ROMÁN KÖLTŐK KOOSÁN Ildikó fordításában ROMÁN KÖLTŐK. KOOSÁN Ildikó fordításában. Alexandru Jurcan: Szilánk a fakeresztből. Fáradtan

35.szám

1 / 142

Dunatáj ROMÁN KÖLTŐK KOOSÁN Ildikó fordításában Koosán Ildikó "... de akik hazugok, azt hiszem, azok bűnösek igazán!..."

ROMÁN KÖLTŐK KOOSÁN Ildikó fordításában

Alexandru Jurcan: Szilánk a fakeresztből

Fáradtan éhezve az éjre halál pihent le a ház küszöbére ölébe ejtve jajszóval teli vértelen kezét

- Eredj tovább! suttogta nem akarom, hogy lásd hogy tudd néha az én lelkem is romokban hever

mire aztán továbbrepült a madár az ablakban hagyva egy szilánkot a fakeresztből

AŞCHIE DE CRUCE

Obosită flămândă de noapte moartea s-a aşezat în faţa casei cu mâini palide pe şorţ pătat de vaiete

2 / 142

-Pleacă ! mi-a şoptit nu-i bine să vezi să ştii că am şi eu suflet ciopârţit în ruine

deodată a trecut pasărea lăsând pe sticlă o aşchie din cruce de lemn

2104.július 17 ***

Cincinat Pavelescu: Mélységek

Milyen békésen derűs a tó Mikor napsugár melengeti, Mikor kék ég tükröződik benne Szinte szikráznak hullámai,

S a mélyben fekete iszap Leplezi az ádáz harcokat. Ezernyi élet gyötrődik ott A nyugodt, fénylő felszín alatt.

Mi is csillogunk csalafintán Ártatlan képpel, akár egy hullám. Mily önuralom! Pedig szenvedélyek Feszülnek benn a szívünk húrján! 2014. március 14.

Cincinat Pavelescu: Adâncuri

Ce liniştit surîde lacul Sub caldul razelor de soare, Cînd ceru-albastru se răsfrînge

3 / 142

În nd alui scînteietoare.

Şi-n fundul lui, noroiul negru Ascunde lupte îndîrjite. Sunt mii de vieţi ce se frămîntă Sub clarul apei adormite.

Şi noi zîmbim cu-nşelătoarea Seninătate-a unor unde. Ce calmi părem! Dar cîte patimi Adîncul inimii n-ascunde! ***

Ion Minulescu:

Ima a bűnök bocsánatáért

Bűnös vagyok Atyám, jól tudom… Azt is, hogy bűneim igen nagyok… Feloldozást nem kaphatok; Mert a szenteket kigúnyolom És az Írást sem tisztelem Mikor egyre úgy gonoszkodom Cselekedem, Gondolkodom, Hogy vétkezik a szám, szemem…

Bűnös vagyok, jól tudom, Atyám… de akik hazugok, azt hiszem, azok bűnösek igazán!...

Nem vagyok hazug… Épp ahogy Te, gondolom!... Jó, vagy rossz vagyok-e, nem tudom, Bocsánatot mégsem kérek, Magamban léted vonszolom – Ha Te jót teszel, elfogadom, Csak tetteid utánozom Az nem lehet vétek…

4 / 142

Rugă pentru iertarea păcatelor

Știu că-s vinovat, Părinte... Știu că vina mea e mare – Vină fără de iertare; Că-mi bat joc de cele sfinte Și nesocotesc Scriptura Cînd păcătuiesc de-a rîndul Și cu fapta, Și cu gîndul, Și cu ochii,Și cu gura... Știu că-s vinovat Părinte... Dar cu mult mai vinovat Este-acela care minte!... Eu nu mint – Eu sunt ca Tine!... Nu știu dacă-i rău sau bine, Dar nu cer să fiu iertat, Fiindcă Tu trăiești în mine – Și cum Tu faci numai bine, Ce fac eu la fel ca Tine Nu-i păcat...

2013. április 20.

5 / 142

Hétköznapjaink IDEGENNYELVTUDÁS – SZÉGYELLJÜK-E MAGUNKAT? Értökös "Az egymást követő „demokratikus” kormányok nem tudtak, nem akartak vagy nem mertek szembenézni az oktatás, benne a nyelvoktatás szomorú helyzetével."

IDEGENNYELVTUDÁS – SZÉGYELLJÜK-E MAGUNKAT?

A Facebook-on majd` naponta szemem elé kerül egy térkép: „Average number of languages spoken in the EU ” Beszéltnyelv-ismereti átlag az Európai Unió egyes országaiban. (https://twitter.com/One1Europ/status/522396154882191360?utm_source=fb& utm_medium=fb&utm_campaign=One1Europe&utm_content=522755377046503425 ). A térkép szerint Hollandia, Dánia és Luxemburg vezet a nyelvtudási versenyben: átlagban több, mint három nyelven beszélnek a lakóik. Érdekes, hogy közvetlen szomszédunk, Szlovénia is három nyelvvel büszkélkedhet. Tőlük alig lemaradva a balti országok, Finn-, Svédország és Belgium következnek. Magyarország bizony a legutolsó ebben a statisztikában az 1,5 beszélt nyelvvel. Ez az utolsó hely annyira szégyellni való, hogy az egyik kereskedelmi (becenevén „jobb híján”) rádióban valamelyik délelőtt hosszasan vitatták a problémát. Szóba került mint ok, hogy anyanyelvünk lényegesen különbözik a körülöttünk beszélt indoeurópai (germán, szláv és újlatin) nyelvektől. Ez igaz is, noha a finnek előkelő helyezése azért magyarázatra szorulna. Lehet, hogy az iskolai oktatás átlagos színvonala magasabb sokkal a miénknél? De a rádió szellemiségéhez méltóan többen az orosz nyelv kötelező tanulásából eredeztették ezt a blamázst. Igen, törzshallgatóik látótávolsága jellemzően a Kádár-rendszerig vagy a vészkorszakig terjed. Ebből következik, hogy azt megelőzően nem voltak nálunk problémák a nyelvoktatásban. Mind a Monarchiában, mind a Horthy-korszakban a gimnáziumi latin mellett az élő nyelvek közül jellemzően a németet tanították. Milyen volt akkor Magyarországon az idegennyelv-ismeret foka? A „boldog kevesek” francia, német, esetleg angol nevelőnőt tartottak, hogy nagyreményű utódaik úri társaságban szót értsenek.. Az elég szűk „középosztály” kapcsolati nyelve a német volt, épp ezért utódaik sokszor „cseregyerekként” szereztek jártasságot az idegen nyelvben. A dogozó osztályok, hacsak nem többnemzetiségű településen laktak, legföljebb a közös – K.u.K. - hadseregben tanultak meg németül. A népoktatás nem biztosított nyelvtanulási lehetőséget a paraszt- meg munkásgyerekeknek. Az orosz nyelv bevezetése a nyolcosztályos általános iskola felső tagozatában óriási előrelépés volt – a dolgozó osztályok gyerekeinek történelmünk során először tanítottak idegen nyelvet. Az, hogy a néhány évvel korábban átélt háború során az idegen nyelvek befogadására amúgy is fogékony gyerekek már találkoztak oroszul beszélő katonákkal, akár eredményessé is tehette volna az új idegen nyelv elsajátítását. A nyelvtanárok hiánya azonban kemény kontraindikációt - „ellenjavallatot” - jelentett. Gyerekkori emlékeim közt őrzöm szeretett némettanárnőm zavarát, amint a быстро szót próbálta helyesen kiejteni, valahogy így, „böösztro”, pedig én tudtam, hogy buísztrának mondják. Mai véleményem szerint volt kollégáimnak legalább két évre lett volna szükségük a megfelelő nyelvtudás megszerzéséhez, a szakmódszertan elsajátításához és jó tankönyvek kidolgozásához. A nagy sietség következményeit a föntebb idézett statisztika mutatja. De mit módosított ezen a nagyon szerény eredményen a tőkés restauráció óta eltelt 25 év? És módosított-e egyáltalán? Az angolszász, főleg amerikai tömegkultúra, elsősorban a popzene sok évtizedes divatja az angolnyelvtanítás átütő sikerét ígérte. A számukra szégyellni való „múltat végképp eltörölni” igyekvő lelkes rendszerváltók azonban éppúgy nem gondolták végig az oktatásirendszer-váltást, mint a „fényes szellők” nemzedéke. A gyorstalpalón átesett botcsinálta angol- meg más nyugatinyelv-tanárok nem tudtak fordulatot hozni a nyelvtanítás eredményességét illetően. Milyen kaján örömmel hallottam a gyerekektől a „fúj ruszki” után, hogy „fúj német”! (Én angolt tanítottam.) Az egymást követő „demokratikus” kormányok nem tudtak, nem akartak vagy nem mertek szembenézni az oktatás, benne a nyelvoktatás szomorú helyzetével. Mire a jelenlegi „pártunk és kormányunk” visszanavigálta a Magyar Köztársaságot a Horthykorszakba, a minapi oktatási államtitkárnak, Hoffmann Rózsának csak annyi ötlete támadt, hogy az angol ellenében növelni kell a többi nyugati nyelv tanítását, mert az angol „túl könnyű”. Ebben a vélekedésben, ami nem is igaz, benne rejtőzik a nép megvetése, mert csak a jobbak képesek megbirkózni más nyelvek nehezebb nyelvtani szerkezeteivel. Visszatérve a címben föltett kérdésre – szégyelljük-e magunkat - egyértelműen tagadó választ adok. Nézzük csak meg Az EU legnyugatibb tagállamait! Mind Portugália, mind Nagy-Britannia és Írország hazánkat (1,5) alig megelőzve 1,6 idegennyelv/fő szinten állnak. Ez az adat különösen szégyellni való az utóbbi két, angol anyanyelvű ország számára. Megkérdőjelezi az annyira nagyra tartott angolszász művelődés eredményességét és kisejlik belőle a volt gyarmattartó hozzáállása az

6 / 142

„alsóbb” nemzetekhez: „Tanuljanak meg angolul, ha akarnak valamit ...” Egytized százalékos emelkedéssel már a csodált nagy-britanniai szintre jutnánk,csakhogy az iskolarendszer visszafejlesztése nem ez irányba mutat. Úgy gondolom, mégis lenne mód radikálisan megemelni az idegenyelvtudás-szintet, csak föl kellene adni a hoffmannrózsás fennhéjázást és első idegen nyelvként elkezdeni az eszperantót tanítani, amint azt Soros György az Egyesült Államokban javasolta – és majdnem sikerrel. (Meg kell jegyeznem, Mr. George Sorost nem ezért nem szeretem.) Még kisiskolás korban a napi testnevelési órák felét véve igénybe két-három év alatt társalgási szintű nyelvtudást lehetne elsajátítani, utána már csak egy-egy órát lenne szükséges a szinten tartása fordítani. S mivel a Dr. Zamenhof megalkotta nyelv a legegyszerűbb és leglogikusabb kommunikációs eszköz, a frissen nyelvtanárrá avanzsált kollégáimnak sem kéne gátlásokkal küszködniök. A megszerzett készségek birtokában aztán bármely más idegen nyelv tanulását jóval eredményesebben lehetne folytatni, hogy mind több magyar fiatal javíthassa azt a „szégyenletes” statisztikát.

Értökös

7 / 142

Hírek Dr. Krausz Tamás történész jogerősen pert nyert Dr. Kárpáti Miklós Ügyvédi Iroda "Mint ismeretes, Szakály Sándor a tizenhétezer zsidó meggyilkolásával végződő, 1941-es kamenyeck-podolszki deportálásokat „inkább idegenrendészeti esemény”-ként minősítette."

A Dr. Kárpáti Miklós Ügyvédi Iroda közleménye:

Dr. Krausz Tamás történész ma jogerősen, a Fővárosi Ítélőtábla előtt is pert nyert Szakály Sándor, a Veritas Intézet főigazgatója ellen. Mint ismeretes, Szakály Sándor tavaly, a Veritas Intézet megalakításáról szóló interjúban a tizenhétezer zsidó meggyilkolásával végződő, 1941-es kamenyeck-podolszki deportálásokat „inkább idegenrendészeti esemény”-ként minősítette. Krausz Tamás erre akként reflektált, hogy aki a magyarországi holokauszt első eseményeként nyilvántartott deportálásokat ekként minősíti, az szélsőjobboldali provokációt hajt végre, és a holokausztot relativizálja.

A mai napon kihirdetett jogerős ítélet szerint Krausz Tamás nyilatkozata nem sérti Sz. S. jó hírnévhez és becsülethez fűződő személyiségi jogait, utóbbinak számítania kellett a heves reakciókra!

TÖRVÉNYTELEN INTÉZKEDÉS MOLDÁVIÁBAN Csikós Sándor "... mára teljesen megszűnt Moldáviában az objektív, elfogulatlan igazságszolgáltatás."

TÖRVÉNYTELEN INTÉZKEDÉS MOLDÁVIÁBAN

Moldova hatóságai vasárnap őrizetbe vették egy békés tüntetés ifjúkommunista vezetőit. Közöttük Grigorij Petrenkót, a 'Házunk Moldova' nevű haladó párt vezetőjét, aki korábban hazája küldöttségének tagja volt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (ahol a baloldali frakció elnökhelyettese is volt). Akit érdemei elismeréseként a testület örökös tiszteletbeli tagjának választottak. Vele együtt vettek őrizetbe több ifjúkommunistát: Pása Grigorcsukot, az ifjúkommunista 'Grenada' portál vezetőjét, Szása Roskót, az Európai Baloldal Ifjúsági Tagozatának korábbi vezetőjét, továbbá Mihail Amerberg aktivistát - és többeket másokat. Pása Grigorcsukot és Mihail Amerberget a hatalom már a tavaly novemberi parlamenti választások előtt is őrizetbe vette, és öt hónapig tartotta vizsgálati fogságban - anélkül, hogy valamiféle épkézláb vádat meg tudtak volna fogalmazni ellenük. Vasárnap több tízezres tüntetés volt Kisinyov főterén, amelynek résztvevői a már elviselhetetlen drágaság - konkrétan pedig az ellen tüntettek, hogy a hatóságok EGYMILLIÁRD DOLLÁRT elsikkasztottak az amúgy is koldusszegény ország költségvetéséből. Ebben a főbűnös az a Vlagyimir Plahotnyuk nevű maffiavezér és főbandita járt az élen, aki mára teljesen ellenőrzése alatt tartja a teljes igazságszolgáltatási rendszert, az adóhatóságokat - ÉS EZEKEN KERESZTÜL LÉNYEGÉBEN AZ EGÉSZ ORSZÁGOT. EZ A GENGSZTER KORÁBBAN PEDIG MÁR NEMZETKÖZI KÖRÖZÉS ALATT IS ÁLLT.

Az ifjúkommunisták által vezetett tüntetés résztvevői a Főügyészség épülete előtt fölverendő sátrakban kívánták folytatni békés tiltakozó akciójukat a miatt, hogy a Főügyészség a maffiavezér uralma alatt áll - aminek folytán mára teljesen megszűnt Moldáviában az objektív, elfogulatlan igazságszolgáltatás. A nevezett aktivistákat a rendőrség az épület előtt lerohanta, a nevezettek kezét hátrabilincselte és bevonszolta őket a főügyészség épületébe - ahonnan azután továbbszállították őket egy kerületi rendőrkapitányságra. Ügyvédjük elmondása szerint ott fizikailag is bántalmazták a letartóztatottakat. Az illetékes kerület bírósága 30 napra elrendelte előzetes letartóztatásukat.

8 / 142

MEGHÍVÓ A befogadás és a kirekesztés a MagyarDipló Baráti Klub Jakab Attila vallástörténész előadása

Meghívó 2015. szeptember 28-án hétfőn, 18 órakor Jakab Attila vallástörténész

A befogadásés a kirekesztés

címen tartandó előadására az előadás után kötetlen beszélgetés az előadóval Helyszín: a Mozsár kávézó különterme (Mozsár utca 2., a Nagymező utca és a Mozsár utca sarkán) Mindenkit szeretettel várunk! Vámos Éva a MagyarDipló Baráti Klub elnöke Ajánlott támogatás: 400,-Ft

MEGHÍVÓ "Szírek és ál-szírek az utakon, avagy hogyan foglalták el a janicsá a BAL Egyeztető Bizottsága Előadó: Pécsi Ágnes.

Kedves Barátunk! A következő rendezvényünk: 'Szírek és ál-szírek az utakon, avagy hogyan foglalták el a janicsárok Budát? Előadó: Pécsi Ágnes. Időpont: Október 2. 17 óra. Helyszín: Bp. VIII. Magdolna u. 5. I. emelet 102.

Üdvözlettel a BAL Egyeztető Bizottsága

9 / 142

NYIKOLAJ AZAROV LEVELE AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETŐIHEZ, AZ EURÓPAI KORMÁNYOKHOZ Azarov, Nyikolaj NYIKOLAJ AZAROV AZ UKRAJNA MEGMENTÉSÉNEK BIZOTTSÁGA ELNÖKE

NYIKOLAJ AZAROV, AZ UKRAJNA MEGMENTÉSÉNEK BIZOTTSÁGA ELNÖKÉNEK LEVELE AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETŐIHEZ, AZ EURÓPAI KORMÁNYOKHOZ Az Ukrajna Megmentése Bizottságának nevében és megbízásából fordulok Önhöz, mint olyan személyiséghez, aki – meggyőződésem szerint elkötelezett az emberi jogok, a szabad véleményformálás, a politikai tevékenység szabadságának ügye mellett. Azzal a kéréssel fordulok önhöz, hogy az Európai Tanács hozzon létre egy bizottságot, mely feltárná ukrajnai ellenzéki politikusok üldözésének, az ott folyó törvénytelen letartóztatásának, a politikai foglyok megkínzásának az eseteit. Ma az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) börtöneiben mintegy 4000 politikai fogoly sínylődik. Ukrajnában manapság normává lett, hogy bármely ellenzékit szeparatizmussal, hazaárulással vádolnak meg, vesznek őrizetbe, és kínzásokkal csikarnak ki belőlük vallomásokat. Ennek a gyakorlatnak – amely durván megsérti az Ukrajna és az EU közötti Társulási Megállapodásban foglaltakat – haladéktalanul véget kell vetni. Ami ezen a téren történt, azokért nem csupán a kijevi hatóságokat terheli a felelősség, de az Európai Unió vezetőit, így személy szerint Önt is. Ma az ukrán hatóságok széleskörű kampányt indítottak a másként gondolkodás elfojtására. Emberek ezrei, bírósági ítélet és ügyük kivizsgálása nélkül vannak letartóztatásban, és senyvednek az SZBU, a Belügyminisztérium börtöneiben. Kell-e mondanunk, hogy ilyen körülmények között az Ukrajnában október 25-re kitűzött helyhatósági választások nem felelnek meg a nemzetközi normáknak? Mindez, a gazdasági káosszal párosulva, a szociális és gazdasági konfliktusok rendkívüli kiéleződésével fenyeget Ukrajnában. Mellékelem azon politikai foglyoknak a listáját, akik jogait és szabadságjogait manapság súlyosan megsértik Ukrajnában. Bízom abban, hogy Ön nem marad közömbös, és megfelelőképpen reagál majd minderre. Részletesebben lásd: http://antifashist.com/…/v-zastenkah-sbu-nahoditsya-okolo-4… (A levelet, név szerint megkapta Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság, Donald Tusk, az Európai Tanács és Martin Schultz, az Európai Parlament elnöke.) Az ukrán politikus 2010 és 2014 között az ország miniszterelnöke volt. Jelenleg száműzetésben él.

MEGHÍVÓ: Az orosz-amerikai sakkjátszma: ki vet véget az „irányított káoszn Csikós Sándor A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében

MEGHÍVÓ

A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében

CSIKÓS SÁNDOR vitabevezetője:

10 / 142

Az orosz-amerikai sakkjátszma: ki vet véget az „irányított káosznak”

2015. június 16-án, pénteken 16 órakor a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt (A József kőrúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

Vezetőségek

MEGHÍVÓ - jaítva Csikós Sándor - 2015. október 16-án, pénteken 16 órakor A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében

MEGHÍVÓ

A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében

CSIKÓS SÁNDOR vitabevezetője:

Az orosz-amerikai sakkjátszma: ki vet véget az „irányított káosznak”

2015. október 16-án, pénteken 16 órakor a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt (A József kőrúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

11 / 142

Vezetőségek

MEGHÍVÓ: fórum a görögországi helyzetről, az EBP álláspontjáról és a menekültvál Az AMI (A Mi Időnk) szerkesztősége A fórum vendégei Margarita Mileva, az Európai Baloldali Párt alelnöke és Giorgosz Ververisz, a Sziriza európai ügyekért felelős koordinátora

12 / 142

Művészet A Gorkij iskola Benedekné Köves Hajnalka - az önéletrajzi sorozat folytatása

Benedekné Köves Hajnalka: A Gorkij iskola

Működött Budapesten – eleinte az itteni szovjet kolónia gyermekei részére, majd kibővítve más gyerekekkel – egy Maxim Gorkij nevű magyar-orosz iskola. Oda kerültem tehát, a második osztályba. Az osztálytársaimnak két előkészítő osztályt is el kellett végezniük, hogy megtanuljanak oroszul, így többségük már negyedik éve járt oda. Az iskola ugyanis alapvetően szovjet mintára működött: szovjet tankönyvekből szovjet tanárok oktattak. A teljes szovjet tananyag mellett, plusz tárgyakként, tanították magyar tanárok a magyar nyelvtant, irodalmat, történelmet, földrajzot. E tantárgyak orosz megfelelőjét is tanultuk persze, emiatt a mi iskolánkban eleve több tantárgy volt, mint másutt. Az iskola tízosztályos volt, mint a Szovjetunióban. Az iskola igazgatója Ada Sztyepanovna, azaz Berzeviczy Etelka volt, egy több szempontból is érdekes és jelentős személyiség. Grófi családból származott. Azonban már az anyja, Berzeviczy Gizella grófnő iskolaigazgatóként részt vett a Tanácsköztársaságban, s annak bukása után, mint kommunistát, bebörtönözték (1920-22). Ezután kikerült a Szovjetunióba, és emigránsként ott élt 1945-ig. Férje volgai németként a Gulágra került, ott is halt meg. Igazgatónőnk tehát ott élte ifjú éveit, és igen nagy hatást gyakoroltak rá Makarenko pedagógiai elvei és módszerei. Iskolánk megalapítása és vezetése folyamán ezeket igyekezett alkalmazni. Tiszteletet parancsoló, szigorú pedagógus volt, és ez a szigor mindenkire, az összes tanulóra kiterjedt. Ezt akkor értékelhetjük igazán nagyra, ha figyelembe vesszük az iskola összetételét. Jóformán az egész politikai vezetés oda járatta a gyerekeit: Rákosi unokaöccse, egyúttal nevelt fia Ser Vologya éppúgy, mint a Révai-gyerekek, Farkas Mihály honvédelmi miniszter lánya, Renáta, Darvas József író és művelődési miniszter gyerekei, Szakasits Árpád unokája, Landler Jenő unokája, Birmann Lia, Illés Béla lánya Szvetlána, Olt Károly gyerekei, Kossa István fia, Alpári Gyula unokahúga, Ági, a Friss-gyerekek, fontos hivatalok vezetőinek, vállalatok vezérigazgatóinak, munkásmozgalmi veteránoknak és mártíroknak a gyerekei. Na már most, Ada Sztyepanovna kizárta az iskolából Darvas József miniszter fiát, amikor megítélése szerint a gyerek tanulmányi eredménye és magatartása ezt indokolttá tette. Valószínűleg jót tett vele, mert hiszen nem volt ő buta gyerek, csak kissé lazán vette akkor a dolgokat. Végül is belőle lett Darvas Máté operatőr. Nővére, Zsuzsa viszont osztálytársnőm volt, és éveken át a legjobb barátnőm. Öccsétől eltérően szorgalmasan tanult, és normálisan viselkedett. Sokat jártam Darvasékhoz, Zsuzsával együtt tanultunk, együtt készültünk a vizsgákra is. Szülei kifejezetten kedveltek engem. Zsuzsa nagydarab lány volt, és nagyon hasonlított az apjára. Valamiért kimaradt az iskolánkból talán hatodikos korunkban, és idővel a kapcsolatunk megszakadt. Mamcserov Frigyes filmrendező felesége lett. Egy alkalommal meglátogatott, majd váratlanul, tragikus módon, meghalt. Ada Sztyepanovnának ahhoz is volt bátorsága, hogy – az általános szokással, sőt, kötelezettséggel ellentétben – nem engedte kitenni az iskola falaira Rákosi Mátyás és más vezetők arcképét. Azt mondta: ezeknek az elvtársaknak a gyerekei itt tanulnak, és ez nem lenne jó hatással sem rájuk, sem a többi gyerekre. Ehelyett például egy Makarenko-idézet volt kiírva a folyosó falára: „Csak nem nyafogni!” Az meg különösen bátor tett volt, hogy amikor a jugoszláviai üggyel összefüggésben, illetve a Rajk-perrel vagy más koncepciós perek kapcsán letartóztatták egyes tanulók szüleit, a gyerekeket továbbra is oda járatta (ha csak ki nem vették őket), és semmilyen megkülönböztető magatartást nem tűrt meg. Elit iskola volt ez a javából. A minőséget, a színvonalat azzal is tartani igyekezett Ada Sztyepanovna, hogy főleg jeles és kitűnő tanulókat vett fel Budapestről és vidékről. A vidékiek részére egy kollégiumot létesítettek a Délibáb utcában. Engem is ott helyeztek el szüleim (noha nem voltam vidéki…) A Gorkij iskola először a Gorkij fasorban volt (ma Városliget fasor), majd átkerült az Ajtósi Dürer fasorra, a volt (és jelenleg ismét) István Gimnázium épületébe. Magas színvonalú oktatás folyt az iskolában, s aki nem bírta a tempót, az menet közben kimaradt, átment más iskolába. Több kiváló pedagógusra emlékszem, nagy hálával és szeretettel. A szovjet tanárok közül például több igen kitűnő matematika tanárunk volt, egyikük Lenin-rendes pedagógusként került iskolánkba. Az orosz nyelvtant és irodalmat, a biológiát is remek oktatóktól tanultuk. De magyar nyelv- és irodalom tanáraink is kitűnőek voltak. Szerettem is tanulni ott, a Gorkijban. Többnyire jó és jeles rendű bizonyítványt kaptam. Két párhuzamos osztályba járt a korosztályunk, s a tanulók egy része az évek folyamán járt az „A”-ba is, meg a „B”-be is. Én azonban mindvégig „A”-s voltam. Amikor felvettek az iskolába, örömmel tapasztaltam, hogy a gyerekek jó részét ismerem a Rákosi Otthonból. Igaz, ők a Kmetty utcai otthonba jártak (csak Tóbiás Öcsi volt Cserjés, itt azonban ő a „B”-be járt).

13 / 142

Az orosz nyelvvel persze nem volt gondom, és immár a magyarral sem. Három év alatt kitűnően elsajátítottam a nyelvet. Minthogy a tanárok többsége orosz volt (nem is tudtak magyarul), visszavehettem a Szvetlána nevet. Az osztály ma is találkozik minden évben (az A és B osztály már rég összeolvadt). Volt osztálytársaim között van Erdős André, hivatásos külügyes, aki két alkalommal volt Magyarország ENSZ nagykövete. Székely Péter a rendszerváltás éveiben a volt vállalatból megalapította a Transelektro cégcsoportot, és annak elnök-vezérigazgatója lett. Gara Péter évekkel ezelőtt miniszterhelyettes volt. Több mérnök, orvos, pszichológus, pedagógus került ki az osztályból. Ami pedig az iskolát illeti, hát bizony adott jó néhány neves személyiséget az élet különböző területein. Csak néhányat sorolok fel közülük: Márkus György filozófus, aki nemcsak iskolatársam, hanem később tanárom is volt az ELTE filozófia szakán; Komoróczy Géza professzor, orientológus, akivel most is rendszeresen találkozunk társaságban; Garai László professzor, pszichológus, aki később az első férjem volt; Zorán Sztevanovity, Cs. Németh Lajos és Halász Péter színvművészek; Sugár András volt tévés személyiség; Knopp András, volt miniszter-helyettes és pártfunkcionárius, de nem sorolom tovább. Szerettem a vizsga-időszakot. Ha tehettem, kiültem egy padra a Városligetben, hiszen ott volt az iskola, a Ligetnél. Napozva tanultam. (Ekkorra már túljutottam a napérzékeny perióduson). Iskolánkban sok tehetséges gyerek tanult, s ez nemcsak a bizonyítványban mutatkozott meg, hanem az iskola különböző ünnepségein is. Volt egy nagy terem, ahol talán ezer ember is elfért. Itt voltak az egész iskolát érintő rendezvények, ünnepségek. Jókora színpad szolgálta különféle műsorok, jelenetek, színdarabok, dalok, táncok előadását. Volt a Gorkij-iskolának egy kórusa, amelynek én is tagja voltam; olykor szólót is énekeltem. Emlékszem például: az „Orvul tört ránk” kezdetű dalt a „Szabad szél” című szovjet operettből Darvas Zsuzsával énekeltük tercelve, s a kórus mögöttünk állva énekelte a refrént („Szél, szél, szállj Keletről hozzánk…”). Néha a tánccsoportba is beválasztottak – például egy orosz táncra emlékszem, népviseletben –, de igazság szerint nem voltam nagy táncos. Különböző egyéb produkciókkal is felléptünk. Én például egy alkalommal elkényeztetett amerikai lányt alakítottam, s kényeskedő hangon énekeltem el angolul a „Yankee Doodle”-t, Szoboszlai Margit arcát pedig bekenték feketére, s ő volt az elnyomott néger lány. Olykor komoly színdarabokat is előadtak a gyerekek. Például a „Pál utcai fiúk”-at, ami nagy siker volt. Cs. Németh Lajos iskolánk színjátszó szerepeitől jutott el a színművészi pályáig. Egyszer ellátogatott iskolánkba Konsztantyin Mihajlovics Szimonov szovjet író, költő, s jelenléte felvillanyozott bennünket. Ő maga szavalta el a „Várj reám” (Zsgyi menyá) című, nemzetközileg híressé vált költeményét, amelyhez Magyarországon szép dallamot komponáltak, és Darvas Iván énekelte gyönyörűen oroszul és magyarul. Engem mindig is a zene vonzott elsősorban, úgyhogy boldogan énekeltem a kórusban. Énektanárunk éveken át egy Iván Ivanovics nevű férfi volt ( a magyar tanárokat is oroszosan szólítottuk), aki nem sok sikerrel tanította osztályunkat. A társaság nagy része egyébként nem volt muzikális. Én viszont az voltam, mégsem tanultam meg tőle a kottaolvasást, pedig szerettem volna. Annyira vágytam ugyanis arra, hogy zongorázni tanuljak! De ez persze nem ment: otthon nem volt zongoránk, de még ha lett volna, akkor sem gyakorolhattam volna, lévén intézeti gyerek. Egyszer ugyan szerveztek az iskolában (még a Gorkij-fasorban) egy zongoratanfolyamot, és én boldogan jelentkeztem. Nagyon jól ment a tanulás, pedig nem volt módom gyakorolni. A zongoraórán tanultakat próbáltam megjegyezni, és az asztallapon meg a padon „gyakoroltam”. De sajnos rövid ideig tartott az öröm, a tanfolyamot megszüntették. (Felnőtt asszonyként adódott még egyszer az életem folyamán egy zongoratanulási lehetőség. A tanárnő (Krámer Margit) el volt ragadtatva gyors haladásomtól, s noha csak hónapokig tanultam tőle, komoly oklevelet kaptam, és ráadásként a monogramjával ellátott ezüst mokkáskanál-készlettel ajándékozott meg (még ma is őrzöm). Ösztönzött volna, hogy tanuljak tovább, de hát az életem kanyarulatai megint nem tették ezt lehetővé. Így aztán csak a zene iránti rajongás maradt nekem. Egyébként Zoránról és Hraskó Tamásról már az iskolában sejteni lehetett, hogy életüket a zene fogja meghatározni. Iskolai produkcióik igencsak előre vetítették ezt. Nekem pedig az irodalom és a nyelvtan volt a másik olyan terület, amely vonzott. Az esetek elég nagy részében az én fogalmazásomat olvasta fel a tanár. A nyelvtant pedig – sok tanuló utálatának tárgyát – annyira kedveltem, hogy egy ideig összehasonlító nyelvész pályára gondoltam. Végül a kettőnek – az irodalomnak és nyelvtannak – egy szerényebb ötvözeténél kötöttem ki: szerkesztő lettem. De ez későbbi történet.

Iskolánkról egyébként dokumentumfilm is készült „Sihedernyi koromban” címmel. Egy volt iskolatársnőnk fia, Papp Gábor Zsigmond rendezte. A producer Schiffer Pál volt, aki iskolánk tanulója volt egykor. Mozikban is bemutatták, de az interneten is megtekinthető. Mindenesetre a film plakátján és a meghívón az én -- immár szépé alakult – írásom látható.

A HÉT VERSE - Gabrovóban Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula:

14 / 142

Gabrovóban

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Képzelj millió bárányfelhőt összemarkolva, gyúrva, bálákba kötözve; így áll a gyárteremben a gyapot. Forog a gép és vékony fonatot sodor a fehér káoszból, veti föl és alá, hengerre pödöri. Kapkod a gép s a munkáskéz s amott a sok orsó már visszára forog; fut a fonál a rángó dróthorog közt erre s arra, fut a vaskarok közt, mint távoli sziklaoldalak meredekén a cikázó patak; kerékre – malomkerékre – zuhog, de nem esik le, de vele forog, de csillogó, de fénylő csermelyét magára tekeri ez a kerék s csak arrébb játszat – már a szövedék emelésével a mennyezetig – lassúfolyású, széles vízesést, fátylasat, gyémántcsöppekkel telit. Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: a gépkorszak védőangyalakép egy munkáslány állt mozdulatlanul. És újabb gép és megint újra új és csillogtak és sziszegtek és húzták sóváran szinte egymástól a munkát, fűzték és szegték a kézbe kapott, az alakuló, néma anyagot; futószalag vitte már azt zömök motorok varrógép-sora között még újabb gép felé. Hányféle gép volt még, hányféle kar, hányféle kéz? Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált tag mégis egy test volt, együtt zihált

15 / 142

s működött! Jártam értelmetlenül (bár értve mindent) az új lény körül, ki a felhőkből, az összetömött ősködből végül egy sapkát kötött. Kezembe vettem, néztem a csodát, és fölpróbáltam, mint egy koronát.

Sivár intézetek és nemzetköziség Benedekné Köves Hajnalka Aatása Gyerekként Magyarországon életrajzi sorozat folyt

Benedekné Köves Hajnalka: Sivár intézetek és nemzetköziség

A Rákosi Otthon 1950-ben való megszűnése után a Vörös Hadsereg útján (ma: Hűvösvölgyi út) levő lányintézetbe kerültem. A környék nem lett volna rossz, de az intézmény annál inkább. Állandóan büntettek (hol nem kaptam ebédet vagy vacsorát, hol 2 óra hosszat kellett mezítláb állni a kőpadlón stb.) Most, amikor szomorú intézeti éveimre és az ottani „nevelőkre” emlékezem, az a vicc jut eszembe, hogy „Mi a különbség a pedagógus és a pedofil között? Hát az, hogy az utóbbi valóban szereti a gyerekeket.” Reggelire ecetes vagy citrompótlós tea volt zsíros kenyérrel. Utáltam. A többi étel is rossz volt. Lefogytam és bánkódtam. A Rákosi Otthon meleg, családias légköre után itt egy fegyenc-telepre emlékeztetett minden, s csak havonta egyszer engedtek haza. Rettentően szenvedtem. Levélben kértem apámat, hogy mentsen ki innen. Végül apu értem jött, és kiszabadított. Rövidesen egy másik intézetbe kerültem, ezúttal a Városmajornál. Iskolába is ott akartak járatni, a többi gyerekkel együtt. Én azonban ragaszkodtam a Gorkij iskolához. Tizenegy-tizenkét évesen egyedül jártam a Városmajoron keresztül, a téli sötét, hideg időszakban is, és utaztam a Városligetnél levő iskolámhoz és onnan vissza a kollégiumhoz. Ez az intézet talán a Kaffka Margit nevet viselte, és szintén rideg és lehangoló volt. A Gorkij kollégium megalakulásakor, 1952-ben oda írattak be szüleim, csupa vidéki gyerek közé. Egyre szomorúbb, csendesebb lány lett belőlem. A nyári iskolaszünetben pedig gyermek-üdülőkben, úttörőtáborokban töltöttem a nyár nagy részét. Ezek között volt jó is, rossz is. A legjobban a csillebérci és a parádi úttörőtáborban éreztem magam, ahol összességében két nyarat töltöttem el. Apám összeköttetéseire volt szükség ahhoz, hogy a Csillebérci Úttörőtáborban négy turnust, tehát két hónapot, csinálhassak végig egymás után és a következő nyáron még egy hónapot. Ezt azonban nem nagyon bántam. Lelkes úttörő voltam, s tetszett a csillebérci táborélet. Hol sátorban, hol pavilonban helyeztek el. A játék, a szórakozás mellett azért a fegyelemre szoktatásnak is szerepe volt. Csakhogy nem rideg fegyőri módszerekkel, hanem inkább a mozgalmi, a forradalmi romantika eszközeivel. Ez óriási különbség. Ott mindenki azt érezhette: ki kellett érdemelni azt, hogy oda kerülhessünk. Altáborokra és azon belül zászlóaljakra és rajokra osztották a tábort. Volt zászló-felvonás, sorakozó és menetelés, mozgalmi, ill. úttörődalokat tanultunk és énekeltünk. S olyan izgalmas feladat is adódott Csillebércen, hogy éjjel őrt kellett állni a pavilon előtt (légpuskával a kézben), s kétóránként váltottuk egymást. Borzongató érzés volt hallani a fák susogását, figyelni az árnyakat. De a szabad időben azt csináltunk, amit akartunk. A vezetőink fiatal, vidám nők és férfiak voltak. Bizonyos funkciókat is el lehetett érni: rajparancsnok, altábor zászlós, dobos stb. Volt faliújság is minden zászlóaljnál, amelyet a gyerekek szerkesztettek. Engem előbb a zászlóalj, majd az egész tábor faliújság felelősének választottak. Érdekes, hogy ugyanez történt a következő évben a parádi úttörőtáborban is: ott szintén az egész tábor faliújság szerkesztője lettem. Voltak egyébként szakkörök is. Én a foto-szakkörre jártam. Csillebércen egy (B-s) osztálytársnőm, Kovács Jutka is ott töltött egy turnust. Emlékszem, hogy Málnai Levente, a későbbi filmes, szintén az én zászlóaljamban volt egy alkalommal, s két egyforma kinézetű ikerlány egyikének udvarolt. Kulturális programjaink keretében érdekes vendégeket hívtak a táborba. Emlékszem például, milyen élményt nyújtott részünkre, amikor eljött Pataki Ferenc, a nagyhírű fejszámoló. Máskor meg Rodolfo mutatta be csodás bűvészmutatványait. Jöttek színészek, énekesek, táncegyüttesek. A gyerekek is felléptek néha műsorokkal, amelyeket ott tanítottak be nekünk. Lelkesen énekeltük például a „Szép a reggel Csillebércen” vagy a „Mint a mókus fent a fán” kezdetű dalt. De talán a legnagyobb élményt a tábor nemzetközi jellege jelentette számomra. Körülbelül 20 országból érkeztek csoportok. Ma már ez nem lenne akkora szenzáció, de az akkori magyarországi viszonyok mellett az volt. A határok alig voltak átjárhatók. Ide viszont nemcsak európai szocialista országokból jöttek gyerekek, hanem voltak franciák, hollandok és más „nyugatiak”, de a távoli Kínából is jött csoport. Itt esett meg az a különösnek tűnő mutatványom, hogy tolmács voltam a kínai és a koreai csoport között. A koreai háború miatt ugyanis létrehozták Budapesten a Kim Ir Szen iskolát, és bentlakásos otthont, amely koreai gyerekeket fogadott be. Tőlük érkezett egy-egy csoport Csillebércre, s ők már tudtak valamennyire magyarul. Kínában pedig az orosz nyelvet tanították akkoriban még… Így tehát oroszból magyarra kellett tolmácsolnom, de a látvány azért furcsa volt: két ferde szemű kelet-ázsiai

16 / 142

csoport csak általam értette meg egymást. Összebarátkoztam a kínai csoport vezetőjével – Dzsan Tin-junnal –, aki Moszkvában végezte el az egyetemet. Ő ugyan 24 éves tanárnő volt, én meg 14 éves gyerek, mégis barátságába fogadott, s éveken át leveleztünk, pontosabban a „kulturális forradalomig”. Vajon mi lett vele? A koreai lányok közül is többekkel barátkoztam. Szo Szon Cu helyes, barátságos kislány volt, Jun Ok Szuk eszes, Ri Ok Nan gyönyörű arcú lányka, Kim Jong O pedig igen-igen kedves, bár európai szemmel – és talán ázsiaival is – csúnya volt. Igen széles, kerek és palacsintaszerűen lapos volt az arca, benne az orra is. De nevetős, barátságos kislány volt, vele is leveleztem olykor. A levelekben „Szívem”-nek szólított. Voltak bolgár, görög, macedón és más nemzetiségű barátnőim is. Persze tanultam tőlük szavakat és dalokat is. Ma is tudom például a Kim Ir Szen indulót koreaiul és a Mao Ce-tung indulót három nyelven. Meg még sok nemzet dalait, sok nyelven, és nem mindet Csillebércen tanultam. Az iskolaév alatt tehát a Gorkij kollégiumban laktam. Jóllehet a Gorkij iskola kollégiuma volt ez, a szelleme elég távol állt az iskoláétól. A körülmények sem voltak jók, talán mert a gyerekek döntő többsége vidéki volt, így a szülők nem láthatták, hogyan él ott a gyerekük. Emeletes ágyakon aludtunk mintegy húszan egy szobában. Köztük volt például Kepes Zsuzsa, akinek anyja a Rádiónál dolgozott, ahol apám is azokban az években. Ott volt Balogh Erika, aki később Szemenkár Erika néven az IBUSZ vezérigazgatója lett. A fiúkat a szomszédos villában helyezték el. Közöttük volt például Bezdán Lajos, aki az iskolánk csapattanács-elnöke volt egy időben. Később mérnök lett, tudomásom szerint, és fiatalon halt meg. Ott volt Cs. Németh Lajos, a későbbi színművész. Számomra az egyik legszörnyűbb emlék, hogy télen elromlott a kazán (csak a lányok épületében), és heteken vagy talán hónapokon át fűtetlen házban laktunk. Pulóverben, zokniban aludtam, mégis csúnyán felfáztam. A leckét merev, kékre dermedt kézzel írtuk, dideregve, olykor kabátban tanultunk. Két igazgatóra emlékszem – egy Meskó és egy Gordon (Gordos?) nevűre –, nem tudom már, melyik volt előbb, de mindkettőről csak kellemetlen emlékeim vannak. Az egyik eset, amely felháborított, a következő volt: Az étterem falán, és talán a padlón is, valami piszokfolt keletkezett, és az igazgató igen mérgesen megkérdezte, ki követte el ezt a gyalázatot. Senki nem jelentkezett. Erre közölte: mivel nem tudni, ki a tettes, az oroszok, a bolgárok, és a görögök tisztítsák meg a falat, a padlózatot. Csak néhány görög, illetve macedón volt ott, orosz meg nem is volt talán, csak két-három Szovjetunióból jött magyar, illetve félmagyar gyerek. Egyébként a görögök között volt Vasziliu Mónika, Ciprus későbbi elnökének húga. Volt egy bolgár ikerpár: Szecsanov Szilveszter és Szecsanova Szilvia. Szilveszter a későbbiekben a budapesti bolgár nagykövetség titkáraként dolgozott, Szilvia pedig a bolgár filmiparban. Néhány alkalommal eljöttek hozzánk a Rákóczi úti lakásba. Klár Éva a Komi Autonóm Köztársaságból jött a családjával, de magyar (vagy legalább félmagyar) volt. Gombos Maruszjára emlékszem még, és egy Anula nevű görög lányra. Egy másik eset, amely felháborított, a következő volt: Egy alkalommal sírva jött be a szobába az egyik vidéki lány. Rendes, szorgalmas kislány volt, elég jól is tanult. Kérdeztük: mi a baj, miért sír? Erre elmondta, hogy az igazgató azt mondta neki: hiába jár ő (meg a többi vidéki gyerek) ebbe az iskolába, akkor is csak paraszt lehet belőlük. Az 1953-as év számomra legemlékezetesebb eseménye Sztálin halálának híre volt. Közel tizenhárom éves voltam ekkor, és – mint akkor annyian – én is sírtam. Sőt, a kollégiumi tanulóasztalnál ülve, egy vers szakadt ki belőlem hírtelenjében, amelyet papírra vetettem. Egy részletére ma is emlékszem:

Fekete zászlók selyme lobog, Milliárdnyi szív egyként dobog. Sztálin halott, Sztálin elhagyott.

Mindenhova eljut a szörnyű hír Férfi és nő egyaránt sír. Mindenki sír, csak sír…

Sztálin szimbólum volt köreink számára: a Szovjetunió vezetőjeként a szocializmus védelmezőjét láttuk benne az ellenséggel, az imperializmussal szemben. Hiszen az ő vezetése alatt győzött a Szovjetunió a hitleri hadsereg, a náci Németország felett. A hihetetlen mérvű személyi kultusz hatással volt országaink lakosságára: Sztálin élő szoborként (vagy Istenként?) magasodott az egyszerű emberek fölé. Mi, gyerekek rengeteg Sztálin- és Rákosi-dalt tanultunk és énekeltünk lelkesen. Ma is tudom jó részüket. Meg sok olyan indulót, mozgalmi dalt, amelyek között voltak szépek is, de többségük ma már komikusan hat.

17 / 142

Hadd jegyezzem itt meg: manapság divat úgy tenni, mintha ezekben a dolgokban a magyar emberek (polgárok) nem vettek volna részt. Márpedig nagyon is részt vettek. Mégpedig többségük „önként és dalolva”. Vörösre tapsolták a tenyerüket a november 7-i (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója) és az április 4-i (Magyarország náci megszállás alóli felszabadításának jubileuma) ünnepségeken, rendezvényeken, ütemesen kiabálva közben: „Sztálin – Rákosi!” A felvonulási téren a nagy Sztálin-szobor előtt óriási tömegek vonultak fel május 1-én, lelkesen integetve a tribünön álló vezetők felé. A kommunista pártnak pedig valamikor másfél millió tagja volt. Ha hozzászámítjuk a családtagokat, több millió ember jön ki. Bizony. És ezek nem a Mars-lakók voltak, hanem a „dolgozó magyar nép”, ahogy akkoriban mondani szerették vezetőink, vagyis a jelenlegi nyugdíjasok, a fiatalabb generációk szülei, nagyszülei, rokonai. Sztálin halálát követően lassan, fokozatosan megkezdődtek a rehabilitációk, kezdték kiengedni a koncepciós perek következtében bebörtönzött embereket. 1953 nyarán megalakult a Nagy Imre kormány, amelynek összetétele – mai szemmel nézve és ismerve az egyes személyek későbbi történetét – eléggé érdekes volt. Rákosi Mátyás pedig – miután önkritikusan feltárta a pártvezetés hibáit – kiszorult az állami vezetésből, és az MDP-nek (Magyar Dolgozók Pártja) is csupán első titkára, nem pedig főtitkára lett. Más fontos nemzetközi és magyarországi eseményekre is sor került ebben az időszakban. Például a Szovjetunió és Jugoszlávia újból felvette a diplomáciai kapcsolatokat. Mi, Gorkijos gyerekek is érzékeltük a változásokat, és az úttörő fórumokon tárgyaltuk az eseményeket.

Miután Nagy Imre meghirdette programját, apám kijelentette, hogy ez revizionista álláspontot tükröz, tehát nem tartja követendőnek. Ugyanakkor a Rákosi-féle vezetés hibáiról is meg volt győződve, és várta az igazi kibontakozást. Én pedig elfogadtam az ő véleményét, hiszen ő igazán tapasztalt veterán volt. Amellett tudtam, hogy rendkívül igazságos, vagyis a meggyőződése mérvadó volt számomra.

Marica Benedekné Köves Hajnalka: - az önéletrajzi sorozat következő epizódja

Benedekné Köves Hajnalka:

GYERMEKÉVEK MAGYARORSZÁGON

Marica

A Gorkij Kollégiumban egyszer kellemetlen dolog történt. Az egyik lánynak eltűnt a nylon-harisnyája, ami akkor nagy kincsnek számított. Megindult a keresés, s végül egy Marica nevű lány fiókjában találták meg. Óriási volt a felháborodás. Maricát tolvajként bélyegezték meg, és a lányok általános kiközösítést határoztak el. Marica zokogva ismerte be, hogy egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek, de ő nem tolvaj, soha ilyesmi még nem fordult elő. Azt is mondta, úgyis visszatette volna a helyére, csak egy kicsit gyönyörködni akart benne, megfogni, simogatni, mert neki nem volt még ilyen harisnyája. Minden hiába. Maricához azután senki nem szólt, nagy ívben kerülte el mindenki. Marica kisírt szemmel, duzzadt szemhéjakkal járt-kelt, s látszott rajta a végtelen elkeseredés. Végül megsajnáltam – mindig nehezen viseltem az emberi szenvedés látványát –, s megtörtem a jeget. Barátságosan szóltam hozzá, s elbeszélgettem vele. Vidéki kislány volt, az alföldi Tisza-parti Mindszentről való. Sötétszőke, kékszemű, kissé pattanásos arcú lány volt. Egy évvel feljebb járt, mint én. Egyre többet beszélgettünk, s kiderült, hogy a tanulással is hadilábon áll, nemigen bírja a gorkijos tempót és színvonalat. Ketteshármas osztályzatokat kapott általában – márpedig a kettes bukást jelentett. Úgy nézett ki a dolog, hogy valószínűleg el kell majd hagynia az iskolát, s szégyenszemre hazamenni. Elhatároztam, hogy megpróbálok segíteni neki, mivel úgy tapasztaltam, hogy kedves, rokonszenves lány. Emberismeretem alapján már biztos voltam abban, hogy a harisnyaügy egyszerű botlás volt, és Marica becsületes lány. Kiderült, hogy igenis sokat segíthetek neki a tanulásban, noha én egy évvel lejjebb jártam. Csakhogy én jól tanultam – kifejezetten szerettem is tanulni –, és az orosz nyelv tudása óriási előnyt jelentett számomra. De nemcsak az orosz nyelvnél tudtam segíteni. Ez a vidéki kislány a tanulás módszereit sem igen ismerte; csak magolt gépiesen. Én viszont kitaláltam magamnak remek tanulási módszereket, s ezek segítségével öröm volt tanulni. Még a verseket sem kellett bemagolnom. A tartalom megértése, a stílus, a sajátos

18 / 142

kifejezések „érzékelése”, valamint a ritmus és a rím zenéje könnyűvé tették a verstanulást. Ragadtak rám a szép versek, hiszen élveztem őket. De a matematika, a történelem és egyéb tantárgyak tanulásánál is sokat tudtam segíteni, egyszerűen a logikus megközelítés és a lényeg kiemelése alapján. Marica kezdett jobb osztályzatokat kapni, én meg rettentően büszke voltam, hogy egy fölöttem járó tanulónak segíteni tudok. Egyre jobban összebarátkoztunk, s idővel, persze, a többiek is elfelejtették a kínos esetet, végül is minden csoda három napig tart. Marica látóköre is szélesedett politikai és egyéb tárgyú beszélgetéseink kapcsán, hiszen nem volt buta, csak korábban nem foglalkoztak vele. Marica szülei nyáron meghívtak a falujukba, Mindszentre, s én két vagy három hetet ott töltöttem náluk. Nagyon kedves, szeretetreméltó emberek voltak. A mama vitte a szót mindig, azt hiszem, ő is döntötte el a dolgokat. Derűs, jószívű asszony volt, s azt sem tudta, hogyan kedvezzen nekem. Úgy etetett, mintha az éhhalál fenyegetne. Persze nagyon sovány voltam, ez igaz, de az ő fantasztikus kosztján biztosan meghíztam volna. Igazi alföldi ízek voltak ezek, s nem sajnálta a belevalót. Mindig vidám volt, jókat nevetett, s olyan légkört teremtett, hogy egészen otthon éreztem magam náluk. Marica apja csendes, szótlan férfi volt, de ugyancsak kedves, finom lelkű ember. Általában mindent ráhagyott a feleségére, aki roppant energikusan intézte a dolgokat. Külön melegséget éreztem Marica apja iránt, amikor egy alkalommal előkeresett egy dobozt, s abból megsárgult újságokat vett elő, amelyeket féltve őrzött. A Magyar Tanácsköztársaság idejéből származtak. Amikor letelt az idő, apám értem jött. Ő is rokonszenvesnek találta a Karkas családot. Halványan emlékszem: valamilyen igazságtalanság történt a községben, erről beszéltek többek között apámmal, s ő a későbbiekben a fővárosból segített is az ügy elrendezésében. Aztán másodszor is meghívtak Karkasék, ez már 1956 nyarán volt. Augusztusban ismét náluk töltöttem vagy három hetet. Nagyon jól éreztem ott magam. Szép község Mindszent, s a Tisza-part különösen elragadó a vízbe hajló fűzfáival, a parti táj vízi tükörképével. Egyébként ez az a hely, ahol – Petőfi szavaival -- „a kis Túr siet beléje, mint a gyermek anyja kebelére”. Ráadásul külön szerencsém volt: kifogtam egy „Tisza-virágzást”. Ezeknek a rovaroknak a lárvái 3 évenként „kelnek életre”, de csak néhány órára, a párzás idejére. Ilyenkor a kikelt fehér pillangószerű rovarok vad tánca, csapkodása, röpködése a folyó színe fölött olyan benyomást kelt, mintha a Tisza kivirágzott volna. Egyszóval élménydús, kellemes nyaralásban volt részem Maricáéknál. Hazafelé a vonaton Gribojedov: „Az ész bajjal jár” (Gore ot umá) című vígjátékát olvastam, oroszul. Talán kötelező irodalom volt, de az is lehet, hogy puszta érdeklődésből olvastam. Egyszer csak orosz beszédet hallok, s meg is szólítottak. Szovjet kiskatonák voltak, akik Mátyásföldre igyekeztek, vissza a laktanyájukba. El voltak bűvölve attól, hogy egy csinos, 16 éves kislány orosz könyvet olvas, és beszédbe elegyedtünk. Ketten felírták egy cédulára a nevüket, mondván, hogy hátha találkozunk még az életben, sosem lehet tudni. Egyiküket Toljának (Anatolij) hívták, erre ma is emlékszem, mégpedig nem ok nélkül, amint a későbbiekben kiderül.

A HÉT VERSE - Ének közben Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula: Ének közben


Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni! hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! Állok, fülelek s fordítja Petya: Ste zsivee: élni fog – nasta recs: a nyelvünk – zvanliva: a zengzetes.

19 / 142

Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma Várnától Ljubljanáig, Mosztarig az ifjúság és hogy lelkesedik! Mint én a Marseillaise-ért valaha. Szép a tenger s szép, ha külön szíved milliók hullámáramán lebeg: sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt állni s elszállni a végtelenségig. De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a tengerszem”, szól vígasztalva Petya, szól kedvesen az óceánnyi nép udvarias háziasszonyakép és énekli már ő is: zsivee: éljen – a világ minden nemzete.

A HÉT VERSE - A Sipka-hágón Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula:

A Sipka-hágón


A Sipka-szoros nevében a Sipka nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; csipkebokorral van a hegy borítva, csipkerózsával hajlata behintve: a völgy lapályán azt szemzik szelídre, nem feledi, ki illatuk beszívta; száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, forgott a kocsi a szerpentinekre, hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: az volt a világ, onnan letekintve! Előttem milljó parasztkendő földre-

20 / 142

rakott országos vásárának zöldjepirosa-kékje: – szinte a világ végéig – csupa kiskertgazdaság! Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve görgött hátulról egy égboltnyi szikla: tódult a vihar bazalt-förgetegje neki a hegynek, szinte föltaszítva! Köpenyem fogva, kalapom lehúzva indultam a szél-, a porforgatagban az ösvényen a nevezetes csúcsra, felhő kóválygott mindenütt alattam. Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, idők csúcsára vitt volna az út, az elemek fölelevenítették a népsorsfordító nagy háborút.

– Itt, ezerháromszáz méter magasban, itt állt – kiáltja Péter – behavazva itt állt a Gurko fogyaték hada, körülkerítve, Szulimán pasa rohamát, végül – lőszere is fogytán – már követ, sziklát gurítván az oszmán fejekre, mígnem – a legeslegvégén – feltünt a kereszt a félhold alatt. Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek ágyúi helyett orosznak, töröknek; töri-söpri a szél az aszú ágat, mint akkor a halál a katonákat – míg föl nem szabadították a hágót, a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. Két császár küzdött – sejtették, miért? folytatták volna, ha látják a célt, a végsőt, az időét? Melyhez ők maguk is bábúk, percnyibb eszközök voltak, akár a „legutolsó” káplár? Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, természet, isten, vakhit akaratját?

21 / 142

A tied, kígyómozgású szabadság? – gondoltam lejövet a meredek szélén, markolván ágat, gyökeret, nehogy a szél, mint könnyű levelet, világgá vágjon a síkság felett.

A HÉT VERSE - A középkori fővárosban Illyés Gyula


Illyés Gyula:

A középkori fővárosban


álom vagy máris, én meg álmodó! Való volt? Mese! Attól fogva, hogy kocsink a Csipke-csúcsról lefutott versenyt a nyomunkban hörgő viharral s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, mely sarat-követ forgatva-fröcsölve loholt mellettünk – de folyvást előzve – a völgybe… Túl, a szakadék felett ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – ott tárt a sziklaváros temérdek házát, megannyi partifecske-fészket az égnek – színes mesekönyvi kép! – Mert rá fényt lövelt még az esti ég. Valóság voltál, Tirnavo? A vad, Jantra szédítő-gyors 8-asokat írva futott a házakkal tömött piros cukorsüveghegyek között; mint rég a járdán, ha várta a cárt,

22 / 142

a félváros a folyóparton állt, a félváros ott szedte a dagadt vízből kosárral, kézzel a halat! Valóság voltál? Nem voltál való! Álltam az ég s a tajtékzó folyó közt a nagy hídon (itt már zuhogott) s fürkésztem, mit szemközt a meredek (még napos) hegyen Petya mutatott: a tornyot, hol Balduin szenvedett, hol egy magyar királylány élt… S amott a házat, hol ő, Petya született és szenvedett; és bealkonyodott s átmentem még egy szakadék felett egy másik völgyhídon, a Cárevec: a vár felé… De fent (az est haladt) nem láttam már a hős romok körül egyebet, mint szentjánosbogarat, de azt rengeteget! és mind röpült! fölvillantva és kioltva a fényt, (mintegy Tirnovo ajándékaként, mert sose láttam még ilyet): pici aranyvarrótűk fürge százai fércelték reménnyel az éjt, ezer pont és vonás: szaladó morse-jel, apró körhinták, kisded repülők s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, vele szállt szinte mind a kinyílt csillag és vele forgott mind a kigyúlt ablak és Tirnovo és Bulgária és valahány ország és nép: az egész, forgott az egész mindenség serényen, dehogy hittem, hogy keserű levében!

A HÉT VERSE - A középkori fővárosban Illyés Gyula

23 / 142


Illyés Gyula:



álom vagy máris, én meg álmodó! Való volt? Mese! Attól fogva, hogy kocsink a Csipke-csúcsról lefutott versenyt a nyomunkban hörgő viharral s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, mely sarat-követ forgatva-fröcsölve loholt mellettünk – de folyvást előzve – a völgybe… Túl, a szakadék felett ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – ott tárt a sziklaváros temérdek házát, megannyi partifecske-fészket az égnek – színes mesekönyvi kép! – Mert rá fényt lövelt még az esti ég. Valóság voltál, Tirnavo? A vad, Jantra szédítő-gyors 8-asokat írva futott a házakkal tömött piros cukorsüveghegyek között; mint rég a járdán, ha várta a cárt, a félváros a folyóparton állt, a félváros ott szedte a dagadt vízből kosárral, kézzel a halat! Valóság voltál? Nem voltál való! Álltam az ég s a tajtékzó folyó közt a nagy hídon (itt már zuhogott) s fürkésztem, mit szemközt a meredek (még napos) hegyen Petya mutatott: a tornyot, hol Balduin szenvedett, hol egy magyar királylány élt… S amott a házat, hol ő, Petya született

24 / 142

és szenvedett; és bealkonyodott s átmentem még egy szakadék felett egy másik völgyhídon, a Cárevec: a vár felé… De fent (az est haladt) nem láttam már a hős romok körül egyebet, mint szentjánosbogarat, de azt rengeteget! és mind röpült! fölvillantva és kioltva a fényt, (mintegy Tirnovo ajándékaként, mert sose láttam még ilyet): pici aranyvarrótűk fürge százai fércelték reménnyel az éjt, ezer pont és vonás: szaladó morse-jel, apró körhinták, kisded repülők s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, vele szállt szinte mind a kinyílt csillag és vele forgott mind a kigyúlt ablak és Tirnovo és Bulgária és valahány ország és nép: az egész, forgott az egész mindenség serényen, dehogy hittem, hogy keserű levében!

Társbérlőink története Benedekné Köves Hajnalka A soron következő folytatás

Benedekné Köves Hajnalka

Társbérlőink története

1955 elején, szüleim válását követően (vagy talán már korábban) társbérlőket kaptunk Rákóczi úti lakásunkba. Ez érthető, hiszen egy ilyen nagy lakásban anyám lényegében egyedül élt. Apám már jóval korábban külön költözött, én pedig többnyire kollégiumban laktam, s csak hétvégére mentem haza. A személyzeti szoba ideiglenesen szintén megüresedett. Egy négytagú családot költöztettek be hozzánk: egy középkorú házaspárt, 20 év körüli lányukat, valamint az asszony édesanyját. A Polonyi-család – ez volt a nevük – szintén szovjet emigrációból érkezett Budapestre, s mivel ekkorra gyakorlatilag szétosztották a háború után megüresedett lakásokat, az újonnan érkezetteknek már nem jutott azonnal önálló otthon; osztozniuk kellett másokkal. S végül is, a lakást apám kapta eredetileg, ő pedig már nem lakott itt; anyám csak az elvált feleség volt. Össze kellett tehát húzni magunkat – na, nem olyan borzasztóan, hiszen 2 szoba megmaradt nekünk, s a Polonyi-család a harmadikban lakott, a nagymama pedig a személyzeti szobát kapta meg. Még örülhettünk, hogy nem valami kellemetlen, ellenséges érzelmű embereket telepítettek hozzánk, hanem egy magunkfajta emigráns-családot. A házaspárra alig emlékszem. Az asszony elég terebélyes, nem túl barátságos nő volt, amolyan „kádernő” típus. Különösebben nem

25 / 142

szerettük meg őket, de azért elég jól megvoltunk egymással. Lányuk viszont – Kátya – ma is előttem van. Szőke, kékszemű, vékony alkatú lány volt. Úgy emlékszem, tanult valahol (főiskola vagy egyetem). Kedves, derűs, okos teremtésként emlékszem rá. A „komszomolka” jelző jutott eszembe róla, jóllehet magyar volt. Mindkét nyelvet jól beszélte a család. Jól emlékszem a nagymamára is. „Bábuska” (oroszul ez nagymamát jelent), így hívták a családban, s ezt a megszólítást idővel mi is átvettük. Bábuska fantasztikus szakácsnő volt – közös konyhánkból csodálatos illatok terjengtek, amikor ő főzött. Gyakran csorgott a nyálam, hiszen mi az anyám részére készült, diétás, íztelen koszton éltünk. Hajában főtt krumpli, tejbegríz, főtt tojás. Bábuska alföldi asszony volt – ahogy emlékszem –, s ezeket az illatokat már ismertem Mindszentről, Karkasék konyhájából. Bábuska azonban nem az az asszony volt, aki legalább egy kóstolót adott volna nekem, a soványka bakfislánynak. Eléggé mogorva, magának való öregasszony volt. Gömbölyű alkat, barázdált arc, sötét, bizalmatlanul fürkésző szemek – így emlékszem rá. Többnyire behúzódott kis szobájába, amikor éppen nem főzött. Aztán észrevettük, hogy Bábuskának társasága akadt. Egy tömött, fehér, hetyke bajszú, katonás tartású idős ember. Mint megtudtuk, 75 éves volt. Egyre sűrűbben látogatta Bábuskát. Ilyenkor bezárkóztak a kis szobában, s csak jó másfél-két óra múlva jött ki onnan a hetyke bajuszú. Rögtön távozott is. Nem szólt senkihez. Láttam, hogy a család tagjai összesúgnak, olykor kuncognak is egy-egy ilyen látogatás alkalmával. Anyám is tett néha megjegyzést, hogy „ilyen öregek, és nem szégyellik magukat” – vagy valami effélét. Egy idő után tehát kezdett leesni a tantusz, hogy itt miről is van szó. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen el nem tudtam képzelni, hogy ilyen öreg korban egyáltalán létezhet ilyesmi. 1956 elején különös dolog történt: társbérlő asszonyunknak egyszer csak megérkezett a férje. Mármint a másik, az eredeti törvényes férje. Bohózatba illő az ilyen szituáció, itt azonban szó sem lehetett tréfáról, a helyzet egyáltalán nem volt komikus, sokkal inkább tragikus. Ugyanis a szerencsétlen ember nemrég szabadult Sztálin börtönéből, a Szovjetunió valamely zord, északi vidékéről. Természetesen igyekezett minél hamarabb kideríteni, hol élhet a családja – és most itt volt. Egyszerűen beállított. Hamuszürke arc, üres tekintet, kesernyés vonás a szája szegletében. Így emlékszem vissza rá évtizedek távlatából. 15 éves bakfis szívem mély szánalmat érzett iránta, különösen miután elmondta történetét, amely előttünk sem maradt titok. Ez a történet igen röviden összefoglalható: teljesen váratlanul letartóztatták, mint annyi mást, vallatták, kínozták, végül alá is írattak vele valamit, s 15 évig ült, teljes reménytelenségben. Aztán meghalt Sztálin, s megkezdődtek a rehabilitációk. Sorra engedték ki a börtönök foglyait, s egyszer csak ő is sorra került. Közölték vele, hogy most már szabad, elmehet, s megkérdezték, van-e esetleg valami speciális kívánsága. – Igen – mondta ő. – Szeretném, ha megmondanák végre, miért is ültem 15 évet. És most itt volt. Megjelenése képtelen helyzetet teremtett, mert a felesége ezáltal két férfi törvényes hitvese volt, vagyis bigámiában élt (nem tudom, van-e ennek a szónak nőnemű megfelelője). Kíváncsian vártuk, mi lesz most, mert így, ugyebár, nem maradhatnak a dolgok. Végül az asszony döntött: beadta a válókeresetet a vele mostanáig élő férje ellen, s odavette eredeti férjét, lánya édesapját, akivel nem kellett összeházasodnia, hiszen sosem váltak el. Egyszerűen csak nem tudott róla semmit a család ennyi éven át, és már halottnak hitték. Nos, a társbérlői család összetétele változott tehát, de a régi-új férj jelenléte alig volt érzékelhető. Nála csendesebb, sőt hallgatagabb férfit nemigen ismertem. Olyan volt, mintha nem egészen lenne élő ember. Valami összetört benne, és már nem lehetett összerakni – valahogy így éreztem akkor. Néhány hónap telt el így, csendes jellegtelenségben. A férfi csak akkor szólt, ha kérdést intéztek hozzá, s lehetőleg tőmondatban válaszolt. Mosolyogni egyszer sem láttam. Nem baj, tárgyaltuk anyámmal az esetet, majd az idő lassan, fokozatosan kigyógyítja őt ebből a már-már tetszhalotti állapotból. Most még szokni kell a normális, emberi életet. De nem így történt! Közben a család egy másik, önálló lakásba költözött, mi pedig új társbérlőt kaptunk. A kapcsolat azonban nem szakadt meg velük, s főleg Kátya látogatott rendszeresen bennünket. Tőle tudtuk meg a tragédiát. – Szegény édesapám igazán megérdemelte volna, hogy a hosszú szenvedés után végre élvezhesse az életet, a szabadságot, a családi együttlét örömét. Még kigondolni is nehéz lenne ilyen, értelmetlen halált – mesélte sírva. Az történt ugyanis, hogy október 23-án beindultak az ismert történelmi események. A város csatatérré vált. Felfordult villamosok, betört kirakatok, kifosztott üzletek, mindenfelé lövöldözés. Márpedig enni mégiscsak kellett. Egy alkalommal szerencsétlen volt társbérlőnk lemerészkedett az utcára, hogy ennivalót próbáljon szerezni a családjának. Egy eltévedt golyó eltalálta, s ott, a helyszínen meg is halt. Ennyi élet adatott neki a megpróbáltatások után. Az asszony pedig ott maradt egyfelől özvegyen, másfelől elváltan – mindenesetre férj nélkül, és Kátya apa nélkül. Hát ilyen őrült módon keveri a kártyákat a Sors. 1956 nyarán új társbérlőt kaptunk. Jójárt Imre névre hallgatott. Szikár, magas, kiélt és sunyi arcú, apró, gonosz szemű ember volt, s az orra majdnem a szájába ért. Emlékszem beköltözésének első jelenetére. Két nő kíséretében érkezett. Az egyik a felesége, akitől éppen lelépőben volt, a másik az új nő, egyelőre csak élettársi minőségben.

26 / 142

A még törvényes, de már válófélben levő feleség intézkedett nagy határozottsággal. Félvilági nő benyomását keltette: ripacsos, igen tág pórusú arc, kreol bőr, rúzsos szájában cigaretta, hosszú szipkával. Hangja dohánytól és alkoholtól rekedt, mély, majdnem férfias. A másik nő épp az ellentéte volt: fehér bőr, tágra nyílt, nagy, kék szemek, de sötét haj társult hozzá. Igen csinos, babaszerű jelenség volt. A feleség közölte, hogy ők válnak, s ő intézi az ügyeket. Az osztozkodás miatt pedig a költözést is együtt intézik. A másik nő hallgatott, mint aki csak külső szemlélője az egésznek. Nem sokáig éltek együtt; a karcsú, csinos nő hamar otthagyta Jójártot – amit egyébként nem is csodáltunk. Kellemetlen fráter volt! Miután a kékszemű baba eltűnt mellőle, egymás után hozta a nőket a lakásba. Óriási forgalmat bonyolított. Nem győztünk csodálkozni, hogy ez a csúf és visszataszító alak hogyan képes meghódítani ennyi nőt. Persze szemmel láthatóan bőven volt pénze, s ez nyilván növelte vonzerejét. Hogy mi volt a szakmája, munkahelye – ezt már nem tudom visszaidézni, talán nem is tudtuk. Anyám mellett, a kis személyzeti szobában, egy új háztartási alkalmazott lakott éppen. Elég csinos arcú fiatal lány volt, de szellemileg visszamaradott, nem egészen komplett. Mindegy – gondolta anyám –, takarítani, mosni, a főbb házimunkát elvégezni azért biztosan képes. Ezzel nem is lett volna különösebb probléma, ám de egyre többször hiába szólongatta anyám a lányt, nem jött. A kis szobába is hiába kopogtunk be. Egy ilyen alkalommal kinyílt Jójárt szobájának ajtaja, s a lány jött ki tőle, kócosan, ziláltan. A helyzet egyértelmű volt. Jójárt közölte, hogy a lány összeköltözik vele, s vegyük tudomásul, hogy azt csinál, amit akar, s amit ő – mármint Jójárt – mond neki. Anyámnak ez már sok volt. Prűd volt – sajnos, nincs rá jobb szó –, s ráadásul Jójárttal szembeni (kölcsönös) ellenszenve napról napra nőtt. Elküldte a lányt, és új háztartási alkalmazottat szerzett.

A HÉT VERSE - Keleti hajnal Tirnovóban Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula:

Keleti hajnal Tirnovóban


Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, katona-kürt; igen, hajnali öt; kopasz szálloda-szoba; betörött üveg alatt a Vadász Búcsúja; kint bércek, klastromok, hol elfogott királynők éltek, szerelmes papok; azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; idegen nyelvű Boldog Margitok, szentek éltek ott, kiket, mint szokott, a mélybe löktek; fekszem, bejön a folyosóról az árnyékszék szaga; harang, roráté! Pécs ez, vagy talán

27 / 142

Sásd még, amikor elakadt a szán! Van minden, csengő, rolló, mozaikmosdó; csak még semmi sem működik; folyó harsog; a szekrény fenekén száraz kenyér és összegyűrt levél; találtam fésüt; de törülközőt nem, így megtörölköztem a lepedőben; elém veti a portás: Dobre den, ahogy a bankár egy fillért kivet; den, nyújtom neki minden kincsemet; koldus vagyok, mint minden idegen –

Utcára nyílnak itt a pékkemencék, a kenyereket éppen kivetették; hosszú az árnyék, akár alkonyat előtt, vagy télen: a házak között bujócskázik, de hason még a nap, az utcavégről dühvel szembeköp; alján szűk minden ház, feljebb kövér, a sikátor fent majdnem összeér; zavarba ejt, hogy ami különös, épp különösségével ismerős és otthonos, nem jártam itt soha, de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; az ajtó mind a járdára nyilik, belátni rajt a kettős ágyakig: alszik a város, a forráskutak köré szállong csak egy-egy nő-csapat; itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, míg a csap vize lassan becsepeg a kerek rézbográcsba, mit a nők párosával vállrúdon hordanak; Lyonban vagyok ötszáz év előtt, Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; egy férfi a házakra utcahosszat felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, ma temetik itt a legjobb anyát és nagyanyát, Kovacseva Marát, ha itt születtem volna, délután

28 / 142

én baktatnék a koporsó után; balkonok alagútján ballagok, ez az álom, vagy hogy pesti vagyok? üres a piac még, de hozza már teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, két rácsos török ház közt lépdelek, cipelem a rámnyergelt életet; nyitja ablakát, az emeletit a török s abban borotválkozik; megmámorít, ha valamit nem értek, és mindent tudni vélek, mint a részeg, dúdolok és mint alkohol-ködön erőltetem át szemem az időn, mához egy hétre már otthon vagyok, onnan látom majd méltón Tirnovót; kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas padlásablakból rámszól egy kakas, diák siet, ha itt vagyok diák, én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, robogó szekér távoli zaja, átüget rajtam apám két lova, hajnal! hajdani mámorokon át kettőzte így meg a világ magát, kamasz-italom, ontológia, rajtad tántorgok, tér gondolata! Itt a bérc, hol megölték a papot, és ott a nap, mely akkor ragyogott, minden kettős, tízszeres, százszoros, csak embert köt egyszeresbe a sors, tele foltváró üstökkel, sarukkal, itt minden utca olyan, mint az udvar, egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, az ügyvéd boltja is utcára nyíl, az ügyvéd szinte kint a téren ír; mire jó, amit látok? jelenés? rész a világ, csak én vagyok egész, minek egésze? víg és szomorú vagyok, most jöttem s vár már a búcsú;

29 / 142

mint asszonyok, a vérző anya-kínban fáj és remél a szív, gyerünk tovább, dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, itt hagyom, itt is jövőm egy honát, itt hagyom magamat megint: szalad a víz, amely elvitte Balduin-t, viszi az én szívemet is.

MAGÁNKRÍZISTŐL TÁRSADALMI KRÍZISIG 1. Benedekné Köves Hajnalka Zaklatott serdülőkori éveim

MAGÁNKRÍZISTŐL TÁRSADALMI KRÍZISIG

1. Zaklatott serdülőkori éveim

A keserűség anyám viselkedése miatt, a rideg intézeti élet, a fájó érzés, hogy nem élhetek otthon, mint a többi pesti gyerek, majd pedig szüleim válása és ennek következményei – tizenöt éves voltam ekkor -- végül felőrölték idegrendszeremet. Ezzel párhuzamosan – részben tudatosan – személyiségem is sokat változott: az eleven, aktív, kreatív, kezdeményező, magabiztos gyerekből passzív, befelé forduló, önmagát folyton kontrolláló és fegyelmező, egyre kevesebb életkedvet mutató lány lett. Igyekeztem belesimulni a környezetembe, nem feltűnni – ahogyan azt az intézetekben elvárták a gyerekektől. Nem kellettek ott az egyéniségek, tehetségek, akikkel csak gond van. Aki megpróbált kitűnni, az megjárta. Így aztán lassan beadtam a derekamat – legalábbis külsőleg. Hol volt már a pajkos, olykor csintalan kislány? Az egész magatartásom megváltozott. Miben mutatkozott ez meg? Például abban, hogy azelőtt örömmel jelentkeztem, ha tudtam a választ a tanár által feltett kérdésre. Újabban viszont összehúztam magam kicsire, nehogy engem szólítsanak fel, nehogy kihívjanak felelni. És ha mégis kihívtak, lángvörös arccal, szinte az ájulás határán vonszoltam ki magam a tábla és a tanár elé. Nem mintha nem tudtam volna az anyagot, de már nem hittem el, hogy csakugyan tudom, és hogy el is tudom mondani megfelelően. Persze, amikor elkezdtem beszélni, akkor már ment magától, és változatlanul jól tanultam, de ez mind több erőfeszítést igényelt, és csak növelte a szorongást, a pánikot, hogy legközelebb biztosan nem sikerül, és akkor leszerepelek mindenki előtt. Mindennek egészségügyi vetületeként idegrendszeri problémákkal küzdő, szorongó, gátlásos gyerek, pontosabban teenager lettem. Tanulási nehézségek is jelentkeztek: alig ment az olvasás, a koncentrálás. Óriási erőfeszítéssel és akaraterővel értem el az olvasott mondatok megértését, ami le is lassította a folyamatot. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne lássák rajtam. Se a tanárok, se az osztálytársak ne vegyék észre, milyen rossz állapotban vagyok. Sokszor szédültem, az ájulás kerülgetett. Ma már tudom, hogy bizonyára rendkívül alacsony volt a vérnyomásom, hiszen felnőtt korban ez beigazolódott. De ki foglalkozott akkoriban ilyesmivel? Az viszont kiderült 15-16 éves koromban, hogy vérszegény vagyok. Gyógyszert kaptam, majd injekció-kúrát. Egyébként a szervezetem, úgy látszik, megsínylette a kisgyermekkori éhezést, a sok súlyos betegséget, mert elég gyenge, sovány, fáradékony, betegségekre fogékony lány voltam. Minden hűléses vagy influenzás megbetegedés alaposan megkínzott, és hetekig tartott. Az állandóan visszatérő mandula-gyulladásom miatt 12 éves koromban a Rókus kórházban kivették a mandulámat. A műtét azonban nálam nem úgy zajlott le, mint általában. Egy nagy kórteremben feküdtem, és több gyereknek vették ki ugyanazon a napon a manduláját. Már másnap ugráltak, játszottak, kiáltoztak, ettek, s lényegében néhány nap alatt túl is voltak az egészen. Nálam a műtét úgy sikerült, hogy már az éterrel való altatás szörnyű élményt jelentett, s alig tudtak felébreszteni. Mivel már 12 éves voltam, felnőtt szájhoz méretezett szerkezettel feszítették szét a számat. Ennek az lett a következménye, hogy az ajkam a műtét után

30 / 142

kegyetlenül feldagadt, és csupa seb volt, csúnya berepedésekkel, lényegében felhasadt több helyen. Jóformán úgy néztem ki, mint egy tányérajkú néger, sebes ajakkal. De ez volt a kisebbik baj. A nagyobb gond az volt, hogy nem tudtam nyelni, és még beszélni is csak suttogva. Hazaengedtek ugyan néhány nap múlva, de otthon belázasodtam, s 39 fokig menő lázzal feküdtem több mint 3 héten át. Enni egyáltalán nem voltam képes, csak folyadékot és pépes dolgokat tudtam lenyelni, fájdalmak közepette. Persze rettentően lesoványodtam és legyengültem. Úgy másfél hónapig hiányoztam akkor az iskolából. Közben meglátogatott több osztálytársam, egy-egy tanárnő is eljött, s így a tananyaggal valamennyire lépést tartottam. Viszont a mandulám helye összenőtt nyelvem bizonyos részeivel, így azóta a torkom szűkebb a normálisnál. De térjünk vissza 15-16 éves koromhoz. Személyiségjegyeim tehát megváltoztak: visszahúzódó, csendes és szomorú lány lettem. Passzivitásom azonban egy területre nem vonatkozott: maradtam „homo politicus”, ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani egy serdülőkorú lányra. Osztálytársaim jó részét is hasonló szellemben nevelték. Rettentő komolyan vettük az úttörő-, majd a DISZ-életet. Amikor a Gorkij iskolába kerültem, Márkus György, a későbbi ismert filozófus, aki akkor már a kilencedik osztályba járt, volt a csapattanács-elnök. Óriási élményt jelentett számunkra, amikor a szokásos vászon vörös úttörőnyakkendőt selyem-nyakkendőre cserélhettük fel. A mozgalmi rangokat büszkén viselték a megválasztottak (őrs- vagy rajvezető az adott osztályon belül és csapattanácsi funkciók az egész iskola mozgalmi vezetéseként). Voltak egyébként az idősebb korosztályból kijelölt diákok, akik a kisebbek osztályainak mozgalmi irányítói voltak. Emlékszem például egy Anka nevű szőke lányra, aki velünk foglalkozott. Alpári Ági (Alpári Gyula unokája?) vagy Kárász Péter – akinek családja Erdős André osztálytársam családjával együtt volt Algériában a negyvenes évek első felében -- , szintén patronálta osztályunkat. Az egész úttörőcsapat iskolai szintű vezetője pedig éveken át Steiner Erika volt (aki 1956-ban disszidált, tudomásom szerint Ausztráliába került). A politika, az ifjúsági mozgalom tehát élénken foglalkoztatott bennünket, és volt is érdeklődésre számot tartó esemény, bőven. Hiszen Sztálin halála után Rákosi pozíciója is valamelyest meggyengült, és Nagy Imre előállt a reform-programjával, sőt, miniszterelnökké nevezték ki. 1956 februárjában zajlott le az SzKP XX. kongresszusa, amely földrengésszerű hatást gyakorolt a szocialista országokra és pártjaikra, de a világpolitikára is nagy befolyással volt. Tudjuk, ez a pártkongresszus – és személy szerint az akkori főtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov – tárta a szovjet nép és az egész világ elé a sztálinizmus bűneit. Leleplezte a hihetetlen mértékű személyi kultusz, a törvénytelenségek és a sztálini terror borzalmait. Szólt a társadalmi és a gazdasági törvényszerűségek voluntarista eltorzításáról, a Szovjetunió bizonyos népei, nemzetiségei, vallásai elleni gyalázatos intézkedésekről, egész népek kitelepítéséről zord éghajlatú vidékekre. Beszéltek a kongresszuson a félelem légköréről, a szocialista demokrácia megcsúfolásáról, a marxi-engelsi elmélet eltorzításáról, és így tovább. Frenetikus hatást gyakorolt ránk, gorkijos fiatalokra is ez a kongresszus. Emlékszem, izgatottan tárgyaltuk az eseményeket a Ligetben, és tartottunk vitákat az iskolában is a DISZ-élet keretében. De hogyan is viszonyultam én az ötvenes évekhez, illetve azok első feléhez? Az igazat megvallva, én a szocializmus gyermeke voltam, sőt, szovjet gyerek (1957-ig egyébként kettős állampolgárok voltunk, akkor választásra kényszerültünk, és érthető módon a magyart választottuk, hiszen nem élhettünk itt külföldiként. Anyám egyébként hamar megbánta, hogy beleegyezett a szovjet állampolgárságról való lemondásba, és persze apámat okolta emiatt). Az úttörő-élet szépségeiről már írtam. Azonkívül mindig is nagy hatást gyakorolt rám szüleim szilárd kommunista meggyőződése. Ők életük korábbi szakaszában az Egyesült Államokban, illetve Kanadában vettek részt a mozgalomban. Sőt, mint írtam, apám már 1918 novemberében, a Kommunista Párt megalakulásakor csatlakozott ehhez az eszmerendszerhez és párthoz, s élete végéig kitartott mellette. Gyerekként csodáltam őt, áhítattal hallgattam életének epizódjait, amelyeknek jó részét idővel szinte kívülről tudtam. Ha apámat néhány szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: hűség (eszméhez, családhoz, barátokhoz, emlékekhez), jóság, becsületesség, áldozatkészség, politikai éleslátás és – elképesztő naivitás. Mindenesetre számomra példakép volt és maradt, miközben tudom, hogy a naivitásból és az őszinteségből jó adag ragadt rám is, amiből elég sok bajom támadt életem folyamán. Az iskolánkban a mozgalmi életet szintén komolyan vették. Igazgatónőnk és a tanároknak legalábbis túlnyomó része párttag, kommunista volt. A diákok többsége szintén ilyen családban nevelkedett, és ez meghatározta az iskolai oktatás és nevelés szellemét. Az ateizmus magától értetődő volt. Immár felnőtt korunkban meglepődve értesültem arról, hogy volt olyan osztálytársam, aki vallásos családban élt. Ennek akkor semmi jelét nem adta. Többségében funkcionáriusok, veteránok, kommunisták gyerekei, illetve árvái vagy rokonai jártak a Gorkij iskolába. Felmerülhet tehát a kérdés: végül is hogyan viszonyultam és viszonyulok ma a háború utáni első évtizedhez, amelynek meghatározó része Rákosi Mátyás nevéhez fűződik? Az utólag megismert tények alapján természetesen gyalázatosnak tartom a Rákosi-korszakot, a sztálinizmus magyarországi nyúlványának. Lényegében már a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa óta alapvetően így értékelem azokat az éveket. De „benne élni” gyerekként más volt. Jó és rossz helyzet, élmény, emlék keveredik bennem, és áll össze egy többé-kevésbé egységes valósággá. És én hajlamos voltam a jót inkább a társadalomnak, a rosszat viszont a privát életünknek tulajdonítani. Hiszen családi okból kellett rossz intézetekben élnem, ott jóformán éhezni, fázni, kopott, foltozott ruhákban járni. S mindezek miatt szomorkodni, szégyenkezni. Közben a társadalom körülöttem – legalábbis látszólag – boldog és elégedett volt. Újjáépítés, iparosítás, lelkesedés, élmunkások, sztahanovisták… A gyerekeknek meg ott volt a selyem vörös nyakkendő, úttörő sapka, úttörővasút, Csillebérc, a menetelés, együtt éneklés romantikája. Ez mind örömforrás volt, és számomra a magas színvonalú oktatás, a kitűnő tanári kar is a társadalmi gondoskodás megnyilvánulásaként jelent meg.

31 / 142

Az egész társadalom élén ott állt a jó Atya, Rákosi pajtás, aki egy korabeli dal szövegével szólva „gondot visel az országra, békére és szabadságra”. Hát még a nagy Szovjetunió, Sztálin elvtárssal az élen, amelyet minden tekintetben példaképként állítottak a magyar nép és a magyar úttörők elé is! Amikor a „Vidám vásár” című szovjet filmben azt énekelték, hogy: „Vígan van a kolhoztag, haja-hó, haja-hó, Boldog, hogyha dolgozhat, jaj de jó, jaj de jó! Bőviben lesz búza, rozs télen át, télen át. Rajta, végezz, ifjú nép, jó munkát, jó munkát!” -eszembe nem jutott, hogy esetleg nem boldog a kolhoztag, ha dolgozhat. Hiszen a film olyan vidám életet mutatott be, rengeteg dallal, tánccal, mókázással, szép fiatalokkal, szerelmekkel… Iskolánk pedig ugyanezt az életérzést erősítette, meg a szüleim is. Apám a rossz, a torz dolgokat az emberek hibáiként, rossz vezetők és jellemek megnyilvánulásaként, valamint az ellenséges aknamunka eredményeként fogta fel. A szocialista tudat és jellem kifejlődéséhez jóval több időre van szükség – vélte. Maga a rendszer azonban – különösen annak távlatai – jó és egyre jobb lesz, mert a marxizmus-leninizmus eszmei, elméleti igazságához nem férhet kétség. (Sztálin személyéhez egyébként ambivalens módon viszonyult apám: egyfelől keservesen fakadt ki nem egy alkalommal a terror, a félelem légköre miatt, másfelől nagyra értékelte tehetségét, vezetői képességeit, a háború megnyerésében játszott szerepét. Amellett szimbólumnak tekintette: a világ haladását képviselő Szovjetunió és szocialista rendszer jelképének.) Az SZKP XX. kongresszusa azonban szüleim számára is katarzist jelentett. Hiszen sok mindent láttak, éltek át ők maguk is a Szovjetunióban, de a bajok egy részét a háborúnak, korábban pedig a polgárháborúnak, a rossz termésnek, illetve a kapitalista világ általános embargójának, a szocializmus megfojtása kísérletének tulajdonították. A Rákosi-korszak számára is részben mentséget jelenthetett a háború által lerombolt, megtépázott ország és az ellenséges tevékenység, hiszen a lakosság nagy része még a Horthyrendszer propagandájának hatása alatt állt. Természetesen mindez igaz is volt, azonban nem magyarázta meg a törvénytelenségeket, a már jelzett visszásságokat. Szüleim tehát – a szovjet pártkongresszus által feltárt tények ismeretében – határozottan elítélték a sztálinizmust, és én szintén megértettem álláspontjuk lényegét. Azt is világosan érzékeltem, hogy nem a szocialista rendszer iránti lojalitásuk gyengült meg, hanem a valódi, az emberséges szocialista fejlődést gátló, az ügynek ártó torzulások elutasításáról van szó részükről.

Ezerkilencszázötvenhat Benedekné Köves Hajnalka MAGÁNKRÍZISTŐL TÁRSADALMI KRÍZISIG 2.

Benedekné Köves Hajnalka: MAGÁNKRÍZISTŐL TÁRSADALMI KRÍZISIG 2. Ezerkilencszázötvenhat

Ezt az évet több nemzet és igen sok ember egyfajta határkőnek tekinti. Számomra, családom számára és Magyarország számára mindenképpen az. AZ SZKP XX. kongresszusáról és annak nemzetközi és hazai jelentőségéről már tettem említést. Az események gyorsan követték egymást. Például 1956 tavaszán Rákosi Mátyás nyilvánosan elismeri saját felelősségét a személyi kultuszt és a törvénytelenségeket illetően, és kijelenti, hogy Rajk László és társainak pere „provokáción” alapult. A Petőfi Körben viták zajlanak különböző témakörökben. Budapestre látogat M. A. Szuszlov, az SZKP központi bizottsága elnökségének tagja, és megbeszéléseket folytat Rákosival és más vezetőkkel. Kim Ir Szen szintén Magyarországra látogat. Tüntetés és zavargások a lengyelországi Poznańban, majd egész Lengyelországban. A LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) KB rehabilitálja W. Gomulkát és több, a pártból kizárt személyt. Októberben Gomulkát a LEMP első titkárává választják. Magyarországon elítélik a Petőfi Kör pártellenes tevékenységét, és betiltják működését. Júliusban Rákosit felmentik vezető funkciói alól, Farkas Mihályt még a pártból is kizárják, október 20-án pedig őrizetbe veszik. A párt első titkárává Gerő Ernőt választják, a központi vezetésbe pedig beválasztanak több, korábban bebörtönzött személyt, közöttük Kádár Jánost, akit a KV titkárává neveznek ki, és Marosán Györgyöt, aki a kormány elnökhelyettese lett. Magyar-jugoszláv gazdasági tárgyalások kezdődnek Belgrádban. Október 4-én az előző év decemberében kizárt Nagy Imre levélben kéri visszavételét a pártba, s 13-án kérését teljesítik.

32 / 142

Csak néhányat említettem a felkavaró események sorából, amelyek különlegessé tették ezt az évet, nem beszélve a folytatásról, az október 23-i és az azt követő fejleményekről. Privát életünkben is történt egy és más ebben a nyugtalan időszakban. Például apámat 1956 januárjától nyugdíjazták. „Rendkívüli személyi nyugdíjat” állapítottak meg részére: ha jól emlékszem, ez 2000 forintos összeg volt, és további 500 forintért még bedolgozhatott a Rádiónál. Anyám pedig 1000 forintos „kivételes” nyugdíjat kapott, ami szintén elég szép összegnek számított, különösen, ha tudjuk, hogy élete folyamán alig dolgozott valamennyit. Magyarországra érkezésünk után a Hadifogoly--Hadirokkant Híradónál került rövid időre adminisztrátori állásba, később a Gorkij Nyelviskolában lett tanár, de ez sem tartott sokáig. Aztán már csak privát angol órákat adott időnként otthon, ágyban fekve, egy-egy embernek. Én is részt vettem néhány óráján. Angolul tudtam ugyan, de például a nyelvtan bizonyos szabályait így tanultam meg. Apám továbbra is külön élt a Kárpát utcai nyomortanyán, én pedig a tanítási időszak alatt a kollégiumban laktam, és csak hét végére jártam haza, anyámhoz. Nyáron, talán augusztusban, Karkas Maricáéknál töltöttem három hetet Mindszenten. Egyedül utaztam hozzájuk. Hazafelé a vonaton Gribojedov: „Az ész bajjal jár” (Gore ot umá”) című vígjátékát olvastam, oroszul. Talán kötelező irodalom volt, de az is lehet, hogy csak puszta érdeklődésből olvastam. Egyszer csak orosz beszédet hallok, s meg is szólítottak. Szovjet kiskatonák voltak, akik Mátyásföldre igyekeztek, vissza a laktanyájukba. El voltak bűvölve attól, hogy egy csinos,16 éves kislány orosz könyvet olvas, és beszédbe elegyedtünk. Ketten felírták egy cédulára a nevüket, mondván: hátha találkozunk még az életben, sosem lehet tudni. Egyiküket Toljának (Anatolij) hívták; erre ma is emlékszem, mégpedig nem ok nélkül. Még visszatérek erre. Otthon örömhír várt: anyám levelet kapott Kanadából, s tudatták, hogy John bátyja szeptemberben meglátogat bennünket. Itt jegyzem meg, hogy Magyarországon az ötvenes években sem utazni – különösen Nyugatra –, sem nyugati állampolgárt fogadni, sem levelezni nem volt szabad. Ennek ellenére mi folyamatosan leveleztünk kanadai nagymamámmal, olykor mással is. Nagyanyámtól pedig néha úgy nevezett IKKA-csomag érkezett, benne használt ruhák, csokoládé, rágógumi, meg ilyesmi. Nagy dolog volt ez akkor, mert a háború utáni, Rákosi-rezsimmel is sújtott országban ezek értékes portékák voltak. Ami a külföldi, sőt nyugati kapcsolattartás tilalmát illeti, bennünket nem zaklattak emiatt. Nyilván egyfelől tudomásul vették, hogy anyám a saját édesanyjával folytat levelezést, másfelől szüleimet megbízható „pártkádereknek” tekintették valószínűleg. Persze az, hogy Johnny nagybátyám személyesen is eljön hozzánk, óriási szenzáció volt. Én még sohasem találkoztam vele, anyám pedig húszéves korában látta őt utoljára, még Kanadában. Izgatottan vártuk érkezését, de ennek pontos idejét nem tudtuk. Szeptember közepe lehetett, amikor anyám az ágyban feküdt, mint mindig, én pedig a leckémet írtam, amikor csöngettek. Mentem megnézni, ki az. Kinyitottam az ajtót, s ott állt John nagybátyám! Azonnal felismertem a fényképek alapján. „Johnny!” – kiáltottam fel boldogan, és a nyakába ugrottam. Ő pedig meghatottan ölelt át, és nagyon csodálkozott azon, hogy én rögtön felismertem. Talán egy hónapig maradt velünk. Persze nemcsak privát út volt ez, a kanadai párt részéről valamilyen megbízatással jött, tárgyalásokat folytatott a pártközpontban, de erről nem tudok semmi konkrétumot. Az viszont biztos, hogy nagyon megkedveltük egymást. Hol oroszul, hol angolul beszélt anyámmal is, velem is. Apámmal szintén többször találkozott, hiszen kölcsönösen becsülték egymást. Ő tanított meg engem különböző kanadai, amerikai mozgalmi dalokra, de a szovjetunióbeli egyetemi évei alatt tanult szatirikus dalocskákra, „csasztuskákra” is, amelyeket mindmáig tudok. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről: családi dolgokról, politikáról és egyebekről. Külön élményt jelentett számomra az arany humora. Csak úgy ömlöttek belőle a viccek, anekdoták. Lenyűgözőnek tartottam egyéniségét, magas fokú kultúráját, tudását, amelyet jól érzékeltem. Ő meg örült, hogy a kis budapesti unokahúgával, akinek arcán a családi vonások is felismerhetők, mindenféléről lehet beszélgetni. Nekem, a nagyszülők és testvérek nélkül felcseperedett lánynak, akinek a szűk, háromtagú családja is szétesett, igazán sokat jelentett egy távolból előkerült, szerető szívű nagybácsi. Aztán eljött a búcsú napja. Emlékszem: beszereztem, és neki ajándékoztam Madách „Az ember tragédiáját” angolul. Október közepén utazott el, egy héttel a 23-i események előtt… Aggodalommal teli szívvel búcsúzott tőlünk, hiszen itteni tartózkodása idején, október 6-án került sor több tízezer ember részvételével az 1949-ben kivégzett Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András ünnepélyes temetésére, amely tüntetésbe ment át. Más nyugtalanító események is történtek. Az elutazása utáni napokban diákgyűléseket tartottak különböző városok egyetemein, és követeléseket fogalmaztak meg a párt vezetésének címezve. Október 16-án megalakult az egyetemek és főiskolák szervezete, a MEFESZ. A középiskolások új szervezete pedig a Diákszövetség volt. Emlékszem, részt vettem – néhány osztálytársammal együtt – a Diákszövetség egyik ülésén. A Szabadság téren tartották, a Partizánszövetség épületében vagy talán amellett. 15-20 fő vett részt ezen. Valamilyen Zsolt vitte a szót, egy nagyképű, ellenszenves fiatalember. Ezzel a névvel akkor találkoztam először, és furcsának találtam, mivel oroszul a jelentése „sárga”. „Nekünk egy nem politizáló szervezet létrehozása a célunk” -- jelentette ki Zsolt. Vitába szálltam vele: „Akkor meg mi értelme az egésznek? – kérdeztem. – Olyan szervezetre van szükség, amely a szocializmus mellett áll, és tesz is érte valamit.” Közben Moszkvában az SZKP vezetésének tagjai tárgyalásokat folytattak az MDP központi vezetőségének küldöttségével: Gerő Ernő, Hidas István, Kádár János és Szántó Zoltán magyar vezetőkkel.

Mi, Gorkij-os fiatalok, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség tagjai, természetesen érzékeltük a légkör megváltozását, és nem tudtuk, mi lesz

33 / 142

mindebből.

Október 23. Benedekné Köves Hajnalka MAGÁNKRÍZISTŐL TÁRSADALMI KRÍZISIG - folyt.

Benedekné Köves Hajnalka: Október 23.

Reggel iskolába mentem, mint máskor. A tanítás után igyekeztem haza, a Rákóczi úti lakásunkba. Nem emlékszem, miért, de nem a kollégiumba mentem. Lehet, hogy nagybátyám látogatása miatt egy időre kimaradtam a kollégiumból? A Thököly úton, a Dózsa György úti megállónál szálltam fel a villamosra, és a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán szálltam le. Éppen jó helyen, mert a Múzeum körúton tömegek vonultak transzparensekkel. Ilyen tartalmú feliratokra emlékszem: „Szolidaritás a lengyel néppel!” „Poznan…” Egyetemisták – és a hozzájuk csatlakozott tömegek -- vonultak hosszú időn át, jelszavakat skandálva… A Rákóczi út sarkán álló hírdetőoszlopon (vagy telefonfülkén?) röpcédulák voltak kiragasztva, köztük a „12 pont”, vagyis a tüntetők és a mögöttük álló erők követelései a pártvezetéssel és a kormányzattal szemben. Aggodalommal teli szívvel olvastam a szöveget. Egyik fő követelés a szovjet csapatok azonnali kivonása volt, meg persze a hatalom átadása másfajta erőknek, személyeknek. Rohantam haza – csak egy saroknyira laktunk onnan, a Puskin utca sarkán. Közben – erre jól emlékszem – arra gondoltam, hogy holnap biztosan nem kell iskolába menni, így leckét sem kell írni. Anyám aggódva, de fegyelmezetten fogadta a híreket. A rádió is bemondta, hogy az egyetemisták tüntetnek stb. Döbbenten olvastuk a Szabad Nép vezércikkét, amely „Új tavaszi seregszemle” címmel jelent meg. Nem értettük, és persze nem tudhattuk, hogy a szerkesztőségben Nagy Imre hívek is dolgoznak. Estére apámmal mozijegyünk volt. Az Üllői út elején levő Vörösmarty filmszínházba (a Kálvin tértől két háznyira) szólt a jegyünk. A „Ganga” című indiai filmet néztük meg, amely nyolcig tartott. A film óriási zavargásokkal és lövöldözéssel ér véget. Kiléptünk a moziból, és – a lövöldözés folytatódott. Apám természetesen tudott már az eseményekről, én is elmeséltem neki a délután tapasztaltakat. Minél hamarabb haza akart vinni anyámhoz. A legrövidebb út: a Nemzeti Múzeum mögötti utca, vagyis maga a Puskin utca, amelynek a Rákóczi úti sarkán laktunk. A következő saroknál meg a Szentkirályi utca. A kettőt a Múzeum oldalának folytatásaként a Bródy Sándor utca köti össze, ahol apám munkahelye, a Magyar Rádió helyezkedett el, amelynek január óta nyugdíjas külső munkatársa volt. Amikor kijöttünk a moziból, már javában folyt a Rádió ostroma. Innen jöttek a lövések. A Puskin utcán nem mehettünk, elindultunk hát a Szentkirályi utca felé, hogy ott érjünk ki a Rákóczi útra. De a Bródy Sándor utcán, a Rádió főbejárata előtt már óriási tömeg csoportosult, ordítozás, átkozódás hangjaira értünk oda. Lövések is dördültek. Apám egészen a tömeg közé vezetett engem, és jó hangosan, hogy minél többen hallják, ezt mondta: „Tudd meg, és egész életedre jegyezd meg, kislányom: Magyarországon a mai napon kitört a második ellenforradalom!” Tudta, mit beszél, hiszen ő az elsőt is megtapasztalta, legalábbis az első szakaszát, 1919-ben. Lassan, minden szót hangsúlyozva mondta ezt, majd a tömeg sűrűje felé fordulva ezt kiáltotta: „Meglátják, ki fog derülni, hogy ezt a Nyugat szervezte. Ne hagyják provokálni magukat!” Többen visszaszóltak: „Dehogy is, téved, nem így van, menjen innen”, meg ilyesmiket. De nem bántották: hófehér hajú apámból szuggesztív erő áradt. Közben már bevetették a könnygázt is az ostromlók ellen. Könnyező, fájó szemmel igyekezett apám kikeveredni velem a tömegből, és minél hamarabb hazavinni. Lényegében öt-tíz perces távolságról lett volna szó, de több mint két órás út lett belőle. A Puskin utcára ugyanis nem juthattunk el a tömegen keresztül, de a Szentkirályira sem kanyarodhattunk a Rákóczi út felé. A Rádiónál és környékén csata zajlott. Bonyolult, tekervényes útvonalon végül kikeveredtünk a Nagykörútra. Az utcákon felzaklatott tömeget láttunk mindenfelé. Az egyik helyen, a körúton egy üvöltöző csoporthoz értünk: éppen földre tepertek egy fiatal férfit, és már ütlegelni, rugdosni kezdték. Egyértelmű volt, hogy meglincselik. – Mit csinálnak? Miért bántják ezt az embert? – kérdezte apám. – Ez egy büdös ávós, láthatja, hogy sárga cipő van rajta – válaszolta valaki. (Az állambiztonsági szervezet a Belügyminisztériumhoz tartozott, amelynek hivatásos és sorozott állományú tagjai egyenruhájukhoz barna – talán inkább csau-színű – cipőt viseltek, amit civil ruhához is használhattak.) – Ugyan, dehogy! Tévednek – mondta határozottan apám –, ez egy kiskatona, a mi emberünk. És már kezdte is felsegíteni a rémült embert, és leporolni a ruháját. – Segítsenek, kérem, látják, csupa por lett a ruhája – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon az apukám. Az ősz haj és a magabiztos fellépés megtette a hatását. Az emberek hátrébb léptek, és utat engedtek a megszeppent fiatalembernek. Mi pedig folytattuk utunkat a Nemzeti Színház felé, és onnan a Rákóczi úton, hazáig.

34 / 142

Sok idő – közel 60 év! – telt el azóta, ezért nem tudok pontosan felidézni minden részletet, a történések sorrendjében is akadhat tévedés, de igyekszem minél jobban visszaemlékezni e rendkívüli időszak eseményeire és szereplőire. Vannak konkrét emlékek, amelyekről nem tudom biztosan, hogy ezen a hazafelé tartó, elképesztően bizarr úton láttam, tapasztaltam-e, vagy csak napokkal esetleg hetekkel később. Arra mindenesetre emlékszem, hogy ott, a Blaha Lujza téren láttuk, amint a Felvonulási térről elhurcolt Sztálin-szobrot vágták, kalapálták a túloldalon, és egy levágott darabját cipelték az Akácfa utca irányába. Arra viszont nem emlékszem, hogy amikor végre éjféltájban hazaértünk anyámhoz, apám ott maradt-e reggelig, vagy visszament Kárpát utcai nyomorúságos lakásába. Az utóbbit tartom valószínűnek. Mi is történt tulajdonképpen azon a napon? Október 23-án reggel tért vissza hivatalos jugoszláviai látogatásáról a magyar párt- és kormányküldöttség, amelynek vezetője Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára, tagjai pedig Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István és Münnich Ferenc belgrádi nagykövet voltak. Meglepetésként érte őket a délutánra tervezett tüntetés. A rádió 13 órakor még tilalomról szólt, majd másfél óra múlva ezt visszavonták. Az egyetemistákat a Bem térre hívták a szervezők a „magyar-lengyel barátság” mellett tüntetni. Nagy tömeg csapódott hozzájuk, és a Petőfi tér, valamint a Bem tér után a Parlament elé vezették a tüntetőket. Addigra a légkör megváltozott. A közéjük keveredett hangadók „Le a vörös csillaggal!” „Ruszkik haza!” és más radikális jelszavakat kiabáltak be. A Parlamentnél Nagy Imre tartott rövid beszédet, de őt is lehurrogták. Közben teherautók érkeztek a Kossuth térre, ahonnan fegyveres csoportokat szállítottak a Rádióhoz. Ezután, este 8 órakor kezdődött a lövöldözés a Rádiónál, vagyis éppen akkor, amikor apámmal kiléptünk a moziból. Ezek a fegyveresek megszállták a szemközti épületeket, és onnan tüzeltek. A védők viszont csak éjfél után kaptak teljes lőparancsot. Közöttük sok volt a halott és a sebesült. Végül a fegyveresek elfoglalták az épületet, addigra azonban az adót átkapcsolták a Parlamentbe. Még aznap, az esti és az éjszakai órákban szervezett csoportok fegyveres támadást indítottak az állam más kulcsfontosságú intézményei ellen is: a józsefvárosi telefonközpont, a lakihegyi rádióállomás, a Ferihegyi repülőtér, a fegyvergyár (Lámpagyár), a Timót utcai katonai fegyverraktár ellen. Ennyit a „spontán, népi” jellegről. A nyugat-berlini Tagesspiegel így írt erről október 27-én: „A felülről pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kaparintották meg Budapest hat ideggócát.” Még aznap este döntötték le a Dózsa György úti Sztálin-szobrot is. A „spontán” akcióban részt vevő csoportoknál „éppen volt kéznél” lángvágó berendezés, csörlők, tehervontatók. Még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították a ledöntött szobrot (ezt láttuk is, mint említettem), és ott verték szét kalapácsokkal. Ezzel egy időben vörös csillagokat, vörös zászlókat, Lenin-képeket, Marx és Engels műveket tiportak meg vagy égettek el. A párt vezetése nem állt a helyzet magaslatán. Gerő Ernő este 8 órakor rádióbeszédet mondott, amelyben a rend helyreállítására szólított fel, intézkedések azonban nem történtek. Viszont elterjedt, hogy „csőcseléknek” nevezte a tüntetőket, ami olaj volt a tűzre. Pedig ez a szó nem hangzott el a beszédben. Az éjszakai órákban végül összeült a Központi Vezetőség, és harci programot fogalmazott meg. Eszerint aki fegyverrel támad a magyar szocialista állam intézményeire, az ellenforradalmár. Mozgósítani kell a hadsereget, a karhatalmi erőket, fel kell fegyverezni a munkásokat. Mivel azonban nemcsak belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó, szükség esetén katonai segítséget kell kérni a Szovjetuniótól. Ezen az ülésen részt vett Nagy Imre is, és ezzel a programmal egyetértett!

35 / 142

A HÉT VERSE - Tirnovo és Vidin között Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

A HÉT VERSE - Dimitrovnál Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Elszabadul a Pokol… Benedekné Köves Hajnalka Folytatás

Életünk a zűrzavar heteiben Benedekné Köves Hajnalka - a sorozat folytatása

A HÉT VERSE - A forradalom ódája Vlagyimir Majakovszkij A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 98. évfordulójára

Az októberi forradalomhoz Juhász Gyula Melléklet az október 31-i megemlékezéshez

Őszirózsa Juhász Gyula Melléklet az október 31-i megemlékezéshez

A HÉT VERSE - Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben Illyés Gyula Befejezésül a teljes ciklus

Illyés Gyula: Tizenkét nap Bulgáriában

36 / 142

Prózai útinapló versben

Kettős vállalkozás Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly sok prózát írtam! Az első soroktól meghőkölve szinte tollam maga áll meg velem, mint kényes paripa s tekint rám hátra: megint ez az únt, „szabad”, gebéknek szabad! lapos út? Már soha többé átvágás, merész árok-ugrás, ugratás! szökelés, egy táncos lépés? Magyarázhatom, arra nem ez a tárgy az alkalom: száraz pontosságot, megbízható adatot kér itt műfaj s olvasó, olyat, mi versbe tán bele se fér, oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért! felelt ő, feleltem én is vele. Hisz a könnyűt, azt úntad eleve! Ha költészet lesz csak egy sor adat, száz vastag könyvnél szebb és – igazabb! Jó! Vállalkozás minden utazás: legyen ebből még egy vállalkozás.

Néhány adat Bulgáriának lakossága hét millió lélek… Földmívelő nép csaknem egészen – ez vonzott ide. A területe, a területe négyzetkilóméterben – no, most költő! – egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő. Főfolyói: a Marica, Sztruma és persze vén barátunk, a Duna. Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom ezzel be máris Kogutovitzom, nem másolom, nem plagizálom én, csak amit isten könyve tár elém. S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert

37 / 142

jöttem én látni: – jól sejtitek – embert.

Első jel Küldött elém ízt Belgrádig az ország, mihelyt a bolgár vonatot betolták. Másodosztályon mentünk – (hogy helyet kapjunk, ha éjjel aludni lehet). Az első s másodosztályú szakasz nem külön kocsiban volt, ahogy az nálunk szokás (hogy ne csak kényelem, hanem distance is, külön lég legyen). Nos, itt a háromféle fülke népe föl-alájárva, dudolva, beszélve egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón, megannyi szegény s módosabb rokon, kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de boldogan vegyül s parolázik össze. Testvérként olvadt talán még a hagyma illata is a kényes hubigantba.

Híradó Rohant a vonat Jugoszlávián át. Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át? Nézem álló nap az élő mozit, a híradót, mely engem okosít. Zöld fejét frissen most veti ki a paszuly, a krumpli, a kukorica nagy hantok közül: itt nem boronálnak? nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak. Kevés mező. Sziklás ösvény felén legel a jószág. Ahány a tehén, annyi az őrző: lányok, asszonyok; baljukban guzsaly, jobbjukban forog a gyalogorsó, mozdulatlan állnak, dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak: nincs rongyos ember; durva tán a vászon, de ezt valóban önköltségi áron kapja a férj, a fiú, az apa. Mert az a hű gyár nem áll meg soha.

38 / 142

S nem drágít – azt a fonaladat, orsó, vágja el bármi – bár egy agrár- – olló!

Tovább Mit láttam még meg? Többet a szememnél. Multunkba láttam ennél a jelennél. A szerb falun át láttam a mienket, a szerb nép lelkén át a magyar lelket. Kerek és tömött erre mind a község, megannyi zömök erősség s közösség. A vasrostélyos, emeletes házak nem magyarmódra, nem szétszórva állnak, mintha nem házak, hanem egy nomád had hosszan elnyúló sátrai volnának ütve útfélre, mintha csak egy éjre, mert készen egyre a továbbmenésre… Minden kis község áll itt, mint a vár, nem kerülgeti a nemzet-halál. Alattuk – érzed – jó mély a gyökér s csak vastagul, ha ömlik rá a vér. Kőkerítések. Mésszel festve nagy, szemkápráztató ciril felirat: zsivió… národ… závod… zsivió! A raktárokon piros lobogó. Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel. Cseréptető, de csupa félkör zsindely. A hegy kopár, a mező buja dísz: a Morava-völgy. Feltünt végre Nis.

Csillag Táguló szemmel néztem dél felé. Alkonykor értünk a határ elé. Vártam szomjun az új látnivalót. Mit láttam? Az est-hajnal csillagot; de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött s lent egy folyócska habjai között. Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek, ittlent zihálva nyargalt, mint az élet. Kísért a csillag, jött Bulgária

39 / 142

bérce és bokra közt is, hű kutya. Állt felettem és vágtatott velem, mint végzetünk, mint a hű szerelem; el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva, annál hívebben, szebben tűnt fel újra!

Hőmérő Késő éjjel értük el Szófiát. Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. Az állomás – akár a kaposvári – kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? Egy fia leva nincsen a zsebemben, egy fia bolgár ige a fejemben. Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, legalább kontrázzak a társaimnak. Sose sajnálom, hogyha a véletlen I. kötet 636 márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, bőröm mutassa, mi van idelenn a rendezetlen mélyben! – hány fokon áll a segítő készség, a rokons ellenszenv a csupasz ember iránt? Megismertünk egy hajóskapitányt, egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy tanítót, annak lányát, akinek diákemlékei közt megrekedt néhány nyugati szó – micsoda kincs, gyémántkő volt, nemes valuta mind, ahogy lassan fényt: értelmet vetett az áthatolhatatlan nyelvhomályba. Telefon, kölcsön. Egy kis karaván kisért ki, nézett gépkocsi után s irányított – éjfélkor – szállodába.

Az első látogató Az első látogató, első vendég, az első bolgár, félig álomban még reggel az ágyban, első jóbarát,

40 / 142

aki bedugta képét a szobámba, nem is az ajtón: az ablakon át és mosolyával máris indulásra keltett, másfél nap fáradt utasát: egy vén hegy volt, a hegyek óriása, a Vitosa! Hó födte vén fejét. Nem feledem ma sem üdvözletét és ajándékát: eszembe juttatta, ki ébresztett így nyaranta hajdanta.

Szófiában Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. Én védem váltig: de milyen arányos! – A szobranje… mondta Petr és legyintett (mert ismeri a pesti Parlamentet). I. kötet 637 – A törvényszék… – És azzal mi bajod? – Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… – Az akadémia… (A többi száz épület közt egy kedves sárga ház) – A múzeum… Nekem tetszett nagyon ez is, az is, szobranje, múzeum, állomás, posta; mindegyik szerény volt, de helyén volt, mint az a növény, mely úgy nő, ahogy földje engedi, mely táplálóját nem csikarja ki. Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami magánál többnek akar látszani! Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, nem az oromra, hanem az alapra! Hány „világváros”: tojás üres héja s még több hány olyan, mint a felfútt béka! Tudományával akadémia hány férne el egy parasztputriba, igazával hány büszke Kúria egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: egy lombos főút, rajt a sok gyerek, a régi tégla-templom, a mecset, a bolt-negyed fecsegő, siető

41 / 142

népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) És este!… Olyan távolságra, mint a Kálvin-tértől a Nyugatiig, nagykörutakon kocsi-gyalogjárót elözönlik a föl-alásétálók: áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) Héttől éjfélig a népé az utca: inast, diáklányt, munkást, tisztet összeolvasztva-fűzve – mint a vonaton – halad a társaság – társadalom! A két színház körül – míg odabent egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. Szívja vitázva a nép a sok kőház I. kötet 638 – nagy is van bőven, iskola és kórház! – között a nyáron is friss levegőt: hatszáz méterre a tenger fölött.

Parasztok – A mi parasztunk – tudatott Tzonev – vagy Likov – egy kicsit konok s merev, még bizalmatlan… annyiszor becsapták – bégek, basák, vezérek, hírlapok –, öklöktől tanulta, hogy mi a – jog, de öröktől, hogy mi a jó s igazság! Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra, de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!” szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev – s folytatta: mondom, konok és merev, így állt ellent. Mert sorsa törte bár, saját portáján mindegyik… „Király-” – C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon harcias is… Majd látva mosolyom: – Most jár először nálunk csakugyan? Feleltem: „Otthon érezem magam.” Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel,

42 / 142

tehénnel és egyszarvú faekével. – Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz! S L: – megold mindent a gépesítés! – Jöjjön két év mulva megint ide! Nem lesz akkorra csak acéleke!

Hasznos tudnivaló – Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, de hozza mégis rendelés szerint. – Átmehetünk? Bólint a biztos úr, de visszaűz félútról zordonul. – Úgy van ma is, hogy tagadva igent és helyeselve nemet intetek? Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis úgy van, tudatom, úgy van az ma is; megköszönheti, ha más nem, aki bolgár lánynak akar vallani.

A Rosicánál Még áll a falu, de készül a gát, a duzzasztó a sziklavölgyön át. Csillék, daruk, csigák, tízféle gép és lent a völgyben hangyakép a nép és fent a dombon barakok, diáksátrak és arrébb a munkásbrigád tábora és – mint Bábel lehetett – megint csak állvány, gép, faszerkezet! Még áll a falu s patak a patak, mely tóvá, fia-tengerré dagad s megfeszítve, mint jó kar, izmait, majd kereket hajt, villanyt alakít, „óránként 30.000 lóerőt!” magyarázzák a lelkes mérnökök. Még áll a falu, legel a tehén a holnaputáni tó fenekén, állnak a házak, amelyek felett egy év múlva pisztrángok fürdenek, még cseng a torony, amely hallgatag áll majd ötven méternyi víz alatt.

43 / 142

Nézem a gátat, a távol falut. A végzetes, de békés háborút. Nézem a vasdarút, ahogy beleharap a hegy bozontos mellibe. Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát mögött az új falu kőházsorát nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, tejet hoz tán a gép fiainak.

Kereskedők – S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! hangzott a válasz. – És ez? – mert az is hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! Maga a boltos mondta; tanu rá Fodor és Bödey és Barabás. Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? – Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni kezdett kifelé s magyarázta, hogy ha itt fölmegyek, ott befordulok… Befordultam egy másik boltba később, hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt. Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, mert nem értette ámulatomat. Sose értsétek, szófiaiak!

Karlovóban Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk. Megálltunk – arra vezetett az út a Rózsavölgybe – születéshelyén, apja házánál. Afféle szegény paraszt kelmefestő volt az. A ház, mint a többi parasztház: kétszobás, lent a konyha, fent a lakószoba. – Ez volt az anyja ágya, valaha, szólt a ház őre s a padló alatt megmutatott egy jó rejtek-lyukat. – Ez volt a műhely – s egy szekrény megett

44 / 142

megmutatott egy másik rejteket. – Ez volt a kamra; a kamra fölött is mutatott egy nyílást: itt szökött, szokott kiszökni s a palánkon aztán egyetlen ugrással! mint az oroszlán. Oroszláni volt szíve s ereje: innen a Lev-szky is, harci neve. Kibujt, kisiklott, seregek között! Harminchét mult, amikor a török bitón… igen… elfogták mégis, el. Egy atyafia jelentette fel.

Csucsuliga Kétezer méter körül a Rila egyik hágóján – gépkocsihiba! Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege: hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde aranya… Aztán az ég selymei közt egyszerre egy szinte mennyei hang, hangfutamok: láthatatlanul egy harsanásnyi a meg i meg ú – Madár volt, persze csak. De micsoda madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga, szólt Grubeslieva, a francia szót keresgélve. Közben, mintha a madár akarná kisegíteni, felzendült ujra egy sor a meg i meg ú és ujra i meg ú meg a és cs-s-cs-csi! – a madár maga mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! – bolgár nevére megtanítani! Vagy nem is arra! Arra tán, mire nincs egy emberi nyelven sem ige, a derűre, arra az állati bölcsességre, hogy jó, jó szállani, ha itt a nyár és bármily nagy a hegy, még feljebb, feljebb, – a hegyek felett daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! – a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha

45 / 142

meg nem érthető mondanivalót! Különben, azt hiszem, pacsirta volt.

Délnek

Szeged és Jászberény között egy Tátra: ez emlékeztetne Bulgáriára – a sík országon hatalmas erődül a Balkán hegység így nyúlik keresztül; ez a fellegvár, a bástya, hova bevette magát a nép, ha csata, ha vezér, remény, ország elveszett; ez tartotta fenn itt a nemzetet, fönt a felhők közt! hű, örök bakony, ez volt most a partizán-mozgalom fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! – mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt a sík vidék már – ez mint a miénk! a miénk, mikor még Petőfi élt: cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat, gangó-fán csüngő bográcsok alatt lángol a nád, subában a juhász – való, mit látok? – gulyást paprikáz! A másik ablakon? – végtelenül rizsföldek kockás tó-sora terül! Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás sűrűn, mint réten a vakondtúrás. Gémes-kút – csárda! Gulya legelész, de aztán újra rizsföld, öntözés. A gáton piroskendős lány siet; gátak, csatornák, csövek, zsilipek hozzák-osztják a vizet százfelé. Petőfi kora? S unokáidé! – Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica! – És ezt a Hortobágyot? – Trácia! A kukoricások fölött odább; egy hegyi város, mint egy délibáb.

Plovdivban

46 / 142

Plovdiv a régi Filipopolisz. Megnéztük a Lamartine-házat is. (Nagy görög ház – a költő csak itt fért el hatvan lovával és kíséretével, ha jól emlékszem még a „Keleti Utazások”-ra, – ott részletezi.) „Ez volt a szoba hát – szólt meghatott hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!” – „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas asszonyka –, de abban most búza szárad, így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket a vendégeknek, mégis ez a legszebb.” És megmutatta a butorokat, miket lányának majd móringba ad s a fényképeket: az ünnepit öltött sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra, hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja és megmutatta közöttük a költőt. – „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér, ideillik a többihez szegény: nem mondhatni róla se: csúnya volt” – szólt letörölve arról is a port. S mutatva máris egy négy fülű korsót, négy lyukja közül víz csak egyikből folyt. – „Ha nem találják el a jó lukat – szólt vígan –, a víz orrukra szakad!” Csak menet mondta meg, melyik a jó luk, köszönve folyvást, hogy meglátogattuk. Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt.

Erő a nincsben (Újabb adatok) Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen. Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia; gróf és nagybirtok nem volt itt soha. A nemesség? Megtette a magáét, ahogy kívánták kiváltságai: a török ellen meghalt a hazáért

47 / 142

utolsó lábig – köszönet neki! Az egyház? Szegény. A népnek a pópa inkább csak holmi lelki kisbírója. Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol ki fönt van, szükségképpen nem alólról, nem a népből jött – néznek: hogy van az? Eredetre itt mindenki paraszt. Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár, a zsidóság, mint teljes jogú polgár, külön nemzetség; de választható, mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó s nincs vita többé; a negyvenezer lélekből nem pusztult itt egy sem el. A tőke gyönge – most előny ez is; van hát nép, kit épp hátrahagyva visz előre történelmi sorsa néha. A legfőbb: alig van analfabéta.

Gabrovóban Képzelj millió bárányfelhőt összemarkolva, gyúrva, bálákba kötözve; így áll a gyárteremben a gyapot. Forog a gép és vékony fonatot sodor a fehér káoszból, veti föl és alá, hengerre pödöri. Kapkod a gép s a munkáskéz s amott a sok orsó már visszára forog; fut a fonál a rángó dróthorog közt erre s arra, fut a vaskarok közt, mint távoli sziklaoldalak meredekén a cikázó patak; kerékre – malomkerékre – zuhog, de nem esik le, de vele forog, de csillogó, de fénylő csermelyét magára tekeri ez a kerék s csak arrébb játszat – már a szövedék emelésével a mennyezetig – lassúfolyású, széles vízesést, fátylasat, gyémántcsöppekkel telit.

48 / 142

Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: a gépkorszak védőangyalakép egy munkáslány állt mozdulatlanul. És újabb gép és megint újra új és csillogtak és sziszegtek és húzták sóváran szinte egymástól a munkát, fűzték és szegték a kézbe kapott, az alakuló, néma anyagot; futószalag vitte már azt zömök motorok varrógép-sora között még újabb gép felé. Hányféle gép volt még, hányféle kar, hányféle kéz? Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált tag mégis egy test volt, együtt zihált s működött! Jártam értelmetlenül (bár értve mindent) az új lény körül, ki a felhőkből, az összetömött ősködből végül egy sapkát kötött. Kezembe vettem, néztem a csodát, és fölpróbáltam, mint egy koronát.

Ének közben Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni! hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! Állok, fülelek s fordítja Petya: Ste zsivee: élni fog – nasta recs: a nyelvünk – zvanliva: a zengzetes. Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma Várnától Ljubljanáig, Mosztarig az ifjúság és hogy lelkesedik! Mint én a Marseillaise-ért valaha. Szép a tenger s szép, ha külön szíved milliók hullámáramán lebeg: sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt állni s elszállni a végtelenségig. De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a

49 / 142

tengerszem”, szól vígasztalva Petya, szól kedvesen az óceánnyi nép udvarias háziasszonyakép és énekli már ő is: zsivee: éljen – a világ minden nemzete.

A Sipka-hágón A Sipka-szoros nevében a Sipka nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; csipkebokorral van a hegy borítva, csipkerózsával hajlata behintve: a völgy lapályán azt szemzik szelídre, nem feledi, ki illatuk beszívta; száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, forgott a kocsi a szerpentinekre, hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: az volt a világ, onnan letekintve! Előttem milljó parasztkendő földrerakott országos vásárának zöldjepirosa-kékje: – szinte a világ végéig – csupa kiskertgazdaság! Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve görgött hátulról egy égboltnyi szikla: tódult a vihar bazalt-förgetegje neki a hegynek, szinte föltaszítva! Köpenyem fogva, kalapom lehúzva indultam a szél-, a porforgatagban az ösvényen a nevezetes csúcsra, felhő kóválygott mindenütt alattam. Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, idők csúcsára vitt volna az út, az elemek fölelevenítették a népsorsfordító nagy háborút.

– Itt, ezerháromszáz méter magasban, itt állt – kiáltja Péter – behavazva itt állta Gurko fogyaték hada, körülkerítve, Szulimán pasa rohamát, végül – lőszere is fogytán –

50 / 142

már követ, sziklát gurítván az oszmán fejekre, mígnem – a legeslegvégén – feltünt a kereszt a félhold alatt. Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek ágyúi helyett orosznak, töröknek; töri-söpri a szél az aszú ágat, mint akkor a halál a katonákat – míg föl nem szabadították a hágót, a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. Két császár küzdött – sejtették, miért? folytatták volna, ha látják a célt, a végsőt, az időét? Melyhez ők maguk is bábúk, percnyibb eszközök voltak, akár a „legutolsó” káplár? Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, természet, isten, vakhit akaratját? A tied, kígyómozgású szabadság? – gondoltam lejövet a meredek szélén, markolván ágat, gyökeret, nehogy a szél, mint könnyű levelet, világgá vágjon a síkság felett.


álom vagy máris, én meg álmodó! Való volt? Mese! Attól fogva, hogy kocsink a Csipke-csúcsról lefutott versenyt a nyomunkban hörgő viharral s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, mely sarat-követ forgatva-fröcsölve loholt mellettünk – de folyvást előzve – a völgybe… Túl, a szakadék felett ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – ott tárt a sziklaváros temérdek házát, megannyi partifecske-fészket az égnek – színes mesekönyvi kép! – Mert rá fényt lövelt még az esti ég.

51 / 142

Valóság voltál, Tirnavo? A vad, Jantra szédítő-gyors 8-asokat írva futott a házakkal tömött piros cukorsüveghegyek között; mint rég a járdán, ha várta a cárt, a félváros a folyóparton állt, a félváros ott szedte a dagadt vízből kosárral, kézzel a halat! Valóság voltál? Nem voltál való! Álltam az ég s a tajtékzó folyó közt a nagy hídon (itt már zuhogott) s fürkésztem, mit szemközt a meredek (még napos) hegyen Petya mutatott: a tornyot, hol Balduin szenvedett, hol egy magyar királylány élt… S amott a házat, hol ő, Petya született és szenvedett; és bealkonyodott s átmentem még egy szakadék felett egy másik völgyhídon, a Cárevec: a vár felé… De fent (az est haladt) nem láttam már a hős romok körül egyebet, mint szentjánosbogarat, de azt rengeteget! és mind röpült! fölvillantva és kioltva a fényt, (mintegy Tirnovo ajándékaként, mert sose láttam még ilyet): pici aranyvarrótűk fürge százai fércelték reménnyel az éjt, ezer pont és vonás: szaladó morse-jel, apró körhinták, kisded repülők s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, vele szállt szinte mind a kinyílt csillag és vele forgott mind a kigyúlt ablak és Tirnovo és Bulgária és valahány ország és nép: az egész, forgott az egész mindenség serényen, dehogy hittem, hogy keserű levében!

Keleti hajnal Tirnovóban

52 / 142

Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, katona-kürt; igen, hajnali öt; kopasz szálloda-szoba; betörött üveg alatt a Vadász Búcsúja; kint bércek, klastromok, hol elfogott királynők éltek, szerelmes papok; azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; idegen nyelvű Boldog Margitok, szentek éltek ott, kiket, mint szokott, a mélybe löktek; fekszem, bejön a folyosóról az árnyékszék szaga; harang, roráté! Pécs ez, vagy talán Sásd még, amikor elakadt a szán! Van minden, csengő, rolló, mozaikmosdó; csak még semmi sem működik; folyó harsog; a szekrény fenekén száraz kenyér és összegyűrt levél; találtam fésüt; de törülközőt nem, így megtörölköztem a lepedőben; elém veti a portás: Dobre den, ahogy a bankár egy fillért kivet; den, nyújtom neki minden kincsemet; koldus vagyok, mint minden idegen –

Utcára nyílnak itt a pékkemencék, a kenyereket éppen kivetették; hosszú az árnyék, akár alkonyat előtt, vagy télen: a házak között bujócskázik, de hason még a nap, az utcavégről dühvel szembeköp; alján szűk minden ház, feljebb kövér, a sikátor fent majdnem összeér; zavarba ejt, hogy ami különös, épp különösségével ismerős és otthonos, nem jártam itt soha, de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; az ajtó mind a járdára nyilik,

53 / 142

belátni rajt a kettős ágyakig: alszik a város, a forráskutak köré szállong csak egy-egy nő-csapat; itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, míg a csap vize lassan becsepeg a kerek rézbográcsba, mit a nők párosával vállrúdon hordanak; Lyonban vagyok ötszáz év előtt, Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; egy férfi a házakra utcahosszat felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, ma temetik itt a legjobb anyát és nagyanyát, Kovacseva Marát, ha itt születtem volna, délután én baktatnék a koporsó után; balkonok alagútján ballagok, ez az álom, vagy hogy pesti vagyok? üres a piac még, de hozza már teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, két rácsos török ház közt lépdelek, cipelem a rámnyergelt életet; nyitja ablakát, az emeletit a török s abban borotválkozik; megmámorít, ha valamit nem értek, és mindent tudni vélek, mint a részeg, dúdolok és mint alkohol-ködön erőltetem át szemem az időn, mához egy hétre már otthon vagyok, onnan látom majd méltón Tirnovót; kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas padlásablakból rámszól egy kakas, diák siet, ha itt vagyok diák, én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, robogó szekér távoli zaja, átüget rajtam apám két lova, hajnal! hajdani mámorokon át kettőzte így meg a világ magát, kamasz-italom, ontológia, rajtad tántorgok, tér gondolata!

54 / 142

Itt a bérc, hol megölték a papot, és ott a nap, mely akkor ragyogott, minden kettős, tízszeres, százszoros, csak embert köt egyszeresbe a sors, tele foltváró üstökkel, sarukkal, itt minden utca olyan, mint az udvar, egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, az ügyvéd boltja is utcára nyíl, az ügyvéd szinte kint a téren ír; mire jó, amit látok? jelenés? rész a világ, csak én vagyok egész, minek egésze? víg és szomorú vagyok, most jöttem s vár már a búcsú; mint asszonyok, a vérző anya-kínban fáj és remél a szív, gyerünk tovább, dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, itt hagyom, itt is jövőm egy honát, itt hagyom magamat megint: szalad a víz, amely elvitte Balduin-t, viszi az én szívemet is.

Tirnovo és Vidin között Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi, itt jártak László büszke hadai, itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán itt hozta toportyán hadát a Szultán. Ez volt a nagy verő-ér valaha, itt folyt a történelem árama – Ölnyi-széles út. Patak vájta ki. Itt áradtak a sors hullámai, e szűk völgy-úton, kis hazád felé. Egy ledőlt szikla elrekesztené. Itt szivárgott el, mint leterített, itt folyt porba, mint padra fektetett tetem hideg szívéből, cseppre-csepp, Világostól a maradék sereg.

55 / 142

Dimitrovnál

Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. „Unom a szót. De elviselem most már ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, mint ezt például”… A vrányai kertben ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem: – El lehet kerülni a háborút? Felém fordult. Ahogy a lapuló vad előugrik rejteke alól, úgy villant elő kék tekintete. Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” mondta, de szinte kiáltva: lehet! és vállamravert és fölnevetett.

– Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! S ha összefogunk eleve keményen!” – És Amerika? – „Az fantázia, mit Truman hisz; a pénz nótáira nem táncol már a világ!” – Odaát… „Naivan nézik a politikát; még fiatalok rá!” – S az angolok? „Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” – Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? „Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” – És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: nem abban: bennünk van ős tartalom: az emberség – és az fog dönteni!” – Azt kéne tökéletesíteni! „Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen derűs volt mindig, teljes életében?

„Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? kérdeztem, mikor várta a halált? „Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált, hogy megőrizze épen a reményt?

56 / 142

Hát ő bizony ott – néha az sem árt – két vallatás közt – múlatni az éjt – megláncolva is – rímet kalapált! Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben mert németül volt… schöner ist zu lieben sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden s látszott, ha most magában volna, hozzá a zenét is szívesen eldúdolná.

Összefoglalás Utolsó este Szófiában. Egy csöpp vagyok a hullámzó tömeg sodrásában: könnyűlök, könnyeden úszik szívem, mint holmi víz-szinen. Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át, mit vett le rólam ez a sokaság, mint víz a súlyból? Keresztben az utcán megy – ezer hullám közt egy külön hullám – kis társaságunk. Grubeslieva azt kérdi (nyilván nem tőlem először); milyen emlékkel indulok haza? S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl? A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban? – A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam – lelki és testi közelség! Ahogy a tiszt itt bakáival társalog – (Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok közt Petr egy szóval nevetést fakasztott ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek a kocsi köré s rögtön lekezeltek… (Ezt sem értették: mi itt különösség?) – Ahogy mindenki első ismerősét karonfogja, sőt átöleli sokszor… (Majdnem kihúzták karukat karomból.) – Ahogy itt díszvacsorán is kiki a salátát közös tálból eszi… (Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm,

57 / 142

teneked is csak félve folytatom. Egy szóval az a szívbeli, az a belső, nem-mímelt demokrácia… Ti értitek tán – s vele kedvemet – sarkadiak, parasztkörbeliek.)

Fejembe szállt Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell még három órát. Járkálok le-fel a sínek között. Csak egy perce volt, hogy elindultam Szófiából. Hajnal volt, hány új jóbarát ölelt-karolt, köszöntött félig sem értett szavakkal. Szívemben ültök még mind melegen, Ludmil és Orlin és Petr s Demeter s ti, ti parasztfi költők, feleim, s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin, háznépetekkel, megbocsássatok, így együtt egy fészek rigó-fiók vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg, zsibong még bennem az emlékezet; azt hittem, szomorú leszek s ime jókedvvel vagyok szinültig tele, most ízlelem (mint tegnap borotok) azt a tizenkét-nap arany derűt, föl-alá járok, egy dalt dúdolok, az Imate-li vino kezdetűt.

58 / 142

Olvasnivaló A költő sem lép kétszer ugyanabba a folyóba Littera Nova Kiadó Gyimesi László Ez egy másik folyó című verseskötetéről

59 / 142

Politika MEGSZÁLLTA-E OROSZORSZÁG A KRÍMET? Csikós Sándor - helyszíni videofelvételekkel illusztrálva

Csikós Sándor: MEGSZÁLLTA-E OROSZORSZÁG A KRÍMET? Közkeletű állítás szerint igen. Legalábbis erre hivatkoznak Nyugaton. Mindenekelőtt az a német kancellár asszony akinek (általa nyilván gyűlölt) hazáját népszavazás nélkül nyelte le egy másik ország. Merthogy az 1990 márciusi választásokon az NDK népe az addig kormányzó párt helyett egy másiknak adott mandátumot. A választási cédulán azonban az nem szerepelt, hogy 'akarja-e, hogy országá gleichschaltolja a nyugati szomszéd?' No, mindegy, visszatérve a Krímhez. 2014. február 22-én (éppen a puccs győzemének a napján) Korszun Sevcsenko városnál (már nem messze a félsziget bejáratától) fasiszta pogromlovagok a nyílt országúton megállították a Kijevből, a Majdan elleni tüntetésről hazatérőben lévő krímiek autóbusz konvoját. Az utasokat ütlegelték, megalázták, kifosztották, télvíz idején levetkőztették sokukat . HÉT EMBERT PEDIG AGYONLŐTTEK. Másnap, február 23-án a Krím - mindenekelőtt Szevasztopol - felbolydult. Amúgy is a (szovjet) hadsereg napja volt - ám a megemlékezés elemi erővel kirobbanó tiltakozássá vált. 50 ezres nagygyűlés. És ez még csak az első nap https://www.youtube.com/watch… MÁR OTT ELKEZDTÉK SZERVEZNI A NÉPI ÖNVÉDELMI MOZGALMAKAT. Tudták, ugyanis, hogy a junta ezt nem hagyja annyiban. 24 óra alatt több mint ezren jelentkeztek népfelkelőknek - pedig még fegyverük sem volt. De halálraszántak voltak: nem engedik, hogy a fasiszta diktatúra városukban is győzzön. Oleg Tyagnyibok fasiszta pártvezér annyira biztos volt a dolgában, hogy eljött a városba, provokálni annak lakóit. 'Forró' fogadtatásban részesült: https://www.youtube.com/watch… Már másnap, február 24-én a tömeg megrohanta és (fegyver nélkül) elfoglalta a városi kormányhivatalt. Új, népi, forradalmi városvezetőt választott. Azt az Alekszej Csalijt, aki három héttel később meghatottan, örömkönnyeivel küszködve állt a Kreml György-termében, várva, hogy városa nevében aláírhassa az Oroszországhoz történő visszatérésről szóló egyezményt. Tessék mondani - hány orosz katonát tetszenek látni az utcán? Bár az utca dugig volt az új polgármestert ünneplő hatalmas tömeggel, én bizony nem látom azokat a tankokat sem, amelyekkel odaterelték volna a népet. Ezzel szemben hallani ujjongást, ahogy bejelentik: a Krím városai egymás után állnak talpra, űzik el a náci rezsim kiszolgálására készülő régi helyhatóságokat. https://www.youtube.com/watch… Futótűzként terjedt a nemzeti felszabadító forradalom a Krím városaiban. Szimferopolban veszélyes helyzet alakult ki: amikor az addigi ukrán autonóm köztársaság parlamentje - egyhangúlag - a forradalom mellé állt, a junta ügynökei által feltüzelt, nagy és erőszakos tömeg próbált betörni a parlament épületébe, hogy ott, nyilvánvalóan, leszámoljon az 'árulókká' vált népképviselőkkel. No, ott már az utolsó pillanatokban elkelt a fegyveres segítség, az elrettentő céllal felvonuló, de szótlan, be nem avatkozó orosz katonákkal a háttérben. Lélektani segítségükre ugyan nagy szükség volt, de A KRÍMIEK MAGUK MEGOLDOTTÁK EZT A HELYZETET IS. Aztán a március 16-i népszavazás. Félsziget-szerte elment a szavazók 83 (Szevasztopolban: 89) százaléka. Ennyi embert lehet elterelni a szavazófülkékbe? Amikor egy, a sorára váró asszony azt mondta: ma ünnepelnek. Ma végre megkérdezték őket. MA FELSZABADULTAK. A megjelentek több mint 96 százaléka az Oroszországhoz való visszatérésre szavazott. HAZATÉRTÜNK, valahára - mondták az utcán várakozó emberek. És a választások éjszakája. Hol vannak itt a tankok? Lehetett-e megszervezni azt, hogy a tereket színültig ellepjék az örömmámorban úszó emberek? Mely öröm még csak fokozódott, amikor a helyi választási bizottság elnöke bejelentette az első részeredményeket. https://www.youtube.com/watch…

60 / 142

Севастополь 23 февраля. Народная воля! 50 000 человек. Призыв партии Русский Блок. Любите Севастополь? Тогда вам сюда:http://www.burn-media.ru/index.php/proekty/turistic... YOUTUBE.COM Az űrlap teteje

Felszólalása az ENSZ Közgyűlés 70. ülésszakának plenáris ülésén Vlagyimir Putyiny "Hiszem, hogy együttes cselekvéssel stabillá és biztonságossá tesszük a világot, biztosítjuk a feltételeket ahhoz, hogy valamennyi állam és nép fejlődhessen."

Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnökének felszólalása az ENSZ Közgyűlés 70. ülésszakának plenáris ülésén. New York, 2015. szeptember 28.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Főtitkár Úr! Tisztelt állam- és kormányfők! Hölgyeim és uraim! Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 70. jubileuma jó alkalom, hogy, egyrészt, a történelemhez forduljunk – másrészt pedig szót ejtsünk közös jövőnkről. 1945-ben a fasizmust szétzúzó országok egyesítették erőfeszítéseiket abból a célból, hogy megvessék a háború utáni világrend szilárd alapjait. Emlékeztetnék: országunkban, a Hitler-ellenes koalíció vezetőinek jaltai találkozóján születtek meg azok a kulcsfontosságú döntések az államok közötti együttműködés elveiről, az ENSZ-nek a létrehozásáról. A jaltai világrend létrejötte egy igazi vajúdás eredménye. E világrendet emberek tízmillióinak vérével, a bolygónkon a XX. század során két ízben is végigsöprő világháborúkkal fizettük meg. Legyünk tárgyilagosak: ez a világrend segítette elő azt, hogy az emberiség túljusson az utóbbi hét évtized viharos, esetenként drámai eseményein. Ez a világrend volt az, amely megóvta a világot a nagyszabású megrázkódtatásoktól. Az Egyesült Nemzetek Szervezete az egy olyan szervezet, melyhez fogható nincs sem legitimitását, sem képviseleti jellegét, sem pedig egyetemességét tekintve. Igen, az utóbbi időben nem kevés bírálat hangzik el az ENSZ címére. E bírálatok szerint a szervezet nem elég hatékony, némely alapvető fontosságú döntés meghozatala pedig folyamatosan elakad bizonyos áthidalhatatlan ellentétekben – mindenekelőtt a Biztonsági Tanács tagjai közötti ellentétekben. Szeretném azonban előrebocsátani, hogy a szervezet fennállásának egész 70 éves időszaka alatt mindig is voltak nézeteltérések az ENSZ-en belül. És mindig is sor került vétó alkalmazására:i e joggal mindig is élt az Egyesült Államok is, Nagy-Britannia is, Franciaország is, Kína is és a Szovjetunió – utóbb Oroszország is. Ez teljességgel magától értetődő egy olyan sokszínű, rendkívül széles képviseleti rendszerrel rendelkező szervezetben, mint amilyen az ENSZ. Az ENSZ létrehozásakor senki még csak nem is gondolt arra, hogy a szervezetben mindig egységes gondolkodás honol majd. A szervezetnek, tulajdonképpen, pontosan a kompromisszumok keresése és létrehozása a lényege. Ereje pedig abban van, hogy figyelembe veszi a különböző véleményeket és álláspontokat. Az ENSZ fórumai elé terjesztett határozat-tervezeteket – határozatok formájában – vagy sikerül, vagy éppen nem sikerül egyeztetni. Illetve, ahogy a diplomaták mondják: vagy átmennek, vagy nem. Így bármely országnak azok a cselekményei, amelyekkel igyekeznek megkerülni ezt a rendet, illegitimek, ellentmondanak az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának, napjaink nemzetközi jogának. Mindannyian tudjuk, hogy hidegháború befejeződésével – mindenki tudja ezt – a világban létrejött egy, egyetlen, uralmi központ. És

61 / 142

akkor azok, akik e piramis csúcsán találták magukat, kialakult az a csábító gondolat, hogy ha ők ennyire erősek és kivételesek,ii akkor ők mindenki másnál jobban tudják, hogy mi a teendő. Következésképpen, akkor fölösleges számolni az ENSZ-szel is. Amely gyakran – ahelyett hogy szentesítené és törvényerőre emelné a számukra szükséges döntést– csak okvetetlenkedik. Vagy, ahogy nálunk mondják: „lábatlankodik”. Máris beszélik, hogy a Szervezet – abban a formában, ahogy azt annak idején létrehozták – mára elavult, beteljesítette már a történelmi küldetését. A világ persze változik és az ENSZ-nek valóban meg kell tudni felelnie e természetes átalakulásnak. Oroszország – a legszélesebb konszenzus alapján – kész együttműködni valamennyi partnerével az ENSZ továbbfejlesztése érdekében. Rendkívül veszélyesnek tartjuk azonban azokat a kísérleteket, amelyekkel meg akarják ingatni az ENSZ tekintélyét és legitimitását. Egy ilyen kísérlet könnyen a nemzetközi kapcsolatrendszer egész építményének az összeomlásával fenyegetne. És akkor csakugyan nem marad majd számunkra más szabály, mint az erősebb joga. Ez egy olyan világ lesz, amelyben a kollektív munka helyett az önzésé lesz a főszerep. Egy olyan világ lesz, amelyben egyre több lesz a diktátum, és egyre kevesebb az egyenjogúság, a valós demokrácia és szabadság. Egy olyan világ lesz, amelyben a valóban független államok helyében mind nagyobb számban lesznek jelen az országok határain kívülről irányított, tulajdonképpeni protektorátusok. Mert mi is az az állami szuverenitás, amiről előttem a kollégák már szóltak? Az állami szuverenitás annak a kérdése, hogy az adott állam szabad-e, szabadon megválaszthatja-e egyes embereinek, saját népének, magának az államnak a sorsát. Egyébként, tisztelt kollégák, ide tartozik az állami hatalom úgynevezett legitimitásának a kérdése is. A szavakkal nem szabad játszadozni és manipulálni. A nemzetközi jogban, a nemzetközi politikában minden egyes kifejezés érthető, átlátható kell, hogy legyen – arra van szükség, hogy ezeket a terminusokat egységesen értelmezzék, kritériumait egységesen kell, hogy értsék. Mi mindannyian különbözőek vagyunk – és ehhez tisztelettel kell viszonyulni. Nem szabad, hogy bárkinek is egy olyan egységes fejlődési modellhez kelljen igazodnia, amelyet egyvalaki, egyszer s mindenkorra a helyes fejlődési modellnek ismert el. Nem szabad, hogy bárki is megfeledkezzen a múlt tanulságairól. Mi, példának okáért, emlékszünk a Szovjetunió történelméből való tanulságokra. Amikor, saját ideológiai elveinkből kiindulva, szociális kísérleteinket próbáltuk meg exportálni, illetve egyik vagy másik országban megpróbáltuk siettetni az átalakulást, ez gyakran tragikus következményekhez, nem a haladáshoz, hanem a degradálódáshoz vezetett. Úgy tűnik azonban, hogy senki sem akar tanulni mások hibáiból, hanem, ehelyett, megismétli azokat. És egyre csak folytatódik tovább az immár „demokratikusnak” nevezett forradalmak exportja. Csak meg kell nézni a közel-keleti és az észak-afrikai helyzetet – amiről az előbbi hozzászóló beszélt. Igen, persze, abban a térségben már régóta megértek bizonyos politikai és társadalmi problémák, és az ottani emberek, természetesen, változásokat akartak. Ám mi lett mindebből a valóságban? A kívülről jött, agresszív külső beavatkozás oda vezetett, hogy az állami intézmények reformja – de az egész életforma reformja helyett – mindezeket, egész egyszerűen, lerombolták. Az történt, hogy a demokrácia, a haladás ügyének diadala helyett erőszak, nyomor, szociális katasztrófa következett be. Az emberi jogokat – beleértve az élethez való jogot – pedig semmibe se veszik. Szívem szerint én meg is kérdezném mindazokat, akik egy ilyen helyzetet előidéztek: „Tisztában vannak maguk azzal, hogy mit csináltak?” Félek azonban, hogy egy ilyen kérdés merőben szónoki kérdés maradna. Lévén, hogy az illetők mindmáig nem hajlandók lemondani arról a fajta politizálásról, aminek az alapja az önhittség, annak a biztos tudata, hogy ők kizárólagosak, és tetteik büntetlenül maradhatnak.

Immár teljesen nyilvánvaló, hogy az egy sor közel-keleti és észak-afrikai országban keletkezett hatalmi vákuumok nyomán kialakultak az anarchiának azok az övezetei, amit a szélsőségesek, a terroristák igyekeznek is nyomban kitölteni. Az un. „Iszlám Állam” zászlai alatt immár fegyveresek tízezrei harcolnak. Közöttük, például, olyan iraki katonák, akik – a 2003-as betörés következtében – az utcára kerültek. Az utánpótlás egyik forrása Líbia, amelynek államiságát – az ENSZ BT 1973 sz. határozatának durva megsértésével – lerombolták. És a radikálisok sorait növelik a Nyugat által támogatott, un. „mérsékelt ellenzék” tagjai is. E fegyvereseket előbb fölfegyverzik, kiképzik – akik ezek az után átállnak az un. „Iszlám Állam” oldalára. De maga az „Iszlám Állam” sem a semmiből jött létre. Eleinte azért pátyolgatták, hogy azután eszközül használják fel a kényelmetlenné váló világi rezsimek ellen. Az „Iszlám Állam”, miután megvetette lábát Szíriában és Irakban, aktívan folytatja expanzióját más térségek felé is. Arra törekszik, hogy megalapozza uralmát az iszlám világban – sőt, nemcsak ott. Csakhogy az „Iszlám Állam” még ezekkel a tervekkel sem elégszik meg. A helyzet mára több, mint veszélyes. Egy ilyen helyzetben igazán képmutatók és felelőtlenek a nemzetközi terrorizmus veszélyeiről való hangzatos szónoklatok akkor, amikor némelyek szemet hunynak a terroristák finanszírozását és támogatását célzó olyan csatornákkal összefüggésben, mint amilyenek például a kábítószer-kereskedelem, az illegális olajüzlet, a fegyverkereskedelem, vagy éppen igyekeznek manipulálni a szélsőséges csoportokat, felhasználják őket a saját politikai céljaik érdekében, abban bízva, hogy utána majd valahogyan csak leszámolnak velük – egyszerűbben szólva, likvidálják őket. Azoknak, akik ezt gondolják, és ezt cselekszik, csak annyit szeretnék mondani: tisztelt uraim, önöknek, csakugyan, nagyon kegyetlen emberekkel van dolguk. Akik azonban se nem ostobák, se nem primitívek. Ezek az emberek semmivel sem butábbak, mint önök. És még egyáltalán nem tudni, hogy igazából ki kit használ fel saját céljainak az érdekében. Mi sem ékesszólóbb bizonyítéka ennek az a legutóbb nyilvánosságra került hír, miszerint ez a bizonyos „mérsékelt ellenzék” fegyvereket passzolt át a terroristáknak. Ezért nem egyszerűen rövidlátóaknak tartunk bármilyen olyan kísérletet, hogy összejátsszunk a terroristákkal – mi több, még föl is fegyverezzük őket. Ez játék a tűzzel. Aminek következtében a globális terrorista veszély kritikus méretűre nőhet, és kiterjedhet kontinensünk egyre újabb és újabb térségeire. Főként, hogy az „Iszlám Állam” kiképzőtáboraiban sok országból – közöttük európai országokból is – érkezett fegyveresek is „átesnek a gyűrődésen”.

62 / 142

Sajnos, tisztelt kollégák, kertelés nélkül el kell ismernem, hogy ebből a szempontból Oroszország sem kivétel. Nem szabad megengedni, hogy ezek a véreskezű fejvadászok – akik már megorrontották a vér szagát – aztán hazatérjenek, és ott folytathassák sötét üzelmeiket. Ezt mi nem szeretnénk. Ugyebár, senki sem szeretné, nemde? Oroszország mindig is eltökélten és következetesen síkraszállt a terrorizmus, annak minden formája ellen. Napjainkban haditechnikai segítséget nyújtunk Iraknak is, Szíriának is, a térség azon országainak, amelyek harcot vívnak a terrorista csoportok ellen. Roppant nagy hibának tartjuk, ha lemondunk a szíriai hatóságokkal, a kormányhadsereggel, a mindazokkal való együttműködésről, akik bátran, szemtől szembe vívják harcukat a terror ellen. Végtére is be kell látni: Asszad elnök kormánycsapatain, a Szíriában ténykedő kurd szabadcsapatokon kívül igazából senki sem vette föl a küzdelmet az „Iszlám Állammal”, más terrorista szervezetekkel szemben. Tisztában vagyunk a térség minden problémájával, minden ellentmondásával. Ám mégiscsak a realitásokból kellene kiindulnunk. Tisztelt kollégák! Kénytelen vagyok észrevételezni, hogy az utóbbi időben annak ürügyeként használják fel ezt a mi becsületes és egyenes megközelítési módunkat, hogy Oroszországot egyre növekvő ambíciókkal vádolják meg. Mintha azoknak, akik erről beszélnek, saját maguknak semmilyen ambícióik nem lennének. De, kedves kollégák, a lényeg nem is Oroszország ambícióiban van, hanem abban, hogy tovább már nem lehet tűrni a világban kialakult helyzetet. Hiszen mi valójában azt ajánljuk, hogy ne ambícióink vezéreljenek minket, hanem a nemzetközi jog talaján álló közös értékeink és érdekeink. Hogy az előttünk álló új problémák érdekében egyesítsük erőfeszítéseinket, és hozzunk létre egy igazából széleskörű nemzetközi terrorellenes koalíciót. Akárcsak annak idején a Hitler-ellenes koalíció, ez a fajta koalíció tömöríthetné a legkülönbözőbb olyan erőket, amelyek készek arra, hogy határozottan szembeszálljanak azokkal, akik – miként a nácik is – mindenütt a baj, az embergyűlölet magvait hintik el. És, természetesen a muzulmán országoknak kell egy ilyen koalíció kulcsfontosságú részeseivé válniuk. Hiszen az „Iszlám Állam” nem csak közvetlen fenyegetést hoz rájuk, de véres bűntetteivel gyalázatot hoz az iszlámra, erre a nagy világvallásra. A fegyveresek ideológusai csúfot űznek az iszlámból, eltorzítják annak valódi, humanista értékeit. Itt szeretnék a muzulmán vallási vezetőkhöz fordulni: most nagyon fontos az önök tekintélye, az önök útmutató szavai. Feltétlenül meg kell óvni a felelőtlen lépésektől mindazokat, akiket a fegyveresek igyekeznek soraikba verbuválni. Azokat pedig, akiket becsaptak, és különböző okokból a terroristák soraiban találták magukat, segíteni kell abban, hogy megtalálják a visszavezető utat a normális élethez, tegyék le a fegyvert és hagyjanak fel a testvérgyilkos háborúval. A Biztonsági Tanács soros elnöki tisztét betöltő Oroszország már a legközelebbi napokban miniszteri szintű tanácskozást hív egybe abból a célból, hogy komplex módon elemezzük a közel-keleti térségben uralkodó veszélyeket. Mindenekelőtt javasoljuk, hogy vitassuk meg egy olyan határozat-tervezet egyeztetésének lehetőségét, mellyel koordinálhatók lennének az „Iszlám Állammal” és más terrorista csoportokkal szembenálló erők akciói. Ismétlem: egy ilyen koordinációnak az ENSZ Alapokmányában lefektetett elvek talaján kell történnie. Arra számítunk, hogy a nemzetközi közösség képes lesz kidolgozni a Közel-Kelet politikai stabilizálásának, gazdasági és társadalmi helyreállításának átfogó stratégiáját. Akkor, tisztelt barátaim, nem kell majd menekülttáborokat létesíteni. Mert mostanság a szülőföldjüket elhagyni kényszerülő emberek áradata a szó szoros értelmében elárasztotta előbb a szomszédos országokat, majd pedig Európát is. Itt már százezrekről van szó, sőt, netán még milliókról is. Ez lényegében egy új, keserű népvándorlás – és ez súlyos tanulság mindannyiunk, így Európa számára is. Szeretném hangsúlyozni: a menekülteknek mindenképpen együttérzésre és támogatásra van szükségük. Gyökeresen azonban csak akkor fogjuk tudni megoldani ezt a problémát, ha helyreállítjuk az államiságot ott, ahol azt lerombolták. Ha megerősítjük a hatalmi intézményeket ott, ahol azok még megmaradtak, vagy éppen újjáalakulnak. Ha mindenoldalú segítséget – beleértve a katonai, a gazdasági, az anyagi segítséget – nyújtunk a bajba jutott országoknak. És persze segítjük azokat az embereket, akik minden megpróbáltatás dacára sem hagyják el szülőföldjüket. Magától értetődő, hogy a szuverén államoknak nyújtandó bármiféle segítséget csak úgy lehet, és úgy kell felajánlani, hogy azt nem erőltetjük rájuk, hanem ezt a felajánlást az ENSZ Alapokmányával összhangban tesszük meg. Szervezetünknek támogatnia kell mindazt, ami ezen a téren a nemzetközi jogi normákkal összhangban történik – ám el kell utasítania mindazt, ami ellentétes az ENSZ Alapokmányával. Mindenekelőtt rendkívül fontosnak tartom, hogy segítsük helyreállítani Líbiában az államhatalmi struktúrákat, támogassuk az új iraki kormányt, és mindenoldalú segítséget nyújtsunk Szíria törvényes kormányának. Tisztelt kollégák! A nemzetközi közösségnek – élén az ENSZ-szel – továbbra is kulcsfontosságú feladata, hogy gondoskodjon a békéről, a regionális és globális stabilitásról. Véleményünk szerint az egy és oszthatatlan biztonság térségének létrehozásáról kell beszélnünk. Az egy és oszthatatlan biztonság egy olyan térségéről, ahol a biztonság nem csupán a kiválasztottakat, hanem mindenkit megillet. Igen, persze – ez nagyon bonyolult, nehéz, hosszadalmas munka – ám más alternatíva ezzel szemben nem létezik. Sajnos azonban egyes kollégáink esetében még mindig dominál a tömbökben való – a hidegháborús időszakból örökölt – gondolkodás, illetve az a törekvés, hogy mind újabb és újabb geopolitikai térségeket vehessenek birtokba. Először tovább folytatták a NATO bővítésének a politikáját. Kérdezem én: mi végből – ha egyszer a Varsói Blokk megszűnt létezni, a Szovjetunió pedig szétesett? Ám mégis: a NATO nemcsak hogy megmaradt, de még terjeszkedik is. Akárcsak e szövetségi rendszer katonai infrastruktúrája is. Ez után következett az, hogy a posztszovjet országokat hamis választás elé állították: a Nyugattal lesznek-e, vagy a Kelettel. Egy ilyen konfrontatív logikának, előbb vagy utóbb, de komoly geopolitikai válságot kellett felszítania. Ez történt Ukrajnában, ahol kihasználták a lakosság jelentős részének a fennálló hatalommal szembeni elégedetlenségét, és kívülről kiprovokáltak egy fegyveres államcsínyt. Aminek eredményeként polgárháború tört ki.

63 / 142

Meggyőződésünk: csak úgy állítható meg a vérontás, csak úgy találhatjuk meg a zsákutcából kivezető utat, ha maradéktalanul és jóhiszeműen végrehajtjuk az ez év február 12-én aláírt minszki megállapodásokat. Fenyegetésekkel, fegyveres erővel Ukrajna területi épsége nem lesz megőrizhető. Pedig Ukrajna területi integritását meg kell őrizni. Ehhez valóságosan is számolni kell a Donyecmedence (Donbassz) lakosságának érdekeivel és jogaival, tiszteletben kell tartani választásukat, illetve az ukrán állam politikai berendezkedése kulcsfontosságú elemeinek kidolgozásakor egyeztetni kell velük – miként azt a minszki megállapodások is előírják. Ez lehet a záloga annak, hogy Ukrajna civilizált államként, az európai és eurázsiai közös biztonságpolitikai és gazdasági térség megteremtésének igen fontos láncszemeként fejlődik majd tovább. Hölgyeim és uraim – egyáltalán nem véletlenül említettem az imént a gazdasági együttműködés közös térségét. Nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy a gazdaság területén – ahol a piac objektív törvényei az irányadók – megtanuljuk majd, hogyan éljünk együtt mindenféle elválasztó vonal nélkül, és a hétköznapok gyakorlatában majd átlátható, közösen kidolgozott szabályok – így a WTO Alapszabályában lefektetett elvek – szerint járunk majd el. Amely elvek feltételezik a kereskedelem, a beruházások szabadságát, a nyílt konkurenciát. Mára azonban majdhogynem normává lettek az ENSZ Alapokmányának megkerülésével meghozott egyoldalú szankciók. E szankciók nem csupán politikai célkitűzéseket követnek, de egyben eszközül szolgálnak ahhoz is, hogy a piacról kiiktassák a konkurenseket. Hadd említsem meg az egyre erősödő gazdasági egoizmus még egy tünetét is. Egy sor ország afelé indult el, hogy zárt, exkluzív gazdasági tömörüléseket hozzon létre. Méghozzá az ilyen tömörülések létrehozásáról szóló tárgyalások a kulisszák mögött, saját állampolgáraik, saját üzleti köreik, a közvélemény, és más országok előtt is titkoltan folynak. És még azokat az államokat sem tájékoztatják semmiről, amelyek érdekeit pedig ez érinti. Úgy tűnik, mindnyájunkat kész tények elé akarnak állítani azzal kapcsolatban, hogy a játékszabályokat – méghozzá a WTO kihagyásával – átírták. Méghozzá úgy írták át, hogy az a kiválasztottak egy szűk körének kedvezzen. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a világkereskedelem szisztémája teljesen felborul, illetve széttöredezik a globális gazdasági térség.iii Az itt felsorolt problémák minden állam érdekeit érintik, hatással vannak az egész világgazdaság távlataira. Ezért azt javasoljuk, hogy a kérdéseket vitassuk meg az ENSZ, a WTO és a „húszak” keretében. Az elitklubok politikájával ellentétben Oroszország javaslata az, hogy hozzuk összhangba egymással a regionális gazdasági projekteket, teremtsük meg az un. „integrációk integrációját”, amelynek alapjául a nemzetközi kereskedelem egyetemes és átlátható elvei szolgálnának. Ennek példájaként említeném, hogy összhangba hoztuk egymással az általunk eltervezett Eurázsiai Gazdasági Uniót a „Selyemút Gazdasági Övezet” elnevezésű, kínai kezdeményezésű projekttel. És mint ahogy eddig is, nagy lehetőségeket látunk abban, hogy összhangba hozzuk egymással az Eurázsiai Gazdasági Unión, illetve az Európai Unión belül zajló integrációs folyamatokat. Hölgyeim és uraim! Az egész emberiség jövőjét érintő gondok között meg kell említenünk egy olyan gondot, mint a globális éghajlatváltozás. Mi a Párizsban, decemberben sorra kerülő ENSZ éghajlati konferencia eredményességében vagyunk érdekeltek. A mi nemzeti hozzájárulásunkként úgy tervezzük, hogy 2030-ig az 1990-es szint 70-75 százalékára szorítjuk vissza az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását. Én azonban azt javasolnám, hogy e problémát szélesebb összefüggéseiben vizsgáljuk meg. Valóban, ha kvótákat állapítunk meg a káros anyagok kibocsátására, vagy egyéb, taktikai jellegű intézkedéseket teszünk, ideig-óráig csökkenthetjük is a probléma súlyosságát. Ám az kétségtelen, hogy ezzel a problémát nem fogjuk gyökeresen megoldani. Minőségileg új megközelítési módokra lesz szükségünk. Olyan merőben új, környezetbarát technológiák bevezetéséről van szó, amelyek nem károsítják a környezetet, hanem vele összhangban léteznek és lehetővé teszik, hogy általuk az ember helyreállítsa a bioszféra és a techno-szféra között megbomlott egyensúlyt. Ez csakugyan univerzális jellegű kihívás. Meggyőződésem: az emberiség rendelkezik azzal az intellektuális potenciállal, amely e kihívás megoldásához szükséges. Egyesítenünk kell, tehát, erőfeszítéseinket. Mindenekelőtt pedig azokét az államokét, amelyeknek kiterjedt kutatási bázisuk, az alaptudományok terén elért vívmányaik vannak. Javasoljuk, hogy az ENSZ égisze alatt hívjunk össze egy olyan külön fórumot, amelynek keretében komplex módon górcső alá vehetnénk a nyersanyagkészletek kimerülésével, az élettér lerombolásával, az éghajlat változásával összefüggő problémákat. Oroszország kész arra, hogy egyik kezdeményezője legyen egy ilyen fórum összehívásának. Tisztelt hölgyeim és uraim, kollégák! 1946. január 10-én Londonban látott munkához az ENSZ Közgyűlés első ülésszaka. Az ülésszak megnyitásakor Angel Zuleta kolumbiai diplomata, az előkészítő bizottság elnöke, szerintem, nagyon találóan fogalmazta meg azokat az elveket, amelyekre az ENSZ-nek a ténykedését kell fektetnie. Ezek az elvek: a jóakarat, az intrikák és ármánykodás elutasítása, az együttműködés szelleme. Ezek a szavak mára mindannyiunk számára intelemként szolgálnak. Oroszország bízik az ENSZ óriási potenciáljában, ami segíteni hivatott az újabb globális konfrontáció elkerülését, illetve az együttműködés stratégiájára való áttérést. Más országokkal egyetemben következetesen azon leszünk, hogy erősítsük az ENSZ központi, koordináló szerepét. Hiszem, hogy együttes cselekvéssel stabillá és biztonságossá tesszük a világot, biztosítjuk a feltételeket ahhoz, hogy valamennyi állam és nép fejlődhessen. Köszönöm figyelmüket.

Csapás és fordulat: Hogyan történt? Öt lépés, amely megváltoztatta a világot. Luzan, Alekszandr

64 / 142

"... nem lehet egyesek biztonságát mások biztonságának a rovására biztosítani.

1. Luzan, Alekszandr: 2.

Csapás és fordulat: Hogyan történt? Öt lépés, amely megváltoztatta a világot.

3. Александр Лузан: Удар и переворот: как это было?: Пять шагов, изменившие мир (http://regnum.ru/news/polit /1986723.html)

4. Moszkva, 2015. okt. 7. REGNUM Most erről befejezett tényként lehet beszélni, noha még öt-hét évvel ezelőtt az ilyesmi lehetetlennek tűnt. De a társadalom fejlődésének törvényeit láthatóan senki sem képes megszűntetni, még az USA sem. És úgy látszik, hogy végül ezt ők maguk is kezdik érteni, bár nem békülnek ki vele. De ez már másik téma. Nos, vegyük sorban. Első lépés – Oroszország elnökének, Vlagyimir Putyinnak a beszéde a müncheni biztonságpolitikai konferencián, 2007. február 10.-én. Egyenes kijelentés az egypólusú világ létezésének a lehetetlenségéről, arról, hogy az egypólusú világ ellentmond a demokrácia elveinek, mivel egy személy, egy ország véleményét egyedül helyesként, erővel terjesztik világszerte. A demokrácia – a többség akarata, a kisebbség véleményének figyelembe vételével. Putyin már akkor, 2007-ben felhívta a világközösség figyelmét arra, hogy India és Kína összegezett GDP-je az egybevethető mutatók szerint meghaladja az USA-ét, a BRIKS-országoké pedig meghaladja az EU-országokét. És arra, hogy már akkor, 2007-ben több gazdasági döntéshozó pólus alakult ki. És arra, hogy ezeknek az országoknak a véleményét meg kell hallgatni. És arra, hogy nem lehet egyesek biztonságát mások biztonságának a rovására biztosítani. Sokan gondolkodtak erről, de nyíltan először jelentették ki. Putyint meghallották. És ez nem tetszett meg a globális világ tervezőinek, mert a saját monopóliumuk veszélyeztetését látták meg benne. Második lépés – A válaszra nem kellett sokáig várni, azt 2008. aug. 8.-án megadták. Nem kell azt gondolni, hogy a rossz fiú, Szaakasvili indította azt a háborút. Nem ő hozta a döntést. A döntést még csak nem is Bush, az USA elnöke hozta, hanem egészen más struktúrák és intézmények, amelyek saját céljaikra használják az USA-t, mint világcsendőrt (és elnökeit). Oroszországot figyelmeztették, hogy ne avatkozzon be. A válasz villámgyors volt. A békére kényszerítő művelet öt nap alatt lezajlott. Az orosz csapatok elérték Tbiliszit, egyszerűen bevonulhattak volna a városba és letartóztathatták volna Szaakasvilit, de nem tették ezt. Az USA megkapta az első hangos pofont. Eredményként Abkházia és Dél-Oszétia függetlenedtek. Harmadik lépés – A szíriai vegyi fegyver. 2013. szeptember. Basar Asszad bejelentette, hogy kész megsemmisíteni a vegyi fegyvereit. Ezt Oroszország javaslatára tette. És ez megelőzte a líbiai forgatókönyv megismétlését Szíriában. Az USA megint visszalépni kényszerült, noha már minden készen állt a betörésre Szíriába. Negyedik lépés – Újabb válaszlépés: fordulat Ukrajnában, 2014. febr. 22.-én. Ha valaki azt gondolja, hogy ez a „méltóság forradalma” volt, hát ott a méltóságnak az illata sem érződött. Emlékeztetek arra, hogy az első halálos áldozatok nem is ukránok voltak, hanem zsoldosok különböző országokból. Ők dobáltak Molotov-koktélokat a „Berkut”-ra. Ők nem hősök voltak, hanem terroristák, pontosan. Eljön még az ideje néven nevezni a dolgokat és ítélkezni a háborús bűnösök felett, de egyelőre még az ukránokat ágyútölteléknek használták az USA Oroszország elleni háborújában. Ez a legkomolyabb csapás volt, mert úgy látszott, hogy Oroszország bármely lépése vesztes. Oroszok ölnek oroszokat, ukránok ukránokat. Az USA arra számított, hogy a flottáját a Krímbe helyezi, de a krímiek másként döntöttek. És bármit mondott a kijevi propaganda, a Krím mindig Oroszországnak tartotta magát. Ukrajnában sokaknak nem akaródzik ezt elhinni, de ez az igazság. A Krím magától ment el. Meglátták, mi folyik Kijevben és nem akarták ezt maguknál. A Krím régen elmehetett volna, akarta is, még 1993-ban, de Jelcin ellene volt a Krím fogadásának. Aztán Kucsma gondoskodott arról, hogy a Krím valódi autonómiája üres deklarációvá váljon. Ötödik lépés – Oroszország talált kiutat: nem kívánva testvérnéppel háborúzni, más területre vitte a háborút. Oda, ahol az USA nem is várta. Ők azt gondolták, hogy Oroszországot hosszú időre lekötötték Ukrajnában. De nem – most minden Szíriában dől el. Ennek következtében az USA-nak többé nem kell Ukrajna. Ezért Porosenko, mint szófogadó báb, hamarosan bejelenti az ATO megszűntetését. És persze a győzelmét, hiszen Kijevet nem adták fel a donyecki felkelőknek. Az okok pedig, amiért Oroszország éppen így cselekedett és nem másként, nyilvánvalóak. Oroszország cselekményeinek Szíriában négy oka van. Először – meggátolni az ISIS tevékenységének terjedését magában Oroszországban, ami elkerülhetetlen, ha nem állítják meg itt. Ez már háború lenne Oroszország területén, második Csecsnja, csak sokkal nagyobb. Másodszor – elragadni az USA-tól a stratégiai kezdeményezést. Kimutatni, hogy az USA csak szavakban harcol az ISIS ellen. A valódi célja Asszad megdöntése. Harmadszor – megállítani az Európába tartó menekültáradatot és szövetségessé tenni az EU-t a közelkeleti béke kérdéseiben. Negyedszer – átállítani a mutatókat Ukrajnáról Szíriára, megfosztani Ukrajnát az amerikai támogatástól, mélyen másodlagossá tenni Washington számára és következetesen kényszeríteni Ukrajnát az ATO megszűntetésére. Ezek politikai okok, de van gazdasági is. Mint mindig: az átkozott szénhidrogének. Asszad kibékíthetetlen ellensége Katar és Szaúdi Arábia. Ők támogatják az Iszlám Államot fegyverrel és pénzzel. És a céljaik egyáltalán nem politikaiak. Katar gázban gazdag ország. A gázvezeték Katarból Európába Szírián keresztül az orosz „Török Áramlat” alternatívájává válhatna. Éppen e mellett lobbizik az USA. Nos, ha nem sikerül megbuktatni Asszadot, akkor nem lesz gázvezeték sem Szírián keresztül. De ezek mind részletek, taktika. A problémát rendszerben kell vizsgálni. A világ már megváltozott. Az ENSZ Közgyűlés 70. jubileumi ülésszaka ezt megerősítette. Az egypólusú világ a múlté. Ha korábban az USA egyetértése nélkül a világban gyakorlatilag semmi sem történhetett, úgy most Obama kénytelen elfogadni a segítséget Szíriában, Oroszország feltételeivel. Az USA felhívott

65 / 142

koalíció létesítésére az ISIS elleni harchoz, de a koalíció az USA-val az élen nem sikerült. Most van egy Oroszország által létrehozott koalíció. És az USA ezt csak üdvözölheti, a fogait csikorgatva. Most Oroszország és nem az USA válik a béke biztosítékává a Közel Keleten. Oroszország magára vállalta a sokéves háború megszűntetésének a felelősségét a Közel Keleten, neki kedvező eredménnyel. Az USA-ban úgy vélték, hogy nyomást gyakorolva Oroszországra kényszeríteni lehet a külpolitikájának megváltoztatására. „Megnyomták”. Az USA tehetségtelen lépései következtében minden lehetővé vált. Az ukrán fordulat orosszá tette a Krímet. És most Oroszország használhatja a feketetengeri flottát, tekintet nélkül Kijevre. Az amerikai „Sivatagi Vihar” Oroszország szövetségesévé tette Irakot. Irán mindig is Oroszország szövetségese volt. Az iráni nukleáris program megoldása szabaddá tette Irán kezeit. És most az Oroszország-Szíria- Irán-Irak koalíció nekilátott megtisztítani Szíriát és Irakot az „Iszlám Állam” fegyvereseitől. És még Kína is elküldte a repülőgép-hordozóját Tartuszba, demonstrálva, hogy támogatja Oroszország tevékenységét. A történelem határozott fordulatot tett, de a végeredmény még nyitott. A globalizáció annyira totálissá vált, hogy – minden szinten és mindenütt – egyre több politikus, kutató és különösen polgár elfogadja mint objektív valóságot és törvényszerű szakaszt az emberiség fejlődésében. Másrészt azonban nyilvánvaló, hogy a globalizáció jellege és tartalma nem előre meghatározott. És ma az a kérdés, hogy a globalizációnak milyen modellje válik meghatározóvá. A kérdés ma így áll: a globalizáció eredményeként rögzül az USA vagy valamilyen más világszereplő uralma, vagy mégis többpólusú világ képződik, a „Сoncordia in diversitate” (a sokféleség harmóniája) képlet szerint. A többpólusú világban ma az USA-n és Britannia-szerű legközelebbi csatlósain kívül mindenki objektíven érdekelt. A „sokféleség harmóniája” változatot ma a legaktívabban nem más viszi előre, mint Oroszország. Ezért támadják annyira Oroszországot. Ezért a szankciók. Ezért azok erőtlen dühe, akik minden áron be akarnak épülni a nyugati modellbe és ott minél kényelmesebb helyet foglalni. (Ford. Szende Gy.) Berkut – szirti sas; itt: az ukrán belügyi különleges erők neve.

ATO – anti-terrorista operáció; az ukrán kormány így nevezi a „szeparatisták” elleni háborúját.

A «BUMERÁNG” HADMŰVELET news-front.info Az európai migránsválság politikai indítékairól

Ünnepi köszöntő A Világszabadság szerkesztősége A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 98. ÉVFORDULÓJÁN

66 / 142

Tudomány A KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA ERDÉLY TÖRTÉNELMÉBEN Dr Jakócs Dániel A HONFOGLALÁSTÓL A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁIG

Dr. Jakócs Dániel

A KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA ERDÉLY TÖRTÉNELMÉBEN A HONFOGLALÁSTÓL A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁIG

Az alábbi tanulmány megírására a következő esemény késztetett: Pontosan nem emlékszem,hogy mikor az 1980-as években három kötetben megjelent Erdély történelméről egy nagyon alapos tudományos mű. Megjelenése a román tudományos és kulturális életben a tiltakozások viharát váltotta ki, nálunk pedig a recenziók egész sorát. Emlékezetemben azonban csak egyetlen rövid recenzió maradt meg, szerzője a következőképpen foglalta össze a három kötet tartalmát. Az egyes tanulmányok írói meggyőzően bebizonyították, hogy a románok nem ERDÉLYBŐL származnak , de senki sem mondta meg azt, hogy honnan. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálok szó szerint is utánajárni a kérdésnek. Tanulmányomban említett összes helyszínre elutaztam, vagy ott már egyéb okból jártam Albánia határától a a Fekete-tengerig a Balkán-hegység gerincétől az Égei-tengerig. Itt köszönöm meg erdélyi rokonaimnak, hogy személyautóikkal Havasalföld és Moldva városaival és falvaival is megismertettek.

1.rész

Historia est magister vitae mondja a latin közmondás, de - sajnos - ehhez hozzá kell tennünk, hogy csak a valóságos és nem egy kitalált, utólag konstruált történelem lehet az élet tanítómestere. Közép- és Kelet Európában, különösen az I. és a II. világháború után nagyon gyakran használták a történelmet az e háborúk után kialakított új politikai határok igazolására, és ezért gyakran írtak olyan történelemkönyveket és cikkeket, hoztak létre olyan történelmi koncepciókat, amelyeknek kevés közük volt a reális történelemhez. Minden történelmi korszakra jellemző volt az a törekvés, hogy saját érdekében meghamisítsa a történelmi folyamatot, és ez bizonyos mértékig törvényszerű, de a történelemhamisítás vétke különösen jellemző volt a mi korunkra. Nem véletlenül említem ezt a tényt. Erdély és azon belül Brassó kultúrtörténeti szerepéről szándékozom írni, és ezt nem tehetjük meg úgy, hogy ne ütközzünk bele valótlan, utólag konstruált koncepciókba. Ha én Brassóról azt írom, hogy a Magyar királyság területén keletkezett és Magyarország része volt az I. világháború végéig, ezt nem gonosz szándékból teszem, hanem csak azért, mert ez egyszerűen így volt. Brassót nem alapíthatták Romániában, amely a két román fejedelemség egyesítése eredményeként jött létre 1859-ben [1], de még ezekben a fejedelemségekben illetve korábban vajdaságokban sem, mivel közülük az első, teljes nevén Ungro-Vlachia az 1330-as években jött létre, jóval később Brassó megalapításánál [2]. Bizánc illetve a Konstantinápolyi Patriarchátus nevezte az első román fejedelemséget Ungrovlachiának, amelyet magyarul Havasalföldi vajdaságnak, Havaselvének stb. hívtak. A havasalföldi metropolita hivatalos rangja és neve 'metropolitUngrovlachiae' volt egészen a két román fejedelemség egyesüléséig [3]. Havasalföld vezetőjének hivatalos elnevezése is „Ungrovlachia vajdája' ('voevoda Ungrovlachiae') volt a vajdaság történelmének első századaitól kezdve. Az Ungrovlachia elnevezés oka az a tény, hogy a Havasalföldi vajdaság történelmileg a Szörényi (Turnu Severin) bánságból, azaz a mai fogalmak szerint katonai-közigazgatási körzetből fejlődött ki, amelyet a magyar királyok hoztak létre a 13. század elején, mint a Magyar Királyság külső részét [4]. Ennek egyik bizonyítéka, hogy IV. Béla magyar király 1247-ben úgy rendelkezik a Déli Kárpátok és a Duna által bezárt területtel, mint ennek a területnek korlátlan ura [5]. Itt meg kell jegyezni, hogy ennek a területnek a lakossága ritka, a népesség összetétele vegyes volt akkor és még nem volt teljesen román nyelvű. A fentebb idézett dokumentumban IV. Béla éppen a terület benépesítéséről igyekszik gondoskodni. Mint már utaltam rá, magyarul Valachiát soha nem nevezték Ungrovlachiának, ez az elnevezés bizánci eredetű és a bolgár Ungaro-Vlasko elnevezés is ennek a fordítása. Mivel a román orthodox egyház is ezt az nevet használta mint hivatalos elnevezést, egészen a két fejedelemség egyesüléséig, a továbbiakban én is ezt fogom használni. Ebben a tanulmányban és későbbi munkáimban sem szándékozom senkivel sem vitatkozni, nem akarok senkit öncélúan megcáfolni,

67 / 142

és nem fogok semmilyen mesterkélt koncepciót alkotni. Egyszerűen arra törekszem, hogy hű legyek a történelmi tényekhez és forrásokhoz, ugyanakkor nem fogom figyelembe venni azoknak az 'érzékenységét' sem, akik semmit sem törődve a tényekkel a térképeken úgy rajzolták meg a múlt századok határait, mint amilyenekké az I. világháború után és annak eredményeként váltak ezek a határok. II. András magyar király (uralkodott 1205 és 1235 között) 1211-ben behívta a német lovagrendet Erdélybe azzal a céllal, hogy az ország délkeleti részét megvédjék a kun támadásoktól és őrizzék a hegyeken átvezető hágókat és szorosokat. Nekik adományozta azt a területet, ahol most Brassó és környéke van. A német lovagrend gazdasági szükségletei biztosítására szász parasztokat és kézműveseket telepített az adományozott területre. Ezek a szász telepesek alapították Brassót a Kárpátokon átvezető hágó mellett és a több Brassó környéki falut. Mivel a német lovagrend hamarosan megtagadta az engedelmességet a királynak, és Brassót és vidékét el akarta szakítani Magyarországtól, II. András 1225-ben katonai erővel kiűzte őket az országból. Még 1224-ben egységes vezetés alá helyezte Erdély teljes szász lakosságát, és így ő alakította ki először a szászföldet mint adminisztratív egységet [6]. A szászokat nem ő telepítette Észak-Magyarországra és Erdélybe, hanem még II.Géza (1141-1162) az ércbányászat fejlesztésére, valamint azért, hogy ellássák a falusi lakosságot ipari termékekkel. Évszázadok múlva is, egészen a XIX. század végéig, a magyarországi bányászok jelentős része szászokból állt. Az iparilag fejlett városainkban Pozsonytól Győrön, Budán, Kolozsváron át egészen Brassóig mindig jelentős számú német nyelvű lakosság élt. A szászok nemcsak szakmai ismereteiket hozták Magyarországra, hanem városi kultúrájukat, építészetüket, egyházi festészetüket, szokásaikat, életformájukat, és a középkori viszonyok között nagyon demokratikus városi önkormányzatukat. A szászok kétségtelenül nagyon hasznos szerepet játszottak Magyarország gazdasági és technikai fejlődésében, városi kultúrájának kialakításában. II. András, amikor kiűzte a német lovagrendet, nem bántotta a dolgozó szász lakosságot, mert ők hasznos munkájukkal és az adóval, amit a királyi kincstárba fizettek, bizonyították jelenlétük jogosságát. Figyelembe kell vennünk, hogy a feudalizmusban a királyi hatalomnak a király közvetlen birtokait kivéve csak a városok adójából és a vámokból volt jövedelme. A jobbágy parasztság csak a nemeseknek és az egyháznak fizetett adót, a királynak nem, a nemesség és az egyház pedig adómentes volt. Így a királyi hatalom létfontosságú érdeke volt a városok fejlődése és gazdagodása, ezért a királyi hatalom néhány kivételtől eltekintve állandóan védte Brassót és a többi várost ellenségeiktől és segítette fejlődésüket. Különösen sokat tettek a városok fejlődéséért a Hunyadiak. Ezzel a ténnyel magyarázható, hogy a feudalizmus felfelé ívelő szakaszában a városok a széthúzó nemességgel szemben az erős királyi hatalom hívei és támaszai voltak. A bolgár gazdaságtörténet tanúsága szerint a szász bányászokat betelepítették Bulgáriába is. „Az ércbányászat fejlesztésében a második bolgár állam ideje alatt nagyon fontos szerepet játszottak a hazánkban letelepedett szászok, akik híresek voltak, hogy a bányászatban nagy tapasztalattal rendelkeznek” - írja az egyik bolgár gazdaságtörténet. „Tudjuk, hogy a szászok először Szerbiában és Boszniában települtek le, és a XIV. sz. harmincas éveire jelentek meg Bulgáriában is.' [7] Mint már fentebb említettük, a szászokat Magyarországra még II. Géza telepítette be a XII. század közepén. A XIV. század harmincas éveire már jelentős városi kultúrát fejlesztettek ki a szászok Magyarországon. A Balkánon azonban a XIV. század folyamán egyre erősödő török támadások lassították, majd visszavetették a városiasodást, és ezért a szász mesterek urbanizációs tevékenysége sem bontakozhatott ki úgy, mint Magyarországon. Ezután pedig térjünk vissza azokhoz a folyamatokhoz, amelyek II. András idején mentek végbe Erdélyben. Körülbelül akkor, amikor a király behívta a német lovagrendet az Erdélybe vezető hágók és szorosok védelmére, jelentek meg először a román pásztorok a Déli Kárpátok gerincén Fogaras körzetében, mégpedig a déli és északi lejtőkön egyaránt [8]. Azaz, ha az akkori politikai határokból indulunk ki, akkor a román (vlach) pásztorok először Erdély és a Szörényi bánság területén telepedtek le. Mint tudjuk Erdély a Magyar Királyság része volt, a Szörényi bánságot is a magyar uralkodók szervezték meg, és az teljesen a magyar király fennhatósága alán tartozott. A bánt a magyar király nevezte ki és bármikor le is válthatta. A Szörényi bánságot ekkor még a lakosság összetétele szempontjából sem nevezhetjük román 'fejedelemségnek', mert a népsűrűség ritka, etnikai összetétele pedig vegyes volt. Erről tanúskodik IV. Bélának fentebb már említett 1247-ben kelt oklevele, amelyben azzal a feltétellel engedte át a Szörényi bánság jövedelmeinek egy részét, hogy a területet megvédik a külső támadásoktól és benépesítik külföldi telepesekkel. Így a román pásztorok megjelenése a Kárpátok déli gerincein és az egész Szörényi bánságban nem csak ösztönös folyamat eredménye volt, hanem elsősorban két magyar királynak, II. András és IV. Béla tudatos telepítési politikájának is. Ez a telepítési politika pedig teljesen megfelelt I. István király Intelmeiben megfogalmazott alapelvnek. Létrejött a többnyelvű és szokású Erdély. Ennek pedig a történelmi következményei sokkal jelentősebbek voltak, mint a gyakran emlegetett Aranybullának. Ezen a ponton a román történelem legérzékenyebb problémáját érintettem, a román nép erdélyi származásának koncepcióját. Ez a koncepció a román történelemtudomány hivatalos elmélete lett, állami ideológia, és ennek az ideológiának bármilyen kritikájára nagyon sok román történész betegesen reagál. Erről a kérdésről hatalmas mennyiségű könyvet és tanulmányt írtak, de- amint már fentebb jeleztem – nem szándékozom senkivel sem vitatkozni. Másrészt azonban nem tehetek úgy, mintha ez az elmélet nem létezne. Ennek az elméletnek a legnagyobb hiányossága az, hogy nem történelmi tényeken és forrásokon alapul, hanem csak elmélet, márpedig bármelyik magát megbecsülő történész csak bizonyított tényekből és történelmi forrásokból indul ki. Mivel témám szempontjából a román nép etnogenezise nem központi kérdés, csak egy bolgár véleményt ismertetek, amellyel alapjában véve a magyar tudósok többsége is egyetért. „…Miziában, Trákiában, Makedóniában a szlávok magukba olvasztottak és asszimiláltak jelentős trák lakosságot. Csak a trák lakosság csekély része, és közülük is csak a romanizált és hellenizált trákok őrizték meg sajátosságaikat. A szláv betelepülés idején elhagyták településeiket és a hegyekbe és az erdőkbe menekültek, ahol elsősorban mint pásztorok éltek. Vándorló életformát folytattak anélkül, hogy tartósan kapcsolódtak volna valamilyen településhez…A romanizált trákok utódai a vlachok, akik a Balkán hegység egyes helyein, valamint Thesszália, Trákia, Makedónia és Szerbia hegyes vidékein éltek.” [9] Réthy László még a XIX. század végén hasonló következtetésekre jutott. [10] Réthy szerint még a római uralom előtt szláv lakosság élt Erdélyben, amely túlélte a római uralmat és a népvándorlást, erről tanúskodik az erdélyi folyók latin neve, mert ezek szláv szótövekre vezethető vissza. Bárhogy is volt a helyzet a részletekben, logikusan feltételezhető, hogy a szlávok, a mai szerbek és szlávbolgárok ősei, mielőtt elözönlötték volna a Balkán félszigetet az V-VII. század folyamán, elfoglalták a Kárpát medence egyes részeit és letelepültek benne. Az pedig már kétségtelen tény, hogy a Kárpát medencében és konkrétan Erdélyben a IX. században szláv lakosság – (a mai horvátok, szerbek, bolgárok elődei) élt. A magyar honfoglalók, amikor letelepültek a Kárpát medencében, benne szláv lakosságot találtak. Körülbelül ismerjük a nyelvi határokat is. A Dunától nyugatra a mai szerbek és horvátok, keletre a mai szláv-bolgárok ősei éltek. Erről tanúskodnak a máig használt helynevek. A történészek számításai szerint a Kárpát-medence szláv

68 / 142

lakossága százezer lehetett, a honfoglaló magyarok létszáma pedig ötszázezer. A X. század folyamán a szláv lakosság beolvadt a magyarságba, a magyarok pedig saját kultúrájukba integrálták a szláv népi kultúrát. [11] Mindez nem jelenti azt, hogy néhány kisebbnagyobb szláv nyelvi sziget nem maradhatott fent még a X. század után is. A román lakosság tehát a XIII. század elején, első felében jelent meg Fogaras körzetében. A XIII. század elejétől 1241-ig húsz olyan magyar oklevél maradt fent, amely a román lakosság megjelenéséről tanúskodik. [12] 1250 után megszaporodtak az ilyen oklevelek. Az első olyan írott történelmi forrás, amely a románok jelenlétét említi a Dunától északra fekvő területeken, Nikitas Honiates történelmi műve, amely 1202-1206 között keletkezett, de a románokról szóló részek az 1164-es eseményekre vonatkoznak. [13] Végül pedig a közismert dokumentum, a XI. században élt bizánci hadvezér Kekaumenos munkája, a vlachokat mint Thesszália és az akkori Bolgária magas hegységeinek lakóit említi. (Kekaumenos itt az akkori bolgár nyelvterületet érti Bulgárián.) 'Azt kérdezte (Nikulica) a vlachoktól.- Hol vannak a feleségeitek és a nyájatok? - Azok azt felelték, - Bulgária hegyeiben. Hiszen olyan a szokásuk, hogy nyájaik és családjaik áprilistól szeptemberig a hegyek csúcsain tartózkodnak a leghűvösebb helyeken.' [14] Érdekes, hogy vlachok azaz románok most is élnek és hegyi állattenyésztéssel foglalkoznak ugyanott, a mai Görögország és Makedónia területein, (Thesszália , Larissza környéke, Trikala, Joannina stb., amelyeket Kekaumenos említett a fentebb idézett művében. A történelmi források kronológiai egymásutánja körülbelül helyesen tükrözi a román nép vándorlását délről északra egészen a Kárpátokig. Ez a vándorlás nem jelenti azt, hogy az egész román lakosság elhagyta korábbi területeit. Mint látjuk, Albánia keleti részétől egészen Larisszáig máig élnek románok. A Balkán hegységben még a II. világháború előtt voltak román vagy részben román lakta falvak. Ezek azért tűntek el, mert az iparosítás és az életforma-váltás következtében ezek a hegyi falvak szinte teljesen elnéptelenedtek és lakosságuk felszívódott a gyorsan iparosodó városokban. Hasonló folyamat mehetett végbe Szerbiában is. Mindezt tetézte a nacionalizmus fellángolása egész Európában és különösen a Balkán-félszigeten, ahol a nemzeti hovatartozást fölébe helyezték minden általános emberi értéknek, ahol bizonyos években a legnagyobb érdemnek az számított, hogy valaki román, bolgár, görög vagy szerb stb. Az érdem természetesen országonként változott, és ami érdem volt az egyik országban, az kimondva vagy kimondatlanul szégyellnivaló tény volt a másikban .Ez alól Jugoszlávia bizonyos mértékig kivétel volt Tito idejében, de ott is lappangott titokban, amit a nacionalizmus jelenlegi fellángolása és a jugoszláviai polgárháború bizonyít. Mindez nem kedvezett a nemzeti kisebbségek fennmaradásának, kulturális értékeik megőrzésének. A román lakosság betelepítése az erdélyi Kárpátok magas hegyeibe és a Szörényi bánságba a magyar királyok tudatos gazdaságpolitikájának következménye volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ösztönösségnek semmilyen szerepe nem volt ebben a folyamatban. Ilyen ösztönös elem volt a román pásztorok menekülése a Bizánci birodalom növekvő adói elől. DimitarAngelov prof. erről a következőt írja: 'A felkelés kiterjedt egész Észak-Kelet Bulgáriára. Ebben mindenekelőtt a bolgárok vettek részt, akik ott a lakosság többségét alkották, de a vlachok bizonyos csoportjai is, akik a Balkán hegység lejtőin éltek, és akiket a császár által bevezetett rendkívüli adók sújtottak.' [15] A fenti idézetben említett felkelés Aszen és Petar vezette szabadságharc volt, amely a második középkori bolgár állam létrejöttéhez vezetett. Természetes, hogy a vlach pásztorok egy része kezdetben úgy akart javítani nehéz helyzetén, hogy elmenekült, ahogy ezt ők korábban is tették, amikor sorsuk nehezebbé vált. A pásztorkodó lakosság sokkal mozgékonyabb volt, mint a földművelők, mert nem kötődtek szántóföldekhez. Ezért 'a Bulgária területén élő összes vlachot, bárhol is lakott Bulgária határain belül, a bolgár érseknek (archiepiskop) rendelték alá, és konkrétan mindig ahhoz az egyházközséghez tartoztak, ahol éppen tartózkodtak.' [16] Most itt eljutottunk a döntő bizonyítékhoz abban a vitában, amely a román nép keletkezésének a kérdésében folyik. Ez a bizonyíték pedig a román nép vallási hovatartozása és egyházi szervezetének a nyelve. A román nép vallása pedig az orthodox kereszténység, egyházi szervezetének és istentiszteletének a nyelve az óbolgár-szláv nyelv volt, amit gyakran egyházi szláv nyelvnek neveznek. Ez utóbbi elnevezés pontatlan, mert ezen a nyelven nemcsak egyházi műveket alkottak, hanem hivatalos iratokat és krónikákat is, azonban az elnevezés nem változtat a lényegen: Ez a nyelv annak a kornak a bolgár nyelve volt. A nyelv kérdéséhez később még többször visszatérek, most számunkra csak annak a ténynek a tudomásulvétele a fontos, hogy a romám egyház nyelve mindenütt és kizárólagosan, tehát Erdélyben is a XVI. század közepéig a szláv volt. Ezután a helyzet változott, de erre majd később térek vissza. A fenti kétségtelen tényből pedig az következik, hogy : 1. A románok vagy a bolgárokkal közösen vették fel a kereszténységet, azaz a IX. század közepén, vagy valamivel később, de már a XI .elején keresztények voltak. Aztán a „XI. század végén, vagy a XII. elején megszervezték a vlachok külön püspökségét Pristinától délkeletre Vranje központtal.' [17] (Ez talán arra enged következtetni, hogy akkor itt élhetett a legnagyobb számban román lakosság.) Ez a püspökség volt ez első olyan szervezet a történelemben, amely egyházi keretek között ugyan, de adminisztratíve mégis összefogta a románokat és csak őket fogta össze. 2. A vlachok Erdélybe csak azután jöttek be, miután a kereszténység véglegesen ketté-szakadt a római katolikus egyházra és az orthodoxiára, azaz 1054 után. Magyarország, pontosabban a magyar királyok végül a római katolicizmust választották. Természetesen ez a folyamat nem volt olyan egyenletes, ahogyan ezt a történészek általában ábrázolják, akik a legtöbb esetben a maguk számára is észrevétlenül a katolicizmus befolyása alá kerültek , de azt elmondhatjuk, hogy a XII. század végére ez a kérdés lényegében eldőlt a római katolicizmus javára. Azt már csak mellékesen szeretném megjegyezni, hogy I .(a későbbiek-ben szent) István király 1001-ben nem választhatta a 'nyugati' kereszténységet, mert akkor még nem volt 'nyugati' és 'keleti' kereszténység. Az az állítás, hogy az első magyar király a nyugati kereszténységet választotta, vagy csúsztatás, vagy egyszerűen azt bizonyítja, hogy az ilyen történészek képtelenek a tényeket és a dátumokat összefüggéseikben vizsgálni. Az egyházszakadással kapcsolatos kérdésekről nagyon javaslom elolvasni a magyar ortodox egyház kiemelkedő tudósának, Berki Feriznek és munkatársainak a könyvét. [18] Ha a román lakosság a Magyar Királyság határain belül élt volna akkor, amikor ez a folyamat végbement, akkor római katolikussá váltak volna, mint a magyarok és a szlovákok. Ebben az esetben nemcsak az a fontos, hogy Erdélybe már mint ortodox keresztények kerültek, hanem az a tény is, hogy egyházi nyelvük a bolgár volt. Ez a tény mindennél világosabban bizonyítja, hogy Erdélybe bolgár területekről jöttek be, és a népmesék világába utasítja a román nép erdélyi származásának koncepcióját. Így az egyházi nyelv vonatkozásában különleges helyzet jött létre az ortodox kereszténységen belül. Európa összes ortodox vallású népe megértette az istentisztelet nyelvét a románokon kívül. Ugyanakkor ez a helyzet csak az ortodox népek esetében volt különleges. Magyarországon és általában a legtöbb katolikus vallású országban a nép éppen úgy nem értette az istentisztelet latin nyelvét, mint ahogyan a románok nem értették a bolgárt. Itt most elfogadhatjuk, de csak elfogadhatjuk azt a feltételezést - mert nem akarok hipotézist alkotni, amíg nincs semmilyen tény a birtokunkban -, hogy a román lakosság egy része

69 / 142

beszélt bolgárul akkor, amikor bolgár területeken lakott. Hiszen a román pásztorok és a bolgár földművesek közti árucsere feltételezte a bolgár nyelv ismeretét a román lakosság egy részénél. Közvetve ezt bizonyítja az a tény, hogy nemcsak a román egyházi nyelvben, hanem az egész román köznyelvben rengeteg bolgár jövevényszó van (pl. izvor, pateka stb.), és ezek egy részének a kiejtése semmiben sem különbözik ma sem az eredeti bolgár szótól. Természetesen ez a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor a román lakosság egy része magyar területekre jött át. Ott megszűnt a bolgár nyelv ismeretének szükségessége, és az csak egyházi nyelvvé vált. Mivel a XIV. század közepéig egyedül az ortodox egyházat tarthatjuk a román nép egyetlen szervezett intézményének, az ortodox egyházi dokumentumokban kell keresni a román nép történelmének írásos forrásait. Valószínűleg olyan kiadványokban, mint az Acta Patriarchatus Constantinapolitani és még néhány másik, sok olyan értékes anyagot lehet találni, amelyeket vagy elfelejtettek, vagy a tudomány számára teljesen ismeretlenek maradtak.

2. rész A fentieken kívül elmondhatjuk, hogy a középkorban az egyház egy sor állami, adminisztratív feladatot látott el. Az 1180-as évtől kezdve fokozatosan kialakult a káptalanok hálózata Magyarországon. A káptalanok mint intézmények a püspökségeknek voltak alárendelve. A legfontosabb világi, állami feladatuk a királyi birtokadományok és egyéb hivatalos okmányok őrzése volt. Ezeken keresztül, hol közvetlenül, hol közvetve, képet kaphatunk az ország népességének alakulásáról, így a román nép betelepüléséről is. Tehát röviden összefoglalva elmondhatjuk, hogy a XIII. század első felében a középkori Magyarország területén megjelent a román lakosság. Ez a történelmi esemény lehetővé és szükségessé tette három nép kultúrájának, a magyarnak, a németnek és a románnak a találkozását. A románok elsősorban a magashegyi pásztorkodást és termékei feldolgozásának a kultúráját hozták magukkal. A románok betelepülése és betelepítése előtt a magas hegyek területe gyakorlatilag lakatlan volt, a románoknak köszönhetően jelentősen megnőtt ezeknek a területeknek a gazdasági jelentősége. A román lakosság gyapjút, húst, sajtot, bőrt, viaszt termelt, olyan árukat, amelyek nagyon fontosak voltak – különösen a középkori viszonyok között – az egész lakosság számára. A románok napjainkig a magashegyi pásztorkodás kitűnő művelői maradtak. Magukkal hozták természetesen népköltészetüket, népi táncaikat, népzenéjüket is, de nem csak a népzenét, hanem a bizánci egyházi zenét is. Amiatt, hogy a románok nem értették és nem érthették a bolgár nyelvű ortodox liturgiát – legalábbis a liturgikus szövegek román nyelvre történt lefordítása előtt – az evangéliumok szövege, annak képei valószínűleg nem hatottak a román népköltészetre. Egészen más lehetett a helyzet a zenében. A bizánci egyházi zene érthető kellett, hogy legyen a széles néptömegek számára is, és motívumai behatolhattak a román népzenébe, onnan pedig a magyarba. A magyar és román népzene kölcsönhatásait bebizonyított ténynek tekinthetjük. A bizánci motívumok jelenléte a magyar népzenében szintén ismert tény. A zenetörténészek egy része ezt azzal magyarázta, hogy ezek a motívumok a bolgár népzenén keresztül hatoltak be a magyarba, mások közvetlen bizánci-magyar kapcsolatokra gondoltak, de senki sem gondolt arra a mindennapi tényre, hogy a bizánci zenei motívumok gyakran hangzottak el közvetlenül a katolikus egyházi zene dallamai mellett ott, ahol a magyarok és a románok ugyanabban a faluban laktak a XIV-XV. századtól kezdve. A zene vonatkozásában valószínűleg igaza van Barbu Bucur professzornak, arhidiakónusnak, a bizánci és a román egyházi zene kutatójának, amikor egyik bevezető cikkében a következőt írja: „A román nemzet bizánci jellegű latin nemzet.” („… the Romanian nation is a latin nation of Byzantine formation.”) Én inkább a „nemzet” helyett a nép szót használnám, a „latin” helyett pedig a neolatin szót, de ne kössünk bele minden egyes szóba, amikor az alapgondolat világos és helyes, a román nép nyelve neolatin nyelv, kultúrája pedig bizánci jellegű.[19] Tehát a XIII. század közepére Magyarországon és különösképpen annak délkeleti részén olyan helyzet alakult ki, amelyben először kettő, majd később három különböző kulturális hagyományokkal rendelkező nép került össze, és élt együtt egy szűkebb területi egységen belül. Kezdetben közöttük bizonyos néprajzi határok húzódtak, amelyek összefüggésben voltak az egyes népek legfontosabb gazdasági tevékenységével. A magyarok, akik egészen a XVII. század végéig Erdély lakosságának többségét alkották, elsősorban földműveléssel foglalkoztak, és a folyóvölgyekben, a síkságokon, valamint a dombságokon éltek. A nemesség többségében szintén magyar volt. A középkor folyamán nem magyar anyanyelvű személyek is kaptak nemesi oklevelet, de erre a kérdésre most nem térünk ki részletesen. A németek, azaz a szászok elsősorban városokban vagy a városokhoz közvetlenül kapcsolódó falvakban éltek, főleg iparral és kereskedelemmel, valamint bányászattal foglalkoztak. Többségükben személyükben szabad városi polgárok voltak, azaz nem függtek a magyar nemességtől. A románok kezdetben a magas hegyi legelők övezetében éltek, és állattenyésztéssel, juhászattal foglalkoztak. Feudális függőségben éltek a magyar földbirtokosoktól vagy közvetlenül magától a királytól. A románok közül is kikerült egy szűkebb nemesi réteg, de a román nemesség gyorsan elmagyarosodott. Fokozatosan a román lakosság egy része földműveléssel is foglalkozni kezdett, de annak ellenére, hogy mind több magyar lett iparos és városi polgár, és mind több román földművelő, ez a munkamegosztás egészen a XX. századig fennmaradt. Ezek a foglalkozási ágak kölcsönösen kiegészítették egymást, és ez a körülmény volt az alapja az egymáshoz való kölcsönös békés viszonynak, a tartós toleranciának. Másrészt a különböző foglalkozási ágak között a kapcsolat alapvető formája csak az árucsere, az adásvétel lehetett, ez a helyzet pedig mindig magába foglal ellentéteket is, de az ellentétek feloldásának, kibékítésének szükségességét is. Ezt fejezte ki a sikeres adásvétel után az áldomásivás szokása. Érdekes, hogy a Moldvába került bolgár diaszpóra nyelvében is „áldomásnak” nevezték ezt a szokást. Ezenkívül a foglalkozási ágak különbözősége a szokások, az életszemlélet, az erkölcsök különbözőségére vezetett, és mindez komoly akadálya volt a vegyes házasságoknak. Ráadásul ezt bonyolította a vallások különbözősége. Mint már korábban írtuk, a románok Magyarországra, konkrétan Erdélybe az ortodox vallás híveiként jöttek be, és makacsul ragaszkodtak ehhez a valláshoz. Magyarország ekkorra már katolikus ország volt, és mint közismert, a katolicizmus ebben az időben nagyon ellenségesen viszonyult az ortodox valláshoz. Lejjebb majd egy dokumentum részletét ismertetem, amely jól illusztrálja ezt a viszonyt. Ennek ellenére a magyar királyok mind tűrték, hogy a románok az ortodox vallás hívei maradjanak. Ezt azért is tűrték, mert nem akarták elijeszteni a románokat vallásuk üldözésével. Nagy szerepe lehetett az ortodoxia iránti türelemben a külpolitikai számításoknak is. Az Árpád-házi királyok jó viszonyra törekedtek Bizánccal, és ezt bölcsen tették. Gyakran rokoni kapcsolatba léptek a bizánci császárokkal. Például I. László (1077-1095), akit 1192-ben katolikus szentté avattak, Piroska lányát II. Joannesz Komnenosz (1087-1143) bizánci császárhoz adta feleségül. Piroska később Eiréné néven a bizánci ortodox egyház szentje lett, a lánya az ortodox egyház szentje, és mindez akkor, amikor a kereszténység e két irányzata ellenségként állt szemben egymással. Apa és leánya a

70 / 142

kereszténység történetében olyan „szent családot” alkottak, amilyen valószínűleg máshol sehol nem fordult elő. Természetesen nem akarom idealizálni a helyzetet, de tény, hogy az Árpád-ház nem akarta élezni a két keresztyén egyház szembenállását. Így alakult ki már a XIII. század első felében olyan helyzet Magyarországon, hogy katolikus tömegek között jelentős számú ortodox vallású hívő élt, és számuk folyamatosan emelkedett. A keresztyénség e két irányzatának békés együttélése a korszak legfontosabb kultúrtörténeti ténye volt, mivel ebben az időben és a későbbiekben is egészen a felvilágosodásig az egyház volt a hivatalos kultúra legfőbb hordozója. Ez ritka jelenség volt a katolikus Európában. Az eretnekeknek nyilvánított ortodoxokat nem üldözték, hanem megtűrték, másrészt azonban csak megtűrték, az ortodox vallás mögött nem állt Magyarországon az államhatalom. Az ortodox egyház Magyarországon szegény volt, a szegények vallása volt. Ha a dolgozó tömegek gazdasági helyzetét vesszük figyelembe, akkor a leggazdagabbak a szász városok szabad polgárai voltak. Erről tanúskodnak Brassó máig fennmaradt első plébániatemplomai, amelyek ma már evangélikus templomok. Közepesen gazdag volt a legnagyobb tömeg, a magyar parasztság, a legszegényebbek pedig a román pásztorok voltak. Ugyanakkor a táplálkozás vonatkozásában valószínűleg nem éltek rosszabbul vagy jelentősen rosszabbul, mint a magyar parasztság legszélesebb tömegei. A középkori Európában a mainál sokkal rosszabb volt a népesség ellátása teljes értékű állati fehérjékkel. A románok mint állattenyésztő nép viszonylag többet fogyasztottak birkahúst és juhsajtot, ezenkívül még fejlett méhészetük is volt. Az akkor még gazdagabb hegyi méhlegelők viszonylag elegendő mézet és erdei gyümölcsöt biztosítottak. A jövedelmi viszonyoknak fentebb felvázolt képe egészen a XIX. század közepéig tartott. Ekkor a lakosság különböző rétegeinek anyagi helyzete bonyolultabbá vált, de egy tényező állandó maradt: Magyarország román lakossága mindig jobban élt, mint a román nép többi része. Természetesen, mint minden feudális államban, a leggazdagabbak a földbirtokosok voltak, és ezen belül a legnagyobb földbirtokos a katolikus egyház. Hatalmas vagyon birtokában a katolikus egyház rendelkezett a legtöbb lehetőséggel a kultúra területén. Ezeket a történelmi és gazdasági feltételeket figyelembe kell vennünk, amikor vizsgáljuk Brassó szerepét a különböző kultúrák találkozásában. Brassónak, mint később részletesebben látni fogjuk, különlegesen fontos szerepe volt négy különböző kultúra találkozásában és azok történetében, ezért foglal el központi helyet ebben a tanulmányban. Mint korábban már röviden ismertettem, Brassó azon a területen keletkezett, melyet II. András magyar király ajándékozott az általa behívott német lovagrendnek. A várost azonban nem ez a lovagrend alapította, hanem a velük együtt érkezett német anyanyelvű dolgozó lakosság. II. András 1225-ben kénytelen volt kiűzni az országból a német lovagrendet, mert az őrzésükre bízott területet el akarták szakítani az országtól, de a dolgozó lakosságot a helyén hagyta. Megközelítően ugyanígy ismerteti Brassó keletkezését egy román lexikon, amely még az I. világháború előtt jelent meg, amikor a XX. századra jellemző történelemhamisító törekvések még nem bontakoztak ki teljes mértékben.[20] II. András a német területekről érkezett iparosokat és földművelőket közvetlenül saját fennhatósága alá rendelte. Ezek a szász telepesek hozták létre Brassót. Brassó latin neve – Korona – először a katolikus apácakolostorok egyik listáján jelenik meg 1234-ben, tehát a kolostor létének köszönhetjük az első írott dokumentumot a városról.[21] A várost mint közigazgatási egység központját először IV. Béla magyar király említi egyik oklevelében.[22] A város neve az oklevélben Barasu formában szerepel.[23] A magyar szlavisták egy része a város nevének ezt a változatát egy feltételezett szláv szóból vezetik le, amely borókát (juniperus)[24] jelent. Ebben az esetben a szláv nyelvek közül csak a bolgár-szláv jöhet számításba, mivel Erdély összes szláv eredetű helyneve a IX. századig a bolgár-szláv nyelvből származik. Ugyanakkor a boróka (juniperus) bolgár-szláv neve hvojna, és ebből a szóból sehogyan sem lehet levezetni a város XIII. századi nevének Barasu formájú változatát. Erdélyben létezik még egy falu is, amit magyarul szintén Brassónak neveznek. Ez a falu az Erdélyi Érchegység keleti részén van, és román neve Brăşeu. (A Révai Új Lexikona szerint az 1990-es években már csak 104 lakosa volt.) Ez nyelvészeti szempontból azért érdekes, mert a falu román neve megőrizte a szó végén az eredeti u hangot, és nem oldotta fel a szó elején a mássalhangzó-torlódást. A város első magyar nevének alakja, a barasu már belső magyar fejlődés eredménye lehetett, mert a br mássalhangzó-torlódást már feloldotta. Mint közismert, a magyar nyelv a szó elején különösen nem tűri a mássalhangzó-torlódást. Ezek után azonban még inkább érthetetlen, miért maradt meg a falu és a város magyar nevében mégis a Brassó alak, miután már létezett egy olyan változat, amely jobban megfelel a magyar nyelv hangtani törvényeinek. A város, valamint a falu nevét egyaránt eredeztethetnénk a bolgár borovinka (=fekete áfonya) szóból, ennek hangalakja közelebb áll Brassó hangalakjához, a város környéki hegyekben tényleg sok fekete áfonya terem, de ez a megoldási javaslat több, jelenleg áthidalhatatlan hangtani problémát vetne fel (hogyan került az s hang a város és a falu nevébe, hová lett u és k a fekete áfonya bolgár nevéből stb., stb.), és ezért egyelőre a város és a falu nevének magyarázatát megoldatlannak kell tekinteni. Az elfogadható megoldáshoz jobban meg kellene vizsgálni a XI-XII. századi bolgár szókincset, és kiindulópontként a magyar barasu és a román brăşeu hangalakokat kellene elfogadni. Brassó városának XIII. századi fejlődéséről keveset tudunk, bár lehetséges, hogy még sok történeti forrás rejtőzködik különböző levéltárakban, vagy pedig egyszerűen nem engedik kutatni, illetve az is lehetséges, hogy szándékosan megsemmisítették. A szakirodalom alapján tudom, hogy az Erdélyi Központi levéltárban az I. világháború előtt kéziratban létezett egy nagyon részletes tanulmány Brassó történelméről. Miután Erdélyt Romániához csatolták, az egységes anyagot részekre szedték, és különböző helyekre szállították. Sok történelmi forrás a politikai változások áldozata lett. Szinte mindent alárendeltek a román nacionalizmus érdekeinek. Most bele kell törődnünk abba, hogy nem tanulmányozhatjuk azokat a történelmi forrásokat, amelyek az I. világháború előtt a kutatók számára elérhetőek voltak, ezért következtetéseink esetleg hiányosak lesznek, és amennyiben az eltűnt történelmi források előkerülnek, következtetéseinket ki kell egészíteni, vagy meg kell változtatni. A történelmi források szerint a Szent Márton dombon állt egy 1235-ben épített templom. Ezen a helyen valóban van egy templom, de ez a templom késő gótikus, ugyanakkor lehetséges, hogy ez egy korábbi, 1235-ben épült templom helyén áll. A Szent Márton templomon kívül Brassó Óvárosában ma is teljes épségben fennmaradt a Szent Bertalan templom, amely a mai művészettörténészek szerint a XIII. században épült kora gótikus stílusban.[25] A Szent Bertalan templom plébániatemplom volt (ma evangélikus templom), ami azt jelenti, hogy a városi lakosság anyagi erejéből épült, ezért impozáns méretei közvetve a városi polgárságnak, Brassó lakosainak a gazdagságáról tanúskodnak. A XIII. században, különösen a tatárjárás után, az egész középkori Magyarország területén a nyugati határoktól a legtávolabbi délkeleti határokig, egészen Brassóig, nagyon intenzív építkezés folyt. Várak, városfalak, erődítményként is jelentős templomok egész láncolatának építése indult meg. Az ország határainak védelme ezt követelte, de megfelelő gazdagság és gazdasági erő nélkül nem lehetett volna eleget tenni a kor ezen követelményének. Az építkezésekhez kőművesek, ácsok, asztalosok, lakatosok stb. egész

71 / 142

seregére volt szükség. Ezeknek a mestereknek a nagy része a betelepített szászokból állt. Nem ok nélkül volt német anyanyelvű Pozsony, Sopron, Buda, Pest, Kolozsvár, Brassó és még néhány város iparos lakosságának jelentős része, a bányavárosokról nem is beszélve, egészen a XIX. század közepéig. Nem németesíteni jöttek ők ide, hanem dolgozni, és miután itt végleg megtelepedtek, szorgalmas munkájukkal és szaktudásukkal nagy mértékben hozzájárultak az ország gazdasági és kulturális fejlődéséhez. Itthon szászok voltak, de amikor visszatértek elődeik hazájába, mert évszázadokon át minden nemzedék férfi része visszatért, akkor vállalták új hazájukat, és szégyenkezés nélkül hungarusnak, azaz magyarnak vallották magukat. Nem lovon vagy hintón és nem meggazdagodni mentek elődeik hazájába, hanem gyalog, vándorbottal és tarisznyával jártak városról városra, hogy jobban megtanulják szakmájukat, vándoréveik eltelte után pedig visszatértek Magyarországra dolgozni, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy dolgozni, visszatértek szüleikhez, menyasszonyukhoz, apjuk műhelyébe, hogy kb. húsz év múlva fiaikat küldjék városról városra tanulni. A népek közötti tudás és ismeretek folyamatos cseréjének a képviselői voltak, és ennek a dolgozó emberek közötti ismeret- és tapasztalatcserének sokkal nagyobb volt a történelmi jelentősége, mint amennyire azt egyes mai „történészek” gondolják, akik máig képtelenek voltak megérteni, hogy a történelem nem az uralkodók történelme. E rövid kitérő után foglalkozzunk ismét a XIII. századi Brassóval. Az építőmesterek mögött ott állt a város lakossága, amely fizette és táplálta őket. A szászok nemcsak németországi hagyományokat hoztak magukkal, hanem a francia művészet bizonyos elemeit is. A templom mint műemlék nemcsak az anyagi kultúra része, hanem saját korának szellemi kultúráját is hordozza. Az egyházi zene, festészet és szobrászat is szervesen a templom művészi teréhez tartozik. Mint korábban említettük, ma a Bertalan templom az evangélikus egyház tulajdona fehér falakkal, szentképek és szobrok nélkül, és ezért nem nyújthatja a különböző művészeteknek, az építészeti térnek, a zenének, a festészetnek és szobrászatnak azt az együttes hatását, amely a katolikus gótikus templomokat jellemezte. Az igazság kedvéért azért meg kell jegyeznünk, hogy az építészeti tér és a zene összhangja így is érvényesülhet. Éppen ezért a Bertalan templomban nem láthatjuk, hogy miként jelentek meg az egyházi festészetben és szobrászatban a városi polgárság eszményei, valamint ízlése. A gótika volt az első olyan középkori építészeti és képzőművészeti stílus, amelyben először fejeződött ki a városi polgárság ízlése.[26] A XIII. századi Brassó kultúrájáról több adatunk nincs, mint amit eddig említettünk: rövid utalás egy apácakolostorra, egy templom említése, amely eredeti formájában nem maradt fenn, és végül a Szent Bertalan templom, amely megőrizte eredeti stílusát. Mindez azonban elegendő bizonyíték ahhoz, hogy elmondhassuk: Brassó mint jelentős nyugat-európai típusú város már a XIII. század végére kialakult. Földrajzi helyzete következtében Brassó a későbbiekben a nyugat-európai kultúra délkeleti határára került, és ugyancsak ennek a helyzetnek az eredményeként kapuvá vált Európa két legjelentősebb kulturális és gazdasági régiója között. Mindez azonban akkor még nem volt világos. Katolikus püspökség létezett a szörényi bánságnak a Kárpátoktól délre eső részén, és a későbbi Moldva területén működött a milkovói katolikus püspökség. A római pápák állandóan biztatták a magyar királyokat, hogy tolják tovább Keletre és Délre a katolikus egyház határait. A szászok által behozott gótikus művészet a kisebb magyar városok és falvak kultúráját is gazdagította. A szász mesterek, miután Brassóban és a többi nagy városban befejezték munkájukat, kisebb településeken folytatták tevékenységüket. A gótika lett a legelterjedtebb művészeti stílus egészen a XVI. század elejéig.

3.rész

A XIV. században, különösen annak második felében Brassó életében a fejlődésnek egy új, felfelé ívelő szakasza kezdődött el. A város központja továbbra is az Óváros maradt, a mai centrum még a város széle volt, de a gazdasági életben lényeges változások történtek. Jelentősen megnőtt az ipari termelés, és Brassó fontos kereskedelmi központtá vált. Ezeket a változásokat az új román államalakulatoknak, a román vajdaságoknak a keletkezése okozta, aminek következtében Brassó fontos nemzetközi kereskedelmi út csomópontja lett. A fő szerepet még mindig Magyarország északi részeivel, valamint Csehországgal, Németországgal, Lengyelországgal folytatott kereskedelem játszotta, de Brassó piacán megjelentek a Havasalföldi Vajdaság vagy ahogyan akkor ők saját magukat nevezték, Ungrovlachia árui is, a viasz, a méz, a számosállatok. A nyersanyagok bősége új lendületbe hozta a város iparát. Nagy Lajos király egy sor kereskedelmi privilégiumot adott a városnak. Már a XIV. század elején Brassónak hetivására volt, 1358-ban a király biztosítja az Ungrovlachiával folytatott kereskedelmet, és végül 1364-ben megkapja az országos vásár tartásának a jogát [27]. Ezenkívül a király több részleges kedvezményt is adott a városnak. 1395-ben pedig Zsigmond király megadta az árumegállítás jogát, és ezzel tovább szélesítette a város gazdasági jogait. Ezután minden külföldi kereskedő a város piacán volt köteles árut eladni, és a külföldi árukat is ugyanott vásárolhatta meg. Így Brassó az egyik legfontosabb kereskedelmi csomópont lett Európa északnyugati és délkeleti részei között, kapuvá vált a Balkán-félsziget és Magyarország, azon keresztül pedig más országok számára is. Bár az ipar szerepe továbbra is fontos maradt, a kereskedelem jelentősége egyre inkább nőtt. Ez a tény megváltoztatta az emberek életét, raktárak jelentek meg a városban, majd a külföldi kerekedők üzletházai és ezzel együtt olyan emberek, akiknek nem csak a nyelve, hanem a vallása, szokásai, magatartása, a mentalitása is eltért a város lakosságáétól. A város érdekei azt követelték, hogy ezeket az idegeneket ne ijesszék el, hanem jó viszonyt alakítsanak ki velük, gondoskodjanak életük és vagyonuk biztonságáról. A türelem, a tolerancia a gyakorlatban alakult ki. Az összes király igyekezett erősíteni rendeleteivel ezt a toleranciát. Az Anjou dinasztia mindkét uralkodója igyekezett nagyon határozottan szakítani minden olyan hagyománnyal, amely az egyházszakadás előtti korszakból, azaz 1054 előtti időkből hazánkban fennmaradt, és amelyet a katolikus egyház nem fogadott el. Mint már említettük, az Árpád-ház nem élezte a viszonyt a két vallási irányzat között, és bizonyítékként utaltunk I. László királyunk és lánya, Piroska esetére. Az Anjou dinasztia uralkodói ellenségesen viselkedtek az országon belül az ortodox hagyományok maradványaival szemben, de közülük a második, I. Lajos, akit halála után az utókor nagynak nevezett, rakta le a tolerancia gazdasági alapjait Brassóban. A külkereskedelem növekedésével szélesedtek a kulturális kapcsolatok is más országokkal. (Nem szeretem a történelmi események aktualizálását, de ennél a kérdésnél nem tudom megállni, hogy pár szóban ne utaljak a tolerancia hiányára a mai Magyarországon. Bizonyos politikai és gazdasági csoportok sikeresen gerjesztik az ellenségeskedést az ország lakosságának különböző csoportjai között, azt akarják elhitetni másokkal, hogy csak ők a magyarok, agresszivitásuk nem ismer határt stb., stb. Ebben a helyzetben nem elég az erkölcsi elítélés. Azt kellene pontosan feltárni, hogy mi a gazdasági oka ennek a helyzetnek, és csak ezután lehetne eredményesen harcolni ellene.) A kulturális kapcsolatok fejlődésének fontos szakasza volt, hogy a XIV. század végén megjelentek az első brassói egyetemi hallgatók a Bécsi Egyetem tanulóinak listáján, az első 1385-ben, a második 1387-ben, a harmadik 1388-ban, a

72 / 142

negyedik 1397-ben. Néhány év múlva a brassóiak megjelennek a vizsgáztatók listáján is, azaz a tanárok között.[28] A brassóiakat hamarosan követték a többi erdélyi szász város polgárai is. Ennek hatalmas jelentősége volt abban az időben, hiszen a város polgárai nem nemesek, hanem „egyszerű` mesterek voltak, lakatosok, cipészek, pékek, kovácsok, szabók, takácsok, kereskedők stb. Az ő fiaik kerültek egyetemre. A brassói polgárok közül, akik a többi város polgáraihoz hasonlóan a későbbi burzsoázia elődei voltak, a történelem folyamán ritkán kerültek ki nagy társadalmi reformátorok vagy a szabadság harcosai, de mindez nem csökkenti jelentőségüket, a XIV. század végén megjelentek népi, demokratikus származású értelmiségiek, akik szabadok voltak a nemesség feudális előítéleteitől, akiknek későbbi utódai fogékonyabbak lehettek Európa demokratikus kulturális törekvéseire. Még a XIV. század utolsó éveiben, 1385-ben kezdődött Brassó mindmáig legjelentősebb műemlékének, az ún. „Fekete Templomnak` az építése. Az épület első neve Basilika Coronensis volt, azaz brassói bazilika, de felszentelésekor hivatalosan több gótikus templomhoz hasonlóan a Nagyboldogasszony-templom nevet kapta..[29] A XIV. században egész Brassó szász lakossága evangélikus lett, és a templom is az evangélikus egyház tulajdonába került, ezért a régi elnevezést elfelejtették. Fekete templomnak ma azért hívják, mert egy hatalmas tűzvész idején eredetileg fehér falai megfeketültek. A művészettörténészek az épületet késő gótikus műemlékként tartják nyilván, de az épület stílusának sajátosságait két konkrét tényező határozta meg: egyrészt az építők szakmai kapcsolatai Németország és Ausztria déli részeivel, másrészt Brassó geopolitikai helyzete a XIV-XV. században.[30] A templomot úgy építették, hogy a város új, erődítményekkel védett központjának a része legyen. Az Újvárost hatalmas falakkal vették körül. A város védelmének megerősítését egy közeledő új veszedelem előérzete váltotta kis. Néhány évvel azután, hogy a Fekete Templomot építeni kezdték, 1394-ben Bulgária az oszmán hódítás áldozata lett. Két évvel a végső tragédia előtt, 1932-ben, bolgár építőmunkások és mesterek érkeztek Brassóba. A hagyomány szerint ebben az évben éhínség volt hazájukban, és ezért kényszerültek munkát és megélhetést keresni Erdélyben. Miután Bulgária oszmán uralom alá került, a menekültek újabb és újabb hullámai gyarapították Brassó bolgár lakosságának a számát. Ezek az építőmunkások új negyedet alapítottak a városon kívül a Köszörű patak völgyében, a városfalak és a Dél felé egyre jobban emelkedő hegyek között. Ezt a negyedet hívják magyarul ma is Bolgárszegnek.[31] Ha figyelembe vesszük, hogy a bolgárok egy teljes falu nagyságú városrészt hoztak létre, akkor feltételezhetjük, hogy az építkezési munkálatok jelentős részét ők végezték, és részt vettek az erődítmények felépítésében is. Mindez nagyon sok munkaidőt igényelt. A Fekete Templom nagyon hosszú ideig épült, a pontos dátumot azért nehéz meghatározni, mert a különböző történelmi források más-más időpontot jelölnek meg az építkezés végeként attól függően, hogy a munkálatok mely szakaszát tartják döntőnek a befejezettség szempontjából. Ha csak magát az épületet, a falakat, a tetőt, az ablakokat, az ajtókat stb. számítjuk a folyamatosan növekvő számú belső berendezés nélkül, akkor az épület készen volt 1466-ban. A teljes belső díszítés, a szentképek, a szobrok stb. még 1474-ben sem voltak készen. A templom majdnem egy teljes évszázadon keresztül épült. Így nem csak Bolgárszeg alapítói, hanem még unokáik is találtak ott maguknak munkát. A templom kész állapotában megvalósította a gótikus építészet, szobrászat és festészet harmonikus egységét. A főoltárt a Megváltó Jézus, Szűz Mária és az apostolok aranyozott vagy ezüstözött szobrai díszítették. A főoltáron kívül még 22 oltár volt a templomban.[32] Így elmondhatjuk, hogy egy kisebb, egységesen gótikus stílusú képzőművészeti múzeumra való anyag volt a templomban. Mindez elpusztult az 1689-es tűzvészben. A „Fekete Templom` nem volt székesegyház, csak egyszerű plébániatemplom, Brassó pedig nem volt püspöki székhely. Ilyen hatalmas és gazdagon díszített épületet a legvagyonosabb gyülekezet sem lett volna képes felépíteni, de azután, hogy Amurát szultánnak sikerült 1421-ben a Kárpátokon át behatolni Brassóba és kirabolni az Óvárost, maga Zsigmond király az udvarral együtt a városba érkezett, hogy személyesen irányítsa az építkezéseket. Amint lejjebb majd meglátjuk a római pápa egyik leveléből, ebben az időben már egyre gyakrabban úgy tekintettek Brassóra mint a keresztyénség legtávolabbi délkeleti határára, és ezért védelmét az egész ország ügyének tartották. A katolikusok ekkor keresztyén egyháznak csak saját vallásukat tartották, a többi irányzatot pedig bűnös eretnekségként kezelték. Zsigmond, aki 1410-ben német király is lett, s a város fejlődéséért nagyon sokat tett, ravaszul becsapta Husz Jánost, és személyesen bűnös haláláért. Cseh királyként kegyetlenül üldözte a huszitákat, és amikor a huszitizmus Magyarországon is terjedni kezdett, az üldözést ott is folytatta. Kegyetlen intézkedéseivel Magyarországon lényegileg sikerült is a huszitizmust felszámolnia. Husz utolsó magyar követői Moldvába menekültek rejtőzködni, de a katolikus egyház keze ott is elérte őket, legfőbb művüket, az evangéliumok magyar fordítását elkobozták tőlük. Ebben a végletesen türelmetlen légkörben különösen érdekes király toleráns viszonya a más vallásúakhoz Brassóban. Arról, hogy Brassóban sok nem katolikus vallású ember élt, IX. Bonifác római pápa 1399 december 15-én kelt levele tanúskodik. Ebben a levélben a pápa a következőképpen jellemzi a helyzetet: „Cum itaque sicut accepimus in oppido de Corona[33], [34] nuncupato Strigoniensis diocesis in confibus christianitatis situatio, in quo tam Grecorum, Walachorum, Bulgarorum, Armenorum quam aliorum infidelium multitudo quandam ecclesiam in oppido praedicto pro eurum usu et cultu deorum habentium una cum Christi fidelibus inibi degentibus habitat et moratur...[35] (Tehát, ahogy mi hallottuk, Coronában vagy a népi elnevezés szerint Brassóban, amely az Esztergomi Érsekség területén fekszik, és a keresztyénség határán terül el, egyrészt sok görög, oláh, bolgár és örmény, másrészt sok egyéb hitetlen él együtt a Krisztusban hívőkkel, és a nevezett városban ezeknek a hitetleneknek temploma volt.`) IX. Bonifác fenti szövegéből következik, hogy: seu vulgariter Brascho a) a bolgár építőmunkásokon kívül már görögök, románok és örmények is élnek a városban, valamint rajtuk kívül még egyéb meg nem nevezett „hitetlenek`, b) a „hitetlenek` egy csoportjának már volt temploma, de nem tudni, melyiknek, c) az összes hitetlen együtt lakik a hívőkkel, azaz a katolikusokkal. Következésképpen nem a bolgár építőmunkásokról lehet szó, mert ők saját városnegyedükben laktak. A város lakóinak listájából tudjuk, hogy Brassóban a háztulajdonosokon és családtagjaikon kívül éltek még lakásbérlők is. Ez a lista ugyan jóval később, 1489-ben keletkezett, de a pápának az a megjegyzése, hogy a hitetlenek együtt laknak a hívőkkel, arra enged következtetni, hogy a lakásbérlés szokása már akkor létezett. Ezenkívül tudjuk, hogy éppen a külföldi kereskedők, akik pontosan nem tudhatták, hogy meddig fognak Brassóban élni, béreltek lakásokat, azaz éltek együtt a „hívőkkel`. Későbbi források is azt bizonyítják, hogy Brassóban laktak görög, bolgár és román kereskedők, ezért minden alapunk megvan arra, hogy a pápa által felsorolt népek tagjai mind kereskedők voltak, a románok is, akik a románok külön rétegéhez tartoztak, a makedo-román kereskedők csoportjához. A helyi, erdélyi románok soraiból még nagyon sokáig nem kerültek ki városi polgárok és köztük kereskedők. A pápa leveléből nem lehet

73 / 142

megállapítani, hogy a „hitetlenek` melyik csoportjának volt temploma, de az valószínűnek látszik, hogy nem az ortodox vallású görögöknek, bolgároknak, románoknak vagy a szintén keresztyén örményeknek. Nagy Lajos király 1368. jún. 24-én kelt levele alapján tudjuk, hogy azért nem szedett vámot a tatár kereskedőktől, hogy a brassói kereskedők szabadon tevékenykedhessenek „a tatár fejedelem országában.[36] A tatárok muzulmánok voltak. Ezenkívül Brassóban kereskedtek balkáni zsidók is. Következésképpen a „többi hitetlen temploma` lehetett zsinagóga is vagy mohamedán dzsámi. Még zavarba hozhat bennünket az is, hogy IX. Bonifác többes számban ír az istenek (deorum) kultuszáról, a zsidók és a muzulmánok pedig következetes monoteisták, de a többes szám lehet egyszerű helyesírási hiba is, vagy kifejezheti a pápának azt a törekvését, hogy ezeket a „hitetleneket` többistenhittel szégyenítse meg. Következésképpen azt láthatjuk, hogy ugyanaz az uralkodó, azaz Zsigmond király ugyanabban az időben kegyetlenül üldözte a huszitákat Csehországban és Magyarországon belül, királyságának határán pedig nyugodtan megtűrte a különböző vallásokat. Ismereteink szerint nem hozott semmilyen intézkedést az ortodox román pásztorok ellen sem. Mivel magyarázható ez az ellentmondás? Az anyagi érdekekkel, a viták nem csak a dogmákkal foglalkoztak. A huszitizmus a katolikus egyházon belül keletkezett, „belső ellenség` volt, és a huszitizmus terjedése mindenütt parasztlázadásokkal fonódott össze. Ez az oka a kegyetlen üldözésnek. Egészen más volt a helyzet a brassói „hitetlenek` és a román ortodox pásztorok esetében. A király személyesen és nagyon erősen érdekelt volt abban, hogy ők az országban maradjanak, mert jelentősen gyarapították a királyi kincstár jövedelmét. A román havasi pásztorok sokkal mozgékonyabbak voltak, mint a földművesek, és a legkisebb üldöztetés esetén viszonylag könnyen ki tudtak csúszni a hatalom kezéből. A kereskedők még mozgékonyabbak voltak, és, ha személyük vagy tőkéjük veszélybe került, gyorsan elhagyták az országot, ezért bármilyen üldözés, amely ellenük irányult, üldözőiknek ártott többet. Zsigmond király, valamint elődei is és utódai is nagyon jól értették ezt. Az imént kifejtett körülményeknek köszönhetően a XIV. század végére kialakultak Brassónak mint városnak a legfontosabb sajátosságai. Kialakult Brassó több nemzetiségű jellege, és ez napjainkig megőrződött annak ellenére, hogy a XX. század folyamán különböző román nacionalista irányzatok mindent elkövettek azért, hogy a városnak ezt a jellegét megszüntessék, hogy tiszta román várossá váljon. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy egész Európában sok olyan város volt, amely két nép területének határán keletkezett, és amelyekben két kultúra érintkezett, de ezekben a városokban földrajzilag egymáshoz közel élő, szomszéd népek kultúrája találkozott. Brassó különbözött tőlük. Brassóban olyan népek kultúrája is találkozott, amelyek földrajzilag mindig messze voltak egymástól, itt elsősorban a német és a bolgár nép kultúrájára gondolok. A bolgár kultúra, amely egyrészt a népi kultúra gazdag hagyományain alapult, másrészt a bizánci kultúra hatalmas eredményeire támaszkodott, és elsajátította azokat, ekkorra hatalmas eredményeket ért el az építészetben, az egyházi festészetben, irodalomban és zenében egyaránt. A középkori bolgár irodalmi nyelv lett az összes ortodox vallású szláv nép egyházi nyelve, ezért kezdték később helytelenül egyházi szláv nyelvnek nevezni. Ez a bolgár alapú egyházi nyelv később nagy hatást gyakorolt az ortodox vallású szláv népek irodalmi nyelvének fejlődésére. Az „egyházi szláv nyelv` elnevezés már azért sem helyes, mert nem csak egyházi szövegeket írtak ezen a nyelven. Amint már korábban írtam, a középkori bolgár nyelv volt a román ortodox egyház irodalmi nyelve, és ezt a nyelvet használták a XIV. században keletkezett román vajdaságok az állami élet területén is. A német kultúra XIV. századi eredményeiről szükségtelen bármit is írni, mert Európa minden művelt embere ismeri. A másik nagyon fontos sajátossága ennek a területnek az volt, hogy itt, Erdély déli és keleti határainál találkozott Európa két nagy régiója, a nyugati és a keleti. Itt szükségesnek tartom hangsúlyozni, különösen napjainkban, hogy ez a két régi egyszerre volt különböző és egységes, hogy mindkét régió a szétszakíthatatlan európai kultúra része. Napjainkban egyes nyugat-európai politikusoknak az a törekvése, hogy az európaiságot kisajátítsák Nyugat-Európa számára, nem más, mint a kirekesztés, valamint a történelemhamisítás egy sajátos változata, és önző célokat szolgál. Nyugat-Európa Kelet-Európa nélkül sose lesz igazi Európa. Európaiságunk alapja, a görög kultúra, Kelet-Európához tartozik, és annak része marad megmásíthatatlanul, de az orosz és a kisebb létszámú kelet-európai népek kultúrája nélkül sem beszélhetünk összeurópai kultúráról. Most pedig térjünk vissza Brassó fejlődéséhez. A város bolgár lakosságában képviselve volt a középkori városi polgárság két legfőbb rétege: a kisiparosok és a kereskedők. A kereskedők korábban telepedtek le Brassóban, mint az építőmunkások, és létszámuk folytonosan nőtt, de ők nem egy tömbben telepedtek le, és - amint erről a pápai dokumentum is tanúskodik - a bolgárokkal egy időben más nemzetiségű kereskedők is érkeztek. Végül szükségesnek látom kiemelni azt a harmadik kétségtelen tényt, hogy a bolgár és a német kultúra közvetlen találkozása Brassóban és huzamos együttlétük, és fejlődésük csak a magyar gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok között vált lehetségessé, azaz, hogy a város az egymástól földrajzilag nagy távolságra fekvő német és bolgár kultúra különleges találkozási pontja lehetett, a magyar történelmi fejlődés sajátosságainak köszönhető.

4. rész Brassó fejlődésének a XIV. században kialakult alapvető tendenciái a XV. században felerősödtek és továbbfejlődtek. A XV. század megvalósította és befejezte azt, amit a XIV. században kezdtek el. A XIV-XV. század fordulója nem volt vízválasztó a város kultúrájának fejlődésében. Az uralkodó gótikus stílusban felépül a város új centruma, lényegében befejeződnek a munkák a Feketetemplom építkezésén. Hunyadi János, amikor az ország kormányzója volt, később pedig fia, Mátyás király állandóan gondoskodtak a város gazdasági fejlődéséről, a kereskedelem növekedéséről. Ebből a szempontból különösen jellemzőnek találjuk Hunyadi Jánosnak 1455. november 15-én kelt levelét „Valachia szabad embereihez`. Ebben Hunyadi János biztosítja az összes Brassóban tartózkodó román kereskedőt, valamint Valachia összes kereskedőjét, hogy továbbra is szabadon utazhatnak és kereskedhetnek annak ellenére, hogy közte és a havasalföldi vajda között megromlottak a kölcsönös kapcsolatok.[37] Hunyadi János nem rendelte alá a gazdasági kapcsolatokat a napi politikának. Mátyás király folytatta apjának a hagyományait. Mindez nagyon fontos volt az egész kultúra fejlődése számára, mivel az anyagi termelés termékeinek a cseréje együtt halad a szellemi termékek cseréjével. Mátyás uralkodásának az elején a középkori Magyarország gazdasági és politikai fejlődésének a csúcspontjára ért. Ez tükröződött az egész kultúra fejlődésében, bár a gazdasági és politikai felvirágzás néhány következménye a szellemi kultúra területén csak a XVI. században jelent

74 / 142

meg. A vezető művészeti ág továbbra is az építészet maradt. Az 1470-es évek végén, amikor Brassóban a Fekete-templom belső munkálatait befejezték, szobrait, képeit elkészítették, az ország centrumában, Budán az itáliai reneszánsz stílusában kezdtek építeni.[38] Az új stílus azonban még nem terjedt ki a szélekre, így Brassóra sem. A budai várban olasz és dalmát építészekből és szobrászokból álló művészkolónia működött. A reneszánsz a királyi udvaron kívül csak valamivel később, Mátyás király halála után eresztett gyökeret, de akkor nagyon mélyen és nagyon hosszú időre. Szintén a kultúra fejlődéséről tanúskodik a külföldön tanuló erdélyi egyetemisták számának egyenletes emelkedése. (Ekkor Magyarországon még nem volt egyetem, de főiskola sem, így felsőfokú végzettséget csak külföldön lehetett szerezni.) Ez az 1380-as években kezdődött, és az 1520-as évekig tartott.[39] Már fentebb írtam az 1380-as évek első brassói egyetemistáiról, ők a bécsi egyetemre jártak. Sajnos, nincsenek konkrét adataink pont a brassói hallgatók létszámáról a XV. század folyamán, bár különböző listákból megközelítőleg helyesen meg lehetne állapítani a számukat. Rendelkezésünkre áll a rostocki egyetem magyarországi hallgatóinak pontos létszáma 1481-től 1728-ig.[40] Ezen a listán gyakran fordulnak elő brassói tanulók is. Rostock nem volt a magyarországi diákok érdeklődésének a központjában. Éppen ezért, ha azt látjuk, hogy az egész XV. század folyamán állandóan nő a magyarországi tanulók száma, és a század elején és a végén is gyakran találkozunk brassói diákok neveivel, akkor jogosan feltételezhetjük, hogy a brassóiak száma arányosan együtt emelkedett a többi tanuló számával. A magyarországi egyetemisták nemzetiségi összetételét csak megközelítőleg lehet megállapítani, mert csak a név lehetne a kritérium, abban az időben azonban az egyetemeken elterjedt szokás volt a nevet latinosított változatban írni, ez pedig megnehezíti a nemzetiség meghatározását. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a XV. században majdnem minden brassói egyetemista szász volt. Ehhez a kérdéshez még visszatérek a XVI-XVII. századi fejlődéssel kapcsolatban. A XV. század végére a bolgárok annyira megerősödtek Brassóban, hogy saját templom építését határozhatták el. Az 1480-as években felépítettek egy fatemplomot, majd 1495-ben felépítették a mai Szent Miklós templom központi részét. Ezután a templomot elég hosszú időn át több épületrésszel egészítették ki, új tornyokat emeltek stb., míg elnyerte mai alakját. A templom épületének folyamatos bővítése azonban már nem csak a bolgár ortodox gyülekezet pénzéből történt. Nagyon komoly anyagi segítséget nyújtottak a (havasalföldi=) ungrovlachiai és moldvai vajdák, az orosz ortodox egyház, sőt még Jelizaveta Petrovna orosz cárnő is. A templom mai külső alakja egyáltalán nem hasonlít a bulgáriai vagy az ungrovlachiai XVI. századi templomokra, inkább a XVI-XVII. századi orosz templomokat juttatja eszünkbe. A moldvai kolostorok híres XVI. századi templomai egyedülálló jelenségek, az ortodox vallási követelmények és az erdélyi késő gótika szerkezeti elveinek sajátos szintézisét képezik. A moldvai kolostorok templomai éppen úgy, mint a brassói „Fekete-templom`, egyszerre katonai erődítmények is és templomok is. A Szent Miklós-templom is és a moldvai templomok is körülbelül ugyanabban a korban, a XVI. század első felében épültek. A Szent Miklós-templom esetében azonban a védelmi funkció nem játszott semmilyen szerepet, mivel olyan völgy mélyében épült, amelyet délről szinte átjárhatatlan hegyek, északról pedig hatalmas városi erődítmények védtek, ezért az esztétikai és a tisztán vallási funkciók kerülhettek az első helyre. A templom felépítése után hamarosan iskolát is építettek. Az iskola oktatási nyelvéről nincs semmilyen adatunk, egyet azonban biztosan állíthatunk: az iskola oktatási nyelve nem lehetett a román. Mint később látni fogjuk, a román írásbeliséget és irodalmi nyelvet csak a XVI. század második felében hozták létre, és éppen Brassóban, ezért nem lehetett még a XVI. század első felében sem a román egy iskola oktatási nyelve. Csak a görög vagy a bolgár jöhet számításba oktatási nyelvként. Eddig semmit sem írtam Brassó magyar lakosságáról. Valószínű, hogy a kezdetektől élt a városban kisebb létszámú magyarság, de különálló magyar negyed csak később, Bolgárszeggel egy időben keletkezett, amikor beindultak a nagy építkezések, azaz 1392 után. A város magyar lakossága nem játszott nagy szerepet az erdélyi magyar kultúra történetében. A magyar nyelvű kultúra szempontjából azok a városok töltöttek be jelentősebb funkciót, ahol a magyar lakosság többségben volt, amelyekben később a XVI. században létre jöttek a protestáns főiskolák, a kollégiumok. A magyar lakosság jelenléte Brassóban mégsem volt haszontalan a magyar kultúra fejlődése szempontjából. A magyarok részt vettek a város életében, belülről ismerték eredményeit, és néhány történelmi korszakban fontos szerepet játszottak a kulturális értékek cseréjében. A XV. század végére Brassó hosszú időre olyan várossá fejlődött Bulgárián kívül, amelynek jelentős bolgár lakossága volt. Az 1494-es évből fennmaradt az összes adófizető polgár listája. A családfők fizettek adót. Ebben a listában 38 bolgár ház van. Ha feltételezzük, hogy a családok átlagosan 5 személyből álltak, akkor a városközpontban 190 bolgár polgár élt. A városközpontban a külső negyedeket, ill. kerületeket nem számítva kb. 8500 lakos élt.[41] A külső kerülethez tartozott Bolgárszeg is. A teljes jogú városi polgársághoz viszonyítva a városközpont bolgár lakosságának a létszáma kevésnek tűnhet. A valóságban ez nem így volt, ha figyelembe vesszük, hogy a szász polgárok milyen nehezen fogadták be a nem szász származású lakosokat, és milyen nehezen engedték meg nekik, hogy háztulajdonosok legyenek a város központjában. A város szász polgárai zárt társadalmi réteget alkottak, ahova bejutni gyakran nem volt könnyebb, mint megszerezni a nemességet. Ez a zártság a történelem folyamán természetesen változott, de még a XX. század elején is létezett. Mindennek gazdasági oka volt. Még a XV. században is viszonylag lassan nőtt az újratermelés, a városi kisiparosok termékeinek piaca is lassan szélesedett, és a későbbi századokban a fejlődés inkább lassult, mint gyorsult Erdélyben, ezért a városi kisiparosok termékeire is csak kis mértékben nőtt a kereslet. Ennek a nagyon lassan növő keresletnek a kielégítésére pedig éppen elegendő volt a városi lakosság természetes szaporodása. A város polgárai arra törekedtek, hogy megőrizzék ezt a piacot, azaz a biztos munkát és megélhetést gyermekeik, unokáik és távolabbi utódaik számára. A város vezetésében csak a városközpont adófizető háztulajdonosai vehettek részt, csak ők választhatták a városi tanácsot, a polgármestert stb., és csak őket lehetett vezető városi funkcióra megválasztani. Így a 38 bolgár adófizető teljes jogú polgára volt a városnak, annak életéről minden információval rendelkezhettek, és ismereteiket átadhatták a bolgár negyed, Bolgárszeg lakóinak is, ahol már a XV. század végén sem csak bolgárok laktak, de amint lejjebb látni fogjuk, még nagyon sokáig a lakosság többségét alkották. Miként már korábban láttuk, Brassó nem csak ipari, hanem kereskedőváros is volt. A balkáni kereskedők - elsősorban a görögök szerepe állandóan nőtt Brassóban éppen úgy, mint az egész országban. A XVIII. századra és a XVIII. század folyamán egész Magyarországon és Erdélyben a kereskedelmi tőke legnagyobb része a görögök kezében volt. Brassó szász polgárainak ennek ellenére sikerült még a XVIII. században is a teljes politikai hatalmat kézben tartani, és a város leggazdagabb polgárait kizárni a város politikai irányításából. A nagyon gazdag balkáni és görög kereskedők csak a külvárosokban építhettek házat, és még a XVIII. században sem volt a városban szavazati joguk. Amikor 1787-ben a görögöknek végre sikerült engedélyt kapniuk arra, hogy a belvárosban barokk stílusban - amely akkor a legmodernebbnek és legelőkelőbbnek számított - templomot építsenek, a templomnak nem lehetett tornya, és a bejárat csak zárt udvarból nyílhatott. Ez a templom ma is eredeti állapotában áll, és román ortodox templomként működik. Az

75 / 142

eredetileg görög nemzetiségű gyülekezet elrománosodott. Apám tapasztalata szerint a brassói szász polgárság elzárkózása a többi nemzetiségtől és zárkózottsága egészen a XX. század elejéig fennmaradt, pedig ekkorra már elveszítette gazdasági értelmét. Ezen kitérés után elmondhatjuk, hogy a brassói bolgárok helyzete a XV. század végén viszonylag jó volt, és a városi lakosság minden rétegében szilárd pozíciót szereztek maguknak. Az 1520-1540-es években tragikus események következtek be egész Magyarország életében, ezeknek a hatását a kulturális élet fejlődésére a következő részekben ismertetjük.

5. rész (az ország három részre szakadása után)

Hunyadi Mátyás halála után a magyar nemesség sikeresen megszűntette a központosított királyi hatalmat, hogy semmi se akadályozhassa a jobbágyság korlátlan kizsákmányolására való törekvését. Ez vezetett az 1514-es parasztfelkelésre, és a jobbágyság még fokozottabb elnyomására. A nemesség különböző csoportjai között is kiéleződött a hatalmi harc. Az 1526-os mohácsi csatavesztés és a király halála után a nemesség két táborra oszlott. A nyugati csoport Habsburg Ferdinándot szerette volna trónra ültetni, a keleti pedig Szapolyai János erdélyi vajdát. A két csoport közötti viszály fegyveres összeütközésre vezetett. Szapolyai János ebben a küzdelemben a török szultán segítségét kérte, amelyet meg is kapott. A szultán segítségével az ország keleti felében sikerült is a hatalmat megszilárdítania. Szapolyai halála után a szultán Szapolyai híveinek a védelmére 1541-ben bevonult Budára és az ország középső részére és ott is maradt. Budáról és az országból a török hadsereget csak 1686-ban sikerült kiűzni. A magyar királyság három részre szakadt. A középső részen a szultán katonai igazgatást vezetett be, de ezt a területet nem tartotta a birodalom integrált részének csak megszállt területnek, a meghódított balkáni területektől eltérően nem hozott létre polgári településeket, és nem terjesztette az iszlámot. A Dunántúl nyugati részén és az ország északi sávjában, a mai Szlovákia területén magyar királyként Habsburg Ferdinánd lett az uralkodó, az ország keleti részén és Erdélyben új állam keletkezett: az Erdélyi Fejedelemség. Az Erdélyi Fejedelemség vazallusi függőségben volt a szultántól, illetve az oszmán irodalomtól, de ez a függőség nem korlátozta erősen az erdélyi fejedelmek cselekvési lehetőségeit, néhány korszaktól eltekintve. Erdély köteles volt egyeztetni külpolitikáját a szultánnal és bizonyos adót fizetni, ez az adó azonban nem volt olyan nagy, hogy zavarta volna az ország normális gazdasági fejlődését. A belső rend, a gazdasági és a politikai struktúra érintetlen maradt. A törvényeket az erdélyi nemesi-rendi parlament hozta és ebben a parlamentben állandó képviselettel rendelkeztek a szász városok is, azaz az erdélyi polgárság nagyobb része. A szászok képviselői részt vettek Erdély adminisztratív irányításában is, azaz nemcsak a törvényhozó, hanem a végrehajtó hatalom részesei is voltak. Létszámuk nem volt nagy, de véleményüket és érdekeiket mindig figyelembe vették, amikor a városi fejlődéssel kapcsolatos kérdésekről döntöttek. A szász polgárság nagy befolyását nem létszámának, hanem az ország gazdasági és kulturális életében betöltött szerepüknek köszönhette. Még a XVI. század végén sem volt több a szász lakosság létszáma, mint körülbelül 68 ezer.[41] Mint már fentebb láttuk 1494-ben Brassó lakossága körülbelül 8500 személy volt. Nincsenek adataim arra vonatkozóan, hogy a XVI. század végén Brassónak hány szász lakosa volt, de azt tudjuk, hogy 1900-ban a város lakossága a külvárosokkal együtt 36640 volt. A népesség növekedését a XIX. század második felében a gyáripar fejlődése okozta. Ebben az időben a magyarok, a románok és a szászok aránya a városban egyenlő volt. A bolgárok erre az időre már teljesen elrománosodtak. Ugyanakkor a tősgyökeres brassói szász lakosok száma nem volt több mint 9677. Ezt a vallási megoszlás alapján tudjuk. A szászok Brassóban és egész Erdélyben, a többi németként nyilvántartott állampolgártól eltérően szinte kivétel nélkül evangélikusok voltak, és szinte csak ők voltak evangélikusok. (Az akkori erdélyi magyar nyelvhasználatban németnek tartották az osztrákokat és Csehország német anyanyelvű lakosait is, a szászokat viszont külön emlegették. Erre enged következtetni Orbán Balázs műve is. Ez Erdély esetében érthető.) Következésképpen 1494-től 1900-ig Brassó szász lakossága csak 1177 személlyel lett több. Ez évszázadokra bontva csak 284 személy, ez pedig azt jelenti, hogy a XVI. század végén sem lehetett Brassó lakossága több 9-ezernél. Kulturális jelentőségüket akkor érthetjük meg igazán, ha figyelembe vesszük azoknak a diákoknak a számát, akik külföldi egyetemeken tanultak. A XVI-XVII. század folyamán kettőezer-nyolcszáznyolcvan erdélyi deák járt külföldi egyetemre ezeknek 57,4 %-a volt szász, 42,6 %-a volt magyar, illetve székely. A román lakosságból, amely a fent maradt adatok szerint Erdély népességének 25 %-a volt, külföldi egyetemeket még senki sem látogatott a XVI.-XVII. folyamán. [42] Románok nyugati egyetemekre csak a XVIII. század második felében jutottak el. Ennek alapvetően két oka volt: a románok osztályhelyzete és vallása. A román lakosság majdnem kizárólag pásztor vagy földműves és teljesen analfabéta, és az ortodox egyházhoz tartozott. A nyugat-európai egyetemek kialakulásokkor katolikus intézmények voltak, aztán a XVI. századtól a protestánsok is megszervezték egyetemeiket Nyugat-Európában. Erdélyben a XVI. század második felétől több protestáns főiskola jött létre, ezért a felsőfokú végzettséggel rendelkező személyek száma jelentősen nagyobb volt, mint akik az egyetemet is elvégezték. Mivel egyetem Erdélyben továbbra sem volt, a végzett diákok külföldi egyetemeket látogattak, hogy tovább képezzék magukat. Nekem nem sikerült összegyűjteni a főiskolát végzett diákok adatait és létszámát Erdélyben a XVI. és XVII. században, de ez a különböző kultúrák találkozása szempontjából nem annyira fontos, mint a külföldi egyetemek látogatása. Nagyon érdekes a külföldi diákok osztályösszetétele. Az egész XVI. és XVII. század folyamán az egyetemeken tanuló diákoknak csak a 3,8 %-a a nemes. Ebből pedig az következik, hogy a magyar lakosságból is elsősorban a városiak, a kisiparosok és kereskedők, az asztalosok, lakatosok, kovácsok stb. fiai látogatták az egyetemeket. [43] (Tudjuk, hogy a nemesek magyarok voltak.) Következésképpen túlnyomó többségben az akkori városi kispolgárságnak, kétkezi mesterembereknek a fiai voltak azok, akik megismerték és terjesztették a nemzetközi kulturális eredményeket és lakóhelyük, a városok voltak a kultúra legfontosabb központjai. Éppen ezért volt nagyon fontos tény, hogy Brassóban bolgár városi lakosság alakult ki, amelynek egy része teljes jogú városi polgár volt. Brassó bolgár polgárai ismerték és átadhatták a bolgár föld városi polgárainak a legfontosabb kulturális eredményeket. Meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak átadhatták a legfontosabb kulturális eredményeket, hanem valóban át is adták azokat, mert a szellemi termelés eredményeinek a cseréje, azaz a tudomány, a művészet, a technika vívmányainak a cseréje

76 / 142

együtt halad az anyagi termelés termékeinek a cseréjével, az anyagi javak cseréjéről pedig Brassó és a bolgár városok között megfelelő adatokkal rendelkezünk. A legfőbb bizonyítéka annak, hogy Brassó és a bolgár városok között tartós kereskedelmi kapcsolat volt, maga a bolgár nyelv, amelyben külön fogalommá és állandó szókapcsolattá vált a „brassói áru”. A XVI. század 30-as éveire Brassó kapcsolatai Németországgal olyan eredményekre vezettek, amelyeknek hatalmas kultúrtörténeti jelentőségük lett. 1533-ban, az egyetem elvégzése után visszatért Németországból Brassóba Johannes Honterus (1498-1549) Luther Márton és Melanchtonnál tanult Wittenbergben. Ebben az időben a Wittenbergi Egyetem Luther és Melanchton tevékenységének a színtere Nyugtat-Európa lelki és szellemi életének központja volt, ahonnan elterjedtek a reformáció eszméi.[44] Ezek az eszmék nem az élettől elvonatkoztatott üres dogmák voltak, hanem az egész társadalom, a keresztyén egyház és a gyakorlati élet megújításának az elmélete. Luther az erkölcs központjába a munkát állította, az őszinte a képmutatástól mentes vallásosság bizonyítékának, kritériumának a szorgalmas, munkás életet tartotta. Ebben a vonatkozásban tényleg az eredeti keresztyénység erkölcséhez tért vissza. („Gondoljunk például: Thesszaloniki 3/10-re mert amikor nálatok voltunk azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.”) Luther azonban a munka mindenkire kiterjedő erkölcsi parancsát ki is egészítette. Kis kátéjának a végén a következőt írja: „Mindenki a maga dolgát jól tanulja, jól végezze…” Tehát Luthernél a munkát időben megelőzi a tanulás erkölcsi kötelessége, és nem az akármilyen vagy közepes tanulás, hanem a jó tanulás kötelessége. Másodszor nem elég csak dolgozni mindenki köteles saját munkáját jól végezni. Luther tehát ebben a vonatkozásban nem teljesen, csak „ mintha tért vissza a régihez”. Visszatérve a régihez azt új elemekkel bővítette, gazdagította. (Mindez nem jelenti azt, hogy a reformáció hívei minden lényeges vonatkozásban visszatértek az eredeti keresztyénséghez, ahogyan azt magukról őszintén állították és hitték.) Ez a tanulásra és becsületes munkára alapozott erkölcs érthető és rokonszenves volt az akkori városok saját munkájából élő kispolgárságnak. Luther eszméi nagyon gyorsan elterjedtek az akkori Magyarország minden részében, így Erdélyben is. Mivel a lutheri keresztyénség erkölcsében a tanulásnak elsődleges szerepe volt, az iskolák mint gomba az eső után úgy nőttek ki a földből ott, ahol a lutheri reformáció gyökeret eresztett. Honterus visszatérése után azonnal 1534-ben elemi és középfokú iskolát alapított, ahol az oktatást a humanizmusnak ugyanazokra az elveire helyezte mint Melanchton Németországban.[45] A XIX. század első évtizedében ebben az iskolában végezte tanulmányait Vaszil Aprilov író és a bolgár felvilágosodás egyik jelentős személyisége. Honterus gimnáziuma még most is létezik, mint a brassói német kisebbség iskolája. (Legalábbis remélem, amikor az 1990-es években Brassóban jártam még létezett. Ezt a gimnáziumot fent kellene tartani összeurópai támogatással mint német tannyelvű gimnáziumot, még akkor is, ha nem lesz elég német anyanyelvű tanuló a városban. A romániai nyomor miatt a szász ifjúság többsége elhagyta Brassót. A melanchtoni humanista oktatás tradícióinak élő folytatója lehetne ez a gimnázium.) 1543-ban Honterus oktatási reformokat vezetett be az általa alapított gimnáziumban és ekkor leányiskolát is létre hozott. A gimnáziumban az oktatás ingyenes volt.[46] Ez a tény Honterus igazi demokratizmusát bizonyítja, de nemcsak azt. Hiszen a város tartotta fenn a gimnáziumot. Ez pedig arról tanúskodik, hogy a város polgárai értették azt az igazságot, hogy az egész társadalom érdeke az, hogy tagjai mind külön-külön színvonalas oktatásban részesüljenek. (Sajnos ezt ma a gyakorlatban még Európa politikai és gazdasági vezetői sem értik, vagy ha értik, nem az egész társadalom érdekeiből indulnak ki.) Még 1535-ben hamarosan az iskolaalapítás után Honterus nyomdát hozott létre, hogy az iskolát elláthassa tankönyvekkel és kiadhassa a reformáció terjesztése szempontjából szükséges könyveket. Ez az első nyomdák egyike volt Magyarországon. (Magyarország 1541-ben, Buda török megszállása után szakadt három részre.) A humanizmus tudományos koncepciójának megfelelően Honterus elsősorban az antik klasszikusokat Platón, Arisztotelész, Hésziodosz, Seneca, Cató, Ciceró, Terentius, Quintilianus stb. műveit adta ki, az egyházatyák közül csak Augustinust publikálta. Az iskolai színház számára külön kiadta Terentius hat vígjátékát. A humanista írók közül rotterdami Erasmus szövegeit nyomtatta ki. 1539-1545 között hét ógörög és kilenc latin nyelvű könyvet jelentett meg.[47] Az evangélikus egyház, valamint az iskolai oktatás számára is kiadott műveket és eredeti alkotásokat is írt. Társadalmi és tudományos tevékenységének jellemzésére itt csak három művét említem meg: 1. Agenda für die Seelsorger und Kierchendiener in Sybenbürgen. Coronae, MDXLVII. Ezt az Ágendát az összehasonlító elemzés szerint Honterus valószínűleg az 1540-es „Lipcsei Ágenda” alapján írta. A könyv még Honterus életében megjelent.[48] 2. Honter, Johannes: Compedii gramatices libri dvo. I. H. C. MDLXVII. Latin nyelvtan. A latin nyelv ismertetésében Melanchton munkájára támaszkodott, de a konkrét anyag feldolgozásáan ererdeti is volt. A nyelvtan néhány fejezete még a szerző életében megjelent, de az egész mű együtt 1567-ben jött ki a nyomdából.[49] 3. Honter, Johannes: Rudimenta cosmografica, Coronae. Versben megírt földrajz tankönyv és atlasz. Az első kiadása 1541-ben jelent meg, amelyet több kiadás követett. Protestáns istentiszteleti rendtartási könyv, nyelvtankönyv, földrajz tankönyv, mindezek mai szemmel teljesen különböző művek, amelyek belső kapcsolatban nincsenek egymással. Aki ma ágendát ír, az nem ír nyelvtant, és a nyelvtanárok nem írnak tankönyvet földrajzból is, és ráadásul versben. Honterus számára azonban ezek a művek a legszorosabb kapcsolatban álltak egymással. A reformáció ügye és győzelme számára szükség volt rájuk, Honterus pedig egész életét a reformáció ügyének szentelte. Az egységet a felsorolt művek között Honterus egyénisége, másrészt a társadalom igényei teremtették meg. Honterus életcélja a reformáció győzelme volt, és ezen a területen hatalmas sikereket ért el. Szülővárosa hamarosan követte őt, szász és magyar lakosai a reformáció hívei lettek. A reformáció eszméit a szászok egész Erdélyben elfogadták és a Brassó környéki magyarok is, tőlük pedig elterjedtek egész Erdélyben és Magyarországon. Természetesen a reformáció befogadására a talajt már előkészítették Honterus előfutárai azok a magyarországi diákok, akik már előtte német egyetemekre jártak, de mégis az ő személyes hatása adta meg a végső lökést ahhoz, hogy egy egész város nyíltan és egyszerre fogadja el a reformációt. Ő a reneszánsz és a humanizmus tipikus képviselője volt, energikus, sokoldalú egyéniség, akinek a tulajdonságai összhangban voltak egymással. Luther Márton nem véletlenül nevezte Honterust egyik hozzá írt levelében barátjának és „az Úr evangélistájának a magyarok között” („Evangelista Domini apud Hungaros”.) [50] Halála után, - amint erre már utaltam, - a reformáció Magyarország és azon belül Erdély vezető vallási irányzata lett. A reformáció nem maradt egységes, hanem két-három szárnyra szakadt. A reformáció győzelme után egyik szárnya sem vált államvallássá, hanem több éles vita után az erdélyi országgyűlés 1557-ben a vallási türelmet emelte törvénnyé, „minden ember követhesse azt a vallást, amelyiket a legjobban akarja”.

77 / 142

[51]

Ezzel minőségileg új helyzet keletkezett, az uralkodó államvallás helyébe nem egy másik államvallás lépett, hanem a vallásszabadság. Ez pedig az emberi gondolkodás és az emberi jogok történetében fontos fordulópont volt. Természetesen a heves vallási viták és összeütközések hevében nem mindenki és nem mindig tartotta meg ezt a törvényt, de ezután a vallásszabadság lett a norma, és annak megsértése lett törvénytelenség. Magától értetődik, hogy nem kell modernizálni ezt a törvényt, ez nem volt több, mint amit a vallások közti választás szabadsága. Ez a törvény nem biztosítja a materializmus és ateizmus szabadságát, a politikai meggyőződés szabadságáról nem is beszélve. Tehát ez a törvény nem biztosította a teljes lelkiismereti szabadságot, még a vallások teljes egyenlőségét sem, hiszen a vallásokat két csoportra osztották, bevett vallásokra és megtűrt, vagy csak egyszerűen „tűrt” vallásokra. Természetesen egyiket sem üldözték, csak a bevett vallások bizonyos adókedvezményekkel és pénzügyi támogatással rendelkeztek, míg a megtűrt vallások nem. Ugyanakkor ez a törvény hatalmas lépés volt előre a teljes lelkiismereti és világnézeti szabadság felé. A materializmus szabadságának a hiányát még nem vették észre, mert a többség szellemi fejlődésében még igény sem volt rá, a politikai szabadságjogokat pedig azért nem követelték, mert a politikai kérdéseket is vallási terminológiában vitatták meg, így a vallási szabadság burkolt formában politikai szabadságjogokat is tartalmazott. Összeurópai vonatkozásban különösen fontos volt az a tény is, hogy teljesen szabad, „bevett” vallás lett az unitárius vallás, ami akkor ismeretlen volt egész Európában. Mindez csak négy évvel azután történt az erősen kálvinista befolyás alatt álló Erdélyben, hogy Genfben Kálvin híve az unitárius vallás alapítóját Servet Mihályt megölték. Később a genfi kálvinisták is megbánták kegyetlen bűnüket, de ez sem változtat azon a tényen, hogy kezdetben ők sem voltak a következetes szabadság hívei. Az unitárius vallás bevett vallásként történt elismerésének közvetlenül politikai jelentőség is volt, mert a protestáns vallások közül is csak ők követelték már itt a földön a teljes szociális egyenlőséget és a társadalmi igazságosságot. Befolyásos vallássá sosem váltak, de puszta megmaradásuknak is nagy jelentősége volt, mert az egyetlen olyan protestáns egyház voltak, amely őrizte a szociális igazságosság eszményét. Az ortodox egyház a megtűrt vallások kategóriájába került, azaz minden külső társadalmi támogatás nélkül maradt, de teljesen szabadon tevékenykedhetett és tagjait nem zaklatták és természetesen nem tartották eretnekségnek sem.

6. rész (Erdély 1557 után)

A protestánsok őszintén gondolták, hogy ők nem új vallást hoztak létre, csak megtisztították a keresztyénséget azoktól a pogány hiedelmektől és szertartásoktól, amelyek a keresztyénség elterjedésének évszázadai alatt az eredeti, igazi ó keresztyénségre rárakódtak. Ők még nem tudták és nem tudhatták, hogy az a keresztyénség, amelyet ők eredetinek véltek, már a niceai zsinat utáni hit, hogy ez a zsinat tagadta meg az eredeti keresztyénségnek azt a leglényegesebb törekvését, hogy ezen a Földön teremtsék meg az igazságos társadalmat, ahol mindenkinek megvan a mindennapi kenyere, és ahol mindenki dolgozik. Az a keresztyénség, amelyre ők vissza akartak térni, már a kialakuló új típusú társadalomnak, a feudalizmusnak a vallása volt. Azt sem tudták, hogy azok az evangéliumok, amelyekre mint a legnagyobb tekintélyre, mint isteni kinyilatkoztatásra hivatkoztak, maguk sem maradtak változatlanok, hogy átdolgozáson, változtatásokon mehettek át. Ismerhették ugyan Erasmus szövegelemzését, amely szerint a szentháromságra vonatkozó részek későbbi betoldások, de nem vették figyelembe , sőt rögeszmésen annyira ragaszkodtak ehhez a dogmához, hogy, mint tudjuk, Kálvin és hívei még gyilkolni is képesek voltak. Igaz ugyan, hogy hamarosan megszelídültek, de a szentháromság dogmájához továbbra is fanatikusan ragaszkodtak. Ennek a fő oka az volt, hogy az ellenreformáció és az inkvizíció tömeges gyilkosságainak a hatására, amelyeknek legnagyobb mértékben épp ők voltak az áldozatai, megértették, hogy nem helyes a hit kérdéseit erőszakkal eldönteni. (Éppen ezért volt jelentős a tordai országgyűlés határozata, amely a kálvinista többségű Erdélyben pár évvel Servet meggyilkolása után nemcsak megtűrt, hanem bevett vallásként fogadta el az unitárius egyházat.) Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az eredeti, mondjuk így ó keresztyénséget a niceai és az utána következő zsinatok ravasz módon alakították át. Az egyenlőségre, a társadalmi igazságosságra vonatkozó tételeket nem húzták ki, nem tagadták meg, csak érvényességüket áttették a mennyországba. Így aztán a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Az új feudális uralkodó osztály, vallási zene hangjai mellett nyugodtan kizsákmányolhatta a jobbágyokat és a városi kézműveseket, a szenvedő népet pedig azzal vigasztalhatták, hogy a földi szenvedésekért jutalomként ott lesz az örök boldogság a mennyben. Az sem zavarta őket, hogy ennek ellentmond a „Mi Atyánk”-nak (az Úr imádságának) az a kérése, „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratok, mint a mennyben, úgy a földön is. Ezek szerint az ó keresztyének úgy hitték, hogy az isteni igazságosság érvényesül a mennyben, a földön nem, és éppen azt kérték, hogy itt a földön is érvényesüljön. Mit számít mindez, gondolták az újabb keresztyénség megalkotói, az emberek úgyis csak szajkózzák az imádságokat, mint mágikus szövegeket és nem gondolkodnak. Igazuk volt, ma is ezt csinálják. A protestánsok kevés kivételtől eltekintve nem tértek vissza a niceai zsinat előtti keresztyénséghez és lényegében nem is látták a kettő közötti különbséget. Abban azonban igazuk volt, hogy a niceai hitvallás után is, különösen a nyugati egyházban, rengeteg az eredeti keresztyénségtől idegen elem, szertartás és dogma rakodott rá a kezdeti keresztyénségre, elég itt csak a purgatóriumra utalni. Különösen erős volt az idegen elemek behatolása a szertartások területén és ez a felszínen is látható volt. A protestánsok energikusan megtisztították a keresztyénséget minden olyan szertartástól és dogmától, amelyről úgy látszott, hogy korábbi, a keresztyénséget megelőző vallásból származik, vagy későbbi változás eredménye. Ennek eredményeként dogmatikai szempontból a protestánsok jelentősen elhatárolódtak a római egyháztól és közel kerültek az ortodoxiához. Ugyanakkor a szertarások, a szentképek tisztelete, és különböző külsőségek tisztelete vonatkozásában az ortodox egyháztól is távolra kerültek. Éppen ezért úgy tűnt a városi (polgár) származású protestánsok számára, hogy ha sikerül az ortodox románokat megszabadítani az eredeti keresztyénségtől idegen hiedelmektől és babonáktól, akkor lényegében már győzött is a reformáció ügye a románok között. Amikor azonban közelebbről megismerték a román ortodox hívők tudatát, kénytelenek voltak szembesülni azzal a ténnyel, hogy a román pásztorok és földművesek a legelementárisabb ortodox hittételeket sem ismerték és nem is ismerhették, mert a liturgia bolgár nyelvű volt. Ez a liturgia számukra valamilyen titokzatos varázsszöveg volt, amelynek megfelelő módon történő előadásával érhették el az Istennél a kívánatos hatást. Ehhez a valláshoz azonban ragaszkodtak, a hittételek pedig valószínűleg nem érdekelték őket. A néprajztudomány feltárta, hogy a mezőgazdasági munka jellege és ciklusai hogyan határozták meg a népszokásokat és a népművészetet. Azt azonban nem ártana tovább

78 / 142

kutatni, hogy ugyanez a mezőgazdasági munka hogyan határozta meg a népi vallásosság jellegét. Ezeket a problémákat a reformáció hívei nem ismerhették, ezért nagy optimizmussal kezdtek hozzá a reformáció terjesztéséhez. Az első lépéseket minden központi szervezés nélkül, helyi kezdeményezésre tették meg. [51] Brassó város bírója, Johann Benkner a városi tanács határozata alapján elkezdte a reformáció terjesztését a Brassó környéki román falvakban, és bizonyos adatok alapján sikerrel járt. Johann Benkner Luther Márton meggyőződött és nagyon tevékeny követője volt, aki folytatta Honterus munkáját. 1556-ban a fejedelmi tanács tagja lett, azaz olyan társadalmi személyiség, akinek tevékenysége az egész állam területére kiterjedhetett .[52] 1556-ra a reformáció különböző irányzatai együtt uralkodó helyzetbe kerültek Erdélyben, ezért feltételezhetjük, hogy már 1559-ben , amikor a Brassó környéki falvakban tevékenykedett, maga mögött tudta a központi hatalom támogatását. 1556 fordulópont volt a román kultúra történetében, ebben az évben az erdélyi országgyűlés Tordán határozatot hozott a reformáció uralkodóvá tételére. [53] Erdély államhatalmi szervei két irányban szándékoztak tevékenykedni: Először, elhatározták, hogy az evangéliumokat elérhetővé teszik a román nép nyelvén, másodszor, hogy megtisztítják a román ortodox vallást minden olyan elemtől, szertartástól, a szentképek tiszteletétől stb., amelyet ők az eredeti keresztyénség fölé rárakódott pogány elemnek tartottak. Általában ugyanazt a programot akarták megvalósítani, amelyet a nyugat-európai reformátorok. A reformáció, mint a keresztyén egyházak modernizációja a maga eredeti változatában nem keletkezhetett Erdélyben, csak NyugatEurópában, ugyanakkor Erdély szász és magyar lakossága teljesen érett volt a reformáció eszményeinek és törekvéseinek a befogadására és elsajátítására. Ezért villámgyorsan terjedt a magyar és szász lakosság körében, de nem ez volt a helyzet a románok között. Az első cél, azaz az istentisztelet nyelvévé a román nyelvet tenni és románul kiadni az evangéliumokat nem könnyű, de teljesíthető feladat volt. Figyelembe kell vennünk, hogy az 1560-as években még nem volt román irodalmi nyelv, nem voltak tradíciók. A reformátorok mindent gyorsan akartak megvalósítani, és bár az irodalmi program sem volt könnyű feladat, mégis reális volt. Ugyanakkor megfosztani a román pásztorokat és parasztokat a liturgikus szokásoktól, a színes szentképektől, az egyházi tradíciók által szentesített népszokásoktól, és mindezt felváltani elvont dogmákkal, megvalósíthatatlannak bizonyult. A falusi vagy a hegyek között élő román tömegek ezeket a törekvéseket passzív ellenállással fogadták. Mi, akiket évszázados tapasztalat tett bölcsebbé, már könnyen megértjük ezt, de a reformátorok, akik szenvedélyesen hittek saját igazukban, és akiket igazolni látszott a gyors siker a magyarok és a szászok között, természetesen gyors eredményekre számítottak a románok között is. A reformátorok még nem értették, hogy a vallásos népszokások és az egyházi liturgia cselekménye, amelyek gyakran a távoli keresztyénség előtti korba nyúltak vissza, gyakran szorosan kapcsolódtak a mezőgazdasági munka ciklusaihoz, a falusi parasztok és pásztorok mindennapi munkás életéhez. Mindaz, ami a reformátorok számára bálványimádás és babona volt, a hegyi és falusi román tömegek részére vallásosságuk lényeges részét képezte. Annak a ténynek, hogy az ortodox vallás és a protestantizmus dogmatikája, tantételei nagyon közel állnak egymáshoz vagy azonosak, a román népi tömegek számára nem volt nagy jelentősége. Bár a reformátorok programja második részének sikertelensége szükségszerű volt, a program első része hatalmas kultúrtörténeti jelentőséggel bírt. Amint már említettem az erdélyi rendi országgyűlés 1566-ban határozatot hozott a reformáció elterjesztéséről a románok között. A román lakosság ekkor Verancsics Antal katolikus érsek tanúsága szerint Erdély népességének negyed részét alkotta. [54] A reformáció hívei még az országgyűlési határozat előtt öntevékenyen arra törekedtek, hogy programjukat megvalósítsák, de döntő fordulat következett be, amikor ez állami feladat lett. Az irodalmi program gyakorlati megvalósításában Brassó két bírója játszotta a fő szerepet: Johann Benkner és Lucas Hirscher, de a könyvek többségét még Johann Benkner idejében adták ki. Az adminisztratív hatalom azonban csak pénzzel rendelkezett, az irodalmi program megvalósításához azonban művelt nyelvészekre és fordítókra volt szükség, akik nagyon jól tudtak legalább három nyelven, görögül, bolgárul és románul. Johann Benkner megtalálta azt a tudós személyiséget, aki néhány munkatársával együtt el tudta végezni ezt a feladatot G. Coresi diakónus (szertartáspap) személyében. Coresi családja Chios szigetéről származik, ahonnan a XV. század második felében települtek át Ungrovlachiába (a Havasalföldre). Egyházi pályafutását Targovistében kezdte. Innen hívták meg Brassóba. (Chios 856 km2, területű festői szépségű sziget az Égei-tengerben Leszbosz és Szamosz szigetek között a kis-ázsiai partoktól 8 km távolságra.) Mivel Coresi családja a 16. század elejére már régen román nyelvterületen élt, jól kellett tudnia románul, nem kevésbé bolgárul, mert a román ortodox egyház liturgiája bolgár nyelvű volt, végül görögül is tudott, mert ez volt az anyanyelve. G. Coresi nem csak teljesítette a rábízott feladatot, hanem egyetértett Johann Benkner törekvéseivel. Coresinek és munkatársainak köszönhetően liturgikus könyvek teljes sorozata jelent meg nyomtatásban bolgár nyelven, és a történelemben először ugyanezek a művek megjelentek román nyelven is. Ezek a legtöbb esetben, - mint lejjebb látni fogjuk- az evangéliumok voltak. A bolgár és román kultúra egyaránt nagyon sokat köszönhetnek Johann Benkner önzetlen tevékenységének, valamint G. Coresi és munkatársai szorgalmának és tudásának. Azt sem árt különösen hangsúlyozni, hogy ezek az eredmények az erdélyi országgyűlés és fejedelmi tanács határozatai alapján és részben következményeként születtek. Sem az erdélyi fejedelmi tanács tagjai, sem Johann Benkner, sem Coresi nem voltak sem bolgárok, sem románok, szászok, magyarok, görögök voltak, mégis a bolgár és román kultúra érdekében fáradoztak. Ami összekötötte őket, a reformáció ügyének szolgálata volt, és ez az ő meggyőződésük szerint az igazság szolgálatát is jelentette. Egy kis rosszindulattal egyesek azt is gondolhatják, hogy mindezt azért tették, mert a túlvilágon jutalomra számítottak, mivel az evangéliumok terjesztésén fáradoztak. Mi tudjuk, hogy nem így volt, mert a reformáció tanítása szerint jót cselekedni nem a jutalom reményében kell, és a jó cselekedetekért senki sem várhat külön jutalmat. Coresi nyomdáját megemlíti a Bulgária történelmének akadémiai kiadása, amely egy többkötetes kiadvány, de ott nem teljesen helyes információt kapunk. Először is nem említik meg azok neveit, akik a nyomda létrejöttében részt vettek, másodszor azt állítják, hogy a nyomdát a román vajdaságok alapították, ez pedig nem felel meg a tényeknek. [55] Természetesen a román vajdaságok pénzért alapíthattak volna Erdélyben nyomdát, ahogyan a román kereskedők nyitottak Brassóban üzletházakat, de nem tették. Az okokat részben meglátjuk később. A tények ilyen elhallgatásában és beállításában nem tudok mást látni, mint leplezett ellenérzést a kultúra magyar és szász személyiségei iránt és arra való törekvést, hogy homályba borítsák a magyarok érdemeit a bolgár kultúrában, legalábbis azok részéről, akik ezt a részt írták. Ezt annak ellenére tették, hogy a magyar történészek mindig mint barátok viszonyultak a bolgár kollegáikhoz. A még 1900-ban Nagyszebenben kiadott Enciclopedia Romănă (Román Enciklopédia) helyesen ismerteti a tényeket és bemutatja Coresi szoros kapcsolatát Brassó protestáns vezetőivel. [56] Amint már feljebb írtam, Honterusnak, Erdély reformátorának első dolga volt nyomdát alapítani 1535-ben. (Ez még az egységes,

79 / 142

három részre nem szakadt országban történt, mert a tényleges szakadás 1541-ben következett be.) A könyvkiadás biztosítására Honterus „papírgyárat”, vagy ahogyan akkor mondták papírmalmot is alapított. A bibliának és elsősorban az evangéliumoknak a tömeges kiadása a protestantizmus vallási programjából következett, mert azt akarták elérni, hogy minden hívő saját otthonában naponta maga olvassa a bibliát. Éppen ezért nem véletlen, hogy Luthernek a legfontosabb dolga volt lefordítani németre a bibliát. Coresinak és a reformátoroknak a bolgár nyelv vonatkozásában könnyű dolguk volt, a bibliai szövegek már régen le voltak fordítva, csak megfelelő példányszámban ki kellett nyomtatni azokat. (A megfelelő példányszámot nem mai értelemben kell gondolni, a könyv akkor drága volt és a „fizetőképes kereslettel” akkor is számolni kellett. Még 1551-53-ban, amikor a reformáció eszméinek terjesztése nem volt államilag támogatott program Nagyszebenben megjelent az evangéliumok fordítása bolgár és román nyelven. Ez volt az első román nyelven megjelent nyomtatvány. Csak egy töredék maradt fenn belőle, egy részlet a Máté evangéliumából. A bolgár és a román szöveg egymás mellett párhuzamosan van két oszlopban, így egyaránt alkalmas volt bolgár és román nyelvű liturgiai használatra. A román szöveg fordítója Filip Moldavenin, Nagyszeben városi tanácsának román tolmácsa volt. A vízjel tanúsága szerint brassói papíron készült. Az eredeti a Szentpétervári Nemzeti Könyvtárban (Публичная Библиотека ) található, valamint egy fotókópia az O Sz K-ban Budapesten. Ezt a kétnyelvű kiadást a reformáció első következményének tarthatjuk a román lakosság között, mert a román ortodox egyház a reformáció előtt egy lépést sem tett azért, hogy a román lakosság számára anyanyelvűvé tegyék a liturgiát. Sőt fordítva, a papság erős ellenállást tanúsított az erdélyi protestáns fejedelmek azon törekvéseivel szemben, hogy a románok számára román nyelven legyen a liturgia. Ez a kiadás valószínűleg még a helyi, nagyszebeni városi vezetés kezdeményezéseként jött létre. Az a tény, hogy ebben a kiadásban a román nyelv mellett jelen van a bolgár szöveg is, valamint az a kiadói gyakorlat, hogy még sokáig folytatták nagy példányszámban a kétnyelvű liturgiai könyvek nyomtatását, valószínűleg több tényezővel magyarázható. Ezek közül három emelkedik ki. Először nem szabad elfelejteni, hogy egész Magyarország déli részén, és ezen belül Erdélyben is jelentős létszámú bolgár lakosság élt, többek között Nagyszebenben is. A bolgár lakosság folyamatos jelenlétéről külön monográfia jelent meg. [57] A helyi bolgár nyelvű gyülekezeteket továbbra is el kellett látni evangéliumokkal és egyéb egyházi művekkel. Másodszor, a román egyház átállása és átállítása román nyelvre hosszú és ellentmondásos folyamat volt, és Ungrovlachia (Havasalföld), valamint Moldva világi és egyházi vezetői sokáig nem akarták megváltoztatni a liturgia nyelvét. Ennek az illusztrálására elég lenne csak egy tényt felhozni. Az első román nyelvű nyomtatott könyv csak 1640-ben jelent meg Ungrovlachiában (Havasalföldön), azaz 87 évvel később, mint Filip Moldavenin evangéliumfordítása. Ungrovlachia és Moldva majdnem egy évszázaddal maradtak el a multinacionális Erdélytől a román irodalmi nyelv létrehozásában és elterjesztésében, ahol pedig akkor a román nyelvű lakosság az ország 25%-a volt, de ahol az országot művelt protestáns szászok és magyarok vezették. [58] A román nyelv a liturgia nyelvévé Moldvában és Ungrovlachiában (a Havasalföldön) ténylegesen csak a XVIII. század végén lett. [59] Harmadszor, az evangéliumok román nyelvre történő fordítása a XVI. század közepén egészen más feladatot jelentett, mint ma jelentene, mert akkor még nem létezett román irodalmi nyelv. Az evangéliumok lefordítása a román irodalmi nyelv megteremtését jelentette. Még 1546-ban Filip Moldavenin Nagyszebenben bolgár nyelven kiadta az evangéliumokat, erről tanúskodik Nagyszeben címere az evangéliumok szövege előtt. Az utolsó lapon Moldva címere látható. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy a Moldvai vajdaság volt a megrendelő. A megmaradt eredeti példányok a Szentpétervári Nemzeti Könyvtárban és az Ungvári Egyetemi Könyvtárban vannak. Az O Sz K-ban fotókópia van. E két könyv kiadása után a bolgár és román vallásos művek és egyéb kiadványok ügye Brassóba ment át, ahol – amint már említettem – az egész kulturális program a brassói bírónak, a lutheri reformáció energikus személyiségének és a fejedelmi tanács tagjának az irányítása alatt állt. Ezzel új fejezet kezdődött a román irodalmi nyelv, valamint a román ortodox egyház történetében, de jelentős esemény volt ez a bolgár könyvnyomtatás történetében is, Brassó lett néhány évtizedig a bolgár nyelvű könyvnyomtatás egyik legfontosabb külföldi centruma.

7. rész (Az erdélyi reformáció szerepe a bolgár kultúrában)

Az erdélyi országgyűlés Tordán 1556-ban határozatot hozott a reformáció elterjesztéséről a románok között. A külső szemlélő számára és mai szemmel különösnek tűnhet, hogy ez a határozat először arra vezetett, hogy új fejezet kezdődött a bolgár könyvnyomtatásban, hogy tulajdonképpen ez vezetett a bolgár könyvnyomtatás első nagy korszakára. Az összes történelmi okot és előzményt hosszú lenne ismertetni, ezért csak a legfontosabbra szorítkozom. A második bolgár állam török megszállása után 1498-ban a bolgár területek fejlődése megváltozott, nem az európai feltételek között mozgott. Európai mérhető város, ahol az európai feltételeknek megfelelő és bolgárok lakta teljes városnegyed volt, csak egy létezett: Brassó. Brassó Bolgárszeg nevű negyede külön város volt a városon belül, a brassói szászok pedig a fejlett németországi színvonalnak megfelelő városi kultúrát hoztak létre. Ez a városi kultúra pedig mindössze a Brassó – Rusze közti útnak megfelelő távolságra (250 km.) volt a meghódított bolgár területektől. Brassóban találkozott a fejlődésében megrekedt bolgár kultúra az európaival. A másik fontos tényező az egyházi szláv másként bolgár nyelv szerepe a román vallás és kultúra történetében. A román volt az egyetlen ortodox vallású nép, amelynek nem volt írásbelisége, és a román ortodox egyház nyelve a bolgár volt. Szinte biztosra veszem, hogy nemcsak a liturgia volt bolgár nyelvű, hanem a papok is, és amennyiben volt világi vezető réteg , azok is bolgárok voltak. Erre vannak közvetett bizonyítékaim. A legfontosabbat később megemlítem. Az ortodox liturgia a négy evangélium felolvasásából, zsoltáréneklésből, és az evangéliumi szövegek rövid magyarázatából áll. Mindez az egyházi év ünnepeinek megfelelő felosztás szerint. A bolgár nyelvű evangéliumok, zsoltárok, egyházi énekek teljesen érthetőek voltak a bolgár ortodox híveknek, még a

80 / 142

szerbeknek és oroszoknak is, mint ahogy én is könnyedén értem a Тебе поем , тебе благославим kezdetű és gyönyörű dallamú ortodox éneket. Természetesen bolgár nyelvtörténeti tanulmányok után. De mit értettek az egészből a román hegyi pásztorok? Potosan annyit, amennyit gyermekkoromban az uradalmi cselédek a latin nyelvű katolikus mise szövegéből. Ők azonban legalább a Mi Atyánk szövegét tudták. A román parasztok azt sem. Mi volt számukra – a bolgárok számára különben érthető – liturgia? Két személy – a papp és a diakonus – és jobb esetben egy kisebb kórus – énekes dialógust folytatott. A pap énekelt, a diakonus válaszolt, közben bejöttek, kimentek, egy nagy díszes könyvet hol kinyitottak, hol becsuktak. Közben a templomban igazi viaszgyertyák lángja égett és illata szállt, és továbbra sem értettek semmit. De vajon mi mindig értjük az olaszul énekelt operák cselekményét? Igen, ha előtte magyarul elolvastuk. Ennek ellenére a zene kedvéért meghallgatjuk. A reformáció hívei programjuknak megfelelően az istentisztelet szövegét román nyelvűvé szerették volna tenni. Ekkor szembesültek azzal a ténnyel, hogy maguk a papok nem tudnak románul, és nem voltak hajlandók románul tartani az istentiszteletet. Ez azonban nemcsak hajlandóság kérdése volt, mert nem létezett román írás, a négy evangélium sem volt lefordítva románra, a liturgia magja pedig, amint már említettem az ünnepnek megfelelő evangéliumi rész felolvasása volt. Mindent az alapoktól kellett kezdeni. Meg kellett teremteni a román írásbeliséget, le kellett fordítani a Biblia számukra legfontosabb részeit románra, tehát létre kellett hozni a román irodalmi nyelvet. Csak a román népköltészetnek volt saját költői nyelvezete. Hogy hogyan oldották meg a feladatot, arról szól majd a következő és egyben utolsó rész. Ugyanakkor még így is maradt azonnal megoldandó feladat. Bár már régen létezett bolgár (azaz egyházi szláv) irodalmi nyelv, a Bibliát is régen lefordították, de a régi kézzel írott könyvek már salátává rongyolódtak. Az új körülmények között a könyveket már nyomtatni kellett volna. A bolgároknak, de még az oroszoknak sem volt még akkor könyvnyomtatásuk. Brassónak viszont volt nyomdája, volt papírja, minden technikai feltétel adva volt. Már megtalálták a nagyobb feladat , a román irodalmi nyelv megteremtésére Brassóba hívott szakembert Coresit is, aki a nyomda vezetője lett. A brassói bírónak Johan Benknernek a megrendelése alapján végre megjelent 1557-ben az első brassói bolgár nyelvű könyv, egy ortodox énekeskönyv. A második könyvet is Johan Benkner rendelte meg, 1562-ben jelent meg. Valószínűleg mindkét könyvet a brassó-bolgárszegi gyülekezetnek szánta, de kaphatták mások is, mert Erdély déli részén a Kárpátok mentén nagy létszámú bolgár diaszpóra élt. A példányszám minimum 200 lehetett. A négy evangélium egyes példányai Szentpétervárra, Moszkvába valamint a Havasalföldre is eljutottak. Brassóban 1557 és 1588 között összesen 16 művet adtak ki bolgárul, mind az ortodox egyházi szertartást szolgálta, felolvasásra és nem otthoni olvasásra szánták őket. Műfajuk szerint evangéliumok, zsoltárok és egyéb egyházi énekléskor használt könyvek voltak. A fő megrendelő Alexandru havasalföldi vajda volt . A 16. században a havasalföldi román ortodox egyház még nem akart áttérni a román nyelvű liturgiára. 31 év alatt 16 könyv jelent meg, ez nagyon jó eredmény volt abban az időben. A fenti listába nem vettem fel azokat a műveket, amelyekben a szövegek párhuzamosan vagy egymás alatt, vagy egymás mellett bolgárul és románul lettek publikálva. Ezeket a könyveket a román nyelvű kiadványok közé soroltam, mivel az ilyen művek már a román nyelvre való áttérést szolgálták. Brassón kívül még négy bolgár nyelvű könyv jelent meg Erdélyben 1578 – 1582 között, kettő valószínűleg Gyulafehérváron egy Szászsebesen, egy ismeretlen helyen, de a papír alapján az is feltételezhető, hogy ez is Brassóban. 1588 után bolgár nyelven már nem publikáltak könyveket Erdélyben. Ennek két oka lehetett: Sikerrel járt az áttérés , egyelőre csak Erdélyben, a román nyelvre, és az orosz és balkáni piacon konkurencia jelent meg, s végül létrejött a 17. században az állami orosz könyvnyomtatás. Mivel a bolgár ortodox liturgiában különösen nagy szerepe van az éneklésnek, linken feltesszük a legnépszerűbb ortodox és egyben hazafias éneket a világhírű bolgár énekes Borisz Hrisztov előadásában. Ebben a változatban az éneket harangzene kíséri, így megismerkedhetnek az ortodox harangzenével is. Kapcsolodó videó: https://www.youtube.com/watch?v=DaejmI9ov4A (Boris Christoff - Mnogaya Leta - Bulgaria - 03.March.1878 year - Liberation From Ottoman Yoke)

8. rész

1. 1. (A reformáció és a román kultúra Erdélyben)

Szomorú tény, hogy ehhez a részhez rövid bevezetést kell írni. Aki a román történelemről bármit olvasott, és azt 1918 után és román történészek írták,azt ellenőrzés nélkül elhinni nem szabad. A hivatalos román történészek számára a történelemírás csak arra szolgál, hogy 1.

igazolja az I világháború után kialakult határokat,

2.

megalapozza a román nemzeti önérzetet. A tények nem érdeklik őket.

A magyar történetírásban is voltak és vannak hasonló tendenciák, de azok soha nem terjedtek ki a történetírás akkora részére, mint a románban. Az igazi tudomány nem meséket gyárt, hanem a tényeket tárja fel és kutatja a tények közötti összefüggéseket,és ezek alapján következtetéseket von le. A következő néhány oldalon olvasható ismertetés mögött több mint húszéves rendszeres magyar, orosz és bolgár nyelven végzett kutatás áll. A különböző nyelvű források állításait egymással összevetettem. Több ezer oldalnyi anyagot olvastam el, de nemcsak olvastam, hanem meglátogattam azokat a helyeket, városokat, amelyeknek fontos szerepük volt

81 / 142

kutatásaim szempontjából a Havasalföldön is, és Moldvában is. Az épületek is beszélnek, csak érteni kell. Amit írtam nem irányul senki ellen, a népek együttműködésének őszinte híve vagyok. Csak az igazság feltárására törekedtem, és a tények megismerése minden népnek egyformán érdeke. Végül meggyőződésem, hogy egyetlen nép se nem felsőbb rendű, se nem alacsonyabb rendű attól, hogy miként alakult a történelme.

Tehát nézzük a tényeket. 1556-ban, abban az évben, amikor Tordán határozatot hoztak a reformáció elterjesztéséről az erdélyi románok között, a fejedelmi tanács tagja lett Johann Benkner Brassó bírója. Következésképpen nem véletlen, hogy Johann Benknernek a későbbiekben kulcsszerepe lett az erdélyi románok reformációjában. Az ő feladata lett az anyagi és személyi feltételek biztosítása a reformáció elkezdéséhez. Luther szász és magyar hívei optimisták voltak és bíztak a sikerben. Optimizmusuk oka az volt, hogy, hogy a lutheri reformáció és az ortodox vallás között teológiai kérdésekben nem voltak lényeges nézeteltérések. Ugyanakkor az ortodox vallás szertartásai tele voltak a kereszténységet megelőző vallások elemeivel, a mágia és a fetisizmus sem hiányzott ezek közül. Ráadásul a szentképeket vallásos tisztelet övezte és csodatevő erőt tulajdonítottak nekik. A reformáció hívei abban reménykedtek,hogy ezt fokozatosan meg tudják szüntetni a műveltség elterjesztésével. Ebben lényegében igazuk volt, csak azt nem gondolták végig, hogyan lehet az analfabéta hegyi pásztorok műveltségét a brassói polgárok szintjére emelni. Legelőször gyakorlatuknak megfelelően román nyelvre kellett fordítani a Bibliát, de legalább az evangéliumokat. Hamarosan kiderült azonban, hogy nincs román írásbeliség, nincs román irodalmi nyelv, hogy a román ortodox egyház papjai nem tudnak jól románul sem, hogy a liturgiát csak bolgárul tudják felolvasni, hogy románul legfeljebb sajtot tudnak venni a vásárban. Nem volt Erdélyben román értelmiség, még városi polgárság sem. Ekkor a románok Erdély lakósságának 25 százalékát tették ki, jelentős tömeg voltak, és gazdasági szempontból nélkülözhetetlenek. Ők látták el az országot hússal és sajttal, biztosították az öltözködéshez a szükséges gyapjút és prémet, a világításhoz a viaszt és luxus fogyasztási cikként a mézet. Mindezt olyan területeken termelték meg, (havasi legelőkön), ahol mások ezt nem tudták. A román lakósság egy része a 15. században a várak építésénél is dolgozott.

Az evangéliumok és az énekeskönyvek lefordításához olyan szakemberre volt szükségük, aki tudott görögül, mert az evangéliumok eredeti nyelve a görög, aki tudott bolgárul, mert akkor a román ortodox egyházban a liturgia nyelve a bolgár volt, és az énekelt szövegek esetében figyelembe kellett venni a bolgár nyelvű hagyományokat, és természetesen tudott románul, mert mindent románra kellett lefordítani, és végül, aki képes volt írásbeliséget alkotni egy olyan nyelv részére, ahol még olyan nincs. Johann Benkner és társai megtalálták ezt a szakembert G. Coresi (ejtsd Koreszi) ortodox görög diakonus személyében. Coresi beszélt, írt, olvasott, énekelt görögül, bolgárul és végül románul is, miután lefordította és leírta románul a szükséges szövegeket. Ráadásul még egy követelménynek kellett megfelelnie: el kellett fogadnia a lutheri reformáció vallási tételeit. Coresi ennek a követelménynek is megfelelt, Johann Benkner meggyőződéses munkatársa lett. Családja Chiosz szigetéről származik és még a 15. század második felében települt át a Havasalföldre ill. ahogyan maguk a románok nevezték Ungrovlachiába. G Coresi mielőtt meghívták Brassóba dolgozni Targovistében volt diakonus. A diakonus feladata az ortodox liturgia zenei részét vezetni és természetesen énekelni is. Nem szeretek tévedésekkel vagy szándékosan terjesztett téves információval vitatkozni. Most is csak egy futó megjegyzést teszek. A Wikipedián olvastam, hogy román fordító és nyomdász volt. Adataimat görög származására és a brassói szász reformációban való részvételére román forrással is alá tudom támasztani. 1900-ban Nagyszebenben megjelent Dr. C. Diakonovich által kiadott román irodalmi és kulturális enciklopédia, Enciclopedia Romana, ennek II. kötetében ( 7.-8. oldal) találjuk a Coresira vonatkozó részt. Akkor még nem akarták átírni a teljes történelmet. Másrészt Coresi nem egyszerűen egy nyomdász és fordító volt, aki vette a szótárt és lefordított néhány könyvet, amikor még szótár sem volt, hanem a román irodalmi nyelv alapjainak megteremtője, és ez nagy különbség. Akik Coresi szerepét tagadják, vagy elhallgatják azt látszatot akarják kelteni, hogy román irodalmi nyelv már nagyon régen volt.

Most pedig nézzük meg, mi jelent meg Erdélyben G. Coresinek és munkatársainak köszönhetően. Hangsúlyozni kell, hogy a szakmai munka oroszlánrészét Coresi végezte el. Még Coresi előtt Nagyszebenben 1551- 1553-ban a városi tolmácsnak Filip Moldaveninnek a fordításában megjelent a négy evangélium. Csak egy részlet maradt meg Máté evangéliumából. Az eredeti a Szentpétervári Nemzeti Könyvtárban van. Kétnyelvű kiadás. A két szöveg egymás mellett két oszlopban helyezkedik el bolgárul és románul. Valószínűleg a már említett célt szolgálta, azt, hogy románul rosszul tudó lelkész is felolvashassa a liturgiát. Nagyszebenben nem volt folytatás.

1559-ben végül megjelent az első teljes egészében román nyelvű könyv, Luther Márton kátéja Coresi ismertetésében és fordításában. Ezt követte a négy evangélium. Tehát az első román nyelvű könyv a lutheri reformációhoz kapcsolódik. Mindkét könyvet Johann Benkner rendelte meg. Megjelent még az Apostolok Cselekedetei egyszer, a négy evangélium még háromszor, a teljes liturgia, a zsoltárok négyszer, egy válogatás az Ószövetségből, végül Coresi önálló műve a Szent Apostolok Szabályai. Ez egyházi szabályok gyűjteménye. Ezenkívül megjelent még két brassói lelkész önálló munkája, egy prédikációs könyv.

Összesen 15 könyv 1559 és 1588 között. A 15 műből négy volt két nyelvű. Így 1559 és 1588 között létrejött a román irodalmi nyelv és megteremtődtek a további fejlődés feltételei, elsősorban Brassó költségén és Coresi valamint munkatársai szorgalmának és hatalmas tudásának köszönhetően. Ugyanakkor ezek a könyvek csak a templomi felolvasást és éneklést szolgálták, nem kerültek családi tulajdonba, ehhez azonban a román nyelvű elemi oktatást is meg kellett volna szervezni, ehhez pedig több feltétel hiányzott. Tudomásom szerint Lorántffy Zsuzsanna szervezett elemi iskolát román gyermekek számára is. Már volt ábécé, volt mit tanítani.

Ha most végig nézzük az anyanyelvű műveltség időbeli haladását az evangéliumok kiadásának ideje alapján, akkor a következőt

82 / 142

látjuk: Luther fordítása 1522 Sylvester János fordítása 1541 Coresi fordítása 1561.

Mindez jelentős felzárkózást jelent. Sylvester János nyomán elmondhatjuk, hogy : Az ki zsidóul és görögül, és vígre deákul Szól vala rígen, szól néked az itt románul.

Ezzel tervezett sorozatunk végére értünk , ennek ellenére nem búcsúzunk végleg a témától, mert úgy érzem, hogy a közben ismertetett anyag egyenesen megkövetel egy összefoglalást és összehasonlítást. Most pedig zárjuk sorozatunkat, ahogyan kezdtük, Luther énekével: Ein feste Burg ist unser Gott

Kapcsolodó videó: https://www.youtube.com/watch?v=ErKTZchVVeE (Klassische Kirchenlieder - Ein feste Burg ist unser Gott )

Jakócs Dániel

Jegyzetek:

[1]Makkai László: Magyar-román közös múlt, Budapest, 1948, 230-231 Caterine Durandin : A román nép története, Budapest, 1998, 136-138.l. [2]Bíró Sándor: A román nép története, Budapest, 1989, 21-22.l. [3]Hunfalvy Pál: A rumun nyelv, Nyelvtudományi Közlemények, 14. kötet, 1874, 134-137. l, 291 .l. [4]Pesty Frigyes : A Szörényi Bánság és Szörény vármegye története [5]Georgius Pray : Dissertationeshistorico-criticae ... Vindabonae (Wien) MDCCLXXIV (1774 ) 134- 137. lap. [6]Kristó Gyula - Makk Ferenc : Az Árpád - házi uralkodók , Budapest , 252 . l . [7]Stopanska istorija na Balgaria 681-1981. Sofia, 1981, 72 l. [8]Kristó Gyula - Makk Ferenc u.o. 30 . [9]Stopanska istorija na Balgarija 681-1981 ,Sofija , 1981 , 30 . l . [10]Réthy László: Az oláh nyelv és nemzet megalakulása, Nagybecskerek, 1890. A romanismus Illyricumban, Értekezések a történeti tudományok köréből. 16. kötet, 653 -676.l. [11]Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest ,1984, I. kötet,646-647 l . [12]Makkai László: Az erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben, Kolozsvár, 1943, 15.l.

83 / 142

[13]Gyóni Mátyás :A legrégibb vélemény a román nép eredetéről, Budapest ,1944 . 65. l. [14]Sovety i rasskazy Kekavmena, sochinenie vizantijskogo polkovodca XI veka. Podgotovka teksta, vvedenie, perevod i kommentarii G.G. Litavrina. Moskva , 1972, 259.l. [15]Dimitar Angelov : Istorija na Balgarija , Szofia , 1959 , I . kötet , 22 . l. [16]G.G. Litavrin: Balgarija i Vizantija v XI- XII vv. Moszkva, Izd. Akademii Nauk SSSR, 1960. 353. l . [17]GG Litavrin uo . [18]Berki Feriz: Az ortodox kereszténység, Budapest, 1984. [19]

Prof. Barbu-Bucur In Muzica Bizantine című egyházzenei dallamok kiadásához írt angol nyelvű bevezetésében, év- és oldalszámozás nélkül.

[20]Enciclopedia

Romănă, publicată din in săcinarea şi sub auspićiile Asociaţiunii pentru literatura Romănă şi cultura poporlui romăn de Dr. Diaconovich. Tomul I. Sibiu, 1898. 572. l. Az idézett oldalon a következőt olvashatjuk: „Oraşul Braşov date ază dela începutul secl. XIII. In 1211 regele Ung. Andreiu II. chiamă in Teara Bărsei ordinul cav. Teutoni (Cruciferi hospitales Sanctae Mariae), ca s’o coloniseze şi s’o apere, acordăndu-i privilegii însemnate. Cavalerii, aşezandu-se aici, învită numeroşi colonişti germani dela Rinul de jos din Turingia, stramoşii Saşilor, de adi cari asemenea capetă dela regii Ung. drepturi extinse.” (Ennek az idézetnek a tartalma szabad fordításban a következő: Brassó Keletkezését a XIII. századra teszik. 1211-ben II. András magyar király a Barcaság területére Behívta a német lovagrendet, hogy ott letelepedjenek, és védelmezzék azt, és sok privilégiumot adott nekik. A lovagok letelepedtek itt, és behívtak magukhoz sok telepest a Rajna vidékéről és Türingiából, akik a mai szászok elődei, a magyar királytól a szászok is sok privilégiumot kaptak.) [21]Győrffy [22]Uo.,

824. l.

[23]Orbán

Balázs: A székelyföld leírása, VI. kötet, 314-315.l.

[24]Horger

[25]A

György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, 1963, 827.l.

Antal: Brassó és Kronstadt, A Brassói Magyar Királyi Állami Főreáliskolának a 15. évi értesítője (1899-1900), 3-25.l.

Magyarországi Művészet Története, Budapest, 1956, 133.l.

[26]Uo.,

120. l.

[27]Orbán

Balázs: uo., 206-207. l.

[28]Fráter

István: Brassó gazdasági helyzete a 15-16. század fordulóján, Budapest, 1930.

68-69. l. [29]Orbán [30]A

Balázs: uo., 314-315. l.

Magyarországi Művészet Története, Budapest, 1956. 68-69. l.

[31]Orbán

Balázs: uo., 342. l. (Erre a közismert műre hivatkozom, de még sok tanulmányt, cikket lehetne idézni.)

[32]Orbán

Balázs: uo., 315. l.

[33]Mint

már korábban láttuk, Brassó hivatalos neve a latin nyelvű dokumentumokban Corona volt.

[34]Mint

már korábban ismertettem, Brassó első magyar fennmaradt elnevezése Barasu volt.

Itt azzal a hangtani alakkal találkozunk, amit a mai magyar nyelvben is használunk, azaz Brassó. Nem tudjuk, hogy miként jelent meg a város román nevének végén a v hang, amikor a hasonló nevű román falu nevének végén ma is u van.

84 / 142

[35]Vatikáni

magyar okirattár, I. t. 4. 208. l.

[36]Orbán

Balázs: uo., 207. l

[37]Teleki

József: Hunyadiak kora Magyarországon, 10. kötet, Pest, MDCCCLIII,487-488.l.

[38]A

művészet története Magyarországon, Budapest, 1983. 153-165.l.

[39]Tonk

Sándor-Szabó Miklós: Erdélyiek egyetemjárása a középkor és a koraújkor folyamán, in Régi és új peregrináció, 2. kötet, 493.

l. [40]Karl-Heinz [41]Fráter

István:uo,6-7. l.

[42]Jancsó [43]Tonk

Benedek: Az erdélyi románság legrégibb statisztikája , Századok, 1900. 141-154.l.

Sándor- Szabó Miklós ,uo.497-498.l.

[44]Orbán [45]A

Hugelt: Die ungarländischen Studenten an der Universität Rostock, uo. 575-580. l.

Balázs: uo,326-327.l.

magyar irodalom története, I.kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 276.l.

[46]Orbán

Balázs:uo, 326-327.l.

[47]A

magyar irodalom története, I.kötet, 289.l

[48]R

M K , 124.l.

[49]Uo,

251.l.

[50]Orbán

Balázs, uo, 295.l.

[51]u.o.245. [52]Juhász

lap

István: A reformáció az erdélyi románok között, Kolozsvár, 1944, 77. l.

[52]Trócsányi [53]Juhász [54]Bíró

Zsolt:Erdély központi kormányzata 1540-1690, Budapest, 1980, 24. l.

István: uo., 77-80. l.

Sándor: uo., 37. l.

[55]История

на България, том 4. Szófia, 1983. 284.l.

[56]Enciclopedia

Romănă…II. kötet,7-8 l.

[57]Александър

Гюров:Единадесетвековно българско присъствие в Унгария, Budapest, 2001.

[58]Bíró

Sándor: uo.,

[59]Bíró

Sándor: uo., 82. l.

A görög adósságválságról Angelov, Ivan "... provokatívan a görög nép életbevágó érdekei ellen irányul"

Az alábbiakban fordításban közöljük Iván Angelov professzornak a Bolgár Tudományos Akadémia levező tagjának a görög adosságválságról írt cikkéből az összefoglalást részletekben.

Összefoglalás A hitelezők által Görögországra kényszerített ellenséges program legalább négy fontos következtetésre ad alapot.

85 / 142

Az első. Ez annyira nehéz, annyira provokatívan a görög nép életbevágó érdekei ellen irányul, hogy lehetetlen teljesíteni. Ilyen gazdaságtalan és antiszociális programot nem teljesíthet egyetlen európai kormány sem. Ridegsége sőt gazdasági és politikai arroganciája alapján ehhez hasonló az euró-zónában nem létezik. A görög nép már eleget szenvedett a nyugati oligarchia „ segítségétől” 2010-től mostanig ahhoz, hogy ne tudja elviselni a fanatikus piacgazdasági fundamentalizmus keserű gyógyszerének kiegészítő adagját, (lásd a táblázat két szakaszát, a 2010-ig terjedőt és az utána következő szakaszt). Annál inkább, mivel a Nyugat ezt azért teszi, hogy megbosszulja a népszavazás eredményét, kihasználva azt, hogy a kormánynak sem belső sem külső alternatívája nincs. (Mihelyt lehetőségeik megengedik, folytatjuk.)

ИСТОРИКО-ЛИТЕРАТУРНАЯ КОНЦЕПЦИЯ Г.В. ПЛЕХАНОВА ПОСЛЕДНЕЙ ТРЕТИ XIX - НАЧАЛА XX ВЕКОВ (ПИСАТЕЛИ – НАРОДНИКИ, Л.ТОЛСТОЙ, М.ГОРЬКИЙ Даниель Якоч Диссертация на соискание ученой степенl

ЛЕНИНГРАДСКИЙ ОРДЕНА ЛЕНИНА И ОРДЕНА ТРУДОВОГО КРАСНОГО ЗНАМЕНИ УНИВЕРСИТЕТ имени А,А,ЖДАНОВА

ИСТОРИКО-ЛИТЕРАТУРНАЯ КОНЦЕПЦИЯ Г.В. ПЛЕХАНОВА ПОСЛЕДНЕЙ ТРЕТИ XIX - НАЧАЛА XX ВЕКОВ (ПИСАТЕЛИ – НАРОДНИКИ, Л.ТОЛСТОЙ, М.ГОРЬКИЙ

Диссертация на соискание ученой степени кандидата филологических наук

Научный руководитель кандидат филологических наук Самуил Самуилович Деркач

___________________________________________________________________

86 / 142

Ленинград 1972 г.

ОГЛАВЛЕНИЕ

Вступление. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . стр. 1 – 10

Глава I Концепция Г.В.Плеханова истории России Последней трети XIX - начала XX веков . . . . . . . . . .стр. 11 – 76

Глава II Г.В. Плеханов о важнейших особенностях русской литературы XIX века . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .стр. 79 – 132

Глава III Писатели – народники . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . стр. 133 – 206

Глава IV Л.Н. Толстой . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . стр. 207 – 237

Глава V М. Горький . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . стр. 258 – 295

Список использованной литературы . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. стр. 296 - 320

ВМЕСТО ВВЕДЕНИЯ

87 / 142

В 1920-ом году, Ленин, отвечая на вопрос: «Что прочитано Вами из сочинений Маркса, Энгельса, …Каутского и Плеханова,» - сказал: «Почти все» . 1. В полном собрании сочинений по нашему подсчету Ленин более чем тысяча сто раз ссылается на Плеханова, спорит с ним или касается проблем, связанных с деятельностью Плеханова. Ленин с начала и до конца своей деятельности особенно внимательно следил за теоретической и практической работой Плеханова. Его оценка роли Плеханова основана на глубоком и всестороннем знании всей теоретической и практической деятельности последнего в русском и международном рабочем движении. Излишне доказывать верность ленинской оценки. (Правоту этой оценки в советской науке никто не оспаривает.) Но, как мы увидим это ниже, Ленинская оценка Плеханова истолковывалась нередко односторонне и даже искажалась. В данном случае нам хочется только подчеркнуть глубокую человеческую справедливость Ленина к Плеханову. Известно, что Плеханов в последние годы своей жизни был особенно яростным противником Ленина и часто относился к нему несправедливо.2 Ленин, подвергая строгой и беспощадной критике малейшую ошибку Плеханова, всегда признавал и высоко оценивал философские и теоретические его труды.

1 В.И. 2 Об

Ленин. Полн. собр.соч., т. 41, стр. 468.

этом хорошо писал А.Воронский в книге «На стыке», М–Пг., Госиздат, 1923, стр. 278

2

Как известно, крупнейшей ошибкой Плеханова было непонимание и неприятие Октябрьской революции. В декабре 1918 г. Р.М. Плеханова писала об отношении своего мужа к революции следующее: «Революция, переживаемая нами, сказал он (Плеханов) мне, не есть революция в европейском смысле этого слова, а кровавый эпилог реформы 61-го года… Ленин… и другие, 20 лет шедшие с марксистами в сущности сделались народниками после февральской революции…»3 Противники и враги пролетарской революции использовали эту ошибку. 4 Но, лицемерно оплакивая Плеханова, они не оценили и по настоящему не поняли значения его деятельности. П.Н. Милюков, например, писал: «С приездом зарубежных социалистов совпало возвращение из тюрем, из ссылки, из-за границы – Швейцарии, Парижа, Лондона, Америки – представителей русской эмиграции. Они представляли традицию русской революции, между ними имелись громкие имена…Мы встречали их не только с почетом, но и с горячим приветом… Для Плеханова, например, мы готовили министерство труда. Но когда он приехал, мы сразу увидели, что это уже прошлое, не настоящее.5 И действительно, Плеханов из-за своей крупнейшей исторической ошибки оказался вне круговорота событий, на периферии исторического развития во время революции. Но именно благодаря успехам, победе революции теоретические вопросы, разработанные Плехановым, становились все более своевременными, современными. Именно практика большевизма, практика окончательно и неопровержимо показала и доказала

3 Р.М.

Плеханова. «Год на родине», стр. 27, (Архив Дома Плеханова).

4 Например,

В.Миров «Памяти В.Г. Плеханова», «Дело», 1918, № 10

Е.Кускова. Памяти борца, «Союз потребителей» 1918, № 18.

88 / 142

5 П.Н.

Милюков. Воспоминания., Нью-Йорк, изд.им. Чехова, 1955, т. II, стр.

357-358.

3 верность многих теоретических положений Плеханова. Эта практика была критерием многих истин, открытых Плехановым.6 Поэтому лучшая часть Плехановского наследия представляла не прошлое, а настоящее и будущее. Но понять это можно было только с точки зрения пролетарской революции. В то время уже были сочтены дни исторической деятельности Милюкова, он сам принадлежал прошлому. Не могли понять настоящего значения Плеханова и те, кто старался представлять исторически ошибочные плехановские высказывания, как верные. И поэтому не случайно именно Ленин дал наиболее высокую оценку философской деятельности Плеханова. В 1921 году Ленин писал о его философских трудах: «…уместным, мне кажется, заметить для молодых членов партии, что нельзя стать сознательным, настоящим коммунистом без того, что бы изучать – именно изучать – все, написанное Плехановым по философии, ибо это лучшее во всей международной литературе марксизма. …кстати, нельзя не пожелать, во-1-х, что бы выходящее теперь в свет издание сочинений Плеханова выделило все статьи по философии в отдельный том или тома с подробнейшим указателем и проч.7 Ибо это должно обязательно войти в серию учеб-

6 В данном случае мы считаем нужным указать лишь на следующее положение Плеханова: «...Ясно как день, что падение русского абсолютизма равносильно торжеству международного рабочего движения во всей Европе». (Г.В. Плеханов. Сочинения. М. П-г., Госиздат, 1923, т. IV, стр. 53). «Революционное движение в России может восторжествовать только как революционное движение рабочих. Другого исхода у нас нет и быть не может. (Там же, стр. 54) Это было сказано в 1889 году. О том, что это было не случайным высказыванием, свидетельствует тот факт, что Плеханов повторил и уточнил в 1901 году данное положение. «…Рабочему классу должна принадлежать гегемония в происходящей в России революционной борьбе.»(Там же, том XXIV, стр. 334). 7 Издание,

о котором говорил Ленин, вышло вообще без всяких указателей. Статьи Плеханова были выделены в особые тома и снабжены подробными указателями только в издании 1956 - 1958 годов.

4

ков коммунизма. Во-2-х, рабочему государство, по моему, следует требовать от профессоров философии, чтобы они знали марксистские положения философии Плеханова и умели передать учащимся это знание.»8 Необходимо напомнить некоторым «критикам»9 Плеханова, что в данном случае Ленин говорил о «всех статьях по философии». Высокую оценку философских работ Плеханова Ленин давал и раньше: «По вопросу о философии марксизма и по историческом материализме лучшее изложение у Г.В. Плеханова»10 - писал он в 1914 году. Следовательно Ленин считал всю философскую деятельность Плеханова верной, за исключением некоторых случаев.11 Ленин и критиковал Плеханова в области философии, но он критиковал его почти без исключения за то, что не было сделано, не было разработано им. Ленин критиковал Плеханова прежде всего за то, что он основательно не разрабатывал теорию познания марксизма. Но он считал верным, правильным и (как мы уже видели) лучшим, почти всё, что было написано и разработано, создано в области философии

8 В.И.Ленин.

Полн. собр. соч., т. 42, стр. 290.

9 Например,

В.И.Вощикова, не смотря на данное (и вполне ясное) мнение Ленина, старается противопоставить Плеханова Ленина в области философии в совей работе «В.И. Ленин и Г.В.Плеханов об отношении марксизма к философии Гегеля (К

89 / 142

вопросу о теоретических истоках объективизма Г.В.Плеханова)» Красноярск, 1967. Работа построена на произвольном, по нашему мнению, выборе цитат. 10 В.И.Ленин.

Полн. собр. соч. т.26, стр. 88. И то же самое сказано Лениным в

23-м томе ПСС на стр. 119. 11 И.И.

Черкасов. «О некоторых ошибках в освещении философских взглядов

В.Г. Плеханова» «Вопросы философии», 1957, №1. В этой статье, с одной стороны, дана объективная оценка ошибки Плеханова в философии, и с другой, глубокая критика различных искажений взглядов Плеханова.

5 Плехановым. Ленин часто дополнял, развивая дальше то, что не было им разработано. Но это не умаляет заслуг Плеханова. Сложнее обстоит дело в области тактики, конкретной политики, классовой борьбы. И в данном случае лучше всего воспроизвести Ленинскую характеристику. «В течении 20 лет (1885 -1905) Плеханов стоит на верных марксистских позициях и является «основателем социал-демократии». «С конца 1905 года и до весны 1905 г. Плеханов маневрирует «с оппозицией внутри партии, а с начала 1906 года и в течении 1907 предпринимает маневрирование с кадетами. Он доходит при этом до гораздо больших оппортунистических крайностей, чем остальные меньшевики»12 Потом, в 1908 – 1914 годы, Плеханов снова сближается с Лениным и борется против ликвидаторов за сохранение партии. В 1914 году Плеханов окончательно отошел от верных марксистских позиций.13 Так обстоит дело в области тактики и только тактики. Соединение «радикализма в теории и оппортунизма на практике» было печальной особенностью Плеханова после 1903 года.14 Но уже в 1908 году предпринимались шаги, что бы использовать просчеты Плеханова против его верных философских позиций. В статье «Марксизм и ревизионизм» Ленин пишет: «…В наше время делаются глубоко ошибочные попытки провести старый и реакционный философский хлам под флагом критики тактического оппортунизма Плеханова. …См. книгу «Очерки философии

12 Ленин

дал развернутую характеристику Плеханова в области тактики в статье «Заметки публициста в 1910 году». (Полн. собр. соч., т. 19, стр. 295 – 303. Такую же характеристику мы находим в 25-ом томе на стр. 133). 13 Приблизительно

так характеризует развитие Плеханова в области тактики М.Б.Митин в докладе «Историческая роль Г.В. Плеханова в русском и международном рабочем движении». Газета «Правда», 12 декабря 1956 г., № 347. 14

В.И.Ленин. Полн.собр. соч., т. 26, стр. 105.

90 / 142

6 Марксизма Богданова…»15 К сожалению, и до сих пор можно наблюдать стремление отрицать правильные тезисы Плеханова в связи с его тактическими ошибками. Но с 1956 года постепенно преодолевается предвзятое, необъективное отношение к Плеханову. Например, М.И. Сидоров, в 1956 году вполне в духе Ленинской оценки писал: «Став на позиции меньшевизма, защищая оппортунистические взгляды по вопросам стратегии и тактики борьбы пролетариата, Плеханов в философских вопросах все же остался на позициях диалектического материализма.»16 Но, как уже было сказано, не все пришли к таким выводам. Иногда даже в таких работах, в которых преобладает стремление объективно изучить Плехановское наследие, можно найти отголоски неверных положений. Например, В.Г.Астахов утверждает: «Работы Плеханова о Чернышевском, так же как все его наследство, неравноценно, противоречиво. Это является результатом того, что, во-первых, даже в лучшие годы своей деятельности (1883 – 1905 годы) он не был свободен от идейных и философских ошибок, и, во-вторых, в последующие годы, оказавшись в плену политического оппортунизма, скатывался с марксистских позиций как на практике, так и в теории.»17 Необходимо отметить, что у Астахова в этой работе есть и много верных и тонких наблюдений. Ленин анализирует теоретическую и практическую деятельность Плеханова не только логически, но и исторически, т.е. характеризует место его теоретической деятельности в истории. К сожалению, о

15 В.И.Ленин. 16

Полн. собр. соч., т.17, стр. 21.

М.И.Сидоров. Разработка Г.В.Плехановым исторического материализма. «Вопросы философии», 1956, № 6, стр. 12.

17 В.Г.

Астахов. Г.В. Плеханов и Н.Г. Чернышевский. Сталинобад, 1961, стр. 60.

7 последней стороне проблемы чаще всего забывают, хотя без этого оценку Ленина нельзя понять до конца. «Ясно, - пишет Ленин, - что марксисты должны заботливо выделять из шелухи народнических утопий здоровое и ценное ядро искреннего, решительного, боевого демократизма крестьянских масс. В старой марксистской литературе 80-х годов прошлого века можно найти систематически проведенное стремление выделять это ценное демократическое ядро. Когда-нибудь историки изучат систематически это стремление и проследят о связь его с тем, что получило название большевизма в первом десятилетие XX века».18 Совершенно очевидно, что говоря о старой марксистской литературе, Ленин имеет в ввиду прежде всего Плеханова. Его соратники из группы «Освобождение труда» не сделали и половину того, что было создано им. Ленин рассматривал марксизм 80-х годов как предысторию большевизма и, следовательно, Плеханова, как предшественника большевизма, не только в связи с их отношением к народничеству. После этого становится ясным, «почему нельзя стать сознательным, настоящим коммунистом без того, что бы изучать все написанное Плехановым по философии». Плеханов велик именно как предшественник большевизма в теории. Нам нужно еще принять во внимание, что «первые шаги будущей группы «Освобождение труда» осуществлялись под прямым руководством Маркса».19 Плеханов встречался и переписывался с Энгельсом, просил его советы по теоретическим вопросам. Его в буквальном смысле можно назвать учеником Маркса и Энгельса. Непосредственный

18 В.И.

Ленин. Полн. собр. соч., т. 22, стр. 121. Приблизительно то же самое

повторяется Лениным в 1919 году (там же, т.38, стр. 83). 19 В.А.Смирнова.

Г.В.Плеханов в международном социалистическом

движении. «Вопросы истории», 1956, № 12, стр. 17.

91 / 142

8 ученик Маркса и Энгельса и непосредственный предшественник большевизма – таково историческое место Плеханова. Поэтому, когда Плеханов полемизировал с большевиками, его полемика очень часто была направлена против тех выводов, которые логически вытекали из теоретических взглядов самого Плеханова. Несмотря на эти, изложенные нами факты, начиная приблизительно с 30-х годов и до сих пор то слабее, то сильнее проявляется стремление противопоставлять Плеханова Ленину и отрицать его результаты даже в 1883 – 1903 годы. Например, В.Е. Козак утверждает, что «в период своей меньшевистской деятельности Плеханов, решая вопрос о движущих силах буржуазно-демократической революции в России, исходил из ошибочных положений, высказанных в 1883 – 1903 г.г.»20 ___________________________________________________________________

20 В.Е.

Козак. Г.В. Плеханов о развитии промышленного капитализма и

положении пролетариата в России в конце XIX века. Киев, 1959, стр. 16. Еще категоричнее высказывается М.И.Суворова: «Над Плехановым всю жизнь довлел груз мелкобуржуазной идеологии, заложенной еще в народнический период».(Эволюция экономических взглядов Плеханова от народничества к марксизму. «Вестник МГУ, серия экономики, философии и права», 1956, №2, стр. 32). Еще раньше, в области литературоведения подобные взгляды высказывал М.Розенталь: «…Необходимо учитывать, что политическая эволюция Плеханова от революционного марксизма к меньшевизму, зародыши неправильных взглядов, имевшихся уже в лучший период его теоретической и практической деятельности (подч. нами - Д.Якоч), не могли не сказаться и на его эстетических и литературно-критических воззрениях.» (М. Розенталь. Эстетические и литературнокритические взгляды Г.В.Плеханова». В кн. Г.В.Плеханов. Искусство и литература. М., Гослитиздат, 1948, стр. 111.). В 30-е годы была написана серия статей, в которых велась борьба против методологических позиций Плеханова под видом борьбы против меньшевизма. (А.Михайлов. За Ленинскую критику извращений марксизма в литературоведении. «На литературном посту».1931,№ 20 – 21 и др.)

9 (Если речь идет об источнике меньшевизма, то не мешает указать на тот факт, что Ленин видел его не в деятельности Плеханова в 1883 и 1903 годы, а в экономизме 90-х годов. «Меньшевизм следующего (1903 – 1908) периода был непосредственным, не только идейным, но и организационным преемником экономизма»21 ). Стремление приписать Плеханову меньшевистские взгляды еще до возникновения меньшевизма фактически льет воду на

92 / 142

мельницу противников большевизма. Е.Николаевский, эмигрант-меньшевик пишет: «…Если подходить к вопросу с большой исторической перспективы, то нет сомнения, что в истории российской социал-демократии место Плеханова в меньшевистском лагере…»22 Конечно, важнее всего тот факт, что Плеханов в лучшие годы своей деятельности действительно был предшественником большевизма (а не меньшевизма), и что, ошибаясь в области тактики, в философских вопросах он оставался на позициях диалектического материализма. И все же надо согласиться с В.Л. Акуловым, который писал: «Выступая за чистоту Ленинской эстетики эти исследователи («критики» Плеханова) – не замечали того, что объективно они лишь повторяли зады буржуазной мысли»23 Справедливости ради надо сказать, что в атмосфере общего стремления принизить значение теоретической деятельности Плеханова, были голоса протеста. «Наши литературоведы искусствоведы, - писал С.Гольдентрихт, - видимо плохо разобрались в сущности и в итогах ___________________________________________________________________ 21 В.И.Ленин,

Полн. собр. соч., т. 26, стр. 264- 265

22 Б.Николаевский.

Вокруг юбилея Г.В.Плеханова. «Социалистический

вестник». New-York – Paris, март – февраль, 1957, стр. 42. 23 В.Л.

Акулов. Проблема прекрасного в эстетике Г.В.Плеханова. Л., изд. ЛГУ,

1965, стр. 21.

10 философской дискуссии, стали, как правило, либо попросту игнорировать литературно-эстетические работы Плеханова, либо старательно, с усердием достойным лучшего применения, подчеркивать преимущественно отрицательные стороны воззрений Плеханова. Ленинская положительная оценка философских работ Плеханова, предавалась забвению нашими литературными критиками и искусствоведами…»24 После смерти Плеханова прошло 52 года. Его тактические ошибки потеряли уже практическое значение. Давно прошло и то время, (начало 20-х годов), когда некоторые исследователи только Плеханова признавали теоретиком, а Ленина лишь практиком. Спор между Лениным и Плехановым давно решен в пользу Ленина. Но истины, закономерности, открытые научной деятельностью Плеханова, остались верными и, к сожалению, не получали дальнейшего развития. Усиленные поиски ошибок Плеханова и конструирование несуществующих, фактически привели к тому, что уровень исследования его деятельности фактически оставался низким. Настало время объективно оценить Плеханова с точки зрения того нового, что он создано им. В наше время необходимо серьезно, не на словах, а на деле принять во внимание высокую оценку Лениным всей деятельности Плеханова как философа и понять, что искусственное противопоставление его Ленину ничего положительного не может дать для науки. В настоящей работе рассматривается историко-литературная концепция Плеханова в связи с его общей исторической концепцией, исходя из вышеизложенной оценки Лениным его теоретической деятельности. ___________________________________________________________________ 24 С.

Гольдентрихт. Некоторые вопросы эстетики Плеханова. «Под знаменем

марксизма», 1939, № 9, стр. 109. Эта же мысль повторяется в статье С.Батищева: Георгий Валентинович Плеханов. «Под знаменем Марксизма», 1943, № 4-5, стр. 77.

93 / 142

ГЛАВА 1

КОНЦЕПЦИЯ Г.В.ПЛЕХАНОВА ИСТОРИИ РОССИИ ПОСЛЕДНЕЙ ТРЕТИ XIX – НАЧАЛА XX ВЕКОВ

«…Исходя из особого характера совей эпохи и основываясь на принципах марксизма, Плеханов по-новому стал освещать литературный процесс,»1 – пишет совершенно справедливо Б.И.Бурсов. Зависимость критической и историко-литературной деятельности Г.В. Плеханова от его исторической концепции была замечена и другими исследователями. Так, например, К.Бессонов считает, что «Плеханов выработал особый жанр литературно-критической статьи, прочно связав изучение литературы и искусства с разработкой марксистской философии и социологии в целом.»2 Эта особенность литературной деятельности Плеханова фактически признана и теми исследователями, кто об этом прямо не говорит. Поэтому почти все исследователи, изучая литературно-критическую деятельность Плеханова, обычно рассматривают и его историческую концепцию, его взгляды на историю. И в данном случае «субъективная логика мыслителя, - как говорил Плеханов, - должна следовать за объективной логикой исследуемого

1 Б.И.

Бурсов. Плеханов. В кн.: История русской критики, М.-Л., изд. АН СССР, 1958, т. II,

стр. 545. 2 Б.Бессонов.

Критик – философ, критик – социолог. «Русская литература», 1960, № 1,

стр. 233. К этому следует добавить, что такую же особенность имеют литературнокритические статьи Ф.Меринга, что В.И.Ленин в своих статьях о Толстом, с одной стороны, дал блестящий пример конкретного применения теории отражения в области литературы, а, с другой стороны, общую характеристику эпохи.

94 / 142

12 явления.»3 Указанная особенность работ Плеханова по литературе объясняется и той задачей, которую он ставил перед собой при изучении явлений художественной литературы. Плеханов «ставил перед собой новую и необычайно трудную задачу: он хотел не просто выяснить особенности того или иного явления художественной жизни – он стремился объяснить причину его возникновения, развития, расцвета или упадка.»4 Т.е. Плеханов стремился поднять литературоведение, критику и эстетику на более высокий научный уровень, сделать эти дисциплины наукой в глубоком смысле этого слова. Естественные науки нашего времени во многих случаях способны объяснить причины явлений, а не только описывать их. Плеханов хотел сократить то расстояние между естественными науками и наукой о литературе, которое существовало в его время. Он был очень недоволен уровнем гуманитарных наук своего времени. В связи с этим он писал следующее: «Наши суждения о продуктах человеческого духа напоминают по 3 Плеханов

Г.В. Избранные философ. произв. М.,1958, т. IV, стр. 269. В.И.Ленин,

рассматривая диалектику как метод познания, определил этот принцип как первый элемент диалектики: «сама вещь в ее отношениях и в ее развитии должна быть рассматриваема.» На предыдущей странице, критически осмысливая Гегеля, Ленин следующим образом излагает это же положение: «…Метод познания объективной истины…берет определенное из самого своего предмета, так как этот метод сам есть его имманентный принцип и душа.» (В.И.Ленин. Полн. собр.соч. т.29, стр. 201 -202). Короче говоря, метод познания объективной истины, есть имманентный принцип предмета познания. Конкретное сопоставление ленинской и плехановской методологии все более убеждает нас в том, что и в этой области нельзя противопоставить Плеханова Ленину. 4 Л.А.Плоткин,

Об эстетическом наследии Г.В.Плеханова. «Нева», 1956, № 12, стр. 153.

13 своей малой основательности суждения древних греков о природе: в лучшем случае гениальные или просто остроумные гипотезы.»5 Не случайно же, повторял Плеханов, что научная критика должна быть объективной, как физика. К сожалению, многие литературоведы вместо объяснения причин литературных явлений, рекомендованного Плехановым, обвиняли его в буржуазном объективизме.6 Сами они на деле практиковали волюнтаризм, забывая о том, что «объективность рассмотрения является и элементом ленинской диалектики. С тех пор естественные науки далеко шагнули вперед, еще сильнее увеличивая расстояние между гуманитарными и естественными науками. Как было сказано выше, стремлением объяснить природу возникновения и развития литературных явлений и художественного процесса был вызван тот факт, что Плеханов изучал литературу в связи движением истории, во «всей совокупности многоразличных отношений», литературы и искусства к другим явлениям общественной жизни.7 Поэтому нам для изучения историко-литературной концепции Плеханова необходимо предварительно познакомиться с его концепцией исторического развития России и европейского капитализма вообще последней трети XIX начала XX веков. ______________________________________________________________________________

5 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь 91, стр. 29.

6 Примером

могут служить статьи А.Селивановского «О влиянии воронщины и

меньшевинствующего идеализма» («На литературном посту», 1932, №5 или М.И. Мизунова «О книге Г.В.Плеханова «К вопросу о развитии монистического взгляда на историю» (Учен. записки Северо-Осетин. Гос.пед. института, т.II, (XV), вып.I, Орджоникидзе, 1940. 7 Это

и есть второй элемент ленинской диалектики (См. В.И.Ленин, Полн. собр. соч. т. 29,

95 / 142

стр. 202)

14 Л.В. Философов писал «…Если пути человеческому нет конца, нет освобождающего и все завершающего конца, нет страшного суда истории и человечества, где человеку черпать силы действия, где ему искать смысла жизни?» Подчеркнув выделенные слова, Плеханов на полях книги Философова отметил: «Да он (суд истории) совершается в каждую великую историческую эпоху.»8 По его мнению, конец прошлого и начало ХХ века и ХХ век вообще является именно такой исторической эпохой. В черновом варианте предисловия к «Истории русской общественной мысли» у Плеханова есть такие строки: «…Я…противник пресловутой теории русской самобытности. Но я понимаю, что нет и не может быть таких стран, которые развивались бы при тождественных условия. …Поэтому, отвергая теорию абсолютной самобытности русского исторического процесса, я не закрываю глаз на его относительное своеобразие. Такое своеобразие… вызвано было в России, как вызвано оно было повсюду, условиями места и времен.»9 Это было написано, вероятно, в первой половине 1914-го года. В это время Плеханов допускал много ошибок при исследовании истории Древней Руси и русской общественной мысли, но в теоретическом отношении, данное положение, по нашему мнению, является верным. При изучении русских общественных отношений, русской истории, Плеханов фактически исходил из данного положения и раньше, в лучший период своей деятельности, в 1883 – 1903 годах. В приведенных словах Плеханова лаконично и ясно выражается общий его подход к изучению исторического процесса вообще, русского в частности. ___________________________________________________________________ 8 Д.В.

Философов. Спб. , 1909. Отметку на полях книги см. Библиотека дома Плеханова,

стр. 45, шифр Д. 6220 9 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь 119, л.л. 88 – 90.

15 Плеханову пришлось начинать свою теоретическую деятельность в споре с народниками. Народники были сторонники полной самобытности русского исторического процесса. Но это уже были либеральные народники, утратившие свою былую относительную революционность. Вырождение народничества происходило на глазах у Плеханова. Спор с народниками, решение основных задач революционного движения заставили его взяться за изучение современного исторического процесса и выяснить общие и специфические черты пореформенной истории в России. Общий ответ Плеханова на вопрос о характере русского исторического развития лучше всего изложен Лениным: «И как отвечал Плеханов? Так, как только и мог отвечать

96 / 142

марксист: он оставил совершенно в стороне вопрос о долженствовании, как праздный и могущий интересовать лишь субъективистов, и все время говорил лишь о действительных общественно-экономических отношениях, о действительной их эволюции. Поэтому не дал он и прямого ответа на такой неправильно поставленный вопрос, а ответил вместо него так: «Россия вступила на капиталистический путь.»10 В вопросах истории литературы Плеханов применял такой же метод изучения. Он все время говорил лишь о «действительных» литературных явления и процессах, о действительной их эволюции и вопрос о «долженствовании» остался совершенно в стороне, как «праздный и могущий интересовать лишь субъективистов». Историк литературы может изучать только совершившийся процесс истории литературы, на основе объективного изучения действительной эволюции литературы он может открыть закономерные тенденции. Критик художественной литературы имеет дело не с прошлым, не с совер_________________________________________________________________

10 В.И.

Ленин. Полн. собр. соч., т.1, стр. 198.

16 шившимся уже процессом, а становлением новых художественных явлений, борьбой живых, действующих тенденций, и поэтому не только может, но и должен воздействовать на литературный процесс. Но воздействие критика может быть более или менее полезным лишь в той мере, в какой он опирается на закономерности развития литературы, открытые в ходе объективного изучения истории литературы. В связи с этим, конспектируя книгу А.В. Никитенко «Опыт истории русской литературы», Плеханов писал: «Как тут может быть: «прилично, должна ли?» Надо определить литературу, что она такое, и тогда из существа ее вытекает, что ей прилично и что должна»11 Поэтому нельзя согласиться с А.В.Луначарским, который утверждал, что «плехановская точка зрения должна была соответствовать тому периоду марксистской мысли, когда она еще не чувствовала себя властной, могущей изменить обстоятельства, в том числе и творческую мысль художников, когда она была больше наблюдающей и разъясняющей, когда она… когда она истолковывала мир искусства и находила поэтому, что это – единственное ее законное занятие.»12 Нет, Плеханов отлично знал, что можно и надо изменять «мир искусства», но он также знал, что сначала надо изменить объективный мир для того, чтобы существенно изменить «мир искусства». Кроме того, Плеханов отлично знал, что изменять «мир искусства» можно лишь на основе знания закономерностей «мира искусства». Как мы видим, метод Плеханова при изучении истории литературы вытекает из его общей методологии изучения истории. Вернемся к историческим взглядам Плеханова. Он не остановился на доказательстве того факта, что Россия вступила на капиталистический ______________________________________________________________________________ 11 Архив 12 А.В.

Дома Плеханова. Тетрадь 198, л. 58.

Луначарский. Собр. соч., М., Госполитиздат, 1967, т.8, стр. 257.

97 / 142

17 путь, т.е. на тот путь, по которому развивались и развиваются и другие страны Европы. Он старался определить важнейшие черты эпохи. Характеризуя 80-е годы, Плеханов в 1883-ем году писал: «Старые устои народной жизни слишком узки, разнородны и односторонни и, кроме того, слишком уж расшатаны, а новые только еще вырабатываются.»13 Читая эти слова Плеханова невольно вспоминается нам характеристика эпохи в «Анне Карениной», на которую ссылался Ленин: «У нас теперь все это переворотилось и только укладывается», - трудно себе представить более меткую характеристику периода 1861 – 1905 годов.14 Но «новые устои» вырабатывались в пользу помещиков. В этом отношении мнение Плеханова не изменилось и после 1903 года. В 1909 году он писал об этом: «Если при освобождении крестьян наше правительство ни на минуту не позабывало выгод государственного казначейства, то об интересах крестьян оно думало очень мало. При выкупной операции имелись в ввиду исключительно только фискальные и помещичьи интересы.»14 Следовательно, капитализм «укладывался», «вырабатывался» таким образом, по мнению Плеханова, что это было выгодно помещикам и очень невыгодно крестьянам. При этом разные фазы развития происходили в России параллельно, одновременно. «Трудящееся население России, - пишет Плеханов, - переживает все бедствия, свойственные капиталистической эпохе накопления, а местами – в наших промышленных центрах, оно уже испытывает гнет капиталистического производства, не ограниченный еще ни сколько-нибудь решительным государственным вмешательством ни организованным противодействием самих рабочих. Современная Россия _________________________________________________________________ 13 Г.В.

Плеханов. Изб. философ. произв., М.,Госполитиздат, 1956, т. 1, стр. 105.

14 В.И.Ленин. 15 Г.В.


Плеханов. Изб. философ. произв.,т. IV, стр. 208.

18 страдает … не только от развития капиталистического производства, но и от недостатка этого развития.»16 Из факта запоздалого ускоренного развития капитализма вытекали очень важные последствия. Вместе с буржуазией сразу появился и развивался уже относительно развитый и многочисленный рабочий класс. «… Социальное освобождение русского рабочего класса последует очень скоро за падением абсолютизма. Если немецкая буржуазия пришла слишком поздно, то русская запоздала еще более и господство ее не может быть продолжительрным.»17 – писал Плеханов в 1883 году. А вот что писал Ленин в апрельских тезисах в 1917 году: «Своеобразие текущего момента в России состоит в переходе от первого этапа революции, давшего власть буржуазии в силу недостаточной сознательности и организованности пролетариата, - ко второму ее этапу, который должен дать власть в руки пролетариата и беднейших слоев крестьянства.» 18 Между «падением абсолютизма» и «освобождением русского рабочего класса» прошло только восемь месяцев. Действительно, очень скоро. Действительно русская буржуазная революция «послужила лишь непосредственным прологом пролетарской революции.» Тот факт, что Плеханов отказался от своего верного анализа и прогноза именно тогда, когда история доказала на практике верность этого прогноза, свидетельствует лишь о личной трагедии Плеханова, о том, что он перестал быть самим собой, но совсем не отменяет его теоретическую заслугу. Чтобы почти с математической точностью предвидеть ход событий, нужна большая проницательность ума и огромная теоретическая подготовленность. Но, ___________________________________________________________________ 16 Г.В.

Плеханов. Изб. философ. произ., т.1, стр. 373.

17 Там

же, т.I, стр. 110.

98 / 142

18 В.И.Ленин.

Пол. собр. соч., т. 31, стр. 114.

19 может быть, этот прогноз Плеханова, как и другие верные прогнозы его, являются результатам лишь случайным результатом колебаний? На данный вопрос легко ответить. Всё зависит от того, опирается ли данный прогноз, на прочный общетеоретический фундамент. Теоретическую основу положения о сокращенном развитии русского капитализма Плеханов разрабатывал в связи с анализом взглядов Чернышевского уже в 1884 г. – в «Наших разногласиях». 19 В общетеоретическом плане он совершенно согласен с Чернышевским в том, что продолжительность капитализма (и вообще любых общественных отношений) может быть разной в разных странах, и что могут быть случаи, когда продолжительность капитализма без большой ошибки может быть приравнена к нулю. Плеханов рассматривал возможность устранения капитализма как частный случай его сокращения.20 Анализируя статью Чернышевского «Об общинном земледелии» он в одной из подготовительных тетрадей писал: «Возможность, минуя средние степени (периоды) перейти прямо к высшей…»21 Следовательно, Плеханов рассматривал вопрос ускоренного и сокращенного развития в общефилософском и общеисторическом плане. Как сказано, в полном устранении одной фазы развития он видел частный случай сокращенного пути развития. Но только конкретное изучение исторических явлений может показать – по Плеханову – переходит ли абстрактная возможность сокращенного развития в действительность или нет. 22 __________________________________________________________________ 19 Г.В. 20 Об

Плеханов. Изб. философ. произ., М.,Госполитиздат, 1956, т.1,стр.138 – 140.

этом очень хорошо и подробно писал Р.Ю.Губайдуллин в автореферате канд.

диссертации : «Методологические основы критики В.Г.Плехановым народничества», Казань, 1968, стр. 13. 21 Архив

Дома Плеханова, Тетрадь 26, стр.5.

22 Поэтому

верно, что «задача по теоретическому воссозданию сущности социально-

экономических отношений в России осуществляется Плехановым методом восхождения от абстрактного к конкретному» (Р.Ю.Губайдуллин. Методологические основы критики В.Г.Плехановым народничества, Казань, 1968, стр. 5.)

20 Как мы видим, Плеханов на основе конкретного изучения фактов пришел к выводу, что Россия вступила на путь капитализма.

99 / 142

Но, с другой стороны, на основе этого же конкретного изучения русских общественных отношений он считал, что «русский капитализм отцветет, не успевши окончательно расцвесть.»23 В работе о Чернышевском в 1890 году Плеханов повторил и обосновал новыми доводами эти же положения о возможности сокращения промежуточных фаз развития; кроме того, он углубил конкретный анализ реформ 1861 года. Из вышеизложенной концепции об особенностях исторического процесса в России вытекают весьма важные выводы. Историческое опоздание русской буржуазии лишило ее той революционной роли, которую сыграла она на Западе. Поэтому вполне логично писал Плеханов в 1890 году: «Мы не можем рассчитывать на прочную поддержку буржуазии. Если немецкая буржуазия, как выражается Энгельс, поздно пришла, то русская буржуазия еще больше опоздала. Кроме буржуазии и пролетариата, мы не видим других общественных сил, на которые у нас могли бы опираться оппозиционные или революционные комбинации.»24 Что из этого вытекает? На русскую буржуазию в революционных действиях нельзя рассчитывать, так как она «опоздала» исторически. Из этого ясно как день, что остается в качестве революционной силы только пролетариат. Обычно ссылаются на приведенные слова Плеханова, как доказательство того, что он рассматривал либеральную буржуазию как силу, которая может оказать поддержку революции, а крестьянство будто бы скиды___________________________________________________________________ 23 Г.В.Плеханов. 24 Г.В.

Избр. философ. произв. Т.1, стр.353.

Плеханов. Собр. соч. изд. 3-е, М.-Л., Госиздат, том.III, стр. 120. Мы будем ссылаться

на это издание, так как оно до сих пор является наиболее полным. Но, к сожалению, данное издание в наше время является уже библиографической редкостью и труднодоступным даже в Советском союзе, а за пределами Советского Союза найти его почти невозможно. Поэтому мы чаще всего ссылаемся на избранные философские произведения Плеханова. Данное издание является более доступным и в Советском Союзе и за его пределами.

21 вал со счета. Но приводят только последнюю фразу Плеханова: «кроме буржуазии или пролетариата мы не видим других общественных сил, на которые у нас могли бы опираться оппозиционные или революционные комбинации,» - и в этих словах видят зародыш его будущих меньшевистских взглядов. Но нельзя же эти слова вырывать из контекста, опуская первые два предложения. Потому что его слова в результате этого приобретают смысл, прямо противоположный тому, который он в них вкладывал. Таким образом можно доказать все, что угодно. О крестьянстве Плеханов действительно не упоминает в приведенной цитате, но это совсем не значит, что он совсем скидывал со счета крестьянство. Вопрос о пролетариате как о руководящей силе революционного движения нельзя подменять вопросом о союзнике пролетариата.25 Скидывал ли Плеханов со счета крестьянство как союзника пролетариата в то время (1883 – 1903 г.г.)? «Выброшенный из деревни в качестве обедневшего члена общины, - писал он в 1888 г., - пролетарий вернется в нее социал-демократическим агитатором. Его появление в этой роли изменит безнадежную теперь судьбу общины. Ее разложение неотвратимо лишь до тех пор, пока само это разложение не создаст новой народной силы, могущей положить конец царству капитализма. Такой силой является рабочая партия и увлеченная ею беднейшая часть крестьянства.»26 Как видим, Плеханов отлично знал, что крестьянство само по себе, без руководства со стороны пролетариата или бур_________________________________________________________________ 25 См.:

Ю.В. Вишняков. «Критика Плехановым экономической платформы народников.» Уч. зап. Моск.област. пед. ин-та, т.CXV? 1963, вып. 4. На стр. 187 Вишняков пишет: «Именно отсюда идет его призыв к сближению пролетариата с либеральной буржуазией и вывод, что «кроме буржуазии и пролетариата мы не видим других общественных сил, на которые у нас могли бы опираться оппозиционные или революционные кобинации.» Автор говорит о деятельности Плеханова до 1903 года. 26 Г.В.

Плеханов. Избр. философ. произв., т.I, стр. 380 – 381.

100 / 142

22 жуазии, не способно на победоносную революцию. На Западе во время буржуазных революций крестьянское движение имело успех только тогда, когда оно получило поддержку со стороны буржуазии. Но, как было сказано выше, русская буржуазия не была революционной и поэтому руководить крестьянством мог только пролетариат. Поэтому не случайно считал Плеханов даже в 1911 году, «что русский пролетариат выступил на историческую сцену в роли наиболее передового общественного класса.»27 Но он не останавливается на установлении руководящей роли рабочего класса. Уже в работе «Социализм и политическая борьба» он в общем верно определяет, в каком вопросе и как может пролетариат увлечь за собой крестьянство. «Мы думаем, - говорится в этой статье, что – в общем – русское крестьянство отнеслось бы с большой симпатией ко всякой мере, имеющую в ввиду так называемую национализацию земли. При возможности сколько-нибудь свободной агитации в его среде оно отнеслось бы с сочувствием и к социалистам, которые не замедлили бы, внести требование такого рода мер в свою программу.»28 Эти же положения Плеханов повторяет в 1892 году в статье «О задачах социалистов в борьбе с голодом в России.» Здесь мы видим уже дифференцированный подход к различным слоям крестьянства. Плеханов считает естественным союзником городского пролетариата сельский пролетариат и бедных крестьян. Странно, что «критики Плеханова» не замечают никакой связи между этими его положениями и конкретной теорией и практикой больше___________________________________________________________________ 27 Г.В.Плеханов.

Литературное наследие, сб. VI, стр. 139.

28 Г.В.Плеханов.

Избр. философ. произв. Т. I, стр. 110 – 111. Напомним слова Ленина из «Апрельских тезисов» в 1917 году: «Конфискация всех помещичьих земель. Национализация всех земель в стране…» В.И.Ленин. Полн. собр. соч., т.31, стр. 115. Ленин о национализации земли писал еще в 1902 году в работе «Аграрная программа русской социал-демократии». Полн. собр. соч. т. 6, стр. 303 – 348. 29 Г.В.Плеханов.

Сочинения, т. III, стр. 414 – 416, и т. XII, стр. 314.

23 виков до и после победы Октябрьской революции. Конечно, положения Плеханова были еще очень общими. Последовательную разработку теории о крестьянстве как союзнике пролетариата получила в работах Ленина после 1903 года. В эпоху же 1883 – 1892 годов поставить этот вопрос нельзя было более определенно, чем это сделал Плеханов. Но его взгляды составляют вполне продуманную концепцию, а не являются одним из так называемых «колебаний». В связи с вопросом о роли русского крестьянства в русской революции, мы могли бы привести ещё больше материалов, характеризующих позицию Плеханова, но и указанные факты мы считаем достаточными.30 Плеханов не останавливается только на решении вопроса о союзнике пролетариата в политической борьбе. Он считает, что политическая борьба должна завершиться диктатурой пролетариата. В 1893 году Плеханов писал: «Гельвеций не знал лекарства против зла, которое он предвидел. Мы же знаем такое лекарство, и притом лекарство верное: это диктатура пролетариата как средство и социалистическая организация призводства как цель.»31 Фактически Плеханов свою концепцию о диктатуре пролетариата развил уже в своих работах 80-х годов. Но, что не менее важно, он защищал идею диктатуры пролетариата против ревизионизма Берштейна в 90-е годы.32 Критикуя взгляды Берштейна (вероятно в 1899 году) Плеханов пишет в одной из своих тетрадей: «В предисловии тот практический вывод, что проле___________________________________________________________________ 30 Далеко

не все исследователи пренебрегают фактами. Г.С. Жуйков доказал, что Плеханов считал и возможным и нужным союз рабочего класса с крестьянством ( Г.С. Жуйков. Группа «Освобождение труда», Л., 1968, стр. 14 – 15). В.Г. Чумаченко тоже признает определенные заслуги Плеханова в этой области, но и он считает, что Плеханов «роль крестьянства как союзника рабочего класса недооценивал». Но здесь умалчивается о том, когда Плеханов недооценивал роль крестьянства – до и после 1903 г., а это большая разница. (В.Г.Чумаченко. «Страницы жизни и деятельности Г.В. Плеханова». «Вопросы истории», 1968, № 5, стр. 141).

101 / 142

31 Г.В.

Плеханов. Избр. философ. произв. т.1, стр. 506.

32 См.

Г.И. Дроздова. Критика Г.В.Плехановым западноевропейского ревизионизма.

Научн. Зап. Ленингр. финас.-эконом. ин-та, 1962, вып. 24, стр. 307 – 314.

24 тариат должен отказаться от завоевания политической власти не верен. …Но завоевание пролетариатом политической власти не означает только завоевание ее посредством катастрофы. Оно не означает также, что власть должна принадлежать одному пролетариату.»35 Здесь мы снова вернулись к вопросу о союзнике, но на более высоком уровне. Плеханов в данном случае и в данное время считал, что пролетариат должен не только бороться вместе с крестьянством против капитализма, но после захвата власти он может разделять власть со своим союзником, т.е. крестьянством. В пользу того, что Плеханов в данном случае думает о крестьянстве, говорит тот факт, что в это время он считал союзником пролетариата только крестьянство. Кроме того, было бы бессмысленно предполагать, что Плеханов считал союзником пролетариата буржуазию в то время (до 1903 года), когда он серьезно думал о низвержении буржуазии. И в данном случае мы можем только сожалеть, что после 1903 года Плеханов в этом вопросе свернул с правильного пути и не развил дальше свою концепцию о совместной борьбе пролетариата и крестьянства против капитализма, против буржуазии. Но из того факта, что после 1903 года в данном вопросе Плехановым были допущены серьезные ошибки, совсем не следует, что мы должны отрицать его заслуги до 1903 года. __________________________________________________________________

33 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь № 77, стр. 1 – 2, Такое же отношение к данному вопросу мы видим в статье о Канте (1901 г.). «И напрасно г.Берштейн пугает революционеров тем соображением, что классовая диктатура явилась бы признаком более низкой культуры. Великий общественный вопрос нашего времени, вопрос об экономической эксплуатации человека человеком может быть решен, - как решались великие общественные вопросы прежнего времени, - только силой… Но выбор той формы, в которой пролетариату придется проявлять свою революционную силу, зависит не от его доброй воли, а от обстоятельств.» (Избр. филос. произ., т. II, стр. 393 – 394). Здесь сказано приблизительно то же самое, но без указания на то, что власть отчасти может принадлежать и союзнику пролетариата. Данное мнение Плеханова о многообразии форм проявления диктатуры доказывается практикой социалистических стран.

25 Итак, по Плеханову, главной движущей силой революции даже на ее буржуазно-демократическом этапе является пролетариат в России. Кроме того, пролетариат борется вместе с крестьянством против абсолютизма, против капитализма и только он является последовательным и истинным другом крестьянства. Пролетариат может разделить власть с крестьянством после ее завоевания. На фоне всего этого становится вполне понятными и ясными слова Плеханова о том, что «рабочему классу должна принадлежать гегемония в происходящей в России революционной борьбе.»34 Данное положение не отменяется и тем фактом, что Плеханов считал возможным выступление некоторой части либеральной буржуазии против абсолютизма, но полагал, что такое выступление будет очень нерешительным, непоследовательным и эгоистичным. Он говорил, что социалдемократы «не намерены таскать каштаны из огня для других»35 , т.е. для буржуазии. В целом же о революционных возможностях русской буржуазии Плеханов был очень плохого мнения до 1903 года. «Да, русская жизнь имеет свои неоспоримые особенности! – пишет он в 1892 году. – Но в чем заключаются они, эти особенности? Не удаляясь вглубь времен, мы можем сказать, что теперь они сводятся к следующему. Политическое сознание в русском рабочем классе пробудилось раньше, чем в русской буржуазии. Наша буржуазия требует пока только субсидий, гарантий, покровительственного тарифа и вывозных пошлин; русские рабочие требуют полити__________________________________________________________________

34 Г.В.Плеханов. 35 Там

Литературное наследие, М., Соцэкгиз, 1934, сб. II, стр.75.

же, стр. 74.

102 / 142

26 ческих прав.»36 Сознательности рабочего класса Плеханов придавал огромное значение. Он считал её необходимым предварительным условием освобождения рабочего класса. Социал-демократ сделает конечно лишь то, что может: но преимущество его положения заключается в том, что он может сделать для рабочего класса гораздо больше, чем всякий другой «социалистреволюционер». Он внесет в рабочий класс сознание, без которого невозможно начало серьезной борьбы с капиталом.»37 Это было написано в 1884 году, но Плеханов остался верным этому взгляду до конца 1903 года. Об этом свидетельствует тот факт, что он защищал тезис Ленина о роли сознательности социал-демократии на втором съезде РСДРП. «Если бы вы хотели быть справедливы к Ленину и внимательно прочитали всю его книгу, - говорит Плеханов, возражая Мартынову, - то вы увидели бы, что это он __________________________________________________________________ 36 Г.В..Плеханов.

Литературное наследие. М., Соцэкгиз, 1934, сб. II, стр. 44. Приблизительно то же самое говорил Плеханов и в наших разногласиях: «Для нас не должно остаться потерянным то в высшей степени важно обстоятельство, что социалистическое движение началось у нас уже в то время, когда капитализм был еще в зародыше. Это особенность русского исторического развития не придумана славянофилами и славянофильствующими революционерами. Она составляет бесспорный, всем известный факт, который принесет огромную пользу делу нашего рабочего класса…» (Г.В.Плеханов. Избр. философ. произв. , т. 1, стр. 289). Плеханов, вероятно, имеет в ввиду русских утопистов-социалистов, и тогда здесь идет речь об одной из предпосылок того факта, что «политическое сознание в русском рабочем классе пробудилось раньше, чем в русской буржуазии.» 37 Г.В.Плеханов.

Избр. философ. произв. , т. 1, стр.351. То же самое было сказано Плехановым в работе «Социализм и политическая борьба»: «Без революционной теории нет революционного движения в истинном значении этого слова». (Там же, стр. 95).

27 и говорит. Так, говоря о профессиональной борьбе, он развивает ту же самую мысль, что широкое социалистическое сознание может быть внесено только из-за пределов непосредственной борьбы за улучшение условий продажи рабочей силы.»38 И в данном вопросе Плеханов не ошибался до 1903 года. Совсем другой вопрос, что он после своего отхода от большевиков старался придираться к произведению Ленина «Что делать» для того, что бы оправдывать себя. И это были именно придирки, так как Плеханов не мог ничего сказать серьезного, обоснованного против Ленина. Плеханов считал, что рабочему классу нужно осознать себя, свои интересы, свое отношение к миру не только в области политики, но во всех сферах духовной деятельности человечества, хотя он – по вполне понятной причине – старался способствовать росту политического сознания рабочего класса. Выяснив политическую сторону проблемы, Плеханов очень скоро приступил к решению насущных вопросов культуры. Очень характерны в этом отношении его размышления, записанные в тетради в связи с изучением конкретных вопросов искусства: «Соврменное миросозерцание /т.е. марксизм – Д.Якоч/ считает науку и искусство такими же насущными потребностями человека, как пищу и дыхание.»39 Плеханов исходил из того, вследствие исторической деятельности рабочего класса изменится и характер культуры. Особенно большое значение придавал он русскому пролетариату : «В нашем

103 / 142

отечестве образование этого класса (пролетариата) имеет еще большее значение. С его ___________________________________________________________________ 38 Г.В.

Плеханов. Сочинения, т. XII, стр.416.

39 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь № 66, л. 37.

28 появлением изменяется самый характер русской культуры… Рабочему классу суждено у нас завершить великое дело Петра: довести до конца процесс европеизации России,»40 – писал Плеханов в 1989 году. С появлением «революционероворганизаторов» на исторической сцене России утратили всякое значение «цари-реформаторы». Правоту Плеханова в вопросе о значении рабочего класса в истории русской культуры с тех пор превосходно доказало развитие науки и культуры в Советском союзе. В данном случае не нужны никакие примеры. И в этом вопросе Плеханов предвидел будущий ход развития. Только приняв во внимание всё это, можно понять логику поведения Плеханова на II съезде РСДРП. В существующей литературе его часто критикуют, используя тот факт, что на первый проект его программы Ленин сделал замечания и предложил более сжатые, ясные и точные формулировки. Между тем внимательное изучение и сопоставление первоначального текста Плеханова и замечаний Ленина убеждают в том, что между ними не было никаких принципиальных разногласий. На наш взгляд, этот вопрос очень хорошо осветил Р.С. Кабисов41 К сказанному им следует добавить лишь следующее. Нет ничего удивительного, что в проекте программы были допущены неточные формулировки верных положений: ведь это был именно проект, представленный для обсуждения. В данном случае важно другое – отношение Плеханова к замечаниям Ленина. И если он признал верными замечания Ленина и принял их, то, естественно, с него снимается ответственность за неточности формулировок. В связи с этим уместно напомнить выступление Плеханова харак – ___________________________________________________________________ 40 Г.В.Плеханов.

Избр. философ. произв. , т. 1, стр.413. То же самое повторяется у Плеханова в 1893 – см.: Литературное наследие Плеханова. М., Соцэкгиз, 1937, сб. IV, стр.21 41 Р.

С. Кабисов. К вопросу об оценке творчества Л.Н.Толстого В.И.Лениным и Г.В.Плехановым. Уч. записки Юго-Осетин. пед. ин-та, т.IX, Серия гуманитарных наук. Цхинвали, 1966, стр. 17 – 21.

29 теризующе его отношение к Ленину в этом вопросе: Ему (Рязанову) … хочется доказать, что прародительница русской социал-демократии , группа «Освобождение труда» стояла на правильной точке зрения до тех пор, пока не была введена во искушение змием-искусителем Лениным… Змий-искуситель никогда ничего не навязывал нам, а всегда действовал в идейном согласии с нами, как товарищ единомышленник, нисколько не хуже нас понимающего великое значение правильной теории… Если наша партия поручила нам написать некую программу и при этом взять за точку исхода старый проект нашей группы, то мы немедленно и ни мало не колеблясь восстановили бы, параграф за параграфом, проект, известный теперь под именем проекта редакции «Искры» и «Зари». Никакого другого проекта мы не могли бы написать по той простой причине, что всякий другой проект не так точно выражал бы наши взгляды.»42 Кажется, ясно. Плеханов параграф за параграфом восстановил бы проект, разработанный совместно с Лениным. Напомним по этому поводу и слова Ленина, сказанные им в 1919 году: «Капитализм и диктатура пролетариата. Об этом воспроизвести нашу старую, марксистскую, составленную Плехановым, программу, в главной ее части, дабы уяснить и исторические корни нашего мировоззрения.»43 Необходимо подчеркнуть, что пункт о диктатуре пролетариата был важнейшим и в первом проекте Плеханова. Следовательно, при объективном подходе к данному вопросу нет никакого основания противопоставлять взгляды Плеханова и Ленина. Когда

104 / 142

вырабатывалась программа , действительно были споры, но спорили «товарищи-единомышленники», а не идейные враги. Настоящее единство взглядов вырабатывается, как известно, в ___________________________________________________________________

42 Г.В.Плеханов. 43 В.И.

Сочинения, т. XII, стр. 372 – 373.

Ленин. Полн. собр. соч., т. 38, стр. 83.

30 результате товарищеских споров. Как мы видим, Плеханов защищал позицию Ленина при составлении первой программы РСДРП, а Ленин говорил о ней как о программе, составленной Плехановым. Серьезные принципиальные разногласия между Лениным и Плехановым возникли только после II съезда РСДРП, в конце 1903 года, как на это неоднократно указывал Ленин. И эти разногласия возникли не по тому, что у Плеханова уже до этого были ошибочные взгляды, а потому, что после 1903 года Плеханов во многих вопросах в области отошел от своих прежних верных взглядов. Это тоже подтверждается неоднократными высказываниями Ленина. Итак, изучая особенности русского исторического процесса, Плеханов уже в 1883 – 1890 годы пришел к следующим выводам: 44 социальное освобождение рабочего класса последует очень скоро после падения абсолютизма; русская буржуазия исторически опоздала, и поэтому она не способна на решительные революционные действия; важная особенность русской истории заключается в том, что «политическое сознание пробудилось раньше, чем в русской буржуазии; революционное движение в России победит как революционное движение рабочего класса; рабочий класс в своей революционной борьбе может рассчитывать прежде всего на поддержку крестьянских и полупролетарских масс деревни, поэтому и социал-демократия и обязана включить в свою программу национализацию земли; в революционной борьбе гегемония должна принадлежать пролетариату; после революции пролетариат, сохраняя свою гегемонию, может ___________________________________________________________________

44 Анализ

исторической концепции Плеханова в целом, со всеми ее оттенками, не входит в задачу настоящей работы. Это задача историков. Остается только выразить надежду, что они когда-нибудь проследят связь марксистской литературы 80-х г.г. с большевизмом. В данной работе в характеристике исторической концепции Плеханова учтены лишь те моменты, которые необходимы для понимания особенностей его историко-литературной концепции.

31 разделить власть со своими союзниками. Эта вполне продуманная и целостная концепция cложилась у Плеханова в главных ее конструктивных элементах в течении 80-х годов. Еще тогда Плеханов подготовил теоретическую почву для возникновения большевизма, во многом верно

105 / 142

предсказав общий ход будущего развития России и в частности то, что она не будет исторически отставать от капиталистически более развитых стран Западной Европы. Конечно, он тогда не мог предвидеть, что социалистическая революция в России победит раньше, чем в этих странах, но нельзя забывать, что в то время еще спорили о том, существует ли капитализм в России. Тогда, как и в 90-е годы невозможно было сказать, как скоро последует социалистическая революция после падения абсолютизма. Но это не уменьшает теоретическую заслугу Плеханова, ибо остается несомненным, что он поразительно верно определил многие и притом важнейшие особенности будущего исторического развития страны. В советском литературоведении не раз отмечалось, что Плеханов предсказывал несомненное ближайшее наступление эры пролетарской, социалистической литературы.45 Нам кажется, что между верным прогнозом будущего исторического развития и тем фактом, что Плеханов предсказал ближайшее наступление пролетарской литературы, есть органическая связь. Он считал, что в области культуры русскому пролетариату во многом суждено играть ту роль, которую играла в свое время ___________________________________________________________________ 45 См.:

Г. Лелевич. О принципах марксистской литературной критики. Л. «Прибой», 1925, стр. 62; Н.Ф.Бельчиков. Г.В.Плеханов – литературный критик. М., Общество «Знание», 1958, стр.45; Н.А. Николаев. Г.В. Плеханов и литературное народничество. Научные доклады выс. Школы. Филолог. науки, 1958, № 3, стр. 82. Н.А.Горбанев. Г.В. Плеханов о творчестве С.Каронина. Филолог. науки, 1965, № 3, (стр. 111); Б.И. Бурсов. Г.В. Плеханов и наше время. «Иностранная литература», 1966, № 7, стр. 185.

32 буржуазия Западной Европы. С методологической точки зрения верный прогноз будущего развития художественной литературы, (конечно, приблизительно верный) объясняется и характерным для Плеханова пониманием задач научной эстетики. «Научная эстетика…- писал он, - не провозглашает вечных законов искусства; она старается изучить те вечные законы, действием которых обуславливаются его историческое развитие.»46 Для осуществления этих задач, применительно к современной ему литературе, необходимо было выяснить ее особенности в неразрывной связи с общими закономерностями эпохи, а Плеханов очень хорошо и очень тонко понимал роль классовой борьбы в духовной жизни современного ему капиталистического общества. Таким образом, появление русской пролетарской литературы Плеханов предсказал, опираясь на глубокое понимание: а) важнейших особенностей общественного развития в России; б) теснейшей связи с ней литературы и искусства в целом; в) специфических закономерностей последних; Учет специфики и литературы и искусства вообще – существенная сторона концепции Плеханова. Он считал, что литература и искусство выполняют несколькими другими факторами незаменимую функцию в формировании духовной жизни людей, что они оказывают могущественное влияние на формирование нравственного мира людей. Поэтому в классовом обществе, полагал он, все классы заинтересованы в создании своей литературы, своего искусства. Кровно заинтересован в этом и пролетариат, которому суждено играть огромную роль в истории мирового революционного движения, в истории освободительного движения России, в частности. К этому вопросу мы еще вернемся. Здесь же _________________________________________________________________ 46 Г.В.

Плеханов. Избр. философ. произв., т.V, стр. 186.

33 ограничимся указанием на то, что предвидение Плехановым пролетарской литературы было обусловлено верным определением исключительной роли рабочего класса в истории революционного движения в России.

106 / 142

Как сказано, в конце 1903 года Плеханов отошел от большевиков и в его деятельности произошли печальные изменения. Несмотря на обилие существующей критической литературы, они не проанализированы и не раскрыты во всей их сложности. Дело в том, многие авторы работ о Плеханове были заняты не столько анализом эволюции его взглядов, сколько выискиванием его ошибок. Изучение сложной эволюции деятельности Плеханова – задача историков, здесь еще очень много можно и нужно сделать. Но так как без рассмотрения этого вопроса не может обойтись и литературовед, коснемся его хотя бы в общих чертах. Материалы показывают, что печальные изменения во взглядах Плеханова после 1903 года произошел по двум линиям. Во-первых, во многих и очень важных вопросах он отошел от своих прежних верных положений, а, во-вторых, очень часто оказывался не в состоянии верно проанализировать и решить многие новые вопросы, поставленные историческим развитием. Между отказом от своих верных положений и неспособностью верно решить новые проблемы, вероятно, есть определенная связь, но не будем спешить логически выводить одни ошибки из других. Необходим всесторонний анализ деятельности Плеханова, сопоставление ее с объективным ходом истории. Анализ осложняется тем, что после 1903 года, когда сложились новые исторические условия, еще не было достаточно теоретически обоснованного решения, например, вопроса о том, как именно скоро социальное осво-

34 бождение пролетариата последует за падением абсолютизма. На очереди стояли многие практические вопросы – и важные и менее важные. В 1905 году, определяя политику социал-демократов в отношении крестьянства, Плеханов писал: «Можно высказать как неоспоримое общее правило, что чем более капитализм будет близиться к своему концу, тем более мелкая буржуазия будет склонна перейти на точку зрения пролетариата.»47 Но дело в том, что в 1905 году это «неоспоримое общее правило» было уже недостаточным. Нужно было ответить конкретно на вопрос: близок ли конец капитализма в России? Плеханов ответил так: «У нас в России капитализм далеко еще не созрел для своей погибели.»48 Кажется, что это уже отход от того верного положения, которое Плеханов уже сформулировал раньше и суть которого заключается в том, что «русский капитализм отцветет, не успевши окончательно расцвесть.» Но вероятно дело здесь не в отходе от верного положения, а в том, что и это положение в новых условиях стало алгебраически общим и поэтому недостаточно определенным. В 1905 году требовалась конкретная его расшифровка: остается ли «цвести» русскому капитализму и дальше или нет? В ряде случаев Плеханов, без сомнения, отошел от своих прежних и верных взглядов. Как сказано, до 1903 года он считал, что «революционное движение в России восторжествует только как рабочее движение или же никогда не восторжествует» и из этого сделал тогда все необходимые выводы. Но вот что пишет Плеханов в 1905 году: «Итак, участвовать в революционном правительстве вместе с представителями мелкой буржуазии (т.е. прежде всего крестьянства) – значит изменять пролетариату.»49 ___________________________________________________________________ 47 Г.В.Плеханов.

Сочинения, т.XII, стр.301.

48 Там

же.

49 Там

же, стр.211.

107 / 142

35 Иначе он теперь стал относиться и к возможности России, минуя средние степени развития, перейти прямо к высшей. Вот его слова: «…Тактика, рассчитанная на перескакивание через промежуточные ступеньки, вопреки своей мнимореволюционной внешности, … далеко не так революционна…»50 В действительности речь шла о «перерастании», а не «перескакивании», но не будем придираться к словам: суть дела сводится к тому, что нельзя миновать более или менее длительный период т.н. буржуазной демократии, Плеханов и после 1903 года считал, что период господства капитализма будет в России короче, чем в Западной Европе, но в то же время он утверждал, - и, конечно, ошибочно, что в России капитализм имеет еще будущее. Отсюда его стремление заключить компромисс с либеральной буржуазией, отсюда и его тезис о том, что политическая власть должна принадлежать либеральной буржуазии. После победы буржуазной революции Плеханов отводил рабочему классу и его партии роль оппозиционных сил. Как сказано, после 1903 года он считал, вслед за падением абсолютизма последует более или менее длительное существование буржуазно-демократической республики; по его мнению, это является исторической необходимостью. Поэтому он вполне логично заключал, что еще довольно продолжительное время основной задачей партии пролетариата будет защита интересов народа в условиях буржуазной республики. Но стремление во что бы то ни стало ограничивать функцию марксистской партии защитой интересов пролетариата в рамках буржуазной республики, буржуазного парламентаризма в новых исторических условиях в 1917 году фактически привело к защите капитализма, независимо от субъектив___________________________________________________________________ 50 Г.В.

Плеханов. Сочинения. т.XIII, стр. 286.

36 ных стремлений Плеханова. Это одна сторона вопроса, другая состоит в том, что марксистская партия России все-таки должна, по мысли Плеханова, защищать интересы пролетариата в буржуазной республике, и поэтому должна быть постоянно оппозиционной партией, а не растворяться в буржуазном либерализме. Характерно, что Плеханов, хотя вежливо, но очень решительно отклонил предложение Т.К.Кусковой на «объединение всей революции»,51 т.е. отклонил объединение с ревизионистами. Такова по существу позиция Плеханова после 1903 года. При рассмотрении его позиции после 1914 года, т.е. во время первой мировой войны, необходимо принять во внимание следующее обстоятельства. Эпоха 1903 – 1917 годов очень сложна и разделяется на несколько периодов. Поэтому в зависимости от конкретных ситуаций новая историческая и тактическая концепция Плеханова оборачивалась то своей консервативной, то прогрессивной сторонами. Сущность своих разногласий с Плехановым Ленин очень хорошо объяснил в статье «Герои оговорчики»52 с помощью образа локомотива и его «скорости движения». Да, сущность разногласий сводилось к разному пониманию скорости исторического движения, к вопросу о том, как скоро после буржуазно-демократической революции, после ликвидации абсолютизма и всех крепостнических пережитков последует пролетарская революция. Это подтверждается и словами Плеханова. В одной из тетрадей, изложив мнение Ленина, он пишет: «Наши разногласия – вот где: Отношение к 1-ой Думе, не в бойкоте дело, а в оценке зрелости политического сознания народа».53 _________________________________________________________________ 51 Архив

Дома Плеханова. Письмо Е.Д. Кусковой Г.В.Плеханову от 5 мая 1912 г. (2477/В

246.11) См. еще другое письмо Е.Д.Кусковой Плеханову (247а/В246.13) и письмо Плеханова Я. А .Ляцкому от 30-го мая 1912 г.(459/А. 46.1). 52 В.И.Ленин. 53 Архив

Полн. собр. соч., т.20, стр.94-95.

Дома Плеханова. Тетрадь 224. (страницы без номеров).

108 / 142

37 Считая «зрелость политического сознания народа» недостаточной, Плеханов советовал менее скорый ход движения. В данном случае он будто забыл о том, что говорил раньше – в 1891 году – о зрелости политического сознания рабочего класса России. Кроме того, он забыл и о том, что зрелость политического сознания не является постоянной, меняется и что в этом отношении особенно важную роль играет революционные эпохи. Нам кажется, что отсюда вытекают почти все остальные его ошибки. Историческая концепция, сложившаяся у Плеханова после 1903 года, особенно пагубно влияла на его деятельность, в бурные революционные дни, когда события происходили очень быстро, когда скорость исторического движения увеличилась; она тогда становилась «тормозом» движения. Так было во время революции 1905 – 1907 годов и в 1917 году. Необходимо, однако, подчеркнуть, что трудные дни поражения революции 1905-1907 годов, в атмосфере богостроительства, «непротивления злу насилием», ликвидаторства и всеобщей растерянности, Плеханов не унывал, он энергично боролся против всех враждебных тенденций вместе с Лениным, отлично зная, от сохранения боеспособности марксистской партии сильно зависит судьба освободительного движения пролетариата в любых условиях. Тогда было не до споров о «скорости» движения. В эти годы Плеханов не выступал против Ленина. Разногласия не исчезли, они только отошли на задний план вследствие исторических условий. Это доказывается письмом Плеханова Х. Раппопорту от 15 июня 1910 года: «Что значит идти до конца? – спрашивает он – Заключить союз с Лениным? Это было бы нашим самоубийством. … Более тесное сближение с ним невозможно…»54 В этом письме Плеханов прямо ___________________________________________________________________

54 Архив

Дома Плеханова. Письмо Х.Раппопорту . (490/Л. 63.4)

38 заявляет, что он соглашается поддерживать Ленина только в конкретных случаях и снова повторяет необоснованные обвинения его в бланкизме. Итак, разногласия между Плехановым и Лениным существовали и после поражения и первой русской революции, но в силу конкретных исторических обстоятельств они не имели тогда практического значения. Совершенно прав К.С. Кабисов, когда пишет: «Думается, что после поражения первой русской революции, когда создали свои труды о Толстом Ленин и Плеханов, проблема перерастания буржуазно-демократической революции в социалистическую и связанные с ней другие вопросы стояли не так остро, чтобы они могли служить водоразделом между Лениным и Плехановым.»55 После поражения буржуазно-демократической революции надо было бороться против многочисленны врагов марксизма за восстановление

109 / 142

партии. А в этих вопросах Ленин и Плеханов были совершенно согласны. После поражения революции спорить о перерастании данной буржуазно-демократической революции в социалистическую не имело никакого смысла, а до новой революционной ситуации нужно было решать множество сложных теоретически и практических задач. Это, конечно, не значит, что Плеханов начисто отвергал революционные действия. Даже споря с большевиками, обвиняя их в узости, он признавал, что «у большевиков есть то несомненное преимущество, что они революционеры».56 Одним из свидетельств его __________________________________________________________________ 55 Р.

С. Кабисов. К вопросу об оценке творчества Л.Н.Толстого В.Л.Лениным и

Г.В.Плехановым. Уч. зап. Юго-Осетинского пед. ин-та, т.IX., Серия гуманитарных наук. Цхинвали, 1966, стр. 23. 56 Г.В.

Плеханов. Сочинения, т. XIX, стр. 358.

39 настроений этого времени являются следующие строки из стихотворения Гервега, выписанные им в тетради: «Нет, нет, любовь не дает свободы, И нет спасения в любви! Ты, ненависть, суди врагов народа! Ты, ненависть, оковы разорви! Мы взяли в руки меч; пока они не сгнили, Мы не должны расстаться с ним. Довольно мы врагов свои любили; Мы ненавидеть их хотим!»57 Плеханов после своего отхода от большевиков, в преддверии первой русской революции, в 1904 году вежливо, но упорно убеждает Каутского писать в статье для «Искры» о правомерности вооруженного восстания пролетариата, о правомерности свержения капитализма вооруженным путем. Приведем неопубликованные части двух его писем Каутскому: __________________________________________________________________ 57 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь 101.

110 / 142

40 «Pourtant dans votre polémiqué avec Lusnia vous admettes la possibilité d’une pareille insurrection a condition qu’une partie des passent du cote du people; mais vous ajoutes que, dans l’Allemagne actuelle, cette eventualite n’a pas de chances de se realiser. Pour l’ Europe occidentale sette insinuation des soc.-revolutionnaires est sans aucuse importance. Maie chez ou lecteur est plutot pour les moyens violente, cela peut nuire a votre prestige, ce qui serait tres nuisible pour notre cause. Je vous propose done de m’ecrire - pour etre publier dans L'Iskra' une lettre ouverte contenant une refutation de la calomnie des “soc.rev.'. Faite le....» 58 Спустя две недели в письме Каутскому от 10 октября 1904 г. Плеханов еще более решительно повторяет ту же просьбу. « Ne trouves pas possible d’ajouter un poet-acriptum ou de nous permettre de faire une notice de la part de la rédaction, - notice (resp. post-acriptum) qui expliquerait que non seulement pour la Roussie mais ausi pour les pays occidentaux Engels admettait les moyens violents en presence de certaines conditions necessaires. Ce serait tres utile pour le lecteurs russes»59

58 «Все-таки в Вашей полемике с Лусния вы считаете возможным такое восстание при условии, что одна часть войск перейдет на сторону народа; но вы добавляете, что в современной Германии эта возможность не имеет шансов на реализацию. Для западной Европы этот намек (т.е. намек эсеров на то, что Каутский отрицает вооруженное восстание вообще - Д.Я) не имеет никакого значения. Но у нас, где читатель скорее на стороне насильственных средств, это может повредить Вашему авторитету. И это было вредно для нашего дела. Поэтому я предлагаю вам написать открытое письмо с опровержением клеветы эсеров для опубликования в 'Искре'. Сделайте это!...

59 . « Не находите ли возможным добавить или разрешить нам сделать примечание от редакции, объясняющее, что не только для России, но и для западных стран Энгельс допускал насильственные средства при наличии некоторых необходимых условий. Это было бы очень полезным для русских читателей.»

41

Из этих двух цитат ясно, что в преддверии первой русской революции Плеханов был за вооруженное восстание и только, -

111 / 142

как говорил Ленин, - «задним числом», после поражения, утверждал, что «не надо было браться за оружие». Характерна в этом отношении и позиция Плеханова посла поражения революции. Особенно важна его оценка роли русской буржуазии. Совсем неслучайно, что именно в связи с анализом причин популярности учения Толстого Плеханов охарактеризовал русскую буржуазию следующим образом: «Что касается русского буржуазного «общества», - пишет он в 1911 г., - то оно как раз теперь переживает такое настроение, которое должно было побудить его к «преклонению» перед проповедью г. Толстого. Оно не только разуверилась в возможности противопоставить силу революционного народа насилию реакционеров: оно более или менее твердо убедилось в том, что подобное противостояние не в его интересах. Ему хотелось бы окончить свой старый спор с абсолютизмом посредством мирного соглашения.»60 Это то же самое, что говорил Ленин во время революции. Здесь Плеханов высказывается почти так, как высказывался «старый Плеханов», здесь он снова открыл ту истину, которую знал уже в 80-ые и 90-ые годы прошлого века. Факты принудили Плеханова признать важнейшую для пролетарского революционера истину: русская буржуазия не хочет даже буржуазно-демократической революции. Однако, из этой истины он не сделал необходимых выво__________________________________________________________________

60 Г.В.Плеханов.

Избр . философские произведения, т. V., стр. 69.

42 дов. Забыл Плеханов, и притом очень скоро, и о том, что «главный враг империализма есть классовое самосознание пролетариате и обусловленная им готовность противостоять реакционному насилию революционную силу».61 Это он сказал в 1911 году, а уже в 1914 году проповедовал оборончество. В период же после поражения революции и до 1914 года Плеханов работал вместе с большевиками и по многим вопросам говорил то же самое, что говорили большевики. После преодоления первых трудностей, возникших в результате поражения революции, у Плеханова усиливалась надежда на успехи революционной идеологии. Горький так пишет об этом: « … Был у меня Плеханов... говорили о многом... Находит (Плеханов) возможной и естественной гегемонию в России социалистической идеологии.»62 Правда, Плеханов говорил тогда о гегемонии пролетариата только в области идеологии, а не в революционной борьбе. Но о революционной настроенности Плеханова свидетельствуют и другие факты этого времена, в том числе его многочисленные выступления против __________________________________________________________________ 61 Г.В.Плеханов. 62 Письмо

Изб. философские произведения, т. V, стр. 639.

А.М.Горького И.П Ладыжникову от 10 (11) июля 1913 г. ИМЛИ. Архив

А.М.Горького, П.Г. р.л. 22 - 1 - 162.

112 / 142

43

ликвидаторов.68 Поэтому период деятельности Плеханова между 1903 и 1914 годами было бы правильнее рассматривать не как чисто меньшевистский период, а как период «колебаний» между меньшевиками и большевиками. В этот сложный исторический период часто бывали случаи, когда Плеханов целиком стоял на меньшевистских позициях (напр., в ходе революции 1905-1907 г.г.), и, наоборот.

63

В этом отношении очень характерной является оценка Плехановым ликвидаторов-меньшевиков в письме Каутскому от 21 марта 1911 года. Он пишет следующее:

'A l`heure que il est, le Comité Central se trouve sous lìnfluence des bolchevikis (avec leurs allies, les polonais) sont en majorité. Cela suffit pour que les menchevikis soient en revolt permanent contre le parti. Et, cette fois cela va très loin. Les révoltes voudraient 'Liquider' le parti, cèst le détruire, on le sait très bien. Mais menchevikis ne demadent pas mieux. Ils se disent que, le parti détruit, on va peunir des conférences pour en organiser un nouveau, et alors les menshevikis aurent de la chance pour devenir majorit. Ils croient, que, pour atteindre ce but tout est permis. Nous avons donc des socialdemokrates qui travaillent a la destruction ('Liquidation') de leur propre parti. Cèst incul!...' (Архив Дома Плеханова 372/А.34.26) 'Сейчас Центральный Комитет находится под влиянием большевиков. В редакции центрального органа партии большевики. (вместе со своими союзниками, поляками) в большинстве. Это достаточно для того, чтобы меньшевики постоянно поднимали бунт против партии. В данном случае это идёт очень далеко. Бунтовщики хотят 'ликвидировать' партию, значит разрушить её, это мы знаем очень хорошо. Но меньшевики и другого не хотят. Они думают: если партия разрушена, и тогда у меньшевиков будет возможность превратиться в большинство. Они думают, что для этого всё дозволено. Мы имеем дело с такими социал-демократами, которые сознательно работают, чтобы разрушить свою собственную партию. Это неслыханно!....'

44 нередко он совершенно согласен с большевиками. Сам Плеханов об этом говорил следующее: «Прибавлю, что меня вряд ли правильно причислять к меньшевикам. Я стою на точке зрения идей группы «Освобождение труда», и в каждое данное время я ближе к той из имеющихся фракций социал-демократов, которая ближе к этим идеям.» 64 Как мы видели уже выше, на самом деле Плеханов во многих основных вопросах отошел 'от точки зрения группы 'Освобождение труда'. В этом

113 / 142

отношении он неверно охарактеризовал свое развитие. Но утверждение, что он стоял то ближе к меньшевикам, то большевикам, является несомненно верным. Плеханов только в начале 1-ой мировой войны перешел окончательно к меньшевикам. В основном вопросе эпохи после 1903 года, т.е. в вопросе о том, созрела ли русская буржуазия для погибели или нет, Плеханов, по существу, стоял на меньшевистских позициях. Но, как сказано выше, и в этом важнейшем вопросе он колебался под давлением фактов и признавал, что русская буржуазия хочет 'окончить свой старый спор с абсолютизмом посредством мирного соглашения». Она не хотела низвержения абсолютизма, не хотела даже буржуазно - демократической революции, которая может быть делом лишь рабочего класса и его союзника и может быть только «прологом пролетарской революции». То же самое говорили большевики. Неслучайно, что Плеханов признал реакционную роль русской буржуазии во время своего сотрудничества с большевиками. Этот период был вторым расцветом его деятельности. Отрицательно отношение Плеханова к исторической ________________________________________________________________________ 64 Н.В.Машкова.

Г .В .Плеханов и Среди книг Н.А. Рубакина. 'Советская библиография', 1963, № 6,

стр. 30

45

роли буржуазии вообще и русской в частности подтверждается и следующим его положением: «Господствующий класс находится теперь в таком положении, что идти вперед, значит для него опускаться вниз.» 65 Но этот вопрос связан с пониманием Плехановым мирового исторического процесса. В данном случае важно лишь подчеркнуть, что Плеханов рассматривал историю России, ее развитие не изолированно, не оторвано от исторического процесса в целом. Поэтому необходимо понять его общую историческую концепцию, хотя бы в той мере, в какой это необходимо для уяснения его концепции исторического процесса в России.

ххх

Основным вопросом эпохи конца XIX - начала XX веков является вопрос об империализме. Правильное объяснение основных общественных проблем этой эпохи во многом зависело от понимания ее империалистического характера, то есть правильного понимания того факта, что капитализм существенно изменился и превратился из классического в монополистический. Следовательно, нужно рассмотреть вопрос о том, как Плеханов понимал основное содержание этого процесса. Почти безоговорочно утверждалось мнение среде специалистов, что Плеханов неясно представлял себе сущность эпохи империализма. К сожалению, это мнение утвердилось без всестороннего изучения фактов».

И.Бровер пишет: «Вскоре после II съезда РСДРП Плеханов перешел

________________________________________________________________________

65 Г.В.

Плеханов. Избр. философ. произведения. т. V, стр. 745.

114 / 142

46 в лагерь меньшевиков. Этот переход являлся прежде всего результатом непонимания Плехановым новой эпохи, эпохи империализма и пролетарских революций, непонимания революционных задач рабочего класса.»66 И это говорится в статье благожелательной по отношению к Плеханову. На первый взгляд такая оценка его взглядов на империализм кажется убедительной. Плеханов не ставил ни одной книги или более или менее основательной статьи, посвященной всестороннему и развернутому анализу монополистического капитализма. Поэтому нельзя упрекнуть исследователей в предвзятом подходе в оценке взглядов Плеханова на империализм. Между тем, эта оценка требует существенного пересмотра, который позволяет осуществить изучение работ Плеханова по общим вопросам философии, искусства, литературы и особенно, изучение его рукописей. При исследовании важнейших явлений в области философии, литературы и искусства Плеханов и после 1903 года исходил из того основного положения, что современный капитализм в целом разлагается, что современная буржуазия является упадочным, реакционным классом; эту мысль он развивает в статьях: «Скептицизм в философии», «Трусливый идеализм», «Искусство и общественная жизнь», «Сын доктора Стокмана» и других. «В нынешнем обществе, которое разлагается и разрушается, - пишет он в 1901 году, - только один голос может обратиться теперь к человечеству: голос международной социал-демократии.»67

66

И.Бровер. Экономические взгляды Г.В. Плеханова. «вопросы экономики», 1956, № 12, стр. 19 В.Фомина пишет то же самое в своей доктороской диссертации «Философские взгляды Плеханова и ихоценка в трудах Ленина и Сталина». (Гос. Публичн. Библ. Им. В.И.Ленина, Д д 51-3/1 стр. 778. Эта точка зрения получила широкое распространение. 67

Архив Дома Плеханова. Тетрадь 35,л. 70.

47 Проливает свет на этот вопрос изучение личной библиотеки Плеханова. Она свидетельствует о систематическом изучении им научной литературы, связанной с основными вопросами империализма.68 Плеханов был хорошо осведомлен о важнейших процессах происходивших в капиталистическом обществе. При рассмотрении проблем, связанных с империализмом, мы исходим из известных пяти ленинских его признаков, учитывая, что по своей экономической сущности империализм есть монополистический капитализм.69

69.

Ограничиваюсь далеко неполным списком научной литературы по вопросу об империализме из библиотеки «Дома Плеханова»: Paul de Rosiers, Les industries monopolisées (trusts)aux Etat-Unis, Paris 1898. Шифр А 938 с текстовыми пометками Плеханова. А.Н. Гурьев, Промышленные синдикаты. Экономическое и общественное значение предпринимательских союзов, вып. I-II. Спб. 1898 – 99, шифр а. 1286$ Chicago conference on trusts. Speeches, debates, resolutions, (e.t.c.) held sept. 1899 шифр А.188; G.Gunton, Trusts and the Public. New York,1899.шифр А396; H.Macrosty. The Growth of monopoly in English Industry. London. 1899. Шифр А. 2460. Со следом чтения Плеханова; R.Ely. Monopolies and Trusts. New York. 1900.шифр А.291; T.L. Johnson. Trusts. Speech delivered at the Antitrust conference. Held at Chicago. New York. 1900/ шифр А. 2150; L.Katzenstein. Die Trusts in der Vereinigten Staaten. Berlin. 1900. Шифр А. 503 со следом чтения Плеханова; R.Kleberg. Nieder mit den Trusts. Washinton. 1900. Шифр А.2085; A.B.Nettleton. Trusts or competition? Chicago? 1900. шифр A.790; Paul Lafarge. Les Trusts Américains. Paris, 1903. Шифр А. 567 с пометками Плеханова; A.Raffalovich. Trusts, Cartels et syndicats. Paris, 1903. Шифр А.867; E.Harmening. Die notweinge Entwick-lund der Industrie zum Trusts. Berlin, 1904. Шифр А.422, со следами чтения Плеханов; J.Steiger. Trusts und Kartelle im Ausland und in der Schweiz. Zürich, 1907. Шифр А.1045; R. Hilferding. Das Finanzkapital. Wien. 1910. Lysis. Contre l oligarchie financière en France. Paris , 11911Шифр А.651; R.Luxemburg. Die Akkumolation des Kapitals. Ein Beitrag zur ökonomischen Erklärung des Jmperialismus. Berlin,1913 .

115 / 142

Как видно Плеханов интенсивно изучал монополии во время своей теоретической борьбы против П. Б. Струве. Изучение новых экономических явлений у него связано с критикой философских и экономических положений ревизионизма. Плеханов занимался монополистическим капитализмом в статьях против Струве. ( См. его работу « Критика наших критиков». Избр. философ.произв., т.II.)

48 Плехановское понимание эпохи анализируется здесь в свете ленинской теории империализма, ибо обобщение основных черт эпохи является у него наиболее глубоким, многосторонним и цельным, и поэтому нужно оценивать достижения других теоретиков в этой области, исходя из того, насколько близко подошли они к тому решения вопросов, которое дал Ленин. Научная литература, хранящаяся в библиотеке Плеханова, свидетельствует о том, что он изучал проблемы империализма наиболее интенсивно самом конце прошлого и начале ХХ века. Эта библиотека свидетельствует также и о том, что внимание Плеханова было обращено прежде всего на проблемы монополий, то есть на самую существенную черту империализма. После 1904 года Плеханов изучал проблемы монополистического капитализма, по видимому, уже менее интенсивно, а после 1913 года прекратились его занятия в этой области, то есть он перестал изучать эти вопросы тогда когда Ленин наиболее энергично начал их изучать и разрабатывать. Сопоставление литературы по империализму, которая была известна Плеханову, с той литературой, которую использовал Ленин, показывает, что круг проанализированного материала у них в общем совпадает. Из приведенного выше списка литературы, хранящейся в библиотеке Плеханова, восемь авторов упоминает и Ленин. Вероятно. Плеханов читал не только исследования, сохранившиеся в его библиотеке, а намного больше. Но о других работах нет данных (Было бы очень хорошо, если бы экономисты изучили материалы библиотеки Плеханова). Естественно предположить, что Плеханов начал изучение проблем, связанных с империализмом, не с монополий, а с истории империалистических войн. В 1893 году на конгрессе II-го Интернационала в Цюрихе

49 Плеханов был докладчиком по вопросу о войне. В это время, как известно, он придерживался и в этом вопросе вполне марксистских взглядов. 70 В одной из тетрадей Плеханова, посвященных вопросам искусства, есть характерная запись: « С другой стороны, мы, к сожалению, не можем ни на минуту усомниться в том, что высокое развитие производительных сил в цивилизованном обществе не только не устраняет международные столкновения, но прямо делает их неизбежными, вызывая постоянную погоню за рынками. Современный империализм обязан своим происхождением чисто экономическим причинам». 71 Эти строки, вероятно, были написаны в середине 90-х годов. Плеханов устанавливал в самых общих чертах причинную связь «цивилизованного общества» с «погоней за рынками». 72 Это не единственное свидетельство занятий Плеханова проблемой империализма в 90-е годы. В «Доме Плеханова» И.Н.Курбатовой был найден отрывок одной рукописи, где говорится об акционерных обществах и картелях. За предоставление мне этой рукописи выражаю глубокую благодарность И.Н.Курбатовой. Отрывок написан рукой В.И.Засулич, но исправлен Плехановым. Он является шестой главой какой-то утерянной статьи. Вся статья, вероятно, состояла из 69 рукописных страниц (мы предполагаем это на основе пагинации отрывка).

116 / 142

70 С.Я.Волльфсон. 71 Архив

Плеханов. Изд. 2-ое, Минск, Белгосиздат, 1925, стр.132 – 134.

Дома Плеханова . Тетрадь 90, лл. 15-16.


Полн. СОБР. соч. , т.28, стр.178.

50

Характер исправлений свидетельствует о совместной работе Плеханова и В.И.Засулич. В 90-е годы В.И.Засулич часто писала под диктовку работы Плеханова, поэтому есть основания считать этот отрывок частью неизвестной статьи Плеханова. Даже в том случае, если Плеханов был только редактором статьи, мы можем считать, что данный отрывок отражает его взгляды. (Отметим лишь, что В.И.Засулич специально не занималась изучением этого вопроса). В данном отрывке на основе анализа деятельности акционерных обществ говорится и о паразитизме буржуазии: «Акционерные компании представляют разительный пример той функции, которую исполняет в производстве капиталист как таковой: она равняется нулю, и капиталист является здесь во всей своей бесполезности.»73 И вот что писал по этому поводу Ленин в своей знаменитой работе «Империализм как высшая стадии капитализма»»: «Империализм есть громадное скопление в немногих странах денежного капитала… Отсюда – необычайный рост класса или, вернее, слоя рантье, т.е. лиц, живущих «стрижкой купонов», - лиц, совершенно отделенных от участия в каком бы то ни было предприятии, -лиц, профессией которых является праздность.» 74 Плеханов подчеркнул только одну сторону этого вопроса. В отрывке, о котором идет речь, сказано, что акционерные компании и картели создали такую концентрацию и такую высокую организацию производства, которая делает возможным переход от капитализма к социализму, то есть низвержение капитализма. Плеханов считает,

73

Архив Дома Плеханова. В.И.Засулич « 2098. Ед. хр. № 172.


Полн.собр. соч., т. 27, стр. 397.

117 / 142

51 что картели являются «судорожной попыткой обойти главные противоречия капиталистического производства, но картели, на самом деле не могут устранить эти противоречия. Поэтому Плеханов считает и нужным и возможным социалистическое переустройство общества. В связи с этим он рассматривает в общих чертах вопросы обобществления средств производства. Предварительным условием «справедливого обобществления средств производства» является, по его мнению, создание государства нового типа. Правда, об этом государстве он говорит только то, что оно не будет современным классовым государством, но мы уже знаем, что до 1903 года Плеханов был за диктатуру пролетариата. Даже в отрывке говорится: Политическое низвержение класса капиталистов должно и будет идти рука об руку с его экономическим низвержением.» 75 Обобществление средств производства вначале распространяется только на крупное производство, а потом, по мере приобретения опыта в управлении производством, социалистическое государство будет постепенно распространять «обобществление средств производства» и на другие отрасли хозяйства. История экономических преобразований в социалистических странах оправдала этот прогноз. Плеханов предвидел, что вначале перед социалистическим обществом будут определенные трудности: «… Вовсе не воображаем, будто внезапно, единым ударом, на месте в конец расстроенных капиталистической системой общественных учреждений явится вполне выработанное идеальное общество.»76 И в данном случае Плеханов предсказал неко-

75

Архив Дома Плеханова. № 1098, Ед. хр. № 172

76

Там же.

52 торые, причем важные особенности будущего развития. Мы предполагаем, что данный отрывок относится приблизительно к середине 90-х годов. Здесь Плеханов еще ни слова не говорит о трестах или синдикатах, но на основе данных его личной библиотеки мы знаем, что уже в 1898 году он изучал вопрос о трестах. Нам кажется, что данный отрывок отражает взгляды Плеханова в начальном периоде изучения им империализма. Вероятно, поэтому и не была опубликована рукопись статьи. В «Доме Плеханова» хранится и другая, не менее важная рукопись Плеханова. Это предисловие к переводу книги английского экономиста H.Macrosty. The Growth of the Monopoly in English Industry. («Рост монополий в английской промышленности».) Эта книга не была издана в России, поэтому и предисловие осталось в рукописи. В «Доме Плеханова хранится только оригинал книги. Так как предисловие было рассчитано на издание в России, Плеханов вынужден был принять во внимание условия цензуры и выразить свое мнение соответствующим образом. В предисловии он рассматривает вопрос и о трестах. 77 Так как книга Макрости была издана в 1899 году и Плеханов не ссылается на известную ему книгу П.Лафарга, которая была издана в 1903 году, то есть основания предположить, что предисловие было написано в конце 1903 – в начале 1904 годов. В этой работе Плеханов очень определенно и ясно высказывает мысль, что монополии – явление закономерное. «…Из этого выте-

77

Боле позднюю работу Макрости знал и В.И.Ленин и считал её «необходимой вещью

для справок». (В.Т.Ленин. Полн. собр. соч., т. 28, стр. 199)

118 / 142

53 кает, …что монополия является …естественным и неизбежным плодом промышленного развития.»78 Плеханов не останавливается на этом выводе, а рассматривает влияния трестов на положение рабочего класса.79 Он приходит к мысли, что тресты увеличивают власть капиталистов над пролетариями. Единственным успешным, действительным способом борьбы против монополий Плеханов считает социалистическое переустройство общества, низвержение капитализма. «Размножение трестов, составляющее естественное следствие современного промышленного развития, должно привести к переходу производства в общественное заведывание… Но не надо забывать, что самый переход производства в общественное заведывание предполагает наличность известных условий, при отсутствии которых такой переход принес бы обществу гораздо более вреда чем пользы. Все зависит от обстоятельств времени и места, и то, что уместно в Англии с её широким самоуправлением, может оказаться совершенно неуместным и крайне вредным в Турции и Персии, где национализация производства привела бы лишь к хищению и застою.»80 В этом положении Плеханова нужно разобраться подробнее. Как уже сказано, и раньше Плеханов считал, что именно монополии подготавливают все условия для социалистической революции. Об этом говорилось уже в отрывке рукописи, найденном в «Доме Плеханова». Это совершенно верное положение, здесь только пов-

78 Архив 79

Дома Плеханова. Р.34, 1в, л. 6

И.Н. Курбатова. Материалы Архива Г.В.Плеханова – «Вопросы философии», 1964,

№2, стр. 140. 80

Архив Дома Плеханова. Р.34, 1в , лл.12-13

54 торяется. Кроме того. Плеханов совершенно верно считает, что социалистическое общественное управление производством предполагает демократию, и не только предполагает, но и требует. Однако, он глубоко ошибался, полагая, что традиции буржуазной демократии могут быть полезными для социалистического управления производством. Даже самая демократическая буржуазная республика не знает и в силу своей сущности не может знать никакой демократии в области управления произвдством. При капитализме производством управляют капиталисты (разумеется, и не только производством) или служащие, назначенные капиталистами, и никакой демократии здесь быть не может, так как малейшее её проявление было бы нарушением принципа частной собственности. Поэтому социалистическому обществу самому приходится создавать и развивать свою качественно новую социалистическую демократию, независимо от того, существовали или нет в данной стране буржуазно-демократические традиции. Этот аспект проблемы остался вне поля зрения Плеханова, несмотря на то, что он отлично зная, что буржуазная демократия является лишь формой господства буржуазии. 81 Плеханов не занимался

119 / 142

конкретной, детальной и многосторонней разработкой проблем социалистической революции и социалистического государства. Одного признания того, что диктатура пролетариата является демократией для большинства, было в данном случае недостаточно.82 В рассматриваемом предисловии Плеханов говорит о Турции или Персии, но на самом деле думает о России. Поэтому в намеке о неуместности национализации в России

81 См. 82

статью В.И.Ленина «Плеханов о терроре» (Полн. собр.соч., т.35,стр. 184-186)

Что социалистическое производство предполагает не только демократию, но и

централизацию, Плеханов знал, и об этом нет нужды говорить, так как данный вопрос выходит далеко за рамки нашей темы.

55 мы склонны видеть спор с большевиками. Вот еще почему можно считать, что это предисловие было написано уже после 1903 года, по-видимому, в 1904 году. С тех пор история Советского Союза и других социалистических стран достаточно убедительно показала и доказала, что национализация производства не привела к застою, напротив, темпы развития социалистических стран намного превышают темпы развития наиболее развитых капиталистических стран. ( Примечание № 1. Здесь пропущен текст из черновика. Востановленный текст мы поместили в конце главы .) Мы рассмотрели неопубликованные работы Плеханова, но у него есть и напечатанная статья, в которой он в связи с изложением событий амстердамского съезда II Интернационала прямо, ясно и без оговорок высказывает свое мнение о трестах. Правда, о монополиях Плеханов пишет очень мало, но все, что он пишет, представляет большой интерес. Его основное положение сводится к следующему: «… Диалектика буржуазного общества такова, что…. Конкуренция, устранившая феодальные монополии, сама роковым образом создает монополии. И наиболее ярким, наиболее поучительным примером монополии служат тресты.» 83 Это было написано Плехановым в 1904 году, то есть по нашему предположению одновременно с неопубликованным предисловием. Хорошо известно, что Ленин охарактеризовал империализм как особую стадию капитализма: «Мы должны теперь попытаться подвести известные итоги, свести вместе сказанное выше об империализме. Империализм вырос как развитие и прямое продолжение основных свойств капитализма вообще. Но капитализм стал капиталистическим империализмом лишь на определенной, очень высокой ступени своего развития, когда некоторые основные свойства капитализма стали превращаться

83

Г.В. Плеханов. Сочинения, т.XVI. стр.339

56

120 / 142

в свою противоположность, когда по всей линии сложились и обнаружились черты переходной эпохи от капитализма к более высокому общественно-экономическому укладу. Экономически основное в этом процессе есть смена капиталистической свободной конкуренции капиталистическими монополиями.» 84 Ленин говорит о превращении некоторых основных свойств капитализма в свою противоположность, Плеханов – о «диалектике» данного процесса. Сущность обоих высказываний сводится к мысли о превращении свободной конкуренции в монополию. Поэтому вполне правомерно говорить, что Плеханов понимал – и верно понимал – экономическую сущность империализма. Необходимо также подчеркнуть, что в самом понимании экономической сущности процессе нет разницы между Лениным и Плехановым, это ясно видно из сопоставления фактов. Раскрывая противоречия капитализма, Плеханов писал: «Амстердамский съезд признал, - да и нельзя этого не признать, - что тресты обостряют существующее в нынешнем обществе противоречие между капиталом и наемным трудом.»85 И он пришел отсюда ко всем необходимым выводам. «…Действительным средством борьбы с новейшей монополией может служить только переход в общественную собственность организованных трестами колоссальных предприятий. Нашим боевым криком должна быть революция, а не реформа…»86 Этот тезис Плеханов противопоставил ревизионистам: он спорил с ними не только по вопросам философии. Из анализа монополий Плеханов пришел к выводу об обострении классовой ________________________________________________________________ 84

В.И.Ленин. Полн. собр. соч. , т.27, стр. 385.

85

Г.В. Плеханов. Сочинения. т. XVI, стр. 340.

86

Там же.

57

борьбы в современных условиях, и от этого вывода не отказался даже после 1914 года.87 Неслучайно, что он именно в той статье дает верную характеристику рабочего движения, в которой сжато, ясно и верно изложил экономическую сущность империализма. Плеханов пишет: «Не менее восторженно отозвался об амстердамском съезде Каутский в “Neue Zeit” . Признаюсь, я не вполне разделяю этот оптимистический взгляд. …О чём мы спорим с нашими противниками? Не более и не менее, как о том, быть или не быть революционному социализму. Это именно так, потому что тактика, которую отстаивал и превозносил в своих длинных и напыщенных речах вождь оппортунистов всех стран Жорес, на деле означает полный отказ от революционного социализма и переход на точку зрения буржуазной демократии.»88 В понимании экономической сущности империализма между Лениным и Плехановым не было расхождений, и все-таки между ними было одно существенное различие. У Ленина данное положение является итогом развернутого, всестороннего анализа новых явлений капитализма, у Плеханова оно только излагается, правда, излагается верно, сжато, логично, но все-таки без той цепи доказательств, которые есть в ленинской работе. Кроме того, у Плеханова многие черты империализма остались без раскрытия. Например, он ни слова не говорит о финансовом капитале. Это не значит, что Плеханов не знал об этом явлении,

87

«Кто же не знает, что классовая борьба в западноевропейском обществе все более и

более обостряется? И кто не понимает, что по этой причине защита существующего порядка должна там приобретать, в глазах господствующих классов, все большее и большее значение?» (Г.В. Плехнов. Избр. философ.

121 / 142

произв.,т.III, стр.263) Здесь Плеханов о России не говорит, и это было его крупной ошибкой, но в отношении Западной Европы мысль его верна. 88

Г.В. Плеханов. Сочинения., т. XVI, стр. 309.

58 читал же он труды о финансовом капитале. Материалы, на основе которых здесь охарактеризованы взгляды Плеханова, вероятно, не отражают его концепцию в целом. В целом она и не была им изложена. Плеханов изучал новые явления капитализма, но работа эта не была у него завершена, исследование вопросов империализма он прервал, по-видимому, в начальной стадии, то есть в 1904 году. Для того, что бы получить более широкое представление о взглядах Плеханова на империализм и о направлении его поисков в данной области, потребовалось рассмотреть его пометки на полях книги Поля Лафарга “Les Trusts Americains”. Мы выбрали именно эту книгу потому, что она является исследованием известного и уважаемого Лениным теоретика марксизма. Очень интересна взаимосвязь, внутренняя логика подчеркиваний Плеханова. С одной стороны, он выделяет те места в книге Лафарга, которые свидетельствуют, что монополистический капитализм остался все-таки капитализмом, а, с другой стороны, он отмечает положении, свидетельствующие о том, что монополистический капитализм существенно отличается от классического. Эта тенденция несомненно отражает его с спор с ревизионизмом, утверждавшим, что вследствие возникновения монополий капитализм перестал быть капитализмом. Вот несколько положений, отмеченных Плехановым:”Les trusts americains sont un phenomens historique noveau…”89

89 «Американские

тресты – явления современной истории…» Библиотека Дома

Плеханова “Les Trusts Americains, Paris, 1903,” шифр А.567, стр.VI.

59 “...Toutes les guerres de notre histoire ont été des luttes pour des marchés.”90 Здесь повторяется мысль о погоне капиталистов за рынками. Но Плеханов выделяет не менее важное положение в этом вопросе: “La guerre civile épargnera à l´humanite les gueres internationale, que prépare láccaparement des capitaux...”91 Большевики говорили именно это во время первой мировой войны. И здесь снова отмечается Плехановым паразитизм империализма: “Le trusts-system...met en évidence la nature parasitaire de la classe capitaliste.”92 И, наконец, важнейшее для нас положение: “Jamais les intérêsts de la banque et de líndustrie nónt été si intimement unis qu’ils le sont aux Étate-Unis.”93 В этом положении Лафарга, отмеченном Плехановым, содержится ядро, основа теории о слиянии банкового и промышленного капиталов. Следовательно, Плеханова интересовал этот процесс, хотя он нигде о нем не говорит (по крайней мере, в известных нам исследованиях). Если учесть также его высказывание о том, что

122 / 142

«нынешнее хозяйство есть международное хозяйство»94, то перед нами вырисовываются контуры вполне продуманной,

90 «Все

войны нашей истории являются борьбой за рынки».Библиотека Дома

Плеханова. Paul Lagargue. Les Trusts Americains, Paris, 1903, шифр А.567, стр. 17. 91

«Гражданская война избавит человечество от международных войн, вызванных

жадностью капитала.» (Там же, стр.20) 92

«Тресты делают очевидным паразитизм класса капиталистов.» (Там же, ст. 108).

93

«Никогда интересы баков и промышленности не были настолько тесно связаны,

насколько они связаны в Соединенных Штатах.» (Там же, стр. 103). 94 Архив

Дома Плеханова. Тетрадь № 65, стр. 4.

60

но еще не завершенной концепции. В связи с этим необходимо отметить, что Плеханов крайне отрицательно относился к колониализму; он считал, что рабочий класс должен помогать колониальным народам в их борьбе за освобождение. 95 Если принять во внимание все приведенные факты, то вполне естественным и логичным становится для нас общая характеристика эпохи, данная Плехановым в статье «На пороге ХХ века»: «Когда рабочий класс тем или иным путем добьется политического господства, когда консервативное упорство эксплоататоров разобьется о революционную энергию эксплоатируемых, и тогда будут устранены указанные нами противоречия, унаследованные ХХ веком от XIX; царство капитализма будет окончено; начнется эпоха социализма.» 96 Итак, Плеханов в самом начале нашего века рассматривал наступившую эпоху как эпоху социалистических революций, как эпоху окончательной гибели капитализма. Наш век уже отчасти оправдал научный прогноз Плеханова. Началась эпоха социализма, но царство капитализма еще не окончено. Мы переживаем время невиданных еще классовых битв. Плеханов отдавал себе отчет во всей трудности задач, которые стоят перед пролетариатом и его партией. «Мы хорошо знаем, - пишет он, - как тяжел путь, лежащий перед нами. Нас ожидают на нем много частных поражений и тяжелых разочарований.»97 Плеханов и в этом отношении верно видел будущее, и он отчасти связывал эти трудности с будущим расколом между__________________________________________________________________

95 См.:

Г.В.Плеханов. 'Из Брюсселя'. Сочинения. т. XII, стр. 194 - 195.

96 Г.В.Плеханов. 97 Там

Сочинения. т.XII, стр. 64.

же, стр. 64 - 65

123 / 142

61

народного рабочего движения. Вот его слова: «Уже теперь в великом социалистическом движении обнаруживаются два различных направления, и , может быть, революционная борьба ХХ века приведет к тому, что можно будет mutatis mutandis назвать разрывом социал-демократической «Горы» с социал-демократической «Жирондой». 98 Этот разрыв произошел фактически в конце жизни Плеханова. К сожалению, к тому времени Плеханов спустился с социал-демократической «Горы» и оказался, сам того не подозревая, в социал-демократической «Жиронде». Но всё это произошло позже, а в конце прошлого и в начале ХХ веков он был на социал-демократической «Горе». 99 Следовательно, Плеханов уже в самом начале нашего века предвидел неизбежность разрыва революционного крыла рабочего движения с оппортунистами. И неслучайно, что к этому выводу он пришел тогда, когда наиболее интенсивно изучал проблемы, связанные с империализмом. Остается подвести итоги. Г.В. Плеханов приблизительно с середины 90-х годов прошлого века до 1904 года интенсивно занимался проблемами империализма. Его исследования начались, вероятно, с изучения наиболее заметных явлений эпохи империалистических войн, потом он перешел к изучению монополий. По неизвестной нам причине интенсивное исследование империализма прервалось у него в конце 1904 года, хотя он продолжал следить за научной литературой вопроса до 1913 года. В результате этих исследований и возникла у него вполне продуманная, логичная и последовательная __________________________________________________________________

98

Г.В. Плеханов. Сочинения, т.XII, стр. 64 - 65

99

См. А.З. Манфред. О роли Плеханова в международном революционном

движении в 90- х годах XIX в. – «Новая новейшая история», 1957,№ I. М.

124 / 142

62

концепция, которая, к сожалению, осталась незавершенной. Сущность этой концепции сводится к следующему. Вследствие своего внутреннего развития классический капитализм превратился в свою противоположность - в монополистический капитализм. На монополистической стадии развития класс капиталистов стал паразитическим классом. В результате возникновения монополий зависимость рабочего класса от капиталистов усиливается, классовая борьба обостряется. Монополии являются попыткой «обойти внутри капитализма» его главные противоречия, но в действительности они лишь обостряют эти противоречия. Усиленная погоня за рынками вызывает международные войны. С другой стороны, монополии создают все необходимые условия для социалистического переустройства общества. Необходимым условием социалистического переустройства общества является завоевание пролетариатом политической власти. «Царство капитализма будет окончено, начнется эпоха социализма.» Плеханов полагал, что эпоха социализма начнется в классических странах капитализма с буржуазно-демократическими традициями и наиболее развитой техникой. (по крайней мере, так он думал в 1904 году). По видимому, этим объясняется следующая интересная особенность поведения Плеханова. В том же 1904 году, когда он по свидетельству В.И.Ленина, дошел «до самых крайних нападок на большевиков»100 им была написана статья 'В Амстердаме', в которой резко осуждается оппортунизм Жореса, Вандервельда и Адлера. В этой статье Плеханов говорит, что «марксисты должны, не теряя ни минуты, преследовать оппортунизм», сущность которого заключается «в отказе от революционного социализма » и в «переходе на точку зрения буржуазной демократии». Как об этом писал С.Я. Вольфсон,» в годы __________________________________________________________________ 100 В.И.Ленин.


63

русско-японской войны он, Плеханов, публично братается на Амстердамском конгрессе с вождем японского пролетариата Сен-Катаямой.» 101 Следовательно, расходясь с большевиками после 1903 года в вопросах истории России, Плеханов продолжал бороться с оппортунизмом в международном рабочем движении вплоть до 1914 года. Так, 1911 году он пишет, что если «освободительное движение пролетариата является теперь самой надежной из всех гарантий международного мира, то всякая попытка распространения оппортунизма в рабочей среде является в то же самое время вольной или невольной попыткой ослабить значение этой гарантии.»102 В связи с этим он считал, что партия рабочего класса должна использовать кризис, вызванный войной, «для более быстрого устранения капиталистического господства», а причиненные войной бедствия для революционного воспитания масс. От этих верных положений Плеханов отказался лишь в 1914 году, т.е. именно

125 / 142

тогда, когда нужно было применять их на практике. Все же до 1914 года в данном вопросе Плеханов стоял на верных позициях, и вообще, в вопросах, касающихся лишь международного движения, он остался в левом крыле социал-демократии. До 1914 года Ленин спорил с Плехановым по поводу характера и перспектив русского рабочего движения, по другим же вопросам, связанным с оценкой современного положения вещей, между ними тогда не было разногласий. И это вполне понятно. Ленин и Плеханов согласны были в том, что современный капитализм является монопо__________________________________________________________________

101 С.Я.Вольфсон. 102

Плеханов. Изд. 2-ое, Минск, Белгосиздат, 1925, стр. 134.

Г.В. Плеханов. Сочинения, т. XIX, стр. 327.

64 листическим и что эпоха его господства является в то же время эпохой социалистической революции. Разногласия между Плехановым и Лениным сводились к вопросу о том, созрела ли Россия для пролетарской революции, еще точнее, к вопросу о перерастании буржуазно-демократической революции в России в пролетарскую. Но дело в том, что наиболее важной проблемой международного рабочего движения и всей истории нашей эпохи оказалась именно проблема русской революции, опыт показал это всей очевидностью. Поэтому ошибки Плеханова в понимании перспектив русской революции оказались ошибками в наиболее важной области международного освободительного движения пролетариата. Из этого несомненного факта совсем не следует, что при оценке исторической деятельности Плеханова мы должны исходить исключительно из опыта русского рабочего движения, игнорируя проблемы, которые выходили за пределы этого опыта. К сожалению, эта сторона деятельности Плеханова не исследована в научной литературе, его заслуги признают лишь в борьбе против философского ревизионизма.103 Но ведь ревизионизм не ограничивался лишь областью философии. В своем отрицании марксизма ревизионисты тоже исходили из новых явлений капитализма, по-своему их истолковывая, т.е. используя их для опровержения марксизма. В этих условиях необходимо было отстаивать «дух марксизма», материалистическую диалектику, с помощью которой стала возможной марксистская разработка новых вопросов, поставленных всем ходом исторического развития. В области __________________________________________________________________

103

Б.Я. Чагин. Г.В. Плеханов и его роль в развитии марксистской философии. М-Л,, 1963,

стр. 119 - 151.

126 / 142

65

философии Плеханов выступил с блестящими трудами. Но необходимо иметь в ввиду, что вместе с защитой материалистической диалектики он приступил к исследованию новых явлений капиталистического развития. Неслучайно, борьба Плеханова против философского ревизионизма совпадает у него по времени с интенсивным изучением империализма. Как сказано выше, концепция Плеханова осталась незавершенной, разработка её находилась в процессе становления, это лишь ядро, зародыш возможной, целостной теории империализма. Тем не менее, высказывания Плеханова по этому насущному вопросу, особенно его статьи, оставшиеся неопубликованными, очень важны для понимания его историколитературной концепции, как и многие его работы по вопросам эстетики. Эти высказывания объясняют, почему Плеханову удалось предсказать многие основные тенденции политической и культурной жизни нашей эпохи, дать замечательны анализ многих важнейших явлений литературы, искусства и культуры вообще. В работах Плеханова по вопросам философии, литературы, искусства, часто повторяется мысль, что классовая борьба обостряется, что такова общая тенденция эпохи, хотя и возможно временное притупление классовых противоречий. Плеханов не останавливается на констатации этого факта. Но основе многостороннего изучения новых явлений в области идеологии, культуры, политической жизни он пришел к выводу, что вследствие обострения классовых противоречий отчасти уже произошли, а отчасти созревают важные перемены почти во всех областях жизни капиталистического общества. Одним из наиболее важных сдвигов в области политической жизни Плеханов

127 / 142

66

считал склонность современной буржуазии к отходу от классической буржуазной демократии и её стремление к единоличной диктатуре. Он писал в 1912 году: «...Нынешние проповедники порабощения народной массы... весьма охотно мечтают о появлении во главе государства гениального сверхчеловека, который силой своей железно воли утвердит шатающееся теперь здание классового господства.»104 Мы теперь знаем, что эта «мечта» перешла и в действительность. После Октябрьской революции в ряде стран установились фашистские диктатуры: режим Хорти, Муссолини, Гитлера и Франко служили утверждению пошатнувшегося господства буржуазии. Да и в характере буржуазной демократии, где она сохранилась, происходили существенные изменения в том же направлении. Следовательно, Плеханов предвидел одну из важнейших черт политической жизни нашей эпохи: тенденцию буржуазной демократии превращаться в свою противоположность, в единоличную диктатуру. Этим существенно дополняется плехановская характеристика империализма. Плеханов видел глубокие изменения и в области литературы, искусства, культуры вообще, которые всё сильнее и сильнее стали подчиняться охранительным стремлениям буржуазии, её узко классовым целям. Он писал: «.... Буржуазия теряет спокойствие духа от той потери, которая угрожает ей в будущем... Идеологии господствующего класса утрачивают свою внутреннюю ценность по мере того, как он созревает для погибели. Искусство, создаваемое его переживаниями, падает.» 105 Процесс упадка культуры и литературы не сводится лишь __________________________________________________________________ 104 Г.В.

Плеханов. Изб. философ. произв., т. 5. стр. 742.

105 Там

же, стр. 717.

67

128 / 142

к сознательной защите буржуазного общества. Плеханов отлично видел всю сложность этого процесса. Сущность проблемы, по его мнению, заключается в следующем. В современном развитом капиталистическом обществе все более и более усиливается отчужденность людей друг от друга и от основных вопросов времени. Вследствие крайнего индивидуализма отдельная личность все сильнее и сильнее замыкается в самой себе, все слабее и слабее становится связь ее духовной жизни с окружающим миром, а богатство внутренней жизни личности, ее интеллектуальная и эмоциональная жизнь зависят от богатства ее связей с окружающим миром. В результате замыкания в себе внутренняя жизнь личности опустошается. Литература и искусство, отражая эту жизнь становятся, и не могут не становиться, все более и более опустошенными, бессодержательными. «Крайний индивидуализм эпохи буржуазного упадка, - пишет Плеханов, - закрывает от художников все источники истинного вдохновения». Он делает их совершенно слепыми по отношению к тому, что происходит в общественной жизни, и осуждает на бесплодную возню с совершенно бессодержательными личными переживаниями и болезненно фантастическими вымыслами.»106 С тех пор история литературы и искусства доказала верность плехановского прогноза. __________________________________________________________________ 106 Там 107

же, стр. 739

Там же, стр. 734

68

Опустошенность человеческой души и вытекающая отсюда бессодержательность искусства есть лишь одна сторона сложных последствий «крайнего индивидуализма». Плеханов видел и другую его сторону. Он пишет: «Когда единственной реальностью» человек считает своё собственное «я», тогда он не может допустить, что существует объективная, «разумная», то есть закономерная, связь между этим я, с одной стороны, и окружающим его внешним миром - с другой... И тогда он вовсе не будет расположен предполагать во внешнем мире хоть некоторую долю разумности, то есть закономерности. Напротив, тогда мир этот представится ему царством 'бессмысленной случайности.'108 Следовательно, «крайний субъективизм», оторванность от окружающей действительности, замыкание в самом себе лишают многих художников буржуазного общества возможности ориентироваться в сложных явлениях и процессах своего времени. Поэтому объективные явления и процессы кажутся им произвольными, случайными, абсурдными. Свою собственную неспособность разобраться в объективной действительности, свою собственную беспомощность они выдают за бессмысленность и «абсурдность» окружающего мира. Хаос, бессмысленность, абсурдность, приписываемые ими окружающему миру, кажутся им величайшим открытием

129 / 142

сущности этого мира. Отсюда их самоуверенность и смешное высокомерие. Эта тенденция в современном буржуазном искусстве усиливается, и следовало бы чаще напоминать, что Плеханов её предвидел. __________________________________________________________________

108

Г.В. Плеханов. Изб. философ. произв., т.5, стр. 733

Одним из ярких примеров может служить абстрактное искусство, в частности, эволюция творчества Кандинского. Он начал как импрессионист ('Парк св. Клоида' - 1906), а кончил субъективизмом, т.е. созданием таких картин, которые лишены или почти лишены содержания и которые выражают в лучшем случае мимолетные ощущения, понятные лишь самому автору. (Несколько кругов' - 1926, 'Светлые линии' - 1927). Абстракционисты выражают лишь самый факт бессодержательности, опустошенности психической жизни, т.е. бессодержательность духовной жизни определенных слоев капиталистического общества.

69

Было бы, конечно, совершенно несправедливо и неправильно обвинять всех т.н. «модернистов» в сознательной или бессознательной защите капитализма. Плеханов видел всю сложность проблемы. В одном из планов реферата о современной литературе (1909) у него есть такие строки: «Что такое декадентство? Отрицание буржуазного общества. Но какое? Отрицание, опирается на статику этого общества. При этом - одно презрение... Но динамика делает свое дело. Декаденты видят результат ее действия. Но они его не понимают. Отсюда стремление объяснить его с помощью мистики'. 109 Интересно, что рядом с Мережковским и Минским он упоминает и Горького. В какой связи поставлены здесь эти имена, точно установить нельзя. Для нас в данном случае важно, что так же, как и Горький, хотя и по-разному и с разных позиций, часть декадентов отрицательно относилась к современному им капитализму. Это можно сказать и о некоторых современных модернистах. Так, было бы неправильным зачислять, например Кафку в лагерь апологетов капитализма. Некоторые модернисты «видят результат» разрушительного действия динамики современного капитализма; они не скупятся на мрачные краски, кажется даже, что их отрицание не знает границ. Однако при ближайшем рассмотрении оказывается, что их отрицание никак не связано с положительной программой и именно поэтому, что оно опирается на статику капиталистического общества. В наше время, когда, как об этом писал Ленин, «некоторые основные свойства капитализма стали превращаться в свою противоположность», многие общественные явления могут казаться писателям и художникам, оценивающим эти явления с точки зрения статики, с точки зрения прошлого, бессмысленными и хаотичными. Наша эпоха эпоха массового __________________________________________________________________

109

Архив Дома Плеханова, 5690/Р.244 в, л.2

130 / 142

70 разорения мелкой буржуазии и буржуазной интеллигенции. Состояние постоянного страха вызывает у них громкий протест и отчаяние. При оценке современного нам модернизма необходимо принимать во внимание и эту сторону вопроса. Положение об отрицательном отношении некоторых декадентов к буржуазному обществу не было развернуто Плехановым. Но последующее развитие литературы показывает, что он заметил одну из существенных тенденций 'модернизма', хотя в то время эта тенденция не была еще такой заметной, как теперь. Вообще, следовало бы более основательно разобраться в том, не скрываются ли под именем модернизма разные и притом противоположные явления. Следовало бы, в частности, рассмотреть вопрос о влиянии на современное буржуазное искусство т.н. «абстрактного рационализма». «Воровский - один из современных исследователей, - был прав, когда говорил, что с точки зрения абстрактного рационализма жизнь должна казаться нелепой».110 Нужно было бы приступить к развернутому всестороннему изучению т.н. «модернизма» в развитии. Всем течениям модернизма противостоит социалистическое искусство. Оно отличается от модернизма прежде всего характером отрицания. Отрицательное отношение социалистического искусства к капитализму непременно содержит в себе и утверждение, без которого нет и идеала прекрасного. Плеханов часто говорил о кризисе безобразного в современном искусстве: «Странное дело! Они говорят о красоте, а красоты-то нет в их произведениях. La crise de la laideur. (Кризис безобразного). И это главным образом у chercheurs (искателей). Остальные прилизанные médiocrités (посредственности). А возможности огромные - техника нынешняя хороша... Непроизвольное признание того, что без идеи нельзя'.111 Положение весьма ________________________________________________________________ 110

В.Д. Даниленко. Из истории борьбы марксистской критики за идейность литературы.

Труды Ленинградского библиотечного института, т. XIV, Л., стр. 75 111 Г.В.

Плеханов. Литературное наследие, М., Соцэкгиз, 1936, сб. III, стр. 283

70 разорения мелкой буржуазии и буржуазной интеллигенции. Состояние постоянного страха вызывает у них громкий протест и отчаяние. При оценке современного нам модернизма необходимо принимать во внимание и эту сторону вопроса. Положение об отрицательном отношении некоторых декадентов к буржуазному обществу не было развернуто Плехановым. Но последующее развитие литературы показывает, что он заметил одну из существенных тенденций 'модернизма', хотя в то время эта тенденция не была еще такой заметной, как теперь. Вообще, следовало бы более основательно разобраться в том, не скрываются ли под именем модернизма разные и притом противоположные явления. Следовало бы, в частности,

131 / 142

рассмотреть вопрос о влиянии на современное буржуазное искусство т.н. «абстрактного рационализма». «Воровский - пишет один из современных исследователей, - был прав, когда говорил, что с точки зрения абстрактного рационализма жизнь должна казаться нелепой».110 Нужно было бы приступить к развернутому всестороннему изучению т.н. «модернизма» в развитии. Всем течениям модернизма противостоит социалистическое искусство. Оно отличается от модернизма прежде всего характером отрицания. Отрицательное отношение социалистического искусства к капитализму непременно содержит в себе и утверждение, без которого нет и идеала прекрасного. Плеханов часто говорил о кризисе безобразного в современном искусстве: «Странное дело! Они говорят о красоте, а красоты-то нет в их произведениях. La crise de la laideur. (Кризис безобразного). И это главным образом у chercheues (искателей). Остальные прилизанные médiocrités (посредственности). А возможности огромные - техника нынешняя хороша... Непроизвольное признание того, что без идеи нельзя'.111 Положение весьма ________________________________________________________________ 110

В.Д. Даниленко. Из истории борьбы марксистской критики за идейность литературы.

Труды Ленинградского библиотечного института, т. XIV, Л., стр. 75 111 Г.В.

Плеханов. Литературное наследие, М., Соцэкгиз, 1936, сб. ХII, стр. 283

71 знаменательное: у одних - кризис безобразного, а у других - более или менее талантливое повторение старого. Дело в том, что отрицание у них не связано с утверждением, без которого нет и идеала прекрасного. Плеханов понимал и высоко ценил красоту в искусстве. Вслед за Чернышевским он считал, что часть искусства шире области прекрасного, но в то же время утверждал, что истинные художественные создания приобретают высокий смысл именно потому, что проникнуты идеалом прекрасного. Очень характерен его отзыв о шведском художнике Ларссоне.112 Он восхищался спокойной, тихой, уравновешенной красотой, которой проникнуты картины этого художника, подчеркивая при этом. что его искусство в своем роде исключительное явление: не случайно он появился в такой стране, в которой классовые противоречия тогда еще не достигли «значительной степени». Его творчество в какой-то степени было продолжением прошлого, с которым связан и его идеал прекрасного, представление о красоте. В современную же эпоху, когда общество раздирается противоречиями, возможна только одна красота - красота подвигов и борьбы за новый идеал многосторонне-развитой человеческой личности. В суровую и сложную эпоху обостренной классовой борьбы, ожесточенного сопротивления буржуазии всему прогрессивному, все меньше и меньше места остается для человеческой гармонии, полноты и спокойствия. Плеханов писал, что 'немало крови рабочих пролилось в XIX веке, и, вероятно, немало прольется ее и в ХХ'.113 На основании всего этого он считал, что в корне должен измениться весь характер литературы и искусства ХХ века. Упадок литературы и искусства в современном капиталистическом обществе, многие __________________________________________________________________ 112

Г.В.Плеханов. Изб. философ. произв., т.V, стр. 443-444

113

Г.В.Плеханов. Сочинения, т. XII, стр. 64

132 / 142

72

и многие их особенности Плеханов объяснил и более прозаическими причинами. Одну из них он видел во всеобщей продажности. Плеханов ссылается на следующие слова Маркса: «...Вещи, которые прежде были передаваемы другим, но не обмениваемы, были дарими, но не продаваемы, были приобретены, но не покупаемы, - добродетель, любовь, убеждения, знание, совесть - все стало, наконец, продажным». 114 Комментируя эти слова в связи с положением искусства в капиталистическом обществе, Плеханов пишет: «...Этой спекуляцией на неизведанных гениев объясняется, меду прочим, та лихорадочная погоня за «новым», которой предается большинство нынешних художников. К «новому» люди всегда стремятся потому, что их не удовлетворяет старое. Но вопрос в том, почему не удовлетворяет их. Многих и многих современных художников старое не удовлетворяет единственно потому, что, пока за него держится публика, их собственная «гениальность» остается «неизданной».115 Лихорадочной погоней за новым Плеханов объясняет быструю смену мимолетных литературных «школ», «измов» и «течений», столь характерную и для нашего времени. Эти «новые течения» и «направления» очень часто ничего нового или почти ничего нового не говорят, да и не в состоянии сказать по существу о нашей эпохе, о духовной жизни современников по сравнению с теми «течениями» и «направлениями», на смену которых они пришли. В наше время привычным стало считать определения «современное», «наиболее современное», «новейшее» в отношении явлений искусства наиболее интересными в художественном отношении. Но нередко забывается, что в художественной литературе «новое» очень часто уступает ста__________________________________________________________________ 114

Г.В. Плеханов. Изб.философ. произв., т.5, стр. 743

115

Там же

Следовательно, нельзя принимать всерьез многое из того, что происходит в области литературы и искусства капиталистических стран. Нередко художественные произведения следует оценивать, исходя из того факта, что их назначение почти исчерпывается актом продажи.

133 / 142

73

рому даже в том случае, если оно и действительно является новым. Лихорадочная погоня за новым нередко сочетается с идеализацией, нарочитым восстановлением старины, подражанием то первобытному обществу, то средневековью. По этому поводу Плеханов писал: «Чтобы простота не казалась им (буржуа) театральной, она должна быть загримирована на более или менее старинный лад. Старина в их глазах хороша тем, что напоминает им о том добром, старом времени, которое не знало «проклятых вопросов» наших дней и наивно верило в то, во что теперь не может верить ни буржуазия, ни ее будущий могильщик - пролетариат.» 116 Итак, «крайний субъективизм», замыкание человека в самом себе привели к литературе и искусству, выражающему опустошенность человеческой личности. В то же время «крайний субъективизм» лишил художников и писателей возможности ориентироваться в сложных противоречиях нашей эпохи, когда «некоторые основные свойства капитализма стали превращаться в свою противоположность». Поэтому многие художники воспринимают современную жизнь лишь как хаос, не замечая в этом кажущемся хаосе закономерностей эпохи, которые пробивают себе дорогу именно в этом хаосе. Отчасти вследствие «лихорадочной погони за новым» многие писатели и художники постоянно ищут новые формы выражения хаотического восприятия мира, бессодержательности и __________________________________________________________________

116

Г.В. Плеханов. Изб. философ. произв., т.V, стр. 459

Л. Лифшиц совершено прав, когда пишет: 'К сожалению, Плеханов оставил в стороне заметные черты перехода новой эстетики от садистских извращений чисто субъективистского характера к ложной объективности, платонизирующей и средневековой метафизике идей... Деспотический мёртвый порядок является оборотной стороной анархии и в свою очередь сеет хаос'. (Л.Лифшиц. Г.В.Плеханов и критика модернизма. «Художник», 1967, № 1, стр. 58 - 59). В теоретическом, философском отношении Плеханов действительно оставил в стороне переход к ложной объективности и был поглощен изучением последствий субъективного идеализма. Но как мы видели, он заметил в художественной практике переход к средневековой метафизике.

74

опустошенности человеческой личности. Отсюда быстрая смена мимолетных школ, течений, направлений. Такова сущность плехановской концепции развития литературы и искусства в эпоху монополистического капитализма. Плеханов показал ошибочность, ложность, несостоятельность художественных произведений, в которых открыто утверждается буржуазное восприятие мира. Его оценки были прозорливыми. Анализируя, например, произведения Кнута Гамсуна, он отметил такие черты в них, которые в позднейшем привели писателя к фашизму. Г.В.Плеханов рассматривал русское искусство и русскую литературу конца прошлого - начала ХХ веков в связи с развитием литературы этого времени на Западе. Как было сказано, после 1903 года он считал, что русская буржуазия не созрела еще для погибели. Опыт русской революции 1905 г. поколебал эту его уверенность, но только поколебал ее. Поведение русской буржуазии после поражения революции 1905-1907 г.г. убедило Плеханова в том, что она хочет мирного соглашения с

134 / 142

абсолютизмом. По-прежнему предполагая, что капитализм в России имеет еще будущее, он после поражения первой русской революции пришел к выводу, что русская буржуазия является консервативной общественной силой, ибо капиталистические общественные отношения в России достигли уже такого уровня, при котором буржуазия уже не может играть прогрессивную роль в общественной жизни. В то же время Плеханов ошибочно полагал, что капиталистические общественные отношения еще не достигли в России такого высокого уровня, при котором возможно устранение господства буржуазии. Поэтому он считал, с одной стороны, необходимым энергично бороться с влиянием буржуазии в области литературы, искусства вообще, а, с другой стороны, невозможной, утопической победу пролетарской революции в России. Этим и объясняется отношение Плеханова к

75

русскому декадансу. «Теперь и Россия достигла уже той высоты экономического развития, - пишет он, - на которой сторонники теории искусства для искусства становятся сознательными защитниками социального порядка, основанного на эксплуатации одного класса другим». 117 Вместе с тем Плеханов утверждал, что русская буржуазия проникнута упадочными настроениями прежде всего под влиянием западноевропейской литературы. В силу экономического развития России она уже стала способной воспринимать и заимствовать упадочную культуру Западной Европы, но сама была еще не с состоянии самостоятельно создавать декадентские направления в литературе и искусстве. «Теперь настало такое время, - пишет Плеханов, - когда многие наши «интеллигенты» увлекающиеся общественными, философскими и эстетическими учениями, соответствующими эпохе упадка западноевропейской буржуазии. Это увлечение в такой же мере упреждает ход нашего собственного общественного развития, в какой упреждало его увлечение людей XVIII столетия теорией энциклопедистов».118 Здесь у него сочетаются верное положение с ошибочным. Русские декаденты действительно очень многое заимствовали с Запада. Но эти их заимствования, как показала история, не упреждали общественного развития: в экономических условиях России присутствовали уже все причины, вызывавшие декаданс на Западе. Следовательно, Плеханов видел и внутренние, и внешние причины возникновения декаданса в России, но преувеличивал значение последних в угоду своей ошибочной концепции, возникшей после __________________________________________________________________ 117

Г.В. Плеханов. Изб. философ. произв., т.V, стр. 716

118

Там же. стр. 730

135 / 142

76

1903 года. Он мог бы объяснить декаданс в России вполне логично и достоверно и в том случае, если бы он остался верным своей исторической концепции 1880-х-90-х годов. Вследствие ускоренного развития капитализма, вследствие того, что в центрах России существовали уже вполне развитые капиталистические общественные отношения. вследствие того, что в России буржуазная революция могла быть лишь прологом пролетарской революции, вследствие массового разорения мелкой буржуазии, появление различных декадентских направлений было вполне закономерным и в России. И все же данная ошибка при объяснении русского декаданса не уменьшает огромную заслугу Плеханова в борьбе за создание социалистической культуры. Его концепцию развития литературы и искусства в эпоху империализма в целом мы можем считать, хотя и неполной, но верной. Плехановская историко-литературная концепция возникла в теоретической борьбе за социалистическую культуру, является плодом, результатом этой борьбы и опирается она, с одной стороны, на его историческую концепцию, а, с другой, - на его общую теорию искусства. Примечание № 1 , пропущенный текст со страницы 55. Что касается социалистической демократии, то здесь дело обстоит сложнее. Разработаны лишь наиболее общие и важные положения, и возникли лишь зародыши, ( возможности ) последовательно демократических форм управления производством. С другой стороны, массы не обладают необходимой экономической культурой, без которой невозможно действительное участие в управлении производством. Кроме того, у масс не выработались демократические навыки, которые тоже необходимы в этом деле. Возникновение и развитие демократических навыков – дело длительного процесса. Но демократические навыки не возникают стихийно сами по себе. В то же время бурное развитие производительных сил остро требует конкретной разработки вопросов социалистической демократии и создания более демократических форм управления. Отсутствие необходимых форм управления объясняет многие временные недостатки современных социалистических стран. 77 Во-первых, отсутствием демократических форм управления объясняется то, что ещё множество людей находится под влиянием иллюзий мнимой буржуазной демократии. Во-вторых, этим фактом объясняется равнодушие людей к конкретным экономическим вопросам страны и своего предприятия и замыкание только в узком кругу своих личных интересов. Этим фактом объясняется стремление людей только к личному благополучию. Нельзя ожидать от людей, чтобы они интересовались проблемами, в решении которых они не могут участвовать. Не подлежит сомнению, что только социалистическая демократия могла бы положить конец бюрократии и бесхозяйственному отношению к материальным богатствам, общественной собственности. Развитая социалистическая демократия намного повысила бы эффективность производительных сил, мобилизовала бы огромные человеческие и материальные ресурсы. Вероятно существуют какие-то объективные условия, которые задерживают развитие в этом направлении. Давно назрело время для изучения этих сдерживающих факторов. Несомненно, что неразработанность этих вопросов и неспособность руководителей разрабатывать их, общий низкий уровень марксистской культуры как масс, так и руководителей ( местных и средних) являются такими сдерживающими факторами. Кроме того, таким сдерживающим фактором является, по всей вероятности, экономическая структура социалистических стран, где рост товаров широкого потребления отставал от развития средств производства и обороны. В этом отношении, несомненно, гонка вооружений капиталистического окружения наложила свой отпечаток на внутренние отношения и политическую структуру социалистических стран. Но именно поэтому нужно было бы усиленно заниматься решением этих проблем.

Здесь заканчивается пропущенная часть из черновика диссертации и вместе с тем первая глава.

Мне и теперь кажется правильным то, что я не включил этот текст в окончательный вариант диссертации, так как он вызвал бы такую бурю негодования среди партийных руководителей страны, что помешало бы успеху диссертации и не принесло бы никакой пользы в деле исправления недостатков. Кроме того то, что я говорил об общем низком марксистском уровне и масс,

136 / 142

и руководителей, они со своей стороны совершенно обоснованно восприняли бы как вопиющую обиду, хотя с моей стороны это было не больше, чем простая констатация печальных фактов. Прежде чем говорить об этих отрицательных явлениях, нам надо было бы разработать и методы, и язык того, как можно говорить об этих явлениях. И этим объясняется моё молчание. И поэтому я не говорил. (В то время высшее руководство страны обычно сваливало вину за все наблюдавшиеся в стране недостатки на руководителей среднего низшего уровней). В данном случае молчание можно было воспринимать как молчаливое согласие с возражением Плеханова Ленину и наоборот. (Ide jön a fénymásolat)

Послесловие и примечания к первой главе диссертации об историко-литературной концепции Г. В. Плеханова

Я защитил диссертацию в 1972-ом году, а работу над ней закончил на год раньше. Я писал только то, что я считал верным, я не делал уступок ни моде, ни разным слоям политического руководства наших стран (СССР и Венгрия), ни существовавшей и тогда скрытой оппозиции. Я вообще не делал уступок политике, и когда общественные условия не позволяли о чём-то писать, я молчал. Официально диссертация написана о Плеханове, фактически в ней рассматриваются взаимоотношения теоретической деятельности Плеханова и Ленина. Иначе и нельзя было делать, и эпоха , которая была переоценкой многих теоретических положений, и тесные контакты их общественной деятельности требовали этого. Они оба принадлежали к самым видным и самоотверженным участникам как русского, так и международного социал-демократического движения. И если иногда остро спорили между собой, то в одном вопросе всегда были согласны: капитализм необходимо заменить социалистическим обществом. Cпоры между ними могли принимать иногда и очень острый характер в зависимости от исторических условий. Плеханов ещё в конце 1915-ого года писал, «что классовая борьба в западноевропейском обществе все более и более обостряется.» До распада II-ого Интернационала и Плеханов, и Ленин спорили между собой как члены социал-демократического движения. Подчёркиваю, что исконное, настоящее социал-демократическое движение было марксистским. Ленин ещё в юности начал свой творческий путь как соратник Плеханова и очень высоко ценил его и после его смерти. Я привожу одну из брошюр молодого Ленина как свидетельство социал-демократического характера революционного движения того времени. Название брошюры: «Задачи русских социал-демократов.» Она была написана в 1897-ом году. (Ленин родился в 1870-м году.) Современные партии, которые называют себя социал-демократическими, ничего общего ни с подлинным социал- демократизмом, ни с марксизмом не имеют. (Они даже не являются настоящими либеральными партиями). На протяжении всей своей диссертации я рассматриваю сложные взаимоотношения, периоды сотрудничества и споров Плеханова и Ленина , но в данном случае важно принимать во внимание только следующие обстоятельства: а) К концу жизни Плеханова Ленин прочёл почти все его работы ; б) В ходе сотрудничества и совместных дискуссий Ленин цитировал работы Плеханова более тысячи раз, и определил своё отношение ко всем основным проблемам деятельности Плеханова; в) Из всех произведений Плеханова Ленин выделил труды по философии. В тех немногочисленных случаях, в которых он считал нужным, дополнял или исправлял положения Плеханова. В тех же случаях, в которых, по мнению Ленина, Плеханов верно решал проблемы, он не разрабатывал их дальше, так как считал их «лучшими во всей международной литературе марксизма.» Это значит, что философскую концепцию Плеханова Ленин включил в свою теорию, а он сам продолжал работать над неразработанными проблемами марксисткой философии. Философское наследие Плеханова составляет около двух тысяч страниц. Следовательно, мы не можем знать полностью философию Ленина без этих двух тысяч страниц. Всё это не значит , что философская концепция Ленина не развивалась постоянно, философские тетради Ленина свидетельствуют о том, что он собирался написать фундаментальный труд по философии. Исследования Ленина, как и Плеханова, по философским вопросам остались незавершёнными. В первой главе я рассматривал концепцию истории России Плеханова фактически последней трети XIX-ого и первых двух десятилетий XX-ого веков. В этом послесловии я не ставил целью кратко изложить содержание первой главы диссертации, я сделал это в автореферате, и я сделал это добросовестно. Однако десятилетия, прошедшие после 1972-ого года, проливают особый свет на пройденный исторический процесс и требуют дополнительных объяснений и пояснений. Я исходил всегда из исторических фактов и никогда не привязывал предвзятые концепции к историческим событиям, и поэтому мне не нужно отказываться от основного содержания моей диссертации, но в свете пройдённого пути некоторые проблемы оказались более, другие менее важными, а третьи требуют дополнительных основательных исследований. Я не считаю нужным изменять моё основное отношение к истории несмотря на всё, что произошло в мире за последнее время. По- прежнему все явления, которые возникли раньше, вследствие их внутренних противоречий неизжбежно исчезают и уступают своё место другим явлениям, как это образно выразил Гераклит в двух разных формулировках: «На входящего в одну и ту же реку текут все новые и новые воды.» (Материалисты Древней Греции. М., 1955 стр. 42.) «В одну и ту же реку нельзя войти дважды, она приближается и удаляется.» (Там же, стр. 49). То есть капитализм не существовал всегда, он возник в недрах феодализма тогда, когда для него созрели общественные условия, потом капитализм стал тормозом общественного

137 / 142

развития, и он теперь должен уступить место новому общественному строю в интересах человечества. Но в капиталистическом обществе есть люди, которые заинтересованы в сохранении капитализма, и они насильственно стараются задерживать прогрессивный ход общества, тем самым причиняют огромный вред всему человечеству. Однако переход от капитализма к новому общественному строю является сложным, и возникает вопрос о том, когда и как совершать переход от капитализма к новому общественному строю, и как делать этот переход наименее болезненным. В диссертации я изучал конкретную картину развития капитализма, данную Плехановым, и часто сравнивал его концепцию с Ленинской. Так как начиная с начала 1890-ых годов они работали в русском рабочем движении совместно, часто поддерживали друг друга и часто спорили, сравнение их теоретической и практической деятельности стало традицией в исторической литературе. Естественно, что я не мог не считаться с этой традицией и вынужден был высказывать свое мнение в спорных вопросах. Это было требование эпохи, и я надеюсь, что мне удалось всегда сохранять необходимое спокойствие и объективность. Рассматриваемая в диссертации эпоха разделяется на периоды, то есть период перехода от капитализма к новому обществу это не один период, он состоит из нескольких периодов . В данном случае название нового общества не является самым важным вопросом. Плеханов показал разные периоды эпохи в исторической последовательности, и поэтому эта глава по содержанию разделяется на несколько частей. Однако он не только показал общий ход истории, но развёртывал своё мнение в полемических работах со своими идейными и философскими оппонентами. Следовательно, моя задача заключалась в следующем: 1 Восстановить, реконструировать концепцию Плеханова из многоголосного хора полемики. 2 Исследовать его анализ на фоне действительной истории. 3 Выделить те теоретические выводы и положения, к которым он пришёл в ходе своего анализа. Я стараюсь обратить внимание на те теоретические положения Плеханова, которые оказались особенно важными в свете уже происшедшей, совершившейся истории. Творческий путь Г. В. Плеханова , как теоретика и видного общественного деятеля, начался в начале 1870-ых годов. Тогда в многоголосном хоре полемики о будущем России и русского народа сильнее других звучала партия народников. Их общественную программу кратко можно охарактеризовать как русский вариант утопического социализма. Они были безусловно демократы и так как видели сколько страданий причинял капитализм народам в Западной Европе, они поставили вопрос о том, не может ли миновать Россия капиталистический путь, желательно ли идти по этому пути и т.д. Плеханов сам был народником и именно из-за революционной деятельности сам был вынужден эмигрировать в Западную Европу. Там он познакомился с марксизмом и стал его сторонником. Уже как марксист он поставил данный вопрос по-другому. В начале надо исследовать конкретно по какому пути развивается Россия и из изучения действительного хода истории можно делать вывод о том, по какому может развиваться история России. Он в связи с этим считал и то, что недостаточно только точно описывать исторические события, а необходимо и объяснять их причины. Он из членов бывших народнических групп организовал Группу Освобождения Труда, установил контакты с международным социал-демократическим движением. После этого он начал систематическое исследование русской истории. Революционное движение, ставшее марксистским ушло работать в библиотеки, и 1890-ому появились итоги изучения русского исторического процесса. Бывшие народники сильно изменились, но в одном отношении они остались прежними. Они по-прежнему любили народ, остались демократами и самоотверженно работали и думали за него, и по-прежнему основным были для них слова Некрасова, которые и Плеханов любил цитировать: « Доля народа, счастье его, Свет и свобода прежде всего.» ( Kedves Natasa ! Ez az előző, már javított rész folytatása, további lektorálásra küldöm. Ez később törlendő. Köszönöm: Dániel ) Итак, изучая особенности русского исторического процесса, Плеханов уже в 1883-1890 годы пришёл к следующим выводам: Социальное освобождение рабочего класса последует очень скоро после падение абсолютизма; русская буржуазия исторически опоздала, и поэтому она неспособна на решительное революционное действие; важная особенность русской истории заключается в том, что « политическое сознание в рабочем классе пробудилось раньше, чем в русской буржуазии»; революционное движение в России победит как революционное движение рабочего класса; рабочий класс в своей революционной борьбе может рассчитывать прежде всего на поддержку крестьянских и полупролетарских масс деревни, поэтому социал-демократия и обязана включить в свою программу национализацию земли; в революционной борьбе гегемония должна принадлежать пролетариату; после победы революции пролетариат , сохраняя свою гегемонию , может разделить власть со своим союзником. В этой вполне продуманной и целостной концепции Плеханов во многом верно предсказал общий ход развитии России и

138 / 142

частности то, что она не будет исторически отставать от капиталистически более развитых стран Западной Европы. Плеханов закончил обобщённую характеристику исторического периода России от 1861-ого до 1889-ого года этим подведением итогов. В ходе анализа он пришёл к некоторым теоретическим положениям и выводам и теперь остаётся нам выделить и перечислять наиболее важные из них. 1. Плеханов обосновал свой прогноз историко-литературного процесса : на изучении особенностей общественного развития; тесной связи с ними литературы и искусства; специфических закономерностей искусства и литературы. 2. Задача социал-демократа внести в рабочий класс классовое сознание , без которого невозможно серьёзной борьбы с капитализмом. 3. Широкое, то есть политическое сознание может быть внесено только из-за пределов непосредственной борьбы за улучшение условий непосредственной продажи рабочей силы. 4. С данным положением связан вывод Плеханова о том, что» соввременное миросозерцание то есть марксизм по его синонимичному выражению, считает науку и искусство такими же насущными потребностями человека, как пищу и дыхание.» И это вполне понятно, так как человек именно с помощью искусства и науки осознаёт своё место в обществе и свои личностные особенности среди других людей. 5. С специфически огромной ролью пролетариата в истории России объяснил Плеханов особую функцию этого класса в истории русской культуры.» Рабочему классу ,-пишет он, -суждено завершить у нас великое дело Петра: довести до конца процесс европеизации России.» Здесь считаю нужным на время приостанавливаться. Я уверен, что основную мысль Плеханова нам нужно разделять, но термин « европеизацию» нам следует заменять термином модернизации. Ведь уже в начале своего возникновения древнерусская культура ( общий корень великорусской, украинской и белорусской культур) тесно связана с колыбелью всех европейских культур, с античной Грецией. 6.В связи с ускоренным и вместе с этим сокращённым развитием русского капитализма Плеханов рассматривал возможность устранения одной фазы развития вообще. В данном случае он поставил этот вопрос и как проблему русской истории и как общефилософскую проблему всех видов явлений, в которых происходит развитие. Плеханов пришёл к выводу, что случай устранения, минования одной фазы развития в обществе является частным случаем сокращения, когда продолжительность одной фазы без большой ошибки может быть приравнена к нулю.

139 / 142

Интересно было бы исследовать возможность минуя средние степени перейти прямо к высшей, как частные случаи сокращения в мире растений и животных.

A nemzeti nyelvekről Jakócs Dániel Külön-külön nincs olyan nyelv, amelyen az emberiség hatalmas kulturális gazdagságának legnagyobb része elérhető lenne

A nemzeti nyelvekről Jakócs Dániel Külön-külön nincs olyan nyelv, amelyen az emberiség hatalmas kulturális gazdagságának legnagyobb része elérhető lenne PUBLIKÁLVA

A nemzeti nyelvekről

Mottó: „Éljen a világ minden nemzete!” Illyés Gyula

Olyan nyelv nincs, amelyen az emberiség minden népe megértené egymást. Az ún. világnyelveken, amelyek közül most egyre inkább egyedül az angolt kezdik világnyelvnek tekinteni, legfeljebb csak az emberiség egy tört része beszél, de nézzük meg a tényeket. Hányan beszélnek a legelterjedtebb négy nyelven? Első helyen áll a kínai a 1,5 milliárddal, egyetlen nyelv sem közelítheti meg. A második helyen áll az angol, ezen a nyelv első és második nyelvként, tehát valamilyen formában már tanult nyelvként „csak” 650 millió ember beszél. „Csak” 850 millióval maradt el az „első helyezett” kínaitól. A harmadik a spanyol 400 millióval, itt az elmaradás már 1100 millió, a negyedik az orosz 350 millióval, az elmaradás itt az első helytől 1150 millió. Még nem is oly régen a hivatalos nyelvként elismert első nemzetközi nyelv a francia az ötödik helyre szorult vissza a 220 millióval, és szerepe csökkenőben van. Az igazán jelentős első négy nyelven 2900 millió ember beszél, az emberiség létszáma pedig 7000 millió, ha igaz. Tehát, ha valaki felső fokon megtanulná az első négy nyelvet, (ami gyakorlatilag lehetetlen, ismerve e nyelvek jellegét), akkor 2900 millió emberrel tudna beszélni és még mindig 4100 millióval egy szót sem tudna váltani. Ha megnézzük a felsorolt nyelveket, akkor azt látjuk, hogy a négy közül három az indoeurópai nyelvek csoportjába tartozik, egyedül a kínai áll külön. Ugyanakkor a második, harmadik és negyedik helyen álló nyelvet beszélők létszáma 1400 millió és együtt sem éri el a kínai 1500 milliót. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a 650 milliós angol nyelvű tömbön belül 446 milliónak az angol az anyanyelve és tanult második nyelvként csak 204 millió beszéli, megalapozottan feltételezhetjük, hogy elsősorban kulturális kommunikációra ez a 204 millió használja. Az angol nyelv túlsúlya úgy jött létre, hogy a gyarmatosítások idején angol anyanyelvű tömegekkel telepítettek be világrésznyi területeket. Az angol nyelv és kultúra kétségtelenül az egyik legfontosabb szerepet játszotta az emberiség történelmében együtt a francia, német, orosz és spanyol nyelvű népek kulturájával, de mai kiemelt, a többi népek nyelve fölé emelt szerepét a nemzetközi kommunikációban semmi sem indokolja, ma már az USA világgazdasági helyzete sem. Ráadásul az USA az angol nyelv kiemelt szerepét világuralmi törekvéseinek érvényesítésére akarja felhasználni, de térjük vissza a tényekhez. Tehát, ha valaki megfelelő szinten megtanulná a kínai nyelvet, az emberiség 21%-ával tudna kommunikálni, ez azonban gyakorlatilag szinte lehetetlen. Most hadd engedjek meg egy önéletrajzi tényt. Tizenhatéves korom óta tudatosan terveztem nyelvtanulási programot. Németh László nyelvtanulási elveit követve legalább három idegen nyelvet akartam megtanulni. Az első döntést helyettem az országos kulturális politika hozta, 1949-ben első megtanulandó idegen nyelvként minden tanuló számára az oroszt jelölte ki. Mivel az orosz nyelv Németh László programjában is szerepelt (ő is a legfelsőbb fokon megtanult oroszul), az állami döntést jóindulattal elfogadtam, és nem lázadoztam az orosz nyelv ellen, eltérően egyes korlátolt honfitársaimtól. Ezután felhasználtam minden lehetőséget, amit az állami oktatás adott az orosz nyelv tanulásához. Természetesen, ha az első helyen a német nyelv maradt volna, mint korábban, továbbra is szorgalmasan tanultam volna. A második döntést már én hoztam, amikor a gimnázium második osztályában 1952-ben második idegen nyelvként az angolt választottam. Ennek érdekében átiratkoztam Budapest egyetlen gimnáziumába, ahol második idegen nyelvként az angolt tanították. A többi középiskolákban még a németet vagy a franciát lehetett tanulni. Az oroszról nem igaz,

140 / 142

amit egyesek állítanak, hogy akkor csak oroszul lehetett tanulni. Középiskolai értesítőm a bizonyíték arra, hogy az orosz mellett még angolul és franciául is tanultam a gimnáziumban. Akik az ellenkezőjét allítják, csak saját lustaságukat akarják igazolni. Az angol mellett azért döntöttem, mert kedvenc költőimet Burnst és Shelleyt eredetiben is akartam olvasni, valamint kedvenc írómnak Dickensnek legalább egyes műveivel meg akartam ismerkedni eredetiben is . Döntésemben semmi szerepe nem volt annak, hogy hányan beszélnek angolul. Indítékom romantikus volt, de egy tizenhat éves fiatalember miért ne lehetne romantikus? Akkor fogalmam sem volt arról, hogy mire szántam rá magam. Bizonyításként szabad fordításban néhány mondatot idézek egy 1901-ben kiadott angol értelmező szótárból: „Sajnos a mi modern írásunk sem felel meg annak az angol nyelvnek, amit mi most beszélünk, hanem sokkal inkább a XVI. századi angol nyelvnek... ennek eredményeként írott nyelvünk sokkal inkább puszta memóriagyakorlat, telve sok zavaró anomáliával és tökéletlenséggel hatalmas és szükségtelen megterhelést okozva a tanulónak.” 1952 óta, ha angol szövegekkel van dolgom a fenti szavak igazságát naponta tapasztalom, és ezt a nyelvet készülnek az egyetlen világnyelvvé tenni! Az angol nyelv mellett magam döntöttem, nekem kell vállalni a következményeket, de a tömegek energiáját pazarolni vétek, mert az angolra fordított idő alatt két másik nyelvet, mondjuk a spanyolt és az oroszt sokkal kevesebb munkával meg lehetne tanulni, az eszperantó pedig még könnyebb. Spanyolul és oroszul együtt már összesen 750 millióan beszélnek, és már ez 100 millióval több mint az angol. Az angol nyelv tanulásának nehézségeire még visszatérek, most azonban ideje rátérni a mondanivalóm fő kérdésére. Az emberiség kulturális gazdagságát együtt csak az összes nemzeti nyelv tartalmazza. Külön-külön nincs olyan nyelv, amelyen az emberiség hatalmas kulturális gazdagságának legalább a legnagyobb része elérhető lenne, de még a fentebb felsorolt néhány nyelv együtt is távol áll attól, hogy ennek a feladatnak megfeleljen. Tudomásul kell venni, hogy az emberiség legfonttosabb kulturális értékei külön-külön egymástól elszigetelt nemzeti nyelvekbe foglalva léteznek, és csak a kulturák nemzeti elemeivel összefonódva töltik be kulturális funkciójukat. Azt megállapítani, hogy egy nemzeti kulturán belül mi tartozik az általános emberi kultúrához, csak az egyes kultúrák összehasonlításával lehet. Egy-egy konkrét kultúra szempontjából annak minden területe egyformán nemzeti. Az általános emberi és nemzeti elem viszonya az egyes kulturákon belül történetileg változik, ami ma „csak” a nemzeti kulturához tartozik, holnapra a „világörökség részévé” válhat. Mivel azonban a kultúra legfontosabb hordozója és egyben alkotója mindenhol a nemzeti nyelv, a legfőbb kérdés az, hogyan léphet át az egyes kulturák nyelvkez kötött része egy másik nyelv területére. Erről fogok írni a következő részekben, ezekben fogok visszatérni a kínai nyelv közvetítő szerepének a kérdéséhez is. A legfőbb kérdésről most csak annyit írok le, hogy ahhoz, hogy az egyik nemzeti kultúra nyelvhez kötött része átlépjen egy másik nemzeti nyelv területére a nemzeti nyelveket meg kell őrizni. Ez az általános emberi érdek. „Éljen a világ minden nemzete!” Velük együtt fejlődjenek és éljenek a népek nyelvei!

Jakócs Dániel

141 / 142

142 / 142

ROMÁN KÖLTŐK KOOSÁN Ildikó fordításában ROMÁN KÖLTŐK. KOOSÁN Ildikó fordításában. Alexandru Jurcan: Szilánk a fakeresztből. Fáradtan

Recommend Documents