Piliscsaba
Apoteózis és hagyomány – kis tanulmány a megistenülésről –
„S ha virradat csókolja föl Thesszáliát, nagy életük borzongva hatja át a tág eget, s némelykor egy áttetsző légalak szállong, lebeg thesszál halmok felett.” (Kovács András Ferenc)
„A közhiedelem szerint Alexandrosz apai ágon Kranaszosz révén Héraklésztől származott, anyai ágon pedig Neoptolemosz révén Aiakosztól. Philipposzt – mesélik – egészen fiatal korában, Olympiasszal egyszerre avatták be a szamothrakéi misztériumokba. Az ifjú beleszeretett a szintén egészen fiatal apátlan-anyátlan leányba, és a leány bátyjának, Arymbasznak beleegyezésével feleségül vette. A menyasszony a nászéjszaka előtti éjjel azt álmodta, hogy vihar támadt, és villámcsapás érte méhét, amely nagy lánggal fellobbant, a láng betöltötte a szobát, majd kialudt. Philipposz később, már a házasság megkötése után azt álmodta, hogy elzárta felesége méhét, s a pecsét mintha oroszlánt ábrázolt volna. A jósok, akik az álomlátást megmagyarázták, kijelentették, hogy Philipposnak jobban kell vigyáznia feleségére, de a telmésszoszi Arisztandrosz azt mondta, hogy az asszony teherben van, mert nem szokás pecsétet tenni arra, ami üres, s rettenthetetlen és oroszlánhoz hasonló fiat fog szülni. Egy alkalommal az alvó Olympiasz mellett egy kígyó nyúlt el, s ez állítólag csökkentette Philipposz szerelmi vágyát, ezután már nem hált gyakran együtt a feleségével, vagy mert félt az asszony bűbájosságától, vagy mert azt hitte, hogy valami felsőbbrendű lénnyel volt bensőséges kapcsolata.” 1 Plutarkhosz Nagy Sándor halála után négy és félszáz évvel írja le így annak származását. Retorikája elbizonytalanító, szkepszisbejelentő markerekkel működik: „a közhiedelem szerint”, „állítólag” stb. Kifelé hangoztatott episztemológiai-módszertani diszpozíciója nem támogatja az irracionális eredetelbeszélést, mégis ezzel a mítikus, fikciós genealógiai variánssal kezdi Alexandrosz élettörténetének ismertetését. Fontos mozzanat ez; így hagyományozódott a divinikus legitimáció az utókorra. 1
PLUTARKHOSZ, Párhuzamos életrajzok, Bp., Európa, 1983, x. caput
29
boncasztal
Szkholion 2006/2
Nemes Ágnes
Nemes Ágnes: Apoteózis és hagyomány Máshol olvashatjuk, hogy Nagy Sándort fáraóként, illetve transzcendens szimbolikájú szarvdíszekkel felékesítve is ábrázolták. Mind a keleti, mind a hellén ikonográfiában mint isteni sarj jelenik meg. A történelemben az első és azon kevesek egyike, akit minden kortárs ideológiai rendszer magasztalásban részesített. Ennek oka egyértelműnek látszik: hódításai több birodalomnyi terület urává tették. Ennek az „istenítésnek” az aktusa és utóhatása azonban érdemileg befolyásolta a későbbi eszmetörténetet is. Ha mélyebben belebocsátkozunk az Alexandrosz-apoteózis szövegesült örökségébe, ha megfigyeljük ennek közvetlen recepciótörténetét és a történelmi jelenidő mégoly nehezen rekonstruálható hátterét, akkor többet tudhatunk meg arról a folyamatról, ami Alexandroszt huszonnégy éves korára hérosszá tette. Philipposznak a jósok azt tanácsolták, hogy mutasson be áldozatot Ammónnak, részesítse a legnagyobb tiszteletben. Fiának születésekor azt a jóslatot kapta, hogy mivel fia egy hármas makedón győzelem napján született, győzhetetlen lesz. Később a fiú maga is ugyanezt a jóslatot kapta egy papnőtől. Arisztotelész nevelte, bár ennek rendszerint nagyobb jelentőség tulajdoníttatik, mint amilyen mértékű hatása valójában volt. Mindenesetre, a források tanúsága szerint, szerette és pártolta a művészeteket, érdeklődött többek közt az orvostudomány iránt. Tőrével és az Iliásszal aludt, húszévesen király lett. A nevelés, a képzés Plutarkhosznál tehát minden részletre kiterjedően rögzül, szinte egy tökéletes Bildungsroman előromantikus mintáját valósítva meg. A diszciplínák, a művészetek, a hadi tekhné mind-mind megjelenik, köthetővé válik a formálódó Alexandrosz-figurához. A királyfi perszónája tehát úgy tárul elénk, hogy a történetíró a fejlődés és a dolgok alakulásának egyenes rendje szerint rajzolja meg az akmé, a személyes virágkor kivételes ívét. Ráadásul a tradícióra hivatkozva festi a képet. A karakter egy öntudatos, hatalmának teljes tudatában lévő, művelt, ugyanakkor rendkívül nagyravágyó, már-már megalomán ember. A kiteljesedett Alexandrosz-portré ellenpontozó technikával felépített, ambivalens, már-már deviáns, meszszemenően egyszeri és egyedi megvalósulás: kultúrapártoló mecénás és alkoholmámorban tobzódó katona, több hölgy hites ura és szenvedélyes férfifaló, a fél világot hódoltató hadúr és meggondolatlan taktikus egy személyben. Jellemző az a mondata, amit az óvatosságra és józan stratégiára figyelmeztető Parmeniónnak vet oda válaszként a lejegyzett hagyomány szerint a granikosi ütközet előtt: „….szégyelleném, hogyha a Helléspontoson könnyedén átkeltem, és ez a kis patak – ilyen kifejezéssel fitymálta a Granikos folyót – megakadályozna minket az azonnali átkelésben. Ezt sem a makedónok hírnevéhez, sem az én veszélyekben kipróbált elszántságomhoz nem tartanám méltónak. A késlekedés a perzsákat
30
boncasztal nyilván csak megerősítené abban a hitükben, hogy egyenrangú ellenfelei a makedónoknak, ha látják, hogy egyelőre semmi olyan nem éri őket, ami a tőlünk való félelmüket megindokolná.” 2 Fiatalként sokszor felsóhajt, hogy apja mindent meghódít előle. Persze a történelem megmutatta, tévedett az ifjú: sokkal többre vitte, mint atyja. Érdekes momentum, hogy az egyiptomi apoteózis előtt Hahn István szerint Alexandrosz még csak kedves „poétai” hőséhez, Akhilleuszhoz akart hasonlóvá válni. 3 Csak az egyiptomi történtek után indul meg „isteni” pályafutása. A hellének a granikoszi, isszoszi és a perzsa király elleni győzelem után sem emelték az égi szférába. Ahhoz, hogy ez a minőségi ugrás bekövetkezhessen, a Kelet vallásos-ideológiai múltja, annak erőteljessége, szakrális potenciálja kellett. Eszmei szempontból az egyiptomi hódítás volt a legnagyobb horderejű haditett egész életműve alatt: ezzel a lépésével vált halhatatlanná. „Alexandrosz minden bizonnyal ismerte Arisztotelész nézetét, amely szerint ha létezne egy mindenki mást erényeivel felülmúló ember, az istenhez lenne hasonló, s az illetőnek kötelessége lenne uralkodni.”4 Eme (számára paradigmatikus) doxa szellemében vonul be Alexandrosz Kr. e. 332-ben Egyiptomba. „A Perzsa Birodalom és a Makedónia vezetése alatt álló görög államok háborúja már két éve tartott, amikor Kr.e. 332-ben Nagy Sándor hadai megérkeztek Egyiptom határához. […] Egyiptom elfoglalása sima diadalmenet volt. […] Memphiszben tanúsított magatartása még inkább emelte népszerűségét. Mint Arrianosz írja, áldozatot mutatott be az Ápisz bikának. […] Alexandrosz gesztusa nyilván a perzsa és a makedón hódítás közötti eltérést is ki akarta emelni, hiszen az egyiptomi nép tudatában Kambüzész bevonulásához az Ápisz-gyilkosság emléke is tapadt.” 5 Ez nagyon fontos mozzanat, hiszen egy katonailag védtelen ország, amelyik ráadásul ilyen szellemi-ideológiai örökséggel rendelkezik, a hatalmat csak nagymérvű szakrális háttérrel egyetemben tudja elképzelni, és ehhez társul még egy bizonyos fajta „provincializmus”, öntudatos zárkózottság is, egyfajta összetett hermetizmus. Ezt reflektálta kivételes diplomáciai húzásában Alexandrosz, mikor a vallás terén nem hódítónak, hanem hódolónak mutatkozott: „Nem hódítóként viselkedett, hanem szinte zarándoklatként tüntette fel egyiptomi tartózkodását. […] Tudatos politikai számítás rejlett ebben a gesztusban, a különbség Kambüzész és Sándor között nagyon is szembeötlő lehetett. […] Egyiptom földjén ala2
Görög történelem. Szöveggyűjtemény, szerk. NÉMETH György, Bp., Osiris, 1996, 268. 3 HAHN István, Hitvilág és történelem, Bp., Kossuth, 1982. 4 KERTÉSZ István, Nagy Sándor és a hellenizmus alapvetése, Bp., IKVA, 1992, 98. 5 KÁKOSY László, Alexandrosz, a fáraó, História, 1996/1., 11.
31
Nemes Ágnes: Apoteózis és hagyomány kult ki Nagy Sándor politikai koncepciója. Arisztotelész tanítványa, aki útjaira mindig magával vitte az Iliászt, itt lett keleti királlyá, aki nem leigázni akarta a perzsa birodalom ősi népeit, hanem egy nagy szintézisre törekedett.” 6 Jól látszik az a jelenünkig ható argumentációs lehetőség, amellyel máig beszélünk Nagy Sándorról: Arisztotelész tanítványa az Iliásszal kezében szatrapává lesz Egyiptom bűvöletében – a hagyomány szerint Memphiszben az egyiptomiak Ptah trónusára ültették mint az ország királyát. „Fáraóvá kiáltották ki. Memphisz mindenképpen nagy hatást váltott ki Alexandroszból.” 7 Mindezek értelmezhetőbbé teszik a racionális katona irracionális vállalkozásait is, például a Siva-oázisbeli zarándoklatot (a vízhiány, a homokviharok és Dareiosz megmaradt serege a hátában mind rizikófaktor volt): Alexandrosz vágyakozott a kultikus dicsfényre. Útja bővelkedik csodás elemekben: hirtelen eső élénkíti az eltikkadt karavánt, hollók mutatják a helyes utat. „A szívai isten, Amon, a thébai Amon egyik formája volt. A thébai istenek királya, akit már Hérodotosz Zeusszal azonosított nemcsak egy teokratikus állameszme teológiai megfogalmazását testesítette meg, hanem oraculumairól is nevezetes isten.” 8 Az amoni teokratikus állameszme Alexandrosszal történő behelyettesítése – vagy még inkább azonosítása – tehát (eszme)történelmi pillanat volt: itt lett Alexandrosz isten fiává, s bármennyire nevetséges és gyűlöletes volt ez a görögök és makedónok szemében, „a szívai apoteózis világtörténelmi jelentőségű lett, emberfelettivé emelte Sándor tekintélyét a keleti népek előtt, és alapja lett a hellenisztikus és a római uralkodóistenítésnek.” 9 Tehát Szívában történt meg Alexandrosz divinikus szubsztanciájának kinyilatkoztatása, ami egy új szokásrendet, egy paradigmatikus rítus- és teóriarendszert indított (hódító)útjára. Itt hangzott el a híres kérdés, hogy megbűnhődtek-e már apja gyilkosai, és itt hangzott el a kétértelmű felelet, alátámasztva Alexandrosz divinális rangját, ugyanis ettől kezdve nevezte Philipposzt az „én úgynevezett apám”-nak… Elhangzott a szentélyben a jóslat is, miszerint a világ ura lesz. Nagy jelentőségű ez az aktus reálpolitikailag is: „Biztosíthatta magának az egyiptomi nép hűségét, és lépéseket tehetett politikusi egyéniségének olyan vallási vonásokkal történő gazdagítása felé, amelyek nagy keleti tömegek számára is elfogadható uralkodóvá formálhatták őt. Egyiptomban lényegében megtörtént a Perzsia feletti hatalomátvétel ideológiai előkészítése. (…) Egy6
KÁKOSY László, Egyiptom története és kultúrája, Bp., Osiris, 1999, 227. Alexandrosz, a fáraó, i.m., 11. 8 Uo. 9 Egyiptom története és kultúrája, i.m., 228. 7
32
boncasztal szerre volt makedón király, hellén világpolgár és keleti despota. […] Közvetlen környezetében csak első volt az egyenlők között. Azt elfogadta, hogy Egyiptomban Ammón isten fiaként tiszteljék, de szűkebb körben gúnyolódott rajta. […] A makedón király keleti despota lett. Korlátlan hatalmú úrnak kellett mutatkoznia, ha nem akarta, hogy az állam kereteiben élő népek egymás elleni véres háborúja feleméssze az addigi eredményeket. Alakjának ellentmondásossága éppen abban rejlett, hogy ugyanakkor, mikor politikusként despota volt, emberként megmaradt makedónnak és hellénnek.” 10 Alexandrosz tudatosan szinkretizmusra törekedett, éppen olyasféle produktív heterogenitásra, melynek érdekérvényesítő és -egyesítő hajlama alapján funkcionál egy mindenkori apoteózis is, amely szintén a politikum és a divinatio szimbiózisa. Egy mindenki, illetve minden ideológiai rendszer számára befogadható uralkodóképre törekedett, bár a valóság bonyolultabbnak és esetlegesebbnek bizonyult az imént felvázolt elméleti mechanizmusnál. A realitásban az ellentmondások minduntalan kivillantak: „A barbárokkal általában nagyon gőgösen viselkedett, mint aki tökéletesen meg van győződve isteni származásáról, s arról, hogy isten fia, a görögökkel azonban szerényebb volt.” 11 A már említett „úgynevezett apa” kifejezés „görög szava azt jelenti, hogy nem törvényes gyerek apja, nem házasságon belül született gyerek apja. Alexandrosz soha nem kérdőjelezte meg Philipposz természetes, vér szerinti apaságát, Amonnal pedig csak egy újfajta jogi viszonyba lépett az apoteózissal.” 12 Újfajta „jogi viszony”, anomáliák, töréspontok; Kertész István megközelítése: „A hellénizmust a görög társadalom válságát megoldó történelmi jelenségnek értékelem, amely meghatározott civilizációs, a történeti és szellemi lét minden területére kiható fejlődést foglal magában. Úgy vélem, a görögség általános Kr. e. 4. századi anarchikus állapotából az jelentette a kivezető utat, hogy felemelkedett egy erősebb közösség, Makedónia, amely a maga hatalma alatt összefogta a széteső görögséget, és a Közel-Kelet meghódítására vezette. Az érintett területek társadalmának és gazdaságának alapjaiban bekövetkezett különböző mértékű változást csakúgy, mint az ennek nyomán kialakult politikai intézményrendszert, kultúrát és vallást a görög vonások uralkodó jellege jellemezte, innen nyerte ez az új korszak a hellenisztikus elnevezést.” 13 Vannak tehát össze nem egyeztethető elemek. Nagy Sándor tágabb környezete, azaz alattvalói az orientalista felfogás 10
KERTÉSZ, i.m., 99, 105, 108. PLUTARKHOSZ, i.m., y. caput 12 ROSEN, Der Göttliche Alexander, Athen und Samos, Historia 27., 1978, 20. 13 Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig, szerk. NÉMETH György, Bp., Osiris, 1999, 266. 11
33
Nemes Ágnes: Apoteózis és hagyomány tükrében mint despotát tisztelték. (Ellenségei egy alkalommal úgy látták, fénylik a teste, máskor egy sas mutatta, hogy győzni fog, miután Zeuszhoz, „atyjához” imádkozott.) Szűkebb környezete, vérei azonban a hellenisztikus hagyományokra támaszkodva tisztelték az uralkodót, és ferde szemmel nézték istenítését. Isteni származásán mint irracionális banalitáson alkalomadtán ivócimboráival együtt nevetgélt Alexandrosz is. Viselkedésének határozott céljai voltak. Nagyon szerette például a perzsák öltözködését, és bár ellenük harcolt, sokszor viselte jellegzetes ruhadarabjaikat, amiért honfitársai meglehetősen morogtak. Programjának lényege az volt, hogy egy államba tömörítse a helléneket, mint Arisztotelész írta, de a hellénség kereteit Iszokratész szellemében ki is tágítsa. Ezért volt oly diplomatikusan kedves az egyiptomiakkal, ezért házasította tömegesen katonáit perzsa hajadonokkal, kivétel nélkül mindenkit, de főként a vezérkar tisztjeit, tehát főrangú katonáit. Ugyanakkor Nagy Sándor rendkívül vallásos is volt: „…állandóan az isteni sugalmazásokat kutatta, feldúlt és nyugtalan elmével a legkisebb különös vagy szokatlan jelenségben is mindjárt csodát és előjelet látott, így aztán a királyi palota megtelt áldozókkal, tisztítópapokkal és jósokkal.” 14 Ehhez a végső soron vallási beállítottsághoz társult a keleti örökség: „Az egyiptomi monarchia stabil kormányzati forma volt, a királyi hivatal méltósága, a király isteni tisztelete több volt, mint fikció. […] Az egyiptomi királyság mindvégig megtartotta vallási, szakrális eredetének egyes vonásait, s amikor a körülmények engedték, a királyistenítés változatos formái töltötték meg új teológiai tartalommal a régi kereteket.” 15 Ez a kőkemény, masszív hagyományrendszer kellett hát ahhoz, hogy trónusára ülve Alexandrosz az uralkodóistenítés olyan folyamatát, gyakorlatát indítsa meg a történelemben, amely még a kereszténység alakulására is hatással volt, formálta annak formai és szellemi motívumait, bővítette jelképrendszerét. Alexandrosz utódai, „a diadokhosz-királyok közül Démétriosz Poliorkétészt egy fennmaradt athéni himnusz mint testileg jelenlevő, látható, valóságos istent ünnepli.” 16 Mivel Démétriosz kultuszának kiszélesedése hadi sikerre reagálva születik, dominál a háborús karakterek szerepe. Kísérlet történik Démétriosz és Zeusz tulajdonságainak párhuzamba állítására is. Azon a helyen, ahol Démétriosz első ízben szállt le kocsijáról, oltárt emelnek, és az „alászálló Démétriosz”-ról nevezik el (az „alászálló” jelző tradicionális isten-toposz volt). Hónapot neveznek el róla, és a Dionüszia ünnepét Démétriának keresztelik át. (Plutarkhosz írja, hogy 14
PLUTARKHOSZ, i.m., z. caput Egyiptom története és kultúrája, i.m., 233, 241. 16 HAHN, i.m., 246. 15
34
boncasztal az istenek nemtetszésének számos jele volt ezzel kapcsolatban, például lefagyott a szőlő, Pallasz leple kettészakadt, ám ez az apoteózisgyártókat egyáltalán nem zavarta…) Abban, hogy Démétriosz önmaga leginkább Dionüszosszal azonosítja magát, nagy szerepe lehetett Alexandrosz példájának is. Poliorkétész Dionüszoszt utánozva sokszor járt repkénykoszorúval fején. Kr. e. 290ben ünnepi bevonulásán már Dionüszosz-istenként köszöntik, és a Parthenónban szállásolják el. 17 Nagy Sándor lett a „kánon”, minden uralkodó és maga a nép is viszonyítási pontként használta: prototípus és mérce lett, valóságos történelmi és figurális eljárások által megépített fiktívmisztikus alak, modell. Hagyományát bevezetve később szokványossá vált, hogy szentélyekben uralkodói szobrokat állítottak fel, amelyeknek áldozni kellett, és gyakran éltek az olümposzi istenektől való leszármazás legitimációs meséivel is. Poszeidónnal is azonosították, amikor szarvakkal díszítik fejét a pénzérméken. Ő maga atyjaként nevezte meg az istent, míg anyjaként Aphroditét. A sokáig Alexandrosz egyedül esélyes utódjának tartott Démétriosz vallási tiszteletének betetőzését napistenként való imádása jelentette. A Nap-motívum messzire vezető apoteózisalternatívát juttathat eszünkbe, ha végigrohanunk a későbbi „istenítések” történeti vázlatán. Az egyértelmű és otromba önistenítés példái a későbbiekben ritkulnak, „mint az istenek földi megjelenési formája, valahol az emberek világa fölött, de az istenvilágnál alacsonyabb szinten helyezkedett el.” 18 Ez a szemlélet aztán kiváló eszköz lett a római történelem monarchikus hatalomra törő vezéreinek a kezében. Az apoteózis a rómaiaknál is meghonosodott, hiszen Caesarral kezdődően istenítik császáraikat (consecratio). A császár a divus (megistenült) melléknevet, templomot és őt tisztelő papokat kapott: mindez a római formulák felhasználásával megszervezett hellenisztikus istenkirályság intézményének applikálása. A szimbolikus ábrázolás praxisa egy neme ennek, amelyben valamely személynek rendkívüli voltát akként dicsőítik, hogy isteni vagy más túlvilági lények társaságában, illetve egyébként képzelt transzcendens viszonyok közepette tüntetik fel. Rómában tulajdonképpen a köztársaság bukása után honosodott meg uralkodókultusz formájában a keleties jellegű hatalomistenítés. Julius Caesart már életében istenként tisztelték, halálával az 17
„Nagyon természetes, hogy az Alexandros helyét elfoglalni készülő Démétrios ugyanavval az istenséggel igyekszik azonosíttatni magát, amelyikkel példaképe. […] maga a Poliorkétész melléknév is a hódító Alexandrosz előképeként számon tartott Dionysoshoz rokonítja.” (KERTÉSZ István, Néhány megjegyzés Démétrios Poliorkétés kultuszához, Antik tanulmányok 1., 1976, 135.) 18 HAHN, i.m., 247.
35
Nemes Ágnes: Apoteózis és hagyomány istenek közé sorolták, s ezzel elkezdődött az ún. „formális császárkultusz”. A császár consecratiója a szenátus határozata vagy az új császár rendelete alapján történt. A temetés után az elhunyt viaszképe hét napig volt a palotában elefántcsont ravatalra helyezve. Ezután a lovagok és a szenátorok a fórumra, majd a Mars-mezőre vitték, ahol oltár formájú emeletes máglyára helyezték, melyet körülraktak illatszerekkel. A tüzet az új uralkodó gyújtotta meg, s e pillanatban a máglya tetejéről egy sast röpítettek föl, mely a nép hite szerint a császár lelkét vitte az istenekhez. Ettől kezdve az elhunytat a divus, „isteni” cím és istentisztelet illette meg. Templomot építettek számára, és papságot rendeltek melléje. Domitianussal aztán megváltozik a helyzet, az orientális alapokra épülő hellenisztikus vallási koncepció alulmarad a birodalom hivatalos ideológiáját mindig sikerrel képviselő itáliai elképzelésekkel szemben. „A régi római hagyományok tudatos őrzői legszívesebben Jupitert választják, a hellenisztikus keleti eszmék hívei leginkább a napisten, Héliosz valamely megjelenési formáját.” 19 Ilyen úton jutunk el Héliosztól Constantinus által a napisten Krisztusig, aki az üdvösség Napja, aki eljön, hogy a „clara nox”-ba (karácsony) fényt vigyen. Heti ünnepe az alteritásban a napistennek szentelt nap. Ez a bizonyos „Nap” betetőződése egy hosszú fejlődési folyamatnak; döntő jelentőségű szakasza annak a történelmi vonulatnak, amely az orientális istenkirályoktól a „feudális monarchiák isten kegyelméből való királyai felé vezett.” 20 Nagy Sándor égitest-metaforával neveztetik meg (referense: „Világ Világossága” – Jn 8,12; Jn 9,5), fénylik a teste (referense: hegyi metamorfózis – Mt 17,2), és láthatóvá válik az égen lélekmadara (referense: „Ő az én szeretett fiam” – Mt 3,17). Nos, ez Nagy Sándor apoteózisának valódi és legmélyebb jelentősége. Az ókor több istent hívő népei, például az asszírok, az egyiptomiak, sőt a görögök s a rómaiak is a kiváló hősöket és a nagy érdemeket szerzett uralkodókat, többnyire haláluk után, vallásos szertartással az istenek sorába emelték. Többek közt Héraklész, Akhilleusz, Romulusz, Julius Caesar, Augustus ilyen istenült alakjai az ókori mondáknak s történelemnek. Ami eleinte a legnagyobbak iránt érzett hála és hódolat kifejezése volt, később majd minden római császárnak szinte hagyományos módon kijárt. Az ókori domborműveken és vázafestéseken néha látunk ábrázolva ilyen megistenülést, midőn a hős élve az égbe emelkedik. Az apoteózis az ókorban kiváló emberek egyezményes istenné nyilvánítása, megdicsőítése. Ez a hit az (ebben is) úttörő görögöknél, hogy az őskori hősök istenné lettek, a legrégibb kortól megvolt: a míto19 20
Uo., 264. Uo., 267.
36
boncasztal szok szerint halandó emberek testestől ragadtattak az égiek közé. Később úgy gondolták, hogy az istenek közé emelt hősök teste tűz által megszabadul halandó részeitől. Ilyennek tekintették a héroszokat. Idővel történelmi személyek is részesültek apoteózisban az orákulumok kijelentései vagy papi kollégiumok határozatai alapján. Új korszakot nyit tehát Nagy Sándor: Egyiptom meghódítása után Amon fiává nyilváníttatja magát, a perzsák leigázása után pedig az Akhaimenidák örökébe lép, kiket istenként tiszteltek. Így keleti hatásra a görög istenekkel teszi magát egyenlővé. Utódai, főként a Ptolemaioszok, hasonló igénnyel léptek föl még feleségeik számára is. Ebben az időben Euchemérosz neve alatt terjedt az a mítoszmagyarázat, mely szerint az egész görög istenvilág apoteózis eredménye. Látszik tehát, hogy a mitikus héroszok kultuszai hogyan praktizálták az állam- és hadférfiak divinálását, majd Nagy Sándortól kezdődően hogyan lettek mindinkább a hatalom allegóriái is egyben. Az euhemerizmus pedig már egyfajta torzult kört teljesít be azzal a reflexióval, hogy tulajdonképpen a komplett Pantheon „praktikus” apoteózis eredménye – hogy az istenek emberi irányítású processzusok termékei. Kákosy László így ír Alexandroszról: „A király az arab világban is nagy tiszteletben állt, alakja ’Kétszarvú’ néven bevonult a Koránba is. Ennek a névnek is egyiptomi eredete van: mivel Amont kos képében is megjelenítették, ahogyan egyes fáraók, úgy Nagy Sándor is elnyerte az istenítésnek ezt a szimbólumát. […] Egyiptom lakosságát élénken foglalkoztatta a fáraóvá, isten fiává emelt hős egyre inkább legendássá vált alakja. Kalliszthenésznek, Sándor kisérőjének neve alatt maradt fenn a római császárkorban keletkezett ún. Sándor-regény, mely Izlandtól Jáváig számtalan változatban és nyelven maradt fenn. Kopt nyelvű töredékeit is ismerjük.” 21 A koptok egyiptomi őskeresztények. Az „üdvösség Napjának” hívei abban az országban, ahol egykor a Sándor-regény hőse is Nap volt.
21
Alexandrosz, a fáraó, i.m., 13.
37
