Rokon lelkeimnek szerte a világon

Rokon lelkeimnek szerte a világon

1. fejezet BATH, ANGLIA, 1816

A TÖLGY TERELTE EL A FIGYELMEM. Ahogy elsétáltam a dús, zöld lombkorona alatt, önkéntelenül is felpillantottam a fára. A szél olyan erővel cibálta a leveleket, hogy azok eszeveszett pörgésbe kezdtek, és ennek láttán hirtelen eszembe jutott, milyen régen táncoltam utoljára. Megálltam a faágak alatt, és azon morfondíroztam, mikor éreztem utoljára ellenállhatatlan vágyat, hogy forogni kezdjek a tengelyem körül. Ezt a pillanatot használta ki Mr. Whittles, hogy nesztelenül mögém lopózzon. – Miss Daventry! Milyen kellemes meglepetés! Ijedten rezzentem össze, tekintetem kétségbeesetten kereste Amelia nénit, aki nyilván továbbment a kavicsos ösvényen, míg én a fa árnyékában időztem. – Mr. Whittles! Nem… nem is hallottam, hogy jön. Fél füllel mindig azt figyeltem, nem ólálkodik-e a közelben, de a tölgyfa elvonta a figyelmem. Mr. Whittles széles mosollyal nézett rám, és olyan mélyen hajolt meg előttem, hogy még a fűzője is belenyikordult. Széles arca fénylett az izzadságtól, ritkás haja a feje búbjára tapadt. Amellett, hogy az apám lehetett volna, elviselhetetlenül nevetséges alak volt. Ám az összes visszataszító vonása közül a száját tartottam a legförtelmesebbnek. Amikor megszólalt, hevesen csapkodó nyelve vékony nyálréteget képzett az ajkán, ami kövér cseppekbe gyűlt a szája sarkánál. Közömbös arckifejezést erőltettem magamra, de ő csak azért sem tágított. – Ragyogó napunk van, nem igaz? Úgy is mondhatnám: „Ó, dicső reggel, ó, dicső nyár, ó, dicső hölgy, ki előttem áll!” – Meghajolt, mint

aki tapsra vár. – Jaj, ne féljen, nem csak ez az ostoba mondóka van ám a tarsolyomban! Írtam egy verset, egyenesen kegyednek. Tétován elindultam arrafelé, ahol a nénikémet sejtettem. – A nénikém bizonyára szíves örömest meghallgatja a költeményét, Mr. Whittles. Ha nem csalódom, alig pár lépéssel járhat előttünk. – Na de Miss Daventry, én kegyednek kívánok kedveskedni a versemmel! – lépett közelebb hozzám Mr. Whittles. – Ha meg nem sértem vele. A hátam mögé dugtam a kezem, nehogy Mr. Whittles elkaphassa. Nem ez lett volna az első eset, pedig irtóztam tőle. – Attól tartok, nem rajongok úgy a költészetért, mint a nénikém. .. Hátrapillantottam a vállam fölött, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Vénkisasszony nénikém sietve közeledett felénk az ösvényen, engem keresett. Elsőrangú gardedám volt, ez a tulajdonsága csak most nyert igazi jelentőséget. – Marianne! Hát itt vagy! Á, Mr. Whittles! Nem ismertem meg. Tudja, a látásom… – A nénikém sugárzó mosolyt villantott Mr. Whitdesre. – Csak nem egy újabb verset akar elszavalni nekünk? Nagy élvezettel hallgatom a költeményeit. Ön mesterien bánik a szavakkal. A nénikémet az ég is Mr. Whittlesnek teremtette. Vaksi szeme meglágyította udvarlóm visszataszító vonásait. És mivel annyi esze volt, mint egy tyúknak, a legkevésbé sem viszolygott Mr. Whittles groteszk lényétől. Már jó ideje mesterkedtem azon, hogy összeboronáljam őket, de egyelőre nem jártam sikerrel. – Ami azt illeti, tényleg van nálam egy vadonatúj költemény. Mr. Whittles papírcetlit húzott elő a zsebéből, és gyengéden megcirógatta. Megnyalta az ajkát, mire nagy nyálbuborék keletkezett a szája sarkában. Hiába hadakoztam, mágnesként vonzotta a tekintetemet. Vészesen ingott, de nem csöppent le. Mr. Whittles olvasni kezdett: – Miss Daventry szép és szőke, szeme, mint az égbolt kékje! Nem ám zöld, és nem is barna; tengerkék, a vak is látja. Erőszakkal kellett elszakítanom a pillantásomat a remegő nyálcseppről. – Milyen kedves gondolat! Tengerkék. De az én szemem inkább szürke, mint kék. Sokkal jobban örülnék egy olyan versnek, ami a szürke szememet dicséri – mosolyogtam ártatlanul.

– H-hogyne, természetesen. Én is amondó vagyok, hogy a kegyed szeme bizony szürke. – Mr. Whittles hosszasan ráncolta a homlokát. – Á, meg is van! Majd azt írom, hogy szürkéskék, hiszen kicsit szürke is, meg kicsit kék is, amint az imént megállapítottuk. így megmarad a rím, és nem kell hatodszorra is átírnom a verset. – Igazán elmés megoldás – motyogtam. – Valóban – vágta rá Amelia néni. – Még nincs vége. Miss Daventry szép és szőke, gyönyörű a haja színe! Borostyán a gyertyafényben, csillog-villog rendületlen. – Ügyes! – feleltem. – De az én hajam nem borostyánsárga. Ugye, szerinted sem, Amelia néni? – fordultam a nénikémhez. – Nem. De nem ám – billentette félre a fejét. – Látja? Bocsássa meg nekem, hogy ennyit akadékoskodom, Mr. Whittles, de úgy érzem, kötelességem arra ösztönözni, hogy a lehető legjobb munkát végezze. Mr. Whittles bólintott. – Talán jobban tetszett kegyednek, amikor a lovam sörényéhez hasonlítottam a frizuráját? – Igen – sóhajtottam. – Az volt az igazi. – Kezdtem belefáradni a játszadozásba. – Mi lenne, ha most azonnal hazamenne, és átírná az egészet? Ekkor a nénikém felemelte az ujját. – Szerintem a te hajad mézszőke. – Méz! Ez az! – Mr. Whittles megköszörülte a torkát. – Lépesméz a gyertyafényben, csillog-villog rendületlen! – vigyorgott, közszemlére tárva nedvességben úszó száját. Nagyot nyeltem. Hogy nyáladzhat valaki ennyire? – Most már tökéletes. Pénteken fel is olvasom Smithék estélyén. Ijedten rezzentem össze. – Á, azzal csak tönkretenné, Mr. Whittles. Ez a vers olyan gyönyörű, hogy a szívemen fogom hordani. Szabad? – nyúltam a papírlap felé. Mr. Whittles egy pillanatig habozott, majd a kezembe nyomta a cetlit. – Köszönöm – mondtam teljes őszinteséggel. Amelia néni ezek után Mr. Whittles édesanyjának hogyléte felől érdeklődött. Mr. Whittles hosszas fejtegetésbe bocsátkozott az édesanyja lábán keletkezett gennyes sebről. Felkavarodott a gyomrom. Ennyi

förtelmet! Hogy eltereljem a figyelmemet, félrehúzódtam, és újból szemügyre vettem az iménti tölgyfát. A termetes fa láttán megint fellángolt bennem a honvágy. A levelek megállás nélkül pörögtek-forogtak a szélben, én pedig feltettem magamnak a kérdést, ami az előbb megtorpanásra késztetett. Mikor is perdültem táncra utoljára? Régen nagyon szerettem magamban táncolni. Nagyanyám nyilván haszontalanságnak titulálná, ha véletlenül tudomást szerezne róla. Ez is csak olyan szokás volt, mint órák hosszat olvasgatni a gyümölcsösben, vagy fel-alá nyargalászni a kancámmal az erdőben. Legalább tizennégy hónapja nem perdültem táncra. Tizennégy hónap telt el azóta, hogy a legmélyebb fájdalmam közepette elhurcoltak otthonról, egyenesen Bathba vittek, és letettek a nagyanyám küszöbére, miközben apám egészen Franciaországig szökött, hogy a maga módján gyászolhasson. Tizennégy hónap – két teljes hónappal maradtam tovább ebben a fullasztó kisvárosban, mint kezdetben hittem. És bár semmi okom nem volt rá, bőszen reménykedtem: az, hogy egyedül kell megküzdenem a gyászommal, már önmagában is elég szigorú büntetés lesz. Két hónappal ezelőtt, a mama halálának évfordulóján, tűkön ülve vártam, hogy a papa eljöjjön értem. Újra meg újra elképzeltem, mekkorát dobban majd a szívem, amikor meghallom a kopogását. Elképzeltem, milyen fürgén tárom ki előtte az ajtót. Elképzeltem, ahogy mosolyogva bejelenti, azért jött, hogy hazavigyen. De apám nem jött el értem azon a két hónappal ezelőtti napon. Egész éjszaka ébren virrasztottam az ágyamban az égő gyertya mellett, hátha meghallom a kopogást, ami az aranykalitkából való szabadulásomat jelzi. Aztán megvirradt, de senki sem kért bebocsátást. Sóhajtva néztem fel a szélben táncoló zöld levelekre. Már régóta nem volt okom a vidámságra. Pedig tizenhét éves voltam. Ez eléggé aggasztott. – Gennyedzik – rántott vissza a valóságba Mr. Whittles hangja. – Csúnyán gennyedzik. Amelia néni arca enyhén zöldes árnyalatot öltött. A nénikém a szája elé kapta kesztyűbe bújtatott kezét. Úgy döntöttem, ideje közbelépnem. Karon fogtam a nénikémet, és közöltem Mr. Whittlesszel: – Ha megbocsát, a nagyanyám már vár minket.

– Hogyne, hogyne – hajbókolt Mr. Whittles, miközben a fűzője hangosan nyikorgón. – Remélem, hamarosan viszontláthatom, Miss Daventry. Talán a Pump Roomban1? Hát persze hogy Bath legnépszerűbb szalonját ajánlotta a következő „véletlen” találkozáshoz. Jól ismerte a szokásaimat. Miközben udvariasan elmosolyodtam, megfogadtam magamban, hogy legalább egy hétig nem fogok a Pump Roomban teázni, azzal a kavicsos utat a Royal Crescenttől elválasztó zöld gyepszőnyeg felé vonszoltam Amelia nénit. Az épület sárgásbarna kövei kecses félkörívet alkottak, mint két ölelésre tárt kar. Nagyanyám lakása Bath legelőkelőbb ingatlanjai közé tartozott. Ám a fényűző pompa sem feledtette velem azt a tényt, hogy Bathban lakni kész lidércnyomás. Éjjel-nappal sajgott a szívem, annyira hiányzott a vidéki élet. Nagyanyám a szalonban ült, és levelet olvasott. Királynői tartással trónolt a székén. Még mindig talpig gyászban volt. Amikor beléptem az ajtón, felpillantott, és kritikus tekintettel mért végig. Semmi sem kerülhette el éles, szürke tekintetét. – Hova tűntél? Már megint az erdőben csatangoltál, mint valami parasztlány? Amikor először szegezte nekem ezt a kérdést, majd’ hanyatt estem. Ma már inkább mulattatott a dolog, hiszen tudtam, ez is a játék része. Nagyanyám nem bírta ki, hogy naponta legalább egyszer ne provokáljon csípős szópárbajt kettőnk között. Azt is tudtam azonban (bár soha nem róttam fel neki), hogy a mogorva külső a szerinte elképzelhető legnagyobb gyengeséget volt hivatott leplezni: a lágy szívet. – Nem, nagymama, csak páratlan napokon lófrálok az erdőben. Páros napokon fejni tanulok. Lehajoltam, és homlokon csókoltam. Egy pillanatra megszorította a karomat. Így mutatta ki a szeretetét. – Hm. Szerinted ez mulatságos? – kérdezte. – Nem kifejezetten. Még sokat kell gyakorolnom, hogy rendesen meg tudjak fejni egy tehenet. Egyelőre siralmasan kétbalkezes vagyok. Láttam, hogy nagyanyám szája körül megvonaglanak az izmok, ami azt jelentette, hogy csak nagy nehézségek árán tudja elnyomni a mosolyát. Gyorsan megigazította a csipkekendőjét, és intett, hogy üljek le mellé. 1

A felső osztály találkozóhelye Bathban.

– Ma sem írt senki? – pillantottam a kisasztalon heverő levélkupacra. – Ha a semmirekellő apádra gondolsz, akkor nem. – Biztos úton van – fordultam el, hogy elrejtsem a csalódottságomat. – Talán nincs alkalma rá, hogy írjon. – Vagy a nagy gyászban egyszerűen megfeledkezett a gyermekeiről – dünnyögte nagyanyám. – Rátestálja a kötelezettségeit valakire, akinek jobb dolga is akadna, pláne ennyi idősen. Összerezzentem. Nagyanyám fullánkjai időnként mélyebbre hatoltak a kelleténél. Ráadásul érzékeny pontomat érintették, mivel nem szerettem mások terhére lenni, de egyszerűen nem volt hova mennem. – Elköltözzek? – szalad ki a számon. Nagyanyám lesújtó pillantást vetett rám. – Ne bomolj! Épp elég nekem Amelia. – Összehajtogatta a levelet, amit eddig olvasott. – Megint rossz híreket kaptam az unokaöcsémről. Aha, az Utálatos Unokaöcs! Sejthettem volna. Nagyanyámat csakis legfőbb örököse, Mr. Kellet viselt dolgai tudták ilyen harapós hangulatba kergetni. Mr. Kellet hírhedt aranyifjú volt, igazi gazember, aki az összes pénzét elkártyázta, miközben alig várta, hogy végre megkaparinthassa nagyanyám tekintélyes vagyonát. Cecily, az ikertestvérem, fess, romantikus úriembernek tartotta, amiben sajnos nem értettem egyet vele. Igaz, másban sem. – Mit művelt már megint? – kérdeztem. – Olyasmit, ami nem a te ártatlan füleidnek való – sóhajtott fel nagyanyám. – Lehet, hogy hibát követtem el, Marianne – folytatta erőtlen hangon. – Az unokaöcsém tönkre fog menni. Csúnya, letörölhetetlen foltot ejtett a család becsületén – emelte törődötten a homlokához reszkető kezét. Megütközve bámultam rá. Nagyanyám még soha nem mutatkozott ilyen sebezhetőnek a jelenlétemben. Nem vallott rá ez a viselkedés. Előrehajoltam, és megfogtam a kezét. – Nagymama! Rosszul érzed magad? Hozzak valamit? – Ne anyáskodj fölöttem, te lány! – söpörte félre a kezemet. – Tudod, hogy nincs ínyemre az ilyen viselkedés. Csak fáradt vagyok. Elnyomtam egy mosolyt. Tudtam, ha így rám pirít, akkor nincs nagy baj. A viselkedése mégsem hagyott nyugodni. Nagyanyám rendszerint (noha jócskán felidegesítette) szemet hunyt Mr. Kellet stiklijei fölött, ő volt a kedvenc unokaöccse. Azt hiszem, azért szerette annyira Mr.

Kelletet, mert őt nem lehetett megfélemlíteni. De még soha nem láttam ilyen nyugtalannak, ilyen elkeseredettnek. – Az egyik levél neked szól – intett az asztalon tornyosuló levélkupac felé. – Londonból érkezett. Olvasd el, aztán hagyj magamra! Fogtam a levelet, és az ablakhoz léptem, hogy a napfény megvilágítsa az ismerős kézírást. Amikor papa Bathba hozott, Cecilyt, az ikertestvéremet is elszállásolta, méghozzá sokkal megfelelőbb helyen, mint engem. Cecily londoni unokatestvérünknél, Edithnél töltötte az elmúlt tizennégy hónapot, és szemmel láthatóan élvezte a vendégeskedést. Annak dacára, hogy ikrek voltunk, nem is különbözhettünk volna jobban egymástól. Női rafinéria terén Cecily messze túltett rajtam. Sokkal szebb és finomabb volt nálam. Zongorázott, és úgy énekelt, mint egy csalogány. Fesztelenül flörtölt a férfiakkal. Imádta a városi életet, és arról álmodozott, hogy egy nemesember felesége lesz. Ambiciózus leányzó volt. Az én törekvéseim merőben más jellegűek voltak. Arról ábrándoztam, hogy vidéken telepszem le, sokat lovagolok, ráérősen festegetek a gyümölcsösben, és gondját viselem apámnak, hogy úgy érezzem, tartozom valahova, és hasznosan, értelmesen töltöm el az időmet. De legfőképpen arra vágytam, hogy saját magamért szeressenek. Cecily álmaihoz képest az én ambícióim földhözragadtnak és unalmasnak Ivottak. Néha attól féltem, hogy Cecily mellett én magam is földhözragadtnak és unalmasnak tűnök. Az utóbbi időben Cecily egyfolytában legkedvesebb barátnőjéről, Louisa Wyndhamről, és annak jóképű, vagyonos bátyjáról áradozott, akihez mindenáron feleségül akart menni. Cecily nem árulta el az úriember nevét. „A báty”, csak így emlegette a leveleiben. Gondolom, aggódott, hogy az üzenetei illetéktelen kezekbe kerülnek. Alighanem Betsytől, a komornámtól tartott, akinél, valljuk be, nem láttam nagyobb pletykafészket. Cecilynek nem árultam el, de nemrég megkérdeztem Betsytől, hogy hívják Wyndhamék legidősebb fiát, ő pedig kinyomozta, hogy Charlesnak. Sir Charles és Lady Cecily, ez igazán jól hangzik, gondoltam magamban. Természetesen kétség sem férhetett hozzá: ha Cecily úgy döntött, hogy feleségül megy Charleshoz, akkor úgy is lesz. A nővérem mindig elérte, amit akart.

Mielőtt feltörtem volna a pecsétet a levelén, behunytam a szemem, és némán elrebegtem egy imát: Uram, add, hogy ezúttal ne a kedves Louisáról meg a jóvágású bátyjáról legyen szó! Nem mintha bármi kifogásom lett volna Wyndhamék ellen (elvégre az anyáink gyerekkorukban jó barátnők voltak, és én is legalább annyira az ismerőseimnek tekintettem őket, mint Cecily), de az elmúlt két hónapban másról sem hallottam, csak róluk, és már-már félő volt, hogy Cecily sokkal erősebben kötődik Wyndhamékhez, mint hozzám. Felbontottam a levelet, és olvasni kezdtem. Drága Marianne! Sajnálattal hallom, hogy Bath olyan, mintegy börtön. Nem tudom átérezni a helyzeted, mivel London maga a mennyország. Talán kettőnk közül nekem jutott a civilizáció iránti rajongás, neked pedig a természet szeretete. Ebből a szemszögből nézve a sors bizony nem bánt velünk igazságosan. (Mellesleg én mint a nővéred még csak-csak megbocsátom neked, hogy ezt írod: „Szívesebben venném, ha a nap, a szél és az ég kékje díszítené a fejem, mint egy csinos kalap.” De kérve kérlek, idegenek előtt ne ragadtasd magad ilyen kijelentésekre! Attól tartok, a végén még rossz véleménnyel lesznek rólad.) Nyomorúságos helyzetedre való tekintettel nem bosszantalak azzal, milyen kalandokban volt részem az elmúlt héten. Csupán annyit mondok: az első szezonom a Városban pontosan olyan mulatságos, mint amilyennek képzeltem. De nem is árulok el többet, mert nem akarom próbára tenni a türelmedet, azt pedig végképp nem szeretném, hogy apró cafatokra tépd a levelemet, mielőtt elolvasnád a legfontosabb újságot. Drága barátnőm, Louisa Wyndham meghívott a vidéki birtokukra. Ha jók az értesüléseim, a birtok hatalmas. Edenbrooke-nak hívják, és Kentben fekszik. Két hét múlva tehát vidékre költözünk. És most jön a java: te is hivatalos vagy Edenbrooke-ba! Lady Caroline rád is kiterjesztette a meghívást, mondván, hogy mindketten a gyerekkori „legjobb barátnője”leányai vagyunk. Mondd, hogy eljössz, és csodás napokat töltünk együtt! Talán még abban is segíthetsz, hogy végre „Lady Cecily” legyen

belőlem (ugye, milyen pazarul hangzik?), mert, természetesen, a báty is jelen lesz, azaz itt a remek alkalom, hogy elbűvöljem. Így legalább a leendő családtagjaimmal is megismerkedhetsz. Odaadó szeretettel: Cecily A hirtelen támadt remény hatására elakadt a lélegzetem. Visszamehetek vidékre! Magam mögött hagyhatom Bath áporodott levegőjét! Hosszas távollét után végre viszontláthatom a nővéremet! Ez túl szép, hogy igaz legyen. Másodszor is elolvastam a levelet, ezúttal szép komótosan, hosszasan ízlelgetve a szavakat. Azt persze tudtam, hogy Cecily az én segítségem nélkül is ügyesen behízelgi magát Sir Charles kegyeibe. Ami a szívügyeket illeti, semmivel sem tudnék előrukkolni, amit ő maga ne alkalmazna, méghozzá sokkal bravúrosabban, mint én. De ez a levél a bizonyíték, hogy még mindig fontos vagyok a számára, hogy nem felejtett el. A nővérem egy angyal! Egy csapásra minden gondom megoldódna. Örömömben megint táncra perdülnék. – Nos? Mit ír a testvéred? – kérdezte nagyanyám. Vidáman fordultam hátra. – Meghívott, hogy menjek vele Wyndhamék kenti birtokára. Két hét múlva indul Londonból. Nagyanyám durcásan biggyesztette le ráncos ajkát, és átható pillantást vetett rám, de egy szót sem szólt. Megrémültem. Ugye, elenged! Hiszen pontosan tudja, mit jelentene nekem ez az utazás. A mellemre szorítottam a levelet, és még a szívem is belesajdult, amikor arra gondoltam, mi történne, ha megtagadnák tőlem ezt a vissza nem térő lehetőséget. – Elmehetek? Nagyanyám a kezében szorongatott levélre – Mr. Kellet gaztetteinek summázatára – sandított, majd az asztalra hajította a papírlapot, és kihúzta magát. – Elmehetsz, de csak egy feltétellel: ha fegyelmezed magad. Nem rohangálsz a szabadban egész nap. Meg kell tanulnod, hogyan viselkedik egy igazi hölgy. Végy példát a nővéredről, ő tudja, milyen az úri modor. Nem engedhetem, hogy az örökösöm úgy viselkedjen, mint egy zabolátlan gyerek. Te nem fogsz szégyent hozni a fejemre, mint az unokaöcsém.

Döbbenten bámultam rá. Örökös? – Mit jelentsen ez? – Azt, amire gondolsz. Kitagadom Mr. Kelletet, és téged teszlek meg elsődleges örökösömnek. Jelen pillanatban a részed nagyjából negyvenezer font lehet.

2.fejezet ÉREZTEM, HOGY TÁTVA MARAD A SZÁM, de egyszerűen nem volt erőm becsukni. Negyvenezer font! Sejtelmem sem volt róla, hogy a nagyanyám ilyen tehetős. – Ingatlan természetesen nem jár hozzá – folytatta nagyanyám –, de remélhetőleg úgyis beházasodsz valahova. A legkevesebb, amit ekkora vagyon birtokában elvárok tőled, hogy igyekezz jó partit találni magadnak. – Felállt, és az íróasztalhoz ment. – Ismerem Wyndhaméket. Magam írok Lady Carolinenak, és elfogadom a meghívását a nevedben. Két hét éppen elegendő lesz, hogy új ruhákat varrassunk neked. Tüstént meg kell kezdenünk az előkészületeket. Leült az asztalhoz, és egy papírlapot húzott maga elé. Moccanni sem bírtam. Az életem minden előzetes figyelmeztetés nélkül a feje tetejére állt. – Nos? Nincs semmi mondanivalód? – pillantott fel nagyanyám. Nagyot nyeltem. – Én… én nem is tudom, mit mondjak. – Kezdetnek egy köszönöm is elég lesz. Halványan elmosolyodtam. – Természetesen borzasztóan hálás vagyok, nagymama. Csak kissé… felizgattam magam. Úgy érzem, még nem vagyok felkészülve egy ekkora feladatra. – Ezért mégy el Edenbrooke-ba, hogy felkészülj rá. Wyndhamék nagy tiszteletnek örvendenek. Sokat tanulhatsz tőlük. Vedd úgy, hogy ez a kikötésem. Igazi úri kisasszonyt faragok belőled, Marianne. Amíg Edenbrooke-ban vagy, rendszeresen írsz nekem, és beszámolsz róla, mit tanultál, különben azon nyomban hazaparancsollak, és móresre tanítalak. A gondolatok sebesen kavarogtak a fejemben, hiába kapkodtam utánuk. – Sápadt vagy – jegyezte meg nagyanyám. – Menj fel a szobádba, és feküdj le! Attól majd helyrejössz. De a komornádnak egy szót se az

örökségről! Egyelőre senki sem szerezhet tudomást róla. Ha egy olyan tökfilkótól sem tudsz megszabadulni, mint ez a Mr. Whittles, hogyan véded meg magad az agyafúrtabb hozományvadászoktól? Hadd döntsem el én, mikor jelentjük be a hírt. Még az unokaöcsémet is értesítenem kell. – Én nem szólok senkinek – ráztam meg a fejem. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam. – De mi lesz Amelia néni örökségével? És Cecilyével? – Amelia jussa független a tiédtől – legyintett nagyanyám. – Miatta igazán nem kell aggódnod. Cecilynek pedig nincs szüksége mesés vagyonra, hogy férjet fogjon magának. Veled ellentétben. Vagyis a nagyanyám szánalomból hagyja rám a pénzéti Úgy véli, szegényen nem kellenék senkinek? Ez akár zavarba ejtő felismerés is lehetett volna, én azonban feltűnően közömbös maradtam, mintha az agyamat és a szívemet összekötő idegpálya helyrehozhatatlanul szétroncsolódott volna. Lassan az ajtóhoz oldalogtam. Talán tényleg okosabb lesz ledőlnöm egy kicsit. Kinyitottam az ajtót, és majdnem keresztülestem Mr. Whittles-en. Nyilván az ajtónak támaszkodva hallgatózott, mert megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és bezuhant a szobába. – Ezer bocsánat! – kiáltott fel. – Mr. Whittles! – léptem hátra gyorsan, nehogy hozzám érjen. – Csak… csak a versemért jöttem. Hogy elvégezhessem rajta a szükséges módosításokat. Ahogy elnéztem a válla fölött, Amelia nénit pillantottam meg a hallban. Ez megmagyarázta, miért ólálkodik Mr. Whittles a házban. A zsebembe nyúltam, előhúztam a verset, és Mr. Whittles markába nyomtam, ügyelve, nehogy véletlenül is hozzáérjek a kezéhez. Négyszer hajolt meg előttem, majd kihátrált a szobából, és a bejárathoz tipegett. Szánalmas volt! A látvány hatására különös izgalom fogott el, áthidalva az elmém és a szívem között támadt furcsa szakadékot. Hagyjuk az örökséget, azon még ráérek aggódni! Hamarosan elutazom Bathból, és remélhetőleg soha többé nem látom Mr. Whittlest. Mosolyogva szaladtam fel a lépcsőn. Még meg kellett írnom a válaszlevelet.



Megírtam Cecilynek, hogy elfogadom a meghívást, az örökséget azonban egy szóval sem említettem. Nagyanyám optimizmusa ellenére elképzelhetetlennek tartottam, hogy Cecily közömbösen fogadná a hírt, miszerint semmit sem örököl, mert a nagyanyánk úgy döntött, másra hagyja a vagyonát. Úgy éreztem, az mégsem járja, hogy mind a negyvenezer fontot magamnak tartsam meg, miközben az ikertestvérem alig kap hozományt. Eszem ágában sem volt tisztességtelen előnyökhöz jutni. De miután napokig emésztettem magam, úgy döntöttem, bőven lesz időnk meghányni-vetni a dolgot Cecilyvel, Hiszen még meg sem kaptam az örökségemet. És a nagyanyánk is a lehető legjobb egészségnek örvend. Évekbe telhet, mire a pénz a birtokomba kerül. Ami engem illet, senkinek sem szólok, amíg az ígéret valóra nem válik. A következő két hét során szinte egybefolytak a napok, ahogy felajzva rohangásztunk a szabóságok és a kalapüzletek között. Szerettem vásárolni, de a gondolat, hogy Edenbrooke-ban végig a figyelem középpontjában leszek, nem kis szorongással töltött el. Mi lesz, ha megszégyenítem Cecilyt a leendő családja előtt? A nővérem talán még azt is megbánja, hogy egyáltalán meghívott. És vajon tudok-e majd illedelmesen viselkedni, ahogy a nagyanyám kérte? Az utazás napjáig csak ezeken járt az eszem. Elutazásom reggelén nagyanyámnak elég volt csupán egyetlen pillantást vetnie rám a reggelizőasztalnál, hogy megállapítsa: – Határozottan zöld vagy, gyermekem. Rosszul érzed magad? – Jól vagyok – feleltem kényszeredett mosollyal. – Csak egy kicsit izgulok. – Inkább ne egyél semmit! Tudtommal az a típus vagy, aki tengeribetegséget kap a hosszú kocsikázástól. Jól emlékeztem, mi történt a Bathba vezető úton. Háromszor lettem rosszul, ráadásul a csizmámat is összepiszkoltam. Nem akartam ilyen állapotban betoppanni az idegen házba. – Talán igazad van – toltam félre a tányéromat. Amúgy sem volt étvágyam. – Adok neked valamit, mielőtt útnak indulnál – mondta nagyanyám. Reszkető kézzel nyúlt be a csipkekendője alá, és egy medált emelt ki alóla, amit aztán a markomba nyomott.

Óvatosan kinyitottam az aranymedált, és amikor megláttam, mi rejtőzik benne, elakadt a lélegzetem. A finom ívű ovális medál mélyéről a mama miniatűr portréja nézett farkasszemet velem. – Nagymama! – leheltem. – Ezt még nem is láttam! Hány éves is volt itt? – Tizennyolc. Közvetlenül azelőtt készült, hogy hozzáment apádhoz. Szóval, így festett a mama, amikor annyi idős volt, mint én. Már értettem, miért okozott akkora felfordulást Londonban, hiszen ritka szépségnek számított. Ez az egy képem volt róla, mivel a többi portréja surrey-i otthonom néma termeiben függött. Összecsatoltam a láncot, és éreztem, ahogy a medál megnyugtató természetességgel nehezedik a bőrömre. Máris alábbhagyott a szorongásom, és könnyebben vettem a levegőt. Egy szolga bejelentette, hogy a kocsi előállt. Amikor felpattantam, nagyanyám tetőtől talpig végigmért, majd helyeslő bólintással utamra bocsátott. – Ne feledd, mivel tartozol a családodnak! Nehogy szégyent hozz a fejemre! Soha ne lépj ki fedetlen fővel a házból, különben megszeplősödsz. És még valami – szegezte rám görbe, bütykös mutatóujját ünnepélyes komorsággal. – Soha, semmilyen körülmények között ne… fakadj dalra mások előtt! Összeszorítottam az ajkamat, és lesújtó pillantást vetettem rá. – Fontos tanács. – Sejtettem, hogy ezt fogod felelni – göcögött nagyanyám. – Míg élek, nem felejtem el azt a mélységes rettenetét, ami a legutolsó fellépésed alkalmával fogott el. A kínos emlék hatására fülig pirultam. Annak ellenére, hogy négy év telt el az első nyilvános koncertem óta, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, valahányszor eszembe jutott az az este. Búcsút vettem Amelia nénitől, és útra készen léptem ki az ajtón, amikor egy ismerős hang a nevemen szólított. Összerezzentem. Hát, Mr. Whittles még most sem hagy békén? Mr. Whittles hozzám sietett, és egy papírlapot lobogtatott a feje fölött. – Átköltöttem a verset. Ugye, nem akar pont most faképnél hagyni? – Attól tartok, kénytelen leszek. Isten önnel, Mr. Whittles! – De… de az unokafivérem ma érkezik, és arra kért, hadd találkozhasson kegyeddel. Sőt, kifejezetten e célból jön Bathba.

Nem érdekeltek Mr. Whittles rokonai. Alig vártam, hogy útra keljek, és örökre megszabaduljak tőle. – Sajnálom – intettem a kocsi felé. A lakáj kitárta előttem az ajtót. – Mennem kell. Mr. Whittles elkomorult, és mintha mély csalódottság suhant volna keresztül a tekintetén. Aztán megragadta a kezemet, és a szájához emelte. A csók, amivel a kézfejemet illette, olyan ragadós volt, hogy sötét foltot hagyott a kesztyűmön. Elfordultam tőle, nehogy észrevegye a borzongásomat. Az ismeretlen kocsis kurta biccentéssel köszöntött, amint bemásztam a kocsiba, ahol Betsy (efelől semmi kétségem nem volt) egy teljes órára való pletykával várt rám. – Hol van a nagymama kocsisa? – kérdeztem tőle. – A héten megint ágynak esett a köszvényével, így hát a nagyanyja őt bérelte fel – bökött az állával Betsy a bak felé. – Jamesnek hívják. Egészen megkönnyebbültem, hogy ezúttal nem egy törékeny öregember hajtja majd a lovakat tizenkét órán keresztül. Az új kocsis sokkal robusztusabbnak tűnt, így bizton számíthattam rá, hogy gyorsan célhoz érünk, Betsy azonban rosszallóan préselte össze az ajkát. – Mi a baj? – kérdeztem. – Nem akarom keresetlen szavakkal illetni a rokonait, Miss Marianne, de a nagyanyjának nem szabadna ennyire a fogához vernie a garast. Igazán fogadhatott volna váltótársat is a kocsis mellé. Vállat vontam. Nagyanyám nem sok beleszólást hagyott az előkészületekbe, úgy véltem, én már azzal is bőven megelégszem, ha épségben célhoz érünk. Tudtam, hogy mellékutakon fogunk haladni, nem a főúton, ahol különféle veszélyek leselkedhetnek ránk. Mialatt a kocsi végiggördült az utcákon, kinéztem az ablakon, hogy utolsó pillantásokat vessek a városra. Most, immár távozóban, kénytelen-kelletlen elismertem, hogy Bath nem is olyan csúnya, főleg az egyforma, aranysárga színben tündöklő épületei nem azok, amelyekhez a közeli dombságban bányászták a követ. A kerekek hangosan zötyögtek a macskaköves utcákon, ahogy elhagytuk a korán kelő fürdőzőket, akik már úton voltak a gyógyvizes medencék felé. – Az ott nem Mr. Kellet? – hajolt előre hirtelen Betsy. Valóban az Utálatos Unokaöcs baktatott a Pump Room előtt lagymatag, nemtörődöm lépteivel. Mikor elhaladtunk mellette, felpillantott, és bár villámgyorsan visszahúztam a fejem, nyilván

észrevett, mert vigyorogva emelte meg a kalapját, ami merőben szokatlan üdvözlésnek számított tőle. Hála az égnek, hogy csak ma jött, nem tegnap, így legalább nem látom, mit szól a hírhez, hogy a nagyanyám kitagadja őt az örökségből. Ezt megúsztam. Betsy elől azonban nem menekülhettem. – El sem tudom mondani, mennyire várom már, hogy végre Edenbrooke-ba érjünk! Úgy hallom, igazán pompás birtok. Jó is, hogy végre elmegyünk Bathból, itt egyszerűen nincs senki említésre méltó, de Kentben aztán nem fogok unatkozni, annyi szent! Megállás nélkül fecsegett, ahogy már megszokhattam tőle. Közben elhagytuk Batht, és nekivágtunk a dimbes-dombos vidéknek. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy az örökség sorsa szerencsére titokban maradt, hiszen ha Betsy tudna róla, nem győzne sápítozni. Mialatt kitárgyaltuk a legfrissebb pletykákat és Betsy elképzeléseit a „csodálatos kalanddal” kapcsolatban, a komornám többször is a mellette lévő ülésre sandított. Ilyenkor egy pillanatra elhallgatott, ami akkora ritkaságnak számított, hogy szöget is ütött a fejembe, vajon mi vonhatta magára a figyelmét. De nem maradt erőm megkérdezni, mert a gyomrom megállás nélkül háborgott. Déltájban megálltunk egy fogadónál, de még most sem akarózott ennivalót vennem magamhoz. A következő szakasz a főúton keresztül vezetett, de hiába telt-múlt az idő, a gyomrom sehogy sem akart megnyugodni. Nagyanyám kiszolgált kocsijának olyan rossz volt a rugózása, hogy minden egyes hepehupát tisztán éreztem. Aznap délután borús idő váltotta fel a napsütést, és az égbolt olyan szürke lett, mint a vaskondér fedele. Az időváltozás a hangulatomra is rányomta a bélyegét: különös nyugtalanság lett úrrá rajtam. Megtapogattam a medált, hogy erőt merítsek belőle. Izgalmas kalandok várnak rám. És akármilyenek is Wyndhamék, Cecily velem lesz, tehát nincs miért aggódnom. Betsy fecsegése halk hortyogásba fulladt, mivel a komornám időközben elszundított. Ahogy kinéztem az ablakon, az járt a fejemben, vajon milyen érzés lesz viszontlátni Cecilyt. A baleset előtt, ami elragadta tőlünk a mamát, az életem olyan volt, akár egy tündérmese. Így kezdődött: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, akinek hosszú várakozás után ikerlányai születtek. A férfi meg az asszony úgy tekintett rájuk, mint a Napra meg a Holdra.

Cecily volt a Nap, én meg a Hold. Bár ikrek voltunk, csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint más közönséges testvérpár. Hamar kiderült, hogy Cecily kétszer állt sorba, amikor a szépséget osztogatták, és ennek megfelelően kitüntetőbb figyelemben részesült. És bár néha azt kívántam, bárcsak én is a saját fényemmel tündökölhetnék, idővel beletörődtem a sorsomba, hogy én csak Cecily fényét tükrözhetem vissza. A külsőm szinte elhalványult káprázatos szépsége mellett. És ha nem is mindig elégedtem meg szolgai szerepemmel, végül megtanultam, hogyan fejlesszem tökélyre ezt a képességemet. Tudtam, hogyan engedjem át a dicsőséget Cecilynek. Tudtam, hol a helyem a világban. De a mama halálát követő óriási felfordulásban minden megkérdőjeleződött, amit addig önmagámról meg a világban elfoglalt helyemről képzeltem, A temetés után Cecily Londonba utazott. Mindig is a fővárosba vágyott, Edith pedig tárt karokkal fogadta. Nekem eszembe sem jutott volna magára hagyni a papát. Cecily távozása nem volt más, mint közönséges dezertálás. Nem sokkal ezután a papa váratlanul bejelentette, hogy Bathba kerülök a nagyanyámhoz. Minden tiltakozásom süket fülekre talált. Apa elhagyta az országot, Franciaországban telepedett le, és azóta sem tért haza. A családunk széthullott. Bevallom, abban reménykedtem, hogy az edenbrooke-i vakáció jó alkalom lesz arra, hogy mindent helyrehozzunk. Újra együtt lehetek a testvéremmel, és ketten, együttes erővel talán rá tudjuk beszélni a papát, hogy jöjjön haza, A szívemre szorítottam a medált, és éreztem, hogy elönt a remény. Bizonyára a mama portréja volt ilyen varázslatos hatással a lelkemre. Talán még a gyomromra is, mert hamarosan az émelygés is alábbhagyott. Kisvártatva én magam is elbóbiskoltam, miközben a kocsi döcögve ringatózott alattam. Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam, már sötét volt, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem, és próbáltam rájönni, mi ébreszthetett fel. Betsy hangosan horkolt, de már azelőtt rákezdte, hogy elszundítottam volna, vagyis nem ez zavart meg. Végül rájöttem, hogy a kocsi egy helyben áll. Kinéztem az ablakon, hátha már Edenbrooke-ba értünk. Nemhogy kivilágított, nagy házat, de még egy árva fogadót sem láttam a közelben. Az ég viszont kitisztult, és a telihold ragyogó fénybe vonta a tájat.

Hangos lövés törte meg a csendet. Ijedten rezzentem össze. Egy férfi felordított, a kocsi előrerándult, majd ismét megállt. Végre Betsy is megmozdult. – Mi volt ez? – motyogta. Az ablakhoz nyomtam az arcomat. Az üveg mögül egy szempár bámult vissza rám. Felsikoltottam. A kocsi ajtaja kivágódott, és egy nagy, sötét árnyék takarta el a fényt. – Pénzt vagy életet! – Az alak mély, fojtott hangon beszélt. Mivel sokat hallottam az útonállókról, rögtön tudtam, mit kell tennem: kiszállni a kocsiból, és átadni a pénzemet meg az ékszereimet. Am a fenyegető hang hallatán az ösztönöm azt súgta, nagy ostobaság lenne elhagyni a védelmet jelentő kocsit. Fogtam a retikülömet, és kihajítottam a nyitott ajtón. – Tessék! Itt a pénzem. Most pedig tűnjön el innen! Az álarcos férfi azonban fütyült a pénzre, dühösen kapta el a nyakamat. Felsikoltottam, és elhúzódtam tőle, ám ekkor fémes csattanást hallottam. A rabló ujjai között himbálózó fém nyaklánc egy pillanatra megcsillant, mielőtt a férfi szorosan a markába zárta volna. A nyakláncom! A medálom! Az egyetlen kép a mamáról! A rablóra vetettem magam, de az halk nevetéssel a feje fölé tartotta a láncot. Ekkor vettem észre, mit tart a másik kezében. Egy pisztolyt. – Kiszállás! Olyan halkan beszélt, hogy megfagyott bennem a vér. Hideg verejték csordogált végig a hátamon. Ügyetlenül a kocsi legtávolabbi sarkába húzódtam. Ha ez az alak azt akarja, hogy hagyjam el a kocsit, akkor a saját kezével kell kirángatnia. A rabló is ugyanerre a következtetésre jutott. Elkapta a bokám, és nagyot csavart rajta. Éles fájdalom nyilallt a lábamba. Arccal a padlóra zuhantam, a férfi pedig húzni kezdett. Kétségbeesetten kaparásztam a padlót, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, és közben teli torokból sikoltoztam. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni – borzalmas, elviselhetetlen érzés volt. Végül rájöttem, hogy nem is én sikoltozom. Hanem Betsy. A nagy izgalomban meg is feledkeztem róla, de a visítása olyan rémesen, olyan hátborzongatóan visszhangzott az éjszakában, hogy a szívem vad zakatolásba kezdett. Betsy úgy üvöltött, mint akit nyúznak.

Hirtelen belém villant, hogy ő még nem is tud a pisztolyról. Már nyitottam volna a számat, hogy figyelmeztessem, amikor éles, fülsiketítő dörejt hallottam a fejem fölül. A sikoltozás zihálássá szelídült, amit hangos káromkodás és a halálra rémült lovak nyerítése kísért. Füst gomolygott a levegőben. A kocsi megingott, és az ajtó rácsapódott a bokámra. Az éles fájdalom hatására feljajdultam, és térdre kecmeregtem. – Betsy! Megsérültél? Nagy nehezen feltápászkodtam, és a vállánál fogva előrerántottam Betsyt, hogy tisztán lássam az arcát. A komornám a fejét rázta, és lihegve tartotta elém a kezében szorongatott tárgyat. A holdfény megcsillant a markában remegő kis ezüstszínű pisztolyon. Tátott szájjal bámultam Betsyre, majd fogtam a pisztolyt, és óvatosan az ülésre fektettem. Hirtelen lódobogásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy egy férfi vágtat el a paripáján. Az útonálló elmenekült. Amikor Betsy az ülésre rogyott, én is követtem a példáját, majd előrehajoltam, és a kezembe temettem az arcom. Betsy most már hangosan csukladozott. – Jaj, ne! M-meglőttem egy embert. Mi van, ha m-megöltem? M-mi lesz velem? Zúgott a fejem. Mélyen beszívtam a levegőt, de a sűrű füsttől azonmód fulladozni kezdtem. – Nyugalom, nem ölted meg. Láttam, ahogy ellovagolt. De hogy a csudába került hozzád a pisztolya? – Ez n-nem az övé – csukladozott tovább Betsy. – Ezt az ülés m-mögül vettem elő. – Egy pisztoly volt az ülés mögött? – kaptam fel a fejem. – Egész úton? Honnan tudtad? – Akkor f-fedeztem fel, amikor a kisasszony Mr. Whit-Whittlesszel beszélgetett. Úgy megkönnyebbültem, hogy kis híján elnevettem magam. Betsy megmentette az életünket! Szorosan magamhoz öleltem, a homloka az enyémhez koccant a sok csuklástól. De alighogy elhúzódtam tőle, valami szöget ütött a fejembe. – Várjunk csak! Hol van James? Miért nem sietett a segítségünkre? Hirtelen eszembe jutott az első lövés, rögtön azután, hogy a kocsi megállt. Majd egy férfi kiáltása… Jeges kéz markolászta a szívem.

Megfordultam, és a törött ablakon át egy fekvő alakot vettem észre a földön. James volt az, a kocsisunk.

3. fejezet KIUGROTTAM

A KOCSIBÓL, ÉS ODAROHANTAM HOZZÁ.

Hangosan szólongattam, és megráztam a vállát, de nem felelt. Lekaptam a fejemről a kalapot, hogy közel hajolhassak hozzá. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor enyhe légáramlat csapta meg az arcomat. James életben volt. Fürgén végighúztam a kezem a vállán: a sebet kerestem. Megdermedtem, amikor ragacsos nedvességet éreztem az ujjaim alatt. Hát mégis meglőtték! – Betsy! Gyere, segíts! Gyorsan! Halványan felderengett bennem az emlék, mit csinált a papa, amikor egy vadászat alkalmával véletlenül meglőtték a kutyáját. Lerántotta a nyakkendőjét, és a sebre nyomta. „Ez majd elállítja a vérzést”, magyarázta. Ha a kutyánál bevált, akkor az embernél is hatásos lehet. Kibújtam a kiskabátomból, és széles párnát hajtogattam belőle. Ez volt kéznél. A kombinémből mégsem bújhattam ki ebben a drámai pillanatban. Kitapogattam, hol a legnedvesebb James ruhája, ráhelyeztem az összehajtogatott kabátot, és ráparancsoltam Betsyre, hogy szorítsa oda. Aztán felálltam, és a kocsihoz mentem. A nagy felfordulásban a lovak megbokrosodtak, és arrébb vonszolták a kocsit. Gyorsan felmértem a helyzetet. Vajon Jamest vigyük a kocsihoz, vagy a kocsit Jameshez? Kétkedő pillantást vetettem Jamesre. Én akkor sem tudnám felemelni, ha fele ilyen nehéz lenne, és Betsy sem sokkal erősebb nálam. Tehát a kocsit kell idehozni. A lovak még nem nyugodtak meg, és rémülten ágaskodtak fel, amikor megragadtam a gyeplőt. Nem volt könnyű rávenni őket, hogy elinduljanak, főleg visszafelé. Félő volt, hogy egyszerűen átnyargalnak Jamesen meg Betsyn. Már az is óriási erőfeszítésembe telt, hogy megfordítsam a kocsit. Kivert a víz, reszketett a kezem. A nagy sietségben egyszer csak megbotlottam valamiben. Hatalmas puffanással terültem el a porban, az

apró kavicsok felsértették a kezem, és az arcomat is csúnyán beütöttem. Megpróbáltam felállni, de a szoknyám útban volt. A lábamnál rábukkantam a retikülömre. Az útonálló nem vitte el a pénzem? A ruhám alá dugtam a retikült, és újból nekiveselkedtem a feladatnak. Most jött a neheze: az ajtóhoz támogatni Jamest, és beemelni a kocsiba. Én a vállát ragadtam meg, Betsy a lábát, majd gyötrelmes lassúsággal vonszolni kezdtük a porban. Centiről centire haladtunk, és többször is meg kellett állnunk, hogy kicsit kifújhassuk magunkat. Amikor megláttam, milyen magas a lépcső, majdnem elsírtam magam. Remegett a karom, de tudtam, hogy valami úton-módon fel kell emelnünk a sebesültet. Leengedtem James vállát, és komor pillantást vetettem Betsyre. Ő a kocsinak dőlve pihegett. – Sikerülni fog, Betsy. Nem tudom, hogyan, de sikerülni fog. Betsy bólintott, azzal megragadtuk James csizmába bújtatott lábát, és betoltuk a kocsiba. Aztán felkapaszkodtunk rajta, és bemásztunk az ajtón. Addig húztuk-vontuk a kocsist, amíg a csípője át nem csusszant a küszöbön. Kimásztam az ajtón, és leugrottam a földre. Biztosra vettem, ha James még élne, több sebből vérezne ennyi vegzatúra után. Megemeltem a vállát, és nekifeszültem, miközben Betsy a karjánál fogva húzta. Végre sikerült begyömöszölnünk a kocsiba. Gyorsan rácsaptam az ajtót, nehogy visszabucskázzon a földre. – Nyomd erősen a sebét! – kiabáltam be a törött ablakon. – Mégis hogyan? Hozzá se férek. – Azért csak próbáld meg! – Felkapaszkodtam a bakra, és bár majdnem leszédültem, amikor megláttam, milyen magasan vagyok, végül csak megragadtam a gyeplőt. Hála apámnak, tudtam kocsit hajtani. A lovak nyugtalanul fészkelődtek az idegen kéz alatt. – Bárcsak James is úgy ficánkolna, mint ti! – dünnyögtem, azzal a lovak közé csaptam. A semmi kellős közepén voltunk. A végén már sajogtak a tagjaim. Nem könnyű megfékezni négy megbokrosodott lovat. Amikor végre fény derengett fel a távolban, úgy éreztem, ez életem legszebb pillanata. Ahogy közelebb értünk, hatalmas kő gördült le a szívemről, mivel egy fogadó semmivel össze nem téveszthető jegyeit fedeztem fel az épületen. „Rózsa és Korona” – hirdette a viharvert facégér a bejárat fölött. Beálltam az udvarra, és remegő lábakkal másztam le a bakról.

Egyenesen a bejárathoz sietettem, de az izgalom hevében kissé vehemensebben rontottam be a kelleténél. Az ajtó hatalmas csattanással csapódott a falnak. A pult mögött álldogáló hórihorgas férfi nagy szemeket meresztett a robaj hallatán. Odasiettem hozzá, már amennyire a gyönge lábam engedte. – Jöjjön ki az udvarra! Gyorsan! A parancs már-már a faragatlanság határát súrolta, de James állapota annyira aggasztott, hogy nem érdekelt, ki mit szól. A férfi felvonta a szemöldökét, tekintete kíváncsian vándorolt végig kócos hajamon (hol hagytam a kalapomat?) meg a sáros csizmámon. – Attól tartok, összetéveszt valakivel – felelte kimért, hűvös hangon. – A fogadóst a konyhában találja. Gőgös pillantása láttán fülig pirultam, ám az idegeim, melyek már amúgy is pattanásig feszültek a történtek miatt, hirtelen felmondták a szolgálatot. Hogy merészel így beszélni velem? Sértett büszkeségem éktelen haragra gerjesztett. Abban a pillanatban én is ugyanolyan erős és fennhéjázó lettem, mint a nagyanyám. Dühösen szegeztem előre az állam, és így szóltam: – Bocsásson meg! Hirtelen azt hittem, úriemberrel van dolgom. De már látom, hogy önnek van igaza: valóban összetévesztettem valakivel. Fél szemmel még láttam, hogyan ül ki a döbbenet a férfi arcára, de aztán gyorsan a söntés mögötti nyitott ajtó felé fordultam. – Halló! Fogadós! – Köpcös, kopaszodó férfi jelent meg a küszöbön. Az ingébe törölte a kezét. – Azonnal jöjjön ki az udvarra! – Máris – indult a férfi a kijárat felé. Miután kinyitottam az ajtót, és a fogadós megpillantotta a kocsit, a helyzet nem is szorult további magyarázatra. Szörnyű kép tárult elénk: James összegörnyedve feküdt a kocsi aljában, Betsy falfehér arccal nézett fel ránk. Mindét orcáján sötét vérfolt virított. Még én is hátrahőköltem, pedig lélekben felkészültem a látványra. Hálát adtam az égnek, hogy a fogadós, amellett, hogy nagydarab volt, nem ijedt meg a saját árnyékától. Behajolt a kocsiba, majd felnyalábolta Jamest, és átcipelte a fogadóba. Kis híján sírva fakadtam, amikor láttam, milyen játszi könnyedséggel intézi el azt, ami nekünk gyötrelmes erőfeszítésünkbe telt. Betsy imbolyogva lépett le a kocsiról. Átkaroltam a derekát, betámogattam az épületbe, és követtem a fogadóst az emeletre. A

szemem sarkából láttam, hogy a felfuvalkodott alak is ott téblábol a közelben, de levegőnek néztem. A lépcső majdnem kifogott megfáradt, reszkető testemen. Amikor a fogadós felért az emeletre, balra fordult, és benyitott egy szobába. Minél hamarabb ágyba akartam dugni Betsyt, gondoltam, Jamesszel ráérek azután foglalkozni. Ám az utolsó lépcsőfokhoz érve termetes nő penderült elénk. – Mi ez a gyalázat? – tette a kezét terjedelmes csípőjére. – Ez egy tisztességes fogadó, nem tűröm, hogy mindenféle némberek császkáljanak benne. Dühösen szegtem fel az állam. – A kocsisom megsérült, a komornám pedig az idegösszeomlás szélén áll. Kérem, legyen olyan jó, és keressen nekünk egy szobát! Az asszony riadtan csukta be a száját. – Bocsásson meg, kisasszony – felelte pukedlizve. – Nem tudtam, hogy… természetesen. – Azzal intett, hogy menjek be a jobb oldali szobába. Viselkedése arra engedett következtetni, hogy amíg meg nem szólaltam, fogalma sem volt róla, milyen rangos vendéggel van dolga. Ez szöget ütött a fejembe. Az ágyra ültettem Betsyt, és csak most vettem észre, mennyire meg van rémülve. Nagy megrázkódtatást jelenthetett neki, hogy elsütötte azt a pisztolyt, aztán pedig egy vérző férfit kellett az ölében tartania, miközben én a lovakat hajtottam. – Feküdj le szépen! Megkönnyebbülten láttam, hogy Betsy egyetlen szó nélkül nyúlik el az ágyon, és a karjával takarja el a szemét. Egy darabig nyugtalanul méregettem, majd a fogadós felesége (gondolom, az lehetett) rontott be az ajtón, kezében egy mosdótállal, egy darab szappannal meg egy törülközővel. – Ha rendbe szeretné tenni magát – pillantott jelentőségteljesen a kezemre. Végignéztem magamon. Hát igen, az én kezem is legalább olyan rémesen festett, mint Betsyé. – Gondolom, jólesne most egy kis harapnivaló – torpant meg a fogadósné a küszöbön. – Jöjjön le az ivóba, hamar összeütök valamit! Teli gyomorral könnyebb elviselni a megrázkódtatást.

Bólintottam, és halkan megköszöntem a kedvességét. Jólesett, hogy segíteni akar. Amikor belemártottam a tenyerem a mosdótálba, az összes vörös karcolás és fájdalmas horzsolás lüktetni kezdett. Sziszegve szappanoztam be a kezem, és egészen könyékig lecsutakoltam a karomat. A víz vérvörössé változott, még a gyomrom is felkavarodott tőle. Lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hogy legyűrjem a hirtelen rám törő émelygést. Magára hagytam Betsyt, aki tátott szájjal hortyogott az ágyon, és átmentem a másik szobába, ahol a fogadós Jamest helyezte el. James csukott szemmel feküdt az ágyon, miközben a fogadós levágta róla az inget. Utóbbinak az arcizma sem rándult, ahogy kérges, ám patyolattiszta kezével ügyesen kitisztította a sebet. Megnyugtatott a tudat, hogy James egy ilyen erős, rátermett ember kezébe került. – Mindjárt itt az orvos, kisasszony – mondta. – Láttam már csúnyább sebet is. Alighanem csak súrolta a lövés. Nincs benne golyó. A kedves, dörmögő hang hallatán szinte elaléltam a megkönnyebbüléstől. – Köszönöm – feleltem elfogódottan. A fogadós éles pillantást vetett rám. – Jobban tenné, ha leülne, kisasszony. Ön sincs túl jó bőrben. – Nem, nem, semmi baj – válaszoltam, pedig forgott körülöttem a világ, és a térdem is remegett. – Menjen, melengesse meg a kezét a kandallónál! Egyedül is elboldogulok. Bólintottam, és éreztem, hogy furcsán szédül a fejem. Egy szék a kandalló mellett, micsoda mennyei gondolat! Kimentem a szobából, és óvatosan elindultam a lépcsőn, de valahol félúton a lábam felmondta a szolgálatot, és térdem is összecsuklott alattam. Fájdalmas puffanással huppantam a lépcsőre, és minden erőmet össze kellett szednem, nehogy lebucskázzak rajta. A falak dülöngélni kezdtek, a padló vadul hullámzott alattam. Hogy megőrizzem az egyensúlyomat, befogtam a szemem, a másik kezemmel pedig a falnak támaszkodtam. Hirtelen arra ocsúdtam, hogy egy erős kéz könyökön ragad. Meglepetten nyitottam ki a szemem. Megint az az undok, felfuvalkodott alak állt előttem. Különös arckifejezéssel nézett rám. Mintha… aggódott volna értem. Hát ez meg mit keres itt? Már azon voltam, hogy

megkérdezem tőle, de a falak újból dülöngélni kezdtek. Rémülten hunytam le a szemem. – Mindjárt elájul – mondta egy távoli hang. Ki lehet ez? Az az ember nem beszélhet ilyen szépen. Megráztam a fejem. – Nem ájulok el – feleltem erőtlenül. Aztán minden elsötétült előttem, és összecsuklottam. Éreztem, ahogy a sötétség körülölel és teljesen elnyel. Szerencsére nem fájt.

4. fejezet SZÉP LASSAN MAGAMHOZ TÉRTEM. Először arra lettem figyelmes, hogy valami puhán fekszem, majd halk moraj ütötte meg a fülem. Nem tudtam, hol vagyok. Azt rögtön megállapítottam, hogy nem otthon, ismeretlen szagok vettek körül. Tudtam, hogy ki kellene nyitnom a szemem, de nem bírtam. Csak feküdtem, és csendben hallgattam a zsibongást. Nagyon kellemes volt. A gyerekkoromra emlékeztetett, amikor este elaludtam a kocsiban, de még hallottam, hogy a szüleim suttogva beszélgetnek mellettem. A kocsi. Hirtelen visszatértek az emlékek, de olyan élénken, hogy felszisszentem. A moraj alábbhagyott, és éreztem, hogy valaki fölém hajol. – Na? Magához tért? A reszelős hang ismerősnek hatott. Nagy nehezen felnyitottam a szemem, és a fogadósné szenvtelen arca jelent meg előttem. Az asszony olyan közel hajolt hozzám, hogy tisztán éreztem a fokhagymaszagú leheletét, sőt, azt is meg tudtam számolni, hogy négy hosszú szőrszál meredezik a bibircsókján. Ettől rögvest magamhoz tértem. – Gondoltam, hogy elájul – mondta a másik hang és úgy is lett. Ahogy felültem, éreztem, hogy kínzó fejfájás készülődik a szemem mögött. A homlokomhoz kaptam, és lassan, kerülve a felesleges mozdulatokat, alaposabban is körülnéztem. Láttam, hogy valami szalonféleségben vagyok. A helyiség közepén terített asztal. Az egyik sarokban kandalló, a fal mentén befüggönyözött ablakok. A fogadósné felemelte párnás kezét, karon ragadott és talpra rántott. Az asztalhoz vezetett. – Üljön le, és egyen! – parancsolt rám. Engedelmesen követtem az első utasítást, és jólesően nyújtóztattam ki reszketeg lábaimat. – Óhajt valamit, uram? – nézett a hátam mögé az asszony.

Riadtan pillantottam hátra a vállam fölött, de rögtön meg is bántam, mert szédülés fogott el, és a lüktető fájdalom is tovább fokozódott. Mindkét kezemet a homlokomra szorítottam, miközben az a rémes alak odaszólt valamit a fogadósnénak (nemigen hallottam, hogy mit), mire az némán kiment a szobából, és hangosan bevágta az ajtót maga mögött. Az úriember (nem, egyáltalán nem volt úriember, hírből sem ismerte az úri modort, csak egy közönséges ember volt) nem ment vele, hanem az asztalhoz lépett, ügyelve rá, hogy ne kelljen elfordítanom a fejem, amikor ránézek. Lopva rásandítottam. Engem figyelt. Ezt elég nyugtalanítónak találtam. Elképzeltem, hogyan festhetek az egész napos utazás végén, azok után, hogy kiestem a kocsiból, vérző sebesülteket emelgettem, majd elájultam. Elfintorodtam. A férfi közelebb lépett. – Nem esett baja? – kérdezte. Gyanakvóan néztem rá. Úgy tűnt, komolyan aggódik miattam, ami eléggé meglepett. – Nem – feleltem reszelős hangon. A torkom olyan száraz volt, mint a smirgli. A kezem ügyében lévő pohár felé nyúltam, és ittam egy kortyot, hátha attól kitisztul a fejem. Úgy döntöttem, eszem pár falatot, és tudomást sem veszek erről az utálatos alakról, hátha akkor békén hagy. A tervem sajnos dugába dőlt, az a faragatlan tuskó ugyanis a másik székhez lépett, és megkérdezte: – Megengedi, hogy csatlakozzam? A fejem csak nem akart kitisztulni. Pont most nem forog a nyelvem, amikor szükségem lenne rá? Bárdolatlanság lett volna nemet mondani, és mivel minden erő elszállt belőlem, egyetlen szellemes riposzt sem jutott az eszembe. Biccentettem, és néztem, amint a férfi az ajtóhoz megy. Sarkig tárta, majd leült velem szemben. Máris jobban éreztem magam. Csak most tudatosult bennem, voltaképpen az feszélyezett, hogy egyedül vagyok egy idegen férfival egy csukott ajtó mögött. Ahogy nekiláttam a vacsorának, a lüktetés a fejemben finom bizsergéssé, majd tompa fájássá szelídült. A férfi egy falatot sem evett. Csak ült, iszogatott, és közben úgy méregetett, mintha bármelyik pillanatban lefordulhatnék a székről. Továbbra is kitartottam az elhatározásom mellett, hogy levegőnek nézem, de kisvártatva azon kaptam magam, hogy újra meg újra rátéved a

tekintetem. Az iménti zűrzavarban nem is tudtam megfigyelni a vonásait. Most, hogy szabadon szemügyre vehettem, elképedve állapítottam meg, milyen jóvágású. Gesztenyebarna, hullámos haj, szögletes áll. Vajon milyen színű a szeme? Ebben a szent pillanatban az idegen engedelmesen rám emelte a tekintetét. Ó! Kék. Igen, feltűnően szép arc, gondoltam magamban pont akkor, amikor a férfi rajtakapott, hogy őt bámulom. Gyorsan lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy elvörösödöm. A férfi jóvágású volt. Ami csak tovább rontott a helyzetemen. Az étel felélesztette az érzékeimet, és hamarosan rá kellett döbbennem, hogy alaposan benne vagyok a csávában. Amikor eszembe jutott, az idegen hogyan torkolt le, és milyen megvetően nézett rám, amikor betoppantam a fogadóba, elöntött a méreg. Nyilván egyszerű parasztlánynak nézett, aki semmilyen tekintetben nem ér fel hozzá. Azt, hogy úgy festettem, mint egy fésületlen fejőnő, szintén nem lehetett a javamra írni. A férfi ráadásul nem is szólt hozzám. Alighanem azt hitte, hogy egy közönséges nőszeméllyel vacsorázik. Persze hogy nem akart beszélgetni. Öntelt fráter! A düh és a szégyen izzó haragként fortyogott bennem. Óvatosan felpillantottam a szempilláim alól. Ha közönséges lánynak néz, én ugyan nem fogom megingatni a hitében. A legtöbb szép emberhez hasonlóan bizonyára neki sem vág jól az esze. Könnyen elbánok vele. – Köszönöm, hogy velem vacsorázik, uram – mondtam illedelmesen, Betsy akcentusát utánozva. Láttam, hogy a férfi arcán meglepetés suhan át. – Szívesen. – Megilletődötten, kissé zavart tekintettel nézett rám. – Remélem, ízlik az étel. – Persze hogy ízlik. Szavamra mondom, otthon még ünnepnap sem jutni ilyen jó falatokhoz. – Hol lakik? – dőlt hátra az idegen. Mély, bársonyos hangja volt, igazán kellemes. De én nem hagytam magam. – Ó, egy kis észak-wiltshire-i farmon. De most a nénémhez tartok, hogy kitanuljam a szobalányságot. Az mégiscsak jobb, mint teheneket fejni. Ránéztem a poharam fölött, és ittam egy kortyot. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha megrándult volna a szája széle.

– Szóval, maga… fejőnő? – Igen, uram. – Hány tehenük van? – kérdezte, és ravasz fény villant a tekintetében. Gyanakvóan mértem végig. – Négy. Nem tudtam mire vélni a pillantását. – Hogy hívják őket? – Kiket? – zökkentem ki egy pillanatra a szerepemből. – A teheneket – nézett rám a férfi nyájasan. – Gondolom, csak van valami nevük. Vajon az emberek adnak nevet a teheneiknek? Fogalmam sem volt. – Persze hogy van! – Éspedig...? A kék szempárban felizzó félreérthetetlen szikra láttán meglepetten konstatáltam, hogy az idegen belement a játékba. A következő pillanatban kisimult az arca, ám a tekintete gyanúsan ártatlannak tűnt. Semmi kétség, felvette a kesztyűt. Nem baj, még nem tudja, milyen jó vagyok ebben a játékban. – Bessie, Daisy, Ginger és Annabelle – válaszoltam hűvösen, önérzetes pillantással. A férfi arca felderült. – És énekelni is szokott fejés közben? – Természetesen. Az idegen áthajolt az asztal fölött, egyenesen a szemembe nézett, majd így szólt: – Szívesen meghallgatnám, mit szokott énekelni a teheneknek. Felszisszentem. Micsoda elvetemült alak! Elbizonytalanodtam, nem tudtam, mitévő legyek. Ám ekkor észrevettem, milyen öntelt kifejezés terül szét a férfi arcán. Azt hiszi, megfogott! Ezzel el is dőlt a kérdés. Szinte önkívületben az asztalra csaptam, és halkan rázendítettem: – Kis tehén – bumm – kérlek én – bumm. – Az idegen szeme kikerekedett. – Adj tejet – bumm – édeset – bumm. Amikor ráébredtem, mi hagyta el a számat, azon nyomban elhallgattam, és rémülten szorítottam össze az ajkam. Úgy elfogott a nevethetnék, hogy éreztem, most már én sem bírom megőrizni a komolyságomat. Tanácstalanul meredtünk egymásra. A férfi szeme könnybe lábadt, az ajka megállás nélkül remegett. Az én állam is

megvonaglott. Akaratom ellenére furcsa hang tört elő belőlem. Úrinőhöz nem igazán méltó horkantás. A férfi hátravetette a fejét, és harsány hahotázásban tört ki. Ez volt a legragályosabb nevetés, amit életemben hallottam. Én is bekapcsolódtam, és úgy kacagtam, hogy még a torkom is belesajdult, miközben patakokban folytak a könnyeim. Amikor végre összeszedtem magam, úgy éreztem, mélységesen megkönnyebbültem. A szalvétámba töröltem az arcomat. – Kis tehén? – vihogott a férfi. – Ez jutott eszembe – feleltem. A férfi a fejét rázta, és őszinte csodálattal nézett rám. – Hát ez… fenomenális volt! – Köszönöm – fogadtam a bókot mosolyogva. Az idegen viszonozta a mosolyomat, majd hirtelen áthajolt az asztal fölött. – Most már barátok vagyunk? A lélegzetem is elakadt. Elfogadjam ezt az embert barátomnak? A férfi szeme derűsen csillogott. – Igen. – Akkor, mint újdonsült barátja, ünnepélyesen elnézést kérek az iménti viselkedésemért. Mit szépítsem, módfelett otromba voltam, borzasztóan restellem magam. Nagyon kérem, bocsásson meg nekem! Minden vonásából, minden szavából zavarba ejtő őszinteség sugárzott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így a lelkébe gázoltam. Rögtön el is szégyelltem magam. – Természetesen megbocsátok önnek, ha ön is megbocsátja az otromba kirohanásomat. Hiba volt arra célozgatnom, hogy ön… – Most, hogy ráébredtem, milyen lehetetlenül viselkedtem, nehezemre esett elismételnem a mondatot. Megköszörültem a torkom, és lesütöttem a szemem. – Nem úriember – nyögtem ki elhaló hangon. – Szóval, csak célzás volt? Felpillantottam. A férfi derűsen vonta fel a szemöldökét. – Képzelem, miket mondhat, ha igazán meg akar sérteni valakit. Elhúztam a számat, és zavartan fordítottam el a tekintetem. Úgy éreztem, kezdek olyan lenni, mint a nagyanyám.

– Ennek ellenére megérdemeltem a dorgálást, és jól tette, hogy nem hagyta magát. Egy úriember rögtön a segítségére sietett volna, bármibe is keveredett. Mentségemre szóljon azonban, hogy a rossz hangulatomnak semmi köze önhöz, csupán egy ma esti… kellemetlen incidens következménye. Sajnálatos módon az ön kérése volt az utolsó csepp a pohárban. De mindez mellékes, igazán sajnálom, hogy tovább tetéztem a kínjait. Ekkorra már végleg leolvadt róla az önelégültség máza. Így csak egy erős jellem beszél. Megtisztelőnek éreztem, hogy ennyire megalázkodik előttem, sőt, furamód, szinte meghatódtam tőle. – Köszönöm! – motyogtam. Nem tudtam, mit mondjak. Az idegen teljesen lefegyverzett. – Végül, ha megenged egy személyes megjegyzést – dőlt hátra a széken –, bármilyen szórakoztató volt is az iménti színjáték, egy gyerek is rájött volna, hogy ön nem fejőlány. – Ilyen rossz színésznő lennék? – kérdeztem védekezően. – Nem a színészi képességeire céloztam. A férfi ajkán halvány mosoly játszadozott. Hiába próbáltam megfejteni a rejtélyes mondatot, nem jártam sikerrel. A kíváncsiságom azonban csak nem hagyott nyugodni, így ahelyett, hogy elengedtem volna a fülem mellett a megjegyzést, tovább puhatolóztam. – Akkor mire? – kérdeztem. – Tudja azt maga. – Honnan tudnám? Kifejezetten zavart, hogy nem hajlandó megmagyarázni, mire gondolt. – Hát jó – felelte olyan hűvös, távolságtartó hangon, mintha egy műalkotást elemezne. – Kezdjük legfelül: a homloka fejlett intelligenciára utal, a tekintete egyenes, a vonásai finomak, a bőre hófehér, a hangja finom, a beszédéből kihallik a műveltség… – Itt rövid szünetet tartott. – Még a fejtartása is eleganciát sugároz. Hirtelen gyötrelmesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Lángoló arccal sütöttem le a szemem. – Ó, igen – mondta halkan a férfi. – És akkor a szerénységéről még nem is beszéltünk. Egyetlen fejőnő sem tudna így elpirulni. Legnagyobb rémületemre még jobban elvörösödtem, még a fülem is belebizsergett.

– Folytassam? – kérdezte az idegen némi kajánsággal a hangjában. – Nem, köszönöm, ennyi éppen elég volt. A nagyanyám kitérne a hitéből, ha látná, mit művelek, gondoltam magomban. Úgy ültem ott, mint egy ostoba liba, és akkor még enyhén fogalmaztam. – Akkor megengedi, hogy most én kérdezzek? – tudakolta a férfi olyan udvariasan, hogy rögtön rábólintottam. Felállt, megkerülte az asztalt, megállt mögöttem, és előzékenyen kihúzta alólam a széket. – A tűz mellett kényelmesebb lesz – mutatott a kandallónál álló két székre. Hmm. Milyen figyelmes! A tűz hívogatóan pattogott, amikor letelepedtünk elé. A szék meglepően puhának és kényelmesnek bizonyult. Csak amikor jólesően belesüppedtem, jöttem rá, milyen zsibbadtak a tagjaim. A férfi a tűzbe bámult, így most, hogy ráadásul közelebb is kerültem hozzá, kihasználtam az alkalmat, és jó alaposan szemügyre vettem. Profilból sokkal fiatalabbnak tűnt: a lángok kiemelték finom metszésű vonásait, egyenes orrát, sima arcát, a homlokába hulló, enyhén göndör tincseket. De amint a szemébe néztem, minden korábbi benyomásom szertefoszlott. Szigorú szája, magabiztos tekintete olyan emberre utalt, aki pontosan tudja, hol a helye a világban, olyan emberre, akinek tekintélye van. Az úriember (úgy döntöttem, ha továbbra is jól viseli magát, megelőlegezem neki ezt a titulust) felém fordult. – Most, hogy levetette a fejőnő szerepét, elárulná, kit tisztelhetek önben? Olyan kedvesen, olyan megnyerően mosolygott, hogy habozás nélkül megbíztam benne. – Miss Marianne Daventry vagyok. A férfi megdermedt, és összeszűkült szemmel meredt rám. Fürkésző tekintete láttán elbizonytalanodtam. – Mi az? Így megcsúnyultam volna? Halvány mosoly jelent meg az ajkán. – Nem, éppen ellenkezőleg. Örvendek a szerencsének, Miss Daventry! Azzal a tűz felé fordult, és mély hallgatásba burkolózott. Türelmesen vártam, hogy ő is bemutatkozzon. – Lesz szíves elárulni a nevét? A férfi habozott, majd udvariasan így szólt:

– Inkább nem.

5. fejezet ELKÉPEDTEM. – Ó! Nos… – Nem tudtam, hogyan reagáljak. – Mesélje el, mi szél hozta ide! Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ez az ember már megint fölényeskedik velem. – Nem tudom, miért kellene megbíznom önben. A férfi nagyot sóhajtott: – Azt hittem, az előbb megegyeztünk, hogy barátok leszünk. – Igen, de az még azelőtt volt, hogy közölte velem, nem hajlandó elárulni a nevét. Hogyan barátkozzak össze valakivel, akinek még a nevét sem tudom? Az idegen olyan képet vágott, mintha minden egyes szavamat rendkívül szórakoztatónak találná. – Rendben. Tekintve, hogy barátok vagyunk, szólítson egyszerűen Philipnek. – Nem szólíthatom a keresztnevén! – kiáltottam fel megdöbbenéstől fátyolos hangon. – Könnyebben menne, ha én is Marianne-nek szólítanám? – Megtiltom! – Csak szeretné, Marianne – villant pajkos fény a férfi szemében. Éreztem, hogy elpirulok. – Modortalan fráter! – Általában nem vagyok az – kuncogott a férfi. – Csak ma este. Ekkor ébredtem rá, hogy egyenesen a szemébe nézek (ami jóval sötétebb volt, mint előszörre hittem), és hogy sokkal jobban áll neki, ha mosolyog. Ez fölöttébb nyugtalanító felfedezés volt, főleg annak fényében, hogy az én külsőm viszont milyen tragikusan ziláltnak tűnhetett. Amikor eszembe jutott, milyen borzalmasan festhetek, zavartan kaptam félre a tekintetem.

– Ha annyira tudni akarja – feleltem színlelt méltósággal –, édesanyám barátnőjéhez vagyok hivatalos. – Mi a látogatás célja? Philip hangja unottan csengett, de a tekintete heves érdeklődésre utalt. Nem értettem, miért kíváncsiskodik ennyit. A kérdés ennek ellenére teljesen ártatlannak tűnt. – Először csak a nővérem ment volna, de Lady Caroline volt olyan kedves, hogy rám is kiterjessze a meghívást. Lady Caroline meghívólevele alig pár nappal Cecilyé után érkezett. Rövid csönd támadt, majd Philip így szólt: – És mi történt a kocsisával? Erről eszembe jutott, hogy James sebesülten fekszik az emeleten, sőt, talán haldoklik, én meg itt mórikálom magam, ostobaságokon kacarászom, és a beszélgetőtársam szeméről filozofálgatok. Mi ütött belém? Elment az eszem? – Meglőtték, amikor egy útonálló feltartóztatott minket. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kelljen felidéznem a végzetes találkozás részleteit. – Útonálló? – vonta össze a szemöldökét Philip. – Ezen a környéken? Biztos ön ebben? – Ha egy ember harisnyával a fején azt kiáltja, hogy „Pénzt vagy életet!”, aztán erőszakkal leszakítja a nyakamból a láncom, akkor bajosan lehetne másnak nevezni. Máris felelevenedtek a vérfagyasztó emlékek. Úgy felizgattam magam, hogy elakadt a szavam. – Bántotta magát? Philip szelíd hangja hallatán a visszafojtott érzelmek, amelyek addig csendben markolászták a torkomat, hirtelen elszabadultak. Minden átmenet nélkül egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem. – Nem. Megpróbált kirángatni a kocsiból, de a komornám rálőtt egy pisztollyal. Erre elmenekült, de addigra már megsebesítette a kocsist – szorítottam a homlokomra a kezem. Még most is a bokámon éreztem az útonálló szorítását meg az éles szúrást, amikor letépte a nyakamról anyám medálját. – Borzasztóan féltem. Nem is törődtem Jamesszel. Szegény ember haldoklik, és az egész az én hibám. A szememből egymás után buggyantak elő a könnycseppek. Sietve letöröltem őket.

– Maga semmiről sem tehet, és az a seb különben sem halálos. A saját szememmel láttam. A golyó a kocsis vállát találta el, nem ért belső szervet, és az orvos amúgy is érti a dolgát. Megkönnyebbülten bólogattam, és közben próbáltam nyugalomra inteni magam. Ha nagyanyám látná, mit művelek, biztosan kitagadna. De ahogy a kacajomat, úgy a könnyeimet sem tudtam megzabolázni. Philip átnyújtott egy hófehér zsebkendőt, amit lesütött szemmel vettem el tőle. Nem ismertem magamra. Majd’ elsüllyedem szégyenemben. – Bocsásson meg! – itattam fel patakokban csörgő könnyeimet. – Nem vagyok ám ilyen bőgőmasina. Philip nyilván azt hitte, hogy én is afféle nebáncsvirág vagyok, aki elájul, ha vért lát, és sírással lágyítja meg az emberek szívét. – Tudom. Olyan gálánsán viselkedett, hogy egyre jobban haragudtam magamra, amiért elsőre félreismertem. Amikor végre összeszedtem magam, felnéztem. – Nem boríthatnánk fátylat a történtekre? – Miért kérdezi ezt? – Halvány mosoly bujkált Philip szája körül. – Borzasztóan szégyellem magam a ma esti viselkedésem miatt – vallottam be. – Pontosabban? – csillant fel Philip szeme. – Hát igen, hosszú a lista. Sértegettem magát, elájultam, fejőnőnek adtam ki magam, elénekeltem egy botrányos dalt, sírtam, és a tetejébe valószínűleg… – Végignéztem magamon, és láttam, hogy alvadt vércsíkok tarkítják a ruhám ujját és elejét – sőt, biztosan nem vagyok szalonképes. Philip felkacagott. Azt hittem, kinevet, de hirtelen felém fordult, és a szék karfájára támaszkodott, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. – Életemben nem találkoztam kegyedhez fogható hölggyel, Miss Marianne Daventry, és nem szívesen felejteném el a ma estét. Elakadt a lélegzetem. Fülig pirultam, de a csontjaimban éreztem, hogy sem fellépésben, sem magabiztosságban, sem szellemességben nem vagyok méltó párja ennek az embernek. Hátradőltem, hogy minél távolabb kerüljek a parázsló szemétől, a mosolygós ajkától. Legszívesebben kiiszkoltam volna a szobából, remélve, hogy soha többé nem látjuk viszont egymást. Mielőtt azonban véghezvihettem volna a tervemet, Philip

megkérdezte: – Most mihez kezd? A kínos helyzet hirtelen teljes súlyával nehezedett a vállamra. – Azt hiszem, találnom kell valakit, aki gondját viseli Jamesnek, és még egy embert, aki elvisz Edenbrooke-ba. És persze értesítenem kell Lady Caroline-t, hogy késve érkezem. Holott – sóhajtottam – legszívesebben ágyba bújnék, és örökre elfelejteném ezt a napot. – Engedje meg, hogy én intézkedjek maga helyett. – Ezt igazán nem várhatom el öntől, uram – pillantottam rá élesen. – Miért nem? – Túl nagy szívesség lenne. Hiszen alig ismerem. Nem testálhatok önre egy ilyen bonyolult feladatot. – Egyáltalán nem bonyolult, és nem okozna gondot. Mire menne egyedül? Ha jól sejtem, még azt sem tudja, hol van, ugye? Megráztam a fejem. – Hadd segítsek! – győzködött Philip. – Majd csak elboldogulok – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem akartam, hogy Philip azt higgye, gyenge, tehetetlen nőszemély vagyok. Elvégre én voltam nagyanyám első számú örököse, és jobban hasonlítottam rá, mint képzeltem. – Marianne, a ma esti benyomásaim alapján semmi kétségem afelől, hogy egyedül is megbirkózna a feladattal. De szeretnék a szolgálatára lenni. – Miért? – kérdeztem őszinte megrökönyödéssel. – Hát nem ezt várják el egy igazi úriembertől? Hogy megmentse az ártatlan virágszálakat? – kérdezte Philip könnyedén, ám a tekintete ünnepélyesen csillogott. – Nem vagyok ártatlan virágszál – feleltem nevetve. – Én akkor is bebizonyítom, hogy igazi úriember vagyok. Ekkor értettem meg, mire ez a nagy makacsság. Ahhoz a sértéshez volt köze, amit első dühömben vágtam Philip fejéhez. Kár volt ennyire a szívére vennie. – Nekem semmit sem kell bebizonyítania. – Maga mindig ilyen makacs? – emelte égnek a tekintetét elcsigázottan Philip. – Igen, azt hiszem – feleltem rövid habozás után. Philip lelkiállapota a teljes elkeseredettség és a kirobbanó jókedv

között ingadozott. A kényszeredett nevetéséből ítélve most az utóbbi kerekedett felül. – Feladom! Magát egyszerűen nem lehet kiismerni. Ettől eltekintve egyetértek a tervével. Aludjon egy nagyot, ráérünk reggel aggódni. Addig úgysem tehetünk semmit. Ez elég ésszerűen hangzott, és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy tényleg érdemesebb elhalasztanom a dolgokat, amíg ki nem pihenem magam. – Lehet, hogy igaza van – mondtam. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsát. – Jó – mosolygott Philip. – Egyedül is feltalál az emeletre? – Hát persze. – Erről eszembe jutott valami. – Ugye, az előbb elájultam a lépcsőn? Philip bólintott. – Mi történt? – Elkaptam, és lehoztam ide – villogott kajánul Philip szeme. – Ó! – Nem tudtam, mit gondoljak. Zavarban voltam, ugyanakkor furcsa elégedettség fogott el. Lopva Philipre sandítottam, és láttam, hogyan feszül meg a kabátja izmos vállán és karján. Igen, elég erős ahhoz, hogy elbírjon… nyilván meg sem kottyant neki a dolog, gondoltam magamban. Egészen kipirultam. – Hát, köszönöm! – Örömömre szolgált – dünnyögte Philip, és közben újabb mosoly bujkált a szája sarkában. Süketnek tettettem magam. – Azt hiszem, egyedül is megbirkózom a lépcsővel. Ma este már nem kell igénybe vennem a szolgálatait. Philip kétkedve nézett rám. – Akkor álljon fel! Hiába erőlködtem, mintha a székhez szegeztek volna. – Jól sejtettem. Philip felállt, kézen fogott, és felsegített a székből. Amikor hozzám ért, szúró fájdalom hasított a kezembe. Eltorzult arccal szisszentem fel. Philip elkomorult, és fürgén felfordította a tenyeremet. A tűz fényénél a sebek sokkal ijesztőbbnek tűntek, mint odafent. Vörös horzsolások és hólyagok borították a tenyeremet. Hevesen lüktettek, és néhány helyen a bőröm is cafatokban lógott. – Mintha azt mondta volna, hogy nem sérült meg a támadásban –

mondta Philip érdes hangon. Amikor a szemembe nézett, nagyot dobbant a szívem. Dühösen, sőt, kissé fenyegetően meredt rám, de ettől csak még vonzóbbnak tűnt. – Nem is. Ez a gyeplőtől van. Megbokrosodtak a lovak, és még soha nem hajtottam négyes fogatot. Ráadásul jól hasra estem a nagy sietségben, és Jamest is nehezen bírtam el… – Philip döbbent arckifejezését látva ijedten hallgattam el. – Maga felemelte a kocsist? – Hát, a komornám is segített. Philip úgy bámult rám, mintha kísérletet látna. – Láttam azt az embert. Kétszer akkora, mint maga. És a komornáját is láttam. Ezt nevezem! – Valamit muszáj volt kitalálnunk – vontam meg a vállam. – Mégsem hagyhattuk magára Jamest. Philip mélyen a szemembe nézett. Hirtelen arra ocsúdtam, hogy a tűz egyre melegebb, én pedig egy igazán jóvágású úriember előtt állok, aki gyengéden fogja a kezem. Philip leszegte a fejét. – Maga nagyon bátor lány – mormolta, és az ujjhegyével könnyedén végigsimított a tenyeremen. Szelíd cirógatás volt, egyáltalán nem fájt. Kellemes melegség kúszott végig a kezemen és a karomon, egyenesen a szívemig. Még soha nem éreztem ilyet, és ettől zavarba jöttem. Kirántottam a kezem Philip markából, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ám a kimerültség sűrű ködként telepedett az agyamra, így hát hiába is próbáltam értelmet keresni a viselkedésemben. Mintha lázas lettem volna. Vagy kótyagos. – Gondolom, nagyon kimerült – mondta Philip, mintha olvasna a gondolataimban. – Jöjjön! – Azzal karon fogott, és a nyitott ajtóhoz vezetett. Szólni akartam, hogy egyedül is feltalálok az emeletre, de már nem voltam biztos benne, hogy ez így is van. Már nem. Philip csak akkor engedett el, amikor felértünk a lépcső tetejére. – Jó éjt, Marianne! – hajolt meg előttem. A megszólítás hallatán elmosolyodtam. Nem is volt olyan illetlen. – Jó éjt! – feleltem. – És köszönöm! Mindent köszönök. Úgy éreztem, ez így túl kevés, de nem tudtam, mi mást mondatnék. Az járt a fejemben, mikor fekhetek le végre. Bementem a szobába, ahol

Betsy továbbra is hangosan húzta a lóbőrt. Ahogy becsuktam az ajtót, Philip halkan utánam szólt: – Zárkózzon be, mielőtt ágyba bújik! Amikor eszembe jutott, hogy alig néhány órája mekkora veszéllyel kellett szembenéznem, jeges rémület fogott el. Ettől az elmém kitisztult, és hirtelen eszembe jutott, mit akartam mondani. Megfordultam, hogy megkérdezzem Philiptől, látom-e meg valaha. De már elment.

6. fejezet NEM MONDHATNÁM, HOGY PIHENTEN ÉBREDTEM.

Betsy szinte az egész ágyat elfoglalta, és legalább két-három véraláfutással tett gazdagabbá. Alighanem korán felkelt, mert nem volt a szobában. Legszívesebben rögtön visszahanyatlottam volna a párnámra, hogy aludjak még egy kicsit, de rengeteg elintéznivaló várt rám, amiket nem halogathattam tovább. Így hát pislogva kinyújtóztam a reggeli verőfényben. Ahogy felültem az ágyon, panaszosan feljajdultam. Minden tagom fájt. Halkan kinyílt az ajtó, és Betsy settenkedett be rajta. Amikor meglátta, hogy ébren vagyok, becsapta az ajtót, és sietve lehuppant mellém az ágyra. – Miss Marianne! – kiáltotta, nagyot taszítva fájós vállamon. Összerezzentem. – Ne haragudjon, hogy tegnap este olyan hamar elaludtam, de borzasztóan megviselt a lövöldözés. Állítom, hogy eltaláltam azt az embert, bár nem lehetek teljesen biztos benne, hiszen koromsötét volt. Amikor levegőt vett, gyorsan közbeszóltam, nehogy megint rákezdje. – Ugyan, Betsy, nincs miért elnézést kérned. Most pedig segíts felöltözni! Meglátogatom Jamest. – Persze, kisasszony, de sose aggódjon James miatt! Ma reggel beállított egy asszony, azt mondta, ideküldték, hogy lássa el a beteget, és már most úgy jár-kel a szobában, mint kiskakas a szemétdombon. – Egy ápolónő? – ráncigáltam fel magamra a ruhát. – De hát… ki a csuda lehet? Nekem senki sem szólt róla. Az orvos küldetett el érte? – Nem. A doktor éppen itt volt, amikor az a nőszemély megérkezett, és ő is legalább annyira meglepődött, mint mi. Meggyötört izmaim tiltakozása ellenére gyorsan felöltöztem, és átmentem a szemközti szobába Jameshez. Az ajtó tárva-nyitva állt, és egy alacsony, gömbölyded asszony hajolt az ágy fölé. A léptek zajára hátrafordult, és az ajtóhoz sietett.

– Á, nyilván ön az az ifjú hölgy, akit az úr említett – suttogta. – Túl fiatal ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg egy ekkora feladattal. Most már látom, hogy az úrnak igaza volt, de még mennyire. Egy percig se aggódjon, minden a legnagyobb rendben. – Köszönöm – pislogtam meglepetten –, igazán hálás vagyok, hogy idefáradt… – hallgattam el, várva, hogy az asszony végre bemutatkozzon. – Jaj, elnézést, milyen modortalan vagyok! Mrs. Nutley – emelte fel a szoknyája szélét az ápolónő tiszta, kicsi kezével. Kerek, rózsás arca minden mozdulatra megrebbent. Barna haját csinos kontyba fésülte. Első látásra megkedveltem. – Nagyon örvendek – mondtam –, és igazán hálás vagyok, hogy a segítségemre sietett. De, ha szabad kérdeznem, ki fogadta fel önt? A nővér elutasítóan csücsörítette össze szív alakú száját. – Nem, nem, ezt nem árulhatom el, a szavamat adtam – kulcsolta össze a kezét. – Ne is faggasson, kedves, mert nem akarok udvariatlannak tűnni, de nem szeghetem meg a szavam. Döbbenten hőköltem hátra. – Hát akkor… – Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Az ápolónő háta mögé pillantottam, és láttam, hogy James sápadtan, lehunyt szemmel fekszik az ágyban. – Hogy van a beteg? A nővér átkarolt, és szelíden kitessékelt az ajtón. – Jól, de most pihennie kell. Menjen csak le, és ne aggódjon! Minden a legnagyobb rendben van, később majd elbúcsúzhat a fiatalembertől. – Az orcája úgy piroslott vidáman mosolygó szeme alatt, mint két érett alma. Lelkifurdalás nélkül a gondjaira bíztam Jamest. De ahogy leballagtam a lépcsőn, továbbra sem hagyott nyugodni a kérdés, vajon ki fogadhatta fel ezt az asszonyt. Tegnap este is ugyanezt éreztem, amikor Philip nem volt hajlandó elárulni a teljes nevét. Még most is bolygatott a dolog. A söntésben bukkantam rá a fogadósra, és megkérdeztem tőle, nem okozna-e gondot, ha a szalonban fogyasztanám el a reggelimet. – Nem tudja, hogy hívják azt az úriembert, akivel tegnap este együtt vacsoráztam? – tettem hozzá a lehető legártatlanabb hangon. A fogadós azon nyomban elkomorult. – Nem tudom, kire gondol, kisasszony.

Majd, mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan eltűnt a konyhában. Zavartan bámultam utána, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Úgy tűnt, a rejtély megoldása még várat magára. Átmentem a szalonba, amely hívogatóan világos és napos volt. Az asztal közepén váza állt, benne friss vadvirágcsokor, a vázának támasztva pedig egy levél, amire valaki a „Miss Marianne Daventry” nevet kanyarította erőteljes, elegáns kézírással. Fogtam, megfordítottam, és alaposan szemügyre vettem a hátoldalán lévő piros viaszpecsétet. Számomra ismeretlen címert ábrázolt. Feltörtem a pecsétet, és kihajtogattam a levelet. Kedves Marianne! Felfogadtam egy megbízható ápolónőt, hogy viselje gondját a kocsisának. Ma délben érkezik a kocsi, ami átszállítja önt és a komornáját a vendéglátóihoz. Az önök kocsiját visszaviszik Bathba. Vettem a bátorságot, és üzenetet küldtem Edenbrooke-ba, hogy tájékoztassam a házigazdákat késése okairól. Bízom benne, hogy semmit sem felejtettem ki. Engedelmes szolgája: Philip Döbbenten meredtem a levélre. Ez képtelenség! Nem fogadtam el Philip segítségét, Ő mégis közbeavatkozott. Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. Meg kell hagyni, kedves gesztus volt tőle, hogy mindenben igyekezett a segítségemre lenni. De az elköszönés: engedelmes szolgája. Szinte magam előtt láttam Philip kaján arckifejezését. Amikor a fogadós felesége behozta a reggelit, még mindig magamon kívül voltam. – Nem tudja, hogy hívják azt az úriembert, aki itt szállt meg tegnap este? – pillantottam fel a levélről. A fogadósné gyanakvóan nézett rám. – Itt nem szállt meg semmiféle úriember. Mi ez az egész! Felemeltem a levelet, az egyetlen bizonyítékot, ami azt mutatta, hogy nem képzelődöm. – Együtt vacsoráztam egy úriemberrel. Ő kapott el, amikor elájultam.

– Ő nem maradt itt éjszakára, kisasszony. – Az asszony hangos csörömpölések közepette csapta le az asztalra a tányérokat. – Éjféltájban távozott. Ez furcsa. Miért indult útnak olyan későn? Miért nem aludt a fogadóban, miért nem várta meg a reggelt? – Várjon! – kiáltottam a távozó fogadósné után. – Nem tudja a nevét? – Nem szabad elárulnom, kisasszony, ne is bosszantson vele, pláne a tegnap este után – nézett rám az asszony ellentmondást nem tűrő tekintettel, majd gyorsan kivágtatott a szobából. Tágra nyílt szemmel bámultam utána. Életemben nem jártam ilyen különös fogadóban. Reggeli közben újra elolvastam a levelet, és percről percre jobban haragudtam Philipre. Rábeszéltem Betsyt, hogy járjunk egyet, hátha úgy gyorsabban telik az idő, aztán James ágya mellett üldögéltem, amíg Mrs. Nutley ki nem hessegetett a szobából. Valaki kopogott a szalon ajtaján. A fogadós volt, hogy bejelentse, a kocsi előállt. A kocsis a söntésben várakozott. – Örülök, hogy a szolgálatára lehetek, kisasszony – emelte meg a kalapját, amikor megpillantott. – Köszönöm! De mielőtt elindulnánk, hadd kérdezzem meg, ki küldte ide magát? Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, felfedem Philip kilétét. Ez volt az utolsó reményem. – Sajnálom, kisasszony – csóválta meg a fejét a kocsis. – Ugye, nem azt akarja mondani, hogy nem árulhatja el a megbízója nevét? – néztem rá dühösen. – De igen. – Hát jó – feleltem bosszús sóhajjal. – Addig nem megyek sehova, amíg el nem árulja az illető nevét. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de fütyültem rá. Ez már nekem is sok volt: Philip mindenkit ellenem fordított, hogy nyugodtan folytathassa kisded játékait. Elérte, hogy az emberek összenevessenek a hátam mögött. A kocsis sokatmondóan hümmögött. – Az úr erre az eshetőségre is felkészített, és azt parancsolta, hogy ha kell, erőszakkal tegyem fel a kisasszonyt a kocsira. – Na, ne! – hápogtam.

– De bizony – kockáztatott meg a kocsis egy elnéző mosolyt. Ingerültségem pusztító haraggá duzzadt. Philip egy basáskodó, pimasz, gyűlöletes fráter! Mi jogon avatkozik bele az ügyeimbe? Sarkon fordultam, és igyekeztem úrinőhöz méltón felmenni a lépcsőn. Betsy már összepakolta a holminkat. Elbúcsúztam Jamestől, aki megnyugtatott, hogy ennél jobb helyen nem is lehetne. Már csak egy dolog volt hátra: kifizetni a számlát. A fogadóshoz léptem, és már nyitottam is a retikülömet, ő azonban így szólt: – Nem, kisasszony, egy fillért sem fogadok el! Az összeg, amit kaptam, bőven fedezi a szállást és a kocsisuk ellátását. – Látom, a titokzatos úriember mindenre gondolt – fortyantam fel. A fogadós felnyalábolta a bőröndömet. – Így igaz – felelte széles mosollyal. Ahogy felkapaszkodtam a kocsira, gondolatban válogatott szitkokat szórtam Philip fejére. Mikor elindultunk, örültem, hogy végre magam mögött hagyhatom ezt a furcsa fogadót meg az újdonsült ismerőseimet. Őszintén reméltem, hogy soha többé nem látom viszont őket. Pláne Philipet. Ha mégis, hát biztosan lekeverek neki egy pofont. Egy darabig még elzsörtölődtem magamban, de aztán úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez az alak tönkretegye a vakációmat. Várt az ikertestvérem meg a csodálatos birtok, hogy elfeledtesse velem az előző nap történéseit. Mély levegőt vettem, félretettem a sértettségemet, és csendesen néztem az elsuhanó tájat. A kocsi sokkal kényelmesebb volt, mint a nagyanyámé, így feleannyira sem kavarodott fel a gyomrom, mint az előző nap. Betsy egész úton azt találgatta, vajon milyen lesz Edenbrooke és a Wyndham család. Elnézően mosolyogtam, és csak fél füllel hallgattam a csacsogását. Betsy úgysem várt választ a megjegyzéseire. Néhanapján eltűnődtem, milyen lenne az élet egy halk szavú komornával, aki tudja, hol a helye, és nem idegesít a parttalan fecsegésével. De a világért sem váltam volna meg Betsytől. Amikor a papa Bathba küldött, nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy komornát is vigyek magammal. Betsyre esett a választásunk, aki egy földműves lánya volt. A társasága vigaszt jelentett a számomra, még akkor is, ha sokszor az idegeimre ment. Ahogy telt-múlt az idő, Betsy lassan kifogyott a témákból, és sajgó tagjaim is egyre nehezebben bírták a hepehupákat. Mikor végre

bekanyarodtunk egy hosszú útra, ami az erdőn keresztül vezetett, izgatottan hajoltam előre. Alig vártam, hogy megpillantsam az úti célunkat, a fák azonban eltakarták a kilátást. Végül kiértünk a dombtetőre. – Álljon meg egy pillanatra! – kiáltottam oda a kocsisnak. Kiszálltam, és lenéztem a birtokra, amiről rögtön tudtam, hogy csakis Edenbrooke lehet. A lenyűgözően nagy, impozáns, tökéletesen szimmetrikus, krémszínű kőből épük házat szépen gondozott park vette körül. A hatalmas gyepfelületet faóriások tarkították, és a növényzet olyan buján zöldellt a ragyogó napsütésben, hogy káprázott tőle a szemem. A ház mögött folyó szelte ketté a birtokot, a víz fölött gyönyörű kőhíd ívelt. A folyón túl, ameddig csak a szem ellátott, legyezőszerűen terültek el a takaros kerítésekkel és sövényekkel szabdalt szántóföldek. – Ó! – sóhajtott fel elégedetten Betsy, de rögtön el is hallgatott, ami nagy fegyvertény volt, mert neki aztán ritkán állt el a szava. Egyetértőén mosolyogtam. Pontosan ilyennek képzeltem a tökéletes birtokot. – Igazi gyöngyszem, az már biztos – jegyezte meg a kocsis. – Itt vannak a legjobb termőföldek a megyében. Eszembe jutott Surrey, az otthonom. A mi házunk – a maga két szintjével meg a tizennyolc szobájával – elbújhatott volna a kastély mellett. Apám pár száz hold földet birtokolt, amit bérlők műveltek, de az ő birtoka kismiska volt a pazar Edenbrooke-hoz képest. Tudtam, hogy ekkora területet csak nagy hozzáértéssel lehet igazgatni. Ami még tovább növelte a házigazdáim iránt érzett csodálatomat. Cecily jól választott. Itt már egyetlen napot eltölteni is óriási kiváltság. Visszaültem a kocsiba, és alig vártam, hogy megérkezzünk. Ahogy legurultunk a dombról, és egyre közelebb értünk a házhoz, úgy éreztem, mintha hosszú bolyongás után végre hazaérnék. Semmi okom nem volt erre, hiszen az elegáns kastély a legkevésbé sem hasonlított az otthonomra. Mégis olyan érzésem támadt, mintha minden egyes fűszál, fa, szépen nyírt sövény és vadrózsabokor régi ismerősöm lenne. Megráztam a fejem, hogy észre térítsem magam. Biztosra vettem, hogy még mindig az előző esti megrázkódtatás hatása alatt állok. Agyamra ment a fáradtság. Csak a képzeletem játszik velem, azért érzem úgy, hogy hazaértem. Azért nem bírok magammal.

Amikor a kocsi a kanyargós út végére ért és megállt, feltárult a nagykapu. Egy inas lépett ki a házból, kinyitotta az ajtót, és kesztyűs kezét előrenyújtva lesegített a kocsiról. Alighogy földet értem, hallottam, hogy egy női hang a nevemen szólít. Felpillantottam. Arra számítottam, hogy Cecily aranyló haját és ragyogó kék szemét látom majd magam előtt, de a hölgy, aki kitárt karral sietett felém, nem lehetett más, mint Lady Caroline. Magas, karcsú nő volt. Barna hajába ősz tincsek vegyültek, és ahogy rám mosolygott, derűs szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában. – Nem is értem, miért nem hívtalak meg idáig. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy eljöttél. Szólíthatlak Marianne-nek? – I-igen, hogyne – dadogtam, annyira meglepett a barátságos hangnem. Aztán eszembe jutott, hogy Lady Caroline és anyám testi-lelki jó barátnők voltak, akár testvérek is lehettek volna. Lady Caroline úgy bánt velem, mintha én is családtag lennék. Ez nagyon jólesett. – Mióta értesültem a tegnap esti balesetedről, egyetlen nyugodt percem sem volt. Egyszerűen hihetetlen! – karolta át Lady Caroline a vállamat, és az ajtóhoz vezetett. – Útonálló ezen a környéken? Példátlan eset. Philip ezek szerint nemcsak az érkezésem várható időpontját közölte, hanem részletesen be is számolt az esetről a levelében. Először arra gondoltam, itt az alkalom, hogy megtudakoljam a nevét, de aztán rájöttem, nagyon furcsán venné ki magát, ha bevallanám, tegnap este kettesben vacsoráztam egy férfival, akiről azt sem tudom, kicsoda. Hosszasan őrlődtem (attól féltem, Lady Caroline mélységesen csalódna bennem, ha megtudná, mi történt), aztán mire összeszedtem a bátorságomat, el is szalasztottam a lehetőséget, mert már az ajtóban álltunk. A küszöböt átlépve megtorpantam, és elhűlve néztem körbe. A háromszintes, világos, tágas előcsarnokban fehér márványpadló tükrözte vissza az ablakon betűző napsugarakat. Felnéztem, és megcsodáltam a magas mennyezetig felnyúló festményeket. A komornyik meg a házvezetőnő parancsra készen állt a lépcső tövében felsorakozott inasok előtt. Nagyot nyeltem, mert hirtelen úgy éreztem, csak apró porszem vagyok ebben a főúri környezetben. Lady Caroline felkísért az emeletre, hogy megmutassa a szobámat. A

kék színű helyiség közepén széles ágy állt, az ablaknál íróasztal, a kandalló mellett kényelmes karosszék. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a már ismerős hídra. Az elegáns, ugyanakkor kényelmes szoba láttán leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy otthonra leljek ebben a házban. Hirtelen eszembe jutott, hogy ezzel bizony nem vagyok egyedül. – Már az előbb is kérdezni akartam – szólaltam meg. – Hol találom Cecilyt? – Cecilyt? – Lady Caroline az ablakhoz lépett, és megigazította a függönyt. – Londonban – felelte végül. Majd mosolyogva felém fordult: – Remélem, nem baj, hogy még egy hétig nélkülöznöd kell a társaságát. – Egy hétig? – Nem akartam udvariatlannak tűnni, de erre azért nem számítottam. – Elnézést! Lehet, hogy félreértettem valamit. Azt hittem, Cecily is önökkel együtt érkezik. – Igen. Ez volt a terv. De végül úgy döntöttem, előbb lejövök, hogy illően fogadhassalak, Cecilyt és Louisát pedig Londonban hagytam. A fiam, William és a felesége, Rachel gondjaira bíztam őket. Lesz egy álarcosbál, amire a lányok mindenáron el akarnak menni, és nem volt szívem megtagadni tőlük ezt a szórakozást. Csupán egy hétről van szó. Legalább megismerjük egymást, mire a többiek megérkeznek, – Ó! – Milyen kínos, hogy egy héttel megelőztem Cecilyt! – Remélem, nem vagyok a terhükre. – Szó sincs róla! Örülünk, hogy vendégül láthatunk. – Lady Caroline őszintének tűnt, de ez mit sem enyhített a zavaromon. Jobban örültem volna, ha Cecily is velem van. – A nővérem is itt száll meg a férjével, amíg felújítják a házukat. Nem te leszel az egyetlen vendég. Ettől kicsit megnyugodtam. Lady Caroline, miután alaposan szemügyre vette a szobát, azt javasolta, pihenjem ki az út fáradalmait, aztán egy óra múlva csatlakozzak hozzájuk a szalonban. Azzal magamra hagyott, de nekem semmi kedvem nem volt lepihenni. Betsy nekiállt, hogy kicsomagolja a ruháimat, és közben végig arról áradozott, milyen nagyszerű helyre kerültünk. Csak fél füllel figyeltem rá, mert azzal voltam elfoglalva, hogy minél jobban felderítsem a terepet a szobám ablakából. A birtok hívogatóan terült el előttem, és amúgy is maradt még fél órácskám, mielőtt át kellett öltözöm a vacsorához. Gyorsan elhatároztam magam. – Körülnézek a parkban. Mindjárt jövök – szóltam oda Betsynek,

azzal futásnak eredtem. Hallottam, hogy utánam kiált, de nem törődtem vele, gyorsan lesiettem a lépcsőn. Arra már nem maradt időm, hogy megkeressem a hátsó kijáratot, így hát csendben kisurrantam a főbejáraton, és megkerültem az épületet. Közelről akartam látni a folyót meg a csodaszép hidat. A folyó messzebb volt, mint gondoltam, de megérte az erőfeszítést. A víz kristálytisztán csörgedezett a kavicsos ágyban, még halacskák is úszkáltak benne. A híd felé kanyarodtam, melynek tetejét mohos kövekből emelt magas boltívek támasztották alá. Sóhajtva simogattam meg a köveket. Itt még a hidak is gyönyörűek voltak. A házra pillantottam, azon töprengtem, vajon mennyi ideje lehetek távol. Nagyjából tíz perce. Vagyis nyugodtan körülnézhetek. Átvágtam a hídon, lépteim hangosan kopogtak a köveken. A híd túloldalán már vadabbul burjánzott a természet, nyoma sem maradt a szépen gondozott növényzetnek – ez tökéletesen megfelelt az ízlésemnek. Hogy hiányzott már a vidéki élet! Elindultam a folyó mentén, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell fordulnom. Azzal nyugtatgattam magam, hogy előttem az egész nyár, bőven lesz időm, hogy felfedezzem és birtokba vegyem ezt a paradicsomot. Mert ez bizony maga volt a paradicsom. Azok után, hogy több mint egy évet töltöttem egy macskaköves városban, úgy éreztem magam, mint a kalitkájából szabadult madár. Végre szabad vagyok, visszatértem a természetbe! Nagy elragadtatásomban lehunytam a szemem, hátravetettem a fejem, és kitárt karral megpördültem a tengelyem körül, hogy minden érzékszervemmel magamba szívjam a világot. A fellegekben jártam. Vagyis… a sárban! Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy a lábam kicsúszott alólam. Sikítva tottyantam a földre, és ugyanazzal a lendülettel legurultam a töltésen. Hatalmas csobbanással landoltam a hideg vízben.

7. fejezet SIKOLTOZVA BUKTAM FEL A víz ALÓL, miközben úrinőhöz méltatlanul harákoltam. Rémülten láttam, hogy villámsebesen távolodom a háztól. Bár a víz nem volt mély, nem bírtam megvetni a lábam a kavicságyon. A síkos kövek meg az erős sodrás miatt többszöri próbálkozásra sem sikerük felállnom. Egy nagy szomorúfüzet vettem észre a távolban, amelynek ágai egyenesen a vízbe lógtak. Kinéztem magamnak az egyik ágat, ami teherbíróbbnak tűnt, mint a többi. Amikor a víz karnyújtásnyira sodort hozzá, jó erősen belekapaszkodtam, és addig kapálóztam, amíg ki nem tornáztam magam a partra. Felbotorkáltam a töltésen, hanyatt feküdtem, és lihegve terültem el a füvön. Kis idő múlva felálltam, csuromvizes voltam, és sárfoltok, fűszálak meg ázott levelek tarkították a ruhám redőit. A hajamhoz nyúltam, ami furcsa alakzatban lógott le a fejemről, és egy falevelet szedtem ki belőle. Ó, a csudába! Ki kellett találnom, hogyan tegyem szalonképessé magam vacsoráig, alig maradt időm, jóval tovább maradtam el a kelleténél. Tudtam, ha nem sietek, lekésem a vacsorát. És mi lesz, ha meglátnak? Hátrasimítottam a hajam, és a híd felé indultam, olyan gyorsan, ahogy csak a nedves szoknyám meg a caffogó csizmám engedte. Miért, jaj, miért kellett nekem pont most felfedezőútra indulnom? És miért kellett táncra perdülnöm a parton? A nagyanyám pontosan ettől próbált megóvni. Ezért mondta, hogy szálljak magamba. Egy komoly örökösnő nem esik bele csak úgy a folyóba. A hídhoz érve lódobogást hallottam a hátam mögül. Gyorsan hátrafordultam, és láttam, hogy egy lovas közeledik felém. Mivel nem akartam, hogy a nedves, sáros ruhám már a kezdet kezdetén lerombolja a renomémat, gyorsan a híd oldalához húzódtam, leguggoltam, és csendben meglapultam a magas fűben.

Pattanásig feszült idegekkel figyeltem a közeledő lépteket. Fütyörésző hang kísérte a lódobogást. Kíváncsian dugtam ki a fejem a fűből, éppen akkor, amikor a ló a hídhoz ért. Ijedtemben hátrahőköltem, és azonmód elvesztettem az egyensúlyomat. Kétségbeesetten csapkodtam a karommal, nehogy hanyatt essek, de hiába hadonásztam, mint az őrült, nem kerülhettem el a sorsomat, és sikítva zuhantam a folyóba – immár másodszor. Amikor felbukkantam, láttam, hogy a ló begázol a vízbe, és valaki felém nyújtja a karját. – Fogja meg a kezem! – mondta a veszedelmesen ismerős hang. Nem mertem felnézni. – Köszönöm, nem! Kétségbeesetten próbáltam talpra állni. – Köszönöm, nem? – ismételte az illető meglepett, csúfondáros hangon. Félig gyalogolva, félig úszva átevickéltem a túlsó partra. Ezúttal viszonylag ügyesen kikecmeregtem a vízből, nyilván a külső körülmények hatására. Kimásztam a partra, és így szóltam: – Egyedül is… – Megbotlottam a nedves szoknyámban, és hasmánt terültem el a sárban. Gyorsan talpra ugrottam. – Higgye el, uram, egyedül is elboldogulok. Hogy hitelt adjak a szavaimnak, fürge léptekkel elindultam a folyóparton. Hallottam, hogy a ló is kijön a vízből, és a nyomomba szegődik. Konokul elfordítottam a fejemet, és ügyet sem vetettem a férfira, de közben azon imádkoztam, nehogy meglássa az arcomat. A csizmanyikorgás hallatán rájöttem, hogy leszállt a lováról. Pillanatok alatt ott termett mellettem. – Megkérdezhetem, miért bujkál a folyóparton, Marianne? Ó, a csudába! Szóval, mégis felismert! Oldalra sandítottam. Philip (már ha tényleg így hívták) még fessebbnek tűnt, mint előző este. A haja puhán csillogott a napfényben, és a szeme is vidáman ragyogott. En meg sárosán, csuromvizesen álltam előtte, és falevelek tapadtak a hajamra. Azt sem tudtam, hova legyek szégyenemben. Szavamra, egyetlen lánynak sem volt még része ekkora megaláztatásban. – Azért bújtam el, mert nem akartam ilyen sárosan mutatkozni – szegtem fel az állam önérzetesen. – Miért, sáros volt? – vonta fel a szemöldökét Philip. – Mielőtt beesett

a folyóba? Idegesen köszörültem meg a torkom. – Kétszer estem bele. Philip mosolyogva préselte össze az ajkait, és hosszasan fürkészte a horizontot, mintha így próbálná visszanyerni az önuralmát. Amikor újból rám nézett, nevetés bujkált a tekintetében. – És, ha szabad kérdeznem, miért esett be a folyóba? Amikor rájöttem, milyen ostobán viselkedtem, milyen gyerekes és illetlen dologra ragadtattam magam, lángvörös lettem. Persze Philipnek már amúgy is szépen bemutatkoztam a fogadóban. Ahogy előadtam azt a nótát! Aztán felváltva nevettem meg sírtam! Most meg beleestem a folyóba! Még soha nem éreztem ilyen selejtesnek magam. – Hát, ööö, éppen táncoltam – mondtam. Philip ajka megrándult. – Elképzelésem sincs, miről beszél. Mutassa meg! Rámeredtem. – Szó sem lehet róla! Nem fogok bohócot csinálni magamból. Csak azért tettem, mert… – tártam szét a karom tanácstalanul. Philip megállt, és maga mellé húzta a lovát. Szembefordultam vele. Láttam a szemén, hogy érdeklődve várja a választ. Megadóan sóhajtottam fel. – Jólesett – vallottam be töredelmesen. – Olyan szép itt! – mutattam körbe. – Olyan elbűvölő! Egészen megmámorosodtam, örültem, hogy itt lehetek, hogy végre kedvemre gyönyörködhetek a tájban, és… táncra perdültem. De elvesztettem az egyensúlyomat – szegtem fel a fejem, hogy lesújtó pillantással fojtsam bele Philipbe a nevetést. – Gondolom, rém mulatságosnak tartja a dolgot. Legnagyobb meglepetésemre Philip nem pukkadozott a nevetéstől. Csúfondáros tekintete ellágyult. – Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Sőt, éppen azon gondolkozom, milyen jól ismerem ezt az érzést. Gyengéd pillantása enyhe pírt csalt az arcomra. Kénytelen voltam elfordulni. Megborzongtam a könnyű szélben, mire Philip gyorsan kibújt a kabátjából, és a vállamra terítette. Hálásan burkolóztam bele, és hamarjában elhessegettem magamtól a gondolatot, vajon hogy festhetek a sáros ruhámban, ami nedvesen tapad a testemre. Szerencsére Philip végig az arcomra szegezte a tekintetét. A jelek szerint sokkal

erkölcsösebb úriember volt, mint azt elsőre feltételeztem róla. Diszkrét köhintés hallatszott a hátam mögül. Megfordultam. A kocsis volt az, aki idehozott. – Hazavigyem, uram? – mutatott Philip lovára. – Igen, köszönöm. Philip átadta a gyeplőt a kocsisnak, aki rögtön el is indult a lóval a ház északi oldalán sorakozó épületek felé. Ott lehetnek az istállók, gondoltam magamban. Csak ekkor (kicsit megkésve) tudatosult bennem, hogy Philip Edenbrooke-ban van. És a kocsis jól ismeri őt. Hirtelen minden világossá vált, az utolsó mozaikdarabka is a helyére került. Most, hogy kitisztult a kép, a csalódottság meg a harag, amit a fogadóban éreztem, újult erővel tört fel bennem. – Maga itt lakik – mondtam vádlón. – Ne haragudjon! Philip barátságos tekintettel, behízelgő mosollyal nézett rám. – Miért haragudnék? – kérdeztem kedvesen. Philip meglepődött. – Ez könnyebben ment, mint gondoltam. – Nem, komolyan kérdezem. Igazából, miért is haragudnék? Mert eltitkolta a nevét? – néztem rá dühösen. – Mert csalárd módon a bizalmamba férkőzött? Mert erőszakkal hozatott ide? Mert a saját szolgájával kényszeríttette rám az akaratát? Philip felém hajolt. – Ha most toporzékolni kezd, még hatásosabb lesz az előadás – súgta a fülembe. – Miért nem próbálja ki? Felháborodottan kapkodtam levegő után, és elhúzódtam tőle. De ő csak megátalkodottan mosolygott. Levettem a kabátját, hozzávágtam, aztán sarkon fordultam, és elindultam a ház felé, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam ezt az alakot meg a gúnyos mosolyát. De hiába engedtem szabad folyást a dühömnek, az csak nem csillapodott, továbbra is ott lüktetett az ereimben. Arrogáns, öntelt gazember! – Mi történt a kisasszonnyal? – sikoltott fel Betsy, amikor beléptem a szobába. Beleestem a folyóba. Besty tátott szájjal meredt rám. – Kérlek! Egy szót se! Nem volt kedvem részletes beszámolót tartani a legújabb fiaskómról.

Betsy nekilátott, hogy kiszedegesse a hajamból a faleveleket meg az ágdarabkákat, miközben én a ruhámat próbáltam kigombolni, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy csuromvíz voltam. – Ó, jaj! – kiáltott fel Betsy. – Ez a ruha csupa sár. Ki kell mosnom. – Akkor szólj a háziaknak, hogy késni fogok – nyögtem fel panaszosan. Betsy kirohant a szobából, én pedig tovább nyűglődtem a ruhámmal, Könnyű lett volna Philipet okolnom a rosszkedvemért, de az igazat megvallva magamra is haragudtam. Ha nem lennék ilyen meggondolatlan és gyerekes, nem keveredtem volna ekkora bajba. Betsy azzal tért vissza, hogy a szakács fél órával később tálalja a vacsorát. Nyilván Philip keze volt a dologban. Más körülmények között nagyra értékeltem volna ezt a figyelmességet, de Philip nem érdemelte meg, hogy hálás legyek neki. Miközben Betsy megmosta és feltűzte a hajam, a gondolataim visszakanyarodtak Philiphez meg a fogadóbeli rejtélyhez. Nem értettem, miért akarta mindenáron titokban tartani a kilétét. Hiszen tudta, hogy előbb-utóbb úgyis lelepleződik. – Betsy, hogy hívják Lady Caroline gyermekeit? A komornám mindig nyitott szemmel járt. – Charles, Philip, William és Louisa – sorolta. – Ebben a sorrendben? Betsy bólintott. Jól sejtettem. Philip annak a Sir Charlesnak az öccse volt, akihez Cecily mindenáron feleségül akart menni. De miért titkolta előlem a kilétét? Egyszerűen nem fért a fejembe. Amikor kissé nedves, ám rendezett frizurával beléptem a szalonba, Lady Caroline bemutatott a nővérének, Mrs. Clumpettnek. Finom, kellemes arcú asszony volt. A szája felfelé görbült, ami azt a látszatot keltette, mintha folyton mosolyogna. A hórihorgas Mr. Clumpett a kandallónál állt, ujját a kezében tartott könyv lapjára szorította. Meghajolt, és azt mondta, örül, hogy megismerhet, de közben fél szemmel a könyvet fürkészte. – Vadállatok Indiában – mondta, amikor észrevette, hogy a könyvre téved a tekintetem. – Ismeri őket? Megráztam a fejem. – Ha elolvastam, kölcsönveheti. Egyszerűen lenyűgöző!

Ekkor nyílt az ajtó, és bár háttal álltam a bejáratnak, a testemben hirtelen támadt feszültség rögtön elárulta, ki lépett be rajta. – Na végre! – kiáltott fel Lady Caroline. Megfordultam, és Philippel találtam szemben magam. Kajánul csillogott a szeme. – Azt hiszem, ti már ismeritek egymást – mondta az édesanyja. – Miss Daventry! – hajolt meg előttem Philip. – Remélem, kellemesen utazott. Vajon a folyóra céloz? A mosolyából ítélve igen. Láttam, hogy átöltözött, amiről eszembe jutott, milyen mérges vagyok rá, ugyanakkor nem akartam rossz benyomást kelteni, így hát én is meghajoltam, és így szóltam: – Igen, köszönöm. Mielőtt folytathattam volna, a komornyik bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Philip felém nyújtotta a karját. Nem térhettem ki előle, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy repestem az örömtől. Bajosan is repeshettem volna, mivel Philip közelsége meg a fortyogó düh csak még feszélyezettebbé tette a hangulatomat. Ahogy végigmentünk a folyosón, nyomunkban Lady Caroline-nal, Philip halkan a fülembe súgta: – Lélegezzen mélyeket! Meglepetten kaptam fel a fejem. – Jót tesz az idegeknek. – Philip úgy mosolygott, mintha olvasna a gondolataimban, és közben remekül szórakozna. Undok fráter! Tudta, hogy feszengek, mégsem átallott kigúnyolni! Sötét pillantást vetettem rá, és durcásan fordítottam el a fejem. Olyan messzire húzódtam tőle, amennyire csak tudtam, és megadóan tűrtem, hogy az asztalfő melletti első székhez – a díszvendégnek járó helyhez – vezessen. Természetesen ő ült az asztalfőre, persze csak azért, hogy még tovább tetézze a kínjaimat. Nos, attól, hogy egymás mellett ülünk, még nem kötelező beszélgetnünk, gondoltam magamban. Vacsora közben Lady Caroline arról faggatott, hogy tetszett Bath, és hogy szolgál apám egészsége. Levegőnek néztem Philipet, és egyre kellemesebben éreztem magam, hála Lady Caroline udvariasságának meg a velem szemben ülő Mrs. Clumpett barátságos mosolyának. Ha jobban meggondolom, lehet, hogy nem is mosolygott, csak kíváncsian nézett a felfelé kunkorodó szájával. Ám a hatás így sem maradt el.

Mr. Clumpett megkérdezte, mennyire ismerem a bathi madárvilágot, majd hosszadalmas, kissé egyoldalú fejtegetésbe kezdett kedvenc madarairól és azok élőhelyeiről. Felesége az indiai madarakról mesélt (nyilván olvasta a könyvet), és mire felocsúdtam, a házaspár máris heves civakodásba kezdett a piros torkú fürj szokásairól. Olyan mulatságosak voltak! Nevetés közben véletlenül Philipre pillantottam. Philip mintha arra várt volna, hogy ránézzek. Hozzám hajolt, és miközben a lakájok hangos csörömpölések közepette leszedték a terítéket, halkan így szólt: – Meg tud nekem bocsátani? Tudtam, hogy azért kér bocsánatot, mert elhallgatta előlem a kilétét a fogadóban. Egyre növekvő kíváncsiság váltotta fel a haragomat. Sokáig vívódtam magamban, végül azt feleltem: – Könnyebb lenne megbocsátanom, ha tudnám, miért tette. – Azt nem árulhatom el – rázta a fejét Philip. – Nem tudja, vagy nem akarja? – néztem rá résnyire szűkült szemmel. – Mindkettő – felelte halvány mosollyal. Megállapítottam, hogy nem is esne nehezemre megbocsátani, különösen, ha Philip ilyen megnyerőén mosolyog rám. De a büszkeségem bosszúért lihegett, legyen az bármilyen jelentéktelen is. – Akkor legalább annyit áruljon el: a saját szórakoztatására csinált bohócot belőlem? – Nem csináltam bohócot magából, és nem a saját szórakoztatásomra tettem, amit tettem. Ám a tekintetében felvillanó ismerős szikra rögvest meg is hazudtolta a szavait. Hitetlenkedve vontam fel a szemöldökömet. Philipnek megrándult az ajka, mintha újabb mosolyt próbálna elnyomni. – Persze ettől még nagyon is szórakoztatónak találtam a helyzetet. De nem ez volt az igazi cél. Eszembe jutott, milyen butaságokat énekeltem, meg hogyan festhettem, amikor – másodszorra is – beleestem a folyóba, és kiterülve hasaltam a sárban, váltig állítva, hogy egyedül is elboldogulok. Lángolt az arcom szégyenemben. Nem csoda, hogy Philip alig bírta visszafojtani a nevetést. A méltóságom romokban hevert. – Örülök, hogy ilyen jól mulat – jegyeztem meg csípősen.

Philip szeme felcsillant, ugyanúgy, ahogy a fogadóban, amikor megpróbáltam lóvá tenni. – Valóban? – hajolt közelebb. – Ez esetben közlöm anyámmal, hogy vacsora után énekléssel fog szórakoztatni minket. – Meg ne próbálja! – szisszentem fel. Philip széles mosollyal fordult az anyjához: – Anyám, most tudtam meg, hogy Daventry kisasszony képzett énekesnő. Kérlek, vedd rá, hogy előttünk is csillogtassa meg a tehetségét! – Hát persze, örömünkre szolgálna, ha hallhatnánk—mosolygott rám Lady Caroline. Halálra váltan markolásztam a villámat. – De én… én nem vagyok rutinos énekesnő. Ami azt illeti, csak ritkán énekelek közönség előtt. – Tegyen kivételt a kedvünkért! – kérlelt Philip. – Megtiszteltetésnek venném, ha hallhatnám önt, Miss Daventry – szólalt meg Mrs. Clumpett. – Sőt, ha óhajtja, szívesen kísérem zongorán. Csapdába estem. Szorult helyzetemben minden leleményességem cserbenhagyott. – Jó, nem bánom. Lady Caroline ezek után Mrs. Clumpettet tartotta szóval. Letettem a villámat, és azon morfondíroztam, hogyan állhatnék bosszút Philipen. Először is kerek perec megmondom neki, mit gondolok róla. De amikor odafordultam hozzá, hogy maró szavakkal állítsam pellengérre bosszantó modortalanságát, rám kacsintott. A váratlan fordulat láttán torkomra forrt a szó. Életemben nem találkoztam még ilyen megátalkodott gazemberrel. Hirtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. Úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha emelt fővel fogadom a vereséget. – Ön nyert, uram – dünnyögtem. – Köszönöm! – felelte Philip önelégült mosollyal. Elment az étvágyam. A tudat, hogy közönség előtt kell énekelnem, halálra rémített. Mereven bámultam a tányéromat, és kétségbeesetten igyekeztem nyugalmat parancsolni háborgó gyomromra. Az a butácska dal, amit Philipnek adtam elő, nem számított, hiszen csak mókáztunk. Most viszont benne voltam a csávában. Tudtam, hogy ennek bizony a fele sem tréfa, és rettegtem, hogy csúnyán felsülök a társaság előtt. A bukás elkerülhetetlen volt. Nagyanyám nem véletlenül óvott az énekléstől.

Hevesen kalapált a szívem, a vér szaporán lüktetett az ereimben. Úgy reszketett a kezem, hogy még a poharat sem tudtam a számhoz emelni. Inkább visszatettem a helyére. Már csak az hiányzott, hogy leöntsem a ruhámat. – Mi a baj? – kérdezte Philip fojtott hangon. Aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Semmi – füllentettem. A tányéromba bámultam, és mélyeket lélegeztem, hátha attól megnyugszom egy kicsit. De hiába. Philip még mindig engem nézett. Szerencsére senki sem foglalkozott velünk. – Hazudik. Mi történt? Lángolt az arcom, és gombóc nőtt a torkomba. Ez egyre rosszabb. Meg kell mondanom az igazat. – Nem tudok énekelni – suttogtam. Philip meglepett arcot vágott. – Dehogynem! Megráztam a fejem. – Marianne, örömmel hallom, hogy ilyen jól énekelsz – fordult felém Lady Caroline. – Tudod, Philip és Louisa is nagyon muzikálisak. Most, hogy te is csatlakoztál hozzánk, rengeteg élvezetben lesz részünk. Még duettet is énekelhetsz Philippel! Megborzongtam. Esdeklő tekintettel néztem Philipre. Megvonaglott az ajka, és a válla is hevesen rázkódott. Gyilkos pillantást vetettem rá, mire végképp megadta magát, hátradőlt, és harsányan felkacagott. Pimasz fráter! – Lemaradtam valamiről? – tudakolta Mrs. Clumpett. – Attól tartok, halálra rémítettük Miss Daventryt – felelte Philip remegő hangon. – Lehet, hogy még ma este fogja magát, és világgá szalad. Lady Caroline megütközve ráncolta a homlokát. – Philip, magyarázatot követelek! Meglepődtem, milyen zordan cseng a hangja. – Miss Daventry nem akar énekelni, anyám. Az én ötletem volt az egész – kuncogott a fia.

Mrs. Clumpett levegő után kapkodott. Mr. Clumpett úgy simított végig az ajkán, mintha egy halvány mosolyt törölne le róla, majd lesütötte a szemét. Lady Caroline elborzadva meredt a fiára. – Philip! Rémes házigazda vagy! Kellemetlen helyzetbe hoztad a vendégünket, minket is belekényszerítettél a játékba, most meg kineveted szegény lányt! Ráadásul rögtön a megérkezése estéjén! – Lady Caroline szeme villámokat szórt. – Nagyot csalódtam benned. A korholó szavak hallatán kaján elégedettség váltotta fel addigi rémületemet. Philipben volt annyi tisztesség, hogy bűnbánó képpel, pironkodva tűrje a szidalmakat. Lady Caroline felém fordult. – A fiam viselkedése alapján joggal hiheted, hogy nem adjuk meg a kellő tiszteletet a vendégeinknek. Biztosíthatlak, hogy Philip tettei a legkevésbé sincsenek összhangban családunk felfogásával. Amikor Philipre sandítottam, láttam, hogy megfeszül az álla, és szégyenpír önti el az arcát. Milyen megalázó lehet, hogy a vendégek füle hallatára teremtik le! Kis híján megesett rajta a szívem. – Lady Caroline, attól tartok, félreérti a helyzetet. Végig tudtam, hogy Philip csak tréfál. Sőt, valószínűleg én vagyok a felelős a történtekért – pillantottam Philipre. Az ijedten pislogott. – Én kezdtem az egészet, tegnap este, a fogadóban. Philip csak folytatta a játékot. Én legalább olyan rossz vendég vagyok, mint amilyen rossz házigazda a fia. Sajnálom, hogy ekkora felfordulást okoztam. Lady Caroline meglepetten hallgatta a mondókámat. – Nos, ha nem sértődtél meg, akkor én sem haragszom – lágyult el a hangja. Tekintete leplezetlen kíváncsisággal siklott Philipre. – Úgy látom, ti kerten jól megértitek egymást. Nem is háborgatlak tovább benneteket. Philip, elnézést kérek, hogy így rád förmedtem. – Ne mentegetőzz, anyám! – felelte Philip lefegyverző mosollyal. – Hova lennék nélküled? Lady Caroline elnevette magát, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem kellett énekelnem, Lady Caroline hamar megbékélt, és Philip sem került kellemetlen helyzetbe. Minden rendbe jött. Mikor felszolgálták a desszertet, Philip kihasználta az alkalmat, és hálatelt pillantással nézett rám. – Megérdemeltem a fejmosást, és ezt maga is tudja. Mégsem élvezte ki a helyzetet, hanem rögtön a segítségemre sietett. – Úgy méregetett,

mintha egy megfejthetetlen talánnyal találta volna szemközt magát. – Miért tette? Vállat vontam, hiszen magam sem tudtam, mi vezérelt. – Megérdemelte vagy sem, rossz volt ilyen esendőnek látnom. Philip egy darabig némán bámult rám, majd hozzám hajolt, és így szólt: – Látom, szövetségesnek is ugyanolyan erős, mint ellenfélnek. Ott és akkor, az észrevétlen, cinkos mosolyok közepette, különös dolog történt. Úgy tűnt, nyugvópontra jutottunk. Sőt, talán még a fegyverszünet is megköttetet.

8. fejezet VACSORA UTÁN VISSZAVONULTUNK A SZALONBA. Senki sem énekelt, bár Mrs. Clumpett zongorázott egy keveset. Közben Philip, látván, hogy a falon függő tájképet csodálom, mellém lépett. A festmény Edenbrooke-ot ábrázolta távoli perspektívából. A művész hűen adta vissza az épület pompáját és a környező földbirtok végtelenségét. A kép láttán ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy beszerezzek egy saját festőkészletet. Réges-rég felhagytam a festéssel – a mama halála után. Ez a birtok azonban annyi szépséget rejtegetett, hogy szívesen megörökítettem volna. Amikor Philipre pillantottam, rajtakaptam, hogy ő is legalább olyan feszülten tanulmányoz engem, mint én a festményt. – Gyönyörű! – intettem a fejemmel a kép felé. Philip szembefordult velem, egyik vállát a falnak vetette. – Én is pontosan erre gondoltam. Most rólam beszél? Éreztem, hogy elpirulok, és láttam, hogy halvány elégedettség suhan at Philip arcán. Eltűnődtem, vajon azért mond-e ilyen sületlenségeket, hogy zavarba hozzon, és vajon mi lehet a célja. Azt sem értettem, miért pirulok el ilyen könnyen a jelenlétében. Úgy viselkedtem, mint egy csitri, és ez zavart. Komoran álltam, aztán észrevettem, hogy Lady Caroline aggodalmas tekintettel pillant felénk. – Vigyázzon! – suttogtam. – Az édesanyja azt hiszi, megint gorombáskodik velem. – Mert ön elpirult, és fancsali képet vág. Mosolyogjon, Marianne, különben újból lekapnak a tíz körmömről! Nehéz volt megállnom, hogy ne mosolyogjak, főleg most, hogy Philip ilyen kaján tekintettel nézett rám, és úgy hajolt hozzám, mintha valami pajzán titkot akarna megosztani velem. De erős maradtam. – Ha az édesanyja meghallja, hogy Marianne-nek nevez, benne lesz a csávában. Tudja, hogy ezt nem szabad, uram.

– Igen, de anyám úgysem hallja, miről beszélgetünk. Maga is szólítson nyugodtan a keresztnevemen – vigyorgott Philip. Gyilkos pillantást vetettem rá, nehogy rájöjjön, milyen vonzónak találom ördögi mosolyát. – Tegnap este csak a kis tréfája akadályozott meg abban, hogy szóvá tegyem a viselkedését. Remélem, azért szorult magába valamennyi illem. – Igaza van. Természetesen szorult – sóhajtott fel Philip. – De ez most különleges helyzet, nem igaz? – nézett fürkészőn a szemembe, mintha kétségbeesetten keresne valamit. Forró pillantása, lágy hangja és a közelsége éppen elég volt ahhoz, hogy elálljon a szívverésem. Ismét belém hasított, hogy még soha nem találkoztam Philiphez fogható úriemberrel. Kényelmetlenül feszengtem, nem tudtam, mitévő legyek. Lázasan törtem a fejem, hátha rábukkanok a megoldásra. Az ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek, ami persze nem volt kivitelezhető. A másik lehetőség az volt, hogy elengedem a füle mellett Philip kérdését, és másra terelem a szót. De akkor meg ostobának fog nézni. Azt kívántam, bárcsak Cecily is jelen lenne, hogy tanácsot adhasson. Ő világéletében ügyesen flörtölt. Álljon meg a menet: Philip most tényleg flörtöl velem? Biztos ez? De hát mi oka lenne rá? Olyan sokáig vívódtam magamban, hogy kínos csend telepedett ránk. Miért nem tudok rendesen válaszolni? Miért nem szólal meg Philip? A zongorára sandítottam, és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Philip, mintha olvasna a gondolataimban, elhúzódott tőlem. – Elnézését kérem, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam a vacsoránál – vetette oda hanyagul. – Fogalmam sem volt, hogy így megrémíti az éneklés gondolata, különösen a tegnap esti dal után – mondta csúfondáros tekintettel. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ezúttal rögtön tudtam, mit feleljek. Ez volt az én terepem. – A tegnap este kivételes alkalom volt. Fel kellett vennem a kesztyűt. Nyilván tudta, hogy csak mókázom. – Kár, hogy nem látta az arcát, amikor anyám azt javasolta, énekeljünk duettet. Azt hiszem, ezt nevezik páni félelemnek – kuncogott Philip. – Mondja csak, mitől ijedt meg jobban? A rablótámadástól, vagy attól, hogy énekelnie kell?

– Az utóbbitól – válaszoltam nevetve. – Semmi kétség. – Én is így gondoltam. Biztosra veszem, hogy végtelenül szórakoztató története van ennek az irtózásnak. Hirtelen nagyon melegem lett. – Á, az árulkodó pír! Most már végképp meghalok a kíváncsiságtól. Elmeséli, mi történt? – Nem, a kínos anekdotákat inkább megtartom magamnak. Philip másodszor is felnevetett, majd legnagyobb megkönnyebbülésemre intett, hogy csatlakozzunk a többiekhez a zongora körül. Az este végeztével ébren feküdtem az ágyban, miközben a gondolataim folyton Philip fürkésző tekintetéhez és a megválaszolatlanul maradt kérdéséhez kanyarodtak vissza. Csak nagy sokára aludtam el.

 Annak ellenére, milyen nehezen szenderültem álomba, másnap már pitymallatkor fent voltam. Egy percet sem vesztegetve kiugrottam az ágyból, magamra kaptam egy ruhát, és már szaladtam is a kertbe. Pompás reggel volt: az éjszakai égbolt lassan fakókékké változott, és könnyű pára lebegett a pázsit fölött. Elsiettem a még felfedezésre váró gyümölcsöskert, híd es rózsákért mellett. A ház északi oldala felé igyekeztem, azokhoz az épületekhez, amelyeket előző nap fedeztem fel, miután beleestem a folyóba. Az ablakokon beáramló reggeli fényben tiszta, rendezett istálló tárult a szemem elé. Egy teremtett lelket sem láttam a közelben. Tökéletes! Elsétáltam a bokszok előtt, ahol a lovak még javában aludtak, vagy csendben ropogtatták a zabot. Az egyik boksz előtt megtorpantam. Magas, fekete ló hajolt át az ajtó felett, mintha arra várna, hogy üdvözöljem. Rémlett, hogy Philip mintha ezen ült volna, amikor beleestem a folyóba, de nem voltam biztos benne, hiszen akkor alig mertem rájuk nézni. Ahogy közelebb léptem, a ló előrenyújtotta az orrát, és megbökte a kezem. Örömömben elmosolyodtam.

– De szép vagy! Hogy hívnak? – Az istálló ajtajára réztáblát erősítettek. – Rowton – olvastam fennhangon. – Ez a neved? – A ló felvetette a fejét, és helyeslőén nyihogott. – Látom, jól nevelt paci vagy – mondtam nevetve. – Tudsz valami trükköt? Kíváncsi vagyok, mi mindenre tudnálak rávenni egy szem kockacukorral. Kár, hogy nincs nálam. – Énekeljen neki! – szólalt meg Philip közvetlenül a hátam mögött. Összerezzentem, es ijedten fordultam hátra. – Látom, nem csak a tehenekkel találja meg a hangot. Kíváncsi voltam, mióta állhat ott. – Azt hittem, egyedül vagyok – dadogtam szégyenlősen. – Én is. – Philip mellém lépett, és mélyen a szemembe nézett. Amikor elmosolyodott, úgy éreztem, ritka kegyben van részem. – Jó reggelt! – A hangja jól illett az istálló csendjéhez és a simogató tekintetéhez. Nem tudtam mire vélni ezt a nyájas, barátságos közeledést. Tehetetlenség fogott el, akárcsak előző este. Úgy éreztem, az lesz a legokosabb, ha hivatalos hangot ütök meg. – Jó reggelt, uram! – hajoltam meg. – Remélem, nem haragszik, hogy megcsodáltam a lovait. – Miért haragudnék? – vonta fel a szemöldökét Philip. – De ha még egyszer „uramnak szólít, úgy kihajítom, hogy a lába se éri a földet! Elnevettem magam, és kicsit meg is nyugodtam a közvetlen hangnem hallatán, amihez Philip körömszakadtáig ragaszkodott. Philip a zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy kockacukrot. Rowton egy nyalintással bekebelezte. Ahogy megsimogattam az orrát, a rövid bajuszkákkal tarkított puha bőr kellemesen csiklandozta a tenyeremet. Halkan felsóhajtottam. Régóta nem jártam istállóban. Éreztem, hogy Philip tekintete az arcomra tapad. Gyorsan felpillantottam. Philip ugyanolyan elmélyülten tanulmányozott, mint tegnap este, amikor a festményben gyönyörködtem. Erről eszembe jutott, nagyjából három percet vesztegettem arra, hogy rendbe tegyem magam felkelés után. Philip ezzel szemben frissen borotválkozott, és hullámos haja is nedvesen csillogott. Észrevettem, hogy lovaglópálcát tart a kezében. – Kilovagol? – kérdeztem. – Igen. Velem tart?

Mély levegőt vettem, és gyorsan bólintottam, nehogy meggondoljam magam. – Igen. Ha nem bánja. – Egyáltalán nem. Van itt két szelíd kanca, anyám meg a húgom lovagol rajtuk. Szerintem szívesen kölcsönadják bármelyiket. Gúnyosan mosolyogtam az orrom alatt. Ha lúd, legyen kövér. – Mihez kezdjek egy szelíd kancával? Hívjam meg teára? Philip enyhe megütközéssel kapta fel a fejét. Aztán elnevette magát. – Gondolhattam volna. Ön nyilván ódzkodik a szelíd kancáktól. Ez esetben, azt hiszem, meg is találtam a tökéletes lovat. Egy távolabbi bokszhoz vezetett, és bemutatott Megnek, a világos gesztenyebarna, finom arcú, jó kiállású csikónak. – Milyen magas? Másfél méter? – kérdeztem. Philip bólintott. Az én lovam is ugyanekkora volt. Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Már régóta nem mertem a lovamra gondolni. Tiszteletlenségnek tartottam, hogy egy ló után keseregjek, hiszen a mama még nála is jobban hiányzott. Az agyam legmélyére száműztem a nosztalgikus gondolatokat, és alaposan szemügyre vettem Meget. Egyszerűen tökéletes volt. Bólintottam, a komolyság álarca mögé rejtve izgatottságomat. – Megjárja. Philip azt mondta, míg én átöltözöm, ő felszerszámozza a lovakat. Lélekszakadva rohantam fel a szobámba, és Betsy segítségével belebújtam a sötétkék lovaglóruhámba. – Szerencse, hogy még jó a kisasszonyra – jegyezte meg Betsy. – Nem is értem, miért nem volt hajlandó felpróbálni, mielőtt eljöttünk Bathból. Megnéztem magam a tükörben, és sóhajtva simítottam le a szoknyámat. A lovaglóruha felpróbálása túl nagy falatnak tűnt korábban. Ahogy a kezem a nyakamra vándorolt, eszembe jutott az eltűnt medál. Leengedtem a karomat, és kétségbeesetten kutattam valami kapaszkodó után, de kénytelen voltam a tükörképemmel beérni. Kihúztam magam. Kezdetnek ez is megteszi. Mire visszaértem az istállóba, Meg már felnyergelve várt rám. Philip és egy lovász tartotta a fejét. – Ez gyors volt – állapította meg Philip elismerően. – Na, pattanjon fel! – intett Meg felé a fejével.

Meg türelmetlenül toporgott, amíg elhelyezkedtem a nyeregben. Talán megneszelte, hogy ideges vagyok. Enyhe szorítást éreztem a mellkasomban, ami kissé idegen, mégis indokolt reakciónak tűnt. Világéletemben szívesebben ültem lóháton, mint a legkényelmesebb karosszékben. De a baleset óta nem lovagoltam. Kesztyűs kezembe vettem a gyeplőt, előrehajoltam, megsimogattam Meg nyakát, és suttogni kezdtem. Meg hátracsapott füllel hallgatott, és a szorongató érzéssel együtt az ő nyugtalansága is elpárolgott. Rögtön tudtam, hogy jó barátnők leszünk. A napsugarak már áttörtek a fák lombján, amikor elindultunk a birtok déli csücske felé. Philip végig mellettem ügetett. A lovász kissé lemaradva haladt mögöttünk, akár egy diszkrét gardedám. – Tulajdonképpen miért megyünk ilyen lassan? – fordultam Philiphez, amikor egy széles tisztáshoz értünk. – Nem tudom – villantotta rám amaz vidám, könnyed mosolyát. Elengedtem a gyeplőt, mire Meg sebes vágtába kezdett. A hűvös hajnali levegő üdén csapódott az arcomba. Hiányzott ez az érzés, de csak most tudatosult bennem, mennyire. Mintha a szélnek, a lovaknak meg a felhőtlen égboltnak hála új erőre kaptam volna. Kis erdő jelezte a tisztás végét. Megfékeztük a lovakat. – Hogy tetszik? – bökött a fejével Philip Megre. – Tökéletes! – Valóban az volt. – Épp csak annyira vadóc, hogy ne legyen unalmas, de azért kezelhető. És olyan gyönyörű! – paskoltam meg a nyakát, majd Philipre mosolyogtam. – Egy szelíd kanca nem bírna lépést tartani magával. Philip is mosolygott, de kissé szórakozottan. – Teljesen igaza van. Kíváncsi voltam, milyen titok lappanghat a mosolya mögött. A felkelő nap gyorsan elűzte a ködöt. Már alig vártam, hogy körülnézhessek. – Megmutatja a birtokot? – kérdeztem. – Amit eddig láttam belőle, az egyszerűen lenyűgöző. – Örömmel. Philip megfordult, és felkaptattunk egy dombra, aminek tetején magányos fa árválkodott. Innen szinte az egész birtokot beláttuk. – Gyönyörű látvány! – jegyeztem meg.

A birtok elvadultabb felén álltunk, közvetlenül a ház fölött. A szépen nyírt pázsiton és a parkon túl húzódott a folyó a kecses ívű fahíddal. A táj gyanúsan ismerősnek tűnt. Rövid gondolkodás után be is ugrott, honnan. A szalonbeli festmény is ebből a perspektívából ábrázolta a házat. Nagy áhítatomban újból feltámadt bennem a vágy, hogy én is megfessem ezt a jelenetet, és ott helyben megfogadtam, még visszajövök ide, ha a föld alól kell is előkerítenem a festőkellékeket. Philip megmutatta Edenbrooke határait. A dombtetőről az egész környéket beláttuk. A birtok szemmel láthatóan virágzott, egyetlen szegletét sem hanyagolták el. Egyre jobb véleménnyel voltam Sir Charlesról. Értheti a dolgát, ha mindent így kézben tart. Cecily nem is éri be akárkivel. Alig vártam, hogy végre megismerhessem Sir Charlest. Lady Caroline egy szóval sem említette a legidősebb fiát, de úgy okoskodtam, hogy ő nyilván Cecilyvel és Louisával együtt érkezik. – Na, megnézzük, ki az ügyesebb? – kérdezte Philip, amikor visszafordultunk. – Versenyezzünk! Az istálló a cél. Meg mindent beleadott, de Philip lova szinte hasította a levegőt, a patája alig érintette a talajt. – Ez nem ér! – panaszkodtam, amikor az istállóhoz értünk. – Tudom – vigyorgott Philip. – Behozhatatlan előnnyel indultunk – veregette meg a ló nyakát. – Rowton versenyló, arab telivér volt az apja. – Csodálatos! – néztem rájuk elismerően. A csupa izom ló hátán ülő jóvágású férfi látványa megdobogtatta a szívemet. – Minden reggel lovagol? – kérdeztem, miután a lovász gondjaira bíztuk az állatokat, és elindultunk a ház felé. – Igen, többnyire. És ön? – Én nem. Nagyanyám nem tart lovakat. Be kellett érnem a tempós sétákkal. Természetesen gardedám kíséretében – húztam el a számat, amikor eszembe jutott a bathi életem. – Akkor változtassunk ezen a gyakorlaton, legalábbis amíg itt van. Meg folyamatosan a rendelkezésére áll. – Ezt komolyan mondja? Mindent bevetettem, hogy elleplezzem túláradó lelkesedésemet. – Persze. Maguk ketten illenek egymáshoz: épp csak annyira vadócok, hogy ne legyenek unalmasak, de azért kezelhetőek – kacsintott rám Philip.

Dühösen néztem rá. Egy lóhoz hasonlított! Micsoda szemtelenség! Mikor a házhoz értünk, Philip megállt, hogy kitárja előttem az ajtót. – És olyan gyönyörűek! – szólalt meg, ahogy elhaladtam mellette. Becsmérlő pillantást vetettem rá, mire elnevette magát, mintha beismerné, csak azért bókol, hogy lássa, mit szólok hozzá. Philip Wyndham javíthatatlan nőcsábász volt, aminek nem örültem. Egy csöppet sem.

9. fejezet REGGELINÉL LADY CAROLINE BEJELENTETTE, hogy

aznap rengeteg dolga lesz. Mivel egy hónapnyi távollét után nemrég tért haza Londonból, arra számított, hogy az összes szomszéd tiszteletét teszi nála, majd hozzátette, nyilván nem szívesen kuksolnék egész délelőtt a szalonban. Jól sejtette, de az illendőség úgy kívánta, hogy ellentmondjak. – Szívesen megismerném a szomszédokat. Lady Caroline egyetlen kézlegyintéssel elhessegette a javaslatomat. – Majd máskor, kedvesem. De a világért sem hagynálak egyedül az első napodon. Philip, ugye szabaddá tudod tenni magad? Ha körbevezetnéd a vendégünket a házban, talán kiköszörülheted a tegnap esti csorbát. Philip csúfondáros pillantást vetett az anyjára, aki ártatlan képpel mosolygott vissza rá. – Boldogan – felelte. – Jaj, megengedik, hogy csatlakozzam? – nézett fel Mrs. Clumpett a tányérjából. Tojásos volt a szája. – Reggel nem mentem el sétálni a férjemmel, pedig fontos, hogy meglegyen a napi testmozgás. – Hát persze – mosolyodtam el. A kínos kötelezettség máris az izgalmas kaland ígéretével kecsegtetett. A földszintet nagyrészt már ismertem, ezért az első emeleten kezdtünk, ami jobbára az enyémhez hasonló eleganciát és kényelmet sugárzó hálószobákból állt. Philip kifogástalanul viselkedett – kedvesen, barátságosan szólt hozzám, meg sem próbált flörtölni –, így mire felértünk a második emeletre, már nem is feszélyezett a társasága. Mrs. Clumpett valamennyi szobánál olyan lelkesen áradozott, mintha először látná. Jelenléte önkéntelenül is jókedvre derített, és Philipet is kordában tartotta. Vendéglátónk végig Miss Daventrynek szólított. A második emeleten hosszú galéria húzódott, melynek falait végig festmények díszítették. Követtem Philipet, és megálltam a családi portrék

előtt. Úgy döntöttem, a tájképeket majd később nézem meg, egyedül, hogy zavartalanul gyönyörködhessek bennük. Egymás után csodáltuk meg a portrékat, amelyeken Philip ősei pózoltak. Megtudtam, hogy Philip ük-ükanyja ragaszkodott az „Edenbrooke” névhez, mert úgy vélte, a birtok legalább olyan szép, amilyen az édenkert lehet. Miután megtekintettük a távoli rokonok hosszú sorát, a közvetlen családtagok arcképeinél lyukadtunk ki. Felfedeztem Lady Caroline-t, jóval fiatalabban. Feltűnő szépség volt. Mellette egy előkelő külsejű férfi képe függött, akinek ugyanolyan hullámos barna haja volt, mint Philipnek. – Édesapám – közölte Philip fojtott hangon. Philip apja nem volt különösebben szép ember, de olyan csendes, bölcs komolyság áradt a tekintetéből, hogy az önkéntelenül is megállásra késztetett. – Kedves ember lehetett – jegyeztem meg, miután sikerült megfejtenem az arckifejezését. – Az volt – bólintott Philip. A többi festményt is megnéztük. Az egyiken a fiatal Philipet fedeztem fel. A mellette lévő lány a húga, Louisa lehetett, aki olyan jól összebarátkozott Cecilyvel Philip most egy fiatal, szőke, felhőtlen mosolyú férfi portréjára bökött: – William öcsém. Pár nap múlva érkezik a feleségével, Rachellel. Náluk lakott Cecily és Louisa Londonban. Már csak egy kép volt hátra. – És ő? – kérdeztem. Feltűnt, hogy a férfinak ugyanolyan markáns álla van, mint Philipnek, kék szeméből viszont enyhe életuntság árad. – Charles bátyám – felelte Philip kurtán. Egyenesen rám nézett. Méghozzá olyan gyászos, bűnbánó tekintettel, mint aki a legféltettebb kincsét veszítette el. Mindez röpke benyomás volt csupán, és mire tudatosult bennem, már el is illant. Philip is visszafordult a festményhez. Gondoltam, csak a képzeletem játszott velem. Lopva Philipre sandítottam, hogy összehasonlítsam a testvérével. Noha mind a ketten jóvágásúak voltak, Sir Charles furcsán megközelíthetetlennek tűnt. Hozzá képest Philip arca kifejezetten szerethetőnek hatott. Vonzó, barátságos férfi volt, és mikor

összevetettem őket, nem volt nehéz eldöntenem, melyikükkel tölteném szívesebben az időmet. Ahogy ott ácsorogtam a festmény előtt, különös gondolat cikázott át az agyamon. Ez az ember (ez a Sir Charles, aki egyelőre még teljesen ismeretlen volt a számomra) lesz az ikertestvérem férje. Ezt már kész tényként kezeltem, hiszen Cecily mindig elérte, amit a fejébe vett. És nem egykönnyen gondolta meg magát. Sir Charles kicsit olyan lesz nekem, mint a bátyám, és Philip… nos, Philip is. Cecily és Charles frigye egy családdá kovácsol minket. A gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra. Fivérem nem volt, és úgy véltem, Philip tökéletesen látná el ezt a szerepet. Mrs. Clumpett még javában a tájképeket csodálta, amikor Philip hátat fordított a portréknak, és intett, hogy kövessem. A folyosó végére érve megállt egy ajtó előtt, ami egy parkettás terembe vezetett. – Jé, egy vívóterem! – kiáltottam fel, amikor megpillantottam a szemközti vitrinben sorakozó kardokat. Tetszett, hogy a lépteink hosszasan visszhangzanak az üres teremben, amit a magasan elhelyezkedő mennyezeti ablakok világítottak meg. Elragadtatott sóhajomba némi irigység vegyült. – Régi álmom, hogy kipróbálhassam a vívást! Rögtön el is szégyelltem magam: úrinő nem ragadtatja magát ilyen kijelentésekre. Nagyanyám magánkívül lenne a felháborodástól. Philip egyáltalán nem tűnt felháborodottnak, inkább kíváncsian nézett rám. – Honnan ez a szentségtörő érdeklődés a férfidolgok iránt? – kérdezte mosolyogva. – A férfiaknak csupa szórakozás az életük: vívnak meg vadásznak, amíg a nők otthon ülnek, és csendben hímezgetnek. Van fogalma róla, milyen unalmas egész nap hímezgetni? – kérdeztem fájdalmas pillantással. – Nincs – válaszolta Philip derűs mosollyal. – Igaz, nem is nagyon gondolkodtam rajta. – Nos, biztosíthatom, hogy semmiféle izgalmat nem tartogat. A vívás viszont… – néztem rá óvatosan, azt méricskélve, vajon meddig mehetek el nála. – Miben mesterkedik? – vonta fel a szemöldökét Philip.

Hosszasan latolgattam az esélyeimet, végül úgy döntöttem, próba szerencse. – Arra gondoltam, hogy mivel apámat hiába is kérlelem, igazi fivéreim pedig nincsenek, mi lenne, ha… esetleg… megtanítana vívni? – Igazi fivérei? – meredt rám Philip derűs meghökkenéssel. – Ezek szerint féltestvérének tekint engem? Az ajkamba haraptam. Sikerült vérig sértenem Philipet. Óriási elbizakodottságra vallott, hogy máris családtagként gondoltam rá, pláne ilyen rövid ismeretség után. De nem akartam bővebb fejtegetésekbe bocsátkozni, a világért sem vallottam volna be, hogy Cecily kivetette a hálóját Philip bátyjára. Ártatlan mosollyal igyekeztem elvenni a helyzet élét. – Megtenné? Philip mosolya csúfondáros vigyorrá torzult. – Nekem már van egy kishúgom, Marianne. Ez szíven ütött. Beigazolódott, amitől féltem: túlléptem egy határt, és most ostobán (szörnyen ostobán) éreztem magam. Komolyan arra kértem Philipet, hogy tanítson meg vívni? Egy igazi úrinő nem viselkedik így. Ráadásul bizalmas hangot ütöttem meg vele, amit ő persze nem viszonzott. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. – Bocsásson meg! – mondtam. – Nem arra céloztam, hogy… – Megköszörültem a torkomat. – Elnézését kérem! Bizonyára jobb dolga is akad, mint engem szórakoztatni. – Azzal sarkon fordultam, és az ajtóhoz siettem. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy szőröstül-bőröstül elnyeljen. Átvágtam a tágas termen, és már éppen a kilincs felé nyúltam, amikor Philip utánam szólt. – Csalódtam önben, Marianne. Ott helyben sóbálvánnyá merevedtem. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladja. Főleg, hogy csak tessék-lássék utasítottam el. Hátrafordultam, mert a Philip hangjából áradó kihívás komoly sebet ejtett az önérzetemen. Azért sem fogok szűkülve elkullogni! Igenis felveszem a kesztyűt! – Nem adom fel – szegtem fel a fejemet. – Majd megkérem Mr. Clumpettet.

Persze csak a szám járt, és ezzel Philip is tisztában volt, mégis mosolyogva indult el felém. – Kész lenne odaállni elé, amikor kardot szegez önre? Hát nem rettentette el a vacsora? Eszembe jutott, mennyire megrémültem, amikor Mr. Clumpett a villájával hadonászva szemléltette, hogyan repül egy bizonyos madárfaj, és elnyomtam egy mosolyt. – Lehet, hogy igaza van – feleltem bizonytalan hangon, és megvonaglott az ajkam. – Jobb ötletem van – vigyorgott Philip, és a kilincs után nyúlt. Nem mozdultam, csapdába estem Philip és az ajtó között. Ahogy Philip derűsen csillogó szemébe néztem, a zavarom a büszkeségemmel együtt köddé vált. Éreztem, bármit javasoljon is, igent fogok mondani. – Mi az? – kérdeztem fesztelen mosollyal. – Sakkozhatnánk egyet. Nem olyan izgalmas, mint a vívás, de nem is annyira unalmas, mint a hímzés. Igazam lett. Megtört az ellenállásom. Csodálkoztam is magamon, hiszen a haragtartás volt a legfőbb erényem, vagy gyengeségem, attól függően, honnan nézzük. Most viszont úgy éreztem, nem is tudnám kellemesebben eltölteni a délutánt, mint egy sakkpartival. – Szíves örömest – feleltem. – Hol játsszunk? – kérdeztem, miután elhagytuk a vívótermet. – Majd meglátja – válaszolta Philip titokzatosan, és sugárzó mosolyt villantott a nagynénjére, aki a lépcsőnél csatlakozott hozzánk. – A végére hagytam a legérdekesebb állomást.

 A könyvtár a földszinten, a szalonnal szemközti rövid folyosó végén bújt meg. A bejárat a kanyar után következett, és amikor Philip kitárta előttem az ajtót, úgy éreztem, mintha valamiféle titkos szentélybe nyernék bebocsátást. Határozottan férfias helyiség volt: a berendezést egyenes vonalú, mélybarna bőrgarnitúra alkotta, az egyik falnál hatalmas kőkandalló terpeszkedett. Körös-körül könyvespolcok sorakoztak. A helyiség legtávolabbi végéből nyíló ülőfülkében két bőrfotel és egy kisasztal állt a

mennyezetig érő hatalmas ablakkal szemben. Az ablak, amelyen szabadon ömlött be a fény, a birtok délkeleti oldalát foglalta keretbe. Beóvakodtam a békés, napsütötte helyiségbe. Csak utólag vettem észre, hogy Mrs. Clumpett kimentette magát. Egy cselédre lettem figyelmes, aki a szoba távoli sarkában könyveket emelt le a polcról, leporolta a borítójukat meg a gerincüket, végül halkan visszatolta őket a helyükre. Ábrándosán simítottam végig az egyik fotel támláján, kinéztem az ablakon, és lassan, tágra nyílt szemmel fordultam körbe. Úgy megilletődtem, hogy eszembe sem jutott pörögni. Tiszteletlenség lett volna. – Tetszik? – kérdezte Philip mosolyogva. – Az nem kifejezés – csóváltam meg a fejem. – Szabad? – mutattam a könyvespolcra. – Csak nyugodtan – válaszolta Philip, azzal kecsesen elhelyezkedett az ablak melletti fotelban. Elégedettnek tűnt. A legközelebbi polcon sorakozó művekkel kezdtem: a görög mitológiáról szóló tanulmányt egy verseskötet meg egy német filozófiáról szóló könyv fogta közre. – Mi alapján rendszerezték a könyveket? – Nincsenek rendszerezve. – Akkor hogyan találják meg, amit keresnek? – fordultam hátra. Több ezer könyv van itt. – Szeretek keresgélni. Olyan, mintha a régi barátaimat látogatnám meg. Elgondolkodva néztem Philipet. Ez az aprócska vallomás igencsak felkeltette a kíváncsiságomat. Philip olyan otthonosan mozgott a könyvtárban, mintha direkt neki építették volna. Hanyagul, kinyújtott lábbal terpeszkedett a fotelban, de elismerően állapítottam meg, hogy még ez is jól áll neki. Hirtelen csúfondáros mosoly ült ki az arcára, ami arra utalt, hogy túl feltűnően bámulom – már megint. – Látom, meglepődött, Marianne. – Igen – feleltem őszintén. Philip úgy vigyorgott, mintha mulattatná a válaszom. Tovább böngésztem a könyveket, egészen belefeledkeztem a dologba. A nagy összevisszaság miatt minden egyes cím újabb meglepetést tartogatott a számomra. Több könyvet is találtam – például a francia

politika történetét meg egy, a gótikus építészettel foglalkozó művet, amit alaposabban is áttanulmányoztam volna. Úgy elmerültem az ábrándozásban, hogy amikor Philip megszólalt, ijedten rezzentem össze. Szinte meg is feledkeztem róla. – Áruljon el valamit! – mondta. – Mit keresett ön Bathban? Odamentem hozzá, és leültem a szemközti fotelba. – Édesanyám halála után apám a nagyanyám gondjaira bízott. – És mit szólt ön ehhez a megállapodáshoz? Meglepett, hogy a délelőtti semleges beszélgetésünk után ilyen személyes kérdést tesz fel. Felsóhajtottam. Az érzelmek kuszaságában a legegyszerűbb válasz mellett döntöttem. – Hiányzott az otthonom. – Mi hiányzott belőle? – kérdezte Philip halkan. Odakint beborult, és nyomasztó hangulat telepedett a helyiségre. Zavartan babráltam a szoknyámból kilógó cérnaszálat. A háttérben a szobalány még mindig a könyveket porolta. Alighanem egész nap ezzel foglalatoskodott, és a roskadozó polcokat elnézve, biztosra vettem, hogy még sokáig elbíbelődik vele. Messze volt tőlünk, így nem hallhatta, mit mondok, igaz, nem is ő bizonytalanított el, hanem Philip. Nehezen bíztam meg az emberekben, és nem tudtam eldönteni, bátran megnyílhatok-e ennek a férfinak, akihez hasonlóval még életemben nem találkoztam. Az elmúlt tizennégy hónap során áthatolhatatlan páncélt növesztettem a szívem köré, hogy megvédjem magam a sebektől, és már egészen elfelejtettem, hogyan kell nyitott lélekkel közeledni valakihez. Nem éreztem égető szükségét, hogy kiteregessem a titkaimat. Még a gondolattól is irtóztam, így hát komolyan fontolóra kellett vennem, megéri-e ekkora veszélynek kitennem magam. Philip türelmesen várta a választ, nem siettetett. Legyen ő a bizalmasom, amíg Cecily megérkezik? Élvezem a társaságát, vallottam be magamnak, és amúgy is szükségem van egy barátra. A barátság talán megéri a kockázatot. Mély levegőt vettem, és kinyögtem: – Minden. Elsősorban a családom, aztán az otthonom, az ismerős táj, a szomszédok, a barátok. Minden. Még a gyümölcsösünk is – mutattam ki az ablakon. – Rengeteget lebzseltem ott: festegettem, olvasgattam, vagy csak élveztem az egyedüllétet.

– Miért pont a gyümölcsösben? – tudakolta Philip. Ez a kérdés is tisztességes, őszinte választ kívánt. Úgy tűnt, Philip éppen a legféltettebb titkaimra kíváncsi. – Még nem gondolkodtam rajta, vagy legalábbis nem igazán tudom szavakba önteni. Hosszasan bámultam a gyümölcsöst. A szürke fellegek alatt a növényzet is kifakult. Az alacsony növésű fák csoportja hívogató menedéknek hatott a végtelen égbolt háttere előtt. – A fákból megnyugtató, elpusztíthatatlan energia árad – mondtam halkan. – Minden évszakban más-más arcukat mutatják, de egy tapodtat sem mozdulnak. Biztos pontot jelentenek. Egy gyümölcsös nem olyan végeláthatatlan, mint egy erdő. Épp csak akkora, hogy elrejtsen, ha… – elhallgattam, nem tudván, hogyan fejezzem be a gondolatot. – Ha? – Ha megnyugvásra van szükségem – nevettem fel zavartan. Kicsit restelltem magam. – Tudom, furcsán hangzik. De néha ellenállhatatlan vágy tör rám, hogy elbújjak a világ elől, és a gyümölcsösben biztonságban érzem magam. Félve sandítottam Philipre. Ő elgondolkodva nézett rám, és most az egyszer még a csúfondáros mosolyát is félretette. – Mert olyan, mint egy szentély – jelentette ki. – Nincs ebben semmi furcsa. Csak most ébredtem rá, mekkora feszültség munkált bennem. Megkönnyebbülten engedtem le a vállam. Bólintottam. Nem győztem csodálkozni, Philip milyen gyorsan felfogta a mondandómat. És nemcsak felfogta, hanem el is fogadta. A válaszából legalábbis erre következtettem. Ettől még közlékenyebb lettem. – A mi gyümölcsösünk nem olyan nagy, mint ez itt – folytattam. – De a fák ugyanilyen vastagok és vének. Gyerekkoromban mindig ott bújtam el, ha valami rosszaságot csináltam. Kiválasztottam egy fát, és felkapaszkodtam a tetejére. A nevelőnőm nem győzött kiabálni, hogy másszak le. – És lemászott? – kérdezte derűsen Philip. – Nem én! Megvártam, amíg egyedül maradok. A nevelőnő egyszer kihozott egy széket a házból, és nekiállt olvasni, mint aki eltökélte, hogy akár az egész napját feláldozza, ha kell. Én persze makacs voltam, mint az öszvér...

Philip érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Hát, igen, ezt a gyengémet a mai napig nem sikerült levetkőznöm – nevettem el magam. – Szóval, az istennek sem akartam lemászni, a nevelőnő azonban nem tágított, úgyhogy estig ott csücsültem a fa tetején. Végül aztán kénytelen voltam lemászni, mert úgy teleettem magam almával, hogy hascsikarást kaptam, és már nem bírtam elviselni a fájdalmat. A nevelőnő azt hitte, ő kerekedett felül, és vérlázítóan önelégült arckifejezéssel kísért be a házba. Amikor azonban a mama meglátta, milyen fájdalmas görcseim vannak, úgy leszidta a nőt, hogy az azonmód összecsomagolt, és másnap el is hagyta a házat. Persze rögtön megbántam, hogy olyan makacs voltam, és töredelmesen bocsánatot kértem a mamától. Én is megkaptam a magamét, de legalább egyedül voltunk. Ezt szerettem a legjobban anyámban. Soha nem alázott meg mások előtt. – Ezt ön is örökölte tőle. Most már értem, miért tartja olyan nagyra ezt a tulajdonságot. Hirtelen nem értettem, mire céloz Philip. – Nem emlékszik? Tegnap este ön is megmentett a szidástól. – Jaj, szóra sem érdemes! – Én nem így gondolom – csóválta meg a fejét Philip. Olyan őszinteség sugárzott a tekintetéből, hogy zavartan sütöttem le a szemem. Nem tudtam, mit feleljek. – Kár, hogy nem ismerhettem az édesanyját. Milyen volt? Ha nálam a medál, most megmutathattam volna a képet, nehogy Philip azt higgye, túlzók. így viszont kénytelen voltam a saját szavaimra hagyatkozni. – Káprázatosán szép nő volt, a szeme égszínkék, a bőre, mint a porcelán. A haja világosszőke, szinte már fehér. Kislánykoromban, amikor esténként bejött a szobámba, hogy betakargasson, a haja úgy tündökölt, akár a holdfény – idéztem fel a mama külsejét. – Cecily, a nővérem, örökölte a szépségét… én nem – jegyeztem meg bocsánatkérő mosollyal. – Szürke kisegér vagyok hozzá képest. – Ne szerénykedjen! – csóválta a fejét Philip. – Amit mond, az távolról sem felel meg a valóságnak. Rögtön megbántam, hogy a szépségre tereltem a szót, hiszen Philip már bebizonyította, hogy javíthatatlan nőcsábász. Pontosan azt mondta, amit szerinte hallani akartam.

– Ez nem szerénység – dadogtam lányos zavaromban. – Nem várom el öntől, hogy megcáfoljon. Csupán egy nyilvánvaló tényt állapítottam meg, válaszul a kérdésére. Philip ajka megvonaglott. – Bocsásson meg! Nem tudtam, hogy így a szívére vesz egy egyszerű bókot. Többé nem fordul elő. Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat. A Philip szeméből áradó vidámság ellenállhatatlannak bizonyult, így vonakodva bár, de én is elnevettem magam. – Sajnálom, bután viselkedtem. – Ne mentegetőzzön! – Philip felemelte a karját, és összekulcsolta a tarkója alatt. – Kifejezetten üdítő érzés, hogy semmibe vesznek. – Ne bolondozzon! – kacagtam fel másodszor is. – Esküszöm, hogy az – erősködött Philip. – El sem tudom mondani, mennyire élvezem – vigyorgott, mintha tényleg élvezné a helyzetet. – Ez abszurdum. – Komolyan beszélek. De mivel tudom, mennyire csökönyös… – Gyilkos pillantást vetettem rá, mire elnevette magát. – Egyelőre hagyjuk a témát. Mondja csak… a szépségén kívül mi mást örökölt még az édesanyjától? Úgy döntöttem, a mondat első felét elengedem a fülem mellett. – Ő tanított meg festeni. Tehetséges festő volt, sokkal tehetségesebb, mint én. És nagyon szeretett lovagolni. Szinte minden hajnalban elvitt magával, és olyan szenvedélyes lovas volt, hogy a legmagasabb akadályon is halált megvető bátorsággal ugratott át… – Ijedten rezzentem össze, szinte megrémültem a saját szavaimtól. – Ez okozta a halálát, ugye? – kérdezte Philip tiszteletteljesen. Kinéztem az ablakon. Bólintottam, majd a gyümölcsösre szegeztem a tekintetemet, és a fák védelmező gyűrűjébe képzeltem magam. – Ön is vele volt? Megköszörültem torkom, hogy eltüntessem a hirtelen ott nőtt gombócot. – Nem. Aznap reggel nem lovagoltam ki vele. A papa talált rá. Gondolom, a többi nem szorul magyarázatra. – De igen – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után. Meglepetten néztem rá. Sokáig fürkészte az arcomat, mintha különös gonddal válogatná meg a

szavait. – Nem értem, az édesapja miért fosztotta meg önt mindentől azok után, hogy anya nélkül maradt. Az otthonától, a családjától, a barátaitól, az atyai szeretettől. Philip szavai olyan élesen, olyan váratlanul fúródtak a szívembe, hogy szinte elaléltam a fájdalomtól. Philip könnyedén kiderítette, mi rejtőzik a szívem mélyén. Éppen ezért nem nyíltam meg senkinek. Éppen ezért bugyoláltam vastag pólyába a szívemet. Ostobaság volt azt hinnem, hogy egy mozdulattal kiszabadíthatom. Könnyek tolultak a szemembe. Felálltam, az ablakhoz léptem, és hátat fordítottam Philipnek. Az ólomszürke égen felhők tornyosultak. Lógott az eső lába. Az ablakhoz szorítottam a tenyeremet. A hűvös üveg kellemesen elzsibbasztotta lüktető sebeimet. Kár, hogy a szívfájdalmamra nem találtam gyógyírt. Az ablak visszatükrözte Philip alakját, aki most a hátam mögé lépett. Borzongató melegség áradt a testéből. Sokáig vívódtam, a hűvös ablaküvegnek dőljek-e, hogy minél távolabb kerüljek tőle, vagy a karjaiba omoljak, hogy engem is átjárjon a melegség.

10. fejezet –SAJNÁLOM – szólalt meg Philip fojtott hangon. Nem tudtam, a történteket sajnálja, vagy azt, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot, de mindegy is volt. Már visszahúzódtam a csigaházamba. Hiba volt kiadnom magam. Legszívesebben hanyatt-homlok kirohantam volna a szobából, hogy ne is lássam ezt az embert, aki fondorlatosán kiszedte belőlem a titkaimat, aki csalárd módon kínos helyzetbe hozott. Elhúzódtam az ablaktól, ahol eddig csapdába esetten vergődtem, és szembefordultam Philippel. – Na, sakkozunk? – kérdeztem virgonc hangon. – Vagy inkább halasszuk holnapra? Kerültem Philip tekintetét, és elindultam az ajtó felé. Most, hogy felelevenedtek az emlékek, egyedül akartam lenni, hogy nyugodtan elmerüljek a gondolataimban. Alig vártam, hogy köddé válhassak. – Várjon! – érintette meg Philip a karomat. Kelletlenül fordultam hátra. – Nem éhes? – De, most, hogy kérdezi, éhes vagyok – kaptam észbe. – Megbocsát egy percre? Addig helyezze magát kényelembe! Vegyes érzelmekkel néztem Philip után. Továbbra is borotvaélen táncoltam. Nem tudtam, mitévő legyek: szeressem Philipet, vagy gyűlöljem. De most, hogy magamra hagyott, nem éreztem szükségét, hogy elrohanjak, így hát maradtam, és türelmesen vártam, hogy visszatérjen. Levettem egy verseskötetet a polcról, majd, hogy kicsit megnyugodjak, az ablak mellé telepedtem. Úgy elmerültem az olvasásban, hogy amikor nyílt az ajtó, és a kandallópárkányon álló órára pillantottam, meglepődve láttam, hogy már fél óra telt el. Philip egy roskadásig megrakott tálcát helyezett a két fotel közötti kisasztalra.

– Ha tudná, min mentem keresztül – mondta. – Hallania kellett volna, minek nevezett a szakácsnő, amikor rajtakapott a kamrában. Halálra rémített. Megkönnyebbülten kacagtam fel. Láttam, hogy Philip máris sokkal vidorabb. – Hiszi a piszi! – Így volt, esküszöm! – vigyorgott Philip. – Ez az átka, ha a szolgák gyerekkora óta ismerik az embert. Akárhány éves vagyok is, folyton úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel. Mit adhatok? – emelte fel az egyik tányért. – Ó, majd én kiszolgálom magam. Letettem a könyvet, és a tányér felé nyúltam, de Philip leintett. – Szó sem lehet róla! Most én szolgálom ki önt. Mindenből egy kicsit? – mosolygott rám csillogó szemmel. Meglepően figyelmes volt. – Igen, köszönöm – válaszoltam, és figyeltem, ahogy friss gyümölccsel, kenyérrel, hideg sonkával és sajttal rakja tele a tányéromat. Csúfondáros mosollyal nyúltam az ételért. – Remélem, nem akar ölbe venni és megetetni. – Ha ez a szíve vágya, miért ne? – mormolta Philip. Amikor észrevettem, milyen sokatmondóan sandít rám a szempillái alól, elvörösödtem. – Na, végre! – kiáltott fel. – Már alig vártam, hogy újra lássam a rózsákat az arcán. – Ezt szántszándékkal csinálja? – néztem rá dühösen. – Micsodát? – kuncogott Philip. – Szántszándékkal hoz zavarba? – A kisujjamat sem kell mozdítanom érte – felelte Philip szégyentelenül. – Ez a legjobb az egészben. Rákvörösen, bosszús arccal néztem, amint limonádét tölt egy pohárba, és felém nyújtja az italt. – Köszönöm – dünnyögtem. Megfogtam a poharat, de Philip nem húzta vissza a kezét, és amikor felpillantottam, meglepetten láttam, milyen ünnepélyes arccal néz rám. – A világért se gondolja, hogy azért ugratom, mert nem veszem komolyan – mondta halkan. – Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy bepillanthatok a lelkébe, Marianne.

Első döbbenetemben kis híján elejtettem a poharat. Még szerencse, hogy Philip jó erősen szorította. Az asztalra tette, majd szó nélkül megpakolta a tányérját. Létezik valaki, aki kiismeri magát ezen az alakon? Erősen kétlem. Elbizonytalanodtam, ugyanakkor, ki tudja, miért, hízelgőnek találtam a helyzetet. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Mereven bámultam a tányéromat. – Az ott étel, Marianne – szólalt meg kisvártatva Philip. – Egye meg szépen! Erre persze felkaptam a fejem. Philip arcán ellenállhatatlan vigyor ült. Felkacagtam, és hozzáláttam az uzsonnához. Szép lassan megnyugodtam – talán túlságosan is. Felhúztam a térdem, kinéztem az ablakon, és jóízűen falatoztam, miközben odakint sűrű cseppekben hullt az eső. Halk surrogása betöltötte a helyiséget, teljesen kizárva a külvilágot, a földeket meg a gyümölcsöst. – Csodálatos ez a szoba! – szólaltam meg. – Mennyi időbe telt összeszedni a gyűjteményt? – Nem sokba. Nagyapám imádta a könyveket. Amit itt lát, annak legalább a fele tőle származik. Apám sem tért vissza soha üres kézzel, amikor a kontinensen járt. Az egyedi könyveket kereste. Amikor hazaért, mindig behívott ide, hogy megmutassa a legújabb szerzeményeit. Kicsit úgy éreztem, mintha én is vele utaztam volna. Philip tekintetéből nosztalgikus derű áradt. – Aztán mikor én is eljutottam Európába, azon kaptam magam, hogy bármerre járok, ellenállhatatlan vonzalmat érzek a kis könyvesboltok iránt. Egy év távollét után könyvekkel megpakolva tértem haza. Még éppen időben érkeztünk, a könyvek meg én – halkult el a hangja. – Apám nem sokkal ezután halt meg. Többé nem utazhatott sehova. Philip hangjából leplezetlen áhítat áradt. – Milyen volt az édesapja? – Nagylelkű és a végletekig megbocsátó – dőlt hátra Philip. – Ragaszkodott az elveihez, erkölcsileg feddhetetlen volt. Az emberek felnéztek rá. Ő volt a nagybetűs Úriember – sandított rám. – Öt tekinti példaképének. Láttam az arcán. – Természetesen. Hirtelen rádöbbentem, hogy a sértések, amik a fogadóban szaladtak ki a számon, duplán fájhattak Philipnek.

– A fogadóban, amikor olyan csúnyán magára förmedtem… nem tudtam… nem tudtam, mit beszélek. Bizonyára vérig sértettem. Bocsásson meg! – Aznap este nagyon is rászolgáltam a szidalmaira – felelte szomorkás mosollyal. – Ne szabadkozzon! Átható pillantást vetettem rá. Nem kerülte el a figyelmemet, hogyan lágyul el a tekintete, amikor az apjáról beszél. Épp csak annyi információmorzsát tudtam felcsipegetni róla, amennyit önszántából elém szórt. Tudtam, hogy nem elégedhetek meg ennyivel. – Milyen könyveket hozott magával Európából? – kérdeztem. – Mindenfélét, amin csak megakadt a szemem. Nem voltam olyan válogatós, mint apám. Ő inkább a filozófia meg a vallás iránt érdeklődött. Engem a történelem, a mitológia és a költészet vonzott. Azt egy kis párizsi könyvesboltban találtam – mutatott a könyvre, amibe az imént beleolvastam. – Apám ajánlotta az üzletet. A tulajdonos régi ismerőse volt, ami nem csoda, hiszen apám számtalanszor megfordult nála az utazásai során. Rögtön a filozófiakönyvekhez vezetett, és azt hiszem, kissé meglepődött, amikor egy verseskötettel távoztam. Mosolyogva hallgattam a beszámolóját. – Mit csinált még Európában? – Egy év hosszú idő, nehéz pár szóban összefoglalni – tárta szét a karját Philip. – Akkor ne pár szóban foglalja össze. Meséljen el mindent! – Amikor ráébredtem, milyen erőszakos és tapintatlan voltam, elpirultam. –Elnézést, nem úgy értettem. Én csak… – csóváltam meg a fejem elbátortalanodva. Philip azonban nem tágított. – Mi a baj? Olyan kíváncsian nézett rám, hogy végül mégis befejeztem a gondolatmenetét. – Bath annyira más. A nagyanyám meg a nénikém az egyetlen társaságom. Nagyanyám folyton csak kritizál, a nénikémnek meg annyi esze van, mint egy tyúknak. Soha nem járunk sehová, mert a nagyanyám nem szereti az embereket. Már nagyon ki vagyok éhezve egy jóízű beszélgetésre.

– Szerintem önnek nem csak a jóízű beszélgetések hiányoznak. Egy barát is kapóra jönne, nem igaz? – kérdezte Philip szelíden, amivel csúnyán a lelkembe gázolt. – Maga csak ne sajnáljon engem! Nem kérek az olyan barátból, aki csak szánalomból van velem – förmedtem rá a kelleténél kissé élesebben. Philip hosszasan fürkészte az arcom. Dacosan álltam a tekintetét. – Nem is sejti, mennyire átérzem a helyzetét – szólalt meg végül. Ezzel persze azonnal lefegyverzett. – Igazán? – kérdeztem meglepetten. Philip elgondolkodva bámult ki az ablakon. – Ön nem akarja, hogy a sanyarú sorsa miatt szeressék, én nem akarom, hogy a vagyonom miatt szeressenek. Egy csónakban evezünk, nem igaz? Amikor rám nézett, megint olyan képet vágott, mint Charles portréja előtt. Sebzett tekintete láttán elfacsarodott a szívem. – Talán volt valaki az életében, aki csak a vagyonáért szerette? – kérdeztem nagy merészen. Bármilyen furcsa, Philip egyáltalán nem ütközött meg a kotnyelességemen, hanem halványan elmosolyodott, és így szólt: – Miért, az ön életében volt valaki, aki csak a sanyarú sorsa miatt szerette? – Nem. – De fél, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Bólintottam, mert eszembe jutott, mennyire gyűlölök mások jóindulatára szorulni. – Akkor ebben is hasonlítunk – nézett mélyen a szemembe Philip, és ez a futó pillantás elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, rokon lelkek vagyunk. – Érdekes – feleltem. Egyszerre húzódott mosolyra az ajkunk. Philip hozzám hajolt. – Ígérem, hogy én nem a sanyarú sorsa miatt fogom szeretni – suttogta. Egészen belepirultam a gondolatba, mekkora illetlenség lenne egy mondatban használni az „ígérem” és a „szeretni” szavakat… Philip jelenlétében. De valahogy viszonoznom kellett a kedvességét. Nehogy bárdolatlannak tartson. – Én pedig ígérem, hogy nem a vagyonáért fogom szeretni.

Tessék! Kimondtam! Ez merész tett volt a részemről. Talán ezért fogott el a nevethetnék. Az állkapcsom is belesajdult, olyan erővel igyekeztem szelíd mosollyá fékezni kirobbanó jókedvemet. Hogy eltereljem Philip figyelmét, gyorsan felkaptam egy könyvet. – Még mindig nem mesélt semmit az európai útjáról. Vagy feltartom? – Állok rendelkezésére, Marianne, de nem akarom halálra untatni. – Miket beszél? – meredtem rá. – Philip! Még soha nem léptem át Anglia határát. Londont is csak hírből ismerem. Mit nem adnék, ha olyan élményeim lennének, mint önnek! Még hogy halálra unnám magam! Philip nem felelt, de olyan elragadtatással nézett rám, hogy muszáj volt megkérdeznem: – Miért bámul így? – Philipnek szólított. Most először. Elpirultam. Igaz, ami igaz, valóban a keresztnevén szólítottam. De nem én tehettem róla. Ő ragaszkodott hozzá, hogy Marianne-nek hívhasson, és megtiltotta, hogy táramnak szólítsam. – Maga fertőzött meg a modortalanságával – dünnyögtem. – Ezt örömmel hallom – nevetett Philip. Nem tudtam, mit feleljek, de szerencsére fölöslegesen aggódtam, mert Philip így szólt: – Hol kezdjem? – Párizsban. Philip mesélt a kis könyvesboltról, ahol a verseskötetet találta, majd a versailles-i kastélyról meg a különféle bálokról és összejövetelekről tartott részletes beszámolót. Beszélt a Notre-Dame-ról, aztán a könyvespolchoz ment, és tanácstalanul nézett körül. Megkerestem azt a helyet, ahol az imént álldogáltam, és előhúztam a gótikus építészetről szóló könyvet. – Ezt keresi? Philip rám mosolygott, majd fogta a könyvet, és az asztalra fektette. Sorban megmutogatta a székesegyház jellegzetességeit. Gyorsan forgatta a lapokat, és a hangja is egyre élénkebbé vált. Párizsból Olaszországba – Velencébe, Rómába és Firenzébe – vezetett az utunk. Philip újból felállt, és ezúttal hosszú percekig keresgélt a polcon. Végül egy vázlatkönyvvel tért vissza. A kezembe nyomta, és türelmesen megvárta, amíg ráérősen átlapozom az egészet. Közben megmutatta, melyik szobrokat látta, beszélt a művészekről, és

elmagyarázta, hogyan őrzi meg az utókor a munkáikat. Mesélt az olasz operákról meg a tengerparti villáról, ahol olyan kristálytiszta a víz, hogy az ember lelát a tenger fenekére. Olaszország után Ausztria és Svájc következett – az Alpok, a dalok, a mesés táj. És még több könyv. Az egyik Bajorországról szólt, a másik ősi osztrák népdalokat tartalmazott. Megkértem Philipet, énekelje el az egyiket. Philip mély, telt, könnyed hangja nélkülözte a kényszeredettséget vagy a természetellenes mellékzöngéket. Öröm volt hallgatni. Csillogó szemmel magyarázott. Beszéd közben lelkesen hadonászott, és amikor elmosolyodott, kisfiús báj ült ki az arcára. Egy idő után már kérdeznem sem kellett. Philip megállás nélkül hadart, én meg csak ültem ott, és államat a tenyerembe támasztva tobzódtam a számomra ismeretlen történetekben, képekben és élményekben. Philip szavai nyomán új világok tárultak fel előttem. Az idő megszűnt létezni, és a borult ég is elrejtette előlünk a nap járását, egyetlen végtelen, elvarázsolt pillanatba zárva bennünket. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Philip a történet végére ért. Hangok szűrődtek be a könyvtár ajtaja mögül. A buborék, amiben addig ücsörögtem, szétpukkant, és a világ meg az idő teljes súlyával szakadt a nyakamba. Elszomorodtam. Legszívesebben visszaforgattam volna az idő kerekét. Legszívesebben magamra zártam volna az ajtót, hogy a konokul hulló eső örökre a könyvtár magányába száműzzön. De Philip befejezte a mesét, és a hallgatása azt jelentette, hogy lejárt az időnk. – Imádom ezt a szobát! – sóhajtottam. Sehogy sem akaródzott felállnom. – Máskor is szívesen látom itt. – Ez az ön szentélye. – Amint beléptünk ide, láttam, hogy ez Philip gyümölcsöse. – Nem akarok alkalmatlankodni. – Akkor sem, ha megkérem rá? – kérdezte Philip mosolyogva. – Ó! Nos… – Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Restelltem, hogy ilyen mulya vagyok. – Ön elkényeztet engem. – Szó sincs róla. A könyvtár mindenkié, önnek is szabad bejárása van ide. – Köszönöm! És köszönöm, hogy rám szánta a napját. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól… rég volt.

Philip átnyúlt a kisasztal fölött. Ösztönösen, gondolkodás nélkül megfogtam a kezét. Philip felém hajolt, kék szeme ragyogott, mosolya napsugárként melengette az arcom. – Részemről a szerencse, Marianne. Szinte elvesztem a szemében. Hirtelen olyan érzésem támadt, ha elég sokáig fürkészem a tekintetét, előbb-utóbb valami izgalmas titokra bukkanok. Mély levegőt vettem, és akaratlanul is előrehajoltam. Az érzés felerősödött, ami egyértelműen mutatta, hogy egyedül a távolság akadályoz meg az igazság felderítésében. Ha egészen közel hajolok Philiphez, valami biztosan történni fog. Efelől nem volt kétségem. Ha viszont hátrahőkölök, semmi sem fog történni. így hát sóbálvánnyá merevedtem, mozdulatlanul egyensúlyozva a valami és a semmi között. Sehogy sem tudtam eldönteni, merre hajoljak. Philip is mozdulatlanul ült, mintha rám bízná a döntést. A szeme azonban nem pártatlan nézőként követte az eseményeket. Némán kérlelt, hogy akarjam azt a valamit. Fáradhatatlanul csalogatott, unszolt, győzködött, hogy hajoljak, zuhanjak, ugorjak bele a kéken tündöklő mélységbe, és örökre veszejtsem el magam benne. – Jaj, bocsánat! – hallottam a távolból Mr. Clumpett hangját. Mintha mély álomból riadtam volna, ijedten rántottam ki a kezem Philip szorításából. Az iménti érzés úgy illant el, mint a kialudt gyertya füstje, a megfoghatatlan sóvárgás pászmáit hagyva maga után. Philip természetesen nyitva hagyta a könyvtár ajtaját. Ahogy az egy igazi úriemberhez illik. De vajon mennyit láthatott a bácsikája? Vajon látta, hogyan fonódik össze a pillantásom Philipével? Elpirultam szégyenemben. Philip felállt, és Mr. Clumpett felé fordult, aki tanácstalanul ácsorgott az ajtóban. Végül megköszörülte a torkát. – Nem akartalak megzavarni titeket. Nyitva volt az ajtó. Tekintete a szobalányra tévedt, aki egész délután szorgalmasan törölgette a port a sarokban. – Igen, tudom. – Philip hangjában nevetés bujkált. – Segíthetek valamiben? – Ebben egy szóval sem említik az indiai orrszarvút – lengette meg Mr. Clumpett a kezében szorongatott könyvet. – Gondoltam,

megkeresem a második kötetet. – Csüggedt arckifejezéssel pásztázta végig a magas polcokat. – Merő véletlenségből nincs itt… valahol? – Nem tudom biztosan – válaszolta Philip félig vidám, félig szánakozó pillantással. Mr. Clumpett keserű sóhajjal lépett a könyvespolchoz. A fejét csóválta, és valami olyasmit dörmögött az orra alatt, hogy kész káosz. A kandallópárkányon álló órára pillantottam, és döbbenten láttam, hogy nemsokára hat óra, ideje átöltözni a vacsorához. Az nem lehet, hogy egész nap itt ücsörögtem! – Nem is sakkoztunk – fordultam Philiphez. – Sajnálom. – Ne mentegetőzzön! A beszélgetésünk sokkal élvezetesebb volt, mint bármilyen sakkjátszma. Így legalább máskor is láthatom. Mi a terve holnap délutánra? Csupán egy tervem volt: felfedezni a birtok szépségeit. Ezt meg is mondtam Philipnek, aki mosolyogva így felelt: – Akkor találkozzunk ebéd után ugyanitt! Amint kiléptem a könyvtárból, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy táncra perdüljek. Elindultam, hogy átöltözzek a vacsorához, és útközben végig azon morfondíroztam, vajon mi történhetett velem aznap. Mert valami történt, ebben biztos voltam. A korábbi üresség helyére teljesség (belső elégedettség) költözött. Úgy sugárzott, akár a napfény. Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy az az énem, aki Bathban szinte teljesen feledésbe merült, ma, Philip mellett, új erőre kapott. És ez boldogsággal töltött el. Mosolyogva léptem be a szobámba, egy pillanatra sem feledkezve el arról, kinek köszönhetem a jókedvemet. Ma összebarátkoztunk Philippel, és csak most tudatosult bennem, milyen magányos is voltam előtte. Most döbbentem rá igazán, milyen sokat jelent egy barát, valaki, aki mellett csak úgy repül az idő. Bár sok barátom volt már életemben, soha senki nem fogadott el olyan könnyen, és tisztelt akkora odaadással, mint Philip. Miközben Betsy kivette a ruhámat a szekrényből, észrevettem, hogy egy levél várakozik az íróasztalon. Kezdeti izgalmam hamar csalódottságba fordult, amikor rájöttem, hogy Mr. Whittles verse lapul a borítékban, az, amit még indulás előtt nyomott a kezembe. Betsy, mielőtt kitisztíttatta volna a ruhámat, nyilván kiürítette a zsebeket.

Öltözködés közben Mr. Whittlesre gondoltam, és megkönnyebbülten állapítottam meg, milyen jó, hogy végre nem koslat a nyomomban. Nagy szerencse, hogy idejöhettem, és ilyen meleg fogadtatásban részesültem. De önzőség lett volna úgy lubickolnom a boldogságban, hogy közben nem gondolok másokra. Talán tehetnék valamit Amelia néni érdekében, gondoltam magamban. Mr. Whittlesnek csak egy kis ösztökélésre volt szüksége. Biztosra vettem, hogy nagyon boldog lenne a nénikémmel. Amelia őszinte rajongása láttán úgy érezné, mintha hájjal kenegetnék, ráadásul a nénikém nem is csúnya. Az íróasztalfiókba csúsztattam a verset, és elhatároztam, megtalálom a módját, hogyan boronáljam össze a két magányos lelket.

11. fejezet MÁSNAP DÉLUTÁN, amikor

a sakkparti reményében megjelentem a könyvtárszobában, Philip ezzel fogadott: – Tudom, hogy nem olyan izgalmas, mint a vívás, de eszembe jutott, hogy talán szívesen kipróbálná az íjászatot. Bármit szívesen kipróbáltam volna, ami egy kicsit is különbözik a szalon csendes kedvteléseitől. Rögtön el is indultunk a park délnyugati csücske felé, ahol már felállították a céltáblát. Szolgák várakoztak a közelben, és Philip nekem engedte át az első lövés jogát. Annyit gyakoroltunk, hogy a végén már a karomat sem bírtam felemelni. – A sakkot holnapra halászijuk – jegyezte meg Philip könnyedén a ház felé menet. Amikor azonban másnap délután lementem hozzá a könyvtárszobába, az iránt érdeklődött, láttam-e már a parkot. Mivel még nem láttam, körbevezetett a birtokon, és megmutatta a vízi kertet, a japánkertet meg a rózsakertet. Sokáig kószáltunk a parkban, míg egy hirtelen lezúduló zápor vissza nem kergetett minket a házba. Ismét rá kellett döbbennem, milyen gyorsan repül az idő Philip társaságában. És amikor megpróbáltam felidézni, miről is fecsegtünk annyi órán át, csak néhány történetfoszlányra emlékeztem, meg arra, hogy egy pillanatra sem fogytunk ki a témákból. Egybefolytak a napok: a reggeli lovaglás, a délutáni programok meg az esti családi vacsora között alig volt olyan pillanat, amit ne Philippel töltöttem volna. Kicsit úgy éreztem, mintha valami bűnös élvezetben tobzódnék, és ahelyett, hogy sülve-főve Philippel vagyok, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhatnék. De olyan szilaj életerő tombolt bennem, mint a kalitkájából szabadult madárban. Kivirultam, repestem a boldogságtól, és mély elégedettség járta át a lelkem. És bár csak néhány napról volt szó, úgy éreztem, mintha születésemtől fogva ismerném Philipet. Ötször lovagoltam ki Philippel, és ő mind az ötször lehagyott a

versenyben. Aztán egyik reggel levelet kaptam. Javában dühöngtem, mert tudtam, Meg sokkal többre lenne képes, és minden erőmmel azon voltam, hogy ezt be is bizonyítsam. – Meg egy szép napon úgy lehagyja, mint a sicc! – közöltem Philippel a reggelinél. Philip nagyot nevetett, és a már jól ismert, titokzatos fény villant fel a szemében. A házigazdám csupa rejtély volt. Átható tekintettel néztem rá, de jól tudtam, hiába is remélem, hogy felfedi előttem a titkait. A komornyik megköszörülte a torkát, és egy ezüsttálcát tartott elém. Egy levél hevert rajta. A borítékon nagyanyám ismerős, reszketeg kézírása. Rögtön az elutazásom után adhatta postára a levelet, különben nem érkezett volna meg ilyen gyorsan. A tányérom mellé tettem, és aggodalmasan méregettem a szemem sarkából. Már a puszta látványa szorongással töltött el, mintha hosszú álomból ébredeznék. Rettegtem, hogy a levél tartalma végérvényesen kirángat az ábrándok világából. Úgy döntöttem, majd később olvasom el, ha egyedül leszek. – Azt hiszem, illene bált rendeznünk a vendégeink tiszteletére – szólalt meg Lady Caroline. – Mit gondoltok? – Jaj, én imádom a bálokat! – pillantott fel Mrs. Clumpett készséges mosollyal. – És Mr. Clumpett is. Nem igaz, kedvesem? Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Mr. Clumpett szeresse a bálokat, de ő megadóan dünnyögött az orra alatt. – Philip! – mondta Lady Caroline. – Van valami kifogásod az ötlet ellen? – Anyám, tudod, hogy ilyen ügyekben szabad kezet adok neked. Kissé furcsálltam a dolgot. Miért kell Lady Caroline-nak Philip beleegyezését kérnie, hogy bált rendezhessen? Ha már mindenáron engedélyt akar kérni, forduljon Sir Charleshoz. – Egy bál, milyen szép is az! – sóhajtozott Lady Caroline. – Az összes partiképes fiatalembernek bemutatjuk Marianne-t, aztán megnézzük, hogyan mennek ölre érte. Már alig várom! Döbbenten meredtem rá. – Nem hinném, hogy a személyem ilyen heves érdeklődést keltene – motyogtam pironkodva. – Én mindig megérzem az ilyesmit. – Lady Caroline úgy mosolygott rám, mint macska a tejfölös csuporra. – Te mit gondolsz, Philip? Szerinted is őrületbe kergeti majd a férfiakat?

Nem mertem Philipre nézni. Biztosra vettem, hogy megint valami udvarias, ám nevetségesen átlátszó hazugsággal ütné el a dolgot. De Philip nem válaszolt azonnal, így hát kénytelen voltam rásandítani. És nem hittem a szememnek. Philip farkasszemet nézett az anyjával. Az állán hevesen rángatózott egy izom. Szinte tajtékzott dühében. Nem értettem, Lady Caroline szavai miért keltenek benne ilyen szélsőséges indulatokat. Lady Caroline mosolya megkeményedett, szinte gúnyossá vált. Feszült csend támadt. – Kétségtelenül – bökte ki végül Philip. Felszisszentem. Éreztem, hogy valami nem stimmel, és kínosnak találtam, hogy én robbantottam ki a nézeteltérést. – Az ötlet ragyogó – szólaltam meg, hogy megtörjem a feszültséget –, de nem szeretném, ha bárki is ölre menne értem. A tánc sokkal ártalmatlanabb szórakozás. – Épp most olvastam erről – pillantott fel Mr. Clumpett a könyvéből. Megrökönyödve néztem, amint vad lapozásba kezd. Azt hittem, nem is hallja, miről beszélünk. – Á, itt is van! – Azzal megköszörülte a torkát, és fennhangon olvasta: – A hím orrszarvú nem tűr meg más hímet a területén a párzási időszakban. Ha valamelyik egyed mégis megkockáztatja a behatolást, vérre menő harc veszi kezdetét. Pazar látvány lehet, nemde? – nézett fel csillogó szemmel. – Vérre menő orrszarvúharc. – Egyszerűen lenyűgöző! – kiáltotta a neje teljes átéléssel. Kikerekedett a szemem. Jól hallom: Mr. Clumpett az állatok párzási szokásairól olvas fel a reggelinél? Azt sem tudtam, hova nézzek. Philip hangos harákolásba kezdett, de mintha inkább a nevetését próbálta volna visszafojtani. – Roppant találó hasonlat – jegyezte meg Lady Caroline mosolyogva. – Hát akkor, meg is egyeztünk. Gyorsan összeállítom a vendéglistát, és még ma délután megírom a meghívókat. Két kézzel kaptam az alkalmon, és gyorsan kimentettem magam. Alig vártam, hogy kijussak a fülledt levegőjű szobából. Fogtam a levelet, és az ajtóhoz siettem. Közben végig a hátamon éreztem az egyik jelenlévő tekintetét, így végül hátrasandítottam a vállam fölött. Philip komor arckifejezéssel nézett utánam. Kérdőn pillantottam rá. Rögvest elmosolyodott, a különös tekintetnek nyoma sem maradt. Mégsem

tudtam kiverni a fejemből. Abban a pillanatban Philip kísértetiesen emlékeztetett valakire, de nem tudtam volna megmondani, kire. A szobámba érvén leültem az íróasztalhoz, és mielőtt felbontottam volna, hosszasan bámultam nagyanyám levelét. Végül aztán bátran szembenéztem az elkerülhetetlennel, és feltörtem a pecsétet. A reggeli napfény rézsútos sugarai jólesően melengették a hátamat. Kedves Marianne! Gondolom, egész nap összevissza csatangolsz a környéken, mint valami parasztlány. Azért írok, hogy újfent felhívjam a figyelmedet, milyen feltételekkel engedélyeztem a látogatásodat. Azért küldtelek Wyndhamékhez, hogy végre megtanuld, hogyan kell úrinőhöz méltóan viselkedni. Részletes beszámolót kérek, mit tanultál eddig. Vedd úgy, hogy ez parancs! Ha nem látom a fejlődést, azon minutumban hazaparancsollak. Ha nem változtatsz a viselkedéseden, gondolkodás nélkül kitagadlak az örökségből, akárcsak az unokaöcsémet. A saját boldogságod és a családunk becsülete érdekében végsőkig kitartok az elképzelésem mellett, és addig nem nyugszom, amíg maradéktalanul be nem váltod a reményeimet. Ne okozz csalódást! Üdvözlettel: Nagyanyád Üveges tekintettel bámultam ki az ablakon, és nagyanyám üzenetén morfondíroztam. Az, hogy alig pár nappal az elutazásom után adta postára a levelet, jól tükrözte, mennyire nem bízik meg bennem. Mosolyogva ismertem el, hogy ez a bizalmatlanság félig-meddig indokolt is, hiszen amióta beleestem a folyóba, alaposan elhanyagoltam a feladataimat. Már ebből az esetből is (mármint hogy beleestem a folyóba) világosan látszott, mi a baj velem. Egy csöppnyi finomság sem szorult belém. Nagyanyám azonban úgy vélte, csak egy finom úrinő érdemli meg az örökséget. Hát ezen lamentáltam, és közben egy percig sem áltattam magam. Tudtam, hogy az előkelő származású fiatal hölgyek hozomány nélkül nem sok jóra számíthatnak. A munka szóba sem jöhet. Fényes hozomány

nélkül házasságot kötni pedig… nos, ahhoz óriási szerencse kell. Tükör híján is tisztában voltam vele, hogy én bizony nem tartozom a szerencsések közé. Az alakom túlságosan is törékeny volt az aktuális szépségideáihoz képest, a külsőm pedig, noha megütötte az elégséges mércét, nem volt olyan feltűnő, hogy mágnesként vonzza az úriemberek tekintetét. Ráadásul az én törekvéseim nem merültek ki abban, hogy minél hamarabb férjhez menjek. Ezt az ambíciót Cecily sajátította ki magának, és már idejekorán megtanultam: ha valaha is ugyanarra a személyre vetnék szemet, akire Cecily, óhatatlanul alulmaradnék vele szemben. A hajas baba esete ébresztett rá erre. Hatéves korunkban az egyik nénikénk gyönyörű hajas babát küldött nekünk Párizsból. A csomaghoz mellékelt levélben azt írta, hogy az egész világon nincs ehhez fogható baba. A zöld szemű, gesztenyebarna loknis tüneményt gondos kezek készítették. Mivel a nénikém gyermektelen volt, eszébe sem jutott, milyen nézeteltéréseket szít, ha egy baba jut két kislányra. Cecilyvel már az érkezésekor hajba kaptunk rajta. A felnőttek természetesen azt várták tőlünk, hogy osztozzunk meg rajta testvériesen, és a végén alighanem ide lyukadtunk volna ki, ám kezdetben mindketten foggal-körömmel harcoltunk, hogy elsőként vehessük kézbe a babát. Cecily, mondván, hogy ő az idősebb, rögvest magának követelte ezt a jogot. Tette ezt annak ellenére, hogy csupán hét perccel voltam fiatalabb nála. Az a hét perc azonban akkor még egy teljes emberöltőnek hatott, és behozhatatlan előnyt jelentett Cecily javára. Így hát ő vette kézbe elsőként a babát. Valamiféle ádáz makacsság hatalmasodott el gyermeki szívemen, amikor a nővérem magához ölelte a babát, és megsimogatta csinos gesztenyebarna haját. Rettegtem, hogy alulmaradok Cecilyvel szemben, és a tehetetlen düh szorításában vergődve ott helyben megfogadtam: rajtam ugyan nem talál fogást. Amikor rám került a sor, kijelentettem, hogy én aztán egy ujjal sem nyúlok hozzá ehhez a csúfsághoz. Cecily hiába ölelgette és simogatta, hiába dicsérte agyba-főbe, én minden adandó alkalommal sztoikus nyugalommal jelentettem ki: nekem ugyan nem kell. És ebből nem engedtem. Tizenegy év telt el azóta, de én egy ujjal sem nyúltam a babához, még a haját sem cirógattam meg. A szobalány egyszer véletlenül az én ágyamra tette, de nem fogott ki rajtam. Zsebkendőbe

bugyoláltam a kezem, és a lábánál fogva hajítottam át a babát Cecily ágyára. Eleinte csak a játékokon civakodtunk. De ahogy egyre idősebbek lettünk, úgy gyarapodott a lista: tehetség, szépség, a fiúk érdeklődése. A baba esetéből kiindulva úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha mindig mást akarok, mint Cecily, mert így nem kerülhetek hátrányba vele szemben. Megtanultam, hogyan fojtsam el a vágyaimat, és hogyan fordítsam őket a visszájukra, amint kipuhatoltam, mi után áhítozik a testvérem. Cecily szépségét a legnagyobb igyekezettel sem tudtam volna túlragyogni. Amikor kiderült róla, milyen gyönyörű hangja van, ahelyett, hogy felvettem volna a kesztyűt, abbahagytam az éneklést, és inkább a festésre összpontosítottam. Miközben Cecily hevesen flörtölt, én megvetettem az efféle rafinériákat, és vagy levegőnek néztem az udvarlókat, vagy kerek perec a szemükbe mondtam, mit gondolok róluk, ami, mint később rájöttem, nem igazán volt az ínyükre. Különbözni akartam Cecilytől, nehogy kevesebbnek látszódjak mellette. Két dudás nem fért meg egy csárdában. Akárcsak a versenylovak, én is méltóságomon alulinak tartottam az értelmetlen vetélkedést. Azért indultam el az ellenkező irányba, hogy ne legyen vesztenivalóm. Így aztán, míg Cecily lázasan tervezgette a báli szezont, és arról ábrándozott, milyen előnyökre fog szert tenni a házassága révén, én pontosan az ellenkezőjét tettem. Cecily arra vágyott, hogy feleségül menjen egy gazdag, jó nevű földbirtokoshoz. Én csendben arról álmodoztam, hogy olyan férfival házasodom össze, akit szívből szeretek, és aki viszonozza az érzelmeimet. Ha pedig nem találok ilyet, akkor nem megyek férjhez, és kész. Ilyen hozzáállással léptünk eladósorba és kerültünk be a londoni társaságba. Cecily szenvedélyesen rajongott a városi életért, én ezzel szemben a kényelmes vidéki életről álmodoztam. Nem irigyeltem Cecilyt, hiszen nekem teljesen más ambícióim voltak. Egy percig sem törekedtem arra, hogy jó partit fogjak ki magamnak, hiszen az azt jelentette volna, hogy versenybe kell szállnom Cecilyvel, és ő fog győzni. Soha nem vágytam rá, hogy elegáns hölgy váljék belőlem, mert ezt a szerepet Cecilynek szánták. Most viszont, hogy a nagyanyám ilyen nehéz feladat elé állított,

rájöttem, ostobaság lenne eldobni magamtól a mesés vagyont, csak azért, mert világéletemben más ambíciók fűtöttek, mint Cecilyt. Lehet, hogy eredetileg nem akartam gazdag örökösnő lenni, de jól tudtam, csak egy bolond utasítaná vissza a lehetőséget, hogy az egész hátralévő életét teljes kényelemben élje le. Világosan láttam, éppen az örökség adná meg nekem azt a szabadságot, hogy szerelemből házasodhassak. Csupán annyi a dolgom, hogy úrinőhöz méltón viselkedem. Nem lehetek teljesen reménytelen eset, hiszen akkor a nagyanyám még ennyi bizalmat sem szavazott volna nekem. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy elnyerjem az örökséget, aminek révén a korlátlan szabadság lesz a jutalmam. Más tekintetben sem hunyt még ki a szívemben a remény – a remény, hogy ha kiállom a próbát, a papa végre hazaköltözik. Ha nem kell tovább szégyenkeznie miattam, talán visszatér Angliába. És akkor végre hazamehetek. Rábeszélem, hogy maradjon, és haláláig gondját viselem. Nagyanyám örökségéből vígan eléldegélünk. Apám örülne, hogy vele maradok, ragaszkodna hozzá, hogy egy fedél alatt éljünk, és soha többé nem kellene azon aggódnom, ki fog megtűrni maga mellett. Erről eszembe jutott, mikor láttam utoljára azt a pillantást, amit Philip vetett rám, amikor kimentem az ebédlőből. A tenyerembe támasztottam az államat, és gondolatban felidéztem a mama temetése utáni napot. Apám dolgozószobája előtt mentem el. A papa anyám bekeretezett portréját tartotta a kezében, és lehorgasztott fejjel bámulta a képet. Nem vett észre, így olyan ritka pillanatban láthattam őt, amikor az irántam érzett aggodalom nem változtatta meg az arc kifejezését. Pontosan olyan képet vágott, mint az imént Philip. Akkoriban azt hittem, a gyász kerítette hatalmába, de most, hogy ilyen közelről láttam Philip tekintetét, arra jutottam, hogy (talán) nem is gyász sugárzott apám arcáról, hanem mélységes sóvárgás. Ugyan, dehogy! Alighanem tévedek, vagy Philipnek éppen valaki máson járt az esze. Elképzelésem sem volt, mi okból nézne rám Philip Wyndham ilyen… sóvárogva. Elvörösödtem, és gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nekiláttam, hogy megírjam nagyanyámnak a válaszlevelet. Kedves Nagymama! Örömmel tudatom veled, hogy jól megy sorom. Rengeteg tehén él itt, és a gazdák óriási buzgalommal igyekeznek bevezetni a fejés rejtelmeibe. Ha szerencsém van, úgy beletanulok a

dologba, hogy akkor is lesz mivel megkeresnem a kenyeremet, ha végül mégsem felelnék meg az elvárásaidnak. Addig is leírom, mi mindent tanultam idáig az illemről: Úrinő nem sértegeti a jövőbeni vacsorapartnerét. Ha ellenállhatatlan vágy fogja el, hogy táncra perdüljön, elkerüli a sáros pocsolyákat. És legalább egy dalt megtanul kívülről, nehogy halálra rémüljön, ha nagyobb társaság előtt kell énekelnie. Add át üdvözletem Amelia néninek! Szeretettel: Marianne Elképzeltem, mit fog szólni nagyanyám a levélhez, és jót mosolyogtam. Biztosan szívszélhűdést kap, de aztán elneveti magát. Nagyanyámnak öblös kacaja volt, amit csak ritkán hallhattam (ha éppen szerencsém volt), de éppen ez tette olyan mulatságossá az egészet. Ilyenkor nagyon büszke voltam magamra, hogy mosolyt csaltam nagyanyám arcára, aki rendszerint elfojtotta ez irányú ösztöneit. Na, Cecily ebben nem tudott felülmúlni. Lehet, hogy az ikertestvérem minden egyéb tekintetben különb volt nálam, de egyszer sem tudta elérni, hogy könnyek szökjenek nagyanyám szürke szemébe a visszafojtott nevetéstől, hiszen semmi szórakoztató nem volt a viselkedésében. Kárörvendő gondolat volt, mégis dagadt a mellem a büszkeségtől. A bolondos válaszlevél ellenére nagyon is komolyan vertem nagyanyám kérését. így hát, miután lezártam a levelet, újabb papírlapot vettem elő, és összeállítottam egy listát. Úgy véltem, a fejlődés érdekében őszintén fel kell tárnom a hiányosságaimat. Marianne fogadalmai: • Nem pörgök-forgok feleslegesen. • Kalap nélkül nem lépek ki a házból. • Megtanulok legalább egy dalt, hogy társaságban legyen mivel szórakoztatnom az egybegyűlteket. • Megtanulok flörtölni. Ennyi egyelőre elég is volt; nem akartam túlvállalni magam. Az ég tudja, hogyan teljesítem majd az utolsó pontot, gondoltam magamban.

Tudtam, hogy van még egy fogadalom, ami (bár nem túl konkrét, inkább általános jellegű) nem hiányozhat a listáról:  Mindenben

az igazi úrinők példáját követem.

Nincs mese, uzsonnánál le kell ülnöm közéjük, hogy olyan dolgokról beszélgessek velük, amik csak őket érdeklik, például a kalapokról, a csipkékről meg a többi hiábavalóságról. De ha ez kell ahhoz, hogy hazacsalogassam a papát, biz’ isten megpróbálom! Ha ez kell ahhoz, hogy elkerüljek Bathból, biz’ isten megpróbálom! Miután megírtam a listát, fogtam a levelet, lementem a földszintre, és megkerestem Mrs. Clumpettet, aki korábban többször is említette, milyen szívesen elsétálna Lamdonba, a legközelebbi faluba. Rávettem, hogy kísérjen el a postahivatalba. Büszke voltam magamra, mert még kalapot is vettem. – Roppant szerencsés az időzítés – mondta Mrs. Clumpett. – Mr. Clumpett egy különleges bogárfaj felkutatására indult, és épp az imént kérdezte meg, nem csatlakozom-e hozzá. És bár szívesen sétálgatok az erdőben, a rovarokat nem kedvelem. Mrs. Clumpett kellemes társaságnak bizonyult. Kissé furcsán viselkedett, ugyanakkor megfoghatatlan derű áradt belőle. Egy szót sem vesztegetett piszlicsáré dolgokra, mint a kalapok vagy a divat. Olyan ismeretek birtokában volt, amiket én fel sem értem ésszel, és úgy tűnt, ami a tudásszomjat illeti, méltó társa a férjének. Az is tetszett benne, hogy az első este olyan bátran kiállt az igazáért a piros torkú fürjről folyó vitában. De nem hinném, hogy a nagyanyám rá gondolt, amikor azt mondta, viselkedjek úrinő módjára. Séta közben feltűnt, hogy Mrs. Clumpett egyáltalán nem hasonlít a nővérére, Lady Caroline-ra. Nem volt magasabb nálam, és bár igazán semmi kifogásom nem lehetett az orra, az álla vagy a szeme ellen, a vonásai nem voltak kifejezetten lebilincselőek. A felfelé kunkorodó ajkát kivéve nagyon is hétköznapi arca volt. Lady Caroline ezzel szemben – dús, barna hajától a sötétkék szeméig, szoborszerű alakjától a magas homlokáig és nemes ívű sas orráig – hamisítatlan szépségnek számított. Most, hogy felfedeztem ezeket a különbségeket, csak még jobban megkedveltem Mrs. Clumpettet. Volt

valami közös bennünk: mindkettőnket gyönyörű nővérrel áldott meg a sors. Miután feladtam a levelet, bementem egy üzletbe, ahol beszereztem a hőn áhított vázlatfüzetet, ceruzákat, rajzlapokat, festőkellékeket, és ráadásnak még egy táskát is vettem. Úgy megjött a kedvem a festéshez, hogy már nem bírtam tovább. Különben is, szerettem volna hazavinni valami emléket Edenbrooke-ból. A szememben ez a birtok volt a földi paradicsom, életem végéig meg akartam őrizni az emlékezetemben. – Maga festő? – kérdezte Mrs. Clumpett, miután elvette tőlem a csomagok felét. – Nem, távolról sem – válaszoltam nevetve. – De szeretek festeni, és minden alkalmat megragadok, hogy tökéletesítsem a technikámat. Nem sok társadalmilag elfogadott tevékenység létezik, amit fiatal hölgyek is űzhetnek, de a festés ilyen. – Hmm – sandított rám Mrs. Clumpett. – Remélem, nem sértem meg, Marianne kisasszony, de úgy vélem, komolyabb feladatok is vannak a világon, mint azon morfondírozni, melyek a társadalmilag elfogadott tevékenységek. Elnyomtam egy mosolyt. Mrs. Clumpett, ez a kissé szórakozott kékharisnya, könnyen beszélt: már férjnél volt, és a jelek szerint nagyon jó vásárt csinált. Előttem azonban még ott állt a feladat, hogy biztos jövőt teremtsek magamnak, és tudtam, a jövőm kizárólag attól függ, elfogad-e a társadalom. – Nagyanyám nem értene egyet önnel – motyogtam. – Az enyém sem – nevetett Mrs. Clumpett. – De remélem, nem akarja, hogy mások elképzelései irányítsák az életét. – Azzal finoman elkapta a karomat, és maga felé fordított. – Én már rájöttem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha hű maradok önmagamhoz. Gondolkozzon el ezen! Meghatottan bólintottam, jólesett, hogy Mrs. Clumpett így törődik velem, és szinte anyai tanácsokkal lát el. – Úgy lesz. Köszönöm! Ekkor egy közeledő kocsira lettem figyelmes. Félreálltam, hogy elengedjem. Kövérkés nő utazott benne. Egyik kezével a kalapját fogta, a másikkal a vészesen himbálózó kocsi oldalába kapaszkodott. Mikor elhaladt mellettünk, ránk nézett, és izgatottan kapta el a kocsis karját. – Kérem, álljon meg!

– Nicsak, Mrs. Nutley! – siettem elébe. Mivel nem tájékoztatott James állapotáról, abban a hitben éltem, hogy minden a legnagyobb rendben. Mrs. Nutley óvatosan lemászott a kocsiról, és apró, gyors léptekkel elindult felénk. – Edenbrooke-ba tartok. Önt keresem – kapta el a kezemet. Láttam, hogy egy gyűrött zsebkendőt szorongat a markában. Csodálkoztam, miért nincs a fogadóban James mellett. – Nem is tudom, mit gondoljak – mondta a szemét törölgetve. – Épp csak ki akartam nyújtóztatni a lábam… épp csak kiugrottam, hogy járjak egyet… de mire visszatértem a fogadóba, James eltűnt!

12. fejezet TŰKÖN ÜLVE FIGYELTEM a

teáját kortyolgató Mrs. Nutley-t. Miután elkísértük Edenbrooke-ba, és leültettük a kényelmes szalonban, kissé megnyugodott. Sajnáltam, hogy ennyire aggódik, és saját magát vádolja James eltűnése miatt. Lady Caroline is csatlakozott hozzánk, hogy finoman kipuhatolja, mi történt. – A kocsis jó egészségnek örvendett? – Igen, lelkiismeretesen gondját viseltem. A doktor épp tegnap mondta, hogy James meggyógyult, és pár napon belül hazamehet. – Nem történt valami szokatlan esemény, ami magyarázatul szolgálhat az eltűnésére? – tudakolta Lady Caroline. – Nem, ma nem. De most, hogy belegondolok, tegnap felfigyeltem valamire – tette le Mrs. Nutley a teáscsészét. – Amíg James pihent, lementem a földszintre, és láttam, hogy a fogadós egy úriemberrel beszélget. Az úriember arra volt kíváncsi, nem szállt-e meg egy ifjú hölgy a fogadóban a minap, A fogadós elismerte, hogy így volt. Aztán az úriember az iránt érdeklődött, volt-e a hölgynek kísérője. A fogadós azt felelte, hogy a komornája. Rögtön magára gondoltam, Miss Daventry. – Hogy nézett ki az az úriember? – kérdeztem. – Feltűnően délceg volt. Észrevettem, hogy sétapálca is van nála Ez a leírás bármelyik környékbeli fiatalemberre ráillett volna. És a sétapálca sem túl szokatlan kiegészítő. – Mit mesélt még neki a fogadós? – kérdezte Lady Caroline. – Hát, elmondta, hogy ön már kiköltözött a fogadóból, és úton van Edenbrooke felé – emelte rám Mrs. Nutley ijedt barna szemét. Elgondolkodva rágcsáltam az ajkam, és azon tűnődtem, vajon ki kereshet engem, és miért. Egy hétköznapi útonálló nem ered csak úgy a legutóbbi áldozata nyomába. De ki más tudhatná, hogy abban a fogadóban szálltam meg? És ha tudná is, miért érdekelné?



Délután azzal a feltett szándékkal mentem le Philiphez a könyvtárba, hogy végre sakkozunk. De olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy amikor Philip felvetette, lovagoljunk egyet, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Míg elszaladtam a vázlatfüzetemért, Philip felnyergelte a lovakat, aztán felkaptattunk a dombtetőre. Ugyanoda tartottunk, ahova az első reggel. Ugyanaz a lovász kísért minket, és amikor felértünk a domb tetejére, elvezette a lovakat, mi kelten pedig letelepedtünk egy nagy fa árnyékába. Onnan, ahol ültem, szinte a teljes birtokot beláttam. Beszélgettünk, közben rajzolgattam, és volt, hogy Philip némán figyelt engem. Kellemesen telt az idő. – Hol van az édesapja? – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után. – Egy kis francia faluban – feleltem bánatosan. – És hazajön még? Sokáig fürkésztem Philip arcát, mielőtt válaszoltam volna. Meglepett a kérdése. Ő azonban nem nézett rám, a profiljából pedig sernek sem tudtam kiolvasni. – Fogalmam sincs, mik a tervei. Philip hirtelen felém fordult, így még láthatta az arcomon átsuhanó szomorúságot. Aggodalmasan vonta össze a szemöldökét: – Szeretné, hogy hazajöjjön? Nagyot sóhajtottam, és leszakítottam egy fűszálat. – Hát persze. Reméltem, hogy ezzel vége a keresztkérdéseknek, de Philip nem tágított: – Az édesapja tudja, mekkora fájdalmat okoz önnek? Vállat vontam. – Én nem mondtam neki. Nem akartam felizgatni. Ha Franciaországban jobban érzi magát, akkor maradjon csak ott. – Túl sokat foglalkozik mások érzéseivel – jegyezte meg Philip csendesen. – Kíváncsi lennék, önmagával szemben is ilyen nagylelkű-e. Úgy érzi, az édesapja érdemesebb a boldogságra, mint ön? Mély levegőt vettem, hogy lecsillapítsam háborgó lelkemet. Minél több időt töltöttünk együtt, Philip annál ügyesebben férkőzött a bizalmamba, hogy a legféltettebb titkaimat is kiszedje belőlem. Ma a szívem legfájóbb húrjait pengette, újabbnál újabb bánatmorzsákat szakítva ki belőle. Philip várakozón szegezte rám komoly kék szemét.

– Talán – feleltem könnyedséget mímelve, holott zokogni tudtam volna. – Nem hinném – csóválta meg a fejét Philip. Torkig voltam vele. – Ne is beszéljünk róla! Pláne egy ilyen csodás napon. Nézze ezt a gyönyörűséget! – mutattam végig kényszeredett mosollyal az előttünk elterülő gyepszőnyegen. – Nem meseszép? – Látom – válaszolta Philip, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – És valóban meseszép – tette hozzá mosolyogva, majd rám kacsintott. Minél vörösebb lettem, Philip annál szélesebben mosolygott rám. Csak azért tett megjegyzést az állítólagos szépségemre, hogy elpiruljak. Gyűlöltem, hogy egyetlen pillantásával, egyetlen bókjával zavarba tud hozni. És gyűlöltem, hogy úgy játszik velem, mint macska az egérrel. – Hát egy percig sem bírja ki bolondozás nélkül? – vágtam hozzá morcosán egy fűszálat. – Honnan veszi, hogy bolondozom? – sandított rám félig leeresztett szemhéja alól. Elkeseredetten ráztam meg a fejem. A duzzogástól a közömbösségen át a szidalmakig mindent bevetettem, hogy elvegyem Philip kedvét a flörtöléstől. De hiába. Továbbra is minden adandó alkalommal megpróbált kikezdeni velem. Fel sem merül benne, hogy ha belemennék a játékba, az mindent megváltoztatna? Mindent tönkretenne? Mert akkor már nem csupán barátok lennénk. Hanem flörtölnénk egymással, és én persze csúfos kudarcot vallanék. Nehezteltem Philipre, amiért ilyen félvállról veszi a barátságunkat. De ő talán nem is gondolta olyan komolyan a dolgot, mint én. Ő talán megengedhette magának azt a luxust, hogy elveszítsen. Hirtelen elfogott a pulykaméreg. Felpattantam, és sarkon fordultam. – Várjon! – kapta el Philip nevetve a szoknyám szélét. Ökölbe szorult a kezem. – Ne hagyjon itt! – Az ajkán szétterülő hamiskás mosoly ellenállhatatlan bájt kölcsönzött az arcának. – Ígérem, jó leszek. Hát, legalább kitalálta, mivel bosszantott fel. De hogy jó lesz? Ugyan! Mély szkepticizmussal vontam fel a szemöldököm. – Öt percig – tette hozzá Philip hahotázva.

Hiába próbáltam haragudni rá, olyan elragadó mosollyal kapaszkodott a ruhámba, mint kisfiú az édesanyja szoknyájába. Elképzeltem, milyen gyerek lehetett a nagy kék szemeivel meg a gesztenyebarna fürtjeivel. Bizonyára imádnivaló. Azonnal meglágyult a szívem. Hiszen nem volt kőből. Mosoly bujkált a szám sarkában, éreztem, Philip mindig megtalálja majd a módját, hogyan űzze el a rosszkedvemet. Visszaültem mellé, és erőltetett komolysággal tekintettem végig a tájon. – Maga aztán érti a dolgát – szólaltam meg végül. – Amennyiben? – Philip hangjában is nevetés bujkált. – Mindig fel tud vidítani. – Én is imádom a humorát. – Tényleg? – fordultam felé őszinte kíváncsisággal. Észre sem vettem, milyen közel ülök hozzá, így amikor szembefordultam vele, és kíváncsian előredőltem, láttam, hogy az arcunk alig pár centire van egymástól. Philip megmerevedett (megesküdtem volna, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta), és erről eszembe jutott, mi történt pár napja a könyvtárban. Philip akkor is mozdulatlanul ült, mint aki arra vár, hogy végre rájöjjek valamire. Philip mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit. De aztán csendben maradt, és – a megismerkedésünk óta először – a bizonytalanság úgy fakította el nyílt, határozott arcát, mint vizes ecset az akvarellt. Ez meglepett. Azt hittem, Philip megingathatatlanul magabiztos. Elfordult, majd halkan így szólt: – Igen. Ahogy elhúzódtam tőle, ismeretlen, mámorító érzés áradt szét az ereimben. Nem tudtam, mi lehet az. Csupán annyit sikerült megállapítanom róla, hogy felettébb nyugtalanító. A feszült csend idővel elpárolgott, és beleolvadt az előttünk elterülő tájba. Nem éreztem szükségét, hogy megtörjem. Félretoltam a vázlatfüzetemet, és hátrakönyököltem. A délutáni hőség, mely vastag takaróként nehezedett rám, elálmosított, és jóleső elégedettséggel töltött el. Philip elnyúlt a földön, és összekulcsolta a kezét a tarkója alatt. Nem győztem irigykedni. Ha nincs rajtam az az elegáns ruha, szíves örömest

követtem volna a példáját. így azonban kénytelen voltam szemérmesen üldögélni, nehogy a bokám kivillanjon a szoknyám alól. A hőség jobban fejbe kólintott, mint gondoltam. Szép lassan elnehezült a szemhéjam. – Látom, elálmosodott – sandított rám Philip. – Igen – feleltem ásítva. Philip felállt, levette a kabátját, majd összehajtogatta, és a fűre helyezte. – Ha szunyókálni támadt kedve, dőljön le nyugodtan! – Nem szabad – mondtam, de fél szemmel a hívogató párnát méregettem. – A nyakamat rá, hogy úrinőhöz nem méltó cselekedet lenne. – Nem árulom el senkinek – válaszolta Philip lefegyverző mosollyal. Egy csipetnyi gúny vagy pimaszság sem vegyült a hangjába. Hátrasandítottam a vállam fölött. A lovász a domb túloldalán pihent egy fa árnyékában, háttal nekünk. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Lefeküdtem, és illedelmesen magam alá tűrtem a szoknyámat. Philip kabátjából nyári erdőillat áradt, amihez finom férfias aroma vegyült. Nagyon kellemes kis párna volt. Az oldalamra fordultam, és összekuporodtam. Philip is elnyúlt a földön (persze tisztes távolságra tőlem), és tarkóra tett kézzel gyönyörködött a tájban. A meleg csend simogató lepelként terült rám, és egyenesen a csontomig hatolt. Azt hiszem, mosolyogva szenderültem el. Nem aludtam sokáig. Arra ébredtem, hogy lágy fuvallat cirógatja a bőrömet, és fűszálak csiklandozzák a karomat. Kinyitottam a szemem, és a pillantásom Philip tekintetébe ütközött. Philip oldalra fordulva könyökölt mellettem, és elgondolkodva nézett. Kíváncsi voltam, vajon mióta bámulhat. Ingujjban még csinosabb, fogalmazódott meg bennem az álmos gondolat. Még fesztelenebb, még emberibb, még jobban hasonlít a róla alkotott képre – a barátságos ember mintapéldányára. – Hogy aludt? – kérdezte. – Köszönöm, remekül – feleltem elégedett mosollyal. A fa alatt átsuhanó lágy szellő meglazított és az arcomba fújt egy kósza hajtincset. Mielőtt megmozdulhattam volna, Philip elkapta, és a fülem mögé simította. Ujjbegyei meglepően finoman siklottak végig az arcomon meg a nyakamon. Nagyot dobbant a szívem, és éreztem, hogy elpirulok. Philip tekintetéből számomra ismeretien indulat sugárzott. Nem szelídség, és nem is komolyság, inkább egyfajta bensőséges,

sokatmondó gyengédség. Még soha életemben nem néztek rám így. Philip viselkedése, nem is beszélve az enyémről, mélységesen elbizonytalanított és összezavart. Pontosan tudtam, mekkora illetlenség alig karnyújtásnyira feküdni egy férfitól. Ami egy perce még ártalmatlan heverészésnek tűnt, most erkölcstelen cselekedetnek hatott Felültem, és a fűre szegeztem a tekintetem. A helyzet egyre kínosabbá vált. A szemem sarkából láttam, hogy Philip is felül, és az arcomat fürkészi. Elvörösödtem szégyenemben. Nem tudtam, mitévő legyek. Szinte megbénított a tehetetlenség. Ez maga volt a pokol. – Tudta, hogy horkol? – vetette oda Philip könnyedén. – Nem igaz! – kaptam fel a fejem felháborodottan. – De bizony! – tért vissza a kaján csillogás Philip szemébe. – Eddig még senki sem panaszkodott, hogy horkolnék. Nem hiszek magának. – Úgy horkol, mint a disznó – vigyorgott Philip. Elnevettem magam. Most már biztosan tudtam, hogy Philip hazudik. – Hagyja abba! – csaptam a vállára. – Modortalan fráter! Úriember létére hogy merészel disznóhoz hasonlítani egy ifjú hölgyet? – Aki úriemberek jelenlétében alszik? – vonta fel Philip a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha égbekiáltó bűnt követtem volna el. Éreztem, hogy megint elönt a pír. – Az áldását adta – mentegetőztem. – Dehogyis – kuncogott Philip. – Én csupán annyit mondtam, hogy nem árulom el senkinek. Erőnek erejével kellett visszafojtanom a nevetést. Sötét pillantást vetettem Philipre. Ördögi vigyorral nézett vissza rám. Legnagyobb meglepetésemre ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy megcsókoljam azokat a vigyorgó ajkakat, akár ördögiek, akár nem. Megsemmisülten sütöttem le a szemem, úgy megdöbbentem magamon, hogy percekig nem nyertem vissza a lélekjelenlétem. Eddig még egyetlen férfit sem akartam megcsókolni – legalábbis igaziból. Felálltam, fogtam Philip kabátját, és leporoltam róla a fűszálakat. _ Köszönöm a párnát! – nyújtottam át udvariasan a kabátot. Philip is feltápászkodott. – Máskor is szívesen kölcsönadom – mondta, és olyan megátalkodott tekintettel nézett rám, hogy legszívesebben pofon ütöttem volna.

Majdnem felnyársaltam a tekintetemmel. – Philip Wyndham! – tettem csípőre a kezem. – Ez a legszemérmetlenebb dolog, amit életemben hallottam, és ha most itt lenne az édesanyja, azt hiszem, kapna a fejére! Ha nem vigyáz, még a végén elmondom neki, milyen gyalázatos, javíthatatlan, ocsmány pernahajdert hozott a világra. De Philipet ez sem hozta ki a béketűrésből. – Ha most itt lenne az édesanyám, természetesen megválogatnám a szavaimat. Ez maradjon a kettőnk titka – felelte mosolyogva. Azzal rám kacsintott. Elképedve meredtem rá. A pimaszsága nem ismert határokat. Bármeddig hajlandó volt elmenni, a legnagyobb lelki nyugalommal folytatta a tolakodó flörtölést. – Áhh! – toppantottam ökölbe szorított kézzel. Philip félrebillentette a fejét. – Jól látom, toppantott? – rándult meg az ajka. Hiába préseltem össze a számat, Philip kaján pillantásának egyszerűen nem lehetett ellenállni. Kibuggyant belőlem a nevetés. Philip válla is rázkódni kezdett, és kisvártatva megint úgy hahotázunk, mint első este a fogadóban. Úgy kacagtam, hogy még a torkom is belesajdult. – Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat – csukladozott Philip – Bár ez a toppantás nem sokat ért. – Maga a legarcátlanabb alak, akivel életemben találkoztam – közöltem vele, és komolyan is gondoltam. De ő csak mosolygott. Természetesen. Ha elkapta a hév, semmi sem tudta kizökkenteni. – Olyan elbűvölő, amikor sérteget – mondta. Sarkon fordultam, és a lovamhoz indultam. Még egy ilyen erkölcstelen, mosdatlan szájú, utálatos szoknyapecért! Hát már sosem hagy békén? Rájöttem, hogy mi ketten soha nem lehetünk barátok. Philip folyton azon mesterkedett, hogy zavarba hozzon a felháborító flörtölésével! Számtalan okom volt rá, hogy lelkiismeret-furdalással vegyes undorral gondoljak a házigazdámra, nem utolsósorban az, hogy az imént készséggel megcsókoltam volna ezt az erkölcstelen, mosdatlan szájú, utálatos szoknyapecért. Na, jó, most fogom magam, felülök a lovamra, és megmutatom ennek az alaknak, milyen fából faragtak. Nekem aztán nem hiányzik sem a

társasága, sem az udvarlása, sem a vég nélküli kötekedése. A lovász már ugrott is, de elhessegettem. Én ugyan nem szorulok egyetlen férfi segítségére sem! Eloldoztam Meget, és megrángattam a kengyelt. Még egyszer sem ültem fel lóra dobogó nélkül, és rögtön láttam, hogy ez most sem fog menni. A legalacsonyabb kengyel is a vállamat súrolta. Amikor Philip mögém lépett, vonakodva fordultam felé, és kerültem a tekintetét. A nyakkendője éppen szemmagasságban volt, így inkább ahhoz intéztem a mondandómat. – Elkelne egy kis segítség – motyogtam, miközben majd’ szétvetett a düh, amiért a színpadias távozás terve ezennel kútba esett. Philip mellém lépett, de ahelyett, hogy bakot tartott volna, derékon ragadott. Visszafojtott lélegzettel néztem rá, és elhűlve állapította meg milyen sebesen kalapál a szívem, milyen csiklandósan bizsereg a bőröm az erős keze alatt. Philip mélykék szeme sötét volt, mint a tenger. Lágyan simogatott. – Segítek, ha cserébe megbocsátja nekem, hogy ilyen minősíthetetlenül viselkedtem – mondta halkan, sajnálkozó mosollyal. – Marianne, tudom, hogy nem mentség, de amikor együtt vagyunk, mindig megfeledkezem magamról. Nem kaptam levegőt, és hirtelen az összes haragom elpárolgott. Enyhén szédültem. – Azt akarja mondani, hogy rossz hatással vagyok önre? – kérdeztem kacér mosollyal. Philip mély levegőt vett, de nem szólt. Szinte láttam az ajkán csüngő szavakat. Ám, aznap már másodszor, mintha bizonytalanság suhant volna át a tekintetén. Lemondóan fújta ki a levegőt. – Valahogy úgy – dünnyögte. Kíváncsi voltam, mi rejtőzhet a szavai mögött. Olyan könnyedén emelt fel, mint egy tollpihét, és Meg hátára ültetett. A felkavaró jelenet hatására legalább egy percig ücsörögtem kábultan, mire észrevettem, hogy időközben Philip is nyeregbe pattant, és most rám vár. – Ne aggódjon, nem árulom el senkinek, hogy horkol – mondta, mikor utolértem. Rám vigyorgott, és én nem tudtam uralkodni magamon. Felkacagtam. Tudtam, hogy rosszul teszem. Tudtam, hogy ezzel szemet hunyok Philip

gyalázatos viselkedése fölött, de sehogy sem bírtam visszafojtani a nevetést. Philip önelégülten nézett rám, és versenyre hívott. Amit ő nyert meg, természetesen. Mindig ő nyert.

13. fejezet MIVEL MEGFOGADTAM, hogy példát veszek a finom úrinőkről, másnap egész délelőtt Lady Caroline mellett ücsörögtem a szalonban, annak ellenére, hogy ez az időtöltés határozottan ellenkezett az elveimmel. Szívesebben tettem volna tempós sétát az erdőben. Vagy pattantam volna lóhátra. Bármi jobb lett volna, mint a karosszékhez kötve társalogni a tiszteletre méltó hölgykoszorúval. De ez is egyike volt azoknak az áldozatoknak, amiket a fejlődésem érdekében kellett meghoznom. Lady Caroline határozottan megörült nekem. A harmadik látogató Mrs. Fairhurst és leánya, Miss Grace volt, akik mindössze három mérföldnyire laktak Edenbrooke-tól. Mrs. Fairhurst gőgösen lépett be a szalonba. Fölényes tekintete, kevélyen felszegett feje azt a benyomást keltette, mintha ő lenne az elegáns kastély úrnője. Bathban már volt szerencsém a fajtájához. Drága ruhát viselt, de mintha túlságosan is kicsípte volna magát. A csipkéje túl cicomás volt, a nevetése túl harsány, a viselkedése túl méltóságteljes. Az újgazdagok közé tartozott, talán egy gazdag kereskedő lánya lehetett. Amint megláttam, rögtön éreztem, hogy nem leszünk jóban. Grace kisasszony igazán rászolgált a nevére. 2 Magas volt, nádszálkarcsú, hattyúnyakú. Nagy zöld szemét dús, barna fürtök keretezték. Higgadtan, méltóságteljesen lépdelt, és lágy, visszafogott hangon üdvözölt, kerülve a fölösleges érzelem megnyilvánulásokat. Tejfehér bőre arra engedett következtetni, hogy soha nem lép ki a házból kalap nélkül, amit én sajnos nem mondhattam el magamról. Abban is biztos voltam, hogy nem nevet teli szájjal. Gazdag, elegáns, csiszolt modorú hölgy volt – megtestesítője mindannak, amit a nagyanyám olyan nagyra tartott –, aki mellett én csak másodhegedűs lehettem. Mialatt Lady Caroline kitöltötte a teát, Mrs. Fairhurst nekem is szentelt némi figyelmet. 2

grace = báj, kecsesség (angol)

– Sok helyen megfordult már, Miss Daventry? – meregette a szemét a csészéje mögül. – Nem, nem mondhatnám. – Londonban sem? – Nem – válaszoltam csapdába esetten. Mrs. Fairhurst eltúlzott döbbenttel hőkölt hátra, majd tágra nyílt szemmel nézett a mellettem ülő Miss Grace-re. – Még sosem járt Londonban? Milyen kár! Nyilván hallotta, hogy körülrajongták Grace-t, amikor tavaly Londonban járt. Neki volt a legtöbb udvarlója a fővárosban. Igaz, Lady Caroline? – Valóban? – mosolygott udvariasan Lady Caroline. – Hát persze! Nem emlékszik? Hol van Sir Philip? Ő is ott volt. Többször is felkérte Grace-t táncolni, igaz? Grace bólintott, mire Mrs. Fairhurst lelkesen mondta tovább a magáét, de hiába. Valami szöget ütött a fejembe, és egyszerűen nem hagyott nyugodni. Sir Philip? De hiszen nem Philip az elsőszülött fiú, hanem Charles. Charles örökli a címet. Nem Philip. Miért nem szól közbe Lady Caroline? – Miss Daventry, annyira sajnálom, hogy még nem járt Londonban! – göcögött kárörvendően Mrs. Fairhurst. – Ha megfelelő férjet szeretne magának, nem ártana világot látnia. Éreztem én, hogy nem leszünk jóban. Hosszasan vívódtam magamban, mivel tehetném helyre az asszonyságot, de aztán úgy döntöttem, inkább nem szólok, hiszen Mrs. Fairhurst mégiscsak Lady Caroline vendége. Lesütött szemmel kortyoltam bele a keserű teába, és azon morfondíroztam, vajon mi a csuda lehet ez a Sir Philip. Lady Caroline jelentőségteljesen köszörülte meg a torkát. – Mrs. Fairhurst, hallom felújíttatja a házát. – Bizony-bizony! Mrs. Fairhurst hangos, apró részletekbe menő leírást adott a birtokáról, Lady Caroline pedig elnéző udvariassággal hallgatta. Miss Grace kihasználta az alkalmat, és felém fordult. Barátságos pillantást vetett rám. – Már alig vártam, hogy megismerjem – mondta tétova mosollyal. – Remélem, jó barátnők leszünk. Kis híján félrenyeltem a teát. Mielőtt válaszoltam volna, hosszasan tanulmányoztam Miss Grace arcát, aki, úgy tűnt, maga a megtestesült

ártatlanság. – Bízom benne – feleltem. Nagyot sóhajtottam. Mitől lett ilyen fülledt a levegő? Talán begyújtottak? Megköszörültem torkom. – Az édesanyja Sir Philipet emlegette. Nincs itt valami tévedés? Hát nem Sir Charles a legidősebb fiú? Miss Grace meglepetten nézett rám. – Természetesen ő. Csak sajnos már öt éve halott.

14. fejezet A FEJEMBEN EGYMÁST KERGETTEK A GONDOLATOK. Először fel sem fogtam a hallottakat. Miss Grace az anyjára sandított, aki továbbra is lelkesen harsogta túl a sutyorgásunkat. – És mondja csak, hogy érzi magát Edenbrooke-ban? – seppegte Miss Grace. Összeszedtem magam, és a mellettem ülő elegáns fiatal hölgynek szenteltem a figyelmem. Philip várhat. – Remekül – feleltem elhaló hangon. – Nem lehet túl kellemes magának. – Ó! – kaptam fel a fejem. – Nyilván ön is rájött, milyen javíthatatlan nőcsábász Sir Philip. Két kézzel szórja a bókokat. Tudom, hogy nem szabad komolyan venni, de olyan elbűvölő a modora, hogy az ember óhatatlanul is elcsábul. Nincs igazam? Pontosan tudtam, mire céloz Miss Grace. Philip csak játszadozott velem. Kezdettől fogva éreztem. Zavartan bólintottam. – Anyám azt mondja, bármerre jár, piruló arcocskák szegélyezik az útját – suttogta Miss Grace. – Meg összetört szívek. Nem csoda, hogy ő a legkörülrajongottabb agglegény a fővárosban. Ehhez kétség sem férhetett. Én már azelőtt vonzónak találtam Philipet, hogy tudomást szereztem volna nemesi rangjáról és a vele járó vagyonról. Nyilvánvaló volt, hogy közel s távol ő számít a legkitűnőbb partinak. – Engem megkímélt – folytatta Miss Grace –, de mintha szándékosan arra törekedne, hogy minél több hölgyet bolondítson magába. Igazi szívtipró, aki könyörtelenül hajítja el a nőket – bámult a csészéjébe. – A hölgyek persze csapatostul tódulnak ide, hátha sikerül megkaparintaniuk őt. Azt hiszem, sokukat csak az ambíció fűti... Miss Grace elhallgatott, és várakozóan nézett rám. Amikor rájöttem, mire céloz, komoran vontam össze a szemöldököm. Csak nem azt hiszi,

hogy én is ezzel a szándékkal jöttem ide? – Legyen egészen nyugodt – feleltem. – Én Lady Caroline meghívására érkeztem ide, és korábban hírből sem ismertem Sir Philipet. – Sőt, csak ma tudtam meg, kit tisztelhetek benne valójában, tettem hozzá gondolatban. – Hát persze hogy nem. Én csak figyelmeztetni akartam – érintette meg a karomat Miss Grace a nyomaték kedvéért –, mert nem szeretném, ha ön is csalódna, mint a többiek. Persze rögtön átláttam rajta. Az újgazdag édesanya nemesi címet szánt a lányának. Miss Grace nyilván vetélytársat látott bennem, és elhatározta, hogy félreállít. De én már tudtam, amit ők még nem. Tudtam, hogy Cecily szemet vetett Philipre. Ha Fairhursték vetélytársat látnak bennem, mekkora lesz az ijedelmük, ha megpillantják Cecilyt, aki kétszer olyan gyönyörű, mint én, ráadásul sokkal elegánsabb. Ha ő megcsillogtatja a báját, a szépségét és az úri modorát, Philip menthetetlenül beleszeret. Efelől nem volt kétségem. Miss Grace-nek semmi esélye. Ahogy másnak sem. – Köszönöm a figyelmeztetést – halkítottam le a hangom –, de nekem nincs mitől tartanom. Sőt, itt helyben megfogadom, hogy ezután sem veszem komolyan Sir Philipet. A szívem olyan fagyos lett, mint a jég. – Ezt örömmel hallom – mosolygott Miss Grace. Azt hiszem, ez volt első őszinte mondat, amit kiejtett a száján. Az anyjára pillantott, aki hirtelen félbehagyta hangos, egyoldalú tirádáját. Talán ez volt a jel, hogy Miss Grace elérte a célját, mert Mrs. Fairhurst sietve így szólt: – Nos! Kitűnően éreztük magunkat, de most már mennünk kell! Biztosra veszem, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. A két nő felállt, és távozott: Miss Grace feltűnően higgadt, Mrs. Fairhurst feltűnően rátarti léptekkel. Az ablakhoz mentem, és hosszasan néztem utánuk, majd csendben megállapítottam, a maguk módján mindketten kibillentettek a boldog tudatlanság állapotából. Szívből gyűlöltem őket. Lady Caroline mellém lépett. – Remélem, Mrs. Fairhurst nem bántott meg. Megráztam a fejem. Mrs. Fairhurst gorombasága kismiska volt ahhoz képest, amire Miss Grace ragadtatta magát. Csupán az nem fért a

fejembe, Miss Grace kijelentése miért dúlta fel ennyire a lelki békémet. Nem értettem, mi történik velem, alig vártam, hogy egyedül maradhassak, és tisztába tegyem az érzéseimet. – Jól érzed magad nálunk? Mintha csak Miss Grace-t hallottam volna. Összeszedtem magam, és az agyam legmélyére száműztem Fairhurstéket. – Igen – feleltem, röpke mosolyt villantva Lady Caroline-ra. – Gyönyörű ez a kastély, és a birtok is lenyűgöző! Lady Caroline kedvesen mosolygott. Úgy éreztem, a vesémbe lát. – Tudtad, hogy a születésed előtt édesanyád meglátogatott itt? Erre már én is felkaptam a fejem. – Igazán? Nem tudtam. Lady Caroline bólintott. – Röviddel a látogatása után szakadt meg a kapcsolatunk. Amit azóta is bánok. – Mi történt? Összevesztek? Sosem faggattam anyámat, miért távolodott el a barátnőitől. – Bárcsak összevesztünk volna! Azt még jóvá lehetett volna tenni. Nem, sokkal megfoghatatlanabb dolog állt a háttérben, valami, amire, csak utólag jöttem rá. Én egymás után szültem a gyerekeket, ő viszont éveket várt, mire világra jöttetek Cecilyvel. – Lady Caroline felsóhajtott. – Azt hiszem, azért nem járt hozzánk szívesen, mert nehezen viselte el, hogy nekem minden rögtön az ölembe hullt. Lázasan törtem a fejem, vajon a mama említett-e ilyesmit. – Nekünk sohasem… sohasem panaszkodott. – Persze hogy nem. Lady Caroline tekintetébe gyengédség meg egy csöppnyi szomorúság vegyült. Sokáig hallgattam: azon morfondíroztam, vajon anyám tényleg ennyire irigyelte-e Lady Caroline-t. – Egy képet is festett – mutatott Lady Caroline a szemközti falra, ahol Edenrooke látképe függött. – Az egyik kedvencem. A lélegzetem is elállt. – Tudhattam volna. Már az első estémen felfigyeltem rá. Átvágtam a szobán, és alaposan szemügyre vettem a festményt.

Lady Caroline valami olyasmit motyogott, hogy sürgős beszéde van a házvezetőnővel. Bólintottam, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a festményről. Az ajtó halkan becsukódott a hátam mögött. Kész csoda, hogy nem ismertem fel a mama stílusát, a tájkép minden ízében az ő kézjegyét viselte magán. Nagyon fájt, hogy hogy nem lehet velem. Addig gyötrődtem, amíg már nem bírtam tovább. Hirtelen úgy éreztem, ha még egy percig a szalonban kell maradnom, menten megfulladok.

 A gyümölcsös néma ölelésében kerestem menedéket. Leültem egy fa alá, és azon töprengtem, mihez kezdjek most, hogy Miss Grace mindent felfedett előttem. Nyilvánvaló volt, hogy Cecily nem Charlesba szerelmes, hanem Philipbe, vagyis Philiphez akar feleségül menni. De hogyan kerülhette el a figyelmemet, hogy Philip a ház ura? Hiszen már majdnem egy hete vendégeskedtem Edenbrooke-ban. Biztosan akadtak árulkodó jelek. Felálltam, és miközben fel-alá járkáltam, olyan nyomok után kutattam, amelyekből rögtön látnom kellett volna, ki is valójában Philip. Egyik reggel hosszasan tanácskozott az intézővel, aki a birtok igazgatásában segédkezett. Lady Caroline tőle kért engedélyt, hogy megrendezhesse a bált. És mintha fél füllel hallottam is volna, hogy valaki Sir Philipnek nevezi. Hogyhogy nem olvastam a sorok között? Ma még a gyümölcsös is ridegnek, barátságtalannak hatott. Hiába vártam, hogy átjárjon a derűs nyugalom, ami a fák közelében szokott elhatalmasodni rajtam. Egyre sebesebben lépkedtem, mégsem tudtam száműzni magamból a kínzó nyugtalanságot. Millió kérdés kavargott a fejemben: hogyhogy nem jöttem rá, ki is valójában Philip? És miért zaklatott fel ennyire az értesülés? Miért érzem idegennek a szívemet? De nem kaptam választ. Elkeseredetten téptem le egy almát a fejem fölötti faágról. Beleharaptam, de olyan savanyú volt, hogy nem bírtam lenyelni. Kiköptem a falatot, és egy közeli fa felé hajítottam a gyümölcsöt. Nem találtam el. Erős késztetés fogott el, hogy újabb almát szakítsak le, és megint megcélozzam a fát, ám ezúttal jóval nagyobb lendülettel. A gyümölcs bizsergető tottyanással kenődött szét a fa törzsén.

Vérszemet kaptam, és újabb almát hajítottam el. Aztán még egyet. Sejtelmem sincs, mi játszódhatott le bennem. Csupán arra emlékszem, hogy két választásom volt: vagy teljes erőből a szemközti fa törzséhez vágom az almákat, vagy szembe kell néznem a rettegett igazsággal. Addig hajigáltam az almákat, amíg bele nem sajdult a vállam. A fa körül szanaszét hevertek a szétlapult gyümölcsök. Mikor kitomboltam magam, az igazság, amivel addig nem mertem szembenézni, olyan kézzelfoghatóan hevert előttem, mint a széthasadt almák kupaca. Edenbrooke elvesztette a varázsát. Mindaz a jó, amiben részem volt – a nehezen megtalált boldogság, az új énem, a barátság és az érzés, hogy végre tartozom valahova hirtelen semmivé foszlott. Üveges tekintettel meredtem a földön heverő almákra, a kezem kétségbeesetten markolta a levegőt. Egyetlen apró értesülés, és minden a feje tetejére állt. Philip a legidősebb fiú. Övé a cím, a birtok és a vagyon. Öt szemelte ki magának Cecily. És én? Én ugyan nem szállók versenybe a nővéremmel. Philippel is ugyanaz a helyzet, mint azzal a régi babával. Cecily kaparintotta meg magának. Nekem pedig úgy kell tennem, mintha soha nem is érdeklődtem volna iránta. Persze én nem akartam feleségül menni Philiphez. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. (Kivéve azt a különös esetet, amikor mindenáron meg akartam csókolni ördögi mosolyra húzódó ajkát.) De Philip igaz barátként állt mellettem, amikor senki másra nem számíthattam. És egy olyan barát, aki a lelkembe lát, aki elfogad, akiben vakon megbízhatok, ritka kincs. Szinte felbecsülhetetlen. Bántott, hogy el kell szakadnunk egymástól. Keserű düh fortyogott bennem, mintha megint hatéves lennék, és szívből haragudnék Cecilyre, amiért magának követeli a babát. De Philip sokkal több volt, mint egy baba. Ó... Nyugalomra intettem magam. Úgy éreztem, nem vezetne jóra, ha szavakba önteném, mit is jelent a számomra Philip. Csak az számított, hogy többé nem lehet az enyém. Konok elégedetlenséggel fordítottam hátat a gyümölcsösnek. Nem voltam éhes, és nem vágytam társaságra. Azt akartam, hogy elmerülhessek a magányban. Hirtelen nagyszerű ötletem támadt. Felszaladtam a szobámba, fogtam a festőtáskámat, és szó nélkül kisurrantam a házból. Még a lovásznak sem szóltam, inkább magam nyergeltem fel Meget. Egyenesen a dombhoz nyargaltam. A tetejére érve

leszálltam, megkerestem azt a perspektívát, amelyből a mama festette le a kastélyt, és letelepedtem a fa tövébe. Majdnem ugyanott ültem, ahol előző nap Philippel, de most minden más volt.

 Órák telhettek el, mire letettem az ecsetet, kilazítottam a vállamat, és hátraléptem, hogy jó alaposan szemügyre vegyem a vízfestményemet. Megörökítettem Edenbrooke-ot: az épület szimmetriáját, a folyót, a gyümölcsöst. Ez adta a hátteret. Az előtérben az a fa látszott, amely alatt Philippel üldögéltünk. A fa mellett magányos női alak álldogált. Hátat fordított a nézőnek, és kezét a fa törzsén pihentetve nézett le Edenbrooke-ra. Merő hiúságból derékig érő hajat festettem neki, ami az aranyló méz színében tündökölt. Bár az arcát elfordította, a testtartása elárulta, hogy kínzó vágy mardossa a lelkét. Pontosan ezt a hatást kerestem: a lány magányosan áll vágyai netovábbja előtt, de hiába sóvárog utána, nem kaphatja meg. Kétségkívül ez volt életem legjobban sikerült festménye. A mama büszke lett volna rá. Büszke lett volna rám. Sóhajtva morzsoltam el egy kósza könnycseppet. Most, hogy a vászonra zúdítottam lelkem minden fájdalmát, egészen megkönnyebbültem. De amikor megpillantottam magam, amint egyedül álldogálok a fa tövében, olyasmi után vágyakozva, ami soha nem lehet az enyém, éles fájdalom nyilallt a szívembe, és sírva fakadtam. Nem tartott sokáig (egyre rutinosabban lepleztem el a bánatomat meg a szívemet tarkító sebeket), de azért alaposan kizokogtam magam. Végül sikerült ráncba szednem a szívemet. Már nem tiltakozott olyan hangosan, amikor ráparancsoltam, hogy viselkedjen. Ezeket mondtam neki: Philip Cecilyé. Már nem lehet a barátod, a lovaglótársad, a bizalmasod. Már nem ő a napod fénypontja. Távoli ismerős, semmi több. Barátkozz meg a gondolattal, mire Cecily megérkezik! El kell válnod Philiptől: ha kell, erőszakkal kell eltaszítanod öt magadtól. Ez lesz a legokosabb. Egy pillanatig se bánkódj utána! A szívem engedelmeskedni fog, ebben biztos voltam. Persze csak akkor, ha elég szigorúan bánok vele.

Amint megszáradt a festék, és a könnyeim is elapadtak, összepakoltam, kerestem egy farönköt, ahonnan felmászhatok Meg hátára, majd visszalovagoltam az istállóba. Úgy elrepült az idő, hogy mikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy már alkonyodik. Átsuhant az agyamon, hogy talán nem kellett volna ilyen sokáig elmaradnom, pláne egyedül. Korgó gyomorral állapítottam meg, hogy lemaradtam az uzsonnáról. Az istállóudvarra érvén leszálltam Megről, és bevezettem a derengő félhomályba, ahol egyenesen Philipbe botlottam. – Hol járt? – kérdezte. Nem számítottam rá, hogy összefutok vele. Eszembe jutott a döntésem, hogy Philip nem több, mint távoli ismerős. Legalább hozzászokom a gondolathoz. Elmosolyodtam, és erőltetett vidámsággal feleltem: – Maga kísértetiesen emlékeztet a volt nevelőnőmre. Siet valahova? – Igen, maga után indultam – mondta Philip feltűnő kimértséggel. Nem akartam megtudni, miért ilyen rideg velem. A barátságunk felbontása nehezebben ment, mint gondoltam. Szinte kényszerítenem kellett magam, hogy hűvösen, érzéketlenül szóljak Philiphez. – Igazán? Nos, megjöttem. Bevezettem Meget az istállóba, és nekiláttam, hogy lecsatoljam róla a nyerget. Abban reménykedtem, hogy így talán lerázhatom Philipet. Máris kicsúszott a kezemből az irányítás. Remegett a kezem, annyira váratlanul ért a találkozás. Philip utánam jött. Egyszerre nyúltunk a csat után. Philip megragadta a kezem, és maga felé fordított. A szívem megbokrosodott, és szilaj vágtába kezdett. Philip arca félig rejtve maradt az árnyékban. Nem láttam a tekintetét, de a szája idegesen feszült meg. – Maga órákkal ezelőtt kilovagolt Meggel, anélkül, hogy bárkinek is megmondta volna, hová megy. Mi van, ha baleset éri? Mi van, ha megsérül? Hogy találom meg? Bűnbánóan horgasztottam le a fejem, de közben forrt bennem az indulat. – Bocsánat! Philip szünetet tartott, mintha azt várná, hogy kimagyarázom magam, de én durcásan hallgattam, remélve, hogy a némaságom megteszi a

hatását, egyszer és mindörökre. Amikor megszólalt, a hangja még mindig csalódottan zengett. – Marianne, lehet, hogy nem jutott el a tudatáig, de most én felelek önért, a biztonságáért, a testi épségéért, és ez nem kis feladatot ró rám. Hogyan nézzek az édesapja szemébe, ha baleset éri a birtokomon? Aha, szóval csak púp vagyok a hátán. Legszívesebben megszabadulna tőlem. Kirázott a hideg a gondolatra. – Erre nem is gondoltam – motyogtam. – Tudja, mitől rettegtem? Felnéztem, és megráztam a fejem. Jeges rémület fogott el. Még soha nem láttam ilyen dühösnek Philipet. Philip mély levegőt vett. – Hogy az édesanyja sorsára jutott. Mintha arcul csaptak volna. Összerezzentem, és kirántottam a kezem Philip szorításából. – Ezt ne tegye velem, Philip! Már bocsánatot kértem! Túl nyers voltam. Philip hátrahőkölt. A földre szegeztem a tekintetem, az érzelmek sodró özöne meg a szemhéjam alatti bizsergés újabb könnyáradattal fenyegetett. Síri csend támadt. Nagyot nyeltem, és próbáltam összeszedni magam. – Elvesztettem az időérzékemet – folytattam, immár szelídebb hangon. – És biztos voltam benne, hogy senki sem aggódik miattam. – Senki? Felnéztem. Philip szeme villámokat szórt, a mentegetőzésem csak tovább rontott a helyzeten. – Szóval, én senki vagyok, Marianne? Én nagyon is aggódtam maga miatt. Vagy ez mellékes? Egyenesen a szemembe nézett – fürkészően –, mintha lázasan keresne valamit. Láttam, hogy ennek a fele se tréfa. Ez nem a megszokott évődés. Erről az oldaláról még nem ismertem Philipét. Eddig mindig csak bolondozott, de ez az indulat olyan fenyegető volt, mint a pusztító tűzvész. Vállat vontam. Éreztem, hogy ezzel semmit sem oldok meg, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Philip leszegte a fejét, és idegesen toporgott, hátralépett, aztán megint előre. Növekvő nyugtalansággal figyeltem a gyötrődését. Még soha nem láttam ilyen zaklatottnak. – Marianne! – szólalt meg végül mélyen zengő, fojtott hangon.

Ahogy felpillantott, kék szeme gyémántként szikrázott a félhomályban. – Kedvel ön engem? Nagyot dobbant a szívem. – Micsoda? – Hallotta – felelte Philip halk, ám határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. A tekintete rám tapadt. – Kedvel ön engem? Gondol néha rám? A szavai egyenesen a lelkemig hatoltak, őrült kalimpálásra késztetve a szívemet. Lesütöttem a szemem. Mondj nemet, győzködtem magam. Mondj nemet! Az lesz a legokosabb. Végre elérhetnéd, amit akarsz. Ám a szívem csendre intett, hiába próbáltam megszólalni. Jól látom, hogy Philip közelebb lépett hozzám? Milyen kicsi ez az istálló! Mint egy egérlyuk. Nem csoda, hogy Philip, valamilyen különös oknál fogva, fél kézzel a falnak támaszkodott a vállam fölött, mintegy csapdába ejtve engem. Philip mellkasára csúsztattam a kezem, hogy ellökjem magamtól. Hátrahőköltem, és a falhoz simultam. Olyan meleg van ebben az istállóban, és amúgy is túl közel állunk egymáshoz. Önkéntelenül, de az első érintésre sóbálvánnyá dermedtem. Mozdulatlanul néztem amint a kezem együtt emelkedik és süllyed Philip mellkasával, és hiába próbáltam megzabolázni a szívemet, az makacsul ellenállt. El kell löknöm magamtól Philipet. Most rögtön! Hogy erőt merítsek, a másik kezemet is a mellkasára tettem, de csak tovább rontottam a helyzeten. A testemen végigcikázó érzelmek áradata elsöpörte a józan gondolatokat. Philip feszülten várta a választ, de nem tudtam, mit feleljek. A kérdése ugyanolyan lehetetlen volt, mint az, amit még a megérkezésem estéjén szegezett nekem. Minden köteléket el kell vágnom kettőnk között, mire Cecily megérkezik. Cecily az ikertestvérem, a legközelebbi hozzátartozóm, a másik felem. Ő a Nap, én vagyok a Hold. Ő az egyetlen rokonom, aki még törődik velem, aki elfogad engem. Nem szabad eladnom. Nem fogom eladni. Philip gombjaira szegeztem a tekintetem, és lassan beszívtam a levegőt. – I-igen, persze hogy kedvelem magát, Philip. Ön igazán… hűséges barát és szívélyes házigazda. Philip nem mozdult. – Nézzen rám, Marianne! – mondta halkan. Felpillantottam, de a nyakkendőjénél tovább nem merészkedtem.

– Rendesen, ha kérhetem – sóhajtott fel ingerülten Philip. Nem ment. A feszültség egyre csak nőtt bennem, és ez halálra rémített. Philip az arcomhoz nyúlt, és finoman az állam alá csúsztatta az ujjait. Hátrabicsaklott a nyakam. Philip megcirógatta az állkapcsomat, a piruló arcomat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és hirtelen elöntött a forróság, a maradék önbecsülésemet nyaldosva emésztő lángnyelveivel. – Hűséges barát? – kérdezte Philip, mikor végre a szemébe néztem. – És szívélyes házigazda? Ennyi az egész? Rekedtes hangja hallatán kéjes bizsergés futott végig a testemen. Philip tekintete menthetetlenül csapdába ejtett. Olyan közel volt hozzám, már majdnem rábukkantam arra a nagy, fontos, gyönyörű igazságra, amit olyan sokáig rejtegetett előlem. Erőnek erejével kellett megfékeznem magam, mert már azon voltam, hogy felcsúsztatom a kezem a mellkasán, egészen a válláig, átkulcsolom a nyakát, mélyen beletúrok a hajába, lehúzom a fejét, és... Te jó ég, mi ütött belém? Philip a barátom, semmi több. Miért éreztem mégis úgy, hogy sántít az egész? Miért éreztem mégis úgy, hogy feltartóztathatatlanul zuhanok valami felé, ami még azon az esős napon sejlett fel előttem a könyvtárszobában?

15. fejezet MÉLY LEVEGŐT VETTEM, hátha attól kitisztul a fejem. Tudtam, hogy nem szabad bedőlnöm Philipnek. Akármennyién rajonganak is érte. Akármennyire ellenállhatatlan is. A testvéri szeretet fontosabb volt a számomra, mint a testi vonzalom. – Igen. Ennyi az egész. Teljes önuralommal néztem Philip szemébe, és úgy tettem, mintha magam is elhinném, amit mondok. Philip elsötétült tekintettel nézett el a fejem fölött. Éreztem, hogy komoly lelki tusa játszódik le benne, és láttam, hogy rángatóznak az izmok összeszorított állkapcsán. Hirtelen elengedte az államat, és eltolta magát a faltól. Ahogy hátralépett, a kezem lecsúszott a mellkasáról. Noha nem akartam átadni magam az érzelmeimnek, önkéntelenül is rácsodálkoztam a pirospozsgás, lángoló tekintetű Philip szépségére. És amikor Philip a hajába túrt, sóvárgó szemmel követtem a mozdulatot, miközben azon tűnődtem, milyen érzés lenne megmarkolni az üstökét. – Hát jó – mondta halk, reszelős hangon. – Akár a barátjaként, akár a házigazdájaként tekint rám, ha egy kicsit is kedvel engem, többé ne tűnjön el, mint a kámfor! Ne okozzon fölösleges kalamajkát! – Nem fogok – feleltem remegő hangon. – Megígérem. Gyorsan elfordultam. Megre siklott a tekintetem. Konkrét céllal jöttem be az istállóba, de már nem emlékeztem, mi volt az. Az istálló túl szűk volt, túl meleg, és Philip sem... hazudtolta meg magát. – Szólok a lovásznak, hogy lássa el Meget – mondta Philip feszült, ám szelíd hangon. Fogta a festőtáskámat, és intett, hogy kövessem. A lenyugvó nap aranysárga ösvényeket rajzolt a fák közé, miközben a táj csendesen pihegett az árnyékban és a közelgő szürkület szürkéskék fényében. Amikor kiléptünk az istállóból, nagyot szippantottam a friss levegőből. Máris jobban éreztem magam. A nyílt tér és a szabad levegő rendszerint

minden gondot kisöpört a fejemből meg a szívemből. Abban bíztam, hogy a kusza érzelmeim is hamar elpárolognak. De mintha valami mélyről jövő, szoros kötelék fűzött volna össze minket Philippel. Feszült csend telepedett ránk, amit merőben szokatlannak találtam. Philip mellett mindig derűs, oldott hangulatba kerültem, nem feszengtem, nem éreztem zavarban magam. Azon tűnődtem, vajon a kapcsolatunk tényleg olyan törékeny-e, hogy egyetlen nap leforgása alatt így megromolhat. Hiába papoltam annyit a szívemnek, hogy muszáj elszakadnia Philiptől, megrémített a gondolat, hogy talán végleg elhidegültünk egymástól. Még nem álltam készen. A szívem még nem volt elég edzett, hogy elbírjon egy ekkora csapást. Egyelőre Cecilytől sem kellett tartanom. Philipre sandítottam, és láttam, hogy elgondolkozva néz rám. – Hogy telt a napja? – kérdezte. – Ó, csak festegettem. És ön? – Én nem csináltam semmit. Egész nap a könyvtárban ültem, és magáról ábrándoztam. Döbbent pillantásom láttán rám kacsintott. Megkönnyebbülten nevettem el magam. Philip csak flörtölt velem, ahogy eddig is. Semmi sem változott. Még nem. Ha Cecily megérkezik, örökre búcsút mondok Philipnek. De addig miért ne élvezhetném ki az együtt töltött perceket? – Csak ugrat – mondtam a már jól ismert koreográfiának megfelelően. – Így jár az, aki elkanyarodik a tárgytól. Megnézhetem, mit festett? – Elbizonytalanodtam, de Philip olyan kedvesen mosolygott, hogy nem bírtam ellenállni neki. – Kérem! Látni akarom, érdemes volt-e halálra aggódom magam. – Átlátszó trükk – néztem rá sötéten. – De nagyon célravezető. Philip megállt, és felém fordult. Ha egyszer a fejébe vett valamit, nem tágított. Megadó sóhajjal nyúltam a festőtáskáért, és előhúztam a festményt. Tétován Philip kezébe nyomtam, és szorongva vártam az ítéletet. Feszülten fürkésztem Philip arcát, és nem csalódtam. Az első reakció elismeréssel vegyes meghökkenést tükrözött. Az ezt következő arckifejezés azonban egyszerűen megfejthetetlen volt. Képtelenség szavakba önteni, milyen szenvedély áradt Philip tekintetéből, amikor rám nézett.

– Attól tartok, nem adhatom vissza a képet. Elmosolyodtam. – Ez kedves! Köszönöm! – Azzal az akvarell felé nyúltam, de Philip hátralépett. – Komolyan beszélek. Mit kér érte? Biztosra vettem, hogy megint ugrat. – Nem eladó – hajoltam előre, hogy visszavegyem a képet, ám Philip vigyorogva a háta mögé dugta. Szemmel láthatóan élvezte az új játékot. Tűnődve mértem végig. Először arra gondoltam, hogy kicsavarom a kezéből a festményt, de végül arra jutottam, hogy úgysem járnék sikerrel. Philip önelégülten mosolygott. Támadásba lendültem. A háta mögé nyúltam, ám Philip egyetlen jól irányzott mozdulattal derékon ragadott, míg a másik kezével szorosan tartotta a képet. A váratlan érintés és Philip testének melege megijesztett. Hátrahőköltem, mire Philip elengedett. – Ugye, nem gondolta komolyan? – kérdezte mosolyogva. – Nem, de azért megért egy próbát. – Igen, mindenképpen megérte – vágta rá Philip hetyke vigyorral, amitől rögtön elpirultam. – De kössünk üzletet! Ezzel sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. – Miféle üzletet? – Azt önre bízom. Mit kér cserébe? Nem volt kétértelmű a hangja, de a tekintete sokat sejtetően csillogott. Elvörösödtem, és azonmód megbénult a nyelvem. Aljas szoknyapecér! – A pirulásából arra következtetek, hogy nem meri megmondani, mit akar. Mi lenne, ha kitalálnám? Minél vörösebb az arca, annál közelebb járok a megoldáshoz. Képtelen voltam megőrizni a komolyságomat. Gazember! A festmény után nyúltam, de Philip megrázta a fejét. Konokul kitartott az elképzelése mellett. – Mit szólna Meghez? – kérdezte. Tátva maradt a szám. – Meget mégsem vihetem magammal. – Miért ne? – Mert ló, Philip, azért. Sokkal értékesebb, mint egy festmény.

– Nekem ugyan nem. – Ez képtelenség – csóváltam meg a fejem. – Nem tehetem. – Akkor találjon ki valami mást. – Miért erősködik ennyire? – kérdeztem. – Az most nem érdekes. Mondja meg, mi az ára. – Philip mosolygott, de a szeme félreérthetetlen eltökéltséggel csillogott. Felsóhajtottam, mert tudtam, ha egyszer a fejébe vesz valamit, semmivel sem lehet eltántorítani. – Két dologra vágyom igazán, de ön egyiket sem tudja megadni nekem, így hát el sem mondom – nyújtottam ki a kezem immár sokadszorra. Philip azonban nem zavartatta magát. – Tudni akarom! – A kaján hangnemet ellentmondást nem tűrő elszántság váltotta fel. – Hát jó – feleltem az esélytelenek nyugalmával. – Azt akarom, hogy apám hazajöjjön, és visszakaphassam a medált, amit az útonálló rabolt el tőlem. A mama képe volt benne. – Philip szemében szomorúság villant; egészen belesajdult a szívem. – Látja? Egyiket sem tudja megadni nekem, úgyhogy kérem vissza a képet! Philip hosszasan fürkészte az arcomat, majd az akvarellre pillantott. Hirtelen úgy éreztem, lelepleződtem, és Philip tekintete egyenesen a szívemig hatol. Megrémített ez a kiszolgáltatottság. – Hát, akkor, úgy tűnik, zsákutcába jutottunk, mert én bizony nem válók meg ettől a képtől – nézett rám elmélázva Philip. – Támadt egy ötletem: amíg meg nem állapodunk az árban, helyezzük el valahol, ahol mind a kerten hozzáférhetünk. – A könyvtárszobában? – vetettem fel. Philip mosolya láttán felsóhajtottam. – Rendben van. De ha az elutazásomig nem tudunk megegyezni az árban, magammal viszem, és maga nem fog akadékoskodni. – Áll az alku! – felelte Philip fölényes mosollyal. Úgy tűnt, nagyon bízik a győzelmében. Én viszont megfogadtam, hogy ezúttal nem nyerhet. Mert a szívemet is belefestettem abba a képbe, azt pedig nem adom!

 A másnap reggel majdnem ugyanúgy zajlott Edenbrooke-ban, mint azelőtt. Philippel szokás szerint az istállóban találkoztunk, hogy kora

reggel kilovagoljunk. Szokás szerint az ő lova nyerte a versenyt. És szokás szerint vidáman cseverészve sétáltunk vissza a házba. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy mindaz, ami most történik, nem egy jól bevált gyakorlat része, hanem egy olyan színdarab utolsó felvonása, ami délután véget ér. Délutánra vártuk Cecilyt Louisa, William és Rachel kíséretében. És onnantól kezdve semmi sem lesz a régi. Amikor kibújtam a lovaglóruhámból, enyhe melankólia fogott el. Nem mentem le reggelizni, hanem a szobámban maradtam, és a rajzolásban kerestem vigaszt. Mialatt az ablakban álltam, hogy vázlatokat készítsek a birtokról, azzal győzködtem a szívemet, hogy nem érdemes olyasmin búsongani, ami amúgy is csak egy hétig lehetett az enyém. Reggelente lovagolni mentem egy barátommal, semmi több. Ám a szívem, amit az utóbbi időben egyre nehezebb volt becsapni, azzal vádolt, hogy hazudok. Komoran meredtem a ceruzavázlatra. A szívem az eszem és az akaratom befolyása alatt áll, állapítottam meg. Itt az ideje, hogy keményebben fogjam. Nagyobb veszteségeket is kibírt már. És most is engedelmeskedni fog. Elmélkedésemet kopogás szakította félbe. Egy szolga arról tájékoztatott, hogy látogatóm érkezett. Riadtan simítottam le a hajam, és lementem a földszintre. Ki a csuda kereshet engem? A szalon ajtajához érve megtorpantam. Meglepve tapasztaltam, hogy Philip is a szobában van; úgy tudtam, hogy az intézővel találkozik. Azt is különösnek találtam, hogy Lady Caroline lopva rám sandít, mintha egyetlen pillantással próbálná felmérni a hangulatomat. De legfőképpen az döbbentett meg, hogy a látogatóm egy vadidegen férfi. Aranyszőke haja dús csigákban omlott le a vállára. Gallérja az arccsontját súrolta, merész szabású, ugyanakkor ízléses mellényt viselt, amin nem kevesebb, mint három órazsebet számoltam össze. Az úriember magabiztossága és kitűnő stílusérzéke igazán mély benyomást tett rám. – Miss Daventry? – hajolt meg előttem. – Igen, mit tehetek önért, Mr... – Beaufort. Thomas Beaufort. Leültem Lady Caroline mellé, míg Mr. Beaufort velünk szemben foglalt helyet. Philip a háta mögött állt, közel az ablakhoz. Mr. Beaufort egy könyvet tartott a kezében, amit most felém nyújtott.

– Kérem, bocsássa meg, amiért hívatlanul törtem önre. De azt a megbízatást kaptam, hogy hozzam el önnek ezt a csekélységet, méghozzá haladéktalanul. Határtalan kíváncsisággal lapoztam fel a könyvet. Átfutottam az első sort: „Miss Daventry szép és szőke, szeme, mint az égbolt kékje...” Ijedten csaptam be a könyvet. Hiszen ez Mr. Whittles verse! – Nagybátyám, Mr. Whittles bízott meg a feladattal, hogy hozzam el önnek ezt a gyűjteményt, amit egyenesen kegyednek ajánl – mosolygott Mr. Beaufort. Tehát ő az a bizonyos unokaöcs, akit Mr. Whittles említett az elutazásom reggelén. – Értem – hümmögtem zavartan. Mr. Beaufort talán azt hiszi, szívesen fogadom a nagybátyja udvarlását? Milyen kínos! – Köszönöm, uram! Remélem, nem került nagy fáradságába, hogy teljesítse a megbízást. – Nem, egyáltalán nem. De a távolság sem riasztott volna vissza. Bevallom, már alig vártam, hogy a saját szememmel láthassam eme… elragadtatás tárgyát – mondta Mr. Beaufort, olyan mozdulatot téve a kezével, mintha láthatatlan angyalok repdesnének körülötte. Rákvörös lettem. Egyáltalán nem örültem, hogy Philip is fültanúja az esetnek. Házigazdám csúfondárosan, enyhe kíváncsisággal nézett rám. Ezért még biztosan kapok tőle, gondoltam magamban. – Sajnálom, hogy önt tette meg hallgatóságának – mondtam Mr. Beaufortnak. – Én igyekeztem lebeszélni, de nem sikerült. Mr. Beaufort felnevetett. Kellemes hangja volt. – Azt meghiszem. De ha a stílusa nem is a legcsiszoltabb, az ízlésében nem találhatok kivetnivalót – bámult rám őszinte rajongással. A makacs pír csak nem akart eltűnni az arcomról. Némán átkozódtam magamban, miért nem tudok fesztelenül viselkedni jóképű fiatalemberek társaságában. Mert ez az úriember is jóképű volt, bár kicsit másképp, mint Philip. Az a fajta fiatalember volt, akivel Cecily alighanem naponta találkozik Londonban. Az a fajta fiatalember volt, akin a nagyanyám szerint a flörtölési tudományomat kellene gyakorolnom. – Mondja, Miss Daventry – hajolt hozzám Mr. Beaufort ön is részt vesz a péntek esti bálon? Lady Caroline-ra sandítottam, aki alig észrevehetően bólintott. – Igen, szándékomban áll – feleltem.

– És táncolni is olyan szépen tud, mint elpirulni? – mosolygott nyájasan Mr. Beaufort. Philipre pillantottam. Ez a bók akár az ő szájából is elhangozhatott volna. Azt hittem, értékelni fogja Mr. Beaufort bókjait, de láttam, hogy haragosan vonja össze a szemöldökét, és a szája megfeszül. Határozottan úgy tűnt, mintha nem szívelné Mr. Beaufortot. Komolyan azt hitte, hogy egyedül ő udvarolhat nekem? Megmagyarázhatatlan hetykeséggel viszonoztam Mr. Beaufort mosolyát: – Nem egészen, de az előbbiben sokkal nagyobb kedvemet lelem. Mr. Beaufort úgy nevetett, mintha valami nagyon okosat mondtam volna. Amikor rájöttem, hogy (életemben először) kacér hölgyként viselkedtem, széles mosolyra húzódott az ajkam. Mámorító élmény volt, és nem is olyan kellemetlen. – Akkor megtisztelne azzal, hogy nekem ígéri az első két táncot? – kérdezte Mr. Beaufort. Kis híján Philipre tévedt a tekintetem, de amikor ráébredtem, hogy ó még egyetlen táncot sem kért tőlem, tehát édes mindegy, mit felelek, gyorsan megálljt parancsoltam magamnak. – Igen – válaszoltam felbátorodva. Egy jóképű fiatalúr táncolni akart velem. Nem Cecilyvel, hanem velem. Mr. Beaufort rám mosolygott, majd felállt, és szabadkozni kezdett, amiért nem időzhet tovább. – Szívrepesve várom a pénteket – hajolt meg előttünk. Lady Caroline először rám nézett, aztán Philipre, aki még mindig az ablaknál állt, és lekicsinylő tekintettel nézett a távozó Mr. Beaufort után. Lady Caroline felpattant. – Nos, ha megbocsátotok, nekem most… dolgom van. – Azzal kisietett a szobából, és jó hangosan becsukta az ajtót maga mögött. Csak fél füllel hallottam, hogy távozik. Ábrándos mosollyal simogattam a verseskötet bőrborítását. Vajon Cecilynek is ilyen élményekben van része, amikor úriemberekkel társalog? Vajon ő is olyan erősnek és hatalmasnak érzi magát, mint én? Most, hogy magam is rákaptam a flört ízére, nem tudtam tovább hibáztatni a nővéremet. Csak akkor pillantottam fel, amikor Philip ellépett az ablaktól, és leült mellém a pamlagra.

– Szabad? – nyújtotta előre a kezét. Odaadtam neki a könyvet, amit azonmód ki is nyitott. Megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta az első verset. Elhűlve állapítottam meg, hogy a mély, ismerős hang kifejezetten… jót tesz Mr. Whittles versének. Kíváncsi voltam, Philip milyen értékekkel gazdagítana egy tehetséggel megírt verset. Elfogyott a nevethetnékem. A fölényesség is elpárolgott belőlem. E kellemes érzések híján tüstént elszomorodtam, és ismét a korábbi könnyfakasztó hangulat lett úrrá rajtam. Philip lapozott egyet, és újabb verset olvasott fel. Miközben mereven bámultam az ismerős profilt, a hasadt almákkal teleszórt gyümölcsösre gondoltam. Meg Miss Grace gyanúsítgatásaira. Meg Cecilyre, aki Londonban, egy bálon szeretett bele Philipbe. Azon tűnődtem, vajon Philip hány szívet rabolt el és tört már össze. Philip megint lapozott egyet. – Kissé meglep, hogy nem mesélt nekem a hódolójáról – pillantott rám. – Hogy is hívják? – Mr. Whittles – kuncogtam zavartan. – Nem szívesen emlékszem vissza rá. Philip várakozóan nézett fel a könyvből, előre tudta, mi következik. – Kétszer olyan idős, mint én, nyikorgó fűzőt visel, és egyfolytában nyáladzik. – Igazi szívtipró lehet – nevetett Philip. – Elképesztően visszataszító. Sosem értettem, mit eszik rajta a nénikém. – Miért, vonzódik hozzá? – vonta fel Philip a szemöldökét. – Igen – bólintottam –, de Mr. Whittles olyan bárgyú. Reménytelen eset. Philip becsukta a könyvet. – Hát, akkor önnek kell összeboronálni őket. – Örömmel megtenném, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá – vontam meg a vállam. Philip elgondolkodva nézett rám. – Megvan! Írjon mindkettejüknek egy-egy szerelmes levelet a másik nevében, hátha attól fellángol a tűz. – Szerelmes levelet. Sejtelmem sem volt róla, hogyan kell szerelmes levelet írni.

– Gondolom, tudja, hogyan kell szerelmes levelet írni – jegyezte meg Philip mosolyogva. – Természetesen nem – húztam fel az orromat. – Hogyhogy? Egyszer még hasznát veheti. Hanyagul vállat vontam, mintha a legkevésbé sem foglalkoztatna a dolog, a lelkem mélyén azonban nagyon is restelltem magam. – Erre még nem gondoltam. – Majd én megtanítom. De előtte áruljon el valamit – mondta Philip csibészes mosollyal. – Kapott már szerelmes levelet? Elpirultam. – Nem. Hacsak nem számítjuk Mr. Whittles verseit. – Kizárt dolog. – Philip kihívóan nézett rám, ajka széles mosolyra húzódott. – Tizenhét éves, és még soha nem kapott szerelmes levelet? Ez nem járja. Írjak magának egyet, Marianne? Dühösen meredtem rá. Philip minden adandó alkalmat megragadott, hogy zavarba hozzon. – Köszönöm, ne! – jelentettem ki határozottan. – Miért? – fogta suttogóra Philip. Kissé elfordult ültében, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Több minden is eszembe jutott, méghozzá gyors egymásutánban: Philip megrögzött nőcsábász. Philip szereti, ha elpirulok. Philip merő passzióból rabolja el a nők szívét. Most is csak ugrat. Ennyi az egész. – Ha sokáig bosszant, biz’ isten, itt hagyom – figyelmeztettem. Philip idegesen forgatta a kezében a könyvet. Nem nézett a szemembe. – Miből gondolja, hogy bosszantani akarom? – Tapasztalat – emeltem égnek a tekintetem. Philip könnyed mozdulattal az asztalra hajította a könyvet, majd, karjával a pamlag támlájára támaszkodva, közelebb hajolt hozzám. – Na de Marianne, szívügyekben nem ismerek tréfát. Most is mosolygott, de a szeme komolyságról árulkodott. Ez is egyike volt azoknak az (egyébként váratlan) eseteknek, mikor olyan érzésem támadt, mintha Philip bolondozása nem lenne más, csak álca, vékony máz, amely alatt eleddig feltáratlan, mélyebb érzések lapulnak. De hiába is próbáltam olvasni a gondolataiban. Ez az ember még mindig csupa rejtély volt számomra. Lehet, hogy magamtól soha nem írtam volna meg azt a levelet Mr. Whittlesnek a nénikém nevében. De fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Erről az oldaláról is meg akartam ismerni Philipet: hogyan udvarol,

hogyan ír szerelmes levelet, mitől képes úgy felolvasni egy egyszerű verset, hogy elolvadok tőle. Az az oldala érdekelt, amit eddig csak Cecily ismert. Veszélyes vállalkozás volt, és valószínűleg ostoba is, de már csak néhány rövid óra választott el minket a nagy fordulóponttól, és éreztem, hogy itt a vissza nem térő alkalom. – Rendben van – feleltem remegő idegességgel. – Tanítson meg. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még hasznát veszem. Philip elmosolyodott, majd felállt, és az íróasztalhoz ment. Lúdtollat, tintát, papírt vett magához, majd a kör alakú asztalhoz ment, ahol előző este Mr. és Mrs. Clumpett-tel kártyáztunk. – Ücsörgéssel semmire sem megyünk – mondta. – Jöjjön ide! Az asztalhoz mentem. Philip hellyel kínált, aztán kihúzta a mellettem lévő széket, és leült. A csukott ajtóra sandítottam. Philip mindig ügyelt rá, hogy nyitva legyen az ajtó, amikor kettesben vagyunk, de most meg sem moccant. Felgyorsult a szívverésem, és nyugtalanság fogott el. Philip olyan közel ült hozzám, hogy tisztán éreztem az illatát: szappan, keményített vászon és valami földes szag keverékét, ami olyan volt, mint a fű kipárolgása eső után. A napfényt és a kék eget juttatta eszembe. – Készen áll a szerelmi leckére? – kérdezte Philip kajánul csillogó szemmel.

16. fejezet NEM

a tanulásra, hiszen Philip alig karnyújtásnyira ült tőlem a csendes szobában. Aztán eszembe jutott, hogy ideje felnőtt módjára viselkednem, és megpróbáltam elképzelni, mit tenne hasonló helyzetben egy tapasztalt londoni hölgy. Példának okáért Cecily. Elképzeltem, hogyan viselkedne egy finom, elegáns hölgy, aki már megszokta, hogy jóképű urak tárják fel előtte a szerelmi vallomások rejtelmeit. – Kezdhetjük – mondtam közömbösen. Philip megköszörülte a torkát. – A szerelmes levél célja – magyarázta tudálékos hangon –, hogy olyan érzelmeket közvetítsen, amiket élő szóban nem lehet elmondani. íme, az első kérdés: mi gátolhat meg egy úriembert abban, hogy nyíltan megvallja az érzelmeit? Philip olyan komolyan viselkedett, mintha igazi tanár lenne, én meg a nebuló. Nem tetszett ez a hangnem. Zavartan rágcsáltam az ajkamat; úgy tettem, mintha lázasan törném a fejem, majd így szóltam: – Ööö, mondjuk az, hogy… néma? Philip ajka megrándult. – Látom, az általánosságokat figyelmen kívül hagyta, és rögtön a konkrétumokhoz ugrott. A válasz, Miss Daventry, a következő: Egy úriember akkor nem tudja nyíltan megvallani az érzelmeit, ha a körülmények megakadályozzák ebben. Megjegyezte? – vonta fel a szemöldökét. – Igen – bólintottam –, de ön csak az urakra tért ki. Nem a hölgyekkel kellene foglalkoznunk? Hiszen a nénikém nevében kell szerelmes levelet írnom. – Nem fogok úgy tenni, mintha egy férfinak írnám a levelet – pirított rám Philip. – Kövesse az utasításaimat, és szabja őket a konkrét helyzetre. Nos, akkor, mi lesz a megszólítás? – Az illető neve? – találgattam. MONDHATNÁM, HOGY TÖKÉLETESEN KÉSZÉN ÁLLTÁM

– Merőben fantáziátlan. Philip fogta a tollat, belemártotta a tintába, és írni kezdett: Mit sem sejtő szerelmemnek! Közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy el tudjam olvasni a szavakat. – Ez valóban eredetibb – dünnyögtem. – És most jöjjön a tárgyalás! Várakozóan a papírra szegeztem a tekintetem, ám Philip keze megállt az asztal fölött. Felpillantottam. Philip mélyen a szemembe nézett, majd halkan így szólt: – A szem jó kiindulópont. Jaj, ne! A nyakamat tettem volna rá, hogy már megint ugrat. Minden jel erre mutatott. Mikor a szemedbe nézek, a külvilág megszűnik körülöttem. A mámor ölelésében kábultan bolyongok tekinteted édenkertjében. Ejha! Életemben nem olvastam még ilyen szépet, pláne Philip tollából. Szinte perzseltek a szavai. Ha kimondva hallom őket, ott helyben elemésztenek. Hálát adtam az égnek, hogy Philip csendben maradt. Megint az arcomon éreztem a tekintetét (olyan közel volt hozzám), de ezúttal már nem mertem ránézni, Inkább a tenyerembe támasztottam az állam, és az ujjaimmal takartam el lángoló arcomat. Ó, ha megérinthetném piruló orcádat, ó, ha a füledbe súghatnám, hogy imádlak, hogy örökre a rabod lettem, hogy nélküled mit sem ér az élet. Ezt a pimaszságot! – szitkozódtam magamban. Biztosra vettem, hogy Philip merő komiszságból említette meg a piruló orcámat. Hiszen imád bosszantani. Imádja, ha zavarba hozhat. Ő maga mondta a könyvtárban. De még ez a sovány vigasz sem enyhített a kínjaimon. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ez csak játék, nem igazi szerelmes levél. Ez

nem az én szerelmes levelem, visszhangzott a fejemben, miközben mereven bámultam a papírt. Oly közel vagy hozzám, és mégis oly távol. Mikor gyanútlanul nézel rám, a poklok tüze emészti lelkem, és attól tartok, elvesztem az eszem. A síri csendben csak a toll sercegését lehetett hallani. Úgy meredtem a levélre, mintha az lenne az utolsó mentsváram. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy a mellkasom is belesajdult. Nem sokat tudtam a szerelemről, de még én is rájöttem, hogy Philip egyszer régen szenvedélyesen szeretett valakit. Egyszer régen pontosan így érzett az illető iránt – majdnem beleőrült a szerelembe. Olyan keserű féltékenység fojtogatott, hogy magam is meglepődtem rajta. Légy hozzám irgalommal! Nyisd ki a szemed, szerelmem, és vedd észre, ki vagyok valójában: nem egyszerű barát, hanem szenvedő férfi, aki őrülten, reménytelenül imád téged. Egész testemben remegtem. Ökölbe szorítottam a kezem, és megpróbáltam összeszedni magam. Ez itt nem más, mint egy tréfás lecke a szerelemről, soha vissza nem térő alkalom, hogy értékes tapasztalatokat szerezzek. De akkor miért vagyok ilyen feszült, ilyen nyugtalan, és miért remegek ennyire? Miért zakatol a szívem? Miért érzem úgy, hogy ezer darabra hullok szét? Hiába is kerestem a választ. Viszont megállapítottam, hogy ez a… lecke alaposan felzaklatott. Sehol egy humoros részlet. Az előttem heverő levél teljes bepillantást engedett Philip szívébe. Ez pedig nem volt tréfadolog. Sőt, úgy éreztem, menten sírva fakadok. Azt kívántam, bárcsak félresöpörhetném a papírlapot. Azt kívántam, bárcsak világgá szaladhatnék. Azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét, hogy soha ne derüljön ki, Philip mindenre képes. Azt kívántam, bárcsak semmissé tehetnék mindent, akár azon az áron is, hogy elfelejtem Edenbrooke-ot, és mindazt, ami Philipben rejlik. – Kérdés? – szólalt meg végül Philip.

A hangja hallatán jóleső borzongás futott végig a testemen. Lehunytam a szemem. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy ülve maradjak, és ne sírjam el magam. Most végre bebizonyíthattam, hogy érett nő vagyok. Nem engedhettem, hogy Philip megneszelje, mennyire felkavartak a szavai. Megköszörültem torkom. – Mi legyen az aláírás? Titkos hódolója? A hangom semmit sem árult el. Nagyon büszke voltam magamra. – Nem, az nem jó – válaszolta Philip rövid hallgatás után. Azzal a következőket firkantotta fel a papírra: Elepedek érted Majd aláírta a levelet. Meredten bámultam a nevét. Lángoló arcomra szorítottam az ujjaimat, mintha rejtegetnék valamit. Ki tudja, mit. – Na, mit szól hozzá? – tudakolta Philip. Bármily nehezemre is esett, igyekeztem egyenletesen lélegezni és közömbös hangot megütni. – Nagyon szép – válaszoltam kimérten. Sűrű csend telepedett ránk, szinte tapintani lehetett. Vibrált tőle a levegő. Konokul a levélre szegeztem a tekintetemet; nem akartam Philipre nézni, mert az beláthatatlan következményekkel járt volna. Lassan tízig számoltam magamban. Semmi. Megint elszámoltam tízig. Philip talán eltökélte, hogy lyukat éget az arcomba a tekintetével? Létezik ennél kínosabb helyzet? Nem. Kétségtelenül ez volt életem legkínosabb pillanata. Erre mérget veszek. Aztán Philip felsóhajtott, és szép lassan visszatért belé az élet. – Természetesen mindig tekintettel kell lenni a hölgy érzékenységére – mondta könnyedén. – Ha túl finoman fogalmazunk, elvész a lényeg. Ha viszont túl erősen… Philip letette a tollat, és a kezem felé nyúlt, amivel a pirulásomat igyekeztem elrejteni. Felfeszegette az ujjaimat, és az asztalra nyomta a tenyerem. – Ha viszont túl erősen – mondta –, talán soha többé nem mer a szemünkbe nézni. Az ironikus hang hallatán felkaptam a fejem. Philip tekintetéből felhőtlen derű áradt. Ekkor jöttem rá, hogy rajtam mulat. Nyilván végig

tudta, milyen zavarban vagyok, és úgy döntött, kiugrasztja a nyulat a bokorból. Szörnyeteg. Az ismeretlen érzés, amitől az imént még sírhatnékom támadt, most tomboló haragba fordult. Elrántottam a kezem, és gyilkos pillantást vetettem Philipre. Már nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, mit gondolok az aljas tréfájáról, amikor hirtelen nyílt az ajtó, és Mrs. Clumpett lépett be rajta. – Azt hiszem, itt hagytam – szólt hátra a válla fölött. Amikor meglátott minket, megtorpant. – Jaj, megzavartam valamit? – kérdezte kíváncsi pillantással. – Egyáltalán nem – feleltem rekedtes hangon. Őszintén reméltem, hogy Philip majd eloszlatja Mrs. Clumpett gyanúját. De ő persze megint homlokegyenest az ellenkezőjét tette annak, ami elvárható lett volna tőle. – Éppen szerelmi leckéket adok Marianne-nek – mondta. Elakadt a lélegzetem. Megrökönyödve néztem Philipre, mire ő vakmerően rám kacsintott, és az ajkán feltűnt a már ismerős mosoly. Nem hittem a szememnek. – Ó, nos, a könyvem megvár. Majd később visszajövök érte – fordult sarkon mosolyogva Mrs. Clumpett, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Felpattantam, és gyorsan hátraléptem az asztaltól. – Philip! Mrs. Clumpett most olyasmit feltételez rólunk, ami nem felel meg a valóságnak. Philip felállt, és átnyújtotta a levelet. – Igazán? Kihívó pillantásában néma kérdés rejlett, de én nem tudtam, mit válaszoljak. Leforrázva álltam előtte. Aztán ez a gazember egyszerűen faképnél hagyott, holott látta, milyen dühösen, milyen zavartan, milyen elanyátlanodva szorongatom a kezemben a szerelmes levelet.

 Betsy aznap este különös gonddal készítette el a frizurámat: addig kefélte a hajamat, amíg úgy nem ragyogott, mint az aranyló méz, végül feltűzte. Közben végig a kimenőjéről csacsogott.

– Kicsit utánanéztem ennek a Jamesnek, kisasszony. – Kinek? – A gondolataim még mindig a szerelmes levél körül forogtak. – Az eltűnt kocsisunknak. – Ó, hát persze. Jamesnek. És mire jutottál? – Azt beszélik, hogy egy közeli fogadóban szállt meg, Edenbrooke-tól délre. Állítólag nem tűnt betegnek, és tele volt pénzzel. Ha minden igaz, éppen Brightonba tartott, ami, ha szabad megjegyeznem, kitűnő ötlet, hiszen a tengeri levegő csak jót tesz a lábadozóknak. Én amondó vagyok, Jamesnek elege lett abból az ápolónőből, és szépen megszökött. Ezen elgondolkoztam. – Szerintem meg érezte, hogy meggyógyult, és efölötti örömében a saját lábán távozott. De honnan szerezte a pénzt? És miért tűnt el szó nélkül? Fizették az ápolását. Betsy a vállát vonogatta. – Így, ni! – igazgatta el az utolsó hajtincset is. – Hogy tetszik? Belenéztem a tükörbe. Betsy ragaszkodott hozzá, hogy a vadonatúj zöld selyemruhámat vegyem fel. Ez volt az egyik legelegánsabb ruhám, bár én kissé rikítónak találtam. – Nem lenne jobb mégis a rózsaszín? – Nem – rázta meg a fejét Betsy határozottan –, ez kiemeli a szeme színét. És a haja is olyan jól mutat mellette. Nem szívesen ismertem el, de ebben a percben mélyen egyetértettem Mr. Whittlesszel, aki szerint a hajam úgy csillog, mint a borostyánkő. És bár folyton panaszkodtam a semmilyen szemem miatt, amiben hol a kék, hol a zöld, hol a szürke dominált, a ruha szépen kihangsúlyozta a zöld árnyalatot, és titokban nagyon is elégedett voltam az eredménnyel. Lehet, hogy nem vagyok olyan klasszikus szépség, mint a szőke, kék szemű Cecily, gondoltam magamban, de ma este egész csinosnak látszom. – Igazad van – mondtam. – A zöld az igazi. – Tudom – mosolyodott el Betsy. – Bízza csak rám magát! – Azzal hátralépett, hogy jó alaposan szemügyre vegyen, eligazgatta a loknikat a nyakam körül, majd elégedetten bólintott. – Készen vagyunk. – Köszönöm! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – Tudja, mit kérek cserébe? Mesélje el, mit szólt Sir Philip, amikor meglátta – mosolygott csintalanul a komornám. Elszorult a szívem.

– Betsy, ne mondj ilyeneket! – Miért ne? – Mert még meghallja valaki, és azt fogja hinni, hogy mindenáron ki akarom vívni Sir Philip csodálatát. – Mély levegőt vettem. – Holott szó sincs erről. Az az ember teljesen közömbös a számomra. Betsy sandán nézett rám. – Lehet, hogy Miss Marianne nem akarja kivívni Sir Philip csodálatát, de az úr ettől még csodálja a kisasszonyt. Éppen erről beszélgettünk a konyhában a többi szolgálóval. Mélységes döbbenet lett úrrá rajtam. Hát ez borzasztó! Tudtam, ha Betsyben felmerült a gyanú, hogy van valami köztem és Philip között, nyilván a többi szolgáló is osztja a véleményét. Nem fogják fel, hogy Philip egyszerű nőcsábász, akit nem szabad komolyan venni. Még belegondolni is rémes volt, mi lesz, ha valamelyiküknek eljár a szája Cecily előtt. Hátranyúltam, hogy kigomboljam a ruhámat. – Mit művel? – Meggondoltam magam. A rózsaszín ruhámat veszem fel. Betsy hangos méltatlankodásba kezdett, de látván, hogy hajthatatlan vagyok, megemberelte magát, és segített átöltözni. Közben, tőle szokatlanul, mély hallgatásba burkolózott. Amikor végeztünk, és hátrafordultam, hogy köszönetét mondjak neki, mélységes neheztelést olvastam ki a tekintetéből. – Nem tudom, mit láttál – mondtam –, de biztosíthatlak, hogy csak képzelődtél. Sir Philip semmit sem érez irántam, ahogy én sem őiránta. Igazi szoknyabolond, és nincs kivel flörtölnie. Csupán ezért figyelt fel rám. Amint Cecily megérkezik, minden rendbe jön. Majd meglátod. Ekkor, mintegy varázsütésre, kopogtattak. Ajtót nyitottam, és a küszöbön ott állt Cecily. Magasabb, szebb és elegánsabb volt, mint valaha. Szinte rá sem ismertem. De ahogy a szemébe néztem, rögvest felelevenedtek a gyerekkorunkról, az otthonunkról, a régi szép időkről őrzött emlékek. – Na, végre, hogy itt vagy! – kiáltottam, és sietve megöleltem. Ő is viszonozta az ölelést, ám aztán gyorsan elhúzódott tőlem. – Igen, de csak most érkeztem, sietnem kell, nehogy lekéssem a vacsorát. Gyere velem, ha már készen vagy, legalább beszélgetünk egy kicsit.

Mit sem törődve Betsy rosszalló tekintetével, követtem Cecilyt a földszinti szobájába. A komornája már kikészítette az estélyi ruháját. Kék selyemből készült, ami szépen kiemelte Cecily szemét. Leültem egy székre, és megvártam, amíg a nővérem átöltözik. – Jól utaztál? – kérdeztem. – Milyen volt London? Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak. – Rengeteg mesélnivalóm van! – huppant le Cecily a fésülködőasztal elé. Míg a komornája megfésülte, ő a tükörképét nézegette. – Fogadok, hogy te is imádnád Londont! Olyan mulatságos! Képzeld csak el: rengeteg ember, bálok, dalestek és színházak. Minden estére jut valami, és senki sem bújik ágyba éjfél előtt. Olyan izgalmas! És mindenki olyan elegáns! Jövőre neked is el kell jönnöd. Nagymama biztosan megengedi. Mivel a komorna jelenlétében nem fedhettem fel Cecily előtt az örökség ügyét és a hozzá kapcsolódó feltételeket, csak annyit mondtam: – Remélem. – Ezt a ruhát Bathban varrattad, kedvesem? – sandított rám a nővérem. – Igen – simítottam le a szoknyám. – Rá se ránts! Itt senki sem szól meg miatta, nekem elhiheted. Mire a fővárosba kerülsz, nagyvilági hölgyet faragok belőled – mondta Cecily sugárzó mosollyal. – Sose búsulj, Annie, megmentelek a rémes bathi varrónők karmai közül! A többit már nem hallottam, végig a régi becenevem visszhangzott a fülemben. A papán és Cecilyn kívül senki sem szólított Annie-nek. Hirtelen olyan elviselhetetlen honvágy tört rám, hogy nem bírtam ülve maradni. Felugrottam, és Cecily nyakába borultam. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – Igen, én is, de tönkreteszed a frizurám – nevetett a nővérem. Félszeg mosollyal álltam félre. Cecily még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben, majd felállt. – Na, mit gondolsz? – fordult felém. – Akad majd udvarlóm ma estére? Káprázatosán szép volt. – Hát persze. Ez volt az igazság, mégis nehezemre esett kimondanom. A szalonban Lady Caroline bemutatott a lányának, Louisának, a fiának, Williamnek, és a menyének, Rachelnek. William derűs mosollyal

köszöntött, mintha mulattatná a jelenlétem. Rachel tetőtől talpig végigmért, de egyáltalán nem bántón. Louisa viselkedését azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szívélyesnek nevezni. Cecily arra kért, menjek előre, hogy semmi se vonhassa el a figyelmet a belépőjéről. Mikor belépett a szalonba, minden szempár rászegeződött. Maga volt a megtestesült szépség. A haja, mint a selyem, a bőre, mint a tej, a szeme, mint a nefelejcs. Sugárzott, mint a nap. – Sir Philip! – hajolt meg kifogástalan eleganciával. Kétség sem férhetett hozzá, Londonban igazi úrinő lett belőle. Esetlen tramplinak éreztem magam mellette. – Daventry kisasszony! – hajolt meg Philip is. – Nagy örömömre szolgál, hogy bebocsátást nyerhettem gyönyörű otthonába. De a legnagyobb boldogságot az jelenti a számomra, hogy végre viszontláthatom. Philip udvarias bókokkal viszonozta a gesztust. Mióta beléptem a szalonba, rá sem néztem Philipre, de most, hogy Cecily szóba elegyedett vele, feltűnés nélkül szemügyre vehettem. Ő persze rögtön észrevette, miben mesterkedem, mert alighogy ráemeltem a tekintetemet, felém sandított. Az íróasztalfiókba rejtettem a szerelmes levelet. Kár, hogy az elmémből nem száműzhettem ilyen egyszerűen. Philip szavai percenként az emlékezetembe villantak, és új életre keltek a lelkemben, nem kis gyötrelmet okozva ezzel. Cecily éppen azt ecsetelte, milyen szép nagy a birtok. Elfordítottam a fejem, hallani sem akartam, mit válaszol Philip. A komornyik kitárta az ajtót, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. A háttérbe húzódtam, hogy kivárjam, milyen sorrendben vonulunk át az ebédlőbe. Lady Caroline először Cecilyre nézett, majd rám, és már nyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, Cecily már bele is karolt Philipbe, és mosolyogva nézett fel rá. Ez tehát eldőlt. Cecily Philip karján vonult át az ebédlőbe, és ő ült a házigazda jobbjára, a díszvendégnek járó helyre. Végtére is ő volt az idősebb. És mindig ragaszkodott is az elsőbbségéhez: az a hét perc alapjaiban határozta meg az életünket. Jómagam Philip balján foglaltam helyet. Ebből a pozícióból tisztán láthattam, hogyan tartja szóval Cecily Philipet négy teljes fogáson át. Senki mással nem foglalkozott, és nagyon ügyesen flörtölt. Illedelmesen mosolygott, kacéran nézett fel Philipre félig leeresztett szemhéja alól, és valahányszor felnevetett, finoman megszorította Philip karját. A második

fogás után végképp eluntam a dolgot, így hát leszegett fejjel ettem tovább, és süketnek tettettem magam. Azelőtt cseppet sem zavartattam magam Cecily viháncolása miatt, de a nővérem aznap este addig táncolt az idegeimen, amíg el nem érte, hogy tompa fejfájás lüktessen végig a tarkómon. Amikor a lakájok behozták a desszertet, éreztem, hogy Philip tekintete rám tapad. Felpillantottam, és láttam, hogy kérdőn néz rám. – Nagyon hallgatag ma este – suttogta a fülemhez hajolva. Az asztal túloldalára sandítottam, és láttam, hogy Cecily engem néz. Aztán Philipre siklott a tekintete, aki feszülten várta a választ. Vállat vontam, és elfordítottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy Philip pillantása kíváncsian cikázik köztem és Cecily között. – Sir Philip, úgy hallottam, önnek gyönyörű lovai vannak – szólalt meg Cecily. – Remélem, nekem is tartogat egyet. Szeretek lovagolni, és szívesen csatlakoznék önhöz. – Az a csikó, amin Miss Marianne lovagol, ritka szép állat, Philip – vágott közbe hirtelen Mr. Clumpett. – Ő az új jövevény? Láttam, hogy szinte minden reggel kilovagoltatok a kisasszonnyal. Némán szitkozódtam magamban. Ki gondolta volna, hogy Mr. Clumpettet nemcsak az indiai vadállatok érdeklik, hanem a lovak is? – Igen, ő az új jövevény – válaszolta Philip. – Megint lovagolsz? – nézett rám Cecily meglepetten. Valamilyen rejtélyes oknál fogva sírás markolászta a torkomat. Talán a kérdés mögött rejlő együttérzés volt rám ilyen hatással; vagy az a tény, hogy a nővérem mindenkinél jobban tudta, miért akkora fegyvertény, hogy újra nyeregbe ültem. Akárhogy is, nagy meghatottságomban elszorult a torkom, és gyorsan pislogni kezdtem, hogy elűzzem a nemkívánatos könnyeket. – Igen. Cecily rám mosolygott, és mint mindig, most is pontosan tudtuk, mire gondol a másik. Abban a szent pillanatban senki sem állhatott közénk: a megértés és a közös veszteség szoros egységbe kovácsolt minket. Cecily végül Philip felé fordult. – Sir Philip, örömmel látom, hogy meg is találtuk a megfelelő lovat – mondta ragyogó mosollyal. – Holnap reggel ki is próbálom. Mikor indulunk?

Ismét a tányéromra szegeztem a tekintetem, hogy megzabolázzam az érzelmeimet. Először a sírás kerülgetett, most pedig szívem szerint megfojtottam volna Cecilyt, amiért még a lovamat is el akarja venni tőlem. Ez nem volt túl biztató kezdet. – Ezt nem én döntöm el – felelte Philip. – Megígértem Miss Marianne-nek, hogy amíg nálunk vendégeskedik, Meg folyamatosan a rendelkezésére áll. Őt kérdezze. Philip válasza meglepett, és nagyon jólesett. Hálásan néztem rá, de aztán eszembe jutott, hogy ez óriási illetlenség a részemről. Nekem Cecilyhez kell lojálisnak lennem, nem Philiphez. – Biztos vagyok benne, hogy a húgom készséggel kölcsönadja azt a lovat, Sir Philip – nézett rám Cecily. Mély levegőt vettem. – Hát persze hogy kölcsönadom – feleltem, de nem mondtam igazat. Nagyon is bántott a dolog. Cecily most már Meget is elveszi tőlem? Hát nem elég neki Philip? Sietve nyugalomra intettem magam. Cecily nem vette el tőlem Philipet. Hiszen Philip soha nem is volt az enyém. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Lady Caroline végre asztalt bontott. Most az egyszer örültem, hogy a férfiak még az ebédlőben maradnak. Követtem a hölgyeket a hallba. Cecily Louisába karolt, és odasúgott neki valamit. Lady Caroline félreállt, és megvárta, míg odaérek hozzá. Finoman a vállamra tette a kezét. – Úgy látom, kicsit kedvetlen vagy ma este – szólalt meg halkan. – Csak nincs valami baj? – Fáj a fejem. Ennyi az egész. – Miért nem szóltál? Segítettem volna. Gyere velem! – taszigált a lépcső felé a ház asszonya. – Tüstént ágyba duglak. Lady Caroline, Betsy segedelmével, pillanatok alatt levetkőztetett és ágyba fektetett, majd elküldetett teáért. Aztán leült az ágyam szélére, és megmosta a homlokom levendulavízzel. Anyáskodó mozdulatai és szelíd, aggodalmas pillantása láttán még árvábbnak éreztem magam, mint máskor. A minap megparancsoltam a szívemnek, hogy ne búsuljon Philip után, de azt mégsem tilthattam meg neki, hogy a mama, a papa, az otthonom és az elveszett családom után keseregjen. Olyan heves zokogás tört rám, hogy nem bírtam gátat szabni a könnyek áradatának.

Feltartóztathatatlanul csurogtak végig a halántékomon, teljesen eláztatva a hajamat. Lady Caroline egy zsebkendőt nyomott a kezembe. – Akarsz beszélni róla? Megráztam a fejem. Még csak az kéne! – Ha egyszer mégis… ha egyszer mégis beszélgetni szeretnél valakivel, Marianne, remélem, egyenesen hozzám fordulsz. Ekkor kopogtak. Csalfa szívem, kiszabadulva az elvárások fogságából, várakozón lódult meg. De amikor Betsy ajtót nyitott, láttam, hogy csak a szobalány hozta fel a teát. Miután Lady Caroline és Betsy is távozott, sokáig korholtam magam, amiért nem fogtam rövidebb pórázra a szívemet. Ha nem figyeltem oda, mindenféle képtelenségre ragadtatta magát, például abban reménykedett, hogy Philip áll a küszöbömön. Kedvetlenül kortyolgattam a teámat. Mikor letettem a csészét, meglepődve fedeztem fel, hogy egy könyv hever a tálcán. Az a verseskötet volt, amit még akkor lapoztam át, amikor Philip megmutatta a könyvtárat. Kinyitottam, és egy papírcetli hullott az ölembe. Sajnálom, hogy nem érzi jól magát. Gondoltam, ezzel gyorsabban telik az idő. Nem írták alá az üzenetet, de fölösleges is lett volna. Holnap erősebb leszek, fogadkoztam. Holnap megzabolázom a szívem. Ma este viszont igazán megérdemlem, hogy lazítsak egy kicsit. Hátradőltem az ágyban, és az első vershez lapoztam. Philip ajándéka elmulasztotta a fejfájásomat, és balzsamot csepegtetett a szívemre. Még alvás közben is a cetlit szorongattam.

17. fejezet CECILY

MÁR REGGELI ELŐTT BEKOPOGOTT HOZZÁM. ÉPPEN

az íróasztalnál ültem, és levelet írtam a nagyanyámnak. Betsy még nem jött fel, hogy megfésüljön, de valamivel el kellett terelnem a gondolataimat Cecily és Philip reggeli lovaglásáról. – Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy érzed magad – huppant le az ágyamra Cecily. – Sajnálom, hogy rosszul lettél tegnap este! Be akartam nézni hozzád, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem háborgatlak. Tudom, hogy nem szeretsz a figyelem középpontjában lenni, ezért gyorsan megnyugtatlak: nem beszéltünk ki a hátad mögött. Egész este kártyáztunk. Sir Philip volt a partnerem, és annyit bolondozott! Halálra nevettem magam. Ez nem volt nagy újság, tekintve, hogy a nővérem a vacsorát is végigviháncolta. – Örülök, hogy jól érezted magad – feleltem, és igyekeztem úgy tenni, mintha teljes őszinteséggel beszélnék. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Te olyan önzetlen vagy! – dőlt hanyatt ásítva Cecily. – Ezért sem erőltettem, hogy kilovagolj velünk ma reggel. Igaz, nem sokra mentem vele, mert Sir Philip a testvérét is magával hozta. De legalább együtt lehettem vele. – Ó! Már vissza is jöttetek? – kérdeztem kényszeredett mosollyal. – Mit szólsz Meghez? – Kicsit rakoncátlan – ráncolta a homlokát Cecily de azért sikerült megzaboláznom. Attól tartok, túlságosan szabadjára engedted. Ha egyszer az enyém lesz, gondoskodom róla, hogy alaposan ráncba szedjék. Olyan erővel szorítottam a lúdtollat, hogy az kettétört a kezemben. Az asztalra hajítottam a maradványait, majd felálltam, és kinéztem az ablakon. Úgy döntöttem, mégis elfogadom Philip ajánlatát, és odaadom neki a képemet Megért cserébe, mielőtt Cecily tönkretenné azt a lovat. Bármikor talál magának másikat, olyat, amely maradéktalanul megfelel

az ízlésének. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Cecily közömbösnek szánt hangon. – Miért nem írtad meg, hogy Sir Philip végig itt volt Edenbrooke-ban? Ha ezt tudom, hamarabb ideutazom. Meglepetten fordultam felé. – Hogyhogy, te nem is tudtál róla? – Nekem azt mondták, kirándulni megy, és hogy nyugodtan maradjunk Londonban, mert úgysem találkoznánk vele. De arról már nem tájékoztattak, hogy lemondta a kirándulást. A szolgáktól kellett megtudnom. Nem tudtam, mit feleljek. Hirtelen rájöttem, nagy ostobaság volt a részemről, hogy soha nem kérdeztem rá, mit keresett Philip aznap este a fogadóban. Nyilván úton volt valahova. A rejtélyek sora egyre csak gyarapodott. – Semmit sem tudok arról a kirándulásról – feleltem. – Sőt, Cecily, az igazat megvallva sokáig azt sem tudtam, hogy Sir Philip az az úriember, akit a leveleidben emlegettél. – Az meg hogy lehet? – nézett rám kérdőn a nővérem. Idegesen ültem le mellé az ágyra, és gondosan megválogattam a szavaimat. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de senki sem szólította a teljes nevén, és senki sem mondta, hogy Sir Charles meghalt. Gondolom, mindenki azt hitte, hogy ismerem a körülményeket. Így azt sem tudhattam, hogy Sir Philip személye bármiféle jelentőséggel bírhat a számodra. – Hmm. Cecily gyanakvó pillantása láttán elfogott az aggodalom. – Mi az? – kérdeztem védekezőn. – Remélem, semmi olyat nem tettél, amit később megbánnál. – Mégis mire célzol? – húztam ki magam. – Rád. És Sir Philipre. Imádkoztam, nehogy elpiruljak. – Semmi sem történt köztünk. – Ilyesmi meg sem fordult a fejemben – nevetett a nővérem. – De nem te lennél az első hölgy, aki bedől Sir Philip varázsának – nézett rám várakozóan. – Jó, elismerem, hogy Sir Philip vonzó férfi, de végig tudtam, hogy a bolondját járatja velem, egy percig sem vettem őt komolyan. Csak

barátok vagyunk, ez minden. De, Cecily – fogtam meg a nővérem kezét –, még ha be is dőltem volna neki, tudnod kell, hogy soha nem hagynálak cserben. – Persze, ezzel tisztában vagyok – szorította meg a kezem Cecily mosolyogva. – De nem szeretném, ha összeomlanál, amikor Sir Philip megkéri a kezem. A takaróra szegeztem a tekintetem. – Nagyon… optimista vagy – rángattam meg egy kiálló cérnaszálat. – Mondott már… valamit? – Még nem, de ami késik, nem múlik. Tudom, hogyan viselkedik egy szerelmes férfi, és semmi kétség, Sir Philip jó úton halad afelé, hogy belém szeressen, sőt, lehet, hogy már belém is szeretett. Az ajkamba haraptam, hogy megálljt parancsoljak az indulataimnak. – Hát akkor – pillantottam fel reszketeg mosollyal –, biztosra veheted, hogy hamarosan elnyered a szívét, a kezét, és mindent, amire csak vágysz. – Tényleg így gondolod? – Igen. Ez volt az igazság. Cecily mindig megszerezte, amit akart. – Lady Caroline olyan elegáns asszony! – nézett körül a nővérem ábrándos sóhajjal. – Nagyon jól választottam, nem igaz? Kétlem, hogy létezik még egy úriember a környéken, akinél a mesés vagyon ilyen megnyerő külsővel párosul. Nem is beszélve a birtokról. Persze az év nagy részét Londonban töltöm majd. Azok után, amit a fővárosban tapasztaltam, egy perc maradásom sem lenne vidéken. Ráadásul fülig szerelmes vagyok – sandított rám. Mit is felelhettem volna? Bólintottam, és elfordultam, hogy ne is lássam Cecily sugárzó arcát. A szívem hideg lett és nehéz, legszívesebben elnyúltam volna az ágyon, hogy egy hétig fel se keljek onnan. – Kezdesz besavanyodni – ült fel Cecily hirtelen. – Jót tenne egy kis friss levegő. Sir Philip azt mondta, egész délelőtt az intézőjével tárgyal, úgyhogy Louisával bemegyünk Lamdonba. Te is eljöhetnél. Louisának nem lesz kifogása ellened. Jó barátnők lesztek, majd meglátod. Sokáig tétováztam, vajon biztosan Louisával akarom-e tölteni a délelőttöt, aki este nem volt túl barátságos hozzám. – Ha nem zavarok...

– Dehogy zavarsz! – állt fel Cecily. – Azért megfésülködsz, ugye? – mért végig. – Nem, hálóingben fogok bevonulni a városba – emeltem égnek a tekintetemet. A nővérem nevetve borzolta össze a hajam, mintha még mindig gyerekek lennénk. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Amikor Cecily távozott, visszaültem az asztalhoz, kerestem egy új tollat, és megírtam a levelet. Igyekeztem a lényegre szorítkozni. Kedves Nagymama! Eddig a következőket tanultam Cecilytől: egy igazi úrinő sokat fogdossa a férfiak karját, és minden mondatukon hangosan kacag. Gondolom, ezt nevezik flörtnek. Szerintem meglehetősen lármás és idegesítő foglalatosság. Üdvözlettel: Marianne

 – Jaj, de bájos kalap! – lelkendezett Cecily, amikor reggeli után

csatlakoztam hozzájuk. Odafenn a retikülömbe csúsztattam a nagyanyámnak szóló levelet, és hagytam, hogy Betsy kedvére elbíbelődjön a frizurámmal. Szívből reméltem, hogy jó benyomást teszek Louisára, vagy legalábbis nem hozok szégyent Cecily fejére. – Hát nem édes, Louisa? Louisa mélyen hallgatott, de az arckifejezéséből ítélve amúgy sem zengett volna ódákat a kalapomról. Cecily belénk karolt, és elindultunk Lamdonba, az alig pár mérföldnyire lévő városkába. – Neked is ez volt az első báli szezonod? – néztem Louisára Cecily feje fölött. Louisa bólintott. – És hogy tetszett? – Roppant mulatságos volt – felelte Louisa. Majd Cecilyre nézett. – Emlékszel az Almack báljára, amikor Mr. Dákon... Hangos nevetésben törtek ki.

– És akkor Hyde kisasszony azt mondta neki, hogy... Jókedvűen hahotáztak. Döbbenten néztem őket, és azt kívántam, bárcsak tudnám, mi olyan vicces. – Mi történt? – Ó, nem hiszem, hogy humorosnak találnád – legyintett Cecily. – Nem ismered az érintetteket. Bólintottam. Pár lépés múlva Cecilyből ismét kirobbant a nevetés, – Mit is mondott Lady Claremont aznap este? A szeplőkről… – Jobban romba dönti egy hölgy esélyeit, mint a besározott hírnév – kuncogott Louisa. – Tökéletesen egyetértek vele. Nincs visszataszítóbb, mint egy szeplős arc. Az ajkamba haraptam, és a saját szeplőimre gondoltam, amelyek egyre nagyobb számban tűntek fel rajtam, hiszen jóformán egész nap a szabad ég alatt lófráltam. Reméltem, hogy Louisa nem veszi észre őket. – Nem is tudom – mondta Cecily. – Azért vannak förtelmesebb dolgok is a világon. Emlékszel Mr. Baynesre? – Míg élek, nem felejtem el – borzongott meg Louisa. Egész úton a londoni ismerőseikről fecsegtek. Úgy tűnt, a tervem, hogy összebarátkozzak Louisával, csúfos kudarcot vallott. Amikor Lamdonba értünk, első utunk a postára vezetett, ahol feladtam a nagyanyám levelét. – Ha megkéred Philipet, bármit kifizet helyetted – mondta Louisa. Ezt én is tudtam. De szívesebben gazdálkodtam a saját pénzemmel, hogy arra költhessem, amire csak akarom. Örültem, hogy nem függök senkitől. Jót tett az önbecsülésemnek. Cecily bejelentette, hogy új szalagot akar venni a kalapjához, így hát kerestünk egy szalagboltot, és szemügyre vettük a választékot. A nővérem kiválasztott három, a kék különböző árnyalataiban virító szalagot, és felém fordult. – Szerinted melyik legyen? – tartotta az arca elé a szalagokat, miközben vadul meregette a szemét. – Melyik illik legjobban a szememhez? Megvizsgáltam a három színt, és titokban arra gondoltam: Hát nem édes mindegy, melyik árnyalatot választja Cecily? De mivel tudtam, hogy a nővéremet nem elégítené ki a válasz, azt feleltem: – Az ott. A legsötétebb. Cecily a homlokát ráncolta.

– Tényleg? Szerintem az én szemem nem ennyire kék. De ebben itt van egy kicsi zöld is, ami egyáltalán nem illik hozzám. Louisa, te mit gondolsz? – Azt semmiképp se válaszd! – mutatott Louisa az általam ajánlott szalagra. Cecily azonnal le is tette. Fütyültem rá. Ez csak egy szalag, az ég szerelmére! Volt idő, amikor Cecily mindenkinél jobban adott a véleményemre. Hátat fordítottam nekik, megálltam az ajtóban, és kibámultam az utcára. Javában unatkoztam, amikor ismerős alak tűnt fel a túloldalon. Vidáman emelte meg a kalapját, én pedig riadtan hőköltem hátra. Még ebből a távolságból is tisztán láttam az Utálatos Unokaöcs arcára kiülő gúnyos vigyort. Először arra gondoltam, elbújok és magamra zárom az ajtót, de sajnos elkéstem. Mr. Kellet már meglátott, és, bágyadtan lóbálva a sétabotját, átvágott az úton. – Jó reggelt, húgocskám! – hajolt meg előttem. Szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával. Rosszallóan néztem rá. – Maga mit keres itt? – Csak ellátogattam ebbe a bájos városkába – mutatott körbe Mr. Kellet. – Hát ön? – Vásárolgatok – böktem hanyagul a szalagokra. – Egyedül? Mr. Kellet tekintetében nyugtalanító fény villant. Már az is nyugtalanító volt, hogy egyáltalán a környéken van. Elég hihetetlennek tűnt, hogy merő véletlenségből éppen Lamdonba vezetett az útja. Vajon puszta bizalmatlanságból merült fel bennem a gyanú, hogy esetleg miattam van a városban? Hogy esetleg idáig követett? – Nem, nem vagyok egyedül – intettem a fejemmel az üzlet belseje felé. Mr. Kellet elém lépett, így két választásom maradt: vagy visszavonulok, vagy a kívánatosnál közelebbi kontaktusba kerülök az úriemberrel. Visszaléptem a boltba, de Mr. Kellet utánam jött, és fürgén körbenézett. Cecilyn akadt meg a tekintete, aki a pultnál állt a szalagjaival, és hátat fordított nekünk. Ám egyszer csak megfordult, és Louisával a nyomában egyenesen felénk indult. Amikor megpillantotta

Mr. Kelletet, elkerekedett a szeme, és önelégült mosolyra húzódott az ajka. – Miss Daventry! Miss Wyndham! – hajolt meg Mr. Kellet. Engem miért nem szólított Miss Deventrynek? Cecily is csak az unokatestvére, mint én. – Mr. Kellet! – lehelte Cecily. – Milyen örvendetes meglepetés! – rebegtette a szempilláját. – Mi szél hozta erre? Mr. Kellet elkapta a nővérem kezét, és a szájához emelte. – A szívemet követtem, és az egyenesen önhöz vezetett. Rosszallóan méregettem őket. A kézcsók közben Cecily tekintete egy pillanatra megpihent Mr. Kellet arcán. Jól ismertem ezt az arckifejezést: izgatottság és csodálat, épp csak annyi kacérsággal vegyítve, hogy a férfi térdre kényszerüljön. A nővérem tegnap este is ezt a trükköt vetette be, és egészen a vacsora végéig sikerült fenntartania Philip érdeklődését. Nem hittem a szememnek. Cecily mindig is ott legyeskedett Mr. Kellet körül, de ez már túlment minden határon. A nővéremnek több esze is lehetne, mint hogy egy ilyen rossz hírű emberrel kezdjen. Engem még nem vezettek be a londoni társaságba, de Mr, Kellet szedett-vedett ruházata és a sóvár pillantás, amivel végigmérte Cecilyt, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy nem igazi úriemberrel van dolgunk. Ráadásul évek óta az ő botrányaitól zengett a főváros. Ugyan miért kacérkodik Cecily egy ilyen alakkal? – Elnézést, Mr. Kellet, épp indulni készültünk – léptem közelebb Cecily-hez. – Igazán? – emelte rám bágyadt tekintetét Mr. Kellet vigyorogva. – Nos, húgocskám, remélem, hamarosan tiszteletemet tehetem önöknél. – Szó sem lehet róla! És nem vagyok a húgocskája. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, még ha gorombasággal vádolnak is. De Mr. Kellet csak nevetett. Cecily megrovóan nézett rám. – Mr. Kellet, bocsássa meg a húgom viselkedését – jelentette ki sugárzó mosollyal. – Őszintén remélem, hogy mihamarabb ellátogat hozzánk. Lángolt az arcom szégyenemben, ahogy kiléptünk az utcára. – Marianne, hogy merészelsz gorombáskodni Mr. Kellettel? – förmedt rám Cecily, amint hallótávolságon kívül kerültünk. A szám is tátva maradt a döbbenettől. Még neki áll feljebb?

– És te hogy merészelsz kacérkodni vele? – Mély levegőt vettem, hátha attól megnyugszom. – Tudhatnád, kivel állsz szemben. Ez az ember megrögzött szélhámos, egy megátalkodott gazember. Cecily Louisára nézett, és mindketten nevetésben törtek ki. Egyáltalán nem vettek komolyan. – Te nagyon naiv vagy – mosolygott Louisa leereszkedően. Mintha fejbe kólintották volna. – Hallgass, Louisa! – szólt közbe Cecily. – Ne légy kegyetlen! Marianne burokban nőtt fel. Nekünk kell bevezetnünk az élet rejtelmeibe. Figyelj, drágám – fordult felém –, természetesen tisztában vagyunk Mr. Kellet viselt dolgaival. De jó okunk van rá, hogy kedvesek legyünk hozzá. – Majd egészen közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – A megrögzött szélhámosok istenien csókolnak. – Honnan tudod? – meredtem rá. Cecily kuncogva nézett össze Louisával. Sosem hittem volna, hogy a nővérem ilyesmire ragadtatja magát! De amikor megláttam, milyen cinkos mosolyt vet Louisára, kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy talán (esetleg) Cecily mégiscsak tudhat valamit a szélhámosok csókjáról. A ma reggeli beszélgetésünk után azonban teljes képtelenségnek tűnt, hogy így viselkedik. – Cecily, te tényleg Mr. Kellettel akarsz flörtölni, amikor sokkal komolyabb kötelezettségeid vannak? – kérdeztem. – Egy másik úriemberrel szemben? A nővérem szemmel láthatóan meglepődött. Louisa köhécselni kezdett, de szerintem csak a kuncogását próbálta elnyomni. – Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy hölgy más férfiakkal is flörtöl – magyarázta Cecily –, amíg diszkréten teszi. És a férjének is jár ez a szabadság. – Azzal közelebb hajolt hozzám, átkarolta a vállam, és halkan így szólt: – Kérlek, hogy Londonban ne ragadtasd magad ilyen kijelentésekre! Én megértelek, mert a nővéred vagyok, de mások nem lesznek ilyen kegyesek hozzád, és attól tartok, csak bolondot csinálsz magadból. Elhúzódott tőlem, és szenvedő pillantást vetett Louisára. Lángolt az arcom szégyenemben. Hazafelé egy szót sem szóltam, de a gondolatok megállás nélkül kergették egymást a fejemben. Hogy csókolózhat Cecily mindenféle szélhámosokkal, amikor állítólag fülig szerelmes Philipbe? És mit szólna Philip, ha megtudná, mit művel a háta mögött a nővérem?

Lehet, hogy mások vétetlek az erkölcs ellen, de Philip nem. Ismertem őt, és tudtam, hogy olyan akar lenni, mint az édesapja: igazi úriember, minden értelemben. Kit érdekel, mi a „módi” Londonban? Philip nem olyan, mint a többiek. Ebben biztos voltam.

18. fejezet UZSONNÁNÁL LADY CAROLINE EMLÍTÉST TETT A BÁLRÓL, amire aznap este került sor a Nagyteremben. – Ha már itt tartunk – jegyezte meg a saját bálunkkal kapcsolatban is rengeteg a tennivaló. Már csak egy hét van hátra. – Hála az égnek, én nem veszek részt a szervezésben – mondta William. – Színek meg virágok, a hideg is kiráz tőlük. Ugye, nem gondoltad meg magad? – nézett Philipre. Philipre sandítottam. Vagy egy napja nem beszéltem vele, és azon kaptam magam, hogy jobban hiányzik, mint gondoltam. Már az is hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a tekintetem megpihenhet az arcán. – Persze hogy nem – válaszolta Philip. – Jó. Már fél éve várok erre az utazásra. Utazásra? Milyen utazásra? Zavartan pillantottam körbe, de még mielőtt megszólalhattam volna, Lady Caroline közbevágott: – Az előkészületeknél nem lesz rátok szükség, de elvárom, hogy a bálra mindketten hazaérjetek. William könyörgő tekintettel nézett Rachelre, de az csak mosolygott. – Ne nézz így rám! Tudod, hogy el akarok menni a bálra. William felnyögött. Gyötrődő arckifejezése láttán akaratlanul is mosolyra húzódott az ajkam. – Mi sem tudunk segíteni az előkészületekben – mondta Louisa. _ Bemutatom Cecilyt Fairhurstéknek. Ugye, elvihetjük a bricskát? – nézett az anyjára, aki aggodalmas tekintettel sandított rám. A bricskában csak három utas fért el, ami azt jelentette, hogy én nem mehetek a többiekkel. – Vidd inkább a kocsit, hogy mind a két vendégünk csatlakozhasson hozzád! A „vendégünk” szót külön kihangsúlyozta. Bizonyára minden jelenlévő sejtette, mire céloz ezzel: rá akarja beszélni Louisát, hogy

engem is vigyen magával. Én azonban nem kértem a sajnálatából, és úgy döntöttem, nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. – Köszönöm, hogy rám is gondol – mondtam –, de én inkább itthon maradok, és segítek az előkészületekben. Már úgyis találkoztam Fairhurstékkel. Éreztem, hogy Philip tekintete rám tapad, és elvörösödtem szégyenemben, de nem mertem felnézni. Beburkolóztam a büszkeségembe, mint egy jó meleg télikabátba, és igyekeztem fenntartani a látszatot. Lehet, hogy Louisa nem kér belőlem, de ettől még nem dől össze a világ. Kifelé menet Cecily mellém lépett. – Nagyon sajnálom – mondta. Megálltam, és ránéztem. Még én magam is kényszeredettnek éreztem a mosolyomat. – Nem akarom folyton azzal nyaggatni Louisát, hogy téged is vigyünk magunkkal. Ha rajtam múlna, én meghívnálak. Remélem, megérted. Újabb kényszeredett mosoly. – Hát persze. – Tudtam, hogy így lesz – ölelt meg Cecily, fullasztó orgonaillatba burkolva. Aztán hátralépett, rám mosolygott, és felszaladt az emeletre a kalapjáért. Én meg tovább ácsorogtam a hallban, elveszetten és magányosan. Lady Caroline-nak a házvezetőnővel volt valami elintéznivalója, így nem tudott beavatni az előkészületekbe. Azelőtt egyenesen a könyvtárba vezetett volna az utam, hogy számon kérjem Philipen a beígért sakkjátszmát. Most azonban, hogy Cecily is a házban vendégeskedett, erről szó sem lehetett többé. Jobb ötlet híján mégis a könyvtárszoba felé indultam. Biztos voltam benne, hogy Philip Williammel múlatja az időt. Ahogy vártam, a könyvtárszoba üres volt. Letelepedtem az ablak elé, és a gyümölcsöst bámultam. Aznap is itt ültem, amikor Philip az európai utazásáról mesélt. Végigsimítottam a bőr karfán, és próbáltam elterelni a gondolataimat a régi szép időkről, amelyek már soha többé nem térnek vissza. De hiába. Hiányzott Philip társasága. Hiányoztak az együtt töltött délutánok. Hiányzott az a meghitt nyugalom, amit végül Cecily érkezése dúlt fel. És Cecily is hiányzott – a régi Cecily, akit ismertem, akit szerettem, akinek mindig volt rám ideje.

Hátradőltem a fotelban, lehunytam a szemem, és próbáltam elhessegetni magamtól a szomorúságot. Már vészjóslóan mocorgott, és azzal fenyegetett, hogy gejzírként tör elő a szívemből. Hiába szedtem össze minden erőmet, képtelen voltam biztonságos mederbe terelni az érzelmeimet. Közvetlenül a felszín alatt bugyogtak, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban elsírom magam. Ekkor halk suhogást hallottam. Kinyitottam a szemem, és Philipet pillantottam meg: karba tett kézzel ült az ablakpárkányon, közvetlenül előttem, olyan arccal, mint aki eltökélte, bármi történjen is, ő egy tapodtat sem mozdul. Ki tudja, miért, nem lepett meg, hogy ott van. Némán farkasszemet néztünk egymással, de Philip égő tekintete egyre elviselhetetlenebbé vált. Szomorúság, gyengédség és a kelleténél jóval több szánalom sugárzott belőle. – Óhajt valamit? – kérdeztem. – Igen. Philip előrehajolt, és megfogta a kezem. A szívem vad kalapálásba kezdett az érintése nyomán. Az eszem azt súgta, hogy húzzam el a kezem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. – És mi lenne az? – cincogtam suttogásnak is beillő hangon. – Egy mosoly. Egész nap nélkülöznöm kellett. A Philip tenyerén pihenő kezemet bámultam, és azon tépelődtem, mit válaszoljak. Úgy éreztem, ha megölnek, sem tudok még egy hamis mosolyt elővarázsolni, így hát felsóhajtottam, és némán ültem tovább. – Nem tart velünk? Megmutatom Williamnek, mi történt a birtokon a legutóbbi látogatása óta. – Maga csak ne jótékonykodjon velem! – néztem mélyen a szemébe. Philip fájdalmasan szorította meg a kezem, a hangja elkeseredettségről árulkodott. – Nem szánalomból hívom, Marianne. Örülnék, ha velünk jönne. Úgy tűnt, őszintén beszél, és valóban élvezi a táraságomat. De nem akartam a saját szememmel meggyőződni róla, komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak udvariasságból hívott meg, mert éreztem, hogy még egy csalódást nem viselnék el. Ráadásul Cecily mellett köteleztem el magam. Hűséget fogadtam neki. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, még akkor is, ha a saját boldogtalanságom a tét. – Köszönöm a meghívást – szabadítottam ki a kezem Philip szorításából. – De sajnos nem fogadhatom el.

– Nem tudja, vagy nem akarja? – vonta fel Philip a szemöldökét. Eszembe jutott, hogy én is ugyanezt a kérdést tettem fel neki a megérkezésem estéjén. – Mindkettő – feleltem halvány mosollyal. Philip elfordította a fejét. Felálltam, és az ajtó felé indultam, de hirtelen eszembe jutott valami. – Köszönöm a verseskötetet – fordultam hátra. Philip rám nézett, de egy szót sem szólt.

 Mire visszamentem a szalonba, Lady Caroline már teljes harci lázban égett. Mrs. Clumpett és Rachel úrinőkhöz méltó tevékenységekkel múlatták az időt: varrogattak, zongoráztak és olvastak. Rezignáltan alakították a finom úriasszony szerepét; gondoltam, legjobb lesz, ha én is beletörődöm a sorsomba. Ám miután Lady Caroline már másfél órája ecsetelte a bállal kapcsolatos elképzeléseit, egyre idegesebben fészkelődtem. Lady Caroline felpillantott a listából. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz – mondta, látván, hogy sehogy sem bírok megülni egyhelyben. – Köszönöm a segítséged! Felálltam, és körülnéztem a szobában. Most mihez kezdjek? Mrs. Clumpett javában zongorázott, amiről eszembe jutott, hogy ideje egy kis illemet tanulnom. Leültem Rachel mellé a pamlagra, és az ölembe vettem az első hímzést, ami a kezembe akadt. De folyton elkalandoztak a gondolataim. Valami nem hagyott nyugodni, de hiába, törtem a fejem, mi lehet az, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni. Aztán kisvártatva beugrott. Az utazás, amit William és Philip említett, és amiről ma reggel hallottam először. Csak képzelődöm, vagy a háziak szándékosan titkolták el előlem? – Te jó ég! – sandított rám Rachel. – Mit műveltél a hímzésemmel? Lenéztem, és ekkor jöttem rá, hogy nem is a saját rámámat szorongatom, ráadásul az egész vászon keszekusza öltésekkel van tele. – Bocsánatot kérek! – ejtettem el riadtan a hímzést. Rachel felvette a vásznat, és szép sorban felfejtette a szálakat. A lármás zongoraszó szerencsére elnyomta a hangunkat.

– William már nagyon várja azt a bizonyos utazást – jegyeztem meg közömbösen. Rachel komoran meredt az összegubancolódott szálakra, és egy tűvel próbálta szétbontani a csomót. – Igen – sóhajtotta. – Én már beletörődtem. Hadd legyen meg az örömük. Persze apám nem nézné jó szemmel. Pap volt – nézett rám elkínzott tekintettel. – Hála az égnek, már a föld alatt fekszik. Tágra nyílt szemmel figyeltem, amint Rachel felfejti a csálé öltéseket. Mire készülhet Philip és William, amit egy pap nem nézne jó szemmel? – De a férfiak már csak ilyenek – folytatta Rachel. – Tudom, hogy hat lóval sem tudnám visszatartani Williamet. Úgyhogy inkább meg sem próbálom. Minél kevesebbet tudok a sötét üzelmeiről, annál jobb. Néha okosabb homokba dugnunk a fejünket. Leesett az állam. Sajnos, nincs más magyarázat, gondoltam magamban, egy asszony nyilván akkor nem szeretné tudni, mivel mulatja az időt a férje, ha valamilyen erkölcstelen dologról van szó. Bár még soha nem jártam a fővárosban, annyira azért nem voltam naiv, hogy ne tudjam összerakni a mozaikdarabkákat. Elvégre épp eleget hallottam már Mr. Kellet botrányairól, hogy legyen némi fogalmam az életviteléről. Betsy is sokat pletykált a londoniak viselt dolgairól. Mégsem fért a fejembe, miért kell ilyen nyíltan kiteregetni ezeket az ügyeket! William és Philip például Lady Caroline füle hallatára beszélt az utazásról! Most egészen más színben láttam a „Wyndham családot, és bizony óriásit csalódtam bennük. Mégsem mondhattam semmit, a végsőkig tartanom kellett magam. Különben újabb megaláztatásokban lett volna részem, csakúgy, mint Cecily és Louisa esetében. Williamet persze nem ismertem közelről. De ami Philipet illette! Azt hittem, ő igazi úriember. Olyan tiszteletreméltónak tűnt. Azt hittem, ő fölötte áll ezeknek a dolgoknak. így félreismertem volna? Felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj menekülőre fognom. Azzal az ürüggyel, hogy fent felejtettem valamit a szobámban, villámgyorsan kiiszkoltam a szalonból. Persze nem mentem fel a szobámba, mert tudtam, hogy ott úgysem lenne nyugodásom. Zaklatott lelkiállapotban bolyongtam a házban, és igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, vajon mi az a titokzatos dolog, amit egy pap nem nézne jó szemmel. Lángolt az arcom és sajgott a szívem.

Céltalan kóborlásom végén a második emeleten kötöttem ki, és megálltam a festmények előtt. Talán ha valami élvezetes dologgal terelném el a figyelmemet, a gyötrő rosszullétem is csillapodna. A harmadik tájképet szemlélhettem, amikor furcsa nesz hallatszott a közelből. Fémcsörgésnek hangzott, és szép lassan kibillentett elmélyült állapotomból. Végül győzött a kíváncsiság, és elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását. Követtem a hangot, és végül annál a helyiségnél lyukadtam ki, amit egyszer már volt szerencsém látni. A vívóterem előtt álltam. Az ajtó résnyire nyitva volt, így észrevétlenül bekukucskálhattam rajta. Az elém táruló kép láttán gombóc nőtt a torkomba. Philip térdnadrágban és egy szál ingben vívott Williammel. Hajlékony, izmos, kecses, kisportolt teste volt. Kiszáradt a szám, és gyorsan megmerevedtem, nehogy zajt csapjak, de közben egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem Philipről. Keményen sarokba szorította Williamet, de William ügyesen kivédte a csapást. – Hátrább az agarakkal, Philip! A végén még megsebesítesz. Philip hátralépett. – Sajnálom – motyogta. Végre megfordult, és ahogy megpillantottam az arcát, elakadt a lélegzetem. Soha nem hittem volna, hogy Philip ilyen szenvedélyesen tud nézni. Lángolt a tekintete, és úgy éreztem, ha ez a tűz egyszer elszabadul, mindenkit felemészt maga körül. – Gondolom a kis… megbízatásod miatt vagy ilyen rosszkedvű – mondta William jelentőségteljesen. Csúfondárosan nézett Philipre. – Ha tudod, miért kérdezed? – felelte Philip kurtán. – Tényleg olyan szörnyű? – William szemmel láthatóan jól mulatott. – Az nem kifejezés – túrt bele Philip a hajába. – Nem tudom, meddig bírom még. – William kuncogni kezdett. – Látom, remekül szórakozol – nézett rá Philip mogorván. – Tekintve, hogy folyton csak menekülsz a nők elől, nos, igen, határozottan jól szórakozom. Ám Philip nem viszonozta a mosolyt. Hirtelen belém villant, vajon illendő-e kihallgatnom a beszélgetésüket. Milyen kínos lenne, ha rajtakapnának! Már éppen azon voltam, hogy visszavonulót fújok, és szép csöndben elosonok, amikor William így szólt: – A nagyanyja küldte ide, ugye? Miért nem küldöd haza Bathba? Sóbálvánnyá dermedtem. Ezek ketten rólam beszélgetnek!

– Bárcsak megtehetném! – válaszolta Philip. – Legalább nem téblábolna körülöttem. De ez szóba sem jöhet. A nagyanyja nagyon egyértelműen fogalmazott: nem akarja Bathban látni. Minden vágyam, hogy megszabaduljak tőle, de nincs hová mennie – sóhajtott fel. A szívem olyan hangosan kalapált, hogy még a mellkasom is belesajdult. – Holnap utazunk – mondta William. – Talán az apja eljön érte, amíg mi távol leszünk. És ezzel minden megoldódik. – Bárcsak igazad lenne, de én erősen kétlem, hogy így lesz – dobolt Philip a csizmáján a kardjával. – Az az alak már több mint egy éve távol van, nem valószínű, hogy egyhamar hazajön. – Akkor bírd ki még egy kicsit! – vigyorgott William, azzal felemelte a kardját. – És ne rajtam vezesd le a mérgedet! Philip még dünnyögött valamit, amit nem hallottam, és lesújtó pillantást vetett Williamre. De William csak nevetett. Megint vívni kezdtek. Elléptem az ajtótól, és leforrázottan fordultam hátra. Csigalassúsággal vánszorogtam végig a folyosón, aztán lementem a lépcsőn, és besurrantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, átvágtam a szobán, és kinéztem az ablakon. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltitkoljam a szívem elől az igazságot, ami mázsás súllyal nehezedett a vállamra. Mintha a napot próbáltam volna kioltani. Nincs menekvés, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy nemkívánatos személy vagyok. Ez volt az, ami a leginkább szíven ütött. Senki sem akart engem: sem az apám, sem a nagyanyám, sem Wyndhamék. Louisa sem. Talán még Cecily sem. Hogy Philipről már ne is beszéljünk. Azt már elfogadtam, hogy az apám cserbenhagyott. Azt is régóta gyanítottam, hogy a nagyanyám nem szívesen vette a nyakába a velem járó felelősséget. Philip barátságában viszont egy percig sem kételkedtem: legalábbis azóta, hogy olyan szép napot töltöttünk együtt a könyvtárban. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy szentül hittem, még az illetlen flörtölése sem lazíthatja meg a köztünk lévő köteléket. Ám a felismerés, hogy tévedtem (nemcsak Philip jellemét, hanem a kapcsolatunk természetét illetően is), akkora csapás volt, hogy nem tértem magamhoz a megrázkódtatásból. Philip nem volt úriember, és nem volt a barátom. Végig színészkedett. Most már végképp nem maradt semmi, amibe kapaszkodhattam volna.

Úgy éreztem magam, mint amikor először estem le a lóról. A gyeplő kicsúszott a kezemből, és zuhanni kezdtem. És most sem tehettem semmit, hogy elkerüljem a fájdalmat.

19. fejezet ÜVEGES TEKINTETTEL FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON. Minden gondolatot kiürítettem az elmémből, és azt kívántam, bárcsak itt hagyhatnám ezt az árnyékvilágot. A teljes megsemmisülésre (vagyis az eltávozásra) irányuló törekvéseimet Betsy szakította félbe. Csípőre tett kézzel állt meg az ágyam mellett. – Nem megy el a bálba? – Nem. Behunytam a szemem, hogy azonmód visszasüppedjek a semmibe. De még csukott szemmel is éreztem, hogy a komornám mereven néz. Végül megszólalt: – Most éppen olyan, mint az édesapja, amikor kimúlt a kedvenc kutyája. – Tessék? – pattant fel a szemem, – Igaz lelkemre mondom. Ő is ugyanilyen képet vágott: mintha a világon semmi sem tudná pótolni a veszteségét. És így is lett – ült le Betsy sóhajtva az ágy szélére. – Köszönöm, Betsy! – nyögtem fel panaszosan. – Ez igazán megnyugtató. Hátat fordítottam neki, remélve, hogy nem nyaggat tovább, de ő óvatosan megkopogtatta a vállamat. – Elmondja, mi történt? Gondoltam, füllentek valamit. Vagy némaságba burkolózom. A történtek azonban kitörésre készen kavarogtak bennem. Még soha nem avattam a bizalmamba Betsyt, de úgy véltem, könnyen lehet, hogy pillanatnyilag ő a legközelebbi barátom. És talán tud valamit, ami megmagyarázza, miért csaptak be ilyen rútul. – Megtudtam, hogy a nagyanyám kényszerítette ki ezt a látogatást. Wyndhamék nem is akartak meghívni. Megbicsaklott a hangom. A többit nem árulhatom el. Senki sem tudhatja meg a szégyenletes titkot, hogy itt sem látnak szívesen. – Jaj, ez minden? – rikkantotta Betsy vidáman. – Ezt már rég tudom.

– Micsoda? – ültem fel. – Mit beszélsz? Betsy a fogát piszkálta a nyelvével. – Én végig tudtam, hogy a nagyanyja szervezte így a dolgot, de megfenyegetett, hogy ha csak egy szót is szólok a kisasszonynak, kivágja a nyelvem, és megeszi reggelire. Nem tudom, mihez kezdenék nyelv nélkül. – Betsy, nyugodt lehetsz, hogy a nagyanyám nem ette volna meg a nyelvedet reggelire – forgattam a szemem. – Tudod, hogy csak vacsorára eszik húst – motyogtam. – Erre nem is gondoltam – komorult el Betsy. – Elég az hozzá, igen, ő küldte ide a kisasszonyt, de nem akarta, hogy a kisasszony megtudja, így hát közvetlenül Lady Caroline-hoz fordult. Azt már nem tudom, hogy Cecily kisasszony is benne volt-e a dologban, de szerintem Lady Caroline direkt megkérte, hogy ő tolmácsolja a meghívást, nehogy a kisasszony gyanút fogjon. És az igazat megvallva, azt hiszem, remek kis tervet eszeltek ki, hiszen ha Londonban találkoznak, Sir Philip magára se nézett volna, így viszont minden adott volt a sikerhez, ha szabad így mondanom. – Miféle sikerhez? Miről beszélsz? Elképzelni sem tudtam, mi abban a siker, ha az embert erőszakkal tukmálják rá a vonakodó házigazdára. – Hát, hogy a kisasszony megfogja magának az urat, természetesen. Tárva maradt a szám. – Hogy megfogjam magamnak Sir Philipet? – Igen – lóbálta a lábát vidáman Betsy. – Mi más miatt kerülhetett volna sor erre a látogatásra? Micsoda szerencse, hogy pont abban a fogadóban szálltunk meg, így Sir Philip kénytelen volt visszajönni! – Hogyhogy kénytelen volt visszajönni? – bukott ki belőlem. – Amikor összetalálkoztunk vele a fogadóban, éppen menekülőben volt. A kisasszony elől menekült. Most mondja meg, egy felnőtt férfi hajlandó lenne hónapokra eltűnni, csak azért, hogy ne kelljen találkoznia a kisasszonnyal! De a sors szerencsére közbeszólt: Jamest meglőtték, Sir Philip pedig pont megállt a fogadónál, hogy harapjon valamit, mielőtt folytatná az útját. – Betsy rám nézett. – A kisasszony nem is tudta? – nézett rám fancsali képpel. – Nem – ráztam meg a fejem. – És a kisasszony szerint mit keresett Sir Philip késő este a fogadóban?

– Nem is gondolkoztam rajta. – Nos, a pletyka szerint, amint hírül vette, hogy a kisasszony Edenbrooke-ba érkezik, úgy kilőtte magát, mint a puskagolyó. Mint a puskagolyó. Eszembe jutott Miss Grace, aki azt hitte, én is csak egy nagyravágyó fiatal hölgy vagyok, aki kiszemelte magának Philipet. – Betsy, itt mindenki azt hiszi, azért jöttem ide, hogy… megfogjam magamnak Sir Philipet? – Gondolom – vonogatta a vállát Betsy. – A konyhában legalábbis így beszélik. – Remélem, helyre tetted őket. Betsy az ajkába harapott, és kerülte a pillantásomat. – Betsy! – Hát, a kisasszony viselkedését elnézve, nehéz lenne mást hinniük. – A viselkedésemet elnézve? – kapkodtam levegő után. – Miért, hogy viselkedem? – Tudja azt jól: folyton Sir Philip körül sündörög. És ahogy ránéz. .. – Hogy nézek rá? – fogott el a jeges rémület. – Mint aki… – hadonászott Betsy – menten elolvad. Panaszos nyögéssel hanyatlottam vissza az ágyra, és a kezembe temettem az arcomat. Elöntött a szégyen. Az a sok szép nap, amit Philippel töltöttem az ártatlan barátság nevében, nem kerülte el a szolgák figyelmét, akik most mindenfélét összehordanak rólunk. Keservesen megbántam, amit tettem, és úgy éreztem, bemocskolták az emlékeimet. – Mi lesz a bállal? – tudakolta Betsy. – Magamra hagynál egy kis időre? – Persze. Betsy lábujjhegyen kiosont a szobából. Fel-alá járkáltam az ablak előtt. Nem volt maradásom Edenbrooke-ban. Nem akartam, hogy bárkinek is a terhére legyek. De mégis, hova menjek? A nagyanyám ideküldött, és a jelek szerint nem akarja, hogy visszatérjek Bathba. A papa nem válaszolt az utolsó három levelemre. Más hozzátartozóm pedig nincs. Végső kétségbeesésemben leültem az íróasztalhoz, és elővettem egy papírlapot. Lehet, hogy a papa már nem kíváncsi rám, de jogom van a segítségét kérni. Gyorsan megírtam az üzenetet, mert attól tartottam, ha túlságosan megválogatom a szavaimat, sírva fakadok, és eláztatom a levelet.

Kedves Papa! Sajnálom, hogy a lovam visszahőkölt az akadálytól azon a bizonyos reggelen. Sajnálom, hogy a mama az én lovamra ült fel, mert az övé lesántult. Folyton az jár a fejemben, mit tehettem volna, hogy megakadályozzam a balesetet, de semmi sem jut az eszembe, igaz, most már fölösleges is ezen rágódni. Tudni akarom, engem hibáztatsz-e, és ha még szeretsz, miért pont akkor hagytál cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Szeretettel: Marianne Gyorsan összehajtottam a levelet, és az ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam. Tudtam, ha egyszer elkezdem, soha nem fogom abbahagyni. Kihúztam az asztalfiókot, hogy megkeressem a viaszt meg a pecsétet, de ijedten húztam vissza az ujjaimat, amikor két papírcetli bukkant elő a fiók mélyéről: Philip szerelmes levele meg a múltkori üzenete. Óvatosan kihajtogattam őket, és mindkettőt elolvastam. Keserű düh és harag lüktetett sajgó szívemben. Hogy merészelt becsapni? Hogy merészelte azt állítani, hogy a barátom, amikor csak púp voltam a hátán? Tudtam, mit kell tennem. Akkurátusán összetéptem a szerelmes levelet. Néhány szót még így is ki tudtam silabizálni: poklok tüze, imádlak, őrülten. Mindhárom egy-egy késszúrással ért fel. Őrjöngve téptem szét a szavakat, és azt kívántam, bárcsak a szívemből is ilyen könnyedén törölhetném ki az érzéseket. Végül nem maradt más a levélből, csak egy kupac apró, olvashatatlan papírcafat. Philip üzenete is hasonló sorsra jutott. A markomba söpörtem a megcsonkított szavakat, és a kandallóba hajítottam őket. Amikor Betsy visszajött, a kezébe nyomtam az apámnak szóló levelet. – Gondoskodj róla, hogy a lehető leghamarabb postára adják ezt a levelet! A komornám bólintott, és a zsebébe gyömöszölte az irományomat. – De mi lesz a bállal? A bál. Philip ott lesz a bálon, de Mr. Beaufort is. Mr. Beaufort pedig feltűnően érdeklődik irántam. Talán még feleségül is vesz. Már nem fájt a

szívem. Üres volt és közömbös, elszállt belőle az élet. Végre elértem a célom. – Elmegyek. De azt akarom, hogy én legyek a legszebb. Elfogadod a kihívást? – Bízza csak rám, kisasszony! – csapta össze a kezét Betsy. – Elragadó lesz ma este, annyit mondhatok. Fanyar mosollyal néztem rá. Miután Betsy végzett, megálltam a tükör előtt, és tárgyilagosan szemügyre vettem a végeredményt. A zöld selyemruhámat vettem fel, amiben egyáltalán nem úgy festettem, mint egy csitri. Talán a frizura, az ékszerek meg a ruha tette, de szerintem inkább a csillogó szememhez volt köze. Betsy tetőtől talpig végigmért, majd elismerően bólintott. – Még pirosító sem kell – mondta. – így is rózsás az arca. Megköszöntem a fáradozását, kiléptem a szobámból, megigazítottam a kesztyűmet, és elindultam a folyosón. A lépcsőhöz érve megtorpantam. Megbújtam az árnyékban, mély levegőt vettem, és lelkiekben is felkészültem az előttem álló estére. A sikerem azon múlt, közömbös tudok-e maradni Philippel szemben. Megfogadtam, hogy rideg és fagyos leszek. Nem engedhettem, hogy Philip a bizalmamba férkőzzön, azzal elveszítettem volna a méltóságomat, amiért olyan keményen megdolgoztam. És akkor könnyen lehet, hogy valami megbocsáthatatlan tettre ragadtatnám magam, például sírva fakadnék, vagy Philip képébe vágnám, hogy mindent tudok. Repedésről repedésre haladva erősítettem meg a páncélzatomat. Mindent számba vettem, ami Philip ellen szólt. Hűvös eleganciával vonultam le a földszintre, és közben egymás után soroltam Philip hibáit. Először is hazudott. Azt állította, hogy szívesen látott vendég vagyok Edenbrooke-ban, holott ez nem felelt meg a valóságnak. Hamis ábrándokba ringatott, és lázasan bizonygatta, hogy barátként tekint rám, holott csak púp voltam a hátán. Ráadásul igencsak fenn hordja az orrát, ha azt hiszi, azzal a szándékkal jöttem ide, hogy magamba bolondítsak egy férfit, akit még csak nem is ismertem. Micsoda feltételezés! Talán azt képzeli, hogy minden nő első látásra beleszeret? És a méltóságát is feláldozva egyre csak azon mesterkedik, hogy feleségül menjen hozzá? Hát, nagyon téved, mert én ugyan soha nem áldoznék fel semmit a kedvéért!

A komornyik kitárta előttem az ajtót. Beléptem a szalonba. A család már összegyűlt, de én pillantásra sem méltattam őket. Egyenesen Philipre néztem, aki hirtelen felém fordult, és mintha csodálat villant volna a szemében, de lehet, hogy tévedtem, hiszen Philip semmi csodálatra méltót nem talált bennem. Sőt, meg akart szabadulni tőlem. Csak a feladatomra összpontosítva, a szalon túlsó végébe húzódtam, hogy háboríthatatlanul sorolhassam tovább Philip hibáit. Philip jóképű volt. Túlságosan is. Különösen aznap este. Fekete frakkot viselt, a mellénye és a nyakkendője hófehér volt, a haja puhán csillogott a gyertyafényben, és amikor összeakadt a tekintetünk, kérdőn nézett rám. Hátat fordítottam neki, hogy ne is lássam szépen metszett vonásait. Ez volt Philip legsúlyosabb bűne: azt hitte, hogy egy kedves tekintettel meg egy mosollyal bármelyik ifjú hölgy szívét meglágyíthatja. És makacs is, tettem hozzá gondolatban, amikor elindult felém, holott világosan a tudtára adtam, hogy nem vagyok kíváncsi rá. – Mit vétettem, hogy ilyen csúnyán néz rám? – súgta a fülembe, hogy senki más ne hallhassa. Rafinált lépés volt, mivel úgy tűnt, mintha a kelletlen házigazda és nemkívánatos vendége helyett két összeesküvő beszélgetne egymással. – Semmit, uram. – Uram?! – Philip úgy hőkölt hátra, mintha arcul csaptam volna. – Látom, komoly az ügy. Árulja el tüstént, mi a baj, hogy rögvest elnézést kérhessek! Halk kacajt hallattam, de a szívem kemény volt, mint a kő. – Ön képzelődik. Philip komoran nézte, amint a komornyik kinyitja az ajtót, és bejelenti, hogy a kocsi készen áll. Amikor az ajtó felé fordultam, láttam, hogy Cecily gyanakvóan méreget. Persze a szemem sem rebbent. Vidd csak a Sir Philip Wyndhamedet! Összeillő pár lesztek. Te majd szépen elszórakozol Mr. Kellettel, amíg Philip úton van, és olyasmit művel, amit a papok nem néznének jó szemmel, aztán boldogan élitek álszent, erkölcstelen életeteket, amíg meg nem haltok. Gondoskodtam róla, hogy ne Philip mellé kerüljek a kocsiban, így azonban, ha lehet, még rosszabbul jártam, mert Philip velem szemben ült, és azon túl, hogy minden kanyarban összeért a térdünk, olyan mereven nézett, hogy egészen belepirultam. Hogy eltereljem a figyelmemet, tovább folytattam a felsorolást.

Philipnek túlságosan éles volt a szeme. Ezt egyáltalán nem kedveltem benne. Mindig azt hajtogatta, hogy kifejező arcom van, pedig inkább ő volt túl tolakodó. Nem akartam, hogy a szívembe lásson, így hát elutasító arccal bámultam ki az ablakon, és ügyet sem vetettem a kocsiban folyó beszélgetésre. Mire megálltunk a Nagyterem előtt, a listám és a páncélzatom is elkészült. Philip szállt ki elsőnek, majd megfordult, és felém nyújtotta a kezét, amit kénytelen voltam elfogadni, nehogy orra bukjak. Philip erősen, biztosan, előzékenyen szorította a kezemet. A páncélzatom megremegett az érintésétől. Túlságosan jóképű, ismételtem magamban. Túlságosan éles szemű. Túlságosan vonzó. Ezt az utolsó tételt kocsikázás közben adtam hozzá a listámhoz. Túlságosan előzékeny, túlságosan felkavaró, túlságosan makacs. Persze a legfontosabb tulajdonságáról sem feledkeztem meg: túlságosan álnok. Amint földet értem, elengedtem a kezét, ám a megkönnyebbülésembe enyhe csalódottság vegyült. Még keményebben kell fognom a szívemet, állapítottam meg magamban. Nem hagyhatom, hogy felülírja az eszem parancsait. A bálterembe lépve már messziről megláttam Mr. Beaufortot. Gyorsan átverekedte magát a tömegen, hogy elém siethessen. Philip mellettem állt, és bár pillantásra sem méltattam, már a puszta jelenléte is idegesített. Ahogy Mr. Beaufort közelebb ért, higgadt mosolyt erőltettem az arcomra, de Philip közelében alig kaptam levegőt. Aztán észrevettem, hogy Mr. Kellet vigyorog rám a terem túlsó végéből, ami csak tovább rontott a hangulatomon. – Velem is táncol ma este? – kérdezte Philip halkan. A szívem nem kevesebb, mint három ütemet hagyott ki. Eltúlzott gondossággal igazítottam meg a kesztyűmet. – Köszönöm, nem – feleltem színlelt közömbösséggel. Mr. Beaufort már csak pár lépésnyire volt tőlem, amikor egy kisebb hölgycsoport vonult el előttünk, átmenetileg elzárva az udvarlóm útját. – Köszönöm, nem? – hitetlenkedett Philip. A szívem hangosan kalapált, az arcom kipirult. Lopva Philipre sandítottam. Homlokráncolva, szigorúan összepréselt ajkakkal fürkészte az arcomat, árulkodó nyomok után kutatva. – Mi a baj? Vállat vontam.

– Semmi – fordítottam el a fejem. Philip egyre zaklatottabb lett. Kárörvendőn kuncogtam magamban. Úgy kell neki! Elvégre ő rontotta el az estémet. Ő csapott be engem, nem én öt. Egy vékonyka hang arra figyelmeztetett, hogy én sem voltam egészen őszinte, de nem törődtem vele. Mr. Beaufort időközben kikerülte a csoportosulást, és már karnyújtásnyira volt tőlem. Philip olyan közel húzódott hozzám, hogy tisztán éreztem a testéből áradó meleget, pedig nem ért össze semmink. Összekulcsoltam a kezem. Túl közel állunk egymáshoz. Philip melengető, varázslatos közelsége vészesen gyengítette az ellenállásomat. De mielőtt hátrébb léphettem volna, lehajolt, és egészen halkan a fülembe súgta: – Gyönyörű ma este! Megborzongtam, és rákvörös lettem, mert Philip fojtott hangja meglepő őszinteséget kölcsönzött a szavainak. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, felegyenesedett, és szó nélkül faképnél hagyott. Utána néztem, és mire a tekintetem elszakadt széles válláról, meglepetten láttam, hogy Mr. Beaufort áll előttem. – Miss Daventry! – hajolt meg üdvözlésül. – Ön még szebb lett, mióta utoljára láttam! Izgatottan vártam a hatást, de Mr. Beaufort szavai üresen kongtak bennem. Ennek ellenére elmosolyodtam. – Köszönöm! – dünnyögtem. Elkezdődött a tánc. Hagytam, hogy Mr. Beaufort kézen fogjon, és a tánctérre vezessen, ahol a párok már felsorakoztak egymással szemben. A partneremre szegeztem a tekintetemet, hogy egy rövid időre megfeledkezzek a nap megrázó eseményeiről. A szívemet is nyugalomra intettem, mert amióta megpillantottam Philipet, szédületes gyorsasággal zakatolt a mellkasomban. Mély levegőt vettem, és a feladatra összpontosítottam. Most végre megtanulom, hogyan viselkedik egy igazi úrinő. Ha rajtam múlik, még azt is elfelejtem, hogy Philip a teremben van. Ami nem lesz nehéz, mert most már úgysem kell táncolnom vele. Sugárzó mosolyt villantottam Mr. Beaufortra, hogy a tánc kezdetéig kicsit belekóstoljak a kacérkodás művészetébe. Ekkor vettem észre, hogy Philip Mr. Beaufort jobbján áll. Meglepetten néztem rá, majd balra sandítottam, és láttam, hogy a partnere nem más, mint Cecily, A nővérem mosolyába árnyalatnyi bujaság vegyült, amiről önkéntelenül is az jutott eszembe, miféle szélhámosokkal csókolózhatott Londonban. A

féltékenység olyan erővel furakodott be a szívembe, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. Mr. Beaufortra pillantottam, és erőnek erejével kellett elterelnem a gondolataimat Philipről meg Cecilyről. Megszólalt a zene. A muzsikusok vidám talpalávalót húztak, aminek örültem, mert így nem sok lehetőség maradt a társalgásra. Kényszeredetten mosolyogtam, és rá sem hederítettem Philipre, de mindez olyan hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a tánc végére teljesen kimerültem. Még javában pihegtem, amikor egy másik úriember lépett elő, hogy táncra kérjen. Cecily ezúttal Mr. Kellettel táncolt. Philip a sor végén ropta Miss Grace-szel. Persze, csak merő véletlenségből tévedt rájuk a tekintetem. Gondoltam, egy kis flört majd eltereli a gondolataimat Philipről, de nem jártam sikerrel. Kényszeredetten mosolyogtam, és a gondolataim folyton Philip meg a délelőtt kihallgatott beszélgetés körül forogtak. Pár forduló után a zenészek szünetet tartottak. A nyitott ablaknál álltam, tekintetem szórakozottan pásztázta a tömeget. Ám kisvártatva ismét Philipre tévedt a pillantásom. Nem szándékosan. Csak hát történetesen az a fajta ember, aki kirí a tömegből. A közelben állt, és Mr. Beauforttal beszélgetett. Mindketten mereven álltak, egy mosoly sem látszott az arcukon. Sőt, mintha vitatkoztak volna, de sejtelmem sem volt, miről, hiszen hiszen alig ismerték egymást. Ahogy egymás mellett álltak, akaratlanul is összehasonlítottam őket. Az aranyszőke, divatosan öltözött Mr. Beaufort kétségtelenül délceg úriember volt. De Philip mellett még az ő külseje is elhalványult. Ebben az összevetésben a napnál is világosabban látszott, hogy Mr. Beaufort olyan, mint az egyszerű strasszkő: csillog-villog, de ez csak a látszat, mert a felszín mögött nem rejtőzik komolyabb érték. Philip ezzel szemben úgy ragyogott, mint a gyémánt, és a fénye belülről fakadt. A ruhája ugyanolyan jól szabott volt, mint Mr. Beauforté, de ő hanyag, sportos eleganciával viselte az öltözékét, és nem folyamodott feltűnő kiegészítőkhöz, hogy elérje a kívánt hatást. Viselkedését a visszafogottság, a természetesség, a keresetlen egyszerűség jellemezte. Ahogy elnéztem őket, rádöbbentem, hogy én bizony a gyémántot választanám a strasszkő helyett.

Mélységes csalódottság fogott el, és undorodtam magamtól. Minek ez az összehasonlítgatás? Philip nem akar engem, Mr. Beaufort viszont annál inkább. Csak ez számított. És különben is, mihez kezdtem volna Philippel, ezzel a jóképű, javíthatatlan, elbűvölő sármőrrel, aki csak játszadozik a női szívekkel? Észre sem vettem, hogy Mrs. Fairhurst mögém lopózott, így amikor a fülembe kurjantott, majd’ hanyatt estem ijedtemben. – Sir Philip igazán jó parti, nem gondolja? Ő is arrafelé nézett, amerre én. Elpirultam, és borzasztóan szégyelltem magam, hogy pont Mrs. Fairhurstnek kellett rajtakapnia, amint Philipet bámulom. Hátat fordítottam a szóban forgó úriembernek, és így feleltem: – Valóban? – Ugyan már, Miss Daventry! – göcögött az asszonyság. – Engem nem tud becsapni. Jól tudom, milyen nagy… csodálója Sir Philipnek. Alig leplezett undorral néztem rá. A szája mosolygott, de a szeme nem. – Még ha így lenne is – mondtam –, önnek mi köze hozzá? – Ó, természetesen semmi közöm hozzá. Én csak segíteni akarok, kedvesem, mert nyilvánvaló, hogy nem fogadta meg Grace tanácsát. – Azzal szétnyitotta a legyezőjét, és élénken meglengette. – A londoni hölgyek fele fülig szerelmes Sir Philipbe. Csupa elegáns, rangos, vagyonos hölgy. Ön nyilván nincs tisztában vele, de semmilyen tekintetben nem érhet fel hozzájuk – mért végig Mrs. Fairhurst felvont szemöldökkel. A hirtelen támadt harag nyomban elsöpörte a zavaromat. Tudtam, hogy a vén szipirtyónak igaza van, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy meghunyászkodom előtte. – Azt mondja, a londoni hölgyek fele szerelmes Sir Philipbe? – kérdeztem ártatlanul. Mrs. Fairhurst önelégült mosollyal bólintott. – Hmm. Sir Philip rémesen csalódott lesz, mivel ő úgy tájékoztatott engem, hogy inkább a háromnegyede. Mrs. Fairhurst arcáról lefagyott a mosoly. – Most már nagyon kíváncsi vagyok, kinek van igaza – mondtam. – Megkérdezzem Sir Philipet? Mrs. Fairhurst villámló tekintettel csukta össze a legyezőjét. – Szükségtelen.

Amikor Philip ott termett előttünk, egyszerre rezzentünk össze. Philip pillantásra sem méltatta Mrs. Fairhurstöt. – A következő tánc az enyém – nyújtotta felém a karját.

20. fejezet A KÖVETKEZŐ TÁNC TERMÉSZETESEN NEM PHILIPE VOLT, de ezt nem Mrs. Fairhurst füle hallatára kívántam megvitatni. Mit volt mit tennem, megfogtam Philip kezét, és hagytam, hogy a tánctérre vezessen. A váratlan fordulat teljesen letaglózott. Miközben Philippel ellépdeltünk a felsorakozott párok előtt, kétségbeesetten kutattam az emlékezetemben, hogy felidézzem az oly gondosan összeállított listát házigazdám hibáiról. De amint ott álltám Philippel szemben, várva, hogy felcsendüljön a zene, összekuszálódtak a gondolataim. Ideges voltam, rettentően ideges. Még soha nem táncoltunk együtt, és az ismerős tekintet láttam a szívem vad kalapálásba kezdett. Mély levegőt vettem, és elhatároztam, olybá veszem, mintha Philip is egyike lenne azoknak a hétköznapi férfiaknak, akikkel aznap este táncoltam. Sőt, még a pillantását is elkerülöm. Mereven nézem a nyakkendőjét, és egy szót sem szólok. Felcsendült a zene. Egyszerre léptünk előre Philippel. Partnerem tökéletesen megkötött nyakkendőjére szegeztem a tekintetem. Sikerülni fog. Végig úgy teszek, mintha idegenek lennénk, nem nézek Philip szemébe, és nem gondolkodom. Egyvalamit azonban kifelejtettem a számításból: Philip nem úgy táncolt, mint más közönséges halandó. Mikor a derekamhoz nyúlt, nem lagymatagon, vigyázva érintett meg, hanem magához rántott, és a keresztcsontomra tapasztotta a kezét, így olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a bőrömön éreztem a leheletét. Pánikba estem, és döbbenten néztem fel rá. Egyenesen a szemébe, pedig megesküdtem, hogy nem teszem. Ó, jaj! Egy sokat látott londoni hölgy nyilván nem rettent volna vissza Philip parázsló tekintetétől, én viszont tanácstalan voltam. Ráadásul, amikor belenéztem Philip szemébe, legnagyobb döbbenetemre az egész lista kiröppent a fejemből. Szó nélkül forogtunk körbe. Miután Philip

elengedett, kezem-lábam reszketett. Kábultan fordultam meg, hogy eljárjam a következő lépéseket. Mire összeszedtem magam, már lejthettem is vissza középre. Csupán most tudatosult bennem, milyen bensőséges is ez a tánc. Philip erősen fogta a kezemet, a másik kezét a derekamra csúsztatta, szorosan magához vont, és közben mélyen a szemembe nézett. Ez már aztán több a soknál! És még ekkor sem szólt semmit. Arra gondoltam, talán mégiscsak jobb lenne, ha végre megmukkanna, mert akkor legalább visszavághatnék neki, és megtörném ezt a furcsa varázst. Amikor Philip végre elengedett, láttam, hogy Lady Caroline ott áll a táncolok mögött, és minket néz, csakúgy, mint Rachel, aki, kicsit távolabb tőlünk, éppen Williammel ropta. Lángolt az arcom, és azon rágódtam, vajon mit gondolhatnak most rólam. Vajon tényleg azt a látszatot keltem, mintha meg akarnám fogni magamnak Philipet? És hol van Cecily? Mi járhat vajon az ő fejében? Mikor már azt hittem, ennél rosszabbul nem is alakulhatnának a dolgok, Philip megszólalt. Szorosan magához vont, és halkan a fülembe súgta: – A londoni hölgyek fele? Tehát kihallgatott minket! – Igen, ez az általános nézet. Philip összevont szemöldökkel nézte, amint eltávolodom tőle, és visszaállok a sorba. Amikor megint középre mentem, megkérdezte: – Ezért haragszik rám? – Én nem haragszom önre – feleltem színtelen hangon, és sietve kipréseltem magamból egy mosolyt, hogy hihetőbbé tegyem a füllentésemet.. – Maga nem tud hazudni – csóválta meg a fejét Philip. – Hiába próbálkozik. Gyilkos pillantást vetettem rá, és a tökéletes riposzt után kutattam az agyamban. De semmi sem jutott eszembe, talán azért, mert Philip jelenlétében képtelen voltam logikusan gondolkodni. – Tudja, hogy ezzel a pillantással éppen az ellenkező hatást éri el? – kérdezte Philip. A lehelete lágyan cirógatta a nyakam, amitől újra megborzongtam. Kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Hogyhogy? – Igyekeztem a lehető legfagyosabban beszélni.

A koreográfia szerint ismét szétváltunk, így hát feszülten vártam, hogy Philip végre megválaszolja a kérdést. Philip egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Amikor végre Összekapaszkodtunk, így szólt: – Olyan szép, amikor dühös! Lesújtó pillantást vetettem rá. – Ne legyen nevetséges! – Távol álljon tőlem – felelte Philip. A tekintete még mindig parázslott, és ugyanaz az elfojtott szenvedély áradt belőle, mint a vívóteremben. – Látnia kellene, hogy lángol a tekintete. És amikor összeszorítja az ajkait, egy gödröcske jelenik meg a bal orcáján, közvetlenül a szája fölött. Egyszerűen… őrjítő! Olthatatlan szégyen, harag és bűntudat égette a bensőm. Philip flörtölt velem, és ezzel sikerült feldühítenie. Nem az zavart, hogy csak játszadozik velem, ezt kezdettől fogva tudtam. Inkább az bosszantott, hogy az udvarlásával ráébresztett, a többi úriember, akivel aznap este táncoltam, a nyomába sem érhet ezen a téren. Egyikük sem érte el, hogy egyszerre lángoljon fel bennem az indulat és a perzselő vágy. Hogyan is lehetnék boldog mossál, amikor Philip mindenkin túltesz? Egyúttal az is bebizonyosodott, hogy Sir Philip Wyndham a legmegátalkodottabb ember a föld kerekén, hiszen a zord pillantásom sem félemlítette meg, sőt, éppen ellenkezőleg. Minden fegyverem csődöt mondott. Lehullott rólam a páncél, és ahogy ott álltam a tánctér közepén, rettenetes dolog történt. Eszembe jutott, hogy Philip nem szeret engem, soha nem is szeretett. A feltámadó szomorúság haragom utolsó morzsáit is porrá hamvasztotta, az összes fegyveremmel együtt. És ekkor végzetes hibát követtem el. A teljes kiszolgáltatottság állapotában belenéztem Philip szemébe. Az idő lelassult, a zene elhalkult, a táncosok elsüllyedtek körülöttem. Senki más nem volt a világon, csak Philip meg én, és végre elérkezett az idő, hogy felfedjem a Philip tekintetében bujkáló titkot. Ott volt: olyan egyértelműen, olyan nyilvánvalóan, hogy nem is értettem, eddig miért nem jöttem rá a megoldásra. Első döbbenetemben még táncolni is elfelejtettem, bénultan hagytam, hogy a felsejlő igazság vakító fénnyel szikrázzon fel az elmémben. A legmeglepőbb felfedezést az jelentette, hogy a titok, amit Philip tekintetéből olvastam ki, nem is az övé volt, hanem az enyém. Beleszerettem Philip Wyndhambe.

Az első gondolatból logikusan következett a második: Philip viszont nem szerelmes belém. Hirtelen elfogott a rettegés. Jaj, mit tettem,? Hogy lehettem ennyire ostoba? – Marianne! Szaporán pislogtam, és próbáltam Philip arcára összpontosítani. Philip mélységes aggodalommal nézett rám. – Ön fehér, mint a fal – mondta. – Jól érzi magát? – ragadta meg a könyökömet, nehogy összeessek. Megráztam a fejem. Nem voltam jól. – Elnézést! – fordultam el tőle. Meglepett, hogy ilyen könnyen futni hagy. Igaz, ha jobban belegondolok, lehet, hogy kitéptem magam a szorításából. Nem emlékszem, hogyan történt, de egyszer csak kiszabadultam, és villámgyorsan keresztülvágtam a táncolok tömegén. A párok mosolyogva, csacsogva, nevetgélve pörögtek-forogtak; karok, kezek, arcok, lábak, lárma, szalagok, ajkak. Többen is meglöktek, de ettől csak még elszántabban furakodtam előre, és egyre kétségbeesettebben igyekeztem kijutni a tumultusból, amikor valaki elkapta a kezemet. Philip volt az. Amikor hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy mozog az ajka. Hozzám beszélt, de nem hallottam, mit mond. A zsivaj, az örvénylő tömeg, a forróság minden mást elhalványított körülöttem. Megbotlottam egy táncos lábában, majd egy kar fonódott a derekam köré. Philip kirángatott a terem szélére, ahol az anyja aggódó arccal sietett elibénk. Az ablakhoz ültem. Philip ijedten hajolt fölém, miközben Lady Caroline buzgón legyezett, és azt kérdezgette, mi történt. – Kis híján elájult tánc közben – válaszolta Philip. Hisz ez nevetséges, gondoltam magamban. Soha életemben nem ájultam el – jobban mondva, szinte soha. Most mégis mintha furcsán eltávolodtam volna a testemtől. Nem éreztem sem a lábam, sem a karom. A föld fölött lebegtem. Amikor végignéztem magamon, meglepetten láttam, hogy Philip nyugtalanul szorongatja a kezemet. Ezt sem éreztem. Cecily is mellettem termett. Orgonaillat áradt belőle, és olyan szép volt, mint egy angyal. – Szent ég! – kiáltotta. – Holtsápadt vagy! Hol a repülősó? – Gyorsan elkapta a szabadon maradt kezemet, és dörzsölgetni kezdte. – Most is

szédülsz? Talán okosabb lenne, ha ledőlnél. Vagy innál egy kortyot. Ahogy belenéztem az ismerős kék szempárba, azonnal kitisztult a fejem. Ez a mama tekintete. És ez itt Cecily, az ikertestvérem, aki ugyanabba a férfiba szerelmes, mint én, és aki kétségkívül meghódítja majd Philip szívét. Miért is ne hódítaná meg? Hiszen Philip nem szeret engem. – Jól vagyok – húztam ki a kezem Philip szorításából. Kerültem a tekintetét. – Biztos a hőség. Ne aggódjanak miattam! Egy kicsit még elüldögélek itt az ablak mellett, es olyan leszek, mint új koromban. – Önnel maradok – ajánlkozott Philip, de a gondoskodása csak olaj volt a tűzre. Hogy képzeli, hogy bedőlök neki? Hogy képzeli, hogy kénye-kedve szerint játszadozhat a szívemmel? – Nem! – vetettem oda nyersen, és a szemem sarkából láttam, hogy Philip riadtan hőköl hátra. – Menjen vissza táncolni! – folytattam kissé szelídebb hangon. – Cecilyvel. Tisztán éreztem, hogy Philip rám mered, de nem viszonoztam a pillantását. Ez is része volt az elterelő hadműveletnek. Kisvártatva meghajolt, és a karját nyújtotta Cecilynek. Miután elvonultak, Lady Caroline-hoz fordultam: – Most már hazamehetek? Kérem! Arra sem maradt erőm, hogy megfelelő ürügyet keressek a távozásra. Lady Caroline elkomorult, de végül csak ennyit mondott: – Hát persze. Én is elfáradtam a sok táncolásban. Elkísérlek. Az ajtóban állva vártam, hogy a kocsi előálljon. Hátat fordítottam a táncolóknak, hogy ne is lássam Philipet és Cecilyt. Lady Caroline nagyon figyelmes volt, a hazaúton épp csak pár mondatot váltottunk a bálról meg az időjárásról. Meg sem próbált faggatózni, ami nagyon jólesett. Attól tartottam, hogy az első adandó alkalommal sírva fakadok. Végül sikerült uralkodnom magamon, amíg a kastélyba nem értünk. Betsy meglepődött, hogy ilyen korán hazajöttem, de mivel nem bonyolódtam hosszas magyarázkodásba, hamarosan abbahagyta a kérdezősködést. Amint lesegítette rólam a ruhát és rám adta a hálóinget, elküldtem, és ágyba bújtam. Ébren feküdtem, és gyors önvizsgálatot tartottam. Fájdalmas, kellemetlen feladat volt, de most a lelki békémnél is fontosabbnak tartottam, hogy tisztán lássam a helyzetemet.

Rájöttem, hogy kezdettől fogva szeretem Philipet, de még magam elől is eltitkoltam az érzéseimet, és nem mertem szembenézni a tényekkel. Ösztönösen megéreztem, hogy amint felfedem e titkot, azt is el kell ismernem, hogy Philip soha nem fogja viszonozni az érzéseimet, és ez mindent tönkretett volna. Az ösztönöm nem csalt: Philip nem volt szerelmes belém. Sőt, bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőlem. Nos, határoztam el, én majd teszek róla, hogy teljesüljön a vágya. – Végre megszabadul tőlem, méghozzá a lehető leghamarabb. En már úgyis kiűzettem a paradicsomból. Lady Caroline balja után elszököm Edenbrooke-ból, még akkor is, ha vissza kell mennem Bathba. Ezzel a döntéssel minden korábbi fogadalmamat megszegtem. Hangos, fájdalmas zokogással adtam meg magam az elkerülhetetlennek. Anyám halála óta nem sírtam ilyen keservesen.

21. fejezet MIRE FELÉBREDTEM, PHILIP MAR ELMENT. Betsy lélekszakadva hozta a hírt, szinte ujjongott, hogy végre friss pletykákat oszthat meg velem. Az ágyban ültem, és vegyes érzelmekkel kortyolgattam a kakaómat. Az öntudatos énem hallani sem akart Philipről, Az állhatatlanabb énem viszont másra sem tudott gondolni, mint őrá. Ráadásul, mivel végigzokogtam az éjszakát, lüktető fejfájás kínzott. Némán hallgattam Betsy fecsegését, miközben az eszem meg a szívem ádáz harcot vívott egymással. – Láttam őket, mikor elmentek, mármint Sir Philipet és Mr. Wyndhamet. Épp a konyhából jöttem ki, ők meg a hallban álltak, és Sir Philip meglátott. Képzelheti a kisasszony, hogy megijedtem, amikor odajött hozzám, és megszólított! Kis híján elejtettem a csészét. – Te beszéltél vele? – Igen. Azt kérdezte: „Nemde, ön Daventry kisasszony szobalánya?” Mondtam neki, hogy az volnék. Erre megkérdezte, hogy szolgál a kisasszony egészsége. Azt feleltem: „Nagyon jól.” Aztán eszembe jutott, hogy még mindig a zsebemben van a levél, amit a kisasszonytól kaptam, így hát odaadtam Sir Philipnek, és megkértem, adja postára. Azt mondta, bízzam csak rá a dolgot, és magával vitte a levelet. Most egy hétig távol lesznek, de úgy hallottam, a bálra hazaérnek. – Képes voltál odaadni a levelemet Sir Philipnek? – meredtem rá. – Igen. Miért, nem kellett volna? Nem akartam, hogy a levelem Philip kezébe jusson. Ez az én magánügyem volt. Mi lesz, ha véletlenül felbontja és elolvassa? Tudtam, hogy ez elég képtelen feltételezés, de attól még nem lehetett kizárni. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és ez csöppet sem tetszett. De tehetetlen voltam. Miután felöltöztem, átmentem Cecilyhez, aki még fel sem kelt, annyira megviselték az előző este fáradalmai. Kizárólag a jó szándék

vezérelt, amikor megkérdeztem tőle, jól érezte-e magát a bálban. – Nem annyira, mint reméltem – emelte a szája elé liliomkezét, hogy elrejtsen egy ásítást. – Sir Philip különös hangulatban volt. Tánc közben alig szólt hozzám, és amint elhallgatott a zene, faképnél hagyott. Csak a kocsiban láttam viszont. Mr. Kellet viszont szerencsére nagyon figyelmes volt – nézett rám huncut mosollyal. – Nagyon figyelmes. – Ez meg mit jelentsen? – hökkentem meg az arckifejezése láttán. – Marianne! – forgatta a szemét Cecily. – Azt hittem, mostanra már megjött az eszed. – Azzal hozzam hajolt, es a fülembe súgta. – Mr. Kellet kihívott a parkba, és amikor odaértem, szó nélkül a karjába kapott, és megcsókolt. – És milyen volt? – fagyott le az arcomról a mosoly. Cecily vigyorogva hanyatlott vissza a párnára. – Már mondtam, hogy a szélhámosok csókolnak a legjobban. – Cecily! – pattantam fel – Mégis… mégis, mi ez a viselkedés, mi ez a beszéd? Más férfiakon jár az eszed, amikor állítólag fülig szerelmes vagy Sir Philipbe? – Nos, ő még nem csókolt meg, vagy tévedek? Szóval, amíg nem vallja meg az érzelmeit, ott keresem a boldogságot, ahol akarom – túrt bele a hajába a nővérem. – Márpedig Mr. Kellettel csupa boldogság az élet. Riadtan hőköltem hátra. Aztán eszembe jutott, hogy Philip is hasonló örömöket hajszol. Undorral fordultam el Cecilytől, és az ajtóhoz mentem. – Hová mész? – kérdezte a nővérem meglepett hangon. – Nem is érdekel, mi történt még a bálon? – Nem – téptem fel az ajtót. Minden jó szándék elpárolgott belőlem. – Nem vagyok kíváncsi a szélhámosaidra meg a… csókokra… ahogy arra sem, milyen kifinomult módszerekkel hajszoljátok az örömöket. Meséld el Louisának! – Azzal bevágtam az ajtót magam mögött.

 Mr. Beaufort még aznap délelőtt felkeresett. A szalonba menet hosszasan győzködtem magam: íme, egy jóvágású, tisztességes fiatalember, aki érdeklődik irántad. Minden lehetséges módon a tudtára kell adnod, hogy nem terhes a közeledése. Gondoltam, ha sokáig biztatom, akár még

házasság is lehet a dologból. És most, hogy kiderült, a világon senki sem törődik velem, a házasság ígérete jelentette a fényt az éjszakában. Lady Caroline a szalonban ült Mr. Beauforttal. Mr. Beaufort továbbra is délceg, jóképű úriembernek tűnt, ám most, hogy jó alaposan megnéztem magamnak, szinte megijesztett a mogyoróbarna szeméből áradó tompaság. De még ez sem tántorított el. Mr. Beaufort engem akart. Elhatároztam, hogy feltűnően kacér és bájos leszek, de úgy láttam neki a feladatnak, mintha a fogamat húznák. Fél óra elteltével Mr. Beaufort elégedetten állt fel. – Remélem, hamarosan viszontláthatom – mondta búcsúzóul. Néztem, amint távozik, majd Lady Caroline-ra pillantottam, aki a vizit alatt végig a szalonban tartózkodott. Félretette a hímzését, és mosolyogva fordult felém. – Kimegyek a kertbe rózsát szedni. Velem tartasz? Szívem szerint nemet mondtam volna (annyira kifárasztott a flörtölés), Lady Caroline azonban olyan melegen mosolygott rám, hogy nem akartam kedvét szegni. Felmentem a szobámba a kalapomért, és mire visszatértem, Lady Caroline két kosárral meg két metszőollóval várt rám. Kimentünk a rózsakertbe. Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, milyen volt, amikor még Philippel bóklásztunk ugyanitt. Sőt, egyáltalán nem is gondoltam Philipre. Sem arra, amit együtt éltünk át, sem arra, amit ebben a percben művelt. Mert akkor menten szíven szúrom magam az ollóval. Levágtam pár szál rózsát, és óvatosan a kosaramba fektettem őket. – Számomra az a legnagyobb öröm az életben, ha látom, hogy a gyermekeim boldogok – szolalt meg Lady Caroline rövid hallgatás után. – Különösen Philip. Jaj, ne! Csak nem Philipről akar beszélgetni? Ez volt a legutolsó téma, amiről hallani szerettem volna. – Óriási megnyugvás, sőt, igazi gyönyörűség, hogy Philip újra boldog, újra jókedvű – folytatta a ház úrnője. – Miért, korábban nem volt az? – néztem rá meglepetten. Kissé furcsálltam a dolgot, egyszerűen képtelenségnek tűnt. – Jaj, dehogynem! Csak az utóbbi időben lett búskomor – hessegetett el egy méhet Lady Caroline a kezében lévő rózsaszálról. – Philip derűs, vidám kisfiú volt. Bárkit jókedvre tudott deríteni, még a vitákat is tréfával ütötte el. Mikor belépett egy szobába, felpezsdült a hangulat. A napfény

melege sugárzott belőle. De mióta átvette az édesapja örökségét – sóhajtott fel Lady Caroline –, elillant belőle a jókedv. Úgy vélem, a felelősség súlya alatt kezdte egyre komolyabban venni magát. És az a sok nagyravágyó nő, aki körüldongja… attól tartok, a fejébe szállt a dicsőség. – Lady Caroline ajka megfeszült. – Goromba fráter lett belőle – mondta, azzal lecsípett egy rózsaszálat. Nekem is ez volt az első benyomásom, amikor megpillantottam Philipet a fogadóban. – Tudom, mire céloz. Nekem is rögtön szemet szúrt ez a gőg, amikor megismertem őt. – Egyszerűen elviselhetetlen! – mosolygott Lady Caroline. – Igen, az – helyeseltem nevetve. – De most megváltozott, ugye? Bólintottam. Idáig eszembe sem jutott, de Philip fennhéjázása már a múlté. – Erre gondoltam, amikor azt mondtam, örülök, hogy újra boldognak látom – magyarázta Lady Caroline. – Mintha visszakaptuk volna a régi Philipet, azt, akit mindnyájan szeretünk, és aki annyira hiányzott nekünk. Az egész család fellélegzett, drága férjem fénykora óta nem voltunk ilyen boldogok. – Lady Caroline leengedte az ollót, és felém fordult. Finoman megérintette a karomat, és teljes őszinteséggel mondta: – Mindnyájan a lekötelezetteid vagyunk, kedvesem. Meglepetésemben lefejeztem egy nagy fehér rózsát. Úgy megrémültem, hogy azonmód a kosaramba hajítottam a metszőollót. – Gondolja, hogy miattam változott meg? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem gondolom, tudom. Lady Caroline szótlanul vagdosta tovább a rózsákat, mintha ezzel lezártnak tekintené a beszélgetést. Én azonban várakozón néztem rá. Azt akartam, győzzön meg az igazáról, annak ellenére, hogy nem értettem egyet vele. A szívem még nem hajolt meg az akaratom előtt. Minden apróságba belekapaszkodott, legyen az bármilyen hiábavaló vagy ostoba. Próbáltam lakatot tenni a számra, de egy gyenge pillanatomban mégiscsak kibukott belőlem: – Honnan tudja? Lady Caroline szája szögletében mosoly bujkált. Az arckifejezés Philipre emlékeztetett. Lady Caroline a kosarába tette az ollót, és a közeli árnyékos pad felé intett. Ahogy leültem mellé, arra gondoltam, ez a

legostobább dolog, amit életemben tettem. – Tudtad, hogy Philip éppen szökésben volt, amikor megismerkedtetek? Bólintottam, mert eszembe jutott, mit mondott Betsy. – Attól tartok, ez részben az én hibám – sóhajtott fel Lady Caroline. – Philip alig néhány hete tért haza a fővárosból. Nem bírja Londont, így nem is tölti ott az egész szezont. Már az is nagy teljesítményvolt, hogy egyáltalán odament. Nos, nem értesítettem, hogy te meg a nővéred idelátogattok. A lányokat a fiamék gondjaira bíztam, és személyesen jöttem ide, hogy figyelmeztessem Philipet, és felkészüljek a vendégségre. Tudod, régebben elég rossz néven vette, ha fiatal hölgyek jöttek látogatóba, így azt hittem, okosabb, ha kész helyzet elé állítom. Tévedtem. Philip biztosra vette, hogy két nagyravágyó lány fog itt vendégeskedni, akiket csak a vagyona meg a rangja érdekel, és úgy érezte, nem bírná elviselni a jelenlétüket. Sok ilyennel volt már dolga. Aznap este szó nélkül itt hagyott. Lady Caroline olyan jelentőségteljesen nézett rám, mintha a puszta tekintetével próbálna meggyőzni valamiről. – De aztán összetalálkozott veled a fogadóban, és hazajött. – A mosoly ellágyította Lady Caroline vonásait. – Hazajött, kedvesem, még aznap este, nagyon későn. Na mármost, be kell vallanom, ekkor egy kicsit beleavatkoztam a dolgok menetébe. Miután Philip hazatért, és elmesélte, mi történt veled, támadt egy gyanúm. Így hát megírtam Rachelnek, hogy az álarcosbál ürügyével még egy hétig tartsa Londonban a lányokat. A megérkezésed estéjén, amikor Philip belépett a szalonba, és meglátott téged… – sóhajtott fel Lady Caroline, majd hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Úgy sziporkázott, Marianne, mint régen – szorította meg a kezem. – Végre visszakaptam az én Philipemet. Meglepetten néztem, amint Lady Caroline szeme könnybe lábad. De amikor a ház úrnője elmosolyodott, rájöttem, hogy öröm szülte a könnyeit. – Bocsáss meg, ha túl messzire mentem – törölt le kecsesen egy könnycseppet az arcáról. – De az én drága férjem és a fiam, Charles halála után úgy éreztem, nem viselném el, ha Philip is odaveszne. Döbbenet töltött el. Bármilyen változás zajlott is le Philipben, Lady Caroline kissé túlértékelte az ebben játszott szerepemet. Biztosra vettem, hogy nem én vagyok a megoldás kulcsa, hiszen ez szöges ellentétben állt

volna azzal, amit a saját fülemmel hallottam. Philip nem akarta, hogy itt legyek. Valami más vidította fel. Nem én. Szívesen felvilágosítottam volna Lady Caroline-t a tévedéséről, de nem vitt rá a lélek. – Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem – erőltettem mosolyt az arcomra. – Úgy érzem, most már jobban átlátom a családi viszonyokat. Lady Caroline biztatóan nézett rám. – Gondoltam, ez segíthet megérteni Philip viselkedését. – Igen, persze – feleltem engesztelően, aztán gyorsan kimentettem magam. Fájdalmas volt látnom Lady Caroline bizakodását. Tudtam, ha úgy gondolja, hogy én idéztem elő a változást Philipben, nagyon csalódott lesz, amikor egy hét múlva elhagyom Edenbrooke-ot. Félúton lehettem a ház felé, amikor hirtelen lelassítottam, végül megálltam. Egy úriember vágott át a gyepen, az erdő felől jött, és egyenesen felém tartott. Mr. Kellet. Már azon voltam, hogy sarkon fordulok, és hanyatt-homlok elmenekülök, de utánam kiáltott: – Ugye, nem akar elszaladni előlem, húgocskám? Miért nevez folyton így? Megacéloztam magam, es vészjóslóan néztem rá, nehogy azt higgye, félek tőle. – Szó sincs róla. Éppen sétálni indultam. Ha nincs más dolga, velem tarthat. Mr. Kellett úgy somolygott, mintha eredetileg is ez lett volna a terve, én pedig most beadnám a derekam. Ami alighanem igaz is volt. Úgy tűnt, különös élvezetét leli a bosszantásomban. Útnak indultunk. Én szaporán szedtem a lábam, ő viszont le-lemaradozott tőlem. Erős késztetést éreztem, hogy kikapjam a kezéből a sétapálcáját, és kettétörjem a fején. Mr. Kellet mindent elkövetett, hogy elnyújtsa a szenvedésemet. – Hogy van a vén satrafa? Ezzel nyilván a nagyanyámra utalt. Gőgös pillantást vetettem rá. – Továbbra is kitűnő egészségnek örvend. – Hát már sosem hal meg? – sóhajtott fel Mr. Kellet elcsigázottan. Dühös pillantást vetettem rá, és nyitottam volna a számat, hogy jól megmondjam neki a magamét, de ő csak nevetett, majd így szólt: – Önt olyan könnyű beugratni, húgocskám. Még sokat kell edződnie.

Idegesített, hogy ő van fölényben. Gondoltam, ezennel szakítok az udvarias hangnemmel. – Nem vagyok a húgocskája. Mit keres itt? – A drága jó húgocskámat akartam meglátogatni, természetesen. Megálltam, és feléje fordultam. – Nem. Úgy értem, mit keres Kentben? Követ engem? – Csak szeretné – nevetett Mr. Kellet. Ő is megállt, és a sétapálcájára támaszkodott. – Érdekes hírek jutottak a tudomásomra. Az ön nagyanyja állítólag úgy határozott, túl régóta hozok szégyent a fejére a botrányos viselkedésemmel, ezért kitagad az örökségből. – Ó! Mr. Kellet sunyin méregetett. – Aztán az jutott eszembe, vajon kit tenne meg örökösének helyettem. Nyilván nem azt a vénlány Ameliat. Hanem magát – szegezte rám a sétapálcáját. Úgy döntöttem, elfogadom a kihívást. – Igaza van. De az örökség feltételekhez kötött. Engem is bármikor kitagadhat, csakúgy, mint magát. – És mi lenne az a feltétel? – Semmi köze hozzá, bátyuskám. Mr. Kellet felkacagott. – Ez talált! – vonta fel a szemöldökét. Hosszasan fürkészte az arcom, mintha nem tudná eldönteni, mitévő legyen. Enyhe aggodalommal néztem, amint ravasz mosoly terül szét az arcán. – Nos, ez igazán tanulságos beszélgetés volt. De most találkám van – hajolt meg könnyedén, és kényelmes léptekkel indult az út felé. Avar tapadt a kabátjára, még a csizmájából is falevelek kandikáltak ki. Szent Szűz Máriám! – gondoltam magamban. De továbbra sem fért a fejembe, vajon miért tette meg Mr. Kellet ezt a hosszú utat, ha csak ennyit akart tudni. És mit csinált az erdőben? Mozgást láttam a szemem sarkából. Cecily bukkant elő a fák közül. Leporolta a szoknyáját, és egy falevelet húzott ki a hajából. Mereven bámultam, és hirtelen hányinger fogott el. Hát ezt tanulta Londonban? Ezt várják el egy igazi úrinőtől? Undorodva fordítottam hátat neki, látni sem bírtam zilált frizuráját, üdvözült mosolyát.

A szobámba érvén két levelet is írtam. Az első gyors volt és lényegre törő. Kedves Nagymama! Abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy összeakadtam Mr. Kellettel. Jamest, a kocsist is elvesztettem. Azt is tudom, hogy Nagymama szorgalmazta ezt a látogatást, és mindenkit hazugságra kényszerített az ittlétem valódi okát illetően. Ha csak púp vagyok a hátán, miért nem mondja a szemembe, ahelyett, hogy idegeneket bíz meg a felügyeletemmel? Mellesleg egyáltalán nem vagyok elragadtatva a finom Londoni kisasszonyoktól. Szívesebben fejnék tehenet egész hátralévő életemben. Üdvözlettel: Marianne Semmit sem szépítettem a dolgon. Nem akartam olyan lenni, mint Cecily. És ha ez az örökség ára, gondoltam magamban, akkor, köszönöm szépen, nem kérek belőle! Elvégre nem vagyok szegény. Apám jómódú ember, ő úgyis gondoskodik rólam. Egy percet sem pocsékolok arra, hogy másnak mutassam magam, mint aki vagyok. Miután megírtam a levelet, Mr. Whittles verseskötetét pillantottam meg a fiókban, és ekkor fogant meg bennem a gondolat a másik levéllel kapcsolatban. Ezt már több időbe telt megírni, de amikor végre elkészültem vele, elégedett voltam az eredménnyel. Túl sok időt fecséreltél egy olyan álomra, ami sohasem valósulhat meg, gondoltam magamban. Holott a boldogság csak karnyújtásnyira van tőled. Mr. Whittles nevét kanyarítottam a levélre.

22. fejezet

R

MR. BEAUFORT ISMÉT MEGLÁTOGATOTT. Amint belépett a szalonba, Lady Caroline-hoz fordult. – Hol beszélhetnék Miss Daventryvel négyszemközt? Jaj, ne! Lady Caroline azt motyogta, hogy sürgős beszéde van a házvezetőnővel, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A beszélgetés készületlenül ért. Túl gyorsan történt, és nem tudtam átgondolni, mit feleljek. – Foglaljon helyet! – mutattam a pamlagra. – Ha óhajtja – válaszolta Mr. Beaufort mosolyogva. Leültem a kanapéra, és az ölembe ejtettem a kezem. Nem tudtam, mit mondjak. Mr. Beaufortot azonban nem kellett noszogatni. Leült mellém, és így szólt: – Daventry kisasszony, amióta csak megláttam önt, nem bírom feledni. Ön rabul ejtette a szívemet. Ezennel kimondom, hogy szeretem! – Megragadta a kezem, és letérdelt elém. – Nem ígérhetek mást, csak a halhatatlan szerelmemet, a becsületemet és a múlhatatlan rajongásomat. Megtisztel azzal, hogy nőül jön hozzám? Azon tűnődtem, vajon mi indított arra, hogy vonzónak nevezzem. A szeme olyan volt, mint két sekély tó, éles ellentétben állt a hívogató mélységgel, amit Philip tekintetében fedeztem fel. Természetesen nem Mr. Beaufort és Philip között kellett döntenem, mivel Philip nem kérte meg a kezemet. Ennek ellenére ragaszkodtam az elveimhez, és úgy határoztam, akkor sem kérek ebből a tompa, üres szempárból, ha örökre vénlány maradok. – Sajnálom – feleltem. – Nem fogadhatom el az ajánlatát. Mr. Beaufort elkomorult, és mintha harag villant volna a tekintetében. Hirtelen hangulatváltozását látva riadtan hőköltem hátra. Ám egyszer csak újból elmosolyodott, és így szólt: EGGEL

– Talán időre van szüksége, hogy fontolóra vegye az ajánlatomat. – Megfogta a kezem, és rászorította az ajkát. – Remélem, hamarosan viszontláthatom. Azzal sietve távozott, így sajnos nem tudtam közölni vele, hogy ne fáradjon. Biztos voltam benne, hogy nem fogom meggondolni magam. Most, hogy végre megtudtam, mi a szerelem, úgy éreztem, inkább legyek vénkisasszony, mint hogy hozzámenjek valakihez, akit nem szeretek. Átvágtam a szobán, és megálltam anyám festménye előtt. Vajon Lady Caroline-nak igaza volt. A mama valóban úgy érezte, hogy Lady Caroline a sors kegyeltjei Ha igen, nem csoda, hogy megszakadt a barátságuk. Azt hiszem, én is meggyűlölném Cecilyt, ha minden az ölébe hullana, ami valaha is fontos volt nekem: Edenbrooke, Meg, Philip. Mindenekelőtt Philip. Megsimogattam a keretet, és ráhajoltam a festményre. Borzasztóan hiányzott a mama. – Kedvesem, talán rosszul érzi magát? Felemeltem a fejem. A töretlen mosolyú Mrs. Clumpett állt előttem. Homlokát ráncokba gyűrte az aggodalom, de a szája továbbra is felfelé kunkorodott. – Nem, minden rendben – feleltem. – Csak… honvágyam van. – Ismerem ezt az érzést – bólintott Mrs. Clumpett. – Nekünk is hiányzik az otthonunk. Itt még a madarak is mások. A könyvtár pedig felháborítóan szervezetlen. – Ebben igaza van – jegyeztem meg mosolyogva. – Most, hogy belegondolok, azt hiszem, lassan ideje hazamennünk. Jaj, majd’ elfelejtettem! – Mrs. Clumpett lopva rám sandított, aztán elfordult. – Mégiscsak maradnunk kell egy ideig – sóhajtott fel. – Hacsak… mondja, ön mikor utazik? Az apámnak írt levélre gondoltam. – Remélem, hamarosan – feleltem. – De nehéz megmondani. Mrs. Clumpett bólintott, és most az egyszer egészen komoly képet vágott. Tőlem teszi függővé a döntését? De hát miért? Vajon ő sem lát szívesen? – Feltétlenül tudassa velem, ha elutazik – mondta. – Hiányoznak a madaraink. Jelentéktelen megjegyzés volt – „Hiányoznak a madaraink engem mégis mélyen érintett. Eszembe jutott a saját otthonom, és a felhőtlen boldogság, amit ott éreztem.

 Philip távollétében az idő gálád tettekre vetemedett. Az óramutatók lassan vánszorogtak, a nap mozdulatlanul állt az égen, még az éjszakák is hosszabbra nyúltak a megszokottnál. Mintha nem is négy nap, hanem egy teljes hónap telt volna el a bál óta. Az életem a megszokott medrében folyt tovább. Ettem, aludtam, és a többi hölgy társaságában töltöttem az időt. De közben úgy éreztem, mintha csak félig lennék jelen. A szívem egész máshol járt. Azóta, hogy olyan dühösen kiviharzottam Cecily szobájából, alig pár szót váltottam a nővéremmel. Ő meg Louisa sülve-főve együtt voltak. Hosszú sétákat tettek, és folyton sugdolóztak. Meg sem próbáltam hozzájuk csapódni. Inkább a legújabb feladatomra összpontosítottam. Ahelyett, hogy a nagyanyámtól kapott megbízást teljesítettem volna, minden szabad percemet a festésnek szenteltem. Öt nappal azután, hogy Philip elutazott, már vagy fél tucat képet festettem a kedvenc helyeimről. Arra törekedtem, hogy minél részletesebben örökítsem meg Edenbrooke-ot, ami, legalábbis egy ideig, igazi földi paradicsomként élt a szívemben. Elszomorított a tudat, hogy hamarosan örökre el kell hagynom a birtokot. Miután Cecily férjhez megy Phihphez, soha többé nem térek vissza ide. Éreztem. A mama sem tért vissza, és most már értettem, hogy miért. Éppen egy tájképet skicceltem fel a szobám ablakából, amikor Cecily lépett be az ajtón. – Már csak három nap maradt a bálig – mondta. Bólintottam, de közben végig a hídra szegeztem a tekintetemet, hogy a lehető legpontosabban örökítsem meg a nyílások ívét. Amíg a hajlásszögekre meg a kövekre összpontosítottam, az agyam leghátsó zugába száműztem a képet, amint Philip fütyörészve vágtat a híd felé. Nehezen ment, de napról napra egyre biztosabban uralkodtam a szívem fölött. – Nem is tudom, mi lesz velem, ha Sir Philip nem ér haza időben – huppant le az ágyamra Cecily. Aranyszőke fürtjei lágyan lengedeztek az arca körül, miközben duzzogva bámulta a mennyezetet. – Részletesen kiterveltem, mivel fogom rávenni, hogy szerelmet valljon nekem, de ha nem jön haza, én belepusztulok a fajdalomba. Te nem is tudod, milyen

érzés, amikor egyetlen embertől függ a boldogságod. Beleőrülök a bizonytalanságba! – Azért csak nem pusztulsz bele a fájdalomba, Cecily – forgatom a szemem. – És Sir Philip feltehetően a te cselszövéseid nélkül is megtalálja a módját, hogy szerelmet valljon. Azt hittem, sikerült lecsillapítanom a lelkemet, de amikor kimondtam ezeket a szavakat, éles fájdalom hasított a szívembe. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Philip hamarosan szerelmet vall Cecilynek. – Mr. Kellet majd elszórakoztat, ha Sir Philip nem jönne haza – jegyeztem meg. Enyhe rosszindulat érződött a hangomon, de Cecily nem vette észre. – Remélem is – hemperedett a hasára. – Még jó, hogy felvetettem a vendéglistára. – Látod? Rengeteg… mulatságban lesz részed. Cecily szórakozottan mosolygott, mintha valami kellemes emléken merengene. – Kíváncsi vagyok, ki csókol jobban: Sir Philip vagy Mr. Kellet? – nézett rám. – Te melyiket csókolnád meg? – Egyiket sem – hazudtam. – Hmm. Egyelőre én sem tudok dönteni. De majd értesítelek a végeredményről. Elkapott a pulykaméreg. – Nagyon kérlek, ne tedd! Vannak dolgok, amikről nem szeretnék hallani. – Jut eszembe, mi a helyzet Mr. Beauforttal? Meglepődve konstatáltam, hogy nem is avattam be Cecilyt a történtekbe. Igaz, mióta Philip elutazott, nem sokat beszélgettünk – Megkérte a kezem, én meg kikosaraztam. Punktum. – Helyes. Nem akartam mondani, de szerintem valami nem stimmel azzal az alakkal. Mr. Beaufort üres tekintetére gondoltam, és kénytelen-kelletlen igazat adtam a nővéremnek. Cecily indulni készült, de előtte még átkukucskált a vállam fölött, hogy megnézze a rajzomat. – Igazi művész vagy. Sokkal szebben rajzolsz, mint én. – Köszönöm!

Ez jólesett. Szemügyre vettem a vázlatot, majd a nővéremre pillantottam. Hagytam, hogy Philip közénk álljon, és most nagyon szégyelltem magam. Letettem a ceruzát, és szembefordultam Cecilyvel: – Cecily, kérdezhetek valamit? – Hát persze. Összeszedtem a bátorságomat, nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: – Te akartad, hogy Edenbrooke-ba jöjjek? Vagy Lady Caroline ötlete volt? – Miért kérded? – billentette félre a fejét a nővérem. Mélyen a szemébe néztem. – Mondd meg az igazat! – Lehet, hogy Lady Caroline ötlete volt, de én is örültem, hogy jössz – tuszkolt vissza Cecily a kontyomba egy kilazult hajtincset. – Elvégre testvérek vagyunk. Mindezt olyan tárgyilagosan közölte, hogy hittem neki. Hatalmas kő esett le a szívemről, és hirtelen elmosolyodtam. A furcsa, ugyanakkor felszabadító érzés hatására önkéntelenül is elgondolkodtam, mikor nevettem utoljára. Mióta Philip elment, semminek sem tudtam örülni. – Jó lenne, ha több időt tölthetnénk együtt – mondta Cecily. – Hiányoztál. – Te is. Abban a pillanatban mélységes szeretettel gondoltam a nővéremre, és még akkor is javában mosolyogtam, amikor ő már kiment a szobából.

 Másnap délután éppen a könyvtárablakban ülve rajzolgattam, amikor Rachel rám talált. Már majdnem teljesen megörökítettem a gyümölcsöst. Úgy döntöttem, mikor megfestem a képet, szürkére színezem az eget, hogy olyan legyen, mint aznap, amikor Philippel egész délután a könyvtárszobában ücsörögtünk. – Ó, hát itt vagy! – mondta Rachel. – Már mindenütt kerestelek. Meglepetten pillantottam fel. Rachel mosolyogva közeledett felém. – Levelet kaptam Williamtől. Elkerekedett a szemem. A férfiak levelet írnak a feleségüknek, mikor javában… tivornyáznak?

Gondoltam téged is érdekelhet – folytatta Rachel azzal becsukta az ajtót, és mellém telepedett – mert Philipről is szó van benne. A szívem rémülten kalapált. – Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem hinném, hogy egy sort is szívesen hallanék belőle. – Ugyan, előttem nem kell titkolóznod! Látom, milyen savanyú képpel mászkálsz, és ha nem Philip miatt bánkódsz, akkor csak William távozása rázhatott meg ennyire, annak pedig nem örülnék. – Én ugyan nem bánkódom – meredtem komoran a rajzomra. – Mesebeszéd! Hisz’ a vak is látja – mosolygott rám vidáman Rachel, majd a levélre pillantott. – Nézzük csak! Úgy látom, kitűnően érzik magukat. Á, itt van az a rész, amit fel akarok olvasni neked: „Philip fülig szerelmes egy egzotikus szépségbe. Kecses a lába és formás az alakja. Kicsit drágállja, de nem lennék meglepve, ha végül mégis hazahozná.” A maradék szusz is elszállt belőlem. – Nem érdekelnek Philip… játékai – böktem ki végül. – Jaj, drágám, tudod, hogy ebben az évben nem versenyeznek! – pillantott fel Rachel. Nem bírtam ránézni. Nem versenyeznek? Hát ez meg mit jelentsen? Nem igazán voltam járatos ebben a témában. – Ööö… nem? Rachel kíváncsian méregetett. – Nem, mert Philip neked adta a lovat. Azt hittem, tudod. – A lovat? – Úgy éreztem, nyilván nincs ki a négy kerekem, ha nem fér a fejembe, mi köze egy lónak ehhez az egészhez. – Mármint Meget? – Tudom is én, mi a neve! – legyintett Rachel. Minden erőmet megfeszítve próbáltam összerakni a mozaikdarabkákat, de nem jártam sikerrel. – Mi köze Megnek Sir Philip… versenyéhez? – kérdeztem pironkodva. Rachel úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, végül leengedte a levelet. – Nos, kedvesem – magyarázta lassan, tagoltan –, a lóversenyen lovak versenyeznek. És Philip meg William idén nem tudta magával vinni a lovat, mert Philip neked adta, és nem akarta elvenni tőled. Csak bámultam. – A lóversenyen?

– Igen. Phillipék Newmarketben vannak. Azt hittem, tudod. – De hát… de hát a minap azt mondtad, az édesapád nem nézné jó szemmel a dolgot. – Így igaz, soha nem rajongott a lóversenyért – sóhajtott fel Rachel. – De vannak ennél sokkal elítélendőbb időtöltések is, ezért is engedem el mindig Williamet. – Szeretetteljes mozdulattal simította ki a levelet. – Régi álma, hogy versenylovakat tenyészthessen, de természetesen nem engedhetjük meg magunknak. Gyanítom, hogy Philip is inkább William kedvéért vesz részt a dologban – jegyezte meg szomorkás mosollyal. – Sosem bocsátja meg magának, hogy ő örökölte a vagyont. Megzabolázhatatlan érzelmek vették ostrom alá a lelkem köré vont védőfalat. A szívem hangosan kalapált. Mintha mély álomból ébredtem volna. A kezem is remegett. – Erről nem tudtam – motyogtam. – Miért, mit hittél? – kacagott fel Rachel. Zavartan sütöttem le a szemem. – Ööö… végeredményben… azt hittem, hogy… más célból… utaztak el. – Hogy nőkkel cicázzanak? – hűlt el Rachel. – Ezt nem gondolhattad komolyan! – tört ki belőle a nevetés. – Nem csodálom, hogy napok óta úgy járkálsz fel-alá, mint aki citromba harapott! Szegénykém! – karolta át a vállamat vidáman, mialatt én sóbálvánnyá dermedve ültem mellette. Aztán elhúzódott, és szelíd hangon kérdezte: – De hát hogy a csudába feltételezhettél ilyet Philipről? Ahhoz képest, milyen jól összemelegedtetek, alaposan félreismerted. Hát nem tudod, milyen ember Philip? – Nem – temettem a kezembe a fejem. – Semmit sem tudok – motyogtam. – Nos, én gyerekkora óta ismerem Philipet, és szívesen elmondom neked, milyen ember valójában. – Felpillantottam. – A legnemesebb fajta – nézett a szemembe Rachel. – Aki a legjobb feleséget érdemli. Sajnos, Cecilyre nem illik ez a leírás. Szerinted sem? Éles pillantást vetettem rá. A bűntudat, hogy titokban egyetértek Rachellel, bírókra kelt a lojalitásommal. A lojalitás győzött. – Tévedsz. Cecily csodálatos tulajdonságokkal bír. Tökéletesen kiismeri magát azokban az úri körökben, amelyekben Sir Philip is mozog.

– Átlátok rajtad – mosolygott rám kedvesen Rachel. – Igazán nemes lélekre vall, hogy önként feláldoznád magad a nővéred kedvéért. De Philipnek nem ő kell. Némán méregettem, nem tudtam, kinek higgyek. Mi van, ha Rachel is csak kerítőnőt akar játszani, mint Lady Caroline? Hogy veszem magamnak a bátorságot, hogy a lehetetlenben reménykedjek? Az akaratom bátran dacolt a szívemmel, én pedig… kábultan ültem, miközben a szívem vadul kérlelt, hogy ne hátráljak meg. – Tudod, mit gondolok? – kérdezte Rachel. Megráztam a fejem. Rachel feltartotta William levelét. – Azt gondolom, hogy Philip is ugyanúgy szenved, mint te, amiből logikusan következik, hogy nem vagytok közömbösek egymás iránt. Az arcomhoz nyúltam, mintha a tenyeremmel próbálnám eltüntetni a vörös foltokat. – Ez nem igaz. Mi ketten csak barátok vagyunk. Semmi több. Rachel csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Philip nem úgy néz rád, mint a barátjára. Félszegen sütöttem le a szemem. – Mert megrögzött nőcsábász. Csak játszadozik velem. – Nőcsábász? Ezt meg kitől hallottad? – Azt hittem, nyílt titok – pislogtam meglepetten. – Miss Fairhurst azt a benyomást keltette bennem, hogy mindenki tisztában van Sir Philip gyengéjével. Rachel döbbenten nézett rám. – Te elhitted, amit Miss Fairhurst mondott? Igazán, Marianne, azt hittem, több eszed van ennél. Rábámultam. – Ezek szerint Sir Philip nem nőcsábász? Rachel hosszasan keresgélte a szavakat. – Nem tagadom, sok hölgy belebolondult már, de hadd mondjak valamit: Philip egyikükkel sem viselkedett úgy, mint veled. A gondolatok szélvészként kavarogtak a fejemben, és a Philipről alkotott feltételezéseim kártyavárként omlottak össze. A kezem megállás nélkül remegett az ölemben.

– Rachel, hajlandó vagyok elismerni, hogy bolond voltam, befolyásolható, és igencsak naiv. De ha Philip valóban érez valamit irántam, miért hallgat? Rachel előrehajolt. – Marianne, meg kell értened, hogy Philip nagyon szigorú elveket vall arról, mit jelent úriembernek lenni. Az elvei miatt nem tudott udvarolni neked, figyelembe véve a körülményeket. Összezavarodtam. – Mit jelentsen ez? Miféle körülményekről van szó? – Te most nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagy, mivel az édesapád elutazott, és rajta kívül nincs más férfi, akire támaszkodhatnál, Philip, azzal, hogy meghívott a birtokára, magára vállalta a gyám szerepét. ígéretet tett a nagyanyádnak, hogy a teljes ittléted alatt óvni és védelmezni fog. Hogyan is vallhatna szerelmet, amikor ekkora felelősség nyomja a vállát? Hát nem érted, hogy az úri becsülete szenvedne csorbát, hacsak nem lehet teljesen biztos az érzéseidben? Nem akarja kihasználni a helyzetedet, és amíg a lekötelezettje vagy, nem fog szerelmet vallani neked. Idegesen tördeltem a kezemet, miközben a fejemben egymást kergették a gondolatok. Hogyhogy ez nem jutott eszembe? Alighanem ugyanazért, amiért még magam elől is eltitkoltam, mit érzek Philip iránt. Nem akartam kockáztatni, mert attól féltem, megszakad a szívem. És akkor Cecily érzéseiről még nem is beszéltünk. – Persze – folytatta Rachel –, ha Philip biztos lenne az érzelmeidben, feltehetően színt vallana. – Még én sem voltam biztos a saját érzéseimben – mosolyogtam szégyenlősen. – Ráadásul Cecily látta meg először Sir Philipet. Rachel bólintott. – Én is így gondoltam. De ha Philip szeretné Cecilyt, vagy egy kicsit is érdeklődne iránta, már Londonban körülrajongta volna. Egyszóval úgy vélem, ezt az aggályt nyugodtan félretehetjük. Most az a kérdés, mivel bírod rá Philipet, hogy szerelmet valljon neked? Tátva maradt a szám. – Mivel bírom rá? Ez meg mit jelentsen? Én ugyan nem bírom rá semmivel! Hiszen még azt sem tudom, hogyan érez irántam.

– A vak is láthatja, kiért dobog Philip szíve – felelte csúfondárosan Rachel. – Minden jel arra mutat, hogy szerelmes beléd. De mindenkinek szüksége van némi bátorításra, így hát érdemes lenne megfontolnod, mivel ugrasztod ki a nyulat a bokorból, amikor Philip hazatér. – Ezzel magamra hagyott, és úgy mosolygott, mint aki roppant elégedett magával. Fel-alá járkáltam a kandalló előtt. A gondolatok vadul kavarogtak a fejemben, Philip a newmarketi lóversenyre ment Williammel, nem tivornyázni. Azon tűnődtem, hogyan tudtam ennyire félreértelmezni Rachel szavait, amikor először említette az utazást. Nem emlékeztem a teljes beszélgetésre, de ott és akkor úgy éreztem, pontosan tudom, mire céloz Rachel. A szavak képlékeny dolgok. Ha megvizsgáltam Rachel szavait, hiába csűrtem-csavartam őket a magam elképzelése szerint, amint perspektívát váltottam, homlokegyenest ellenkező értelmet nyertek. Hajszálra ugyanez történt, amikor Rachel felolvasott egy részletet William leveléből. Biztos voltam benne, hogy Philip egy nőbe szeretett bele, nem pedig egy lóba. Talán hibás volt a szemléletem? Vagy az egyik rosszindulatú feltételezés hozta magával a másikat? A szavak önmagukban nem egyértelműek, megbízhatatlanok. De mi másra támaszkodhatnánk, ha nem a szavakra? Annyira belebonyolódtam a téves világlátásomat érintő okfejtésbe, hogy majdnem elsiklottam Rachel fő mondandója fölött. Helyesen ítéltem meg Philip jellemét. Rachel megerősítette azt, amit eredetileg gondoltam: hogy Philip úriember, és soha nem keveredne kétes helyzetbe. Talán másban is igazam volt. Talán nem képzelődtem, amikor úgy éreztem, Philip, ha csak barátként is, de törődik velem. Talán (de csak talán) azt is félreértettem, amit Williamnek mondott a vívóteremben. Elképzelhetőnek tartottam, hogy Philip becsületből nem vall szerelmet nekem, amíg a gyámsága alatt élek, és ezért mondta azt, hogy ha tehetné, rövid úton megszabadulna tőlem. Megborzongtam a gondolatra. Ez már túl szép volt, hogy igaz legyen. Azt is górcső alá vettem, vajon Philip megrögzött szoknyapecér-e. Eszembe jutott, hogy rajtam kívül senkivel sem flörtölt. Cecilyvel vagy Miss Grace-szel legalábbis biztosan nem. A bálon volt szerencsém

közelről is megfigyelni, és bizony egyetlen fiatal hölgyre sem mosolygott úgy, ahogyan rám. Amikor másra nézett, nem csillogott kajánul a tekintete. Elhűlve ingattam a fejem. Hát mégis lehetséges? Mégis lehetséges, hogy én tévedtem? És Philip valóban szeret? Szerettem volna azt hinni, hogy most is tévedek.., és nem csak a saját érdekemben. Ugyanakkor mindenáron meg akartam győzni magam, hogy jól ismerem Philipet. El akartam hinni, hogy az a férfi, akibe beleszeretettem, a válóságban is létezik. A szívem és az eszem olyan ádáz küzdelmet vívott egymással, hogy a végén már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Hirtelen megértettem, mire célzott Philip a szerelmes levélben, amikor azt írta, attól tart, elveszti az eszét. Én magam is az őrület határára sodródtam, ezért úgy döntöttem, sürgősen keresnem kell valamit, amivel elterelhetem a gondolataimat. Kisurrantam a házból, és elindultam az istálló felé. Beléptem az ismerős bokszba, fogtam a kefét, és jól lecsutakoltam Meget. Mindig is élveztem ezt a műveletet. Van valami megnyugtató a kefe surrogásában, és a lovak meleg lágyékának tapintásában. A monoton mozdulatok és a simogató csend ábrándos hangulatba ringattak, így alaposabban is elgondolkozhattam Rachel szavain. Semmi konkrétumot nem tudtam meg Philipről. De azért reménykedtem, és elég erősnek éreztem magam, hogy türelmesen kivárjam, amíg az igazság feltárja magát előttem. Miközben Meget csutakoltam, újabb gondolat fogalmazódott meg bennem. Már nem éreztem magam feleslegesnek. Lady Caroline kedvelt engem, ebben biztos voltam. Rachel is kedvesen bánt velem. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a lelkemre beszéljen, és elültesse bennem a reményt. És Cecily is odaadó testvérnek bizonyult. Ő is azt akarta, hogy maradjak. Az elragadtatás, amit ez a felismerés keltett bennem, leírhatatlan volt. Szipogva szorítottam a homlokomat Meg nyakához, mialatt a megkönnyebbülés és az öröm könnyei patakokban folytak le az arcomon. Aztán elnevettem magam, büszkén felszegtem a fejem, és letöröltem a könnyeimet. Az elmúlt héten annyit sírtam, hogy az egy bőgőmasinának is becsületére vált volna. Nebáncsvirágként viselkedtem, és ez nem vallott rám.

– Szóval, versenyló vagy – súgtam Meg fülébe, miközben tovább csutakoltam. – Miért nem árultad el? Ha ezt tudom, még jobban megszorongatlak. Úgy lehagytuk volna a fekete csődört, mint a sicc. Meg egyetértően nyihogott.

23. fejezet PHILIPÉK MEGESKÜDTEK LADY CAROLINE-NAK, hogy a bálra biztosan hazaérnek. Már csak egy nap volt hátra a nagy eseményig, ám a fiúkat mintha a föld nyelte volna el. Aznap délután a szalonban ültem, és kötelességtudóan hímezgettem, mialatt Cecily és Louisa duettet játszott a zongorán. Mivel az ablak mellett ültem, én vettem észre elsőnek a közelgő kocsit. Nem akartam hiú reményeket táplálni, de hát felismertem: mi is ezen érkeztünk ide Betsyvel. Philip kocsiján. Philip, ígéretéhez híven, időben hazajött, pontosan egy nappal a bál előtt. Úgy remegett a kezem, hogy elvétettem az öltést. Félretettem a hímzést, és mély levegőt vettem. Most mit mondjak Philip neki Hogyan puhatolhatnám ki, mit érez irántam? És vajon szabad-e bátorítanom, ahogy azt Rachel javasolta? Férfihangok szűrődtek be a folyosóról, aztán nyílt az ajtó, és William lépett be rajta. Körülnézett a szobában, és udvariasan köszöntött minket, de szinte nem is hallottam, mit mond, olyan repesve vártam Philipet. Lady Caroline felpillantott az íróasztalról, míg Rachel mosolyogva sietett a férje elébe. Cecily és Louisa abbahagyta a zongorázást. Izgatottan nyújtogattam a nyakam. Hol marad Philip ilyen sokáig? – Hol van Philip? – kérdezte végül William. Megrökönyödve bámultam rá. – Philip? – ámuldozott Lady Caroline. – Hát nem veled jött? William a homlokát ráncolta, rám sandított, majd gyorsan félrekapta a tekintetét. – Nem. Azt mondta, még van egy kis dolga. Azt hittem, már hazaért. Erre nem tudtunk mit felelni, mivel csak most értesültünk róla, hogy külön indultak el. Végül William törte meg a csendet. – Merem állítani, hogy holnapra itthon lesz. A világért sem maradna le a bálról.

Módfelett különösnek tartottam, hogy William nem akad fenn Philip távollétén, és semmiféle magyarázattal nem szolgál a bátyja hollétét illetően. Arra sem utalt egy szóval sem, az imént miért nézett rám olyan komoran. Aggódtam, hogy Philip talán azért marad távol, mert látni sem akar engem. Elviselhetetlen gondolat volt. Kimentem a szalonból, és megkértem a komornyikot, kerítse elő Betsyt, és küldje fel a szobámba. Éppen fel-alá járkáltam a kandalló előtt, amikor Betsy berontott. – Parancsol, kisasszony? – lihegte. – Tudd meg, hol van Sir Philip, és miért nem jött haza a testvérével! Betsynek felcsillant a szeme. Eltökéltséggel vegyes izgalom áradt a tekintetéből. – Sose aggódjon, kisasszony, én mindent kiderítek! – Azzal elviharzott. Alig fél óra telhetett el, amikor nyílt az ajtó, és Betsy süvített be a szobába. Mar megszoktam a drámai belépőit, így arcizmom sem rezdült – Na, mit tudtál meg? – vontam kérdőre. – Kisasszony, senki sem tudja, hol van Sir Philip. – Betsy kezét a szívére szorítva kapkodott levegő után. – A kocsis szerint négy nappal ezelőtt távozott Newmarketből. Sir Philip állítólag nagyon furcsán viselkedett, a versenyek sem érdekelték. Mr. Wyndham két nap után azt mondta neki: „Nem nézem tovább a fancsali képedet. Eredj, hódítsd meg a szívét!” Sir Philip ezután távozott, de senkinek sem árulta el, hová megy és miért. – Betsy tágra nyílt szemmel bámult rám, – Magának van valami elképzelése, kisasszony? Döbbenten ráztam meg a fejem. – Nincs. Egyvalamit azonban már most leszögeztem magamban. Ha Philip meg akar hódítani valakit, akkor az a valaki csak én lehetek.

 Hónom alá kaptam a vázlatfüzetem, és kimentem a gyümölcsösbe. Türelmetlenül vártam, hogy végre viszontláthassam Philipet, és egy percig sem bírtam megmaradni a szalonban, a többi hölgy között. Cecily egyfolytában azon zsörtölődött, hogy Philipnek márpedig a bálon kell

megkérnie a kezét, ez a terv azonban könnyen dugába dőlhet, ha a vőlegényjelölt lekési a nagy eseményt. Továbbra sem tudtam, mivel állok majd Philip elé, ha végre megérkezik. Ám egyvalamit megfogadtam: nem hátrálok meg a harc elől, attól félvén, hogy elveszítem Cecilyt. Ha Philip igazi úriember (márpedig Rachel megesküdött, hogy az), akkor Cecily nem érdemli meg őt. Hátamat a fa törzsének vetve, lerajzoltam egy fürt almát, ami az egyik vastag ágról lógott alá. A feladat úgy lekötötte a figyelmemet, hogy meg sem hallottam a közeledő lépteket. Ám hirtelen egy sötét kabátot pillantottam meg a szemem sarkából. Nagyot dobbant a szívem. Philip! Hát mégis hazajött a bálra, ahogy megígérte. És olyan jól ismer, hogy első útja a gyümölcsösbe vezet. Mit mondjak neki? És ő mit fog mondani nekem? Félretettem a rajzot, felálltam, és gyorsan lesimítottam a szoknyámat meg a hajamat. Az orcámat nem kellett megcsipkednem, mert amúgy is rákvörös voltam izgalmamban. Már itt jár a közelben. Suhogást hallottam, és az alak előlépett a fák közül. Tétova mosollyal fordultam felé. De rögvest el is komorultam. – Mr. Beaufort! – mondtam enyhe csalódottsággal a hangomban. – Daventry kisasszony! – hajolt meg Mr. Beaufort. – Itt, a virágok közt, még gyönyörűbb, mint egyébként. – Mit keres itt? Nem akartam goromba lenni, de nem volt kedvem az udvarias csevegéshez. Mr. Beaufort mosolyogva indult el felém. – Azért jöttem, hogy a lelkére beszéljek. – Azzal derékon ragadott, magához húzott, és az ajkamra szorította az ajkát. Hátrahőköltem, és mellbe taszítottam a gazembert. – Azonnal eresszen el! Mr. Beaufort persze sokkal erősebb volt nálam. Durván magához vont. – Figyeljen rám! – suttogta, miközben a szája vészesen közel került az arcomhoz. – Őrülten szeretjük egymást, és meg fogunk szökni. Mire felfedezik az eltűnésünket, az ön nagyanyja, apja, vagy bánom is én, kije, alig várja majd, hogy feleségül vegyem. És a kegyed hozományának hála, boldogan élünk, míg meg nem halunk. Megdermedtem. Ez meg honnan tud az örökségemről?

– Hozomány? – kacagtam fel. – Nincs semmilyen hozomány. Beaufort eszelős tekintettel nézett rám. – Azt hiszi, bolondot csinálhat belőlem? Nagyon is jól tudom, hogy ön nem kevesebb, mint negyvenezer font várományosa. Drága jó nagybátyám, Mr. Whittles, kihallgatta önöket, amikor a nagyanyjánál járt. Eszembe jutott a nap, amikor a nagyanyám először említette az örökséget, és Mr. Whittles az ajtó előtt sertepertélt. – Ez még nem hivatalos – ráztam meg a fejem. – Nagyanyám semmit sem hagy rám, ha tönkreteszem a család hírnevét. – Dehogynem – mosolygott Beaufort. – Bár én nem akarom feltétlenül besározni a becsületét. Csak fogadja el az ajánlatomat! Gondoljon az előnyökre, kedvesem! Elhalmozom önt ajándékokkal, mindent megkap, amit csak akar, még a szabadságában sem korlátozom, ha cserébe ön sem korlátoz az enyémben. – Mindent megkapok, amit akarok? A saját pénzemből? – nevettem a szemébe, – Ne bolondozzon! – Ne merészeljen így beszélni velem! – szorította meg a derekamat teljes erőből Beaufort. Hirtelen ráébredtem, hogy ez bizony nem tréfadolog, és szó szerint egy gátlástalan ember karmai közé kerültem. – Fölösleges ez a nagy felhajtás – feleltem. A szívem riadtan kalapált. – Nagyanyám szó nélkül kifizeti a váltságdíjat. Még csak el sem kell rabolnia – mosolyogtam rá Beaufortra, de annak a szeme sem rebbent. – Bármekkora összeget ajánl is, az nem lehet több, mint az örökség. így hát kénytelen vagyok elvetni az ötletet. Nos. Most kéz a kézben elszaladunk a kocsiig. Ha valaki meglát minket, azt fogja hinni, hogy egyszerű szerelmespár vagyunk. – Maga őrült! – ráztam meg a fejem. – Nem megyek sehová! Beaufort a kabátzsebébe nyúlt, és egy aranyozott tárgyat húzott elő belőle, ami egy láncon lógott a két ujja között. – A medálom! – szisszentem fel. A fejemben egymást kergették a gondolatok, miközben kétségbeesetten próbáltam rájönni, mibe keveredtem. – Maga volt az útonálló? Aki meglőtte a kocsisomat? Beaufort mosolya láttán a hideg futkosott a hátamon. – Mit művelt Jamesszel? Miért tűnt el a fogadóból?

– Miatta ne aggódjon. Miután kiszedtem belőle, hová ment a gazdája, meggyőztem, hogy tűnjön el a környékről, es keressen magának más foglalkozást. Szerencsére hagyta magát. Hirtelen felelevenedtek a szörnyű éjszakáról, a maszkos útonállóról, a pisztolyról, a vérbe fagyott Jamesről őrzött emlékeim. Rogyadozott a térdem, remegett a hangom. – Mit akart tőlem aznap este? – Ugyanazt, amit mindig: pénzt. Bevallom, az első próbálkozásom kissé hevenyészettre sikeredett. Egyszerűen el akartam rabolni önt, bármi áron. De amikor a komornája rám lőtt, felhagytam a tervvel. Inkább mentettem az irhámat, hiszen tudtam, máshogy is megszerezhetem, amire vágyom. Reméltem, hogy erőszak nélkül is rá tudom beszélni, jöjjön hozzám feleségül. Ám kegyed fontolóra sem vette az ajánlatomat. így jutottam el idáig. Beaufort zsebre vágta a medált, majd újabb tárgyat lengetett meg az orrom előtt. – Erre is emlékszik? Egy pisztoly volt. Óvatosan biccentettem. – Akkor jó – mosolygott Beaufort. Azzal a zsebébe csúsztatta a fegyvert. – Kalandra fel, szerelmem! Kézen fogott, és átvonszolt a gyümölcsösön. Megpróbáltam kiszabadítani magam, és sikoltozni kezdtem. Beaufort megtorpant befogta a számat, és azt suttogta: – Okosabban teszi, ha engedelmeskedik. Tudja, az útitársunk a kocsiban vár ránk, és ha jól emlékszem, ő az, aki a múltkor rám lőtt. Ugye nem akarja, hogy a kocsisuk sorsára jusson? Betsyt is elkapta. Most már nem csak a saját életem volt a tét. Ijedten ráztam meg a fejem. Beaufort elmosolyodott. – Tudtam, hogy maga okos lány. Magával vonszolt, és ezúttal nem ellenkeztem. A gyümölcsös mögött rövidke ösvény húzódott, ami az erdőn keresztül vezetett. Alig néhány perc elteltével kiértünk az útra, ahol egy zárt kocsi várakozott. A lovakat egy fához kötötték. Beaufort udvarias meghajlással tárta ki az ajtót. – Kellemes utazást kívánok! Rögtön láttam, hogy a kocsi üres.

– Hazug gazember! Megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő derékon ragadott, és belökött a kocsiba, majd hozzám hajolt, és így szólt: – A maga helyében nyugton maradnék. Sokan szegték már nyakukat a sziklákon. – Várjon! – kaptam a csukódó ajtó után. – Hová megyünk? – kiabáltam. Beaufort mosolyogva nézett be az ablakon. Kezdtem azt hinni, hogy teljesen megőrült. – Doverbe, szerelmem! Nagy lendülettel mászott fel a bakra. Ő hajtotta a lovakat, ami azt jelentette, hogy még egy kocsis sem volt velünk, aki a segítségemre siethetett volna. Az ajtóra vetettem magam, és megrángattam a kilincset. El volt törve. Ezután a másik ajtóval próbálkoztam, de azon meg egyáltalán nem volt kilincs. Teli torokból sikoltoztam, és ököllel vertem az ajtót. Beaufort csak a megtévesztés kedvéért figyelmeztetett: elültette bennem a reményt, hogy ha elég kurázsi van bennem, akár el is menekülhetek. Nevetés harsam, aztán elindultunk. A vészesen imbolygó kocsi sebesen gurult az úton, és senki sem hallotta a sikoltozásomat.

24. fejezet HAMAR RÁESZMÉLTEM, MILYEN SORS VAR RÁM, ha nem szököm meg. Jól tudtam, a besározott becsület legalább akkora kárhozatot jelent, mint a testi megrontás. Ha Beauforttal töltöm az éjszakát, senki sem akar majd feleségül venni, akármi történjen is kettőnk között. Már a puszta gondolatra elfogott a rémület. Megpróbáltam kitörni az ablakot, ököllel vertem az üveget, de az nem engedett. Végül kimerültén rogytam vissza a padra. Most már nem volt visszaút, innen nem menekülhettem. Minden remény elhagyott, de azért igyekeztem tartani magam. Kinéztem az ablakon, hátha rájövök, merre megyünk, de mivel nem ismertem a környéket, az országút, amin haladtunk, semmiféle fogódzót nem kínált a számomra. Úgy éreztem, már órák óta zötykölődünk. Kétszer is rosszul lettem, és a reggelim a kocsi padlóján landolt. Végül elcsigázottan nyúltam végig a pádon, és igyekeztem szájon át venni a levegőt. Az égbolt szürke volt és színtelen, amikor a kocsi végül megállt. Mintha egész nap úton lettünk volna. Amikor Beaufort kinyitotta a kocsi ajtaját, egy pillanatra hátratántorodott, és az orra elé kapta a kezét. Ettől kicsit jobb kedvre derültem. Felültem, felcsippentettem a szoknyám alját, és átléptem a reggelimet – Beaufort a könyökömnél fogva rángatott ki a kocsiból. Alig álltam a lábamon, így hiába is fogtam volna menekülőre, és különben sem tudtam, merre szaladjak. A friss, tengeri levegő azonban némi gyógyírt jelentett a panaszaimra. – Hát itt meg mi történt? – kérdezte Beaufort. – A kocsiban mindig felkavarodik a gyomrom. Beaufort undorodva nézett rám. – Na és a tengeren? – ráncolta a homlokát. – Még sosem ültem hajón. De, feltételezem, az sem kivétel. A nevetés kerülgetett Beaufort arckifejezése láttán.

Az elrablóm morgott valamit az orra alatt, aztán egy fogadó bejáratához ráncigáit. – Itt megvacsorázunk. Nem akarom, hogy bárki is megneszeljen valamit, ebben nyilván egyetértünk. Ha szabad emlékeztetnem, aki az utamba áll, azt lelkiismeret-furdalás nélkül lepuffantom. Ez világos beszéd volt. Bárki, aki a segítségemre sietne a fogadóban, az életét kockáztatja. Csakúgy, mint James. Felnéztem a fogadóra meg a bejárat fölött himbálózó facégérre, amin ez állt: „Rózsa és Korona”. Különös érzésem támadt, mintha egyszer már átéltem volna ezt a pillanatot. Azt a fogadót is így hívták, ahol aznap éjjel szálltunk meg, amikor Jamest meglőtték. Gyakori név volt, de én azért furcsállottam ezt a véletlen egybeesést. A fogadóba lépvén Beaufort úgy rendelkezett, hogy külön helyiségben szolgálják fel a vacsoránkat. Többen is üldögéltek a söntésben, de Beaufort fenyegetően szorította meg a karom, így hát csomót kötöttem a nyelvemre. Igaz, a hányinger meg a szédülés miatt úgysem szálltam volna szembe vele. A kis szalon, ahova bevezettek minket, éles ellentétben állt a hangulatommal. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, az asztalon gyertyák égtek, és a bútorok is tetszetősek voltak. – Kérem, helyezze magát kényelembe! – mutatott az egyik székre Beaufort. Dühített, hogy úriemberként próbál viselkedni. Ettől csak még megdöbbentőbb volt az egész. Átsuhant az agyamon, hogy szembeszegülök vele, de gyorsan elvetettem az ötletet. Elhatároztam, a biztonság kedvéért kiengesztelem Beaufortot, úgyhogy leültem, és az elrablómra szegeztem a tekintetemet. Ő az ajtóhoz húzta a székét, és keresztbe tett lábakkal dőlt hátra rajta. – Ugye nem képzeli, hogy megússza ezt? – szólaltam meg. – Apám soha nem egyezik bele ebbe a házasságba. Beaufort felnyitotta a tubákosszelencéjét, és egy csipet dohányt vett ki belőle. Amikor ezzel is végzett, bágyadtan nézett rám. – Az édesapja nem sokat törődhet önnel, ha egy törékeny, öreg hölgy gondjaira bízta, aki még magára sem tud vigyázni – felelte unott hangon. – Más férfirokona pedig nincs. Senki sem védi meg, senki sem párbajozik önért. Ön, kedvesem, ideális áldozat – húzódott mosolyra az ajka. – És

mivel történetesen Franciaországba tartunk, hosszú időbe telhet, mire az édesapja ránk talál. – Franciaországba? – kiáltottam fel meglepetten. – Igen. Franciaországba. Amint megfordul a szél – mosolygott fagyosan Beaufort. – De azért nyilván azzal is tisztában van, hogy senki sem találhat ránk, amíg végleg meg nem kaparintom magát. Vajon tudta, hogy apám Franciaországban van? Nem tartottam valószínűnek, hiszen abban a hitben élt, hogy a papa nem bukkanhat egyhamar a nyomunkra. – Soha nem leszek a magáé! – kacagtam fel gúnyosan. – Dehogyisnem! – mért végig Beaufort. – Hamarabb, mint gondolná. Noha borsódzott a hátam, és szaporán kapkodtam a levegőt, büszkén szegtem fel az állam. – Én úrinő vagyok. Ha szükséges, beleegyezem a házasságba, de nem engedem, hogy egy ujjal is hozzám érjen. Nem is remegett a hangom. – Miért, mihez kezd, ha mégis megpróbálom? – vigyorgott Beaufort. – Megüt? – Igen – néztem farkasszemet vele. Beaufort csúfondáros kacajt hallatott. Kénytelen voltam belátni, milyen komolytalan a fenyegetőzésem. Feleakkora voltam, mint Beaufort, és gyenge, mint a harmat. Beaufortnak ráadásul fegyvere volt. Akkor is, gondoltam magamban, többet ésszel, mint erővel. A fogadós lépett be, kezében az étellel meg egy üveg borral. Az asztalra helyezte a tálcát. Beaufort megrakta a tányérját, és egy nagy pohár bort is töltött magának. – Egyen, ha éhes! Úgy éreztem, egy falatot sem bírnék lenyelni. Kavargott a gyomrom. Már az étel látványától is erős émelygés fogott el. Mégis, szerettem volna eloszlatni Beaufort gyanúját, és úgy tenni, mint aki beletörődött a sorsába. Kiválasztottam a legbizalomgerjesztőbb ételt, és módszeresen belapátoltam, miközben végig Beaufortot figyeltem a szemem sarkából. Ő pillantásra sem méltatott, úgy falatozott, mintha egyedül ülne az asztalnál. Hálát adtam az égnek. így legalább alaposan körülnézhettem a helyiségben. Nem sok mindent találtam, amit fegyverként használhattam volna. Az

asztalon, a székeken és a kandallón kívül csak egy alacsony pad meg egy íróasztal volt a szobában. Egyetlen súlyos tárgy sem volt a közelemben, amivel leüthettem volna Beaufortot, kivéve a székeket de azok mozdíthatatlannak tűntek. A helyzet nem sok jóval kecsegtetett. Még a késnek, amit a vacsorához adtak, sem vehettem hasznát, olyan tompa és életlen volt. Éreztem, hogy minden találékonyságomra szükségem lesz. Még egyszer szemügyre vettem a bútorokat, és a tekintetem megakadt az íróasztalon. Egy lúdtoll, egy tintatartó meg egy kisebb papírköteg állt rajta. Reméltem, hogy egy kis papírvágó kés is lapul valahol. Már meg is született a terv. Felmértem az esélyeimet, és gyorsan ráébredtem, azonkívül, hogy kiiszkolok az ajtón, vagy hagyom, hogy Beaufort azt tegyen velem, amit akar, csupán ez az egy választásom maradt. A gondolat úgy megijesztett, hogy remegni kezdett a kezem. Még a villát is le kellett tennem. Hirtelen eszembe jutott az első este Edenbrooke-ban, amikor Philip bevezetett az ebédlőbe. Mit is mondott? „Lélegezzen mélyeket! Jót tesz az idegeknek.” Az emlék hatására kissé megkönnyebbültem. Mély levegőt vettem, nyugalmat parancsoltam magamra, és merőn bámultam Mr. Beaufortot. Sokat ivott, de az ételből épp csak csipegetett. Már a harmadik pohár bort töltötte ki magának, és miután ezt is megitta, bizonytalan mozdulattal csapta le a poharat. Eljött a cselekvés pillanata. Félénken elmosolyodtam: – Csak most jöttem rá, milyen éhes voltam. Az éhség megzavarja az elmét, nem igaz? – Még sosem gondolkoztam ezen – vonta fel a szemöldökét Beaufort. – Nos, nekem ez a tapasztalatom. Az imént el sem jutott a tudatomig milyen… nagyszerű lenne egy olyan férj oldalán élni, mint ön – sütöttem le a szemem szégyenlősen. Beaufortra sandítottam félig leeresztett szempilláim alól, és láttam, hogy enyhe elégedettség suhan át az arcán. – Na végre hogy észhez tért! – nevetett. – Előbb-utóbb mind megtörik. – Azt meghiszem. Ahogy elnézem önt a gyertyafényben… – mondtam sejtelmesen. Beaufortnak felcsillant a szeme. – Folytassa! – Csodálatos, ahogy a gyertyafény kiemeli a vonásait, a markáns állát, a tekintetét...

Lesütöttem a szemem, és kényszerítettem magam, hogy elpiruljak. Éreztem, ahogy átforrósodik az arcom. Most legalább hasznát vettem ennek a különleges képességemnek. – Nehogy abbahagyja! – Nem merem kimondani – suttogtam. – Ne féljen tőlem – búgta Beaufort. – Nemsokára úgyis férj és feleség leszünk. Mindent tudni fogunk egymásról. Összerezzentem, de mivel végig lehajtottam a fejem, Beaufort nem láthatta az arcomat. – Inkább leírnám. Szerelmes levélben. – Hát, ez még nekem is új – dőlt hátra Beaufort. Hosszasan fürkészte az arcom. Az idegeim pattanásig feszültek. – Miért is ne? Fiatal még az éjszaka – intett az íróasztal felé. Beaufort újabb pohár bort töltött magának. Rogyadozó térdekkel mentem az íróasztalhoz. Óvatosan leültem, es úgy helyezkedtem, hogy az elrablóm ne láthassa, mit csinálok. Körülnéztem az íróasztalon, és nem kellett csalódnom. A papírvágó kés a lúdtoll mellett hevert. Rövid pengéje volt, nem hosszabb, mint a körmöm, de olyan éles, mint a borotva. Tökéletesen megfelelt a célnak. Magam elé vettem egy papírlapot, és belemártottam a tollat a tintába. Sebesen írni kezdtem. Kedves Philip! Nem hiszem, hogy ez a levél valaha is a kezébe kerül. Ha mégis, akkor valami szörnyűség történt velem. Egy veszélyes bűnöző akaratom ellenére tart fogva. Kész vagyok szembeszállni vele, de mielőtt megtenném, végre engedelmeskedem a szívem parancsának, és közlöm önnel, hogy szeretem. Ezennel az ön kezébe adom a lelkemet. Önnél jó helyen lesz, bárhogy végződjön is a mai este. Nem tudom, mihez kezd majd vele, de én a világért sem bíznám másra. Forró szeretettel: Marianne Néhány szó elmaszatolódott a papírra hulló könnycseppek miatt. Beaufort megköszörülte a torkát. Sietve összehajtogattam a papírlapot,

majd ráírtam: Sir Philip Wyndham, Edenbrooke, Kent grófság. Hirtelen nem is tudtam, hova rejtsem el a levelet. A fűzőmbe? Nem, akkor Beaufort rögtön megtalálja. Felkavarodott a gyomrom; attól féltem, megint rosszul leszek. Mély lélegzetet vettem. Közben lázasan törtem a fejem. Lehajoltam, és a csizmámba gyömöszöltem a papírt. Sovány vigasz volt (szinte semmi ahhoz képest, ami akkor várt volna rám, ha kudarcot vallók), de meg kellett tennem. Újabb papírlapot húztam magam elé, és gyorsan felidéztem magamban a Philiptől tanultakat. Beaufort nem foghatott gyanút. Forrófejű Szerelmemnek! Ragyogó tekinteted csábító titkokat rejt. A hatalom és az erő, ami szemedből sugárzik, mindenki másnál különbbé tesz téged. Mikor rám nézel, repes a szívem, mert jól tudom, hamarosan a tiéd leszek. A lelkem is túlcsordul, ha arra gondolok, mily nemes férfiú szegődött páromul. – Készen van már? – kérdezte Beaufort. – Mindjárt. Tudja, ez az első alkalom. Remegett a hangom, de azért befejeztem a levelet. Mindent megteszek, hogy jó asszonyod legyek. Szerető mátkád: Marianne Ez jó lesz. Ha másra nem is, arra mindenképp, hogy Beaufortnak fejébe szálljon a dicsőség. Felálltam, és félénken Beaufortra mosolyogtam. – Nos? – pillantott fel. A szoknyám redőibe rejtettem a papírvágó kést, és Beaufort felé nyújtottam a levelet. Felállt, és kikapta a kezemből a papírlapot. – Jaj, én ezt nézni sem bírom! Olyan kínos! – mondtam. – Inkább elfordulok. – Ó, a kis liliomszál! – felelte Beaufort buja mosollyal.

Mialatt Beaufort a levélbe temetkezett, én a szoba túlsó végébe húzódtam. Megálltam az ajtó mellett, épp csak annyira, hogy ne keltsek gyanút, de azért közel legyek a kijárathoz, ha beválik a tervem. Beaufort felem fordult. Mohón csillogott a szeme. – Ön csupa meglepetés – lépett hozzám. Derékon ragadott. Nem húzódtam el. Bűzlött a lehelete. Ekkor ébredtem rá, hogy nem bort ivott, hanem konyakot. Erősen imbolygott. Nem tudtam megítélni, az állapota hogyan befolyásolja majd a tervemet. Reméltem, hogy kedvezően. Megsimogattam az arcát, a másik kezemmel pedig megmarkoltam a kést. – Hunyja le a szemét! – suttogtam. Beaufort mosolyogva engedelmeskedett. – Újabb játék. Nem is gondoltam volna magáról. Megacéloztam magam, és Beaufort torkához szegeztem a kést, de hirtelen inamba szállt a bátorságom. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam leszúrni Beaufortot. Ijedten rezzentem össze, amikor Beaufort tenyere a derekamról a csípőmre vándorolt. – Egy rossz mozdulat, és elnyisszantom a torkát! – sziszegtem. Beaufort rémülten nyitotta tágra a szemét. Ádáz gyűlölettel meredtem rá. Felemelte a kezét. A bőréhez nyomtam a kést, de olyan erővel, hogy kiserkent a vére. – Bizisten, megteszem! – mondtam fogcsikorgatva. Beaufort visszahúzta a kezét. Az arca elsötétült a dühtől. Benyúltam a kabátjába, és addig tapogatóztam, amíg rá nem bukkantam a pisztolyra. Előhúztam, és rászegeztem. Hátrálni kezdtem. Remegett a kezem. – Állapodjunk meg – mondtam. – Én most elmegyek, maga pedig fogja magát, és eltűnik innen. Ha van egy kis esze, elhagyja az országot, ahogy eredetileg is tervezte, és soha nem jön vissza. Világosan beszéltem? – Ó, hogyne! – felelte Beaufort gúnyos mosollyal Egyetlen jólirányzott mozdulattak kiütötte a pisztolyt a kezemből. A fegyver az asztal alá csúszott. Mire felocsúdtam, Beaufort már vállon is ragadott és magához rántott.

– Azt mondja, erős vagyok? – suttogta. – Azt mondja, hatalmas vagyok? Most majd megtudja, mekkora erő lakozik bennem! Most majd tőlem megtudja, mi a sorsa annak, aki bolondot akar csinálni belőlem Pánikba estem. Az összes gondolat és terv elillant a fejemből. Kétségbeesetten vonaglottam, de Beaufort egyre szorosabban ölelt magához, és az ajkamhoz préselte förtelmes ajkát. Prüszkölve fordítottam el a fejem, hogy minél hamarabb elfelejtsem a csókja ízét. De ő csak nevetett, és újból rám vetette magát. Ördögi kacaja kijózanított; hirtelen eszembe jutott a papírvágó kés, amit még most is ott szorongattam a kezemben. Vaktában lesújtottam Beaufort kezére. Beaufort elkáromkodta magát, es a szorítása meglazult. Térdre rogytam, és váratlan lendülettel kiszabadítottam magam. Ahogy a földre zuhantam, páros lábbal térdkalácson rúgtam a gazembert, mire elvesztette az egyensúlyát, és háttal az ajtónak tántorodott. Hasra fordultam, és gyorsan bemásztam az asztal alá. Kemény tárgy ütközött a kezemnek. A pisztoly. Kimásztam az asztal alól, felálltam és Beaufortra szegeztem a fegyvert. – Most már elég legyen! – kiáltottam. Beaufort tántorogva megkerülte az asztalt. Hátrálni kezdtem, de közben egy pillanatra sem engedtem le a fegyvert. Csak a remegő kezem árulta el, mennyire félek. Marokra fogtam a pisztolyt. – Állj, vagy lövök! – Úgysem meri – felelte Beaufort csúfondáros mosollyal. Egy pillanatra meginogtam. Tényleg nem merem? Beaufortnak vér csöpögött a kezére, a nyakáról, ahol megszórtam. Sötétvörös volt. Egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Pislogni kezdtem. Aztán láttam, hogy Beaufort felém kap. Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Talán Philip. Ettől úgy megijedtem, hogy meghúztam a ravaszt. Fülsiketítő dörrenés hallatszott, még a falak is beleremegtek. Rémülten ugrottam hátra. Beaufort megrezzent, majd összegörnyedt, és amikor felegyenesedett, ha lehet, még megátalkodottabban vigyorgott. Nem találtam el. Kicsavarta a kezemből a pisztolyt. Négykézlábra ereszkedtem, és egy gyík fürgeségével másztam be az asztal alá, ám Beaufort elkapta a lábamat. Sikoltozva kalimpáltam, és végül sikerült kiszabadítanom magam. Az ajtó mellett bukkantam ki az asztal alól. Lenyomtam a kilincset, de egy ellenállhatatlan erő a földre taszított.

A fejem hangosan koppant a padlón. Felszisszentem, az oldalamra fordultam, és ösztönösen összegömbölyödtem. A szoba elsötétült. Kábultan hevertem a földön, és az óriási ricsaj közepette védekezőn tapasztottam a fülemre a tenyeremet. Egy kéz ragadta meg a csuklómat. Vaktában hadonászni kezdtem, de mivel nem mertem kinyitni szemem, nem láttam a támadómat. Éles hang hatolt keresztül a félelem ködén: – Marianne! Nyisd ki a szemed! Azonnal megnyugodtam, hiszen olyan jól ismertem ezt a hangot, mint a sajátomat. A szemem tágra nyílt a meglepetéstől, és hirtelen feltűnt előttem a szeretett férfi arca. Olyan mélységes fájdalom, olyan mardosó kín és bánat sugárzott róla, hogy majd’ megszakadt a szívem. Úgy zokogtam, mintha soha nem akarnám abbahagyni. ő a karjába kapott, mint egy gyereket, és széles mellkasára szorított. – Most már biztonságban vagy, édesem. Nincs semmi baj. Sírva csimpaszkodtam a papa nyakába.

25. fejezet HANGOKAT HALLOTTAM, de egy szót sem tudtam kihámozni belőlük. A keserves zokogás sűrű ködbe borította az agyam. Amikor a papa leültetett, alig akartam elengedni őt. Letérdelt mellém, es gyengéden simogatta a hátamat. Nagyon szeretett. Éreztem. Már akkor ereztem, amikor rám nézett. Nem tudtam, hogyan került a fogadóba, és hogyan bukkant a nyomomra, de egyelőre nem is érdekelt. Csak az számított, hogy velem van, hogy rám talált, hogy szeret. Amikor megkérdezte, nem sérültem-e meg, ne hívjon-e orvost, megráztam a fejem, és letöröltem a könnyeimet, hogy végre körülnézhessek. A söntésben voltunk, de engem nem érdekelt a külvilág. Mohón fürkésztem apám arcát. Kissé megőszült, és a szeme körül is több lett a szarkaláb, de amúgy egészségesnek tűnt. Annyi kérdés kavargóit a fejemben, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, kivágódott az ajtó, és William lépett be rajta. Amikor meglátott, odajött hozzánk. – Hat megtalálta! – fordult apámhoz őszinte megkönnyebbüléssel – Hol van az a gazember? – Odabent – intett a papa a szalon felé. – Sir Philip már kezelésbe vette. Sir Philip? Az én Sir Philipem? – Egyedül? Apám bólintott. – Ragaszkodott hozzá. Elhűlve néztem a két férfira. Jól tudtam, miről beszélnek. Beaufort, azzal, hogy elrabolt, foltot ejtett a becsületemen és a jó hírnevemen. Apámnak minden oka meglett volna, hogy párbajra hívja Beaufortot. De azt mégsem hagyhattam, hogy Philip az életét kockáztassa miattam. Nem tudtam ölbe tett kézzel üldögélni, miközben ki tudja, mi történik a szomszéd szobában. Nők nem lehettek jelen a párbajon, én ennek ellenére a szalonhoz siettem, és azzal a szándékkal rontottam be az ajtón,

hogy tüstént véget vetek a csatározásnak. De már a küszöbön megtorpantam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Beaufort mozdulatlanul állt a kandalló előtt. Philip egyenesen a torkának szegezte a kardját. A másik kard a földön hevert. Egyik fél sem fordult felém. Philip tökéletes magabiztossággal uralta a helyzetet, kardja Beaufort nyakába fúródott, de nem hatolt át a bőrön. Amikor azonban megszólalt, olyan keményen kopogott a hangja, hogy szinte rá sem ismertem. – Mondja meg végre, mit tett vele! – Elintéztem, hogy többé ne kelljen törődnie vele. – Én mindig törődni fogok vele – felelte Philip fojtott hangon. – Mindig! És maga semmit sem tehet ellene. – Akkor minek kíváncsiskodik? – kérdezte Beaufort gúnyos mosollyal. – Mert nem akarom, hogy ő mondja ki. És mert nagyon nem mindegy, mekkora élvezettel hasítom magát ketté. – Elég! – bukott ki belőlem. A két férfi egyszerre fordult felém. Kis híján zokogásban törtem ki, mert Philip arcát mintha a papáéról mintázták volna. Nem bírtam ránézni, így inkább Beaufortra szegeztem a tekintetemet. Elindultam feléjük, de úgy remegtem, hogy ökölbe szorult a kezem. – Hazudik – álltam meg Philip mellett. – Nem engedem, hogy besározza a becsületem, ha már sikerült megőriznem az érintetlenségemet. Nem tett mást, csak megcsókolt – szegtem fel az államat, és igyekeztem olyan megvetően nézni, mint a nagyanyám. Őszintén reméltem, hogy nem hozok szégyent a fejére. – És még csak nem is esett jól. Förtelmes volt. Ennyi az egész. Beaufort rákvörös lett, és olyan dacosan nézett rám, mintha legszívesebben kitekerné a nyakam. Kisvártatva azonban megsemmisülten sütötte le a szemét. Kedvem támadt volna diadalmas kacajjal borzolni tovább az idegeit, de attól féltem, hogy sírás lesz a vége. – Még ha meg is érdemelné, hogy kettéhasítsák – néztem Philipre nem vennem a lelkemre, ha miattam halna meg. Egy apró seb is elég lesz, hogy soha ne felejtse el ezt az estét. Philip hosszasan fürkészte az arcom. Annyi érzelem kavargóit a tekintetében, hogy egy évig tartott volna, mire mindet megfejtem. – Tehát megcsókolta önt? – kérdezte dühtől fátyolos hangon.

Bólintottam. Philip az ajkamra meredt. Lángolt a szeme, mintha alig bírna uralkodni magán. Akaratlanul is arra gondoltam, milyen jól áll neki ez az ádáz tekintet. Aztán, pillantásra se méltatva Beaufortot, épp csak megsuhintotta a kardját. A penge megvillant a levegőben, és máris sötétvörös vonal jelent meg Beaufort arcán, ami az állától az ajkán át egészen az orrcimpájáig húzódott. Beaufort szitkozódva szorította a szájára a mandzsettáját. A fehér csipke azon nyomban bíborvörösre változott. Enyhe döbbenettel néztem, micsoda kalamajkát okoztam. – Megelégszik ennyivel? – kérdezte Philip, és láttam, hogy a csodálat hogyan követel elsőbbséget magának a tekintetében kavargó érzelmek között. – Igen. Most pedig gondoskodjon róla, hogy az úr elhagyja az országot. – Úgy lesz. Tehetek még valamit önért? Philip már mosolygott, de olyan sugárzóan, mintha tálcán kínálnám neki az egész világot. Most már nagyon közel jártam a megoldáshoz. Philip tekintete es mosolya azt sugallta, hogy neki is megvan a maga titka. Egy titok, ami olyan tündöklőn ragyog, mint a napsugár a víz tükrén. A lélegzetem is elállt káprázatos fénye láttán. Mint amikor a papa szemébe néztem, és megéreztem, hogy szeret. Ebben a pillanatban újabb bizonyosság fogalmazódott meg bennem. Biztos voltam benne, hogy Philip a szívén viseli a sorsomat. Minden jel erre utalt: a tekintete, a simogató mosolya, az, ahogyan rám nézett, és ahogy megküzdött Beauforttal, hogy megvédje a becsületemet. Philip törődött velem. Abban nem voltam biztos, hogy szerelmes-e belém, féltve őrzött barátságunk azonban nagyon is valóságosnak hatott. Széles mosoly terült szét az arcomon. Igen, Philip, még nagyon is sok mindent tehet értem. Ám pillanatnyilag csak ennyit mondtam: – Nem, ennyi bőven elég lesz. Egyelőre. Philip és William elhagyta a fogadót, hogy a kikötőhöz kísérje Beaufortot. Ha jól sejtem, a fogadóst is megdolgozták, hogy hunyjon szemet bizonyos események fölött. Alighanem a golyó okozta kárt is meg kellett térítenie valakinek. Ráadásul a fejem is fájdalmasan lüktetett ott, ahol beütöttem. De ez most nem számított. A söntésben ültem a papával,

és kihasználva az átmeneti nyugalmat, szép sorban nekiszegeztem a kérdéseimet. – Papa, nagyon örülök, hogy hazatértél Angliába. De mondd csak, mi szél hozott ide? Történt valami? Csak nem a nagymama...? – Nem, szó sincs róla – paskolta meg a kezemet. – Már réges-rég haza kellett volna jönnöm. – Mély levegőt vett, és aggodalmasan vonta össze a szemöldökét. – Igaz, hogy utáltad Batht? Könnybe lábadt a szemem, és némán bólogattam, mert nem bírtam megszólalni. – Nagyon sajnálom. Csak azért maradtam távol, hogy minél hamarabb bekerülj az úri társaságba: hogy szabadon ismerkedhess, és jó partit fogj ki magadnak. Azt hittem, ez minden vágyad. A vállára hajtottam a fejem. – Nem érdekel az úri társaság. Nekem csak az a fontos, hogy a gondodat viselhessem. Most, hogy a mama elment, az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy eztán én vezessem a háztartást, és gondoskodjam apámról. – Helyén van a szíved, de hamarosan ráeszmélnél, mennyi lehetőséget szalasztottál el. Nem szeretném, ha miattam áldoznád fel a jövődet. Amíg Sir Philip fel nem világosított, azt hittem, boldog vagy. – Sir Philip? – kaptam fel a fejem. – Neki mi köze ehhez az egészhez? – Pár nappal ezelőtt toppant be hozzám, teljesen váratlanul. Átadta a leveledet, és azt mondta, ha kell, erőszakkal cibál haza, hogy végre visszatérhess az otthonodba. Nagyon meggyőző tud lenni, nem igaz? Persze nem sokat kellett győzködnie, miután elolvastam azt a levelet. Philip Franciaországba utazott? Miattam? Nem hittem a fülemnek. – De honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? Hogy veszélybe kerültem? – Merő véletlenségből. Miután megérkeztünk, elindultunk, hogy szállást keressünk magunknak. Útközben összetalálkoztunk Mr. Wyndhammel meg a lovászával, akik egészen idáig követtek téged, miután megtudták, hogy elraboltak. Nem volt vesztegetni való időnk. Szétváltunk, és átfésültük a környékbeli fogadókat. Amikor meghallottuk a pisztolylövést meg a sikoltozást, a legrosszabbtól tartottam – dörzsölte meg apám az arcát. – Úgy megkönnyebbültem, amikor rád találtunk – mondta keserves sóhajjal. – Mihez kezdtem volna, ha téged is elveszítelek? – Azzal magához vont, és cuppanós csókot nyomott a fejem búbjára. – Te vagy az életem értelme.

Az élete értelme? A szívem csordultig telt boldogsággal. Attól féltem, még egy csepp, és szétrobban. – Biztosíthatlak, hogy az első szavadra hazajöttem volna – folytatta. – Ha kéred. És, Annie, nem téged hibáztatlak édesanyád haláláért. Ezt verd ki a fejedből, drágaságom! A papa vállára hajtottam a fejem, és szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Olyan sokáig tartottam lakat alatt a szívemet, hogy most megállás nélkül ontotta magából az érzelmeket. De ezek bizony gyógyító könnyek voltak. A szívem minden egyes dobbanással erősebb lett, mint az elmúlt év során valaha. Mire William és Philip visszatért, a papa válla csuromvíz volt, de végre megkönnyebbültem. Philip megnyugtatott minket, hogy minden a legnagyobb rendben, és akár indulhatunk is. William meg a lovásza az együléses hintóval ment, Philip pedig bérelt kocsin utazott vissza velünk Edenbrooke-ba, Mikor megköszöntem nekik, hogy megmentettek, csak legyintettek, mintha az ilyen hősies tettek mindennaposak lennének náluk. Már sötét volt, amikor elhagytuk a fogadót. Beszálltam a kocsiba a papa mellé. Philip velünk szemben foglalt helyet. Egy röpke pillanatra azt kívántam, bárcsak Philip mellett ülhetnék. Aztán jól leteremtettem magam a csalfaságom miatt, és megállapítottam, örülnöm kellene, hogy végre az apám mellett lehetek. Annyi mesélnivalóm volt a számára! Biztosan jókat nevet majd a beszámolómon, amit Mr. Whittlesről és a költészetéről fogok tartani neki, gondoltam magamban. Reméltem, hogy sokat megtudok majd Franciaországról, és arról, mivel töltötte az elmúlt egy évet. Ám egyelőre nagyon fáradtnak tűnt. Hatalmasakat ásított, miközben Philippel semmiségekről beszélgettünk. Hamarosan síri csend telepedett ránk, és a papa feje hátrahanyatlott. Kinéztem az ablakon, és a holdat bámultam, ami hű kísérőként követett minket. Megint egy fogadó, megint egy holdfényes este, megint egy utazás – mégis minden olyan más volt. Én lettem más. Végérvényesen megváltoztam. Méghozzá előnyömre. Az új erőre kapott szívem súgta meg nekem. A papa hamarosan horkolni kezdett. Nem bírtam elaludni, a gondolataim még most is az elmúlt este tanulságai körül forogtak. Felidéztem a szavakat, amiket Philip vágott Beaufort fejéhez. Azt

mondta, mindig törődni fog velem. Az emlék balzsamként simogatta meggyötört szívemet, és új reménnyel töltött el. Philip a papával szemben ült, ezért nem láthattam az arcát a koromsötétben, de tudtam, hogy ébren van, mert végig magamon éreztem a tekintetét. És akkor, éppen akkor, amikor már kezdtem beletörődni, hogy némán tesszük meg a hátralévő utat, halk suttogással törte meg a csendet: – Biztos, hogy nem bántotta az a gazember? Hangja jólesően bizsergette a bensőmet. – Biztos. Hallottam, hogy Philip sóhajtva dől hátra az ülésen. Majd így szólt: – Elmeséli, mi történt? Eleget tettem a kívánságának. Beaufort házassági ajánlatától kezdve a fogadóban írt szerelmes levélen át a lövésig mindenről beszámoltam. Philip némán hallgatott, de éreztem, hogy egyre feszültebb, és egy ponton halkan szitkozódni kezdett az orra alatt. Mikor a történet végére értem, egy szót sem szólt. Kínzó vágy fogott el, hogy tisztán láthassam az arcát, de nem volt mit tenni. A sötétség áthatolhatatlan lepelként borult ránk. Ez a beszélgetés, amikor csak a szavak kötöttek össze minket, legalább olyan furcsa és bensőséges volt, mint amikor szemtanúja lehettem, hogyan ír Philip szerelmes levelet. – Miért nem említette az örökségét? – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után. Meglepett a kérdése. Amikor beszámoltam neki a nap eseményeiről, meg sem fordult a fejemben, hogy kitérjek az örökségemre. Sokáig keresgéltem a szavakat. – Nagyanyám megtiltotta. És még amúgy sem vagyok jogosult az örökségre. Először be kell bizonyítanom, hogy igazi úrinő vagyok, de kétlem, hogy ez valaha is sikerülni fog. – Eltűnődtem. – Különben is, min változtatott volna, ha elmesélem? – Semmin – vágta rá határozottan Philip. – De én akkor is jobban örültem volna, ha megosztja velem ezt az információt. – Miért? – Hogy megnyugtathassam, én nem a pénzéért szeretem – válaszolta Philip derűs hangon. Mintha ezer éve lett volna, hogy fogadalmat tettünk egymásnak a könyvtárszobában. Mosolyogva idéztem fel az emléket.

– Nos, még most sem késő. Amikor Philip felnevetett, kéjes borzongás futott végig a gerincemen. Hogy imádtam a kacaját! Hirtelen ráeszméltem, min nevet. Kacérkodtam vele. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. – Ünnepélyesen fogadom, Marianne Daventry! – szólalt meg Philip komoly, kissé rekedtes hangon. Egy pillanatra elállt a szívverésem. – Ünnepélyesen fogadom, hogy nem a pénzéért fogom szeretni! Rémülten rázkódtam össze. Nem csak Philip szóválasztása volt szokatlan, hanem a hanghordozása is. Ez azt jelenti, hogy szerelmes belém? Komolyan szerelmes belém? Amit mondott, azt persze bajosan lehetett volna szerelmi vallomásnak nevezni, ráadásul Philip mindig is imádott flörtölni. Már éppen elhessegettem volna a szavait, akárcsak a többi bolondos megjegyzését, amikor eszembe jutott, mit mondott, amikor a szerelmes levelekről tartott előadást: „Szívügyekben nem ismerek tréfát.” Vajon most is komolyan beszél? A fülemben ott visszhangzott Rachel tanácsa, hogy bátorítsam Philipet. A szívem idegesen kalimpált. Sejtelmem sem volt, hogyan kell szerelmi vallomást kicsikarni egy férfiból. És még azt sem tudhattam biztosan, Philipnek akad-e bármi megvallanivalója! Mi lesz, ha a bátorító szavaim a valóságban is olyan sután csengenek majd, mint amilyennek most érzem őket? A papa mocorogni kezdett, és halkan motyogott álmában, amivel sikerült halálra rémítenie. Már el is felejtettem, hogy ott ül mellettem. A váratlan közjáték hasznos figyelmeztetőül szolgált, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas egy ilyen fontos, magánjellegű beszélgetésre. Apám bármelyik pillanatban felébredhetett. Felsóhajtottam, és átmenetileg letettem arról a törekvésemről, hogy kifürkésszem Philip szándékait. Arra még várni kellett. De volt valami, amit nem tarthattam magamban. – Köszönöm, hogy hazahozta az apámat. Igazán nagylelkű gesztus volt az ön részéről, hogy egészen Franciaországig utazott a kedvemért. Most már többszörösen is kiérdemelte azt a festményt – jegyeztem meg mosolyogva. – Nem, nekem jobb ötletem van – nevetett Philip. Kíváncsian vártam a folytatást, de ő rejtélyes hallgatásba burkolózott. Mindig is imádott titkolózni. – Voltaképpen miért hozta haza? – kérdeztem.

– Mert önnek szüksége volt rá. A válasz pofonegyszerű volt, mégis tökéletesen példázta Philip szándékait. Mosolyogva hunytam le a szemem, es éreztem, ahogy a remény átjárja a lelkemet. – Most pihenjen! – mondta Philip. – Mozgalmas napja volt. Nem zaklatom tovább. Fáradt voltam, és a szívem is gyengélkedett. Jólesett a hallgatás. Az ablaknak támasztottam a fejem, és rózsaszín ábrándokba ringattam magam, miközben a lovak fáradhatatlanul vágtattak keresztül a holdsütötte tájon.

26. fejezet AMIKOR VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK EDENBROOKE-BA, teljes

révületben botorkáltam fel az emeletre. Az éjszakai égbolt épp akkor kezdett kivilágosodni, amikor bedőltem az ágyba. Arra sem maradt erőm, hogy levetkőzzek, vagy lehúzzam a csizmám. Órákkal később arra ébredtem, hogy Betsy finoman kelteget. Fel-alá járkált a szobában, a kakaós csészémmel csörgött, nekiment a bútoroknak, és hangosan fütyörészett. Még mindig holtfáradt voltam, de tudtam, hogy Betsyt úgysem lehet eltántorítani a szándékától. Az ablak felé fordultam, amelyen széles sugarakban ömlött be a délutáni napsütés. Amikor Besty észrevette, hogy megmozdultam, kis híján rám borította a kakaót a nagy sietségben. – Jaj, úgy örülök, hogy a kisasszony végre felébredt! – huppant le az ágyra. – Már alig várom, hogy elmesélje, mi történt tegnap! Képzelheti, mekkora ribillió támadt, amikor Mr. Clumpett lélekszakadva hozta a hírt, hogy elrabolták a kisasszonyt. Felültem, és a csésze után nyúltam. – Mr. Clumpett? Ő mennyiben érintett az ügyben? – Azt mondja, éppen rovarokat gyűjtött az erdőben, amikor meghallotta a kiabálást, és látta, hogy az az ember kocsiba tuszkolja a kisasszonyt. Nyomban a kisasszonyék után eredt, de megbotlott egy gyökérben, és kificamította a bokáját. Azt azonban még hallotta, hogy Mr. Beaufort Dovert emlegeti. Fél órájába telt, mire visszasántikált a házba a rossz bokájával, hogy értesítse Mr. Wyndhamet a történtekről. Jaj, micsoda muri lett itt! Esküszöm, majdnem elájultam, amikor Lady Caroline odaadta Mr. Wyndhamnek a kardokat. Mondja el tüstént, mi történt, különben meghalok a kíváncsiságtól! Töviről hegyire elmeséltem neki mindent, Mr. Beaufort hirtelen felbukkanásától kezdve egészen a párbajig. – Sir Philip párbajozott a kisasszonyért? – csapta össze a kezét Betsy. – Szörnyen romantikus lehetett!

Már azon voltam, hogy letöröm a regényes ábrándjait, de rövid gondolkodás után eltekintettem a dologtól, és elmosolyodtam. – Igen – vallottam be. – Az volt. – Tudtam! – sikoltott fel Betsy. – Tudtam, hogy ő az igazi! Nem érdekel, mit mond a kisasszony Miss Cecilyről. Sir Philip Miss Marianne-t szereti, és hamarosan egy férjes asszony komornája leszek. – Azzal tovább lelkendezett. Kénytelen voltam leinteni. – Betsy, semmi sem történt közöttünk, úgyhogy ne ringasd magad hiú ábrándokba! – Egyelőre nem történt semmi – legyintett Betsy. – De majd fog. A nyakamat rá. Jaj, úgy kicsinosítom a kisasszonyt a ma esti bálra, hogy Sir Philip tüstént megkéri a kezét! Az érzéseim az idegesség és a bizsergető izgalom, a remény és a kétség között ingadoztak. Kénytelen voltam igazat adni Betsynek. valaminek történnie kell ma este. Éreztem. Megkértem Betsyt, hogy készítsen fürdőt, majd felálltam és kinyújtózkodtam. Észrevettem, hogy a csizmám az ágy mellett hever. Nem emlékeztem, mikor vettem le. – Betsy, te húztad le a csizmám? – kérdeztem, amikor visszajött, hogy bejelentse, már készül a fürdővíz. – Igen, ma reggel, amikor benéztem a kisasszonyhoz. Gondoltam csak kényelmesebb csizma nélkül. A csizmákra meredtem, és baljós előérzetem támadt. Valami ott motoszkált a fejemben. A lélegzetem is elállt, amikor eszembe jutott: este a csizmámba dugtam a levelet, amit még a fogadóban írtam Philipnek. Fogtam a csizmákat, és egyenként felfordítottam őket. De hiába. – Nem találtál egy papírcetlit, amikor lehúztad a csizmámat? – kérdeztem Betsytől. – Arra a levélre gondol, amit Sir Philipnek címeztek? De igen, megtaláltam. Jeges rémület fogott el. – És mit csináltál vele? – Hát letettem az asztalra. Betsy felemelte a tálcát, amin a kakaót hozta, de a levél nem volt alatta. Mindent felforgattam, megnéztem a tálca alját, a padlót, a dunyhát, meg az ágy alá is bekukkantottam. Ám a levél nem volt sehol. – Azonnal meg kell találnunk, Betsy! – ordítottam pánikba esetten.

Ha a szerelmi vallomásom Philip kezébe kerül, mindennek vége. Nő nem kezdeményezhet. Soha! És ha Philip meg akarja kérni a kezem, de miután elolvassa a levelemet, eláll a szándékától? És ha csak tréfából tette azt a fogadalmat a kocsiban? Arcomat a kezembe temetve, panaszos nyögések közepette rogytam le a padlóra. Ha Philip elolvassa azt a levelet, én nem élem túl! Nem bizony! Ekkor kopogtak. Cecily rontott be a szobába, és a nyakamba vetette magát. – Ó, hát nem történt bajod! Annyira aggódtam érced! – Szorosan magához ölelt, majd a vállamnál fogva eltolt magától. – Bántott? Megráztam a fejem, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Nem, minden rendben. Cecily nem szerezhet tudomást a levélről. Egy percig sem szabad azt hinnie, hogy rútul becsaptam, és szemet vetettem a szíve választottjára. – Hihetetlen! – kiáltotta a nővérem. – Még belegondolni is rossz, mekkora veszedelembe kerültél! Én meg egyedül hagytalak. Ugye, nagyon féltél? Mesélj el mindent! Kézen fogott, és talpra segített. Olyan görcsösen kapaszkodott belém, mintha soha nem akarna elengedni. Leültünk az agyra, es Cecily tágra nyílt szemmel hallgatta az élménybeszámolómat. Néhány fontos részletet persze kihagytam, például azt, amikor Philip közölte Beauforttal, hogy mindig törődni fog velem. Ezt a pillanatot kincsként őriztem az emlékezetemben. Cecily, aki továbbra is felelősnek érezte magát az elrablásomért, megfogadta, hogy ezentúl odaadóbb nővérem lesz, és többe nem hagy egyedül. Öröm és bűntudat viaskodott a lelkemben. Cecily nem tudhatja meg, hogy szerelmes vagyok a jövendőbelijébe.

 Mire Betsy elkészült a frizurámmal, és szalonképesnek nyilvánított, remegtem az idegességtől. A cetli azóta sem került elő, annak ellenére, hogy Betsy az összes szolgálót kikérdezte. Valahányszor eszembe jutott, hogy a levelem akár illetéktelen kezekbe is kerülhet (a címzett kezéről már nem is beszélve), szégyenpír öntötte el az arcomat.

Felálltam, és megnéztem magam a tükörben. Zaklatott idegállapotomnak hála az arcom most is rózsás volt. Idegesen simítottam végig fehér muszlinruhámon. Betsy miniatűr fehér rózsákat hozott a kertből, azokat tűzte a hajamba. Mély levegőt vettem, és az ajtó felé indultam, hogy nekivágjak a végzetes estének. A lépcsőhöz érve megtorpantam, és felmértem a helyzetet. Papa az előcsarnokban állt, és Lady Caroline-nal beszélgetett. Louisa és Cecily a fejüket összedugva pusmogtak. Mr. és Mrs. Clumpett Williamet fogta közre, úgy tűnt, élénken tárgyalnak valamiről. Mr. Clumpett mozdulataiból ítélve madarakról lehetett szó. Észrevettem, hogy Mr. Clumpett botra támaszkodik, de ettől eltekintve jó hangulatban volt. Végül, távol a többiektől, Rachel és Philip várakozott a szalon ajtaja mellett. Rachel nyilván suttogott, mert Philip feszült arccal hajolt közelebb hozzá. Rachel hirtelen felpillantott, és ahogy meglátott, odasúgott valamit Philipnek. Philip hátrafordult, és mélyen a szemembe nézett. Botrányosan fess volt. A lépcső tövéhez lépett, és rám mosolygott. Az este elkezdődött. Philip delejes tekintete láttán úgy elfogott az idegesség, hogy rémülten kapaszkodtam a korlátba, nehogy leguruljak a lépcsőn. Philip egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Amikor elértem az utolsó lépcsőfokot, Philip a karját nyújtotta. Megfogtam a kezét. – Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – szólalt meg Philip halkan, – de ön szebb, mint valaha. A szívem egyre szaporábban dobogott. – Köszönöm! – pihegtem. Philip meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Köszönöm? Látom, már nem ijed meg a bókoktól, Marianne. Sikertelenül próbáltam elnyomni egy mosolyt. – Már nem – válaszoltam enyhe büszkeséggel. Philip a kezemre nézett, ami még mindig ott pihent a kezében, és rejtélyesen mosolygott. Aztán lehajolt, és futó csókot lehelt a tenyeremre. Ideges borzongás futott végig a karomon, őrült kalapálásra késztetve a szívemet. – Ennek örülök – mormolta Philip, és sokatmondóan pillantott rám félig leeresztett szemhéja alól.

Ajaj! Ezt a pillantást már ismertem, Philip az előző balon is ezzel próbálkozott. Tánc közben is ugyanilyen parázsló, rezzenéstelen tekintettel nézett. Ezzel a pillantással sikerült lefegyvereznie. Gyorsan a korlátba kapaszkodtam, mert éreztem, hogy rogyadozik a lábam. Végül a papa mentett meg attól, hogy a térdem végleg felmondja a szolgálatot, és szégyenszemre Philip lába elé boruljak. – Gyönyörű vagy, kedvesem! – sietett elém. Philip elengedte a kezem, és hátralépett. Hálás voltam a papának, mert a közjáték hatására visszatért a józan eszem, és rádöbbentem, hogy még mindig nem sikerült megtalálnom azt az ominózus levelet. Betsy megígérte, hogy a föld alól is előkeríti, és kedvező fejlemény esetén haladéktalanul értesít. Őszintén reméltem, még azelőtt megtalálja, hogy valaki elolvasna, vagy (urambocsá’) kézbesítené a címzettnek. Amikor szállingózni kezdtek a vendégek, Cecilyvel az előcsarnokban köszöntöttük az érkezőket, hiszen Philip és Lady Caroline a mi tiszteletünkre rendezte a bált. Cecily olyan volt, mint egy angyal; aranyhaja gyönyörűen tündökölt a gyertyafényben. Mosolyogva szorította meg a kezem, kék szeme izgatottan csillogott. Még a hosszú sorokban özönlő vendégek sem tudták lekötni a figyelmemet, másra sem tudtam gondolni, csak a levélre. Mr. Kellet persze kitűnt a tömegből, mert ő volt az egyetlen, akinek pimasz vigyor ült az arcán. Kezet csókolt Cecilynek, majd a fülébe súgott valamit, amitől a nővérem elpirult, és kuncogni kezdett. Rosszalló pillantást vetettem rá, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. – Mit mondott neked Mr. Kellet? – kérdeztem. – Jobb, ha nem ismétlem el – mosolygott titokzatosan Cecily. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott a nővérem a szélhámosok csókjáról, és rögvest egyetértettem vele. – Sir Philip igazán fess ma este – sandított rám Cecily. – Az bizony – feleltem hetykén, de éreztem, hogy fülig pirulok. Ha Cecily kicsit szemfülesebb, biztosan rájött volna, miért. – Gondolom, neki adod az első táncot. – Nem, te táncolsz vele. – Azt hittem, már mindent elterveztél – néztem meglepetten a nővéremre. Már megint ez a titokzatos mosoly!

– El bizony. Mire felocsúdhattam volna, a zenészek máris hangolni kezdtek, és Lady Caroline mindenkit beterelt a bálterembe. A zsúfolásig telt teremben hatalmas volt a ricsaj. A nyitótánc alatt csak pár szót váltottunk Philippel, de nem bánkódtam miatta. Még mindig a levél miatt aggódtam, és úgysem tudtam volna gondtalanul cseverészni. Mikor végigtekintettem a felsorakozott párokon, láttam, hogy Cecily Mr. Kellettel táncol, és szemmel láthatóan remekül érzi magát. A tánc végeztével vonakodva nyújtottam a kezem a következő úriembernek. Philip meghajolt, és távozott. Időről időre felbukkant a táncolok között, mindig más-más hölggyel az oldalán. Miss Grace-szel, miközben Mrs. Fairhurst árgus szemekkel figyelte őket a sarokból, akár egy jól megtermett héja. Majd az édesanyjával, aki mellett a kötelességtudó ifjú szerepét öltötte magára. És hamarosan Cecily is feltűnt mellette. Amikor a zenészek pihenőt tartottak, a vendégek kiözönlöttek a forró bálteremből, hogy a hűvös teraszon keressenek felfrissülést. A terem túlsó végéből figyeltem Cecilyt és Philipet. Egymás mellett álltak, és Philip lehajtotta a fejét, hogy a nővérem a fülébe súghasson valamit. Még ilyen messziről is jól láttam a Philip arcára kiülő döbbenetét. Kíváncsi voltam, mit mondhatott neki Cecily. Aztán hosszas sutyorgás után Philip a karját nyújtotta a nővéremnek. Együtt hagyták el a báltermet, de a többi pártól eltérően nem a terasz felé vették az útjukat. Féltékenység mardosta a szívemet, és azon tűnődtem, vajon hová vihette Cecily Philipet, és mi a szándéka vele. Az elnéző jóindulat, ami délután támadt bennem Cecily iránt, egyszeriben porrá hamvadt. Legszívesebben kikapartam volna a szemét. Valaki megkopogtatta a vállamat. Megfordultam, és döbbenten láttam, hogy Louisa áll előttem. – Beszélnem kell veled – mondta. Ez merőben szokatlan fordulat volt. – Miről? – Gyere velem! Kiléptünk a bálteremből, és keresztülfurakodtunk a vendégek tömegén. Louisa karon fogott, és a könyvtárszobához vezető benyílóba vonszolt. Síri csend volt. Louisa megállt a könyvtár előtt, és szembefordult velem.

– Tudok a levélről – mondta. – Amit Philipnek írtál Elszorult a szívem. Nem! Nem, nem és nem! – Sejtelmem sincs, miről beszélsz – hazudtam. – Dehogynem – forgatta a szemét Louisa. Mi ketten soha nem voltunk jóban. Ő Cecily barátnője volt, és már a kezdet kezdetén világossá tette, hogy Cecilyt akarja sógornőjének, nem engem. – Tudni akarom, hogy komolyan gondoltad-e – folytatta Louisa. – Valóban így érzel Philip iránt? Vagy csak a kétségbeesés szólt belőled? Lángolt az arcom. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának. – Miért érdekel, hogy komolyan gondoltam-e? Louisa közelebb lépett hozzám. – Mert szeretem a bátyámat. Itt van a könyvtárban, és a te leveledet olvassa. Vagyis ha nem gondoltad komolyan, most mondd meg, mielőtt összetörnéd a szívét. Döbbenten bámultam rá; attól tartottam, menten szívszélhűdést kapok. – Philip a levelemet olvassa? Most? Elfogott a pánik. Legszívesebben hanyatt-homlok elrohantam volna. Én szerelmet vallottam abban a levélben, de semmi sem garantálta, hogy Philip is ugyanígy érez irántam. Felháborítóan (hallatlanul) elővigyázatlan voltam, és most úgy éreztem, belepusztulok a szégyenbe. – Komolyan gondoltad – húzódott mosolyra Louisa ajka. Megkocogtatta az ajtót. Cecily jelent meg a küszöbön, és rám mosolygott: – Hát itt vagy! – Azzal a karomnál fogva berántott a szobába, majd kiugrott a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. A szobában koromsötét volt, a tűz gyengén pislákolt a kandallóban, és csak a távoli nagy ablakon sütött be a hold. Philip a kandallónál állt, és vállát a kőpárkánynak vetve hajolt egy papírlap fölé. Az ajtócsukódásra felneszelt, de a sötétben nem láthattam az arcát. A szívemre szorítottam a kezem, mert olyan hangosan kalapált, hogy attól tartottam, menten szétrobban. Philip, kezében az ominózus levéllel, mozdulatlanul, némán nézett rám a félhomályban. A szakadék szélén álltunk, nem tudtam, ha előrelépek, a pokolba zuhanok-e, vagy egyenesen a mennybe repülök. – Ez igaz? – szólalt meg végül Philip.

A szívem a torkomban dobogott. A semmi és a valami között lebegtem. Mindkét helyzetre megvolt a válaszom. De a szívem erősebb volt, mint valaha, és hosszasan kérlelt, hogy higgyek, hogy bízzak, hogy ragadjam meg az esélyt. így hát előreléptem (a valami felé), és azt suttogtam: – Igen. Philip megmozdult, a tűz fénye egy pillanatra megvilágította a vonásait, és hirtelen mindent megértettem. Aznap, amikor Philip Williammel vívott, meglepetten láttam, milyen szenvedélyesen néz, szinte lángolt a tekintete. Ez a tűz lobbant most fel a szemében a kandalló fényénél. Átvágott a szobán, és megragadta a vállam. Három lépéssel a könyvespolchoz szegezett. Kábultan kapkodtam levegő után, de ő a két tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Még soha nem csókolóztam férfival. De tapasztalat híján is éreztem, hogy Philip csókja egyszerűen észbontó. Az ajka kemény volt es kitartó, szelíd es simogató. Ujjaival a hajamba túrt, és kénye-kedve szerint forgatta a fejem, miközben megállás nélkül csókolt. Egész testemben remegtem. Egyszer csak eszembe jutott, hogy Philippel csókolózom (Philippel csókolózom!), mégis úgy állok ott, mint egy faszent. Hogy orvosoljam a helyzetet, felcsúsztattam a tenyeremet Philip mellkasán, és jó erősen megragadtam az üstökét. Philip körém fonta a karját, magához vont, és olyan vigyázva ölelt, mint egy porcelánbabát. Lángoló testtel simultam hozzá. Aztán, amikor már biztos voltam benne, hogy nincs ennél édesebb dolog a világon, Philip lelassított, és finom, fájdalmasan gyengéd mozdulatokkal kezdte becézni az ajkamat. A csók szelídsége egyenesen a lelkemig hatolt. A szívem darabokra hullott, és néma könnyek csorogtak végig az arcomon, Philip ajkáról sós íz áradt. Philip épp csak annyira húzódott el tőlem, hogy összeérjen a homlokunk. Ő is szaporán vette a levegőt, és még az ingen keresztül is éreztem, milyen hangosan dobog a szíve. Félénk mosoly terült szét az arcomon. – Hogyhogy nem vette észre? – szólalt meg Philip érdes, enyhén remegő hangon. – Hogyhogy nem vette észre, hogy senki sincs a világon, akit jobban szeretnék, mint önt? Elhűlve ingattam a fejem. Ez túl szép, hogy igaz legyen.

– Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ön engem szeret, nem pedig Cecilyt. És… hallottam, amikor a vívóteremben azt mondta Williamnek, hogy bármit megadna, ha végre megszabadulhatna tőlem... Philip felnyögött, és mélyen a szemembe nézett. – Ezért volt olyan dühös rám a bálon? Bólintottam. – Azt akartam, hogy távol legyen az otthonomtól, a testvérétől, a társadalmi kötelezettségek kényszerétől… de egy pillanatig sem akartam megszabadulni öntől – magyarázta Philip. – A világ végére is követtem volna, mert itt nem udvarolhattam önnek. Aztán amikor a komornája odaadta azt a levelet, arra gondoltam, az lenne a legszerencsésebb megoldás, ha a saját otthonában kereshetnem fel. Sejtelmem sem volt… – csókolt szájon, mint aki nem tudja türtőztetni magát –, sejtelmem sem volt, drágaságom, hogy már réges-rég elnyertem a szívét. – Hogyan is kételkedhetett benne? Ha akarok, sem tudtam volna közömbös maradni Philip iránt. – Nagyon könnyen! Valahányszor megpróbáltam udvarolni önnek, maga vagy megharagudott rám, vagy kinevetett, vagy elfutott előlem. Végül közölte velem, hogy csak barátként szeret. Elfogódottan mosolyogtam. Philipnek igaza volt. Annyi megbeszélnivalónk volt még. Mindent el akartam mesélni neki a szívemről, a félelmeimről és a Cecily iránti lojalitásomról. De ez még várhatott. – Vak voltam, és nem tudtam, mit gondoljak – nyögtem ki végül. Philip a két tenyere közé fogta az arcomat. – Akkor figyeljen rám, drága, vak, önfejű barátnőm! Már az első este elrabolta a szívemet, amikor elénekelte azt a nevetséges dalt, és megesketett, hogy nem nevetem ki. És minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább magába bolondított, most pedig, ha nincs a közelemben… – sóhajtott fel. – Ha nincs a közelemben, elepedek magáért. A szívem az ezerszeresére dagadt. A mennyországban éreztem magam. Mert ez maga volt a mennyország. – Én megpróbáltam felnyitni a szemét – folytatta Philip. – És kis híján sikerült is. Azt a szerelmes levelet is azért írtam, hátha rájön, hogy önnek szól. A gyönyörű bókokra gondoltam, amiket végül összetéptem. – Írja meg még egyszer!

Philip magához vont. – Megírom. Száz szerelmes levelet írok magának. Ezret, ha úgy kívánja. – Igen! Tegye meg! Mindent ki akartam élvezni, amit Philip nyújthat nekem. De mindez túl szép volt, hogy igaz legyen. Még most, hogy a leghalványabb kétségem sem maradt Philip őszinteségéről, még most sem értetettem igazán, az összes hölgy közül miért pont rám esett a választása. – De biztos, hogy én kellek magának? – kérdeztem. – Nem vagyok elegáns, a modorom is csiszolatlan, még a végén szégyent hozok a fejére... – Ön nincs tisztában az erényeivel, de én igen, úgyhogy rögtön el is mondom, milyennek ismertem meg kegyedet, Miss Marianne Daventry. – Philip olyan átható tekintettel nézett a szemembe, mintha örökre a szívembe akarná vésni a szavait. – Ön okos, szórakoztató és elragadóan szeszélyes. Bátor, lelkiismeretes és önzetlen. Azonkívül elragadóan bájos. Minden porcikáját imádni fogom, úgy, ahogy van. Ha elfogad engem férjéül – tette hozzá sóhajtva. Hirtelen elöntött a nyugalom. Minden kétségem elpárolgott, és a remény bizonyossággá vált. Az érzelmek zűrzavarában egyszer csak azon kaptam magam, hogy felváltva sírok és nevetek. Elment a józan eszem, de Philip egyáltalán nem haragudott rám. Letörölte a könnyeimet, és megcsókolt – újra meg újra meg újra és csupa fennkölt dolgot suttogott a fülembe (amit most nem tudnék elismételni), hogy végérvényesen meggyőződhessek róla, őrülten szerelmes belém, Miss Marianne Daventrybe, a lányba, aki kissé csenevész, ráadásul szeplős, és úgy táncol, mint a kerge birka. Tudtam, hogy ő az igazi.

27. fejezet JÓVAL KÉSŐBB, MIUTÁN

PHILIP ÖLELÉSÉBŐL, és Betsy rendbe hozta a frizurámat, kimentem a teraszra Cecilyhez. A nővérem mosolyogva fogadott. – Remélem, nem haragszol, hogy elolvastam azt a levelet – mondta. – Ma reggel bekukkantottam a szobádba, miközben aludtál, és láttam, hogy egy papírdarab hever az asztalon. Bevallom, furdalt a kíváncsiság. – Nem haragszom, hiszen végül is jól sült el a dolog. – Remélem, örülsz – fogta meg a kezem Cecily. – Nagyon! – sóhajtottam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Kíváncsi voltam, vajon a nővérem észrevette-e rajtam, hogy egész eddig Philippel csókolóztam. – Cecily, sajnálom, ha tönkretettem a boldogságodat. – Á, meg rengeteg vagyonos úriember közül válogathatok! – legyintett Cecily. – És, hogy őszinte legyek, a megérkezésem óta sejtettem, hogy Philip nem érdeklődik irántam. Láttam az arcán. Ahol a kiszemelt férfi szíve más hölgyért dobog, ott nincs az a női praktika, amivel célt érhetnék. A te érzéseid azonban előttem is rejtve maradtak – nézett rám elkomorodva. – Miért nem szóltál semmit? – Azt mondtad, szerelmes vagy Philipbe – vontam meg a vállam. – Igen, azt mondtam. De felháborítóan önző lehettem, ha egy percig sem gyanakodtam. Sajnálom, hogy nem figyeltem oda rád – szorította meg a kezem. Csendben hallgattuk a bálterem ablakain kiszűrődő muzsikafoszlányokat. A mesebeli gyerekkorunkra gondoltam. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, akinek hosszú várakozás után ikerlányai születtek. A férfi meg az asszony úgy tekintett rájuk, mint a Napra meg a Holdra. Sokáig én voltam a Hold: Cecily fényét tükröztem vissza, hogy ő szabadon tündökölhessen. Philip számára azonban én voltam a Nap. Ennél jobb mesekezdetet kívánni sem lehetett volna. – Remélem, sosem szakadunk el egymástól – jegyeztem meg, mert hirtelen eszembe jutott a mama és Lady Caroline. KIBONTAKOZTAM

– De nem ám! – vont magához Cecily. Összeölelkeztünk. Végül a nővérem eltolt magától. – Sürgős beszédem van valakivel – pillantott a hátam mögé. Megfordultam, és láttam, hogy Mr. Kellet ácsorog a terasz szélén. – Mit mondasz neki? Cecily az ajkába harapott. – Még nem tudom. De eltarthat egy ideig – nézett rám ravasz mosollyal. Mr. Kellet eltűnt a ház mögött, és Cecily követte.

 Másnap reggel én léptem be utolsóként az ebédlőbe. Philip, William és a papa egyszerre állt fel az asztaltól. Philip tekintetéből olyan forró szeretet sugárzott, hogy kissé feszélyezve éreztem magam. Miután leültem, minden szempár rám szegeződött, majd Rachel így szólt: – Á, ezek szerint minden tisztázódott. Hála az égnek! Mostantól legalább nyíltan beszélhetünk. Philip elnevette magát, én pedig fülig pirultam. Minden jelenlévő, Lady Caroline-tól kezdve a Philip háta mögött álló inasig, elmosolyodott. Louisa mosolya haloványabb volt, mint a többieké, de én mar annak is örültem, hogy Philip húga egyáltalán emberszámba vesz. Annak is örültem, hogy Cecily a házban van, nem Mr. Kellet karjaiban. Nagyon is elképzelhetőnek tartottam, hogy az a semmirekellő megszökteti Cecilyt, de szerencsére a nővéremet sem ejtették a feje lágyára. Mindenki gratulált, majd Rachel és Lady Caroline vidám társalgásba kezdett az esküvői előkészületekről. Philip, mint megtudtam, már beszelt a papával, aki boldogan mosolygott rám az asztal túloldaláról. Az otthonom mindössze egymegyényire volt Edenbrooke-tól, ami azt jelentette, hogy annyiszor látogathatjuk meg egymást, ahányszor csak akarjuk. Cecily azt tervezte, hogy visszatér Londonba Edith unokanővérünkhöz, és tovább élvezi a főváros nyújtotta lehetőségeket. Egy inas termett mellettem, és ezüsttálcán egy levelet nyújtott át nekem. Nagyanyám küldte. Felbontottam, és reggeli közben elolvastam.

Kedves Marianne! Te kis tökfej! Hát persze hogy én küldtelek Edenbrooke-ba, amiért hálával tartozol nekem, ahelyett, hogy pellengérre állítasz. Egy gazdag örökösnőnek megbízható pártfogóra van szüksége, és ki másra bízhattalak volna apád távollétében? Csupán azért tartottam titokban a dolgot, mert tudtam, ha bármit is megneszelsz, a végén még megmakacsolod magad. Butuskám! Örülnöd kellene, hogy Sir Philip elvállalta a felügyeletedet a vendégség idejére. Apropó, Lady Caroline-tól hallom, hogy Sir Philip halálosan szerelmes beléd. Nyilván nem zavarja, hogy olyan nyughatatlan vagy, mint egy parasztlány. Amennyiben sikerül előnyös házasságot kötnöd, mindenképpen rád hagyom a vagyonomat, akár kikupálódsz, akár nem. Már alig várom, hogy megismerhessem a jövendőbelidet. Talán még az esküvőtökre is elmegyek. Üdvözlettel: Nagyanyád U. i. Mr. Whittles megkérte Amelia kezét, aki igent mondott. Jól sejtem, hogy ez a te műved? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hát mégsem volt hiábavaló az a sok mesterkedés! Mikor eszembe jutott, mit írt nagyanyám Philip megbízatásáról, hirtelen megvilágosodtam. Philip nagynénjére és nagybátyjára sandítottam. Mr. Clumpett terítéke mellett nyitott könyv hevert, Mrs. Clumpett pedig mosolyogva hallgatta Lady Caroline-t, aki lelkendezve mesélte, mekkora sikert aratott az esti bál. – Ugye, a távollétében Mr. Clumpett gondjaira bízott engem? – fordultam Philiphez. – Igen. Miért? Elmosolyodtam. – Mr. Clumpett boldogtalanul teng-leng a rendezetlen könyvtárban. Mrs. Clumpettnek pedig már nagyon hiányoznak az otthoni madarak. – Nos, akkor végre hazamehetnek a precízen katalogizált könyveikhez meg a madaraikhoz – nevetett Philip. – Keresek is valami érdekes könyvet Indiáról, hogy megköszönjem Mr. Clumpett szolgálatait.

Belegondolni is szörnyű, mi történt volna, ha aznap nem csatangol az erdőben. Lopva Clumpettékre sandítottam, és elhatároztam, alkalomadtán én is köszönetét mondok mindazért, amit értem tettek. Mindkettejüknek. Másodszor is elolvastam nagyanyám levelét, és mélységes elégedettséggel állapítottam meg, hogy ha egy fikarcnyit sem változtatok a viselkedésemen, akkor is minden esélyem megvan a boldogságra. Nem kell közönség előtt énekelnem, nem kell úgy mórikálnom magam, mint Cecily, és a pörgés-forgásról sem kell lemondanom. Mert itt önmagamért szeretnek. Kicsit olyan voltam, mint Meg, aki világéletében versenyló volt. Csak én nem tudtam róla. Reggeli után kiszöktem a gyümölcsösbe. Visszatért az életkedvem; megint ugyanaz a hangulat lett úrrá rajtam, mint amikor először láttam meg Edenbrooke-ot: maga a földi paradicsom. Úgy ereztem, végre hazaérkeztem, amit csak tovább tetézett a fényes jövő m miatti ujjongásom. Lehunytam a szemem, hátravetettem a fejem, és kitárt karral adtam át magam a nap melengető sugarainak. És végre megtettem. Forogni kezdtem. Csukott szemmel, hátrabicsaklott fejjel, karomat szelesre tárva pörögtem-forogtam a tengelyem körül. Hirtelen megreccsent egy ág, és valami végigkaristolta az arcomat. Megtorpantam, és láttam, hogy egy közeli faág kis híján kiszúrta a szemem. Megpróbáltam hátralépni, de a hajam belegabalyodott valamibe. Ó, hát mikor tanulom már meg, hogy a forgás veszélyes mutatvány? Megrángattam a faágat, de hiába. Aztán a hajamat próbáltam kibogozni, bár előre tudtam, hogy csak még inkább összegubancolom. A karom is egyre jobban sajgott. – Ó, a csudába! – kiáltottam fel végső kétségbeesésemben. Levélsusogást hallottam, és a hang irányába fordultam. Philip lehajtott fejjel bújt át egy faág alatt, és elindult felém. Rákvörös lettem, és azt kívántam, bárcsak ne akadtam volna fenn a fán. De türelmesen ki kellett várnom, amíg Philip odaér hozzám. Ő persze úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, nyilván soha életében nem került még ilyen kínos helyzetbe. Miért nem tanulok a saját káromon! – Nevetni tilos! – förmedtem rá, amikor észrevettem, milyen kaján derű sugárzik a tekintetéből.

Philip pillantása először az ágra, majd az összekuszálódott hajamra vetült. – Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte somolyogva. – Táncoltam. Láttam, hogy Philip pukkadozik a nevetéstől. – Még sosem fordult meg a fejében, hogy nyitott szemmel táncoljon? – Ezt nem lehet előre megtervezni – próbáltam meglazítani a hajamat, ám az arcom eltorzult a fájdalomtól. Philip elém lépett, és a mellére vonta a kezemet. – Majd én – mondta. Azzal átkarolt, és szép lassan kibogozta a hajam. Ha valaki messziről lát minket, könnyen azt hihette volna, hogy ölelkezünk. Philip lehelete lágyan cirógatta az arcomat, mellkasa egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt a tenyerem alatt. Az illata – a tiszta ágynemű, a szappan és a napsütötte erdő szaga – felkúszott az orromba. Határtalan nyugalom lett úrrá rajtam. Philip finoman rángatta a hajam, miközben ujjai jólesően birizgálták a fülemet meg a nyakamat. Melegem lett, és erősen lihegtem. Hogy eltereljem a gondolataimat, feltettem egy kérdést, ami már régóta ott motoszkált a fejemben: – Philip, miért hallgatta el a nevét a fogadóban? Philip mélyen a szemembe nézett. – A sors abban a ritka kegyben részesített, hogy olyan hölgyet sodort az utamba, aki mit sem tudott a vagyonomról meg a rangomról És nem is akármilyen hölgy volt. – Hamiskás mosolya láttán felgyorsult a szívverésem. – Nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Az ön őszintesége mindent megért, még azt is, hogy magamra haragítom. Hirtelen világosság gyűlt az agyamban. Most értettem meg igazán Philip szándékait. Eszembe jutott, mennyire ódzkodott attól, hogy „uram”-nak nevezzem, holott az illem ezt kívánta volna. És aznap, amikor a könyvtárban beszélgettünk, nem csengetett a szolgának, hanem maga ment ki a konyhába egy kis harapnivalóért. Eszembe jutottak a fogadalmaink. Eszembe jutott, Philip mennyire idegenkedett Cecilytől, aki valóban csak a rangját és a vagyonát tisztelte benne. Philip azt akarta, hogy önmagáért szeressék, tekintet nélkül az örökségére. Philip nagyot rántott a hajamon, mire az kibomlott, és zuhatagként omlott le a vállamra. Az összes csat eltűnt belőle, én pedig szabadon

lélegeztem fel. Philip megsimogatta a hajam, a fejem búbjától egészen a hátam közepéig, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Tudja, van még egy elrendezetlen ügyünk – mondta. – Továbbra is igényt tartok a festményre, most viszont egy valódi gyöngyszemet kínálok érte. – Mi lenne az? Nehezen tudtam a hallottakra összpontosítani, annyira lebilincselt Philip ajka, kiugró állkapcsa meg a szája csücskében bujkáló csibészes mosoly. Legszívesebben összevissza csókoltam volna. Philip az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzék. – A rangomat adom cserébe. Aggodalmasan rágcsáltam az ajkamat. Ez így nem lesz jó. Az iménti kijelentés fényében nem fogadhattam el Philip ajánlatát. – Sosem érdekeltek a rangok meg a címek – csóváltam meg a fejem. Philip a homlokát ráncolta, és kérdőn nézett rám. – Hát a birtok? Edenbrooke megfelelne? Sóhajtva simítottam ki egy kósza tincset a homlokából. – Nem, bármennyire szeretek is itt, a birtok nem megfelelő ár. Philip most már teljes komolysággal nézett rám. Kezdett pánikba esni. – Ön nem tart igényt a pénzemre. – Így van. Philip leszegte a fejét. Bántott, hogy ekkora megrázkódtatást okozok neki, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás. – Mást nem tudok felajánlani – suttogta Philip. Megragadtam a gallérját, és lábujjhegyre álltam, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. Nem akartam, hogy félreértse, amit mondok. – Nekem nem is kell semmi. Emlékszik a fogadalmunkra? Philip bólintott. A derekamra csúsztatta a kezét, és magához vont. – Én önt akarom, Philip. Egyedül önt. A szívét kérem cserébe a festményért. Philip félrekapta a tekintetét, éreztem, hogy komoly lelki tusa zajlik benne. Amikor végül rám nézett, mélységes csodálat sugárzott a tekintetéből, és az a nagy titok, ami még a fogadóban sejlett fel előttem, miután megvívott Beauforttal. Éppen olyan fényesen tündökölt, mint aznap este, de már nem volt titok többé. Philip szerelmes volt belém. – Marianne! – szólalt meg rekedtes hangon, amitől a szívem vad kalapálásba kezdett. Elengedte a derekamat, és finoman, mint a szellő,

megcirógatta piruló orcámat. Bőre hűvösen simult lángoló arcomra. – Drága kislány! – mormolta, azzal az állam alá nyúlt, és az ajkamra tapasztotta a száját. Ezúttal volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy viszonozzam a csókot. Philipnek elakadt a lélegzete, aztán éreztem, hogy az ajka kaján mosolyra húzódik. Finoman megborzongtam. Philip ajka végül továbbvándorolt, és lágy csókokkal hintette tele a szám szögletét meg a fülem tövét. – Van egy javaslatom – suttogta Philip. A lehelete jólesően csiklandozta a bőröm. – Már megint? – simultam hozzá mosolyogva. A szívem olyan hangosan lüktetett, hogy talán még a szomszédban is hallották. – Az esküvő utánra. Mit szólna hozzá, ha elutaznánk a kontinensre? Keresztül-kasul bejárnánk Európát. Szóhoz sem jutottam. – Nyugodtan táncra perdülhet, ha úgy tartja kedve – nevetett Philip. – Megengedi? Philip bólintott. – Még úgysem láttam ilyet. Vidáman pörögtem-forogtam Philip előtt; a hajam szabadon repkedett körülöttem, és úgy éreztem, én is menten elemelkedek a földtől. Philip végül a derekamnál fogva rántott el egy fa elől. – Gyönyörű volt – ölelt magához. – De a jövőben inkább ne hunyja be a szemét! – Jó ötlet – motyogtam, és mosolyogva néztem fel a legjobb barátomra, akit cseppet sem zavart, hogy magamban táncolok. – Jut eszembe – nyúlt be a kabátzsebébe Philip. – Ez az öné. A medál volt, amit Philip kobzott el Beauforttól. A nagy kavarodásban meg is feledkeztem róla. Mikor Philip a nyakamba akasztotta, úgy éreztem, visszakaptam a talizmánomat. Megtapogattam a medált, a mama pótolhatatlan örökségét, és a szívemre szorítottam. A szívem magabiztosan dobogott alatta, es hirtelen úgy éreztem, végre elégtételt nyertem, és helyreállt a világ rendje. Philippel kéz a kézben ballagtunk vissza a házba, és első utunk a könyvtárba vezetett, ahol végre lejátszottuk azt a régóta esedékes sakkpartit.

Köszönetnyilvánítás Az Edenbrooke ötlete öt évvel ezelőtt fogant meg bennem, amikor meg azt sem tudtam, hogyan kell regényt írni. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Marianne története ekkora sikert arat. Örök hálával tartozom mindazoknak, akik nagyban hozzájárultak ehhez a sikerhez. Először is, szeretném megköszönni a Shadow Mountain csapatának, hogy beleszerettek a történetembe, és ilyen ügyesen egyengették az útját. Külön köszönet illeti Heidi Taylort és Chris Schoebingert, akik kezdettől fogva támogattak és bíztak bennem. Lisa Mangum csodálatos szerkesztő és nagyszerű ember. A gyönyörű borító Heather Ward munkáját dicséri. Laune McLeannél jobb ügynököt keresve sem találhattam volna. Naponta elkápráztat a hozzáértésével, a ragályos optimizmusával és az eltökéltségével. Köszönet Frednek, aki a férjem és a legjobb barátom is egyben. Tőle és vele együtt tanultam meg, milyen az igaz szerelem. Mindenben támogat, és még a legnehezebb, súlyos önváddal és csalódásokkal tarkított időszakokban is kitartott mellettem. Nagyon boldog vagyok, hogy a felesége lehetek, és együtt örülhetünk a sikereinknek. A gyerekeim – Ada, David, Sarah és Jacob – igazi mókamesterek. Rengeteg örömöt szereznek nekem, és mindig emlékeztetnek rá, hogy a család fontosabb, mint a könyvek. Köszönet a szüleimnek, Frank és Ruth Clawsonnak, hogy igazi könyvmolyt neveltek belőlem, és megtanították, hogy csak kemény munkával lehet érvényesülni. Hálás köszönet a testvéreimnek, Kristinek, Jennynek és Audrey-nak, akikkel rengeteget nevettünk, történeteket találtunk ki, sokáig fennmaradtunk, és csajos filmeket néztünk. Nagyon örülök, hogy Nick is a családunk részé, és megmutatta a gyerekeimnek, milyen egy igazán menő deszkás és bicajos csávó. Külön köszönet illeti a rokonságom Donaldson-ágát: Christine-t, Jinjert, Jennie-t, Sarah-t, Emmát, Heathert, Louise-t, Johannát, Joant és

Lavinát. Imádlak titeket! (A srácokat is imádom, de ez egy csajos könyv.) Köszönet a Clawson klánnak, a Hinmon klánnak, a Donaldson klánnak és a Hofheins klánnak, amiért arra biztatnak, hogy kövessem az álmaimat, és büszkék a sikereimre. Egy mai lány nem is kívánhatna magának jobb rokonokat. Külön köszönettel tartozom a barátnőmnek, Jaime Mormann-nak. Ő kísért el Angliába, hogy együtt álmodozzunk, együtt beszéljük át a koncepciót, együtt szerkesszük meg a regényt, és együtt olvadozzunk a gyönyörű akcentusok hallatán. Az éjszaka középén is felhívhattam, és ő az alkalomnak megfelelően együtt nevetett, kesergett vagy örvendezett velem. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen odaadó, tehetséges ember barátja lehetek. Hálásan köszönöm írótársaimnak – Julié Dixonnak, Pam Andertonnak, Ally Condie-nak, Erin Summerillnek és Jessie Humphriesnak – a sok segítséget és visszajelzést. Köszönet minden barátnak, szomszédnak és rokonnak, aki vigyázott a gyerekeimre, hogy en zavartalanul írhassak. Terjedelmi okokból nem tudom felsorolni a neveteket, de egy életre a lekötelezettetek lettem! Külön köszönet Tracy McCormick Jacksonnak, aki megismertette és megszerettette velem a 19. század elejének kultúráját. Ez sorsdöntő fordulatnak bizonyult. Végül, de nem utolsósorban, kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy ez a könyv nem jöhetett volna létre Isten segedelme nélkül. Remélem, elégedett az eredménnyel.