebb hangsúlyeltolódásokkal – az 1990-ben megfogalmazott három fő célt követte. Az európai közösséghez való csatlakozás azóta megtörtént, 2004-ben Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja lett. Ez az állami szuverenitás egy részének önkéntes feladásával járt, és nagy valószínűség szerint még továbbiakkal fog járni. Az új évezredbe lépő Magyarország helyzete ennyiben a török kiűzése utáni körülményekhez hasonlítható. Párhuzamosság áll fenn annyiban is, hogy nyelvikulturális szempontból az ország ismét egy „méhkaptárba” került, amelynek előbb vagy utóbb közös érintkezési nyelvre lesz szüksége, s ez nyilvánvalóan nem a magyar lesz. A regionális együttműködés gondolata, amelyhez sokan túlzott reményeket fűztek, ugyanakkor nem vált valóra. A gazdasági komplementaritás hiánya és más okok miatt a különböző kezdeményezések az évszázad végére vagy elhaltak vagy veszítettek vonzerejükből. Fokozott jelentőségre tett szert viszont a határon túli magyarok ügye, amelyet az Unió eddigi és ezutáni kibővítése új perspektívába helyezett. Ennek, valamint Magyarország Európán belüli új helyének és lehetséges szerepeinek az átgondolása a mai magyar közélet legfontosabb feladata. (2004)

• Magyarul megjelent: Mi a magyar? Szerk. Romsics Ignác, Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 2005, Habsburg Történeti Intézet, Rubicon Kiadó, 202–230. • Angolul megjelent: The Hungarian Quarterly, Vol. 48., Winter 2007, 3–27.

75. Magyar

36

Nemzet, 1990. június 5.

TÖRTÉNELEM

REGIONALIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME A 19–20. SZÁZADI MAGYAR POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN

A középkori magyar királyság töröktől visszahódított területei a 17. század utolsó harmadában nem egy szuverén magyar állam, hanem a törökellenes hadjáratokat szervező és finanszírozó Habsburg Birodalom részei lettek. Ezek a magyar államrészek 1848-ig három nagy – legfelsőbb szinten Bécsből irányított – közigazgatási egységet alkottak: az ország nagyobb részét kitevő tulajdonképpeni Magyar Királyságot, az Erdélyi Nagyfejedelemséget és az ún. Katonai Határőrvidéket. 1848–49-ben ez a megosztottság megszűnt, és helyreállt a régi magyar állam területi egysége. Ettől, pontosabban a magyar–osztrák viszonyt új alapokra helyező 1867-es kiegyezéstől kezdve a Magyar Királyság belsőleg teljesen független állami életet élt. Nemzetközi jogilag azonban továbbra sem létezett; követeket nem küldhetett, és nem fogadhatott. Az I. világháború utáni európai területi átrendeződés a Habsburg Monarchiának és a történelmi magyar államnak egyaránt véget vetett. A magyar állam ugyan teljes mértékben visszanyerte külső szuverenitását, ám az államterület ezzel egyidejűleg a réginek egyharmadára zsugorodott, a magyarság több mint harmada pedig – együttesen mintegy 3,3 millió fő – az ország új határain kívülre került. Bár 1938 és 1941 között ezek a határok Magyarország javára módosultak, az 1947-es párizsi békeszerződés az 1920as államhatárokat állította vissza. A fentiekből következett, hogy a 19–20. századi magyar politikai gondolkodás main streamjét az állami egység és szuverenitás helyreállításával, majd pedig az 1920-as trianoni békeszerződés területi előírásainak a revíziójával kapcsolatos kérdések határozták meg. Az állampolitika másik centrális témája a magyar államterületek lakóinak etnikai és nyelvi heterogenitásából adódott. A történeti magyar állam lakóinak a 19. század elején mindöszsze 39–40%-át adták magyar anyanyelvűek. A többiek horvátok és szerbek (18,5%), szlovákok (14%), románok (10%), németek (9%), ruszinok (4%), valamint vendek és egyéb nemzetiségűek (2,5%) voltak.1 Mindaddig, amíg a közigazgatásban a latint, illetve a németet használták, és a különböző nyelvű jobbágyok – az ország lakosságának 90%-a – nem tartoztak a politikai kö1.

Benda Kálmán: Népesség és társadalom a 18–19. század fordulóján. In Magyarország története tíz kötetben. 5. köt. Magyarország története 1790–1848. Főszerk. Mérei Gyula. Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó, 425–441.

37

zösségbe, ez a nyelvi-etnikai sokszínűség nem okozott különösebb gondot. A magyar nyelv uralkodóvá tételével, amely 1791 és 1844 között következett be, majd az 1848–49-es polgári átalakulással azonban elkerülhetetlenül viták, majd viszályok forrásává vált. A magyarság csekély száma – még a 20. század elején is alig 10 millió – mellett valószínűleg e sajátos történelmi helyzettel magyarázható, hogy olyan átfogó és megalapozott Európa-tervekkel, mint a francia vagy a német szellemi élet, a magyar a 19. században egyáltalán nem, s a későbbiekben is csak korlátozottan jelentkezett. A szellemi és a politikai elit figyelmét elsősorban egyaránt a nemzetállami problematika különböző aspektusai kötötték le, s a tágabb, összeurópai vagy világproblémák iránt csak kevesen és nagyrészt ők is csak felületesen érdeklődtek. Jóval több figyelmet kapott viszont a regionalizmus, vagyis a szűkebb földrajzi régió – Közép- és/vagy Kelet-Európa – egészének vagy egy részének összefogása, illetve szövetsége. Ezt a regionális érdeklődést elsősorban a térség sajátos geopolitikai helyzete, azaz a tartós és több irányból mutatkozó nagyhatalmi fenyegetettség motiválta. A regionális összefogás – 1918 előtt és után egyaránt – sokak szemében emellett egy olyan konfliktuskezelő megoldásnak is tűnt, amelynek segítségével a nemzeti-nemzetiségi ellentétek is orvosolhatók lehettek volna. Azok a magyar gondolkodók, akik ezekkel kérdésekkel először foglalkoztak behatóbban, a 18. és a 19. század fordulóján születtek, s meghatározó élményük az 1820-as években kezdődő reformkor, majd az 1848–49-es forradalom és szabadságharc volt. A magyar történelmi emlékezetben ebből az időből különösen három személy víziója rögzült: báró Wesselényi Miklósé (1796–1850), az erdélyi reformellenzék vezéréé, aki ellen a Habsburg-kormányzat 1835-ben pert indított és hosszadalmas bírósági eljárás után végül 3 éves börtönre ítélt; Kossuth Lajosé (1802–1894), akit a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása után Magyarország kormányzó-elnökévé választottak, s aki ezért a szabadságharc bukása után haláláig tartó emigrációval fizetett; és Táncsics Mihályé (1799–1884), aki jobbágysorból küzdötte fel magát tanítóvá, s aki úgy kerülte el halálbüntetésének végrehajtását, hogy az 1849-es bukás után éveken át egy veremben rejtőzködött. Wesselényi Miklós munkája (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében), amely a reformkori magyar liberalizmus és nacionalizmus alapműve, magyarul 1843-ban, németül 1844-ben jelent meg. A polgári átalakulás teendőiről éppúgy kifejtette benne véleményét, mint a Habsburg Birodalom soknemzetiségű jellegéből adódó államszervezési feladatokról. Alapvető célja mindazonáltal az orosz terjeszkedési ambíciók veszélyességének a dokumentálása, s ezzel összefüggésben hatékony ellenlépések megtételének a sürgetése volt. A szláv összetartozás eszméjével palástolt orosz expanziós tervek a magyar politikai elit körében nem voltak ismeretlenek. Mihail Petrovics Pogogyin (1800–1875) moszkvai történészprofesszor írásairól, melyekből egy olyan hatalmas pánszláv birodalom körvonalai bontakoztak ki, 38

TÖRTÉNELEM

amely a Balkán mellett Magyarországot is magába foglalta volna, s nyugati határai egészen Velencéig terjedtek volna, Wesselényi bizonyíthatóan tudott. A szlovák Jan Kollár (1793–1852) 1824-es híres-hírhedt szonettjére (Slávy dcera), amelyben átkokat szórt a németek fejére és egy olyan nagy szláv birodalomról álmodott, amelynek Oroszország a „feje”, Lengyelország a „melle”, Csehország a „karja” és Szerbia a „lába”, hivatkozott is munkájában. Ugyancsak idézte Miklós cár Varsóban, az 1830. évi lengyel felkelés után elmondott „borzasztó” beszédét, amelyben az orosz uralkodó minden szláv terület potenciális uraként lépett fel. Tudott Wesselényi a délszlávok körében terjedő illyrizmusról is, amelyet többek között egy fiatal horvát újságíró, Ljudevit Gaj (1809–1872) népszerűsített. A szlávok támogatásával és az ortodox hit védelmével összekapcsolt orosz expanzióval szemben Wesselényi olyan ellenstratégiát javasolt, amelynek egyik kulcseleme az Orosz Birodalom határain kívüli szláv népek „helyes és méltányos” követeléseinek a teljesítése, illetve annak nyilvánvalóvá tétele volt, hogy „mi a szlávokat sem nem gyűlöljük, sem meg nem vetjük, sőt rokon érzettel óhajtjuk őket mint testvéreinket ölelni”. Ennek érdekében nemcsak a polgári átalakulásból automatikusan adódó individuális jogkiterjesztést (polgári jogegyenlőség) tartotta alapvetőnek, hanem a Habsburg Monarchia strukturális reformjára is javaslatot tett. „Álladalmi szövetsége”, amivel a bécsi centralizmust felváltani kívánta, öt állami hagyománnyal rendelkező történeti-politikai egységből állt volna: (1) német „alkotmányos” test a szlovének lakta tartományokkal együtt, (2) Cseh- és Morvaország, (3) Galícia „tisztán lengyel tartományként”, (4) Lombardia és Isztria olasz része, s végül (5) a Magyar Királyság Erdéllyel, Horvát-Szlavóniával és Dalmáciával együtt. A birodalmi „közös kormány ne tartozzék egyik nemzethez is kirekesztőleg, hanem mindeniknek beligazgatását mint egyenesen azon nemzetbeli s ahhoz tartozó folytassa. […] A különböző nemzetek s közös kormány közt pedig semmi más közösség s egybekötő szer ne legyen, mint az, hogy azon kormány minden nemzetnek alkotmányát egyenlő pontossággal s egyenlő szilárd erővel teljesíti. […] Ha Ausztria ily saját nemzetiségeken alapult országokból s nemzetekből álló s rokon érdekek s közös uralkodójuk iránti buzgóság által anyagilag s szellemileg összeforrott alkotmányos hatalom lenne – vélte a báró –: azon keblébeni sok idegen elem, mely most egymással s vele ellenségesen áll szembe s mely közt van, mi veszéllyel fenyegeti – biztos frigyesévé s ereje mindannyi tényezőjévé válnék. Az orosz befolyás szláv népességre megszűnnék, mert attól nem volna többé mit reménylniök, s alkotmányos állásukban oly áldást bírnának, mint azon korlátlan hatalomtól nem várhatnának.” Wesselényi javaslata a Habsburg Monarchia első konkrét föderalizálási terve volt. A másodikat az ausztroszlávizmus atyjaként tisztelt Frantisek Palacky (1798–1876) tette közzé 1848 szeptemberében. Ennek strukturáló elve alapvetően még ugyancsak a történetiség volt. A későbbiekben azonban Palacky és REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

39

mások – így például a horvát Ognjeslav Ostrozinski (1817–1890) – már a nyelvi-nemzetiségi különbségeket tekintették fontosabbnak és meghatározóbbnak. A történeti államkereteket felbontva és azokon túllépve föderalizálási terveik szerkezeti alapelvévé így a nyelvi-etnikai hovatartozás vált. A történeti elv szerint föderalizált Monarchiához Wesselényi elképzelése szerint szoros szövetségi szálakkal, de független – a török és az orosz ellenőrzéstől egyaránt megszabadult – államként kapcsolódott volna „Oláhország és Moldva” egy francia eredetű uralkodóval az élén, valamint egy bolgár– bosnyák–szerb „szláv vagy illyr királyság” az osztrák uralkodóház egyik tagjával a trónján. Felszabadulnának a még török ellenőrzés alatt lévő görög területek is, továbbá helyreállna Lengyelország egysége és függetlensége is. A belsőleg átalakult, vagyis alkotmányossá vált Habsburg Birodalom Poroszországgal és a többi német tartománnyal együtt olyan erős gátat – valóságos új „szent szövetséget” – képezne, amely a Romanovok balkáni és nyugati expanziójának áttörhetetlen akadályává válna. Figyelemre méltó meglátásai és javaslatai ellenére Wesselényi reformtervének gyenge pontjai, illetve árnyoldalai is voltak. Ezek legfőképpen a Dalmáciával megnövelt történeti magyar állam belső berendezkedésével álltak kapcsolatban. Bár az olaszok, a lengyelek és a csehek egyenjogúságát a németekkel és a magyarokkal a báró elismerte, sőt a „polgári léttel bíró” horvátok Magyarországon, a szlovének Ausztrián és a szászok Erdélyen belüli különleges jogállását is koncedálta, nagyvonalúsága ezen a ponton véget ért. A többi nemzetiség politikai entitásként való megkülönböztetését, területi különállását, vagy akárcsak nyelvük használatát a közigazgatásban megengedhetetlennek tartotta, s ezeket egy „lázas agy vagy vétkes vágy szüleményének” nevezte. A történeti magyar állam határain belül egyedül a magyar nemzetet fogadta el „államalkotónak”. A nemzetiségi nyelvek használatát – kivéve a horvátot – ezért csak olyan mértékben tartotta megengedhetőnek, hogy „azáltal a magyar nyelv terjesztése s mindenki általi megtanulása […] ne gátoltassék”. Törvényhozásban és igazgatásban egy országon belül – szögezte le – „több nyelv nem létezhetik”. A nemzetiségi kérdés ilyen – a ma perspektívájából bízvást szűkkeblűnek nevezhető – megítélése nemcsak Wesselényit jellemezte, hanem az egész reformkori magyar elitet. Wesselényi helyzet- és jövőképének másik gyenge pontja, hogy az orosz– pánszláv veszélytől eltérően a még széttagolt, de általa is az egységesülés küszöbén állónak tekintett németség részéről várható expanzív törekvéseket nem sejtette meg, s németség és magyarság között problémamentes jövőbeli kapcsolatot feltételezett. „Magyarhon s a magyar nemzet – vélte – védbástyája lehet Némethonnak s Európának az orosz hatalom ellen”, s ezért Európának, de különösen a németségnek „szoros érdekében fekszik Magyarhon fenntartása s erősödése”. Wesselényi könyvének egyik zárógondolata szerint a térséget, és ezen belül a magyar területeket fenyegető orosz veszély miatt Magyarország emi40

TÖRTÉNELEM

nens érdeke a Habsburgokkal való jó viszony ápolása, és a birodalomhoz fűződő kötelékek magtartása. „E körülmény – írta Palacky híres, a frankfurti nemzetgyűléshez intézett 1848-as levelében szereplő ausztroszláv gondolatot ugyancsak előlegezve – oly fontos, miszerint ha nemzeti kötések s századok által szentesített jelen viszonyunk nem léteznék, s nem a Habsburgi grófok császári ivadékait emeltük volna trónunkra, most volna ideje, most sürgető szüksége azt tenni. E nézeteknek s e hitnek vérünkbe kell átmenni, s minden magyar belső meggyőződésévé válni”.2 Az 1848–49-es forradalmi időszak tapasztalatai cáfolták a reformkori magyar elit nemzetépítéssel és államszervezéssel kapcsolatos reményeit. A magyar nemzetállami törekvések ugyanis nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, a román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. A horvátok pedig a területi-politikai autonómiánál is többet, lényegében ugyanolyan szintű függetlenséget igényeltek a birodalmon belül, mint amilyenre a magyarok vágytak. A bécsi birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar vezetők viszonylag gyorsan felismerték a korrekció szükségességét. Bár a belső föderalizmus, illetve a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát a többség továbbra is elutasította, 1849. július 28-án a forradalmi képviselőház olyan határozatot fogadott el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és az iskolákban a szabad nyelvhasználatot. Ennél tovább azonban csak igen kevesen léptek. Közéjük tartozott gróf Teleki László (1811–1861), a forradalmi kormány párizsi követe, aki 1849 tavaszától megváltoztathatatlan tényként kezelte, hogy perspektivikusan „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Liberté, égalité és fraternité még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni” – írta Kossuthnak 1849. március 14-én.3 Wesselényi pedig, aki a Szózatban kifejtetteken túllépve már 1848. augusztus 25-én egyházi, nyelvi és közigazgatási szempontból egyaránt rendkívül nagyvonalú törvényjavaslatot terjesztett elő a „román ajkúak ügyében”, a Habsburgokkal való további együttműködés helyett 1949 elejére megfogalmazta a kis államok dunai szövetségének első vázlatos tervét. A Deutsche Reform 1849. április 12-i számában így magyarázta elképzelését: „Egy föderációs dunai köztársaságot óhajtok, a különböző államokból álló köztársaságra jellemző minden rugalmasságával együtt, amely teret enged 2. Báró

Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Szerk. Deák Ágnes. Budapest, 1992, Európa Könyvkiadó. Idézetek sorrendben 219., 189., 94., 218., 213., 159., 277. oldalakon. – Palacky, Ostrozinski és mások föderalizálási terveire lásd Rudolf Wierer: Der Föderalizmus im Donauraum. Graz, Köln, 1960, Böhlau. 28–50. 3. Teleki László Válogatott Munkái. Szerk. Kemény G. Gábor. Budapest, 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó, 2. köt. 27–28. REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

41

minden nemzetiségnek. Keleten a dákorománokkal, délen a délszlávokkal, nyugaton a német államokkal további szövetségben föderalizálódnánk. Magyarország így a központi államot alkotja, és Budapest Közép-Európa metropolisza lehetne”.4 Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről és az ország külső kapcsolatrendszeréről az 1849. augusztusi bukás után emigrációba menekült és az itthon maradt magyar vezetők a következő években-évtizedekben egyaránt sokat gondolkodtak és írtak. A Habsburg Birodalom keretén belüli – témánk szempontjából tehát irreleváns – megoldási javaslatok elméletileg legigényesebbikét báró Eötvös József (1813–1871) dolgozta ki. A Habsburg Birodalom helyett a szomszédos kisállamokkal szoros együttműködésre lépő független, belsőleg pedig a kollektív nemzetiségi jogok széles körét biztosító Magyarország legismertebb koncepcióját pedig Kossuth Lajos körvonalazta. Első konföderációs tervét Kossuth már 1849 októberében, a törökországi Viddinben felvázolta. Ez Lengyelországból, Magyarországból, Szerbiából és a román fejedelemségekből (Észak-keleti Szövetséges Szabad Státusok) állt volna. Röviddel ezután, 1851-ben kidolgozta, majd 1859-ben továbbfejlesztette Magyarország első decentralizált államszerkezetű és a demokratikus önkormányzatiság elvén alapuló alkotmánytervét. Az amerikai alkotmányból, az európai liberális és demokratikus jogfilozófiákból, valamint a régi magyar municipalista hagyományból és a protestáns egyházak autonóm önszerveződési módszereiből egyaránt merítő tervezet az egyes nemzetiségek számára nemcsak a személyiségi elven alapuló kulturális autonómia intézményes lehetőségét biztosította volna, hanem a községi és megyei szintű döntéshozatal olyan körét is, amelyet napjaink államelméleti irodalma általában a devolúció és/vagy a szubszidiaritás fogalmaival jelöl. Ezen is túl két esetben ment: Horvátországéban és a szerbek lakta Vajdaságéban. Horvátország számára igen laza társas kapcsolatot javasolt, ám jelezte: végső esetben a horvátok elszakadáshoz való jogát is elismeri. A Délvidék esetében pedig a megyehatárok nyelvi határokat követő újrarajzolásával és ennek alapján egy szerb autonóm terület (Szerb Vajdaság) kialakításával számolt.5 Magyarország belső berendezkedésének decentralizálása és demokratizálása Kossuth jövőképének centrális eleme volt. Ez egészült ki a független magyar állam külkapcsolatainak új alapokra helyezésével, vagyis a térség államai közötti konföderációnak az eszméjével. Lengyelországgal, amely 1863-ban is sikertelenül próbálta meg szabadságát kivívni, Kossuth egyre kevésbé számolt. Annál inkább figyelt az Oszmán Birodalom több évszázados uralma alól fokról fokra felszabaduló balkáni népek új államaira. 1862-es 4. Idézi 5. Közli

42

Németh István: Európa-tervek 1300–1945. Budapest, 2001, ELTE Eötvös Kiadó. 121. Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1849, Csokonai Kiadó, 49–82. TÖRTÉNELEM

elképzelése szerint az ekkor már Dunai Szövetségnek nevezett konföderáció öt tagállamból (Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia) állt volna. A konföderáció közös ügyeit (külpolitika, külkereskedelem, vámok, hadsereg) szövetségi parlament és kormány intézte volna, minden évben más-más tagállam fővárosában berendezkedve. A szövetség államfőjét mindig a helyszínt biztosító tagállam adta volna. A tagállamok maguk határoztak volna a közös érintkezési nyelvről. Kossuth maga a franciát javasolta. Az egyes tagállamok belső alkotmányát a Magyarországra kidolgozott 1851–1859-es tervezetei alapján képzelte el. Mivel a Dunai Szövetség terve bizalmas belső anyag volt, amely Kossuth tudta és engedélye nélkül a milánói L’Alleanza című lapban jelent meg, a meglepő publikálás után Kossuth megjegyzésekkel egészítette ki elgondolását (Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához). Az eredeti szövegben minden korábbi nyilatkozatánál messzebb menő engedményt tett a történeti magyar állam területi egységének rovására: nemcsak Horvátország önálló tagállammá válásához járult hozzá, hanem – igaz, egy megrendezendő népszavazás eredményétől függően – Erdélyéhez is. A helyreigazító megjegyzésekben ebben a vonatkozásban visszakozott: Erdély teljes különválását nem tartotta megengedhetőnek, legfeljebb széles körű területi és politikai autonómiájának a biztosítását Magyarországon belül. „[…] az ország territoriális integritása s politikai egysége azon határ, melyet a nemzetiségi kérdések elintézésénél szentnek és sérthetetlennek kell tekinteni. Ezen határon belül mindent a nemzetiségi igényeknek, mit csak az igazság követelhet, a méltányosság kívánhat, s testvér testvértől, honpolgár polgártárstól igénybe vehet. De az országnak nyelvek szerinti feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását hongyilkosságnak tartom, s abban részemről soha, de soha és semmi áron részes nem leszek”.6 Kossuth meg volt győződve arról, hogy ajánlata még a Felvilágosítások… megszorításai ellenére is olyan nagyvonalú gesztus, amely alapján joggal várható el a többi érintett nép nacionalizmusának hasonló mértékű önkorlátozása. Feltételezésében azonban csalódnia kellett. A két román fejedelemség 1859-es egyesülése után a román állam raison d’etre-je egyre nyilvánvalóbban a három „ősi” román terület – Erdély, a Fejedelemségek és Besszarábia – egyesítése lett, míg a szerb politika vezérelvévé Ilia Garasanin 1844-ben papírra vetett tervezetének (Nacertanie) céljai, vagyis valamennyi délszláv terület Belgrád főhatósága alatti egyesítése váltak. 1861-ben még a korábban viszonylag mérsékelt szlovákok is saját tót tartomány (Okolie) kialakítását követelték a magyar vezetéstől. Kossuth ajánlata tehát, amelyre ma előszeretettel hivatkozunk előremutatóan demokratikus vonásaiért, a maga korában Lajos Iratai. 6. köt. Szerk. Kossuth Ferenc. Budapest, 1898, Athenaeum, 9–23. Vö. Pajkossy Gábor: Az 1862. évi Duna-konföderációs tervezet dokumentumai. Századok, 2002/4. 136. évf. 937–957.

6. Kossuth

REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

43

nem tartozott a megvalósítható elképzelések közé. Nemcsak azért, mert sohasem rendelkezett megfelelő nagyhatalmi támogatottsággal, hanem azért sem, mert a nemzetiségeknek és a balkáni államoknak túl kevés, a magyar politikai elit többségének, amely már a Béccsel kötendő kompromisszumra készült, pedig túlontúl sok, illetve önkorlátozó volt. Wesselényi és Kossuth Duna-konföderációs terveit a reálpolitikai indíttatású, ám az adott korban és viszonyok között megvalósíthatatlan tervek között tartja számon a magyar történelmi emlékezet. Az autodidakta Táncsics 1857-ben készült Hét nemzetség szövetsége című elaborátumát viszont teljes joggal a jó szándékú, ám naiv és több szempontból végiggondolatlan ábrándos utópiák közé sorolhatjuk. Táncsics kiindulópontja azon apriorisztikus feltételezés volt, hogy szervetlen (hódításon és osztozkodáson alapuló) létrejöttük és soknemzetiségű jellegük miatt Európa három nagy birodalma, az osztrák, az orosz és a török elkerülhetetlenül fel fog bomlani. Feltehetően a nyugati lengyel területek bekebelezése miatt ezt a sorsot szánta Poroszországnak is. A felbomlás következtében viszont – folytatta gondolatmenetét – többnyire „oly kis tartományok és nemzetiségi töredékek” keletkeznek, amelyek önálló állami életre nem alkalmasak, ezért előbb vagy utóbb ismét valamely hatalmas szomszédjuk uralma alá kerülnek. E három, illetve négy birodalom területén élő népeknek ezért „részint rokonszenvből, részint saját hasznuk eszközlése tekintetéből” „tartós szövetségre” kell lépniük. Táncsics hét – félrevezetően „nemzetiség”-nek nevezett – politikai-területi egység szövetségével számolt. Ezek a következők voltak: (1) Magyarország történeti határai között – beleértve nemcsak Horvátországot, hanem Dalmáciát is –, amelyet „már csak fekvésénél fogva is központul kell tekintenünk”; (2) Olaszország, amely a kis itáliai államok egyesüléséből fog kialakulni; (3) Németalföld vagy Svájc, amely alatt az osztrák és szlovén hegyvidéket értette Isztriával és Svájccal együtt, míg a Bécs körüli Alsó- és Felső-Ausztriát függetlenként vagy Németország részeként képzelte el; (4) Cseh Állam Morvaországgal és Sziléziával együtt; (5) Lengyelország régi határai között; (6) Románország Havasalfölddel, Moldvával és Besszarábiával együtt, ám Erdély nélkül, (7) Szerbország vagy Illírállam Boszniával és Montenegróval és a déli szigetekkel együtt, ám Dalmácia nélkül, s feltéve, hogy „orosz–szláv világbirodalmi ábrándjaiból kivetkőzik”. A hét politikai-területi egység ilyetén kialakításának indokairól Táncsics nem szólt. Csupán „Németalföld–Svájc” esetében utalt a domborzati viszonyok azonosságára és az ebből adódó életmódbeli hasonlóságokra. Önmagával is ellentétbe kerülve egyebekben általában a történetiséget, vagyis az állami hagyományt vette figyelembe, s a nemzetiségi elvet csak igen korlátozottan. Az államszövetség szerkezetéről és működéséről valamivel részletesebben írt. Úgy képzelte, hogy minden államnak két államfője (elnöke vagy királya) lenne. A 14 legfőbb hivatalnok közül hét saját államában gya44

TÖRTÉNELEM

korolná közjogi funkcióit, a másik hét pedig állandóan a szövetség központjában, Budapesten tartózkodna, s naponként tanácskozna a közös ügyekről. A pénz, vám és mértékegység mindegyik tagállamban közös lette volna, ám a külpolitika csak részben. Egy-egy tagállam külországba akkreditált követe egyszerre jelentett volna saját államának és a hét Budapestre delegált államfőből álló legfőbb szövetségi testületnek (népkongresszus). Ha tehát az egyik tagállam már küldött követett Párizsba, akkor a másik hat mentesült volna e feladat alól. A népkongresszus és az tagállamok közötti esetleges ellentétek feloldását a szöveg nem érintette, s nem szólt a honvédelem, illetve hadügy kérdéseiről sem. De mikor és hogyan fog megalakulni ez az államszövetség? Táncsics válasza szerint kellő felvilágosítás után és forradalmi módon, vagyis fegyveres felkelés útján. A hét nemzetiség (?) nyelvén közös Nyilatkozványt kell kinyomtatni, s miután ez kellően elterjedt a nép között, ki kell egyenesíteni a kaszákat és vasvillát kell ütni a dorongra. „A talán ellenszegülő katonaság csak egyszer lőhet, aztán a sokaság egyszerű házi fegyverével tönkreteszi; a katonaságnak más része józanabb, hazafi érzelmű része a néphöz tér át…” Táncsics feltételezte, hogy rejtekhelyén, a külvilágtól elzártan elképzelt államszövetsége az európai „békének tartós alapja lesz”, s egyben példaként fog szolgálni minden más kisebb európai nemzetnek. Vagyis további hasonló szövetségek létrejöttével számolt. Egész Európa egységesülését ugyanakkor nem tartotta kívánatosnak. Az – mint írta – túlontúl hatalmas lenne, s egy ilyen „roppant hatalomra” semmi szükség.7 Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követő fél évszázad a magyar történelem egyik sikerkorszaka volt. A birodalmi méretek által is ösztönzött rendkívül dinamikus gazdasági növekedés lehetővé tette a modern szociálpolitika alapjainak kiépítését, valamint a nemzeti kultúra alapintézményeinek látványos fejlesztését és a még hiányzók létrehozását. A társadalom modernizációja és az urbanizáció felgyorsította a nem magyar lakosság akkulturációját és asszimilációját. A magyarok aránya 1910-re Horvátországgal együtt 48, Horvátország nélkül 54%-ra nőtt.8 A századvég és a századelő magyar szellemi és politikai elitjét ezek a fejlemények olyan mértékű optimizmussal töltötték el, amely a magyar politikai gondolkodást az 1526-os mohácsi vereség óta nem jellemezte. Ez az optimizmus különféle délibábos és gyakran expanzív, imperialista tervek táptalajává vált. E tervek közül néhány az adott államkereteken túlmutató regionalizmus szempontjából is figyelmet érdemel. Ezek közé tartozott Hoitsy Pál (1850–1927) csillagász, főreáliskolai tanár, 1892 és 1910 között országgyűlési képviselő utópiája, aki Friedrich Ratzel Táncsics Mihály: Hét nemzetiség szövetsége. In Táncsics Mihály Válogatott Írásai. Budapest, é. n., Táncsics Könyvkiadó, 234–262. 8. Lökkös János: Trianon számokban. Az 1910. évi magyar népszámlálás anyanyelvi adatainak elemzése a történelmi Magyarországon. Budapest, 2000, Püski, 195–196 7.

REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

45

és általában a geopolitika determinisztikus szempontjait Magyarországra és Délkelet-Európára alkalmazva földrajzi szükségszerűségként mutatta be a magyar állam balkáni expanzióját. „[…] egy nemzet uralmának térbeli határait – olvashatjuk 1894-es munkájában – nem a véletlen szabja meg, hanem a geográfiai viszonyok. Minden nemzet utalva, sőt kényszerítve van reá, hogy bírja az egész földet, melynek vizei az ő főfolyamába ömlenek. Ez okon történt, hogy a magyar nemzet, mihelyt ereje volt hozzá, foglalásokat tett keleten, s vagy uralma, vagy pedig fennhatósága alá hajtotta a népeket egészen a Balkán vízválasztójáig. Ez a kényszerűség be fog állani a jövőben is. Hatalmunkat ki kell terjesztenünk Kelet felé, akár akarjuk, akár nem.” Az államalakulás más tényezőit Hoitsy másodlagosnak, a 18. századtól egyre fontosabbá váló nemzeti-nemzetiségi eszmét pedig lényegében elhanyagolhatónak vélte. A nacionalizmus ereje – írta a kor uralkodó eszméjéről – „hanyatlóban van”, s így már „nincs meg az az ereje, hogy útját tudja állani egy erőteljes magyar politikának Kelet felé”. A „függetlenség önmagában a boldogulhatásra nem elég”, a nemzetiségi eszme erejénél hatalmasabbnak bizonyosodott az érdek hatalma”, s ezt mára a „nagy szerb császárságról álmodó” belgrádi és a Tiszáig terjedő „nagy dáko-román birodalom” ábrándját kergető bukaresti politikusok egyaránt belátták”.9 Így azután nemcsak Dalmácia és Bosznia fog Magyarországhoz csatoltatni, hanem valamilyen formában előbb vagy utóbb Szerbia és Románia is, sőt „Szófiában is hangzatos lesz a magyar nyelv, s közvetlenül érvényesül ott a magyar befolyás”. És persze az uralkodó – az osztrák császár és a magyar király – is Budára fog költözni, s a jövő Magyarországa így „Hatalmasabb lesz […] mint a minő volt Hunyadi Mátyás alatt”.10 Egy másik „nagymagyar” tervkovács, az Oxfordban és Harvardon tanult vallásfilozófus, György János (1877–1929) Hoitsy ideájánál is merészebb elképzeléssel állt elő a 20. század első éveiben. A Kárpátoktól a Földközitengerig és a Szudétáktól a Fekete-tengerig terjedő régió népei – írta egyik munkájában – két nagyhatalom, az orosz birodalom és a német császárság közé vannak ékelve, és ha „létük biztosításáról idejekorán nem gondoskodnak, természeti törvény szüksége szerint kell a nagy erővel terjeszkedő orosz és német birodalom által elnyeletniök”. A teendő ezért a Habsburg Monarchia és a balkáni államok – beleértve Görögországot is – egyesülése egy államszövetségben. Ez a 180 milliós birodalom, amelynek területe több mint kétszeresen múlná felül Németországét, gazdaságilag lényegében önellátó és domborzati viszonyainak köszönhetően szinte legyőzhetetlen lenne. A szövetség belső berendezkedését illetően György Kossuth 1862-es tervezetéből indult ki, amit azonban egészében véve „túlzottan szabadelvűnek” 9. Hoitsy

Pál: Jövőnk s az uralkodóház. Geológia mint politikai tényező. Budapest, 1894, Révai, 125., 82–85. 10. Uő: Nagymagyarország. A magyar történet jövő századai. Budapest, 1902, Lampel Róbert, 27.

46

TÖRTÉNELEM

minősített. György kivitelezhetetlennek tartotta, hogy „minden község és megye saját nyelvén írhasson fel a központi kormányhoz”, s azt is, hogy a szövetségi parlament tagjai saját anyanyelvükön szólaljanak fel. Ez – mint írta – „bábeli zűrzavart” eredményezne. „Lehetetlenségnek” tartotta tovább azt is, hogy az államszövetség székhelye évről évre vándoroljon a tagállamok fővárosai között, miként azt is, hogy „a szövetség fősége egyik államról a másikra szálljon”. Magyar nacionalistaként ehelyett úgy gondolta, hogy „A megalkotandó államszövetségben a magyar–osztrák birodalomnak kellene a nálánál kisebb és csak félakkora népsűrűséggel bíró Balkán félsziget országait a fejlődésben biztosítania és vezetnie.” A szövetség „középpontjául” pedig – vélte – „Magyarország kínálkozik a legtermészetesebben”.11 Közvetlenül a háború előtti években a magyar imperializmusnak, amely persze jobbára csak a vágyak szintjén jelentkezett, s a kormánypolitikára csak minimális hatással volt, még nagyra törőbb változata született meg: az ún. turanizmus. A magyarság ázsiai gyökereit és a magyar nyelv belsőázsiai nyelvekkel való rokonságát hangsúlyozva ez a szellemi-politikai áramlat nemcsak a Balkánt, hanem a Kaszpi-tenger és a Pamír hegység közötti ázsiai területeket is a magyar gazdasági és kulturális behatolás célterületének tartotta. „A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk” – olvashatjuk az 1910-ben alakult Turáni Társaság Lapjának, az 1913-ban indult Turánnak a programadó közleményében.12 A századvég és a századelő lendületes és erőtől duzzadó, ám ugyanakkor csalóka illúzióktól is terhes világában megfogalmazódott – az 1526-os mohácsi vereség előtti középkori magyar birodalomra emlékeztető – nagyhatalmi elképzelések az I. világháború éveiben jutottak tetőpontjukra. 1914 és 1918 között több tucat olyan emlékirat, brosúra és könyv, sőt vers és drámai alkotás jelent meg, amelyek megalomán szerzői egy Kárpátokon túl terjeszkedő „magyar–osztrák”, illetve magyar vezetésű birodalom létrejöttét prognosztizálták. Ezek egy része kapcsolódott Friedrich Naumann (1860–1919) 1915 őszén megjelent Mitteleuropa című könyvéhez, amely egy olyan nagy, csaknem egész Európára kiterjedő gazdasági és kereskedelmi együttműködést körvonalazott, amelynek a magja Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia vámuniója lett volna.13 A Huszadik Század című folyóirat, amely György János: A dunai és balkáni államok szövetsége. Kolozsvár, 1910, Idézetekn a 8., 10., 15. és a 289. oldalon. 12. Közli Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Ablonczy Balázs. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 9–13. 13. Friedrich Naumann: Mitteleuropa. Berlin, 1915. Magyar kiadása: Naumann Frigyes: Közép-Európa. Budapest, 1916. 11.

REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

47

a polgári radikális értelmiség reprezentatív fóruma volt, 1916-ban vitát is rendezett Naumann elképzeléséről. A vita résztvevőinek egy része – például a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond (1879–1929) és a keresztényszocialista Giesswein Sándor (1856–1923) – a hagyományos német imperializmus trójai falovaként értékelte a könyvet.14 Mások, például a polgári radikálisok vezéralakjának számító Jászi Oszkár (1875–1957) viszont egyetértett Naumann és általában a közép-európai eszme híveinek ama gondolatával, hogy a kisállamiság és a kereskedelmi forgalmat akadályozó vámhatárok a gazdasági és kulturális fejlődés gátjai. A nagy államterületeket és a nagy gazdasági egységeket viszont csak az olyan fejlett kultúrájú népek tudják megvalósítani, mint a német. „Középeurópa német hegemónia alatt, s a Balkán magyar vezetés alatt: ez a derengő új idők perspektívája” – jelentette ki 1916-ban, emlékeztetve Friedrich List (1789–1846), Wesselényi és mások közel egy évszázaddal korábbi elképzeléseire. A német–magyar vezetésű „Közép-Európát” Jászi egyébként az Európai Egyesült Államok létrejöttének, és az egységes európai kultúra kialakításának irányába tett olyan első lépésként fogta fel, amely egyben minden további háborúnak is elejét venné.15 A háború második felében Jászi elképzelése jelentősen módosult. Az Oroszország 1917-es összeomlása után körvonalazódó keleti német expanzió láttán kiábrándult a jövő német vezetésű Közép-Európájából, amelyet immár túlontúl „agresszív” és „militarisztikus” képződménynek látott. Ehelyett „az európai kultúra egész területének összefoglalásában” bízott, illetve „egy közös nemzetközi” szervezetben. Intenzíven foglalkoztatta a kelet-közép- és délkelet-európai népek együttműködése is. Ezzel összefüggésben 1918 tavaszán részletes tervet dolgozott ki a Monarchia föderalizálásáról és a dunai–balkáni térség integrációjáról. Elfogadva a horvátok régi követelését Jászi a birodalom öt egyenlő jogállású egységre osztását javasolta. Ez az öt egység azonban nemcsak a Monarchia 1914-es területeit, hanem – Wesselényi elképzelésére emlékeztetve – Orosz-Lengyelországot, Szerbia nagy részét és Montenegrót is magába foglalta volna. „A Monarchia mai kereteiben – hangsúlyozta az 1918–19-es forradalmi kormány nemzetiségügyi minisztere – az új egyensúly nem teremthető meg”; „[…] a dunai egyesült államoknak a léte összeegyeztethetetlen a délszlávság feldaraboltságával és a lengyelség alapvető részeinek széttagoltságával”. A föderalizált birodalom területi-politikai egységei ily módon a következők lettek volna: (1) Ausztria, azaz az osztrák örökös tartományok német magja; (2) Csehország történelmi határai között, tehát Szlovákia nélkül; (3) Lengyelország közel 200 ezer négyzetkilométernyi területen 20–21 millió lakossal; (4) Magyarország történelmi határai között, de Horvátország nélkül; (5) Illyria 170 ezer négyzetkilométeren és 14.

Kunfi Zsigmond: Középeurópa. Huszadik Század, 1916. (XXXIII. köt.) 409–424.

15. Jászi Oszkár: Háború és kultúra. Huszadik Század, 1914 (XXX.) 249–263. és uő: A közép-euró-

pai gazdasági közeledés. Huszadik Század, 1915 (XXXI.) 130. (idézet innen).

48

TÖRTÉNELEM

mintegy 10 millió fővel, a bolgárok és a magyarországi (vajdasági) szerbek kivételével az összes délszláv népet egyesítve. A magyar politikai gondolkodás hagyományainak megfelelően a történeti magyar államot tehát Jászi sem akarta föderalizálni, s Erdély és Románia vagy Szlovákia és Csehország egyesülését a leghatározottabban ellenezte. A föderalizálás földrajzi-gazdasági és közjogi-territoriális feltételei ez utóbbi esetekben – hangsúlyozta – nem állnak fenn. Lebecsülve a lengyelek ellenállását, elképzelhetőnek tartotta viszont Kelet-Galícia átengedését Ukrajnának. Az öt föderatív egységen, s különösen a továbbra is soknemzetiségű Magyarországon belüli nemzetiségi problémák kezelését Jászi az emigráns Kossuth 1851-es és 1862-es alkotmányterveinek, illetve Karl Renner (1870–1950) háború előtti években kidolgozott személyi elvű nemzeti autonómiáinak a koncepciója alapján képzelte el. Ennél tovább egy esetben, Erdélyében lépett. Itt a széles körű területi autonómiát is lehetségesnek tartotta, noha nem román nemzeti, hanem történeti-regionális, tehát transzilván alapon. A tagállamok közötti érintkezés és az össz-szövetségi ügyek intézése szempontjából Jászi ugyancsak Kossuth javaslatait vette alapul. A szövetségi intézményekben mind az öt tagállam egyenrangú képviselettel rendelkezett volna, s az öt nyelv bármelyikét használni lehetett volna. A „birodalmi gyűlés” mindegyik évben más-más tagállam fővárosában ülésezett volna, míg a többi közös szerv állandó székhellyel, de decentralizáltan, az államszövetség egész területén szétszórva működött volna. A dunai és a balkáni népek sorsa – jövendölte Jászi – a Monarchia jövőjétől függ. Ha fennmarad és korszerűsödik, akkor a pánorosz és a pángermán nyomásnak egyaránt ellent fog tudni állni, sőt „olyan vonzerőt gyakorolna a többi Balkán-államokra: Romániára, Bulgáriára és Görögországra is, hogy azok előbb-utóbb csatlakoznának hozzá”. A Monarchia dezintegrálódása, illetve feldarabolása esetén viszont az új kisállamok „örökké marakodó Pufferstaatjai volnának Németországnak és Oroszországnak”. Jászi éppen annyira irreális, mint amennyire ésszerű elgondolásának egyik legnaivabb eleme annak feltételezése volt, hogy a Visztula és a Duna medencéje mellett az egész Balkánt is uraló Habsburg Birodalom „a német nép óriási többsége szempontjából csak örvendetes és rokonszenves lehet”. Ez már Wesselényi korában sem volt igaz, Jásziéban, a német császárság létrejötte után és az I. világháborús tapasztalatok birtokában pedig kimerítette a politikai vakság fogalmát.16 A Monarchia föderalizálása és nagyhatalmi státusának az új európai egyensúllyal összhangban történő megerősítése sokáig a leendő győztesek körében is mérlegelt lehetőség volt. 1918 tavaszára azonban az az elgondolás kerekedett felül, amely a Monarchia nemzetiségeinek államalapítási tö16.

Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, Új Magyarország Rt., Idézetek a 72. és 76–78. oldalon. REGIONA LIZMUS ÉS EURÓPA-ESZME…

49

rekvéseit karolta fel. Ez a döntés a Monarchia és a történelmi Magyarország sorsát egyaránt megpecsételte. Az 1918 őszén kezdődő dezintegráció, majd az ezt szentesítő 1920-as trianoni békeszerződés a magyar társadalmat felkészületlenül érte, és ezért heves, változatos és ellentmondásos reagálásokat váltott ki. E reagálások közös vonása a békeszerződés területi előírásainak revíziójára vonatkozó követelés volt. Ehhez kapcsolódva vagy ettől függetlenül ugyanakkor az expanzív imperializmus és a regionális együttműködés különböző formáira vonatkozó tervek is nagy számban láttak napvilágot, sőt megjelent a magyar politikai gondolkodásból addig jórészt hiányzó összeurópai együttműködés gondolata is. Az expanzív imperializmus elsősorban egyes katonatiszti köröket és a turanistákat jellemezte. A Horthy Miklós (1868–1957) fővezér, majd kormányzó körüli tisztek 1919–1920-ban úgy képzelték, hogy a különböző német, osztrák, bolgár és fehérorosz katonatiszti csoportokkal együttműködve gyorsan reváns vehető a győzteseken. A győzelem után e terv szerint Magyarország nemcsak minden korábbi területét kapta volna vissza, hanem – a régi expanzív elképzelések szellemében – megillette volna Szerbia és Románia egy része is egészen a bolgár határig, valamint a duklai szoroson túl egy hídfőállás Galíciában.17 A turanisták elsősorban ugyancsak a Balkán, ám azon túl Ázsia felé is tekintettek. Paikert Alajos (1866–1948), a Turáni Társaság elnöke 1925-ös programadó írásában „a turáni államok gazdasági, kulturális és politikai szövetségét” tűzte ki célul, s példaként az Al-Duna szabályozásával „Ázsia felé” tekintő Széchenyi szellemét idézte. „Szent István és Mátyás birodalmának” a helyreállítását célul kitűzve hasonló programot fejtett ki a Magyarország Turán Szövetség vezetője, Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajzprofesszor is.18 A turanisták által életben tartott birodalmi gondolatot az 1920 és 1944 közötti ún. Horthy-korszak politikai pártjai közül Szálasi Ferenc (1897–1946) nyilaskeresztes, majd hungarista mozgalma karolta fel. A Nemzeti Akarat Pártjának programjaként elfogadott 1935-ös Cél és követelésekben szereplő „Hungária Egyesült Ősföldek” nemcsak az 1918 előtti Magyarországot foglalta volna magába, hanem – „átnyúlva az Adriai-tenger partvidékéig” – Boszniát és Dalmáciát is. Később, amikor 1943-ban Szálasi német mintára „életterekre” osztotta Európát, már egész Délkelet-Európa „nép törmelékhalmazát” a hungarista, vagyis a magyarok vezette „Kárpát–Duna” élettérbe so-

Magyar Országos Levéltár, Budapest. K 429 (Kozma Miklós iratai). Adatgyűjtemény, 1920–1922. 8–19. p. Vö. Bruno Thoss: Der Ludendorff-Kreis 1919–1923. München, 1978, 362–410. és Ormos Mária: Egy magyar médiavezér. Kozma Miklós 1. köt. Budapest, 2000, PolgART, 79–80. 18. Paikert Alajos: A turáni gondolat politikai vonatkozásai. Pécs, 1925, Turáni Társaság és Dr. Cholnoky Jenő nagyvezér: A magyarországi Turán-Szövetség. Budapest, 1922, Magyarországi Turán-Szövetség. 17.

50

TÖRTÉNELEM