Elveszve mexikóban Egri Zsanna 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Elveszve Mexikóban Kathy lassan, óvatosan nyitotta ki a szemét. Még mindig nem merte elhinni, hogy igaz amit lát. A lakosztály fényűző pompája olyan álomszerű. Minden egyes alkalommal biztos volt benne hogy a képzelete játszik vele, ezt az érzést még fokozta, ahogy a mellette alvó férfira tekintett. John, az álmai férfija. Szemével végigfutott a mennyezet díszes rozettáin, a halványkék színben pompázó falakon. Eszébe jutott, hogy honnan indult. Ő egy falusi lány volt, aki a magasba tört, és fel is jutott a csúcsra. Hihetetlen, hogy milyen szerencsés, annak ellenére, hogy gyerekkorától kezdve mindig rosszul választott, úgy baráti, mint szerelmi téren. Folyamatosan kihasználták és ő tűrte. Még a munkájában sem volt túl sikeres, kivéve mióta Johnt megismerte. Eleinte vidéki kisvárosok ritkán látogatott fordítóirodáiban unatkozott, vagy szállodai adminisztráció töltötte ki az életét. Emlékszik rá hogy mennyire örült, amikor megkapta az állást a Margó Bt-nél, és vidékről végre feljutott Budapestre. Világéletében imádta a nyelveket, könnyedén szerezte a nyelvvizsgákat, így a családja, ismerősei egyáltalán nem lepődtek meg, hogy tolmács lett. Mégse úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Neki csak a fordítások jutottak, órákig görnyedhetett a monitor előtt. Margó, a főnöke sose őt küldte, ha tolmácsolni kellett. Persze! Ott volt Lili, a szőke dögös csaj, mindenki őt kérte. Kathy jól tudta, hogy labdába se rúghat a férfiaknál Lili jelenlétében. Márkot, a másik kollégáját is szívesebben látták, még akkor is, amikor mindenki tudta róla, hogy meleg. Most is érzi az orrában az agresszív kölni illatát, amely körbelengte a férfit, ahogy az belépett az irodába. Örökké feszélyezve érezte magát a kollégái között, mintha levegőnek néznék. Nem is tudta igazán miért, pedig annyira igyekezett. Tényleg mindent elvállalt azért, hogy megkedveljék. Egyszer mégis egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. A szürke kis veréb kitárta szárnyait, és mint színes gyönyörű madár szállt az ég felé. Élénken élt az emlékeiben az a nap, amely elindította a változás felé. Sürgős hívás jött, így Margónak, a főnökének nem volt más választása, őt kellett a „kis békácskát” küldenie. Békácska. Így becézték gyerekkorában, ami akkor még egyáltalán nem zavarta. Egyszer az anyukája meglátogatta, akkor hallották meg a kollégái, és szinte azonnal átvették. Eleinte tiltakozott, hiába mondták neki, hogy ez egy aranyos becenév, nem akarta, végül mégis feladta. Már azon sem lepődött meg, hogy a főnöke is így kezdte nevezni. Ezért is volt melengető érzés, amikor John Kathynek nevezte, ettől azonnal úgy érezte, hogy véget ért a „Békácska” korszak. Azt a napot sose felejti el, amikor meglátta Johnt. Azt a John Kinget, aki igazán menő üzletember volt már akkor is. A férfi sötét haja, égkék szeme, kissé kreolos bőre, és tökéletes eleganciája azonnal elkápráztatta. Abban a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy ő az a férfi, akit megálmodott. Olyan jó volt ábrándozni, bár jól tudta, hogy esélye sincs. És ahogy lenni szokott az álmodozás csak estig tartott, amíg be nem fejeződött a munkája. Másnap minden ugyanúgy ment, mint mindig. Meg se lepődött, amikor hallotta, hogy John ismét tolmácsot kér az esti fogadásra, és helyette természetesen a szőke bombázót, Lilit küldték. Ő meg csak meredten bámulta a monitort, miközben a másik lány a szomszédos irodában lelkesen készülődött. Miért is nem csodálkozott?
Aznap este morcosabb hangulatban bújt a pizsamájába, igazán szeretett volna elbújni a világ szeme elől. Egészen megijedt a telefoncsörgéstől. A vonal túloldalán a főnöke rikácsolt fülsértő hangon a telefonba: – Békácska! Máris indulj! Van estélyi ruhád? Nincs? Szerez! De azonnal! – Mi történt? – kapkodta a fejét, a nyakába zúdult szófolyamtól. – Jaj! Lilike nem tud franciául, és nem szóltak, hogy az is kell. Az a szépfiú meg téged kért. Nem is értem! – Nekem csak kosztümöm van. Az nem jó? – kérdezte bizonytalanul. – Nem! – hangzott a határozott válasz – Csak estélyi lehet. Kérj kölcsön! Egy óra múlva ott lesz az autó érted – és máris letette a telefont. Emlékszik rá hogy milyen kétségbeesetten kereste a megoldást. Szerencsére gyorsan eszébe jutott az egyik szomszédban lakó asszonyka, aki gyakran járt operába. Most is mosolyog magában, amikor eszébe jut a jelenet, ahogy meglátta magát a tükörben. Hát! Nem igazán voltak egyforma alkat. Szerencsére néhány biztosítótűvel az alkatára tudták igazítani a két számmal nagyobb ruhát. Utána már jött minden magától. John szinte naponta hívta fordítani, ő pedig igyekezett minden gondolatát kitalálni. Néhány nap után John egyre hosszabb időre vette igénybe a Margó Bt szolgáltatásait, azaz az ő tolmácsolását. Sokszor ebédeltek együtt. John alaptermészetéből adódóan hallgatag volt, ő maga pedig zavarában egyre többet kezdett beszélni, ami fura módon sokszor csalt mosolyt a férfi arcára. Hamarosan rájött, hogy a kemény páncél mögött egy érzékeny ember bújik meg. Nem az a szappanopera típus (bár ő kedvelte azokat is), inkább olyan szeretettre, megértésre vágyó lélek. Sokszor elgondolkodott, hogy tulajdonképpen milyen ember is? Külsőleg komoly, szigorú férfi, aki úgy tűnt érzelmek nélkül, csak a munkának él. Mégis amikor azzal állt elő, hogy hagyják a munkát a fenébe, és csak kettesbe utazzanak el valahová, egy teljesen más embert ismert meg. Nem nagyvilági helyre mentek, csupán egy csendes kis hegyi faluba. Felfoghatatlan volt, ahogy felszabadult az a zárkózott ember, akit megismert. Ekkor mesélt az életéről, a Mexikóban eltelt gyermekkoráról, az Angliai egyetemi éveiről. Szíve elszorult, amikor az apja haláláról beszélt. Neki magának is nagyon fontos volt az édesapja, akit rajongásig szeretett. Csak hallgatta John szavait, és akkor értette meg, hogy mennyire magányos. Az apja után az anyját is elveszítette, de ahogy ki tudta érezni a szavakból, az kevésbé rendítette meg. Mégis amikor megkérdezte tőle, hogyan vesztette el az anyját, John arca elkomorult, pillanatok alatt lezárta a témát azzal, hogy beteg volt. Mérges volt magára, hogy ennyire kíváncsiskodott a férfi magánélete felől, különösen, hogy az ismét bezárkózott, többet nem akart mesélni magáról. Aznap este a hotel teraszán, egymás mellett ülve bámulták a csillagokat. Ám mégse ez volt az a pillanat, amikor a szerelmük elkezdődött. Nagyon pontosan érezte akkor, hogy mint nő, egyáltalán nem dobogtatja meg a férfi szívét. Úgy tűnt csupán egy megértő barátra volt szüksége.
Viszont ennek az utazásnak köszönhetően, alig egy hét múlva felkérte, hogy legyen a titkárnője. Iszonyú boldog volt a gondolattól is, hiszen neki annyi is elég, hogy ott lehetett a közelében. Ráadásul, amikor meghallotta a fizetés nagyságát, hinni se akart a fülének, kétszer is rákérdezett, mintha nem hallana jól. Eléggé kínos volt a helyzet, de John csak mosolygott, és megismételte. Ő meg persze képtelen lett volna visszautasítani az ajánlatot. Nem csak John miatt, a karrierjében is nagy előlépés volt ez a lehetőség. Hiszen nem csak tolmácsolt, hanem a főiskolán külkereskedelmet is tanult. A változás mégis akkor kezdődött, amikor John külön pénzt adott neki, hogy a megjelenésén javítson, mivel rengeteg fogadásra kellett kísérnie. Érezte, hogy a férfit zavarta az ő öltözködése. Előtte sose adott igazán magára, mindig az volt a fontos, hogy a ruhája kényelmes legyen, a divat egyáltalán nem számított. Mindent megtett volna a férfiért, és ez a változtatás nem is volt olyan nehéz feladat. Akkor került le az ormótlan szemüveg, hogy kontaktlencse kerüljön a helyére, és lassan az öltözködése is megváltozott. A bő, lezser, sötét színű ruhákat felváltotta a pasztell színekben pompázó elegáns öltözet. Vette a bátorságot, hogy néhány testre simuló, színes nyári ruhával is kiegészítse a ruhatárát. Ekkor vette észre, hogy mennyire megváltoztak vele szemben az emberek, különösen a férfiak. Kezdte magát nőnek érezni. Annak a férfinak köszönheti, hogy a ronda hernyóból pillangóvá tudott válni, aki most ott alszik békésen mellette. Borzasztóan hasonlít az egyik népszerű színészre, aki Richardnak hívtak. És ő volt annyira idióta, hogy többször Richardnak szólította Johnt. Annyira, de annyira szégyellte magát! Ám John csak nevetett rajta. Sose gúnyolta ki a sorozat-függősége miatt. Bár maga is tudta, hogy az a világ nem létezik, de olyan jó volt, hogy rövid időre nem kellett a való életre figyelni. Álmodozó típus volt mindig is. Kezdeti feszélyezettsége kezdett alábbhagyni John jelenlétében. John, igen népszerű volt, és természetesen nemcsak üzleti körökben. Egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy a nők körberajongták. Nem is igazán értette, hogy a férfi miért ragaszkodik az ő jelenlétéhez, ám kérésére mégis, mint egy árnyék követte. Ilyenkor azzal vigasztalta magát, hogy barátként tekint rá a főnöke, így ennek is igazán örülhet. Egyszer egy üzleti vacsorán voltak, neki azonnal feltűnt, hogy mennyire feszélyezi Johnt, a mellette ülő gátlástalanul nyomuló asszony. Pontosan értette a tekintetét. „Ments meg Kathy!” Senkinek sem tűnt fel, hogy ő elhagyta az asztalt. A mosdóból azonnal felhívta Johnt. Visszaértében a férfi már javában kérte az elnézést, amiért el kell hagynia az asztaltársaságot a telefonhívás miatt. A parkolóban kibukott mindkettőjükből a nevetés. Imádta azt a ritka pillanatokat, amikor Johnt nevetni látta. Alig bírták abbahagyni, ám ami utána történt, mindent megváltoztatott. John elkomolyodott, mélyen a szemébe nézett, ő meg ijedten sütötte le a szemét. Ahogy a férfi karja átölelte, hinni sem akarta, hogy ez történik vele. John belebújt a hajába, hogy finoman csókolgassa a fülcimpáját. Testén átfutott az addig ismeretlen borzongás, amely csak fokozódott, ahogy a férfi szájával végigfutott a nyakán, hogy egyenesen az ajkai felé tartson. A forróság minden testrészét bejárta, ahogy az ajkuk összeért. John édes csókja, finom tejszínhabos süteményre emlékeztette, amelyet már gyermekként is élvezettel nyalogatott. Mindezt az érzést a férfi testi közelsége még varázslatosabbá tett. Ennek ellenére az autóban egy szót se szóltak egymáshoz. Neki csak az kavargott a fejében, hogy biztos elment az esze Johnnak, hogy pont őt csókolta meg. Még részegnek se gondolhatta, hisz aznap este nem is ivott.
Mint két idegen mentek fel a szállodai szobájukba, legalábbis úgy érezte. Csak a tűsarkú cipőjét mustrálgatta, fel se merte emelni a fejét. Egyfolytában azon járt az esze, hogy hogyan köszönjön el, de John pontosan tudta mit akar. Ő szégyenlősen fordult el, hogy a kulcsot az ajtó zárjába helyezze. John megragadta a kezét a kulccsal együtt, egyetlen mozdulattal húzta magához, és olyan szenvedélyesen csókolta, hogy alig kapott levegőt. Érezte, hogy a vérre forr, és egyre jobban kívánja a férfit. Levetette minden gátlását és hagyta, hogy a szobájába vezesse John. Úgy hullottak a ruháik a földre, mint szélviharban az érett gyümölcs. Minden szemérmessége a semmibe veszett, ahogy ott álltak, ahogy az anyjuk a világra hozta őket. Annyira szabadnak sosem érezte magát, egyetlen előző kapcsolatában sem, mint ott akkor. Megtalálta a mennyországot a férfi ágyában. Úgy érezte, egy tündérmesébe csöppent, és ami a világ legnagyobb csodája, hogy ez pont vele esett meg. Ettől a naptól úgy érezte, mintha a föld fölött járna egy méterrel. John tökéletes példája volt a megértésnek, gyengédségnek, ő pedig a néha előforduló búskomorságát is elfogadta. Egy ideig próbálta jobb kedvre deríteni, de hamar rájött, jobb, ha hagyja, hogy magától elmúljon a rosszkedve. Kiderült, hogy még humora is van. Egyszer adott Johnnak egy fényképet, miközben fél szemmel a tévében futó sorozatot leste. Ám a szerelme nem sértődött meg, inkább viccesen azt írta a fotó hátuljára, hogy „Richárdnak”. Ezt az ő buta sorozat-mániája miatt tette. Majd nagyon aranyosan a zakója bal belső zsebébe süllyesztette, azzal, hogy így mindig közel lesz a szívéhez. Ő meg úgy elszégyellte magát, hogy attól fogva nem nézett sorozatokat John jelenlétében. Egy szerelmes pillantást küldött az alvó férfi felé. Csendben mászott ki az ágyból. Nagyon jól tudta, ha felébresztené Johnt, ő biztos olyan nyűgös lenne, mint egy kisgyerek. Persze, imádta azt a nyafogós „kisfiút” is. Vicces, hogy egy ilyen komoly ember álarca mögött egy kisgyerek is megbújik. Lábujjhegyen tipegett a fürdőszoba felé, még menetközben belenézett a fésülködő asztal tükrébe. Hát igen! Már nem az a jellegtelen lány, mint aki volt. A vörös hajzuhatag a vállára hullott, fehér arcbőrének tökéletes keretet nyújtva. Ezt a hajszínt John választotta neki. Titokban nagyon félt, hogy is fog ő kinézni más színű hajjal, ám végül nagyon meg volt elégedve vele. Gondolatai visszakalandoztak a régmúltba. Maga előtt látta a világ legjelentékenyebb nőjét, saját magát. Felrémlett a fakó barna haj, a fénytelen szem, és a pisze orr, amelyen úgy ült a hatalmas fém keretes szemüveg, mint egy kétszárnyú ablak. Erről rögtön eszébe jutott, hogy a kontaktlencsét berakja. Felvillant a kép, hogy mennyire nehezen szokta meg. Örökké a szemüvegét kereste. Milyen jól estek akkor John szavai. Azt mondta, hogy a lencse fényt ad a szemének, majd elnevette magát, hogy inkább a szemüveg takarta el a szeme csillogását. Alig lépett ki a mosdóból, amikor meghallotta a halk kopogást az ajtón. Gyorsan ajtót nyitott, hogy a zaj fel ne ébressze a kedvesét. Sötét képű szobapincér állt ott a kis kézikocsival, és a rajta lévő reggelivel. Már vette volna a levegőt a férfi, amikor Kathy jelzett, hogy csendben legyen. – Kérem, tegye a nappaliba! – intett, majd hátat fordítva a férfinak odalépett a kisasztalhoz, hogy borravalót vegyen ki pénztárcájából. Furcsa szag csapta meg az orrát, és abban a pillanatban megérezte, hogy hátulról megragadja a férfi. Arcára kesernyés illatú textildarab tapadt. A szúrós szag egyre erősebb lett. Minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon, de keze, lába ólomsúlyúvá vált és a fény lassan kialudt.
*** A szálloda kemény márványpadlójának hideg érintése térítette magához, megpróbált felülni, úgy érezte egy hatalmas búra van a fején, amely mindenáron vissza akarja húzni a földre. Az ajtóba kapaszkodva állt fel, imbolyogva ment vissza a szobába. A kábulat ellenére csak egy gondolat járt a fejében. – Istenem! Remélem Johnnak nem esett baja! A szoba félhomályában is jól látszott, hogy minden a helyén van. Látszólag semmit se loptak el, csak egy valami tűnt el. John. Az ágy takarója gondosan eligazítva, minden ránc elsimítva. Ránézésre olyan volt, mint amikor megérkeztek. Még a díszpárnák is mértani pontossággal feküdtek a halvány selyemtakarón. Ezt a tökéletes összhangot egyedül csak az ágy szélén heverő ruhadarabok zavarták meg. A lány ruhái feküdtek ott, mintha csak az előbb vetette volna le. Kathy kábán tekintett a szoba közepén álló ágyra, agya nem fogta fel amit látott. Támolyogva járta végig a lakosztály minden helyiségét, de a férfi sehol sem volt. Rémülten tért vissza ismét a franciaágyhoz, titkon remélve hogy csak a szeme káprázott, és John éppen ott alussza legmélyebb álmát, ám ugyanaz a kép fogadta, mint előzőleg. Egyre nehezebben vette a levegőt, minden ízében remegett, szédült. Érezte, hogy testén felülkerekedik a pánikroham. Ismerte ezt az érzést, tudta mit kell tennie. Régebben nyugtatókkal tömte magát tele, amitől még rosszabbul érezte magát, ám az egyik ismerőse ajánlására megtanulta másképpen kezelni a rosszulléteit. Becsukta a szemét, a légzésére összpontosított, miközben elszámolt tíztől visszafele, csak a számokra koncentrálva. Még mindig csukott szemmel próbálta ellazítani az izmait. Ettől valamelyest enyhült a rémülete. Fogalma se volt, hogy mi történt, és most mit kellene tennie. Idegesen kapta magára az ágy végén heverő ruháit, automatikusan ment a fürdőbe hogy a köntösét felakassza a fogasra. Szédülten vánszorgott vissza a szobába, kétségbeesetten ült le a selyemmel takart franciaágy szélére. Most mit csináljon? A gondolatok csak úgy zakatoltak a fejében. Most azonnal le kellene szaladnia a recepcióra, és üvöltözve segítséget kérnie, ám képtelen volt megtenni. Egyszerűen félt az értetlenségtől, a magyarázkodástól. Így nem maradt más lehetősége, csak az, hogy a rendőrséget hívja. A diszpécser hangja kellemes, megnyugtató volt, bár ő egy cseppet se lett nyugodtabb. Távolról hallotta a szavakat, azt hogy csak rövid ideig kell várnia. A kellemes férfihang biztatta, hogy hamarosan ott lesznek, addig ne csináljon semmit. Nem volt nehéz megfogadni a tanácsot, ereje sem volt felállni az ágyról. Arról az ágyról, amelyben nemrég még a kedvese mellett aludt. Annyira boldog volt, az együtt töltött hetek, hónapok alatt Johnnal, azzal a férfival aki értelmet adott az életének, és most nincs sehol… *** Andrea finoman hátrasimította szőke haját. Egy rövid pillanatra rácsodálkozott a világos csempével borított fogadóhelyiségre, mint aki még mindig nem szokta meg, hogy ez a munkahelye, pedig évek óta a rendőrség volt a második otthona. Nem volt egyszerű a helyzete, egyetlen nőként az osztályon. Minden nap meg kellett küzdenie az elismerésért. Igazán nem tehetett arról, hogy a külseje eltért a nyomozókról alkotott képről. Az alacsony termett, a babaarc sehogy se illet a képbe.
Azért titokban mindig remekül szórakozott a meglepődött arcokon, és igyekezett szigorúnak látszani, hol kevesebb, hol több sikerrel. Alig tette be a lábát a kapitányságra máris azzal fogadták a kollégái, azonnal menjen a kapitányhoz. Főnöke röviden közölte, hogy őt nevezte ki a Nimbusz hotelben történt emberrablás nyomozócsoportjának vezetésére, és azonnal a helyszínre kell mennie. Azt se tudta, mit mondjon. Nem is lett volna idő beszélgetni, egy percet sem veszíthetett. Az ügyeletes röviden tájékoztatta a bejelentésről, és az eddigi eseményekről. Az előtérben a helyszínelő csoport már készenlétben állt, rövid megbeszélés és az utasítások kiosztása után azonnal indultak. A Nimbusz hotel közel volt, csupán néhány utca választotta el a kapitányságtól. Kényszeredetten ült be az anyósülésre, bár örült, hogy nem neki kell vezetnie, addig is elmerülhetett a gondolataiban. Andrea most nem örült a megbízatásnak. Már csak két napja van a szabadságáig, alig várja, hogy indulhasson, semmi kedve bármilyen szövevényes ügybe belekezdeni. Egészen meglepődött, hogy neki adták az ügyet. Máskor biztos ugrált volna örömében hogy végre egy fontos feladatot kapott, de most… Három éve már, hogy minden évben ilyen nagy utazásra mehet a bátyja révén. Mindig is irigyelte Bandit a melója miatt, persze csak úgy képletesen, mert azért nem cserélt volna vele. Szerette a saját foglalkozását, gyerekkorától erre készült. A bátyja, mint utazásszervező már bejárta a fél világot. A foglalkozása iránti irigységet egyáltalán nem a rosszindulat vezérelte, hiszen közte és a bátyja között különleges kapcsolat áll fenn. Gyakorlatilag Bandi nevelte fel. Úgy hat éves lehetett, amikor az anyukájuk beteg lett, így attól fogva egészen a haláláig csak a bátyja foglalkozott vele, és azt követően is. Andrea számára egy kicsit az apja is volt, pedig csak nyolc év volt köztük. A vér szerinti apjuk nem igazán törődött velük, szinte alig látták. Még akkor se jött, amikor minden Bandi nyakába szakadt. Érettségire készült, miközben az anyjuk már ágyban fekvő beteg volt. Annyiszor gondolkodott rajta, hogy vajon hány tizennyolc éves fiú vállalná azt, hogy a saját anyját pelenkázza? Mindig rossz kedve volt, amikor azokra a hetekre gondolt, pedig Bandi a vége fele már nem engedte, hogy bemenjen az anyjuk szobájába. Iszonyú erős fiú volt, akkor sem sírt, amikor Anya meghalt. Neki meg tíz évesen csak a bátyja maradt, aki az egyetem helyett elment dolgozni, azért hogy őt fel tudja nevelni. Örökké lelkiismeret furdalása van emiatt, hiába győzködi Bandi, hogy nem ő tehet róla. Hamar megérkeztek a szállodába. Az előzetes megbeszélésük szerint az egyik kollégája a személyzettel beszélt, őt, a két helyszínelő munkatársával együtt a londiner felkísérte a lakosztályba, a tett helyszínére. A kopogtatásra egy fiatal nő nyitott ajtót. Andrea nem kedvelte az ilyen puccos helyeket, főleg nem az ott lakókat. A kezét nyújtotta, közben igyekezett alaposan szemügyre venni a talán vele egykorú lányt. Szeretett mindent alaposan rögzíteni az agyában, pontosan felmérni a gyanúsítottakat, tanúkat. A lány első ránézésre nyugodtnak tűnt, de mégis érzett benne valamilyen meghatározhatatlan ellentmondást. Mintha nem önmagát adná. – Szőke Kiss Andrea vagyok, engem bíztak meg a nyomozással. – Bakos Katalin – hangzott a válasz, miközben a lány egy pillanatra elmosolyodott, a fiatal nyomozónő világosszőke hajára tekintve.
Andrea már megszokta, hogy az emberek mindig vigyorognak a neve hallatára. Szőke volt, ahogy a neve is. Így túlzottan nem foglalkozott a futó mosollyal. – Nos, mi történt? Kit raboltak el? - vette elő a jegyzőkönyvhöz szükséges nyomtatványokat. – A főnökömet – válaszolt feszülten Kathy. – A főnökét? Honnan? – pillantott a szobán körbe a nyomozólány. – Innen az ágyból - hajtotta le a fejét Kathy, érezve a helyzet fura voltát. – Hm – nézett körbe Andrea, majd maga se tudta miért, rákérdezett – Mindig a főnökével alszik? – Nem, dehogy. Johnnal csak pár hónapja vagyunk együtt. Andrea alaposan felmérte a lakosztályt, a szoba közepén fekvő hatalmas franciaágyat, a fal mellett vigyázban álló két bőröndöt. A helyiségben patyolat tisztaság volt. Körbesétált a fal mellett, a mosdóba is bekukkantott. A fürdőkád, a mosdó ragyogott a tisztaságtól, egyetlen hajszál vagy szösz sem árulkodott arról, hogy valaki azt mostanában használta volna. A fal szélén még csillogott néhány vízcsepp, mintha nemrég mosták volna fel. Egyedül az zavarta meg ezt az idilli képet, hogy a két köntös közül az egyik nem olyan akkurátusan volt elhelyezve, inkább mintha oda dobták volna. Arra gondolt, hogy ennek nincs semmi jelentősége az ügy szempontjából, a szobalány már biztos unhatta a dolgot. Visszatért a szobába, ránézett az egyik lábáról a másikra álló lányra, akiről elég pontosan fel lehetett mérni, hogy mennyire zavarban van. – Itt semmi nem utal arra, hogy bárki is aludt volna ebben a szobában. Egyetlen bőrönd sincs nyitva, az ágy is be van vetve - mutatott a sorba rakott két rózsaszín bőröndre, és a méretes franciaágyra. Kathynak is akkor tűnt fel, hogy csak az ő bőröndjei sorakoznak gondosan bezárva, pedig ő nem is csomagolt el sem az előző este, sem most. – Higgye el nekem, tényleg így volt. Valamilyen szerrel elkábítottak, és amikor magamhoz tértem John már nem volt itt – mentegetőzött idegesen. – Ebben a lakosztályban lakott az úr vagy másikban? – pillantott a feszengő lányra a nyomozó. – Nem volt másik szobája – rázta amaz a fejét.
