Borsi-Kálmán Béla: "Mi a helyzet?"
Észrevételek és megjegyzések Romsics Ignác legújabb könyvének1 margójára A tömérdek új adaton, eredeti gondolaton, frappáns következtetésen túl, mint minden igazán jó mű, Romsics Ignác legújabb kötete is számtalan képzettársítást, olvasmány-emléket, ötletet, elgondolást és – főként – érzést indít el, elevenít fel, mozgat meg vagy kavar föl sorai lehetséges címzettjében. Lett lényen az laikus, a történelmi kérdések iránt érdeklődő "átlagolvasó", a történelemmel hivatásszerűen foglalkozó középiskolai tanár, esetleg levéltáros, netán külföldi tudós kolléga, avagy hazai, a szerzőnél fiatalabb vagy éppen idősebb pályatárs, vagyis a historikusok zártkörű céhének bármilyen rendű s rangú tagja. Az első motívum mindenképpen az átlagon jóval felüli szakmai teljesítménynek, a kutatói következetességnek, az imponáló anyagismeretnek, a helyes arányérzékkel párosuló szerkeszteni tudásnak, vagyis az íráskészségnek, egyszóval: a történetírói kvalitásoknak kijáró feltétlen elismerés kell, hogy legyen. Hiszen már ahhoz is nem kevés eltökéltség, szívósság, munkabírás és persze egészséges szakmai becsvágy kell, hogy egy kutató önként vállalt, szerfölött bonyolult feladatát – ezúttal Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Németország és az Amerikai Egyesült Államok politikai elitjeinek, külügyi vezetésének vagy "csupán" szakértői gárdájának a Dunamedencével (s természetesen Magyarországgal, a magyarsággal) kapcsolatos huszadik századi nézeteinek, terveinek, elképzeléseinek árnyalt és szenvtelen bemutatását – maradéktalanul elvégezhesse. "Maradéktalanul" – de nem a "teljesség igényével". Ehhez ugyanis a viharos századunkban négy "sorsfordító változást" (R. I.) megélt Köztes-Európa (vagyis a Baltikum és a Mediterraneum között húzódó térség) viszonyaira el- és meghatározó befolyást gyakorolt hatodik nagyhatalom – Szovjet-Oroszország – "hozzáállásának" aprólékos vizsgálatára is szükség lett volna. Ettől viszont – "tekintettel a szovjetunióbeli levéltári kutatások problematikusságára" (R. I.) – a szerzőnek egyelőre el kellett állnia. "A fenti négy fordulat vagy változás alapvető jellemzője" ugyanis éppen az – összegzi mondanivalójának lényegét könyve bevezetőjében Romsics –, "hogy a nagyhatalmak mindegyikben fontos, ha nem sorsdöntő szerepet játszottak. Olykor csak kezdeményezték vagy elősegítették a változásokat, máskor viszont brutálisan rákényszerítették akaratukat az itteni népekre. A XX. századi magyar és kelet-közép- európai történelemnek tehát – emeli ki a szerző – a nagyhatalmi politika alig túlértékelhetően fontos aspektusa. E kötet tárgya ezen ‘akaratátvitel’ története." (8. o.) A "Détruire ou reconstruire l`Autriche– Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején" c. első tanulmány (11–33. o.), címéből is következően, azt az ellentmondásos, habozástól, következetlenségektől sem mentes folyamatot követi nyomon, amelynek során a Németország iránti engesztelhetetlen revansvágy lázában égő francia "politikai osztály" először a Kettős Monarchia megszüntetésének gondolatáig, utóbb kíméletlen megcsonkításának tervéig, végül teljes megsemmisítésének befejezett tényéig eljut, mi több, ellentmondást nem tűrő eltökéltséggel véghez viszi azt. Ezen az sem igen változtat, fejti ki Romsics, hogy némely francia politikusokban (Dechanel, Millerand, Paléologue) időnként meglepően realista, nagyon is épkézláb elképzelések is megfogalmazódtak a kárpát-dunai térség jövőjéről, amelyek, szögezi le a szerző, ha nem óhajtották is a háború előtti állapotok teljes visszaállítását, Magyarországgal, a magyarsággal
szemben mindenesetre méltányosabb magatartást képviseltek. (30. o.) Nem kevésbé figyelemre méltó az sem, írja Romsics, hogy a francia vezérkar több tagja már 1917-ben előre látta a Kettős Monarchia romjain és "holdudvarában" (R. I.) létrehozott "kis és középnagyságú ‘nemzetállamok’" (7. o.) majdani "kíméletlen versenyfutását – előbb a német piac kínálta előnyökért, majd Németország politikai jóindulatáért is." (32. o.) Mindehhez kiegészítésül csupán annyit fűznék (bár nem tartozik teljesen Romsics tárgyához), hogy egy francia történész szerint2 a Monarchia felrobbantását III. Napóleon már 1859-ben fontolóra vette, ám a várható következmények (Anglia neheztelése, Poroszország és Oroszország esetleges ellenlépései) miatt végül is elvetette... Az "érem másik oldalán" pedig olyan, szintén francia szerzők is akadnak, akik nem csupán a "kelet-európai kis államok" imént említett egymást letaposó nyomorúságos törtetését sejtették meg, hanem a főként (és elsősorban) francia ihletésű versailles-i "békemű" tökéletlenségét, törékenységét és alkalmatlanságát is arra, amire létrehozták, t. i. az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolásával előállt hatalmi vákuum betöltésére, a térség új (kis-)nemzetállami "elrendezésére". Vagyis a várható (s utóbb be is következett) nyomasztó német hatalmi túlsúly ellentételezésére...3 Romsics annyi eddig ismeretlen iratot, dokumentumot, feljegyzést, tervezetet, háttértanulmányt, könyvészeti adatot dolgoz fel tanulmányaiban, hogy ezek szinte szétfeszítik kötete kereteit. Némi fáradsággal például bizonnyal külön kis könyvet publikálhatott volna A brit külpolitika és a "magyar kérdés", 1914–1946 c. tanulmánya (34–132. o.), illetve Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerződés c. cikke (316–327. o.) anyagából, amelyekből – pedáns ismertetés helyett – egyelőre csupán két "örökzöld", a szerző által különben részben meg is válaszolt, kérdést emelnék ki: 1. Mivel magyarázható az, hogy a Monarchia és a magyarság sorsával kapcsolatos viszonylag ésszerű és méltányos brit álláspontok a versailles-i béketárgyalások során egyetlen egyszer sem párosultak politikai eltökéltséggel? 2. Mi a "végső" oka annak, hogy – már a II. világháború alatt és után – a több tucatnyi, igen alapos (és magyar szempontból gyakorta pozitív) amerikai szakértői vélemények egyike sem vétetett figyelembe. Olyannyira nem, hogy – még erre is akad példa – a State Departement Tanácsadó bizottságának (Advisory Committee) Területi Albizottsága által rendelt, különlegesen felkészült szakemberek körültekintő munkájával elkészített tanulmányok – s egyáltalán "az erdélyi kérdés" – témája egy idő után levétettek az Advisory Committee on Post-War Policy soros üléseinek napirendjéről? (261. o.) Mert hogy erre amaz, egyébként igaz amerikai szakértői állásfoglalások, miszerint "a román–magyar területi vitában elképzelhetetlen igazságos megoldás" (John MacMurray, 261. o.), vagy "a legnehezebb s megnyugtatóan alig megoldható területi probléma Erdély, illetve a székelykérdés" (Philip E. Mosely, 270. o.) nem adnak kielégítő feleletet. És ugyanígy távolról sem "tökéletes" válasz – természetesen Romsics sem szánja annak könyvében – Franciaország versailles-i ellenérdekeltsége, illetve (1945 után) a Szovjetunió hatékony ellenállása... Mielőtt ezekre a kötet sűrű szövetéből önkényesen kiragadott "sorskérdésekre" magam próbálnék valamiféle hevenyészett, gyarló és (nyilván) Romsicsénál jóval kevésbé kompetens válasz-félét megkockáztatni, recenzensi tisztemből fakadóan kénytelen vagyok egy újabb "tiszteletkört" megfutni.
Közhírré kell ugyanis tennem, hogy a magyar historiográfia mindenkori "román- (Erdély-) szakértőinek" népes tábora új taggal gyarapodott. Elvégre Romsics Ignác már korábbi témaválasztásai révén4 – s kivált jelen kötete románokkal (is) kapcsolatos új adatai okán – immár a XX. századi magyar–román külpolitikai (diplomáciatörténeti) kapcsolatok egyik igen fontos (bár társadalom- és eszmetörténeti összefüggései nélkül csupán részleges, inkább "madártávlatú") aspektusának föltehetően legalaposabb ismerői közé került, jóllehet erre a "pozícióra" egészen biztosan nem "aspirált" – s talán maga sincs teljesen tudatában. Ám a tények, mint tudjuk, "makacs dolgok", hiszen Helyünk és sorsunk a Duna-medencében c. tanulmánygyűjteménye román vonatkozású dokumentumaiból – mindenekelőtt az Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918– 1938 c. tanulmánya (137–177. o.) törzsanyagából – könnyűszerrel szerkeszthetne egy összefüggő XX. századi magyar–román kapcsolattörténeti alapvetést is, függelékében a kötetben szétszórva helyet kapott, általa feltárt, bemutatott és elemzett "evidenciákkal".5 Engedtessék meg tehát két – előbb egy fogalmi-nyelvhasználati, majd egy tartalmi észrevétel, illetve kiegészítés Romsics "kolléga" legfrissebb eredményei margójára. Az első, lényegi vonatkozások híján, egyszerű filológiai kötözködésnek tűnhet, bár nem annak szánom, a szerző pedig – akárcsak a magyarul beszélő embereknek a nagyvilágban szanaszét szóródott 15 milliós közössége – tökéletesen ártatlan benne. Romsics, amikor "az Alföld déli része a Maros, a Tisza és a Duna közötti"6 földrajzi tájegységgel összefüggő – főleg a magyar–román (szerb) határvonallal kapcsolatos – tervekről, illetve bekövetkezett változásokról beszél könyvében, mintegy húsz alkalommal használja a "Bánát"7 (Észak-Bánát, Dél-Bánát) kifejezést, és mindössze négyszer él, némi ösztönös következetlenséggel, a régi magyar bán méltóságnévből nyelvünk alapszabályainak megfelelően képzett "Bánság"8-elnevezéssel, amelyből – a "Banatus Temesiensis" formula közvetítésével – előbb a német nyelvbe került át, majd onnan, immár "Temesvári Bánát" alakban 1748-ban visszajutott a magyarba.9 Ebben a "kontextusban" még érdekesebb – s kiváló példa a magyar–román közös múlt Romsics kötetéből is lépten-nyomon kitetsző összeszövődöttségére s csaknem komplementer jellegére10 –, hogy a román nyelvbe, nyilván a Béla herceg által 1224-ben létrehozott szörényi [craiovai] bán tisztségéből, már a XIII. század végén átkerült, s oly mértékben "szervesült", hogy – nem egészen köztudomásúan – a fizetőeszköz neve mindmáig "ban-bani" keleti szomszédaink szókincsében. Vagyis, miként az egy régebbi keletű román etimológiai szótárban olvasható: "a Szörényi Bán által verettet pénz".11 Okvetlenkedésem végén még megjegyezném, hogy a "Bánát"-alakra egyetlen egyszer sem bukkantam a honi "romanológia" egyik legnagyobb nyelvész-historikusa, a temesvári születésű Tamás[Treml] Lajos fő művében,12 s ugyancsak következetesen a "Bánság"-formát használja legújabb történeti összefoglalójában13 Szász Zoltán is. Magam is ez utóbbi variáns mellett voksolnék tehát... Tartalmi megjegyzésem viszont ténykérdés: Romsics Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918–1938 c. kitűnő tanulmányában – "A román–magyar szövetség (perszonálunió) terve, 1919" címmel – külön alfejezetben foglalkozik a "Magyarország és Románia közötti unió" körüli tervezgetésekkel. Ebben, egyebek között, ismerteti Rugonfalvy Kiss István debreceni egyetemi tanár 1919 májusában szerkesztett memorandumát, amelyben Rugonfalvy, idézem: "nem egyszerűen román–magyar együttműködésre, hanem – tudomásunk szerint elsőként [véli Romsics] – román–magyar perszonálunióra tett javaslatot".14 Nos, megint egyszer kiderül, hogy semmi sincs új a Nap alatt, hiszen hasonló kombinációkra utal Bánffy István havaselvi (brðilai) magyar emigráns 1869 október ötödikén kelt, M. Kogalniceanu akkori román belügyminiszterhez intézett levele, amelyben a "tekintélyes
erdélyi politikusokkal" kapcsolatban álló Bánffy a román belügyér államférfiúi belátására bízza, "mily kiemelkedő jelentőséggel bír[hatna] Magyarország és Erdély konföderatív egyesítése Romániával, mely által – úgymond – természetes hivatásunkat betöltve Öfelsége I. Hohenzollern Károly uralma alatt a Duna mentén tekintélyes, virágzó hatalmat hozhatnánk létre".15 De emez, itt-ott "pro domo" elemeket sem nélkülöző, filoszokra oly jellemző fontoskodó szőrszálhasogatás után térjünk vissza Romsics könyvének lényegéhez – és "üzenetéhez"! Rögvest be kell vallanom, hogy rám a szerző által a bevezetőben beharangozott nagyhatalmi "akaratátvitel" német variációja tette a legmélyebb benyomást. Pontosabban, úgy hatott rám, mint a fáradságtól amúgy is támolygó bokszolóra az ötödik menetben mért megrendítő erejű ütés. Nem mintha középiskolai tanulmányaim során nem értesültem volna Hitler hírhedt "Lebensraum"- és az azt benépesítő "szolganépek"-elképzeléséről, s egyetemistaként nem olvastam volna egyet s mást Edmund Wesenmayer magyarokról kialakított "vélekedéseiről". Még az sem volt egészen ismeretlen előttem, hogy a "Führer" valamennyi partnere közül Ion Antonescut kedvelte leginkább (227. o.), sőt, egy alkalommal magam is írtam "a Hitler lába előtt heverő, egymásra vicsorító román és magyar kormányzat"16 Romsics által is "egyedülálló"-nak minősített 1940–1944 közötti "versenyfutásáról" (219. o.) – t. i. ÉszakErdély megtartásáért, illetve visszaszerzéséért. Még csak azt sem mondhatnám, hogy a német politikusok és "szakemberek" magyarokkal kapcsolatos kendőzetlen véleményén ütköztem volna meg, vagy Hitler hírhedt cinizmusa sokkolt volna. Nem, engem – s ezzel a kínos érzéssel a könyv olvasói közül valószínűleg nem maradok egyedül – az az összkép aggaszt, amely rólunk, magyarokról, a magyar politikusokról, Magyarországról, a magyar társadalomról a Romsics által feldolgozott "evidenciákból" kialakul. Valóban ilyenek volnánk? Tényleg nem értünk (érünk) többet? Csak ennyit – ennyi súlyt – nyomtunk (nyomunk) az európai hatalmi mérleg egyik vagy másik serpenyőjében? És ha igen – ez újra és újra megkerülhetetlen kérdés –, miért? S végül, ha mindez igaz, mit tehetünk ellene, hogyan változtathatunk rajta? Ilyen vagy ezekhez igen hasonló gondolatok az elmúlt évek során minden bizonnyal Romsics Ignácban is fölmerülhettek, különben a provanszál trubadúrköltészetet vagy a paradicsommadarak költési szokásait választotta volna vizsgálatai tárgyául. Erről a historikusokat időről-időre legyűrő s íróasztalukhoz szögező ellenállhatatlan késztetésről századunk imént idézett eredeti gondolkodója (Robin G. Collingwood) így ír: "A történész által tanulmányozott racionális tevékenység sohasem mentes a kényszertől: attól a kényszertől, hogy számoljon helyzete tényeivel. Minél racionálisabb a tevékenység, annál teljesebben veti alá magát ennek a kényszernek. Racionálisnak lenni annyi, mint gondolkodni; és annak, aki cselekedni akar, arról a helyzetről kell leginkább gondolkodnia, amelyben éppen van... A cselekedni készülő embernek [történésznek, politikusnak, államférfinak] a helyzet az ura, orákuluma, istene..."17 Akkor hát, még komolyabbra fordítva a szót, mi is a "helyzet"? Nézzük most meg közelebbről – Romsics és néhány múlt századi "evidencia" nyomán – ennek két-három újabb vetületét! Első lépésként vizsgáljunk meg négy (egy német, két francia és egy magyar) állásfoglalást – egyelőre kommentár nélkül –, szándékosan figyelmen kívül hagyva a megnyilatkozások időbeli sorrendjét: 1. Hitler – tudjuk meg Romsicstól – "részben élelmiszer-tartalékai és hadereje, de még inkább központi fekvése miatt Magyarországhoz [...] a végsőkig ragaszkodott." Egy alkalommal,
1944. július végén köntörfalazás nélkül ki is jelentette: "teljesen érdektelenül szemlélné a magyarországi viszonyokat, ha azok Magyarország periferikus fekvése miatt nem érintenék Németország érdekeit [...] Magyarország esetében azonban más a helyzet (az én kiemelésem – B-K. B.) Az ott esetleg bekövetkezhető katasztrófa egyben az egész Balkán katasztrófáját jelentené."(Romsics, 232. o.) 2. III. Napóleon (valamikor 1859 és 1861 vége között): "Én a Duna folytában egész Montenegróig lakó népek között csak a Magyar és Szerb iránt vagyok Sympathiával, de sokszor kérdem magamtól, ha nem volna könnyebb Mihály alatt egy erős harczias déli Szláviát alakítani, mint nem tudom én ki alatt egy Magyar Királyságot."18 3. Kossuth Lajos – Louis Napoleon fönti véleménye ismeretében – 1862. január 18-án: "Páris reám azon hatást teszi hogy a Magyarnak (alkuvási tendentiai miatt) sem határozottságában [sic!] sem (a nemzetiségi viszályok miatt) erejében nem bíznak – ’s azért Europa keletén nem mireánk hanem inkább más nemzetiségekre alapítják számvetésüket. Ez oldalról egyedüli reményem a Herczeg [Jerőme Napoleon, a császár unokafivére] szilárd jó akarata, ki nem fog soha olly combinatiokat gyámolítani, melyek a Magyar érdekekkel összhangzásba [sic!] nem hozhatók, ámbár – fúj riadót Kossuth vitathatatlan politikai érzéke és veszélyérzete – megütköztem azon mit nem rég egy barátunknak mondott: J`en suis bien faché pour la Hongrie, mais que voulez vous? On ne peut pas changer la Geographie?" (az én kiemelésem B-K. B.) [Nagyon sajnálom Magyarországot, de mit akarnak Önök? Elvégre nem változtathatjuk meg a Földrajzot?]19 Szóval, bármilyen pongyola felületességgel futnánk is át a fönti, oly különböző jellemű, hatalmú és helyzetű politikusok szemszögéből fogant gondolatokat, egy dolog mindenképpen szembe szökik, s noha közismert, nem lehet elégszer hangsúlyozni: ez pedig a magyarul beszélő emberek által (is) benépesített "[közép]nagytér" – a Kárpát-dunai medence – geopolitikai érzékenysége. Immár csaknem függetlenül attól, hogy "átrendezték"-e már vagy csupán annak lehetőségét, eshetőségét, esedékességét, esetleges következményeit (a "helyzetből" származó előnyöket és hátrányokat) latolgatják (Louis és Jerome Napoleon, valamint Hitler), illetve – magyar részről – megpróbálják azt racionálisan felfogni, megelőzni, és, ha még lehetséges, kivédeni (Kossuth). Ebben az összefüggésben tüstént más megvilágításba kerülnek Kossuth, Klapka, Teleki, Szemere és társaik 1850-es, 60-as évekbeli erőfeszítései, és kivált Kossuth elhíresült "Dunakonföderációs Tervezete", amelynek születési körülményeiről a magyar történetírás igen sok részletet felderített már,20 ám mintha mégsem mindig lennénk tudatában annak, hogy az eredetileg tárgyalási, egyezkedési háttér-anyag céljából szövegezett dokumentum éppen a francia "titkos diplomácia", azaz, a jelek szerint maga III. Napóleon kifejezett kívánságára, sőt talán nyomására21 (is) keletkezett... Kísértetiesen emlékeztetve, a történelmi ismétléskényszer jegyében egy cirka 130 évvel későbbi s 1996. szeptember 16-án a temesvári román-magyar "alapszerződéssel" zárult (?) eseménysorra, amelyet – idézzük csak föl nyugodtan – akkor is a francia vezetés karolt fel leginkább (Romsics, 366–367. o.). Sőt, az Edouard Balladur-féle Pacte de Stabilité, első "megközelítésben", adott esetben még bizonyos, konkrétan meg nem jelölt "apró határmódosításokat" ("des rectifications mineures de frontieres")22 sem tartott eleve elképzelhetetlennek... Ezzel persze sok újat nemigen mondtam, kivált Romsics könyvéhez képest nem, hiszen a Szent Istváni Magyarország geostratégiai sebezhetősége és szétszedésének megakadályozása "vörös fonálként" vonul végig a magyarok nagyjainak XIX–XX. századi írásain és
tevékenységén – Wesselényi Miklóstól Jászi Oszkárig. Van azonban a Romsics által feltárt dokumentumoknak (s az általam töredékesen citált "evidenciáknak") egy különös, járulékos eleme, valamiféle fura hordaléka is, amire mintha jóval kevesebb figyelem irányulna. Nevezetesen az a – főleg külső szemlélőkben – kialakuló, nehezen megfogható érzés, futó benyomás, igen-igen ellentmondásos, ám annál feszélyezőbb érzület – nyilván nem függetlenül a térség kényes geopolitikai helyzetétől –, miszerint a magyar társadalom állagával, szilárdságával, belső kohéziójával sincs minden egészen rendben. Bennem legalábbis, racionálisan alig magyarázhatóan, a liha, foszladozó, viseltes (kabát)szövet képzete derengett föl. Márpedig mint ahogy – legalábbis Karinthy szerint – "[bél]sárba nem lehet szöget verni", olyképpen a likacsos, molyrágta posztót sem lehet (a szakadás veszélye nélkül) átszabni vagy "újragombolni"... Vagyis nagyon is komolyan kell vennünk Kossuth 1862-es kényszeredett felismerését (t. i. "a Magyarok... erejében nem bíznak"), mert innen nyílegyenes út vezet az államrezon atyjának, Richelieu bíborosnak egyik nevezetes szentenciájához – "Az államvezetés [politizálás] ügyeiben gyakran azé a jog, akinek hatalma van, miközben a gyenge gyakran csak nagy nehézségek árán kerülheti el, hogy a világ elítélje"23 –, aztán tovább – Trianonhoz. Valahogy olyanformán, mint már 1867-ben maga Kossuth jövendölte: "A fenyegetőleg közelgő óriás harcz [t. i. az I. világháború]... pedig... a [Habsburg]birodalmat szét fogja bomlasztani, de ... úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlással mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell, hanem mint préda, melylyel a győztesek rendelkezendenek."24 Majd – de ez már tényleg Romsics "asztala" – megpróbálják valahogy darabjaiból újból összerakni, másképpen elrendezni, valamiféle szilárd formába önteni, legalábbis – a történész gyönyörűségére – a legkülönfélébb "evidenciákba" foglalják s elgondolják, mit lehet, vagy mit lehetne kezdeni vele... Hosszúra nyúlt recenzióm elején, Romsics történetírói teljesítményét mintegy megelőlegezve, azt írtam, hogy a maga elé kitűzött célt "maradéktalanul és szenvtelenül" elvégezte. Most viszont úgy érzem, hogy megállapításom némi magyarázatra szorul. A "maradéktalanul" természetesen erősen szubjektív kategória, mindössze annyit akartam vele mondani, hogy engem meggyőzött, nem maradt bennem hiányérzet. A "szenvtelen" szó használata azonban bővebb magyarázatot igényel: hiszen nem azt akartam kifejezni, hogy a szerző érzelemmentesen, jéghideg távolságtartással – akár ha a lepkegyűjtő a kollekciójába került ismeretlen pompás példányt – vizsgálja a tárgyát, inkább azt a hűvös racionalitást igyekeztem érzékeltetni, amely a kitartó munkával elsajátított történelmi gondolkodás ismérve, amelynek, mondja Colligwood, leglényegibb tulajdonsága "az a mód, ahogyan a történész tudata a mai nap tudataként felfogja azt a folyamatot, amelynek révén a múltbeli szellemi fejlődés eredményeképpen ő maga is létrejött".25 Vagyis azt, hogy ki ő, miért olyan, amilyen, mire képes, s mi dolga van a világon.26 Azt, hogy Romsicstól nem idegen az efféle okfejtés, ellenkezőleg: munkáját, annak eredményét és saját személyét egyaránt nagyfokú elvonatkoztatással szemléli, az alábbi – egy másik műve előszavából származó – passzussal szeretném bizonyítani, halkan hozzátéve még, hogy jelen tanulmánykötetére is érvényesnek tartom, sőt akár egyfajta "ars poetica[historicá]"-nak is felfogható: "A szerkesztő tudatában van annak, hogy mindaz, amiről ez a könyv szól, nem lezárt történelem [...] az okmányok egyike-másika akár ma is íródhatna. Ez a körülmény sem lehet azonban ok a hallgatásra, a múlt be nem vallására. A történelmet és a történelem döntéseit el kell tudnunk viselnünk – nekünk magyaroknak és szomszédainknak egyaránt. A történész kötelessége ezzel kapcsolatban semmi más, mint
ennek feltárása és bemutatása. S ha ennek során érzékeny és fájó pontokat is érint, az nem az ő bűne, hanem [a] Történelem műve..."27 Ezzel az önvallomással felérő emelkedett mondattal akár le is zárhatnám Romsics legújabb könyvével kapcsolatos "szabad – jóllehet némileg rendszerezni remélt – ötleteim jegyzékét". Ám ez esetben nem szembesíthetném a szerzőt a döntően általa, az ő történészi munkája révén számomra, számunkra, lehetséges olvasói számára érzékletesebbé, kézzelfoghatóbbá, elgondolhatóbbá vált "helyzettel", s úgyszintén reflektálatlanul maradnának egy másik – jóval sikamlósabb – rokon területre, a politológiába átnyúló "pesszimista jóslatai" (Romsics, 9. o.) is. De előbb adjuk át a szót a historikusnak, foglalja össze ő maga véleményét. Idézem tehát: "Az ország [t. i. Hungária] geográfiai fekvése [helyzete], amely a [Németországgal való] gazdasági kapcsolatok szorosabbá válása idején [vagyis a 30-as évek második felében] egyértelmű előnyt jelentett, a háború [II. világháború] végére ily módon súlyos plusz véráldozatokkal járó és további anyagi károkat okozó hátránnyá vált. A nemzetiszocialista Mitteleuropa romjainak eltakarítása ezért Budapesten és Magyarországon csak alig néhány héttel kezdődhetett korábban, mint Berlinben és Németországban. A magyarországi kommunisták ezt a körülményt 1944 végétől évtizedeken át arra használták fel, hogy az országra és a népére az "utolsó csatlós" igaztalan bélyegét süssék [...] Ma [1990–1992 között!] viszont – megfordítva az előjeleket – sokan azt hiszik, hogy ugyanebből a tényből [t. i. a földrajzi "helyzetből"], továbbá a német egység létrejöttében játszott katalizátori szerepünkből olyan előnyök származnak, amelyek különleges helyet biztosítanak Magyarország számára a jövő – egyelőre bizonytalan körvonalú – Mitteleuropájában..." A passzus történelmi részéhez nincs sok hozzáfűzni valóm, mondhatni "önmagáért beszél". Egyik mozzanata mégis szemet szúrt nekem, nevezetesen az a tény, hogy emlékezetem szerint Romsics a kötetbe foglalt egyetlen tanulmányát sem fejezte be ilyen élesen fogalmazott mondatokkal, amelyeken kétszeresen is – oda-vissza – átüt a magyar (értelmiségi) társadalmat gyakorlatilag szinte Trianon óta megosztó – a magyar fejlődés "kétágú" (nemesi-dzsentri– paraszti, [ennélfogva] "népi", illetve a végső soron szintén a XIX. századi köznemesi liberalizmusban gyökerező, de számos elemében dinamikusabb, nyugatiasabb, városiasabb s így picit "urbánusabb") – polgáriasulásának-polgárosodásának latens (és 1989–1990 óta sajnos pártpolitikailag is értelmezhető) disszonanciáira visszavezethető (kis magyar) PROVINCIALIZMUS-tól való félelem. Vagyis a nyugati (német) politikai gondolkodást "evidencia"-szinten – így fölülről, illúziók nélkül – ismerő történész aggodalma a mindenkori magyar politikai osztályok önszemléletének, önképének s ezért helyzetértékelésének hiányosságaitól.28 Talán emiatt is "szól ki" – önmagához is kissé következetlenül (hiszen ezt a kétségbevonhatatlan jogát csupán a "történész publicista énjének termékeire", azaz a kötet cikkeire vonatkoztatta a bevezetőben! [8–9. o.]) – már ebből a tanulmányból, amikor ekképpen zárja fejtegetését: "A jelen és a jövő kérdéseiben járatlan múltkutatóként tanulmányunkat egyforma tisztelettel ajánljuk – mindkét tábor figyelmébe". (Romsics, 233. o.) Ezzel az enyhén didaktikus megnyilatkozással azonban mégis feladja a leckét recenzensének, hiszen ha gyaníthatjuk is, mit ért "táborok"-on, az már igencsak homályban marad, mit gondolt Romsics Ignác: az ún. vezető értelmiségiek köréből kinek volt késztetése, ideje, türelme magvas tanulmányok vagy vaskos dokumentum-kötetek studírozására a "rendszerváltás-rendszerváltoztatás" első két (s hatalompolitikailag talán legkritikusabb) évében? Vagy esetleg neves politikusokra célzott, netán (vélhetően) a magafajta "filoszból" botcsinálta politikussá s egyéb "államigazgatási szakemberré" átvedlett hajdani pályatársai jutottak eszébe? Akiket az "igazi profik" valójában sohasem fogadtak el egyenrangú
partnernek, mégha – taktikából, megalkuvásból, helyezkedésből, ám mindenképpen időlegesen – sokáig (az "erőviszonyok" tisztázódásáig) úgy is tettek? Akárhogy álljon is a dolog, biztosíthatom Romsicsot, hogy (tisztelet a kivételnek) politikusok – "profik" és "ejtőernyősök" egyaránt – maximum jelentéseket olvasnak! Azt is csak akkor, ha azok: 1. elkészülnek, 2. időben elküldik őket, 3. ha az – a "rendszerváltozás" természetéből adódóan zömmel "régi emberekből" álló – apparátus hatékonyan és ésszerűen "teríti" őket, 4. ha bizonyos terjedelmi korlátokat (mondjuk a kritikus négy paginát!) nem haladják meg, 5. ha valamelyik "kisfőnök" nem süllyeszti el őket (esetleg csupán hanyagságból) hivatali fiókjában, 6. ha a kabinetfőnök odateszi őket a miniszter asztalára, 7. ha a kávét behozó titkárnő nem takarja le őket a tálcával, 8. ha az állandó utaztatástól túlterhelt, holtfáradt fődiplomata (mégis) fölfigyel értelmiségi módon (elméleti igénnyel) "kódolt" üzenetére (amire azért szerencsére szintén akadt példa) stb. stb. És akkor még nem is beszéltünk a tartalomról, formáról és stílusról, és végképp nem érintettük a bármily zseniális terv politikai akarattá válása közötti időbeli távolságot, ami, optimális esetben is, több évtized... (Ám mindezek elemzése külön esettanulmányt igényelne!) Summa summarum: tapasztalataim szerint az intellektuális jellegű, elvont (netán történeti) "okoskodás" még akkor sem "jut át", ha – mint ahogy ez ténykérdés – a miniszterelnök, a külügyminiszter, annak helyettese, az elemző osztály vezetője stb. kivétel nélkül (volt) történész! Azon egyszerű oknál fogva, hogy az adminisztratív hierarchia lépcsőin elhelyezkedve megszűnnek értelmiségieknek lenni. És még ez a jobbik eset, mert ha régi hivatásuk normái, beidegződései, értékrendje ("éthosza") szerint viselkednek, nemcsak nevetségessé válnak (ami gyakran megesett velük), de a "gépezet" működőképességét is veszélyeztetik. És akkor még mindig nem esett szó a mélyebb, strukturális, mentalitásbeli, legitimációs s egyéb akár szociológiailag is értelmezhető burkolt, ám bármelyik pillanatban kirobbanható ellentétekről. Egy szónak is száz a vége: elmélyülten gondolkozó entellektüelnek nincs sok keresnivalója adminisztratív jellegű, hierarchikusan szervezett "államigazgatási" intézményben, s ha mégis odakerül, elemzései, okfejtései a legszerencsésebb esetben is jobbára csupán a szóban forgó műintézmények irattárait, archívumait gyarapíthatják (ha csak "le nem selejtezik" őket), s pusztán eljövendő korok "evidenciáiként" jöhetnek számításba... Ez lett a sorsa – Romsics művéhez visszakanyarodva – Summer Welles amerikai külügyi államtitkár 1944-es próféciájának is, amelyet, búcsúzóul, egyfajta mementóként, még ide másolok Romsics könyvéből: "Kelet-Európa népeinek meg kell adni a lehetőséget, hogy legalább azt az életszínvonalat elérjék, amelyet a modern civilizáció minimumnak tart. Az elmúlt 25 év tapasztalata világosan megmutatta, hogy ezt a célt mindaddig nem lehet elérni, amíg a kelet-európai nemzetek gazdasága széttöredezett, s amíg az elmúlt negyedszázadban alkalmazott gazdaságpolitika folytatódik... magasabb életszínvonal nélkül ezek a nagy térségek továbbra is elsődleges veszélyforrást fognak jelenteni a világ rendjére és békéjére."29 (Romsics, 243– 244. o.) Azaz – Romsics Ignác és Erich Maria Remarque után szabadon – Im Osten nichts Neues30 – Keleten a helyzet változatlan. Nem szabad azonban belenyugodni, hogy ez az idők végezetéig így is maradjon... Jegyzetek 1 Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. A recenzió szerzője a XIX. századi francia–magyar–román kapcsolatok s ezen belül főleg a magyar és román nemzetté válás és azok összefüggésének kutatója, így – a tanulmányok és cikkek Romániával, a románokkal kapcsolatos betétein kívül –
szakemberként legfeljebb az első számú tanulmányhoz és a cikkek többségéhez szólhat hozzá, illetve csupán általánosabb, impresszív jellegű észrevételei lehetnek. Az a tény viszont, hogy 1990. október 25. és 1995. június 15. között a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségén teljesített diplomáciai szolgálatot s esetenként olyan típusú elemzések készítése is feladatai közé tartozott, amelyeket francia, brit és amerikai "szakértő"-elődei – igaz, egy korábbi történelmi korszakban – írtak, esetleg képessé teheti, hogy Romsics politológiai természetű, a jelenre és a közeljövőre vonatkozó "prognózisairól" is véleményt formálhasson. 2 Tapié, Victor-L.[ucien]: Autour d`une tentative d`alliance entre la France et l`Autriche, 1867–1870, Wien– Köln–Graz, 1971. 10. o. 3 L. részletesen Jacques Bainville [de l’Académie Française]: Les conséquences politiques de la paix, Paris [Fayard], 1920, 2. kiad. 1939, és újabban nem csekély távolságtartó önkritikával, Pierre Béhar: L`Autriche– Hongrie idée d`avenir. Permanences géopolitiques de l`Europe centrale et balkanique, Paris, Édition Desjonquéres, 1991, 8. o., 142–144. o. 4 Vö. Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Bp., 1982; uő.: Gróf Bethlen István politikai pályája, 1901–1921. Bp., 1987; uő.: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp., 1991; Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. (szerk. Romsics I.), Gödöllő, 1992. 5 Robin G. Collingwood brit történelemfilozófus nyomán, t. i. a bármilyen és bármiféle indítékú történelmi vizsgálódás alapanyagát, nélkülözhetetlen elemét jelentő "forrás" értelmében, amennyiben – ugyancsak az angol tudóst követve – elfogadjuk, hogy a történész az "evidenciákból" kiindulva jut el a múltra vonatkozó következtetéseihez. "Evidencia minden – mondja a brit gondolkodó –, amit a történész evidenciaként fel tud használni [...] egy teleírt lapot, egy elhangzó megnyilatkozást [...] a számára létező dolgok közül egy sincs, amit ne tudna felhasználni evidenciaként valamilyen kérdésben, ha helyesen kérdezi. A történeti tudás gyarapodása [...] abból áll – folytatja gondolatmenetét Collingwood –, hogy [a historikusok] rájönnek miként lehetne evidenciaként felhasználni az észlelt tények egyik vagy másik fajtáját, amit addig [...] feleslegesnek gondoltak." Feltéve, ha igaz amaz állítása, miszerint "A gondolatok története [...] minden történelem", vagyis a történetírás végső soron nem lehet egyéb, mint "a múltbeli gondolatok felelevenítése a történész elméjében". (Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. ford. Orthmayer Imre, Bp., 1987, 58–59., 275–276., 309–310., 344. o.) 6 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980, 89. o. 7 Romsics I.: Helyünk és sorsunk..., 43., 44., 56., 61., 69., 102., 114., 134., 140., 144–145., 151., 165., 264., 268., 274., 276., 296., 320. o. 8 Romsics, i. m. 19., 146., 153., 221. o. 9 Kiss L., i. m. 89. o. 10 Mindmáig legteljesebben l. Makkai László: Magyar–román közös múlt. Bp., 1948; 1989. 11 Vö.: Lazðr Sðineanu: Dicþionar universal al limbei române. 6. kiad., Craiova, é. n., 52. o. 12 Tamás L.: Rómaiak, románok és Oláhok Dácia Trajanában. Bp., 1935. Nem is beszélve a "régiekről", mint pl. Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett BÁNSÁG külön történelme. I–II. köt., Pest, 1867, Emich Gusztáv tulajdona. 13 Szász Z.: A románok története. Bp., é. n. 14 Romsics, i. m. 143. o. 15 L. részletesebben Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Bp., 1993, 194–195., 344. o. Az elképzelés első feldolgozását l. Béla Borsi-Kálmán: Contours d`une tentative d`accord hungaro–roumain en 1868–1869, in: Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn. Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. I., Dr. Dr. Rudolf Trofenik, München, 1987, 177–199. o. 16 L. Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Pðcurariu Románok és magyarok a történelem sodrában című esszékötetéhez, in: Borsi-Kálmán B.: Kihívás és eretnekség. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996. 49. o. 17 R. G. Collingwood: i.m. 383. o. 18 Kossuth Lajos – Vukovics Sebő Urnak, San Francesco d`Albaro Genua mellett, Február 15 k. 1862. ["igen bizalmas"], OL., R 216, 1. cs. 1. t., közölte Borsi-Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román– magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században. Kriterion, Bukarest – Balassi, Budapest, 1995, 169–190. o. Az idézett paszszus a 174. oldalon található. 19 Kossuth Lajos – Klapka Györgynek, S. Francesco d`Albaro, Január 18. k. 1862, OL., R. 295, 8. d. 22. t. 20 Vö. Kovács Endre: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Bp., 1967, 402–419. o.; Szabad György: Kossuth politikai pályája. Bp., 1977, 173., 183–188. o.; Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Bp., 1984, 194–215. o.; Borsi-Kálmán B.: Együtt vagy külön utakon. Bp., 1984, 115., 127–134. o.; Uő.: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. Bp., 1993, 119–123. o. 21 Erre látszik utalni az alábbi két levélrészlet: 1. "[...] mondja ön, hogy tőllem magamtól tudja hogy a Császár [III. Napóleon] is mindig csak a programmot kérdi, dehogy tudja, dehogy kérdi: – Ismeri azt a Császár 3 év óta minden detailjokban, nem azt kérdi hát ő hogy mi a programmunk, hanem hogy mennyire mentünk a Nemzetiségekkeli alkuban egyezkedésben [Kossuth kiemelései] `s ajánlja hogy siessünk ezzel...", (Kossuth
Lajos – Helfy Ignácznak, S. Francesco d`Albaro, Mart: 28. 1862, OL., R. 65, 1. cs. 1. t., közölte Borsi-Kálmán B.: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Bukarest – Budapest, 1995, 190–194. o. Az idézett részt l. a 193. lapon.) 2. "[Az oriensi complicatio imminens] crisis előestéjén, az, kinek segítségére vagyunk szorulva így szóllott: az ön magyarjai otthon haszontalan emberek, professzoros jogi disquisitiokkal idegesítik azokat, kikkel statusférfiakul egyezkedni kellene. Ha Horvát or. Szerviával [sic!], Roumaniával egyetértésre nem jövünk, én önöknek segítséget nem adhatok [Kossuth kiemelései]. Tovább nem várhatunk, nem habozhatunk. Én magam veszem kezembe az alkukisérletet, de adjon ön neve tekintélyével basist rea a Comfederationalis eszme alapján, melyet ön maga indicált 1851..." (Kivonat Kossuth Vukovics Sebőhöz intézett 1862. júl. 7-i leveléből (Xeroxmásolat, 2. fol.), a levelet Pál Lajos találta meg, teljes szövege az ő birtokában van, a passzust is az ő hozzájárulásával közlöm, és ehelyütt mondok köszönetet neki önzetlen szakmai és baráti segítségéért.) 22 L. Aide memoire. Objet: Projet de Pacte sur la stabilité en Europe. Az idézett szövegrész "kontextusa": A – La consolidation des frontieres. La Conférence préparatoire ne pourra pas se contenter de réaffirmer solennellement l` inviolabilité des frontieres en Europe. Elle devra déboucher sur la conclusion d`accords de bon voisinage fondés notamment sur le respect des droits des minorités, des lors que la violation de ces droits risque d`entraîner des complications internationales. Sans prendre part a priori, on ne peut exclure que ces accords conduisent a des rectifications mineurs de frontieres, dont l`intengibilité serait ensuite consacrée par la Conference. Les Etats participant a la Conférence se porterairent ainsi collectivement garants de ces accords bilatéraux". 23 Richelieu, Armand Jean du Plessis: Politikai végrendelet, Albert Soboul nyomán idézi Henry Kissinger: Diplomácia. Bp., 1996, 56. o., majd még hozzáteszi: "Olyan irányelv ez, amelyet ritkán cáfoltak meg az azóta eltelt századok." 24 Kossuth Lajos iratai. Hetedik kötet. Történelmi tanulmányok. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz, Bp., 1900, 340. o. 25 Collingwood, i. m. 226. o. 26 Collingwood, i. m. 59. o. 27 Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának titkos iratai. Szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Romsics Ignác, Gödöllő, 1992, 10–11. o. 28 Talán mert saját tapasztalataiból maga is leszűrte azt, amit Collingwood így fogalmazott: ..."ha [a történész, politikus, államférfi] figyelmen kívül hagyja is a helyzetet, a helyzet nem fogja figyelmen kívül hagyni őt. Nem tartozik azok közé az istenek közé, akik nem torolják meg a [rajtuk esett] sértést..." (R. G. Collingwood, i. m. 384. o.) 29 Romsics "jóslatainak" méltatása helyett – a szükséges (történelmi) távlat híján, ám a legeslegújabb albán "fejlemények" fényében – mindössze az alábbi passzus rögzítésére szorítkozom: "nagy valószínűséggel prognosztizálható – mondja az immár politológussá átvedlett Romsics (legalábbis a "történész publicista énje") egyik újabb keletű hírlapi cikkének végén (igaz, egy részben más gondolatmenetet lezárva) –, hogy mindaddig, amíg erre – t. i. "a kisebbségi kérdés határrevízió nélküli rendezésére" szervezett, összehangolt nagyhatalmi nyomással (S. Welles feledésbe merült szentenciájának figyelembevételével) – nem kerül sor, az etnikai ellentétek száma és intenzitása Közép-és Kelet-Európában nem csökkenni, hanem nőni fog, s ez éppen azt teszi kockára, ami mindannyiunk számára az egyik legfőbb cél és érték: a stabilitást és a békét". L. bővebben Romsics Ignác: Az etnikai ellentétek okai Közép-Európában. Magyar Nemzet, 1996. szeptember 3., 10. o. 130 Vö.: Erich Maria Remarque: Im Westen nichts Neues (1929).
