Őrült történet 14.rész Elveszett lélek – Egri Zsanna
Steve résre nyitott szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Bár túlzás lett volna teljes sötétségeknek nevezni, az ablakon beszűrődő hold fényének köszönhetően. A halvány fény arra tökéletesen elég volt, hogy a férfi felmérje a szobában alvókat. Matt hanyagul szétdobott végtagjai pontosan jelezték, hogy az ifjú orvos a fáradtságtól szinte ájultan zuhant a padlóra terített ócska plédre. Mint egy ijedt kiskutya, úgy bújt meg Matt hóna alatt Brandon, aki az elmúlt időszak megpróbáltatásai után először aludt mélyen a nagybátyja biztonságában. Steve szeme meglepetten fedezte fel Matt másik oldalán a szőke szépséget. Konkrétan emlékezett rá, hogy a lány az összetolt székeken tért nyugovóra. Azt persze nem láthatta, hogy hosszú hánykolódás után Liza feladva minden büszkeségét, boldogan bújt a mélyen alvó férfi testéhez, a kemény padlóval sem törődve. Semmilyen szexuális gondolata nem volt. Az előző nap izgalmai után már semmire se vágyott csak biztonságos mély álomra, és arra, hogy amikor felébred az elmúlt időszak csak egy kegyetlen rossz álom legyen, de erre sajnos semmi esély nem volt. Az ami Anabellel történt annyira hihetetlen, olyan szürreális volt, hogy képtelen volt felfogni. Legbelül párhuzamot állított maga és egykori szerelme, valamint Steve – Anabelle kapcsolata közzé. Ő is hasonló módon tett Tommal, nem ölte meg, csak hagyta meghalni. Ezt a szörnyű gondolatot, az se tudta enyhíteni, hogy Anabelle viszont túlélte. De vajon milyen sebek maradtak a lelkében? Bele se mert gondolni. A lelkében dúló vihart csak tetézte, ahogy a megtépázott, véres Brandonra rátaláltak, a szíve elszorult a gyerek láttán. Mintha a saját öccsét látta volna. Szólni sem tudott, csak némán követte a tántorgó lábú Matt-et, aki ölében unokaöccsével pórbált visszajutni a rendelőbe. Nem kellettek szavak, bárki láthatta, hogy a férfi az ereje végén van. Mindezek ellenére nem adta fel, karjában a másik sebesülttel átlépte a küszöböt, ahol a riadt ápolónő nézett rájuk elkerekedett szemekkel. Ez már sok volt neki, egy meglőtt lány után még egy gyermek is… Edzett nő volt, látott elég véres dolgot, de hogy egyszerre két gringót támadjanak meg… Hamar erőt vett magán és gyorsan összetolt néhány széket a sebesült gyermeknek. A fiatal orvos mély sóhajából könnyedén rájött, hogy nem komolyak a gyerek sérülései, inkább csak a kimerültségtől ájult el. A gondos kezek percek alatt kitisztították a könnyű felszínes sebeket, miközben Brandon lassan visszanyerte eszméletét, hogy szája széles mosolyra húzódjon a fölé hajoló unokabátyja láttára. –
Csitt! Most ne beszélj, majd holnap elmondasz mindent – tette az ujját a szája elé Matt.
–
Most már minden rendben lesz – simogatta meg a kócos fürtöket a szőke lány.
A háttérben a nővér a szomszédos raktárhelyiségből pár kopott plédet hozott be, és néhány színes kispárnát is szorongatott a hóna alatt. Tanácstalanul nézett körbe, majd a széksor elé lecsúsztatta rakományát. Gondosan eligazgatta a nem éppen kényelmes fekhelyet. Matt
hálásan nézett rá, majd felállította Brandont, aki mint egy rongydarab úgy csusszant le a padlón vetett ágyra. Tényleg szükségtelenek voltak a szavak, hiszen már mindannyian kimerültek voltak a végtelenségig. A nővér intett Mattnek is, akinek szintén nem kellett sok biztatás, hogy elterüljön a gyerek mellett. A mexikói asszony elmosolyodott, a táskájáért nyúlt és elindult az ajtó felé, Liza önkéntelenül követte. – Buenas noches! – fordult vissza a nővér, de már csak valami mormogást hangzott. A férfi és a gyermek szinte azonnal álomba zuhant. Az asszony somolygott majd visszafordult a lányhoz. –
Por favor, no police – nézett rá esdeklő szemmel Liza.
– No – mosolygott a nő, miközben egy kulcsot csúsztatott a lány kezébe, a rendelő kulcsát. *** Steve látása tökéletesen kitisztult. Óvatosan megmozgatta az ujjait, érezte, hogy a kötés laza. Meglátszik, hogy sem Matt, sem Liza nem gyakorlott a csomózásban. Ő könnyű helyzetben volt, hiszen mint indiánnak ezek a dolgok természetesek. Néhány ügyes csavarás, és kisebb feszítéssel kiszabadította kezeit. Akaratlanul is fájó arcához ért, minden edzettsége ellenére felszisszent. Dermedten pillantott körbe, nem-e riasztotta fel a bennlévőket. Ám a szobát mély csönd lepte el, amelyet csak Matt erőteljes horkolása tört meg, melyet finom aláfestő zeneként Liza sikkes kis horkantásai kísértek. Steve várt egy darabig, míg biztossá vált, hogy változás nincs. Óvatosan hajolt előre, miközben szemét egy pillanatra sem vette le az alvókról. Keze gondosan kitapogatta a lábára kötött csomót. Kissé meglepődött, hogy a kezéről könnyedén lekerült kötéldarabhoz képest, erősebb rögzítésbe ütközött. Csak néhány másodpercig gondolkodott, amely elég volt arra, hogy karkötőjét lehúzza. A díszként fityegő éles kövek közül kihúzott egyet. Már csak néhány erőteljes húzás kellett ahhoz, hogy lehulljon a béklyója. Elgémberedett tagjai ellenére laza, nesztelen mozdulatokkal emelkedett fel. Körbenézett. Azonnal meglátta Matt feje fölött a fegyvereit. Halk léptekkel közelített. Összetört arca ellenére tisztelettel nézett le az alvó férfira. Nem volt benne bosszúvágy a bántalmazója iránt, de alapjában véve nem is félt tőle. Könnyűszerrel megvédhette volna magát, de nem tette. Okkal. Most sem állt szándékában bántani, bár lazán megtehette volna. Mégis el akarta kerülni a konfliktust, így inkább lemondott a fegyvereiről, tudta honnan szerezhet másikat. Anabelle felé fordult. A lány sápadtan, de könnyedén lélegzett, színes haja szétterült a tarka pokrócon, amelyet még Liza tuszkolt a feje alá nagy keservesen, miután Matt már mély álomba zuhant. Liza gondosan betakargatta, titokban meg is simogatta a lány fejét, és mivel senki nem látta, egy könnyű puszit is nyomott a homlokára. Steve állt Anabelle mellett, egyszerűen nem tudta a szemét levenni róla. A gondolatai úgy röpködtek az agyában, mint a viharmadár, aki mennydörgés formájában érkezett a földre.
Erőt vett magán, hogy lehajoljon az asztal alá dobott bakancsokért, de egyáltalán nem a lábbeli érdekelte, hanem a benne rejtőzködő zsebkés. Felegyenesedett, a hold fénye megvillant a nyitott zsebkés pengéjén. Hangtalanul hajolt a lány fölé. Szája egészen közel ért a lány arcához, így szinte a bőrébe súgta. –
Bocsáss meg!
A kés magasba emelkedett, könnyedén suhant a lány feje felé, hogy onnan egy színes hajtincset lemetsszen. Steve a nyakában levő amulettet kinyitotta, hogy gondosan belecsavarja a hajtincset, ezzel magával vigye a lány lelkét. Majd lekapcsolta a saját nyakából a láncot, amelyen türkizből virágbimbót formázó medál fityegett, és óvatosan a lány mellé helyezte Anabelle álmában egy mélyet sóhajtott, mintha megérezte volna, hogy éppen abban a pillanatban rabolták el a lelkét. Az indián férfi nevéhez méltóan lopakodva hagyta el a házat.
A hold fénye bevilágította a menekülő útját, aki sietve távolodott az orvosi rendelőtől, ahol a négy fiatal mély álomba merülve semmit nem vett észre a szőkésből. Steve léptei csak egy rövid pillanatra torpantak meg, ahogy feje fölött egy fülesbagoly hangosan felhuhogott. Sok mexikói barátja volt, akiktől nem egyszer hallotta, hogy a bagoly az, aki élő és holtak között röpköd, úgy hozza – viszi a híreket, és ha huhogni kezd az boszorkány jelenlétét jelzi Ám, ő nem félt semmilyen boszorkától. Sokkal jobban félt attól, ami benne zajlott legbelül. ***
Matt rémülten kapta fel a fejét Liza sikolyára. – Mi történt? – nézett kábán a döbbent arcú lányra, aki hang nélkül mutatott az árván maradt polc irányában. Egykori foglyukra csak a foszlányosra vágott kötél emlékeztetett. Elképedten nézett egymásra a két fiatal, míg Matt magához térve fel nem kiáltott: –
A rohadék! Meglépett!
–
Anabelle! – ugrott fel Liza, és ugyanúgy pattan fel Matt is.
Másodpercek alatt a sebesült lány mellett teremtek, aki sértetlen volt, de még aludt, bár mély sóhajai előjelezték, hogy ez az állapot nem tart sokáig. – Keressünk valami fájdalomcsillapítót, meg egy adag penicillin is jól jönne még – tekingetett a kis gyógyszeres szekrény felé az ifjú orvos. Majd a gondolatot tett követte, ám
ismét rá kellett ébrednie, hogy a szerény gyógyszertartalék bizony lejárt idejű. Ám nem volt mit tennie, abból kellett gazdálkodnia amit talált. –
Felébredt! Ja, de jó! – ölelte át a szőke lány Anabellt, aki időközben felült.
– Hogy érzed magad szívem – lépett közelebb széles mosollyal Matt, mert igazán örült, hogy végre magához tért a betege. Anabelle nem válaszolt, csak nézett maga elé meredve. – Mindjárt jobban leszel – mondta a férfi miközben lefertőtlenítette a lány karját, és beadta neki a szükséges gyógyszereket. Anabelle mozdulatlanul tűrte a beavatkozást. –
Mondj már valamit Anabelle. Hogy vagy? – sürgette Liza egyre idegesebben.
–
Jól – jött a rövid válasz.
Matt és Liza elképedten nézett egymásra, ám mielőtt tovább kérdezősködtek volna, kopogtatás hallatszott kívülről. Ijedten rezdültek össze, kivéve Anabellét, aki továbbra is meredten bámult a semmibe. Matt óvatosan lesett ki az elfüggönyözött üvegajtó szabadon maradt keskeny kis résén, és majdnem felkiáltott meglepetésében. ***
Steve elég messzire jutott már a falutól, amikor belső zsebéből kivette telefonját. Kissé elmosolyodott, hogy Mattnek nem jutott eszébe azt is elvenni tőle. Így legalább eltudja rendezni a sorsukat. Az egyik beszélgetés rövid, pár szavas volt, míg a másik annál részletesebb. Már nyugodtabban nézett körül. Mélyet szippantott az erdei levegőből. A balsafák ágai már utat engedtek a hajnali nap fényének, amely mutatta neki az utat. Sajgó arca emlékeztette, hogy minél hamarabb el kell jutnia a hatahi-hoz, aki törzsükben a gyógyító volt. Nem volt ő ellenzője az orvostudománynak, ám mégis jobban bízott az ősöktől tanult gyógymódokban. Átvágott az erdőn, követve az állatok által kitaposott ösvényt. Pontosan tudta, hogy hova vezet. A folyóhoz, és a mellette levő repülőtérre. No, nem egy nagy légikikötőbe, csupán egy kis magánreptérre. ***
Manuel végigpásztázta az ajtót nyitó férfit, és szinte ugyanabban a pillanatban a háta mögött álló szőke lányt is. Nem volt nehéz megállapítania, hogy rendkívül rossz bőrben vannak. Matt és Liza az éjszakai mély alvás ellenére se tudták kipihenni az elmúlt időszak megpróbáltatásait. Mindezek ellenére mindkettőjük arca felragyogott a vendég láttán. Bár Manuel már nincs a rendőrség kötelékében, de mégiscsak van valamilyen köze hozzájuk.
–
Óh, Manuel! Hogy talált meg bennünket – rázta meg az idős férfi kezét Matt.
–
Tulajdonképpen egyszerűen. Steve pontosan leírta a helyszínt.
– Steve! – szakadt ki a szó egyszerre a két fiatalból. Majd egymás szavába vágva próbálták elmondani a történteket. Manuel hitetlenül rázta a fejét a sebtében összehadart beszámoló hallatán. Szóhoz se jutott és máris a sebesült lányhoz vonszolták, a történet bizonyítására. Anabelle továbbra is a vizsgáló asztalon ült, ahol az éjszakát töltötte. Fásult arccal hallgatta a sebesen pörgő szavakat, de a tudatáig már nem jutottak el. –
Lassítsatok már az istenért! Nem értem. Steve miért tett volna ilyet?
– Honnan tudnánk?! Teljesen megőrült, az előző nap még – nyelt egyet Matt – egészen jól volt. – Mégsem mondhatta, hogy azt a lányt dugta, akit másnap lelőtt. –
Hm. Itt valami tévedés van – emelte fel Anabelle mellől az ezüst nyakláncot.
Liza és Matt elképedve nézett a különös ékszerre, észre se vették Anabelle takaróján. Manuel felemelte, megforgatta, alaposan megvizsgálta a türkizzel kirakott ezüstláncot. – Igen, ez az! Ez a lánc az amit a nyakában viselt Steve, és ezt soha nem adta volna senkinek. Ez a nyaklánc a leendő feleségé. –
De, de – dadogott Matt, semmi értelmes nem jutott eszébe.
– Rendben – szólt az idős férfi, és mielőtt bárki is tiltakozhatott volna, Anabelle nyakára csatolta az ékszert. Anabelle összerezzent, és mintha valamilyen fény tűnt volna fel a szemében, de ezt egyedül csak Manuel láthatta. – Most pedig – nyúlt az oldaltáskájához, ahonnan néhány becsomagolt tacot halászott elő, és az elképed fiatalok kezébe nyomta. – Ha megettétek pakoljatok össze, elviszlek benneteket Hermosilloba. –
Hermosilloba? – nézett elképedve Matt. – Oda minek?
–
Steve szerint ott biztonságban lesztek.
– Steve, már megint Steve! – háborgott Liza. – Ugyan mi a garancia arra, hogy nem az újabb cselszövése? Vagy, hogy csapdába csaljon bennünket. Talán beakarja fejezni amit abbahagyott? – mutatott a fásultan reggeliző Anabelle felé. – A garancia– nézett mélyen a lány szemébe Manuel – én vagyok. Bíznotok kell bennem, utánajárok mindennek. A fiatalok összenéztek. Nem volt más választásuk.
–
De – ellenkezett Matt – Anabelle nem bír ki hosszú utat.
–
Nem hosszú, csupán három óra. Menni fog? – nézett kérdően Manuel.
–
Hm. Azt hiszem igen, „tökös” lány, kifogja bírni – mosolyodott el Matt.
*** – Mi van Anabellel? Depressziós? – súgta Liza Matt fülébe, aki éppen a zakóját akasztotta a vállára. – Aha – rázta szomorúan a fejét Matt, nem volt ideje erről beszélgetni, neki dolgoznia kell. Hármójuk közül egyedül neki volt munkája, annak ellenére, hogy Liza hevesen tiltakozott ellene. Ám, az ő férfiúi büszkesége nem engedte meg, hogy a lány tartsa el. Amúgy is bosszantotta, hogy nem akarja elárulni Liza, miből van annyi pénze. Még mindig nem tudják, hogy meddig kell rejtőzködniük, megérdemelne egy kis őszinteséget. – Valamit csinálnunk kellene, mert ez a lány nem Anabelle – húzta el a frissen rúzsozott száját a szőke szépség. –
Megbeszéljük délután – indult a kijárat felé Matt, amikor megcsörrent a telefonja.
Liza meredten figyelte arcának minden rezdülését. Gondolatban ajkával végigsimította minden négyzetcentiméterét a markáns férfiarcnak. Egészen összeborzongott, nem akarta a gondolatot tovább folytatni, inkább erősen arra koncentrált, hogy vajon ki hívhatta ilyen korai órában. Matt hamar megadta a választ. – Manuel volt az. Nem hiszed el miket mondott. Megáll az eszem! Szerinte megzsarolták Stevet, azért lőtte le Anabellet. Emlékszel arra a kozmetikai cégre, aminek a szállítóládáját láttuk a Brandonról készült képen? –
Hogyne! – persze, hogy emlékezett, hiszen ő jött rá.
– Ott van valami összefüggés a kozmetikai cég és Steve törzse között. Ennyit mondott Manuel, majd szóban elmondja a többit. Ó, a franca! Mindjárt elkések – nyomott egy gyors csókot a lány szájára, aki meglepetésében szólni se tudott, csak meredten nézett az elrohanó férfi után. *** Az elmúlt egy hónap alatt mindent megtett Matt és Liza, hogy kirángassák Anabellét a feneketlen mélységből, ahová az a szerencsétlen nap után süllyedt. Matt orvosként is nagyon ellenezte az antidepresszáns adását. Túl sokat hallott arról, hogy a gyógyszertől hányan lettek öngyilkosok. Féltette Anabellét. Már nem szexi nőként tekintett rá, inkább mintha a húga lenne. Sokszor nehéz szívvel hagyta magára a lányokat és Brandont, tartott tőle, hogy a barna lány kárt tesz magában. Mindent kipróbáltak, hogy segítsenek rajta, de Anabelle már csak a saját árnyéka volt.
Maria is (aki házvezetőnőként dolgozott náluk) fürkésző szemekkel nézte Anabellét, majd a körmeit lakkozó Lizát. A mexikói lány szánalmat érzett a magába fordult lány iránt. Tétován lépett Lizához, hogy tört angolsággal elmondja neki mire gondolt. Ők mexikóiak, sokszor jobban bíztak a curanderók tudományában. Az indián gyógyítók csodákat tudtak művelni. –
Lány menni curandero, ő meggyógyít – mutatott Anabellére.
Liza kétkedőn rázta a fejét. Hogyan tudná valami kuruzsló visszarángatni Anabelle-t? Még Matt se tud vele mit kezdeni. Ám a mexikói lány továbbra is ragaszkodott ötletéhez, kézzellábbal bizonygatva igazát. Liza rövid ideig gondolkodott. Miért ne? Nincs mit veszteni. Maria boldogan vezette a két lányt az indián férfihoz. A markán arcú férfi arcát még különlegesebbé tette a homlokán átkötött piros szalag. Az égő fekete szemek fürkészve tekintettek Anabelle rezzenéstelen arcába. Felemelt kezét a lány fejére helyezte. Az alacsony mennyezetű szobát néma csend járta át, Liza és Maria levegőt is alig mert venni. Ezt a csöndet csupán a curandero halk mormogása törte meg, miközben az asztalon heverő kehelyhez nyúlt, melyet Anebelle arca előtt körbe-körbeforgatott. A szoba levegőjét átjárta a kopálgyanta illata, ahogy a férfi körbejárta vele a lányt. A kehelyből áradó füst szinte belepte a rezzenéstelen arccal álló Anabelle-t, aki még azt is némán tűrte, hogy a curandero egy csokor zölddel megcsapkodja a testét. Liza agyán rögtön átfutott, hogy tényleg nagy a baj, mert a régi Anabelle már biztos előkapta volna a zsebkését, hogy véget vessen az inzultálásnak. Az indián férfi némán rázta a fejét, mintegy jelezve, hogy tehetetlen a lány állapotával. A sarokban álló két másik nőhöz fordult, hogy gyors pattogó szavakkal közölje a „diagnózist”. A mexikói lány őrült módon vetette a kereszteket magára, majd minden angol tudását összeszedve Lizának lefordította a hallottakat. –
Tolvaj elvinni lelkét, curandero nem adni vissza. Menni ahhoz, aki elvenni azt.
–
Mit? Ellopták a lelkét? – kerekedett ki a szőke lány szeme.
–
Ellopták – ismételte Maria. – Mondani gyógyító, lenni nagy ereje szerelemnek.
–
Szerelemnek? – rázta a fejét Liza. Ugyan kibe szerethetne bele Anabelle Hemosilloban?
*** Matt magába roskadva ült, miközben a Lizától hallottakon gondolkodott. Nagy baromságnak tartotta ezt a curandero dolgot, haragudott is Lizára, amiért elrángatta Anabellét. –
Matt – zavarta meg a gondolatmenetét Liza, aki Manuellel a háta mögött lépett be.
Manuel körbepillantott a szobában. Matt felugrott a kanapéról, hogy üdvözölje, még Brandon is feltekintett a videojátékból, ám Anabelle ugyanazzal a semmibe meredő szemmel tekintett vissza rá. A kölcsönös üdvözlés után Manuel intett a fiataloknak. –
Üljetek le! Híreim vannak.
A négy fiatal elképedve hallgatta a beszámolót, amely nyilvánvalóvá tette számukra, miért is kellett az őrült kalandokon átmenniük.
