Boros Ilona kördolgozat kritikai pszichológia 2013
A JOGI MÍTOSZ avagy a JOG MINT „APAPÓTLÉK” Az alábbi kördolgozat a kritikai pszichológia jogra vonatkozó felvetésein alapul, és hozzávetőleges vázlatát kívánja nyújtani a jogpszichológiában rejlő, elméleti és gyakorlati kritikai lehetőségeknek. A
jogpszichológia
területének
rendszerezését
a
főbb
csomópontok
kiemelése követi, amelyekben alapvetően közös vonás a jogi rezsimbe vetett sok ezer éves bizalom, a betonbiztos tekintély megkérdőjelezése, amikor ezt a meggyőződést egy mítoszra épített hamis tudatnak láttatják, lerántva a leplet a stabilnak, objektívnek vélt jogrendszerről és jogalkalmazásról. Jog és pszichológia, illetve a kritikai potenciál Első lépésként - egy elnagyolt mozdulattal – körül kell határolnunk a jog és a pszichológia közös metszetét, a „jogpszichológia” területét 1, majd fókuszálni azon aspektusaira, amelyek a kritikai megközelítések számára a legfontosabb, legvitatottabb problémák. Ha a jog és pszichológia metszetének legszélesebb kontúrjait akarjuk felvázolni, egyrészt beszélhetünk a tudomány szintjén, a jogtudományról, jogalkotásról, jogalkalmazásról
alkotott
(szociál)pszichológiai
elméletekről,
illetve
a
jog
gyakorlatában megjelenő pszichológiai jellegű tudásról, a joggyakorlatban szerepet vállaló pszichológus szakemberek részvételéről. A két tudományág elvileg teljesen különböző jellegű, szerkezetű - legalábbis a mainstream meghatározás szerint, - hiszen a jog doktrinális, míg a pszichológia empíriára épül; a jog normatív, kijelentő módjával szemben áll a pszichológia kísérletező természettudományos jellege. Ezzel szemben, a kritikai áramlatok felhívják a figyelmet a közös vonásokra. Ha közelebbről megnézzük, alapvetően két olyan diszciplínáról van szó, amely a társadalommal és az egyénnel foglalkozik, és a fennálló társadalmi berendezkedést stabilizáló, annak strukturált
1 A „jogpszichológia” kifejezés itt az angol psycholegal fields megfelelője kíván lenni. A magyar szakirodalomban ismert, de nem definiált kategória, időnként a pszichológia és a jog találkozási pontjaira általánosságban használt, máskor szűkebb, kriminálpszichológiára alkalmazott fogalom.
1
rendjét védő mechanizmusokat fedezhetünk fel bennük. A kritikai hangok mind elméleti mind gyakorlati síkon ezt a status quót erősítő jelleget emelik ki. A
következőkben
igyekszem
felvázolni
a
„kritikai
jogpszichológia”
területének egy lehetséges csoportosítását, mely rendszerezés teljesen önkényes és vitatható, de a különböző szakirodalmak eltérő kulcsfogalmait ebben a rendszerben tudom elhelyezni. Eszerint tehát, a legtöbbet támadott területek az elmélet szintjén a jog legitimitását, illetve az objektív tudományosságát kikezdő érvelések, míg a joggyakorlat problematizálása tovább csoportosítható makro- és mikroszintű elemekre. Társadalmi méretekben a jogalkotás és jogalkalmazás elnyomó szerepét, a szociális különbségek intézményesítését emelhetjük ki, míg mikroszinten gyakran vizsgált a bírák és a jogalkalmazók pszichológiája (jogi pszichológia); az egyéni jogkövetés, jogtudatosság (jogszociológia) és a rendszerbe beágyazott, klinikai irányultságú
pszichológusok
helyzete
is
(forenzikus
vagy
törvényszéki
pszichológia).2 További
distinkcióra
ad
lehetőséget,
ha
a
jog
hatalmi
jellegét,
politikai
meghatározottságát, a társadalmi elit érdekeit kiszolgáló jellegét tesszük középpontba – ez lehet a kritika politikai vonulata, - vagy ha a jog gyakorlati hatását, funkcióját, szerepét elemezzük,– ezek elsősorban a szociálpszichológiai vizsgálódásokra adnak lehetőséget. a kritikai jogpszichológia csomópontjai elméleti gyakorlati • jog legitimitása • objektivitás, tudományosság MAKRO szintű szintű (igazságot biztosító társadalmi hatását/ jogalkalmazók pszichológiája társadalmi status quo fenntartása, pszichológia) önlegitimizálás) jogtudat
MIKRO □ (jogi □ egyéni
(jogszociológia) □ pszichológusok a jogban
2 Ettől eltérő kategorizálásra ld: Arrigo – Fox: Psychology and the Law: The Crime of Policy and the Search for Justice. In: Fox, D., Prilleltensky, I., & Austin, S. (ed). Critical psychology: An introduction, 2009, 161-163.p. illetve Craig Haney: Psychology and Legal Change. On the Limits of a Factual Jurisprudence, Law and Human Behavior, 1980/4, 150-200.p.
2
(forenzikus pszichológia)
a) politikai (hatalom oldaláról – pl. feminizmus) b) szociálpszichológiai (jog céljáról, gyakorlatáról – pl. anarchizmus)
A kritikai pszichológia jogra vonatkozó legfontosabb közös állításai tehát annak neutralitására, ideológiamentességére alapozott legitimitására, ezen keresztül a társadalmi rendet bebetonozó hatására, és végül a rendszert kiszolgáló gyakorló jogalkalmazók illetve pszichológusok tevékenységére koncentrálnak. Kritikai megközelítések és támadott területek A kritikai pszichológia kézikönyvének is tekinthető ’Critical Psychology: An Introduction’ szerzői a kritikai perspektívák cím alatt négy nagy ideológiai áramlatot emelnek ki, mint legfontosabb szellemi gyökereket - némiképp önkényes módon. Először is a feminizmust, mely a kritika politikai vonulatát képviseli, amikor a jog maszkulinitására hívja fel a figyelmet: a jog hatalmi pozíciója és elnyomó hatása a férfi-logika dominálta értékrendjén alapul. A jogrend ugyanarra a racionális emberképre épít, amire a közgazdaságtan homo oeconomicusa, amely szerint az emberi cselekvés racionális döntések sorozata. Ami nem esik a férfi-domináns jogrendszer
alapértékeibe,
kategóriájába,
az
a
jog
mint
egyetlen
számára
lehetséges
értelmezhetetlen,
valóság, ennek
tapasztalat
következtében
patológiásnak vagy kriminálisnak címkézi azt. A feminista kritika szerint ezzel a meg nem értő mechanizmussal a férfi-domináns jogrend kizárja az emberi cselekvések értelmezéséből a női tapasztalatot. Ilyen tapasztalat például a bántalmazott nőkre jellemző „sérült női szindróma”, amellyel nem tud mit kezdeni a jogalkalmazás, és kizárja érvényességi köréből, patológiássá minősítve azt. Érdekes példát is hoznak erre a szerzők: a bántalmazott nő védőügyvédje, hogy ügyfelét kimenthesse, de a jog nyújtotta értelmezési keretek között maradjon, kénytelen korlátozott cselekvőképességre hivatkozni, ezzel degradálva és félreértelmezve a történteket, de legalább megteremtve az enyhítő körülmény lehetőségét. (Arrigo – Fox, 2009. 165.p.) Ez a maszkulin érvelés felel ugyanis meg a standard jogi logikának, amely nem tudja felismerni a női valóság pszichés
3
jelenségét benne. Ezzel viszont a jelenség teljesen beágyazódik a rendszerbe és újra megerősíti azt, csak még jobban bebetonozza a status quót. A második nagy ideológiai áramlat a szerzők szerint a posztmodern, amely a modernitás tudományba, progresszivitásba, rációba vetett hitét kezdi ki. A jogtudomány területén is ezt a mindent meghódítani vágyó, világot megismerő, abszolút igazságban gondolkodó optimizmust kérdőjelezi meg, ennek részeként utasítja
vissza
a
jog
hagyományos
önigazolását
és
önleírását,
mint
„jogtudományt”. A leplet az önigazoló narratíváról rántják le elsősorban, amikor rámutatnak,
hogy
a
neutrálisnak
tűnő
jogi
nyelv
valójában
burkolt
feltételezéseket és kódolt értékrendet fed el, miközben felszíni objektivitása legitimálja a fennálló gyakorlatokat. Egy tényállásnak valójában nem egyetlen megoldása, helyes értékelése van, hanem ezerféle interpretációja lehetséges, a lényeg
a
„nyelv-választás”,
ami
viszont
a
jogba
erősen
beágyazódott
ideológiában gyökerezik. Különösen jelentős Lacan hatása, aki szerint a diskurzus határozza meg a egyént, a jog által feltételezett „racionális ember” csak egy fikció, és nincs individuális, autonóm self. A mindennapi élet normalizációs nyelvhasználata nyomja el az egyéneket, az határozza meg az identitást, a tudatot. (Arrigo – Fox, 2009, 163 – 167. p.) Közelebbről, az igazságszolgáltatásban résztvevők kényszerítve vannak, hogy a jogi nyelv keretei között maradjanak, adaptálják kommunikációs rendszerét, az elvárt kontextusban, illetve stílusban nyilvánuljanak meg, mert ennek híján kiesnek a normalitás kategóriájából, vagy patológiásnak vagy bűnözőnek tituláltatva magukat.
Konkrétan maga a jogi nyelv konstruálja meg a
bűncselekmény kategóriáját, éppúgy, mint a mentális betegség definícióját, csakhogy ez a jogi nyelv (tudattalan) értékekkel, értékeléssel mélyen átitatott, redukálva ezáltal egyféle értelmezésre az eseteket, lehetetlenné téve, hogy bármilyen más interpretáció felmerülhessen. Ezen a ponton összeér a feminista, női empíriára vonatkozó kritika a lacani diskurzus-kritikával, mert ez az elnyomó hatás nem csak - sőt, szerintem ma már nem elsősorban - gender határok mentén, hanem sokkal súlyosabban a társadalmi helyzet, etnikai hovatartozás dimenziójában, vagy legerősebben ezek nem ritka együttállásánál érvényesül. Ma már – véleményem szerint - sokkal kisebb a szakadék egy hasonló társadalmi állású férfi bíró és női vádlott viszonylatában, mint egy középosztálybeli, fehér bírónő és egy, a társadalom peremére szakadt, kisebbséghez tartozó, bevándorló nő valóságélménye és narratívája
között.
Valószínűleg
nem 4
ért
többet
például
egy
prostituált
helyzetéből nőként, mint egy vele egyívású férfi bíró, többek közt azért sem, mert maga is a maszkulin jogrendbe, és ítélkezési gyakorlatra szocializálódik, abban a keretben tanulja meg értelmezni a jogeseteket. Az ítéletét is a prostitúcióról való társadalmi
közvélekedés
és
az
azon
alapuló
ítélkezési
gyakorlat
fogja
meghatározni. A harmadik és negyedik kritikai mozgalom az anarchizmus és a káoszelmélet, amelyek hozadéka inkább szociálpszichológiai: az emberi
természetet, a
társadalom működését vizsgálja inkább, és elemzi a jog célját és funkcióját ezek tükrében. Az anarchista kritika lényege, hogy a jogrendszer uniformizál, miközben az emberi természet, a társadalom lényege a sokszínűség, a kiszámíthatatlanság. Ezt nevezi a káoszelmélet ’komplex adaptív rendszernek’, mely lényegénél fogva megjósolhatatlan, „orderly disordered”. (Arrigo – Fox, 2009, 169.p.) Ettől értékes, és ez ad lehetőséget az állandó változásra, megújulásra, véd meg a hierarchiától, az autoritás elfogadásától. Épp ezért a különutas megoldásokat nem szabad uniformizálni,
hanem
kifejezetten
támogatni
kell
a
közösségek
szabad,
kényszermentes alakulását, változását. Főleg, mert azon jogrend melletti érv, amely szerint nincs nélküle rend és felelősségvállalás, nem állja meg a helyét. Mitöbb a szabadság nagyobb tudatosságot és együttműködést kíván meg a közösség tagjaitól. Példaként Arrigo a resztoratív igazságszolgáltatás lényegét jelentő, áldozat és elkövető közötti beszélgetéseket hozza fel, amelyben azt mutatja be, hogyan vész el az agyonszabályozott eljárásban a lényeg: a fiatalkorú elkövető szembesítése cselekedetével. A ritualizált, betanult párbeszédek keretei limitálják a lehetséges eredményeket – nem történik meg az igazi, mélyre ható pszichés élmény, az őszinte kibeszélés, hanem egy kötelező mederben lezavart eljárás során a jogrend által felkínált keretek között zajlik le a mediáció, amelyben a mediátornak sem célja a gyerekre szabni, egyéniesíteni a helyzetet, hiszen neki is adott eredményt kell felmutatnia. (Arrigo – Fox, 2009, 167 – 171. p.) A kritikai perspektíva főbb területei Most hogy vázlatosan körvonalazódtak a kritikai jogpszichológia főbb csapásirányai és szellemi gyökerei, részletezzük a legfontosabb csomópontokat, kezdve a legitimitás és objektivitás elméleti problémájától a status quo-t bebetonozó hatásán át a bírák pszichológiájáig és az egyéni jogtudatig.
5
Az objektív és ideológiamentes jogtudomány önlegitimálásáról Mint minden tudomány, a jog is magát objektívnek és neutrálisnak tételezi. Ha arról többezer éves vita is zajlik, hogy léteznek-e univerzális, mindenekfelett álló jogok vagy a jogrend egy szociális konstrukció (természetjog vs. jogpozitivizmus vita), az mindenesetre közös minden irányzatában, hogy a nagyon konkrét politikai, gazdasági, kulturális befolyásoltságát semelyik sem szívesen ismeri el, hiszen az a jogot legitimáló alapmítoszt ásná alá. Alapmítosznak nevezi ezt a legitimáló erőt az amerikai szakirodalom (Fox, 2001) is, ezalatt a – manapság elsősorban Jost által hangsúlyozott - hamis tudatot értve, amely az egyénnel elfogadtatja az igazságtalan rendszert a jog uralmába (a rule of law-ba) vetett hitén keresztül. De alapmítoszt talált már a jogszociológusok első generációja is a legitimáció alapjaként, többek között a jogi realista Frank, aki viszont arra az illúzióra gondolt e fogalom alatt, amely a jog bizonyosságára, állandóságára, mozdulatlan, részletesebben
objektív a
jellegére
hamis
vonatkozik
tudatnál).
Ha
tehát
(Frank, tértől
1930, és
85-91.p.,
időtől
ld.
független,
értéksemleges diszciplínaként írja is le magát a jogtudomány, valójában az adott kortól, kultúrától erősen befolyásolt, az uralkodó szociogazdasági, politikai helyzetnek alárendelt szociális konstrukció, amely külső nyomások, hatalmi harcok közt alakul folyamatosan. A demokráciákban az állami intézmények léte azok legitimitásán múlik. Az emberek nem csak azért fogadják el az autoritást, mert félnek a büntetéstől, hanem mert hisznek is azok cselekvési, döntési jogában, illetve helyesnek tartják, hogy együttműködjenek vele. A jog két területen követel magának legitimitást: egyrészt az állam szolgálatában, - ami az állami döntéseknek az ultima ratioként erőszakkal való kikényszeríthetőségben manifesztálódik, - és másrészt saját magát legitimálja, mint valami politikától, gazdaságtól, kultúrától elválasztott, azok felett álló autoritást. Habár a jogászok elismerik, hogy nincs egyetlen helyes megoldás, minden jogeset értelmezés kérdése, mégis megtanítják a jogászoknak azt a mesterséges nyelvezetet, amely elvárt a jogi világban, és amely egy olyan formalizált metódust hoz létre, amely alapján ítélkeznek. Ezzel objektivizálja döntését, minimalizálva a bírói diszkréció elismerését. Ráadásul eköré a nemesség dicsfényét vonja azzal, hogy mindezt a közjó érdekében teszi. Tovább fokozza az elfogadását azon emberi természetről alkotott feltételezés, miszerint ember embernek farkasa, önző, versengő, együttélésre képtelen lény, akit ha nem kényszerítenénk retorziókkal szabályok közé, nem lenne képes társadalomban együttműködni. (Fox, 2001) 6
A hamis tudatról Ezek után zavarba is jönnek az állampolgárok, mikor az egyetlen helyes utat, az igazság felderítését feltételező elképzelésüket felülírja azon bírósági tapasztalat, hogy az egész konstrukció instabil, kiszámíthatatlan, az ügyvéd ügyességén, a bíró jókedvén, a másodfok ideológiai meggyőződésén, vagy egész egyszerűen a puszta véletlenen múlik a döntés. Mi az akkor mégis, ami minden ellenkező tapasztalat ellenére fenntartja a jogrend és a jogásztársadalom elfogadottságát? Ez a hamis tudat, illetve Frank szerint az alapmítosz. Szerinte ennek forrása ugyanaz a vágy, amely a kisgyermeket vezeti az ismeretlentől való félelem elől a nyugalom, biztonság érzete felé – az apa mindenhatóságába vetett hit. Szerinte tehát a társadalom felnőtt tagjait ugyanez a vágy vezeti, a stabil, biztonságos háttér, kiszámíthatóság iránt, azaz „apapótlékot” keres és talál a jogban, illetve annak kézzelfogható és látható megnyilvánulásában,
a
bíróban.
Ezért
fogadjuk
el
a
bíró
ítéletét,
mint
tévedhetetlen, és biztos igazságot. (Frank, 1930, 85 – 91.p.) Hasonló ez az érvelés a hamis tudatról alkotott elképzelésekkel. A hamis tudat hegeli és marxi alapfogalom, amit többek közt Jost alkalmazott és bontott ki részletesebben a szociálpszichológiában, és amelyet úgy fogalmazott meg, mint a saját szociális érdekeinkkel ellentétes hit fenntartását, amely erősíti a hátrányos helyzetünket a társadalomban, a saját elnyomásunk igazolásán keresztül. Az elnyomott helyzetű egyének megmagyarázzák saját kudarcukat, méghozzá úgy, hogy az jól megérdemeltnek tűnjön, majd a kör bezárul azzal, hogy olyan társadalmi szerepeket választanak maguknak, melyek konzisztensek a róluk alkotott sztereotip elvárásokkal. Más magyarázat szerint – Lernernek az „igazságos világba vetett hit” elemzése alapján – az emberek azért alkotnak magukról negatív önképet, hogy „értelmet adjanak a társadalmi realitásnak, hogy azonosuljanak az igazságos világ elképzelésével” (Jost, 2003. 50.) Tehát inkább magukat vádolják, mint hogy elismerjék a világ kiismerhetetlen, igazságtalan voltát. Fox szerint a hamis tudat a jogrend mai elfogadása terén az eljárási igazságosság elsőrendűségének akceptálásában nyilvánul meg. Ez a jogi doktrína valójában a kapitalizmus liberalizmusában, a rule of law-elvében gyökerezik, amelyet előbbrevalónak tart, mint a szubsztantív igazságosságot. A liberális demokráciák a (formális) egyenlőséget deklarálják, és ezt az eljárási igazságosságon keresztül látják csak biztosíthatónak (Fox, 2001). 7
Ennek oka, hogy garanciális jelentőségű biztosítékot nyújt a bírói önkény ellen. Ha most a kelet-közép-európai demokráciák perrendtartásainak módosításaira gondolunk, érthető, hogy a statáriális bíráskodás, bírói diszkréció rémálma miért jelentett
kigyomlálandó
veszélyforrást
az
igazságszolgáltatásból.
Ennek
természetesen nem kell azt jelentenie, hogy elvesszen a szubsztantív, avagy anyagi igazságosság lehetősége - amivel a kritikai pszichológusok, jelen esetben Fox riogat, - mert ha belátjuk, hogy nem létezik valóban egyetlen helyes jogértelmezés és megoldás, akkor nincs is értelme előtérbe helyezésének, míg az eljárási keretek betartása valóban garanciális jelentőségű lehet. Más kérdés, hogy nem eshetünk át a ló túloldalára, és nem érhetjük be a fair eljárással, mert az önmagában kevés. A tisztességes eljárás formai keretei között kell(ene) megteremteni a szubsztantív igazság szolgáltatásának lehetőségét. Ha belátjuk, hogy nincs egyetlen igazság, helyes jogértelmezés, akkor érthető az a distinkció is, amely a jog- és az igazságszolgáltatás között van. A jogrend „csak” jogot szolgáltat, nem feltétlen igazságot. Ez az, amit a társadalom nem akar vagy nem tud belátni akkor, amikor – ragaszkodva a hamis tudat révén egy objektív és hibaszázalék nélkül működő jogrendszerhez – igazságszolgáltatást vár el a bíróságtól. De ez nem csak az állampolgár szüksége, hanem a szakma érdeke is. Ez az oka annak, hogy az eljárási igazságosság mellett kardoskodik, hiszen ezzel mentheti ki magát: a jogász megfelelően járt el, betartotta a formális játékszabályokat, maximum nem az lett a végeredmény, amit az ügyfél várt volna.. Illetve ez az oka egy olyan formalizált, mesterséges nyelv kidolgozásának, használatának is, amely a laikus résztvevő számára alapvetően értelmezhetetlen. És összehasonlítva pl. az orvostudománnyal, amely szintén kidolgozta a saját szaknyelvét, és ami a jogihoz hasonlóan, a kívülálló számára latin szavakkal való dobálózásként jelenik meg, addig a jogászoknak – véleményem szerint – sokkal kevesebb indoka van a közfelfogástól, társadalmi vélekedésektől, közerkölcstől, stb.
ennyire
elszakadó kódrendszert létrehozni.
A
jogszerűségről
alkotott
egyszerű állampolgári és a szakmai, jogi elképzelés nem különbözhet ennyire egymástól. Fox szerint a jog szempontjából három fő relevanciája van a hamis tudatnak: először is, amikor nem vesszük észre az tisztességtelenr eljárásokat – a nyomozók, bírák, hivatalnokok eljátsszák a szerepüket, úgy csinálnak, mint akik meghallgatják az illető egyéneket, de már rég döntöttek, és az egész tisztességes eljárás csak egy színházi előadás. 8
Másodrészt, ha tisztességes is az eljárás, az elfedi a lényegileg igazságtalan jogot. Mivel a jogalkotó elkötelezett valójában (jellemzően magas társadalmi presztizsű, fehér férfi), ezért maga az alkotott jog is születése pillanatától fogva elfogult, amelyet aztán alkalmaznia kell a jogalkalmazónak. Tehát, ha a jogalkalmazó maga akár tisztességes eljárás során alkalmazza is azt, egy önmagában igazságtalan szabályrendszert hajt végre. És végül, függetlenül mindentől, - hogy helyes-e a jog és mennyire fair az alkalmazása, individualizált
-
a
jog
döntési
természetéből
adódóan
ellentétes
lehetőséggel.
Általánosításával,
a
humanista,
kategorizálásával
lehetetlenné teszi, hogy figyelembe vegye az egyéni körülményeket. Márpedig a szubsztantív
igazságosság
megtalálása
lehetetlen
egyéniesítés
nélkül.
Az
általánosítás sokkal inkább centralizált kontrollt jelent az állam részéről, amely egyszerre akadályozza az individuális autonómiát és a közösség pszichés működését. (Fox, 2001) A jogalkalmazók szociálpszichológiája Ezzel a kérdéssel szintén a jogi realisták foglalkoztak először a 20. század első felében, amikor felhívták a figyelmet az alapmítosz (stabil, biztos, objektív jog) és a gyakorlat (értékorientált, szubjektív bírói ítélkezés) közötti különbségre. Ahogy Frank fogalmaz, a „bírák is csak emberek”, nem gépezetek, amelybe ha a tetején bedobunk egy jogesetet, akkor a végén - az egyetlen lehetséges útvonalon végighaladó – ítélet jön ki végtermékként. Ugyanúgy előítéletekkel, szimpátiával vagy antipátiával fordul a felek irányába, mint bármely más személyes interakciója során. (Frank, 1981, 333 – 341.p.) Habár elvileg a bíró feltérképezi a tényállást, első körben még nem értékelve összeszedi az információkat, és azokból állítja össze kerek történetté azokat, valójában fordított a folyamat. Szerinte előbb születik meg a bíróban a döntés, és ahhoz igazítja a premisszákat, úgy, hogy azok az első megérzésére épített elméletét igazolják. Ez végül is kézenfekvő, - mondja Frank - hiszen, ha detektívregényt akarunk írni, akkor is előbb a csattanót kell kitalálnunk: azt hogy ’ki a gyilkos’, és csak utána tudjuk hozzáírni a felderítendő részleteket.. Főleg, hogy a bírótól elvárt gyors és sikeres ügymenet is ezt kívánja meg tőle. Érdekes megfigyelést tesz Frank: amíg jogi közhely, hogy a tanú nem a tényeket mondja el, hanem a tényekről alkotott véleményét, benyomását, és ilyen módon, szubjektivitásában is kell kezelni azt, addig az nem tűnik fel senkinek, hogy a bíró ugyanúgy tanú, csak éppen a tárgyalási események vonatkozásában! (Frank, 1930, 92-94.p.) 9
Aronson,
túllépve
a
jogalkalmazók
-
ma
már
közhelyszámba
menő
-
szociálpszichológiáján, a justizmordok hátterében az önigazolást emeli ki: a nyomozókra nehezedő nyomás, hogy megtalálják a tettest, gyors döntést kíván, amelyet
meghozva,
a
megszületett
(elő)-ítélethez
aztán
foggal-körömmel
ragaszkodva keresnek igazoló bizonyítékokat. Még nagyobb a pszichés nyomás, amikor tudják vagy tudni vélik, ki az elkövető, de bizonyíték híján akár törvénytelen eszközökhöz is nyúlni kényszerülnek, hogy a fő célt, a lebuktatást elérhessék (pl. amikor a drogdíler előttük tünteti el a drogot, és ezért a zsebébe szórnak egy adagot, hogy arra azonnal lecsaphassanak). Ez a ’cél szentesíti az eszközt’ mechanizmus aztán olyan mértékű kognitív disszonanciát szül, amit valahogy fel kell oldania mindenkinek, és ez a feloldás az önigazolás folyamata. További érdekes folyamatra is felhívja a figyelmet Aronson (bár ez szerintem már inkább az amerikai büntető igazságszolgáltatás extrém példája). Az amerikai jogalkalmazásban a vallomásnak mindent elsöprő jelentősége van, ez jelenti a koronabizonyítékot. Épp ezért a nyomozóhatóságot és az ügyészséget arra kondicionálják, hogy minden lehetséges módon kicsikarják a vallomást a vádlottakból. A kihallgatásokról sokat elmondanak azok az idézett kísérletek, amelyeket pszichológusok végeztek a jogalkalmazó szervekkel. Kassin például előre megmondta a vallatóknak, „ártatlan” vagy „bűnös” –e az, akit vallatni fog. A kísérlet eredménye szerint, ha bűnösnek tudta a faggató személy a kihallgatandót, a vádlott egyetlen szavát sem hitte el, és addig erőszakoskodott, míg ki nem húzta belőle azt a verziót, amelyet hallani akart. Szintén Kassin esete, hogy amikor rendőröknek tartott konferenciát, a jelenlévők mind egyetértettek abban, mennyire rossz dolog a hamis vallomásra kényszerítés, de – mondták egyöntetűen, - ők olyan sose tettek! -„Honnan tudja?” – kérdezte egyiküktől Kassin. - „Mert én sose vallatok ártatlanokat!”- volt a válasz. Aronson úgy foglalja össze a tapasztalatait, hogy a „rendszerben meg kell teremteni a tökéletesség auráját”, azért, hogy a bíráknak ne kelljen álmatlan éjszakákkal megküzdeni. Pedig nem a kételkedés az igazság ellensége, hanem a túlzott magabiztosság. (Aronson, 2009) Összefoglalás: Ha végigtekintünk a kritikai hangokon, a legfontosabb tudatosítandó eredmény az a – ma még kicsit sem elfogadott - szkepszis, amely megkérdőjelezi az öröktől fogva létező jogrend autoritását, és azt egyszerűen szociális konstrukcióként bemutatva, képes rámutatni az alapját képező hit mítosz jellegére, illetve 10
társadalmi
funkciójára:
elnyomó
hatására,
arra,
hogy
a
szociális
igazságtalanságot nem, hogy nem csökkenti, de erősíti. Ezért találom a franki ’apapótlék’ kifejezést különösen kifejezőnek, mert egyszerre mutat rá a jogi mítosz jelenségére, de szimbolizálhatja egyúttal az elsősorban a feminista
kritikában felbukkanó jogi „maszkulinitást”, amelyet kiterjeszthetünk akár a jogrendszerre általában jellemző hatalmi-elnyomó funkcióra is. Bibliográfia: -
Aronson, Elliot – Tavris, Carol: Történtek hibák.. (de nem én tehetek róla) –
-
Az önigazolás lélektana, Ab Ovo, 2009 Arrigo, Bruce – Fox, Dennis: Psychology and the Law, The Crime of Policy and the Search for Justice. In: Fox, Prilleltensky & Austin (ed): Critical
-
psychology An introduction, London Sage, 2009 Fox, Dennis: A Critical-Psychology Approach to Law's Legitimacy. Legal Studies Forum, 2001 (http://www.dennisfox.net/papers/false.html, letöltve:
-
2013. 03. 18. 21:00) Frank, Jerome: A jog és a modern értelem, 1930, New York (http://j1.wplanet.hu/attachments/057_J.%20Frank%20A%20jog %20%C3%A9s%20a%20modern%20%C3%A9rtelem.pdf, letöltve: 2013.
-
03. 18. 20:00) Frank, Jerome: Emberi lények-e a bírák?, in: Jog és filozófia, Szerk.: Varga Csaba, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981
-
Haney, Craig: Psychology and Legal Change. On the Limits of a Factual Jurisprudence, Law and Human Behavior, 1980/4
-
Jost,
John
T.:
Önalávetés
a
társadalomban,
pszichológiája, Osiris, Budapest, 2003
11
a
rendszerigazolás
