ROMÁK A POLGÁRI MAGYARORSZÁGON Részlet: Ligeti György (2001): Cigány népismereti tankönyv, 9. évfolyam. Konsept-H Könyvkiadó, Piliscsaba.
A XIX. század szerte Európában a polgári átalakulás kora volt. A gyáripar és általában a kapitalista gazdaság58 kifejlődése mellett a városok rohamos népességnövekedésen mentek keresztül. A szélesebb értelemben vett infrastruktúra (víz- és csatornahálózat, hírközlés, oktatás, közlekedés, modern közigazgatás) széles tömegek szolgálatába állította a tudomány felfedezéseit. E században, de különösen az 1840-es évek forradalmai után hangsúlyt kaptak az emberi jogok, kialakultak a nemzetállamok, s valósággá vált számos európai nép függetlensége. A magyarországi romák társadalmi helyzetét vizsgálva figyelembe kell vennünk a fent leírtakat. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a polgárosodás, az urbanizáció, a jogállamiság kialakulása Európa nyugati országaiban az előző évszázadokra épülve, annak mintegy egyenes következményeként történt meg. Közép- és Kelet-Európa egyes országai csak mint nagy, abszolutista birodalmak részei, igazi városhálózat, számottevő polgárság nélkül, feudális maradványokkal leginkább csak követni tudták az eseményeket. FELADAT
Mit jelenthet a kettős társadalom kifejezés?
A magyarországi cigányság legnagyobb része a XIX. század közepére letelepedett, földműveléssel foglalkozott, illetve különféle kézműves szakmákat űzött. Kisebb része változatlanul vándorolt, mely életmód – jellegéből következően – konfliktushelyzetek sorát idézte elő most már nemcsak a folyamatosan szabályozni igyekvő hatóság és a romák, hanem a polgárosodó többség és a vándorló roma csoportok között. FELADAT
Miért volt fontos a hatalomnak a romák letelepítése, számbavétele és ellenőrzése?
Az olcsó tömegtermékeket előállító gyárak konkurenciája gazdaságilag fojtogatta a kézműves cigányságot: a korabeli társadalompolitika elsősorban kezelésre, nem pedig problémamegoldásra gondolt. A romák kezelésével a belügyi, az esetek zömében a helyi rendészeti szervek foglalkoztak, ami legtöbbször kitoloncolási eljárásban merült ki. A romák mellett azonban milliós nincstelen réteg élt Magyarországon: kubikosok, nadrágszíjparcellán nyomorgó kisparasztok, analfabéta cselédek.
TÖRVÉNYI SZABÁLYOZÁS
A múlt században számos rendeletben tiltották a cigányok kóborlásait, tilos volt részükre útlevelet kiállítani. Nem mehettek Ausztriába és az örökös tartományokba. Az 1893-as cigányösszeírás59 kimondott célja volt, hogy segítséget nyújtson egy, a cigányok kóborlását megakadályozó rendelethez.
A kóborló karavánokat elfogatásuk esetén a hatóságoknak az illetőségi helyükre kellett kísérniük. A legnagyobb problémát az illetőségi hely meghatározása jelentette. Legtöbbször nem akadt olyan város, falu, amely a vándorló cigányok illetőségét elismerte volna. A szigorú szabályok a kóborló életmódot folytató cigányoknak nem tették lehetővé az illetőség megadását. Mindez szorosan összefüggött a letelepedés ügyével. Két elképzelés alakult ki az idők folyamán. Az egyik azt szorgalmazta, hogy nagy tömegben egy helyre, a vármegye egy bizonyos területére kellene letelepíteni a cigányokat és itt „munkára fogni”, oktatni őket. Ennek volt híve József főherceg, aki saját alcsúti birtokán kísérelt meg egy karavánt letelepíteni. A második elképzelés szerint (ez valósult meg az egész országban) a különböző karavánokat szét kell osztani a vármegyék területén, s a falvak szélén helyet adni a cigányoknak. Mivel országos rendelet csak 1916-ban látott napvilágot, a vármegyék rákényszerültek, hogy saját hatáskörükben intézkedjenek. Többségük 1880 és 1910 között megalkotta saját szabályrendeletét. A magánjogba ütköző szabályrendeletek azonban nem fejthették ki a hatásukat, ezeket a belügyminiszter megsemmisítette. A 15 000/1916-os rendelet, amely a vármegyék nyomására született és rengeteg kárt okozott a cigányoknak, számos félreértésre adott okot. Kiderült, hogy a „kóbor cigányok” többsége már bírt már lakóhellyel és illetőséggel, így annak sok haszna nem volt.
A romákkal szembeni előítélet jól érzékelhetően nőtt a korszak során. Déri Gyula 1908-ban azt írta, hogy „nálunk az előítélet olyan nagy, hogy a cigányt cselédnek meg nem fogadják, és még napszámosnak is csak végszükség estében szokták felfogadni”. Később, a század közepe felé közeledve – minden bizonnyal a kor ideológiáját is felhasználva – a szerzők egyre kevésbé megértők a cigányság helyzetének megítélésében. Sokkal gyakrabban olvashatunk velük kapcsolatban olyan szavakat, hogy „élősdiek”, „bűnözők”, „gyilkosok”, s megoldásként egyre kevésbé a munkaalkalom biztosítása merül fel. A romákat érintő országos rendelkezések legfőbb jellemzője az volt, hogy mindegyiket ideiglenes szabályozásnak szánták, amelyeket idővel egy végleges törvény követett volna. E törvény azonban az 1848—1945 közötti időszakban nem született meg. A közigazgatási hatáskörben született úgynevezett szabályrendeleteket ugyan megalkották, ám azokat a Belügyminisztérium nem hagyta jóvá, többnyire arra hivatkozva, hogy a cigánykérdés országos szabályozásának kidolgozása folyamatban van. Mindössze néhány megye és város hajtotta végre csak saját, illetve mások szabályrendeletét. A háborús körülmények közepette született rendelkezések rendszerint magukon viselték a közvetlen katonai érdekeket, így lovak elkobzását az első világháborúban.
A cigányok letelepítéséről szóló 15 000/1916-os rendelet a vármegyék nyomására született meg, de a hadsereg is a sugalmazók között volt. A cigány tulajdonban lévő lovakat hadizsákmánynak nyilvánították; a hadseregbe is bevonultattak cigányokat. A vármegyék nem voltak megelégedve ezzel a rendelettel, melyet a kormány maga is csak ideiglenes szabályozásnak tekintett. A legtöbb félreértést az okozta, hogy kit is tekintsen a hatóság kóbor cigánynak. Ahány vármegye volt, annyi értelmezés létezett, ennek következtében a már letelepült cigányokat is zaklatták a rendelet értelmében. A rendelet a hosszú tartamú háborúra (I. világháború) hivatkozott, mely „fokozott mértékben követeli meg, hogy mindenki tőle telhetőleg teljesítse az állammal szemben kötelességeit”. A törvény bevezetésének szövege erkölcsi kérdésnek tekintett valójában jogi kérdéseket: „A kóbor (sátoros) cigányok a béke idején is általában csak szórványosan felelnek meg állampolgári kötelességeinek. Jórészt kivonják magukat a katonáskodás és az adózás alól. A nemzeti vagyon gyarapításához csak elvétve járulnak munkájukkal és szükségleteiket csak kis mértékben fedezik keresményükből, mert ahhoz legnagyobb részben az emberek könyöradományaiból, sőt – mint a tapasztalat mutatja – igen gyakran tiltott módon jutnak.”
A törvény azon a hibás feltevésen alapult, hogy a kóbor cigányok lakóhelyük hiánya miatt jelentenek veszélyt a közbiztonságra. Pedig már ebben az időszakban nyilvánvaló volt, hogy szociális és munkaügyi problémáról van szó. A törvény nem tesz kivételt, tehát nem felel meg a polgári állam és a korabeli jog követelményeinek: „ez okból alkalmazni kell az alábbi rendelkezéseket olyan kóbor cigányokra is, akik a fenntartásukra szükséges anyagi eszközökkel rendelkeznek, vagy valaminő foglalkozást igazolnak.”
1. § A cigányok a szokásos kóborlástól eltiltatnak. Kóborcigánynak kell tekinteni mindazt a cigányt, aki nem tudja beigazolni, hogy rendes lakóhelye van. Ha a cigány igazolja, hogy van rendes lakóhelye, de másutt tartózkodik és ott tartózkodása nem kellően indokolt, a rendőrhatóság őt rendes lakóhelyére utasítja, esetleg toloncúton kísérteti. 10. § A községi elöljáróság (városi hatóság) a nyilvántartott cigányok mindenikét – a községi (kör) orvos útján – állandó szigorú egészségügyi ellenőrzés alatt tartja és kiváltképpen gondoskodik, hogy ragályos vagy járványos betegségeknek közöttük vagy általuk való terjedése meggátoltassék. Ebben a tekintetben a hólyagos himlőre és a venereás betegségekre kell különös figyelemmel lennie. 13. § A községi elöljáróság (városi hatóság) vagy rendőrhatóság engedélye nélkül a nyilvántartott cigány nem hagyhatja el annak a községnek a belterületét, illetőleg munkateljesítés esetében határát, amelyet tartózkodó helyéül kijelöltek, és ahol nyilvántartják. Ha ezt mégis megtenné, köteles őt a rendőrhatóság a tartózkodási helyéül kijelölt községbe, esetleg toloncúton, megfelelő kísérettel haladéktalanul visszavitetni. Sándor János s. k.
Figyelemre méltó a rendelet 14. §-a, mely szerint: „a nyilvántartott cigányt azokért a munkákért és szolgáltatásokért, amelyekre őt törvény alapján kötelezték, végzett munkájával arányban álló munkadíj vagy térítés illeti meg. E munkadíjat vagy térítést nem a cigánynak, hanem a községi elöljáróság (városi hatóság) által a kezeléssel megbízott egyénnek kell fizetni (…)”. E pont tehát nyíltan deklarálja, hogy nem tekinti teljes értékű állampolgárnak, sőt saját vagyonáról rendelkezni és dönteni tudó embernek a cigányokat. Ez pedig teljességgel ellentmond a modern polgári állam eszméjének. Az 1928. évi X. törvény, a II. Büntetőnovella megrögzött bűntettesekre vonatkozó rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem tudó és ezért csavargó, kóborló és bűnt elkövető cigányokat is. Megrögzöttség alatt e törvény a bűntettesnek az addig elkövetett bűncselekményeiben megnyilvánuló azon lelki tulajdonságát értette, amelynél fogva tőle hasonló, súlyos cselekmények további elkövetése valószínűséggel várható. A korabeli „szociálpolitika” a szegényeket, csavargókat dologházba záratta. A kor felfogása szerint az emberek önhibájukból lesznek földönfutókká, így tehát az, aki csavargó vagy nem dolgozik, tulajdonképpen bűnt követ el. FELADAT
Mit tudsz a dologházakról? Kik kerültek oda és miért? Léteznek-e ma dologházak?
Az első kísérletek a bűnözés és a deviáns60 viselkedés magyarázatára alapvetően biológiai jellegűek voltak. A múlt század ’70-es éveiben Cesare Lombroso olasz kriminológus kifejtette, hogy bizonyos emberek, akik az ember egy primitívebb típusát testesítik meg, bűnöző hajlamokkal születnek. Meggyőződése szerint a bűnöző személyiséget a koponya formája alapján lehet azonosítani. Ezt az elméletet azóta teljes egészében megcáfolták, ám a gondolat, hogy a bűnözési hajlam kialakulását biológiai adottságok is befolyásolják, még mindig fel-felbukkan. (További olvasmány: Anthony Giddens: Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.)
1931-ben már olyan rendeletek láttak napvilágot, melyek korlátozták a vándoripari engedélyek kiadását. Ez jelentősen megnehezítette a romák megélhetését, lévén ez volt a cigányság egyik fő foglalkozása. Rendeletek sora korlátozta a munkavállalási lehetőségeket, cigányok csak a lakhelyükön és csak a községi elöljáróság hozzájárulásával vállalhattak munkát.
Egy 1938-as belügyminisztériumi rendelet szerint minden cigányt gyanús egyénnek kellett tekinteni. Végül is ez a jogszabály öltöztette a törvényesség köntösébe nyílt, már-már intézményes, gyakran minden alapot nélkülöző üldözésüket. A II. világháború évei, ártatlan emberek üldözése a romákat sem kerülhette el. A különböző táborokból és más helyekről származó adatok alapján csak következtetni lehet arra, hogy 1944 júliusának vége és 1945 márciusa között mintegy 25-30 ezer magyarországi cigányt deportáltak. Ugyancsak becslés alapján tudjuk, hogy közülük mindössze 3-4 ezren tértek vissza. Közvetlenül Auschwitzba 2-3 transzportot irányítottak budapesti és főváros környéki cigányokkal. Nagyobb koncentrálás volt még Székesfehérvár környékén. Az ide összegyűjtött cigányok nagy részét (több százat) Székesfehérvár mellett irtották ki. A Dunántúlról (főleg Torony, Szombathely, Bükk, Pocsaj stb. térségéből) és Budapest egyes területeiből a cigányokat a komáromi várba gyűjtötték össze, majd innen Dachauba és Dachau különböző melléktáboraiba, valamint Ravensbrückbe és melléktáboraiba szállították. 1997 óta minden év augusztusában szerte az országban megemlékeznek a cigány holokausztról. FELADAT
Mit tudsz a holokausztról?
A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYSÁG TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 1848 ÉS 1945 KÖZÖTT
A vizsgált időszakban (1848 és 1945 között) a cigányság társadalommá szerveződésének még nincsenek nyomai. Azok a próbálkozások, amely például a cigányzenészek egyesületbe szervezését szolgálták ugyan sikerrel jártak, de ez nem a cigányok spontán kezdeményezése folytán valósult meg, hanem hatósági utasításra. Ugyancsak a közigazgatás nyomására megalakultak vidéken a helyi egyesületek. Az egyesületek legnagyobb része azonban 10 év után feloszlott. Az 1893-as és 1909-es statisztikai vizsgálatok alapján lehetséges a cigány lakosság lélekszámának vizsgálata. Az I. világháborús rendelkezések következményeként elkészített cigányösszeírásnak sajnos nincs országos összesítése. A két világháború között hasonló felmérésre nem került sor. A korszakban senki nem tudott pontos választ adni arra a kérdésre, hogy kit tekintsünk cigánynak. Az összes eddigi és napjainkig tartó felmérésnek, statisztikának, kimutatásnak sarkalatos pontja ez. Amíg a „kóbor” vagy vándor cigányok számát megközelítőleg pontosan össze lehetett írni, addig a letelepedett romák létszámának pontos megállapítása éppen a fenti kérdés megválaszolásának hiányában volt lehetetlen. FELADAT
Kit tekintünk cigánynak? Kit tekintünk magyarnak, szlováknak, dánnak, zsidónak?
A legfontosabb statisztikai adatforrás az 1893-as cigányösszeírás. E szerint 274 940 cigányból huzamosabb ideje egy helyen élt 243 432, kimutatható keresettel bírt 20 406. Az összeírás szerint tízezren vándoroltak körülbelül ezer karavánban, 1122 sátorral és 1544 lóval. A kiegyezés után Magyarországon a fő törekvés a cigányok letelepítésének elősegítése volt. A megyék, a járások és a városi törvényhatóságok folytatták a cigányok határon túlra üldözését. Saját hatáskörben végeztek összeírásokat, felméréseket. Ezek célja többnyire a cigányokat érintő rendelkezések, szabályrendeletek megalkotásához szükséges információ összegyűjtése volt. A dualista kori cigányság lélekszámáról nincs pontos adat. Többször is készült ugyan felmérés, ezek adatai között már-már ellentmondásosan nagy hézagok tátongnak. Az 1873-ban készült számláláskor 214 000 embert
jegyeztek fel, 1893-ban már 275 000-et. A tízévenkénti népszámlálások közül amelyek anyanyelvük szerint írták össze az ország lakosságát – az 1880-as 78 759 főről beszél, az 1890-es 96 611, az 1910-es pedig 121 097 főről. A nagy különbségre némi magyarázatot adhat a vándorló életvitel, illetve az, hogy sok roma magyar anyanyelvű volt. FELADAT
Mikor kezdődött a dualizmus kora?
Számolva az országon belüli kóborlók összeírási bizonytalanságaival, s az országhatáron áthullámzó tömegek lélekszámának ellenőrizhetetlenségével, a cigányok dualista kori lélekszámát 230-300 ezer főre tehetjük. Az 1893-as összeírás részletesen szól a cigányok nyelvismereti és nemzetiségi viszonyairól: „A hazai czigányok nemzetiségi jellege több tényező és egy folyamatban levő processus61 eredője s így minden sajátosságos pregnánsága mellett is gyakran több tekintetben meghasonlást, ingadozást, tarkaságot mutat. E tényezők: az eredeti faji jelleg, az eredeti nyelvhez és primitív culturához való ragaszkodás mérve, a más nemzetiségekhez és a nemzettesthez s az általános polgárosodáshoz való simulás iránya és aránya. Mint főeredményt mindenekelőtt kiemeljük azt, hogy az összes czigánynak több mint fele 52,15%-a nem tud czigányul. Egyes esetekben a cigánynyelv tudása egymagában nem döntő az egyéni habitusra nézve, teljesen civilisált egyének, pl. előkelő, művészszámba menő zenészek többnyire tudnak czigányul, míg viszont a czigányul nem tudók, különösen az oláh vagy tót falukban szórványosan letelepedettek közt gyakran fölötte kezdetleges műveltségű és igen vad indulatú egyének találhatók.”
TOVÁBBI OLVASMÁNYOK
BANA József: A cigányság helyhez kötése a nyugat-dunántúli megyékben a XIX-XX. század fordulóján. A Dunántúl településtörténete VII. VEAB, Veszprém, 1989. BANA József: A Lakatos kóbor cigányok-karaván győri letelepedésének krónikája. Győri Tanulmányok 8. kötete, Győr, 1987. BANA József: A vándorcigányok letelepítése, építkezése a 18. század közepétől, a 20. század közepéig. Szentendre–Győr, 1993. Cigányvizsgálatok – Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982. ERDŐS Kamill: A magyarországi cigányság. (Törzsek, nemzetségek.) 152. p. Néprajzi Közlemények III. évfolyam 1–2. szám, Budapest, 1958. GIDDENS, Anthony: Szociológia. Osiris, Budapest, 1995. MEZEI Barna [szerk.]: A magyar cigánykérdés dokumentumokban 1422– 1985. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986. POMOGYI László: Cigányság a dualista kori Magyarországon. In: Fiatal Oktatók Műhelytanulmánya, 5. Mezei Barna–Dunay Pál [szerk.] Budapest, 1984.
NYELVHASZNÁLATI SAJÁTOSSÁGOK
Máig vannak olyan tudósok, akik szerint az össztársadalmi kultúra fogalomvilágának közlésére a cigány nyelv nem alkalmas, mivel a cigány nyelv szóállománya rendkívül csekély. E vélemények szerint e „szegényes nyelvet” használó felnőtt jobban beszél magyarul, mint cigányul. Ezért nem helyes „cigány anyanyelvű” emberről beszélni. E megállapítások alapján egy rendhagyó, mondhatni deviáns nyelvi helyzet képe bontakozhat ki előttünk, holott a kétnyelvűséggel kapcsolatos kutatások alapján arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a cigányság kétnyelvű csoportjai egy igen köznapi, mind az öt világrészen rendkívül elterjedt nyelvi jelenséget képviselnek. A kétnyelvű cigány csoportok esetében a két nyelv használati köre alapvetően eltér egymástól: az egyik (a cigány nyelv) a csoporton belüli, intim, családias kommunikáció eszköze, a másik (magyar nyelv) pedig a formálisabb, a „hivatalos” jellegű társalgásé. Az ilyen nyelvi helyzet megjelölésére használják a nyelvészek a kétnyelvűség diglossziával kifejezést. A kétnyelvűség azt jelenti, hogy a közösség felnőtt tagjai valamennyien két nyelvi kód birtokosai, a diglosszia pedig azt, hogy a két nyelv szerepe a közösség nyelvhasználatában gyökeresen eltérő. A diglossziában élő személy az általa ismert két nyelvhez nem egyformán viszonyul. Tipikus esete ennek az, amikor valakinek az anyanyelve csupán nyelvjárásnak számít, azon csak családjával, illetve szűkebb pátriájának lakóival beszél, írni nem szokott rajta. Távolabbi vidékekről származókkal, nyilvános és hivatalos megnyilatkozások alkalmával pedig az iskolában elsajátított irodalmi nyelvet vagy a köznyelvet használja. A kétnyelvűségnek ez a típusa – egy soknemzetiségű történelmi múlt maradványaként Európában sem számít ritkaságnak a több etnikai csoportot egyesítő nemzetállamokban. E csoportok saját nyelvüket a közösségen belüli kommunikáció céljaira tartják fenn, míg a „magaskultúra” nyelveként a nemzeti nyelvet használják. (Ilyen egymást kiegészítő szerepkörökben használatos például Elzászban a német nyelvjárásokhoz tartozó elzászi dialektus és a francia, Hollandiában a fríz és a holland, Spanyolországban a baszk és a spanyol.) A modern civilizáció világméretű elterjedésével a kétnyelvűség e típusa rendkívül gyakorivá vált. Afrikában, Ázsiában, a harmadik világ országaiban a legutóbbi időkben népcsoportok százai kerültek hasonló nyelvi helyzetbe, amikor a gyarmati rendszer felbomlása után megszülető új államokban az oktatás, a politikai kormányzás, a tudományos és a műszaki fejlesztés intézményeivel csupán egy második nyelv (nemegyszer a volt gyarmatosítók nyelve) segítségével kerülhettek érintkezésbe.
A kétnyelvű ember gyakran vált nyelvet, sokszor még egy mondaton belül is. Az idézeteket a beszélő például az elhangzott nyelven mondja, nem fordítja a társalgás cigány nyelvére: „Phedas mange: Jó napot kívánok”, ami azt jeleni: „Mondta nekem: Jó napot kívánok” – ha az elbeszélőnek magyarul köszöntek. Mindez a cigány nyelvet bizonyos értelemben beszűkíti, illetve nem teszi lehetővé, hogy a cigány nyelv éljen lehetőségeivel és „teljes értékű nemzeti nyelvként” működjön. Nem lehet például cigányra fordítani egy tudományos tárgyú cikket vagy az Újszövetséget anélkül, hogy az eredeti szöveg vagy a cigány nyelv ne sérülne meg eközben. Jelenleg is igen sok próbálkozás és kísérlet folyik az egységes cigány irodalmi nyelv megteremtésére, de ezeket egyelőre a sokféleség jellemzi. Fontos, hogy a szótárakban szerepeljenek a magyar nyelvből átvett szavak is. Tanulságos, hogy hogyan mondja ki a cigányul beszélő azt, hogy „tanácsháza”. Ez akkor derül ki a legjobban, hogyha megvizsgáljuk, milyen például Bulgáriában a cigány nyelv. Szembeötlő lesz az, amiben eltér a magyarországi oláhcigánytól. Nyilvánvalóan bolgárul fogják mondani az olyan kifejezéseket, mint „mivelhogy”, „és akkor”, „tulajdonképpen”. Bulgáriában ugyanúgy fog „működni” tehát az oláhcigány nyelv, mint Magyarországon: ezeket a szavakat, fordulatokat a bolgár nyelvből a cigányul beszélő el fogja helyezni a szövegben. Rengeteg vita folyik napjainkban a cigány nyelv megújításáról, mely összefügg a cigányok nemzetté válásának kérdéskörével. Más népek gyakorlata, a múlt században lezajlott folyamatok hasznos (esetenként elavult) minták
lehetnek e téren. Némelyek szerint kifejezetten káros lenne a cigány nyelv fejlesztésére irányuló törekvéseknek eleget tenni a cigányság beilleszkedése szempontjából. Azt azonban tudnunk kell, hogy minden élő nyelv fejleszthető, sőt tervezhető. FELADAT
Mi tudunk a XIX. századi magyar nyelvújításról? Kinek a nevéhez köthető?
A MAGYAR IRODALOM CIGÁNYSÁGRÓL SZÓLÓ ALKOTÁSAI
Néhány olyan irodalmi alkotással vagy részletével ismerkedhetünk meg, amelyeket nem cigány írók, költők alkottak cigányokról az elmúlt évszázadok során. Ezeket olvasva mindvégig érdemes a fejünkben tartani azt, hogy szépirodalomról van szó, tehát e művek megszületésének célja nem a hiteles, objektív leírás volt. Néhány közülük nem mentes előítéletektől és sztereotípiáktól sem. Az irodalmi alkotások sokszor nem a cigány embereket elevenítik meg, hanem a róluk elképzelt képet, a kor elvárásait. A XIX. század második felének rohamos ipari fejlődése során az emberek tömegével vágytak romantikus hősökre, a szabadság, a természetesség érzésére. Mintha a cigányság testesítené meg ebben az időszakban a technikai fejlődéstől, várostól, bérmunkától független, szabad, civilizálatlan, romlatlan embert a többségi társadalom számára. A magyarországi cigányokról készült szépirodalmi alkotások zöme mindazonáltal pozitív szándékú, s ha esetenként mégoly túlzó is, szeretetre méltónak, esendőnek, szépnek, ügyesnek, tragikus vagy vidám figuráknak – egyszóval embernek – tekinti főszereplőit, a cigányokat. Jókai Mór: Cigánybáró (részlet) Volt ennek a cigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a haja és a szakálla, mint a gyapjú, a képe pedig meg olyan fekete, mint a kordován. Ez ismerte a Cafrinka cigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat beszélt felőle Jónásnak. Az volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ôneki kellett a kínzóeszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára vallott a Cafrinka, amit csak az urak kérdeztek tőle. Hogy ő volt a boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláírt szerződésben; hogy az ördögtől lett megkeresztelve s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké, s úgy gurult végig az utcán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha kinyitott egy zsákot; abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre; marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, amikor kínozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mit csinált a botsinkai plébánosnak a kanalaival?… Tóth Béla: A cigány honvéd Bal arcán és tomporán kopott tetemes sebei következtében kórházban feküdt Bandi, a cigány honvéd. Jól, gyöngéden gondoskodtak róla étel, ital dolgában. – Kevés idő alatt gyógyulófélben volt, de kimennie még nem volt szabad. Nehezen esett ez Bandinak; nyugtalan lett pedig egészen, mikor meghallotta, hogy zászlóaljuk holnapután nagy csatába fog menni. Kérte, sürgette az orvost, hogy siessen a gyógyítással; mert ő a „nagyanyjának sem marad holnapnál tovább a kórházban”. Az orvos megvizsgálta Bandi sebeit, s biztatta, hogy tíz-tizenkét nap alatt tökéletesen begyógyulnak; egy hétig azonban még semmi esetre sem mehet ki a kórházból. Bandi a következő éjszaka elszökött. Vácnál egy zászlóaljat őrnagyuk a legveszélyesebb pont ellen vezet. – Ha azt a pontot elfoglalhatnánk: a nagy, az eldöntő csata a magyarok diadalával végződnék. Ezt mind jól tudta a zászlóalj. De a veszélyes pontot makacsul védték; ezerek elesése nélkül közelíteni sem lehetett az iszonyú golyózápor miatt. Kétszer vezeti az őrnagy zászlóalját, kétszer verik vissza. Harmadszor elszántan indul a csatának a dicső zászlóalj, s már jóval előbbre nyomult, mint két ízben.
De az ellenség is megfeszíté minden erejét, tigrisként vívnak Götz emberei; s az őrnagy belátja, hogy minden embere elvész, ha vissza nem vonul. – Jobbra át! – kiáltja az őrnagy. – Semmi jobbra át! – zúgás hallik a zászlóaljból, sőt kiugrik egy barna honvéd, s szuronyt szegezve az őrnagyra, így kiált neki: – Semmi jobbra át, hanem előre, őrnagy! Az őrnagynak örömszikrák villognak a szemében. Lelkesülten kiáltja: Éljen Kossuth! – rohamra vezeti dicső zászlóalját a veszedelmes pontnak. A pontot elfoglalták, a dicsőséges viadalt kivívták. De a csatamoraj elhangoztával számadásra vonatott a barna honvéd. Büntetést szabtak reá, hallatlan merényletéért. Bandi nem szólt, de midőn látta, hogy a büntetést csakugyan ki kell állnia, bal arcára és tomporára mutatva, így szólt a tisztikar között álló őrnagyhoz: – Ôrnagy úr! Én még egy hétig ispitában vagyok. Az őrnagy könnyezve ölelte magához Bandi barátját, a cigány honvédet.
Juhász Gyula: Cigánynők Nagyon szerettem őket kiskoromban, Ha a sarokban titkosan súgva Kártyát vetettek a buzgó cselédnek, Ki nékem az új nótákat dudolta. Bámultam őket, ahogy naptól égett Barna arcukkal, tarkabarka rongyban Ballagtak, és nézték báván a várost, S szemük parázslott boldog izgalomban. Szerettem őket izzó édes órán, Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva, S én lázasan, fájón öleltem őket, És emlékeztem forró Ázsiára. (1927)
Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű Tűzből kimentett hegedűddel mihez kezdesz, szegény cigány? csiholsz-e még nótát belőle, vagy vájogot vetsz ezután? Kezedben régi kincsed roncsa, a fája üszkös, húrja lóg, de próbáld csak, tán fölzeng rajta, a keserűt, a ríkatót. Madzaggal körbe-toldva húrja? akkor is! hátha szólna még: ha mást nem, azt a percet sírja, mikor a rongyos putri ég, s a vályoggödörben merenghetsz: hogyan cifráztad egykoron… s hull rád az emlék, mint a pernye s beszállja szíved a korom… (1963)
MŰVÉSZETEK (TÁNC, DRÁMA, MOZGÓKÉPKULTÚRA) SZERTARTÁSOK ÉS DRÁMAJÁTÉKOK
A hagyományosnak mondott cigány közösségek életében gyakori a mesemondás, közös éneklés, balladamesélés. Ilyen alkalmakkor nemcsak az énekes maga, hanem a közönség is élénken reagál a dalban elmondottakra. Intenzíven figyeli az énekest és biztatja, hogyha meg van elégedve vele. A lassú dalok legtöbbje nem meseszerű, hanem az együttesen megélt eseményekre és hangulatokra utal. Ezek a külső hallgató számára gyakran érthetetlenek, nehezen megfejthetőek, de a közösség számára igen fontosak, mivel közösen megélt létükre utalnak. Így az énekesnek állandóan ügyelnie kell az egyéni és a közösségi szövegmotívumok megfelelő egyensúlyára. Ez az éneklési stílus és mesemondás az oláhcigányoknál (természetesen leginkább falun) a legjellemzőbb. Egyes kutatók szerint a romák hajlandóak úgynevezett mulatságónak tekinteni bármilyen énekléssel egybekötött összejövetelt. A legnagyobbakra és legünnepélyesebbekre azonban csak kivételes alkalmakkor kerül sor: névnapon, a hadseregbe indulás előtti napon, a hazatérés napján. A résztvevők ilyenkor olyan különleges magatartást tanúsítanak, amelyben az emberi viselkedés ideális – noha a mindennapokban tarthatatlan – formája fejeződik ki. A mulatságo kulcsának számító patyiv (tisztelet) kimutatásának legfontosabb eszközei a helyes megszólítás és a helyes köszöntés. Ahogyan az evés és az ivás aktusa is érezhetően szabályozott keretek között zajlik, úgy tapasztalható egyfajta törekvés a beszéd szabályozására is ilyen alkalmakkor. A romák rokonaikat nanónak (bácsi) illetve falának (néni) szólítják, amelyet csak a mulatságo során, vagy más, nem mindennapos helyzetben használnak. A romák akkor élnek ezekkel, ha nagy tiszteletet (bari patyiv) akarnak kifejezni, így gyakran egyetlen mondatot is teletűzdelnek ezzel. Tipikus például, hogy egy férfi, amikor fel akarja kelteni a másik figyelmét, „muro nano”-nak szólítja vagy „testvérem”-nek (phrala!). A romák a mindennapokban is ragaszkodnak ezekhez a formulákhoz, de a mulatságón, ahol annyi roma összegyűlik, ez különös jelentőséggel bír. Egyszer egy csapat férfi – írja Michael Stewart62 antropológus –, akik egész éjszaka utaztak, hogy az esküvőre odaérjenek, a megérkezés után néhány perccel már ott is hagyták az egész lagzit, mert a házigazda nem törődött velük eléggé, sőt állítólag nem is üdvözölte őket.
Hétköznapi és ünnepi alkalmak szétválasztása Egyes oláhcigány közösségekben élők számára nem létezik olyasfajta éles megkülönböztetés, amilyet a nem cigány ember tesz beszéd és ének között az ünnepi pillanatok során. Mind a beszéd, mind pedig az éneklés a felkiáltások, a félig énekelt szavak és a teljes dallammal kiénekelt sorok egyetlen folyammá állnak össze. A hagyományosnak mondható közösségben az emberek között megszokott sorrend a közös ünneplésen nem számít, a férfiak helyét csak az határozza meg ilyen alkalmakkor, hogy mennyire készségesen vesznek részt a mulatságón. Ez a figyelemre méltó egyenlőség azonban nem vonatkozik a cigány asszonyokra: az asszonyok és a gázsók63 általában nem vehetnek részt a vendégségben. Az alkohol fogyasztásának jelentősége – fontos alkalmakkor – részben abból a hitből fakad, hogy az alkohol „tiszta”, megtisztítja a férfiakat, egészséget és erőt ad nekik. Emiatt – írja Michael Stewart –, az alkohol jelképesen a víz ellentétpárja, a kettőt semmiképp sem szabad keverni, sem pedig az egyiket a másik után inni. Az ivás révén a férfiak a vojának64 nevezett állapotba kerülnek, mely a mulatságo ideális állapota. Az ivás „kényszere” alól csak az mentheti ki magát, aki gyógyszert szed. Sokszor az első korty alkoholt a földre öntik ki a romák: ezzel jelképesen halottaikat „kínálják meg”.
Ünnepi alkalmakkor gyakorta hangzik el chachi vorba (igaz szó). A bevezető üdvözlések jelzik, hogy a beszéd nem csupán a magánbeszélgetés része, hanem minden résztvevőhöz szól. A vorba lehet mese, tréfa, találós kérdés, de ha egy mulatságón egy férfi kijelenti, hogy „vorbát akar mondani”, akkor alig kétséges, hogy éneklésre készül. Ha valaki ezt nem akarja meghallgatni, visszautasítja az éneklésben lévő kapcsolatteremtési szándékot.
Leánykérés Létezik elvétve az országban némely falusi oláhcigány közösségek körében a leánykérés (kéretés) szokása, miután a szülők megegyeztek a pénzbeli és a családra vonatkozó feladatokról. Ha a fiú családja teljesítette a feltételeket, jöhet a „kérés”. A fiú és a lány innentől kezdve nem láthatják egymást, a fiú nem kezdhet udvarolni. A kéretés napján a fiú szüleivel és a rokonság legfontosabb férfitagjaival elmegy a lány családjának házához. A lány megkérésére a legidősebb férfi van felhatalmazva. A lány családjánál is a legidősebb férfi a főszereplő: ő „adja” majd át a lányt. A rokonok a ház körül megállnak, az udvarban pedig a lány családja van. A fiú családját hosszú ideig nem engedik be: szokás madzagot, szalagot feszíteni a két rokonság közé a kapuba, mely a még ideig-óráig fennálló határvonalat jelzi a két család között. A fiú a kéretés legnagyobb része alatt a háttérben van, inkább az idősebb rokonok beszélgetnek egymással. A fiú családjának „szóvivője” itallal a kezében megköszönti a leány családját, elmondja jövetele célját. A fiú családja úgy adja elő kérését, mintha elveszett báránykáját keresné a földön, s az vélhetőleg a lányos család házában lenne. A lány családja azonban – az elején – tagadja, hogy ott lenne a bárány, akár órákon keresztül kéreti magát. A lány sem látható ilyenkor, elbújik valahova. Ez idő alatt italt fogyasztanak, de külön-külön, mindkét rokonság a magáéból. A fiú is elő-elő lép és megpróbálja rábeszélni a családot, árulja el, hol van a leány, vallja be, hogy az „elveszett bárány” valóban a házban van. Ha a lány családja nem áll kötélnek, a fiú táncolni kezd, rokonsága énekel. Ezzel próbálja mutatni férfiasságát, rátermettségét. Néhol fényképet mutatnak a lányról, hogy ő lenne az elveszett bárányka, ám annak családja csak a fejét rázza. Van, hogy a leány családja kihozza az udvarra a család egyik legidősebb asszonyát vagy egy nőnek öltöztetett férfirokont, ártatlan arccal azt kérdezve, ő-e az, akit a fiú családja olyan buzgón keres. A kéretés végén a két család átnyújtja egymásnak az italt, s ezzel az egyezség megköttetett, a vőlegény feladata most már megkeresni a lányt, ha rátalál, akkor rögtön a család elé vezetni. Ekkortól kezdve a rokonság együtt énekel, s a fiú meg a lány együtt táncolnak, ahol kiderül, hogy „illenek-e” egymáshoz. A tánc és az éneklés éjszakáig tart. – Istennel talállak, kedves testvérem! – A drága isten hozott téged is, testvér! Hol jársz erre, mit keresel felénk? – Azért jöttem, hogy megnézzem a leányodat, és megkérem a kezét a fiam számára. Úgy hallottam, nagyon szép leányod van, gyönyörű arcú és gyönyörű termetű. Járnak-kelnek a cigányok a világban, hozzák-viszik a hírt. Az a hír járja a te lányodról is, hogy olyan szépséges cigány nőt, mint amilyen ő, fehér országban nem lehet találni. Amióta a fiam megpillantotta, nincsen maradása otthon, annyira vágyódik utána. Nagyon nagy dolog ez, testvérem, ami miatt idejöttem. Hogy is mondjam el neked?… Volt egy aranyszínű báránykám. Ezt a báránykát szerettem a legjobban a világon, ez volt az én kincsem. Egyszer, amikor a báránykát kint legeltettem a zöld réten, nagy vihar tört ránk, fekete felhők támadtak ellenünk, és a nagy égiháborúban elveszett az én aranyszőrű báránykám. Bejártam már utána az egész földet, de sehol sem találtam. Most akadtam a nyomára, és a nyomok idevezettek a te házadba. Kérlek, nagyon, kedves testvér, add nekem vissza aranyszőrű báránykámat! – Jaj, kedves testvérkém, mondjál imádságot a Szent Istennek, hogy idehozott az én házamba, mert valóban itt van az az aranyszőrű bárányka, megtaláltad! Kiment egyszer az útra az én leányom, az a szépséges virágszál, és lépegetett gyönyörűen a hosszú úton, csak ment egyenesen. Egyszer, amikor hátranézett, azt látta, hogy fekete
felhők jönnek utána, fekete vihar készülődik. Zuhogni kezdett az eső, de úgy, hogy majd leszakadt az ég! Levetette akkor szép piros papucsait a leányom, a kezébe fogta és ment tovább szépen. Hát egyszer csak mit pillant meg! A zuhogó esőben egy gyönyörű aranyszőrű bárányka közeledik feléje az úton. Nagyon szép volt a bárányka, széles e világon nem akadt párja, úgy tündökölt. Egyenesen a leányom felé tartott, odaállt eléje és az ölébe kéredzkedett. Úgy hozta haza a karjaiban tartva, s az aranyszőrű bárányka azóta is ott szeret a legjobban pihenni a leányom ölében. Éppen ezért, mivel nagyon megszerették egymást, arra kérlek, kedves testvérem, ne válasszuk el őket, hagyd itt őt a házamban a leányommal. Hála Istennek, van pénzem, aranyam, ezüstöm, van kocsim és lovam, itt él minden rokonom, olyan lakodalmat csinálunk, hogy az egész világon híre lesz. Aranypénzek lesznek a menyasszony hajába fonva, és drága selyemruhát visel majd, királykisasszonyok ruháitól is különbet! Mert szépséges az én leányom, áldja meg őt a Szent Isten, gyönyörű termetű és gyönyörű arcú! Fénylik az arca, mint a tűzláng! Járjon a hír ne csak Magyarországon, járja be az egész világot! Jusson el mindenhová, ahol cigányok élnek, hadd tudják meg mindenütt, hogy férjhez ment a Dosku leánya! Járjon az ifjú pár aranyban és ezüstben! (Lakatos Károly, Miskolc, 1981. Gyűjtötte: Bari Károly)
FILMEK – MOZGÓKÉPKULTÚRA ÉS MÉDIAISMERET Magyarországi alkotások A cigányságról készült filmek két fontos csoportra oszthatók. A játékfilmek egy szépirodalmi alkotás alapján készült forgatókönyv szerint, színészekkel forgatott alkotás. Kiemelendő ezek közül Czabán György—Pálos György Országalma (1998) című filmje, mely több mesét dolgoz fel, többek között csenyétei romák szereplésével. Gyöngyösi Bence Romani Kris (Cigány törvény) című alkotása szerint az emberben olyan belső törvény uralkodik, mely arra késztet mindenkit, hogy megtalálja az életben a harmóniát. (A cigány törvény valójában azt jelenti, hogy a hagyományosnak mondott közösségekben a férfiak „törvényt ültek” a bűnt elkövető felett.) Fontos és szép játékfilm a nyolcvanas években – Gyarmati Lívia rendezésében – készült Koportos, illetve Osztojkán Béla azonos című novellájának feldolgozása a Nincs itthon az isten, Szőnyi G. Sándor rendezésében. 1992 végén készült el Orosz Gergő és Balogh Béla munkája, a Cigánykoldus karácsonya, mely hitelesnek mondható képét festi le a betlehemezés szokásának. A rendkívül sok értékes dokumentumfilm közül talán a legátfogóbb a Cséplő Gyuri (Kemény István—Schiffer Pál rendezte, 1973-ban). Egy Zala megyei falu cigánytelepéről Budapestre munkát keresni felutazó három fiatalemberről szól a film. Az alkotóknak nemcsak az aprófalusi kisebbségi kultúra és a nagyvárosi világ drámai öszszetalálkozását sikerül bemutatniuk, de kiváló metszetét adják a hetvenes évek társadalmának. Korábbi alkotás, a dokumentumfilmek közül talán az első Sára Sándor: Cigányok című filmje. Több dokumentumfilm készül a cigányság (és az egész magyar társadalom) tragédiájáról, a holokausztról: Jancsó Miklós Megölték ártatlan családom és Erdélyi János Kiskanizsa című filmjei állítanak emléket az áldozatoknak. A cigány kultúráról adnak körképet, a hétköznapi eseményekről és ünnepekről tudósítanak Tari János és Szuhay Péter néprajzi témájú filmjei, melyek leányszöktetésről, éttermi muzsikusokról szólnak, Böjte József Gyásztörés című filmje, melyben egy kalocsai család eljátssza nemrég lezajlott gyásztörését. Gábor Péter Mika című filmje a fiatal fiú halálának kapcsán mutatja be a romák viszonyát a lovakhoz, családhoz, munkához, s ad közelképet a lóvásárról. Ugyanő rendezte Csatkai búcsú című filmet. Kiemelendőek Almási Tamás Meddő (1995) és Tiszta fekete című alkotásai, mely rendkívül éles, pontos képet fest az északkelet-magyarországi nehézipari és bányászvárosok végnapjairól, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, konfliktusairól.
A Sövények mellett és az Ahonnan kibillegett az Isten című filmek kiválóan mutatják be a romák kis létszámú, ám biztonságérzetet, közösségi érzést nyújtó gyülekezetben való tömörülését. A társadalom újabb és újabb kihívások elé állítja tagjait. Ilyen kihívás a szegénység, a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a fokozódó stressz. Minden társadalmi csoportnak megszüli a maga válaszait e kihívásokra. A romák egy része kisegyházakba, gyülekezetekbe tömörül. Vajon valódi választ jelent-e a gyülekezeti élet? Ezt vizsgálja e két dokumentumfilm.
Külföldi alkotások Az 1930-as évek némafilmalkotása az orosz rendező, A. Schneider Cigányok című filmje. Szintén orosz film a hetvenes években a Cigánytábor az égbe megy, mely Magyarországon játszódik az 1848-as szabadságharc bukása után. Napjaink alkotásai közül kiemelendő Tony Gatliff Latcho Drom, Hercegek és Oh, Gazho Dilo című filmjei. A Latcho Drom (Jó út) a romák – vélt – vándorlását eleveníti fel zenével és tánccal. 1997-ben készült el Emir Kusturica Cigányok ideje című drámai hatású alkotása.
ÉLETMÓD
„A cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban a hiány jellemzi, a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás, a kielégítő ruházkodás és étkezés, az egészséges ivóvíz, az iskolázottság és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya.” (Kemény István: A magyarországi cigányok helyzete. Beszámoló, 1976.)
Az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit leginkább a társadalomban elfoglalt helyük határozza meg. Nem mindegy, hogy valaki milyen lakásban lakik, mit és mennyit eszik, milyen iskolába jár, hány gyermeke születik, várhatóan mennyi ideig fog élni. Közel sem mindegy, hogy hány órakor kelünk, hogyan jutunk el munkahelyünkre – ha van munkahelyünk –, ott milyen munkát végzünk. Az életmód kiváló tükröt tart az ember, de egyben a számára helyet adó társadalom elé is. Bár életmódunkat magunk alakítjuk, nem egyenlők az esélyeink arra, hogy „saját szerencsénk kovácsai legyünk”. A magyarországi cigányság egymástól elkülönülő életformacsoportokból áll. E csoportok kialakulásában és elkülönülésében szerepet játszanak a nyelvi és a hagyományos foglalkozási tényezők, ám sokkal inkább a társadalmi munkamegosztásban való részvétel foka és jellege. Így tehát különbség van szakképzett és szakképzetlen dolgozók között, irodai és kemény fizikai munkát végzők között, egyáltalán azok között, akiknek van és akiknek nincs munkája.
OKTATÁS ÉS TUDÁS Hátrányok az elmúlt évtizedekben A többségi társadalomhoz tartozó gyerekek számára az iskola szinte a második otthon: az otthoni szabályok érvényesek, az otthonihoz hasonló tárgyak láthatók és használandók. Az iskolába érkező elsős cigány gyermek legtöbbje számára azonban már az elindulás is nehéz: szép ruhát kellene felvenni, a faluban a több kilométerre lévő iskoláig elgyalogolni stb. Megérkezve oda nem biztos, hogy azon a nyelven beszélnek társai, mint ő maga, talán senki nem akar őmellé ülni, és a tárgyak, szokások nagy része ismeretlen. Ezek azok a körülmények, amelyekkel egy cigány gyermek sok esetben elkezdi iskolai pályafutását. Ennek eredményeként egy 1993-as felmérés tanúsága szerint a cigány gyermekek egy része 20-24 éves korára végzi el az általános iskolát. Az esélyek egyenlőtlensége azonban a cigány és a nem cigány gyermekek között a középiskolai továbbtanulásnál válik szembetűnővé.
A 8 általánost végzett cigány népesség továbbtanulóinak száma
a teljes népességhez viszonyítva iskolatípus szerint (%) Forrás: Kemény István—Havas Gábor—Kertesi Gábor: Cigánynak lenni. In: Társadalmi riport, 1996. (Andorka Rudolf—Kolosi Tamás— Vukovich György szerk.) Tárki, 1996. 362. o.
A lehetséges továbbtanulás A cigány fiatalok gimnáziumba és középiskolába jutási esélyei az utóbbi időben javultak, s úgy tűnik, hogy mind általánosabb az, hogyha egy roma diák bekerül középiskolába, azt el is végzi. Köszönhető mindez a tehetséggondozó programoknak, a különböző alapítványoktól kapott ösztöndíjaknak és a cigány oktatási intézményeknek. Számos kezdeményezés látott napvilágot az elmúlt évek során. A Józsefvárosi Tanoda és a Kalyi Jag Szakiskola általános és középiskolás gyerekeknek kíván a tanulásban és szabadidő tartalmas eltöltésében segíteni. A pécsi Gandhi Gimnázium, illetve a Mánfán (Baranya megye) található Collegium Martineum tehetséges középiskolás korú roma diákok számára nyújt segítséget. Fontos szerepet tölt be ezen kívül a szolnoki Roma Esély Szakiskola. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola, illetve a Szociális Szakmai Szövetség és a Kurt Lewin Alapítvány pedig a főiskolára-egyetemre felvételizni szándékozó diákokat segíti. Létezik napjainkban olyan program is, mely az egyetemista és főiskolás roma hallgatókat segíti: a Roma Versitas Alapítvány Láthatatlan Kollégiuma nemcsak az egyetemi tanulmányokban, de a nyelvtanulásban és az informatikai ismeretek elmélyítésében is a hallgatók partnere.
Mind az általános iskolából, mind pedig a középiskolai évek alatt igen nagy a roma tanulók lemorzsolódása. A rossz tanulmányi eredmény nem a roma diákok gyengébb képességeinek következménye. Éppígy: a gyakori hiányzás, el-elmaradozás az iskolai programokról nem az érdeklődés hiánya vagy valamiféle lustaság megjelenése. Sokkal inkább a szegénység, a családok rossz anyagi helyzete, a gyakori válások és az ebből fakadó sűrű lakóhely-változtatás az okozója annak, amit mi iskolai kudarcnak hívunk. Sokszor fordul elő, hogy roma diákok a középiskolából maradnak ki, noha az általános iskolát igen jó eredménnyel végezték el. Emögött egyrészt a hagyományosnak mondható életmód rejlik néhány család esetében: a roma lány már 13-15 éves korában férjhez megy, gyereket szül vagy a kisebb testvérre kénytelen vigyázni. Fiúk esetében pedig vélhetőleg a kereset kiesése, a munkáskéz hiánya az, mely az iskolai pályáról elterel. Az is tény, hogy az egyetemi-főiskolai felvételi vizsgán már nincs számottevő különbség a roma és a nem roma diákok teljesítménye között: a középiskola utolsó évfolyamát elvégző roma és nem roma diákoknak egyaránt 26,7-26,7%-át veszik fel.
Felzárkóztató oktatás A Nemzeti alaptanterv célul tűzte ki, hogy a cigány felzárkóztató oktatás során az iskolák a roma diákok – nyilvánvalóan szociális hátrányából eredő – lemaradása csökkenjen. A cigány felzárkóztató oktatás tanórán vagy azon kívül folyó program. Tartalmazhatja – a Nemzeti alaptanterv szerint – cigány nyelv oktatását is. Sokak véleménye szerint a felzárkóztató oktatás nem alkalmas az esélyek kiegyenlítésére, sőt annak lehet eszköze, hogy a roma gyerekeket egy-egy településen a többiektől elkülönítve (szegregálva) oktassák, alkalmasint rosszabbul felszerelt iskolaépületekben. Sokkal célravezetőbb lehet az interkulturális oktatás, ahol a többségi társadalomhoz tartozó gyerekek és kisebbségiek együtt tanulnak, megismerik egymás kultúráját – és személyét – ezen keresztül oldódnak kölcsönös félelmeik, megszűnnek előítéleteik.
Tudás a kisebbségről – a kisebbség tudása Egy kisebbség sikeres társadalmi részvétele során döntő, hogy a többség milyen tudással bír róluk: milyen súllyal (és milyen szerepekben) jelennek meg a televízió képernyőjén, van-e róluk szó az iskolában. Fontos, hogy a romák ne csak mint művészek, zenészek, vagy hátrányos helyzetű csoport jelenjenek meg a sajtóban. A roma fiatalok későbbi sikeres életét – ha közvetve is – befolyásolja, hogy a többségi társadalom tagjai mit sajátítanak el a cigányságról az iskolában: a magyarországi cigányságról sokszor nem mint a magyar nemzet részéről, hanem valamiféle véletlenül Magyarországra tévedt, különc csoportról, idegenről tanulunk az iskolában. Még az elmúlt évtizedekben sem emlékeztek meg a romákról a tankönyvek, vagy ha igen, legfeljebb mint muzsikusokról, vagy átnevelendő, szegény, tanulatlan emberekről. Nem közömbös, hogy mit tudnak e kisebbség tagjai a világról. Vajon milyen eséllyel jutnak el az általános műveltség körébe sorolt elemek a kis falvakban lakó sokgyermekes családból származó roma gyerekekhez? A munkaerőpiacon való sikeres részvételhez szakmára, megfelelő iskolai végzettségre, adott esetben nyelvtudásra van szükség. Ahhoz, hogy képviselni tudjuk érdekeinket, családunk, szűkebb lakóhelyünk érdekeit, a demokratikus intézményrendszer ismeretére van szükség, továbbá arra, hogy tudatosuljon minden állampolgárban: az intézményrendszer az embert köteles szolgálni, s nem fordítva.
MUNKA ÉS MEGÉLHETÉS
Bármi is képezte az elmúlt évszázadok során a romák megélhetésének alapjait, az sohasem egyetlen forrásból származott. A muzsikus cigányok legjobbjaitól és néhány, mesterségét különösen magas szinten űző iparostól eltekintve a hagyományos mesterség nem biztosította a családok megélhetését. Általában mindenütt kialakult az egymást kiegészítő jövedelemforrások rendszere. Jellemző volt a romák megélhetésére az évenkénti ciklikusság, ami azt jelenti, hogy a legtöbb roma családnak adott volt, milyen jövedelemforrásokhoz tudott hozzájutni például tavasszal vagy ősszel. Ezzel a későbbiekben is (egészen a legutóbbi évtizedekig) összefüggött a gyerekek iskoláztatása. FELADAT
Mi lehet ennek az oka?
A vályogvetők sem tudtak csak a vályogvetésből megélni. A munka jellegéből fakadt, hogy azt csak tavasztól őszig lehetett művelni. De a felhajtható megrendelések mennyisége és a „családi üzem” munkaerő-kapacitása is évről évre változott, ezért a vályogvetés mellett mindig megtalálhatók voltak a különböző típusú mezőgazdasági bérmunkák, illetve a télen is űzhető munkafajták, például kosárfonás.
Többé-kevésbé mindenütt beépült a cigányok megélhetésébe a különböző munkafajták válogatásának szükségessége és ezzel együtt a rugalmas alkalmazkodás egy nagyon szűk, körülhatárolt piac pillanatnyi lehetőségeihez. Ennek a következménye egyrészt az volt, hogy a mesterségbeli tudás elmélyülése korlátok közé szorult, másrészt, az életforma meghatározó elemévé vált az állandóság hiánya. Tudunk a háború előtti évtizedekből olyan cigány csoportokról, melyek biztonságban, kiszámítható helyzetben tudták magukat: a gilvánfalvi teknővájó cigányoknak bizonyos mennyiségű munkát kellett teljesíteniük az uradalom erdészetében. Cserébe az uraság megvédte őket a hatóságok, sőt a parasztok zaklatásaitól is. Házhelyet kaptak és az erdőből bizonyos mennyiségű fát felhasználtak teknővájás céljára. Más módon, polgári értelemben jelentett
bizonyos védettséget a vándoriparos, vándorkereskedő, vagy zenész működési engedélye. Az intézményes jóváhagyás természetesen csak a foglalkozások űzéséhez való jogot garantálta, a rendszeres jövedelmet nem. Rendkívül ingatag megélhetési forrás volt, a stabilitás minden elemét nélkülöző munka a gyógynövénygyűjtés: a lehetőségek egy-egy rátermettebb, ügyesebb felvásárló személyéhez kötődtek, távozásával a lehetőségek egyik napról a másikra összeszűkültek. A XIX. század utolsó harmadától kezdve a nagyipar fellendülésével a korábban sűrűn foglalkoztatott szegkovácsok (és egy sor más, romák által művelt szakma) munkájára kevesebb szükség lett. Így körükből is többen vándoroltak ki Amerikába. A II. világháború után a romák nem kaptak földet, így a termelőszövetkezetek alakulásakor is kevesebben jutottak közülük állandó mezőgazdasági munkához. Az ötvenes-hatvanas években a cigányok aránya tovább csökkent a mezőgazdaságban, ennek oka az ipar (főleg a nehézipar) vonzereje volt. Ezekben az évtizedekben szinte 100%-os volt a roma férfiak körében a foglalkoztatottság. FELADAT
Vitassátok meg, mi lehet az oka a romák napjainkban tapasztalható tömeges munkanélküliségének!
Az 1961-es és az 1979-es kormányhatározat a cigányság felemelkedésének elősegítését állami feladattá tette. Fő célként a szociális hátrányok felszámolását, az életkörülmények javítását, elkülönülésük megszüntetését fogalmazták meg, s a legfontosabb eszköznek a foglalkoztatást, vagyis az állandó munkaviszonyt, a lakhatási, iskolázottsági és higiénés körülmények javítását tekintették. A szocializmusban a munka nemcsak a jövedelem forrása, hanem morális érték volt, azt tartották megbecsült állampolgárnak, aki munkahelyen dolgozott. Munkahelyhez kötött volt az összes juttatás, így a családi pótlék, az üdülési lehetőségek, az egészségügyi ellátás. A gyógynövénygyűjtéssel, lókereskedéssel, alkalmi zenei szolgáltatással foglalkozó csoportok hirtelen a társadalom keretein kívül rekedtek.
Munkanélküliség Az iparban elhelyezkedő cigányok leginkább a bányászatban, a kohászatban és az építőiparban találtak helyet maguknak. A Központi Statisztikai Hivatal munkatársai által 1993-ban végzett vizsgálat azt találta, hogy a „cigány életvitelű” családokban jóval magasabb arányban vannak munkanélküli családtagok, mint a nem cigány életvitelűek között. Bár a cigány férfiak foglalkoztatottsága 1971-ben majdnem teljes volt, napjainkra a romák közül háromszor annyian munkanélküliek, mint a nem romák. Foglalkoztatottság a cigány és a nem cigány népesség körében (1971) (%) Forrás: Kemény István—Havas Gábor—Kertesi Gábor: Cigánynak lenni. MTA Szociológiai Intézet, 1993. Ugyanerről beszél Liskó Ilona is, az oktatás felől közelítve: „A cigány gyermekeknek mint a legalsó társadalmi réteghez tartozóknak, a szocializmus időszakában is főként csak a legalacsonyabb presztízsű nagyipari szakmák tanulására nyílt lehetőségük, ahol az állami nagyüzemi képzőhelyek szakmunkásképzés címén főként betanított munkásokat képeztek saját munkahelyeikre, és ahová a rossz munkakörülmények miatt mindenkit felvettek, aki jelentkezett. Sőt olykor toborozták is a jelentkezőket. A rendszerváltás után bekövetkezett gazdasági változások éppen a szakképzésnek ezt a részét érintették a legérzékenyebben. (…)” (Liskó Ilona: A cigány gyerekek szakképzésének támogatása, Programjavaslat az MKM Etnikai és Nemzeti Kisebbségi Főosztálya számára. Kézirat, Budapest, 1995. 6—7. o.)
Erőteljesen befolyásolják a cigányság munkaerő-piaci esélyeit a települési elhelyezkedésből adódó hátrányok. Ez azt jelenti, hogy jelentős számarányban élnek romák olyan falvakban vagy a hajdani nehéziparnak otthont adó városban, ahol igen szűkös a munkához jutás lehetősége. Míg napjaink Magyarországán az átlagnépesség kétharmada városlakó, addig a cigányságnak csak 40%-a él városban, a többi cigány ember községekben, elmaradott, munkalehetőségektől távoli falvakban lakik. Az államszocialista korszak teljes „munkakényszere” nem csupán megélhetéshez juttatta a cigány népességet, hanem növelte társadalmi kapcsolatainak számát is. A munkahely teremtette emberi kapcsolatok elősegítették a többségi társadalom előítéleteinek csökkentését: a közösen végzett munka az együttműködés terepe lehetett. A cigányokat sújtó tartós munkanélküliség e kapcsolati rendszerek elvesztéséhez vezet.
Segély A segély nem jut el minden rászorulóhoz, ezentúl pedig megbélyegző hatása van: sokszor fűződik hozzá ajándékszemlélet, vagyis az a nézet, hogy a segélyezett önhibájából szorul a társadalom kegyes támaszára. A segélyezés célja az abszolút biztonság megteremtése, vagyis az, hogy a létfenntartás minimumát nyújtó jövedelemhez jussanak azok is, akik a munkaerőpiacon vagy a társadalombiztosítási ellátásokkal erre önerejükből képtelenek. Míg 1990-ben a cigány családok jövedelmének több mint fele származott bérből és fizetésből, addig 1993-ban a cigány háztartások fő bevételi forrásává már a családi pótlék és a munkanélküli ellátás vált. Lévén a cigányság tömegeinek megélhetését mára már elsősorban a szociális jövedelmek biztosítják, rendkívüli jelentőségű, hogy ehhez miként jutnak hozzá. A segélyek nem nyújtanak biztos, hosszú távon is kalkulálható jövedelmet, megbélyegzők, megalázóak. Nem biztosítanak a kitöréshez elegendő forrásokat, egyáltalában, nem alkalmasak a szegénység felszámolására: mindössze a túlélést szolgálják. A legfontosabb azonban, hogy a többségi társadalomban elősegíti a szegénység és az etnikai kérdés összekapcsolódását: a szegénységhez kapcsolódó különféle előítéletek egyben a cigánysággal szembeni előítéletekké válnak.
TOVÁBBI OLVASMÁNYOK
ALLPORT, Gordon W.: Az előítélet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. BOKOR Ágnes: A hagyományos szegénység szigetei: a cigány telepek. In: Utasi Ágnes [szerk.]: Peremhelyzetek. Kossuth Kiadó, Budapest, 1987. Cigánylét – Műhelytanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1991. KEMÉNY István—HAVAS Gábor—KERTESI Gábor: Cigánynak lenni. MTA Szociológiai Intézet, Budapest, 1993. HEGEDŰS T. András: A cigányság képe a magyar sajtóban (1985–1986). Kultúra és Közösség, 1989. STEWART, Michael Sinclair: Daltestvérek. T-Twins Kiadó, Budapest, 1993.
