2012.05.13.
korai idők
Római jog XXIV. A kötelmi jogi szabályok továbbélése
A Római birodalom és annak „világgazdasági” rendszere felbomlásával Európa nyugati felén, a középkor sötét századaiban a kötelmi jog jelentősége meglehetősen csekély volt. A zárt, önellátásra berendezkedett gazdasági egységek jogi problémái inkább dologi jogiasak voltak. A kötelmi jog alá vonható ügyletek meglehetősen ritkák voltak, vagy ha volt is bizonyos áruforgalom, az a készügyletek keretei között zajlott, hasonlóan az ősi, primitív római gazdasági viszonyok korához. (kézen-közön csere, készvétel) A delictumok joga is elsősorban a büntetőjog, az állami büntetőhatalom oldaláról került megközelítésre, a károkozó magatartásokból származó magánjogi igények érvényesítésének gondolata sokáig eltűnt.
a városok szerepe A középkorban elsősorban a városok gazdasági élete és az azáltal a jogi szabályozás felé megnyilvánuló igények voltak, melyek a római kötelmi jog intézményeinek feltámasztását, továbbfejlesztését megkívánták. Ezen megnövekvő igények hatására lépett elő a kötelmi jog a személyi és dologi jog árnyékából és önállósodott újra, vált ismét önállóan kezelhető jogterületté. A középkor kötelmi jogának fejlettségét elsősorban a kereskedelmi-, tengeri-, értékpapír- és biztosítási jog egyes intézményeinek korai megjelenése igazolja.
kötelmek - szerződések A kötelmek rendszere: • szerződésekből, • delictumokból (törvényen alapuló kötelmi viszony), • ex variis causarum figuris (quasi-contractusok, quasi-delictumok), általában bekerült a legtöbb jogba, az egyébként nem recipiáló északi jogokba és az angol jogba is. A kánonjog dolgozta ki először a szerződések általános elméletét. Ezen elmélet legfontosabb elemei voltak: • a szerződés-megkötés új szabályai, • a causa-tan, • az elv, hogy minden szerződés bonae fidei kell legyen.
korszakok 1. A középkor, elsősorban a kánonjog teljesítménye az is, hogy a kötelmi jogi igények érvényesítésére szolgáló perlési lehetőségek függetlenednek a büntetőeljárástól, és nagy lökést adnak egy ismét önállóvá váló polgári perjog kialakulásának. 2. A recepció kora a római kötelmi jog szinte teljes feltámadását, teljes győzelmét hozta magával, mivel magasan fejlett árutermelői jogként alkalmas volt arra is, hogy a kora újkor kialakuló gazdasági viszonyait is szolgálhassa. Emellett a római jog legfejlettebb része is a kötelmi jog volt, amely rendkívül széles interpretációs lehetőséget, az analógia-lehetőségek szinte kimeríthetetlen tárházát bocsátotta az újkori jogtudomány rendelkezésére.
3. Az usus modernus kora még a glosszátorok és kommentátorok koránál is intenzívebben foglalkozott a római kötelmi jogi intézményekkel, 4. s a természetjog általi elismertsége révén a római kötelmi jog uralta az első nagy kodifikációkat is, kisebb nagyobb helyi sajátosságoktól eltekintve.
szerződéses szabadság 1. Az egyházi jog az ígéret kötelező betartását pártolta („pacta sunt servanda”), és ez az ún. akarati elmélettel a természetjogászoknál elfogadást nyert: a szerződésalapító típusformákat a közép- és újkori jog csak törvényi kivételekként vette fel. A szerződéstípusokhoz való kötöttség a középkor óta visszaszorult, és a szerződéses szabadság elve tört a fejlődés során át, ez azt jelenti, hogy a szerződő felek alapvetően szabadon határozhatták meg szerződéseik tartalmát. Elsősorban a 19. századi gazdasági liberalizmus korszaka volt az, amikor a szerződéses szabadság elve uralkodóvá vált. Az elv azonban általában csak akkor érvényesülhet, ha két gazdaságilag egyenrangú fél áll szemben egymással. Ellenkező esetben nagyon sok visszaélésre adhat okot a szerződéses szabadság elve. Ezért az államnak közbe kellett és kell lépnie korrekciós céllal: uzsora elleni törvények, laesio enormis, árszabályozások. Természetesen továbbra is élt a szabály, hogy a szerződés tartalma • nem lehet jó erkölcsbe ütköző és • nem lehet jogellenes vagy lehetetlen.
1
2012.05.13.
consensus A korai középkor germán jogai szerződéses kötelezettség keletkezését csak reál- vagy formális szerződés keretében ismerte el. A felek puszta akarat-megegyezése a külvilág előtt megjelenő formaságok nélkül nem volt elég a kötelezettség megalapításához. Azonban már a középkor joga gyengítette ezt a szigorú elvet, és elsősorban a városok gazdasági életében egyre inkább a felek consensusa lépett előtérbe a kötelmi viszony megalapításának legfontosabb momentumává. A formai előírások pedig egyre inkább csak deklaratorikus (elsősorban) bizonyítást megkönnyítő szerepet kaptak. Ez a fejlődési elsősorban a kánonjog tendenciáinak felelt meg, amely fokozatosan kialakította az elvet, hogy minden pactum, tehát a formátlan megegyezés is perbe vihető, arra kötelezettség alapítható. Ezen elv áttöréséhez hozzájárult a római-közös jog: a legfontosabb szerződéseket konszenzuális szerződésekként ismerte el, bár önmaga sokáig tartotta magát az elvhez: „nudum pactum non parit actionem”.
formaszabadság Elsősorban a természetjog hatására tűntek el a szerződésekkel kapcsolatos formai követelmények, olyannyira, hogy a modern jogokban a teljes formaszabadság érvényesül, amely megkönnyíti a forgalmat de bizonyos veszélyeket is magában rejthet, ezért törvénykönyvek kivételként előírhatnak formai kellékeket: (pl. mai magyar jogban ingatlan-adásvétel csak írásbeli formában érvényes.)
Az magán- illetve közokirat, az írásbeliség, mint formai követelmény különösen a későközépkortól vált gyakorivá, és az újkorban vált uralkodó formai kellékké, míg más kellékek alkalmazása fokozatosan eltűnt.
causa-tan
bonae fidei contractus
2. A római tétel „ex pacto nudo actio non oritur” olyan szűkítő értelmet kapott, hogy a teljesen indok nélküli egyesség (színlelt, játék stb) nem hoz létre kötelmet.
3. Ugyanezen elvből kiindulva a kánonjog általánosította a bonae fidei contractus fogalmát. Ezzel megszűnt a római megkülönböztetés: ius strictum-ius aequum iudicia stricta-iudicia bonae fidei a szerződési jog területén.
A szerződéskötés tehát bizonyos jogalap (causa) révén jött létre, az ebben való tévedés semmisségi ok. A causa a kanonisták tanítása szerint nem kell más legyen, mint egy ésszerű ok (motivum), ami a feleket a szerződés megkötésére indítja. • ez például fennállt, ha egy adott szolgáltatást egy elvárt ellenszolgáltatásra tekintettel ígértek meg. • Megvolt a causa azonban akkor is, ha a magát lekötelező fél tudatosan lemondott az ellenszolgáltatásról, vagyis mint ajándékozó járt el. A causa megléte a szerződéses kijelentések komolyságát és megfontoltságát biztosította, s ezért szükségszerű volt a szerződés érvényességéhez. A causa-tant a legisták is átvették a 15. század végétől, a „pacta sunt servanda” elv elfogadásával.
szerződési tartalmi elemek A szerződések tartalmára vonatkozóan már a glosszátorok kidolgozták az • essentialia, • naturalia, • accidentalia felosztást: első alatt értve a szerződést létesítő tartalmi elemeket, második alatt a justinianusi jog szerint a nevesített szerződéssel velejáró és csak külön megállapodással mellőzhető elemeket, harmadik csoportban a felek által szabadon bevett és a szerződés érvényességét osztó (pacta adiecta) elemeket.
A kanonisták szerint minden szerződés az aequitas canonica szerint bonae fidei, s ezt a tanítást a legisták többsége is átvette. A későbbiekben ebből az elvből elsősorban az a megközelítés eredt, hogy minden szerződéses megkötést a méltányosság, a célszerűség figyelembevételével kell értelmezni: aequa, utilis et benigna interpretatio. Ezen elvek alapján a szerződés a természetjogászok számára mint nyilvánvaló akaraton (akarat-megegyezésen) alapuló tisztességes kötés nyert meghatározást. Náluk jelent meg először a magánautonómia gondolata is.
clausula rebus sic stantibus Feltétel és időhatár kiköthetők, a lehetetlen feltétel semmisséget okoz (végrendeletben „pro non scripto habetur” a római jog szerint). A feltételekkel és a szerződés tartalmával kapcsolatban a kommentátorok alakították ki a clausula rebus sic stantibus hallgatólagos kikötést. Ezen kikötés a szerződés megkötése után és a teljesítés előtt beállott lényeges körülményváltozások figyelembe vételét tette lehetővé: • a szerződés módosítása • érvénytelenné nyilvánítása a bíróság által. A clausulát azonban a természetjogászok vitatták és így a korai kodifikációk el is hagyták (ALR, ABGB). A kereskedelmi jogon keresztül került újra vissza a 20. század gyakorlatába. (magyar jog: gazdasági lehetetlenülés)
2
2012.05.13.
akarathibák A tévedés, megtévesztés, kényszer római jogi tanát a kánonjog fenntartotta és a legisták is átvették. A középkori okirati gyakorlat viszont, a sokféle feloldó privilegiumtól a jogbiztonságot féltve, bevezette a felek közt mindennemű megtámadásról és kifogásról való eleve lemondás gyakorlatát (renuntiatio), s ebbe sokszor a dolus, vis, error miatti megtámadást is befoglalták. Minthogy római jog szerint a dolus miatti felelősség szerződéssel előre nem zárható ki, az ilyen renuntiatiók érvényessége vitás volt, és közrendbe ütközőként nem is mindenütt vették figyelembe.
vétkesség (2) Bartolus tovább bonyolította a rendszert, mikor a culpát tette meg gyűjtőfogalomnak, s öt fokozat között különböztetett: • culpa latissima, ut dolus manifestus • culpa latior, ut dolus praesumptus • culpa lata, • culpa levis, • culpa levissima. A dolus praesumptusnál lehetséges az ellenbizonyítás, míg a nyilvánvaló szándékosságnál ez nem megengedett. Kommentátorok alkalmazták az érdekeltségi szempontot (Utilitätsprinzip) az egyes szerződéstípusok felelősségi fokozatának meghatározásánál.
felelősségi fokok
vétkesség A szerződésszegés szabályai között a ius commune – szemben az ősi germán jogokban megtalálható objektív felelősséggel – alapelvszerűen a vétkes felelősség elvét vette át a római jogból. Ugyanúgy mint ott, jogügyletenként (szerződéstípusonként) a körülményektől függően különböző mértékben tette felelőssé vétkes magatartásukért az adósokat. A Glossza a vétkességi fokozatok közül, a justinianusi jogot követve ismeri a dolus culpa lata culpa levis culpa levissima fogalmát.
culpa levissima A culpa levissima a justinianusi kodifikáció egyetlen fragmentumában jelenik csak meg, és nem tekinthető technikus megfogalmazásnak, mégis a középkor jogtudománya erre jelentős elveket épített fel. A culpa levissima a diligentia exactissimat követel meg, amit a diligentissimus pater familiassal szemben lehet elvárni. Ez a felelőssége a haszonkölcsönbe vevőnek és a kifejezetten custodia-kötelezettséget vállalóknak.
culpa in contrahendo
Az újkori ius commune fenntartotta a felelősségi fokozatok ezen rendszerét. A culpa levissima elmélete ebben a korszakban kapott gyakorlati jelentőséget.
A természetjog a lehetetlenülésért illetve nem kellő teljesítésért való vétkességen alapuló felelősség mellé behozta még a culpa in contrahendo fogalmát is.
A szerződésszegésnél a legalábbis tág értelemben vett culpa volt a jogalap a kártérítésre, s magát a kártérítés mértékét az usus modernus gyakorlata és a természetjog is máskép állapította meg tudatos vétkesség, mint mulasztás esetén.
Ez nem jelent mást, mint hogy a szerződő feleknek már a szerződés megkötésekor tanúsítaniuk kell a szerződéstípus által elvárt diligentiat = ha nem, biztatási kár térítése!!
A custodia felelősség eltűnt, hogy aztán a 19. század a nagyüzem, gépi üzem felelősségénél újra felújítsa.
Ez a szerződő felektől • akaratuk kinyilvánítása során elvárható odafigyelés megkövetelésén és
A kereskedelemben a leltárért való felelősséget és a bankok letéti felelősségét azonban mindvégig ismerték, ugyancsak a fuvaros (hajós) felelősségét is a vis maior határáig.
(a természetjogászok által általánosságban is megfogalmazott kötelezettségen alapult, mely szerint)
• minden hibás, jogellenes magatartásért kártérítési kötelezettséggel tartozik a szerződő fél.
3
2012.05.13.
késedelem Általános szabály maradt, hogy az adós késedelembe csak akkor esik, ha • lejárat után • felszólítás ellenére • vétkesen nem teljesít. A glosszátorok és kommentátorok a teljesítésre való felhívást tehát általánosan megkövetelték a késedelem következményeinek beálltához: csak egyszeri vagy többszöri felszólítás ellenére be nem következett teljesítés váltotta ki a megfelelő következményeket. A középkor vége felé azonban az a felfogás nyert teret, hogy elhagyható a felhívás, ha egy tartozás, különösen pénztartozás esedékessége a szerződésben illetve jogszabály által naptárilag meg lett határozva, vagy könnyen meghatározható volt. Így a lejáratig való nem teljesítéssel rögtön beálltak a késedelemmel járó jogkövetkezmények. „Dies interpellat pro homine.”
késedelem (2) A késedelembe esés csak akkor terhelhető az adósra, ha az vétkes magatartása miatt az neki felróható (szubjektív késedelem); Egyes jogok azonban ettől eltekintve objektív alapon is elismerték a késedelembe esés lehetőségét. Történetileg a régi germán jogok érvényesítették az objektív késedelem elvét, s ez alól csak kivételesen ismerték a kimentés lehetőségét (vis maior). A ius commune egyértelműen megkívánta, hogy a késedelem az adósnak felróható legyen, tehát annak vétkességén alapuljon. Mégis például az ABGB mindkét késedelmi alakzatot elismeri és jogkövetkezményeket fűz hozzájuk: • Objektív késedelem esetén – visszalépés joga, felelősség megszigorodása, késedelmi kamat; • Szubjektív késedelem esetén – kártérítés.
A mai jogokba is így ment át.
adásvétel - emptio-venditio
az adásvétel tárgya
A szerződések római kánonja (re, verbis, litteris, consensu) átrendeződött és a középkor az első helyre az adásvétel szerződéstípusát tette.
1. Kezdetben csak testi dolog, később azonban jogok is lehettek tárgyai az adásvételnek. Az áru különös meghatározási formái (emptio rei speratae, emptio spei, emptio rei futurae) szintén ismertek voltak, a római jog szabályait követve.
A középkor elején természetesen a készvételi forma volt egyeduralkodó, sőt sokszor formákhoz is kötötték a vételt (kézadás, írásbeliség). Később azonban konszenzuális jellege nyert elfogadást. A glosszátorok lényegében átvették a római szabályokat, amelyek szerint az adásvétel • az árban és áruban megegyezéssel létrejött (essentialia), • s ezzel beálltak összes rendes joghatásai (naturalia), • persze ismertek voltak a római jogi szokott nevesített mellékkötelmek (accidentalia) is.
laesio enormis és tovább A recepció révén elfogadást nyert a laesio enormis szabálya, vagyis hogy ha a vevő a piaci (forgalmi) vételár felénél kevesebbet fizetett az árúért, az adásvételi szerződés megtámadhatóvá vált. Ezt a szabályt később már nem csak az adásvételre, hanem minden kétoldalú (lényegében szinallagmatikus, visszterhes) szerződésre is kiterjesztették. A természetjog is igyekezett objektív kritériumokat kidolgozni az árak meghatározásához. De az újkori állam ismét gyakran beavatkozott az árak alakulásába – majd a 19. századi liberalizmus szinte minden ilyen jellegű intézkedést megszüntetett.
2. A vételárnak pénzben kellett állnia, s az ár elvben a felek szabad megegyezésén alapult. Az egyházatyák és a kora középkori morálteológia hatására azonban kialakult az a nézet, hogy az árnak igazságosnak kell lennie: ez volt a iustum pretium tana. Másrészt a középkorban több egyéb tényező is szükségessé tette, hogy az árakat hatalmi szóval is befolyásolják (céhbeli, városi, földesúri ártaxák). Ezen rendelkezések mögött a iustum pretium elve mellett sokszor csoportérdekek is meghúzódtak.
szavatosság Római jogi alapokon külön-külön intézményként fejlődött a ius commune különböző szakaszaiban az eladói kellék- és jogszavatosság. Először a természetjog kísérelte meg, hogy a két intézményt egy egységes jogintézménybe fogja össze. A tudományos megközelítésben azonban mindvégig külön-külön foglalkoztak a két szavatossággal.
4
2012.05.13.
szavatosság (2)
joghatások - veszélyviselés
A természetjogban, elsősorban Christian Wolff tanaiban olvadtak össze a kellék- és jogszavatosság szabályai egy egységes szavatossági rendszerré. A két intézményt egységesnek tekintették.
1. A római jogban érvényesült: „perfecta emptione periculum ad emptorem respicit = periculum est emptoris”. Az eladó köteles fizetni, még akkor is, ha – az áru vis maior következtében elpusztulván – nem kap semmit, vagy ha a dolog az adásvétel megkötése után károsodott. A római elvet a középkor jogtudománya is elismerte, az esetleges kivételeket rendszerezték. A veszély azonnali átszállásnak előfeltétele egy • feltételhez nem kötött • specifikus dologra vonatkozó • befejezett adásvételi szerződés, • melyhez nem járul ellentétes kikötés és • az eladó oldalán nem áll fenn szolgáltatási hiba.
Már az ALR is tükrözi ezt a törekvést, azonban igazán következetesen az ABGB-ben valósult ez meg. A szavatossági kötelezettség alapelvszerűen fennállt minden visszterhes ügyletnél. Alapja: aequalitas (Grotius)
A veszély tehát az adásvétel megkötésével átszállt.
joghatások - veszélyviselés (2)
joghatások - tulajdonátszállás (2)
2. A természetjogászok kritizálták a „periculum est emptoris” szabályát, de a szerződés, a consensus létrejöttével ők is elismerték az eladó mentesülését a vis maior által okozott károk viselése alól. (ius gentium Grotius szerint)
1. A római jog szerint az eladónak csak a vacua possessiot kell szolgáltatnia, s ha jogilag minden rendben is lenne csak az átadás viszi át a tulajdont.
3. Az eladott dolgot fenyegető veszély a korai germán és a későbbi német, osztrák (s magyar) jogokban azonban csak a dolog átadásával szállt át a vevőre, együtt a hasznokkal és más terhekkel. Így az ABGB és ALR nem vették át a „periculum est emptoris” természetjogászok által képviselt formáját, és a veszélyátszállást az áru átadásához kötik (tkp. „periculum est venditoris”). (Egyébként azonban mindkét törvénykönyv az emptio venditio római jogi szabályaihoz tartotta magát.)
2. A francia, spanyol, portugál és lombard – leges Romanae Barbarorum hagyományán alapuló – jogok a szerződésnek adtak tulajdont átszállító hatást (constitutum possessorium). A természetjogászok számára nem csak az volt egyértelmű, hogy az eladó tulajdont köteles átruházni, hanem azt az elvet is általánosan uralkodóvá tették, hogy a tulajdon már magával az adásvételi szerződés létrejöttével átszáll a vevőre: ezzel az adásvételt és a tulajdonátszállást egységes aktusnak tekintették (Grotius, Wolff). 3. A germán jogok azonban a tulajdonátszállás joghatást szigorúan az átadáshoz kötik. (a magyar jog is!)
adásvétel - különleges területek emptio-consensus a) Justin. veszély
traditio
(„periculum est emptoris”)
tulajdon
b) mediterrán veszély+tul.
Az adásvétel rendes szabályai mellett érvényesültek a piaci vétel sajátos szabályai, sokban a római aedilisi edictum szabályaival megegyezőn (actio redhibitoria, actio quanti minoris, objektív szavatosság). Ugyancsak az adásvétel egyes szabályaiból, de külön speciális rendi jogként alakult ki a késő középkortól a kereskedők joga (lex mercatoria), amely a piaci biztonságot a tulajdon biztonsága elé helyezve a kereskedőtől vásárló visszterhes szerző tulajdonszerzését mondta ki generális szabályként. (áttörve a nemo plus iuris... elvét!) A kereskedelmi adásvétel rendi szabályait átszőtték a rendi megkötések (árumegállító jog, piactartás, vámjog): a kereskedők jogában sok a nemzetközileg érvényesülő elem (ius gentium - Grotius szerint), noha első megjelenése szerint rendi jog privilégiumokon alapult. Az előjogokat egyes társaságok (akár hatalmi jogosítványokkal), egyes városok, céhek, testületek vagy territoriális szövetségek kapták.
c) germán veszély+ tul.
A kereskedelem biztonságigénye miatt e jogágban koraiak voltak a kodifikációk, törvények, rendtartások. Mindazonáltal a szokásjogi fejlődésnek is jelentős szerepe volt a fejlődésben (tőzsdei szokás, áruminta, hajózási szabályok, tengerjog stb).
5
2012.05.13.
locatio conductio
A locatio conductiot a középkor jogtudománya is komplexitásában ismerte és elemezte, bár a recepció előtt nem bontották külön ügyletekre. Az usus modernus csak két bérlettel – a locatio conductio reivel és a locatio conductio operissel – foglalkozott. A locatio conducti rei a rendi társadalomban jogbérletre is kiterjesztést nyert: • a dologi jogok bérbeadása („birtokbérlet”) rendi kötöttségektől függött és kevéssé volt konszenzus kérdése, • másrészt közjogi jogosítványokat és idegen dologbeli jogokat is lehetett átengedni fizetés ellenében időlegesen. A dologbérlet szabályait így a középkorban elsősorban a szokásjog szabályozta, ismerve azt az ingó- és ingatlan dolgokra vonatkozóan. Az ingatlan dologbérlet szabályai meglehetősen tisztázatlanok, dologi jogként fogták fel és nem választották el élesen egyéb ingatlan használatra jogosító jogintézményektől. Ezekre olykor a locatio conductio rei szabályai szubszidiáriusan érvényesültek, helyi szokásokkal keverten.
locatio conducti rei A recepció korszakában a dologbérlet ismét kötelmi jogi intézmény lett, konszenzuális szerződésként került megfogalmazásra a római jog alapelveit követve. A locatio conductio rei szabályai alá a haszonbérletet is beleértették. A bérbeadó zálogjogát a bérleménybe bevitt dolgokon a bérfizetés elmaradása esetére már a recepció előtt is ismerték a helyi jogok, a ius commune ezt - a római jogot követve – törvényes zálogjogként (pontosabban hallgatólagosan elfogadott zálogjogként) fogta fel az invectakra és illatakra.
locatio conducti rei (2)
mandatum
1. Mivel a régi jog dologi jogi intézményként fogta fel, ezért nem ismerte el azt, hogy a bérbe adott dolog eladása miatt megszüntethető lenne a bérleti viszony: vagyis a régi germán jogokban „Kauf bricht nicht Miete”-elv érvényesült. Esetlegesen lehettek ez alól kivételek.
A mandatum a késő római jog honorarium-rendszerét kihasználva a kánonjogban elvileg visszterhessé vált (az ingyenes szándékot kellett bizonyítani). Főleg az üzleti és a perbeli megbízásos képviselet nyert komoly jelentőséget: mindkettőben ténykedők részére a honoratior állapot rendi felemelkedést is kilátásba helyezett.
2. A ius commune másként szabályozta ezt. Szerinte a bérlet puszta kötelmi jogi viszony, s ezért csak inter partes (a bérbeadó és bérlő között) van hatálya: a bérlőnek meg kell hajolnia az új tulajdonos akarata előtt, csak a bérbeadóval szemben van kártérítésre joga. Hasonlóan rendelkezik az ABGB is, az új tulajdonostól származó felmondás után. Kivéve, ha a bérleti szerződést „nyilvánkönyvbe” iktatták, mert ekkor dologi hatályt nyert.
A megbízással rendszeresen foglalkozók számára a mandatumon belül tipizált formák alakultak (alakulnak) ki, • az ügyvéd (advocatus, procurator), • az alkusz (brooker), • az orvos, • a tanár.
3. Ezzel szemben a BGB elveti a „Kauf bricht Miete” elvet, mivel az jelentős szociálpolitikai feszültségeket hordoz és hordozott magában.
Az e csoportokhoz tartozók és megbízóik között a jogviszony belső szabályait közjogi rendtartások foglalták össze.
societas Míg a római jogi societas, mint konszenzuál-szerződés • csak a tagok belső viszonyát szabályozza, • a külvilággal szembeni viszonnyal azonban nem foglalkozik, • és nem hoz létre közösséget a tagok között, addig a germán jogi megoldás közösségi viszonyt, közös felelősséget hozott létre a tagok között, amelynek kifelé is hatása volt. (Gesamthand) A ius commune és a legtöbb helyi jog is azonban lényegében a római jogi szabályokat követte. A középkortól a társaság gyakori formája volt a kereskedelmi (commenda) és üzleti társaság (companie), ha a cégnek nem volt privilegium alapján jogi személyisége. A societas tagjai közt irányadó volt a „contractus legem ponit”, a megállapodás szerinti viszony.
societas (2) Kifelé sokban megkötötték működésüket a közokirati forma, a bejegyzés megkívánása stb. által. A societas személyi kötöttsége a római elv szerint alakult: egy társ kiesésével a társaság megszűnt. Az usus modernus korában a jogászok megkíséreltek nagyobb állandóságot kölcsönözni a társaságoknak, illetve egy erősebben kidolgozott szervezetet adni a társaságoknak. (ezzel a már a justinianusi jogban megjelenő tendenciát folytatták.) Elsősorban a szervezeti oldalról és a társaság külvilág felé való felelőssége tekintetében fejlődött a doktrína a korai újkorban.
6
2012.05.13.
mutuum A reálszerződések közül a kölcsönügylet örvendett a legnagyobb elterjedtségnek. A kölcsönígéretet ugyan kötelezőnek ismerték el („pacta sunt servanda”), de maga a mutuum (cambium) csak a pénz átadásával jött létre az usus modernus szerint is. Különleges esete az ún. nem valódi contractus mohatrae, amikor is egy dolgot adnak át a kölcsönt felvenni szándékozónak azzal a felhatalmazással, hogy a dolgot adja el és a vételárat tartsa meg kölcsönként. A kölcsönszerződés körében két jogi problémát kellett megoldani: • a pénzértékváltozás és • az uzsora kérdését. Mindkettő létezett már Rómában is.
kamattilalom Az uzsora egyházi tilalom alá esett. A mózesi jogra és a Bibliára hivatkozva (Lukács 6. 35) az egyház megtiltotta a kamatszedést a 4. század óta (arles-i és nicea-i zsinat) a klerikusoknak, a Karoling időktől pedig a laikusoknak is. A kamatszedés bűn, az egyházi bíróság hatáskörébe tartozik az ítélkezés felette. Az uzsorás ügylet semmis és büntetendő (kiátkozás, becstelenség, hivatalvesztés). A világi jog a tilalmat folyamatosan igyekezett kijátszani (pl. zálog révén). Nem érvényesült a kamatszedés tilalma zsidók és néhány privilegizált népcsoport tekintetében (pl. lombardok). A helyi jogszabályok gyakran megkerülték az egyházi tilalmat és bár korlátozva a kamat mértékét, megengedték a kamatszedést.
a delictum-fogalom átértelmezése 1. A kánonjog vallotta az elvet, hogy minden büntetés mérlegelés kérdése, tehát a duplumra vagy többszörösre menő kereseteket a római jogból eleve nem vette át.
valorizáció 1. A legisták szerint kölcsönnél a fizetést ki lehetett meghatározott pénznemben kötni. Ez esetben a pénz – érctartalma szerint – biztosította az értékállandóságot – de pénzrontás!. Ki lehetett kötni a fizetés értékálló pénzben való egyenértékét is: ez esetben a pénznemek közti értékeltolódás érintette a fizetési kötelezettséget. 2. 16. században azonban az usus modernus gyakorlata tagadta a pénz árujellegét. A pénz értékét közjogi kérdésnek tekinteték. Így hát lehetett a numerikus (név)érték szerint visszafizetni: nem a valor intrinseca (a belső arany-érték) hanem a valor extrinseca (a névérték) volt irányadó a visszafizetésnél. A valorizációs lehetőséget a helyi jogok változatosan ítélték meg.
kamattilalom (2) További római jogra visszavezethető kamattal kapcsolatos szabályok: • a kamatos kamat tilalma, • a kamat nem haladhatja meg a tőke összegét, • a kamatot nem lehet előre levonni a tőkéből. Az usus modernus a recepcióval átvette a római kamatmaximum rendelkezéseit, annak mértékét különbözőkép állapítva meg. 1745-ben végül a kánonjog is elfogadta, hogy a nem haszonszerző, hanem értékmegőrző vagy kockázatot kiegyenlítő kamat nem tilos.
damnum iniuria datum A damnum iniuria datum és az actio legis Aquiliae, mint károkozás miatti kereset az egyházi jogban tovább éltek.
Emellett az Egyházhoz nem tartotta illőnek, hogy más jogsértéséből nyereséghez jusson, tehát minden vagyoni elégtételt eleve elutasított jogsértésekért.
Szent Ágoston egy morál-teologiai tétele az elégtétellel és bűnbocsánattal kapcsolatban külön hangsúlyt adott a kártérítési igénynek: „non dimittitur peccatum, nisi restituitur oblatum” = nem bocsáttatik meg a bűn, míg az okozott kárt helyre nem állította (a vétkes).
2. A hűbéri jog viszont nem fogadta el, hogy a jogsértés büntetését, amelynek megállapítása és kiszabása egyaránt a szuverén joga, a sértett magánfél kapja.
E tétel összeolvadt a germán szokásjogban élő talio-compositio gondolatával, és átment a középkori jogokba.
Így a magánbűncselekmények köre leszűkült és jellegük a középkori jogban átalakult rei persecutoria keresetekké, és pusztán a magánsértéssel okozott kár megtérítéséről rendelkeztek.
Minthogy azonban bűnbocsánatról volt szó, csak vétkes, legalábbis vétkesen gondatlan okozás alapján állt meg a követelés a károkozóval szemben, ami meg is felelt az egyházi szemléletnek.
7
2012.05.13.
damnum iniuria datum (2) A glosszátorok római alapokon kiterjesztették a jogellenes dologrongálás keresetét szabad emberek egészségi sérelmeire. Már a német jog fájdalomért, testi torzulásért is elismerte a Wergeld, a kártérítés, elégtétel fogalmát és igényét. Az usus modernus jogászai ugyan megpróbálták ezt megszüntetni („liberum corpus nullam tulit aestimationem”), de a gyakorlat fenntartotta az intézményt, sőt ki is terjesztette. A természetjogászok ugyanis (Thomasius) azon elv alapján, hogy a cselekvő- ill. vétőképtelen jogellenes támadása is elhárítható (a védelem jogos lesz), megadták az igényt a vétőképtelen sértővel szemben is = a felelősség nem vétkességi alapú.
veszélyes üzemi felelősség A 19. században a nagyüzemi károkozások még problematikusabbá tették a vétkességi alapú felfogást. A vétkesség alig volt bizonyítható, főleg nem a károsult részéről. A gyakorlat és az egyes törvények kísérleteztek a bizonyítási teher megfordításával (a károkozó bizonyítja megfelelő eljárását), másrészt elmozdultak a római jogellenességre alapított (objektív) felelősség felé. Azt, hogy maga a jogellenes okozás megalapítja a felelősséget de a méltányosság kimentő szempontul szolgálhat, elméletileg a római jog alapján Marton Géza munkálta ki.
Az ABGB ebben a formában vette át a kártérítési igényt: téríteni tartozik a vétkes károkozó, és a vétőképtelen jogellenes okozó is, ha vagyona van.
iniuria A másik római magándelictum, amit a középkori jog átvett, a személysértés. A magyar jogban kisebb és nagyobb hatalmaskodás néven volt ismert, a német jogterület germán jogi alapon, a fájdalom-, csonkítás-, hitelrontás díjaként, elégtételeként mintegy a talio megváltására vezette be, bár gyakran keverték fogalmilag a damnum iniuria datum-mal. Mindenesetre az iniuria főeleme, a dolózus, ártani szándékozó magatartás, e magánbűncselekménynek elengedhetetlen eleme maradt. Ezért csak vétőképes követhette el és a római gyakorlati eseteken kimunkálták, hogy az elkövető és a sértett személyi körülményei az elégtétel megszabásánál éppúgy mérlegelendők, mint a körülmények és a vagyoni helyzet. Voltaképp erre épül, bár jórészt öntudatlanul, a nem vagyoni, erkölcsi kár tana a legtöbb jogrendszerben, valamint a sajtóvétség, a hitelrontás elégtétele is.
quasidelictumok A quasidelictualis felelősség római alapesete, amely tovább élt, a szállodás-vendéglős) felelőssége: • egyrészt a leltárfelelősség és a vendéglős, tisztító, stb. custodia felelőssége révén fellelhető a legtöbb modern jogban is, • másrészt az alkalmazottért való háttérfelelősség formájában, mint a munkáltató, nevelő, gondozó felelőssége a rábízott révén keletkezett kárért. Ugyancsak létezik modern jogokban, néhol szinte azonos formában, az actio de effusis et deiectis, az actio de positis et suspensis, az actio de pauperie is.
8