Ofélia Egri Zsanna 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Ofélia Ofélia Garza megrázta fekete sörényét amikor kilépett a napfényre. Még akkor sem fordult vissza, amikor hangosan döndült a börtön kapuja, csak mélyen magába szívta a szabadság illatát. Öt éve várta ezt a pillanatot. A lelke megbékélt, tudta hogy az Úr megbocsájtott neki, ám mégis tele volt aggódással. Az atya feloldozta bűnei alól, de az átkot nem vette le róla. Babonás félelemmel tekintett a jövője elé, érezte tovább kell cipelnie a múlt terheit. Célirányosan tartott a buszmegállóba. Csupán az a kevés kis pénz volt a zsebében, amit az elmúlt évek alatt hagytak neki megtakarítani a börtön falai között. Mégse se izgult a pénz miatt. Ő nagyon előrelátó volt már azelőtt is, hogy bekerült a rácsok mögé. Mindig mindent pontosan megtervezett, most is van bőségesen tartaléka a rejtekhelyén. Már gyerekként megtanulta, hogy a lehetőséget ragadja meg, és ne engedje ki a kezéből a megszerzett pénzt. Gyűlölte azt a nyomort amely a mindennapjait megkeserítette. Az apját soha nem ismerte, de nem is akarta. Ismeretlenül is utálta, ahogy a legtöbb férfit. Kisgyermekként csak azt látta milyen keservesen küzd az anyja, hogy őt a húgával együtt fenn tudja tartani. Szinte soha nem volt pénzük, ha időnként mégis került, azt mindig a húgára kellett költeni, sokba kerültek az orvosok. Emlékeiben mindig úgy él Lucia, hogy hatalmas szemekkel, könyörgően néz rá. Soha nem bírta megállni, hogy azt a kevés ételt ami jutott neki, ne ossza meg vele. Olyankor úgy tett, mintha nem látná anyja szemében a könnyeket. Ő egyáltalán nem azt az életet akarta amilyen az anyjának jutott, vagy talán annál is rosszabbat. Már egész kicsi korában azt hajtogatta, hogy gazdag akar lenni. Eleinte csak megmosolyogták, ám amikor egyre többet hangoztatta ezt az elhatározását, kinevették, kigúnyolták. Ő meg ahelyett, hogy szégyellte volna magát, inkább dacolt a világgal. Látta, hogy mi történik a falujában. Lent, Mexikó legdélebbi részén, a guatemalai határ közelében született. Azon a környéken szép lánynak lenni egyenlő volt a szabadság elvesztésével. A szépség árucikk volt. Az anyja is csupán annak köszönhette, hogy nem került a drogbárók kezébe, mert hogy a születésekor eldeformálódott a feje. Ellenben őróla már egészen apró korában tudták hogy veszélyben fog lenni. Az anyja mindent megtett, hogy elkerülje a bajt. A házuk melletti jókora kukoricaföldön ásott egy vermet, és ő mint egy üregi nyúl, ott talált menedéket, ha valamelyik kokain-báró feltűnt a környéken. Hasonlóan tettek a falubeliek is, mindenki igyekezett a gyermekét megvédeni, elrejteni. Mégis ennek ellenére, sorban tűntek el a szebb lányok a környékről. Mindenki tudta, hogy milyen sorsra jutottak. Szex - tárgyak lettek, vagy rabszolgaként szolgálták a drogból meggazdagodott férfiakat. A rendőrség semmit nem tett, hogy megakadályozza ezeket az emberrablásokat, hiszen mindannyian a drogbárók kezében voltak. Gyűlölte a rettegést, bujkálást. Nem akarta azt az életet, inkább úgy döntött, hogy a kezébe veszi a sorsát. Ma is előtte van a kép ahogy az anyja elé állt, mert nem akarta megvárni, hogy érte jöjjenek, és bármelyik pillanatban elrabolják. Csak állt vele szemben az asszony, aki a világra hozta, és akit végtelenül imádott. Soha nem fogja elfelejteni a könnyeket, amelyet érte ejtett. Már tiltakozni se próbált a lánya terve ellen, tisztában volt vele, hogy kilátástalan a helyzetük. Egy kétségbeesett anya
karolta át gyermekét, miközben mindketten a földre rogytak. Hosszú ideig egymást átölelve zokogtak. Ő akkor, ott abban a pillanatban eldöntötte, hogy soha többet nem akar sírni, erős fog lenni. Alig múlt tizennégy éves, de már tudta mit akar és azt is, hogy mit fog tenni. Fiatal kora ellenére vigaszt nyújtott az anyjának. Megígérte, hogy nem fog eltűnni. Pénzt is fog küldeni, és a szavát megtartotta. Egyetlen lehetősége volt csak, az hogy a testét használja. Senki nem kényszerítette rá, egyedül döntött így. Saját maga választott férfit. Nem sok iskolát tudott elvégezni, de az eszét mindig jól tudta használni. Pontosan tervezett, tájékozódott, mielőtt döntött. A falu egyetlen helye a piac volt, ahol összejöttek az emberek. Ő már egész apró gyerekként szerette hallgatni a felnőttek beszédjét, így mire a nagy lépésre szánta el magát, már mindent tudott. A közeli ranch felkeltette a figyelmét, egész pontosan a gazdája. Az asszonyok suttogták egymás között, hogy Gaspar Fernandeznek sem a marhákból származik a pénze. Mara asszony volt, az aki minden tudott a férfiról. Az asszony ugyanis sokszor megfordult a ranchon, mert ő volt a környéken az egyetlen varrónő. Nem volt nehéz megtudni tőle, hogy milyen titkos dolgok történtek a birtokon, elmesélte ő szívesen. A falu asszonyai úgy vették körbe az alacsony, kövérkés Marát mintha a világ legnagyobb titkait árulná el nekik. – Tudjátok, micsoda gazdagság van ott? – nézett körbe fontosságának tudatában. Mara rendkívül kiváltságosnak érezte magát, hogy Gaspart szolgálhatta. – Na, mond már! Tényleg annyi lány van ott? – bökte oldalba Dulcea, a falu legnagyobb pletykása. – Dehogyis! Csak néhányan vannak, de azok nagyon szépek ám. Nem sajnál Gaspar tőlük semmit se. Olyan drága, szép anyagokból kell varrni nekik a ruhát, hogy ti olyat még nem is láttatok! Csupa selyem, színes kelme! Oh, a szívem szakad meg amikor az ollóval belevágok. Arról persze egy szót se ejtett, hogy ezt a fajta „szívfájdalmát” remekül tudta gyógyítani, hiszen a kelmék árából mindig csippentett egy keveset magának. – Na, és Gaspar milyen? Nagyon csúnya? – piszkálta tovább Dulcea kíváncsian, hiszen a mendemondák a férfi rusnyaságáról szóltak. Kevesen jutottak be a ranchra, ám így is kiszivárgott egy két dolog Gasparról. Dulceát rendkívül izgatta a férfi, hiszen agglegény volt, ami az olyan özvegyasszonyoknak, mint amilyen ő is, remek partinak látszott. Nem is sejtette, hogy Mara is hasonlóképpen gondolkodik. – Ugyan már, nem mindegy, hogy hogyan néz ki? Elég ha az ördögnél egy fokkal szebb. Nem panaszkodnak a lányok rá, mindegyik azt mondja, jó ember az – terelte el a beszédet a férfi kinézetéről a varróasszony. – Mond csak Mara, van köztük a mi lányaink közül is? – szólalt meg az egyik feketeruhás szomorú szemű asszony, aki elveszett gyermekét gyászolta. Mélyen magába zárta fájdalmát, remélve, hogy a közelben van a lánya. Ám Mara nem szolgált neki jó hírrel. – Jaj, dehogyis! Gaspar sose vinne magához a falunk lányai közül! – csattant fel Mara munkaadóját védve.
Ofélia csak itta magába a szavakat, érezte, hogy megvan az embere. Röviden búcsúzott az anyjától, elmondta neki, hogy mire szánta magát, és ki a választottja. Jól tudta, hogy azok a szavak olyanok, mintha tüzes kést forgatna az anyja szívében. Már nem voltak könnyeik, elsírták azt az előző nap. Két erős nő állt egymással szemben, mindkettő elrejtette fájdalmát, hogy azzal se nehezítse meg még jobban a szakítást. Csak egy néma ölelés, és futva hagyta el a házat ahol a napvilágot meglátta. Tizennégy év, ennyi jutott neki a szeretetből. Kifulladva ért a keskeny patak partjára amely elválasztotta a ranchot a falujától. Letérdelt a víz fölé, kibontotta a szorosra font copfját. Fekete haja lágyan omlott vállára. Reszkető kezekkel gombolta ki a blúzának felső gombjait, hogy nagyobb belátást engedjen a kebleire. Korához képest igen nagy mellei voltak, amelyek mégis feszesen meredtek előre, a férfiszemek legnagyobb örömére. Eleinte szégyellte, de már elfogadta, most mégis tele volt félelemmel. Rettegett a gondolattól, hogy egy idegen férfi hozzáér a testéhez, ám más lehetősége nem volt. Felállt, szorosabbra húzta derekán az övet. Szoknyája rásimult széles csípőjére, ami még jobban kihangsúlyozta karcsú derekát. Nem, nem volt nagy feneke, inkább csak a darázsderék miatt tűnt annak. Igencsak feszes hátsóval áldotta meg az Úr, így a falu ifjabb és idősebb férfiai is megfordultak utána. Hamar rájött, hogy ez nem is olyan rossz dolog. Egyre büszkébb lett a testére. Az arca se adott panaszra okot, szép vonású, sima bőr feszült rajta, amelyből az éjfekete szem igéző pillantásokat küldhetett a neki tetsző férfinak. Ám most egészen más útra lépett, elindult, hogy eladja azt a szépséget, amit az Úr adott neki. *** Gaspar Fernandez valóban nem tartozott a szép férfiak közzé, alacsony hízásnak induló alkat volt. A fekete haj már erősen megkopott a feje tetején, amelyet a hosszabbra hagyott tincsek se igazán tudtak eltakarni. Az orra alatt őszes bajusz bújt meg mintegy kiemelve a vastag felső ajkak vonalát. Arca hegekkel tarkított, melyet néhol egy-egy duzzadt szemölcs csúfított el még jobban. Szeme kutatóan nézett az előtte álló lányra, nem igazán akart a fülének hinni. Ezen a környéken nem igazán szoktak a nők önként megjelenni az ő házában, inkább hozzák őket. Általában valamelyik jó embere válassza ki neki a megfelelőt. Ismerik az ízlését, inkább a bögyösebb fajtát kedveli, de az is megesik, hogy saját maga dönt fénykép alapján. A nem mindennapi üzleti ajánlat mégis felkeltette az érdeklődését. Ofélia igen figyelemfelkeltő lány volt. Fiatal kora ellenére mindennel el volt látva, ami csak egy nőnek kellett. Igencsak felkorbácsolta a férfi szenvedélyét, különösen hogy a lány magát ajánlotta fel, ám mégis gyanúsnak találta a dolgot. – Mondd csak! Nem azért akarsz az enyém lenni, mert valamelyik suhanc felcsinált? Ofélia lehajtotta a fejét, azt se tudta, hogy mondja el az igazat. Vett egy mély levegőt, erőt vett magán, és kimondta az igazságot. – Nem voltam még férfival. Gaspar szeme fennakadt. Még hogy egy szűzlány ajánlja fel magát! Megtörölte izzadt homlokát, ezt mégiscsak ki kell próbálnia. – Bizonyítsd be! Vetkőzz! – intett a férfi. Ofélia kétségbeesetten nézett szét, talán el kellene futnia. Hiába tudta, hogy meg fog történni, mégis megrémült. Remélte, időt hagy neki Gaspar, hogy felkészüljön.
– No, mi lesz? Mire vársz? – hangzott ez ellentmondást nem tűrő hang. Földre hullott a szegényes ruházat, és a fiatal, szinte még gyermeklány, ott állt anyaszült meztelenül, egyedül az anyjától kapott ezüst kereszt függött a nyakában. Szemét lesütötte, rá se mert nézni a férfira csak remegett, mint a nyárfalevél. Gaspar durva lökéssel penderítette az ágyra. Nem igazán foglalkozott holmi előjátékkal, nadrágját ledobva máris rámászott a reszkető lányra. Belemarkolt a lány dús kebleibe, szétfeszítette az ellenálló combokat. Ofélia összeszorított szájjal tűrte, hogy a férfi beléhatoljon, egyetlen fájdalmas sikoly vagy nyögés sem hagyta el az ajkát. Gaspar arcáról hatalmas izzadtságcseppek hullottak a lány arcára, miközben egyre erősebben kapkodta a levegőt, asztmás sípoló légzése betöltötte a szobát. Ofélia továbbra is mozdulatlan maradt, míg a kielégült férfi le nem fordult róla. – Rendben. Megfelelsz – közölte Gaspar, miközben feltápászkodott, lehajolt a nadrágjáért a lányra rá se tekintve – öltözz fel! Holnap folytatjuk. *** Ofélia megborzongott az emlékek hatására. Gaspar úgy tekintett rá, mint egy használati tárgyra. Ő mégis úgy tűrt neki, akár egy rabszolga. Mindenben követte az utasításait, bármennyire nehezére is esett. Mindezek elviselésében sokat segítettek a lányok, akik Gaspar igényeit elégítették ki felváltva. Már az első napon összebarátkozott velük. Gaspar egész kis háremet tartott fent, amire rendkívül büszke volt. Általában félévente váltogatta a lányokat. Szerette a változatosságot. Amíg nála voltak a lehető legjobb ellátásban részesültek, így soha nem panaszkodtak. Gaspar mindig önelégülten nézte, ha némelyik lány elsírta magát, amikor mennie kellett, teljesen biztos volt benne, hogy mindez az ő személyes varázsa miatt van. A lányok összetartóak voltak, így azonnal körbevették Oféliát. Rögtön jó tanácsokkal látták el. Elmagyarázták hogyan védekezzen a terhesség ellen, vele együtt izgulták végig az elkövetkező hónapot mert Gaspar nem igazán foglalkozott vele, hogy védekezzen. Hamarosan azt is elmagyarázták miképpen játssza el, hogy élvezi a szexet. Ez eleinte nagyon nehezen ment, mert minden egyes alkalommal, ahogy hozzáért Gaspar, az izmai megfeszültek, ám mégis jó tanuló vált belőle. A következő kapcsolataiban tökéletesen tudta használni a megszerzett képességet. Megtanult hazudni, elhitetni az emberekkel, hogy más ember, mint amilyen valójában. Tökélyre fejlesztette színészi képességét. Nem csak az ágyban, a hétköznapokban is el tudott játszani bármit. Egyet nem tudott még csak imitálni sem, a könnyeket. Annyira keményen megedzette az élet, hogy sírni már nem tudott, vagy legalábbis azt hitte.
