Elveszett és megtalált gyerekkor

.RACHEL ROSENBLUM.

.Elveszett és megtalált gyerekkor. Binjamin Wilkomirski Fordította: Borgos Anna

fájdalmat. Err√l beszél Michel del Castillo francia regényíró saját önéletrajzi szövege kapcsán: „Sokak elképzelésével ellentétben, az írás nem nyújt vigaszt semmiért. A szavak a boldogtalanság felé nyitnak utat. S ez minden egyes könyvvel csak rosszabb lesz. Az ember végül már haldoklik – nem attól, amit átélt, hanem attól, amit leírt.” Sarah Kofman története tragikus pontossággal illusztrálja ezt a csaknem végzetes kapcsolatot a múltbéli traumák és az önéletrajzi kifejezés között. Sarah Kofman francia filozófus, mintegy tizenhét könyv szerz√je. Nevezetessé vált az a „m∫faj”, amelyben alkotott, s amely leginkább a „heterobiográfia” kifejezéssel írható le. Filozofikus életrajzai figyelemreméltó szellemtörténeti esszék, egyszersmind egyes szám harmadik személyben írt önéletrajzi esszék is. Amikor tehát Nietzschér√l, Leonardo da Vincir√l vagy Oskar Wilde-ról írt, Sarah Kofman önmagáról is beszélt. Minden esetben olyan stratégiák után kutatott, amelyek segítségével ezek a klasszikus m∫vek „elviselhet√vé teszik az elviselhetetlent”. Ez a téma szinte mániákusan ismétl√dik könyveiben, és ezért gondolta úgy sok kritikus, hogy Kofman önmagáról ír, és hogy kritikai életrajzai valójában rejtett önéletrajzok, heterobiográfiák. A rejt√zés szükséges volt. Kofman életén egy gyerekkori katasztrófa hagyott mély nyomot. Apját letartóztatták, Auschwitzba deportálták és elpusztították. Anyja súlyos depresszióba esett. Sarah egy francia katolikus n√nek köszönhette az életét, akit annyira imádott, hogy saját anyját is elárulta. Soha

BEVEZETÉS

E

tanulmányban másodszor foglalkozom ugyanazzal a témával. Talán paradoxnak t∫nhet az állításom, de véleményem szerint bizonyos traumák elbeszélése ahelyett, hogy megkönnyebbülést hozna vagy enyhítené a traumatikus fájdalmat, feler√sítheti a szenvedést, és akár öngyilkossággal végz√d√ folyamathoz is vezethet. Vizsgálódásom kétféle tapasztalatra épül: az egyik egy pácienssel, a másik egy ismert francia filozófussal kapcsolatos. Páciensem, egy most hatvanas éveiben járó n√, a terápia során döbbent rá arra, hogy kisgyerekként, a holokausztban elveszítette szüleit és két n√vérét. 1942-ben, négyévesen, teljesen egyedül maradt. Nagyon hosszú ideig úgy viszonyult veszteségéhez, mintha az valaki másé volna; különféle pszichés tünetei jelentkeztek: bulímia, depresszió, intellektuális gátlás. Ezek a tünetek a terápia során fokozatosan megsz∫ntek. Aztán egy nap elhatározta, hogy egy újságíró segítségével megírja emlékiratait az unokájának. Amikor hozzákezdett a munkához, észrevettem, hogy tünetei visszatértek, de érzelmei már nincsenek befagyva. Életében el√ször történt meg, hogy azonosulni tudott saját élményével, és sírva fakadt – miközben saját történetét olvasta valaki más szavaival kifejezve. A felszabadult érzelmek mellett visszatér√ régi tünetek tehát azt jelzik, hogy az önéletrajzi gyakorlatnak ellentmondásos hatásai vannak. Felszabadíthatja, de az elviselhetetlenségig fel is er√sítheti a

A tanulmány eredeti megjelenése: Judit Székács-Weisz, Ivan Ward (szerk.): Lost Childhood and the Language of Exile. Imago East West, The Freud Museum, London, 2004. 193–206.

37

Rachel Rosenblum

kimódolt kifejezésforma úgyszólván emblematikus a holokauszt-emlékek, különösen a gyerekkori emlékek esetében. Ugyanakkor van, amikor a kerül√út stratégiát paradox módon használják: amikor a felidézett emlékek hamisak. Ebben az esetben a Soá képei hamisítványok, amelyek más elviselhetetlen helyzetekt√l távolítják el az írót. Míg általában a holokauszt-emlékek olyan fájdalmasak, hogy meg kell √ket szépíteni, itt azt látjuk, hogy éppen ezeket az emlékeket használják eufemizmusként ahhoz, hogy valami másról beszéljenek. De lehet-e valami olyan szörny∫, hogy eufemizmussá alakítsa a holokausztot? Ez a témája ennek a tanulmánynak. A következ√kben egy irodalmi m∫, egy szörny∫ tündérmese, egy gyerek holokauszttal kapcsolatos összefüggéstelen emlékeinek történetér√l fogok beszélni. El√ször az egekig magasztalták, majd leleplezték mint hamisítványt. A célom nem az, hogy másokhoz hasonlóan kimutassam, hogy a történet ellentmondásos, és a szerz√ csaló. Sokkal inkább azokat az er√ket szeretném megmagyarázni, amelyek arra vezették az írót, hogy Soá-elbeszélésként, valódi memoárként, dokumentumként prezentálja m∫vét. Itt is az volna a helyzet, mint Primo Levi vagy Sarah Kofman esetében, hogy a szerz√ könnyebben tud szembesülni az elviselhetetlen emlékekkel, ha mások szavaival mondja el az élményeit? Nem megítélni vagy elítélni szeretném tehát a szerz√t, hanem megvizsgálni az elbeszélést vezérl√ retorikát, és megérteni, hogy ez a retorika mit közvetít a szerz√ motivációiról, tudatos és tudattalan vágyairól. Ennek megfelel√en négy kérdésre helyezem a hangsúlyt:

nem bocsátotta meg magának ezt az árulást, noha tettének nem lett jogi következménye. Huszonöt évi esszéírás után Kofman saját magáról kezdett el írni, el√ször töredezetten, álmok, kizökkent emlékek, fájdalmas jellemrajzok formájában. Ezután úgy érezte, el kell mondania gyerekkora teljes történetét, maradéktalanul, semmit sem kihagyva, olykor akár kegyetlenül is h∫ségesen ahhoz, amit igaznak gondolt. Ez az elbeszélés 1994-ben jelent meg könyvformában, Rue Ordener, rue Labat címmel. Sarah Kofman nem sokkal ezután öngyilkos lett. A paradoxon, hogy Kofman egészen addig biztonságban volt, amíg mások szavain keresztül írta le elviselhetetlen élményeit. E szavak távolságot nyújtottak, olyan reflexivitást, amely lehet√vé tette az √t oly mélyen foglalkoztató túlélési stratégiák leírását. Amikor azonban már nem támaszkodhatott mások szavaira saját élményeinek leírásában és „álcázásában”, akkor a saját szavain keresztül kellett szembesülnie a saját traumájával. Ez emlékeztet Michel del Castillo megjegyzésére. Nagyon valószín∫, hogy Kofman nemcsak attól halt meg, amit átélt, hanem attól is, hogy mindezt elbeszélte. Ez az elmozdulás mások szavaitól a sajátjaink felé nem elszigetelt eset. Hasonló példát találhatunk Primo Levi írásaiban is. Primo Levit tömör, pontos és világos stílusa és a pátosz szándékos kerülése segítette abban, hogy kell√ távolságot tudjon tartani azoktól a borzalmaktól, amelyeknek tanúja volt. Id√nként mégis megszegi az intellektuális tisztaság ideálját, hogy közelebb kerüljön azokhoz az er√teljes élményekhez, amelyeket átélt. De ezt sohasem közvetlen leírásokkal teszi. Az elviselhetetlen helyzeteket Dante Pokla XXXII. énekének vagy Coleridge The Rime of the Ancient Mariner (Rege a vén tengerészr√l) egyik versszakának gyakori idézésével érzékelteti:

1. Milyen kapcsolat van a megjelent elbeszélés és a szerz√ elképzelt családtörténete [Familien Romanz] 2 között? 2. Támaszkodik-e más elbeszélésekre a vizsgált elbeszélés? A Primo Levi és Sarah Kofman által használt intertextuális stratégia újabb példájáról van-e szó, ahol, mint láttuk, a szerz√k mások szavaival próbálják álcázni saját élményeiket? 3. Mi az értelme az elbeszélés szerkesztésében használt retorikának és a történet szándékosan csapongó, töredezett jellegének? Vajon azért használ az író töredékes formát, hogy kikerülhesse a dátumokkal, nyelvvel és helyszínekkel kapcsolatos kérdéseket?

„S míg el nem mondom e regét, ég bennem a szív, a vér.”1 Primo Levi mások szavaival mondta el ezt a szörny∫ történetet. Így az már nem annyira szörny∫, mint inkább elemz√. Élete vége felé azonban stílust váltott, a prózáról áttért a költészetre, és teljes mélységében fejezte ki a történet rettenetét. Nem sokkal ezután meghalt; halála balesetnek is tekinthet√, de valószín∫bbnek t∫nik, hogy öngyilkosságot követett el. Egy borzalom túlél√je tehát képes elbeszélni élményeit, és képes kapcsolódni ezekhez az élményekhez egészen addig, amíg ezt mások szavain keresztül teszi. Ez a „kerül√út”, ez a közvetett és valamiképp

Mindezek pszichoanalitikus szempontból is releváns kérdések, tehát a következ√képpen is lefordíthatók:

38

Elveszett és megtalált gyerekkor. Benjamin Wilkomirski

Elena Lappin a következ√ket írta a könyvr√l a Granta cím∫ irodalmi lapban: „1995-ös németországi megjelenése óta Wilkomirski memoárját a holokausztról szóló egyik leger√teljesebb beszámolónak tekintik. Négy országban nyert díjakat. Egy tucat nyelvre lefordították. De a közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy a szerz√ nem volt haláltáborban a háború alatt. Nem volt zsidó. Mindezt csak kitalálta.” A valóság feltehet√leg a következ√: Nem sokkal a II. világháború után egy tehet√s németajkú svájci házaspár, a Zürichben él√ Dr. Kurt és Mrs. Martha Doesseker örökbe fogadtak egy kisfiút. A gyerek „Bruno Grosjean” néven érkezett hozzájuk. 1941-ben született egy svájci kisvárosban, Bielben. Anyja egy baleset után kórházba került, és nem tudta, hogy terhes. Fia született, akinek a Bruno nevet adta. A házasságon kívüli gyerek anyja után a Grosjean vezetéknevet kapta. Csak 1947-ben vette fel nevel√szülei vezetéknevét, a Doessekert. Berthe Grosjean verdingkind, nevel√szül√khöz kiadott árva lány volt, egy parasztcsaládnál dolgozott bérmunkásként, munkájáért élelemmel fizettek. Szinte úgy élt, mint egy rabszolga. 1964-ben Bruno elvette egy gazdag zürichi család lányát, és három gyermeke született. A nyolcvanas évek elején elvált. 1981-ben súlyosan megbetegedett. Ez id√ tájt a negyvenes évei elején járó Bruno egy pszichoterapeuta tanácsára feljegyzéseket kezdett készíteni gyerekkora egyes jeleneteir√l. Ekkoriban halt meg az édesanyja, Berthe Yvonne Grosjean. Tehát a negyven éves, súlyos betegségéb√l felépül√, feleségét√l és gyermekeit√l különváltan él√ Bruno egyetlen közvetlen rokonát is elveszítette. Ekkor határozta el, hogy szembenéz veszteségekkel terhes gyerekkorával. Az eredmény a Töredékek – egy gyerekkor emlékei. 1939–1948. A Töredékek mégsem err√l a gyerekkorról szól. A gyermek itt zsidó, akit egy rigai zsidómészárlás során választottak el a szüleit√l. Hajóval átszökött Lengyelországba, aztán Maidanekbe, majd Auschwitzba vitték. A háború végén egy krakkói árvaház fogadta be, és hétéves kora körül név nélkül Svájcba küldték, ahol a Doesseker-család örökbe fogadta. A történet vége ugyan egyezik Bruno Grosjeanéval, de a Töredékek szerz√je azt állítja, hogy a nevel√szülei és a svájci társadalom sok éven át nem fogadta el valódi identitását, és azt kívánta t√le, hogy fojtsa el az emlékeit. Ezek az emlékek rémiszt√ek. Rám olyan a hátborzongató hatással voltak, mintha Hurbinek, a cigány kisfiú hangját hallottam volna, aki a halála el√tt valami furcsa, érthetetlen nyelven mormogott szava-

1. Hogyan folytathatja valaki az életet, ha megél [living out] egy elképzelt családtörténetet? 2. A könyv annak a példája, hogyan bújjunk el mások szavai mögé? 3. A töredékesség retorikájának alkalmazása vajon a „realitás elkerülésének” stratégiája? És mivel ez a stratégia a pszichózis és a perverzió f√ komponense, ezeket kell-e felismernünk benne? A „töredezettség-szorongás” egy formája volna? 4. Vajon azért volt sikeres a könyv, mert a közönségben élt a megtévesztés utáni aktív olvasói vágy? De miel√tt még ezekkel a kérdésekkel foglalkoznánk, hadd ismételjem meg, hogy engem ugyanaz a kérdés izgat a Wilkomirski nev∫ holokauszt-túlél√ gyerekkori emlékeiben, mint amit Primo Levi és Sarah Kofman esete kapcsán fölvetettem: „Van-e valami haszna annak, ha a traumatikus emlékek mások szavain keresztül szólalnak meg?”

A TÉNYEK MR. WILKOMIRSKI ESETÉBEN

A

már említett elbeszélések jelent√s része – így a most bemutatandó szöveg is – egy bizonyos évre, 1942-re és egy gyerek figurájára koncentrál. A történetekben szerepl√ gyerekek: a kis Sarah, aki egyedül sírdogál egy párizsi utcán, miután apját letartóztatták; páciensem, Marie, aki Marionra változtatta a nevét, és átvette a férje vezetéknevét; a kis Hurbinek (La Tregua), aki a legrejtélyesebb szerepl√ Primo Levinél, valószín∫leg cigány származású, és halála el√tt mindenki számára érthetetlen nyelven kezdett el beszélni; és végül tanulmányom h√se, egy újabb kisfiú, aki a koncentrációs táborok között vándorol, és akinek emlékiratai Töredékek címmel 1995-ben jelentek meg Németországban, „Binjamin Wilkomirski” néven. „Wilkomirski” traumatikus gyerekkorát nagyrészt náci haláltáborokban töltötte Lengyelországban: Maidanekben és Auschwitzban. „Wilkomirski” látta, amint megölik az apját. Látott éhez√ csecsem√ket, akik csontig lerágták a saját ujjaikat. Látott hullahegyekr√l ugráló patkányokat. Még egy olyan borzalmas jelenetet is látni vélt, amikor egy terhes n√ egy patkánynak adott életet. Ezek voltak egy zsidó gyermek élményei a legszörny∫bb id√kben és a legszörny∫bb helyeken.

39

Rachel Rosenblum

„És történt, hogy mikor ereje fogytán volt, mert halála közelgett, szólította Ben-onit.” (Ez azt is jelentheti, hogy „bánatom fia”, és azt is, hogy „életer√m fia”.) Rachel férje, Jákob vagy Yaacov azonban megváltoztatta a fia nevét, ami egyedi eset a Bibliában. Jákob „Ben-jamin”-nak nevezte a fiát („éveim fia” vagy „jobb kezem fia”). Az elnevezésnek ez a folyamata önmagában is az elképzelt családtörténet része. A fiú el√ször anyjától kap nevet. Majd apja egy másik nevet ad neki, amellyel eltörli az anyjától kapott nevet. És ráadásul ez az apa nem más, mint Jákob, aki egy angyallal való harc után elveszítette a saját nevét, és aztán „Izrael”-nek hívták. Tehát Bruno két dolgot tesz azzal, hogy Benjaminnak nevezi magát:

kat. Ugyanakkor ezek az emlékek rendkívül sok olyan részletet tartalmaznak, amelyek elárulhatták volna, hogy fikcióról van szó. Binjamin ezt írja: „Nyelvem, amely a jiddisben gyökerezik […], a náci haláltáborok gyerekbarakkjaiban beszélt nyelvek bábeli keverékével van betemetve.” Most nézzük meg, mit mondott Wilkomirski, és mi késztette erre.

NEVEK, ELKÉPZELT CSALÁDTÖRTÉNET, A FIKCIÓ MEGÉLÉSE ÉS A VALÓSÁG MEGBOMLÁSA

1. Apát követel. 2. Szó szerint Izrael fiaként születik újjá.

B

runo Doesseker elhagyott gyermekként kezdte életét. Negyven évvel kés√bb pedig elhagyott férj lett, aki különvált feleségét√l és gyermekeit√l, szembesülnie kellett édesanyja halálával, és már maga is közel volt a halálhoz. Feltételezhetjük, hogy ezen a ponton Doesseker olyasmit élt át, amit Winnicott végzetes szorongásnak nevez. Állandó rémálmok gyötrik, a teljes összeomlástól tart. Az írás lehet√vé teszi számára, hogy teljesen új fogalmak segítségével újraalkossa, a szó szoros értelmében reprodukálja önmagát. Ezek az új fogalmak szó szerint értend√k: miközben elbeszéli életét, Bruno Grosjean-Doesseker még egyszer nevet vált. Az új nevek persze abba az irányba vezetnek minket, amit Freud Familien Romanz-nak, elképzelt családtörténetnek nevez. Mik ezek a nevek, és milyen történetet közvetítenek?

Így már nem magányos, elhagyott gyermek. Kiterjedt rokonsági körre tesz szert. Unokatestvérek, potenciális fivérek, n√vérek, pótanyák kerülnek el√ mindenünnen, és még egy er√s apajelölt is felbukkan. Bizonyos értelemben Bruno elképzelt családtörténete azt is jelenti, hogy a fiút nem egy személy, hanem egy teljes nép fogadja be. És természetesen Bruno igazi találmánya az, hogy saját apjává, vagy ha úgy tetszik, saját írásainak fiává válik. Bruno olyan újraírás építésze, amely a valóságos életbe nyúlik át. De Binjamin Doessekerb√l hogyan lett Wilkomirski?

BINJAMIN WILKOMIRSKIVÉ VÁLIK

A

válasz ilyen esetekben mindig túldeterminált. A felszín egy anekdota, amelyet egy zsidó pszichológus mesélt el, akinek Bruno klarinétleckéket adott. Összebarátkoztak, és az illet√ arra biztatta Brunot, menjen el terápiára. Ez a pszichológus, Elitsur Bernstein, felidézi, hogy egy nap észrevett Bruno falán egy festményt, amely egy öreg, szakállas zsidót ábrázolt. Úgy vélte, hogy ez a férfi Wilkomir városának utolsó rabbija lehetett, egy olyan városé, amelynek 60000 zsidó lakosát kiirtották. Ekkor Bruno különös megjegyzést tett. „Az én nevem lehetne Wilkomirski.” Az anekdota szerint azért esett a választás a Wilkomirskire, mert egy olyan város nevére utal, amelynek zsidó lakosságát teljes egészében lemészárolták, és amely a Soá emblémája lett. De az öreg, szakállas zsidó a névválasztás egy másik dimenziójára is rávilágíthat. Ez a dimenzió kiter-

BRUNO BINJAMINNÁ VÁLIK

E

lena Lappin könyvében Bruno elismeri, hogy a Binjamin helyett más nevet is választhatott volna. De nem tudta, mi volt az eredeti keresztneve, és a nevel√szül√kt√l kapott Bruno nevet nem fogadta el. De miért választotta épp a Binjamint? A protestáns Svájcban nevelked√ Brunonak ismernie kellett a bibliai hagyományokat. Nyilván ismerte Jákob vagy József és testvérei történetét, f√leg ha olvasta Thomas Mann regényeit. Ennélfogva tudnia kellett, hogy Benjamin a haldokló Rachel fia volt. A következ√ idézet a nevére utaló szakaszból származik:

40

Elveszett és megtalált gyerekkor. Benjamin Wilkomirski

ben különös történet veszi kezdetét. Wilkomirski szerepel a „Wanda listája” cím∫ dokumentumfilmben, amelyet az izraeli televízió sugároz. Egy Izraelben él√ lengyel zsidó, Yaakov Masoko felismerni véli Wilkomirskiben a fiát, akir√l azt hitte, odaveszett Maidanekben. Leveleket váltanak, és 1995 áprilisában a két férfi találkozik a Ben Gourion repül√téren, ahol Wilkomirskit filmes és tévés stábok fogadják. Ez a megható egymásra találás bekerül a nemzetközi sajtó hírei közé. Génteszteket végeznek, amelyek kimutatják, hogy a két férfi nem áll rokonságban. Wilkomirski azonban nem fogadja el a tudományos vérvizsgálat bizonyítékait, és kitart a rokonság mellett. Makacssága szimbolikus értelemben válik érthet√vé. A Yaakov nev∫ apa felbukkanásával teljessé válik Binjamin bibliai családtörténete. Bármilyen tökéletes is azonban, a családtörténet lerombolja azt a történetet, amelyet Wilkomirski saját könyvében beszél el. A könyvben tanúja volt apja halálának, most pedig kiderül, hogy az apja mégsem halott. Riga már nem Riga, Lettországból pedig Lengyelország lett. Mindez azt mutatja, Wilkomirskinek fontosabb, hogy újra belépjen a rokonság szimbolikus terébe, és a valóságban megélje a családtörténetét, mint hogy tiszteletben tartsa a Töredékek narratíváját. Ezért én nem is vitatom, hogy a Töredékek csalás (vagy megtévesztés), mert tényleg az. De több is ennél. Eszköz arra, hogy egy ember megvédje magát a szétesést√l, újra belépjen az emberi világba, és saját szenvedését mások szavain keresztül beszélje el. Most vegyük szemügyre e konvertálási m∫velet jellemz√it.

jeszti és kiteljesíti azt, hogy miért esett a döntés a Benjaminra, és azzal függ össze, ahogyan ez a név minden németül beszél√ számára hangzik.

WILKOMIRSKI/WILKOMMMEN

A

két szó els√ két szótagja ugyanarra a szót√re utal (will-komm/wellcome), és ez új jelentéssel ruházza fel a nevet. Bruno a nem várt gyermekb√l szívesen látott, üdvözölt gyermekké válik. „Binjamin Wilkomirski” nemcsak egy név, hanem egy egész program: „Üdvözöllek, jobb kezem fia.” Bizonyos értelemben Bruno újra felfedezte a maga számára a gyakori olasz keresztnevet, a Benvenutót. Ezzel a névvel megáldja, és egy közösség tagjává avatja saját magát. Ez teszi teljessé az irodalmi formában el√adott elképzelt családtörténetet, s ezzel utal arra az új pszichoanalitikus fogalomra, amelyet Phyllis Greenacre a fikció megéléseként [living out] határoz meg. Olyan el√adás ez, amely nem egyszer∫en alakításokból, hanem a teljes életet alkotó cselekvések és gesztusok sorozatából áll. A „living out” egy sorsot ölel fel, de paradox módon, hiszen a megtévesztés erejével hat, míg az állítások hamis voltával „formálisan” vagy küls√dlegesen tisztában vagyunk. Ezt a paradox dimenziót hangsúlyozza Phyllis Greenacre („The Impostor” [„A csaló”], 1958), amikor a valóságérzet megbomlásáról beszél. Ez a megbomlás ellentmondásos viselkedéshez vezet. Bruno egyfel√l megtagadja az édesanyját, Berthe Grosjeant, másfel√l elfogadja örökségét, amikor az anyja meghal. Mi több, egyfajta gyermeki ragaszkodás hajtja, hogy egy olyan n√ fényképét ápolgassa, aki valószín∫leg csak az √ képzeletében létezik, és akinek neve – Mrs. Gross – furcsa módon hasonlít az övére. Ezen kívül a grosse szó jelentése franciául terhes, ami teljessé teszi az azonosulási folyamatot. A realitásérzet megbomlása tehát hatással van arra a folyamatra, amelynek során Bruno megéli [living out] a fantáziáit, és amely olykor feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezeti √t.

A KÖZÖS CSALÁS

K

urosawa filmje, a Kagemusha érdekes elméletet állít fel: eszerint minden csalás bizonyos mérték∫ együttm∫ködést feltételez a károsult fél részér√l. Más szóval, minden csalás koprodukció, s mint ilyen, a becsapó és a becsapott közös teljesítménye. Claude Lévi-Strauss hasonló gondolatot fogalmaz meg Strukturális antropológia I: A varázsló és mágiája cím∫ nevezetes esszéjében. A Lévi-Strauss által vizsgált példában a boszorkányság olyan csalás, amelynek valóságos hatásai vannak, mivel az a társadalom elvárása, egy közösség alkotása, amely boszorkánynak nevezi ki egyik tagját. Ez a tag azután boszorkánysága „elismerésé-

APÁT ALKOTNI – YAAKOV MAROKO

A

Töredékek cím∫ könyv összefoglalójában az áll, hogy Binjamin Wilkomirski a saját szemével látta, ahogy az apját megölik Rigában. Ugyanakkor 1994-

41

Rachel Rosenblum

Bruno Doesseker számára azonban önmaga újraalkotása túlélési stratégia. Az er√, amely arra kényszeríti a svájci írót, hogy ne csak megírja, de meg is élje saját szövegét, abból a szükségletb√l ered, hogy ellensúlyozza a teljes apahiányt és azt, hogy az anyja elhagyta √t. Így most a zsidó közösség egésze tölti be számára az anyai tér szerepét, amely befogadja, gondoskodik róla, és amelyt√l részvétet és figyelmet kap. Bruno Binjaminként a figyelem és az együttérzés középpontjába kerül. Két el√kel√ irodalmi díjat is kap: a francia „prix de la memoire de la Shoah”-t és a Jewish Quarterly díját nem-fikciós kategóriában. Számos országba hívják el√adókörutakra, felkérik, hogy dolgozzon együtt pszichológusokkal, és segítsen a túlél√k gyermekeinek, akik „második generációs szindrómában” szenvednek. Televíziós show-kban szerepel, fotósok hada veszi körül, akik el√tt buzgón játssza a magára öltött szerepet. Ezek a képek reakciókat váltanak ki a látogatókból, újságírókból, abból a közönségb√l, amely a tévén keresztül tanúja volt az elveszett és megtalált „apával” való megható egymásra találásnak. És ezek a válaszok tovább er√sítik a szerz√ új identitása iránti igényét. Ha ennyi ember a rokonának hiszi ezeket a képzeletbeli alakokat, akkor azok talán valóban a rokonai. A közönség reakciója tehát visszaigazolás. A tanúk érzelmei igazságba fordítják a hazugságot, realitásba a fikciót. Noha úgy találták ki, mint Pinokkiót a mesében, Benjámin már valós személy és nem a képzelet szüleménye. A csalás tehát nem egyszer∫en Bruno vágyainak és szükségleteinek eredménye. Egy másik f√szerepl√je is van a történetnek.

re” kényszerül, vagyis boszorkánnyá válik, függetlenül attól, hisz-e a mágiában. A csalásban való együttm∫ködést Phyllis Greenacre pszichoanalitikus fogalmakkal írta le, részletes tanulmányt szentelve a 19. század egyik leghíresebb beugratásának, a Tichborne-esetnek. A 19. század közepén egy ausztrál hentes Angliába hajózott, hogy magának követelje a Tichborne-örökséget. Tizenegy évvel korábban a Tichborne-vagyon ifjú örököse egy hajótörést követ√en a tengerbe veszett Rió és a mexikói kiköt√ között. Egyesek mégis úgy vélték, hogy megmenekült, és Ausztráliában él. Az anya, Lady Tichborne is így hitte. Árvaként n√tt fel, és a fiával kapcsolatos ambivalens érzelmei intenzív b∫ntudatba fordultak át. Hirdetéseket helyezett el brit lapokban, hogy megtudjon valamit a fiáról, és ezzel el√készítette a terepet az ausztrál hentes számára, aki gyors társadalmi felemelkedést remélt ett√l az ügyt√l. Lady Titchborne és az ambiciózus ausztrál között bizonyos értelemben szimbiotikus kapcsolat alakult ki. A csalás tehát itt is közös er√vel jött létre, a realitás két tagadójának egymásra találása és egy olyan helyzet eredménye volt, amelyet a sértett fél kezdeményezett. Különbözik-e ez bármiben is Binjamin Wilkomirski hatalmas sikerének történetét√l? Vajon az effajta siker csak a szerz√i machiavellizmusról, ravaszságról és kétszín∫ségr√l szól? Vagy csak a közönség naiv hiszékenységér√l? Talán Wilkomirski esetében is pontosabb volna együttm∫ködésr√l beszélni, amelyben a közönség, ha nem is f√szerepet, de majdnem olyan fontos szerepet játszik, mint a csaló. Lehet, hogy a csaló egyszer csak azt veszi észre, hogy bevonták egy ügybe, és végre kell hajtania a közönség által elvárt programot. Lehet, hogy azt teszi, amire közvetlenül vagy közvetve biztatják. Ám ez a hipotézis sem feledtetheti el Doesseker meséjének egzisztenciális dimenzióját. Ezt a konstrukciót mélységes, már-már elemi szükséglet hozza létre. E szükséglet kielégítése csaláshoz is vezethet, ám nem keverend√ össze vele.

A KÖZÖNSÉG SZEREPE: HURBINEK VISSZATÉRÉSE

A

zsidó és a szélesebb közönség Doesseker könyvére adott reakciója két f√ szükségletet elégít ki. Az egyik: kell találni valakit, aki a Soá ártatlan, szégyen, kétértelm∫ség, kompromisszumok és b∫nök nélküli áldozata, és osztozni kell a bánatában. Binjamin valóban mártír, ártatlanságát az er√síti minden lapon, hogy nem látja át azokat az embertelenségeket, amelyeket elbeszél. Lawrence Langer rámutatott arra, hogy Binjamin olyan történetet beszél el nekünk, amelyr√l mi többet tudunk, mint √. Megnevezhetjük a helyeket, felidézhetjük az eseményeket, utalásokat vehetünk észre, kiegészíthetjük a képet, amit

A BRUNO-FÉLE CSALÁS

B

runo Doessekert csalónak bélyegzik, mivel a könyvet memoár formában írta és jelentette meg. Választhat: továbbra is Wilkomirskinek tetteti magát, vagy elismeri, hogy a könyv és saját identitása pusztán a fantázia szüleménye.

42

Elveszett és megtalált gyerekkor. Benjamin Wilkomirski

Hurbinek kiadott néhány hangot, és anélkül halt meg, hogy meghallották vagy megértették volna. Hurbinek és rejtélyes szavai végül mégsem múltak el nyomtalanul. Primo Levi írásainak hatására a Soá emblémájává váltak. A kisfiú, akit senki nem értett, mert nem volt zsidó, a zsidó szenvedés emblémája lett. Persze nem Hurbinek volt az igazi neve. Mint a legtöbb névtelen katona, √ is mindörökre anonim maradt. Hurbinek a beceneve volt, amit (nagyrészt zsidó) társai adtak neki. Ez a héber hurban szóból származik, amely katasztrófát jelent, és amelyet egyesek a Soánál találóbb kifejezések tartanak a holokauszt leírására. Hurbinek szavai örökre elvesztek, üres szótagok, amelyek fájdalma mégis ott visszhangzik Primo Levi beszámolójában. Wilkomirski könyvében, a Töredékekben e szavak újra megszólalnak, és ezeket a közönség újra meghallhatja. Wilkomirski könyve lehet√vé tette, hogy meghallgassuk Hurbineket, meghallgassuk a túlél√ket, oldjuk azt az érzéketlen közönyt, amellyel a túlél√knek sokáig szembesülniük kellett; az olvasók pedig azért méltatták annyira, mert úgy érezték, végre képesek megérteni, mi történt, és képesek rá megfelel√en reagálni. Élénk figyelem és mély érzelmek kísérték a könyvet, de mindez kés√n jött. A történelem nem ismétli meg önmagát, Hurbinek tragédiája nem hasonlítható Doessekeréhez, de a közönség egyesíteni akarta a kett√t. Doesseker szükségletei bizonyos értelemben egybeestek az olvasók igényeivel. A szerz√ és a közönsége együttm∫ködött a szemfényvesztésben.

nyújt. Mélyebb tudásunk az elbeszél√ életér√l még jobb tanút csinál bel√le, naivitása még hitelesebbé teszi. S ami még fontosabb: naivitása az ártatlanságát hangsúlyozza. Az olvasó tehát ártatlanságot keres. És való igaz, hogy mint Primo Levi, aki a „szürke terület” kifejezést használta, minden túlél√, aki teljes beszámolót mer adni az élményeir√l, közvetlenül vagy közvetve megalázó szenvedésekre, szégyenteljes választásokra, és olyan helyzetekre is utal, amelyekben nemcsak áldozatok, hanem cinkosok vagy akár b∫nösök is voltak. Utolsó versében Primo Levi olyan vádakat utasít vissza indulatosan, amelyekkel senki nem illette. Sarah Kofman hideg, irigy gyerekként jellemzi magát, aki elutasította, s√t feljelentette depressziós anyját. Binjamin ugyanakkor elkerüli az ítéletet. ◊ örökké gyermek marad, aki túl kicsi ahhoz, hogy részesüljön e feln√tt tudásból, túlságosan éretlen ahhoz, hogy feln√tt mércével mérjük. A könyv címében is kifejez√d√ töredékes stílus a hasítás folyamatát is jelenti, amelynek során Binjaminból totális áldozat, üldözött, hallucináló gyerek válik, akit nem szennyez be a „szürke terület”. De a Töredékek a publikum egy másik szükségletét is kielégíti. A közönség meg akar tisztulni saját „szürke területeit√l”, meg akar szabadulni egy régi b∫nt√l, amelynek mindenki a részese, aki nem hallgatta meg a Soá túlél√it, amikor azok visszatértek; akik hitetlenek, kétked√k vagy egyszer∫en közömbösek voltak, akiknek közönye lehetetlenné tette a haláltáborok lakói számára, hogy elbeszéljék, min mentek keresztül. Primo Levi könyvének leghíresebb részei err√l az értetlenségr√l szólnak, ami hallgatáshoz vezetett. Ezt az értetlenséget szégyeníti meg, olykor közvetlenül, olykor mások szavaival. Idézi Coleridge versét, amelyben a tengerész el akarja mondani, mi történt, miközben hallgatójának sem ideje, sem türelme, sem kedve nincs figyelni rá, mert egy esküv√re igyekszik. A gátolt vallomásnak ez a formája jellemzi a Soá utáni id√szakot. Sok esetben több mint egy generációnyi id√nek kellett eltelnie ahhoz, hogy meghallják a túlél√k szavait. Más túlél√khöz hasonlóan Primo Levi is átélte ezt a kötelez√ csöndet. Azonban másokkal ellentétben √ nagyon korán szembesült ezzel a helyzettel, de nem mint elhallgattatott, hanem mint értetlen hallgató. A táborban érte ez az élmény: egy kisfiú, akit Hurbineknek nevez, a halála el√tt egy különös nyelven szólalt meg, amit körülötte senki nem értett. A kis

KÖVETKEZTETÉSEK

A

Soá élményének elbeszélése veszélyes feladat mindenkinek, aki rászánja magát. Ezért a borzalmakat gyakran csak más tragédiák és írások szavainak átvételével lehet kifejezni. Ezek a szavak álcául, pajzsul vagy fed√emlékül szolgálnak, elrejtve, egyszersmind fel is mutatva az elviselhetetlen eseményeket. A Soá élménye ugyanakkor megszólaltatható közvetlenül is, anélkül, hogy veszélyeztetné az elbeszél√ életét. Amint ezt Wilkomirski, alias Doesseker, alias Grosjean esetében láttuk – aki számára a Soá maga lett az álca, a pajzs, a fed√emlék, azaz paradox módon a túlélés nyelve.

43

Rachel Rosenblum Jegyzetek

1. Szabó L√rinc fordítása 2. Freud a „Familien Romanz” kifejezést arra a történetre használja, amikor

kiderül, hogy a gyermek szülei más, el√kel√bb emberek, mint akiket addig szüleinek hitt. (A ford.)

Irodalom

Cahier, du Grif: Texts by Francoise Collin, Jacques Derrida and Sarah Kofman, complete bibliography of Sarah Kofman’s works. Paris, Descartes, 1997 Castillo, Michel del: Mon pere ce zéro. Liberation, 27, Mai, 1998 Wordsworth és Coleridge versei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982 Freud, Sigmund: Familien-Romanz. Standard Edition (tr. Lytton Strachey). London, Hogarth Press, [1909] Greenacre, Phyllis: The Impostor. Psychoanalytic Quarterly, 1958 Kofman, Sarah: The Childhood of Art: An Interpretation of Freud’s Aesthetics (tr. Winifred Woodhill). New York, Columbia University Press, [1970], 1988 — Tomb for a Proper Name (tr. Frances Bartkowski). Substance, 49, [1976], 1986 — Ma vie et la psychanalyse. Premiere Livraison, 4, 1976 — Comment s’en sortir? Paris, Galilée, 1983 — Parole suffoquées. Paris, Galilée, 1987 — Rue Ordener, rue Labat (tr. Ann Smock). Lincoln, Nebraska, University of Nebraska Press, [1994], 1996 — L’imposture de la beauté. Paris, Galilée, 1995 — La mort conjuguée [Dr. Tulp’s Anatomy Lesson, 1632]. La part de l’oeil, 11, Bruxelles, 1995 Langer, Lawrence: Fragmenting the Truth. Jewish Congress Monthly, September, 2000 Lappin, Elena: The Man with Two Heads. Granta, vol VI, 1999 — L’homme qui avait deux tetes. Paris, Edition de l’Olivier, 2000

Laub, Dori and Felman, Shoshana (eds.): Testimony. Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis and History. New York, London, Routledge, 1992 Levi, Primo: La Tregua. Milano, Einaudi, 1962 — Collected Poems. Tr. Ruth Feldman and Brian Swann. London, Faber and Faber, 1988 (Ad Ora Incerta. Milano, Garzanti, 1984) — Akik odavesztek, és akik megmenekültek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990 Lévi-Strauss, Claude: Strukturális antropológia. Budapest, Osiris, 2001 Rosenblum, Rachel: „And till the Ghastly Tale is Told…” En el Umbral del Milenio, Lima, SIDEA, 1999 — „And till the Ghastly Tale is Told…” European Judaism. The Leo Baeck College Publications, London, Birbeck, 2000 — Peut on mourir de dire? Devoir de memoire, entre passion et oubli. Revue Française de Psychanalyse, LXIV, 2000 Semprun, Jorge: Írni vagy élni. Budapest, Ab Ovo Kiadó, 2003 Semprun, Jorge and Wiesel, Elie: Se taire est impossible. Paris, Mille et une nuits, 1995 Wilkomirski, Benjamin: Bruchstucke. Frankfurt am Main, Judischerverlag, im Suhrkampf Verlag, 1995 — Fragments. Memoirs of a Wartime Childhood (tr. Carole Brown Janeway). New York, Shocken Books, 1996

Roskó Gábor rajza

44