Romsics Ignác
Jaj Jaj a legyőzötteknek! legyő legy őzötteknek! zö ötteknek! ötteknek! Négy magyar forrás az 1944–45-ös szovjet Vörös Hadseregről A Horthy-korszakkal és különösen annak utolsó hónapjaival kapcsolatos viták az elmúlt években ismét felerŒsödtek. 2014-ben elsŒsorban a holokauszt és Magyarország 1944-es német megszállásának 70. évfordulója, valamint ezek mellett a keleti fronton megszálló feladatokat ellátó magyar honvédség kegyetlenségeit bemutató dokumentumkötet megjelenése szolgáltatott alkalmat az eltérŒ vélemények ütköztetésére. Úgy látszik, hogy 2015-ben a szovjet hadsereg 1944–45-ös tevékenységét ábrázoló, L. Balogh Béni által szerkesztett dokumentumkötet reprezentativitásának vitatásával folytatódik a történet- és emlékezetpolitikai diskurzus. A munkával az elektronikus és az írott sajtóban máris többen foglalkoztak, s az ismertetések sorozata nyilván folytatódik. Az alábbi négy dokumentum közlésével ehhez a vitához kívánunk további alapanyagot nyújtani. Bár mindegyik megjelent már, meggyŒzŒdésünk, hogy együttes közlésük érdemben segítheti a megalapozott véleményalkotást.
a
négy szerző közül Márai Sándort (1900–1989) kell legkevésbé bemutatni. Jól ismert, hogy a Horthykorszak olyan elfogadott és ünnepelt polgári írója volt, aki a rendszerrel, különösen annak végóráival szemben kritikus véleményének is többször hangot adott. A közölt részlet Föld, föld!.. című, drámai erejű visszaemlékezéséből való, amely az 1940-es évek Magyarországával foglalkozik, és 1972-ben jelent meg először Torontóban. A szerző korabeli feljegyzésein ala-
puló, sodró erejű munka nagy erénye, hogy nem életidegen eszmefuttatásokból, hanem személyes élményekkel hitelesített, szociográfiai értékű beszámolók esszéfüzéreiből áll. A második írás szerzője Csonka Mihály (1875–1964) 70 holdas kiskunhalasi tanyás gazda, aki az első világháborúban orosz hadifogságba esett, és ott kicsit oroszul is megtanult. A második világháború utáni fejlemények romba döntötték élete munkáját: az 1950-es tagosítás so-
Egy nép, amely már nagyon régen élt szolgasorban, mintha e pillanatban is tudta volna, hogy sorsa nem változott: a régi urak elmentek, az új urak megérkeztek, és ő marad szolga, mint azelőtt. 48
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
rán tanyáját és földjeinek nagyobb részét egyaránt elvették. Kulákká minősítve mindazt elszenvedte, amit akkortájt a magyar birtokos parasztság egésze is elszenvedni kényszerült. Ezekben az években írta „élete regényét”, amely 2009-ben jelent meg kötetbe szerkesztve. A közölt részlet ebből származik. Szabó István – a harmadik szövegrészlet szerzője – 1924-ben született Nádudvaron. A szegényparaszti közegből, amelyben életét kezdte, az 1945 utáni változások lendítették ki. 1951-ben belépett a helyi Vörös Csillag Tsz-be, amelynek rövidesen elnökévé választották. A későbbiekben egyike lett a nagyüzemi gazdálkodás „szocialista hőseinek”, s mint ilyen az országos politikában is egyre fontosabb szerepeket kapott. Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál és Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek. A rendszerváltás óta visszavonultan él Nádudvaron. A közölt részletet 2012-ben megjelent emlékezéseiből emeltük ki. A negyedik dokumentum szerzője a történelem névtelen szereplője. Annyit tudunk róla, amennyit Vorosilov marsallnak írott 1945-ös levelében elárul magáról: szociáldemokrata beállítottságú és minden valószínűség szerint zsidó származású budapesti munkás a vészkorszak üldözöttje volt. A négy szemelvény tehát különböző időben keletkezett, és szerzőik más-más szociális csoporthoz tartoztak. A szovjet hadsereggel kapcsolatos élményeik ennek ellenére nagymértékben összecsengenek. Az L. Balogh Béni által szerkesztett kötethez hasonlóan az ő emlékeik is amellett tanúskodnak, hogy a szovjet Vörös Hadsereg katonái – függetlenül attól, hogy egészében felszabadítóknak vagy megszállóknak, esetleg mindkettőnek tekintjük-e őket – a magyar polgári lakossággal szemben igen sok esetben nem egy reguláris fegyveres erő tagjaitól elvárható módon, hanem zabolátlan és erőszakos ösztönlények módjára viselkedtek.
MÁRAI SÁNDOR:
A „szabadulás” élménye
A
z első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz, jellegzetesen szláv arc, széles pofacsontokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjetcsillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal, nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lovagolt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte: – Ki vagy? Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerítettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most – érthetőbben, tagolva a szót – ezt mondottam: „Pisztatyel.” Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, pirospozsgás arca megvilágosodott a mosolytól. – Harasso – mondta. – Idzis domo. Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott, és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten, és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig falu, félig nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bujdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orrukat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek. A Duna partján siettem végig, vissza az elhagyott házba. A Duna jégtáblákkal zajlott. Két nappal elébb a németek feltűnés nélkül, zörejtelenül kiürítették a községet és az egész környéket. Budapestet ezen a napon még nem zárták teljesen körül az oroszok, a Duna felső hajlatánál, Esztergom körül s aztán szemközt a folyó túlsó partján, a korszerű fegyverek minden változatával harcoltak: az orosz ágyúk, a Sztálin-orgonának nevezett, kü-
lönös és nagyon hatásos aknavetőszerű fegyverek éjjel és nappal ontották a tüzet. De a folyó jobb partján viszonylagosan csend volt. Néha kaptunk egy gránátot, néha szétrombolt a faluban egy házat valamelyik eltévedt repülőgép szórakozottságból vagy tévedésből ledobott bombája. Az oroszok már napok előtt megszállták a folyó közepén a szigetet. Láttuk őket a partról, amint mászkálnak a hóban, állásokat építenek – de karácsony másodnapján egyetlen szovjet járőr sem tévedt ide. Ezen a napon, reggel, híre járt, hogy egy orosz őrs – egy őrnagy vezetésével – néhány kilométerrel arrébb beköltözött a közeli kisváros szomszédságában egy volt diplomata házába. A falusiak úgy gondolták, okosabb, ha küldöttség megy a reguláris orosz katonaság elé – mákos és diós kaláccsal, pálinkával –, és megkérik az őrnagyot, küldjön hivatásos katonai járőrt a mi falunkba is, így talán el lehet kerülni az ácsorgó, harácsoló katonai bandák bántalmazásait. Az őrnagy megígérte, hogy estére átküld egy járőrt, és megparancsolta, szedjék össze a faluban a fegyvereket. Én is egy vadászpuskát vittem a községházára, amikor az első orosz katonával találkoztam. Cammogtam a hóban, a Duna partján. Már sötétedett. […] A sötétben zavartan köszöngető emberek egytől egyig a falu proletárjai közé tartoztak. Zavarukon érzett, hogy a nagy változás, a „történelmi pillanat” lelkükben nem idézte fel a „szabadulás” élményét. Egy nép, amely már nagyon régen élt szolgasorban, mintha e pillanatban is tudta volna, hogy sorsa nem változott: a régi urak elmentek, az új urak megérkeztek, és ő marad szolga, mint azelőtt. A helybeli suszter, aki régebben is titkos kommunista hírében állott, szuszogva sietett utánam, és indulatos, zavaros előadásba kezdett. A kövér ember kabát nélkül állott a nagy hidegben, és izgatottan magyarázta, hogy a bevonuló oroszok, amikor megpillantották őt a falu határán, ezt kiáltották: „Burzsuj, burzsuj!” – és lehúzták róla a bőrkabátot, amelyet éppen viselt, kezébe nyomtak kétszáz papírpengőt, a rémüldöző embert hátba veregették, aztán odébb lovagoltak. „Azt hitték, burzsuj vagyok” – magyarázta siránkozó hangon a kárvallott suszter –, „mert kövér vagyok és bőrkabátom volt. Kérem, én vártam őket…” Először hallottam ezt a csalódott hangot. […]
E
bben a pillanatban, a háborúnak ebben a szakaszában, nemcsak én gondoltam szorongó érdeklődéssel az oroszokra – egy „polgári” magyar író egy ma-
gyar falusi házban. Az angolok, a franciák, az amerikaiak is bizonytalan várakozással figyelték őket. Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt. Két héten át ötletszerűen, szórványosan jöttek, egyesével, kettesével. Legtöbbször kértek valamit: bort, ennivalót, néha csak egy pohár vizet. Az első szorongás múltával ezek a találkozások néha emberi hangon, igaz, kissé színészies és tanult hangon játszódtak le. Az üdvözlés, az érintkezés alapfogalmainak tisztázása után csak fogyatékos társalgási lehetőségek maradtak számunkra. A házban tartózkodott egy fiatal nő, aki Prágában végezte az egyetemet és folyékonyan beszélte a cseh idiómát. Ez a nő volt a tolmács, az oroszok nagyjából megértették. Éjjel és nappal benyitottak, csöngetés, kopogtatás nélkül. Az első napokban és éjjeleken néha meglepődtünk, amikor a legváratlanabb pillanatban ott állott ágyunk előtt vagy asztalunk mellett egy géppisztolyos orosz. De hamarosan megszoktuk ezt is. Legtöbbje rövid időn át maradt csak. Egyszer hárman érkeztek, két tisztféle, kapitánó és egy közlegény. A tiszt, mint ezt később megtanultuk, az orosz hadseregben az őrnagynál kezdődik: ezek már végeztek hadiiskolát, van tisztiszolgájuk, legtöbbje tudott egy keveset németül. De az őrnagy disztinkciója alatt a többcsillagos tisztfélék sem voltak igazi tisztek. Aztán voltak itt másféle rangok és felettesi, alantasi összefüggések, amelyeket idegen nehezen érthetett: volt a „politikai tiszt”, aki a Párt megbízásából ellenőrizte a hivatásos katonákat, de feltehető, hogy a „politikai tiszt”-nek is volt ellenőre a hadseregen belül. Néhány év előtt, a háború első idejében, olvastam egy Svájcban megjelent könyvet, melynek írója, Basseneff nevű orosz, iparkodott képet rajzolni a szovjet „népi hadsereg”ről. Erre az olvasmányra most visszaemlékeztem, de megtudtam, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, mint ezt az orosz katonai író rajzolta. Ez a három látogató például nyugati, katonai értelemben nehezen meghatározható rangosztályhoz tartozott. Fiatalok voltak – a közlegény mulya kocsis, a tisztfélék enyhén italosak. Déltájban érkeztek, és iparkodtam udvariasan, társadalmi modorban fogadni őket, mert már tapasztaltam, hogy ez a bánásmód szelídíti leghatásosabban orosz vendégeimet: kezet nyújtottam, mi lesz. A jó modor, a társadalmi vendéglátás külső formái néha előnyösen hatottak az oroszokra. LegtöbbRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
49
Ez a reménykedés az első időben nem volt egészen oktalan. A reguláris katonaság tisztjeivel és legényeivel – különösen, ha nem voltak italosok és magasabb katonai parancsnokság is volt a közelben – rendkívüli károsodás és tragikus baleset nélkül boldogultunk. ször nagy lármával érkeztek, „puská”-t és „Herrmann”-t, tehát németet kerestek, de az első udvarias szavak, vendéglátó mozdulatok után megjuhászodtak. Most is így történt: amikor felemeltem a pálinkáspoharat és egészségükre koccintottam, mindhárman egyszerre felállottak és pohárral kezükben, udvariasan viszonozták az üdvözlést. Aztán leültünk a búbos cserépkályha körül és – egészen úgy, mint egy hadgyakorlat alkalmával a beszállásoltak és a háziak – beszélgetni kezdettünk. Családtagjaim – feleségem, egy kisfiú, aki akkor a házban tartózkodott és a fiatal nő, aki tudott szláv nyelven – ott ültek a vendégek között. A helyzet különös volt és más, mint ahogyan a menekülők rémhírei után vártuk. Kezdettem reménykedni. Ez a reménykedés az első időben nem volt egészen oktalan. A reguláris katonaság tisztjeivel és legényeivel – különösen, ha nem voltak italosok és magasabb katonai parancsnokság is volt a közelben – rendkívüli károsodás és tragikus baleset nélkül boldogultunk. Kivételek, fosztogatók rögtön, az első napokban is akadtak, de ezek inkább esthomályban lopakodó, besurranó tolvajok voltak, akik fegyveresen érkeztek, órát, italt, kölnivizet követeltek, a zsákmánnyal rögtön odébb is inaltak. Szemmel láthatóan rossz volt a tolvajok lelkiismerete, mert féltek a helyszíni, felsőbb parancsnokság büntetésétől. De a reguláris katonák, különösen a tisztek, itt, a kis faluban, az első időben, néha megértően viselkedtek – másképp, mint a közeli nagyvárosban, ahol a szabad rablás és erőszakoskodás engedélyezett vállalkozás volt. Ez a három legény társadalmi modorban ült a búbos kályha körül. A kocsis teljesen hülye volt, de ő is iparkodott illedelmes lenni és láthatóan utánozta a kapitánók viselkedését. Elmondották, mivel foglalkoznak a polgári életben – egyik rajzoló volt –, és megkérdezték, mi a mesterségem? Ez volt első hosszabb beszélgetésem szovjet emberekkel, és megint tapasztalnom kellett, hogy az „író” varázsos fogalom az oroszok számára. A pillanatban, amikor azt mondottam, hogy író vagyok, olyan tisztelettel és figyelemmel
50
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
bámultak reám, mintha valamilyen kivételes lény lennék. Körülnéztek a szobámban, melynek szerény bútorzata – afféle bungalow-berendezés – igazán nem hatott előkelően (a ház nem volt enyém, nyolc hónap előtt barátok kérésére költöztem ide), és láthatóan megilletődtek mindattól, amit láttak. A fiatalabb kapitánó, a rajzoló, azt mondotta, nagyon örül, hogy megismerhetett, mert „ő szereti az ilyen embereket”, amilyen én vagyok. Aztán érdeklődtek, enyém-e a ház? Mikor megmondottam, hogy nem az enyém, lelkesen bizonygatni kezdették, milyen kitűnő soruk van a szovjet íróknak, erősítgették, hogy a Szovjetunióban már lenne házam, kertem, gépkocsim. Az idősebb túlságosan fellelkesedett és megkérdezte, nem akarok-e beköltözni a helység valamelyik díszesebb, úri házába, mert ő szívesen nekem ajándékozza azt a házat… Az ajánlatot nevetve elhárítottam. […] Mindez más volt, mint amit vártunk. Olyan tökéletesen más és meglepő, hogy gyanakodtam, mint aki eltévedt a sötétben és nem találja az útjelzést… Miféle emberek ezek? Mert kisvártatva átfutott a szomszéd villaházból egy szobaleány és elmesélte, hogy ugyanezek az orosz tisztek, akik elébb náluk ebédeltek, ebéd után kezet csókoltak a háziasszonynak, nyájasan elbúcsúztak, átjöttek hozzánk írót nézni, és amikor elmentek, az országútról visszaküldötték hozzájuk, a vendéglátókhoz, a géppisztolyos sofőrt, aki felszólította a háziurat, sürgősen adja át arany karkötőóráját. A kárvallott házigazda, aki ebéd közben gyanútlanul megőrizte és vendégei szeme láttára nézegette csuklóján az órát, riadtan erősítette meg később ezt a hírt. „De akkor miért csókoltak kezet a féleségemnek?…” – kérdezte tanácstalanul. Gyanítani kezdettük, hogy az oroszokban van valami meglepő. Néhány zsidó rejtőző, akik a faluban lappangták át a németek és a magyar nyilasok zsidóüldözésének hónapjait, most előmerészkedett: a közelben élt egy öreg ember családjával, gyógyszerész volt, jómódú polgár, aki megmenekült a nyilasok üldözése elől. De a család nőtagjai féltek az oroszoktól. Az első orosz látogató érkezésekor az öregúr – fehér szakálla
volt, tiszteletre méltó, pátriárka-jelenség – ünnepélyesen megállott az orosz előtt és kinyilatkoztatta, hogy ő zsidó. A jelenet, amely következett meglepő volt: a közlés hallatára az orosz elmosolyodott, leakasztotta nyakából a géppisztolyt, odalépett az öreghez, orosz szokás szerint szelíden – jobbról és balról – arcon csókolta. Azt mondotta, hogy ő is zsidó. Egy ideig némán, barátságosan szorongatta az öreg kezét. Aztán visszaakasztotta nyakába a géppisztolyt és felszólította az öregurat, egész háza népével álljon a sarokba és forduljanak, felemelt karral, a fal felé. Mikor az öreg nem érette rögtön a felszólítást, reárivallt, hogy tüstént engedelmeskedjenek, máskülönben agyonlő a szobában mindenkit. Az asszonyok és az öreg beálltak a szoba sarkába és a fal felé fordultak. Az orosz ezután lassan, kényelmesen kirabolta őket: szakember volt, egy falbontó betörő szakértelmével kopogtatta végig a kályhát, a falakat, minden fiókot kihúzott, megtalálta a család elrejtett ékszereit és összes készpénzüket, mintegy negyvenezer pengőt. Mindezt zsebre tette és elment.
A
bort úgy szimatolták, mint a vizslakutya a vadat. Puskatussal döngették végig a pincék padlatát – a boroshordókat a szőlősgazdák sok helyt elásták, de az oroszok már kitanulták a borkeresés fortélyait – és ahol kongott a padlat, gondosan ástak, amíg megtalálták a hordót. Az orosz támadás lendülete két arcvonalon is elakadt: amikor borvidékre értek a szovjet csapatok, csak üggyel-bajjal, új csapatok bevetése árán tudták őket tisztjeik továbbhajtani. Így történt a mátrai és balatoni borvidéken is. Minden cselekedetük ilyen kiszámíthatatlan volt. Megesett, hogy az orosz, aki egy délelőtt beállított, nyájasan beszélgetett a családtagokkal, érzelmesen mutogatta az otthoniak fényképét, megsimogatta a szobában tartózkodó gyermekek fejét és cukrot, almát adott nekik, távozás után ötletszerűen visszatért és – délután vagy késő este – kirabolta ugyanazt a családot, amellyel délelőtt összebarátkozott. Minthogy az emberek képzelőereje ezekben a napokban és azután is felcsigázottan működött, az oroszok viselkedéséről keringő történeteket természetesen nem mind hittem el, és most is csak azt írom fel, amit személyesen megéltem, vagy aminek megtörténtéről meggyőződtem. […] Kivételek szép számmal akadtak, de az első két hétben – hála a helységben megtelepedett felsőbb orosz katonai parancsnokság jelenlétének – nagy általánosságban boldogultam az orosz látogatókkal. A jó modor, valamilyen társadalmi hanglejtés legtöbbször megszelídítette őket: az előlegezett bizalomnak, aztán az elutasításnak, a felnőtt hangjának – ahogyan az idősebb beszél fiatal emberekkel –,
mindennek vegyüléke a legyőzött ember rezignált hanglejtésével: mindez néha hatott reájuk. Nem a szavak értelme – beszélni még tolmács segítségével is alig tudtam velük –, inkább csak a hanghordozás, modor, pillantás hatott reájuk. Néha fárasztó volt ez a szelídítés, mert éjjel-nappal jöttek, egyenként vagy kis csoportokban, gyalog és lovon. Akárhányszor megesett, hogy kimentem az előszobába és lovakat találtam ott, amint békésen nézelődtek, amíg gazdáik, a kozákok, a konyhában forgolódtak, italt vagy ennivalót kerestek. Az ember rugalmas élőlény, és hamarosan megtanultam, mint lehet kitessékelni a hívatlan vendégeket: egyszerre beszéltem, ugyanazon a hangon, a lovakhoz és a lovasokhoz, és az eredmény nemritkán az volt, hogy elmentek. Ilyen jelenetek után úgy éreztem magam, mint egy dompteur egy sikeresen végbevitt oroszlánjelenet után. De a valóságban nem oroszlánok és fenevadak voltak, hanem gyermekes és egyszerű emberek. S minthogy rendkívül sokféle emberi fajtából állott össze ez a hadsereg, reménytelennek látszott a megkülönböztetés, és felelőtlen volt az általánosítás, mely az „orosz” gyűjtőfogalom alá vonta mind az emberi tüneményt, amit e hetekben megismertünk. […]
G
yermekesek voltak, néha vadak, néha idegesek és szomorúak; s mindig kiszámíthatatlanok. […] Nemcsak a burzsuj élet kellékeit vették szemügyre; ez is érdekelte őket, de éppen így szemlélődtek, figyeltek a szegény emberek otthonaiban, és látszott, hogy amit tapasztalnak, nemcsak idegen számukra, hanem meghökkentő és meglepő is. Mi volt az a „más”? A „szovjet ember” volt, csakugyan, tehát egy újfajta, kitenyésztett, kondicionált emberi lény, aki a világot és embert már másféle látószögből érzékeli, szemléli? Vagy egyszerűen csak az orosz volt, aki, történelme során nem először, de most, úgy tetszett, minden következménnyel – kilépett eurázsiai otthonából, és megindult, kissé kóvályogva, gyanakodva, de nagyon kíváncsian a világ felé? … Nem tudtam felelni. Természetesen elvitték a malacot, a lisztet; de ez nem volt érdekes, nem is volt jellemző. Ebben az időben a kerékpárokat is elvitték az országúton… egy ideig karikáztak a járművel, aztán félredobták vagy másnak ajándékozták. Az órák gyűjtése iránt tanúsított előszeretet sem volt könnyen magyarázható. Mert az órákat csakugyan a gyűjtő szenvedélyével követelték: volt orosz, aki feltűrte kabátja ujját és büszkén húzta fel a frissiben elrablott trófeát négy-öt más, az alsókaron felcsatolt karóra mellé. Az első világháborúban ismertem néhány orosz hadifoglyot – tiszteket, parasztokat, munkásokat –, de egyik sem érdeklődött ilyen
szenvedélyesen az órák iránt. Mi történt itt, miért érdekelte az oroszokat ilyen szenvedélyesen az időgép? Visszaemlékeztem Spengler magyarázatára, aki nagy pesszimista művében bizonygatta, hogy a harmonikus, eleven kultúrák embereinek nincs érzékük a „rekord”, tehát a pillanatra kimért idő iránt: a kínaiak, görögök nagy időtávlatokban éreznek és gondolkoznak, az olimpikon, mint mértékegység, bizonysága ennek az időközönynek – amikor egy kultúra válságba jut, a civilizáció, tehát a hasznossági princípium egyféle pánikérzést vált ki az ilyen korszak embereinek lelkében, és akkor kezdődik az idő aggályos méricskélése… Lehet, hogy az oroszokban a Szovjet indusztrializációs kísérlete kiváltotta ezt az időérzéket? Nem tudtam felelni. Valószínűbb volt, hogy a Szovjetunióban nincs elégséges óragyár, a muzsik kedvet kapott ehhez a különös játékszerhez. Vagy, még egyszerűbben, az óra volt az értéktárgy, amelyet legkönnyebben lehetett csereberélni? Minthogy oroszokról beszélek, nem tudok határozottan válaszolni. Megjelenéseik, látogatásaik, eltűnéseik: minden ilyen érthetetlen, kiszámíthatatlan volt körülöttük. Napok múltak el, hogy egyetlen oroszt sem láttunk; aztán, váratlanul, tömegével érkeztek, átvonultak a falun, gépkocsikkal, de másképp is, szekeresen, kócosan, cigányosan. Nemcsak a trén vonult így, hanem a gyalogság is vitette magát a megszámlálhatatlan sok szekérben, elfeküdtek a szalmán, közlegények, tisztek, nőkatonák, még gyermekkatonák is, tizenkét-tizenhárom éves fiúk, szabályos katonai egyenruhákban, rangjelzéssel. Tábori papot nem láttam a csapatokban, de lehet, hogy csak én nem ismertem fel őket. A németek mindig úgy vonultak, gépesített osztagaikkal, mintha a Krupp-gyár kelt volna útra; még a gulyáságyúk csöve is úgy füstölgött, mintha ágyúcsövet alakítottak volna át erre a célra. Az oroszoknak volt mindenük, ami a hadviseléshez kellett, de ez a „minden” más volt – nem olyan gépies, szabályos… mintha egy óriás, félelmetes, titokzatos keleti vándor-
cirkusz kelt volna útra, a messzeségből, homályos távolból, a távoli Keletről, Oroszországból. Ez a vándorcirkusz a valóságban a földgolyó egyik legnagyobb katonai szerkezete volt. És akik vezették, idegen számára érthetetlenül, de kitűnően vezették: minden a helyén volt, a látszólagos összevisszaságban és rendetlenségben minden működött, mindenről idejében jelt adtak egymásnak a nagy gépezeten belül a titokzatos felügyelők és ellenőrök. Hírszerzésük, híradásuk, parancstovábbításuk, belső rendtartásuk összefüggéseit nem lehetett kitapintani. De látnivalón valamilyen nagyon régi rendszer szerint történt minden ebben a hadseregben; a Dzsingisz kánok, a tatárok, az Arany Horda hadviselésének tapasztalatai mutatkoztak meg a rendszerességben, ahogy felvonultak, odébbálltak, érkeztek, hidat vertek, sátort ütöttek és aztán rögtön eltűntek, valamilyen rejtélyes sípjelre. Az ősmagyarok és a hunok hadviselése lehetett ilyen, a szittya ősök lovagoltak így, nem kímélve az állatot, és minden négy kilométerre – így mondják a tudósok – állomáshely és pihent ló várta a lovasokat, akik a kipányvázott ló ütőerét késsel felszakították, homokórával mért rövid időn át vért ittak a ló testéből, aztán gyorsan bevarrták az állat sebét és odébb lovagoltak. A természethez is közelebb voltak ezek az orosz katonák, mint a nyugati hadak emberei: ahogy a régi mongol hadseregek vezetői holdjárás szerint állították fel a fehér és más színű lovakon nyargaló hadakat bizonyos keleti vagy északi támadó irányba – a jó ég tudja, miféle „áramvonalas” haditechnika volt ez évezredekkel elébb! –, úgy a mongolok e kései utódjai is tudni látszottak még valamit a természet segítő vagy akadályozó erejéről… Nehéz beszélni erről, mert nem tudom bizonyítani. De azokban a hónapokban, amikor éjjel-nappal, a legközvetlenebb bizalmasságban éltem velük, félreérthetetlenül tapasztaltam, észleltem ilyesmit. Ez mind a „más” volt… Ezenfelül agyafúrtak voltak, ravaszok, gúnyosan és kárörvendően csalafinták; örültek, ha
Az orosz ezután lassan, kényelmesen kirabolta őket: szakember volt, egy falbontó betörő szakértelmével kopogtatta végig a kályhát, a falakat, minden fiókot kihúzott, megtalálta a család elrejtett ékszereit és összes készpénzüket, mintegy negyvenezer pengőt. Mindezt zsebre tette és elment. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
51
becsaphattak bennünket, a „nyugatiakat”. Gyermekes örömmel teltek el, ha látták, hogy lépre mentünk. Sok orosszal volt dolgom akkor és néha később is, de egyetlenegyszer sem esett meg, hogy az orosz, aki kért valamit és komoly hangon ígérte, hogy visszaadja, amit kölcsönkért – szerszámot, könyvet, akármilyen értéktelen tárgyat –, megtartotta volna a szavát. És ha számon kértem rajtuk az ígéretet, boldogan, felszabadultan nevettek a szemem közé, mert íme, ők voltak az okosabbak és túljártak az eszemen! […]
A
falu, a környék ezekben a napokban két arcvonal közé szorult. Buda még nem esett el, nagy orosz erők zárták körül a fővárost, de nyugaton, Esztergom körül, a német hadvezetés ellentámadást indított és időlegesen visszafoglalta a prímási székvárost. Az orosz gyalogság, tüzérség átvonulása éjjel-nappal áradt a falun át. A sebesülteket nyitott teherautón vitték biztonságosabb helyekre, és ezek a sebesült, bepólyált fejű orosz harcosok különös közönnyel hevertek a teherautókra sebtiben felpányvázott matracok és dunyhák között. Az orosz mindig jó katona volt, különösen honvédő háborúban, és a Szovjetunió katonai nevelése ismerte és kihasználta az orosz katona bátorságát, helytálló természetét. Nem igaz, hogy „fanatikusan” harcoltak; óvatosan harcoltak, kímélték magukat, ha megsebesültek, mindenkihez segítségért fordultak; de harc közben – ezt többször láttam, közvetlen közelből – komoran, bátran, férfiasan megállották a helyüket. És ha életveszély fenyegette őket, szótlan közönnyel viselték el a veszedelmet. […] A két arcvonal között az orosz csapatok éjjel és nappal vonultak a helységen át. Nem múlt el éjszaka, hogy ne kért volna valaki nálunk is szállást. Ezek az alkalmi beszállásoltak reggelre legtöbbször tolvajlással fizettek; elvittek valamit, vánkost, cihát vagy dunyhát, valamilyen evőeszközt, de vittek ruhát is, cipőt, mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Nem voltak válogatósak, és egyáltalán nem firtatták, „burzsuj”e az, akit kifosztottak vagy ágrólszakadt szegény ember. Mintha nem is tudnának különböztetni „burzsuj” és „proli” között.
A három csatorna, melyeken át a magyar nemzeti vagyon nagy része ezekben az években elszivárgott a Szovjetunióba – a harcokat követő helyi zsákmányolás, aztán a jóvátétel és a potsdami határozat alapján „közös” német–magyar javakból a szovjeteknek juttatott gyárak, kisajátított iparvállalatok, ez volt a három csatorna –, azokban a hetekben még szervezetlen volt, csak a „zabra”, a zsákmányolás ipara működött tökéletesen… Mindent vittek, amit láttak. A szomszédos villaházat szemem láttára, fényes nappal ürítették ki; elvitték, teherautóra rakták a bútorokat, a berendezési tárgyakat, még a parkettát is felszedték és a Bergmann-csöveket is kiszakították a falakból; csak a könyveket hagyták a polcokon… A falu, a környék lakóhelyei hamarosan hangos, siránkozó panaszkodástól visszhangzottak. A parasztság mentette értékeit, ahogy tudta; elásták a búzát, a bort, a burgonyát, erdőbe rejtették a tehenet, a disznót, a lovat, bekormozták a lányok arcát, „stary babá”-nak, öregasszonynak álcázták, kendőzték a fiatalabb, szemrevaló személyeket, ahogy a fiatal férfiak ijedtükben szakállt növesztettek, „stary papá”-nak, öregembernek mutatták magukat, mert híre járt, hogy az oroszok összeszedik és elviszik a fiatalabb férfiakat. Ez a hír igaz volt – de nemcsak a fiatalokat vitték, hanem általánosan mindenkit, aki az útjukba került. Egyik ismerősöm, hatvanéves ember, félcipőben, házikabátban sietett át egy, ostrom után éppen felszabadult, budai utcán, amikor egy orosz barátságosan elhívta „egy kis munkára”; ez az ember, mint olyan sokan mások, Jekatyerinburgban ébredt fel, és csak évek múltával került haza. Az orosz hadvezetőség kiadta a parancsot, hogy a „felszabadított” területeken össze kell szedni bizonyos számú „megbízhatatlan” embert. Minthogy magyar hatóság, kivizsgálás még nem volt, az orosz végrehajtó közegek egyszerűen letartóztattak mindenkit, aki útjukba került: számukra az egész magyar társadalom „megbízhatatlan” volt. Ha aztán összefogták a „stuck”-ot – ez volt az orosz műszó –, ha együtt volt a szükséges emberi „darabszám”, amelyet egy-egy vidék-
A parasztság mentette értékeit, ahogy tudta; elásták a búzát, a bort, a burgonyát, erdőbe rejtették a tehenet, a disznót, a lovat, bekormozták a lányok arcát, „stary babá”-nak, öregasszonynak álcázták, kendőzték a fiatalabb, szemrevaló személyeket... 52
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
re kiróttak, az orosz hajtani kezdte áldozatait a legközelebbi gyűjtőtábor felé. Útközben többen megszöktek, s minthogy az orosz őr köteles volt a gyűjtőtáborban szám szerint leszállítani a „stuck”ot, a darabszámot: a hiányzó „holt lelkek” pótlására egyszerűen összefogott mindenkit, aki szembejött. Egy ismerősöm – zsidó származású fogorvos – a végzetes nyáron átküldötte tizennyolc esztendős fiát – harcolni – a szerb partizánokhoz. A fiú az oroszok kezére került, akik aztán egy romániai gyűjtőtáborba vitték. Hasztalan magyarázkodott, hogy ő „szövetséges”, az oroszok közönynyel hallgatták. A kétségbeesett szülők hiába szaladgáltak az orosz hatóságokhoz, a fiú csak akkor szabadult, amikor heveny tüdővész tüneteivel megbetegedett a táborban. A „galoppierende” tüdővészben agonizáló fiút aztán kiadták a szülőknek, és a gyerek néhány hét múltán meghalt. Az apa ebben az időben történetesen egy NKVD-tisztet kezelt és megkérdezte, nem tudják-e az orosz hatóságok, hogy egy zsidó fiú, aki a szerb partizánokkal együtt harcolt és így jutott az oroszok kezére, ebben az időben nem lehetett más, csak az oroszok szövetségese?… Az NKVD-tiszt nyugodtan bólintott és azt feledte, igen, az orosz hatóságok tudják ezt. De – mondotta – ilyen nagy szűrési vállalkozások alkalmával természetesen számolni kell bizonyos százalék tévedéssel… Az apa megkérdezte, orosz hivatalos becslés szerint hány százalék ez a „tévedés”? Huszonöt, felelte nyugodtan az orosz. A valóságban több volt. Ebben az időben – és aztán még sokáig – csak a jó szerencse mentett meg a hazai tájakon férfiembert attól, hogy elcipeljék az orosz kényszermunkatelepekre, ahol már akkor is több millió ember sínylődött. Ezek nagy tömege a háborút megelőző sztálini „tisztogatás” maradék áldozatai voltak; de a táborokat tömegével lepték el, a háborút követő katonai és polgári szelektálás során azok az áldozatok, akik „látták a Nyugatot”, és gyanúsak voltak, hogy kritikát és nosztalgiát hoztak haza a frontról vagy a nyugati hadifogolytáborokból… Később beszéltem magyar hadifoglyokkal, akik valahogyan visszajutottak az orosz szűrő-kényszermunkatáborokból hazai földre, és az egyéni beszámolók megerősítették mindazt, amit a nyugati jelentések néhány év múltán a nagy orosz fogolytelepekről – néha valóságos országrészek voltak ezek a rabszolgatelepek – közzéadtak. A kommunista hatalmi rendszer senkitől sem félt úgy, mint olyan kommunistáktól, akik látták Nyugaton, hogy van más, eredményesebb és gyorsabb társadalmi fejlődés is, mint a kommunizmus. Ezekben a napokban, egy januári reggelen, hozzánk is beállított egy tisztféle, két fegyveres orosz közlegénnyel, és „embert keresett, hogy munkára vigye”.
Fogalmam sem volt, igazában mit akar, és ezért nyugodtan feleltem, hogy nem megyek „munkára”, mert a testi munka nem az én feladatom. Nem védekeztem, nem mondogattam, hogy beteg vagyok, nem mentegetőztem, csak azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó testi munkát végezni. Álltunk a szoba közepén és néztük egymást, a három orosz és én. Talán éppen ez segített: ha vinnyogok, rejtőzöm, szánalmat kérek, valószínűleg elvisz… Így csak nézett a tisztféle – szúrós pillantású, ellenszenves, pecérképű ember volt –, sokáig nézett. Aztán szó nélkül elmentek. Nem tudom, mi történt azokban a pillanatokban… De néhány óra múltán megtudtam, hogy ez az őrjárat összeszedett a faluban, a szomszédos házakban is, minden épkézláb férfit; egy részüket csakugyan munkára vitték, a közeli szükséghíd építéséhez, sokat a román gyűjtőtáborokba, majd onnan a Szovjetunióba terelték őket. Beszéltem eggyel, aki három esztendő múltával érkezett haza; de tudok olyanról is, aki ott sínylődött, talán még ma is ott tengődik, ha él még. Később, amikor megtudtam a valóságot, néha visszaemlékeztem erre a különös pillanatra. A parasztság rögtön, első pillanattól tudta a leckét, melyet a helyzet feladott. Mintha a mohácsi vészt követő idő, a török hódoltság százötven esztendejének emlékei elevenen éltek volna a nép öntudatában. A paraszt tudta, hogy a keleti hódító ellen egy módon lehet csak védekezni: erővel, vermeléssel, rejtőzéssel. A harácsoló, rabló, nőket és fiúkat gyalázó és elcipelő török elől a kétségbeesésbe és anarchikus életérzésbe menekülő magyar nép a százötven éves szerencsétlenségből megőrzött idegreflexeket, melyek nem változtak, amikor a szerencsétlenség új formában köszöntött be. A németek előzően másképp, intézményesen raboltak; az oroszok intézményesen és egyénien is fosztogattak. A „zsákmány” igazi értékét nem lehetett megállapítani. Emlékeztem az első malacra, melyet szemem láttára vitt el a szomszédos fuvarostól egy orosz. A gazda sápadtan, vértelen szájjal nézett a malacot cipelő orosz után. Később ez a malac meghízott. Jó étvágyú állat volt, és amikor etetni kezdették mindazzal, amit Finnországból, Lengyelországból, a balti államokból, Kelet-Németországból, Magyarországból. Romániából, Bulgáriából, Ausztria keleti tartományából összeszedtek és „zsákmány” formájában a vályúba öntöttek az oroszok: a malac olyan óriásira hízott, mint soha még disznó a történelemben. Jámbor lelkek hihették csak, hogy az oroszok hajlandók lesznek önszántukból, valamilyen több milliárdos amerikai kölcsön ellenében lemondani erről a hizlalási lehetőségről. Éveken és éveken át, uszályon, tengelyen, vasúton hordták el ezekből a gazdag országokból a búzát, a vasat,
Mintha a mohácsi vészt követő idő, a török hódoltság százötven esztendejének emlékei elevenen éltek volna a nép öntudatában. A paraszt tudta, hogy a keleti hódító ellen egy módon lehet csak védekezni: erővel, vermeléssel, rejtőzéssel. a szenet, az olajat, a zsírt és közbül az emberi erőt is: a német szakembereket, a balti munkásokat. A malac, melyet szemem előtt vitt el e napokban az orosz, gyönyörűen gömbölyödött ezekben az években. Mindez kezdődött a falusi ólakban, vermekben a „zsákmány”-nyal; aztán folytatták a fogoly országok szikrázóan megvilágított miniszteri termeiben, amikor – fényképészek jelenlétében – a szovjet kereskedelmi megbízottak aláírták a fogoly államokkal kötött „jóvátételi” és „kereskedelmi” megállapodásokat. Kevés példa van az újkori történelemben, amely hasonló lenne ehhez az intézményesített és állandósított sarcoláshoz. A nép védekezett, ahogy tudott. A rendszer fosztogató különítményei könyörtelenül kutattak az országban – nem volt más menekvés előlük, csak a rejtőzés és dugdosás. Később a lélekidomárok a magyar társadalom szemére vetették, hogy nincs „bűntudata” az elmúlt rendszerek, a nácik és magyar segítőtársaik embertelenségei, az ukrán és orosz falvakban elkövetett kegyetlenségek és rablások miatt. Ez a „bűntudat” valóban halvány fénnyel pislákolt csak a lelkekben, mert a népek soha nem hajlamosak a bűntudatra, ez csak az egyén vizsgája lehet… De ha volt is valamilyen rossz lelkiismeret a múlt miatt a magyar társadalomban: az oroszok fellépése és viselkedése kioltotta a lelkekben a bűntudat halvány derengését is. Az oroszok nem törődtek azzal, ho gyan fogadja őket a lakosság: a rendszer csak a kézzelfogható eredményekkel törődött, tehát a disznóval, az olajjal, a vassal, a szénnel, az „emberanyaggal”, amelyet megragadott. Ez a gátlástalanság – később, a világpolitikában is ez volt az orosz magatartás jellegzetessége – egyik nagy fegyverük és erejük. A demokratikus országokban a vezetők mindig kénytelenek kímélni a közvéleményt. Az orosz totalitárius rendszer saját közvéleményével sem törődik, miért kímélte volna a leigázott népek érzékenységét? Mikor először láttam, amint egy orosz elvitt egy szegény magyar paraszttól egy malacot – és aztán később, amikor mindenki látta, hogyan hízik meg ez a malac a megsarcolt népek
vagyonából –, gondolni kellett arra, vajon felmerült-e a jaltai és más találkozókon a nyugati államférfiak tudatában ez a lehetőség? A disznó, amit az orosz elvitt, legendásan meghízott. És az étvágya nem csökkent. A parasztok elmentek a tehénnel az erdőbe, elvermelték a krumplit, elrejtették az asszonyokat, pontosan úgy, mint a török időben. Ezenfelül hamarosan észrevették, hogy a legtöbb orosz nemcsak kapzsi és harácsoló martalóc, hanem korrupt is: tehát trafikálni kezdettek velük. Az orosz elvitte a lovakat, de másnap új karaván érkezett, zsákmányolt lovak ezreit hajtották pálinkára szomjas muszkák, és a parasztok egy liter pálinkáért – ez volt az ára – vásároltak egy másik lovat. Esztendő múltán olyan emberek is lovas kocsin jártak, akiknek régebben soha nem telt ilyen járműre. Az elrabolt malac nagyon fájt – sok ember könnyebben mond le eszményeiről, mint erről a malacról –, de a környékbeli asszonyok, mihelyst a hadi helyzet megengedte, elvándoroltak, gyalogosan, távoli megyékbe, és a hátukon hoztak haza egy-egy sivítozó süldőt. A szívósságnak, a történelmi tapasztaltságnak olyan példáit láttam ebben az időben, amit nem lehet feledni. De, fogcsikorgatva – az első időben, amikor az oroszok fosztogattak – megvallották az emberek, hogy mindez keserves, néha tragikus, de „jaj a legyőzötteknek”… Túl kell élni, mondogattuk. Az orosz egy napon elmegy, a jóvátételt megfizetjük, kezdünk valami újat, ha lehet, jobbat, emberségesebbet… Amikor a nép megértette, hogy az idegen hatalom nemcsak anyagi javakat zsákmányol, hanem emberi jogokat is, bekövetkezett a hihetetlen: egy nép elment az öngyilkosság meredélyének határára, a forradalomba, puszta öklével ment tankok és géppisztolyok ellen, mert megértette, hogy az emberségét, a szellemét, a jellemét, a személyiségét akarják elpusztítani. Erre akkor, 1945ben, a ködös januári hetekben, nem gondolt senki. Az oroszok sem. • Márai Sándor: Föld, föld! … Emlékezések. Budapest, 2000, Helikon Kiadó, 13–51. o. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
53
CSONKA MIHÁLY:
A „felszabadítók”
Ú
gy harmadnap múlva kimentem megint a tanyára széjjelnézni, hogy ott mi van. Az út, amely a tanyánk felé vezetett, végig tele volt orosszal; egész rajvonalszerűen mentek. Én oda se néztem neki. Mentem a magam módja szerint. Volt, aki megszólított, hogy hová, sztári? Mondom, kinézek a családjaimhoz. Karasó, mondták. Némelyik gyufát kért vagy dohányt. Amint kiérek, látom ám, hogy a géppuskát éppen a mezsgyénken állították fel. Ott is volt valami hat katona. Bemegyek a tanyába, hát, ott már valami öten ültek a ház előtt lévő asztalnál, és ettek. Egy héttel előbb szüreteltünk, úgyhogy a bor még nem volt jó, forrásban volt. De mivel óborunk nem volt, ebből a forrásban lévő mustból hozott nekik a fiam. Mikor megkóstolták, előbb fintorogtak tőle, de mivel nem volt más, ez is jó lett. Kérdezték tőlem, mert némelyikkel tudtam egy keveset beszélni, hogy máshol tudok-e jó bort? Mutattam nekik arra jó távol, ahol volt egy jó nagy szőlőtelep, nézzék meg ott, ott szokott lenni. Ők azonban azt mondták, hogy messze van. Így aztán a mi forrásban lévő három hektó mustunk hamarosan elfogyott, mert jöttek ám aztán hármasával, négyesével, ki csajkával, ki vödörrel. A hordó hamarosan kiürült. De kenyér, szalonna és méz is jó volt nekik. Mindig éhesen jöttek. Utóbb már mondták a családjaim nekik, hogy menjenek máshová is. Mentek is, meg is találták a messzire lévő szőlőtelepet. Azután onnan hordták a jó borokat. Akkor már ők kínálták meg az én családjaimat, akiknek inni kellett velük. Mivel várták az utánpótlást, az oroszok nem mentek tovább, csak nyolc nap múlva. Estefelé visszajöttem haza, a városba. Elnéztem ezeket az orosz katonákat, akiknek alig volt felszerelésük. Rossz, kopott nyári ruha és rossz, kopott lábbeli volt rajtuk, de derékszíj és patrontáska már nem kellett. A zsebben tartották a patront, a vállon a puska vagy géppisztoly, és kész. Nem úgy, mint a mi katonáink, akik úgy meg vol-
tak rakva sok jó felszereléssel, mint a szamár. Néhány alig bírta cipelni. És kérem, én itt a mi földünkön láttam elhányva pokrócot, köpenyt, vassisakot és tudom is én, még mit. Hát kell ez? Óh, dehogy kell! Láttuk az oroszoktól, hogy felesleges holmi nem kell. Később aztán az oroszok is jól felruházkodtak a magyarok által elhagyott ruhákból. Sőt a civilek közül is mennyien, akiknek nem volt jó ruhája. Az oroszok mindent megnéztek és kinyitottak, azok előtt aztán nem volt zárt ajtó! Meglepték a várost, megnéztek minden nagyobb épületet, sőt el is szállásolták magukat, ahol nekik tetszett. Jutott belőlük mindenhová, mert többen jöttek, mint gondoltuk. Sóstó fürdőre is befészkelték magukat. Az egész épületeket elfoglalták, a fürdőkabinokkal együtt, jóllehet a fürdőkádakat nem is igen használták fürdésre. De mégis, hogy ne legyenek a helyükön, kiszedték őket, és aki látta, azt mondja, hogy inkább olyan orosz módra gulyást főztek benne, mert többnyire öntöttvasból voltak, csak pár volt cinből. Volt ott csempézett kád is néhány, de azokat sem használták fürdésre. Ha jó idő volt, inkább a szabad vízben fürödtek. Az épületek ajtajait, ablakaikat kiszedték, és talán föl is tüzelték, no. Mikor aztán itt hagytak csapot, papot, és elmentek Halasról, akkor neki ment a demokrácia embere, és amit az oroszok itt hagytak, elintézték emezek. Bementek a református gimnáziumba is, ámbár nekik való ott nem igen volt. Viszont mivel tárva, nyitva hagytak mindent, az ment be, aki akart. Be is mentek sokan olyanok, akiknek valamire szükségük volt. Ki mit tudott, azt vitt. Így tehát jól ki lett ürítve az épület. A múzeumi tárgyakat is vitték, csak az üres szekrények maradtak. Az én repülőm is eltűnt; elvitte valaki vagy összetörte – nem derült ki. Pedig érdeklődtem utána, de nem tudott róla senki. Oda lett a hiába készített munkám. Így aztán nem tudom bizonyítani, hogy valaha én is foglalkoztam a repülés problémájával.
Az oroszok mindent megnéztek és kinyitottak, azok előtt aztán nem volt zárt ajtó! Meglepték a várost, megnéztek minden nagyobb épületet, sőt el is szállásolták magukat, ahol nekik tetszett. Jutott belőlük mindenhová... 54
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A csipkeházra ugyancsak kíváncsiak voltak. No, nem a hírnevéért, hanem hogy mit találnak ott? Kinyitották az ajtókat, és ami tetszett nekik, azt elvitték. Igaz, hogy a régiség nem érdekelte őket, úgyhogy abból nem is vittek. Hanem aztán, amikor a nép megtudta, hogy szabad az út, tárva, nyitva az ajtók, ő is látogatni kezdte a csipkeházat minden hívás nélkül. Ki is fosztották úgy, hogy csak az üres szobák maradtak. Volt, nincs. Még szerencse, hogy 1944 őszén, mikor az oroszok már Halas város kapuit kezdték döngetni, Czirok Laci öcsém, a halasi református pap, Ván Benő és néhány tanár a csipkeházból, de inkább a gimnáziumból több régi tárgyat iparkodtak megmenteni. Hogy szét ne hordják, szét ne szórják őket. Egyedül talán a könyvtárat nem érintették a fosztogatások. A könyvek nem érdekelték a nagyközönséget. Idővel aztán bent a városban ment minden a maga módja szerint, mint máskor. Néha bezörgettek az oroszok szállást kérni, mert házakhoz is be voltak osztva. Nálunk is volt egy kapitány a pucerjával, de csak aludni, az élelmezése máshol történt. Odajött egyszer egy őrnagy (Major) is, aki jól beszélt magyarul. Azt mondta, hogy ő nem orosz, hanem arab. Igen értelmes, intelligens volt. A kapitány nagy derék ember volt, az őrnagy nem nagy, de zömök. Egy este a kapitányt részegen vezették haza, az őrnagy és a tisztiszolga lenyomták az ágyba, és elaludt. Egy nap, amikor nem voltak otthon, jött egy másik kapitány. Mondta, adjunk neki egy tyúkot. Mit csináljunk? Adtunk neki. Fizetett érte három rubelt, úgyhogy meg volt fizetve rendesen. Este mikor hazajöttek, mondom a kapitánynak, hogy egy másik kapitány járt itt, és tyúkot követelt. Én persze nem panaszképpen mondtam, de ő úgy vélte. Mindjárt hozatott a szolgájával valahonnan egy fazék bort, és inni kellett. Ő maga nem ivott, csak én meg a szolgája. Egyszer aztán valamit mondott a legényének, aki elment, mi meg lefeküdlefeküd tünk. Persze külön szobába, mi a bels belsőbe, belső őbe, a kapitány az utcaiba. Egyszer halljuk ám, hogy jön a tisztiszolga, de kacsahápogást is hallunk. Kimegyek megnézni, hogy mi van, hát a tisztiszolga mindkét kezében egy-egy kacsa a nyakánál fogva. őle. ő le. – Mi ez, Sándor? – kérdem tőle. – Pissz, ne, tedd el! – mondja. Előbb nem akartam, de ő hozta aztán őket az ólba. Mondta, hogy holnap vágja le a feleségem, és együk meg mi. Le is vágta a feleségem, de mi nem ettünk belőle. A kapitánynak vitte be a feleségem, aki egy kicsit evett belőle, de azt mondta, hogy mi is együnk. De mi csak nem ettünk. Másnap aztán, amikor elmentek, elpakolta nekik a feleségem. Először nem akarták elvinni, de végül a Sándor mégis elvitte. Más városba mentek. Már benne voltunk a télben, de csak jöttek, mentek az orosz katonák keresz-
tül Halason. Hozzánk sűrűn jöttek, mivel közel voltunk a köves úthoz. Hol autóval, hol kocsival érkeztek, de csak éjjelre, nappal nem jöttek. Mindig késő este érkeztek, ilyenkor főzni kellett nekik valamit. Néha húst is hoztak magukkal. Egyszer estefelé hatan érkeztek autóval. Jó nagy udvarunk van, amit igen szerettek, mert könnyen megfordult az autójuk. Mikor beálltak, ledobtak három nagy döglött ludat. Valahol megfogták, és megfojtották őket. Mondják aztán a feleségemnek, hogy kopassza, és főzze meg őket. A feleségem előbb szabadkozott, hogy ő már öreg, de ők csak biztatták, nem baj mama, csak szaporán! A feleségem aztán átlépett az első szomszédba, hogy jönne át a szomszédasszony segíteni. Át is jött, így ketten megpucolták a három ludat. Majd a feleségem feltette őket a tűzre, hadd főjenek. Jó pár óráig főttek, az oroszok pedig már alig várták. Váltig mondták, hogy jó lesz már. De a ludak nyilván túl vének lehettek, mert a húsuk nem akart puhulni. Ők közben ittak, és engem is itattak, mert hoztak magukkal bort is a benzintartályban. Egyszer aztán nem győzték tovább várni a húsfővést, mondták, jó lesz már. De biz’ annak még főni kellett volna. Mindegy, kitálalta nekik a feleségem. Ették, és nagyon ízlett nekik, pedig jó erős paprikás volt. De nem bánták, mert éhesek voltak. Pedig kevés ette meg, ha erős volt, de ezek ették. Mi is együnk, mondták, mert maradt a lábosban. Mi aztán egy másik asztalnál úgy tettünk, mintha mi is ennénk a lúdhúst, pedig dehogy! A feleségem töpörtőt hozott, mert a szomszédasszony és mi nem bírtunk enni az ő lúdhúsukból. Ők aztán jól belaktak, és a maradékra azt mondták, hogy jó lesz reggelre. És tényleg, reggel megint főtt egy darabig, és most már jobb is lehetett. Elfogyasztották, és mentek tovább. Máskor megint jöttek öten, szintén autóval, és hoztak magukkal 80 darab tojást. Lepakoltak, behozták a jó kosár
Mindig zséna, barisnya kellett volna. Igen kanosak voltak a fiataljai, mindig bújkálni kellett a szegény nőknek. tojást, és no mama, mondták a feleségemnek, süssön rántottát negyven tojásból. Ők is hoztak magukkal bort, és míg a rántotta elkészült, leültek az asztalhoz, és itták a bort. De nemcsak a bort, hanem a nyers tojást is kenyér nélkül. Negyven tojást ittak meg addig, amíg a rántotta elkészült. Úgyhogy abból már nem is sokat fogyasztottak, hiszen nyolc tojást ittak meg nyersen fejenként. A rántottát reggel ették meg kenyér nélkül. Azután ezek is elmentek. Ritka este volt, hogy ne lett volna nálunk belőlük. Máskor megint jöttek két hatalmas amerikai teherautóval. Ezek hatan voltak. Jó fél marhát hoztak magukkal, amelyben belső rész is volt. Ők maguk mindjárt elkezdték aprítani a húst, a feleségemnek itt nem kellett segíteni. Egy jó lábossal főztek, de ezt is maguk. De még jól meg sem főtt, máris enni kezdték. Kínáltak minket is, de mondtuk, hogy mi már megvacsoráztunk, ami igaz is volt. A bort elfogadtuk, mert azt is hoztak. Máskor megint jöttek valami heten. Ezek két kocsival és négy lóval voltak. A lovakat bekötötték az istálóba, ők meg bejöttek hozzánk. No, mama, mondják mindjárt a feleségemnek, főzz krumplit, persze a miénkből. A szomszédasszony megint átjött segíteni. Mindig átjött, ha látta, hogy vendégek vannak. Őhozzájuk sohasem mentek. Persze a mi házunk sarokház volt nagy udvarral, ezért akadtak meg mindig nálunk. Amikor kész volt a krumplipaprikás, ezek is ettek, ittak. Bort nekünk is kellett inni. Este, amikor lefeküdtünk, kettő a belső szobában, a többi a konyhában, a díványon, a padon és a kőre terített szalmán helyezkedett el. Reggel ettek szalonnát és kenyeret, és
megint ittak. Engem valósággal le akartak itatni, muszáj volt mindegyikkel koccintani. Már tényleg úgy voltam, hogy be vagyok rúgva, de csak igyak, csak igyak! Néhány aztán hol ki, hol be a belső szobába. Vigyáztak is az asszonyok, hogy nehogy elemeljenek valamit. De mindjárt nem vették észre a hiányt. Mikor elmentek, akkor néztünk széjjel. Az ágyat úgy hagyták, amint kikeltek belőle. Nézi a feleségem az ágyat, hát csupa baracklekvár. Nézi aztán a szekrény tetejét, ahol a lekvárosüvegeket tartotta, hát egy sincs a hat literes üvegből. Egyet összetörtek, és azt bedugták az ágyba, ami így jól össze lett kenve lekvárral. Nézzük aztán a kamrát, mert oda tették a bort, amit hoztak, olyan jó 100 literes hordóban. Itt meg csupa tócsa volt minden, mert ügyetlenül öntötték a hordóból a fazékba. Olyan húsz kilóra való nullás lisztünket elvitték zsákostól. Viszont ott hagytak egy jó gyapjúpokrócot, és egy másik, ugyancsak olyan falvédő forma szövött jó dolgot. Azt valószínűleg tévedésből hagyták itt. Így aztán majdnem egálok lettünk; nem nagyon csalódott egyikünk sem. Mi a városon valahogy megvoltunk, de a tanyaiak bizony nem voltak kellemes helyzetben. Különösen a fiatal menyecskék és lányok, ezeket bizony zaklatták eleget. Ki voltak éhezve a nőhiány miatt; kemény volt a farkuk, nem bírtak vele, különösen, ha itták a sok jó bort is. Mindig zséna, barisnya kellett volna. Igen kanosak voltak a fiataljai, mindig bujkálni kellett a szegény nőknek. • Csonka Mihály élete és világképe. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2009, Osiris Kiadó, 262–267. 267. o.
74∞& £ ∞ § £ ™ SZABÓ ISTVÁN:
„Új világ születik”
A
front 1944 őszére ért el bennünket. Tőlünk keletre, Hajdúszoboszlón túl, a 4-es út két oldalán zajlott a debreceni tankcsata, a második világháború egyik legnagyobb páncélosütközete. Ennek a széle kapott el bennünket. Magában a faluban nagyobb harcok nem folytak, de a határban igen. Amikor a front elvonult, 24 kilőtt tankot és páncélautót számláltunk össze a környéken. A községben is maradt 4-5 megbénult harckocsi, de eze-
ket a németek robbantották fel, amikor vonultak vissza. A részleteket nem ismerem, mert amikor nagyon ágyúztak, az udvar végében kialakított légvédelmi bunkerben húztam meg magam. Ez egy kezdetleges valami, lényegében egy gödör volt, kukoricacsutkával lefedve. Ilyent minden udvarban kellett ásni. Ez persze semmi ellen sem védett meg, úgyhogy az emberek többsége inkább kihúzódott a környékbeli tanyákra. A legnehezebb na-
vészel pokat János bátyámék is odakint vészelmarad ték át; a Nagytót utcai házban én maradtam egyedül. Az oroszok október első vasárnapján jelentek meg először a faluban. Német katonákba akkor még nem ütköztek, csak német egyenruhát viselő ukrán vlaszovistákba. Ők őrizték a kabai út mentén kialakított nagy német olajraktárt, ahonnan a páncélosok az üzemanyagot vételezték. No, ez a 14 nyomorult ukrán, mert annyian voltak, bemenekült a faluba. Közel hozzánk rátaláltak a csődörösistállóra, ahová a kancákat hordtuk fedeztetni. A vlaszovisták itt húzták meg magukat, de hiába, az oroszok gyorsan megtalálták őket. Egy hadnagy, aki a parancsnokuk volt, minden RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
55
Ezek zabráltak is, és erőszakoskodtak is. Ha olyan nőt láttak, akire rá lehetett mászni, hát nem sokat teketóriáztak… teketória nélkül lelövette őket. Majd összeszedték a használható lovakat. Tőlünk is elvitték az utolsó kettőt, és hagytak a helyükbe két girhes gebét. A kivégzéseket én nem láttam, de utóbb mégis részese lettem a dolognak. Szerdára virradóra ugyanis visszajöttek a németek, éspedig rengetegen. Másnap szóltak nekem és még néhány környékbelinek, akik a szemük elé kerültek, hogy van itt 14 német halott, el kellene őket temetni. Azok között, akiket összeszedtek, én voltam a legfiatalabb, a többiek mind idősebbek. Kerestünk gyorsan két szekeret, és arra felpakoltuk, majd kivittük őket a határba. Szörnyű látványt nyújtottak. Vasárnap délután lőtték őket agyon, mi pedig csütörtökön temettük el őket, és az idő még elég meleg volt. Már beköpte őket a légy, a szemeikben pondrók mászkáltak. Szóval, borzasztó egy jelenet volt. Velük temettünk el három oroszt is, akiket vagy a németek, vagy még a vlaszovisták lőttek le menekülés közben. Így aztán közös sírba került a 14 ukrán és a 3 orosz. Valamennyit egy nagy gödörbe hánytuk, és vastag földréteggel fedtük be szegényeket. Még ma is meg tudnám mutatni, hogy hol nyugszanak. A társaim közül már senki sem él. A németek közel egy hétig tartózkodtak a faluban. A legmodernebb technikával érkeztek. Páncélkocsik, autók, gyorstüzelő fegyverek stb. A mi udvarunkra is beszállásolta magát néhány. Harcolni jártak megállás nélkül, velünk nem törődtek. Mintha ott sem lettünk volna. Né hány órás pihenőjük alatt megmosakodtak szappannal, megborotválkoztak, megfőzték és megették a baromfit, amit találtak, majd indultak újra a tűzvonalba. Egy hét múltán aztán pillanatok alatt eltűntek, menekültek a bekerítés elől. A visszavonulás során mintegy 30 vagy még több orosz katonát lőttek le. Őket a katolikus templom udvarában temették el. Ezt azért tudom, mert az ütközet közel hozzánk, a balmazújvárosi úton történt.
A fegyelmezett, jól felszerelt és jól öltözött németek után a Vörös Hadsereg borzasztó látványt nyújtott. Igaz, az oroszok is rendelkeztek modern fegyverekkel – Katyusákkal, T–34-es tankokkal –, de nem ez volt a jellemző. A többség gyalogosan, lovon és szekéren érkezett, szedett-vedett öltözékben. Egyikük nyereg helyett ágyból lopott párnát szíjazott a lovára, és azon ült. Mások koporsószerű, hosszú derekú szekéren zötykölődtek, amelyet kicsiny mokány lovak húztak. A szekerek oldalát Sztálin hatalmas arcképe díszítette. Szóval, ez egy teljesen más világ volt. Úgy néztek ki, mint egy rongyos gárda. De jöttek minden oldalról – huri, huri, huri! –, és mentek tovább, mint a vihar. Ha megálltak, mind azt hajtogatta, és mutogatta a térképen, hogy Csisza, Csisza. Vagyis a Tiszát keresték. Mi feltartott kézzel fogadtuk őket, nehogy lelőjenek bennünket, mert egy-egy géppisztolysorozatot jókedvükből is megeresztettek. Kérdésükre kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy a Tisza légvonalban 40, az utat követve pedig 60 kilométerre található. Én is be voltam ijedve, de a szomszédunk, az orosz szabómester még inkább. Attól félt, hogy habozás nélkül lelövik. Ez végül nem következett be. Bár később valóban letartóztatták, és néhány napig a gyógyszertár pincéjében tartották bezárva, végül hazaengedték, és egy ideig tolmácsként használták. Legvégül ettől is megszabadult, és élt tovább Nádudvaron, míg meg nem halt. Ezzel az első hullámmal nem volt semmi baj, dacára annak, hogy a kabai úton, mert Kaba felől jöttek, két parancsnoki kocsi, mivel a németek az utat aláaknázták, felrobbant, és meghalt mindenki. Köztük egy női tiszt is. Szóval ők nem raboltak, nem erőszakoskodtak. Ez a banda nem állt meg, ez ment tovább, mint a szélvész. Nem így a második hullám, amely pár nap múltán érkezett, és akiket itt táboroztattak. Ezek zabráltak is, és erőszakoskodtak is. Ha olyan nőt lát-
Jó csizma volt, igazi disznóbőrből […], amikor az egyik orosz ezt meglátta, azonnal lehúzatta velem, és odalökte nekem a magáét. […] Alig múlt el fél óra, egy másik orosz meg ezt a csizmát húzta le a lábamról, és odaadta a magáét... 56
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tak, akire rá lehetett mászni, hát nem sokat teketóriáztak… Elég sokat megerőszakoltak, ezt pontosan tudtuk. Maguk a lányok és az asszonyok is elmondták. De hát mit tehettek volna, szegények? Az én családomat szerencsére nem bántották, csak az én csizmámat tulajdonították el. Jó csizma volt, igazi disznóbőrből, amit nemrégen szereztem jegyre. Mert akkor már jegyrendszer volt. No, kérem szépen, amikor az egyik orosz ezt meglátta, azonnal lehúzatta velem, és odalökte nekem a magáét. Az enyémet meg felhúzta, és nagy peckesen elment. Alig múlt el fél óra, egy másik orosz meg ezt a csizmát húzta le a lábamról, és odaadta a magáét, amely még rosszabb volt. No, így szabadultam én fel, és így szabadultam meg a csizmámtól is alig egy, de lehet, hogy fél óra alatt. Pontosan már nem emlékszem, de biztos, hogy rövid időn belül. Órám nem volt, azt nem tudták elvinni. Élelmiszerük, utánpótlásuk nem volt, ették, amit még találtak: tyúkot, kacsát, élés disznót, marhát és így tovább. A mi éléskamránkat is megdézsmálták. Bejöttek a ttet megették, lakásba, és az összes befőttet Elő El őbb belebelemegitták. Volt vagy 50 üveggel. Előbb szúrtak az üvegbe, majd megkóstoltatták velem a tartalmát, és mikor látták, hogy nincs semmi bajom, akkor nekiestek, és felfalták mind. Bántani nem bántottak, de mindent tönkretettek. A híres hortobágyi gulyák ugyancsak a háború martalékává váltak. Egy részüket már a németek elhajtották. Ami maradt, azt megették az oroszok vagy befogták őket a környékbeli parasztok. Akadt itt ennivaló még 1944ben is. Ebben az évben a termés is nagyon jó volt. A búzának egy része lett csak elcsépelve, mert már nem akadt ember, aki a gép mellé állhatott volna. A kukorica nagy részét tavasszal törtük le, mert korábban nem lehetett; a takarmányrépa meg ott fagyott meg a földeken. Front volt, senki sem merte kockáztatni az életét. Ennek ellenére jó évet zártunk; a tanyákon rengeteg baromfi megmaradt. Az orosz támadás a Tiszánál elakadt. Ebből kifolyólag az a tartalék, amely Nádudvaron vert tanyát, napokra itt ragadt. A tiszai átkelés előkészítéséből egyébként nekem is ki kellett venni a részem. Lőszert szállíttattak velem és néhány társammal. Hadra fogható ló akkor már nemigen akadt a faluban, csak olyan sovány gebék, mint amilyeneket nekünk is adtak a két szép kancánk helyett. Néhány ökröt azonban összeszedtek valahonnan, és hozzájuk szekereket. Összesen hét ökrösszekeret rakattak meg velünk lőszerrel. Egyre kb. négy-öt mázsa fért. Ezekkel indultunk el Tiszafüredre. Két lovas kozák kísért bennünket a Hortobágyon keresztül, mert nem a kövesúton mentünk. Két napig tartott az út! Két nap alatt érkeztünk meg Tiszafüredre ezekkel az ökrökkel. A falu szélén, egy erdőben pakoltuk le a rakományt. A két kozák
eltűnt, az ökröket elhajtották. Tanakodtunk, hogy most mit is tegyünk? Hazaindulni nem mertünk, mert féltünk, hogy lelőnek bennünket. Tudtunk róla, hogy azokat a kötegyáni leventéket, akik megszöktek, és a Hortobágyon át jöttek hazafelé, mind egy szálig lelőtték. Nem akartunk így járni. Addig tébláboltunk, amíg befogtak bennünket dolgozni. Nem na gyon bántuk, mert ez legalább valami védelmet jelentett. Én másodmagammal egy olyan parasztháznak a kemencéjét fűtöttem, ami be volt rendezve kórháznak, elsősegélynyújtó helynek. Orosz orvosok és orosz ápolónők dolgoztak benne. Nagyon szép nők voltak. A többiek meg gyűjtötték és vágták a fát. Egy hétig voltunk ott, addig, amíg az oroszok át nem keltek a Tiszán. Ezt sose felejtem el! Úgy zengett az ég, és úgy villámlott, mintha szűnni nem akaró, hatalmas vihar kerekedett volna. Pedig csak az oroszok ágyúzták a túlsó partot. Este tízkor szólaltak meg az ágyúk, és ez tartott szakadatlanul reggel ötig. Egész éjszaka szakadatlanul
ágyúztak megszakítás nélkül, és olyan erővel, hogy majdnem világos volt Tiszafüreden. Reggel ötkor elhallgattak az ágyúk, és megindult a támadás. Az oroszok irtózatos erőt összpontosítottak; jöttek gyalog, ökörrel, lóháton, szóval mindenhogy, és csak mentek, mentek keresztül azon a pontonhídon, amit ők építettek. A rendes hidat ugyanis felrobbantották a németek. Alig hittünk a szemünknek, de délelőtt tíz órára Tiszafüred a szó szoros értelmében kiürült. Poroszlónál rengeteg német elesett. Velünk senki sem törődött, az oroszok a kórházat is összepakolták, és vitték a sereg után. Halálosan tetvesen, mert tetvesek lettünk, így aztán végül mégiscsak visszaindultunk. A szekereket otthagytuk, az isten tudja, kié lettek. A kövesútra most sem merészkedtünk, hanem a pusztán át vettük hazafelé az irányt. Szerencsére senkivel sem találkoztunk, baj nélkül hazaértünk Nádudvarra. Ekkor már jól benne jártunk a novemberben. kezdődött. A faluban közben új világ kezdődött. A kiürítési parancsnak engedelmeskedve
a régi vezetők és a nagybirtokosok még szeptember végén elhagyták Nádudvart, és egyelőre senki sem tért vissza közülük. A 168 deportált nádudvari zsidó közül összesen 17 élte túl a gázkamrákat. A túlélők egyike-másika 1945-ben visszatért közénk. Szomorúan látták, hogy még ha a házaik meg is voltak, ingóságaikat – részben az oroszok, részben a helyi lakosok – széthordták. Bár a nép most mindegyiküket keblére ölelte, tartósan egyikük sem maradt itt. Egyesek Pestre költöztek, mások kivándoroltak Izraelbe. Elhagyott bennünket az öreg asztalos is, akit az mentett meg a haláltól, hogy az SS-táborparancsnoknak készített egy gyönyörű ékszerdobozt. A felesége és három gyermeke azonban ott maradtak. Legtovább egy olyan férfi bírta közöttünk, aki magyar nőt vett feleségül. De ő is Pestre járt dolgozni, éveken át, míg meg nem halt. • Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2012, Osiris Kiadó, 33–37. 33 o.
74∞& £ ∞ § £ ™ Névtelen levél az Új Szó cím című ű lap szerkesztőségének szerkesztő szerkeszt őségének és K. E. őségének Vorosilov marsallnak, a Magyarországi Szövetséges Ellen Ellenőrz őrz ő rző rző Ellenőrző Bizottság elnökének (Budapest, 1945. szeptember 12.)
K
érem, hallgassák meg a szavamat és segítsenek, vagy legalább is törekedjenek segíteni. Én nagyon régi öreg szocialista vagyok és sok, nagyon sok év óta küzdök és szenvedek a proletárok érdekében. A nyilas korszak alatt háromszor is fogva voltam és valóságos csoda, hogy élve megúsztam. Egyik fiam partisan volt, elfogták, agyonlőtték. 54 tagú rokonságomból 48-at öltek meg a bitang fenevadak. Nem hiszem, hogy Európában lenne még egy ember, aki nagyobb tiszteletet, hálát és becsülést érezne az orosz hadsereggel szemben, mint én érezek. Mikor az első orosz katonát megláttam, sírtam, mint egy gyerek és a kezét, ruháját csókoltam. És most is azt mondom, ha én még ezer évig élnék, akkor sem tudnám meghálálni az orosz katonának, amit értem tett. Nem tudok elmenni egy orosz katona sírja előtt, hogy [a] kalapomat meg ne emeljem, és a szótárban nincs szó, amivel megfelelően kifejezni lehetne azt a határtalan tiszteletet amit én az orosz katonával szemben érezek. Mert nemcsak megmentették az életemet és feleségem és két fiam életét. Ennél többet tettek. Utolsóbb voltam az utolsó állatnál is, és az az orosz katona tett megint emberré. És jött az orosz katona. Jött ezer és ezer kilométeren keresztül. Áttörte a hegyet, a vizet, az erdőt, a nádast, maga mögött hagyott országokat, áttörte a tankcsapdát, a drótsövényt, és hullatta
vérét az a sok ezer szép fiatal, derék kékszemű orosz, és domborodnak ezer kilométereken át a fiatal oroszok sírjai, akik jöttek és áttörték a határokat, hogy belőlem újra ember lehessen. Úgy szeretnék odamenni minden egyes orosz katonához, két kezemmel szeretném a kezét megfogni, megsimogatnám, és úgy fáj, hogy nem tudok vele beszélni és nem tudom mindegyiknek külön-külön megmondani, hogy te orosz én téged nagyon, de nagyon és nagyon őszintén szeretlek. És ha most panaszkodom, nem azért panaszkodom, mert bántottak. Mert engem nem bántottak. Mikor egyszer megállítottak és órát akart – és nem volt nálam óra. Akkor megfogtam a kezét és bevezettem a szobámba, és odaadtam neki az órámat. Hisz ha mindenemet odaadnám, akkor is még én lennék adósa. De úgy fáj nekem, mikor olyan sokszor hallom, hogy az oroszokat szidják. Legyünk tárgyilagosak. Ne dugjuk a fejünket a homokba, mint a struccmadár. Nézzünk szembe a tényekkel. Való, hogy Pesten este fél 10 után nem lehet az utcára menni, mert 99% a valószínűség, hogy az embert az oroszok kirabolják. Való igaz, hogy nincs éjszaka, hogy oroszok ne kövessenek el 6-8 gyilkosságot. És ezért szidják mindenfelé az oroszokat. Kulturálatlan, rabló, betörő bandának stb. Azt mondják, hogy sok-sok millió rubellel sem lehetne olyan szovjetellenes propagandát kifejteni, mint amilyen szovjetelle-
nes hangulatot teremtenek ezek a rablárablá sok és gyilkosságok. Mindenki az angolt várja. Pedig nekem nem kell az angol. Én az orosznak köszönhetem, hogy újra ember vagyok – nem az angolnak. Hát kérem önöket, segítsenek ezen. Okvetlenül szükségesek ezek a rablások és gyilkosságok? Nem lehet ezen segíteni, nem lehet ezt megakadályozni? Az orosz nép, az orosz hadsereg érdekében. Az én szememben mindez nem csorbítja az orosz hadsereg és a szovjet ember tiszteletét. De mások szemében igen. Én úgy szeretném, ha mindenki úgy vélekednék az oroszról, mint én. Az orosz nép érdekében kérem. Kérem, fordítsák le levelemet oroszra. Úgy fordítsák le, hogy a fordításból is áradjon ki annyi szeretet és melegség, mint ahogyan szeretném, ha a magyar szövegből kiáradna. Úgy szeretném, ha Önök elhinnék nekem, hogy én még a hibáival és eltévelyedéseivel is szeretem az orosz katonát, és olyan nagyon bánt, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom úgy levélben tolmácsolni azt, mit érzek és gondolok, és kérem, ne dobják félre ezt az én szívből és érzésből megírt levelemet, és ha tudnak, segítsenek. Éljen az orosz hadsereg! Éljen Sztálin! Éljen az orosz Nép! Scripsit vir integer scelerisque purus! Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügyminisztérium TÜK-iratok, XIX-J-1-jSzovjetunió 1945–1964–58. tétel-10.312/1947. (17. d.) Gépelt tisztázat, aláírás nélkül. Közli L. Balogh Béni szerk.: „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között. Budapest, 1015, Magyar Nemzeti Levéltár, 346–347. o. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
57
