Az elveszett lélek. Készülődés

Az elveszett lélek Készülődés Minden a tizenötödik születésnapomon kezdődött. Édesapám egy csodálatos ünnepséget szervezett a számomra, mert nálunk ilyen korban lesznek a lányokból nők. Az egész világ az én születésnapomra készült. Apám mindenkit meghívott, hogy tiszteljenek meg engem a jelenlétükkel. Édesanyám pedig gyönyörűséges ruhába öltöztetett minket a nővéremmel együtt. Christy fenséges vörös ruhát viselt, én meg ezüst színűt. Én viszont tiltakoztam az ezüstös ruhával szemben, mert nagyon nem szerettem ezt a színt. Én is vörös ruhát szerettem volna, mert mindig hasonlítani akartam Christyhez. Ennek ellenére az összes külsői különbség megtalálható volt bennünk. Az ő haja vállig érő, hullámos, szőke volt, míg az enyém derékig érő, egyenes és sötétbarna. A szeme kék, az enyém barna. Szerintem sokkal szebb volt nálam, de ezt sokan nem így gondolták, mint például az én udvarlóm, Marcus sem. - Anya nem szeretném felvenni ezt a ruhát! Én is szeretnék olyan vöröset mint Christy! - próbáltam tiltakozni, de mindig sikertelenül jártam. Anyával szemben, nem nagyon lehetett nyerni ilyen ügyekben. - De muszáj lesz Joanna, mert ez a szín jelképezi már idők óta a felnőtté válást.

- Akkor Christyn miért lehetett két éve az a gyönyörű kék ruha? Pedig neki is akkor volt a felnőtté avatása. - anya és apa nem nagyon foglalkozott Christyvel. Mindig én voltam a csodalány, és ez nagyon rosszul esett az én csodálatos nővéremnek. Pedig ő volt a trónörökös is, nem én. Mindenben ügyesebb volt nálam. Jobban varázsolt, jobban tanult, de mégis én voltam a kedvenc a felnőttek körében. - Ebben is szép vagy. - fel sem tűnt, hogy Marcus bejött hozzánk a szobába. - Köszönöm. Te is csinos vagy. - egy nadrág volt rajta, és egy felsőruha. Rendkívül jól illett barna hajához, és barna szeméhez. Leült egy székre nem messze tőlünk, és nézte ahogy anya a hajammal próbál valamit kezdeni. Christy már rég készen volt. Neki a haja úgy maradt ahogy volt. - Mikor kezdődik az ünnepség? - Marcus anyára vetette szemeit, aki mosolyogva válaszolt. - Még negyed nap mente. - a negyed nap mente, nálunk három órát jelentett. Mindig figyeltük a napot, hogy merre halad az égen. Mikor ránéztem Christyre láttam, hogy bosszúsan nézi, hogy anya az én hajammal mit tesz. Az övével meg nem is foglalkozott. Lehetett látni rajta a fájdalmat. Anya maga mellé varázsolt egy hajátfogókkal teli kis dobozkát. Nem nagyon sikerült neki beállítania a hajamat bűbáj segítsége nélkül, ezért csalt egy kicsit. Kezével mindössze kettőt legyintett és a hajam már úgy állt ahogy szerette volna. Marcus mindig csodálva figyelte, hogy mi, milyen ügyesen varázsolunk. Ő nem tudott. Mivel, hogy mi uraltuk a világot, ezért a

mi világunkon tudomásunk szerint csak mi tudtunk varázsolni. Csak a mi családfánknak volt olyan képessége, hogy tud mágiát használni. Biztos voltak olyanok akik nem fogadták el, hogy van erejük. Senki sem jelentkezett nálunk azzal, hogy furcsa dolgokat észlelt magán. Nekem nem nagyon tetszett, hogy csak mi vagyunk ilyenek. Viszont az is lehet, hogy a bolygónk másik felén vannak varázsolni tudó emberek. A mi korunkban a bolygót ketté választottuk, és az egyik felén a sima emberek éltek, akik nem is tudtak a mi létezésünkről. A másik felén pedig mi varázsolni tudó emberek, és varázslatos lények éltünk. A varázslatos lényekbe beleértem a sárkányokat, démonokat, és egyéb misztikus lényeket is. Viszont rengeteg olyan ember volt, aki azt mondta, hogy velünk akar élni. Apa megengedte, hogy itt lakjanak, mert neki nagyon tetszett, hogy ők elfogadnak minket, mert a másik világon a sima emberek nem fogadtak el bennünket, és ezért váltunk már széjjel évezredekkel ezelőtt. Ahogyan telt az idő, ők elfelejtettek bennünket, és nem is foglalkoztak a mi világunkkal. Anya hamarosan kész lett a szépítésemmel. Macussal és Christyvel kimentünk a szobából egy szabad területre, mert a mi kastélyunkból nem lehetett kiteleportálni, ha ünnepséget tartottunk. - Felkészültetek? - Christy mindig megkérdezte, mert volt olyan, hogy Marcus rosszul lett a teleportálás közben. Sajnos nem mindenki bírja. Mindig Christyvel teleportáltunk, mert én nem tudtam. Ő volt a második olyan lány aki tudott teleportálni. Ennél nagyobb ritkaság elő sem fordulhatott volna. Minden férfi tud teleportálni, de a nők nem. A másik nő aki szintén tudott, az a mi

dédnagyanyánk volt. Bólintásunkkal jeleztük, hogy készen vagyunk. Lassan megfogta a kezünket és erősen koncentrálni kezdett. Én mindig becsuktam a szemem, és próbáltam nem figyelni a folyamatos ingázásra. Mikor kinyitottam a szememet, csak az országunk homályos képét láttam száguldva. Ismét becsuktam a szememet és mire sikerült ismét kinyitni már szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Megérkeztünk a világunk fő udvari palotájába. Itt rendeztünk minden -féle ünnepséget és bált. Még nem mentünk ki a fő udvarra, mert már eléggé nagy volt a tolongás. Ez a fő udvar egy óriási nagy terület volt üresen hagyva. De amikor bálokat rendeztünk vagy ünnepségeket akkor sem telt meg soha, pedig az egész uradalmunkat meghívtuk, ami ugye az egész világot jelentette. Azért nem jött el mindenki, mert nagyjából a világunk fele azok még mindig gonoszokból álltak. Ők a mi uralkodásunk alatt álltak, ezért azt kellett tenniük amit mi mondtunk. Megtalálható volt köztük az összes szörny ami létezett. Démonoktól kezdve a halál lelkekig. Nagyon furcsa volt eleinte, hogy nem alapítottak egy saját nemzedéket maguknak, de végül rájöttünk, hogy nem volt köztük olyan erős aki szembe tudott volna szállni ellenünk. Vártak egy olyan személyre, aki majd segít rajtuk, de már évezredek óta nem jelentkezett senki náluk. - Jól vagytok? - Christy végre elengedte a kezünket és visszatért gondolatilag hozzánk. Lassan ellépett tőlünk és kinézett az egyik ablakon. - Én most jól érzem magam. - Marcus most nem émelygett. Viszont én egy kicsit rosszul vettem a levegőt, és ezért forgott velem a

helyiség. - Te is jól vagy? - Christy odaszaladt hozzám és vállon fogott. Aggódóan nézett szemeimbe, és próbált megnyugtatni. - Igen, csak nem vettem jól a levegőt a teleportálás közben. Meg egy kicsit izgulok is. - Majd holnap lenyugtatjuk magunkat. Reggel ugye edzünk? minden reggel Christy tanított engem különböző varázslatokra. Segített jobban felkészülni a bűbáj vizsgákra. Minden varázsolni tudó embernek végig kellett mennie egy vizsgán. Ezeket a vizsgákat a bölcsek szellemei tartották. A bölcsek már réges-régen meghaltak, de a szellemeik fen maradtak. A volt varázslóknak fent maradt szellemeik nem tudtak a mi korunkban mágiát használni. Viszont a bölcseknek minden megmaradt az emlékeikben és ezért ők tanították a varázsolni tudó gyerekeket. - Igen. Már alig várom. - mosolyogtam egy kicsit, hogy megnyugtassam. Félre néztem, és megláttam apát közeledni felénk. Hosszú barna, néhol már őszes haja lobogott a levegőben. Már ő is díszöltözetben volt. Mélykék színű, tógához hasonló ruhát viselt. Amint odaért hozzánk azonnal megölelte testemet, erős szorításával. - Gyönyörű vagy! - Christyre rá se hederített. Óvatosan elengedett szorító karjaiból, majd észrevette, hogy Marcus is velünk van. Marcus, mint mindig, először meghajolt, majd kezet akart csókolni apának, de ő nem engedte azt. Elrántotta kezét és átölelte vele a vállamat. Mindannyian furcsán szemléltük, hogy miért teszi ezt, majd megadta a számomra csodálatos választ. - Már nem kell meghajolnod előttem, és kezet sem kell csókolnod!-

nem nagyon tudtam, hogy mit akar ezzel, de szerencsére Marcus rákérdezett és minden világossá vált a számomra. -Miért nem uram? - Christy apa válaszadása előtt jól oldalba bökött könyökével azért, hogy most figyeljek oda arra amit majd apa mondani fog. - Azért … - odatolt Marcus mellé és a kezemet a kezébe adta. - … mert ettől a naptól fogva, már a lányom hivatalos udvarlójának tekintelek. - nagyon örülni kezdtem, mert nálunk ez azt jelentette, hogy ha már nőül avattak, bármikor feleségül vehet majd Marcus. Már nem kell várnia apa áldására. Ha ezt egy apa bármikor kijelentette, akkor az udvarló már nyugodtan férjül mehet a lányhoz. Marcusnak volt egy hirtelen reakciója amire nem nagyon számítottam. Térde hajolt apa előtt és lehajtott fejjel, még mindig fogva a kezemet beszélni kezdett apához és hozzám. - Nagyon hálás köszönetemet adom cserébe ezért. - hirtelen tartást váltott és felém fordult. Fogta a kezemet és én is letérdeltem mellé. Ezennel szeretném megkérni a kezedet. - hatalmas nagy megdöbbenés került az arcomra. A szemem sarkában megjelentek a könnycseppek. Égni kezdtek a szemeim. Hirtelen mozdulattal Marcus nyakába vetettem magamat. Az egyik füléhez nyomtam ajkamat és belesúgtam. - Igen, igen és igen. - Marcus még erősebben magához szorított. Szeretlek. - fejemet eltolta a fülétől és ajkait a számra tapasztotta. Még egyszer sem csókolt meg apa és Christy előtt. Nem heveskedtem a karjában, ezért visszafogtam magam és csak egy aprócska csók csattant el, úgy mint általában. Egy gyors mozdulattal

eltoltam finoman magamat Marcus testétől és felegyenesedtem. Marcus még mindig kezében tartotta az enyémet. Apa mosolygó arccal figyelt minket, Christyvel együtt. Boldogok voltak mind a ketten. Mindannyiunkat feldobott ez a hír. Apa még mindig figyelve minket elengedett egy mosolyt majd komolyabbá vált arckifejezése. - Sajnálom, hogy nem tudok tovább maradni, mert még beszélnem kell egy pár emberrel. - bólintott egyet, majd elfordult és elsétált. Marcus felém fordította szemeit és mélyen belenézett. Amire egyikőnk sem számított az az volt, hogy Christy rosszul lesz. Rettenetesen gyorsan összeesett a földön. Elengedtem Marcus kezét, és odarohantam Christyhez. Megfogtam a karját és a hátát, hogy felültessem, de ekkor már újra magához tért. Megrázta a fejét megpróbált felállni, de én nem nagyon engedtem neki, mert azt hittem, hogy megint rosszul lesz. Eltolt magától és felállt. Rémült volt a tekintete, de teljesen magabiztosnak tűnt. Remegett a teste és a félelem kiült a szemeire is. - Mi történt Christy? - én is ugyanolyan rémült voltam mint ő. Nem válaszolt azonnal aggodalmaskodó kérdésemre. Megvárta még teljesen magához tér, majd megrázta a fejét. - Semmi baj Joanna. Ez nagyon sűrűn fordul velem elő mostanában, csak eddig nem szóltam róla. Azt hittem, hogy majd egy kis idő után elmúlik, de úgy látszik mindig előjön. - nem tudtam, hogy mitől ez a rosszul lét. Nekem szólhatott volna. - Miért nem szóltál nekem vagy valaki másnak? - furcsállottam ezt az egész dolgot. Miért titkolta? Nem válaszolt a kérdésemre, csak elfordította a fejét és eltakarta a szemét. Hirtelen elrohant a

folyosón, de már a könnyei is hullottak. - Várj! Ne menj el! próbáltam utána kiáltani, de a hangom nem egészen volt hallható. Marcus odalépett hozzám és karjával átölelte a vállamat. Én a mellkasa felé fordultam és ráborultam. Magam is sírva fakadtam. Eléggé érzékeny típus voltam. Bármilyen szomorú vagy vidám dolog történt másokkal vagy velem, én nekem azonnal könnybe lábadt a szemem. Marcus mindkét karjával szorosan maga köré vont és homlokát a fejemre borította. - Csss. Ne sírj. Kérlek. - nem nagyon tudtam leállni a sírással, de a kedvéért visszatartottam magamat. Lassan kiengedett karjaiból, és a szemembe nézett. - Miért nem szólt erről nekem?! - Marcussal ordítoztam amikor nem vele kellett volna hanem Christyvel. - Mondd meg, hogy miért? Te tudtál erről? - azt képzeltem, hogy talán csak én voltam az egyetlen aki nem értesült Christy betegségéről. A mutató ujját rátette az ajkaimra, és ezzel elcsitított. - Nyugodj le. - hangja egyáltalán nem volt érdes. Nagyon lágy hangon szólt hozzám. - De én egyáltalán nem tudtam erről, és szerintem senki sem tudja. Nagyon sajnálom. - lenyugtatott, de annyira, hogy teljesen elernyedtem. - Bocsáss meg nekem. Ne haragudj. Csak nagyon felidegesítettem magamat. - a hangom ellazult, és lágyabb lett. Szinte alig lehetett hallani a hangomból valamit. Marcus kézen fogott és elindultunk végig a hosszú folyosón amire teleportáltunk. Felvillant bennem, hogy Christy pont itt szaladt végig az előbb. Marcussal lementünk a lépcsőn a fő terembe, oda ahol táncolni szoktak a nemesebb vérű

emberek. Én mindig utáltam, hogy külön vannak a szegényebbek a gazdagabbaktól, de ez anyáékat nem nagyon zavarta. Ez már ősi idők óta így van meghatározva nálunk. Apa és néhány emberke már bent voltak a terembe. Addig amíg el nem kezdődött az ünnepség, addig nem jöhetett be a többi ember a bálterembe. Legfeljebb csak azok lehettek itt akik segítettek a szervezésben. Apa amint meglátott minket egyből intett a kezével, hogy távozzunk. - Ne haragudj! De szeretném ha meglepetés lenne a számodra. legyintett egyet a kezével és egy hatalmas lezáró falat varázsolt elénk. Már semmi hangot nem hallottam. A fal túlsó oldaláról egy hang se szűrődött át.

A nővé avatás Nemsokára eltelt a negyed napmente és elkezdődött a bál. Nem a főteremben volt nővé avatás hanem a hatalmas nagy területen. Egy porond féleség volt felállítva a számomra. Kiléptem a palota hatalmas ezüst kapuján és egy óriási nagy tömegbe csöppentem. A rengeteg ember között voltak ismerősök is. Szinte egy pillantásra mindenkit megtaláltam a szememmel, de Christyt és anyát sehol nem láttam. Tovább mentem a porond felé és apa kinyújtott, tenyérrel felfelé néző kézzel megmarkolta a kezemet. Egy hatalmas nagy őrjöngés hallatszott mindenfelől az emberek szájából. Nekem örültek ennyire. Csodálatos érzés fogott el, mert még ilyen nem ért soha. Viszont aggodalom is volt bennem, mert

nem tudtam, hogy anya és Christy merre lehet. Apa segített fellépkedni a porondra, de közben odahajoltam a füléhez és megkérdeztem tőle, hogy hol vannak anyáék. - Apa, anyáékat nem tudod hol vannak? Mert nem látom őket sehol. - kivette az aggodalmat a hangomból és nyugtatóan próbált felelni. - Nem tudom hol lehetnek, de biztos itt vannak valahol a tömegben. Majd megtaláljuk őket. Te csak legyél önmagad ott fent. Egyáltalán nem kell aggódnod. Édesanyád és Christy is megtudja magát védeni ha történne valami. - kirázott a hideg amikor kimondta, hogy hátha történt velük valami. Próbáltam elterelni a gondolataimat. De a reszketés ami rám tört a rossz gondolattól, nem akart elmúlni olyan könnyen. - Rendben. De ha vége van ennek az egésznek, utána megkeresem őket. - apával felérkeztünk a porond legtetejére és azonnal megláttam a három fő bölcset rám várakozva. Apa elengedte a kezemet és előrébb szaladt. Én a porond közepére sétáltam, és vártam, hogy most mi fog történni. A nézők között legelöl ott volt Marcus aki egy mosolyt intézett felém, biztatás és nyugtatás -képpen. Apa kitárta a karját a közönségem felé, és megkezdte a szónoklatát. A sok szemlélő ember mindegyike mosollyal figyelte a mi cselekedetünket. Látszott rajtuk, hogy mennyire szeretnek minket, pedig ők nem tartoznak közénk. A tolongó tömegben mindenki előrébb akart jutni, hogy jobban lásson. - Először is. Szeretnék mindenkit köszönteni, aki megjelent a lányom nővé avatásán. - egy aprócska szünetet hagyott, hogy még jobban össze tudja szedni gondolatait. - Már tizenöt éve várunk erre

az ünnepségre. - most jött az aminek nem nagyon örültem. El kezdte mesélni, hogy milyen voltam kisebbnek. - Még mindig emlékszem arra, hogy mennyire örültünk amikor megszületett. Egy gyönyörűen szép kisbabát tarthattunk a kezünkben. Még mindig úgy emlékszem mintha tegnap lett volna, amikor először varázsolt. Az első születésnapja után három nappal történt. Egy könyvet varázsolt a kezébe. Azóta is imádja ha olvasnak neki, vagy ha ő olvashat. Nagyon sajnálom, hogy ti, kedves népem nem tudtok olvasni és írni. Pedig egyszerűen csodálatos dolog. - megint hagyott egy kisebb szünetet, és nyelt egyet a következő mondat kezdéséhez. Hamarosan el kezdett tanulni a bölcseknél. - a három fő bölcs felé mutatott. - Csodálatosan tanult, úgy ahogyan mostanában is. A tizenharmadik születésnapján megismerkedett egy nagyon kedves barátom fiával. Marcus Fannel. - most Marcusra nézett és mosolyokat intézett felé, de Marcus egyszer se nézett a szemébe. Folyamatosan engem figyelt. - És végül elérkeztünk a mai születésnapjához. Isten éltessen Joanna! - felém fordult és odasétált hozzám. Átölelt mindkét karjával, és megpuszilta az arcomat. - Köszönöm apa. - lassan elengedett és karon fogva odavezetett a bölcsek elé. Ismét ő szólalt meg hamarabb. - A három bölcs lesz az akik meghatározzák a női életedet Joanna. ezt most már nem csak nekem mondta, hanem az összes többi embernek, aki megjelent az ünnepségen. - Akkor hát kezdjünk neki. - egy lépéssel arrébb lépett mellőlem, hogy kilépjen a bölcsek szemszögéből. Az első bölcs elém állt és megkezdte beszédjét. - Én mint harmadfokú bölcs, ezennel engedélyt adok a következő

tettre. - vett egy mély levegőt és folytatta. - A következő naptól fogva, már nőként fognak rád tekinteni, ezért viselhetsz térdig érő ruhát. - nálunk ez azért volt fontos, mert amíg nem jött el a tizenötödik születésnapja egy lánynak addig csak bokáig érő szoknyát viselhet. A bölcs visszalépett az előbbi helyére és ezzel azt fejezte ki, hogy már befejezte mondandóját. Én ahogyan láttam a Christytől is a nővé avatásán, meghajoltam és elhangoztattam egy hálát kifejező mondatot. - Köszönöm ezt az ajánlatot. Ki fogom használni. visszaegyenesedtem és hagytam, hogy a második bölcs is kilépjen. Elém állt, és megfogta a bal kezemet. - Én mint másodfokú bölcs, ezennel engedélyt adok a következő tettre. - mindig ezt a mondatot kellett végig mondaniuk a bölcseknek amikor nővé avattak valakit. - A következő naptól fogva, bármikor elvehet feleségül egy számodra szeretett férfi. - ez az ajánlat most nagyon jól jött Marcusnak és nekem, mert mi pont házasodni készülünk. Elengedtem egy aprócska mosolyt a bölcs felé, aki elengedte a kezemet és visszalépett az előző helyére. Megint végig kellett mondanom az előző mondatomat és meg kellet hajolnom. Most egy kicsit lassabban hajoltam meg mint az előbb. - Köszönöm ezt az ajánlatot. Ki fogom használni. visszaegyenesedtem és a harmadik bölcs már ott állt előttem. Nem a megszokott mondattal kezdte a beszédjét hanem egy teljesen másikkal. - Én vagyok az a szerencsés elsőfokú bölcs aki te neked adhatja azt a lehetőséget amit örök életedben használni fogsz. Hatalmas nagy

hasznod lesz még belőle. De először inkább elmondom a feltételeit. - a vállamra tette mindkét kezét és belenézett a szemembe, amiben biztosan meglátta az izgalmat. - Az első feltétel, hogy csak akkor használhatod amikor igazán szükséged van rá. A második, hogy mindig be kell tartanod azokat a szabályokat amiket tanultál róla. A harmadik, hogy növelned kell az erejét. Erre a három feltételre mindig oda kell figyelned. - tartott egy levegő vételnyi szünetet és folytatta. - Én mint elsőfokú bölcs ezennel engedélyt adok a következő tettre. A következő naptól fogva már nem csak az otthonodban és az iskolában használhatod a varázserődet, hanem bárhol a világban. - vissza lépett a helyére, én pedig megint a meghajoltam és végigmondtam a hálás beszédemet. - Köszönöm ezt az ajánlatot. Ki fogom használni. - ismét visszaegyenesedtem. Ez volt az az ajánlat amelyiknek a legjobban örültem. Apa visszasétált mellém és megint beszélni kezdett a népe és a bölcsek felé. - Nagyon szépen köszönjük ezeket az ajánlatokat. - ismét karon fogott és a porond közepe felé sétált velem. - Nos, bölcsek álljatok ide a lányom elé, és jelentsétek ki a végső döntéseteket! - a három bölcs odament elénk és megfogták egymás kezét. Becsukták szemüket és erősen koncentrálni kezdtek. Amikor ismét megszólaltak, a hangjuk sokkal mélyebb volt az előzőnél. - Mi a három bölcs. - minden mondatukat, megformálva, lassan, megállva fejezték be. - Ezt a lányt. A mi engedélyünkkel. Nővé avatjuk. - apa ellépett mellőlem és hagyta, hogy a varázslat hatni tudjon rajtam.

Szintén becsuktam a szememet és átadtam magamat a varázslatnak. Hirtelen minden porcikám erősen zsibbadni kezdett. A karjaim maguktól kitárultak, és a lábam szorosan összezárult. A magasba emelkedtem és csak annyit éreztem, hogy egy kimondottan erős szellő csapta meg az arcomat. Ez a levegő áramlás egy olyan kellemes illatot szállított magával, hogy amikor beleszippantottam, teljesen ellágyultam. Amikor megpróbáltam kinyitni a szemeimet, egyáltalán nem sikerült, mert elájultam.

A halott Sírásra ébredtem fel. A szememet nem tudtam azonnal kinyitni. Valamilyen fájdalom visszatartotta. Folyamatos, gyors sírást hallottam. Valaki mellettem ülhetett vagy fekhetett, mert mélyről jött a hang. Végre sikerült kinyitnom a szememet és megláttam apát a földön ülve mellettem, keserves hangon sírni. A tenyereivel eltakarta arcát. Nem tudom, hogy kinek, hogy tűnik, de nekem mindig furcsa volt, hogy az emberek többsége sírás közben a tenyereivel eltakarja az arcát. Vajon ez azért van mert nem akarjuk, hogy más meglássa, hogy sírunk? Vagy azért, hogy felitassuk a könnyeinket? Mindig foglalkoztattak ezek a rejtélyes dolgok. Nem gondolkodtam most sokat ezen. Azonnal felálltam és ráborultam apa hátára. Hirtelen reakciója engem is megrémített. Két kezével egy elektron burok féleséget varázsolt és meg akart vele dobni. De amint észrevette, hogy nem ellenség vagyok, hanem a lánya, összezárta tenyereit és

eltüntette a gömböt. - Mi a baj apa? Mi történt? - nekem is sírásra állt a hangom. Az érzékeny énem megint felül akart kerekedni bennem. Még jobban rátett a sírás erősségére, és magához ölelt. Eléggé sokára jutott el a válaszadáshoz. Kimondottan félni kezdtem a rossznál rosszabb gondolataimtól. Mikor végre kimondta a választ, kicsit enyhült a sírása, de még mindig keservesen itatta az egereket. - Nem is tudom … Annyira örülök, hogy … neked nincs semmi … bajod. - a rettegés fogott el, a hangja hallatán. Minden mondata után szipogott és könnyezett. - Apa nekem nincs semmi bajom, de … - nem várta meg, hogy végig tudjam mondani a kérdésemet, de egyből megadta rá a választ. - Édes … édesanyád … meg … meghalt. - összeestem a karjaiban, és megint az ájulás szintjén voltam. Keservesen sírni kezdtem, és azt vártam, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból. Egyből kibukott belőlem egy kérdés amire én sem számítottam. - Ki ölte meg?! - ordítani próbáltam, de a hangomból nem lehetett sokat hallani. Valahogy csak arra tudtam gondolni, hogy valaki megölhette, mert még nem volt semmi baja amikor vele voltunk Christyvel. Szóval akkor ezért nem láthattam őt a nővé avatásomon. Apa keserves sírása hangosabb volt az enyémnél. Majd hirtelen megszólalt, de annyira idegesen ahogyan csak kifért a torkán. - Christy tette!!! - a teljesen rosszul lettem, és talán még a sírást is abbahagytam a megdöbbenéstől. Christy? Az nem lehet, hiszen ő

soha nem tenne ilyet. Vagy mégis? Valami mégis azt súgta nekem, hogy még sem ő tehette. - Nem hiszem el … - újabb sírás tört rám, de ez már nem egészen csak anyáért, hanem a nővérem miatt is. Apa újabb ordításba kezdett, de a szemei már vöröslöttek, az égetően bizsergető könnyektől. - Megérintettem anyukád homlokát, és magam előtt láttam Christyt, aki … - nem fejezte be a mondatát, de tudtam, hogy mit akart mondani. - Akkor sem hiszem el!-persze ez mind hazugság volt. A lelkem mélyén valahogy még is tudtam, hogy ő tette. De nem akartam még magamnak sem hinni, mert egy fájó gondolat teljesen végigsértette a szívemet. Apa hirtelen megfogta a kezemet, és megrázta a karomat. Enyhén erőszakosan magával szembe állított, és a könnyező szemével, az én vöröses színű szemembe nézett. Majd megfogott a másik kezével is, és mindkettőt a vállamra csúsztatta. Elnyílt a szája, de nem jött ki rajta egyetlen szó sem. Újra megpróbált elhangoztatni egy pár szót, és most sikerrel járt. - Látni akarod? - ismételten megrázott, de most még gyengédebben mint az előbb. Nem bírtam egy szót sem szólni, ezért csak bólintottam kettőt és arrébb húzódtam apától. Ő is elengedett szorító karjaiból, majd kitárta felém két tenyerét és biztatóan rám nézett. Először nem sejtettem, hogy mit is szeretne valójában. Kicsit megemelte tenyereit felém és megszólalt. - Nem mered végig nézni, hogy a nővéred ölte meg anyukádat? már értettem, hogy mit szeretne. Ismételten bólintottam, majd a még

mindig kinyújtott tenyerekbe helyeztem az enyémeket. Apa lazán megszorította őket, és behunyta a szemét. Én nem tudtam, hogy mit tegyek, mert még soha nem estem át emlékátadáson. Apa kinyitotta a szemeit és rám nézett kérdő szemekkel. Nagyon halkan bírtam megszólalni, szinte éppen, hogy meghallotta amit mondtam neki. - Még nem csináltam ezt. - megráztam a fejemet és megpróbáltam a könnyeimet egyre jobban elrejteni. Bólintással jelezte, hogy érti amit mondtam. Sajnáló szemekkel néztem rá, mert tényleg nem akartam most problémát okozni. Egy nagyon keveset várt, majd beszélni kezdett. - Magyarázom, hogyan kell. Te pedig csináld! - szipogó hangja sértette fülemet, habár enyém sem volt különb. - Először add a bal kezedet a bal kezembe. - megvárta, hogy megtegyem amit mondott, majd újra bele fogott a magyarázatba. - Most a jobb kezeddel tedd ugyanezt. - egyik mondatot sem úgy mind mondta ki, mint aki valamire utasítani akarna. Hangja idővel egyre nyugodtabb volt, és lassacskán eltűnt a szipogása is. Viszont a suttogásnál hangosabban nem mert beszélni. - Lazulj el és csukd be a szemed. Gondolj valami olyanra ami szerinted kapcsolatos lesz az emlékkel. - soha nem hittem volna, hogy ez az emlékátadás ennyire komplikált lenne. Követtem apa utasításait, de a gondolat ami kialakult bennem az a teljesen megrémisztett, és nagyon lassan tudtam csak ellazulni. -Te most mit fogsz csinálni? - éreztem, hogy most rá kell erre kérdeznem, de ő csak megrázta a fejét, hogy nem hajlandó válaszolni. - Kérlek inkább most maradj csöndben! - erősebb hangnemmel rám

szólt, majd éreztem, hogy megszorítja a kezemet. Újra becsuktam a szememet, és magam elé képzeltem anya életére törő nővéremet. Már csak a puszta gondolattól rémület fogott el. Éreztem amikor apa megint egy jót szorított a kezemen, de csak a kezei tartottak erősen, mert a teste többi része teljesen ernyedt volt. Hirtelen egy olyan érzésem volt mintha fejen csaptak volna valamivel. Talán még a fejem is belerendült, de ezt nem tudom, mert teljes transzban voltam. Kicsit több idő elteltével, elsötétült a szörnyű kép a fejemben amire gondoltam. A fejemen kívül egyik testrészemet sem éreztem. Olyan volt mintha apa már nem is fogná a kezemet, persze ez teljesen lehetetlen dolog, mert akkor már rég visszatértem volna önmagamhoz. Nem kellett sokat várnom, és egy kép jelent meg a szemem előtt. Mindent apa szemszögéből kezdtem el látni. A kastélyunkban anya hálószobájának ajtajánál álltunk. A hatalmas sötétbarna ajtó zárva volt. Apa felemelte öklét és bekopogott az ajtón. - Anastasia idebent vagy? Képzeld Joanna ugyanúgy rosszul lett mint te, amikor nővé avattak! - apának egyáltalán nem volt rémület a hangjában, inkább örömöt lehetett belőle kivenni. Anya nem válaszolt. Nem csak apát, hanem engem is a rémület fogott el. Tudtam, hogy anya azért nem válaszol mert már nem él. Apa még egyszer megszólalt. - Anastasia? Vajon hol lehet már mindenhol kerestem? - az utolsó mondatát magától kérdezte meg. Kicsit bosszankodva arrébb lépett az ajtótól, majd vissza és egy intéssel betörte romboló varázslattal az ajtót. Apa először a beomlott falra pillantott. Majd teljesen

megdermedt amikor meglátta anyát a földön összerogyva. Anya egy hatalmas nagy vértócsában feküdt. Vér szinte már megkötött körülötte. Iszonyú bűz csapta meg apa orrát, amitől majdnem kihátrált a szobából. Én lehet, hogy nem éreztem a testemet, de biztos vagyok benne, hogy megdermedhetett. Apa sírva fakadt, ahogyan én is szerettem volna, de nekem nem hiszem, hogy sikerült. Apa hirtelen anya mellé szaladt és beletérdelt a száradó vértócsába. Lassan felemelte anya fejét, és megcsókolta vérző ajkait, majd magához szorította testét. Amikor megfogta anya hátát egy szögletes alakú lukba nyúlt bele. Apa kiemelte a most már véres kezét a lukból és anya karjára tette. Mielőtt végig nézte volna anya emlékeit, apa a lábához nyúlt, és végig vizsgálta. Körübelül a térd résznél egy jelet fedezett fel. Egy s betű volt, csak visszafelé rajzolva. Amint a keze hozzáért a mintához, az aranyozottan felvillant. Apa arca nem vált meglepetté, csak még szomorúbbá. Könnyei rácsöpögtek anya testére. Egy jó ideig csak térdelt anya holtteste fölött és könnyezett. Majd egy teljesen hirtelen mozdulattal a keze anya homlokán termett és erősen koncentrálni kezdett. Behunyta szemeit, és minden elsötétült előttem. Először csak egy kisebb kép villant fel bennem, majd már teljes képben láttam anya szobáját, benne anyával. Azt hittem, hogy majd anya szemszögéből fogok látni mindent, közben én egy teljesen új szemlélő lettem. Anya az ajtónak háttal állt. Éppen a tükörben igazgatta haját. Egy hangos, nyikorgó hangot lehetett hallani, az ajtó felől. Anya erre föl sem riadt csak tovább igazította a haját, és közben dúdolt valamit. Ez a valami az én altató dalom volt. Christy hirtelen belépett az

ajtón. És anya háta mögé állt. Egy pillanat után felszólalt anya, de a hangja egyáltalán nem volt nyugtalan. - Tudom miért jöttél … - vett egy kisebb levegőt majd folytatta. Kérlek a többieket ne bántsd! Nem foglak Christynek hívni, mert te már nem ő vagy. Mássá váltál. De a régi Christynek, azt üzenem, hogy szeretem. - Christy félre emelte a fejét és elengedett egy gúnyolódó mosolyt. Majd most már ő is megszólalt. - Persze. Csakis. Mindig szeretted … szerettél. - nem értettem miért beszélt ilyen furcsán. Szinte minden mondatát lassan, és kicsit érthetetlenül jelentette ki. Nekem ez különösen feltűnt, mert soha nem beszél érthetetlenül. Olyan volt mintha nem ő lenne, csak egy testet használó lélek. Viszont ez azonnal kiment a fejemből, mert ha egy lélek más testet használ akkor a test eredeti hangja mélyebb lesz a kelleténél. Csak akkor nem változik meg a hang, ha a test gazdájánál a lélek erősebb. Viszont Christy hangja ugyanolyan volt mint eddig, és nem nagyon ismertem nála erősebb gonoszt. Akkor már mind lázadhattak volna. - Mindig szerettem … szerettelek Christy. - anya is kezdett ilyen furcsán beszélni, de nem tudom, hogy miért. - Persze. Mindig csak Joannat tiszteltétek. Szerettétek. Engem … őt soha sem szerettétek. - egyetlen egyszer sem nézett anyára a mondatai közben. Mindig a falat bámulta. Vajon tényleg ez volt amit gondolt vagy ezt csak azért mondta, hogy anya még többet szenvedjen? - Miért nem hiszed el, hogy szer … - Christy nem várta meg anya szavait, csak legyintett erősen a kezével. Ezzel a legyintéssel taszító

varázslatot küldött anyára, aki a barna falnak csapódott. A fal beomlott amikor anya neki esett. Anya lecsúszott a beomlott falról, és egy kő darab beleállt a hátába szögletes lyukat hagyva maga után. Most már tudom, hogy mitől lett a szögletes üreg anya hátán. Christy egy hatalmas mosolyra húzta a száját, és közben anyához szólt. - Szenvedni fogsz miattunk! - nem értettem, hogy miért azt mondja, hogy miattunk. Ki az a mi? Vajon rám és magára gondolt? Nem várta meg, hogy ezeket végig gondoljam, mert a már vérző hátú anya egy újabb taszító varázslatot kapott. Most nem a falnak csapódott neki tiszta erőből, hanem a padlónak vágódott neki. Anya szemei már hunyorogtak a fájdalomtól, de még mindig nem adta föl. Elharapta a nyelvét a szájában, és ezért abból rengeteg vér buggyant ki. Anya igaz, hogy lassan, de hatásosan sikerült neki egy varázslatot végrehajtania. Felemelte kezét, hogy a tenyere az arcával szemben legyen, majd hirtelen elfordította, és egy hatalmas ezüst színű csík száguldott ki a tenyeréből. Egyenesen Christy felé áramlott, amikor Christy kinyújtotta karját, kezét ökölbe szorította, és egy védőburkot varázsolt maga elé. Megrázta a fejét, még mindig mosolyogva, majd újabb taszító varázslatokat küldött anyára. Amikor befejezte ezt a játékot, akkor anya már azon a helyen feküdt, ahol apa a holttestét megtalálta. Anya még élt, de már nem kellett neki sok a halálhoz. Lassan emelgette a fejét, hogy megpróbálja elmulasztani a fájdalmat, de mint láttam nem sokra ment vele. Christy ismét megszólalt, de a hangja mélyebb volt a kelleténél. Előre tudtam, hogy egy magas értékű varázslatra készül.

Ha a varázsolni tudók egy erősebb bűbájt alkalmaznak, akkor általában elmélyül a hangjuk. - Már unom a játszadozásod. - ökölbe zárt kezét egy hirtelen mozdulattal a hasa elé juttatta. Széttárta öklét és egy sárkány leheletet varázsolt a tenyerébe. Ha valaki sárkány leheletet alkalmaz, akkor ellenfélen nem látszik meg a bűbáj támadása. A zöld gömböt Christy egy rántással elhajította anya felé, aki megpróbált védőburkot varázsolni maga elé, de már túl késő volt. A zöld gömb halvány zöld füstöt hagyott maga után. Mikor megérkezett anyához szikrák törtek ki belőle, melyek anyához tapadtak. Felemelték anya testét és erősen megrázták őt. Anya hirtelen visszaesett a padlóra, de már holtan. Mindenhova vér folyt anyából. A zöld sárkány lehelete varázslat teljesen átlukasztotta felsőtestét. Ezek a lukak megvárták, hogy a felszínre törő vér kifollyon, majd semmilyen nyomot nem hagyva maguk után összezárultak. Christy odalépett anyához erős mosollyal a száján, és letérdelt elé. A lábához nyúlt és ott ahol apa találta a jelet, az ujjával egy fordított s betűt rajzolt, ami azon nyomban belesült anya lábába. Majd Christy felállt mellőle és már nem olyan erősen koncentrálva elteleportált. Előttem ismét elsötétült a kép, majd megint kivilágosodott, és mindent apa szemszögéből láttam. Apa már elengedte anya homlokát, és hirtelen felállt. Könnyek gyűltek a szemében, és egyet ordítva elhagyta a szobát. - Megölöm! - apa szerintem megvárta, hogy ezt végig mondja, majd visszahozott a testembe. Újra elkezdtem érezni az elernyedt testemet. Fokozatosan tértem vissza az elhagyott testemhez. Mire ki

bírtam nyitni a szememet, apa már elhúzódott tőlem és a térdét átkarolva ismét sírni kezdett. Én kicsit tántorogva álltam négykézlábra, és kúsztam oda apához. Nekem is könnycseppek csurdogáltak a szememből, de már nem olyan keservesen mint az előbb. Már nem tudtam védelmezni Crhistyt, ezért inkább nem hoztam szóba. Viszont mégis volt egy kérdésem ami nagyon foglalkoztatott. Ha anya meghalt, akkor a lelkének át kellett változnia egy bölcsé, mert őt azzá avatták. Ha egy varázsló hatalmas tudással rendelkezett, akkor őt bölcsé avatták. Persze bölcs csak akkor lehet valaki ha már meghalt. Apa is erre a sorsa volt szánva. Nem vártam sokat, és megkérdeztem, hogy mi lett anya lelkével. - Apa? Anya lelke nem változott át bölcsé? - apa egyszer csak abbahagyta a sírást, és felmordult, majd válaszolt a kérdésemre. - A lelke elveszett!-hangja teli volt dühvel, és a bosszúra való kiéhezéssel. - És ha minden igaz Christynél van! - egyik kezét ökölbe szorította és koppintott vele a padlón. Morgások sora követte egymást mire meg mertem szólalni. A hangom erőtlenebb volt az előzőnél, pedig abban se volt túl sok fektetve. - Nem ölheted meg Christyt. - kicsit tartottam apától, hogy majd esetleg rám ordít, de nem tett semmit, csak megrázta a fejét és haja oda vissza lengett. Ez egy kicsit felbátorított, és folytattam amit el kezdtem mondani. - Nem bánthatod, elvégre csak a lányod. - még mindig nem tett semmit, de a fejét továbbra is rázta a fejét, majd hirtelen felszólalt. - Hogy tudod még mindig szeretni? Nem fogtad fel eléggé, hogy megölte anyukádat? - enyhe düh volt a hangjában, de nem annyi

mint az előbb. - Még mindig a nővérem attól függetlenül, hogy megölte egy másik szerettemet. - Ha egy életre megharagszol rám azért mert megöltem a nővéredet, egyben a lányomat is, akkor is végzek vele. - ismét megjelent a gombóc a torkomban, ami arra késztetett, hogy sírjak. Kivételesen sikerült visszafognom magam, mert nem akartam ebben a pillanatban gyengédnek látszani. - Ennyit ér neked a lányod? - egy kicsit próbáltam vallatni, ami nagyon nehezen sikerült mert mindig ugyanazzal a szavakkal válaszolt. - Akkor is megölöm. És most már fejezd be! Bármit kérdezhetsz csak a halálra ítélt Christyről ne legyen szó. - ha már így felajánlotta, hogy kérdezősködhetek, nem tartottam vissza magamat. Rengeteg kérdésem volt még anya lelkével kapcsoltban. El is kezdtem a legelsővel.

Kérdések - Hogyan tudta Christy rabul ejteni anya lelkét? - azonnal válaszolt a kérdésemre, mint aki tudta volna, hogy ezt fogom kérdezni. - Ha egy varázsló elfog egy lelket, akkor vagy lélek tartó fiolát használ, vagy beköltözteti a saját testébe a lelket, és ott vigyáz rá. azonnal kiböktem a következő kérdésemet, amire bővebb választ vártam apától.

- Hogyan tudja a varázsló beletenni a lelket az üvegcsébe vagy a testébe? - még sosem mondta ezt nekem el senki. A bölcseket is faggattam vele, meg Christyt is, de senki nem volt hajlandó választ adni. Ez annyira fontos dolog lenne, hogy csak a legmegbízhatóbb embereknek árulják el? Végre itt volt az alkalom, hogy megkérdezzem ezt apától. Apa amint el kezdett ismét beszélni a hangjából eltűnt a düh. - Ha a varázsló fiolát használ, akkor csak annyit kell tennie, hogy megérinti a kezével a halott testét, és ezzel a kezébe szívja a lelket, amit amilyen hamar csak lehet bele kell tölteni egy fiolába. Amikor a fiolába beletöltötte a lelket, azt alaposan le kell zárni. Az üvegcsében a lélek ezüstös színen elkezd forgolódni vagy lilásan. Ha a lelket a varázsló a saját testében rejti foglyul, akkor őszintén bevallom nem tudom mi történik. Azt sem tudom hogyan kell csinálni. Ilyenre még nem is volt példa. Soha senki nem csinált még ilyet. A bölcseket is rengetegszer kérdeztem, de ők meg nem hajlandóak elmondani senkinek. - megállt mondandójában, és várta az újabb kérdéseimet. Elakartam mondani, hogy nekem sem mondták el hogyan kell a lelket testbe szívni, de nem válaszoltak nekem. De amint elkezdtem volna mondani, apa megállított, mert beszélni kezdett. - Nyugodtan kérdezhetsz még akármit. Addig sem kerülget a sírás. ismét neki kezdtem a mondatomnak, és már senki sem szólt bele. - A bölcsek nekem sem mondták el, hogyan kell csinálni. Mindig csak annyit mondanak, hogy majd meg fogom tudni ha eljön az idő. Na de mikor lesz már az? - hangom kicsit dühössé vált, de apa

szemében megtaláltam a szomorúságot és az egyből megnyugtatott. - Miért nem mondják el? - apa egy pillanatig csöndben maradt, majd belefogott a beszédjébe. - Ők félnek attól, hogy ha majd valaki megtudja hogyan kell csinálni, akkor az majd tovább adja egy gonosznak aki ezt fogja használni lélek rablásként. Mert ez sokkal nagyobb biztonságot jelent a léleknek, mert sokkal nehezebb visszaszerezni. - hirtelen belevágtam a mondandójába, de csak azért mert véletlenül kibukott belőlem. - De miért nehezebb visszaszerezni? - egy ideig nem tudta, hogy válaszoljon e nekem. Nem akart túl terhelni ilyesfajta elméletekkel. Majd egy kisebb idő elteltével választ adott kíváncsi kérdésemre. -Nos, azért nehezebb a lelket visszaszerezni a testből, mert a varázsló teste, teljes erősséggel védelmezi azt. Szerintem sokkal jobb testben raktározni a lelket mint a fiolában, mert jobban magába képes zárni a lelket … - megállt egy pillanatra, majd folytatta, de már egyáltalán nem volt benne vadság, düh. Felszabadultabbnak éreztem amióta beszélgetni kezdtünk. Szerintem teljesen feledésbe vette a beszélgetésünk alatt anyát. Ennek örültem is egy kicsit, mert legalább nem láttam sírni apát. Nekem sokkal jobban fájt ha valaki mást látok sírni, mintha én magam sírnék. Apa szavai halkabbak voltak az eddigieknél, de én tökéletesen megértettem, hogy mit mond. - Ha vissza akarsz szerezni egy lelket egy testből, akkor a testet meg kell ölni. - megint sikerült közbevágnom, de mint tapasztaltam, apát egyáltalán nem zavarta. Sőt még talán tetszett is neki, hogy érdeklődni próbálok

más dolgok iránt. - Na de ha megölöm a testet, akkor a lélek nem fog vele együtt elpusztulni? - Nem. Ilyenkor, ezt a bölcsekből húztam ki, a lélek megszabadul és ha bölcsé van avatva akkor átváltozik bölccsé, hanem akkor pedig eltávozik. Az eltávozás minden átlagos emberrel megtörténik. - ez volt az egyik olyan dolog amit nem szerettem. Ha egy átlagos lélek eltávozik, akkor soha többé nem láthatjuk viszont. De ha egy varázslónak távozik a lelke, akkor azt bármikor megtudjuk idézni. Persze az idézéssel nem sokra megyünk, mert akkor csak megjelenik a varázsló teste, de egyáltalán nem tud varázsolni. Teljesen tehetetlenné válik. Hirtelen felhorkant bennem még egy kérdés, de ez már kicsit komolyabban érte apát. - Christy szerinted melyiket használta? Szerintem a fiolába zárást, mert a bölcsek nem mondták el még senkinek hogyan kell testbe zárni a lelket. - Én nem tudom melyiket használta, de szerintem is a fiolába zárást. A bölcsek eddig nagyon komolyan vették a dolgukat. Nem hiszem, hogy Christynek elárulták ha nekünk nem. Valahogy az teljesen furcsa lenne. Nem haragszol meg rám ha azt mondom, hogy ejtsük ezt a témát? - szerintem már unta, hogy csak erről tudok beszélni, de az is lehet, hogy már mindent elmondott amit tudott erről a dologról, és nem akarta tovább firtatni. - Nem haragszom rád. De azért kérdezhetek még valamit? megjelent bennem még egy kérdés ami foglalkoztatott, de nem nagyon bíztam abban, hogy megkapom rá a választ. Enyhén szólva

féltem egy kicsit apától, mert lehet, hogy már mindenből elege van beleértve engem is. A válasza viszont meglepett. - Igen. Kérdezz! - hangja felbátorodott, de még mindig szomorú arckifejezés ült az arcán. - Miért ájultam el a nővé avatásomon? - apa egy ideig reagálatlanul ült, majd egy hirtelen mozdulattal feljebb csúsztatta felsőtestét, és megszólalt. - Csak azok ájulnak el, akiknek az erejük még nem olyan fejlett. Például a te erőd még meg sem közelíti a felnőttek erejét. Édesanyád … - elcsuklott a hangja, de ugyanazzal a bátorsággal folytatta beszédjét, mint amivel neki kezdett. - Ő is elájult a nővé avatásán. Ezt tőle örökölted. Viszont Christynek már annyira fejlett volt az ereje amikor eljött a tizenötödik születésnapja, hogy magasabb volt egy felnőtténél. Általában ha a szülők mindegyike varázsló akkor az elsőszülött gyermek fog rendelkezni a legnagyobb erővel. - ismét megállt beszédjében, de megint egy kicsit visszaérkezett a düh a hangjába, mert Christy is szóba jött. - Jobb lesz ha most már kimegyünk. Marcus már biztos nagyon aggódik miattad. - apának igaza volt. Már biztosan eltelt egy negyed napmente, amíg idebent voltunk, de nekem mégis úgy tűnt, hogy mintha napokig itt tanyáztunk volna. Hirtelen kibukott belőlem egy kérdés, de ez már megint váratlanul. - Anya teste el lett véve a sírkamrába? - tudnom kellett erre a választ, mert féltem attól, hogy ha belépek a szobájába akkor még mindig ott lesz, véresen és sápadtan. Apa hangja kicsit szomorúbbá vált, de azért az eddiginél nem volt másabb.

- Igen. Szóltam egy papnak, aki letisztította és bevitte a sírkamrába. - volt még egy kérdésem, de azt alig mertem feltenni. - A vendégek elmentek? - apa állt, de én észre sem vettem. Arccal az ajtó felé nézett, majd hirtelen megfordult és választ adott a kérdésemre. - Igen. Amint elájultál a vendégeink elkezdték az ünneplést, mert én bejelentettem, hogy ez nem jelent semmit. Viszont amint megtaláltam édesanyádat hol … holtan, - ismét dadogva jött ki belőle a szó. - azonnal hazaküldtem mindenkit. Persze mindenki aki itt volt megtudta, hogy meghalt. - gyorsan ejtette ki az utolsó mondatát, hamar túl akart rajta esni. Rátette kezét az ajtóra és egy erősebb nyomással kinyitotta. Kivételesen nem engedett előre, mint ahogyan eddig is tette. Kiment a folyosóra és utánam szólt. Látta, hogy nekem nem sok erőm volt még elhagyni a szobát. - Gyere most már te is ki innen! Meglátod jobb lesz neked is fölszabadulni egy kicsit. Majd beszélsz Marcussal, attól meg fogsz nyugodni. - próbált kicsalogatni, de én kicsit félénken léptem ki az ajtón. Apa mellé álltam, és lehajtott fejjel elindultunk végig a folyosón. A folyosó kőből volt kirakva, ami csillogott amikor a nap rásütött. Most is ezt figyeltem, de valami megállította a figyelmemet. Pár csepp vér volt a talajon, ami befestette a drapp színű köveket vörösre. Kicsit megrendülve megálltam amit apa is észrevett. Azonnal felfigyelt rám, és mind a ketten megálltunk. Én szólaltam meg hamarabb, mert erre muszáj volt rákérdeznem. - Miért vannak vércseppek a padlón? - először az jutott eszembe, hogy talán a pap erre vitte ki anya holttestét. Apa mielőtt válaszolt

volna, lehajolt, hogy közelebb is megtudja nézni a cseppeket. Egy hirtelen mozdulattal visszaegyenesedett, és csak ekkor vettem észre, hogy az ő testéről származhat. A karján vérfoltok voltak, amik már teljesen megszáradtak. Miután ezt észrevettem ő is megszólalt. - Ez a karomról csuroghatott le amikor jöttem be a szobába hozzád. Biztos édesanyád vére … - hosszan kifújta magából a levegőt, majd újra elindultunk. Apa hirtelen felszólalt amikor odaértünk a vendég szobához.- Marcus itt vár benn. Menj be! Meglátod meg fogsz nyugodni. - Rendben. Marcus még meddig marad itt? - szerettem volna több időt tölteni vele főleg most, hogy anya meghalt. Ha beszélhettem vele teljesen ellazultam és nem féltem semmitől. - Még három napig, mert addig engedte meg az apja. És tudod jól, hogy nem akarom, hogy az apja és egyben az én legjobb barátom megharagudjon rám. Ezért nem engedem, hogy több ideig maradjon. - nem is tudta, hogy majd ráakarok kérdezni arra, hogy miért nem marad Marcus még egy öt napig. - Jó.

Még több kérdés Beléptem a szobába, és óvatosan visszacsuktam magam után az ajtót. Kicsit féltem attól, hogy talán engem is valamilyen veszély vár idebent, de amint Marcusra pillantottam, elmúlt minden félelmem. Marcus az egyik széken ült, és egy könyvet forgatott a kezében, de teljesen hiába mert ő sem tudott olvasni. Biztos a

képeket nézegette a könyvben. Amint meglátott engem, felállt a székről letette a könyvet az asztalra ami mellette állt. Odalépett mellém és magához ölelt. - Sajnálom. - suttogta a fülembe. Nekem sem kellett több újra síráshoz kezdtem, mert tudtam, hogy Marcust már nem fogja idegesíteni. Apa előtt nem mertem sírni, mert tudtam, hogy ha én elkezdem akkor majd ő is el fogja kezdeni. Marcus folyamatosan simogatta a hátamat és próbált csitítani. Kicsit lassabban kezdtem sírni, de Marcus azonnal rám szólt. - Sírd ki magad! Utána jobb lesz. - hangja felbiztatott az újabb keserves sírásra. Marcus odavezetett a székhez amin az előbb ült és ráültetett. Hagyta, hogy kisírjam magam, közben letérdelt elém és szótlanul várt. Én egy hatalmas nagy elhatározással abbahagytam a bőgést, és megpróbáltam Marcusra terelni a figyelmemet. Viszont a fájdalom ami belém hasított rosszabb volt mint bármi más ami valaha megtörtént velem. Nem tudtam másra gondolni csak anyára és Christyre. Még mindig nem ment a fejembe, hogy megölte. Marcus a gondolataim közben megfogta a kezemet, és a szemembe nézett. Éreztem, hogy azt várja, hogy megszólaljak, de amint ez sikerült a hangomból nem sokat lehetett érteni. - Igazad volt, tényleg jobban érzem most magam. - azt akartam, hogy tudja, hogy igaza volt, és ezen ne idegeskedjen. Belenéztem a szemébe és vártam, hogy mondjon valamit. - Mesélj el mindent. - hangja egyáltalán nem volt utasító, inkább kíváncsi. Bólintottam egyet, hogy most készülhet egy hosszú történetre.

- Rendben. - nem nagyon tudtam hogyan kezdjek neki a beszélgetésünknek, de egy kisebb szünet után beszélni kezdtem. Anyát apa holtan találta a szobájában. Apa megnézte anya emlékeit és abban látta, hogy … hogy Christy ölte meg. - megpróbáltam egy gyors hadarással végigmondani, hogy még kevésbé fájjon. Én még akartam folytatni a mondani valómat, de Marcus közbe szólt. - Christy? Na, de az hogyan lehet? - én csak ráztam a fejemet. Marcus hangja is mérgessé vált, és szinte már majdnem üvöltött. - Nem tudom. - ismét szipogni kezdtem, és megint könnyek hulltak a szememből. Marcus azonnal letörölte őket az ujja hegyével. - Miért ölte meg? - Nem tudom, de az emlékben mindig azt mondta anyának, hogy sosem szerettél. - amint megszűnt a sírásom, Marcus megfogta a kezemet és várta, hogy folytassam a beszédemet. - Viszont nekem az volt nagyon furcsa, hogy mindig olyan furcsán beszélt. Legtöbbször úgy beszélt mintha nem magáról lenne szó. Például, sosem szeretted, szerettél. Nem hiszem, hogy Christybe beköltözött egy gonosz lélek, mert akkor Christy hangjának mélyebbnek kellett volna lennie, de egyáltalán nem volt másabb az eredetinél. Csak akkor nem változik meg egy varázsló hangja, ha a rossz lélek erősebb nála. De ez teljesen lehetetlen mert nincs olyan gonosz lélek aki erősebb lenne Christynél. Akkor már lázattak volna ellenünk. Marcus megértően figyelt, de néha kicsit túl kíváncsi volt az arca. - Szerinted azért bántotta, mert úgy hitte, hogy anyukád nem szereti őt? - Nem tudom, de mindig ezekkel vádolta. Az igaz, hogy a szüleim

mindig értem vannak jobban oda. Néha Christyvel nem is törődtek. Ez is nagyon furcsa. Christy okosabb, szebb nálam … - Marcus hirtelen közbeszólt. - Én ezt azért nem így gondolom. - mindketten elmosolyodtunk. Kicsit boldogabbá tett Marcus. - Köszönöm. Nem baj ha már nem beszélünk többet Christyről? fájdalommal járt kiejtenem a nevét. Marcus megrázta a fejét és hagyta, hogy én tegyek valamit. Csak ültünk egymással szemben, jobban mondva Marcus térdelt, amikor hirtelen megszólalt. - Az esküvőnket mikor fogjuk megtartani? - ismét mosolyogni kezdtem, de ez már nem volt annyira tiszta mosoly. - Én öt nap múlva szeretném. Te mit mondasz? - nagyon megörült a bejelentésemnek. - Nekem jó. Akkor lesz amikor te szeretnéd. Apukádtól ez egy kicsit furcsa volt, hogy ilyen hirtelen beleegyezett. - szerintem ez egyáltalában nem volt így, mert Marcus már elég régóta udvarol nekem. Apától ez egy teljesen érthető választás volt. - Szerintem teljesen érthető.-mosolyra húzta a száját, és a szemembe fúrta szemeit. Hirtelen ránk nyitott apa. Amikor megszólalt a hangja bátrabb volt az előzőnél, viszont amint ránéztem megláttam arcát, ami egyáltalán nem volt boldogabb. Ugyanaz a szomorúság ült arcán mint ezelőtt. - Gyertek vacsorázni! - az idő számomra nagyon hamar eltelt, de észre véthetetlenül. - Már megterítettek számunkra. - apa kisétált a szobából és várta, hogy utána menjünk. Marcus segített felállni a székből, majd erősen megmarkolva a kezemet kilépett velem az

ajtón. Megint végig mentünk a folyosón, ahol most minden fáklya meg volt gyújtva. A lángok mintákat festettek a talajra, ami csillogni kezdett tőle. Csodálatos színekben pompázott egy egy kődarab. Amint megérkeztünk az étkezőhöz, egy hatalmas nagy fekete kőajtón kellett belépnünk. Apa ahogy kinyitotta az ajtót az egy erős nyikorgást adott ki magából, ami szinte sértette az ember fülét. A teremben, amibe beléptünk, az óriási asztal fehér terítővel volt lefedve. Körülötte hat darab szék terpeszkedett, és mindegyik kőből volt kifaragva. Az asztalon pontosan három darab, fából készült tányér hevert, mellettük egy egy fából faragott kanál. A teremben mindössze csak négy fáklya volt. Ez remek hangulatot adott az evéshez. Apa asztalfőként leült középre és várta, hogy mi is elhelyezkedjünk. Marcus elengedte a kezemet és helyet foglalt az asztal bal oldalán. Nekem pedig a szabályaink szerint vele szembe kellett leülnöm, szóval én a jobb oldalon ültem le. Egy gyors mozdulattal apa megfogta a kézközelben lévő csengőt, és kettőt rázott rajta. Dúdoló, kellemes hangja bejárta az egész termet. A hang hatására három ember lépett ki egy másik ajtó mögül és hozott magával egy egy nagy tálcát. A tálca mindegyikén rengeteg étel szerepelt. Volt köztük saláta, burgonya, és hús. Az emberek az első után letették az asztalra az élelmet, majd meghajoltak és kimentek a teremből. Mi Marcussal vártuk, hogy apa végre megszólaljon, de egy ideig nem tett semmit. Nem egyszer összenéztünk Marcussal, hogy most mi tévők legyünk. Végre apa sóhajtott egyet majd beszélni kezdett. -Nyugodtan szedjetek magatoknak! Én nem vagyok éhes.-arrébb

húzta magát és a székét az asztaltól és várta, hogy mi enni kezdjünk. Marcus szedett előbb magának egy kevéske burgonyát és húst. Majd megvárta, hogy én is tegyek magam elé valamit. Én csak egy kis salátát tettem a tányéromra, mert nem ettem meg a húst. Nekem teljesen mindegy volt, hogy milyen állatot sütnek meg, de én egyikből sem ettem. Rengeteg ételt nyugatról, az ott élő népünktől, hozattunk be. A varázstalanok némelyiket nem is ismerték. - Jó étvágyat!-mondtam. - Jó étvágyat! - szólalt meg Marcus. Közben apa csak figyelt minket, de ételhez egyáltalán nem nyúlt. Mindketten elkezdtünk enni, de a jóízűen való evés kimaradt a mai vacsoránál. Mire majdnem végeztem a salátával, már nem bírtam tovább ezért beszélni kezdtem apához. - Jobban tennéd ha ennél! - eléggé durcásan jöttek ki a hangok a számból, de erre rátett a szomorúság is. - Az nem lehet, hogy nem étkezel mert szomorú vagy!-apa mozdulatlanul ült a székén, de egy gyors szóváltással rám kiabált. - Azt teszek amit akarok! - hangja érdes és bánatos volt. Majd egy kicsit gyöngédebb hangon megszólalt. - Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. Te csak jót akarsz nekem. Marcus, te is bocsáss meg nekem azért, hogy ilyen fogattatást kapsz tőlünk! - Semmi gond! - egyszerre szólaltunk fel és egyszerre is hallgattunk el. Tovább ettünk, de amikor befejeztük nem vártuk meg az édességet. Szinte egy vacsora sem telt el úgy, hogy valamelyikünk ne egyen finomságot. Fölálltunk az asztaltól és mindent ott hagyva kisétáltunk a helyről. Apa a bal oldalamon baktatva jött, Marcus

pedig jobbomon fogta a kezemet és egy kicsit vontatott maga után. Amint megálltunk a vendég szoba előtt, apa egy kérdéssel támadott meg minket. - Az esküvőtökről beszéltettek már? Mikor szeretnétek megtartani? - Marcus hagyta, hogy én válaszoljak apának. - Mi úgy beszéltük meg, hogy öt nap múlva. Remélem neked ez megfelel. - apa bólintott kettőt a fejével, majd ő is belefogott a beszélgetésbe. - Rendben. Öt nap múlva megtartjuk az esküvőt. Szeretnétek meghívni az uradalmat vagy csak egy szülők közötti esküvőt szeretnétek? - erre a kérdésre együtt válaszoltunk és mind a ketten ugyanazt a választ adtuk. - Szülők közöttit! - apa egy elégedett mosollyal megajándékozott bennünket és folytatta a társalgást. - Jó. De ugye tudjátok, akkor a halálom után ti fogtok uralkodni? ennek én nem örültem annyira, mert nem akartam az emberek fölött döntéseket hozni. - Igen. - Akkor mindent megbeszéltünk. Joanna mutasd meg Marcusnak a tisztálkodó szobát! - Jó. Te már mész lefeküdni? - kicsit furcsállottam, hogy ilyen hamar aludni megy. - Igen, de majd olvasok egy kicsit. Hát akkor jó éjszakát kívánok! elköszönt tőlünk és elindult a hosszú folyosón. Én Marcus felé fordultam és belenéztem abba a szép barna szemébe. - Gyere utánam!-megmarkoltam a kezét és elvezettem a tisztálkodó

szobába. Amint beléptünk az ajtón, fák terültek elénk. Ez egy olyan bűbáj volt amivel bevarázsoltuk a szobába a természetet. Fürdő helyként egy kisebb tavacska volt elrejtve a fák közé. A víz folyamatosan keveredett benne, és ez egy kellemes kis hangot adott ki magából. A víz hangja megnyugtatott de nem annyira, hogy eltudjam felejteni anyát. A fák halk suttogást hangoztattak el, ami remekül passzolt a tó morajához. Ismét Marcushoz fordultam, de most már meg is szólaltam. - Szeretnél meleg vízben fürdeni? Igaz, hogy apa nem nagyon szereti ha felmelegítem, de szerintem anélkül eléggé hideg. - Igen, jól esne a testemnek egy kis forró víz. Na de hogyan fogod felmelegíteni? - már megint elfelejtette, hogy én tudok varázsolni. Mindig kiment a fejéből, na de csak ezért mert ő nem tudott bűbájt alkalmazni. - Ezzel a két kezemmel. - felmutattam a kezeimet és közben odasétáltam a tóhoz. Marcus figyelmes szemekkel nézett, biztos tetszett neki, hogy megint varázsolok. Lehajoltam a tó felszínéhez és belemártottam a kezeimet a hideg vízbe. Ehhez a varázslathoz nem kellett nagy erőt kifejtenem magamból. Csak hő bűbájt használtam a kezeimen és az átadta a víznek a meleget. Ahogy felmelegedett a tavacska kihúztam belőle a tenyeremet, és elléptem mellőle. Marcus mellém állt és köszönésképpen megcsókolta a kezemet. - Köszönöm! - bólintottam egyet, majd elkezdtem az ajtó felé hátrálni. Mielőtt kiléptem volna, elköszöntem. - Jó éjt!

- Neked is! - elhagytam a szobát, és egyenesen megindultam a sajátom felé. Becsaptam az ajtót magam után, persze szándéktalanul. Azonnal lefeküdtem az ágyamra, és összegörnyedve belefogtam a keserves sírásba. A párnámat az arcomhoz tartottam, hogy ne hallatszódon annyira a bőgés. Akaratlanul is felszólaltam, beszélgettem magammal. Folyamatosan egy gondolat szállingózott a fejemben. Christy és anya. - Nem lehet igaz, hogy őt tette! Hazugság! - még mindig nem hittem el anya emlékeit. - Miért pont velem történik ez? És miért pont ma? - sajnos a könnycseppek nem adtak választ a kérdésemre. Azok csak hullottak könnytengert hagyva maguk után a párnámon. Hiába voltam egyedül a sötétben, mégis úgy tűnt mintha figyelne valaki. Nem tudom mennyi időbe tellett, de sikerült elaludnom. Rengetegszer riadtam fel sötét álmaimból. A láthatatlan szemek amik rám tapadtak a feketeségben, teljesen belém fúródtak. Félelem járta át minden testrészemet ahogyan szétnéztem a szobámban. Reggel valahogy mégis nyugodtan, és félelemmentesen keltem föl.

A rossz hír A pirkadat halvány fényei táncot jártak az ablakomban, pirosas színeket tartalmazva. Erőtlenül keltem ki az ágyból. Csak most vettem észre, hogy át sem öltöztem az alváshoz. Nem foglalkoztam most ezzel, kimentem a szobámból, és egy bűbájjal rendbe tettem a

kócos hajamat. A szemeim nagyon égtek, biztos a tegnapi sírástól. Amint végig mentem a most rózsaszín színű folyosón, megláttam, hogy Marcus ott ül a szobájában. Megint az a könyv volt a kezében amit tegnap is forgatott. Tágra nyitott szemekkel nézett rám, amikor kikaptam a kezéből az olvasmányt. - Jó reggelt! - köszöntem neki. - Jó reggelt! - a szememhez emeltem a könyvet, amely a Varázslatos lények, címet viselte. Nem értettem miért érdekli ennyire ez az írás. - Mi tetszik neked ebben a könyvben? - egyik szemöldökét felemelte, ráncokat hagyva maga után. - A képek. Az tetszik benne, hogy mozognak festmények. megértettem az érvét. Ő csak egy ember, akinek ezek a dolgok nem tűnnek átlagosnak. - Nekem is. Habár én azért még olvasni is szeretem őket. Rengeteg tapasztalatot szerezhetek belőlük. - Marcus felállt mellém, és magához ölelt. - Még mindig … - kicsit elállt a szava. Mindent elfelejtve a könyvekről, a tegnap történtekről kérdezett. - Nagyon szomorú vagy? - csak bólintottam, mert a válaszadáshoz nem volt most erőm. Megint megjelent a torkomban a gombóc, ami sírásra késztetett. A könnyeim most nem hagyták el a szememet. Marcus még erősebben szorított a testéhez, és a bal kezével dörzsölgetni kezdte a hátamat. Fájdalmas érzések hada járta át a testemet amikor visszagondoltam a tegnap történtekre. Egy erős elhatározással eldöntöttem, hogy véget vetek a sajnálkozásnak. Elrántottam magam Marcus testétől,

és fej rázva kirohantam a folyosóra. Viszont amire nem számítottam az az volt amit Marcus tett. Megmarkolta a karom és visszahúzott a szobába. - Hagyj! - ráordítottam, de nem akarattal. - Miért akartál elrohanni? - ugyanazzal a hangnemmel beszélt hozzám, mint én vele. Kimondtam neki amit nem akartam, de nagyon hirtelen csúszott ki a számon. - Véget kell vetnem az életemnek! - háborodás ült ki az arcára, de közben félelem is. Mogorva pillantással bámult rám válaszra várva, de ő hamarabb kérdezett rá. - Mi?! Ezt hogy képzeled? A menyasszonyom vagy, és megakarsz halni? - hangja fájdalommal és dühvel teli volt. Én sajnálva elengedtem magamat, és mellkasára ereszkedve erős sírásba kezdtem. - Sajnálom. - átölelte kezeivel a testemet, és várta, hogy kisírjam magamat. Addig álltunk így amíg teljesen elgémberedtem, de a szememből ömlöttek a könnyek. - Csss. Kérlek ne sírj! - ajkai megérintették a fejem búbját, és várta, hogy befejezzem a könny hullatást. Gyűjtöttem a lelkemben az erőt azért, hogy végre befejezzem az állandó sírást. Nem telt sok időbe, és befejeztem. Marcus megfogta a derekamat és kivezetett a folyosóra. A fülemhez hajolva beszélni kezdett, hogy megnyugtasson. - Ilyen még egyszer eszedbe ne jusson! Nem bírnám ki … nélküled. - hangja nyugtató hatással volt rám. Észre sem vettem, hogy az étkező felé vezet. Nem akartam most reggelizni, mert ahhoz nem volt még elegendő bátorságom. Nem

szívesen mutatkoztam apa előtt, mert őszintén bevallom, féltem tőle. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megint láthassam bánatos arcát. - Muszáj reggelizni mennem? - Marcus szemébe néztem, hogy megpróbáljak hatással lenni rá. De nekem nem úgy tűnt mint akit ebben pillanatban ez foglalkoztatna. - Nincs tiltakozás! Enned kell valamit! Nem lehet, hogy most éhhez.-az összes tiltakozást összeszedte ellenem. - Kell az energia. még szorosabban szorította a derekamat. Hamarosan megérkeztünk a hatalmas ajtóhoz. A fekete ajtó nyikorogva nyílt ki, de egyáltalán nem azzal az idegesítő hanggal. Apa már bent ült asztalfőként. - Jó reggelt! - szinte egyszerre köszöntünk Marcussal. Apán fekete, tóga szerűség volt, egy kötéllel a derekán. Nekem csak most jutott eszembe, hogy illett volna fölvennem fekete színű ruhát. Hogy ha meghal valaki, akkor fekete ruhát kell viselni. Ez a mai napig így van. Apa arcán most nem ült akkora bánat mint tegnap. A halovány napfény csodás színekben pompázott a teremben. Amint kinéztem az ablakon, megláttam a már félig felkelt napot. Előttünk egy kisebb fenyő erdő terpeszkedett. A fák leveleit a napfény sugarai narancssárgára festették. Némelyik ágon egy kevés harmat is volt, és az még szebben ragyogott a fény hatására. Apának feltűnt, hogy mire fordítom figyelmemet, de nem szólt semmit, csak megrázta a kis csengettyűjét. A csilingelő hangra ismét kilépett három ember az ajtó mögül, és hozták az ételt. Kivételesen kisebb tálcákon voltak, mint tegnap a vacsoránál. Amint letették a reggelit, nagyon gyorsan eltelt az idő. Én nem sokat ettem, legfeljebb csak két darabka főtt

tojást. Az étkezés végén, apa hirtelen beszélgetésbe fogott. - Van egy szörnyen rossz hírem.-a szavai hallatán ismét elfogott a rémület, és belülről reszketni kezdtem. - Kicsit korábban keltem fel mint ti, és elmentem sétálni a birtokunkra. Valami azt súgta, hogy ki kell mennem a várunkból. Még sötét volt, de annyira, hogy a hold sem világított. Ezen lepődtem meg. - hosszúra fogta a beszédjét, pedig egyszerűbb lett volna azonnal kimondania, hogy miről van szó. - Felnéztem az égre, és amit elképedve láttam, az szörnyű volt. A hold fekete volt. - kicsit erősebb hangsúllyal ejtette ki a fekete szót. Félelem járta át a testemet az utolsó mondata hallatán. Mert ez háborút jelent. A hold csak akkor válik feketévé, ha a gonoszok azzá tették. Ez a mi világunkban azt jelenti, hogy a gonoszok harcba hívják a jókat. Viszont ha a hold vörösre van festve, akkor a jók hívják háborúba a gonoszokat. Belőlem hirtelen ömleni kezdtek a kérdések, aminek apa arca láttán, nem nagyon örülhetett nekik. - Mikor kezdődik a háború? - apa tudta, hogy én azonnal felfogtam, hogy ezzel mit akart mondani. De Marcus nem értette, hogy ez mit jelent. - Előbb elmagyarázom Marcusnak, hogy ez mit is jelent. - Marcus azt sem tudta hova figyeljen. Persze nem volt udvariatlan, nem szólt közbe ami beszélgetésünkbe. - Nos, hol is kezdjem … - elmondta a teljes történetet erről a szokásról. Miután befejezte, Marcus a szemembe nézett. Tudta jól, hogy nagyon féltem ezeknek a hírek hallatán. Apa megvárta Marcus reakcióját, majd felém fordult és válaszolt a kérdésemre.-A háború egy nap múlva, reggel kezdődik.hirtelen közbe vágtam.

- Ezt honnan tudod? - A szokás így tartja. Idők óta így van. A csatát másnap kell megkezdeni. - éreztem a hangjából, hogy ő is fél, de nem akarta kimutatni. - Szerinted Christy üzent nekünk háborút? - nem tudtam másra gondolni, mert eddig nem lázattak a gonoszok. - Igen. Átállt hozzájuk, és segít nekik. Ő akar a világ élére törni. vett egy mély levegőt és kimondta még amit szeretett volna. Nekem intézkednem kell. A gyermekeket és az asszonyokat, a palotánk pincéjébe fogjuk elrejteni. Szükségem van a segítségedre! Járd végig a közelben lévő házakat ebben az országban … ! Nem! Mégse! Lehet, hogy ezzel fogod magad bajba sodorni. Majd én itt intézkedem, a többi országunkban pedig majd a vezetők viszik biztonságos helyre őket. - a vezetőknek az volt a dolga, hogy a különböző országainkban segítettek uralkodni. Őket általában királyi címen szólította meg a többi ember, a gyermekeiket, pedig herceg vagy hercegnői címen szólították. A mi családunkat, pedig urazták és úrnőzték. Ezt nagyon utáltam. Apa következő mondatának nem örültem. Ettől féltem a legjobban. - Minden férfira és varázslényre szükségem lesz … - meglátta az elkeseredést az arcomon, ezért próbált megnyugtatni Marcushoz szólva. - Marcus szeretnél harcolni, vagy segítesz védeni a nőket és a gyermekeket? Marcus válasza lepett meg a legjobban. Idegesség lepett el és rémület. - Szeretnék harcolni. - Marcus ne! - sírásra állt a szemem, de visszabírtam tartani. Apa és

Marcus egyszerre kezdtek beszélni hozzám. - Ha akar, segítsen! - mondta apa. - Úgy érzem segítenem kell! - kiabálta Marcus élesebb hangon. Fájdalmas érzetek keltek életre a lelkemben. - De … - elakadt a szavam. - Joanna! Van még egy dolog. A ketreces állatainkat engedd szabadon, és tereld őket a főtérre! - szóval ez azt jelentette, hogy el kell engednem a sárkányainkat, Pegazusainkat, és a többi állatainkat. - Rendben. - mindhárman felálltunk az asztaltól, majd megindultunk a kőajtó felé. Apa hirtelen megfogta a karomat, és megállított. - Vigyázz magadra! - figyelmeztető hangja nagy hatással volt rám. - Jó. De te is magadra! - bólintott egyet, majd tovább ment. Marcus mellettem állva felém fordult, és átölelte a derekamat. - Ne haragudj! De muszáj segítenem. - ismét nyugodtan beszélt hozzám. - Értem, felfogtam. Csak nem akarom, hogy bármi bajod essék. - a könnyeim nem bírták sokáig, újra hullani kezdtek. -Gyere menjünk!-Marcus arrébb sétált velem a hosszú folyosón. Egyszer csak megállt és egy nagy mosollyal az arcán megszólalt. Mi lenne ha segítenék neked? - gondolkodás nélkül válaszoltam neki. Pedig meg kellett volna gondolnom a válaszomat. - Gyere. - lehet, hogy ezzel csak rosszat tettem neki, mert kifárasztom a háború előtt. Nagyon örült ötletének, és ezért még erősebben szorított magához.

Az állatok Lesétáltunk a lépcsőkön a földszintre, és ott kiléptünk a birtokunkra. Az út, amin éppen álltunk, szintén kőből volt megformálva. Körülötte hosszasan virágok ezrei hevertek, különböző színekben pompázva. És ami az egész házat körbe vette, az volt számomra a legcsodásabb. Erdő minden mennyiségben. Fenyvesek, tölgyek, füzek, és további fafajták. Az erdőkben persze ott voltak a további növények. Ha éppen egy főzetet készítettünk valamilyen bűbáj jóvoltából, csak bementünk az erdőbe és kigyűjtöttük belőle a számunkra használni kívánt növényeket. A fák törzsén néhol moha virított. Egyes helyeken sziklák maradványai töltötték ki a fák közötti helyeket. Az állatokból sem volt hiány. Minden kis erdő lakót meg lehetett találni idebent. A vadászat is elég jól működött nálunk. Őzek és szarvasok százait vadászták le apám és a barátai. Habár én ezt nem igazán díjaztam. Nagyon féltettem minden élőlényt. Egy patak is volt odabent. Körbe kerítette az egész erdőt, de a várunkból kivezető úton nem akadályozta a kijárást. Ez csak azért volt így, mert apa, anya, Christy és én alkottuk ezt a patakot. Varázslattal ástuk ki a földet, telepítettünk be halakat, és persze töltöttük meg vízzel. Marcus még mindig mellettem állt, és várta, hogy kigyönyörködjem magamat. Enyhén megráztam a fejemet, és visszairányítottam a figyelmemet a dolgomra. Kézen fogtam Marcust és elindultunk a jobbra irányuló úton. Amint megérkeztünk az út végéhez, már láttuk

a hatalmas ketreceket. A legelső cellában, ami nagyobb lehetett mint az összes többi, tűzsárkányok voltak. Ezeket a sárkányokat azért nevezzük tűzsárkányoknak, mert a leheletükkel lángokat tudnak köpni. A bőrük erős, szoros és vörös pikkelyezett. Méretre nagyobbak mint a többi sárkány. A szemük nagy és fekete, látásuk fejlett. Rögtön észrevettek minket a ketrecük ajtajában. Hárman voltak benne, és mindegyikük lehasalt, hogy jobban lássanak minket. - Hogyan fogod őket kiterelni a főtérre? - Marcus hirtelen mondatától kicsit megijedtem. - Először elkábítom őket, majd lebegő bűbájjal kijuttatom őket. azonnal be is mutattam neki a gyakorlatot. Ökölbe zártam a kezeimet, és minden ujjamat külön tártam ki. A sárkányok egyesével összeestek a földön. A cella ajtaját kinyitottam egy másik varázslattal. Majd lebegtetőbűbájjal kihoztam őket a helyükről. Becsuktam a szemeimet, nagyobb koncentrálásba kezdtem, hogy sikeresen eljuttassam az állatokat a térre. Amikor a gondolataimban megérkeztem a főtérre, a kezeimet gyorsabban megrántottam oldalra, és erre a sárkányok akkorát lendültek, hogy ott termettek a fő téren. Ismét kinyitottam a szememet, de amit láttam Marcus arcán az egy kicsit röhejes volt. Teljes csodálatot lehetett kiolvasni arcából. A száját eltátotta annyira tetszett neki a mutatványom. Még egy kicsit ámuldozott, majd végre megmert szólalni. - Ez fantasztikus volt! Nagyon ügyes vagy! - biztatóan mosolyogni kezdett. Én is elengedtem egy aprócska mosolyt, de még nem volt meg az igazi kedvem az örömhöz. Túl sok szörnyű dolog történt

mostanában. Az összes ketrecből kiröppen tettem az állatokat. A hagyományos állatokhoz kellett a legkevesebb energiát kifejtenem. Rengeteg idő ment el ezzel a cselekedettel, de nem bántam mert addig is velem volt Marcus. Kicsit mintha boldogabb lettem volna itt az erdő szélén. Mikor végeztem a dolgommal, kedvet kaptam az erdei sétához.

A váratlanul érkezett ember Legtöbbször csak akkor mentem sétálni az erdőbe ha egyedül akartam lenni vagy csak gondolkodni szerettem volna az életről. Utóbbi történt most is. Viszont Marcus is velem jött. A fáink közé három úton lehetett bemenni. Én nem szerettem a kijelölt utakat, ezért mindig csak a saját utamat jártam. Amint mentünk beljebb az erdőbe egyre jobban halványodott a fény. A fák sűrű lombjai eltakarták a nap benyilalló sugarait, árnyakat rajzolva a mohás földre. Madarak csiripelése lágy neszbe foglalta az erdőben lévő hangokat. Miközben tovább sétáltunk, és törtem meg hamarabb a csendet. - Marcus? - Igen? - földre szegezett szemét most rám emelte. Én megálltam egy kidőlt fatörzs mellett, aminek már a széleit befutotta valamilyen futónövény, és ráültem. Marcus mellém helyezkedett és várta, hogy folytassam amit elkezdtem. - A háború után is szeretnéd megtartani az esküvőnket? - összefutott mindkét szemöldöke arcán.

- Hát persze, hogy szeretném.-kicsit elállt a szava egy gondolat erejéig. - Miért te nem? - zavarodott hangja engem is zavarba hozott. - De! Csak … - Csak? - furcsállóan nézett a szemembe. - Csak ha elveszítjük a háborút … Már nem sok embernek lesz kedve ünnepelni. - még mindig durcásan ringatta a fejét, de már tudta mire gondolok. - Megnyerjük ezt a háborút. Ebben biztos lehetsz. Több ezer, képzett harcos van a birodalmatokban. A rosszak meg nincsenek annyian mint mi. - hamarabb közbeszóltam mint ő várta. - Igen. Csak, hogy a gonoszoknak megvan a saját erejük. Lehet, hogy kevesebben vannak, de mindegyiknek van valamilyen képessége. Vegyünk példának egy démont. Egyes fajtájuk képes tűzgolyót képezni az erejével. Na és mi van akkor ha egy vámpír támad meg éjszaka? - Ne aggódj már annyit! Nem lesz semmi bajom. Viszont kérdezhetek valamit? - Persze. - Na de ha mindegyiknek van ereje, akkor miért nem lázadtak hamarabb?-Marcus kérdésére azonnal tudtam a választ. Egyáltalán meg sem lepett, hogy ezt hallom tőle. - Eddig egyiknek sem volt nagyobb ereje a mienkénél. Viszont most, hogy Christy átállt hozzájuk nagyobb lett az önbizalmuk. Christy lett a vezetője a seregüknek. És ha már ő velük van, akkor nagyobb esélyük van a győzelemre. - Marcus nem szólt semmit.

Elgondolkodott azon amit mondtam neki. Hirtelen elsötétült az erdő. Még az az aprócska fény is eltűnt ami betudott szűrődni. A szél sipításba kezdett, és ennek hatására a fák lombjai és ágai ringatózni kezdtek. Enyhe félelem fogott el. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, ezért gyorsan felálltam magammal rángatva Marcust. - Mi ez? - Marcus hangja egészen normális volt. - Szerintem csak egy vihar. Jobb lesz ha megyünk. Gyere! elkezdtünk szaladni kifelé az erdőből. A szél egyre jobban süvített mellettünk. Szinte már az erdő szél közelében jártunk, amikor egy óriásit dörrent az ég. Dörgések sora követte egymást, amik olyanok voltak mintha ostorral csapkodtak volna az égen. Már ott voltunk a kiútnál, amikor egy fatörzs kitört, és elénk esett. Kicsit megtántorodtunk. Hirtelen még egy fa kidőlt, de az már mögénk. Majd még kettő ami oldalt landolt. Még nagyobb rettegés fogott el, de erőt vettem magamon és kiakartam futni. Amint megindulunk egy porfelhővel találtuk magunkat szemben. Nem mertünk tovább menni. Marcushoz húzódva vártam, hogy eltűnjön előlem a porrengeteg. Amire egyikőnk sem számított, az a következő volt. A porfelhőben egy emberi alakot láttunk, kitárt karokkal. Úgy tűnt mintha ő csinálná a vihart. Az idegen alak még közelebb lépett felénk, ennek hatására én még jobban megmarkoltam Marcus karját. Az alak kilépett a porfelhőből egyenesen a kidőlt fatörzs elé. Az idegenben Christyt ismertem fel. Tárt karokkal állt előttünk, amivel a porrengeteget varázsolta. Leengedte karjait és eltűnt a háta mögött lévő por. A félelem teljesen elhagyta a testemet és helyére düh került. Christy mosolyra húzta a száját és megszólalt. A vihar

játszadozott a hajával, de őt cseppet sem zavarta. - Szia! - megvárta, hogy reagáljak jelenlétére. Amikor észhez kaptam beszélni kezdtem hozzá. - Mit keresel itt? - a mosoly továbbra sem fagyott le az arcáról. Még szélesebbre húzta, és úgy beszélt hozzám. - Csak téged akartalak meglátogatni. Kíváncsi vagyok, hogyan viseled a tegnap történteket. - hangja a nyugodtabbnál is nyugodtabb volt. Marcus egy hirtelen mozdulattal előttem termett és onnan beszélt Christynek. - Hogy, hogyan viseli?! - nem hagytam, hogy tovább maradjon előttem mert féltettem Christytől. - Marcus ezt majd én elintézem. - visszaállt mellém. Harag kelt ki belőlem amint megszólaltam. - Miért kellett megölnöd anyánkat?! eltűnt a mosolya arcáról és egy kicsit feszülté vált. Megrázta vállát és felvonta mindkét szemöldökét majd visszaengedte. - Válaszolj! Miért?! - megrázta a fejét és továbbra sem volt hajlandó választ adni. Megszilárdult arca újra elernyedt, és visszakerült rá a mosoly. A körülöttünk lévő vihar még mindig nem enyhült. Christy hirtelen megtörte a szavak nélküli csendet. - Téged is meg foglak ölni … - rettegni kezdtem, de nem múlta felül a félelem a dühöt. Christy tartott egy apró szünetet majd folytatta. - De előbb apádat fogom megölni! - kiabálta. - A te apád is! - én is ordítozni kezdtem, és erre ő magasabb és figyelmeztetőbb hangon kezdett beszélni. - Veled akarok végezni utoljára! Mert neked van egyedül olyan erőd amivel érdemes harcolni! Apádat is könnyű lesz megölni! -

nagyon idegesített, hogy nem azt mondja apánkat. Vajon miért beszél már megint ilyen furcsán? Elgondolkodtam azon amit mondott. - Miért akarod megölni a családunkat? - gyors és rövid választ adott a számomra. Ismét rejtéllyel telit. - Ti nem vagytok a családom! - már szinte a sírás közelében jártam, de nem akartam ebben a pillanatban gyengének tűnni. - Ez mit jelentsen Christy?! - Majd megtudod! - hirtelen behunyta szemeit és elteleportált. Utána kiabáltam bár kétlem, hogy meghallhatta. - Várj! - elkeseredés ült ki az arcomra. Valaki megmarkolta hátulról a kezemet. Marcus volt. Teljesen megfeledkeztem róla. - Jól vagy? - enyhén izgatott hangja volt. - Nem is tudom. - ütésként ért az, hogy Christy megakarja ölni apát. Marcus erősebben megszorította a kezemet és elindult engem vonszolva, kifelé az erdőből. Mikor kiértünk a viharnak nyoma sem volt. Újra ragyogott a nap életet teremtve a területen. Visszasétáltunk a várunkhoz és én közben folyamatosan visszatekintettem az erdőbe. Azt hittem, hogy fogok valamit még látni.

Apa ajándéka Bementünk a várunk kapuján és egyenesen a vendégszobába mentünk. Marcus leült az ágya szélére és megvárta, hogy melléhelyezkedjek. Leültem mellé, de abban a pillanatban már állhattam is föl.

- Joanna idebent vagytok? - kimentem apához és szó nélkül megöleltem. - Apa beszélnünk kell.-bólintott kettőt a fejével, majd karon fogott és visszavezetett a vendégszobába. Leült székbe és várta, hogy neki kezdjek a mondani valómnak. Visszaültem Marcus mellé és neki láttam. - Miután végeztünk az állatok kiterelésével, elmentünk sétálni Marcussal az erdőbe. Egy ideig beszélgettünk majd hirtelen egy hatalmas vihar keletkezett. - apa figyelmesen követte a beszédem minden szavát. - Christy volt az aki megidézte a vihart. Szemben találtuk magunkat vele. Elkezdett beszélni, de nagyon furcsán. És azt mondta, hogy meg fog ölni minket. Előbb téged, majd engem. Ezek után távozott. - apa arcáról lelehetett olvasni az aggodalmat. Beleremegtem a történetembe, de már nem éreztem magamat annyira gyengének. - Értem. Ugye nem esett semmi bajotok? - mindketten megráztuk a fejünket. Nagyon nyomott egy kérdés amit muszáj volt feltennem apának. - Christy mit akar ezzel? - fájdalommal járt kiejtenem a nevét. - Hatalmat akar magának szerezni … - Na de így is meg volt neki a hatalom. Ő a trónörökös is nem én. meg sem vártam, hogy befejezze a mondatát. Apa megrázta a fejét kifejezve ezzel, hogy nem érti a dolgot. Gondolkodásba merültünk mindannyian. Apa hirtelen felszólalt. - Joanna! Ha én meghalok. Akkor neked készülődni kell a harcra. nagyon lassan és tagoltan beszélt hozzám. Nem esett jól, hogy azt

mondta meg fog halni. Nem akartam, hogy ő is elmenjen közülünk. - De apa te nem fogsz meg … - nem bírtam befejezni a mondatomat, mert ahhoz még nem volt meg a kellő erőm. - Egyszer úgyis eljön az idő, de tudod jól, hogy nem foglak magadra hagyni. Bölccsé válok és vigyázni fogok rád. - egy könnycsepp eleredt a szemem sarkában. Felálltam az ágyról és odarohantam apához. Megöleltem, de közben hullottak könnyeim. Miután elengedtük egymást, fölálltunk és elmentünk vacsorázni. A vacsora befejezésekor apa fölajánlott egy fantasztikus dolgot. - Joanna! Szeretnék neked adni egy ruhát az esküvőre. Megtekintenéd most a ruhát? - egy gyors mozdulattal Marcus felé fordult. - Persze te oda nem jöhetsz. - bólintott egyet Marcus, majd mosolyra húzta a száját. - Apa most megyünk vagy … - meg sem várta, hogy befejezzem a kérdésemet, azonnal válaszolt rá. - Igen. A padlásra kell fölmennünk. Gyere! - gyorsan elindult a folyosón, de én nem mentem egyből utána. - Marcus te majd menj be a szobádba! Nem sokára én is ott leszek. - Rendben. - mondta. Mindketten elindultunk a folyosón csak más irányban. Gyorsan apa után rohantam, aki már ott állt a padlás ajtajánál. Egy magas, fából készült lépcső vezetett felfelé a padlásra. Apa meglendítette a kezét és a fent lévő ajtó kinyílt. Előre engedett. Amint fölértem korom feketeségbe kerültem. A sötétségben nem láttam semmit, csak a folyosóról feláramló fény világított. Apa is fölért, mellém állt és meggyújtotta az összes fáklyát idefönt. Ahogy a fény átvilágította a padlást, rengeteg tárgy tárult fel előttünk. Nem

is sejtettem, hogy ennyi dolog lehet nálunk. Mindent befont a pók hálójával és por lepett mindent. Megtaláltam a gyermekkori játékaimat és ruháimat. Voltak kisebb, nagyobb dobozok. A terem közepén egy hatalmas láda állt, előtte egy pókhálós és poros tükörrel. Apa megindult a láda felé és kinyitotta. Én mentem utána csöndesen, de ő hirtelen megtörte a csöndet. - Az a ruha amit neked akarok adni, édesanyádé volt. - közben kivett a ládából egy gyönyörű, hófehér ruhát. - Ezt viselte amikor a mi esküvőnk volt. Gyere ide és próbáld föl! - suhintott egyet a kezével, és egy elválasztó falat varázsolt közénk. A ruhát a fal szélénél átnyújtotta és én azonnal fölpróbáltam. Kiléptem a fal mögül egyenesen apa orra elé. Mosolyra húzódott a szája és nagyon örült nekem. - Nagyon tetszik ez a ruha. - szólaltam meg előbb én. - Gyönyörű vagy benne! - álmélkodása közben odasétáltam a poros tükör elé és megnéztem magamat. A ruhának puha anyaga teljesen rásimult vékony testemre. Tökéletesen illett hozzám. A ruha alján és a karján vékony és apró csipkeréteg feküdt. A ruha szinte rétegekből állt. Rétegek hajlottak egymásra, ezért egy kicsit kövérített a ruha. A szoknya a vastagság ellenére nagyon lenge volt. Mire kicsodáltam magamat a ruhában apa ismét megszólalt. - Remélem tetszik. kicsit megdöbbentett kérdése, mert lehetett rajtam látni a boldogságot. - Igen. Nagyon szép. Köszönöm apa! - bólintott egyet, majd a fala felé mutatott, hogy most már vegyem le a ruhát. Pillanatok alatt átöltöztem. Mielőtt lementünk volna jól körülnéztem a padláson.

Újra visszatértünk a folyosóra ahol már szinte az összes fáklya kialudt. Most kivételesen nem apa gyújtotta meg őket hanem én. - Megyek lefeküdni. - mondta apa. - Jó. Én is mindjárt, csak beköszönök még Marcusnak. - Nem kell aggódnod a holnapi nap iránt, mert nem lesz semmi gond. - elfordult tőlem és elindult a szobája felé. Én még álltam egy darabig, majd megindultam Marcus szobája felé. Az ajtaja csukva volt. - Vajon már elaludt? - kérdeztem meg magamtól, de nem kaptam meg a választ. Először bekopogtam ajtaján, majd amikor meghallottam hangját, elfogott a nyugalom. Beléptem az ajtón. Marcus az ágyán feküdt, de amint meglátott felült. - Na, milyen a ruhád? - kérdezte. - Csodálatos. Anya ruhája volt. Akkor volt rajta amikor apa elvette feleségül.-figyelte minden szavamat. Leültem mellé és egy kicsit szomorkássá vált az arcom. Megint visszatért az gondolat a fejembe, hogy holnap Marcus is megy a háborúba.

Az utolsó együttlét - Mi a baj? - kérdezte Marcus felém fordulva. - Kérlek, holnap nagyon vigyáz magadra! Érted? - megfogta a kezemet és próbált megnyugtatni. - Nem lesz semmi bajom. Már régóta tanulok harcolni. - mégis

volt egy olyan érzésem, hogy holnap valami szörnyű fog történni. Hirtelen megszólalt Marcus. - Menj és feküdj le! Próbáld elfelejteni a holnapi csatát! - nem akartam lefeküdni, mert vele akartam tölteni minden pillanatomat. - Még nem megyek. Majd később. - Marcus bólintott egyet majd fölhúzta a lábait az ágyra. - Nem baj ha én viszont lefekszem? Mert holnap eléggé mozgalmas napom lesz. Te holnap a nőkre és a gyerekekre fogsz vigyázni ugye? - Igen … Nyugodtan alhatsz. Én csak veled akarok lenni. - lefeküdt az ágyra és betakarózott. Én egy nagy elhatározással Marcus melléhelyezkedtem. A karja alá feküdtem, de ő finoman eltolt magától. - Mi a baj? - Ezt tudod jól, hogy nem szabad. Nem bújhatsz hozzám addig amíg el nem veszlek feleségül. Ez a szabály. - Tudom, hogy nem lehet, de most szabályt fogok szegni. - a mi világunkban tiltották a szabályok a túlzott romantikát. Akik nem házasok csak szájra puszit adhatnak egymásnak. Nem alhatnak egymással, és egyéb ezekhez hasonló dolgok. Újra odabújtam hozzá, és most nem utasított el. Remek érzés fogott el. Ilyet talán még sosem éreztem. Síri csönd volt a szobában. Csak a lélegzeteink halk szuszogását lehetett hallani. Hirtelen hangosan elkezdett süvíteni a szél, és szakadni kezdett az eső. Kirázott a hideg, de még mindig biztonságban éreztem magam Marcus mellett. Nem telt sok időbe amíg sikerült elaludnunk. Reggel arra ébredtem, hogy valaki szólongat. Először nem is sejtettem, hogy ki lehet, majd észbe kaptam, hogy Marcus a lehetséges illető.

- Joanna! Joanna! Kérlek kelj már föl! - mikor kinyitottam a szememet, a szoba még midig teljesen sötét volt. Úgy tűnt mintha még mindig éjszaka lenne, közben már félig fönn volt a nap. - Mi történt Marcus? - Apukád most jött be szólni, hogy föl kell kelnünk mert mindjárt kezdődik a háború. - azonnal kipattantam az ágyból és már indulásra készen álltam. Kicsit azért fáradt voltam és nagyon nehéz volt elengednem Marcust. Tudtam, hogy nekem le kell mennem a pincébe és ott vigyáznom kell a nőkre és gyermekeikre. Egy mozdulattal Marcus előtt termettem és a szemébe néztem, mielőtt kiment volna a teremből. Kisebb habozás után rátapadtam ajkaira és falni kezdtem. Ilyet még sosem tettem. Legfeljebb csak egy apró szájra puszi csattant el, de az is ritkán. Marcus viszonozta a csókom. Csüngtem ajkain habár nem lett volna szabad. Ezzel is szabályt szegtem. Még jobb érzés fogott el. Amint sikerült leakaszkodnom Marcus ajkairól, elfordultam az ajtó felé, mert szégyenkeztem. - Bocsáss meg! Nem akartalak megsérteni. - újra maga felé fordított és a szemembe nézett. - Nem haragszom. Nekem ez nagyon … tetszett. - bólintott egyet majd továbbra is engem figyelt. - Kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra! Ha lehet akkor inkább menekülj! - nagyon féltően néztem rá. -Nem lesz semmi baj. Menj most már! Szia!-kiléptem az ajtón pedig én szerettem volna még egy kicsit beszélgetni vele. A folyosón most két különböző irányba vettük utunkat. Ahogy mentem végig apa hirtelen szembe jött velem. Kicsit

összeütköztünk, de nem történt semmi. -Jó reggelt! -Neked is! Apa én már megyek a … - nem várta meg, hogy befejezzem a mondatomat mert tudta jól, hogy mire gondolok. - Jó menjél csak. Mi már kezdjük a háborút. Ha bármi történne, védd meg magad! Ügyes vagy! Szeretlek, szia! - Szia apa! Vigyáz magadra! - mindketten tovább mentünk.

A kételkedés Egyenesen, gyorsabb léptekkel megindultam a pince felé. Enyhe félelem járta át a testem minden porcikáját. A csata gondolatától is rettegtem. Végre megérkeztem a pincébe. Egy rejtett ajtón mentem be, amiről senki nem tudott csak a mi családunk. Félhomályba érkeztem és először nem láttam az emberek nagy részét. Viszont amint még beljebb kerültem, elém tárult vagy több száz ember. Mindannyian félve néztek rám amikor megérkeztem. A gyermekek elbújtak anyjuk háta mögött, és szégyenlősen néztek rám. A pince bal sarkában több heti étel és víz volt összegyűjtve. Nem is sejtettem volna, hogy ilyen hatalmas lehet a pincék. Biztos azért nem tűnt fel nekem eddig, mert sosem én voltam az aki vigyázott az emberekre. Ebben a pillanatban pedig a lelkemre vettem volna azt, ha nincsen étel és ital. Nem telt sok időbe amíg sikerült megszólalnom a hatalmas tömeg előtt. - Köszöntök mindenkit! Remélem tudjátok a hírt, hogy édesanyám sajnos … elhunyt. - kicsit akadozva jött ki a számon az előző

mondat. - Nos, ezért nekem kell most vigyáznom rátok. Bízok benne, hogy nem lesz semmilyen támadás ránk. De nem kell félnetek, mert megtudom védeni magunkat. - hirtelen egy asszony kiállt a tömegből, és egy kérdést vágott a fejemhez. - Hol van a nővére, Christy? - eléggé bosszús arcot vágva intézte a kérdését. Enyhén szólva, kicsit megsértődtem. Ez azt jelentette, hogy bennem nem bíznak meg. - Miért érdekli? - Mert benne jobban megbízunk.-még jobban felháborodtam. Szívem szerint most azonnal itt hagytam volna őket, hogy vigyázzanak saját magukra. - Igen?! Akkor biztos azért állt át a gonoszok oldalára! És azért harcol most ellenünk!-szinte mindenki tátott szájjal nézett. A nő aki még az előbb kiállt elém vitatkozni, most visszavonult a tömegbe. Bűnbánó arckifejezése kicsit enyhített a dühömön. - Elnézést. Nem akartuk megsérteni hercegnő. - megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmi baj. Miután sikerült teljesen megnyugodnom, kitaláltam egy remek tervet, hogy ne unatkozzon a társaság. Azt akartam, hogy üljünk össze egy hatalmas körbe és mindenki meséljen valamilyen történetet magáról. A tervem megvalósítása előtt ellenőriztem a pince minden egyes zugát. Utoljára maradt a pince kicsinyke ajtaja. Szorosan be volt zárva. A bejárat elé egy varázscsapdát állítottam azért, hogy ha esetleg mégis valaki megtámadna minket, akkor meghalljuk. A csapdám egy hangkiadó, bénító varázslat volt. Ha ebbe valaki besétál, akkor először a csapda dörgő hangot ad ki magából, majd lebénítja az

illetőt.

A furcsa öreg asszony Mikor végeztem ismét összehívtam a társaságot és beszélni kezdtem. – Van egy tervem. Az aki szeretne az üljön le egy körbe, majd kezdjünk el mesélni egymásnak történeteket magunkról. - egy páran bólingattak, majd leültek közel a sarokhoz egy nagyobbacska körbe. Én odamentem hozzájuk és leültem egy fiatal nő mellé. Mindenki rám nézett, arra várva, hogy kezdjem a mesélést. Nem akartam én kezdeni, mert nem nagyon szerettem tömeg előtt szerepelni. A fiatal nő aki mellettem ült, meglátta, hogy szorongok. Felállt mellőlem és a kör közepére sétált. - Akkor kezdem én. - mintha megérezte volna, hogy nem akarok kiállni és beszélni. Fekete, vállig érő, gyönyörű haja lebegett ahogyan mozgott. Mélykék színű szeme volt, ami rendkívül jól passzolt a fekete hajához. Gyönyörű volt. Őszintén bevallva irigyeltem. Mire ismét megszólalt, szinte mindenki elgyengült a láttán. - A nevem Sara. Mit szeretnétek hallani körbe fordult a tömegben, figyelve, hátha valaki kér tőle valamit. Semmi feszültség nem volt benne. Olyan könnyedén beszélt a tömeg előtt, ahogyan én még soha. Hirtelen kibukott belőlem egy kérdés. - Ki vagy te? - A fagy országából jöttem. Az ott lévő vezető lánya vagyok. - ezen kicsit elcsodálkoztam, mert Marcus is a vezető fia volt. A fagy országa is a mi hatalmunk alatt áll. Szerintem az a legszebb ország,

mert ott állandóan hull a hó és mindent betakar. A házak jégből épültek, és amikor bemegyünk valamelyikbe, akkor egyáltalán nem fázunk. Már rájöttem, hogy miért olyan szép Sara. Akik a fagy országából származnak azok gyönyörűek. Senki sem tudja miért is van ez. Marcus is innen jött. - Tényleg? Az a kedvenc országom. Mesélj valamit! Miért vagy itt? - Marcus herceg húga vagyok. Azért jöttem, mert ebben az országban harcol. És nagyon féltem. - Marcus még sosem említette, hogy van testvére. Vajon miért nem mondhatta el? - Ugye tudsz róla, hogy Marcus menyasszonya vagyok? - bólintott egyet a fejével, jelezve, hogy tud. - Igen. Nem említette neked, hogy van egy húga. - ezt inkább kijelentette, mint kérdezte. A körülöttünk lévő emberekről teljesen megfeledkeztünk. Nem is figyeltünk rájuk. Úgy tűnt mintha csak mi ketten lehettünk volna a pincében. - Nem még soha. Na de miért? - leszegezte a fejét és úgy válaszolt. - Mert nem szeret. - Miért? - Mert miután meghalt az anyja, az apánk elvette feleségül az édesanyámat. És Marcus nagyon haragszik apánkra még mindig. kicsit megsajnáltam Sarat. Nem is tudtam, hogy az a nő aki most Marcus apjával él, az nem Marcus anyja. - Sajnálom. - Sara visszaült mellém. - Akar még valaki mesélni? kérdeztem. Hirtelen egy nagyon idős nő lépett elő a tömegből. Hófehér, hosszú haja belepte a görnyedt hátát. Egy botra támaszkodva kisétált a kör közepére és leült. A haja teljesen

betakarta az egész testét. - Örvendek. - mosolyra húzta vékony ajkait. - Én is. Mit fogunk hallani? - Egy nagyon régi történetet. Még apád sem élt ekkor. furcsállottam, hogy ilyen régen történt a dolog. A hölgy életkora meghaladhatta akár a százat is. Ez nagyon foglalkoztatott, mert a mi időnkben csak a varázsolni tudó emberek éltek nagyon sokáig. A varázstalanoknak általában az életkora hetven, de még ez is nagyon ritka. A nő elkezdett beszélni, de nagyon halkan. - Én már akkor nem voltam fiatal … - egy kicsit elgondolkodott és vett egy mélyebb levegőt. - A szomszédomban volt egy kis vityilló. Abban élt egy annyi idős nő mint én. A nő egy lélek irányító volt. - jobban felfigyeltem erre a szóra. Ez azt jelentette, hogy a nőnek szüksége volt mindig újabb lelkek szerzésére, hogy életben tudjon maradni. A lélek irányító mindig használ egy másik embert. Jobban mondva a lelkét használja. A lélek irányító irányítja az embert azért, hogy azt csinálja amit ő akar. Ha egy gyenge irányítóról van szó, akkor az csak a varázstalan embereket tudja használni. Viszont ha erős, akkor már a bűbáj használókat is tudja irányítani. Vannak olyanok akik betudnak költözni az emberek testébe, de ez csak az erősökre vall. Ilyenkor a test eredeti lelkét kitaszítják. - Gondolom tudod, hogy mit jelent ez. Na most ez az irányító eleinte nem volt erős, de fejlesztette magát. Ahogy nőtt az ereje úgy szerzett magának varázserővel rendelkező embereket. A gonoszok oldalán állt, de engem sosem bántott. Sőt eléggé jó viszonyban voltunk egymással. Míg egy nap el nem tűnt. Mindig azt mondta nekem, hogy ő akar

lenni a világ ura. Nem tudom, hogy ez sikerülni fog- e neki, de az is lehet, hogy már meghalt. - mikor már nem beszélt én is megszólaltam. Örültem neki, hogy ezt elmondta mert lehet, hogy ez még egyszer a hasznomra lesz. - Köszönöm szépen, hogy elmondta ezt nekem. Szabad megkérdeznem, hogy mi a neve? - ismét mosolyra húzta a száját. A ráncai összezsugorodottak öreg arcán. - Hanna. - erőlködve fölállt a körből és arrébb sétált Közben újabb és újabb nők álltak ki mesélni, de egyik sem volt olyan érdekes mint Hanna története. Amíg meséltek a többiek, én csak ezen a lélek irányítón töprengtem. Vajon ki lehetett ez az ember? És vajon most is él? Gondolataim visszhangzottak a fejemben. Nem hagytak nyugodni a kérdéseim. A nap további pillanataiban már sikerült összebarátkoznom jó néhány nővel és gyermekkel. A gyerekeknek nagyon tetszettem. Megpróbáltam elkápráztatni őket különféle bűbájokkal. Tűzből formált állatokat reptettem a levegőben. Nem csak a gyermekek csodálták figyelmesen a mutatványaimat, hanem a felnőttek is. Mire megérkezett az este már mindenki a földön fekve, anyagokkal betakarózva mélyen aludtak. Nagyon hamar kifáradtak napközben, pedig nem csináltak semmi különöset. A gyermekek anyjuk közelébe húzódva pihentek meg.

A gömb Csak én voltam az aki nem bírt aludni. Minden percben a kint lévő hangokra voltam figyelmes. Azon járt az eszem, hogy vajon mi

történik kint apával és Marcussal. Hirtelen a fejembe áradt egy terv. A padlásunkon van egy varázsgömb, amiben azt láthatok amit szeretnék. Ha erősen apára vagy Marcusra gondolok amikor megérintem a gömböt, akkor megtudom, hogy hol vannak és mit csinálnak ebben a pillanatban. Látni fogom őket. A tervemet nem akartam először megvalósítani, mert féltettem az itt lévő embereket. Erőt vettem magamon és elindultam a titkos ajtónk felé. Halkan nyitottam ki az ajtót. Mielőtt kimentem még egyszer szétnéztem a pincében. Majd kiléptem. Végig futottam a folyosón a padlásunk felé. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek ki az ablakon, ezért hát megtettem. Amint kinéztem, semmi feltűnőt nem láttam. Ugyanolyan volt a birtokunk mint eddig. Mindössze két sornyi katona állt a birtokunk legelején. A katonákon nem az a megszokott páncélzat volt, amit legtöbbször viselni szoktak. Abbahagytam a csodálkozást és ismét nekiláttam a futásnak. Megérkeztem a padlás ajtajához. Rögtön felszaladtam a lépcsőn, és suhintottam egyet a kezemmel, hogy meggyulladjanak a fáklyák. A halvány fényben nem volt szükségem a keresgélésre. Tudtam, hogy merre fogom megtalálni a gömböt. A ládámban volt. Kinyitottam a ládámat, és a kupac tetején megtaláltam a gömböt. A markomba vettem, és kiszaladtam vele a folyosóra. Ott ismét végig futottam egyenesen a pince ajtajához. Halkan benyitottam, mert nem akartam, hogy az emberek felébredjenek. Mindenki ugyanolyan helyzetben és mélyen aludt mint amikor kimentem. Kicsit megnyugvást éreztem, mert nem történt semmi. Leültem, közel a pince fő ajtajához, persze vigyázva a csapdámra, és a gömbre szegeztem a tekintetemet. Nem

tudtam, hogy apa vagy Marcus legyen az első akit megnézek. Az biztos, hogy ha megláttam volna, hogy valami baj történik valamelyikükkel, akkor mindent itt hagytam volna és segíteni mentem volna. Végül apa lett az első. Erősen apára koncentráltam, és a kezemben lévő gömb elkezdett füstölni. A fehér füst körbejárta a testemet, majd hirtelen eltűnt. A gömb átlátszó lett, és megjelent benne apa alakja. A lován ülve, szerintem álmosan, baktatott végig a sötétben. Körülötte vagy ötven lovas katona sétált, ellenségre várva. Megnyugodtam apa épsége miatt, ezért már nem koncentráltam rá. Marcusra kezdtem gondolni. A gömb ugyanazt a folyamatot játszotta végig mint előbb. A gömb átlátszóvá vált, de nem láttam benne Marcust. Ilyen még sosem fordult elő velem. Gyanakodni kezdtem a gömb minőségére. Újra próbálkoztam vele. Semmi. Az idegesség végig futott minden porcikámon. Kíváncsi voltam arra, hogy ha apára gondolok akkor látom-e őt. Megint apára gondoltam, és igen, láttam. Még mindig az úton menetelt a többiekkel. Furcsállottam, hogy apát látom, de Marcust nem. Újra és újra próbálkoztam az egésszel, de még mindig semmi. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Kínlódni kezdtem ültemben. Ideges voltam, szinte majdnem sírtam, de nem azért mert szomorú voltam, hanem a bennem lévő feszültség miatt. Lefeküdtem a pince hűvös padlójára, de annyira tolongott a bennem lévő nyomás, hogy nem sikerült elaludnom. A gömböt kiejtettem a kezeimből, és felhagytam a kísérletezéssel. Az emberek halk szuszogását figyelve, sikerült álomba ringatnom magamat. Reggel egy gyermek kacagására ébredtem. Ott állt velem szemben és a hajamon nevetett, mert

nagyon bozótos volt. - Nincs ezen semmi vicces! - szólt rájuk az anyjuk. - Nem nincsen semmi baj. - a gyerekek eltávolodtak a közelemből és hagytak felállni. A gömb még mindig ott hevert mellettem. Rászántam magamat a gömb használatára. A fehér füst megint végig száguldott körülöttem, de amint átlátszóvá vált a gömb, nem láttam benne semmit. Majdnem földhöz vágtam a varázsgömbömet, de Sara didergő, hideg keze megállított. - Várj ne! Ez egy olyan varázsgömb, amiben láthatod az embereket? - Igen. De nem látom benne Marcust. - Sara lábai összecsuklottak, és mellém esett. Nem is sejtettem, hogy miért teszi ezt. Szemei vörösödni kezdtek, és elkezdtek hullani a könnyei. - Mi a baj? kérdeztem rá gyorsan mert nem bírtam azt nézni ahogy sír. - Ha nem látod Marcust … - beleszipogott egyet mondandójába majd folytatta. - … akkor az azt jelenti, hogy meg … meghalt! kiejtettem a kezemből a gömböt és az összetörött. Az idegesség elhagyta a testemet, helyére bánat került. Ugyanazzal a gyorsasággal én is összeestem Sara mellé. Egy hatalmas nagy, üres űr keletkezett bennem. Eddig még sosem éreztem azt, hogy a szívem megszakad, de most ez is megtörtént. Még anya halálakor sem éreztem magam ilyen szörnyen. Sírógörcs kapott el mindkettőnket, és erre az emberek odagyülekeztek körénk. Figyelmük alá vontak, de nem akartak közbe szólni a sajnálkozásba. A sós könnyeim marni kezdték a szemem sarkát, de ez nem állított meg a sírásban. Fájt minden testrészem, pedig nem vérző sebet

kaptam. Következő napmenték is így teltek el. Sara és én egymásra borulva sirattuk az egereket. Ennyit még egész életemben nem sírtam. Jó néhány ember részvétét kívánta nekünk, de ezzel nem mentünk semmire. Körübelül kilenc nap elteltével, még mindig a pincében kellett lennünk. Az élelmünk egyre csak fogyott, de még mindig maradt annyi, hogy túléljük a háborút. Sara meg én egyre kevesebbet sírtunk, de még mindig eléggé nyitott volt a seb a lelkünkön. Nem egészen tudom, hogy hány napig tartott a csata, de az utolsó nap volt a legfélelmetesebb.

A támadás Reggel volt, és mindannyian aludtunk a pince hideg padlóján. Hirtelen egy fülsértően, zúgó hang szólalt meg mellettünk. Erre szinte mindenki felébredt, és persze meg is ijedt. Ami a zúgó hangot kiadta, az a csapdám volt. Én is nagyon gyorsan felpattantam a földről és támadásra készen álltam. A pince fő bejáratánál, nagy porfelhő volt, és ettől nem láthattunk semmit. Fokozatosan foszlott fel a orrfelhő, és egyre jobba rajzolódott ki három alak. Amit teljesen eltűnt a por, három démon állt előttünk. Az első egy tűzdémon, a második egy víz, és a harmadik egy szél. Lebegtek a levegőben, mint minden más démon, fekete lepedő szerűség volt rajtuk, melynek vége kopott és szakadt volt. A fejük teljesen csupasz, és hófehér volt. Mindháromnak más színű szeme volt. Vörös, kék, és szürke. Minden embert elintettem magam mellől, mert nem akartam, hogy bármi bajuk is essen. Sara

gyilkos szemeket vetett a démonokra. Egy gyors mozdulattal a tűzdémon egy tűz gömböt teremtett a kezébe, majd felém célzott vele. Visszairányító bűbájt alkalmaztam. A kezem kitárt tenyérrel előrerendült, és sikeresen eltérítettem a golyót. A gömb egy óriásit csattant a létrehozóján majd megszűnt a gömb is és vele a démon is. Amikor egy démon meghal, akkor nem látjuk a holttestét, mert felszívódik. A második már nem tüzet, hanem vizet varázsolt. A víz egy ostorrá formálódott majd engem akart megütni. Ugyanúgy tettem mint az imént, és megint sikerrel jártam. Majd végül a harmadik démon is támadt, de ő sokkal gyorsabban mint az előző kettő. A hurrikán szerű szél nekem ütközött és a pince falához csapódtam. Erősen bevertem a fejemet, de nem vesztettem el az eszméletemet. Fájt minden testrészem, de nem szenvedtem, mert végezni akartam a démonnal. Feltápászkodtam és bénító varázslatot próbáltam küldeni a démonra de nem hatott semmit. A démon egy újabb szél csóvát küldött felém, ami ismét megtalált. Most nem a falnak hanem csak a padlónak estem. Teljesen úgy éreztem, hogy itt fogok meghalni, de még sem adtam fel. Bosszút akartam állni Marcus miatt is. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Erőtlenül feküdtem a padlón. A karomból és a lábaimból ömlött a vér. A fejem is nagyon sajgott, de még is azon voltam, hogy feltudjak állni. A démon mosolyogni kezdett, és hirtelen megjelent mögötte egy hosszú hajú férfi, páncélzattal és kardal a kezében. De nem a karddal ölte meg a démont hanem a varázserejével. Ebből azonnal levontam, hogy nem lehet más csak apa. A démon felszívódott előle, és ő azonnal mellém rohant.

- Joanna! Hallasz - kérdezte a rémültebbnél rémültebb hangon. Nem bírtam válaszolni, ezért bólintottam egyet. - Meggyógyítalak, rendben?-ismét bólintottam. Felállt és a két kezét, tenyérrel lefelé téve, egymás mellé rakta. A tenyeréből kék gőz áramlott ki, és az rátapadt az összes sebemre. Csípős, hideg leheletet éreztem a testemen, de kezdtem magamat jobban érezni. Amint nem éreztem a leheletet, megpróbáltam felállni. A varázslók mind másképp gyógyítottak, voltak olyanok, akik a szívre helyezett kézzel végeztek a testeken gyógyítást, de egyesek pedig úgy ahogy az imént apa is tette. Ez mindenkinél másképp fejlődött ki. Semmim se fájt, és olyan hamar talpra álltam, ahogyan még soha. Üde és friss lettem, pedig már napok óta nem aludtam jól. A sebeim elhagyták a testemet, de úgy, hogy még egy apró heg sem maradt a helyükön. Apa boldogan állt mellettem, és egy gyors mozdulattal a karjaiba zárt. - Köszönöm apa! - én is boldog voltam, hogy ő legalább túl élte. Vége van a háborúnak? - tetten fel a kérdést reménykedve. - Igen. Már nem kell többé aggódnod. - az álmélkodó emberek felé fordult, akik mosollyal a szájukon álltak. - Mindenki haza mehet! Vége a háborúnak, és mi győztünk! - ez a szó jelentett a számomra mindent ebben a pillanatban. Az összes ember kiment a pincéből, de mindegyik szájából elhangzott a köszönöm szó. Egyedül csak Sara volt az aki bent velünk. Apa furcsállóan ránézett, majd felém fordult kérdő szemekkel. - Apa, ő Sara. Marcus húga. - elgyengültem Marcus neve kimondásakor.

- Nagyon örvendek. - odalépett Sara-hoz, és kezet rázott vele. Kíváncsi voltam, hogy vajon apa mikor jelenti be, hogy Marcus meghalt. - Gyertek menjünk fel a várba, mert mondanom kell valamit! - megindult a titkos bejárat felé, mi meg utána. Amint a folyosóra értünk, eszembe jutott amikor a gömbbért szaladtam. Fájó emlékek maradtak meg bennem abból a napból. A legelső szobába mentünk be a várunkban. Szinte mindegyik szoba ugyanúgy volt berendezve mint mindegyik másik. Sara és én leültünk az ágyra, apa pedig a mellette lévő karosszékbe. Úgy éreztem, hogy Sara nagyon feszeng mellettem, pedig nem volt szégyenlős soha a tömeg előtt. Apa egy nagy levegő vétel után, végre elkezdett beszélni. - Van egy olyan hírem ami mindkettőtöket érint. - amire nem is számítottam az Sara cselekedete volt. Hirtelen ökölbe zárta a kezét, és egy nagyot vert vele az ágyon, majd fül sértő hangon megszólalt. - Tudjuk!!! Marcus meghalt. - sírni kezdett. Apa csodálkozó arca fürkészni kezdett bennünket. - Mióta tudjátok? - Már régóta. - válaszoltam tömören. - Na és honnan? - A varázsgömbtől. Felmentem a padlásra egy éjszaka, mert kíváncsi voltam, hogy mi történik most veletek. - Értem. Nagyon sajnálom, hogy ez történt. Én próbáltam rá vigyázni, de egy átok annyira hamar eltalálta, hogy nem tudtam megvédeni.-apa hangjában is meg volt a fájdalom nem csak az enyémben amikor Marcusról beszéltünk. - Az átkot pedig Christy küldte rá.

- Megölöm!-fakadt ki belőlem dühösen a szó. - Elveszi tőlem anyámat, majd azt akit a legjobban szerettem. Megölöm! De úgy, hogy szenvedni fog. - Nyugodj meg! - szólt rám apa, érdes hangjával. - Nem hagyom, hogy te harcolj vele. Az csak is az én dolgom lehet. - Apa! Nekem kell végeznem vele! Ő is megmondta amikor az erdőben voltunk, hogy velem akar legutoljára harcolni. De nem hagyom, hogy te is meghalj a többi szerettemmel együtt! - a szívem teljesen kivert a helyéről és nagyon ideges voltam. Forrt bennem a méreg és szinte úgy éreztem magamat mint aki majd szét robban. A kíváncsiság felülmúlta a dühömet, ezért megkérdeztem apát Christy felől. - Apa? - Igen? - Christy megjelent a háborúban? - apa felvonta a szemöldökét, ráncokat hagyva maga után. - Nem. Egyáltalán nem mutatkozott. Szerintem azért mert félt. nem akartam mondani, de szerintem azért, mert nagyon jól tudott távolról is átkokat szórni. Sara még mindig teljes transzban ült mellettem. Mindketten Marcusra gondoltunk. Hirtelen felötlött bennem egy terv, mellyel viszontláthatjuk Marcust. Persze ehhez szükségem volt apára. - Apa, Marcus lelkével mi történt? - a földre szegezte szemeit, és szomorkás hangon megszólalt. - Christy olyan átkot küldött rá, hogy attól a lelke nem kelt át. - Szóval akkor itt maradt velünk?- ez nagyon csodálatos lett volna,

mert akkor újra láthattam volna. Ha egy varázstalan ember lelke nem kel át a más világra akkor azt megidézhetjük, de ha már átkelt akkor nem. - Nem. - Na de akkor hol van? - leolvadt az öröm az arcomról. - Megszűnt. Megsemmisült. Christy megölte a lelkét. - egy gyors fájdalom roham hatolt végig újra a testemen. Már soha többé nem láthatom, mert ha egy lelket elpusztítanak, akkor azt többé nem lehet megidézni. Egy könnycsepp végig gördült az arcomon, de most nem kezdtem el a keserves sírást. - De … - nem jött ki több hang a számon. - Sajnos már nem lehet semmit sem tenni az érdekében. - felállt a helyéről és megnyújtóztatta a végtagjait. - Megyek és átöltözöm. - Rendben. - mondtam. Apa mielőtt kiment a szobából visszafordult Sara felé, és beszélni kezdett hozzá. - Sara maradsz vacsorára? - Ha nem zavarok, akkor természetesen. - hangja még az enyémnél is szomorúbb volt. Apa bólintott egyet majd kiment. Én Sarahoz fordultam és beszélgetésbe fogtam. - Meddig maradsz nálunk? - Nem tudom. De mielőtt elindulnék haza, kérhetnék két lovat meg egy hintót? Csak mert nagyon hosszú lenne az út. - Persze.- bólintottam egyet, majd elhallgattam. Még nem volt meg az a kellő viszony köztünk, hogy tudjunk egymással folyamatosan beszélgetni. Napmenték teltek el így ebben a szobában. Hol beszélgettünk, hol nem.

Néha csak ültünk a síri csöndben és figyeltük a padlót. Körübelül negyed napmente elteltével, apa végre benyitott ránk.

A hirtelen halál - Gyertek vacsorázni! A cselédeink végre úgy döntöttek, hogy visszajönnek dolgozni. - mindketten felálltunk az ágyról és apa után kezdtünk sétálni. A folyosót most nem tanulmányoztam annyira mint eddig. Most több olyan dolog volt ami letudott kötni. Beértünk a nagy étkezőbe, ahol már mindannyiunknak meg volt terítve. Apa ismét asztalfőként foglalt helyet az asztalnál. Én odaültem le, ahol nem rég még Marcus is ült. Valahogy sokkal kellemesebben éreztem magam ezen a széken mint a másikon. Sara velem szemben ült le, és várta, hogy most vajon mi fog történni. Apa megrázta a kis csengettyűt, és a lágy hangra belépett három ember, nagy, étellel teli tálcákkal. Letették őket az asztalra, majd az utolsó személy a tálcáról levett egy üveg bort, és az asztalra tette. Mikor végeztek a felszolgálással kimentek, és hagytak minket nyugodtan étkezni. Éppen nyúltam volna az egyik ételhez, amikor apa hirtelen megszólalt. - Mivel, hogy azért mégis nyertünk a háborúban, szeretnék egy kicsit ünnepelni. - felemelte a boros üvegeket az asztalról és töltött bort a poharainkba. - Ezt a bort egy nagyon idős nőtől kaptam. Azt mondta, hogy ő csak ezzel tudja meghálálni, hogy megvédtük a hazáját. - Ezt most kaptad? - kérdeztem.

- Igen. Amikor elmentem átöltözni, valaki kopogott a várunk főajtaján. Először nem is sejtettem, hogy ki lehet az. Amikor ajtót nyitottam a hölgy a kezembe nyomta ezt az üveget. Majd hálát mondott és elment. - enyhén szólva érdekesnek tartottam ezt a nőt. Vajon ki lehetett az? Apa megfogta a poharát, és gyorsan lehúzott két kortyot a poharából. Hirtelen, apa megdermedt ültében, a pohár kiesett a kezéből és az összetörött a földön. Apa leborult a székről az összetörött pohár szilánkjai mellé, és mozdulatlan maradt. Sara és én szinte egyszerre ugrottunk föl a székünkről. - Apa! - ordítottam fel és közben apa mozdulatlan testét tartottam a karjaimban. Megáradt könnyeim ráömlöttek a testére nyomokat hagyva maguk után. Ijedten és szomorúan néztem apa testét amint egyetlen mozdulatot sem tett. - Apa miért pont most kell neked is … - nem bírtam kimondani azt, hogy meghalni, mert csak a rettegés járta végig a testemet. Ráhajtottam apa mellkasára a fejemet, és csak sírtam, amíg hirtelen apa teste világítani kezdett. Gyorsan leszálltam róla és mellétérdeltem. Azt hittem, hogy ez már megint Christy műve. Apa hirtelen kilépett a testéből és felém fordult. Ekkor egy kicsit megnyugodtam, mert tudtam, hogy átváltozott bölccsé. - Olyan furcsán érzem magam. - mondta. - Apa ez a bortól volt? - kérdeztem sírás nélkül. - Igen. Méreg volt a borban, de nem tudom miért akart az a nő ártani nekem. - megrázta a fejét. A teremben hirtelen elaludt egy fáklya és apa rögtönzötten megakarta gyújtani. Legyintett egyet a kezével, de nem történt semmi. Majd a homlokára csapott és megszólalt.

- Hát persze, hogy nem sikerül! Hisz bölcs vagyok, és azok már nem tudnak varázsolni. - mosoly ült ki az arcára, pedig nem lett volna rá oka. - Jaj apa! - odarohantam hozzá és megöleltem. Közben átnéztem a válla fölött és láttam, ahogy Sara meghitten figyel minket. - Joanna kérlek engedj el! El kell mennem a többi bölcshöz azért, hogy elmondják, hogy most mit kell csinálnom. Ti pedig menjetek és feküdjetek le! De előtte mutasd meg Saranak a tisztálkodó szobát! Biztos örülne egy kis mosdásnak. - Rendben. - mondtam és közben apa már el is hagyta a termet. Nem értettem miért akar ilyen hamar lerázni minket. Sara és én egyedül maradtunk ebben a hatalmas palotában. Odaléptem hozzá, és megkértem jöjjön utánam. Sara végigkövetett a folyosón, ahol már teljesen sötét volt. Mikor megérkeztünk a tisztálkodó szobához, szembe álltam vele és beszélni kezdtem hozzá. - Megkérhetnélek valamire? - bólintott egyet. - Bemehetnék én előbb megfürdeni? - Persze. Én addig megvárlak itt az ajtóban. - Köszönöm. - benyitottam az ajtón. Az aprócska kis patak vize nagyon hideg volt. Felmelegítettem majd megfürödtem benne. A patak körüli fák, halk susogást hallattak. Nyugtató jellegű volt. Amint kész lettem, már engedtem is a helyemre Sarat. Hirtelen Sara után szóltam, mielőtt belépett volna a szobába. - Visszatalálsz a szobádba? - Igen. Nyugodtan feküdj le! - bólintottam egyet és tovább álltam. A szobám felé futva siettem, és nagyon gyorsan bezárkóztam. Az

ágyamra feküdtem, ami annyira kényelmesnek tűnt a földön alvás után, hogy teljes kényelemben éreztem magamat. Nem telt el sok idő az elalvásomig.

A hír Reggel valaki a hátamat lökdösve akart felkelteni. Sajnos sikerült is neki, mert ásítozva de felébredtem. A nap már teljesen fölkelt, és mindent fényesen megvilágított. - Kelj már fel, kérlek! - apa hangja bejárta az egész szobát, így hát nem tehettem úgy mint aki nem hallotta volna meg. - Jó, jó már fent vagyok. Mit szeretnél? - Beszélnünk kell! - valami azt sugallta, hogy nagyon fontos dolgot akar velem közölni. - Rendben.- felültem az ágyamon és felhúztam a lábaimat magam elé. Apa vett egy mély levegőt majd neki látott a beszélgetni. - Mindent megtudtam a bölcsek alap szabályairól tegnap. Nem kell aludnunk, de ha akarunk akkor nyugodtan lefeküdhetünk. Hát nem nagyszerű ?- kérdezte kisebb mosollyal az arcán. - Na mindegy, mert ez lényegtelen. Szó volt Christyről és rólad is. - figyelmesebb lettem szavaira. - A bölcsek szerint Christy átakarja venni a hatalmat mindenki felett. Az összes gonoszt már bekebelezte magának. Viszont Christy eltűnt a világunkból. És nem a varázstalanok világába költözött. - Akkor hova? - kérdeztem felemelve az egyik szemöldökömet. - A jövőbe. Kiderítették a bölcsek. Elment oda, hogy megtanuljon

olyan varázslatokat, amikről még a legnagyobb varázslók sem tudnak. Viszont neked ezért utána kell menned. Most már csak te vagy képes megállítani őt. Meg kell még az előtt állítani, hogy bármi olyan képességre tenne szert amit már végkép nem tudunk megállítani. De mielőtt elmész fel kell készülnöd, mert nem egészen tudjuk, hogy milyen messzire ment el az időben. Azt sem tudjuk, hogy ott milyen fegyvereket, varázslatokat használnak. Jobb, hogy ha megtanulsz olyan dolgokat amiket tudomásunk szerint használnak a jövőbeli leszármazottaink. - kisebb szünet után újra megszólalt. - Van még egy dolog amiért el kell menned a jövőbe … Vissza kell szerezned édesanyád lelkét! Ez vezéreljen leginkább! ismét szünetet tartott. - Megtanítanak majd téged mesterien kardot forgatni … Ja és ez a tanár Sara lesz. - Sara? Hát nem megy el? - furcsának tartottam, hogy majd pont egy nő fog engem megtanítani harcolni. - Nem. Szóltam neki, hogy maradjon itt amíg megtanulsz kardot forgatni. Sara az egyik legjobb kardforgató ebben a világban. Legkiválóbb tanártól tanult. Az apjától. - nem tudtam, hogy Fan, Sara apja ilyen jól tud kardot forgatni. - Jó. Varázsolni kitől fogok megtanulni? - magára mutatott, majd megfogta a kezemet. - Úgy gondoltuk a bölcsekkel, hogy én lennék a legmegfelelőbb tanár számodra. - Ez csodás! - mosolyra emeltem a számat. Láttam, hogy apa is örül neki, mert így sokkal többet lehet velem. - Mikor kell kezdenem a felkészülést? - kérdeztem habár úgy is tudtam, hogy mi lesz a

válasz. - Most. Öltözz át, majd gyere és reggelizz meg! Utána Saraval elmentek egy kovácshoz és vesztek fegyvert. Majd végül itt a birtokukon elkezdhetitek a tanulást. Mindössze három napod van arra, hogy megtanulj mindent. - felálltam az ágyról, és a ruhás ládámhoz léptem. - Szerinted mit vegyek fel? - Van-e felső ruhád? - bólintottam, hogy van. A felső ruha nálunk a pólót jelentette. - Vegyél fel alá egy szoknyát! Majd arra egy köpenyt, mert nincs valami meleg. - Rendben.- feleltem, majd kinyitottam varázslattal apa előtt az ajtót. - Jó, jó megyek már. - kiment a szobámból, majd én magamra zártam az ajtót. Kikotortam egy felső ruhát a ládából, meg egy szoknyát. Nem kínlódtam az átöltözéssel. Meglendítettem a kezemet és ennek hatására az összes ruha átcserélődött rajtam. A köpenyemet varázserőm nélkül vettem fel. Kinyitottam az ajtómat, majd kiléptem apa orra elé. - Így jó lesz? - kérdeztem. - Persze. Gyere menjünk reggelizni! - elindultunk. Amint megérkeztünk megláttam Sarat, aki már az asztalnál ült és várt ránk. - Jó reggelt Sara! - Neked is Joanna! Ahogy ettünk már indulunk is. Nem lehet ezt a művészetet olyan hamar megtanulni. - apa és én is leültünk az asztalhoz.

A kovács és a kard

Miután befejeztük az evést, apa magunkra hagyott minket Saraval. - Akkor indulhatunk Sara? - bólintott egyet, majd kimentünk a várunkból. Elhagytuk csodás birtokunkat, ahol kivételesen tényleg hideg volt. Bementünk a legközelebbi faluba. - Itt ismerek egy nagyon jó kovácsot. - mondta Sara. - Rendben. Akkor menjünk hozzá. - Sara előttem ment mert nem igazán ismertem ki magamat ezen a helyen. Közben próbáltam beszélgetésre bírni Sarat, de mindig csak egy aprócska igen hallatszott el tőle. - Sara te kitől tanultál harcolni? - nagyon is jól tudtam, hogy az apjától, de még mindig szerettem volna beszélgetni. - Az apámtól. Szerintem ő az egyik legkiválóbb kardforgató a világon. - Na de hogyan vetted rá, hogy tanítson? Én akárhányszor kértem apámat, hogy tanítson mindig nemet mondott. - megemelte vállait, majd tömören válaszolt. - Nem tudom. - pár pillanatra csak a falut figyeltem. Apró házai mind kőből készültek, tetejükön pedig szalma tető. Voltak nagyobbacska kunyhók is, de nem akkorák, hogy jól ellehessen benne férni egy nagyobb családnak. Látszott a házakon a háború maradványai Ahogy mentünk tovább, tudtam, hogy megérkezhettünk a falu központjához, mert az emberek létszáma megnövekedett az utakon, és egyre többen bámultak minket is meg. A köpenyemet jól a fejemre húztam, de hiába, mert mindenki megismert. Sara hirtelen megállt egy nagyobb ház előtt. A ház szintén kőből volt. Egy kert volt a kunyhó körül, amiben csak fák

voltak. - Megérkeztünk. - mondta Sara, majd bekopogott az ajtón. Hirtelen az ajtó kitárult, és egy eléggé frappáns férfi lépett ki a házból. - Ki keres? - Szia James! - mondta Sara. - Oh Sara! Csak te vagy az? - Nem. Joanna úrnő is velem jött. - mondta. Erre én annyira elpirultam, mert sosem szerettem ha azt mondják, hogy úrnő. - Felség. - meghajolt előttem, de persze én ennek egyáltalán nem örültem. - Kérlek ne! Utálom ezeket a szavakat. Kérlek ne hajolj meg előttem. - furcsán nézett rám, majd fintorgott egyet. - Gyertek beljebb! - mondta végül, és mi bementünk a házba. Ahogy beléptem megcsapta orromat a büdös vasszag. Mindenhol fegyverek és szerszámok voltak. A falon kardok és patkók lógtak szerte az egész házban. Sara nagyon nyugodtan leült egy székre, úgy tett mint aki mindennap itt járna. - James! - szólalt föl, gyönyörű hangján. - Igen Sara? - mosolygott a férfi, de nem olyan általánossággal, mint ahogy mosolyogni szoktak. - Szeretnénk fegyvert vásárolni. Joanna fogja használni, mert meg kell tanulnia kardot forgatni. Melyik fegyvert ajánlod neki? -Minden - féle -képpen egy kezdő harci eszközt adok neki. - De nagyon hamar meg kell tanulnia harcolni, szóval jobb lesz ha egy rendes kardot adsz. - Tudom, hogy mi kell neki, de annak a fegyvernek nagyon drága

ára van. Még az is tud vele harcolni aki először fog a kezében kardot. - úgy éreztem magamat mint aki csak egy tárgy lenne a társaságban. Velem nem is törődtek, hozzám sem szóltak csak beszélgettek egymással olyan dolgokról amikhez én nem is értek. James elmozdult az ülő Sara elől, és a falhoz sétált. Ott levett a falról egy csodaszép, arany markolatú kardot ami gyémántokkal volta kirakva. A pengéje valamiért csodásan ezüstösen csillogott, és rettentően élesnek látszódott a James kezében. Nehéznek nézett ki az egész kard, mégis James olyan könnyedén emelte le a falról, mintha egy könyvet emelt volna le. - Az a fegyver gyönyörű! - szólalt fel Sara. - Gyere ide Joanna! - mondta nekem James, aki csodálta a kardot. Odasétáltam James mellé, és kinyújtottam a kezemet azért, hogy minél hamarabb a kezembe tarthassam a kardot. Viszont James elrántotta előlem és beszélni kezdett hozzám. - Mielőtt odaadnám a fegyvert, elmondom mi a története. Nem is olyan régen betért hozzám egy köpenyes ember. Azt sem tudom, hogy férfi volt vagy nő. Nekem adta ezt a kardot, és azt mondta, hogy csak olyannak adjam el, aki nagyon hamar megakar tanulni fegyvert forgatni. Remélem sok hasznát fogod venni. - odanyújtotta nekem a kardot, majd, láttam rajta, hogy fájó szívvel búcsúpillantásokat intézett felé. - Nagyon szépen köszönöm! - amint a kard érintette a kezemet, éreztem valamilyen varázslatot. Valóban nagyon könnyű volt a kard, pedig azt hittem, hogy csak James van olyan jó erőben. Sara felállt ültéből és James mellé sétált.

- Mennyit fizetünk? - kérdezte. - Kétezer arany. - Sara már nyúlt volna a pénzes erszényéhez, de én azonnal megállítottam a kezét. - Majd én fizetek. - bólintott kettőt, majd újra mosolyogni kezdett. Közben én a pénzes erszényemhez nyúltam és az egészet odaadtam. Mindössze háromezer arany volt benne, de erről James nem tudott. Meglepetésnek szántam, mert megérdemelte. Sosem sajnáltam a nálam szegényebb emberektől a pénzt, mert tudtam jól, hogy nekik is annyi szükségük van rá mint egy magamfajtának. A karddal, immár a kezembe tartva, megindultam az ajtó felé, mert még eléggé sok dolgunk volt hátra. Sara is észrevette ezt a konkrét célzást, ezért ő szintén az ajtó felé lépett. James hirtelen a hátam mögött termett és megállította. - Mikor láthatlak újra? - kérdezte. Sara erre egy kicsit meghökkent, majd rám vetette szemeit, és újra a James felé nézett. - Nem sokára. - adta ki a választ magából, de láttam rajta, hogy ezt az én jelenlétemben nem szívesen tette meg. Azonnal meglátszódott kettejükön, hogy nem csak holmi barátok. Szégyellték magukat mások előtt, pedig erre semmi szükség nem lett volna. James bólintott egyet, majd ellépett Sara mögül és kinyitotta nekünk az ajtót. Mindketten kisétáltunk rajta. - Viszlát! - mondta James a hátunk mögött kisebb hangsúllyal majd bezárta az ajtót. Sara nagyon gyorsan elindult a faluból kivezető úton. Szinte alig bírtam vele lépést tartani. Nem hagytam annyiban James és az ő közti kapcsolatot úgy, hogy kérdezősködni kezdtem efelől.

- Mi van közted és James között? - kérdeztem beszélgető hangnemben, azért, hogy ne legyek annyira sértő. - Semmi. - válasza tömör volt és dühös. Hallottam hangján, hogy nem akar erről beszélni, de én tovább faggattam. - Nekem nyugodtan elmondhatod. Megígérem nem adom tovább. felém fordult, majd mérgesen felhorkant. - Hát legyen. James és én egy párt alkotunk, de titokban. - vártam a történet folytatását, de hiába, mert Sara nem mondott semmit. Csak ment előre a lábait bámulva. - Miért kell titokban tartani? - kérdeztem. Nem hittem volna, hogy mindent ki kell belőle húzni, de mint láttam erre nem nagyon akart válaszolni. Inkább megpróbált lekoppintani egy kérdéssel. - Miért érdekel ez téged? - Csak azért mert hátha tudok rajtatok segíteni. - megrázta a fejét, majd csak ennyit mondott. - Kizárt ügy, hogy te tudj mi rajtunk segíteni. Ezen nem lehet. Mivel az apámnak senki nem tudja megmagyarázni, hogy James nem rossz ember. Egyáltalán nem akarja megérteni, hogy én szeretem. - csak úgy folytak belőle szavak. Olyan hamar megnyílt, hogy szinte alig bírtam követni minden szavát. - Mindig csak azt tudja hajtogatni, hogy nekem nem jó James mellett mert elront. Meg, hogy ne legyek egy kovács felesége, mert az nem illik a rangomhoz. De Joanna, az nem rang, hogy egy vezető lánya vagyok! - hangját erősebbre emelte, de még mindig bársonyos volt. - Ennyi erővel neked is mondhatta volna édesapád, hogy ne legyél Mar … - elakadt a hangja. Marcus lehet, hogy nem szerette a húgát,

de amint láttam Sara rendkívül oda volt érte. - Szóval az ő felesége. Nem tudom megérteni apámat. - hangja rettentően dühös volt, de teljes mértékben megértettem. - Na és apád tudja, hogy James itt van a közeli faluban? - Nem. - somolygott magában, de még mindig dühöngött. Nem akartam tovább fokozni indulatait ezért inkább hagytam. Ahogyan sétáltunk kifelé a faluból Sara hirtelen rám nézett, és fölkuncogott. Szája sarka fölkunkorodott, és úgy sétált tovább. - Mi van?! - kérdeztem tőle egy kicsit meglepetten. Ismét rám nézett, majd még jobban mosolyogni kezdett. - Olyan viccesen nézel ki azzal a karddal a kezedben. Olyan furán is tartod a kezedben meg … - megrázta a fejét, és úgy tett mintha ez valamilyen teljesen érthetetlen dolog lenne a számára. Én is vele nevettem, mert tudtam jól magamról, hogy biztos elég idiótán nézhetek ki. Mire megérkeztünk a várhoz még jobban összecsiszolódtunk. Várkapuban már várt minket apa és azt nézte, hogy miért nevetünk ennyire egymáson.

A tanulás - Megvan a kard? -kérdezte pedig nagyon is jól látta a kezemben a gyönyörű markolatú kardot. - Igen. Ez az. - felemeltem a kezemet a karddal együtt és megmutattam apának. Apa azonnal előhalászta magából a szakértőt, és vizsgálni kezdte a kardot. Láttam az arcán, hogy tetszik neki, de

nem igazán mutatta ki. Még mindig anya halálától volt ilyen lerobbant hangulatú? Nem egészen tudtam, hogy mivel fogom tudni felvidítani. Apa végre abbahagyta a kardom tanulmányozását, és engedélyt adott, hogy elkezdhessük a tanulást. Apával és Saraval együtt átsétáltunk a várunk mögé, ahol sokkal nagyobb a terep. - Hát akkor kezdjük! - mondta Sara. Láttam rajta, hogy kissé zavarban van. Nem igazán tudta, hogy hogyan kezdje el az oktatást. - Nem bánjátok ha én leülök? - kérdezte apa. Mindketten megráztuk a fejünket, jelezve, hogy nem. Apa levette magáról a köpenyét, és leterítette a harmattal teli, zöld, puha fűre. A harmat cseppektől teljesen úgy nézett ki mintha drágakövek ezrei hullottak volna a földre. Sara hirtelen megszólalt mellettem, és enyhén szólva kicsit megijedtem, mert elcsodálkoztam a gyönyörű fűben. - Először kezdjük akkor azzal, hogyan kell tartani a kezünkben a kardot. - elővette sajátját a köpenye alól egy tokból, és próbálta úgy tartani, hogy tökéletesen láthassam én is. A jobb kezével tartotta a kardot, erősen megmarkolva. Én is átvettem a kardot a jobb kezembe, majd megpróbáltam ugyanúgy tartani ahogyan Sara. Szerintem többé kevésbé sikerült, de mint láttam Saran ez nem egészen úgy volt. Azonnal odalépett mellém, és megfogta a kezemet majd vele a fegyvert. - Így tartsd, mert így nem fog elfáradni a kezed! - elengedte a kezemet, majd vissza lépett a sajátjához. Ujjaim szorosan a kard markolatához simultak, de még mindig nem esett a kezemre. - Rendben a tartás megvan. Akkor folytassuk egy nagyon könnyű

harci lendítéssel. Az lesz a dolgod, hogy próbálj meg utánozni engem! - megpróbáltam semmi másra figyelni csak Sarara. Minden mozdulatára egyenként koncentráltam. Szinte bevéstem az agyamba az összes lépését, de amint elkezdtem én is azt csinálni amit ő, minden szertefoszlott. Ott álltam egy vacak karddal a kezemben és szerintem csak összevissza hadonásztam vele. Amikor ránéztem Sarara láttam rajta, hogy borzongva néz rám. Én minden tőlem telhetőt megtettem, de egyáltalán nem tudtam kezelni a fegyvert. Annyira szégyelltem magam, mert már a legkönnyebb lendítésnél is beégtem. Sara újra és újra megmutatta nekem, hogyan kell a kardot lendíteni, de én mindig elrontottam. Sok idő elteltével végre sikerült elsajátítanom ezt mozdulatot. Sara arcán láttam a megkönnyebbülést. Feszült arcizmai újra elernyedtek és mosolyra húzta az arcát. Rajtam már teljesen lehetett látni, hogy elegem van az egészből, de mint tapasztaltam ez csöppet sem hatotta meg Sarat és apát sem. - Egész ügyes vagy. - mondta Sara gúnyolódó hanggal, majd elfojtott egy nevetést. - Na ha már ez meg van, akkor fejlesszük tovább. - a gúny eltűnt a hangjából és a helyére a fontosság került. Megint mutatott egy mozdulatot ami még nehezebb volt számomra mint az előző, de kis idővel ez is sikerült. Újabb és újabb kardforgatási módokat mutatott be. Nekem szinte az összeset sikerült elsajátítanom, de csak úgy ha Sara mellettem állt és vele együtt csináltam. Sara egy idő után elfogatta, hogy velem jobb ha nem türelmetlen, mert akkor nem megyünk semmire. Minden mozdulathoz rengeteg idő kellett amíg megtanultam. Valahogy úgy

éreztem, hogy ezt az egészet nem nekem találták föl. Akkor sem fog sikerülni! - ez az egy mondat visszhangzott a fülemben napmentéken keresztül. Amikor végre elérkeztünk az egyik legnehezebb forgatási technikához, addigra már a könnyűek egészen jól mentek. Elismerem Sara tényleg jó tanár. Végre elérkezett az ebéd idő. Már a nehezebb mozdulatok is úgy ahogy mentek, de nem mertem azt mondani, hogy nagyon jól. Apával együtt mentünk el az étkezőbe enni. Én már megint csak a jól megszokott salátából ettem, mert még mindig nem voltam megbékélve a hússal. Sara nagyon jó ízűen evett mindenből, lehetett rajta látni, hogy ilyet otthon nem tesz. Mikor befejeztük az evést visszamentünk a birtokunkra. Saraval már majdnem elkezdtük a gyakorlást, de apa hirtelen megállított minket. - Most ha nem haragszol meg Sara,-felélénkült apa hangja és egy kicsit vidámabb arckifejezés ült ki az arcára.-de én szeretném folytatni Joanna tanítását. Nem csak a kardforgatást kell neki megtanulnia, hanem fontosabb varázslatokat is. - erre a pár szóra én is élénkebb lettem, mert már alig vártam, hogy végre varázsolhassak. A legjobb tanártól fogok tanulni és ez teljesen előnyömre válhat. Sara vállat vont válaszképpen, majd apa néző helyére sétált. Apa hatalmas mosollyal az arcán elém lépett. Viszont volt valami ami rettenetesen zaklatott. - Apa hogyan fogod nekem bemutatni a varázslatokat? Csak azért mert nem tudsz varázsolni bölcsként. - aggódtam emiatt egy kicsit, de apa válasza egyáltalán nem nyugtatott meg. Még jobban rátett az izgalmamra.

- Én mindent elfogok neked mondani és te pedig csinálni fogod. Én már nem tudom megmutatni. - hirtelen kifakadt belőlem egy nagyon kételkedő kérdés, de egyáltalán nem volt szándékos. - És ha nem tudod olyan jól elmondani, hogy megtudjam csinálni? Tudod jól milyen ügyetlen vagyok mindenben! - akaratom ellenére is kiabáltam. Jobban mondva nem is apa bosszantott fel ennyire, hanem saját magam. Apának leolvadt a mosoly az arcáról, és a szemében megjelent a kétségbeesés apró nyoma. Sara hirtelen felpattant ültéből és mellém sétált. - Nem gond ha én elmegyek innen? - mondta egyáltalán nem sürgetően, majd egyértelmű választ adtam neki. - Persze menj csak … Hozzá mész? - nem mondtam ki James nevét, mert lehet, hogy apa azonnal szólna Fannek. - Igen. Viszlát! - elfordult tőlem és egyenesen elindult a birtokunkról kivezető ösvényen. Most, hogy Sara elment, már végkép szembe kellett fordulnom apámmal. Próbáltam bocsánat kérően nézni rá, de amint láttam egyáltalán nem foglalkozott velem. - Kezdjük a tanulást! - hangja feszült volt és dühös. Úgy akart tenni mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondtam neki az imént. - Sárkány lehelettel kezdjünk! Tudod, hogyan kell, vagy elmagyarázzam? - rettenetesen zavart, hogy így veszi a dolgot. Nem bírtam sokáig, hogy ilyen komor én miattam, így hát bocsánatkérő szónoklatba kezdtem. - Apa én nem úgy értettem .... - hirtelen közbe szólt, egyetértően. - Tudom. Sőt igazad van. Lehet, hogy tényleg nem én vagyok a legmegfelelőbb tanár a számodra. Lehet, hogy nem tudok úgy

magyarázni, hogy pontosan megérts mindent. - mindig ahogy hozzákezdett egy újabb mondatához, más hangnemben beszélt. Most kimondottan bűnbánó lett a hangja. Nem is hittem volna, hogy ennyire a szívére veszi a dolgot. Vajon min bizonytalanodott el ennyire? Szemeivel kereste a tekintetemet, de én mindig a földre szegeztem. - Apa te kiváló tanár vagy. Bárki tudna tőled tanulni. Itt nem veled van a baj … Hanem velem. - kicsit elcsuklott a hangom, de azért folytattam. Immár a szemébe mertem nézni, és megpróbáltam úgy beszélni hozzá, hogy ne tűnjek egyáltalán gyávának. Habár kétlem, hogy ez összejött volna. - Sosem leszek olyan jó mint Christy! megint kiabálásra fogtam a hangomat. Nem tudom honnan jött bennem ez a gyors kétségbe esés. Minden bennem felötlött gondolat csak arra utalt, hogy nem leszek jó ahhoz, hogy legyőzzem Christyt. - Nem vagyok arra megfelelő, hogy én győzzem le Christyt! Nekem egyáltalán nincs olyan erőm, és nem is leszek soha olyan okos és furfangos mint ő! Ezt te is nagyon jól tudod! - megráztam a fejemet, és leültem a földre. Átkaroltam térdeimet és apára meredtem könnyekkel a szememben. Apa arca hirtelen gondoskodóvá vált. Odalépett hozzám, majd leült mellém. Átkarolta a vállamat, és magához húzott. Olyan szánalmasnak éreztem magamat, hogy azt kívántam bárcsak itt halnék meg. Apa biztatással akart megnyugtatni. Lassan és halkan kezdett hozzám beszélni. - Joanna, tudod jól, hogy már senki másra nem számíthatunk csak rád. És, hogy ha azt vesszük, te ugyanúgy örökölted a mi erőnket, mint Christy. Csak te egy kicsit későbben érő vagy mint ő. De ez

nem jelent semmit. Ugyanakkora erőd lesz mint neki, csak sokat kell gyakorolni. Gyere tanuljunk meg néhány varázslatot! Ne legyél elkeseredve! - felállt mellőlem és engem is maga után húzott. Felálltam mellé és próbáltam már nem sírni. Újra elém állt és a szemembe nézett. - Bocsáss meg apa! - hirtelen kiszaladt a számon a bocsánatkérés, pedig tudtam jól, hogy már megbocsátott nekem. Megrázta a fejét, és rám mosolygott. - Akkor folytassuk .- már nem volt rám egyáltalán mérges. Rengeteg varázslatot végig tanultunk. Szinte az összes nehezebb bűbájt. Majd mire már majdnem végeztünk megtanított egy csomó bájital készítésére. Volt köztünk minden -féle. Bénító, altató, látást megszüntető, álmokat elősegítő és még rengeteg olyan amire bármikor szükségem lehet majd. Mire végeztünk elérkezett az alkonyat hozzánk. Az ég pirosas színben cikázott a lenyugvó nap előtt. Néhol egy egy felhő befedett egy kisebb részt az égből, de a megszokott fehér volt a színük hanem most rózsaszínes. A fáink tetején is meglátszódott a lenyugvó nap utolsó szikrái. Mindegyik fa zöldes piros színben pompázott. Álmélkodásomat Sara teljesen megzavarta. Egy hangos kiáltással rám köszönt, majd amikor megfordultam és ránéztem, mosolyogva jött felém. - Szia! Végeztetek? - bólintottam, majd visszafordultam apához. - Apa? - felém fordult és mélyen rám nézett. - Nem gond ha én már most lefekszem aludni? Nagyon elfáradtam. - Semmi gond menjél csak. Megértelek. - visszafordultam Sara felé majd, félre bólintottam, jelezve, hogy kövessen. Mindketten

elindultunk a bejárati ajtó felé, és nagyon gyorsan fölmentünk a szobámba. Sara azonnal levetette magát az ágyamra, és várta, hogy kérdezzek valamit. - Na milyen volt? -azonnal tudta, hogy mi felől kérdezősködök tőle. - Csodálatos. Egymás mellett ülve csak beszélgettünk egymással napmentéken keresztül. Aztán végre megcsókolt. Na de csak úgy ahogy illik. Szóval ne gondolj semmi különösre. Ne, de elég belőlem! Beszéljünk rólad! Miket csináltatok? Mondj el mindent! jól esett, hogy ennyire kíváncsi az én életemre nem csak a sajátjára. Elmeséltem neki a teljes történetet, persze apa és az én vitámat sem kihagyva. Ahogyan jobban elmerültem arcvonásaiban, nem egyszer feltűntek olyan dolgok, amik Marcusra emlékeztettek. Sara állán ugyanúgy ott volt az a kicsi horpasz amit Marcus állán is megtaláltam. Ahogy telt az idő, tényleg egyre álmosabb lettem. Nagyon hamar mindkettőnk elaludt. Másnap is egész végig tanulnom kellett. Megtanultam még több dolgot a kardforgatásról, de még annál is többet a varázslásról.

A búcsú Végre eljött a kevésbé várt harmadik nap. Ma már nem kellett egyáltalán új dolgokat tanulnom. Csak gyakoroltunk. Majd ebéd után, apával és Sarával lementünk a pincénkbe. Felmerült bennem egy kép arról, hogy nem rég még itt kellett vigyáznom arra a sok emberre.

Apa a falhoz lépett, és egy kört rajzolt a falra. Ez volt az idő kapu. Apa a kör közepére fektette a tenyerét, és behunyta a szemét. Csak a bölcsek voltak képesek előállítani időkapukat. A kör lassan elkezdett zölden felizzani. Először csak a kör széle világított, majd fokozatosan egyre beljebb. Mikor már az egész kör világított apa leemelte a tenyerét, és rám nézett. Láttam, hogy nagyon szomorú, de azért még is képes elengedni. Lassan tett egy lépést felém, majd megfogta a kezemet. - Lenne néhány dolog amivel figyelmeztetnem kell téged. Amikor belépsz az idő kapuba, folyamatosan csak Christyre gondolj, mert csak akkor fogsz eljutni abba az időbe, ahol ő van … És van még egy dolog. - kicsit elhallgatott, majd ugyanolyan hangon folytatta. Mire megérkezel a jövőbe öregedni fogsz. Nem sokat. Legfeljebb csak a tizenhetedik születésnapodat fogod elérni, de az sem teljesen biztos … - hirtelen közbe szóltam, és láttam apán, hogy mosolyog. - Ha visszajövök a múltba, akkor fiatalodni fogok? - kérdeztem kihangsúlyozva a fiatalodni szót. - Nem. Ugyanannyi idős leszel mint amennyi ott a jövőben vagy. De kérlek szépen, hogy nagyon vigyázz magadra! Semmi meggondolatlan dolgot ne tegyél! Értesz engem? - hirtelen magához ölelt. Én még bólintani sem tudtam, annyira magához szorított. A szokottnál kicsit jobban aggódott, de persze megértettem nyugtalanságának okát. Megpuszilta az arcomat, és eleresztett. Sara is mellém lépett, majd ő is magához ölelt. - Hallottad apádat, vigyázz magadra! Nem akarok még egy barátot elveszíteni. - kicsit meghatódtam amikor kimondta a barát szót.

Nagyon jól esett, hogy már a barátjának tart. Mikor elengedett ő is karjaiból, akkor kezdtem izgulni. Ez nem csak sima izgalom volt ami bennem lakozott, hanem egy aprócska félelem is. Rettegtem belülről attól a gondolattól, hogy mi van ha én kerülök ki vesztesként a csatából. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy sikerül visszaszereznem anya elveszett lelkét. Volt még egy dolog ami nem egészen tetszett. Lehet, hogy nem tudok majd tökéletesen Christyre gondolni, és akkor más helyre kerülök mint ahol ő van. Azt se tudta megmondani senki pontosan, hogy milyen messze leszek a mostani kortól. Ha meghalok akkor ki lesz az úr vagy úrnő az országunkban? Rengeteg fel nem tett kérdésem nyomta a lelkemet, de ezeket nem mertem megkérdezni apától, mert akkor biztos, hogy mérgelődni fog. Ha kimondtam volna neki, hogy szerintem meg fogok halni amikor összecsapunk Christyvel, akkor biztos, hogy kiabált volna velem. Ott álltam a zölden izzó kör előtt, és meredten figyeltem apát, hogy mikor fogja azt mondani, hogy indulhatok. -Indulj! - szólalt meg szomorkás hangon. - Mindig Christyre gondolj, ő vezet oda ahol van! Vigyázz magadra! - Sziasztok! - mondtam halkan, majd erőt vettem magamon, és beléptem a körbe.

A jövő, idegenek és változások Minden ragyogó zöldnek tűnt az időkapun belül. Olyan érzésem támadt, mintha a fák lombjai suhannának el mellettem. Enyhe

szédült érzetem volt idebent, de tudtam, hogy erre nem szabad figyelnem. Behunytam a szemeimet, és Christyre gondoltam. Képe azonnal megjelent a bennem. Már nem találtam annyira szépnek és jó nővérnek mint eleinte. A látványa már teljesen megrémített. Gondolataimban is láttam ahogyan meglobogtatja szőke haját a szél, amit ő idézett meg. Gúnyos mosolya örökre megragadott bennem. Valami helyzet változás történhetett körülöttem, mert éreztem, hogy szilárd talajon állok. Mégsem mertem kinyitni a szememet, mert apa azt mondta, hogy csak így juthatok el Christyhez. Két kéz ért hirtelen a vállamhoz, és erősen megszorongatott. - Nyisd ki a szemedet! - szólt rám egy hang, amiben apa hangját ismertem fel. Talán még sem jutottam át a jövőbe Christyhez? - ez a kérdés járt a fejemben mielőtt még kinyitottam volna a szemeimet. Végre fölnyitottam szemhéjamat, és azonnal megláttam a hang és a kar gazdáját. Apa semmit semmit sem változva ott állt velem és még öt lánnyal egy teljesen ismeretlen szobában, telis tele csupa ismeretlen dolgokkal. A szobának fehér színe volt, és a falakon képek voltak. Két fából készült polc volt még a falon az ágy fölött. Rajtuk jó pár darab könyv hevert. A polcokkal szemben volt egy szekrény, ami szintén fából volt. Az egyik lapján egy tükör helyezkedett el. A tekintetem nem is kalandozott el a tükörről. Teljesen megváltozott magasságom, alakom és arcom megragadta a tekintetemet. Hajam továbbra is derékig érő, sötétbarna volt. Az alakom teljesen nőies lett. A csípőm gyönyörű formás lett, de amint láttam az a ruha amit apa felvetetett velem majd szét akart rajtam szakadni annyira feszült. Viszont ami a leginkább megragadott

bennem, az az arcom volt. Egy kicsit megnyúlt, de sokkal szebb mint volt. A szemöldököm íve rövid és vékony volt, olyan amilyen soha sem volt az előtt. A szám is vékonyabb és kisebb lett, de valamivel teltebb és formásabb. Valahogy úgy éreztem, mintha ez nem is én lennék, hanem valaki más. Apa és azok az idegen lányok látták, hogy magamat bámulom a tükörben. Mindannyian mosolyra húzták a szájukat, de azért nem nevettek ki. - Szép vagy. - szólalt meg az egyik lány, akinek rövid, szőkés barna haja volt, és zöld szeme. Az ennyimnél is tökéletesebb alakja volt. Szerintem ő sokkal szebb volt én nálam, de lehet, hogy ezt ő nem így gondolta. Megint apa szólt hozzám, mert látta, hogy nem igazán merek magamtól megszólalni. - Mielőtt elkezdenénk megbeszélni a dolgokat, bemutatnám neked a lányokat. Ők is tudnak ugyanúgy varázsolni mint te. Mindegyikőjüknek van egy olyan dolog amiben nagyon jók. - az első lányra mutatott, arra aki az előbb azt mondta rám, hogy szép vagyok. - Ő itt Ashley. Van egy csodálatos képessége. Képes a gondolataidban olvasni, ha elmond egy varázsszót. - ez egy kicsit ledöbbentett. Nem igazán tetszett, hogy mindent hall ami a fejemben lejátszódik. Rám mosolygott, majd kacsintott egyet. Biztos megint olvasott a gondolataimban. Egy kicsit elfordítottam a fejemet, jelezve, hogy hagyja abba. Bólintott egyet majd apára nézett. Apa Ashley melletti lányra mutatott. Neki vállig érő, fekete haja, és sötétbarna szeme volt. Bőre hófehér volt, teljesen úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nem szokott napon tartózkodni. Kimondottan magas volt, talán még apánál is magasabb. Ruhájának színe

egyáltalán nem volt változatos. Minden ruhadarab amit viselt, fekete színben pompázott. - Ő itt Gabriella. Ő az összes olyan átkot ismeri ami csak megfordult a világon. - Gabriella összeszűkült szemmel rám nézett, majd megszólalt. - Szia Joanna! - hangja halk, egy kicsit rekedt, és mély volt. Apa egy kicsit mérgesen ránézett Gabriellára, majd tovább sorolta lányok nevét. A következőt Emmának hívták. Neki lángvörös, bozontos, szemöldökéig érő haja volt, és kék szeme. Az orrán egy szemüveg ült, és ez eléggé komolynak tűnt. Nagyon kerek feje kissé gyermekes kinézetűvé tette. Neki is volt egy tehetsége, az összes bájital receptjét ismerte. Ő barátságosabb volt velem, mint Gabriella. A mellette álló lányt Heidinek hívták. Világos, szőke haja csodásan simult helyes arcához. Szemei halvány zöld színűek voltak. Bőre nagyon lebarnult volt, és ezért eléggé világosnak tűnt haja és szeme. Ő semmilyen különleges tehetséggel nem rendelkezett, ugyanolyan varázsló volt mint én. A legutolsó lányt Elizabethnek hívták. Egy kicsit idősebb volt a többieknél. Vállig érő, hullámos, világosbarna haja volt. Szemei nagyok és vörösesbarnák. Szája és az orra között egy kisebb mosolyránc hevert. Nagyon kedves természete volt. Apa szerint ő mindent tud a történelmünkről, és híve is. Nekem nagyon is tetszett, hogy mindegyikőjüknek van valami különös tehetsége. De én is előakartam állni valamivel. Sokkal jobb varázslók voltak nálam. Eszembe is jutott, hogy mi lenne ha bemutatnék a kardforgatási technikámból. Én ezzel akartam imponálni nekik.

- Én nagyon kitűnően tudok kardot forgatni. - jelentettem ki, de Elizabeth kivételével mindegyikőjük hangos nevetésbe fogott. - Mi nem használunk kardot. - mondta halkan és visszafogottan Elizabeth, majd odasétált mellém, és átfogta a vállamat. - Nekünk már más fegyvereink vannak. Például pisztoly, puska. - nagyon furcsák voltak számomra ezek a nevek. Még életemben nem hallottam felőlük. Elizabeth látta rajtam, hogy nem igazán értem, hogy mikről beszél, ezért magyarázni kezdett. - Nos, ezek olyan tárgyak amikkel lőni tudnak. Hasonló, mint az íj, de sokkal veszélyesebb. Ezeknek a tárgyaknak van egy csövük, amiből kiröpül egy golyó. Akár egy lövéssel is meglehet ölni egy embert. tátott szájjal hallgattam amit mondott, annyira elámultam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire fajulhat az emberiség. Nagyon érdekesnek és félelmetesnek találtam ezeket az eszközöket. Elizabeth elvette tőle a kardot és átnyújtotta apának. Majd levette a vállamról a karját, és leült az ágyra. A többi lány követte példáját, és ők is így tettek. Kivéve Ashleyt, mert ő a földön ült le. Tágra nyitott szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Nemsokára apa is leereszkedett mellém. Mindenki engem figyelt. Arra vártak, hogy majd nekiállok kérdezősködni. Apa egy kis idő elteltével elkezdett beszélgetni. - Van néhány dolog, amiről tudnod kell. - megvárta, hogy ránézzek, majd vett egy mély levegőt és belekezdett. - A mi világunk és a varázstalanok világa egyesült. A varázstalanon egyáltalán nem tudnak a létezésünkről. Ezért ha innen kimész, senkinek sem mondhatod, hogy tudsz varázsolni. Meg sem mutathatod senkinek!

Soha ne varázsolj mások előtt! Ha megtudnák, hogy létezünk megölnének minket. Már nem mi vagyunk a világ urai. - én mindig azt hittem, hogy a mi és az ő világuk külön marad. De úgy látszik a jövőben már semmi sem marad a régi. Egy kicsit elgondolkodtam ezen. Apa hirtelen újra beszélni kezdett hozzám. - Ebben a világban már minden ember jár iskolába, és mindenki tud írni és olvasni. Te is fogsz járni egy iskolába, csak azért, hogy ne legyél feltűnő. Nem kell izgulnod, mert Ashley, Gabriella, Emma és Heidi is veled fognak járni. Elizabeth már kijárta az iskolát, szóval ő csak az iskolán kívül fog veled foglalkozni. Megtanulod majd az újabb varázslatokat, amivel letudod győzni Christyt. - megremegtem amikor kimondta a nevét. - Én sajnos nem mondhatok semmit arról, hogy visszatérsz e hozzám a múlta vagy sem. Csak annyit árulok el, hogy nem leszel bölcs. - ez a hír valahogy úgy érintett, mintha biztos lehetnék a halálomban. - Hogy miért nem, azt majd megtudod. - hirtelen Ashleyre nézett, majd kérdezett tőle valamit gondolatban. Ashley erre gyors választ adott. - Majd kerítek neki egy szobát a kollégiumban. Azt mondjuk, hogy te vagy az apja, ami igaz. Beíratod az iskolába. Igaz, hogy már nincsen külön szoba neki, ezért azt mondod az igazgatónak, hogy mi az unoka testvérei vagyunk. Így hát hozzánk fogják betenni. Nálunk jó helye lesz. Majd velünk alszik, tanul és mindent együtt csinál. - láttam apán, hogy megnyugodott. Hirtelen kibukott belőlem egy olyan kérdés ami nem igazán volt ide való. - Apa, mi az a kollégium? - már megint nevetésbe fojtották gúnyjukat. Elizabeth adott választ apa helyett.

- A kollégium egy olyan iskola, ahova a tanulók beköltözhetnek. A szüleik pedig távol vannak tőlük. Hétvégenként találkozhatnak csak a szüleikkel. - megint egy új kérdés esett ki belőlem. - Mi az a hétvége? - egy fokkal hangosabb lett a mellettem lévő nevetés. Elizabeth megint megértően válaszolt kérdésemre. - Most már az időt másképp mérik. Vannak különböző egységek. Például negyed napmente az három órát jelent nálunk. Egy nagyobb egység a hét. Ez hét napból áll. A hétvége az utolsó két napot jelenti. Ezeken a napokon nem kell menni iskolába sem. - Elizabeth mindent elmesélt nekem az idő egységeiről. Szerintem így sokkal könnyebb volt mérni az időt. Végre volt valami, ami nagyon tetszett ebben a korban. Tovább folytattuk a beszélgetést. Szinte mindent megtudtam a mostani szokásokról. Kiderült, hogy itt már nincsen nővé avatás. A bölcsek egy könyvtárban dolgoznak, ahol mindent megtudhatnak tőlük a varázsolni tudó emberek. Apa is egy ilyen könyvtárban dolgozott. Kiderült, hogy már nem használják a hatalmas várakat. A mi várunkat teljesen lerombolták. Ez a hír egy kicsit fájdalmasan ért. Én nagyon szerettem azt a várat. Ott nőttem fel, tanultam varázsolni és még sok más dolgot is itt csináltam először. Az erdőnk még megvolt, de már nemzeti parkká lett avatva. Az sétált benne aki akart. Megtudtam, hogy már megszűntek azok az országok, hogy fagy ország, erdős ország. Helyette valami sokkal rosszabb nevet kaptak. Jó sok idő eltelt azzal, hogy csak beszélgettünk egymással. Már beesteledett, amikor elhagytuk ezt az idegen házat. Apa azt mondta, hogy ebben a házban egy idős házaspár lakik, akik megengedték, hogy apa tartson „termék

bemutatót”. A lányokkal elmentem a kollégiumba. Apa közben elintézte a beíratásomat. Kaptam egy kis kártyát, amivel majd igazolnom kell magamat ha beakarok lépni az iskolába. A kollégium hatalmas nagy épület volt, telis tele ablakokkal. Falai sötétbarnák, ajtaja nagy és fehér. Az épület előtt egy nagy kerítés húzódott, aminek fekete színe volt. A szobák némelyikében még égett a villany és ezek világosságot festettek a falra. Két őr ült a bejárati ajtó mellett. Mellettük egy egy elemlápa hevert a földön. Beléptünk a lányokkal a kerítésen belülre. Erre az őrök felálltak a helyükről és egy kis gépezetet tartott felénk az egyik. Emma elővette a kártyáját és beledugta. Közben az őrök jó estét kívántak mindannyiunknak. A többiek és én is így tettem. Már alig vártam, hogy végezzünk. Beszerettem volna lépni már az iskolába. Nagyon kíváncsivá tett. Heidi ment elől. Kitárta előttünk az ajtót, és előre engedett. A kollégium belseje nagyon szép volt. A folyosó kőburkolatos volt, és fehér. A fal halvány sárga színű és mindegyiken feküdt egy nagy keretbe foglalt kép, emberekről. Három emeletnyi magasra gyalogoltunk fel lépcsőn keresztül. A szobánknak levendula illata volt. Eléggé nagynak tűnt. Ashley szerint ez volt a legnagyobb szoba a kollégiumban. Fala ugyanolyan sárga volt mint a folyosóé. Három darab ágy volt a fal mellett. Az én ágyam az ajtóval szemben lévő volt. A többieké emeletes ágy volt. Volt bent még két íróasztal az ágyam mellett. Minden ágy mellett volt egy kisebb szekrény. Az ágyak alatt, pedig nagy bőröndök voltak. Emma azt mondta, hogy azokban ruhák vannak. A szobánkból nyílt a tisztálkodó szoba, amit ebben a korba fürdő szobának hívtak. Ashley megmutatta, hogy mit

hogyan kell használnom ebben a szobában. Rengeteg új jellegű, de hasznos tárggyal ismerkedtem meg. Miután mindannyian végeztünk a tisztálkodással lefeküdtünk aludni. Eléggé rosszul aludtam. Szörnyű álmok gyötörtek egész éjjel, és valahogy nem igazán éreztem magam otthon ebben az iskolában. Talán az új helyszín miatt voltam ennyire feszült.

Vásárlás Másnap reggel egy kicsit talán fittebbnek tűntem, mint előző nap. Nem kellett korán felkelnünk, mert vasárnap volt. Ashley volt az aki kirángatott az ágyból. - Gyerünk! Kelj már föl! - két keze szorosan átfogta testemet és teljes erejéből megrázta. Én a szólításokra azonnal felébredtem. Kiszálltam az ágyamból és egyenesen a fürdőszoba felé mentem. Hirtelen Gabriella ott termett előttem és belépett az ajtón. Nem tudtam, hogy miért volt erre szüksége. Nyugodtan szólhatott volna, hogy ő megy be előbb. Emma és a többiek tágra nyitott szemmel néztek a bezáruló fürdőszoba ajtó után. - Ez meg mi volt? - kérdezte Heidi. - Nem tudom. - rázta meg a vállát Emma. És odalépett mellém. Mondtál neki valami rosszat? - kérdezte miközben a szemüvegét pucolta a ruhája ujjába. - Nem. - mondtam még mindig csodálkozással a hangomban.

- Akkor lehet, hogy csak WC-re kellett neki mennie. Majd mindjárt kijön. - mondta Ashley aki eközben kihúzta a bőröndjét az ágya alól. - Már megint nincs mit felvennem! - hallottam a hangjában, hogy ezt nekem most nekem mondja. Biztos ezzel arra akart célozni, hogy elvisz ruhát vásárolni. - Ma el kell mennem vásárolni! Te is velem jössz Joanna! Amint látom neked is kell néhány új ruha. - Igen, persze … - mondtam elcsukló hangom. Közben Gabriella kilépett a fürdőszobából és megint összeszűkült szemmel hozzám szólt. - Bocs. - megráztam a fejemet, majd bementem a fürdőbe. Kicsit bántott, hogy így viselkedik velem. Lehet, hogy mondtam neki valamit ami megbántotta? Elintéztem a dolgokat idebent, majd visszatértem a lányok körébe. Ashley már útra készen állt előttem. - Akkor indulhatunk? - kérdezte vidámsággal teli hanggal. - Persze. - próbáltam lelkesedő lenni. - Mi, - mondta Heidi. - elmegyünk vásárolni pár új sminkes cuccot neked. Majd egy kávézónál találkozunk egykor. Akkor helló! - a négy lány elhagyta a szobát, és egyedül maradtam Ashleyvel. Nem tudtam a smink szó jelentését, ezért kis idő után megkérdeztem Ashleytől, hogy mi is az. - Ashley? - Hmm? - keresgélt valamit a kézitáskájában. - Megígéred, hogy nem nevetsz ki? - Aha. - tömör válasza nem nagyon nyugtatott meg. - Mi az a smink? - fölnézett a táskájából, és egy kicsit mosolyra húzta a száját.

- A sminket az arcukra szokták kenni a nők. A szánkra rúzst, a szemhéjunkra szemfestéket, az arcunkra pedig pirosítót teszünk. miközben beszélt hozzám folyamatosan mutogatta a kezével az elhangzott testrészeket. Végre megtalálta amit keresett, mert egy kicsit felkiáltott. - Ez az! - a táskából egy ezüstösen csillogó kulcsot halászott ki. - Mehetünk. - mondta izgatottan, és kilépett az ajtón. Én követtem. Kimentünk a kollégiumból, és a vele szembe lévő épületbe mentünk be. Akkora ajtó volt az épületen, hogy a kollégiummal szemközti falat teljesen befedte. Amint bementünk egy csomó négy kerekű valamit láttam. Mindegyiknek más színe volt, és amint a napfénye rájuk talált mindegyik felragyogott. Ashley látta rajtam, hogy ezek a valamik nagyon ámulatba ejtenek, ezért rögtön mondta, hogy mi is a nevük. - Ezeket autónak nevezik. Más néven kocsinak. Bárhova eljuthatsz velük. Mi is most ezzel fogunk menni. - közben egy sárga autóra mutatott. - Ez egy BMW. Ezt a kocsit három hónappal ezelőtt kaptam az apámtól. Hát nem gyönyörű? - kérdezte, és közben tenyerét végighúzta a motorháztetőn. Az autó ajtajához sétált és kinyitotta az ezüstös kulccsal. Ő beszállt, és kezével intett, hogy én a másik oldalról üljek be. Amint sikerült kinyitnom az ajtót, megcsapta az orromat egy erős, de jó illat. Ashley biztos, hogy megint olvasott a gondolataimban, mert azonnal válaszolt a fejemben lejátszódó kérdésre. - Ez az illat ebből származik. - mutató ujja hegyével egy gömbölyű üvegre mutatott, amiben valami féle sárga folyadék volt. - Ezt illatosítónak nevezik. - Ashley az ülése előtti kerek tárgyra mutatott. - Ezt kormánynak nevezik. Ami pedig előtte van az a

műszerfal. Ez pedig, - a lába melletti botra tette kezét. - a sebesség váltó. Amin pedig a lábaim vannak, azok a pedálok. A középső a fék, a bal oldali a kuplung, a jobb pedig a gáz. - elővette a kulcsát és beledugta a kormány alatti lukba, és elfordította. A kocsi halk zümmögő hangot adott ki magából. Ashley lassan elfordította kormányt és a kocsi elindult. Kimentünk a nagy ajtón, és a balra vezető úton haladtunk tovább. Az autóval egyre gyorsabban mentünk. Ashley lehúzta az ablakot a mellettem lévő ajtón, és így már nem volt olyan melegem. A lágy szél lobogtatta a hajamat. Nagyon kellemes, hűvös légáramlat csapódott az arcomba. Ashley hirtelen fölhúzta az ablakot, és leállította az autó motorját. A halk moraj elhalt mellettem. - Megérkeztünk? - kérdeztem. - Igen. Szállj ki! - kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Egy kicsi, négyzet alakú ház volt velem szemben. Két ablaka az ajtó két oldalán volt. - Itt fogunk ruhát venni? - Igen. Mindig ezen a helyen vásárolok, mert itt minden olcsó. Na, gyere! - megfogta a karomat, és az ajtó felé rángatott. Bementünk az ajtón. Egy alacsony termetű nő ült egy íróasztalnál. Válláig érő szőke haja belelógott zöld szemébe. Idősebb volt, mint mi ketten. - Szia Ashley! Ki a barátnőd? - nagyon vékony hangja kicsit sértette a fülemet. - Ő Joanna! Az unokatestvérem. Új itt a városban. Szeretnék neki vásárolni pár új ruhát. - Ashley a válla fölött rám bökött. - Jó napot! - szólaltam meg kicsit visszafogott hangon.

- Ciao! - még sosem hallottam ezt a köszönési formát. A mi korunkban ilyen szavak még véletlenül sem hangzottak el. Hirtelen egy tenyér fonódott a karomra, és vonszolni kezdett a ruhás polcokhoz. Amikor ránéztem a tenyér gazdájára, aki Ashley volt, felragyogó, izgatott szemekkel méregette a ruhákat. Amint elengedte a végtagomat, azonnal egy sárga felső ruhához nyúlt. Itt még nem tudtam, hogy mit jelentet a póló kifejezés. - Először ezt a sárga pólót vedd föl! - belőlem rögtön kibukott a kérdés. - Mi az a póló? - Ashley elkerekedett szemeket vetett rám, majd kicsit idegesen felmutatta a kezében tartott ruhát. - Ez!!! - azonnali kerítő beszédbe fogtam. - Nálunk ezt nem … pólónak nevezik, hanem felső ruhának. megrázta a fejét grimaszt vágva, majd a testemhez mérte a ruhát. -Ez pont jó. Fel próbálod? - nem volt kedvem fölvenni, ezért nemmel válaszoltam. - Nem. Nézzünk még valamit! - próbáltam lelkesedni, habár kétlem, hogy úgy hangzott volna. - Oké! - felvett egy kék kosarat a ruhás polc mellől, és beletette a sárga pólót. A könyökhajlatára tette a kosár fekete pántját, és úgy lépett a másik ruhás polchoz. Ott egy kék nadrágot vett le. Nem tudtam, hogy mit akar vele, mert a mi korunkban még nem hordtak a nők nadrágot. Folyamatosan arra gondoltam, hogy minek kell nekünk a kék nadrág. Persze már megint elfelejtettem, hogy Ashley képes a gondolataimban olvasni. Amint meghallotta a gondolataimat, azonnal beszélni kezdett hozzám. Szerintem mindig

elmormolta magában a varázsszót, azért hogy tudjon rám figyelni. - Ezt a nadrágot neked tervezem. Nálunk már a nők is hordják. Van minden méretben, hosszú, rövid, térdig érő. Az utóbbit halásznadrágnak hívják. Most már a szoknyák is vannak különböző méretekben. Rövid … Na ne nézz ilyen furcsán rám! - nekem fel sem tűnt, hogy fintorgok. Viszont furcsának találtam, hogy a nők fölvesznek térden felüli szoknyát. Én még a gondolattól is irtóztam. Ashley most a nadrágot mérte a testemhez. - Felpróbáljam? - kérdeztem tőle. - Igen! Hátha nem jó. Na gyere! - karon fogott és egy magas, fehér dobozhoz hurcolt, aminek az eleje le volt takarva valami szürke függönnyel. - Ez mi? - Ashley megint rám nézett és majdnem elnevette magát. Ne nevess! - szóltam rá az ujjamat felemelve, figyelmeztetés képen. - Itt nem bánthatsz! - tenyerébe zárta az ujjamat és visszahajtotta az öklömbe. - Amúgy ezt próbafülkének hívják. Itt kell fölpróbálnod a ruhát. Menj be és vedd ezt föl, ja meg ezt is! - odaadta a kezembe a nadrágot, majd a pólót is. - Én addig kifizetem ezeket. A másik ruhádat, pedig ha haza érünk, dobd ki! - bólintottam egyet, majd a ruhákkal a kezemben bementem a fülkébe. Belül is fehér volt. A függönnyel szemközti falon volt egy tükör fa keretbe foglalva. Nagyon gyorsan sikerült átöltöznöm, de a nadrág fölvételével egy kicsit ügyetlenkedtem. Legelső pillantásomat a tükörre vetettem. Amint megláttam a tükörképemet csodálkozás fogott el. Nem is olyan rossz. - gondoltam magamban. Végül is tetszett amit láttam. Lehet, hogy számomra ez nagyon furcsa volt, de annál

inkább támogattam az ötletet, hogy vegyünk még ruhákat. Lassan elhúztam a függönyt, majd kiléptem. Ashley már ott állt a fülke előtt, és várt rám. Majd amikor meglátott tapsolt egyet. - Istenien nézel ki! - mondta kicsit kiabálva a szavakat. - Remélem neked is bejön ez a stílus. - még jobban pörögni kezdett. Hirtelen karon fogott, és egy újabb polchoz rángatott. - Gyere, ezt nézd! - a polcról leemelt egy fekete, térdig érő, fehér övvel ellátott szoknyát, és mellé egy fehér, rövid ujjú, nagy gallérral rendelkező blúzt.-Ugye tetszik neked ez a két ruha? - kérdezte, de nagyon is jól tudta a választ, mert már megint olvasott a gondolataimban. Válasz persze egyértelmű volt, igen. Amint megláttam a ruhát, azonnal beleszerettem. Ashley ezeket is a kosárba tette, majd még egy csomó másik ruhát is. A végén már ott tartottunk, hogy megtelt két kosár, csak ruhával. Vettünk mindent, pólókat, nadrágokat, szoknyákat, blúzokat, fehérneműket, és egyéb más csodálatos darabot. Miután végeztünk, kimentünk a kocsihoz, és bepakoltunk mindent a csomagtartóba. Ashley azt mondta, hogy egy olyan kávézóhoz megyünk ahol mindig találkozni szoktak a lányokkal. Megint kényelembe helyeztem magam az autóban, és néztem ki az ablakon. Minden olyan gyorsan száguldott el mellettünk, hogy egy idő után káprázott a szemem. A fák és minden egyéb, csak homályosan látszódtak a kocsiból.

Jason

Nem sokára megérkeztünk a kávézóhoz. A kávézó egy halvány kék színű ház volt. Előtte öt darab, fából készült asztal volt. Mindegyikhez négy, szintén fából készült szék volt illesztve. - Gyere üljünk le valahova! Szerintem Heidiék is mindjárt ideérnek. - leültetett a házhoz legközelebbi asztalhoz, és elvett arról egy fehér lapot. Már kérdés nélkül válaszolt nekem. - Ezt étlapnak hívják. Más néven menüsornak. Nézz benne valamit! Én majd egy epres turmixot fogok inni. Azt szeretem a legjobban. - Nekem is jó lesz. - nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy turmix. Szinte csak kíváncsiságból kértem én is azt amit Ashley. A házból kijött egy barna, válláig érő hajú fiú. Szemei enyhén kidülledtek, és szürkék voltak. Arca hosszúkás és vékony volt. Ashley mosolyogva ránézett majd köszönt neki. - Szia Ben! - a fiú is visszamosolygott rá, majd köszönt nekünk. - Sziasztok! Kit tisztelhetek a barátodban? - kérdezte rám sandítva. - Ő itt Joanna. Az unokatestvérem. Velünk fog járni egy osztályba. - Helló Joanna! - felém nyújtotta a kezét, majd várta, hogy belemarkoljak. Én óvatosan nyújtottam a kezemet felé, de ő erősen megragadta, és jól megrázta. - Szia Ben! - eleresztettem egy aprócska mosolyt felé, majd visszahúztam a kezemet az ölembe. - A szokásosat kérem, hat pohárral. Még mennyit kell dolgoznod az új kocsidhoz? - szólalt fel hirtelen Ashley, látva, hogy nem igazán boldogulok az ismerkedéssel. - Már csak két hetet, mert a főnők növelte a béremet. Pedig csak két órát dolgozom suli után. Rendes volt tőle. - megint kivillantotta

fogát, majd besétált a házba. - Ben majd az osztálytársad lesz az iskolában. - magyarázta Ashley. Ahogy átpillantottam a válla fölött megláttam a négy lányt közeledni felénk. Emma haladt elől, mögötte pedig a többiek. Nagyon gyorsan járt a szája, biztos magyarázott valamit a lányoknak. Örömömre Elizabeth is velük tartott. Ha ő is velünk volt, nem nevettek engem ki annyira a többiek. - Ashley! Itt vannak a lányok. - hátrafordult a székén, és integetni kezdett. Én is vele együtt integettem nekik. Heidi hirtelen körülnézett, majd megvárta, hogy Ashley bólintson. Meglendítette a kezét, és varázslattal összehúzott két asztalt. A székeket már Emma varázsolta az asztalhoz. Nyolc darab szék húzódott az asztalhoz, és úgy nézett ki, mintha még várnánk valakit. - Sziasztok! - köszöntek egyszerre, kivéve Gabriellát, aki csak utána morgott valamit. - Helló! - köszöntünk Ashleyvel, és mindketten felálltunk . Az összetolt asztalhoz sétáltunk és leültünk. - Sok ruhát vásároltatok? - kérdezte Elizabeth, aki a bal oldalamra ült le, mellette Gabriellával. A jobb oldalamon Ashley, mellette Emma és Heidi ült. - Igen - válaszoltam én. - Most is csinosan nézel ki! - közölte Elizabeth, majd oldalba bökte Gabriellát. Gabriella égnek emelte sötétbarna szemeit, majd rám nézett. - Jó a pólód. - mondta halkan és rekedten, majd elfordította a fejét és fekete haja teljesen beborította az arcát.

- Kösz … - mondtam halkan és visszafogottan. Ben hirtelen kilépett két tálcával a kezében, amiken a turmixok voltak. - Helló! - köszönt a többi lánynak. - Mikor toltátok össze az asztalokat? - kérdezte egyik szemöldökét fölemelve. - Az előbb. Nem láttad? - mondta Heidi, felállt az asztaltól és elvett egy tálcát. Bennel együtt letette az asztalra, majd visszaült a helyére. - Köszi Ben. - mondta Emma, aki közelebb hajolt Benhez és megcsókolta. Ezt is azonnal furcsállottam. Elizabeth hirtelen közelebb hajolt a fülemhez és belesúgott. - Nálunk már szabad nyíltan csókolózni. - bólintott, majd elvett egy turmixot a tálcáról. Én és a többiek ugyanígy tettünk. Közben Ben visszament a házba, még egy pillantással elköszönve Emmától. Először csak beleszagoltam az italba. Nagyon kellemes eper illata volt. Majd bekaptam a pohár szélét, és egy aprót kortyoltam belőle. Hideg érte a fogamat, de a hideghez csatlakozott egy nagyon édes, selymes íz. Finom volt. Most már mertem többet is kortyolni a pohárból. Amikor már az egészet megittam, felnéztem a pohárból és csak annyit láttam, hogy Gabriella kivételével az összes lány mosolyogva engem figyelt. - Kéred az enyémet? - kérdezte Elizabeth. Hirtelen Gabriella a kezét az asztalhoz csapta, jelezve, hogy neki ez egyáltalán nem tetszik. Én már nem foglalkoztam vele. Elizabeth újra rákérdezett, hogy kérem e az ő turmixát. - Na? - nekem persze annyira ízlett a turmix, hogy a vállaimat megemelve, mosolyogva bólintottam kettőt. Elém tolta a poharat és újra elmosolyodott. Én azonnal kiittam azt is. Még mindig mindenki

rajtam mosolygott, de amint Elizabeth egy kicsit csúnyábban rájuk nézett azonnal befejezték. Mindenki inni kezdett, még Gabriella is, aki egész végig elfordított fejjel nézte az utcán elhaladó embereket. Én közben beszélgetésbe elegyedtem Elizabethtel. Jobban mondva ő volt az aki beszélni kezdett hozzám. - Mesélj valamit! Van … ö..ö udvarlód? - kérdezte mélyen a szemembe nézve, még mindig mosolyogva. Nekem persze a mosoly leolvadt az arcomról. Ezt ahogy látta, neki is komolyabb lett az arckifejezése. - Valami rosszat kérdeztem? - Nem. - majdnem megindult egy könnycsepp a szememből, de nem akartam most sírni. A torkomba került a gombóc, és még azt a nemet is alig bírtam kimondani. - Elakarod mondani? - hirtelen az összes lány, ismét Gabriella kivitelével, rám figyelt. A gondolataim csak Marcus körül forogtak. Ashley hirtelen hangosan felhorkant, majd átfogta a vállamat. - Sajnálom. - mondta halkan és sajnálón. Megint beleolvasott a gondolataimba. Az arcáról ugyanazt a fájdalmat tudtam leolvasni, mint amit ő tudott az enyémről. - Gyerünk mondd el! - hiába nem akartam közölni velünk, de már úgyis mindegy volt. Ashley már tudott mindet Marcus haláláról. Belefogtam a történetbe, de közben próbáltam nem itatni az egereket. - Minden úgy kezdődött, hogy Christy az összes gonosszal összefogott a jók ellen. Mindenkinek mennie kellett a harcba, egyedül csak én maradtam a várunkban. A pincénkben vigyáztam a nőkre és a gyermekre. Egy napon úgy döntöttem, hogy a

varázsgömbömmel megnéztem, hogy jól van e apa és Marcus. kicsit elakadott a hangom, de erőt véve magamon tovább folytattam. - Először apa állapotát néztem meg. Neki semmi baja nem volt. Utána Marcus következett. Viszont őt nem láttam a gömbben - már nem bírtam tovább és két könnycsepp kicsordult a szememből. Legalább most nem kellett magyaráznom, hogy miért nem láttam a gömbben Marcust. Csöndben eltöltöttünk egy pár percet, majd Ashley hirtelen felszólalt. - Jönnek Jimék .- nem tudtam, hogy ők kik is. Ezért az utcára meredtem, és figyelni kezdtem. Ashley persze megint a gondolataimban mászkált, és azonnal válaszolt a fejemben lebonyolódó kérdésre. - A koleszben laknak. Ők is az osztálytársaid lesznek. Viszont megkérnélek arra, hogy nekik se beszélj a varázserőnkről … - tartott egy kisebb szünetet, majd újra belefogott. - És kérlek ne nagyon mondj Jimnek rólam semmi rosszat. - Csak azért, mert Ashley teljesen bele van zúgva. - szólt közbe hirtelen Heidi. - Nem tudom Ashley miért nem vagy hajlandó elhívni egy randira. Nagyon is jól tudod, hogy ő mit érez. Mindig turkálsz a gondolataiban. - ujjával körzött a homloka előtt, majd fintorgott egyet. - Még hányszor mondjam el, hogy én nem akarok előtte cselekedni. Lehet, hogy annyira nem tetszem neki. - én csak rángattam ide oda a fejemet, mert azt sem tudtam miről beszélnek. Persze Elizabeth ezt ismét észrevette és elmagyarázta, hogy mit jelent az, hogy randi és még elég sok mindent. Amint befejezte a magyarázást, megláttam két alakot közeledni felénk. Amelyik fiú elől jött, annak barna,

néhol kicsit világosabb fülig érő, tépett haja és szép, zöld szeme volt. Szemhéján hosszú és sűrű szempilla hevert. Kis termetű volt, nagyjából akkora mint én. Nem volt rossz képű, sőt eléggé jól nézett ki. Amint meglátta Ashleyt, mosolyra húzta a száját, és le se vette róla többé a szemét. A mögötte jövő fiút nem láttam egészen tisztát, mert egy kicsit elfordulva jött felénk. Amint odaérkeztek hozzánk teljesen elállt a lélegzetem, de nem a szőkés barna hajú fiútól, hanem mögötte állótól. Már teljesen felénk fordult és kinézete annyira ledöbbentett, hogy szinte megállt a szívverésem. Teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Marcus. Áttanulmányoztam a szememmel. Először lentről fölfele. Egy fekete farmert és egy fekete inget viselt. Amint szemeim a végigsöpörtek a lábain, a mellkasára tapadtak. Ugyanaz a domború és izmos felsőteste volt, mint Marcusnak. Feszült rajta az ing, de ettől még jobban nézett ki. Majd végül a szemeim az arcára akadtak. Az arca egy kicsit idősebb volt, mint amit én ismertem, de megmaradt kölök képe. Állán ugyanúgy meg volt az a kicsi horpasz amit annyira szerettem. A gyönyörű barna szemei is megint megfogtak. Amikor hunyorgott sűrű szempillája találkozott és még szebbé tette szemeit. A szemöldökének ugyanolyan íve, mint Marcusé, követte szeme vonalát. Még a haja is ugyanolyan volt mint Marcusé. Fekete, rövid és bozontos. Azt se tudtam, hogy most mi tegyek. Teljesen megfeledkeztem a körülöttem lévő társaságról, csak az előttem álló fiút csodáltam. Ashley hirtelen felszólalt mellettem, és én nagyon megrémültem. - Mi van?! - ordította a fülembe. - Gyere menjünk ki a mosdóba! karon fogott, és felrántott a székből. Nem akartam most elmenni

innen, mert úgy éreztem, hogy Marcus hasonmása mellett a helyem. Ashley ezzel egyáltalán nem törődve berángatott a kék házba, ahol még több asztal és szék volt. Ben amint meglátott minket, ránk kérdezett. - Már fizettek? - Nem. - mondta Ashley, majd engedett a karom szorításából. Kérünk még két pohár kólát! Kösz! - tovább hurcolt maga után, egy fehér ajtóhoz. Ott bementünk és minden úgy nézett ki mintha egy fürdőszobában lennénk. Csak itt jóval több WC és mosdó volt, mint a kollégiumban. Ashley megállított az egyik porcelán mosdó előtt, és nagyon gyorsan beszélni kezdett hozzám. - Komolyan mondod, hogy Jason ugyanolyan, mint a te Marcusod? -én csak bólintottam kettőt, majd vártam beszélgetésének folytatását. - Akarlak figyelmeztetni valamire. Jason és Gabriella … elkeseredett arcot vágtam mert tudtam, hogy mi lesz a folytatás. Tudom, hogy neheztelsz Gabriellára … - Mondd már ki! - nagyon idegesített, hogy próbálja finomabban közölni ezt a dolgot. - Jason és Gabriella járnak. - már tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Már nem bírtam tovább, és sírni kezdtem. A könnyeim teljesen ellepték az arcomat, és mindent elmosódva kezdtem látni. - De … - próbáltam mondani valamit, de semmi nem jött ki a számon. - Kérlek ne sírj! - magához szorított, és átkarolta a hátamat. Nem sokára elengedett, és átkarolta a vállamat. - Na, gyere menjünk! -

elindultunk, de Ashley hirtelen megtorpant. - Várj egy percet! - bal tenyerét az arcom elé tette, és egy kicsit elmozdította jobbra. - Így már mindjárt jobb. Nézd meg magad a tükörben! - eddig fel sem tűnt, hogy van tükör a mosdók fölött. Odasétáltam az egyik elé, és amint megláttam az arcomat, teljesen meglepődtem. Semmi nyoma nem volt a sírásnak és a hajam is simább lett. - Köszönöm Ashley! - kicsit jobb lett a teljesen lehervadt kedvem. Kimentünk a házból és már mindkét fiú ült. Jim Emma helyén, azért, hogy közelebb üljön Ashleyhez, és Jason Gabriella mellett. Megint minden gondolatom Jason körül forgott. Mikor észrevettek, Jim szemei megint Ashleyre tapadtak. Láttam, hogy mindig a zöld szemeket figyeli a lányon. Nagyon tetszett neki. Engem is jól szemügyre vett, de rajtam nem időzött olyan sokat a szeme. Mindketten leültünk. Ashley Jim mellé, én pedig szembe velük. Szemeim Jasont akarták nézni, de nem mertem mert Gabriella is ott volt. - Ashley, ki az új barátod? - kérdezte Jim. - Ő Joanna. Az unokatestvérem. Beköltözött hozzánk a koleszbe. Jim hirtelen a kezét nyújtotta felém, ugyanúgy, mint Ben. Belemarkoltam, és most már tapasztaltabban ráztam vele kezet. - Szia! Engem Jimnek hívnak. - mutatkozott be, és közben Jason felénk fordult. - Üdv. - mondtam halkan. Amint elengedte a kezemet, Jason is rám köszönt. Falták szemeim az arcát, és gondolataim folyamatosan csak Marcus körül zsongtak. - Helló! Én …

- Marcus. - hirtelen csúszott ki a számon Marcus neve. Erre Jason komor képet vágott, és mérgesen folytatta bemutatózását. - Jason. A nevem Jason. - ő nem fogott velem kezet, helyette inkább visszaült Gabriella mellé. - Istenem. - lehelte Gabriella és a fejét kezdte fogni. Levettem szemeimet róluk, és a többiekre próbáltam figyelni. Hosszú beszélgetésbe elegyedett a társaság, engem kiértve alóla. Én csak ültem, és figyeltem a szájuk mozgását. Annyira elmerültem visszhangzó gondolataimban, hogy amikor Emma vállon fogott, teljesen megrémültem. - Gyere menjünk!-mondta egy kicsit már idegesebb hangon, és felállított maga mellé. - Elmegyünk a könyvtárba és beszélünk apáddal. Meg kell kérdeznünk, hogy miket tanítsunk meg neked. elengedte a vállamat és intett a tenyerével, hogy kövessem.

A könyvtár Gyalog mentünk a könyvtárhoz. Jason és Jim nem tartott velünk. Nem kellett olyan sokat gyalogolnunk, mert mindössze egy sarknyira volt a kávézótól a könyvtár. Ez egy nagy építmény volt kőből. A falba fura jelek voltak vésve, és csak egy kettőt tudtam felismerni közülük. Ezekkel találkoztam a varázstankönyvekben. Az ajtó egy erkély alatt volt, ami szintén kőből épült. Az ajtó két oldalán, egy óriási kőoszlop húzódott. Ebben is megtalálhatóak voltak a jelek. Mindannyian bementünk, és több ezer könyv terült a szemünk elé. Belül semmi nyoma nem volt

köveknek. Minden fából volt. A polcok, az asztalok, székek, és még rengeteg más tárgy is. A polcok a plafonig értek, vagy hét sor volt előttünk és még felül is könyvek voltak. Minden polc mellett egy fáklya égett. Ezek olyanok voltak mint a mi korunkban. Nem égtek el soha. Beljebb merészkedvén, megláttam apát, és szaladni kezdtem felé. Éppen több új olvasmányt pakolt föl az előtte álló polcra. - Szia apa! - a nyakába vetettem magamat, és megpusziltam az arcát. - Szia Joanna! - erősen megölelt, majd letett a földre. Megláttam mellette álló hatalmas könyv kupacot, és támadt egy ötletem. - Ne pakolj tovább! - tenyérrel lefelé a papírosok fölé nyúltam és egy gyors legyintéssel az összeset a polcra repítettem. - Ügyes vagy! - kicsit elbizakodtam magammal, és somolyogni kezdtem magamban. - A többiek is itt vannak? - kérdezte. - Igen. Ott jönnek. - jobban mondva lebegve jöttek. Egy hófehér, nagyon puha felhőn állt az öt lány. Ilyen még nem volt nálunk. Figyeltem ezt az érdekes dolgot. - Bocsáss meg! Még meg sem mutattam ezt az eszközt. Nos, minden varázsló tudja használni. Aki bejön a könyvtárba, annak ezzel kell közlekednie. Persze varázstalan emberek nem tévednek be ide, mert ők csak egy sima lakóházat látnak. Szóval ezt a szerkezetet szállítónak hívják. Tudsz vele vízszintesen közlekedni és függőlegesen is. Nagyon egyszerű a használata. Ha ráállsz, akkor csak arra kell gondolnod ahova menni akarsz. Majd próbáld ki! De most arról beszéljünk, hogy miért is jöttetek ide. - Ashley hirtelen

leszállt a felhőről és mellém sétált, a többiek pedig követték a példáját. - Csak azért, hogy megkérdezzük miket kell tanítanunk Joannanak. - mondta nyugodtan Elizabeth. Apa megvakarta az állát és bólintott egyet. - Hát, vegyetek át vele minden új varázslatot, átkot, - Gabriellára kapta a szemeit, és egy grimaszos mosolyra húzta a száját. Ez nagyon feltűnő volt. Apa sejthetett valamit Gabrielláról. - bájital receptet, és pár trükkös dolgot. Remélem tudjátok mire gondolok? most Ashleyt találta meg a szeme, és rákacsintott. Erre Ashley mosolyra húzta a száját, de nem nevetett igazán. - Rendben. Gondolom már most kezdjük el a tanítást. - Igen. - mondta apa, és a szállító felé tuszkolt. - Menjetek! Nekem még nagyon sok dolgom van. Viszlát! - a többiek is felálltak a szállítóra, majd ők gondoltak helyettem a kijáratra. Nagyon gyorsan szálltunk az ajtó felé. Több polc száguldott el mellettünk. Olyan volt mint amikor a kocsiból néztem ki az ablakon. Az ajtónál leszálltunk, és a felhő nagyon hamar elsuhant a polcok felé. Kisétáltunk az utcára és egyenesen megindultunk vissza a kávézóhoz.

Tarrientum - Joanna! - szólt hozzám Heidi. - Igen? - Nem baj ha Elizabethez mi most nem megyünk fel? - kérdezte.

Kicsit meglepődve álltam előtte, mert nem igazán tudtam, hogy most hova is megyünk. - Nem. - mondtam a vállaimat megemelve. Közben Elizabeth mellém állt és átfogta a vállamat. - Mi elmegyünk a lakásomra. Ott fogsz mindent megtanulni. most már mindent értettem. Elizabeth elindult előre, engem vonszolva maga után. - Sziasztok! - mondták a többiek, amikor mi már messze jártunk. Végig baktattunk a fákkal teli úton. A kávézót elhagyva még több ház terült el mellettünk, és mindegyiknek más más volt színe. Elizabeth egy fehér házhoz vezetett, annak az alján egy vörös csík volt. Elölről két, fekete keretű ablak, és egy szintén fekete színű ajtó volt. Elizabeth egy kicsi, fekete kulcsot húzott elő a zsebéből és kinyitotta vele az ajtót. - Menj be! - szólított fel, és én becsörtettem a számomra tetsző házba. Belül az első szoba fehér, és nagyon kicsi volt. Onnan nyílt még egy ajtó. Azon is bementünk. Ez már egy sokkal nagyobb szoba volt. Fehér színe rendkívül jól tükrözte Elizabeth személyiségét. Egy fekete bőrkanapé hevert az ajtó melletti falnál, mellette egy üveglapos könyves polccal, amin természetesen könyvek voltak. A rekamiéval szemben a falon, egy számomra ismeretlen tárgy volt felakasztva. Olyan volt, mint egy képkeret, de a középén valami szürke lap volt. Ez alatt egy fekete kávézó asztal telepedett. A padlót egy fehér, nagyon puhának tűnő szőnyeg borította. Ebből a szobából nyílt a konyha is. Az egészet fehér csempe borította, még a padlót is. Egy kisebb fa asztal volt a

sarkába tolva, mellé egy szék. A falon négy darab polc volt egymás mellett és azok alatt vágóasztalok. Legalábbis mi még így hívtuk ezeket. Középen volt egy négyszög alakú valami. Fekete volt, a tetején, ami lapos, piros körök voltak. - Az mi? - mutattam afféle az érdekes tárgy felé. Tudtam jól, hogy ha Elizabethtől kérdezek valamit, akkor ő nem fog kinevetni. - Az egy tűzhely. Azon szoktunk főzni. - a tűzhely szó nagyon ismerős volt, de nálunk mást jelentett. - Klassz. - mondtam most már kicsit bátrabban. Felszabadultabbnak éreztem magamat, ha Elizabethtel voltam. - Ülj le! Mindjárt készítek valamit enni. - leültem a bőr kanapéra és szemeimmel követtem Elizabeth minden mozdulatát. A konyhában volt még egy ajtó, ő azon bement, majd egy zacskóval a kezében sétált ki onnan. - Ettél már fasírtot? - kérdezte. - Nem. - kiszórta a zacskóból egy tányérra a fasírtokat, majd elővett egy nyeles valamit. - Ez egy serpenyő. Ebben fogom kisütni a fasírtokat. Addig nézd a Tv - t! Kapcsold be varázslattal. - furcsán ránéztem, mert nem tudtam hogy mit jelent ez a szó. Majd erre magától is rájött. - A Tv ott van falon. Olyan mint egy kép. - azonnal ráismertem. Az a furcsa kép volt a falon. Erősen rákoncentráltam, és az bekapcsolt. Egy mozgó kép jelent meg rajta. Egy nő beszélt benne valami értelmetlen kocsi balesetről. Számomra ez a Tv olyan volt, mint a mi korunkban lévő festmények. Ugyanúgy mozogtak rajta a képek. Hirtelen valami nagyon kellemes illatot éreztem meg. Gondolom ez

volt a fasírt. Már nem figyeltem Elizabethtet, úgyhogy az sem tűnt fel, hogy már előttem áll egy tányérral a kezében. - Edd ezt meg! - a kezembe nyomta a tányért, aminek az alja forró volt, és majdnem eldobtam. Letettem inkább az ölembe és az egyik fasírthoz nyúltam. Az is meleg volt, de miután megkóstoltam már nem foglalkoztam vele, annyira ízlett. Azonnal megettem az összeset a tányérról. Elizabeth mosolyogva állt előttem, és így olyannak tűnt, mint egy anya. Minden anyai ösztöne feltámadt, amikor velem volt. - Ez miből készül? - kérdeztem tőle. - Zsemle, hús … - amikor kimondta, hogy húst is tartalmaz, már egyáltalán nem tekintettem finomságnak. Az arcom elundorodott, és még belegondolni is alig mertem, hogy én húst ettem. - Mi a baj? tette fel a kérdést Elizabeth furcsállóan. - Én nem eszem meg a húst.-kicsit gyötrelmes hangom azonnal meghatotta. - Bocsánat! Nem tudtam. Készítsek valami mást? - sokkal jobban aggódott nálam. - Nem, köszönöm. - Hát, jó. Mit szeretnél csinálni? Ha gondolod, nagyon szívesen elmagyarázok néhány dolgot, ha nem érted. - elvette a tányért a kezemből, és a konyhába sétált vele, majd ott kinyitotta az egyik szekrényt, és beletette. - Ezt mosogató gépnek hívják. Elmossa helyetted az evőeszközöket. Van még egy ehhez hasonló gép is, közben visszajött hozzám, és leült a kanapéra. Két ujját összezárta, és legyintgetni kezdett vele a Tv felé. Kapcsolgatta a csatornákat. Mindig más kép mozgott benne. - ezt a gépet mosógépnek hívják.

Ez a ruhákat mossa ki helyetted. Hát nem nagyszerű? - kérdezte ismét mosolyogva. Én csak bólintottam kettőt, mert nem értettem az ilyen dolgokhoz. Elizabeth végre megállapodott egy csatornánál, és már nem vibrált előttem a Tv. Most egy kutya és egy kis fiú mozgott a képernyőn. Bennem felötlött egy nagyon kíváncsi kérdés, és nem is áltattam magamat a megkérdezésében. - Az hogy lehetséges, hogy Jason ugyanúgy néz ki mint az én udvarlóm, Marcus? - a Tv fénye hirtelen kialudt, és Elizabeth felém fordította a fejét. Hullámos, barna haja leomlott a vállaira, és így még anyásabb jellege lett. Arcvonásai együtt érzőek lettek, és megértők. - Ezt nem tudom megmagyarázni. Sok mindenhez értek, de ehhez nem. - megemelte vállait, és megrázta a fejét. - Jó. Marc … Jason és Gabriella mióta vannak együtt? - egy kicsit elkomorodott az arca Elizabethnek, de azért válaszolt. - Már három hónapja … Gabriella az orromra kötötte, hogy a következőket ne mondjam el, de tudnod kell. - kíváncsivá tett, és jobban kezdtem figyelni rá. - Jason nem azért szerelmes Gabriellába, mert annyira tetszik neki. Hanem azért, mert az a lány egy szerelmi átkot küldött rá. Már két éve szerelmes Jasonbe, de az átok előtt az rá se hederített.-rettenetesen mérges lettem Gabriellára. Majd meg fojtott ebben a pillanatban düh. - Van még valami ami ezzel kapcsolatos. Gabriella elintézte, hogy csak akkor lehessen kiszabadítani Jasont az átokból, ha az halál közeli állapotba kerül. Ha például haldokolna, és nem Gabriella lenne az aki megmentené az életét, hanem valaki más, akkor Jason többé nem lesz - kezeivel idéző jelet mutatott. -

szerelmes Gabriellába. - engem a teljes döbbenet árasztott el. Kérlek, ne mondd el ezt senkinek! - Rendben. Köszön, hogy ezt megosztottad velem. - megint elmosolyodott, majd egy könyvhöz nyúlt a rekamié melletti polcon. - Ezt nézd! - az ölembe tette a könyvet, ami még mi korunkból származott. Lapjai nagyon törékenynek néztek, és már a betűk sem látszódtak rajta valami tisztán. Viszont ami megmaradt benne, azok a képek voltak. Minden oldalon volt egy, és ugyanúgy mozogtak most, mint több száz évvel ezelőtt. Ez a könyv számomra ismeretlen volt, mert még nem olvastam. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy ez a mi korunkból származik. - Ez csodálatos! - kicsit hangosabban kiáltottam fel a kelleténél, de csak azért mert ez az első ilyen könyv, amit ebben a korban találok. Apa könyvtárában biztosan van még belőle több száz. - Ez a kedvenc könyvem. Olyan nap nincs is, hogy ne olvasnék belőle. Minden napra képes megtanítani egy újabb varázslatot. A háromszáz varázsige közül, viszont van egy, amit nem tudok használni. Megnéznéd nekem azt, kérlek? Hátha te vagy olyan ügyes, hogy használni tudd. - kivette az olvasmányt a kezemből, majd ahhoz az oldalhoz lapozott ahol ez számára teljesíthetetlen varázsige állt. - Itt van. - megint a kezembe adta a könyvet, és az ujjával rábökött az írásra. Egy érdekes szó állt ott: Tarrientum. Mellette tovább olvastam a szöveget, de semmi nem fűződött ehhez a szóhoz. - Hát akkor lássuk. - felálltam mellőle, és megvártam, hogy Elizabeth mellémálljon, majd egy lezáró falat varázsoltam körénk.

A bútorokat a falon kívül hagytam, hogy ne legyen semmi bajuk. Majd vettem egy mély levegőt és kimondtam a szót. - Tarrientum! hirtelen elsötétült minden, és valami sipító hang járta be az egész szobát. Elizabethtel mindketten a fülünkhöz kaptuk a kezünket, hogy erősen befogjuk. - Mi ez?! - kiáltotta, habár még így sem hallottam tisztán szavait. -Nem tudom!-én is ordítottam. Váratlanul a hanghoz és a sötétséghez csatlakozott a szél. A szoba minden sarkából erős széláramlás kezdett csapódni felénk. Ettől kirázott a hideg, és teljesen libabőrös lettem. Alig bírtunk talpon maradni annyira fújt felénk a szél. Keresetem Elizabethtet a szemeimmel, de a teljes sötétségtől nem láttam semmit. - Hol vagy?! - kérdezte ő is kiabálva, de a sípoló hangtól nem hallottam semmit. Tőlünk nem is olyan messze, hirtelen egy ismerős női hangot véltem hallani. Kerestem a gazdáját a hangnak, de a feketeségen kívül nem láttam semmit. - Szia! - a hanghoz tartozó gazda képe azonnal felvillant képzeleteimben. - Christy? - nagyon is jól tudtam, hogy ez most ő. Szerettem volna látni az arcát, de fénytelenség még mindig nem engedte. Többször is próbálkoztam világosságot csináló bűbájjal, de nem sikerült. - Mi van hugica? - a sípoló hang teljesen elnémult körülöttünk. - Takarodj a házamból! - hallottam Elizabeth hangját is, amint próbálja elkergetni Christyt a házból. Ennek nem igazán örültem, mert féltettem a lány épségét. - Mert különben mi lesz? - kérdezte flegmán Christy. Erre Elizabeth

elhallgatott, és próbált engem megkeresni kezével. Erősen megszorította a karomat, majd a hátam mögé bújt. - Hagyd őt békén! - szóltam én Christyre. - Mit akarsz? - Végre megtaláltalak. Ha kimondod ezt a varázsszót, azonnal rád találok. Én írtam bele ebbe a könyvbe ezt a szót, csak azért, hogy megtaláljalak és, hogy meg tudjalak ölni. - én is megreszkettem az előző szavától. - Viszont én nem fogom magamat hajszolni, hogy meghalj. Ajándékba hoztam neked két darab halál lelket. Majd azok elintéznek. Ha pedig nem, akkor még találkozunk. Viszlát! - már nem éreztem erejét, és ebből tudtam, hogy eltávozott. Viszont a két darab halál lélek velünk volt. Már értettem, hogy Christy miért teremtett sötétet. A sipító hang lassacskán visszatért, de már ezt is tudtam, hogy miért. A halál lelkek csak sötétben tudnak ölni, a sípoló hang meg azért kell, hogy ne halljuk mozgásukat. Elizabeth elengedte a karomat, és mellém állt. - Hol vannak?! - ordította bele a levegőbe. - Nem tudom! - válaszoltam én is kiabálva. A halál lelkek egy átlátszó nyálkás valamik voltak. Ha az emberek felé közeledtek, azok fájdalmat kezdtek érezni a mellkasukba, és egyesek mozdulatlanná dermedtek tőlük. Persze ez csak a gyöngébb varázslókra jellemző. A két halál lélek megindult felénk, és azonnal éreztem a fájdalmat a mellkasomban. A szúrós fájdalom annyira összeszorította a tüdőmet, hogy alig kaptam levegőt. Éreztem ahogy Elizabeth összeroskadott mellettem, és a lábaimra esett. Ő már alig bírt levegőt venni, de még kifért a száján egy aprócska szó. - Segíts! - majd elhalt a hangja, és elájult. Egyedül maradtam a két

halál lélekkel. Nekem is kezdett egyre jobban összeszűkülni a tüdőm, és annyira fájt, hogy én is leroskadtam a földre. Csak ekkor jutott eszembe az a bűbáj, amit apa tanított nekem a halál lelkekkel szemben. Már alig volt erőm ehhez, mert a mellkasomban lévő fájdalomtól teljesen rosszul lettem. Kinyújtottam felülre a karomat, és ökölbe zártam a tenyerem, majd hirtelen kinyitottam és elkiáltottam magam. - Halál az ellenségre! - a mondatom végén elhalt a hangom, de éreztem, hogy a mellkasomból kezd kiáramlani a fájdalom. Egyre jobban kaptam levegőt, de mégis úgy éreztem, hogy itt a vég. Teljesen ráfeküdtem Elizabeth testére, és elájultam. Fogalmam sincs, hogy meddig alhattam, de amikor kezdtem ébredezni valami nagyon meleg volt a szívem fölött.

A meghívás Lassan kinyitottam a szemeimet, és azonnal megpillantottam Ashleyt, aki az egyik kezét a szívem fölé tartotta, és gyógyított. - Szia! - szólt hozzám halkan és levette a kezét a szívemről. A melegség azonnal elmúlt, és helyére egy nagyon kicsi fájdalom került. - Elizabeth jól van? - ez volt az első kérdésem, mert most csak ő érdekelt. - Igen. Őt is meggyógyítottuk. Nézd itt van mindenki! - félre állt az ágytól és én azonnal megpillantottam a kollégium szobáját. A többiek az ágyon ültek, köztük Elizabeth is, teljes épségben.

Azonnal kiült a mosoly az arcára, amikor meglátott. - Köszönöm, hogy megmentettél. Ha te nem vagy ott, akkor most biztos nem élnék. Még egyszer köszönöm! - még jobban elmosolyodott, majd megvárta, hogy kimondjam a szívesen szót. - Szívesen. - erre az összes lány somolyogni kezdett, kivéve Gabriellát. - Most pedig mesélj el mindent! - szólt rám Ashley. Én meg mit tehettem ilyen helyzetben, öt egy ellen. Töviről hegyire elmeséltem az életveszélyes történetünket, és néha néha Elizabeth is fűzött hozzá egy két dolgot. Amikor Christyt szóba hoztam, feltűnt, hogy Gabriella a kevésnél valamivel jobban figyel. Lehet, hogy őt is idegesítette Christy világuralomra törése. - Hát ez valami borzalom … - szólt Emma, aki eddig tátott szájjal hallgatott engem. - Joanna nagyon ügyes volt azzal a varázslattal. - dicsért meg ismét Elizabeth. - Mennyi az idő? - Mindjárt hat óra. Jobb lesz ha most már mész. - mondta Heidi. - Igen. Még beszélnem kell Joanna apjával is, mert el kell mondanom neki, hogy mi történt ma. - mondta Elizabeth, majd az ajtóhoz sétált, és kiment rajta. Nem igazán örültem neki, hogy ő mondja el apának a történetet. - Holnap iskola van, úgyhogy jobb lesz ha még ma elintézzük ezt a könyvet. - szólalt meg Emma, és azt a könyvet fogta a kezében, amibe bele volt írva a Tarrientum szó. Kinyitotta ennél a varázsszónál az olvasmányt, és egy üvegcsét húzott ki a zsebéből. Az üvegcsében valami pirosas bájital volt. Letette a könyvet a földre

és megkért mindenkit, hogy álljon félre. - Álljatok kérlek félre, nem akarom, hogy bármi bajotok essék!-minden lány kivéve Emmát, leült az ágyamra, és várták, hogy most mi fog történni. Hirtelen Emma felemelte a kezét a magasba és szétnyitotta a tenyerét, hogy kiessen belőle az üvegcse. Az egyenesen a könyvre zuhant, majd ott széttört és a folyadék szétáramlott belőle. Minden csepp a Tarrientum szóra feküdt, és egy pár pillanat múlva egy kis durranást adtak ki magukból. A hang után a lötty teljesen felszívódott, és a varázsszó is vele együtt. Kicsi megkönnyebbülést éreztem a lelkemben a szó elpusztulása után. Ha egy varázsló így megszüntette egy varázsszót, akkor azt soha többé nem lehet használni. - Szép volt Emma! - most én dicsértem meg. Hirtelen humorizálni lett kedve, ezért meghajolt előttünk, és megtapsolta magát. Ashley hirtelen felszólalt mellettem, és rám teljesen a frászt hozta. - Mindjárt itt van Jim és Jason. - az utóbbi névre felkaptam a fejemet, és az ajtót kezdtem figyelni. - Jim el akar hívni moziba!kiáltott fel, és egy hatalmas mosoly ült ki az arcára. Nem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy mozi, de már kérdés nélkül is megkaptam a választ Ashleytől. - A mozi az egy olyan hely ahol egy nagy vászonra filmet vetítenek. A film pedig az a dolog amit láttál Elizabethnél a Tv-ben. - nem is mondtam neki, hogy néztem a Tv - t a lánynál, de Ashley olyan mélyre kutatott a gondolataimban, hogy megtudta. Valóban igaza volt, mert hangos kopogás megtörte a csendet. Emma hirtelen felvette a földről a könyvet, majd az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Jim és Jason ott álltak egymás mellett, és

mindketten átnéztek Emma válla fölött. - Igen? Mit akartok? - kérdezte. - Jim akar valamit Ashleytől. - mondta Jason, és közben oldalba bökte Jimet, aki fájdalmat színlelve az oldalát kezdte dörzsölni. - Gyertek be! - mondta Emma és félreállt az ajtóból. - Menj! Én kinn maradok. - tiltakozott Jason, és előre tuszkolta Jimet. - Nem! Te is gyere be velem, mert te is velünk fogsz tartani! unszolta Jim. - Jó … - mindketten beléptek az ajtón, és szemeim azonnal Jasonre tapadtak. Még mindig az a fekete nadrág, és a fekete ing volt rajta. Megint megfogott két, szép szeme, és el sem akartam engedni azok pillantását magamról. Viszont hiába az én akaratom, mert Jason szemei csak Gabriellát nézték. Újra és újra visszhangzottak a fejemben Elizabeth szavai Gabrielláról. - Helló, miért jöttetek? - kérdezte Ashely a fiúktól. Jim egy kicsit előre lépett, majd beszélni kezdett. - Csak azért, mert szeretnélek elhívni téged holnap a moziba. Kaptam a szüleimtől négy jegyet az Alkonyat című filmre, és nem tudtam először, hogy kit hívjak el magammal. Jason is velem jön, ő hozza magával Gabriellát, persze ha csak ő akar jönni. Még maradt egy jegy és én azt neked szeretném adni. Eljönnél velem? - nagyon hamar elhadarta, és utána kérően nézett Ashleyre, aki teljesen el volt raggattatva Jimtől. Válasza persze egyértelmű volt. - Igen. Gabriella akkor te is jössz? - Gabriella egy apró fintort vágott, majd válaszolt Ashleynek.

- Sajnálom, de nem tudok. - hangja ugyanolyan érdes volt és mély mint ahogy eddig is ismertem. - Más programom van. Holnap találkozom egy … ő..ő régi osztálytársammal délután. - kicsit megváltozott a hangja, és nekem olyannak tűnt mintha hazudna. Bocs. - mondta még egyszer halkan, majd lesütötte szemeit. - Nem baj. Majd elhozol magaddal valaki mást. Akkor holnap fél ötkor a mozi előtt? - kérdezte Jim, aki csöppet sem volt szomorú, hogy Gabriella holnap nem tart velük. - Rendben. - mondta Ashley, és közben a két fiú kisétált az ajtón. - Helló! - köszöntek, majd becsukták maguk mögött az ajtót. - Hurrá!!! - kiabálta Ashley, és közbe rám nézett. - Van kedved eljönni velem holnap? - kérdezte, és közben rám kacsintott. Tudtam azonnal, hogy mire céloz. Azt akarta, hogy Jasonnel egy kicsit jobban összeismerkedjek. Persze nekem ez egyáltalán nem volt ellenemre. - Persze, hogy van. - válaszoltam egy kicsit mosolyogva. - Oké. - tapsolt egyet a tenyerével, majd felállt és az ágyához szaladt. - Heidi? - Igen? - Tudnál kölcsön adni holnapra egy csinos ruhát? - Persze … - hirtelen közbe szólt Emma, és egy kicsit durcás volt. - Ha gondolod Ashley, én is szívesen adok neked valami -féle ruhát. - erre Ashley kivett egy ruhát az ágya alól, ami szerintem nagyon csinos volt. Egy halvány zöld, hosszított aljú blúz -féle volt. Mellé még kivett egy farmert, aminek fekete színe volt. - Ez a tunika megfelelő lesz. - mondta békítően a két lány miatt,

akik így egy kicsit nyugodtabbak lettek. - Joanna te mit szeretnél felvenni? - kérdezte, most már felém fordulva. - Majd holnap megbeszéljük. Kezdek álmos lenni, szerintem jobb lenne ha lefeküdnénk. Ma eléggé mozgalmas napom volt. - Ashley megértően bólintott, majd a többi lány felé nézett. - Ki megy elsőként a fürdőbe? - erre Gabriella nagyon hamar felkapta a fejét, és megindult a fürdő ajtaja felé. – Majd én! - jelentette ki, és már bent is volt. Megint furcsán viselkedett, de most nem annyira mint eddig. Lehet, hogy mindez Jason miatt? Eléggé sok idő elteltével, végre kijött, és aztán én mentem be. Sokkal gyorsabban végeztem mint ő. Majd amikor kifáradtam a fürdőből azonnal lefeküdtem.

A féltékenység Az álom nagyon hamar megtalálta a szememet, de meg is értettem. A tüdőm még mindig szúrt, pedig Ashley már próbált rajta segíteni. Reménykedtem benne, hogy holnapra elmúlik. Valami halk suttogásra ébredtem fel, de amint kinyitottam a szememet, és megláttam kik suttognak, jobban kezdtem figyelni a szobában úszó hangokra. - Miért nem tudsz vele kedvesebb lenni? - kérdezte nagyon halkan Emma. - Nem tudom … - mondta tömören és szintén halkan Gabriella. Az az, hogy mindent megtesztek neki. Egyet kurjant és ti már ugrotok. - kezét felemelve felém mutatott. - Az apja meg mindig azt

hajtogatja nekem, hogy próbáljam megvédeni mindentől. Mi vagyok én? Valami őrangyal? - kezdte hangosabbra emelni hangnemét, és erre Emma csitítóan két ujját Gabriella szájára helyezte. - Én ezt mind tudom, de ha nem segítünk rajta akkor mi nem fogunk létezni. Nem lesz varázserőnk, és soha sem tudjuk meg mi az a bűbájkodás. - hallottam Emma hangján, hogy próbálja Gabriellát meggyőzni arról, hogy jobb ha segít nekem. - Tudom … Meg ott van Jason is. - hangjában ott volt a féltékenység is. - Ashley elmondta, hogy Jason ugyanúgy néz ki, mint Joanna volt barátja, Marcus. - olyan gúnnyal ejtette ki a nevét, hogy szívem szerint megtámadtam volna. Próbáltam megtartóztatni magam, mert továbbra is szükségem volt a segítségére. - Én nem akarom, hogy Jasonre nyomuljon! - már megint magasabb volt a hangja egy oktávval. - Nyugodj meg! - mondta még mindig csöndesen Emma. - Nem sokára elmegy, mert elintézzük Christyt. Nem kell aggódnod. Megtanítasz neki egy pár ölő átkot, és már meg is halt Christy. - Ha, elintézzük. - mondta Gabriella, és ez után teljesen elhallgattak. Megint visszatért az álom a szememre, de csak azután, hogy végiggondoltam a hallottakat. Reggel nagyon korán keltett fel Heidi.

Az első nap a suliban

- Mindjárt kezdődik a tanítás. Kelj már föl! - kiabálta a fülembe. Már mindenki kikelt az ágyból, csak én voltam az, aki ennyi ideig képes volt aludni. Kicsit tétován kiléptem az ágyból, és bementem a fürdő szobába. Nagyon kevés időt töltöttem már megint bent. Amikor kijöttek Ashley egy általunk vett toppot és egy rövid, kék farmert tett ki az ágyamra. - Ezt vedd fel! Ma nagyon meleg lesz. Március van, de ilyen meleg még sosem volt. Állatába ilyenkor sokkal hidegebb szokott lenni, és különben is, itt állandóan esik. - gyorsan átöltöztem, és még mindig eléggé semleges állapotban voltam. Lehet, hogy az álmosság miatt, de az is lehet, hogy a tegnapi csetepaté miatt. - Akkor indulunk? - kérdezte Heidi, aki már teljesen be volt zsongva. Ashleyék bólintottak egyet, majd az ajtóhoz sétáltak. Én követtem őket. Kimentünk a folyosóra, aminek a fala most a napsütés szikráiban rettenetesen világosnak tűnt. Két emeletnyit haladtunk lefele, és ott a lépcső melletti, kicsi, fehér ajtó mögötti szobába mentünk be. Enyhén szólva egy kicsit izgultam, mert még nem tudtam, hogy mi fog rám várni az iskolában. Az ajtó mögött lévő szoba hatalmas volt és a fala ennek is sárga volt. Három sorban négy, öt darab asztal volt, mögöttük egy székkel. Már jó pár diák bent volt, és ahogy néztem mi voltunk az utolsók, akik megérkeztek a tanításra. Mindenkit megtaláltam a szememmel, akit már ismertem. Ben, Jim, és akinek a legjobban örültem: Jason. Emma vörös haját igazgatva karon fogott, majd egy üres asztalhoz vezetett. Aminek nagyon örültem, hogy az az asztal Jason mögött volt. Persze ennek volt egy hátránya is az, hogy Gabriella a Jason melletti

asztalnál ült. Mellette Emma, mögötte Ben, nekem balra, Heidi, és mögötte Ashley. Jim volt az egyedüli, aki nem az ismertek felé helyezkedett el. A leghátsó padban ülve nézte Ashleyt, akiről lemertem volna fogadni, hogy megint a fiú gondolatait fürkészi. A termet rengeteg másik emberke is kitöltötte, néhány nagyon fura alak, és volt köztük olyan is aki eléggé szimpatikus volt. Hirtelen egy rövidke csengő szó szólalt meg valahonnan. Szemeimmel elkezdtem keresni az aranyos kis csengőt, amit nálunk apa használt az étkező asztalnál. Nem találtam sehol, úgyhogy inkább a szemeim visszatértek Jason hátára. Innen is próbáltam jó felmérni. Most egy sötétbarna póló, és egy farmer volt rajta. Derekán egy öv futott át. Hirtelen valaki belépett az ajtón, és a velünk szembelévő asztalhoz sétált, majd ott letette a könyveit, és felénk nézett. Őszes barna, rövid haja volt, kicsit nyúlánk feje. Szemei kékek voltak, mint az ég és hegyes orrán egy szemüveg ült. Kevéske borosta takarta állát, és tekintetén még jól látszódott a reggel gyötrelmei. - Jó napot! Hol az új diákom? - kérdezett bohókás hanggal. Gondoltam, hogy rám gondol, ezért a magasba emeltem a kezemet, és kicsit szégyenkezve felálltam. - Na, ne legyen szégyenlős! Jöjjön ide! - kezével intett nekem, én pedig erőt véve magamon kisétáltam az osztály elé. Innen sokkal beláthatóbb volt a terem. Azonnal Ashleyre néztem, aki biztatóan bólintott egyet. Láttam, ahogy Jim még mindig a lányt bámulja. - Először is mutatkozzon be! Gyerünk! - siettető hangja többnyire meglepett, de azért az osztály felé fordulva elkezdtem beszélni. - Én Joanna vagyok. Nemrég költöztem ide Ashleyhez, az

unokatestvéremhez. - közben ránéztem, és próbáltam kiolvasni valamit az arcából. - Örvendek Joanna! Én Mr. Grant vagyok, ennek az iskolának az igazgatója,történelem és fizika tanárja. Nagyon örülök, hogy téged is taníthatlak. - közben az asztalon félrerakott könyvkupachoz nyúlt, és ölbe emelte őket. - Itt vannak a könyveid, és egy lista, hogy miket kell beszerezned az órákra. - átadta a kezembe a könyveket, és nekem azok majdnem kicsúsztak a kezemből. Hirtelen csak annyit láttam, hogy egy fiú áll előttem, és próbál segíteni tartani a könyveket. Rövid szőkés fekete haja, barna szeme és keskeny arca volt. Nem volt csúnya, de szerintem lányos arca volt. - Majd én a padodhoz viszem.-mondta halkan, és könnyedén kikapta a kezemből a könyveket. - Köszönöm. - mondtam bátortalanul. - Köszönjük Nicolas a segítséget! - mondta Mr. Grant, és a vállamra tette egyik kezét. - Üdvözlünk az osztályban Joanna! mondta majd a helyemre engedett. Az asztalom felé sétálva, megláttam ahogy Jason és Gabriella fintorogva nézte Mr. Grantet, mert kedves volt velem. Mi bajuk van velem? - tettem fel magamnak az állandó kérdést. Nicolas, már letett a könyveimet a padra, majd megvárta, hogy én is odaérjek. Kihúzta nekem a székemet, és ezt én nagyon csodáltam. Ebben a korban senki sem ad tiszteletet a másiknak. Leültem a székemre, és beljebb húztam magamat. – Köszönöm. - mondtam ismét majd Nicolásra mosolyogottam. Láttam szemeiben, hogy ez tetszik neki, bólintott egyet, majd

visszasétált az ő padjához. Mr. Grant elkezdte az órát. Nálunk a tanórák nem így zajlottak. Mr. Grant csak beszélt és beszélt, nekünk pedig jegyzetelni kellett. A II. Világháborúról tanultunk. Sosem hittem volna, hogy a világon ennyi háború fog zajlani. Folyamatosan magyarázott a tanár valamilyen Hitlerről, aki szerinte a „halál emberre” volt. Nekem persze ezzel semmit sem mondott, mert ezek varázstalan emberek voltak, de azok alapján, amit magyarázott Mr. Grant, Hitler szerintem nem volt varázstalan ember. Rengeteg olyan gyilkosságot követett el, amiről senki sem tudta, hogyan csinálta. Na meg akárhányszor megakarták ölni, mindig túlélte. Szerintem biztos elteleportált a helyszínről, vagy valami ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy tudott varázsolni. Az óra további percei is így teltek. Majd amikor eltelt egy olyan bő fél óra, megint megszólalt a csengő. Rajtam kívül mindenki felállt a helyéről, és megindult az ajtó felé. Egyedül csak Ashley és Nicolas maradt a terembe, és persze Mr. Grant. Ő átnézte a padokat csak azért, hogy biztos legyen benne, nem hagytunk semmilyen szemetet magunk után. Ashley odasétált hozzám, és karon fogott. - Gyere! Menjünk le az udvarra. - mondta, majd elkezdett az ajtó felé vonszolni. Szemeim hirtelen megakadtak Nicolason. A falnak támaszkodva bámult engem, és amikor meglátta, hogy őt nézem, rám mosolygott. Lassan elindult felénk, amikor mi már az ajtón kívül voltunk. Hirtelen a fülemhez hajolt, és belesúgott. - Kint beszéljünk. - mondta nagyon halkan, majd sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn.

A lélekirányító Nem tudtam, hogy honnan tudja azt, hogy mi Ashleyvel az udvarra megyünk. - Úristen! - kiáltotta Ashley és mosolyogni kezdett. - Nicolas teljesen beléd van zúgva! A gondolatai megállás nélkül csak rólad áradoznak. - mi is lementünk a lépcsőn. Majd jobbra fordulva egy nagy méretű mezőszerűségre mentünk ki. A közepén nem volt semmi három padon, és a füvön kívül. Viszont körbe több száz fa terpeszkedett. Szemeim azonnal Nicolast kezdték keresni, de Ashley hamarabb megtalálta. - Ott van. - mutatott ujjával az egyik fa felé. - Bejön neked? kérdezte halkan. Erre a kérdésre nem igazán tudtam válaszolni, úgyhogy csak ennyit mondtam. - Talán. - Oké. Figyelj! Visszatalálsz az előző terembe magadtól? kérdezte, most újabb mosollyal az arcán. - Persze, de miért? - Kettesben akar veled lenni. A csengőszónál indulj vissza! Szia! elengedte a karomat, és visszament az iskolába, legalábbis nekem úgy tűnt. Biztos voltam abban, hogy hallgatózni fog. Kicsit néztem utána majd Nicolas felé fordultam. Mutató ujjával jelezte, hogy menjek oda hozzá. Én pedig nem igazán tudva, hogy mit tegyek, megindultam felé. - Szia! - mondta a maga kedves hangján. Ismét mosolygott, és

mélyen a szemembe nézett. Én még közelebb mentem hozzá, de azért egy lépés távolságot megtartottam. - Gyere sétáljunk egyet! mondta Nicolas, majd megragadta bal kezemet, és az iskolai erdő felé kezdett vonszolni. Nem tudtam mi lehet ez a hirtelen ötlet, de egyáltalán nem tudtam elmenekülni előle. Nicolas csak fogta a kezemet és vitt maga után. Mikor már körübelül az erdő közepén lehettünk, megálltunk és elvált egymástól a kezünk. Itt minden zöld volt. Apró moha réteg borította a fák törzsét, a földön minden -féle futó növény hevert. Viszont ami engem nagyon aggasztott, az a siralmas csönd volt. Még a fák lágy neszét sem lehetett hallani, amit a lombkoronák okoztak, ha fújta őket a szél. Nicolas mélyen a szemembe nézve állt előttem nem tudva, hogy most mit akar. Egy csalfa mosoly ült ki az arcára, ami nekem nem tetszett. Vajon mit akarhat? - tettem fel magamnak a kérdést. - Miért hoztál ide? - kérdeztem meg tőle a végén. Szája vége ismételten felhúzódott a szeméhez, de ez a mosoly most már félelmetes volt. - Christy küldött. - a név hallatán teljesen megborzadtam, majd próbáltam magamon úrrá lenni és összeszedni magam. - Azt üzeni, hogy tudja jól, hogy nem öltek meg a halállelkek. Azt mondta csak azért, mert szerencséd volt. - fogalmam sem volt arról, hogy ez a Nicolas honnan tud ezekről. Viszont ha ő is varázsló lenne érezném az erejét, és biztos a lányok is tudnák, hogy ő mi. Ez csak egy valamit jelenthet, van itt egy lélek irányító. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem az igazi Nicolas. A lélek irányító akarta, hogy segítsen cipelni a könyveimet, hogy legyen kedves velem. Azt

akarta, hogy essek ennek csábításul, és hagyjam magam becsapatni. Viszont ez sikerült is neki. Most nem lennék itt ha nem sikerült volna neki. Ami még feltűnő volt, az az, hogy Ashley csak annyit tudott kiolvasni Nicolas gondolataiból, hogy nagyon tetszem neki. Erre is csak egy magyarázat volt: a lélek irányító azt akarta, hogy Nicolas csak rám gondoljon. Egyre jobban kezdtem félni, mert most senki nem volt a közelemben, hogy segítsen. Nicolas tett egy hirtelen lépést felém, majd valami érdekes dolgot tett. A szemgolyója fekete színűvé változott, tekintete eltorzult és teste remegni kezdett. Majd egy mély, rekedt, furcsa hang szólalt meg belőle. - Végre rájöttél, hogy ki vagyok. - mondta, de tudtam jól, hogy most nem Nicolas szól belőle hanem a lélek irányító. - Mi a neved? - bukkant ki hirtelen belőlem a kérdés, de nem kaptam rá választ, mert Nicolas teste összeesett előttem. Erőtlen teste fájdalmat hagyott bennem. Nem tudtam, hogy hirtelen mit tegyek. Eszméletlenül látni egy számomra még idegen fiút, fájdalmas volt. Az még rosszabb érzéssel töltött el, hogy miattam haldoklik ebben a pillanatban, mert amikor a lélek irányító elhagyta a testét, már nem volt benne annyi erő, hogy éljen tovább boldogan. Csendes, egyenletlen szuszogása, már jelezte, hogy mindjárt itt a vég. Megakartam gyógyítani, úgy ahogy Ashley előző nap engem. Ezzel csak egy probléma volt. Nem tudtam gyógyítani, mert nekem még nem volt meg ez a képességem. Már tudnom kéne gyógyítani, de mivel, hogy a jövőbe tizenöt éves koromban indultam, és tizenhét éves koromra érkeztem meg, kimaradt az az év amikor meg

kellett volna tanulnom. Tehetetlenül álltam a fiú teste előtt, és mély gondolatokba merültem. Ekkor jutott eszembe, hogy Ashley biztos hallgatja a gondolataimat. Hangosan kiabálni kezdtem a fejemben a nevét. Ashley! Ashley! Kérlek segíts! - próbáltam még hangosabban kiabálni, de nem tudtam, hogy az mennyire hallatszik erőteljesnek. Mikor már mindent bevetettem, hirtelen több ember futásának hangját véltem hallani az erdő fái közül. A további siralmas csöndben jól kivehető volt a lépések gyors hangja. Szemeimet Nicolas testére vetettem, de csak egy akadozóan lélegző, gyenge testet láttam. - Mi az?! - hallottam kiabálva Ashley hangját a vállam mögül. Hátrafordultam, és megláttam, hogy mindannyian itt vannak, beleértve Gabriellát is. - Oh istenem! - hangzott el Emma szava. - Ezt ki tette vele? közben már térden állt Nicolas előtt, és a szívére helyezte kezét. Most ő gyógyította. - Te nem tudsz gyógyítani? - kérdezte Heidi és Ashley egyszerre. - Nem. - megráztam a fejemet, majd folytattam. - Kimaradt az a kor, mert idejöttem a jövőbe. - Heidi karon fogott, és egy kicsit arrébb húzott Nicolas testétől, mert látta, hogy nem érzem jól magam. - Majd én megtanítalak gyógyítani. - mondta, és átkarolta vállaimat. - Holnap el kell kezdenünk az átkok tanulását! - mondta mogorva hangon Gabriella, és ezzel teljesen meglepett. - Jobb ha előbb gyógyítani tanul meg. - szólalt fel Ashley.

- Egyet értek. - mondta Emma, aki már majdnem végzett Nicolas visszahozásával. - Hát, jó … Legyen az amit ti akartok! Ne rimánkodjatok majd akkor ha az úr … - megakadt a szava, és nem tudtam, hogy mit akart mondani. - Ha Christy megtámadja! - javította ki magát. Dühös hangja visszhangzott a fejemben, fájdalmat kerítve. Miért utál ennyire? - kérdeztem megint meg magamat. Amiket hallottam az este, az is egy ok, de nem hittem abban, hogy csak ezek a problémái velem. Megpróbáltam nem kérni annyi mindent tőlük, azért, hogy Gabriella ne legyen ilyen velem, de mindez hiába. Hirtelen Nicolas teste megrándult előttem. Emma keze levált a szívéről, majd felállt. - Szerintem mi menjünk el innen! Joanna maradj itt, mert csak arra fog emlékezni, hogy eljött veled az erdőbe! - bólintottam egyet, és azonnali gondolkodásba fogtam, mert kikellet találnom valamit, hogy miért lett rosszul Nicolas. Heidi elengedte a vállamat, és a többi lány felé fordult. - Akkor megyünk? - kérdezte, majd előre indult. - Mindjárt kezdődik a tanítás. Mit mondjunk Mr. Grantnek, miért nincs Joanna és Nicolas a teremben? - Szerintem az lenne a legjobb, ha megmondanánk, hogy az ápolóba van Nicolassal, mert a fiú rosszul lett. - találta ki az ötletet Ashley. - Nagyon jó … - mormogta Gabriella. - Rendben. Joanna ma még mielőtt elmennénk a moziba, meg kell beszélnünk azokat a dolgokat, amiket közölt veled Nicolas. -

mondta ismét Ashley. - Miután kijöttetek az ápolóból menj be a szobánkba! Majd ott találkozunk! Szia! - köszönt, és egy kicsit gyorsabbra vette a tempót elindult a lányokkal kifelé az erdőből. Mikor teljesen eltűntek, letérdeltem Nicolas elé, aki már kezdte nyitogatni a szemét.

Nicolas - Mi történt …?-kérdezte rám nézve barna szemivel. Kitaláltam, hogy majd azt mondom, hogy elájult. - El … ájultál. - mondtam halkan, hogy ne vegye észre, hogy ideges és rémült vagyok. - Csak arra emlékszem, hogy eljöttünk ide, majd minden elsötétült. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Te itt voltál végig velem? - megkezdte a faggatást, és én aki nem nagyon tudott hazudni, mindent bevetettem. - Nagyjából pár percig. És igen itt voltam. - tényleg csak néhány percig volt eszméletlen, de mégis úgy tűnt, mintha órákig csak itt lettünk volna. Közben az egész cselekmény alatt mindössze tíz perc volt. - El kéne mennünk az ápolóba. - A gyengélkedőre gondolsz? - megpróbált a segítségemmel felülni, és a lábaira vetni súlyát. Egy gyors mozdulattal felállt, és inogva belém kapaszkodott. - Igen. - válaszoltam végül. - Viszont én azt nem tudom, hogy merre van. Támaszkodj nyugodtan rám! Csak arra kérlek te vezess engem. - bólintott majd erősebben rám támaszkodott. Kimentünk az

erdőből és közben csak beszélgettünk. Végig mentünk az iskola nagy fala mellett, és egy kisebb az iskolához kötődő épületnél álltunk meg. - Gyere menjünk be! - kicsi, üvegből készült ajtaja volt. Belül szintén a jól megszokott sárga volt. Az első teremben egy sornyi fekete szék volt, velük szemben egy asztal, ami mögött még egy fekete szék. Azon ült egy kedves természetűnek látszó őszes hajú, szemüveges, hófehér köpenyt viselő, hölgy. Az asztalán egy névjegy tábla hevert, rajta a Dr. Rose felirattal. - Üdvözlöm önöket! - mondta vékony hangján, és azonnal felállt amint meglátta Nicolast, ahogy a vállamra nehezül. - Mi történt magával? - kérdezte, de már levette a terhet rólam. - Elájult … Éppen sétáltunk. - a nő felemelte fejét, és rám nézett. Egyik szemöldökét magasba emelte, majd furcsán fürkészni kezdett. - Rendben. Jöjjenek be! - kinyitotta előttünk a másik ajtót, és engem előre engedett. Nicolast már ő segítette be. A falhoz tolva egy fehér lepedővel lehúzott ágy állt, mellette egy nagy, szürke lámpa. Az ággyal szemben egy falig kitárt ablak volt. A friss levegő folyamatosan áramolt befele. Dr. Rose az ágyhoz vezette Nicolast, majd lefektette. A fiú teste még mindig eléggé inogott, de már nem annyira mint az imént. Én tehetetlenül álltam, és néztem, hogy mit tesz a nő a vele. - Nem kell nagyon sok mindent tennem. Adok egy vizes borogatást, majd megkérnélek … - felém mutatva beszélt tovább. - Joanna. - mondtam. - Joanna, hogy kísérd el Nicolast a szobájába! Köszönöm! - kiment

a szobából, és egy kendővel a kezében tért vissza. - Ezt tedd a fejedre! - adta Nicolas kezébe, majd felém fordult. - Te jól érzed magad? Kicsit sápadt vagy. Nem akarsz leülni? - faggató kérdéseit mind megértettem. A hallottak alapján nem igazán lehet boldog az ember, de hát ő erről nem tud, és ha rajtam múlik nem is fog. - Semmi bajom. Csak féltem, hogy esetleg Nicolasnak nagyobb a baja … - ki kellett találnom valamit, mert jobb ha van oka annak, hogy így nézek ki. - Hát, jó. Nagyjából tíz percig maradjatok. Addig elmúlik - közben Nicolashoz lépett. - a fájdalmad. - kiment a szobából, és egyedül hagyott minket. - Jobban vagy? - kérdeztem Nicolashoz lépve. Így közelebbről nem is volt olyan lányos az arca. Egész jól nézett ki. Az mondjuk igaz volt, hogy nem nézett ki olyan jól mint Jason vagy Marcus. - Fogjuk rá. Menjünk szerintem föl a szobámba. - felállt az ágyról, de még mindig a fejéhez nyomta a kendőt. Kimentünk az ajtón, és egyenesen beleütköztünk Dr. Rose-ba. - Már mentek? Jobban vagy Nicolas? - kérdezte, majd utat engedett nekünk. - Igen. Köszönöm a borogatást! - megemelte egy kicsit a fejéhez szorított kendőt, majd elindult. - Viszlát! - mondtam, és én is kimentem az ajtón. - Merre van a szobád? Még nem igazán ismerem ki magam az iskolában. - Csak kövess! - hátra nyújtotta a kezét, jelezve, hogy markoljak bele. Tetszett, hogy még mindig kedvesen viselkedik velem, pedig már nem tartózkodott benne a lélek irányító. Lehet, hogy így is

tetszem neki? Belemarkoltam a kezébe, majd elindultunk az iskola másik bejáratához. Bementünk rajta, és elindultunk fölfelé a lépcsőn. Kivételesen, most nem három emeletnyit haladtunk föl, hanem csak kettőt. Nicolas, még mindig fogva a kezemet, a hosszú folyosó utolsó ajtajához vezetett. Ott előre engedett, és hagyta, hogy bemenjek. A szobája kivételes módon nem sárga volt, hanem világos kék. Eléggé kicsi szobának tűnt, de biztos azért, mert nagyon zsúfolt volt. Egy ablak volt az ajtóval szemközti falon, rajta szürke függönnyel. Előtte egy íróasztal, az mellett egy ágy hevert. Az ágy ugyanolyan volt mint az enyém. Azzal szemben egy nagy barna szekrény, és egy kisebb méretű Tv állt. A földön egy kék, lapos szőnyeg volt kiterítve. - Szép a szobád. - mondtam halkan miután jól szemügyre vettem a helyiséget. - Kösz. Ülj le nyugodtan! - kezével az ágya felé célzott, majd ő hamarabb leült. Egy párnát tett a falhoz és annak nekidőlve, szemei engem kezdtek nézni. Lassan én is leültem mellé, de azért még mindig megtartottam a távolságot. Nem akartam most fölajánlkozni senkinek. Örültem annak, ha Jason vettet rám egy pillantást, mert hiába volt a természete véletlenül sem olyan mint Marcusé, attól én még nagyon szerelmesen tekintettem rá. Nagyon jól tudtam, hogy ezt most nem szabad a számomra, de minden áron Marcussal akartam lenni, és mivel ez már sosem teljesülhetett, az egyetlen lehetőségem Jason maradt. Nicolas továbbra rajtam tartotta a szemeit, de amikor észrevette, hogy én is őt figyelem, mindketten lekaptuk szemünket egymásról.

- Jobban vagy már? - törtem meg a csendet, mert már eléggé zavart az állandó csönd. - Mondjuk. Valamivel jobb mint ott kint az udvaron. - bólintottam egyet, majd felálltam az ágyról. Szemügyre vetettem a szekrény tetején elhelyezkedő könyveket. Jóformán egyiket sem ismertem, mert mindegyik valamilyen új írótól származtak. Volt közte minden cifrábbnál cifrább nevű egyén: Robin Cook, Evelyn Marsh, Stephenie Meyer, J. K. Rowling és még rengeteg olyan amiről véletlen sem hallottam. Az tetszett, hogy Nicolas szeret olvasni, mert az öt lány közül Emmán és Elizabethen kívül egyik sem olvasott a szabad idejében. Ahogy észrevettem, ebben a korban senki sem szeret a régi, hagyományos dolgokhoz folyamodni. Mindenben valami újat, modernebbet használnak. Nicolas hirtelen felszólalt a hátam mögül, és ezzel tökéletesen rám ijesztett. - Mit nézel annyira? - hallottam hangjában az érthetetlenséget. - Csak a könyveidet … Én még nem olvastam ezeket. Sok könyvem van, de azok mind régiek. - kitaláltam valamit, hogy ne legyek megint feltűnő. - Végre valaki aki szeret olvasni ebben az iskolában. Az osztályunkból Emmán és rajtam kívül eddig nem vett senki könyvet a kezébe. Főleg ott van az a Jim … Ő nagyon nem szeret olvasni. Egyedül csak J. R. R. Tolkien: Gyűrűk ura című könyvét olvasta, de azt nagyon lassan. Te már túl vagy rajta? - Nem … - akartam folytatni a mondatomat, de közbevágott, és felülkerekedett a hangomon. - Egyáltalán milyen könyveket olvastál már? - halottam hangjában,

hogy kételkedik az én műveltségemben. Azt hitte, hogy csak imponálni akarok neki ezzel. Végül jól belegondolva, rávettem magamat, és elkezdtem felsorolni, pár a mi korunkban ismert könyveket és írókat. - Nos, mindjárt ott van - az egyik legfontosabb könyv amit valaha kaptam, azt Marcustól van. Az apja írta egy teljesen kitalált történetről. - Christopher Fantől a Hab lány. Na, meg Page Clemenctől az Egy pálcával élek. Ez a két kedvenc könyvem. Te hallottál róluk? - megrázta a fejét, és én ezt nagyon is jól tudtam, mert kételkedtem abban, hogy fent maradtak ezek a kötetetek. - Honnan vannak ezek a nagyon régi könyveid? - ismét ki kellett találnom valami olyat ami nem igaz. Eléggé rosszul hazudtam, úgyhogy mindent ezerszer kellett lepörgetnem a fejemben. - Hát egy régi könyves üzletben vásároltam. - megértően bólintott, majd elfordult előlem, és kinézett az ablakán. Még nem is vettem soha észre, hogy milyen szép innen a kilátás. Ez az ablak tökéletesen hasonlított az enyémre a várunkban. Onnan is ilyen szép volt a kilátás. Ha kinéztem ezen az ablakon, egy gyönyörű rét tárulkozott a szemem elé, rajta virágokkal amik más más színbe burkolva töltötték ki a teret. A fű harmat cseppjei mindent szivárvány színűbe borítottak a rájuk eső napsugarak hatására. - Szép innen a kilátás … - Ezért is választottam ezt a szobát. Szeretem a nagyon szép tájakat. Van egy pár képem. Megnézed? - nem akartam még több időt Nicolassal tölteni, mert úgy gondoltam jobb lenne ha visszamennék a szobámba. Viszont megsérteni sem akartam, úgyhogy belementem

két darab képbe. - Rendben, de nem sokat, mert lassan vissza kell mennem a szobámba. - bólintott egyet, majd a szekrényéhez lépett, kinyitotta az egyik ajtaját, aminek nyikorgó hangja bejárta az egész szobát. Kisebb keresgélés után kivett három darab nagy méretű képet. - Itt vannak. - felém nyújtotta a képeket, és kivettem kezéből. A legelsőn egy gyönyörű hegy volt, aminek az alját egy fenyves erdő borította. A nap már lemenőben volt, ezért kellemes, pirosas hangulatot adott a természetnek. A hegycsúcsot vékony felhő réteg borította. Nagyon szép volt. A következő kép is ehhez hasonló volt, de azon nem szerepelt erdő. A harmadik képen lepődtem meg a leginkább. Egy vár rom volt a mező közepén, körötte egy erdő, és ha jól láttam abban egy patak ívelt. Középen volt a kijárat. - Hisz ez az otthonom. - Nicolas furcsállóan rám nézett, majd mosolyával helyeselt. - Írországból származol? - ez a név tökéletesen ismeretlen volt a számomra, ezért majdnem elárultam magam. - Milyen ország? - Ír. - helyeslően bólintottam egyet. -Ja igen, csak nem hallottam tisztán mi mondtál. - nagyon furcsa volt, hogy nem Erdőségek és Mezők országának hívják ezt az országot. Mikor újra visszatekintettem a képre fájdalom járt át. Rossz volt így látni a várunkat. Szinte csak a talpazata élte túl az időket. - Hogy, hogy ide Skóciába jöttél iskolába? - eddig még azt sem tudtam, hogy ezt az országot Skóciának hívják. Ez a név is elég

érdekes volt a számomra. Gyorsan ki kellett találnom valamit. Meg is volt a tervem. Közben visszaadtam a képeket, de az utolsótól fájdalommal váltam meg. - Nos, tudod édesanyám meghalt, és … - most beszéltem erről ilyen nyíltan először valakinek ebben a korban. - Sajnálom. - mondta halkan Nicolas. Közben mindketten leültünk az ágyra. - Kösz. Anya egyetlen kívánsága az volt, hogy … Skóciába temessük el. - fájt, hogy ezeket kell mondanom, mert mindez hazugság volt. - Itt született. Ezek után ideköltöztünk apával, hogy közel legyünk anyához. - megremegett a hangom, de bátran folytattam. - Később apa úgy döntött, hogy jobb lesz nekem az unokatestvéremmel, Ashleyvel. Nem akarta, hogy én is szomorú legyek miatta … Mindig siratja anyát. Ezért kellett idejönnöm ebbe az iskolába. - megvontam a vállam, mert ilyen sikeresen még sosem sikerült hazudnom. Láttam rajta, hogy mindent elhisz nekem, habár nem volt minden kitaláció. - Értem. - szólalt meg végül, majd felállt az ágyról és megint hozzám szólt. - Elkísérjelek a szobádig? Azt mondtad menni akarsz. - Nem, köszönöm. - szintén felálltam az ágyról, és elindultam az ajtó felé. Megragadtam a kilincset, és lenyomtam. Lassan léptem ki az ajtón, és közben elköszöntem Nicolastól. Anyáról felelevenített képek fájdalmat hoztak a lelkembe. Nagyon gyorsan elgyalogoltam a szobánkig, majd ott bevetettem magam az ajtón, és lehasaltam az ágyra. Szétnéztem, hogy minden rendben van e, de csak Gabriella és Heidi ágyán volt a takaró összegyűrődve. Egy gyors legyintéssel a

kezemmel rendbe raktam az ágyneműt, majd tovább bámultam a szoba falát. Szerettem néha, hogy ilyen könnyű a varázslattal rendet teremteni. Lassan elmerültem gondoltaimban, és csak annyira emlékszem, hogy elalhattam. Halk zár nyitásra ébredtem fel. Halottam, amint a zár halkan elfordul, majd egy kisebb katonással megadja magát és kinyílik. Fölemeltem a fejemet az ágyról és láttam, ahogy Ashley és a többiek belépnek. - Szia! - mondták szinte kórusban. Gabriella berontott az ajtón, és azonnal a szekrényéhez rohant. Elkezdett valamit nagyon nagy sietséggel keresni, de amint belenyúlt fiókjába megnyugodott. - Sziasztok! Milyen volt a napotok? - Ashley furcsállóan rám nézett, majd leült az ágyamra. Hirtelen megpillantottam Emmát, aki a könyveimet a karjában tartva küszködik. Én egy gyors röpítő varázslattal az asztalra juttattam őket. - Kösz. Kint nem mertem varázsolni. Hogy van Nicolas? - kérdezte, de erre a kérdésre a válasz csak Ashleyt és őt érdekelte. Heidi halkan beszélgetett valamit Gabriellával, aki szinte csak hallgatta a lányt. - Már jól van. Voltunk a gyengélkedőn, ahol valamilyen vizes borogatást kapott. - Ashley bólintott egyet, majd Emmára nézett. Emma leült mellém, majd ezt meglátva, Gabriella, és Heidi is így tett. Gabriellában kivételesen láttam az izgalmat a történetem iránt. Ilyet még sosem tapasztaltam nála. Kíváncsi arca meglepetten fogadott mindegyikőnket. Mi ez? - Akkor mondj el mindent! - szólalt meg Heidi, és ezzel mindenki elhallgatott körülöttünk.

- Rendben. Amikor kisétáltunk az erdőbe, még nem volt semmi sem feltűnő … - gyorsan elhadartam az egész történtet a lélek irányítóról, meg a többiről. A legfeltűnőbb talán az volt, ahogy Gabriella viselkedett. Furcsamód rettenetesen rám figyelt, és még érdeklődött is irántam. A többiek a történetem hallatán inkább megrémültek, mint örültek. Gabriella boldog volt … De vajon mitől? - Nem mondta el, hogy hívják? - kérdezte értetlenkedve Emma. - Nem. Mikor megkérdeztem, a lélek irányító elhagyta a testét. - Várjatok! Van egy lélek irányító aki nagyon erős. - hozta fel témát Heidi, közben Gabriella immár egy kicsit idegeskedve tördelte a kezét. - Mi is a neve? - erre nem reagált senki, csak Gabriella lett még izgatottabb. - Jaj, tudjátok … Akiről tanultunk a könyvtárban. - Ashleynek végre eszébe jutott, és ezt eléggé hangosan jelentette ki. - Tudom! - hangja tépte a fülemet, de azért mégis örültem. - Hanna. - a név hallatán kirázott a hideg, és rosszul lettem. - Mi a bajod Joanna? - kérdezte Ashley, de közben Gabriella folyamatos pisszegése megzavarta. - Semmi, csak … Amikor Christy háborút indított felénk, én vigyáztam a nőkre és gyermekeikre a várunk pincéjében. Mindenki mesélt valamit magáról, és egy nagyon idős nő mesélt nekem egy lélek irányítóról. A nő neve, Hanna volt. - hirtelen a négy lány egymásra nézett, és úgy éreztem, hogy közölni akarnak valamit egymással. Gabriella szeme felcsillant a név hallatán, és ezt eléggé furcsállottam. Kezdett kitisztálkodni az egész dolog. Úgy gondoltam, hogy Christy felfogatta a lélekirányítót, hogy szálljon

meg minél több embert, és próbáljon meg engem megölni. Volt még egy ötletem, amiben igazából hittem. Ez a Hanna hatalma alá kerítette Christyt, és ő akar a világ élére kerülni. Ashley látva az én elgondolkodó arckifejezésemet, rám kezdett figyelni. Sosem tudtam, hogy mikor mondja ki azt a röpke varázsszót, amivel a gondolatokban képes olvasni. - Szerintem ez a lehetséges válasz. - mondta halkan. Erre a többiek, különösen Gabriella fölfigyeltek. - Mi? - kérdezte Heidi. - Mond el te, Joanna! - szólított fel Ashley. - Én arra gondoltam, hogy esetleg ez a Hanna hatalma alá kerítette Christyt, és ő akar a világ uralmára kerülni. - Gabriella arcára kiült a düh, és mérgesen felpattant az ágyról. - Szerintem ez badarság! - mondta elég gorombán ahhoz, hogy én ismét rosszul érezzem magamat. Mindegyik lány csúnya szemekkel meredt rá. - Szerintünk meg nem. -mondta Emma, aki ismét az én védelmemre állt. - Hát, jó. Legyen. Elhiszem … Nekem most mennem kell, már túl késő van. - fölkapta a kabátját, és rejtélyes módon nagyon sietőre vette a dolgot. - Hova mész? - tette fel a kérdést Ashley, de csak egy hangos ajtó csapást kapott válaszként. Valami azt súgta, hogy ő nagyon is jól tudja, hogy hova megy Gabriella. Megint benne turkált a gondolatokban. - Hova ment? - türelmemet felülmúlta a kíváncsiság.

- Találkozója van egy nővel. Nem tudom, hogy mi lehet a neve, de Gabriella számára nagyon fontosnak tűnik … Mennyi az idő? kérdezte, hirtelen fölkapva a fejét. - erre Emma megértően bólintott. - Fél négy. Jobb lesz ha egy kicsit belehúztok. - jelentette ki, és Ashley nagyon hamar föl pattant az ágyról, majd egyenesen az övéhez rohant.

A mozi Kivette az ágya alól azt a ruhát, amit tagnap mutatott nekem, és egy varázslattal át is öltözött. Nagyon jól állt rajta a ruha. Passzolt haja színéhez a zöld. Gyorsan kikapott egy tükröt a szekrényéből, és még mellette egy csomó sminkes cuccot. Kifesteni is már varázslattal festette ki magát. Nagyon elkezdett sietni, de rólam teljesen megfeledkezett. Hirtelen szemhéja halvány zöld lett, járom csontján pirosas szín ült, és ajkai is piroslottak. Szerintem nagyon szép lett. Ha Jim erre nem reagál, akkor már semmire. Ashley hirtelen, felém fordult és tapsolt egyet a kezével. - Most te jössz! - a többiek ámulva figyeltek, hogy mit művelünk. Heidi néha néha elnevette magát, majd amikor észrevette, hogy Ashley gorombán őt figyeli, szégyenkezve abbahagyta. Odaléptem Ashleyhez, és leültem az ágyára. - Mit akarsz felvenni? - kérdezte, fantáziát látva arcomban. Szívem szerint egy abroncsos, gyönyörű szép ruhát vettem volna föl. Nem voltam én egyáltalán hozzászokva az ilyen ruhákhoz. Én leginkább a szoknyát, és a blúzokat szerettem, de itt a nők is állandóan

nadrágot hordanak. Ezért csak megráztam a fejemet, és hagytam, hogy ő kitaláljon valamit. - Adj neki egy csinos szoknyát! - mondta Emma. - Meg hozzá egy blúzt! - jelentette ki Heidi. - Nem mondtatok hülyeséget. Na, keressünk valamit! - odalépett az ágyamhoz, és kivette alóla a ruhás zsákot. Ebbe tettük az összes olyan ruhát amit együtt vásároltunk. Gyorsan ki is vett belőle egy sötétkék szoknyát, ami csak térdig ért, majd hozzá egy szintén sötétkék pántos pólót. - Szerintem ez jó lesz. - mondtam visszafogottan, mert még mindig nem tudtam, hogy milyen ruhákat szokás errefelé viselni. - Oké. - bólintott egyet a fejével, majd hirtelen felemelte a mutató ujját, és varázslattal átöltöztetett. Azok a ruhák amik rajtam voltak egy kékes fénnyel eltűntek, majd helyükre az újak kerültek. - Jól nézel ki! - mondta Emma, majd Heidihez fordult és elkezdett vele beszélgetni. Számomra eléggé szokatlan volt, hogy csak a térdemig ér a szoknyám. Általában a legrövidebb szoknya a mi korunkban csak a lábszár közepéig ért. A póló, vagyis a top, mert ezt így nevezik, azért volt furcsa mert a vállaim teljesen szabadon voltak. Mikor már teljesen végigcsodáltam magamat akkor, Ashley megint leültetett. - Most akkor kisminkellek, azokkal a dolgokkal amiket vettünk neked. - gyorsan előkotorta azt a kicsi zacskót, amiben mindezek voltak. Kivett belőle egy kerek, kis dobozkát, amiben kék por volt. Utána egy ugyanilyen tartályt, de ez már egyet kicsit nagyobb volt. Benne egy ecset, és valamilyen halvány piros por. Ezeket, mind

kikészítette az éjjeliszekrényére, majd megkért engem, hogy csukjam be a szemeimet. Nem tudom pontosan, hogy mi történhetett, de amikor felnyitottam a szememet, éreztem, hogy valami vékony réteg ül rajtuk. Ashley felém nyújtotta a tükrét, és amit megláttam benne, az szemkápráztató volt. Életemben először éreztem magamat szebbnek Christynél. Szemhéjamon ülő kék szín rendkívül jól passzolt a ruhámhoz. - Már csak a cipődet kell kiválasztanom. - ismét kivett egy zsákszerűséget az ágya alól. Az teli volt cipőkkel. Némelyiknek magas volt a sarka, de azok eléggé ormótlanok voltak. Nekem leginkább a lapos sarkú lábbelik tetszettek. A mi korunkban is hordtak nagy sarokkal rendelkező cipőket, de azoknak szép és kecses volt a formájuk. Ashley ahogy belemerült a böngészésbe, én megláttam egy magas sarkú, kék lábbelit, ami számomra nagyon tetszett. - Nekem az jó lesz. - mondtam, majd felvettem a földről a párt. Ashley csodálkozó szemeket vetett rám, majd így szólt: - Ti már a korotokban hordtatok magassarkú cipőket? A varázstalanok sokkal később kezdtek ilyeneket hordani. De ha neked ez kell! - kivett magának is egy cipőt, de az lapos volt. Mindketten fölhúztuk őket, majd az órára pillantva elindultunk az ajtó felé. Kicsit sietősebbre vettük a dolgot, mert Ashley szerint a férfiak utálják ha megvárakoztatják őket. Elköszöntünk a többiektől, majd elindultunk. Kint már a nap lenyugvóban volt, és az alkonyat minden színe beborította a tájat. Ugyanarra indultunk Ashleyvel, mint amerre a kávézó volt, csak azon túl haladtunk, és egy hatalmas

épület előtt álltunk meg. Kivételesen nem autóval jöttünk. Ashley azt mondta, hogy azt akarja, hogy a fiúk kísérjenek minket haza. A hatalmas épület előtt is erdő borította a vidéket. Ahogy ezt a helyet jól megfigyeltem, mindenhol fák és bokrok hevertek. Nekem ez nagyon tetszett. Már éppen megérkeztünk, amikor Ashley az öröm hangján felszólalt. - Most fordulnak be a sarkon. - mondta majd elhallgatott. Még minidig nem tudtam, hogy mikor mondja ki azt a csöppnyi varázsszót. A hatalmas épület szembelévő sarkára vetettem szemeimet. Hirtelen két alak tűnt ki a pirosas árnyalatból. A szemeim azonnal megtalálták Jasont, de ő csak a földre szegezte tekintetét, addig amíg a közelünkbe nem értek. Jim is másmilyen ruhát viselt mint az iskolában. Ő is készült a napra. Arca teljesen kivirult amikor Ashleyt meglátta. Mosollyal az arcán köszönt mindkettőnknek majd intett egyet. - Sziasztok! - szól majd oldalba bökte Jasont. A fiú lassan felemelte a fejét, majd amikor meglátott fintorra húzta száját. - Miért pont őt hoztad magaddal? - mogorva szavai hallatán megint belém áramlott a fájdalom. Vajon Gabriella akarja azt, hogy ilyen legyen velem? Undorodva elfordította a fejét, majd egy hangos hümmögés után megadta magát. - Te mondtad azt, hogy azt hozok akit én akarok! - emelte fel Ashley a hangját, majd felém fordult és vállamra tette egyik kezét. Ne is figyelj rá! - nyugtatóan hatott rám hangja, és ezért próbáltam elterelni a figyelmemet Jasonről. - Akár be is mehetnénk! - ajánlotta Jim, aki már szorongva várta,

hogy Ashley mellette üljön. Jobban mondva már én is vártam, hogy bemenjünk mert még soha nem voltam ilyen helyen. Ashley azt mondta, hogy biztos tetszeni fog nekem ez a mozi dolog. Jim belépett a hatalmas épület ajtaján, és mi követtük őt. Az ajtó előtt egy zöld kabátos, kék farmert viselő nő ült, egy fekete székben. Ölében egy barna dobozka, amibe a pénzt dobálta. Mellette volt egy apró gépezet amit azonnal megfogott amikor Jim odanyújtotta neki a jegyeket. Átlyukasztotta őket, majd visszaadta a fiú kezébe. - A tízes terembe menjenek! - mondta, a maga vékony hangján, majd előre intett egyet a kezével. Mindannyian elindultunk előre, majd a harmadik ajtónál jobbra fordulva hallattunk még hetet. Végül egy nagy, zöld ajtónál álltunk meg. Az ajtó felett egy világító tábla volt ami jelezte, a következő film címét, és azt, hogy meddig fog tartani. - Kész vagy? - kérdezte a fülemhez hajolva Ashley, aki már nagyon várta, hogy végre bent lehessünk. Jim kinyitotta előttünk az ajtót és mindannyiunkat előre engedett. Amint beléptünk a terembe, félhomály terült a szemünk elé. Egy hatalmas nagy képernyőn sötét sárga fény ült. Ezzel szemben legalább tíz sornyi szék lehetett, aminek mind piros színe volt. Már néhány ember bent ült a helyén és figyelmesen nézték a hatalmas képernyőt. Mi nagyjából a sorok közepén ülhettünk le. Reszketni kezdtem attól, hogy Jason ült a baloldalamon, a jobbon pedig Ashley, mellette pedig egyértelműen Jim. Hirtelen minden elsötétült, és a hatalmas képernyőn felvillant egy kék fény, amiből két hegycsúcs vált ketté. Majd ami a legfurcsább volt, hogy hirtelen egy nagyon hangos dallam szólalt

fel. Ettől egy kicsit kirázott a hideg, de egy idő után nagyon jól viseltem. A film egészen izgalmas és érdekes volt. Habár én teljesen fel voltam háborodva, hogy ilyennek jellemzik a vámpírokat. Számomra a vámpírok csak is a veszélyt jelentették, és az igaz, hogy voltak olyanok akik jóba voltak a jókkal, de még azok is fogyasztottak emberi vért. Már éppen felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ebben a korban hol vannak a varázslények, amikor Ashley és Jim egyszerre elmozdult helyéről. Rájuk tereltem a szemeimet, és az igaz, hogy nem sokat láttam belőlük, de a két egymásba fonódó kéz fölkeltette a figyelmemet. Az ujjaik egymás kézfején simultak és jó szorosan csatlakoztak egymáshoz. Elengedtem egy halovány mosolyt, majd tovább figyeltem a filmet. Amikor Jason is észrevette ezt, akkor ő szintén elengedett egy mosolyt. Most először láttam mosolyogni, de arca ahogy kivirult teljesen olyan volt, mint Marcusé. Majd hirtelen lekapta róluk a szemét és engem kezdett figyelni. Persze én erre a filmet kezdtem erősen nézni. A mosoly már nem ült arcán, de éreztem, hogy helyébe fintor kerekedik. Majdnem végigcsordult egy könnycsepp az arcomon, de csak és kizárólag Ashley szavaira gondoltam. Minden figyelmemet a filmnek szenteltem. Hamarosan végett ért a mozi műsor, és megint minden elsötétült. Majd nagyon hamar kivilágosodott az egész terem. Ez a hirtelen világosság nagyon bántotta a szememet. Hirtelen elkezdték az emberek elhagyni a termet. Mi nagyjából utolsóként mehettünk ki. Jason még mindig a földre szegezte a szemét. Mikor kiértünk már minden teljesen sötét volt. Csak az utcai lámpák lágy fénye próbált bevilágítani mindent,

de ez nem igazán sikerült, mert csak az oszlopok köré sikerült lerajzolniuk egy egy kört. Az épülettel szemben lévő erdőben csak a baglyok huhogása törte meg a csenget. Hirtelen, rám tökéletesen rémisztve, megszólalt Jim. - Nos, hogy tetszett a film? - fordult Ashleyhez elsőként, akinek még mindig a kezét az övében tartotta. - Nekem nagyon bejött. És neked Joanna?- kérdezte. Az igazság az volt, hogy én ebbe most első látásra beleszerettem. Persze ezt nem mondhattam, mert akkor lebuktattam volna magunkat. - Nagyon klassz volt. -azt éreztem magamon, hogy most nekem kell megkérdeznem Jasont efelől. - Neked, hogy tetszett? fordultam lassan felé, és csak azt vártam, hogy válaszoljon. Az ő maga mély hangján eldörmögött valamit, majd azt várta, hogy érjem be ennyivel a válaszát. Jim lassan közelebb hajolt Ashley füléhez, és valamit súgott bele, majd a lány mosolyogva megszólalt. - Joanna te Jasonnel fogsz hazamenni! Mi még beülünk egy éterembe, vagy akár egy büfébe. Remélem nem gond? - ezt a kérdést inkább Jasonnek intézte, mint nekem. - Annyira … - válaszolta megint morogva és elharapva a mondata végét. Ezzel megint belém döfött egy tört, de már nem érdekelt.

A sikátor Kicsit örültem, hogy vele mehetek kettesben haza, habár tudtam jól, hogy nem fog velem foglalkozni. - Akkor mi megyünk. Majd a suliban találkozunk! Helló! - köszönt Ashley, és még mindig szorosan tartva Jim kezét elindultak a

sötétségbe. Jason ott állt mellettem, és végre föl emelete a fejét, majd rám nézett. - Indulhatnánk. - mondta, majd a zsebébe dugva a kezét elindult. Én próbáltam vele tempót tartani, de csak szántotta az utat. Rengeteg épület hagyta el a szemünket. Éppen egy sikátornál voltunk, ahol minden sötétségbe áradt. A három falon belülről hűvösség áradt mindenfele. Szó szerint kirázott a hideg. Jason csak haladt előre és fel sem figyelt a rémséget árasztó zsákutcára. Hirtelen egy kéz nyúlt ki a sötétségből, és a vállamat megfogva gyorsan behúzott. Torkom szakadtából sikítottam, és még az volt a jó, hogy Jason ott volt. A kéz szorításán éreztem, hogy ez biztos csak egy férfi keze lehet. Szorítása fájdalmat keltett a vállamban, és már alig bírtam lábon maradni. Varázsolni akartam, de nem lehetett. Ashley tisztázta velem, hogy ebben a korban tilos varázstalanok előtt bűbájt alkalmaznunk. Hirtelen egy másik kéz a számra fonódott, hogy ne tudjam magam átengedni a sikításnak. Minden esetre már túl késő volt, mert Jason még időben reagált. Amint meghallotta a sikításomat, visszafordult a sikátor felé, és berohant utánam. Közben engem teljesen behurcoltak a zsákutca legvégére. Ott már tisztán láttam a férfi arcát, de mellette még bent állhatott vagy öt. Nem emlékszem pontosan, mert a folyamatos rugdalódzás és ütögetés közben nem figyeltem semmire. Az előttem álló férfi középkorú lehetett, és ahogy elnéztem túl sok italt fogyaszthatott az elmúlt pár órában. Beesett tekintette rémisztő volt. Amint meglátott a többi ember is, körém gyűltek, majd elkezdtek lefogni. Még

mindig nem mertem varázsolni, mert féltem a szabályszegéstől. - Na mi van? - mondta ordítva az egyik. - Milyen szép cicát sikerült nekünk már megint fogni! - ezt az jelentette ki, aki éppen a legszorosabban szorított magához. Mikor elfordítottam a fejemet, már láttam Jasont. Rohant felénk, és ez nagyon jól esett. - Engedjétek el! - szólt rájuk rekedt hangján, de most elég magas volt a hangereje. - Miért különben mi lesz? - mondta egyszer két férfi is. - A barátnőd nekünk nagyon bejön! Remélem nem bánod ha kölcsön vesszük egy kicsit! - még erősebben szorított testéhez az előttem álló férfi. Mit akar ez velem? Engem biztos nem fog kölcsön venni senki! gondolataim visszhangzottak fejemben. - Nem a barátnőm! - Jason szavai még jobban felkavartak, de azért most minden bizalmam benne volt. - Akkor biztos nem bánod! Na gyere! - megrántotta a karomat és sikátor falán lévő ajtó felé kezdett vonszolni. - Na azért állj meg! - szólt kicsit rémült hangon. Majd a zsebébe nyúlt és előkapott egy szétnyitható kést. Közeledett a többi férfi felé, és a kését előre nyújtva támadott annak a férfinak aki engem magához szorított. Az ordítva a karjában immár egy késsel elengedett, majd a földre teperte Jasont. Én elakartam futni, de mégse tettem, mert nem volt kedvem Jasont itt hagyni egyedül. Erre a többi férfi is neki támadt a fiúnak. A kést az egyik férfi kifeszítette Jason kezéből, majd azzal támadott a fiúnak. Fájdalmas látványok

képei terültek a szemem elé. A férfi egyenesen Jason mellkasába döfte a szúró eszközt. A fiú egy hatalmasat ordított majd a mellkasához nyúlt és kiemelte a kést. Levegő után kezdett kapkodni, és várta, hogy meneküljek. Nem tettem. Helyette inkább lemondtam a szabályokról, és a varázslatnak adtam át a szerepet. A férfiak mit sem sejtve ismét felém indultak, majd nekem akartak támadni. Nem hagytam magamat, egy gyilkoló bűbájjal legyintettem a két ujjamat összezárva minden egyes férfi felé. Erre ők összeestek álltjukban, és a vér mindegyikőjüknek elhagyta a testét. Ezt a varázslatot csak varázstalan embereken lehetett alkalmazni. Nem igazán szerettem. A nagy vérfürdő mindent beterített, de tudtam jól, hogy nem hagyhatok így semmit. Egy gyors eltávolító varázslattal mindent megszüntettem. Egy kék fény áramlott át a vérfürdőn, ami azonnal magába szívta és azonnal elhagyta a terepet. Mindezek után Jason testéhez futottam, ami már teljesen erőtlenül terült szét a szikár talajon. Nem tudtam, hogy most mi tévő legyek. Hiába akartam volna segítségért kiáltani nem jött volna erre senki. Most még a gondolataimban való kiáltozás sem lett volna sikeres. Csak egy lehetőségem maradt. Nekem kell meggyógyítanom. - hangzottak el gondolataim. Először a kezeimet a szívére helyeztem és próbáltam koncentrálni. Hiába vetettem be mindent nem sikerült. Ezek után megpróbáltam úgy, ahogy apától láttam. Így sem jött össze semmi. Végül anya mozdulataival próbálkoztam. A kezemet Jason homlokára helyeztem, a másikat pedig az én szívemre. Erősebb koncentrálásba kezdtem mint eddig. Meglepetésemre egy nagy villogó, sárga fény

kezdett a két kezem tenyerén villanni. Ebből tudtam jól, hogy most már sikerült. Jason sebe egyre kisebb lett. A mellette elterülő vér is eltűnt. Még mindig gyógyítottam amikor hirtelen kinyílt a szeme, és mélyen az enyémbe nézett azokkal. Megpróbált mondani valamit, de először csak egy horkanás hagyta el a torkát. - Csss. Várj még egy percet. - csitító hangomra lehunyta szemeit, és nyugodtan várt. Éppen befejeztem a gyógyítást, amikor újra kinyitotta a szemét. Kezemet már leemeltem fejéről, majd hagytam, hogy mondjon valamit. Előbb fölült, de egy kicsit megingott. Próbáltam megtartani a hátát és látva, hogy én csak segíteni akarok hagyta magát. - Ki vagy te? - kérdezte most már bátrabb és kevésbé elfojtott hangon. - Ezt majd elmagyarázom később. - tudtam, hogy most tisztáznom kell majd vele, hogy mi mik vagyunk. - Jobban vagy? - Igen. Köszönöm. - erőt vett magán, majd hirtelen egy lendülettel felállt, és megtámaszkodva bennem kapaszkodott. - Szívesen. - hangzott örömmel teli válaszom. - Szerintem jobb lesz ha visszamegyünk a koleszbe! - Előbb mondd el mi volt ez !- követelése közben vállamra tette tenyerét. - Gyere velem! Hazafelé elmondom! - kifelé vettük az irányt a sikátorból.

A beszámoló Nem hittem volna, hogy Jason ennyire könnyen fogja viselni azt

amit látott. Nem volt annyira kíváncsi mint amire számítottam. Mikor kiértünk próbáltunk úgy tenni mintha semmi sem történt volna. Nem Jason karolt belém, hanem én ő belé, de csak azért, hogy ne legyünk feltűnők. - Akkor halljunk mindent! - pont annál a kávézónál haladtunk el, ahol Ben dolgozott és igaz, hogy zárva volt, de a székekre lelehetett ülni. - Gyere! - húztam magam után a fiút, és leültettem velem szembe egy székre. Az asztalon, ami köztünk volt, egy lámpa foglalt helyett magának. Halvány fénye betudta világítani mindkettőnk arcát, és így jól láttuk egymást. Mikor nem ment át senki az utcán elkezdtem a beszámolót. - Hát, először azt mondd meg, mivel kezdjem! - bólintott egyet, majd felelt. - Hogyan tudtál meggyógyítani? Hova tűntek a banditák? - Hát mindez úgy tudott bekövetkezni, hogy én egy varázslónő vagyok … - furcsa képet vágva, próbálta elhitetni magával, hogy ez mind igaz. - Szóval te egy boszorkány vagy? - erre a szóra ingerültebb lettem, mert a mi korunkban ezt csak akkor használhatjuk ha gonoszról beszélünk. - Nem. Ilyet nem szabad mondanunk a jókra. Csak a gonosz varázslónőket hívják … boszorkánynak. - Aha. - csodálkozás ült ki arcára. - Szóval akkor vannak mások is? - kérdezte. Nem tudtam, hogy elmondjam e neki, hogy Gabriella és a többiek is azok, de most már teljesen mindegy volt, úgyhogy megtettem. - Hát az igazság valójában az, hogy Ashley, Heidi, Emma és

Gabriella is az. - Mi?! - enyhén háborodott arca, fellángolást keltett bennem. - Kérlek higgy nekem! A teljes igazság, ha már így belemerültünk, hogy én nem ebben a korban születtem. A múltból jövök, több mint négyezer évvel ezelőttről. - Na jó. Nekem ez már kezd sok lenni … Viszont akkor mit keresel itt? - láttam rajta, hogy most már kezd neki ez túl magas lenni. - Hát minden úgy kezdődött, hogy … - elmeséltem neki mindent, Christyről, apáról és anyáról. Mikor a történetem végére értünk, Jason szája felkanyarult, majd próbálta visszafogni a nevetést. Tudtam, hogy nem igazán fog hinni nekem. - Te nem igazán hiszed ezt el. - megráztam a fejemet. Mit vártam volna tőle? - Nem az, hogy nem. Csak ez eléggé furcsának hangzik az én fülemnek. - megértettem a helyzetét. Nagyon furcsa volt ezt elhinni. - Meg kell kernelek valamire! - tudtam, hogy azt is tisztáznom kell vele, hogy ez titok. - Ne mond el senkinek, hogy mi mik vagyunk! Ez egy szabály. Remélem ennyi szívességet megtennél. Velünk akkor beszélsz a varázslásról amikor akarsz, de varázstalanoknak egy szót se! - kezdtem nagyon hadarni, ezeket, mert féltem, hogy minden kitudódik. - Esküszöm, hogy egy szót se szólok senkinek! - bíztam benne, tudtam jól, hogy milyen a természete. - Köszönöm. Figyelj! - keltettem fel figyelmét. Arrébb emeltem kezemet az asztaltól, összezártam a középső és mutató ujjamat, majd hozzáérintettem a hüvelyk ujjamhoz. Egy aprócska lángcsóva repült fel az ég felé, majd szertefoszlott. Arcán azt láttam, mint

Marcusnak amikor varázsoltam. Kifejezéstelen, de mégis elgondolkodó kép ült arcán. - Ez klassz! - mondta, majd elismerően bólintott. - Mennyi lehet az idő? - kérdezte. - Ha tudsz várni két percet meg mondom. - Ez is egy újabb varázslat? - Nem. Mi mindig a napot, a holdat és a csillagokat figyeltük idő -képpen. - a ragyogó csillagokra és nagy holdra tereltem szemeim, és kisebb behelyettesítés után válaszoltam. - Fél nyolc. - Akkor jobb lenne ha indulnánk vissza, mert a koleszbe nyolc után nem engednek be. - mindketten felálltunk a székekből, és most már nem kellett segítenem Jason járásán. A folyamatos séta közben továbbra is kérdezősködött. Olyan volt, mintha Marcussal beszélnék. Nagyon tetszett, hogy ennyire hasonlítanak egymásra. Mikor már megérkeztünk a koleszhez, a két őr ismét felállt helyéről és a kis gépezetet elénk tették. Végig húztuk a kártyáinkat, majd bementünk. - Elkísérjelek a szobádba? - kérdezte, majd én megráztam a fejemet. - Kösz nem, eltalálok magam is oda. - igazából Gabriella miatt nem akartam. -Akkor … jó éjt! - Neked is! - köszöntünk el egymástól, majd mindketten elindultunk a magunk szobájába. Ő az első emeleten lakott, nekem pedig már megint fel kellett mennem a harmadikra. Lassan benyitottam a szobánk ajtaján. Mikor beléptem, azonnal megláttam

az összes lakótársamat. Ashleytől és Gabriellától féltem legjobban. - Helló! - köszönt Emma és Heidi. Gabriellától már megszoktam, hogy nem köszön, de most Ashley is elképedt arcot vágott. - Ezt nem gondolhatod komolyan! - ordító hangja nagyon sértette a fülemet. Erre a többiek is felfigyeltek. - Ezt, hogy tehetted?! Te nem vagy normális! Nem megbeszéltük, hogy rólunk senkinek egy szót se?! - rettenetesen ideges volt, de végül is mindenben igaza volt. hirtelen átpörgettem a gondolataimat a haldokló Jasonön. Ashley ebbe is mind beleolvasott. - Szóval ezért volt erre szükség? - Mire? - kérdezte Emma aki már teljesen kíváncsiságba esett. - Nem értelek titeket!-mondta Hedid, aki szintén úgy járt mint Emma. Gabriella is idegesebb személyiségre váltott. - Mondjatok el azonnal mindent! - követelte. - Majd Joanna elmesél szépen mindent! - jelentette be Ashley, és a szoba közepére húzott. A többiek körbe álltak engem, és várták a lelkiismeretemet zavaró történetet. Mély levegő vétel után belefogtam. - Amikor ott hagytatok bennünket, elindultunk vissza a koleszbe. Már majdnem a kávézónál jártunk, amikor egy sikátorból kinyúlt kéz, és behúzott magához … - végig meséltem az egész történetet, de amit láttam az arcokon az teljesen megrémített. Gabriellában forrt a düh. - Ezt még egyszer megkeserülöd! - ordította, majd kirohant az ajtón, és azt hangosan becsapta maga után. Kicsit bűntudatom volt, de tudtam, hogy én csak jót tettem. Ashley hirtelen mellém állt, és megfogta a karomat.

- Szép volt tőled. - mondta. - De ennyi erővel tagadhattál volna mindent! Miért nem használtál láthatatlanná tévő varázslatot? számomra is kezdett most már tele lenni a pohár. - Szerinted,hogy ha a te Jimed elkezdene haldokolni gondolnál másra, minthogy meggyógyítsd? Na így tettem én. Még gyógyítani sem tudtam, csak azon járt az agyam, hogy túlélje az egész esetet. Te mit tettél volna? - az én hangom is megemelkedett. - Igaza van. - mondta nyugodt és visszafogott hangon Emma. Örültem neki, hogy legalább ő mellém áll. - Tudom jól, hogy Jason ezek után nem fogja elmondani senkinek, hogy mik vagyunk. Bízni fog Joannában. - Na, de mi van ha mégis? - Ashley hangjából eltűnt a dühöngés, helyére aggodalom került. - Minket fognak büntetni nem Joannát. Felelősséget vállaltunk rá! Ez semmi -féle -képpen nem tudódhat ki! - mondta, majd megpróbált lenyugodni. - Tőlünk biztosan nem fog. - mondta Emma. - Elég volt most már! Ha akarjátok holnap folytathatjátok a vitatkozást, de most feküdjünk le aludni!-lépett ki magából Heidi. Hatással volt ránk, mert mindannyian csöndben maradtunk. Én még gyorsan elmentem fürdeni, majd szintén lefeküdtem. Az ablakom alatt besüvített a szél, és rettentően hideget teremtett. Még jobban összehúztam magam a takaróm alatt, és vártam az álmokat. Az eső is rákezdett esni, ami nagyon nyugtalanító volt. Végül még is megtalálta a szememet az álom.

Apánál

Reggel megint elmentünk tanulni, de most már nem kellett mindenkinek bemutatkoznom. Feltűnt, hogy Gabriella nincs a jól megszokott helyén. Vajon hol lehet? - tettem fel magamnak a kérdést. Jason meglepően rám köszönt, ahogy észrevettem ez nem nagyon tetszett Nicolasnak. Ő továbbra is megtartotta kedves természetét. Betolta alattam a széket, segített levenni a kabátomat. A tegnap esti eső miatt lehűlt a levegő, és sokkal melegebben kellett felöltöznünk. Amint vége lett a tanításnak, elmentünk apához a könyvtárba. Ide már Elizabeth is velünk tartott. Útközben elmondtam neki a lélekirányítós dolgot. Amint megérkeztünk a könyvtárhoz, felszálltunk egy szállítóra, és megpróbáltuk megkeresni apát. A könyvtár olyannak tűnt, mint egy labirintus. Mindenhol plafonig érő polcok hevertek, rajtuk több ezer könyvvel. Több száz polc mellett haladtunk el, amikor végre megtaláltuk apát. Egy tógát viselt, aminek kék színe teljesen elütött a fapolcok színétől. Amint leszálltunk a szállítóról, köszöntem neki, majd szorosan megöleltem. - Szia apa! - Sziasztok! - mondta mosollyal az arcán. - Miért kerestettek meg? - Beszélnünk Christyről! Jobban mondva valaki másról. - bólintott egyet, majd kezével jelezte, hogy szálljunk fel a szállítóra. Ő is így tett, majd elindultunk kicsit gyorsabban egy szoba felé. Fekete ajtaja volt, ami szintén fából készült. Mikor beléptünk egy nagyon kényelmesnek tűnő kanapé hevert a sarokba tolva. Mellette egy

polc, rajta apa kedvenc könyveivel. - Foglaljatok helyet! - ő leült egy fotelba, mi pedig mindannyian a kanapén foglaltunk helyet. - Nem tudlak titeket megkínálni semmivel. Tudjátok nekem nincs szükségem evésre. Alvás helyett is csak olvasok. Akkor hát halljuk miről akartok beszélgetni! keresztbe fonta karjait a mellkasán, majd figyelmet nyújtott felénk. - Kiderítettem, hogy nem Christy tehet arról, hogy mindenkit megöl. Egy lélekirányító van a szerepben. A neve Hanna. Azt nagyon furcsállónak találtam először, hogy végre van egy olyan gonosz akinek ekkora ereje van. Christy hangja egyáltalán nincs eltorzulva, és ez magyarázza, hogy nagyon erős a lélekirányító - apa nem úgy látszott mintha meglepődött volna. Tudtam jól én is, hogy apa mindent tud. Mivel a múltban ezt már biztos tisztáztam vele. - Ez érdekes … - mondta eltöprengően, majd kérdezett valamit. Úgy gondolod, hogy édesanyád lelkét is ő ejtette foglyul? számomra ez a kérdés eléggé tabunak számított. - Igen, de te ezt már nagyon is jól tudod! Biztos elmondtam neked a múltban … Ha elmondtam … Lehet, hogy megfogok halni? - erre kicsit mérgelődésbe kezdett, de megértettem. - Nem mondhatok semmit a jövődről. - Teljesen igaza van! - horkant fel Emma. - Ha elmondanák, hogy mi lesz a jövőddel akkor biztosan nem úgy teljesülne be ahogy eddig is. - egyetértettem vele, majd újra apával kezdtem beszélgetni. - Hogy tudom majd megkeresni? - kérdeztem tőle, de csak furcsállóan nézett rám. - A legegyszerűbb ha megkéred Emmát, hogy főzzön neked kereső

bájitalt, és akár te is megtanulhatnád, hogyan kell készíteni. közben Emmára nézett és bólintott egyet, majd Ashleyre vetette szemeit. - Ashley pedig majd fog neked segíteni kiolvasni a gondolatait. - Ez csak természetes. - mondta, majd rám nézett, és a fülemhez hajolt. - El kéne mondanod, hogy mit mondtál Jasonnek! Apád nem adja tovább, de tudnia kell! - bólintottam, majd apához fordultam. - Apa mondanom kell valamit. - Halljuk! - szólt és figyelmesebb lett. - Tegnap voltunk Ashleyékkel moziban. Amikor jöttünk haza ketté vált az utunk. Ashley Jimmel ment el, én pedig Jasonnel indultam haza. Ott megtámadtak minket, de én megöltem a támadókat. Leszúrták Jasont. Nagyon megsérült és nem élte volna túl, ha nem gyógyítom meg … Képzeld úgy tudok gyógyítani, mint anya! próbáltam kicsit másra is terelni a szót, de aztán visszatértem az eredeti témához. - Jason már fölébredt amikor én még végeztem a munkámat. Meglátta mit csinálok, majd én elmagyaráztam neki az egész varázslat dolgot. - ahogy láttam apa csöppet sem volt mérges. Sőt Jason nevére egy kicsit elmosolyodott. - Értem. Nem fogom elmondani a többi bölcsnek, hogy mit tettél. - Nem haragszol? - kérdeztem bátortalanul, de ő csak megrázta a fejét. - Ez mind amiről beszélgetni akartatok? - kérdezte, és egy kicsit sietősre vette a dolgot. - Igen. Köszönjük, hogy fogadtál minket. Körülnézhetünk még a könyvtárban?-kérdeztem mert már nagyon rég nem olvastam valami

nekem való történetet.

A tiltott részleg - Persze, csak a tiltott részlegre ne menjetek! - erre kicsit felfigyeltem. Miért van egy varázslóknak kitalált könyvtárban tiltott részleg? - Miért apa? - kérdeztem, de erre ő csak rávetette a szemeit a többi lányra, majd bólintott egyet. - Mert oda csak felnőttek mehetnek. Sajnálom. Nekem már mennek kell, de ti nyugodtan nézettek körbe!-mondta, majd elhagyta a szobát. Bennem nagyon felkeltette az érdeklődést a tiltott zóna, ezért rögtön megkérdeztem a többiektől merre van az. - Hol a titkos részleg? - Oda te nem mehetsz … - hirtelen Heidi a szájára kapta a kezét, majd elszégyellte magát. Nem értettem, hogy miért csak én nem mehetek oda. Heidi ezzel nagyon elárulta magát, mert megmondta, hogy csak én nem tehetem be oda a lábamat. - Nem érdekel vezessetek oda! - követeltem, és már emeltem fel a kezemet támadásra, de hirtelen Elizabeth közbe szólt. - Ennyihez azért joga van. Az apja nem fogja megtudni. Na gyere menjünk! - megfogta a kezemet, és elkezdett kirántani az ajtón, de Ashely megállította. - Megígértük, hogy nem fog a jövőjéről megtudni semmit. - ezzel már az is kiderült, hogy a jövőmről van szó azokban a könyvekben. - Nem baj, gyere menjünk! - tovább vitt maga után, és most már

Ashely és a többiek is vele jöttek. Több száz polc előtt haladtunk el, de szállító nélkül. Közben folytattuk a beszélgetést. Úgy döntöttem, hogy végül megkérdezem Ashleyt, hogy mit történ velük tegnap. Untam már, hogy mindig csak én vagyok a téma. - Mesélj a tegnapról! - kértem meg, majd ő mosolyogva válaszolt. - Hát ahogy elmentetek tőlünk, ő már az első utca sarkán magához ölelt, és megcsókolt … - további ábrándozásait hallgatva megérkeztünk a tiltott részlegbe. Nem is nagyon értettem először, hogy mi itt a titkolni való. Majd ahogy jobban szemügyre vettem az előttem álló nagy polcot, feltűnt a könyveken, hogy az író nevének a helyén az én nevem szerepel. Értetlen arcot vágva, vártam, hogy mondjanak valamit a többiek, de ők csak hallgattak, mint a sírok a temetőben. Most már értettem, hogy miért nem akarták, hogy idejöjjek. Éppen nyúlni akartam az egyik könyvhöz, amikor hirtelen Elizabeth, Ashely utasítására megfogta a kezemet. - Csak akkor ha eljön az ideje. Bocs. - nem haragudtam rá. Visszaengedtem magam mellé a kezemet, és rájuk néztem. - Köszönöm, hogy azért megengedtétek, hogy idejöjjek. Szerintem jobb lesz ha megyünk. - csak azért akartam minden áron elmenni innen, mert féltem, hogy kísértésbe fogok esni. Lassan vettük kifelé az irányt, de amint kiértünk egy kicsit megnyugodtam. - Elizabeth nem baj ha nálad fogunk gyakorolni? - kérdezte Ashley. - Persze, hogy nem. Amúgy is nálatok a koleszben nincs nagy hely. -mondta, majd meg is indult a háza felé, mi pedig követtük.

A bájital és tudnivalók

Ismét találkoztam a fehér és gyönyörű házzal. Mindannyian bementünk, majd helyet foglaltunk. Amikor a könyvespolcra vetettem szemeimet, már nem láttam azt a szép régi könyvet. Biztos voltam benne, hogy bekerült a könyvtárba. - Akkor mivel akarjátok kezdeni? - kérdezte Heidi aki már cselekedetre készen állt. - Először is csináljuk meg a bájitalt. - mondta Emma, és Elizabethre nézett. - Vannak fűszereid? - kérdezte. - Persze. Gyere velem és válogassuk ki őket! - kimentek a házból, és nem egészen tudtam, hogy valójában hova is mennek. Közben felmerült bennem egy pár kérdés, amit már tegnap megakartam kérdezni. - Ashley kérdezhetek valamit? - felém fordult, és levette szemeit a szobában körülnéző Heidiről. - Persze. Mondd! - Hol tartjátok ti ebben a korban a varázslatos lényeket? Csak azért, mert lehet, hogy Hanna megöléséhez szükségem lesz valamelyikre. - Nos, van egy olyan állatkert, ahol csak mi lényeink vannak. Oda, úgy mint a könyvtárba, csak a mi fajtánk teheti be a lábát. - fejezte be mondatát, majd ismét olvasni kezdett a gondolataimban. Most kivételesen láttam, hogy kimondja az apró varázsszót. Én előbb kérdeztem, mint ő válaszolt volna a gondolataimban felmerülő kérdésekre. - Minden állat fajtából van ott? Még a gonosz lényekből is? kérdeztem, majd ő elgondolkodó hangon válaszolt.

- Nem éppen. Van egy vérfarkas, aki már annyira öreg, hogy úgy döntött inkább nyugalomban él az állatkertben. A többi vérfarkas kint él az erdőkben, és próbál arra vigyázni, hogy ne leplezzék le őket … Talán néhány szellem is tartózkodik az állatkertben. Viszont belőlük inkább többet a temetőkben találsz. - hirtelen felvillant bennem egy kép. Még kisebb lehettem, amikor eltévedtem az országunk egyik mauzóleumában. Nagyjából tíz szellem vehetett körbe, és akarta elvenni az erőmet. Szerencsémre akkor jött apa és megmentett. Azóta is gyötörnek ezek a rémképek. - Vámpírból egyáltalán nincs az állatkertben. Ők is rejtőzködnek, úgy mint a vérfarkasok. - felmerült bennem a tegnapi filmben látottak. Vajon tényleg vannak ilyen szelíd vámpírok? Efelől is megkérdeztem Ashelyt. - Vannak olyan rendes vámpírok mint tegnap filmben? - kérdeztem. Ashley meglepően nézett rám, majd válaszolt. - Nem sok, de vannak olyanok akik megpróbálnak beilleszkedni az emberekhez, és az is igaz, hogy csak állatokkal táplálkoznak. Viszont minden más, ami tegnap a vámpírok jellemzőiről szólt, hamis állítás. Gondolom ezt te is tudod. - bólintottam, és közben észrevettem, hogy Emma és Elizabeth visszatért a szobába. Kezükben különböző növényekkel, egy üveggel, amiben egy kis adag unikornis vér szerepelt és egy nagy griffmadár tollal. - Akkor neki is láthatnánk, mert ennek állnia kell egy napot! mondta Emma, aki már teljes lázban égett. Odavitte az étkezőasztalra a felszereléseket, majd mindegyikőnket odacsalt köré.

- Minden itt van?-kérdeztem. - Igen. Akkor hát kezdjünk neki! - elővett egy kis edénykét Elizabeth, és Emma elé tette. - Először teszünk egy kis macskagyökeret a tálba.-mindent varázslattal művelt. Jó pár növény belehullt a tálba, de már aprított formában. - Teszünk bele egy csipet varázslevelet, és most mehet bele a griffmadár tolla. mindent az ujja egyetlen elmozdításával végzett, mert minden dolog varázslattal került bele a tálba. - Végül, de nem utolsó sorban, belecsöppentek két csepp unikornis vért … Így! - kiáltott egy kisebbet föl, majd óriásira nyitott szemekkel rám nézett. - Mi van? - kérdeztem tőle. Ashley hirtelen kihúzott egy fiókot Elizabeth konyha szekrényéből, és kiemelt belőle egy kést. - Mit akarsz azzal? - hangom kicsit rémültebbre váltott. - Bele kell tennünk a véredet, mert vérkötődés köt Christyhez. Ő az egyetlen akit így megtudunk találni. A lélekirányítónak nem tudjuk megszerezni a vérét, és ezért őt meg sem tudjuk e módon megtalálni. Éppen elég ha Christyt megtaláljuk, mert ő majd elvezett a lélekirányítóhoz. - hadarta el Emma, aki már teljesen lázban égett. Nem igazán akartam, hogy egy vágás legyen az ujjamon, és azt sem akartam, hogy mindig meggyógyítsanak engem a többiek. Végül még is csak belementem. - Rendben, de csak az ujjamat vághatod meg, és kérlek ne gyógyíts be a sebet! - bólintott egyet, majd Ashleyre nézett. Ő felém vette az irányt és megfogta a bal kezemet. Éreztem, hogy izzad a tenyere, mert nem akart bennem kárt tenni. Majd fölemelte a mutató ujjamat, és végighúzta rajta a rettenetesen éles kést. Először égő fájdalmat

éreztem, majd csak a szokásos sajgás bántalmazta ujjamat. Ashley leemelte a kést az ujjamról, amin mindössze két csepp vér foglalt helyet. Az ujjamból nem ömlött a vér annyira, mint amire számítottam. Ashley a kés hegyéről a vért belecsöpögtette a tálkába, majd jól elmosta azt. Emma körözött néhányat az ujjával és ezzel megkeverte a löttyöt. Kezdett az egésznek folyós állaga lenni, de még mindig nem állt össze igazán. - Azt hiszem szükségem lesz egy kis tűzre. Hedid kérlek … - vette szemeit a még mindig a szobát bámuló lányra, majd az odament a tálhoz és beledobott egy tűzgömböt. Elizabeth egy kicsit gyötrelmesen nézett Emmára, mert féltette a tálját. Emma megint kevert a főzeten néhányat, majd a keverék most már tökéletesen úgy nézett ki ahogyan kellett neki valójában is. - Úgy gondolom elkészült. - mondtam, de tudtam jól, hogy még állnia kell egy napot. - Minek mondod, hogy kész van, amikor a gondolataidban tudod, hogy még nem. - morogta Ashley, aki furcsa szemekkel engem fürkészett. Már megint turkált a gondolataimban, és ez most már kezdett idegesítővé válni. Nem bírja ki, hogy ne kutakodjon? -gondoltam magamban, és erre ő egy kicsit felháborodott, majd megértően csak ennyit mondott. - Tudom, hogy néha idegesítő vagyok. - erre a többiek, olyan súlyos nevetésbe kezdtek, hogy azt hittem abban percben fognak megfulladni. Idővel abbamaradt a nevetés, de még mindig eléggé jó kedvük volt a lányoknak. Elizabeth megengedte Emmának, hogy betegye az ő hűtőszekrényébe a bájitalt. Csak ekkor tudtam meg,

hogy az mi. Fura, hogy az ebben a korba élő emberek nem pincékbe tárolják az elrakandó ételt.

A meglepetés és beismerés Hirtelen egy érdekes, még életemben nem hallott hang szólalt meg valahol a szobában. Kellemes és dallamos hangzása volt. Ashley hirtelen a hangra beletúrt a zsebébe, és kiemelt egy kicsi, fekete színű tárgyat. Szét nyitotta, így olyan volt mint egy kagyló, majd a füléhez emelte és beszélni kezdett bele. - Szia! -… - Mi? Ráér ha csak egy óra múlva találkozunk? - kérdezte Ashley, de még mindig nem tudtam, hogy kihez beszél. Valamilyen érthetetlen motyogást értettem a kicsi tárgyból. -… - Rendben akkor egy óra múlva a szobátok előtt. -… - Hát ha Jason kéri … Ott leszünk. - Jason nevére jobban felkaptam a fejemet, és vártam a szöveg folytatását. -… - Én is téged. Szia! - mosolygó arcokkal rám nézett, majd eltette a kicsiny tárgyat. Elizabeth észrevette, hogy tágra nyílt szemekkel figyeltem Ashleyt míg használta a tárgyat. Odalépett hozzám, majd beszélni kezdett. - Ezt az eszközt úgy hívják, hogy telefon. Bárkivel tudsz ezen

keresztül beszélgetni, csak föl kell hívnod a megfelelő számot. magyarázott még egy pár dolgot az úgynevezett telefonról, majd végre Ashleynek szentelhettem a figyelmemet. - Ki … hívott? - kérdeztem tőle. - Jim volt. Elhívott egy randira. Még nem tudom hova fogunk elmenni. - most még nagyobb mosolyra húzta a száját. - Jason megkértem Jimet, hogy mondja meg nekem, hogy látni akar téged. hirtelen én is sokkal jobb kedvre derültem. Először fel sem fogtam, hogy mit akar tőlem Jason. A többiek is eléggé elcsodálkoztak ezen. - Nem lesz ebből baj? - kérdezte Heidi. Tudtam mire gondol. Gabriella tuti tiszta ideg lesz ha ezt megtudja. De én nem tartalak vissza … - mondta felemelt kézzel, majd hátrább lépett. - Tényleg Gabriella hol van? - kérdeztem, mert már nagyon furcsálltam, hogy egész nap nincs velünk. - Még mindig azzal a lánnyal van akit a volt osztálytársának hív. - Szerintem valamit eltitkol előlünk. - mondtam, megvonva a vállamat, majd Ashelyre néztem. Gondolataim elkezdtek Jason körül forogni, és ezt azonnal észrevette. Bólintott egyet, majd a többiekhez szólt. - Jobb lesz ha mi már megyünk! - mondta. - Ti itt maradtok Elizabethnél? - Szerintem igen. - mondta Heidi. - Hát jó. Akkor mi menjünk Joanna! - odalépett hozzám, és karon fogott, majd az ajtó felé kezdett vonszolni. - Sziasztok! - mondtuk egyszerre, de nem hiszem, hogy ezt a többiek meghallották, mert már rég kint voltunk a házból. Sebes

léptekkel haladtunk vissza a kollégiumhoz. Ashley egy szót sem szólt hozzám az úton. Biztos azért, mert unta a társaságomat. Egyre közelebb és közelebb kerültünk a koleszhez, s ezzel a légzésem is egyre szaporább lett. Majd ki ugrottam a bőrömből, hogy ismét találkozhatok Jasonnel, és kivételesen most nem fog rám teherként tekinteni. Nem hittem el magamnak, hogy saját önszántából beszélgetni akar velem. Végre megérkeztünk a sulihoz. Szélsebesen felkerestük Jim és Jason szobáját. Jim nyitott ajtót számunkra, de ő már teljesen indulásra kész volt. - Örülök, hogy végre megérkeztetek. -mondta, majd Ashley mellé állt. - Joanna téged bent vár Jason. - hüvelyk ujjával befelé jelzett egyet a szobájukba. - Akkor mi indulhatunk? - kérdezte Ashleyhez hajolva. Amint láttam ez egy kicsit hirtelen érintette a lányt. - Persze. Akkor … szia Joanna! - mondta, majd Jimmel együtt elindultak. Én egy kicsit megtorpanva álltam az ajtó előtt. Először féltem belépni az ajtón, de utána erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, hogy mégis befáradok. Csak nem fogok már itt megfutamodni? - gondoltam magamban, majd beléptem a szobába. A szobának ugyanolyan sárga színe volt az összes többinek, kivéve persze Nicolasét. Ez sem volt sokkal kisebb a mienkénél. A kevesebb bútor miatt talán még nagyobbnak is látszott. Két ágy foglalt helyett benne, egyikkel szemben egy Tv, ami be volt kapcsolva. Középen egy hatalmas ablak szerepelt, előtte egy íróasztal. Igaz, hogy már délutánra járt az idő, de még mindig eléggé jól betudta világítani a nap a szobát. Csak egy valamit hiányoltam. Hol van Jason? A másik ágy után nyílt egy ajtó, ami

jelenleg csukva volt. Gondoltam az a fürdőszoba. Halk vízcsobogás hangja hallatszott át az ajtón. Sejtelmeim szerint biztos Jason volt odabent. Odaléptem az ajtóhoz és bekopogtam. A vízcsobogás hangja elnémult, és helyére Jason hangja keveredett. - Szia! Pár perc és kész vagyok a zuhanyozással. Addig nézd a Tvt! - kicsit megakadt a hangja, majd folytatta. - Tudod mi az? - Hát, persze. - örültem neki, hogy azért mégis odafigyel arra, hogy én nem, ebből ma korból származom. - Akkor jó. Mindjárt jövök. - elnémult a hangja, és helyére ismét a vízcsobogás került. Úgy döntöttem, hogy megfogadom tanácsát, és leültem a Tv elé. Ami ment benne műsor nem érdekelt. Az ujjam egyetlen előmozdításával váltogatta a csatornákat. Most egyetlen egy műsor sem volt hajlandó lekötni a figyelmemet. Minden gondolatom Jason körül forgott. Jobban mondva Marcus körül. Végre kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és kilépett rajta Jason. Haja csurom vizes volt, és így még bozontosabbnak tűnt, mint eddig. - Szia. - rám köszönt, majd mosolygott egyet. - Szia. - mondtam én is. Megint falták szemeim arcát, de tudtam, hogy most már szabad. - Mindjárt elmegyünk innen, csak még átöltözöm. - hirtelen visszaakart indulni a fürdőbe, de én megállítottam szavaimmal. Örültem neki, hogy előtte legalább lehet varázsolni, úgyhogy eldöntöttem, hogy varázslattal majd én átöltöztetem. - Mutasd meg, mit akarsz felvenni! - utasítottam. Belépett a fürdőbe, majd kihozott egy pulcsit, egy bőr kabátot és egy nadrágot. - Ezt … Miért tán úgy gondolod nem jó? - nézett rám kíváncsian.

- Nem csak így sokkal gyorsabb átöltözni. - meglendítettem a kezemet, és a ruha azonnal kicserélődött rajta. Arca megint kifejezéstelen lett, teljesen olyan, mint Marcusé volt. - Kösz. Jó, hogy te tudsz ilyeneket. Akkor akár mehetnénk is! mondta, majd én felálltam mellé. - Hova megyünk? - kérdeztem tőle, de ő csak mosolygott. - Majd meglátod. Ha tetszeni fog, akkor ezzel hálálom meg, hogy megmentettél, ha nem … akkor pedig egy életre meg fogsz utálni.mondta. Abban egy kicsit kételkedtem, hogy valaha is utálni fogom. - Rendben. - mondtam és követtem kifelé az ajtón. Kimentünk a suliból és egyenesen a vele szemközti épületbe mentünk, amiről már tudtam, hogy a neve garázs. Először azt hittem, hogy autóval fogunk menni, de most sokkal hátrébb mentünk, mint Ashleyvel. Itt rengeteg két kerekű, ugyanúgy csillogó valamik foglaltak helyett. Az egyik eléggé nagy darab volt, és fekete színe egyszerűen eszményé volt. A hátuljából kiállt két cső, aminek ezüst színe volt. Nagyon tetszett, pedig nem tudtam mi az. - Tudod mi ez? - simította végig a fekete valamit. - Nem. - megráztam a fejemet és vártam a folytatást. - Úgy hívják, hogy motor, és rendkívül gyors. Hasonlít az autóra, de ez nyitott, és csak két kereke van. - közben ujjával mindig mutogatta, hogy mikor miről beszél. Ezzel szeretnélek elvinni valahova … Ha tetszeni fog ezzel az utazgatás, akkor csak száguldunk, ha meg nem, akkor majd kitalálok valamit. - hirtelen a motor mögé nyúlt és kivett onnan két gömbölyű valamit. - Ezeket bukósisaknak hívják. Fel kell venned, ha motorozni akarsz. Ha

esetleg leesnél róluk, akkor megvédi a fejed. Na kapd föl! - a kezembe dobta, és megmutatta, hogyan kell felvenni. Kicsit eligazította az én fejemen is, majd felpattant a motorra. Furcsamód úgy ülte meg mint egy lovat. Én is nagyon hamar rajta termettem, de Jasonnek segítenie kellett, hogy biztosan üljek. Kicsit kényelmetlennek találtam az ülést. Lassacskán elindultunk, de én majdnem leestem. Nem tudtam, hogyan kell egy ilyen motoron ülni. - Fogd át a derekam! - mondta Jason. Ettől teljesen kirázott a hideg, de annyira örültem, hogy a karjaimat azonnal a dereka köré fontam. Most már sokkal biztososabban ültem az ülésen. Amikor a motor újra elindult, valami robogó, erőteljes hangot adott ki magából. Először kicsit megijedtem ettől, de utána láttam, hogy Jasont ez nem zavarja úgyhogy nyugodtan ültem tovább. Már kint voltunk, amikor a búgó hang egyre hangosabb lett. Csak annyit vettem észre, hogy egyre gyorsabban haladtunk, és a fák mellettünk teljesen összemosódtak. Hirtelen erős, hideg fuvallat csatlakozott a száguldáshoz. A testemet teljesen átjárta a hideg, és még a ruhámat is átfújta a szél. Reszketni kezdtem, de közelebb húztam magam Jason testéhez és még szorosabban öleltem át a derekát. Azt hittem, hogy majd erre ideges lesz és eltaszít magától, de ezzel szemben nem tett semmit. Rettentően gyorsan száguldottunk a fekete aszfalton, de egyáltalán nem bántam, mert nagyon tetszett. Jason hirtelen hátrafordult, és szinte majdnem súrolta a feje az enyémet, de a bukósisak ezt meggátolta. - Na milyen érzés? - kérdezte. Hangja tompa volt, a sisak hatására. - Ez egyszerűen fantasztikus! - próbáltam minden élvezetet

belevinni, mert ez az egész számomra jobban tetszett, mint egy varázslat. Jason e szavak hatására még gyorsabban kezdett hajtani, de engem egyáltalán nem zavart. Éreztem ahogy a hajam lobog a hátam mögött, és száll mindenfele. Mentünk amerre láttunk, jobban mondva amerre Jason látott, mert ő vezetett. Szerintem körbe utazhattuk az egész várost, mire megálltunk. Már teljesen átfáztam, de egyáltalán nem érdekelt mert élveztem mindent. Jason a leszállás helyett inkább megfordult az ülésen és így velem szembe került. Mindketten levettük a bukósisakunkat, majd az ölünkbe fogtuk. Közben persze elengedtem a derekát, és már nem bújtam hozzá. - Na mi van csajszi? - kérdezte, ezen a mostani számomra idióta nyelven, de most az ő szájából ez még is tetszett. - Akarsz még látni? - kérdezte, egy mosollyal hozzácsatolva. Én is mosolyra húztam a számat, majd bólintottam. - Kérdezhetek valamit? - hangja nyugodtabb, és csendesebb lett. - Persze. - Mikor a kávézóban először találkoztunk, akkor én beakartam mutatkozni, és te nagyon gyorsan kinyögtél egy nevet … Marcus. a név hallatán kicsit megfeszültem, de utána tovább figyeltem. Csak az nyomaszt már egy ideje, hogy honnan tudtad mi a második nevem, amikor még soha sem találkoztunk. - úgy éreztem, mintha megállna a szívverésem. Meglepődés ült ki az arcomra, de teljesen érthető okból. Marcus a második neve? - tettem fel magamban az észvesztő kérdést. - De az, hogy lehet? Ugyanolyan, mint Marcus és még a neve is az? - gondolataimat hirtelen megzavarta Jason hangja.

- Talán ezt is egy varázslattal érted el? - újra visszatértem hozzá gondolataimból, majd válaszoltam, de még mindig meg voltam döbbenve. - Nem. - üres tekintetem kicsit felzaklatta. - Talán valami rosszat mondtam? - kérdezte. - Nem, csak … - úgy döntöttem, hogy beszámolok neki a Marcusos ügyről. - Nos, a múltam volt egy udvarlóm, a ti idióta nyelveteken pasim … - Tudom mit jelent az udvarló szó. - láttam arcán, hogy egy kicsit felcsigáztam, de a szemébe nézve folytattam. - Őt úgy hívták, hogy Marcus. - kérdő tekintete idegessé tett, de nem figyeltem erre. - Őt megölte a nővérem, Christy. - egy nagyon apró könnycsepp gördült végig az arcomon, de most tudtam, hogy nincs itt a sírás ideje. - Sajnálom. - mondta halkan, majd én folytattam. - Amikor találkoztunk, azért mondtam ki gyorsan azt a nevet, hogy Marcus, mert te ő vagy. - összeráncolta homlokát és értetlenül nézett rám. - Ezt, hogy érted? - hangja kicsit furcsálló volt, mert nem értett semmit. - Úgy, hogy Marcus ugyanúgy nézett ki, mint te. Ugyanaz a fej forma, haj viselet, szem, áll, száj. Ugyanaz a testalkatod, a természeted, mint az öve. Mindenben megegyeztek. - láttam rajta, hogy most megvan döbbenve. Azt hittem, hogy most ezek után itt hagy egyedül, és bele sem törődik abba, hogy velem mi fog történni, de nem így tett.

- Van erre valami magyarázat? - Nincs. - láttam rajtam, hogy szomorú vagyok, és próbált megvigasztalni. - Nagyon sajnálom. - kisebb hezitálás után, a kezét a fejem felé nyújtotta, és tenyerébe vette az arcomat. A szívem majd kiugrott a helyéről annyira izgultam. Már nem is a szomorúság járt át, hanem az izgalom. Felmerült bennem egy kérdés, ami már teljesen felcsigázott. - Mi a teljes neved? - kérdeztem tőle, kissé elcsukló hangon. - Jason Marcus Fan. - még nagyobb megdöbbenés került az arcomra. Még a vezeték neve is ugyanaz, mint Marcusé. - Marcust is így hívták … Marcus Fan … - újra és újra felmerült bennem az a kép, amikor utoljára láttam Marcust. Miért hagytam harcolni? Mindenről én tehetek! - harcoltam magammal belülről, mert mindenben magamat hibáztattam Marcus haláláért. - Lehetséges az, hogy én a te Marcusod leszármazottja vagyok? ezen még nem töprengtem el, de szerintem ez képtelenség, hisz Marcus meghalt. - Nem hiszem … - Talán egy újabb varázslat? - ez sem egy elképzelhető megfogalmazás. - Kizárt. - kezében tartotta még mindig az arcomat, amikor hirtelen egy kicsit közelebb csúszott hozzám, a motor fekete ülésén. Nagyon hamar csak annyit vettem észre, hogy egyre közelebb és közelebb van hozzám a feje. Lassan tett mindent, mert nem tudta, hogy

nálunk hogyan szokás mindez. Feje már majdnem súrolta az enyémet, amikor ajkai elnyíltak. Tudtam jól, hogy most mire készül, de hiába hasonlított annyira Marcusra, Gabriella miatt nem akartam megtenni. Csak ebben a pillanatban rémlettek fel Elizabeth szavai Gabriella átkáról. Mivel én visszahoztam Jasont a halálból, többé már nem lesz szerelmes Gabriellába. Jason kissé elfordította a fejét, és már majdnem a számhoz tapadtak ajkai, de ekkor egy hirtelen mozdulattal az egyik kezemet a számra tapasztottam, és megakadályoztam a csókot. - Mi a baj? - kérdezte elhúzódva tőlem, és már tenyerét sem tartotta az arcomon. - Gabriella. Mi lesz ha megtudja? - megrázta a fejét majd válaszolt. - Engem egyáltalán nem érdekel Gabriella.

Megtört átok, támadás és egy csatlós Hirtelen, mellettünk, nagyjából fej magasságban, megjelent egy erős, lilásan csillogó, gömb alakú fénycsóva. Jason hirtelen rám nézett, majd vissza arra a valamire. Hiába értettem annyira ezekhez a dolgokhoz, nem tudtam, hogy ez mi lehet. Kis idő elteltével a fénycsóvából vékony, női hang szólalt fel. Aranyos, kis csilingelő hangja volt. - Megtört az átok, nem lesz többé Gabriella a párod. - a kis mondóka végén eltűnt a fény. Tudtam már, hogy mi lehetett ez. Jasonnek szólt az egész mondóka az átokról. - Milyen átokról van szó? - kérdezte rám vetve szemeit.

- Gabriella három hónapja elátkozott téged egy szerelmi bűbájjal, és az állt benne, hogy ha valaki más menti meg az életedet Gabriellán kívül, akkor te többé nem leszel szerelmes a lányba. csodálkozóan nézett rám, majd összeráncolt homlokkal megrázta a fejét. - Menjünk vissza a kollégiumba! Majd ott megbeszélünk mindent Gabriellával … főleg, hogy ha egyáltalán ott lesz. Vedd vissza a bukósisakodat! - újra a kormány felé fordult a motoron, és azonnal el is indította azt. Végig söpörtünk megint az utcán, és nagyjából két perc elteltével ismét a kollégium előtt voltunk. Behajtottunk a garázsba, majd egymás mellett sétálva kijöttünk onnan. Az öröknek megint odaadtuk a kártyáinkat, majd bementünk a koleszbe. - Az én szobámba menjünk. Majd később beszélek Gabriellával mondta Jason, majd elindult a szobájuk felé. - Szerinted Jimék már megjöttek? - Nem hiszem, mert általában este nyolcig kint szoktak maradni, és még csak fél hét van. - bólintott egyet, majd tovább mentünk. Amint megérkeztünk a szobába előreengedett, és utána bezárta az ajtót. - Ülj le! - mondta, és leült az ágyára. Én is így tettem. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, ami most nagyon bántja. Lemertem volna fogadni, hogy a Gabriella által felállított átok miatt érzi szörnyen magát. - Szerintem most kellene Gabriellával beszélned. - mondtam neki halkan, majd vártam, hogy mit fog reagálni. - Lehet … De miért volt erre szüksége? - kérdezte, tágra nyitott szemekkel.

- Már két éve szerelmes beléd, de te még rá sem néztél. - Mert egyáltalán nem jött be nekem. Nagyjából úgy érzek most, mint akkor. - kicsit elmosolyodtam, majd visszafogtam magamat. Mi van? Te örülsz neki, hogy Gabriella iránt nem érzek semmit, ugye? - nagyra húzta mosolyát, majd ajkát harapdálta. Én ezekre a szavakra egy kicsit elszégyelltem magamat, mert teljesen igaza volt. Mivel, hogy ő volt Marcus hasonmása már elejétől fogva úgy éreztem iránta, mint Marcussért. - Mennyi lehet az idő? - kérdeztem, mert kicsit feszültnek hittem a hangulaltot. - Még maradhatsz. Nem jönnek Jimék. - ismét tenyerébe vette az arcomat, majd egy kicsit közelebb hajolt. - Még mindig nem akarod azt a csókot? - kérdezte lágy hangon. Bennem hirtelen végigszáguldott valami érdekes, bizsergő érzés. Nagyon is akartam azt a csókot, de Gabriella miatt továbbra sem akartam. Megakartam rázni a fejemet, de már késő volt. Jason feje súrolta az enyémet. Szemei csukva voltak, és én is így tettem. Lassan, éreztem hogy lassan, elfordult a feje, és ajkai egyenesen az enyémmel találkoztak. Valahogy nem tudtam miért teszem ezt, de az én ajkaim is elnyíltak az övéivel. Marcusra emlékeztetett ez a dolog. Lángoltam belülről és hiába tudtam, hogy ez számomra tilos, akkor is belementem. Ez a csók más volt, mint amilyen eddig történt velem. Talán azért, mert nálunk mindig csak szájra puszi csattanhatott el. Kis idő elteltével leszakadtam ajkairól, és a szemébe néztem. Látta rajtam, hogy zihált vagyok és egy kicsit el is pirultam. - Mi az? - kérdezte, egyik szemöldökét megemelve.

- Nekem ezt nem szabad … így. - egy lágy mosoly húzódott arcára. - Akkor, hogyan szabad? Talán így? - megint közel húzódott hozzám, és még lassabban, mint az imént. Lágyan és finoman hozzáérintette ajkát az enyémhez, majd nagyon hamar elhúzódott tőlem. A csókjai minden mámorát átéreztem, de ez nem örömöt hozott belém, hanem inkább szomorúságot Marcus miatt. - Na mi van így élvezted?! - Gabriella hangja bejárta az egész szobát. Lemertem volna fogadni, hogy egy láthatatlanná tévő bűbájt alkalmazott. Félelemmel teli szemekkel néztem rá. Szinte egy lépésnyire állhatott Jason ágyától. Jason lesújtó pillantást vetett a lányra, de az még csak meg sem lepődött tőle. - Takarodj a szobámból! - követelte Jason. - Nem fogok elmenni amíg ezt a fruskát meg nem ölöm! - ha szemével ölni tudott volna, akkor én most biztos hulla lennék. - Ennyire zavar téged ha nem te nyersz? - kérdeztem egy kicsit ocsmány hangon a lánytól. - Hagyjuk a szavakat! Állj fel! - keze meglegyintésével felállított egyenesen magával szemben. Tudtam, hogy harcolni akar, úgyhogy nem hagytam magamat. Jason is felállt az ágyról és Gabriella és közém állt. Engem akart védeni, de mint én azt már előre is sejtettem nem működött neki. - Jason ezt hagyd rám! Bújj el valahova vagy menekülj el! hátrafordította arcomhoz a fejét és megrázta azt. - Nem foglak itt hagyni. - Te abban nagyon is tévedsz! - ordított rá Gabriella és egy röpítő varázslattal neki ütötte a fiút a falnak.

- Jason! - remegett a hangom, mert nagyon féltettem, de Gabriellát, még véletlenül sem hatotta meg. Hirtelen Gabriella keze megrendült, tenyérrel felfelé, és egy taszító varázslatot küldött rám. Viszont én ezt nem hagytam. Szintén gyorsan cselekedve kinyújtottam magam elé a kezemet, és védőburkot varázsoltam. Ennek hatására a taszító varázslat visszacsapott Gabriellára, és neki csapta a falnak. Sikítása végén újra cselekedett. Most nem tett semmit, csak ült ott ahova leesett az imént. Mindössze csak annyit láttam, hogy ajkai mozognak és motyog magában valamit. Abban a percben eszembe jutottak apa szavai. Gabriella az egyik legjobb az átkok terén. Akkor is egy átkot akart rám küldeni, de azért engem sem kellett félteni. - Bűbájok és átkok vissza! - kiáltottam el magam és közben mindkét kezemen összezártam a mutató és a középső ujjamat, majd egy keresztet formáltam. Ezeket apa tanította nekem, akkor mielőtt eljöttem a jövőbe. A kereszt megformálásával, pedig Gabriellára küldtem a saját átkait. Ezt nem igazán akartam, de hát védtem a bőrömet. Hirtelen Gabriella elterült a földön és haldokolni kezdett. Odaakartam szaladni hozzá, de már késő volt, mert hirtelen a semmiből megjelent egy alak. Vállig érő, hullámos szőke hajáról azonnal felismertem a lányt. Lehet, hogy háttal állt nekem, de tudtam, hogy ő a nővérem: Christy. Lehajolt Gabriella testéhez megfogta a kezét, és mielőtt elteleportált volna hozzám szólt. - Nem ölheted meg a legjobb csatlósomat! - hangjától kirázott a hideg, de tudtam uralkodni magamon. - Christy térj magadhoz! Te nem vagy ilyen! Ezt csak a

lélekirányító műveli veled! - hirtelen mosolyra húzta a száját, majd ismét hozzám szólt. - Örülj annak, hogy egyáltalán tudod ki irányít! Sosem fogod tudni megállítani őt! - mondta, majd megszorította erősebben Gabriella kezét, és elteleportált. Semmibe nézve álltam a szoba közepén, majd észbe kaptam és odaszaladtam Jasonhöz. - Jól vagy? - fölsegítettem a földről, majd leültettem az ágyára.Megértem ha többé nem akarsz látni.-mondtam sajnálva, majd én is leültem vele szembe. - Miért ne akarnálak látni? Nem te okoztad a csetepatét, hanem az a szemét … - hirtelen kezemet a szájára tapasztottam, csak azért, hogy ne mondja ki azt a szót amire gondoltam. - Ne mondj rá ilyeneket! - hallgatott kérlelésemre, majd feltett egy kérdést. - Az a szőke lány a nővéred volt. - inkább kijelentette mint kérdezte. Csak bólintottam kettőt helyeselés gyanánt. - Sajnálom, hogy nem tudod kiűzni belőle, azt a lélek micsodát. - Lélekirányító. - Igen, azt … - várt egy kicsit, majd folytatta a mondani valóját. Szerintem jobb lenne ha mennél. - javasolta, majd felállt az ágyáról. Nem igazán akartam elmenni, mert féltettem az épségét. Attól tartottam, hogy esetleg Christy vagy akár Gabriella visszatér és bántja. Viszont még is úgy döntöttem, hogy elmegyek. Mit mondanék a lányoknak, miért nem vagyok velük? - Rendben. - én is felálltam az ágyáról, majd az ajtóhoz sétáltam. Ő követett, majd amikor kinyitottam az ajtaját, persze varázslattal,

mert zárva volt, megfogta a vállam és maga felé fordított. - Vigyázz magadra. - mondta halkan. - Fogok. - válaszoltam. Egyszer csak megint közelebb találtam a fejét az enyémhez, de most nem vártam meg, hogy ő cselekedjen. Ajkaimat egyenesen az övéihez nyomtam és csak úgy csókoltam meg ahogy nálunk szabad. A mi korunkban ennyit sosem lehetett csókolózni, mint ahányszor mi megtettük a mai napon. - Szia. - mondta halkan. - Szia. - mondtam és kiléptem az ajtón. Egyenesen felbaktattam a harmadik emeletre a szobánkba. Mikor beléptem csak két lányt pillantottam meg. Emmát és Heidit. - Helló! - köszönt Heidi hangosan, majd Emma is így tett. - Mesélj! Történ valami? - szólított fel Heidi. De még mennyi minden történ!-gondoltam magamban, majd elkezdtem neki a beszámolót. - Hát mindössze csak annyi történt, - közben leültünk az ágyainkra. - hogy megtört Jason felett egy szerelmi átok, amit Gabriella küldött rá. Jason megcsókolt, és utána Gabriella megtámadott bennünket. Én visszairányítottam egy átkot Gabriellára, amitől ő kifeküdt, majd eljött érte Christy, aki kijelentette, hogy Gabriella az egyik legjobb csatlósa, és elteleportált vele. - kicsit idegesebben jöttek ki a szavak belőlem, de csak az előbb felsoroltak miatt. Nagyon gyorsan végighadartam mindent, mert nem bírtam uralkodni magamon. Emma és Heidi e szavak hallatán csak tátott szájjal bámultam rám. - Gabriella becsapott minket? - kérdezte felháborodva Emma, akin nagyon is látszódott, hogy felcsigázták a hallottak.

- Igen. Csatlakozott Christyhez, jobban mondva a lélekirányítóhoz. - mondtam, már egy kicsit nyugodtabb hangerővel. - De hogy hogy nem vettük észre? - tette fel a kérdést Heidi. Habár amióta velünk vagy Joanna, azóta megváltozott. Mindig veszekedett mindenkivel, főleg veled. - Van benne valami. - mondta Emma, majd felállt az ágyáról. - Nem tudom, hogy Ashley mikor ér haza, de én begyek a fürdőbe hamar lezuhanyozok, és lefekszem aludni. Holnap mozgalmas napunk lesz. Megkeressük Christyt és - ásított egy nagyot, majd folytatta. megpróbáljuk felmenteni a lélekirányító hatalma alól. - azzal bement a fürdőbe és egyedül hagyott minket. Hirtelen Heidi ott termett előttem, és leült a földre. - Milyen szerelmi átok volt Jasonön? - kérdezte, de én hanyagoltam a válaszadást, és azt mondtam túl fáradt vagyok már a válaszadáshoz. - Majd holnap Heidi. - Oké. Csak annyit mondj el mit csináltatok együtt? - nagyon kíváncsi volt. Heidi volt az egyedüli a lányok közül, aki ennyire kíváncsi volt másokra. Erre a kérdésére azért válaszoltam, habár tudtam, hogy még több kérdéssor fogja követni válaszomat. - Motoroztunk. - És tetszett? - erről beszéltem. - Holnap mindent megbeszélünk. Sőt, tudod mit? Amikor megjön Ashley kérd meg, hogy olvasson a gondolataimban! Nem fogok róla tudni, mert aludni fogok, és ami jó benne, nekem nem kell beszélnem erről mindenkivel, mert Ashley úgyis szertekürtöli.

- Rendben. Ha már ennyire fáradt vagy, nem akarod, hogy ne kelljen fürdened? - kérdezte még mindig vallató szemekkel. - De. - mentem bele végül a dolgokba. - Ezt a varázslatot nemrég fejlesztettem ki. Ha végig mondok egy mondatot, akkor te azonnal megtisztulsz. Jó mi? - bólintottam kettőt, majd ráhagytam a dolgokat. Most így a földön ülve, előttem olyan volt mint egy kisgyermek, aki bemutatja az anyjának milyen új varázslatokat tanult ma az iskolában. - Trista, ez a lány legyen tiszta! - kiáltotta el magát, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy vízzel teli kádban ülnék. Majd nagyon gyorsan megszűnt ez az érzés, és tényleg tisztább voltam. A bűbáj mondatától egy kicsit hülyén éreztem magamat, mert ennél idiótábbat még életemben nem hallottam. - Ki az a Trista? - kérdeztem, de erre ő csak megrázta a fejét, és nem válaszolt. Nem tudta. Kis idő elteltével, megkértem, hogy hagyjon aludni, és tényleg nem kellett sok idő ahhoz, hogy álom jöjjön a szememre. Biztos voltam benne, hogy Ashley kiolvasta az összes gondolatot a fejemből, mert reggel amikor fölébredtem, már mindenről tudott az össze lány.

Christy - Jó reggelt! - köszönt először Ashley ébresztés gyanánt. - Helló! - mondtam. A reggel megint úgy telt, mint tegnap. A szünetekben mindig Jasonnel beszélgettünk, és ahogy észrevettem,

ez rendkívül zavarta Nicolast. Oda is lépett hozzám az egyik szünetben. - Szia! - köszönt. - Helló. - kicsit idegesnek tűnt számomra. Láttam rajta, hogy habozott, mert egy szó sem jött ki a száján. - Mi az? - kérdeztem végül, és ő kicsit dadogva, de kimondta. - Csak annyi, hogy mi lenne ha elmennénk fagyizni vagy ilyesmi? tudtam mire akar kilyukadni, de nemmel válaszoltam. Meg különben is mára már volt más programom. A lányokkal megkeressük Christyt. Legalábbis ebben reménykedtem. - Sajnálom, de nem megy. Ashleyékkel elmegyünk egy ismerősünkhöz, és ott töltjük a délutánt. - bólintott egyet, majd újra kérdezett. - Jason is veletek tart? - Nem tudom … Szerintem nem. - nem is mondott rossz ötletet, mert így még több időt tölthetek vele. Tudtam jól, hogy most nem rá kell figyelnem, hanem a lélekirányítóra, Christyre és a legfontosabbra, anya lelkére. Azért arra is gondoltam, hogy Ashleyéket biztos nehéz lesz rávenni arra, hogy Jason velünk tartson. - Hát jó. Akkor majd találkozunk. Szia. - mondta majd ment vissza a terembe. Már nem volt több tanóránk, úgyhogy összeszedtük a tankönyveinket, és felvittük őket a szobámba. Persze ott mindig csak legyintő bűbájjal rádobtuk őket az ágyainkra, majd indultunk a dolgunkra. Még mielőtt elhagytuk volna az első emeletet, gyorsan megkérdeztem a lányokat, hogy megengedik e , hogy Jason velünk

jöjjön. - Figyeljetek! - hívtam fel magamra a figyelmüket. - Igen? - mondta Emma és kicsit előrébb állt. - Megengednétek azt, hogy Jason velünk tartson? - Heidi kicsit meglepődötten nézett rám, majd a többiekre nézett. Láttam rajtuk, hogy nem igazán akarják megengedni, de Ashley még is belement a dologba. - Rendben van, de csak akkor ha nem tarja fel a munkánkat! És remélem ő nem valamilyen besúgó. - enyhén háborodott hangja csak és kizárólag Gabriella miatt volt. - Biztos, hogy ez jó ötlet … Tudom jól, hogy már be van avatva, de mi lesz ha mégis elárulja valakinek a titkunkat? - meglepően néztem Emmára, mert eddig még soha sem ellenezte a dolgaimat. - Megvagyok róla győződve, hogy Jason nem fogja elmondani senkinek a titkunkat. - megmentettem most már kétszer az életét, és nem hiszem, hogy ez lenne érte a hála. - Jól van. Menj el hozzá és mondd neki, hogy jöjjön, de gyorsan! már szaladtam a szobája felé, amikor befejezte a mondat végét Ashley. Most már nagyon hamar megtaláltam a Jimmel megosztott szobát. Az ajtó előtt kicsit megálltam, majd hangosan bekopogtam. Abban a percben már nyílt is az ajtó. Jim állt előttem, egy érdekes pólóban. Kék volt a színe és nagy, fehér betűkkel rá volt írva az alábbi szó: Chelsea. - Szia! Jason téged keresnek! - fordult el tőlem és bekiabált a szobába. - Helló. - mondtam, de akkor már Jim nem állt előttem. Jason

lassan odabaktatott az ajtóhoz, és az ajtófélfának támaszkodva rám köszönt. - Szia csajszi! - egy mosolyt tűzött a szavai mellé, majd várta, hogy én mondjak valamit. - Szia. Azt szeretném megkérdezni, hogy lenne e kedved eljönni velem, és lányokkal Elizabthez, egy kis bűbájkodás nézésre? bólintott egyet, és megemelte a vállát. - Most? - Igen. Ashley azt üzeni, hogy siess! - Akkor menjünk! - kilépett mellém az ajtón és elindultunk együtt a kollégium előterébe. Ashley a mellén összefont karokkal várt minket. Emma is úgy tett mintha megvárakoztattuk volna őket. Dobolt az ujjával a combján. - Szia Jason! - köszöntek szinte egyszerre. - Helló... boszik. - köszönt halkan, hogy még véletlenül se hallja meg senki. Utáltam ezt a szót, mert nálunk ez sértésnek számított. - Ne sértegess! - szólt rá Heidi, kicsit mosolyogva. - Már mondtam, hogy ránk ne mondd, hogy boszorkány, mert mi nem vagyunk azok! - szóltam rá erőteljesebb hangon, majd Ashleyre néztem. - Induljunk! Jobb ha minél előbb kezdjük el a keresést. - mondta majd elindult kifelé az ajtón. Mi követtük, de Jason és én egy kicsit lemaradva baktattunk hátul. Folyamatosan beszélgettünk és élveztük egymás társaságát. Szó szerint olyan volt, mintha Marcussal beszélgetnék, és volt, hogy ezt meg is említettem Jasonnek. Mikor megérkeztünk Elizabeth házához, Jason kicsit visszafogottan lépett

be az ajtón. Úgy véltem látni rajta, hogy egy kicsit fél. Vajon mitől? Elizabeth hatalmas mosollyal fogadott minket. Számomra még mindig olyannak tűnt, mint egy anya. Jason láttán sem volt elkeseredve, talán még örült is, hogy végre egy varázstalan előtt bűbájt használhat. Számomra volt ez a legjobb, mert megszoktam, hogy a mi korunkban nyugodtan lehet előttük varázsolni. - Milyen lett a bájital? - kérdezte meg Emma. - Pont olyan amilyennek lennie kell. - válaszolt Elizabeth. Megfogjuk vele találni Christyt. - Talán akkor neki is veselkedhetnénk. - mondtam, mert már nagyon akartam úgy találkozni Christyvel, hogy a lélekirányító nem bántja a testét. - Rendben. - mondta Emma és kivette Elizabeth hűtőjéből a bájitalt. Jason mindent jól megfigyelt. Tetszett neki minden amit varázslattal műveltünk. - Valaki csináljon egy lezáró falat! Nem akarom, hogy bármi baja legyen a szobának. - Emma szavaira Heidi azonnal intézkedett is. A fal nagyon hamar ott termett, bezárva minket egy körbe. - Álljatok körbe és fogjátok meg egymás kezét! Én majd középen eldobom az italt. - Jason kivételével mindannyian egy nagyobbacska körbe álltunk és megfogtuk egymás kezét. Emma besétált középre és a földhöz csapta az üvegcsét, majd gyorsan ő is kihátrált onnan. A léből egy fehér, por jellegű lángcsóva lépett ki, és alkotott egy kört. Tudtam, hogy ez által minden sikerült. Csak be kellett lépni a körbe és máris ott termettünk ahova éppen menni kívántunk. Jason tátott szájjal figyelt mindent megint olyan volt mint Marcus. Azt hittem,

hogy majd megfog ijedni, de nagyon hamar megbékélt a varázslattal. - Hát ezzel meglennénk. - mondta Ashley és elengedte a kezemet. Mindegyik lány így tett, majd felém fordultak. - Indulhatunk? - kérdezte Heidi. Már nagyon vártam a találkozást Christyvel. Kicsit megfeledkezve Jasonről, majdnem beléptem a körbe, de Jason hangja megállított. - Veletek mehetek? - kérdezte. - Nem. - azonnal rávágtam, mert féltettem. Ez így nagyon hülyén hangzott, mert akkor minek hoztam magammal? Neki nincs varázsereje és ezért nem tudja magát megvédeni. - Hagy jöjjön. - tette rá a kezét a vállamra Elizabeth. - Lehet, hogy hasznát tudjuk venni. - nem értettem, hogy mire gondol. Hasznát venni? Hogyan? - Például úgy, hogy ha ott lesz Gabriella. Lehet, hogy őt nem fogja bántani. - igaza volt Ashleynek. Végül még is beleegyeztem, hogy jöjjön velünk. - De ígérd meg, hogy mindig mellettem leszel! - figyelmeztettem. - Jó. - mondta halkan, majd már is mellém állt. Mi léptünk be elsőként a körbe. Ez nem úgy működött, mint egy időkapu. Rögtön annál kötöttünk akit éppen kerestünk. Mi egy nagyon sötét helyre kerültünk, ahol mindennek dohos szaga volt. Szerencsére mindegyikőnk jól fel volt öltözve, mert a helyiségben rettentően hűvös volt. A többi lány is átérkezett hozzánk, és őket is úgy fogatta ez a látvány mint engem. Hirtelen megkerestem Jason kezét és belefontam az ujjaimat az övéibe. Féltem, mert nem tudtam hol

vagyunk és még azzal sem voltam tisztában, hogy van e valaki itt rajtunk kívül. Talán még sem sikerült a varázslat? Heidi hirtelen megszólalt mögöttünk és erre egy másik ismerős hang is felszólalt. - Tudjátok hol vagyunk? - kérdezte Heidi. - Ki van itt?! - az ismerős hang félelemmel volt teli és még reszketett is egy kicsit. - Válaszolj! - ráismertem a hangra. A varázslat mégis sikerült, mert a hang gazdája Christy volt. - Christy? - kérdeztem, kicsit csöndesebben, hogy ne féljen. - Ki vagy?! - Joanna. - nyugtatóan próbáltam beszélni hozzá és amint tapasztaltam hatottam is rá. - Hol vagy? Lehetőleg ne lépj közel a láncokhoz, mert megsebesítenek! - nem értettem hirtelen milyen láncokról van szó. - Heidi! Csinálj egy kis fényt! - szólítottam fel és már azonnal cselekedett is. A helyiségben azonnal világos lett és mindent tisztán láttunk. Egy barlangban voltunk, ahol az egyik hatalmas kőhöz Christy volt láncolva. Szenvedő, félelemmel teli arca rémisztő volt számomra. Nedves, kócos haja az arcába volt gabalyodva. Csont sovány testén szakadt ruhát viselt. Kisebb idő múlva felemelte a fejét, és én erre odaszaladtam hozzá. Tudtam jól, hogy most nem tartózkodik benne a lélekirányító. - Menj egy kicsit arrébb! Meg fogsz sebesülni ha nagyon közel jössz. - mondta a szemembe nézve. Kiakartam szabadítani a láncok öleléséből, de amint hozzá akartam érni, Christy rám szólt. - Mondtam már, hogy ne tedd! Hiába akarok kiszabadulni innen, nem tudok addig amíg ez a … - sejtettem, hogy kire gondol.

- Hanna az akiről beszélsz? - kérdeztem. - Igen. Mikor belém szál nem tudom mit teszek. Ezt a varázs köteléket is én tettem saját magamra, de még akkor amikor belém volt szállva és nem tudom mivel lehetne feloldani. Azt mondta csak akkor fogok tudni kiszabadulni innen ha erősebb leszek nála … De ez így nem megy! - szenvedő hangja bennem is fájdalmat keltett. Rettenetesen féltettem, mert még így is a nővérem volt. - Mi sem tudunk semmit sem tenni? - kérdezte Emma. - Nem. - hunyorgó szemeit alig bírta nyitva tartani, mert nagyon kikészült a lélekirányítótól. - Hogyan tudnánk megölni a lélekirányítót? - tettem fel az egyik legfontosabb kérdést. - Ha jól tudom őt csak két féle -képpen sikerülhet elpusztítani. Az egyik, ha egy irányító karddal ölitek meg. A másik pedig, ha megöltök engem, amikor bennem tartózkodik. - ettől kirázott a hideg, és már most tudtam, hogy nem ezt a lehetőséget fogom választani. - Joanna! Minden -féle -képpen meg kell ölnöd engem, ha visszaakarod kapni anya lelkét. - hangja ezekre a szavakra is teljesen nyugodt maradt. - Nem fogom ezt tenni! Ezt te is tudod! - hangom felülkerekedett mindannyiunkén, és visszhangzott a barlangban. - Halkabban! Különben idejönnek az őrök és megint bán… elharapta a mondata végét, mert tudta jól, hogy ideges leszek ha kimondja a bántanak szót. - Christy? - Igen?

- Belém miért nem költözik a lélekirányító? - hülye kérdésnek találtam, de tudtam jól, hogy ez most nagyon is fontosnak tűnik. - Sokkal erősebb vagy mint én! - nem hittem a fülemnek, mert ez biztosan lehetetlennek tűnt. Hogy én erősebb legyek nála? - De az nem lehet! - tiltakozásom megint egy kicsit hangosabb volt. - Már pedig igen. - hangja egyre rekedtebb és akadozottabb lett. Kicsit feljebb emelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, de abban a pillanat megakadt a szeme Jasonön. - Marcus nem halt meg? Azt mondta a lélekirányító, hogy megöltem... - Ő nem Marcus. - figyelmesebb lett a megviselt tekintetű arca. - Ő Jason. - Ki? De úgy néz ki mint Marcus. Hisz ez ő… - Nem, mert azt se tudta ki vagyok amikor ideérkeztem. - hirtelen a barlang távolabbi részéből egy mély hangot véltem hallani. - Van ott valaki? - mondta a hang, majd lépések üteme csapta meg a fülünket. - Menjetek, mert jönnek az őrök! Ne feledd Joanna amit mondtam! - abban a percben átléptük a kört, és ismét Elizabeth házában termettünk.

„Ennyire hiányzott neki Marcus?” - Beszélnem kell apával!-mondtam erőteljesen, majd az ajtó felé indultam. - Várj meg! - szólt Jason és ő is utánam szaladt. - Elkísérjünk? - kérdezte Emma, mert látta rajtam, hogy nagyon

mehetnékem van, de csak kettesben Jasonnel. - Eltalálok oda egyedül is. Majd a koleszben találkozunk. Sziasztok! - kinyitottam az ajtót és máris a szabadba vettetem magamat. Jason nagyon szorgalmasan jött utánam és követte minden ötletemet. Kicsit lassabbra vettem a tempót és közben Jasonre néztem. - Kérdezhetek valamit? - hirtelen ért hangja kicsit megrémisztett. - Persze. Mi az? - Ez a lélekirányító, most nem tartózkodott a nővéredben? döbbenetként ért a kérdése, mert nem hittem volna, hogy majd ennyire fog érdeklődni Christy iránt. - Nem. Ezért tudtunk vele normálisan beszélni, és ezt minden -féle -képpen el kell mondanom apámnak. Habár ő már biztos tudja mi kell tennem. - Honnan tudná? - erre nagyon is egyszerű volt a válasz: a múltból. - Amikor sikerül visszaszereznem anya lelkét és megölni Hannát, akkor majd visszamegyek apámhoz a mi korunkba, és mindent elmesélek neki. Na most apám, aki a könyvtárban van, ő már mindent tud erről, mert neki már tisztáztam ezeket. - Jason egy kicsit furcsa tekintetett vetett rám. - Apád, aki a könyvtárban van … Mikor hallotta tőled a történetet? Hisz ő is veled jött a múltból, nem? - erre egy kicsit elnevettem magamat, mert feledkeztem róla, hogy Jasonnek nem magyaráztam el, hogy apa már bölcs, és örök életű a lelke. - Nos, ez úgy van, hogy apám, aki a múltban van, ő már meghalt, és

ezért bölccsé változott. A bölcsek örök életűek, de nem tudnak már varázsolni és csak tanítják a fiatal varázslókat. Ezért van az, hogy apám a könyvtárban, tud mindenről, mert a múltbéli énjének már elmeséltem minden tőlem telhetőt. Apám nem jött velem a jövőben, mert ő is tudta jól, hogy itt lesz velem a jövő béli énje, aki majd fog tudni segíteni mindenben. - én magam is tudtam jól, hogy eléggé értetlenül magyaráztam el Jasonnek ezt a dolgot, de másképp nem lehetett. Jason arcáról letudtam olvasni, hogy most nagyon kevés szavamat tudta megérteni, de azért még is megértően bólintott. - Értem. - közben már félúton jártunk a könyvtár felé vezető úton. Hirtelen Jason tett egy gyors mozdulatot, ami egy kicsit meglepett. Megkereste jobb kezével az én bal kezemet és belefonta ujjait az enyémbe. Tetszett, hogy így próbál közeledni felém és nem is szóltam érte semmit. Ezt nálunk is szabad volt megtenni. - Kérdezhetek még valamit csajszi? - elmosolyodtam egy kicsit, majd bólintottam. - Muszáj visszamenned a múltba? - most azonnal leesett, hogy miért kérdezi ezt. Nem akarta, hogy elmenjek. - Igen. A mi korunkban jelenleg nem uralkodik senki, mert apám bölcs, én pedig itt vagyok. Nem hagyhatom cserben a népemet. Szerinted ki fogja megvédeni őket ha baj lesz? - ki kellett magyaráznom magamat valahogy, de végül is mindez igaz volt. - Fogom. - már megérkeztünk a könyvtárhoz és azonnal be is mentünk. Jason elkerekedett szemmel nézett mindent, mert lemertem volna fogadni, hogy ilyet még úgy se látott. - Tetszik ez a könyvtár? - kérdeztem tőle vidám hangon. - Itt minden fából van és fáklyák világítanak mindenhol. Ez

nagyszerű. Itt minden varázslattal épült? - álmélkodva nézett rám, és én erre válaszoltam. - Igen. A fáklyák például soha sem égnek el teljesen, mert varázs fáklyák. - hirtelen egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Apa közeledett egy szállítón felénk. Mint láttam egyáltalán nem zavarta Jason látványa. Ebben a pillanatban gyorsan elengedtük Jasonnel egymás kezét, majd apára néztünk. - Ez mi? - mutatott Jason a szállítóra. - A neve szállító. Ezzel kell közlekednünk a könyvtárban. - minden ilyen tárgyra mosolyra húzta a száját. - Szia apa !- köszöntem előre és már is megöleltem apát. - Szia Joanna! Kit hoztál magaddal? - kérdezte teljesen nyugodtan, majd egy kicsit jobban megnézve Jasont elmosolyodott. - Jason Marcus Fan a neve. Gondolom tudod kire hasonlít. mondtam neki. Apa erre csak még jobban mosolygott, de egy szót sem szólt. - Örvendek! - törte meg a csendet Jason, és kezet akart rázni apával, de az elrántotta a kezét és megölelte a fiút. Tágra nyílt, értetlen szemekkel fürkésztem apát. Mit csinál? Ennyire hiányzott neki Marcus? - Apa, ezt most azért tetted, mert olyan mint Marcus? - elengedve Jasont, kicsit gondolkodásba merülve válaszolt. - Ö..ö igen … -fura volt a hangja és még egy kicsit talán dadogott is. Nem értettem miért ilyen. Jason is meglepő tekintetett nyújtott apának. Majd én terelve a témát rátértem a lényegre. -Apa beszélnünk kell Christyről! Megkerestük a lányokkal őt,-

közben felálltunk a szállítóra és egyenesen apa szobájához mentünk.-akkor amikor a lélekirányító nem tartózkodott benne. Elmondott mindent, hogy mivel fogjuk tudni megölni Hannát, de ennek csak kétféle lehetősége van. - mikor beértünk a szobába mindannyian leültünk a kanapéra és én folytattam a beszélgetést. Az egyik ha megöljük Christyt, amikor a lélekirányító benne tartózkodik, a másik pedig az, hogy kell egy irányító kard, és azzal kell megölni Hannát. Apa kérlek segíts! Honnan tudnék szerezni egy irányító kardot? - elgondolkodó arckifejezése láttán, tudtam jól, hogy most mélyen elmerül magában. - Ugye hoztál magaddal egy kardot a múltból? Azt itt őrzöm a könyvtárban, és az egy irányító kard. A sors akarta úgy, hogy az a kard legyen a tiedé. Mindjárt odaadom, csak várj pár percet. Azzal biztosan megfogod tudni ölni Hannát. - már majdnem felállt apa a kanapéról, de én megfogtam a karját és visszahúztam, mert én magam is idetudtam hozni a kardot, persze varázslattal. - Irányító kard! - kiáltottam el magamat, és kard hirtelen kezdett kirajzolódni a kezemben. Már rég láttam ezt kardot, és ezért felmerült bennem az összes pillanat, melyet Saraval töltöttem. Vajon mi lehet vele? - Ez is egy megoldás. - mondta apa, aki közben egész végig somolygott magában. - Hiányzik nekem is a varázslat. - mondta. Valahogy megértettem, mert én sem tudtam volna elképzelni az életemet varázslat nélkül. Jason csak képzelődő szemekkel nézett bele a semmibe. Biztos elgondolkodott mindenen, ami velem történik újabban.

- Apa beszélhetnénk egy kicsit Gabrielláról? - összeráncolta apa a tekintetét, majd bólintott. - Átállt Hannához! - Jason jobban figyelt a Gabrielláról szóló szavakra. Már nem azért, mert ő annyira szerette a lányt, hanem csak azért, hogy békén hagyjon minket. - Már amikor idejöttél, akkor is Hannánál tartózkodott, de azt hittem, hogy majd átáll hozzánk és segít neked elsajátítani néhány átkot. - majd le esett az állam. Hogy engedhette apa, hogy Gabriella oktasson engem, ha egyszer az ellenséggel szerződik? Nem értettem egyáltalán, hogy mi lelte. - Képzeld apa, annyira segített, hogy majdnem megölt az egyik átkával! Ha nem küldöm vissza rá, akkor most halottként látnál itt! megemelkedett a hangom, de mindez érthető volt. - Nyugodj meg, és ne kiabálj! - szólt rám apa, majd lejjebb vettem a hangomat. - Helyette inkább röpítsd fel a kardot a kollégiumi szobátokba! - becsuktam a szemeimet és erősen a szobánkra gondoltam, majd megemeltem a kezemet és gyorsan megrántottam. Hirtelen láttam a gondolataimban, hogy a kard békésen megérkezett a szobába. - Csoda ügyes vagy. - mondta, dicsérő szavait Jason. Apa hirtelen megnézte a kezén lévő karórát, és egy fintort vágott hozzá. Olyan furcsa volt számomra, hogy nem az eget szemléljük, hanem ilyen kicsiny kis tárgyakat. - Mennetek kell! - mondta, és felállt a rekamiéról. - Megbeszélésem lesz a többi bölccsel. Sajnálom, hogy nem tudtok maradni. - most már mi is álltunk Jasonnel. - Sziasztok! - ölelt meg apa engem, és kilépett az ajtón.

Utána Jasonnel mi is elhagytuk a szobát, majd kiléptünk a könyvtár ajtaján is. Ott Jason ismét megfogta a kezemet.

Csodás pillanatok - Gyere menjünk el enni! Már biztosan éhes vagy. - igaza volt, mert ma még csak a suliban ettem kétszer. Az iskolánkban mindig adtak reggelit, ebédet és vacsorát, de mi a lányokkal majdnem mindig elmentünk egy közeli étterembe, mert nem igazán szerettük a kollégiumban lévő kosztot. - Rendben. - mondtam. - De hova megyünk? - egyedül csak azt a kávézót ismertem, ahol Ben dolgozott. - Ismerek egy nagyon jó kis helyet. Itt van a közelben, mindössze két saroknyit kell mennünk.. Remélem tetszeni fog a hely, mert neked való. - kicsit erősebben megszorította a kezemet, majd elvezetett az étteremig. Több száz fa mellett haladtunk el megint, majd egy nagyon aranyos kis épület mellett kötöttünk ki. A ház, olyan volt mintegy vár. Felvonó híd jelentette ajtaját, minden kőből épült rajta és olyan volt hirtelen mintha az én koromban lennénk. - Ez nagyon klassz! - mondta egy hatalmas mosollyal az arcomon, majd előre indultam, hogy beléphessek. Jason jött utánam és ő is mosolygott. - Ilyen várak voltak a korodban?-kérdezte, de közben somolygott magában. - Igen. Köszönöm, hogy idehoztál! Ez nagyszerű! - beléptünk a felvonó hídon és ott is minden kőből és márványból épült. A padlót

vékony zöld és szürke színű márvány fedte. Azon több mint tíz asztal foglalt helyet, amik szintén kőből voltak. - Hova akarsz ülni? - Oda! - mutattam egy ablakhoz közeli asztalt, amit beragyogtak a nap tüzes és szikrázó sugarai. Visszaverődött a kőburkolatos asztalban a nap gyönyörű fénye és így olyannak tűnt, mintha az asztalból áradnának ki a sugarak. Gyorsan leültünk mindketten az, majd vártuk, hogy egy pincér odajöjjön hozzánk. Egy szemüveges, bajuszos, ősz és nagy fejű férfi lépett oda hozzánk, a mi korunk béli ruhában. - Itt van az étlap! Erről legyenek szívesek választani valamit! letett elénk két piros füzetet, majd elment. - Mit fogsz enni? - kérdezte Jason, aki már teljesen biztos volt benne, hogy sült kacsát fog enni. Én továbbra is annál maradtam, hogy nem eszem meg a húst. Én egy olasz salátát rendeltem magamnak. A pincér ismét odajött hozzánk és felvette a rendelést. Valami itallal szolgálhatok? - kérdezte. - Ha betöltötték a tizennyolcat borral is szolgálhatok. - ezt furcsállottam, mert nálunk én már nyugodtan ihattam bort, pedig még csak tizenöt voltam. Az időutazás során öregedtem két évet, amit annyira sajnáltam, mert elvettek két évet az életemből. - Te már vagy tizennyolc? - kérdezte felém fordulva Jason. - Még csak tizenö… tizenhét. - majdnem az eredeti koromat mondtam ki. - Akkor két kólát kérünk. - mondta végül Jason és a pincér azt is följegyezte, majd elment tőlünk.

- Majdnem azt mondtam, hogy tizenöt vagyok. - Miért? - kérdezett azonnal rá Jason. - Mert a mi korunkban én még csak tizenöt lennék, de mivel időutazással idejöttem öregedtem két évet, és már nem fogok fiatalodni. - Jason kicsit meglepően nézett rám, majd bólintott. - Furcsa nekem ez a bűbáj világ. - megértettem, hogy mit ért ez alatt. - Ha visszamész a múltba, akkor sem nyered vissza az eredeti korodat? - erre nagyon egyszerű volt a válasz. - Nem. Sajnos mostantól innen kell folytatnom az életemet. megemeltem a vállaimat és vártam, hogy mondjon valamit. - Engem nem zavar, hogy ennyi idős vagy. - még jobban mosolygott rám, majd az ajkaiba harapott. Tudtam, hogy csak azért mondja ezt, mert így egyenlő a korunk. Én is örültem neki, hogy nincs korkülönbség kettőnk között. Kis idő múlva a pincér végre kihozta az ételt és az italokat. - Köszönjük. - mondtam csöndes és nyugodt hangon, majd neki kezdtem az evésnek.-Jó étvágyat! - Neked is. - mondta Jason, majd szintén belekezdett az evésbe. A saláta nagyon finom volt, nem is hittem volna, hogy még ebben a korban is lehet ilyen finomat készíteni. Az evés végére maradt az érdekes fekete színű, buborékokkal teli kóla. Még életemben nem ittam ilyesmit, de amint megkóstoltam nem bírtam megállni. Rettentően finom és édes volt. Miután megittam, Jason ragyogó szemeket vetett rám. Belelógott a szemébe bozontos, fekete haja és így még jobban hasonlított Marcusra. Nekem teljesen úgy tűnt, hogy nem Jasonnel ülök itt, hanem Marcussal. Ez az érzés annyira

tetszett, hogy nem akartam megválni tőle. - Fizessek helyetted? - kérdeztem Jasont, mert nem akartam, hogy mindent neki kelljen fizetnie, de ő csak rázta a fejét. Ashley adott egy kevés pénzt még az érkezésem napján. - Nem. Kösz. - azzal felállt az asztaltól és elsétált. Még jobban szemügyre vettem a várat. Hirtelen egy nagyon kellemes, számomra már rég hallott hang csapta meg a fülemet. A mi korunk béli zene rendkívül nagyszerű volt. Kíváncsi voltam, hogy honnan jön a zene, de mielőtt elmehettem volna, megvártam Jasont. A várakozás közben átengedtem képzeletemet a zenének. Egy kis táncolásra vágytam, mert az volt az egyik kedvenc idő töltésem. Végre megérkezett Jason és még mindig mosolygott. - Jason? Honnan jön ez a dallam? - hirtelen megragadta a kezemet és egy másik terem felé kezdett vezetni. - Innen. - mondta végül és egy márványból kirakott terembe érkeztünk. Egy élő zenekar játszott a terem egyik sarkában velük szembe, pedig táncosok tartottak bemutatót. Ahogy elnéztem nem igazán tudtak táncolni. - Jason tudsz így táncolni? - valahogy már az elején sejtettem, hogy nemmel fog válaszolni. - Nem. - megrázta a fejét, majd újra hozzám szólt. - Akarsz táncolni? -Igen, de csak akkor ha te is táncolnál velem itt. - Azt nem. Én így nem tudok. Kérd meg azt a táncost aki éppen ott ül a zenekar mellett! Neki biztos nincs itt a párja, vagy nem tudom. - szinte mondania sem kellett, mert már nagyon rég mulattam ezen a

módon. Egyáltalán nem fogtam vissza magamat, ezért azonnal ott termettem a férfi előtt. Vörös haja, barna szeme és hegyes orra volt. - Igen? Mit szeretne? - kérdezte a maga sajátos vékony hangján. - Táncolna velem? - örömmel teli hangom nem volt visszautasítható. - Miért ne? Úgy sincs itt a partnerem, mert beteg … De tud így táncolni? - ha tudta volna, hogy a múltból jöttem, akkor biztos nevettem volna ezen a kérdésén. - Persze. - hirtelen letérdelt elém és felkért. A táncot azonnal megkezdtük és bevallom még én magam is csodálkoztam azon, hogy ilyen jól tud mozogni e dallamokra. A folyamatos táncban néha néha Jasonre vetettem szemeimet és ő erre mindig rám mosolygott. Mikor véget ért a dal hatalmas mosoly ült ki a partnerem arcára. - Honnan tud ilyen jól táncolni? - kisebb kuncogás hagyta el a számat, majd válaszoltam. - Ez maradjon az én titkom. - mondtam és elbúcsúztam tőle. Viszontlátásra és köszönöm a táncot! - Én köszönöm! Viszlát! - visszamentem Jasonhöz és azonnal belemarkoltam a kezébe. - Nagyon ügyesen táncolsz. - mondta és megfogta a másik kezemet is. - Köszönöm. - hirtelen közelebb hajolt a fejemhez és ismét elnyíltak ajkai. Nem akartam, hogy itt megcsókoljon, mert nagyon szégyenlős voltam, és a szabályunkat sem akartam megszegni. Nem volt szabad senki előtt csókolóznunk. Egyedül csak a romantikával

voltak súlyosan fontos szabályaink. - Kérlek ne itt! - elhúztam fejemet az övétől. - Ne gyerekeskedj csajszi! - összeráncolta a homlokát, majd kicsit oldalra döntött fejjel nézett rám. - Nem. - határozott szavaimra elengedte a kezemet, majd kivezetett a várból. Már kint álltunk a felvonó hídon, mikor hirtelen erősebben megfogta a kezemet és a vár hátsó kertje felé kezdett gyorsabb tempóban menni velem. - Hova megyünk? - kérdeztem lihegve. - Majd meglátod! - a kert nagyon szép volt. Egy hatalmas labirintus volt benne, ami sövényből volt felépítve. Minden szinte zöld volt csak az út volt kőből kirakva. Jason bevezetett az egyik helyen a labirintusba. Ott egy szökőkút terült a szemem elé, aminek halk, aranyos csobogása teljesen meghatott. Kőből faragott szív volt a szökőkút közepén, aminek a tetején buggyant ki a víz és csordult le azon. - Ez nagyon szép. - mondtam halkan, mert nem akartam a labirintusban lévő csönd mámorát megszüntetni. - Tudtam, hogy tetszeni fog. - mondta, majd megfogta mindkét kezemet. - Most nem lát senki sem. - mondta nagyon halkan és fejével ismét megközelítette az enyémet. Becsuktam szemeimet és vártam, hogy cselekedjen, de hirtelen felszólalt mellettünk egy hang. - Helló … Ti mit csináltok itt? - azonnal széjjel húzódtunk Jasonnel és egy kicsit gorombán néztünk a mellettünk álló Nicolasra.

- Mi lenne ha lelépnél? - mondta keményen és mérgesen Jason, de erre Nicolas csak mosolygott. - Nem lehet, mivel itt dolgozom. Én metszem ezeket a sövényeket. - mutatott a mellette álló tömbre. - Most még nem tartózkodhattok itt, mert nem járt le a munkaidőm, de visszajöhettek két óra múlva … ha annyira fontos a dolog. - emelte meg a vállait, majd rám nézett. - Jason, gyere menjünk! - fejemmel a kifelé vezető útra jeleztem, majd megragadtam Jason karját. - Szia Nicolas! - fordultam vissza az ösvény mellett, majd nagyon gyorsan elhagytuk Jasonnel a területet. - Hova szeretnél menni? - kérdezte Jason és közben ismét megfogta a kezemet. - Menjünk vissza a kollégiumba, de ne a szobákba hanem menjünk el az erdőbe! - nagyon szerettem volna egy kicsit bejárni az iskola körüli erdőt. Imádtam a fákat, a bokrokat és minden növényzetet. - Rendben. - elindultunk vissza a koleszbe és kis idő elteltével meg is érkeztünk oda. Egyáltalán nem volt messze az iskolától a vár, és ennek örültem is, mert így többször mehetek el oda magam. A kollégium ajtajánál a két őr ismét kérte a kártyáinkat, de már megrögzötten nyújtottuk azokat. Mikor bementünk az előtérbe, nem mentünk fel a lépcsőkön hanem azonnal kifelé vettük az irányt. A kis udvar szerűség mögött ott rejlett az erdő. Kicsit szaporább léptekkel nagyon hamar benne termettünk. - Szereted az erdőket? - kérdezte Jason. Erre nagyon egyszerű volt a válasz.

- Igen. Az Erdőségek és Mezők országából jöttem … Azaz a ti nyelveteken Írországból. - hirtelen felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. - Te Ír vagy? - kérdezte kuncogva. Nem értettem mi ebben a vicces. - Igen. Miért? - még jobban nevetésbe fogott, majd visszafogva magát válaszolt. - Mert a Skótok és az Írek utálják egymást. - kezét maga elé emelve mutogatott valamit, de abból nem értettem semmit. - Tényleg? - bólintott, majd ismét megfogta mindkét kezemet. Ránk akkor ez az utálat biztos nem vonatkozik. - megrázta lassan a fejét, majd megint egy kicsit közelebb nyújtotta hozzám. - Most nem fog megzavarni senki. - tetszett, hogy egy kicsit játszadozik velem. Egyik kezével elengedte az enyémet és az arcomhoz nyúlt vele. Közelebb húzta fejemet az övéhez és már majdnem megcsókolt, amikor hirtelen én egy őz gidát vettem észre a szememmel. - Várj, egy kicsit. - mondtam Jasonnek halkan, aki erre egy hatalmasat sóhajtott, durcás arckifejezésével. - Kérlek ne mozdulj. lassan elengedte az arcomat, majd nagyon lassan megfordult. - Mi van már megint? - szenvedő arcához megemelte mindkét kezét idegességet szituláva. Szegény őzike ijedten meredt ránk, mert nem értette, hogy mi történik vele. - Jason simogattál már őzt? - kérdeztem nagyon halkan, majd Jason szemébe néztem. - Nem … -rázta meg a fejét, majd motyogott még valamit. - És akarsz?

-Hát … igen. - ez egy nagyon gyötrelmes igen volt. Viszont én egyáltalán nem foglalkoztam vele és tettem a dolgomat. - Akkor készítek egy állatok barátsága főzetet és megszelídítjük. - Sokáig fog tartani?-megráztam a fejemet és azonnal a kezembe varázsoltam a fa törzséről egy kis mohát. Majd az őzről mutató ujjam elmozdításával, letéptem egy kevéske szőrt, majd egy csöppnyi nyálat. Varázslattal összekevertem ezt a három dolgot, majd egy ital féleséget kaptam. Ezt a levegőben tartva az állat szájához emeltem, ami azonnal megitta. Utána lassan, de bátran odament Jasonhöz és a kezéhez bújt. - Simogasd meg! - utasítottam, majd ő gyengéden végighúzta a gidán a kezét. - Gyere ide te is! - kérlelt Jason, majd én is odamentem hozzájuk. Az őzike hozzám is oda bújt, és miután jól megsimogattam Jasonre néztem. Mosolya gyönyörű volt, amit az őzre vetett. Végig húzta még egyszer a kezét az állat szőrén, majd megfogta mindkét kezemet. Biztosra vettem, hogy mire készül és tudtam jól, hogy most már semmi sem zavarhat meg bennünket. - Remélem semmilyen állat, ember nem fog most idejönni. - orra súrolta az enyémet és nekem ettől a torkomban kezdett dobogni a szívem. Becsuktam a szememet és vártam, hogy cselekedjen. Lassan elfordult a feje és ajkai az enyémhez tapadtak. Most nem úgy csókolt, mint ahogy nálunk szabad. Minden láng egy helyre zsúfolódott és úgy izzott az elcsattant csókunk, mint még soha. Keze hirtelen a derekamon termett és enyhe megszorítással még közelebb húzott magához. Erre az én reakcióm is furcsa volt.

Elengedtem én is a kezét és karjaim a nyaka köré fonódtak. Neki pedig mindkét keze a derekamra volt csúsztatva. Hirtelen egy számomra téves riasztással, a kezem magam elé termett és egy taszító varázslattal ellöktem magamtól Jason testét. Ez a tett egyáltalán nem volt szándékos, csak megrögzött. Jason a fejét fogva, fájdalmas arckifejezéssel nézett rám. Egyáltalán nem volt szándékomban bántani őt, de ez olyan hirtelen jött, hogy meg sem tudtam állítani. - Jesszusom! Bocsáss meg! - odarohantam testéhez és próbáltam neki segíteni felállni. - Miért volt erre szükség? - hangja meggyötrődött volt. - Véletlen volt … -rettenetesen aggódtam iránta és ez a hangomban is észrevehető volt. - Nagyon haragszol? - kérdeztem tőle, de ő csak az égre emelte a szemét. - Persze, hogy nem … csak egy kicsit sajog a fejem. megdörzsölte kezével a tarkóját, majd a segítségemmel felállt. - Jobb lesz ha visszamegyünk az épületbe. - javasoltam majd elindultunk. Jason folyamatosan kezében tartotta az enyémet és ez megint valami csodás érzéssel töltött el. Nekem teljesen úgy tűnt, mintha Marcussal lennék együtt. Mikor visszaértünk az épületbe, Ashleyék pont akkor léptek be a főkapun. - Sziasztok. - mondtam egy kicsit monoton hangon. - Helló. - köszöntek, szinte egyszerre. - Beszéltél apáddal? kérdezte Ashley és közben már mellettem állt. - Igen. A szobánkban van egy irányító kard. Az az én kardom, amit

magammal hoztam, csak azzal fogom tudni megölni a lélekirányítót. Christy is ezt mondta. - bólintott egyet, majd én a többiekre néztem. Ők különös tekintetet vetetettek Jasonre, de az egyáltalán nem lepődött meg ezen.

A levél - Joanna! - szólalt meg mögöttem Jason és közben elengedte a kezemet. - Visszamegyek a szobámba! Ti menjetek fel a sajátotokba! Biztos sok mindent meg kell beszélnetek … Szia … intett egyet a kezével majd elindult a szobája felé. Biztos voltam benne, hogy nem akar zavarni minket. - Szia. - mondtam én is, majd a lányok felé fordultam. - Menjünk! - lassú léptekkel, de gyorsan megérkeztünk a harmadik emeleten elhelyezkedett szobába. Amint beértünk én azonnal levetettem magamat az ágyamra. A többiek is így tettek. Hirtelen, Gabriella éjjeli szekrényéből, felvillant egy erős, szikrázó, sárga fény. Lassan, nyikorogva kihúzódott a fiók, majd a sárga fény még erőteljesebben világítani kezdett. Egy levél emelkedett ki onnan és egyenesen az én ágyam felé kezdett repülni. Velem együtt a többiek is elkápráztatott szemekkel figyelték a mozgó papirost. Először arra számítottam, hogy valami mocskos üzenet lesz a számomra Gabriellától. A levél lassan az ölemben leszállt és abbahagyta a csillogást. Tétován pillantottam rá, míg egy hang rám nem szólt. - Nyisd már ki! - Emma hangja visszhangzott a fejemben. Kis idő elteltével kezembe vettem a levelet és elolvastam a címzést:

Gabriella Mancy számára Csak a kollégiumban nyisd föl ésjól rejtsd el a többiektől! Ez a két sor állt mindössze rajta. A szép írásból azonnal ráismertem, hogy ki lehet a feladó. Ezt az írást már annyiszor láttam a koromban, úgyhogy könnyen kitaláltam, hogy Christy a küldő. Persze azonnal tudtam, hogy csak a lélekirányító hatására adta át ezt a levelet Gabriellának. Egy kisebb tűnődés után felnyitottam és figyelmesen olvasni kezdtem a következő, gyöngy betűs sorokat:

Kedves Gabriella! E levelet személyesen kellett átadnom, mert tudtam jól, hogy úgy se kerülne a kezedbe, ha postáznám. A holnapi találkozónk helyszíne a Mi Templomunk. Remélem, hogy semmilyen ügy nem jön közbe, mert holnap fogjuk megbeszélni, hogy mivel fogjuk tudni megölni Joannát. Örülnék ha nem kerülne senki kezébe e papiros. Ha mégis így lenne az arany betűs sorok megjelennek és jelzik nekem. A következő sorok valóban aranyozott betűkkel íródtak a szemem elé és ezek még mindig olyan szépek voltak, mint az előzőek.

Utóirat: Tudom, hogy Joanna te olvastad el a levelet! Viszont már későn, mert ezt a levelet Gabriella már olvasta.

A templomban való találkánk már három nappal ezelőtt megtörtént. Amint elolvastam az utolsó sort is a levél hirtelen szétporladt a kezemben. Felelevenítettem mindent három nappal ezelőttről. Aznap mentünk moziba a Jimékkel. Előtte való nap pedig Gabriella azt mondta, hogy nem tud Jasonnel menni, mert már más programja van. Most már értettem, miért tiltakozott annyira. Ashley látván az elkerekedett szemeimet, azonnal rákérdezett valamit a lányoktól. - Ti tudjátok hol van a Mi Templomunk? - tudtam jól, hogy csak azért tud erről, mert olvasta a gondolataimat, amikor én a levelet olvastam. A kérdésre csak megrázták a fejüket, majd rám néztek. - Én sem tudom. - csúszott ki a válaszom. - Szerintem az lenne a legjobb ha megkérdeznénk apát! - viszont már nem akartam elmenni a mai napon apához. - Nem most akartunk menni. - mondta Ashley, aki folyamatosan az én gondolataimban fürkészett. Kisebb hezitálás után ismét megszólalt, de most egy kicsit terelve gondolataimat az úgynevezett Mi Templomunkról. - Mutass egy pár kard forgatási trükköt! kérlelt. - Rendben, de csak akkor ha nem nevettek ki! - kezembe vettem a kardot és minden olyat megmutattam, amit Sara tanított nekem. Egyedül Heidi volt az akit nagyon lekötött ez az egész. Miután végeztem, ő hangosan megtapsolt, majd felállt. - Menjünk le enni! - javasolta Ashleyék felé fordulva. - Már nagyon éhes vagyok. - Rendben, én is éhes vagyok. - mondta Emma, majd rajtam kívül

mindenki felállt. - Te nem jössz? - kérdezte Ashley. Megráztam a fejemet, majd válaszoltam. - Már ettem. - egyik szemöldökét megemelve nézett rám. - Mikor és hol? - tudtam, hogy most nem olvas a gondolataimban. - Jasonnel a közeli várban. - válaszoltam egyszerűen. - Baj? - Nem … csak … - megrázta a fejét. - Ti most Jasonnel … valóban együtt ..? - bólintottam, mert tudtam, hogy mire is gondol. - Igen. - megemeltem a vállamat, majd bólintottam még egyet. - Rendben. Akkor mi megyünk. Majd jövünk. - mosolygott egyet és kimentek mindannyian az ajtón. Én egyedül maradva a szobába, úgy gondoltam, hogy lefekszem mire visszajönnek. Szinte már teljesen sötét volt az utca és csak a lámpák halovány fénye világította be a teret. Gyorsan elmentem a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Utána belemásztam az ágyamba és hagytam, hogy elnyomjon az álom. Az egész éjjelt nyugodtan aludtam végig, de egy visszatérő kép Christyről álmomban, mindig megzavart.

Megakartalak ölni Reggel én voltam az első aki felébredt. A többiek még nagyban nyomták az ágyat. Meglegyintettem a kezemet és egy rendbe tévő varázslattal helyrehoztam a hajam és az arcomat. Úgy döntöttem elmegyek magam az osztályba. Összeszedtem a könyveimet, persze varázslattal, majd halkan

elhagytam a szobánkat. Most már hamar megtaláltam az osztályunkat. Ott szintén halkan kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Szemem azonnal a padomra terelődött és nem is foglalkoztam azzal, hogy valaki van e a teremben. Letettem a padra a könyveimet, majd leültem és elővettem az egyiket. Ez éppen az irodalom könyvem volt. Szerettem azt a tananyagot, mert mindig érdekes történeteket olvastunk. Már éppen sikerült belemerülnöm a történetbe, mikor hirtelen valaki megfogta a vállamat. - Mit olvasol? - gyorsan hátrafordultam ijedt szemekkel, majd amikor megláttam, hogy csak Nicolas az, megnyugodtam. - Ó..ó jesszusom! Megijesztettél … - Ne haragudj! - elengedte vállamat, majd leült a mellettem lévő padba.-Te is képes vagy ilyen korán felkelni, azért, hogy már kora reggel itt ülhess?-nem értettem mire céloz, úgyhogy csak bólintottam. - Igen. - hirtelen elmosolyodott, majd mélyen a szememet kezdte vizsgálgatni. - Kérdezhetek valamit? - leolvadt az arcáról a mosoly és helyére komoly tekintet került. - Persze. - kicsit megszívta ajkait, majd újra beszélni kezdett. - Te és Jason … -nem értettem, hogy miért kérdezi mindenki ezt mostanában. - Szóval ti ketten együtt vagytok? - olyan hamar kinyögte a kérdését, hogy hirtelen még válaszolni sem tudtam. - Igen, de miért ..? - arca hirtelen kicsit szomorú, de ideges is lett. - Csak … - Talán zavar?-kérdezte az ajtóból felszólaló mélyebb hang. Jason

az ajtófélfának támaszkodva, mellkasán összefonva két karját szólt Nicolashoz. - Nem kötelező pont az én barátnőmre hajtanod! Nicolas elé lépett, aki egy kicsit rémülten nézett fel. Nicolas is felállt és csak ekkor tűnt fel, hogy Jason fél fejjel magasabb nála. - Nem beszélgethetek vele anélkül, hogy te bele ne szólnál a mocskos száddal?! - Nicolas förtelmes hangja megtelítette az egész termet. Nekem nagyon nem tetszett, hogy így beszélnek egymással és ezért én is fölálltam. - Most hagyd habba! - Jason taszító tekintete félelmetes volt számomra. - Na és ha nem teszem? Mit fogsz csinálni? - Jason még mérgesebb lett, de erre Nicolas csak még jobban gúnyolódott. -Mondjuk ezt … - hirtelen megindult Jason ökle Nicolas arca felé és egy hatalmas ütéssel bezúzta a fiú orrát. Abból hirtelen eleredt a vér és szinte mindenhova folyni kezdett. - Ezt még megbánod! - mondta Nicolas siralmas hangon, majd kiszaladt a teremből. Én kicsit idegesen néztem Jasonre, akit egyáltalán meg sem hatott az egész. - Mire volt ez az egész jó? - az én hangom is megemelkedett, de úgy éreztem most van okom idegeskedni. Miattam vesztek össze, és ez egy kicsit frusztrált. - Megérdemelte. Szálljon le rólad! - kezét megemelte és felém mutatott. - Nem! Nem érdemelte meg! - nagyon sajnáltam Nicolast, mert végül is ő nem tehet semmiről. Jason volt az aki felhúzta magát ezen az egészen.

- Ne vitatkozz! - kiabálta, sokkal hangosabban mint az előbb. Nem tudtam, hogy mit képzel magáról, hogy így beszél velem. Szívem szerint azt akartam, hogy most azonnal hagyjon békén, de még sem közöltem ezt a gondolat átmenetet vele. Legszívesebben Nicolas után mentem volna, és megakartam gyógyítani a rondán bezúzódott orrát. - Velem te így nem beszélhetsz! - mégis valahogy kinyögtem, de mint láttam Jason ezen azonnal fölkapta a vizet. - Miért kinek képzeled magad?! Azt hiszed, hogy mivel van varázserőd te vagy az atyaúristen? Vagy csak azt gondolod, hogy te vagy a legjobb boszorkány? - utáltam ezt a szót. - Még arra sem vagy képes, hogy visszaszerezd anyád lelkét! - az elhangzott szavai, mint a villám, belém csapott, majd összegyűjtötte a bennem felszaporodott összes dühömet. Ez fájt nekem a legjobban az összes elhangzott szava közül. Jason is forrt a benne feláramlott dühtől. - Most állj le! - szóltam rá dühösen. Hirtelen megemeltem a bal kezemet, a mutató és középső ujjamat szorosan egymásmellé szorítottam és a többit behajlítottam. Egy robbantó varázslatot akartam rá küldeni, mert a fent elhangzottakkal tökéletesen túlzásokba esett. Még jobban szemügyre vettem Jasont és amint láttam rajta, rettentően félt. A szemében felgyülekezett ijedtség, engem egyáltalán nem hatott meg. Nem érdekelt, hogy ő Marcus hasonmása, de azt kikértem magamnak, hogy megtagadják tőlem anyám lelkének kiszabadítását. Már majdnem meglegyintettem a kezemet, de hirtelen hangos szuszogással elém lépett és átfogta a bűbájkodásra készült kezemet. Hirtelen elfeledem mindent, amit az

imént mondott és semmi másra nem tudtam gondolni. - Bocsáss meg. - mondta nagyon halkan. - Csak feldühített Nicolas viselkedése … Nem akartam veled kiabálni. - hangja tökéletesen bűnbánó volt, de még mindig nem javított a kedélyállapotomon. Hirtelen kiszabadítottam kezemet az övéből és a mellkasára borulva súlyos sírásba kezdtem. Minden stressz most akart felszabadulni belőlem. Hirtelen Jason karjai átkarolták törékeny testemet és szorosan magához ölelt azokkal. A bennem felmerült gondolat hirtelen nagyon megrémisztett. Megakartam ölni Jasont. - e gondolat száguldozott a fejemben folyamatosan addig, amíg meg nem mertem szólalni. - Sajnálom … -mondtam könnyekkel a szememben. - Nem tehetsz róla. Én vagyok a hibás … - De megakartalak ölni! - ordítottam. Jason hirtelen engedett a szorításán, és nagyon is jól tudtam, hogy azért mert megijedt. Kicsit megremegett a teste és ebből tudtam, hogy fél. - Ezt most, hogy érted ..? - hangjában hallottam, hogy rettentően fél. - Ahogy mondtam. Robbanó bűbájt akartam rád küldeni. - sírással megtelt hangom annyira volt hallható, hogy csak Jason füle hallhatta meg. Szemébe néztem és próbáltam bocsánatot kérni tőle. - Bocsáss meg. De ha nem tudsz … az sem baj … - elhúzódtam testétől és megpróbáltam elmenni a padomig, ahol a könyveim voltak. Úgy döntöttem, hogy itt hagyom az iskolát egy időre. A könyveimet legyintő varázslattal a szobámba tereltem, majd elindultam az ajtón kifelé. Nem az fájt a legjobban, hogy Nicolast

bántotta Jason. Minden elnyomott, mocskos dühöm most gyűlt össze egy helyre és csak most akart kitörni. - Várj meg! - szólt utánam Jason és közben odaszaladt hozzám. Megragadta a kezemet, majd maga felé fordított. - Ezek után is velem akarsz jönni? - könnyes szemmel az övéibe néztem, majd elindultam a kezét elengedve. - Igen. - mondta végül és ismét megfogta a kezemet. - Hát jó. - kivezettem a kollégiumból. Szerencsére még nem voltak a termekben. Halkan kimentünk az ajtón, ahol a két őr furcsállóan ránk nézett és megszólt. - Maguk hova mennek? Nem hagyhatják el az iskolát este nyolc és délután fél kettő között! - gyorsan kitaláltam valamilyen idézetet és ráolvastam a két őrre. - Itt ez a két őr, ne tudjon semmiről! - hirtelen egy kék hullám szerűség belecsapott a két őrbe és azok tágra nyílt szemekkel néztek ránk. - Hol vagyok? - Mi a nevem? - kérdezték egymás után a kíváncsi kérdéseiket. Tudtam jól, hogy ezt azért még sem kellett volna, de már untam az itt való raboskodást. - Ez szép volt. - dicsért meg Jason még mindig félő hangon. - Köszönöm. - elindultam a jól megszokott úton, persze Jason még mindig szorosan tartotta a kezemet az övében. - Hova megyünk?-kérdezte immár bátrabb hangon. - Nem tudom. - mondtam, de ez teljesen igaz volt. Semmilyen ötletem nem volt. Szívem szerint visszamentem volna a koromba. A

lényeget még mindig nem tettem meg, nem szereztem vissza anya lelkét. - Mi lenne ha csak sétálnánk? - bennem lévő idegek leakartak vezetődni, de tudtam, hogy Jasonnön nem tehetem. - Nem. Megmutatnád hol vannak itt templomok? - szükségem volt a segítségére, mert egymagam biztos nem találnám meg azokat soha. Apára meg ebben a pillanatban nem számíthattam, mert ő most azt hiszi, hogy én az iskolában tartózkodom, biztonságban. Biztonságban akart tudni, mert jóformán már csak én voltam a lánya.

A Mi Templomunk - Igen … de melyik templomra lenne szükséged? - erre egy kicsit jobban felfigyeltem, mert lehet, hogyha elmondom neki melyik templomot keresem, fog tudni segíteni. - A mi fajtánk úgy nevezi, hogy a Mi Templomunk. Nem tudom, hogy nézhet ki, mert még életemben nem voltam ott. - belenéztem a szemébe és próbáltam még mindig bocsánatkérően figyelni rá. - Értem. - gondolkozott el egy kicsit, majd újra beszélni kezdett. Lehet, hogy ismerem azt a templomot, amit te keresel, de ez egyáltalán nem biztos. - vonta meg a vállát, majd megrázta a fejét. Gyere utánam! - mondta és közben elengedte a kezemet, mert tudta, hogy most nem igazán ő az aki leköti a figyelmemet. Lassan sétáltam utána szótlanul addig, amikor már nem bírtam ezt a súlyos csöndet köztünk.

- Mesélj valamit a családodról! Mindig csak rólam van szó. lehajtott fejjel ment előttem és a görnyedt testtartásából ítélve, tudtam, hogy most rátapintottam a lényegre. - Nagyon nincs róluk mit mesélni. - megvonta ismét a vállát, majd csöndben ment tovább. Viszont én nem hagytam ezt ennyiben, érdekeltek a szülei. - Kérlek mondj valamit róluk. - hátrafordította fejét, és rám nézett. Majd újra az utat figyelte és beszélni kezdett. - Anyám meghalt, még kisebb koromban. Azóta apám nevel, de úgy döntött nekem jobb lesz itt a kollégiumban. - hümmögött egyet, majd folytatta. - Apám feleségül vett egy nőt, akitől született egy lánya. - ökölbe szorította kezét és próbált nyugodt maradni. - Ezt sosem fogom neki megbocsátani. Meg különben is utálom azt a lányt, de ő annyira szeret mintha az édestestvére lennék. - csak ebben a pillanatban jutott eszembe Sara és Marcus, na meg az egész történet Marcus apjáról. Hogy lehet, hogy mindenben hasonlítanak? Meg kell kérdeznem a húga nevét. - pörgettem le gondolataimat, de annyira felgyülemlett a bennem rejlő kíváncsiság, hogy egyáltalán nem tudtam visszafogni magamat. - Sarának hívják a húgodat? - hirtelen egy lépést sem tett tovább, csak állt maga elé bámulva. - Ezt már megint honnan tudod? - hátrafordult és csak annyit láttam arcán, hogy mindjárt sír. Még sosem láttam őt sírni, de biztos csak azért, mert nem akarta, hogy így lássam. - Mert Marcusnak is ugyanez történt a családjával. - összeszorította

szemhéjait ráncokat hagyva maguk után, majd könnyezni kezdett a szeme. Nem igazán tudtam, hogy most mitől szomorodott el ennyire. Talán csak attól, hogy megemlítettem a családját. - gondoltam magamban. - Mindig csak a te Marcusodról van szó. - elfordította a fejét, hogy ne lássam könnyes szemét. - Hidd el engem egyáltalán nem érdekel, hogy ő én vagyok. - kisebb hezitálás után odasétáltam hozzá. Megérintettem kezemmel arcát és visszafordítottam fejét felém. - Sajnálom. - mondtam. - Bocsáss meg azért, hogy mindig csak Marcusról vagyok hajlandó beszélni. - hirtelen átkarolt és magához húzott. Karjaim a nyaka köré fonódtak és szorosan megöleltük egymást. Nekem nagyon imponált ez a dolog, mert most úgy éreztem mintha megbocsátott volna nekem. Kicsit elhúztam magamat testétől, és mit sem foglalkozva a körülöttünk közlekedő emberekkel, lassan ajkaimat Jasonének nyomtam. Éreztem csókján, hogy egy kicsit meglepődött, de ugyanolyan érzelemmel csókolt meg engem, mint én őt. Megpróbáltam csak úgy csókolni ahogy nálunk szabad, de Jason nem engedte, hogy leszakadjak ajkairól. Még közelebb húzta fejemet az övéhez és minden testrészemet az ő testéhez nyomta. A szívem a torkomban dobogott és az az izgalom ami akkor elfogott soha többé nem jelentkezett. Jason volt az aki hamarabb elhagyta ajkaimat. Kinyitotta szemeit és az enyémbe véste őket. Még mindig egymáshoz voltunk bújva, de már nem annyira mint az előbb. - Köszönöm. - meglepődésében felemelte egyik szemöldökét és

mostantól úgy nézett rám. - Mit? - kérdezte. - Hogy megbocsátottál nekem. - folyamatosan ingatta a fejét. - Nem is haragudtam rád. Megértem, hogy miért voltál olyan dühös. Eleged lehet már mindenből. - elmosolyodtam, majd belemarkoltam a kezébe. - Indulhatunk a templomhoz? - kérdeztem, mert azért még mindig kíváncsi voltam erre a templomra. - Igen. - ő is rám mosolygott, majd elindultunk. Errefelé még sosem jártam amióta itt vagyok. Itt is az út mellett végig fák és bokrok húzódtak. Nem kellett nagyon sokat gyalogolnunk. Egy kisebbecske templom előtt álltunk meg. Az épület fehér kőből faragott volt és a tetején szürke cserép ült. Egy lépcsősor vezetett fel az ajtajához, ami szintén szürke volt. Valami csinos kis faragás díszítette felületét. A lépcső mindkét oldalán hatalmas sövény futott és ez eléggé kiemelte a bejáratot. -Itt lennénk. - mondta Jason és elengedte a kezemet. - Tetszik ez a templom. - mosolyogtam egyet, majd az ajtó felé indultam. Volt egy olyan érzésem, hogy senki sem tartózkodik most bent. - Nem kell velem jönnöd! - szóltam Jasonnek, amikor megláttam, hogy megindul ő is utánam. - Nem leszek védtelen. - mondta és rám mosolyodott. - Hát jó. - mondtam, majd az ajtó kilincsére helyeztem kezemet. Lenyomtam, de az ajtó nem mozdult. - Kérlek nézz széjjel! - Jason azonnal szerte nézett az utcán, de egy lelket sem látott. - Nincs itt senki. - mondta, majd mertem cselekedni. Zárnyitó

varázslatot küldtem a zárra, ami ettől pattant egyet, majd engedte, hogy kinyithassam. Nyikorogva kinyílt az ajtó és elénk egy kicsi terem terült. Szürkés fehér márvány padlója ragyogott, amint a fény rávetette magát. A teremben kétsornyi fekete, szintén kőből faragott szék volt. Azokkal szemben pedig üresség. Beljebb merészkedtünk a terembe, de nyugodtak voltunk, mert senki sem tartózkodott odabent. Nagyjából a terem közepén lehettünk, amikor valami érdekesség töltött el. Nem tudtam azonnal, hogy mi ez az érzés, de kis idő múlva rájöttem. Valahol egy titkos ajtónak kell lennie. - gondoltam magamban, majd alaposabban körülnéztem a teremben. Becsuktam a szemeimet és próbáltam átadni magamat az érzetnek. Lábaim maguktól megindultak a jobb oldali fal felé. Ott letérdeltem és kezeimet a fal aljától egy arasznyira feljebb tapasztottam. - Itt van egy titkos ajtó. - mondtam, majd felálltam. - Kíváncsi vagyok hova vihet. Egyedül nem lenne tanácsos lemenni. - gondoltam, majd Jasonhöz fordultam. - El kell mennünk Elizabethhez. - Rendben, de miért? - csak az igazat akartam neki mondani. - Leakarok menni a titkos ajtón.-mondtam, majd elindultam kifelé. – Hé várj meg! - szólt utánam, majd ismét kezében tartotta az enyémet elindultunk kifelé. Elizabeth házához most már nagyon hamar eltaláltam. Odaálltunk a bejárati ajtaja elé és Jason becsöngetett. - Remélem itthon lesz. - mondtam. Hirtelen kattant az előttünk lévő ajtó zárja és nagyon hamar feltárulkozott. Megdöbbenésemre nem

Elizabeth nyitott ajtót, hanem a szőke hajú Heidi.

Féltés - Na végre, hogy megérkeztél! - mondta kicsit megkönnyebbülve. - Már annyira aggódtunk érted. - intett kezével, hogy menjünk be. Jason előre engedett, majd ő is bejött. A ház már egyáltalán nem volt ismeretlen a számomra. Automatikusan tudtam, hogy merre kell mennem ha bejövök. Nagyon szerettem Elizabethtett. Talán ő állt a legközelebb hozzám a lányok közül, de erre anyáskodó természete is közbe játszott. - Már azt hittük sosem érsz ide! - mondta idegesen Emma és Ashley. - Amint megláttuk, hogy nem vagy az ágyadban idegeskedni kezdtünk. Ilyet ne csinálj többet! Megértetted? - úgy tett mintha az anyám lenne, aki megmondja mikor mit csinálhatok. - Igen. - mondtam mégis kicsit örülve azért, hogy aggódtak irántam. - Merre voltatok? - kérdezte hullámos haját a füle mögé simítva Elizabeth. - Csak elmentünk a Mi Templomunkba. - Ashley tágra nyitott szemekkel nézett rám, és nekem úgy tűnt mintha megállt volna körülöttünk az idő. - Mire volt ez az egész jó? - kicsit erőteljesebben kérdezett tőlem Emma, de tudtam, hogy csak az aggódása miatt. - Muszáj megtalálnom Christyt és anya lelkét. Na meg meg kell ölnöm azt a nőt! - szavaim beáramlottak minden résbe a szobában.

- De miért nem szóltál nekünk? Szükséged van a segítségünkre. mondta Elizabeth még mindig nyugodt és törődő hangon. -Én csak megkerestem a templomot, de bemenni már veletek akartam. Különben is magában a templomban semmi különös sincs. Viszont van egy titkos ajtó, ami levezett egy alagútba. Oda már együtt kell mennünk. - az arcokra hirtelen csodálkozás ült ki, majd megértően bólogattak. - Rendben, veled megyünk. - mondta Heidi. - De előtte szerintem el kéne mennünk az apádhoz Joanna! - ezzel egyáltalán nem értettem egyet. Csak azért nem akartam apához most elmenni, mert akkor biztos nagyon aggódna miattunk és ő is velünk jönne. Nem akarom, hogy lásson meghalni. - gondoltam magamban ezt a mocskos mondatot. Ezért nem is engedtem, hogy elmenjünk apához. - Nem mehetünk el apához. - Rendben. - vágta rá Ashely. Tudtam jól, hogy olvasta a gondolataimat az imént. Egyetértett velem, de nem mindenben és ezt láttam az arckifejezésén is. - Most akarsz menni? - kérdezte Elizabeth. - Az utóbbi pár napban nem igazán tudtunk felkészíteni új varázslatokra. - megint kibukkant belőle az anyai szeretet. - De velem lesztek és megvédtek. - gyengédebb lett nekem is hangom és erre Elizabeth felállt, mert eddig ült, és szorosan magához ölelt. - Még szép, hogy vigyázni fogunk rád. Megmentetted az életemet és azt sosem fogom elfeledni neked. - súgta a fülembe, majd

elengedett. - Remélem nem baj ha ezeket magammal hozom. - szólalt meg hirtelen Emma és felmutatott egy tucat üvegcsét, bennük különböző gyilkoló bájitalokkal. - Persze, hogy nem! - mondtam örülve, hogy ő legalább gondolt ilyenekre. - Most jut eszembe … -a kardot majdnem a kollégiumban hagytam. - Kard! - kiáltottam elég hangosan és közben a szobánkban lévő irányító kardra gondoltam. A kard hirtelen a kezembe termett. - Hova tegyem? - tettem fel a kérdést. - Gondoltam, hogy ennek még hasznát fogod venni. - mondta Elizabeth és egy kardhüvelyt vett elő. - Csak csíptesd fel a nadrágodra és dugd bele a kardot. - mondta, továbbra is anyai szeretettel. Rettentően örültem, hogy nem kell a kezembe cipelnem a fegyvert. - Köszönöm Elizabeth! - mondtam hálásan, majd elhelyeztem a kardot a nadrágomon. - Indulunk? - kérdezte Jason. Egyáltalán nem vártam el tőle, hogy velem jöjjön, mert féltettem a testi épségét. - Ne gyere velem! - összeráncolt homlokkal nézett rám, és ebből tudtam, hogy most nem ért egyet velem. - Veled akarok menni. - mondta teljesen őszintén. - Csak a kíváncsiság hajtja. - mondta hirtelen Ashley. Biztos voltam benne, hogy olvasott a fiú gondolataim között. - Ezt ne csináld! - szólt rá Jason, majd ismét rám nézett. - Szeretnék menni, és miattad.

- Szerinted ezt majd el is hiszem? - kérdezte Ashley, de úgy gondoltam, hogy most már elég lesz az állandó vitából. - Hagyjátok abba! Induljunk, mert már alig bírok várni! figyelmeztettem a társaságot, majd az ajtóhoz mentem. - Nem muszáj velem jönnötök. - mondtam halkan, majd csak annyit éreztem, hogy egy meleg kéz fekszik a vállamon. - De veled tartunk és megvédünk. - mondta Ashley. Szívem szerint megöleltem volna, de nem tettem, mert nem akartam csöpögősnek látszani. - Köszönöm. - mondtam, majd lenyomtam az ajtó kilincsét és kiléptem a szobából a szabadba. A reggeli meleg levegő hirtelen nyirkossá vált, és ettől libabőrös lettem. Nem a hűvöstől fázom. - gondoltam magamban. - Csak félek a rám váró megpróbáltatás a gondolataimat, majd a többiekre próbáltam figyelni. Kevés gyaloglás után végre megérkeztünk a fehér templomhoz, közben pedig beszélgettünk a nagyvilágban történő dolgokról. - Hát itt lennénk. - mondtam, majd a többiekhez fordultam. - Még mindig visszafordulhattok. - mondtam továbbra is kitartva ennél a gondolatnál. - De nem fogunk. Hiába erősködsz, de tudd meg, hogy tudunk magunkra vigyázni! - erősködött Heidi. Bólintottam egyet, majd beléptem ismét a templomba.

Az titkos alagút

Most úgy tűnt, mintha sokkal hűvösebb lenne a helyiségben. Azonnal megkerestem a titkos ajtót és most sokkal nagyobb izgalom fogott el, mint az előbb. - Itt az ajtó! - mondtam a többikhez fordulva, kicsit erőteljesebb hangon. - Készen vagytok? - kérdeztem. A többieket már kezdte frusztrálni az én állandó aggodalmam. - Igen. - mondta kicsit untatva Emma. - Menjünk. - lassan odagyűltek körém, majd én egy gyors zárnyitó varázslattal kinyitottam az ajtót. Az gyorsan köddé vált és megnyitotta az előttünk álló sötét és hosszú utat. - Menjünk. - mondtam, majd én voltam az első aki bemerészkedett az alagút féleségbe. A többiek is követtek, de Jasonre eléggé mérges voltam. Nem akartam, hogy velünk jöjjön, mert szörnyen féltettem. Lent újra azt a dohos és párás szagot éreztem, mint amikor Christy csapdájánál voltunk. Szinte mindent beborított a sötét, csak az ajtó nyílásánál fedte fátyolosan a talajt a fény. Nem varázsolt egyikőnk sem világosságot, mert féltünk, hogy azonnal lebukunk. Elindultunk a nyirkos kövön, mely a földet borította. Én mentem elől, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok az akinek a legnagyobb ereje van. Kis idő elteltével megérkeztünk egy ajtóhoz, mely kőből volt megépítve. Meglepően amikor megpróbáltam kinyitni azonnal feltárult előttünk. Egy ugyanolyan helyre vezetett, mint amibe eddig is voltunk. Kicsit csendre intettem a társaságot, mert egy morgó, rekedt hangot véltem hallani a falakon túl. - Ashley? - suttogtam. - Igen? - jött közelebb hozzám.

- A varázslényeket kihozhatod az állatkertből? - bólintott egyet, majd válaszolt. - Igen, de csak akkor ha varázsló vagy. - én is bólintottam egyet, majd újra az utat kezdtem figyelni. Biztos voltam benne, hogy az alagút teli van veszélyesebbnél veszélyesebb varázslényekkel. Óvatosabban kezdtem közlekedni, mint eddig, mert féltem, hogy felkeltem valamelyiknek a figyelmét. - Kövessetek. - mondtam, majd elindultam. Az út rideg és kanyargós volt. Szuszogásunk halk visszhangja törte meg csak a csendet. Hirtelen egy kanyar szögleténél álltunk meg. Biztos voltam benne, hogy a jobbra forduló kanyar után egy úgynevezett őrrel fogunk találkozni. Nem igazán tudtam, hogy miféle lények lehetnek ezek. - Mi lehet a kanyar után? - kérdezte Jason, aki szinte eddig meg sem mert szólalni. - Nem igazán tudom.-mondtam. Jason nem félt egyáltalán. Azt hittem, hogy majd inkább úgy dönt visszafordul. - Emma? - Igen? - szólt vissza a lány. - Van középszintű gonosz ölő bájitalod? - tettem fel a kérdést a lánynak. - Ö..ö azt hiszem igen. - vett elő a tarisznyájából egy üvegcsét, amiben valamilyen sötét lila folyadék ült. - Itt van. - nyújtotta felém, de én visszautasítottam ajánlatát. - Mi az? - Majd te használod. Én nem vagyok ehhez elég ügyes. - bólintott, majd megkért minket, hogy hátráljunk tőle. Ekkor vett egy hatalmas lendületet és átdobta a fiolát a kanyar utáni útra. Az ott egy

hatalmasat pukkant, és ebből tudtuk, hogy tényleg volt ott egy szörny és az valóban elpusztult. Hirtelen egy nagyon hangos riasztó bűbáj zajongott fel mellettünk. Erre gondolhattam volna. - gondoltam. Teljesen kiment a fejemből, hogy esetleg Christy állíthatott riasztó csapdát. - Ez mi?! - kérdezte a fülét befogva Jason. - Egy riasztó bűbáj! - ordította Heidi, akinek szintén a fülén volt a keze. - Most mit csináljunk? - kérdezte. - Biztos, hogy megfognak támadni minket, de nem menekülhetünk!-kiabáltam és ezzel egyet is értettek a többiek, csak Jason volt az aki egy kicsit megrémült. - Még mindig viasszafordulhatsz! - Nem. Veled akarok maradni! - kiáltotta. - Nem lehetsz ennyire kíváncsi! - ordított rá Ashley, de ekkor hirtelen beomlott előttünk a fal és egy hatalmas alak rajzolódott ki a porrengetegből. Mély, dübörgő kiáltása felülmúlta a riasztó éles sípoló hangját. Elénk lépett egy hatalmas követ tartva kezében. Egy orkkal találtuk szembe magunkat. Durva, zöldes szőrzete, kiugró állkapcsa, hatalmas, rothadó foga és ferde homloka volt. Még hangosabban ránk ordított és utána megemelte kezét, majd egy erős lendítéssel neki hajította a földnek a barlangfal darabját. Szerencsére mindegyikőnknek sikerült félre ugrania. Nagyot rezdült a föld és csak azt vettem észre, hogy a sípoló hang megszűnt. Ashley hirtelen egy bénító varázslatot küldött az orkra, de az csak megszédült a bűbájtól. Erre Elizabeth cselekedett, de ő egy fagyasztó bűbájt engedett a szörnyre. Nem értettem, hogy miért nem öli meg egyik

sem. Az orkra ez már hatott, és teljesen megdermedve megállt előttünk, majd hanyatt vágódott. Még jobban megrendült a föld, majd ismét csak a szuszogásunk hangját lehetett hallani. - Ez egy ork volt? - kérdezte teljesen megrémülve Jason. Hallottam hangjában, hogy rettentően fél. - Igen. - próbáltam nyugodtabb hangon hozzászólni, de nem igazán sikerült mert én is megrémültem. - Más ehhez hasonló lények is léteznek? - kérdezte, de én úgy gondoltam, most nincs itt az ideje, hogy mindent megbeszéljünk. Ezért inkább csak tömören válaszoltam. - Igen. Menjünk tovább! - mondtam most már a többiek felé fordulva. - Oké. - mondta Heidi. Ismét nekivágtunk az útnak, de most még óvatosabbak voltunk mint az előbb. Ismét elérkeztünk egy ajtóhoz, de azt amint kinyitottuk egy másik helyre csöppentünk. Mindenhol fekete fák és bokrok voltak. Egy vékony patakocska futott az út közepén, de a színe ennek is fekete volt. Nagyon furcsállottam ezt az egészet, de abban biztos voltam, hogy csak Christy műve ez az egész. Kirázott a hideg ha rátekintettem a tájra. Tovább indultunk a mocsaras és fekete úton. Kis idő elteltével megérkeztünk egy útelágazáshoz. - Most merre menjünk? -kérdezte Ashley, aki mindkét utat jól szemügyre vette. - Nem tudom.-ismertem be halkan. - Váljunk ketté! - mondta kicsit hangosabban, de még mindig visszafogottan Emma. Ezzel nem egészen értettem egyet, mert nem

akartam, hogy bármi baja essen a társaságnak, de azért még is belementem. - Rendben, de ti döntitek el kivel akartok menni és merre. bólintottak és Elizabeth előállt az ötletével. - Joanna, Jason és Ashley, ti a jobb oldali úton mentek tovább! mondta, ujjával mutatva a rejtélybe nyíló út felé. - Emma, Heidi és én pedig kizárásos alapon a balra vezetőn! - bólintottam egyet. Összeállt mindkét csapat, majd sok szerencsét kívánva elindultunk. - Ha találunk valami érdekeset figyelmeztető varázslatot küldök rád Joanna! - mondta utoljára Emma és ezek után teljesen elváltak útjaink. A patak még mindig csurdogált a mi utunkon. Fekete színe annyira visszataszító volt, hogy inkább nem is mertem belenézni. - Vigyázz! - ordította hirtelen Ashley és megfogta a vállamat, majd leszorított a földre. Jasont pedig én húztam magam után. - Mi az?! - kérdeztem én is ijedten. Hirtelen egy zöld, undorító, nyálkás folyadék csapódott fel a fölöttünk elterülő kőfalra, ami ettől kicsit megomlott. A nyálka forrt a benne rejlő magas hőtől és szinte minden szét akart marni ami a közelébe került. Szét néztem, de semmit sem láttam ami képes lett volna ilyen nyálkát kiköpni magából. - Van a patakban egy nyúlánk. - mondta halkan Ashley a fülemhez hajolva. - Olvastam a gondolatokban, amikor meghallottam az övét is. Amint meghallotta a lépteinket kiköpött a vízből. Újabb köpésre készül. Kússzatok arrébb! - mondta, majd Jasonnel arrébb húztuk magunkat a földön. Valóban még egy zöldes nyálka repült felénk, de az most a mellettünk lévő talajra talált. Ashley hirtelen egy

tűzgömböt varázsolt a tenyerébe és azt beledobta a vízbe. Erre én is cselekedtem, szintén egy tűzgömböt varázsoltam a tenyerembe és én is beledobtam a vízbe. Most egy hatalmas durranást halottam a patak felől. A benne lévő nyúlánk elpusztult, mert valamilyen még undorítóbb nyálka került fel a víz felszínére. - Ez undorító! - mondta Jason, aki undorodva bámulta a vízen úszó zöld maszatot. Lassan mindhárman föltápászkodtunk a földről és újra nekivágtunk az útnak. Egyre kevesebb és kevesebb fa vett körbe minket. Minden kezdett semmivé válni, még a patak dús, fekete vizének helyére is egy kiszáradt meder került. Valami iszonyatos érzés fogott el belülről. Ismét elérkeztünk egy ajtóhoz, ami mögött morgást hallottunk. Úgy tűnt mintha két szörny beszélgetett volna egymással, de abból semmit sem értettünk. Ashley próbált beleolvasni a gondolataiba, de a szörny saját nyelvén gondolkodott. - Mikor bemegyünk, azonnal próbáld meg eltaszítani őket az utunkból és ezzel nyerünk egy kis időt magunknak! - utasításomra bólintott, majd egy nagy elhatározásra benyitottunk az ajtón. Két ork állt a szemünk előtt, de még mielőtt azok bármit is tehettek volna, taszító bűbájjal a falnak csaptuk őket. Utána én az egyiket egy hurrikán mágiával támadtam meg, Ashley pedig maradt a jól bevált tűzgömbnél. A hurrikánom minden port felkavart magam mellett és egyenesen az orknak támadt. A hurrikán megpróbálta széttépni az okot, de az védekezés szempontjából minden végtagját egymáshoz szorította. Erre én egy, számomra kevésbé használt varázslatot küldtem a szörnye. Kezeimet ökölbe szorítottam és

erősen a rémre kezdtem koncentrálni. Ez egy lélekkiszorító varázslat volt. Szörnyen utáltam ezt használni, de amikor muszáj volt, akkor megtettem. Az ork lassan kezdett lerogyni a földre és már láttam rajta a fuldoklás jeleit. Lassan elterült a földön, majd életét vesztette. Ashleyre kaptam a szemem, de ő már megölte az orkot és engem figyelt tágra nyitott szemekkel. - Nem tudtam, hogy így is lehet gyilkolni. - mondta, majd levetette rólam kíváncsi tekintetét. Hirtelen Jasonre kaptam szemeimet és megnyugodva láttam, hogy semmi baja nem esett. Hirtelen előttünk felszólalt egy ismerős hang. Lekaptam szemeimet Jasonről, és először Ashleyre néztem, majd az immár halott orkok felé tekintettem. Mögöttük egy hatalmas vasketrec állt. - Kérlek segítsetek! - ordította a benne ülő fiú. Nem ismertem fel azonnal, de amint kicsit jobban felénk fordult és az apró beáramló fény beterítette arcát, Jim alakja rajzolódott ki a szemem előtt. Mit keres itt? Vajon Hanna hozta ide? - gondolataim kavalkádot okoztak a fejemben, de amint feltehettem volna ezeket a kérdéseket Ashleynek, az már ott térdepelt a fiú előtt. - Mit keresel te itt? - a lánynak szörnyen ijedt hangja bennem is rémültséget alkotott. - Egy göndör, szőke hajú lány hozott ide. Megkért, hogy vezessem oda az anyjához. Tudod milyen vagyok. - Mikor történ ez?! - kérdezte a lány szinte már sírva. Nem csodálkoztam azon, hogy majdnem sírva fakad, mert a fiú látványa nem nyújtott megnyugvást senki számára. Világos barna haja és helyes arca csupa gyötrelem és piszok volt.

- Tegnap este. Kint sétáltam az utcán, amikor egy szőke, göndör hajú lány megállított és megkért, hogy tartsak vele, mert nem érezte jól magát. Csak annyit kért, hogy vezessem oda az anyukájához. Erre ő egy templomhoz vezetett … - vett egy hatalmas levegőt, hogy végig tudja mondani amit akart. - Azt hittem, hogy odabent van az anyja, szóval vele mentem. Bent nem volt senki és csak ekkor kezdtem gyanakodni. Hirtelen meg sem tudtam mozdulni, majd valahogy lebegni kezdtem és innentől nem emlékszem mi történt. Csak annyi maradt meg bennem, hogy amikor fölébredtem már itt feküdtem és két szörny vigyázott rám. - hangja félelemmel teli volt. Nem gondoltam volna, hogy Hanna képes másokat is gyötörni azért, hogy engem legyőzzön. - Jesszusom! - mondta Ashley és erősen magéhoz szorította Jimet, majd ajkait a fiúéra nyomta. Olyan jó volt nézni, hogy ennyire szeretik egymást. Bennem csak ekkor ötlött fel egy gondolat. Hirtelen Jasonhöz fordultam és feltettem neki egy kérdést. - Jason miért nem szóltál, hogy Jim nincs este a szobájában? - kicsit mérges voltam rá, de tudtam, hogy biztos van rá magyarázata. - Tegnap korán lefeküdtem és azt gondoltam, hogy majd visszajön. Az igaz, hogy reggel sem találtam az ágyában, de azt hittem, hogy már lement a terembe. Különben ezért mentem én is olyan korán le az osztályba … - mélyen szemembe nézett, majd egy kicsit elterelte rólam a gondolatait. - Értem. - hirtelen felötlött bennem egy ötlet. - Ashley vezesd ki Jimet innen! Nehogy még több baja essen neki. - Jim kitágult pupillákat vetett ránk, mert nem értette, hogy mi folyik itt.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte Ashley. Megláttam benne, hogy csak megakar védeni, de én úgy gondoltam, hogy azzal segítenek a legjobban ha egyedül hagynak. - Igen. - mondtam magabiztosan. - Várjatok egy percet! - szólt fel Jim, aki már teljesen türelmetlenül ült a hideg és mocskos földön. - Kik vagytok ti és mit kerestek itt? kérdezte most már teljes kíváncsisággal a hangjában. - Majd mindent elmondok kifele. - mondta Ashley és közben segített felállni a fiúnak. - Ugye nem bántani akarsz? - kérdezte még rémültebben Jim, felém fordulva. - Persze, hogy nem … - hirtelen közbe vágott a szavaimba. - Jason te miért vagy itt? - Jason is sajnálóan odalépett a fiúhoz, majd beszélni kezdett hozzá. - Csak azért, hogy Joannával legyek. - mondta. Nekem ez nagyon jól esett, de azért mégis féltem, hogy nem tudom majd megvédeni. - Nem értelek titeket. - mondta Jim és belemarkolt Ashley kezébe. Mehetnék? - kérdezte türelmetlenül. - Persze. - válaszolta aggódó hangon a lány. - Vigyázzatok magatokra! - szóltam utánuk, amikor már elindultak. - Jason te nem akarsz velük menni? - kérdeztem. - Nem. - mondta teljesen őszintén és magabiztosan. - Hát jó … Akkor menjünk. - ismét elindultam, de mielőtt bármit is tehettem volna Jason megfogta a kezemet és nem engedett tovább menni. Háttal álltam a fiúnak, de még így is olyan meghittnek éreztem a pillanatot.

- Megcsókolhatlak csajszi? - hirtelen kirázott a hideg és teljesen elpirultam. Nem akartam válaszolni, ezért gyorsan Jasonfelé fordultam és egyenesen nekinyomtam ajkaimat az övéinek. A mi korunkban ha ilyet tettem volna, akkor biztos bűnhődnöm kéne. Jason karjai átfogták a hátamat és így még közelebb húztak a testéhez. Az én karjaim ösztönösen átfogták a nyakát. Forrón csókoló ajkairól valahogy sikerült még is leszakadnom, de az ölelésen még mindig nem engedtem. Szemeit az enyémbe fúrta, amint kinyitottam. Hirtelen a meghitt csöndet megtörte egy éles, számomra rémisztő hang. Nagyon gyorsan szétszéledtünk Jasonnel és a hang gazdájára néztünk.

Gabriella - Milyen megható! - Gabriella holló fekete haja lebegett a nyirkos levegőben. Gúnyolódó szavai bejárták az egész helyiséget. - Mit keresel te itt? - kérdezte Jason, aki nem érette, hogy most mi történik körülötte. - Joannát. - ejtette ki a nevemet teljesen nyugodtan a száján. Christy, jobban mondva Hanna azt mondta, hogy próbáljalak megölni. - fordult felém mocskos szavaival. Őszintén bevallva megijedtem tőle. Tudtam jól, hogy nagyon erős az átkok terén, de azért engem sem kellett félteni. - Ezt most vegyem kihívásnak? - kérdeztem kicsit keményebben, mint az előbb.

- Ha úgy akarod! - hangoztatta még ocsmányabbul. Elálltam Jason mellől és egyenesen a terem közepére sétáltam. - Hogy akarod a harcot? Szabályokkal vagy szabályok nélkül? elmosolyodott egy kicsit, majd válaszolt. - Mindössze egy szabályt akarok. Nem használhat egyikőnk sem védő bűbájt vagy átkot. - sejtettem, hogy ez lesz a terve. - Ha pedig valamelyikőnk mégis így tenne, - közben kezével egy gömböt formált, melynek lilás kék színe bejárta az egész termet. - akkor ez a gömb fölrobbantja. A terem szélére terelte a gömböt és az ott lebegni kezdett egymagában. - Rendben. - egyeztem bele a mérkőzés szabályaiba. - Akkor kezdjük! - mondtam és ezzel Gabriella is a terem közepébe sétált velem szembe. - Ne feledd a szabályt! - szólt hozzám utoljára, majd azonnal belekezdett a varázslásba. Azonnal tapasztaltam, hogy Christy kicsit kitanította, mert próbált mindent úgy tenni, mint ő. Egy gyors mozdulattal megpróbált egy bénító bűbájt rám küldeni, de én azt nagyon ügyesen egy elhárító varázslattal félre löktem. Utána én is támadásba lendültem. Egy tűzgolyót dobtam neki a lánynak, de az robbantással darabokra tépte azt. Közben egy másik varázslattal támadtam neki. Megpróbáltam neki csapni a falnak és ez sikerült is, mert akkorát csattant a lány teste a kőfalnak, hogy az meg is repedezett. Ezután próbálkoztam egy nagyon gyors lélekkiszorító varázslattal. Gabriella teste erre meg sem remegett helyette inkább még nagyobb erőre kapott. Fölállt és utána villámokat szórt felém. Erre én az egyiket hárítással löktem félre a másik elől pedig

elugrottam. Ezek után végrehajtottam azt a varázslatot amit egyáltalán nem akartam. Ökölbe zártam a kezemet egy hirtelen húzással a hasam elé juttattam, majd egy sárkány lelelhetett teremtettem. Ezt utána szélsebesen neki dobtam a most félelemmel megtelt szemű Gabriellának. Ettől ő egy hatalmasat sikított, majd a lehelet felemelte a testét és a belőle kitörő szikrák megrázták testét. Mindenhova lukakat fúrt a lány testébe, amiből ömlött a vér. Hirtelen Jasonre kaptam a szememet, aki elszörnyedve nézte a halálán lévő Gabriellát. Mire visszanéztem Gabriellára, ő már a földön feküdt vérnékül. Hirtelen a mellettem lévő lilás színű gömb halkan pukkant egyet, majd megszűnt létezni. - Meghalt? - kérdezte Jason egy kicsit remegő hangon Jason. Ő is jól tudta, hogy már nem él, de azért még is biztosra akart menni. - Igen. - mondtam kicsit visszafogva. Gyilkos vagyok. - gondoltam magamban elszörnyedve. - Megöltem egy embert. - eleredtek a könnyeim, mert a bennem felmerülő gondolatok megnyitottak egy újabb sebet. Hirtelen Jason kezét éreztem a derekamon, amivel maga felé fordított és mellkasához szorított. Hagyta, hogy kisírjam magamat, majd a szemembe nézett. - Megnyugodtál? - kérdezte lágy hangon. Már nem törődött annyira Gabriellával, ehelyett inkább engem pátyolgatott. - Persze csak … - kis szünet után végre kimondtam. - Gyilkos vagyok! - majdnem kitört belőlem egy újabb könnyzuhatag, de inkább visszafogtam magamat. - Ez nem igaz. Azt tetted amit tenned kellett. - bólintottam egyet, majd újra megszólaltam.

- Menjünk tovább! - Oké. - mondta Jason, majd megfogta a kezemet és elindultunk a titkot rejtő úton. Ugyanolyan volt itt a terep mint az előző teremben. Egy hosszú és kanyargós folyosón haladtunk végig. Egy ajtónál álltunk ismét meg. Most gyorsabban bementünk rajta, mert nem éreztem semmi félelmet. Amint beléptünk egy iszonyú érzés fogott el. Olyan érzésem volt, mintha egy szellem lenne a teremben. Még szorosabban fogtam meg Jason kezét, mert a szellemek voltak azok az egyetlen lények, amiktől a leginkább féltem. Lassan tovább mentünk Jasonnel, de hirtelen elsuhant valami előttünk. Hirtelen hátrafordultam és kerestem szememmel a szellemet. Újra előre fordultam és ismét elindultunk. Erre az árny még gyorsabban elszáguldott mellettünk. Próbáltam szemmel tartani, de az most lehetetlennek tűnt. Ellengettem Jason kezét és kicsit arrébb mentem. Hirtelen visszafordultam Jason felé, de semerre sem láttam a fiút. Levert a víz és a szívem ismét a torkomban kezdett dobogni. Elveszítettem! - üvöltöttem gondolataiban. Szemmel bejártam az egész termet, de a fiút nem láttam sehol. Elkezdtem futni tovább az úton, azt remélve, hogy megtalálom Jasont.

Hanna Hirtelen egy ajtóhoz érkeztem meg. Ez valahogy másnak tűnt mint az eddigi. Az ajtóban rengeteg jelet lehetett megtalálni. Ezekből mindössze csak egy ragadta meg a tekintettemet. Egy fordított s betű állt az ajtó közepén. Hirtelen felrémlett bennem anya holttestén

látott jel. Az ugyanilyen volt. Hannának ez lenne a jele? - gondoltam magamban, majd visszatereltem figyelmemet az ajtóra. Éreztem, hogy mögötte biztos megmérettetés vár rám. Abban bíztam, hogy majd itt megtalálom Jasont. Lassan a kilincsre helyeztem a kezemet, majd lenyomtam. Az ajtó egy hatalmasat kattant, majd megnyitotta számomra a mögötte rejlő utat. Lassabban léptem be ide, mint az előző ajtón. Amint bementem megláttam hét, falon lógó ketrecet, melyekben ott volt Christy, Emma, Elizabeth, Heidi, Ashley, Jason és Jim. Azonnal odaszaladtam hozzájuk és megpróbáltam kiszabadítani testüket. Erőtelen testük ártatlanul terült el a ketrec alján. Viszont amint hozzáértem a ketrec rácsához, az eltaszított magától és nekilökött a falnak. - Ne is foglalkozz velük, mert már úgy se tehetsz értük semmit! szólt fel mellettem egy idős, tekert hang. Balra kaptam a fejemet és azonnal megpillantottam a hosszú, ősz hajú, hatalmas orral rendelkező, ráncos Hannát. - Nem fogod őket bántani! - mondtam, megtartva normál hangnememet, habár belülről nagyon remegtem. - Nem lesz aki megállítson. - mondta Hanna, majd hagyta, hogy felálljak a hideg földről. Amint felpattantam a földről kikaptam a kardhüvelyből az irányító kardot és védekezően álltam fel. - Szerintem jobb lenne ha már most megadnád magad! - mondtam erőteljesebben. Hanna erre mindössze csak bólintott egyet, majd ő is a semmiből előszedett egy kardot. Hirtelen megelegyítette felém a kardja élét, erre én a Sara-tól tanult dolgokat kezdtem alkalmazni.

Kivédtem a kard ütését, majd én is megpróbáltam támadni. Gyors küzdelembe kezdtünk. A két kard csattanásai megtörték a szörnyű csöndet. Csak most adtam hálát Sara-nak igazán. Nehéz volt Hanna ellen harcolni, mert ő sokkal tapasztaltabb volt mint én. Hirtelen a kardom éle, majdnem suhintotta Hanna mellkasát, de ő erre másképp cselekedett. A szeme színe, hirtelen átváltozott feketére, majd teljesen mozdulatlan lett a teste. Nem csaptam le rá a kardommal, mert nem tudtam mi történik. Hirtelen mögöttem felszólalt Christy hangja. Ekkor teljesen megrémültem, mert tudtam jól, hogy a lélekirányító megszállta a testét. -Most nem fogsz tudni megölni!-mondta hangosan Christy, az az Hanna. Kiugrott ketrecéből, majd velem szembe állt. A kardot elejtettem a kezemből, de nem hajoltam utána, mert tudtam, hogy akkor biztos halál várt volna rám. Christy hirtelen egy energia gömböt dobott nekem egyik kezével, míg a másikkal tűzgömböt. Nekem mindkettőt sikerült védőfallal eltaszítanom a közelemből. Ekkor én is támadtam, de azzal a varázslattal, amivel már megöltem egy embert. Nem volt szívem a sárkánylehelettel megtámadni Christyt, mert még így is úgy tekintettem rá mint a nővéremre. Viszont két okom is volt erre a bűbájra. Vissza kellett szereznem anya lelkét és meg kellett ölnöm Hannát. Ökölbe zártam a kezemet, majd azt a hasam elé húztam. Ott megteremtettem a varázslatot, majd szélsebesen nekidobtam Christy testének. Christy nagyon ügyesen hárította el a varázslatot és az egyenesen nekicsapódott a falnak. Ekkor én még jobban megijedtem, mert ennél erősebb varázslatot én nem ismertem.

- Csak egyféle -képpen tudsz most megölni. - hirtelen eszembe jutott egy terv. Ashleyre vetettem a szemeimet, majd egy élénkítő bűbájt küldtem a lányra. Az enyhén megemelte a fejét és rám nézett. Közben nekem védőfalat kellett magam elé varázsolni, mert Christy folyamatosan támadott engem. Mélyen belenéztem Ashley szemébe és próbáltam kérlelni a gondolatolvasásra. Hirtelen megmozdult az ajka és ezzel tudtam, hogy elmotyogta magában a varázsszót, amit nagyon ritkán láttam, mikor mond ki. Olvass Christy gondolataiban! Találd ki hogyan tudom megölni! ismét visszafordultam Christyhez és egy villámot dobtam rá. Ezt is nagyon ügyesen visszairányította rám, de én sikeresen elhárítottam magam elől. Ekkor Ashley bólintott kettőt, jelezve, hogy rájött hogyan tudom megölni a lélekirányítót. Megpróbáltam egy kört leírni sétálással, de közben folyamatosan támadtam Christyt. Mikor megérkeztem Ashleyhez háttal álltam a lánynak. Ő megpróbált a fülembe beszélni és sikerült is neki. Christy egyáltalán nem vette észre, hogy Ashley beszél hozzám. - Vedd fel a kardodat és azt szúrd át Hanna testén. - suttogta. Még egy köszönőmre sem volt erőm, mert Christy újra támadott. Ismét visszavándoroltam Hanna testéhez, felvettem az elejtett kardot, persze vigyázva, ne legyen bajom. Majd azt átszúrtam Hanna kővé dermedt testén. Hirtelen egy hatalmasat ordított Christy, majd a mellettem álló test elkezdett gőzölögni és egy egy hatalmas robbanással darabokra szakadt. Vér helyett valamilyen ezüstös folyadék csöpögött mindenhova. Enyhén szólva undorító volt. Christyből kiszállt a lélekirányító, majd a lány teste erőtlenül

összeesett a földön. Eldobtam a kezemből a kardot és már egyáltalán nem is törődtem vele. Azonnal odaszaladtam hozzá, mert tudtam, hogy most már semmilyen baja nem eshet. Christy sápadt arca fájdalmat hozott a lelkembe. Lassan fölálltam mellőle és odasétáltam Ashleyhez. Amint hozzám értem a ketrecéhez, az nem lökött el magától és engedte, hogy szabadon engedjem a lányt. Ashley kicsit tántorogva ugrott ki a ketrecből, de semmi baja nem esett. - Köszönök mindent Ashley! - odaléptem hozzám, majd megöleltem. Ő ezt egy kicsit furcsának találta, de szintén megölelt. - Ez semmiség volt. - mondta, majd elengedett. - Kérlek szabadítsd ki a többieket és élénkítő varázslattal keltsd fel őket!-bólintott egyet, majd lépett is a számára legfontosabb emberhez. Egy legyintéssel felébresztette Jimet, majd kinyitotta a ketrecét. Közeben én visszasétáltam Christy testéhez, és letérdeltem mellé. Most valahogy úgy tekintettem rá, mint régen. Megint az én csodálatos nővérem volt. Egy kezemet a szívemre helyeztem, másikat pedig a homlokára. Megakartam gyógyítani, mert nagyon legyengültnek nézett ki teste. Hirtelen elkezdett villogni a sárga fény, és ebből tudtam, hogy gyógyulni kezdett teste. Nem sok idő elteltével elengedtem Christy testét és még jobban fölé görnyedtem Lassan, sűrűn pislogva kinyílt a szeme és egyenesen rám nézett - Te tudsz gyógyítani? - kérdezte, kellemes, megszokott hangján. - Igen, már megtanultam. Jobban vagy? - simítottam végig a kezemet a haján. - Igen. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. - mondta

halkan, majd megpróbált felállni. A segítségemmel sikerült neki, majd erősen rám támaszkodott. A többiekre vetettem szemeimet és megnyugodva láttam, hogy semmi bajuk sem esett. Végig söpörtem pillantásomat a társaságon és Jasonnön megállt a tekintetem. Belevéstem a szememet az övéibe és próbáltam valamit kiolvasni belőle. Hirtelen Jason egy kicsit elmosolyodott, majd Christyre emelte tekintetét. Én is ránéztem és láttam rajta, hogy Jasonre mosolyog. - Teljesen olyan, mint Marcus. - mondta elmélkedve. - Tudom. - mondtam elnevetve magam, majd a többiekhez szóltam. - Elmehetnénk innen most már? Kezdem magam itt egyre szörnyűbben érezni. Ez a hely valami borzalom! - mondtam hangosabban, majd Emmára néztem, mert ő válaszolt. - Természetesen elmegyünk innen, de előtte szeretnénk megköszönni, hogy annyi mindent tettél értünk … - Ha ti nem segítettetek volna nekem, akkor most halott lennék! Én köszönöm! - bólintott egyet a csapat. Christy hirtelen megszólalt mellettem, és egy remek segítséget adott. - Kiteleportálhatunk innen, mert már jobban vagyok. - mondta és megfogta a kezemet. - Rendben. - válaszoltam, majd intettem a többieknek, hogy ők is jöjjenek ide. Mindannyian sorra megfogták egymás kezét, mellettem közvetlen Jason és Christy állt. Becsuktam a kezeimet, mint minden teleportáláskor, mert én nem bírtam. Kis idő elteltével újra a templomban voltunk. - Ahova akartok menni, arra gondoljatok! - mondta Christy, majd

ismét koncentrálásba kezdett. Én a kolesz nyugalmas szobájára gondoltam. Szintén nem sok idő elteltével, mindannyian a kolesz szobájába érkeztünk. A kicsinek tűnő szoba hirtelen megtelt rengeteg emberrel. Mindannyian azonnal levetettük magunkat az ágyakra és próbáltunk elmerülni gondolatainkban.

A lélekszívás - Christy? - törtem meg a csendet én legelőször. - Igen? - Mikor beszéljünk apával? - csak megrázta a fejét, majd halkan válaszolt. - Nem igazán akarok a szeme elé kerülni. - megértettem válaszát, de muszáj volt vele beszélnünk, mert én visszaakartam kerülni a mi korunkba. - Már megbocsátott neked. - mondtam. Hirtelen kicsit jobban felkapta a fejét, majd rám mosolygott - Bárcsak értenéd … - mondta továbbra is kitartva halk hangneménél. Ashley gyorsan megszólalt mellettünk és egyenesen Christy szemébe nézett mondatai alatt. - Megmentette az életedet. Annyit már megtehetnél érte, hogy elmentek apátokhoz! - kicsit ideges hangja, zsibajt okozott gondolataimban. - Igazad van. - mondta nyugodtan Christy, majd már nekem intézve következő szavait, felállt az ágyról. - Joanna menjünk el most

apához! - nem hittem volna, hogy ilyen hamar enged a tervemen. - Rendben. - mondtam, majd szintén felálltam. Nagyon szívesen mentem most el apához, mert kiakartam önteni valakinek a lelkemet. Jasonre vetettem tekintetem, aki megértően bólintott. Megfogtam Christy elém nyújtott kezét. Behunyta szemét, majd én erősen a könyvtárra koncentrálva, elteleportált apához. Amikor megérkeztünk, apa pont előttünk állt. Amint meglátta Christyt elmosolyodott és karjaiba zárta. - Hiányoztál! - mondta enyhén meghatódva, majd hozzám fordult. Látod? Megtudtad csinálni, még így is. - bólintottam egyet, mert jelezni akartam igazát. Valóban megtudtam csinálni, de anya lelkét még mindig nem szereztem vissza. Még sem vagyok a legjobb. - gondoltam magamban. - Apa annyira furcsa volt minden! - mondta erőteljesebben Christy, majd felém fordult. - De ha Joanna nem lett volna, biztos nem lennék most szabad. - apa megkönnyebbedve látta, hogy mit művelünk. - De akkor sem tudtam kiszabadítani anya lelkét! - mondtam kicsit keményebben, mint az előbb. - Tudod, hogy mi az egyetlen esély a kiszabadítására … - mondta Christy elharapva a mondata végét. Kicsit búsan lehajtotta a fejét, majd apára nézett. - Van még egy dolog … -mondta, de ő sem fejezte be a mondanivalóját. - Mi az? - bukkant ki belőlem azonnal a kérdés, mert tudtam nagyon is jól, hogy nekem mi az igazi feladatom.

- Lélekszívás. - mondta halkan, majd Christyre pillantott. - Te tudod már, hogy mit jelent, nem igaz? - a lány csak bólintott egyet, majd válaszolt. - Igen. Mindössze csak annyit kell tennem, hogy lefekszem egy ágyra, majd valaki altató varázslatot küld rám … Utána egy bölcs, mert csak ők tudják ezt a folyamatot elvégezni, fölém hajol és kiszívja mindkét lelket, ami bennem tartózkodik. - ismét lehajtotta fejét és ebből tudtam, hogy valami iszonyatos szöveggel fogja folytatni. - Ha nem sikerül a tett, akkor az egyik lélek általában elpusztul és a másikat hagyja szabadon élni. Legtöbbször az elpusztult lélek a testé. - Ez az egyetlen lehetőség a halálon kívül? - kérdeztem apától és Christytől egyaránt. Mindketten bólintottak, majd rám vetették éles tekintetüket. - Megcsinálom. - mondta apa. - Még ma, hogy holnapután haza tudjatok térni. - nem igazán örültem, hogy már ma megakarja csinálni a lélek szívást. Úgy gondoltam, hogy Christy és én is elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy még több veszélyen menjünk keresztül. Ennek ellenére Christy válasza megdöbbentett. - Rendben. Előakarsz készülni, vagy már most kezdhetjük? kérdezte teljes könnyedséggel a nővérem. - Nem … Gyertek, menjünk be a szobámba! Ott fogjuk csinálni! apa hangjában egy kevés megszeppenést és félelmet hallottam. Rettegett attól, hogy megöli Christyt. Lassan mindhárman elindultunk apa szobájának ajtaja felé. Én is remegtem belülről, mert féltettem Christy életét. Amint beléptünk a szobába egy sötét

érzés fogott el. Christy azonnal lefeküdt apa kanapéjára, majd rám tekintett. Most valahogy minden olyan lassan történt a kelleténél. Ráadásul szomorkás hangulatom megfűszerezte a környezetem érzelmeit is. - Ne feledd el, hogy szeretlek és köszönök mindent ami értem tettél! - kis szünet után újra folytatta mondatát. - Ha meghalnék a testemet itt temessétek el a könyvtár mögött! Itt akarok maradni, mert már csak itt érzem magam otthon. Még egyszer köszönök mindent! Ég veletek! - szikár hangja teljesen kiborított és egy gombóc jelent meg a torkomban. Csak azért nem kezdtem el sírni, mert tudtam, hogy Christyt kikészíteném vele teljesen. - Altass el! - szólított fel, majd én egy altató bűbájt küldtem a lányra. Az rögtön elaludt az ágyon és átengedte magát apa kezeinek. Apa lassú lépteket vetve közeledett a lány teste elé. Egy üvegcsét vett a kezébe a zsebéből és letette a kanapé melletti asztalra, majd újra a rekamié felé fordult. Ott mindkét kezét Christy alvó teste fölé helyezte, majd latinul a következőket mondta. - E testben két lélek lakozik és abból az egyik engem illet. Most mindkét lélek szabaduljon ki a testből és az egyik repüljön bele ebbe a fiolába, a másik pedig szálljon vissza a lány testébe! - mindezt egy monoton, mély hangon mondta és úgy, mintha egy idézetet szavalt volna. Hirtelen két, arany gömb emelkedett ki Christy testéből. Engem ekkor fogott el a legjobban az izgalom. Az egyik gömb folyadékká alakult át és beáramlott az üvegbe, míg a másik egyedül maradva egy hatalmasat robbant. Úgy éreztem, hogy fordult egyet velem a világ. Christy lelke felrobbant és megszűnt létezni örökre.

Már nem bírtam visszafogni a sírásomat, ezért azonnal keserves bőgéssel rávetettem magam Christy testére és próbáltam magához téríteni, de hiába próbálkozásaimnak, mert a lány már rég halott volt. Apa közben rácsavarta az üvegcsére a kupakját, majd a kezembe tette. - Ez téged illet. - mondta és letérdelt mellém. Bennem hirtelen egy terv ötlött fel. Vissza kell mennem a múltba Christyhez és megmondani apának, hogy csináljon rajta lélek szívást, mert azzal megöli!-még gondolataimban is sírtam. Olyan elveszíteni Christyt, mintha egy részemtől fosztottak volna meg. - Apa küldj vissza az időbe pár percnyire ezelőtre! Nem halhat meg! - ordítottam, majd lemásztam a lány testéről. - Nem változtathatod meg a jövőt! Ha figyelmeztetnél, akkor másképp halna meg és lehet, hogy az sokkal jobban fájna neked mint ez! - apa sem volt boldog a gondolattól, hogy Christy immár halott, de ő sokkal jobban viselte mint én. Persze, ő ezt már átélte egyszer.-gondoltam magamban, majd végre hozzámertem szólni apához. - Jó. - mondtam, majd felálltam az üvegcsét szorítva és apára néztem, kisírt, vöröses színű szemeimmel. - Holnapután akkor hazaküldesz? - kérdeztem reménykedve, mert már mindenáron haza akartam menni. - Igen. - apa bólintott egyet, majd feltett egy kérdést. - Itt akarsz lenni Christy temetésén? - erre egyértelmű volt a válaszom. - Nem. - apa kicsit meglepődve nézett rám, de tudta jól, hogy miért

mondom ezt. Ha végig néztem volna a temetését, akkor még jobban megszakadna szívem és nem tudnám elhagyni ezt a helyet. - Rendben. - mondta apa. - Menj vissza a kollégiumba és pihenj le! - bölcs szavaira azonnal hallgattam. Mindössze bólintottam egyet, majd elindultam vissza az iskolába. Már alkonyodott és az utcákon lévő lámpák vidám fényei szikrázták be az utat előttem. Futva tettem meg az utat, mert szívem megakart szakadni, de ezzel szemben még is volt bennem egy öröm, hogy anya lelkét végre a kezemben tarthatom. Gyorsan visszaértem a suliba, ahol nem a szobámba szaladtam, hanem Jasonéhez. Vele akartam tölteni a következő egy órát, amiben megbeszélhetek vele mindent. Az üvegcsét elrejtettem a nadrágom zsebében, hogy még nagyobb biztonságban legyen másoktól. Jason ajtajánál álltam és kicsit megállítva kezemet, bekopogtam hozzá. Gyorsan Jim nyitott ajtót. A fiú arca már nem volt annyira megviselt, mint amikor a barlangban találtunk rá.

Érzelmek és veszekedések - Gondolom Jasont keresed. - mondta kedves hangom én meg csak bólintottam, mert nem volt erőm válaszolni. Rettentően kaparta a torkomat a sírás, mert mindenáron vissza akartam hozni Christyt a halálból életbe. Annyira eltöprengtem gondolataiban, hogy észre sem vettem, mikor Jason megfogta a karomat és behúzott a szobájukba. - Jim, magunkra hagynál egy kicsit? - Jason meleg karját a

derekamon éreztem és ettől tény, hogy elöntött a forróság, de egyáltalán nem javított a hangulatomon. Csak bámultam magam elé szótlanul és nem is figyeltem oda semmire. Hirtelen csak annyit hallottam, hogy záródott az ajtó és csak mi ketten voltunk Jasonnel a szobában. Jason mindkét karja a derekamra fonódott, de én annyira magam alatt voltam, hogy nem is figyeltem rá. Mégsem kellett volna idejönnöm. - gondoltam magamban, majd megpróbáltam kiszabadulni szorító karjaiból, de ő nem hagyta. Még közelebb húzott testéhez és bal kezével megfogva az államat felemelte fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, aminek lemertem volna fogadni, hogy vöröses árnyalata van. - Mi a baj? -kérdezte lágyabbnál lágyabb hangon. Látta rajtam, hogy nem igazán vagyok magamnál, de várt, hogy megtudjak szólalni. - Christy … - akadt el hangom és elkezdtek könnyek hullani a szememből. Azok még jobban égni kezdtek az előbbinél, de nem adtam át magam a teljes fájdalomnak. - … meghalt. - mondtam ki végül egy szusszal, mert nem bírtam magammal. A testem teljesen elernyedt karjaiban annyira, hogy szinte fel sem tűnt, amikor kicsit erősebben megfogott és felemelte testemet a levegőbe. Behunytam szemeimet és éreztem, hogy lefektetett az ágyára. Fancsali tekintetemre ijedten meredve lekuporodott az ágya mellé és folyamatosan az én arcomat figyelte. Még így is, könnyekkel a szememben, gyönyörű volt az arca számomra. - Sajnálom. - mondta végül halkan és visszafogottan, mert vigyázni akart rám. Megint olyan volt, mint Marcus. Újabb könnyzuhatag

araszolt le az arcomon, de még mielőtt letörölhettem volna őket, Jason keze ott termett és mindent felitatott ujjával ami bántotta az orcámat. - Miért kellett meghalnia? - fel fel villanó képek Christyről, annyira akarták, hogy megkérdezzem ezt a megválaszolhatatlan kérdést Jason csak megrázta kobakját és erősen rám meredt - Jó pár éve volt egy kutyám. - már előre sejtettem, hogy nem fog érdekelni története, de most valahogy még is hallgattam. - Már nagyjából három éve meglehetett, amikor megcsípte egy kullancs. Elfertőződött a sebe és szegény kutya … -meredten nézett maga elé. - … elpusztult. - hirtelen nem tudom mivel telt meg nálam a pohár, de annyira kiborultam, hogy ráordítottam Jasonre. - Ne próbáld összehasonlítani Christyt egy rühes kutyára! - hangom körbejárta az egész szobát és természetesen Jason fülébe is behatolt. Láttam a fiú arcán, hogy ezt nem kellett volna, mert felállt mellőlem és leült Jim ágyára, amivel most szemben volt a Tv. Bekapcsolta és mit sem figyelve rám, a képernyőt kezdte bámulni. Erre valahogy én még dühösebb lettem, majd újra felülkerekedve önmagamon lekiabáltam Jason fejét. - Azt hiszed az a kutya fontosabb most, mint a nővérem?! - nem bírtam kimondani a nevét, mert az még jobban fájt volna nekem. - Az a kutya a legjobb barátom volt kilenc éves koromban! Mert sosem barátkozott velem senki! - bánat rejlett szavai mögött, ami kicsit megrémisztett Nem akartam fájdalmat okozni ezzel neki, de úgy éreztem nekem van igazam. - Bocs! - mondtam én végül és kicsit elszégyellve magamat

elmerültem gondolataimban. Mindig csak magamra tudok gondolni! Nem lehetek ennyire önző! Christy is csak az én egóm miatt halt meg, mert mindenáron visszaakartam szerezni anya lelkét, hogy megmutassam milyen ügyes vagyok! Én tehetek róla, csakis én! - a fejemben lejátszódó gondolatok megnyitottak egy óriási sebet a mellkasomban. - Jason is önimádságom miatt haragszik rám! - hirtelen Jasonre vetettem szemeimet, aki megsértődve, fejét a fal felé fordítva gondolkozott el igazán. Csak most vettem észre, hogy a Tv már nem megy. Hatalmas elhatározásra felálltam az ágyról, még mindig könnyeket hullajtva és odaléptem Jasonhöz. Olyat tettem, amit nem igazán lehetett a mi korunkban a házasság előtt. Lassan leereszkedtem az ágyra és átkaroltam testét. Hirtelen valami olyasmi fogott el, ami még soha. A testemben végig áramlott valami bizsergés és forróság. Nem tudtam mi ez az érzés, de hirtelen nem olyan hangulat fogott el, mint amikor Marcust öleltem át így. Most komolyan éreztem, hogy Jasont tartom karjaimban. Végre nem tűnt úgy, hogy Marcussal vagyok, és kimondottan tetszett, az hogy nem gondolok folyamatosan rá. Most itt volt nekem Jason, akiben végre valahára nem Marcust láttam. Ez egy kicsit boldogabbá tett, de még mindig úgy éreztem, nyitva áll a lelkemben a seb. Hirtelen Jason átfordult a másik oldalára, ahonnan láthatja az arcomat. Feje mindössze egy leheletnyire volt az enyémtől és ettől annyira kivert a szívem eredeti ritmusából, hogy azt hittem elájulok. - Szia. - mondta halkan, mert nem tudta, hogy most mit mondjon nekem.

- Szia. - köszöntem neki én is, majd még jobban belefúrtam szememet az övéibe - Bocs amiért előbb kiabáltam veled, csak tudod nem egyszerű most nekem. Tudom jól, hogy mindig csak magamra vagyok hajlandó gondolni és ezért is nagyon kérlek, hogy ne ha … - mutató ujját ajkaimra tette és ezzel elcsitított. Kicsit feljebb nyújtotta nyakát, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Tartotta magát ahhoz gyöngédséghez, amihez eleinte szoktattam, de én most többet akartam, mert a szomorúságomra csak ő volt a gyógyír. Hevesebben kezdtem falni ajkait a kelleténél és ezt ő is azonnal észrevette. Felvette ritmusomat és még erősebben szorított magához, mint az imént. Belemarkolt ruhámba és testemet az övének nyomta. Most Jasont csókoltam és Jason volt mindenütt a bennem fellángoló tűzben, nem Marcus. Jason végig csókolta az arcom minden szegletét és amikor végre a fülemhez ért belesúgott. - Abba kéne hagynunk. - javaslatára nem hallgattam egyáltalán. Újra megkerestem számmal az övét és falni kezdtem. - Apád haragudni fog. - szakadt le ismét rólam. Csak megráztam a fejemet, majd gondolatokban merültem el. Nem értettem honnan szedi, hogy apa haragudni fog rá ezért. Különben is kitől tudná meg, hogy ezt csináljuk? Megint rátaláltam ajkaira és ezzel bebizonyítottam, hogy nem érdekel semmi, csak ő. Keze végig söpört az oldalamon a pulcsim szegélyénél megállapodva. Enyhén felgyűrve azt, benyúlt meztelen hátamhoz és azt is végig tapintotta. Teljesen feledésbe merültem Christyvel kapcsolatban, de tudtam, hogy erről csak az éppen forrón csókoló fiú tehet. Keze újra visszatért pulóverem pereméhez. Megfogta azt és félig felhúzta, de hirtelen ránk nyitott

valaki. Olyan hirtelen váltunk szét egymástól, hogy majdnem leestem az ágyról, de Jason karja visszarántottak. - Jaj skacok! Miért pont az én ágyamon kell ezt? - Jim gyötrelmes tekintete miatt majdnem kibukkant belőlem egy hatalmas nevetés, de szerencsére visszafojtottam magamba. - Olyan undorítóak vagytok! Na, de akkor is … miért pont az én ágyam? - Jasonre kaptam tekintetem és szívem szerint visszavágyakoztam volna ajkaira, de sajnos Jim már bent volt a szobában és nem tehettem. - Bocsi Jim. - mondta végül Jason és egy kicsit felült mellőlem. - Na mi lesz már? Leszálltok az ágyamról vagy sem? - egymásba fonta karjait mellkasán és idegesen dobolni kezdett a lábával. Gyors döntéssel lemásztam ágyáról és felálltam, habár szédülve egy kicsit, mert eléggé zihált állapotban voltam Jason utóbbi csókjától. Jason is lassan feltápászkodott mellém, majd átölelte a derekamat. - Most mit álltok itt ilyen ártatlanul? Láttam mit akartatok csi… nem értettem hogyan fejezte be a mondatot, mert közben Jason a fülemhez hajolt és belesúgott. - Nem némítanád el? - csak megráztam a fejem és kevésbé búsan tekintettem az előttem álló Jimre. Jason hirtelen elengedett magától és odalépett Jimhez. - Most mit akarsz? Látom, hogy elővetted a „kérlek szépen” tekinteted. Ne kérdezd meg, hogy miért jöttem vissza a szobánkba, mert az ügyeletes küldött vissza a folyosóról. - gyors magyarázásba kezdett és meg is értettem, hogy eléggé dühös. Én sem örülnék neki, ha az egyik barátom egy fiúval hemperegne az ágyamban. - Aludnál most Ashleyék szobájában? Tudod Joanna nem igazán

érzi magát jól. - Veszem észre. - vágott közbe Jim, aki rám vetette tekintetét és közben mosolygott - Kérlek. - nem értettem miért akarja Jason annyira erőltetni, hogy itt maradjak vele egyedül. Jim egyszer csak sokat bólintott egymás után és ismét rám nézett - De ígérjétek meg, hogy semmi hancúr az én ágyamban! követelte és én erre annyira elszégyelltem magamat, mint még soha. Pirospozsgás lett az arcom és majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Mit akarhat tőlem Jason? - gondoltam magamban és hirtelen felmerült bennem az előbb egymással töltött utolsó pillanat. Megráztam a fejem és tovább mélyedtem gondolataiban. - Csak nyugalmat akar nekem biztosítani. - győztem meg magamat és ismét ráakartam pillantani Jimre, de az már elhagyta a szobát. Jason elém lépett és beszélni kezdett hozzám. - Remélem tudod, hogy szabályt szegünk. - bújt fülemhez és ismét belesúgott. - Miért? - kérdeztem szinte csak lehelve. - Mert lány nem aludhat ebben az iskolában egy szobában egy fiúval. Főleg nem egy ágyban. - az utolsó mondatánál kicsit elvigyorodott, de az az igazság, hogy én is. Most, hogy Jim kettesben hagyott minket, arra gondoltam, hogy vele fogok aludni és természetesen egy ágyban. Úgy, mint amikor Marcussal aludtunk együtt, azon az utolsó estén. - Mennyi az idő? - kérdeztem, mert most nem tudtam megállapítani a csillagok számából, vagy a nap állásából, mert a függönyök be

voltak húzva az ablakoknál. Jason hirtelen a karjára tekintett, ahol egy arany szegélyű óra helyezkedett el. - Háromnegyed kilenc lesz öt perc múlva. - mondta továbbra is gyöngéden. - Ideje lefeküdnünk. - mondta, majd bólintottam egyet, jelezve tökéletes egyetértésemet. - Bemehetnék előbb a fürdő szobába? - kérdeztem, majd elléptem mellőle. - Persze. - mondta és a karjával az ajtó felé mutatott. Arrafelé vettem az irány és nagyon gyorsan bementem a fürdőbe. Ez sokkal szebb volt mint a mienké. Hófehér csempe borította az egész szobát és volt benne minden amire szüksége lehet egy embernek. Hatalmas kádja és egyben zuhanyzója volt, mellette egy kék fedelű WC. A mosdónak rózsaszín beütése volt, de megtartotta fehér színét. Nagyon gyorsan elintéztem a dolgomat idebent, majd erősen a hálóingemre kezdtem koncentrálni, amit a szobámban hagytam. Az esti ruhám hamar a kezembe került és természetesen varázslattal szélsebesen átöltöztem. A ruhámat letettem a mosdó mellett elhelyezkedő polcra. Kisebb habozás után kiléptem a fürdőből. Jason Jim ágyán nézte a Tv-ét, de amint meglátott engem, lekapcsolta azt, majd felállt - Nyugodtan feküdj le. - mosolygott és közben ő is bement a fürdőbe. Meg sem várta, hogy én mondhassak valamit. Az ágyára vetettem pillantásaimat, amin gyönyörűen megvolt ágyazva. Lassú léptekkel, de mégis hamar odaértem fekhelyéhez. Levetettem magam az ágyára és azonnal a belső szélére húzódtam. A saját ágyamban is mindig behúzódtam a sarokba, de csak azért, mert ott

sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat. Kezem meglegyintésével lekapcsoltam a fényeket, így míg nyugodtabb lettem. - Ezt muszáj most? -ordított ki a fürdőből Jason és ebből azonnal tudtam, hogy ott is eloltottam a lámpát. Hirtelen újra legyintettem kezemmel és feloltottam a villanyt a nála. - Bocs! - kiabáltam be, majd még jobban az ágy sarkába tömtem fejemet. Hamar elálmosodtam, de még is megvártam, hogy Jason visszajöjjön a fürdőből. Hallottam, amikor az ajtó kattant és Jason halk léptekkel jött az ágyához. Felé fordultam és észre sem vettem, hogy milyen közel volt már feje az enyémhez. - Miért kapcsoltad le a villanyt nálam is? - kérdezte mosollyal arcán, de szinte már majdnem nevetett. - Mert csak úgy legyintettem egyet és nem foglalkoztam vele hol fog a villany leoltódni, csak sötét akartam a szobában. magyaráztam meg bűnömet és erre Jason majdnem még jobban elnevette magát. Megint csak és kizárólag Jasont éreztem magam mellett és ez nagyon tetszett. Újra ráakartam lelni ajkaira, de nem tettem, mert valami azt súgta hagyjam. - Minek kapcsoltad le a villanyt, ha nem is alszol? - kirázott a hideg kérdésétől, mert éreztem a hátterét. Csak megráztam fejemet, de ő két tenyerébe vette arcomat és ajkait az enyémre tapasztotta Már nem volt olyan lágy, mint eleinte, de nem is kellett. Átfogtam nyakát és lehúztam a testemre. Próbált úgy nehezedni rám, hogy még véletlenül se érezem nehéz súlyát Megint felmerült bennem a gondolat, hogy mit kaptam volna ezért a mi korunkban. Amióta

együtt voltunk Jasonnel, teljesen fittyet hánytam a szabályokra, de őszintén bevallva már nagyon is utáltam ezeket a följegyzéseket. Jason csókoló ajkairól nem igazán tudtam leszakadni és ami az igazság, hogy nem is akartam. A fiú beletúrt hajamba és tökéletesen összekócolt, de nem érdekelt. Az én kezem is a hajában kalandozott és ekkor felrémlett bennem egy gondolat. Holnapután láthatom utoljára. - e gondolat hatására még hevesebben faltam ajkait, majd egy hirtelen mozdulattal kezem a mellkasán termett és ismét egy taszító varázslatot küldtem rá. Kivételesen kisebbet repült, mint a múltkor. Megint rögtönzötten védekeztem, pedig agyam tudja jól, hogy Jason sose bántana. Sietve négykézlábra emelkedtem és az ágya végébe másztam. Jason a hátát fogva próbált felülni, de inkább visszarogyott a földre. Felkapcsoltam a villanyt, hogy még jobban láthassam arcát. Csak most vettem észre, hogy mindössze egy trikó és egy alsónadrág van rajta. Kicsit elpirultam, majd elővettem a sajnáló nézésemet. - Bocsáss meg! Azt hiszem jobb lesz ha csak alszunk. - mondtam kicsit visszafogva, majd lemásztam hozzá. - Meggyógyítsalak? kérdeztem, de ő megrázta a fejét. - Eltudok viselni ennyi fájdalmat. - mondta büszkén jelezve önérzetét. - Miért taszítasz el magadtól, amikor jobban megcsókollak, csajszi? - Nem tudom, mert ez csak úgy jön. - megráztam a fejem, majd segítettem neki fölállni. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót mögöttünk. - Ti mit csináltok?! - kérdezte fennhangon az illető. Gyorsan

megfordultunk mindketten az ajtó felé. Én nagyon is jól tudtam, hogy ki a hang gazdája. Nicolas összeráncolt homlokkal nézett a szemünkben és valóban úgy tűnt, mint aki éppen felforr mérgében. - Azonnal takarodj a szobából! - ordította le Jason, akinek mára elég baja volt Nicolasból. - Nem tehetek róla, hogy ügyeletes vagyok! - kiabált vissza érdes hangon a fiú. - Tudhatnád, hogy minden héten más van ügyeletben és már azt is, hogy este tizenegykor van az utolsó ellenőrzés! hangja nagyon tépte a fülemet, de amint rám nézett szemeivel, ellágyult. Harag ült arcán, de szemében könnyedség volt. - Joanna gyere ide! - követelte. Jason lefogott és nem hagyta, hogy odamenjek hozzá. - Azt akarjátok, hogy értesítsem a tanárokat? kérdezte, majd Jason engedett a karom szorításán, mert csak engem nem akart bajba sodorni. Egy lépést tettem Nicolas felé, amikor Jason megfogta kezemet, visszarántott magához és megcsókolt, de úgy, hogy Nicolas azt tökéletesen lássa. Ennek a csóknak semmi jelentősége nem volt számomra, mert csak a nagyképűséget éreztem benne. Amint leszakadtam a fiú ajkairól elengedtem kezét és Nicolas felé mentem. - Jó éjt! - köszöntem el Jasontől, majd Nicolas becsapta az ajtót. - Ezt még is, hogy képzeltétek? - Nicolas goromba hangon ragadta meg a karomat és rántott el az ajtóból. - Eressz el. - mondtam neki halkabban, mert nem akartam, hogy Jason ismét megüsse az immár bekötött orrú Nicolast. Elengedte alkaromat, majd ismét beszélni kezdett hozzám. - Új vagy itt, és ezért nem is akarlak téged le szidni, mert nem

tudhatod mik a szabályok. Viszont az a Fan … - hangja megtelt undorral, majd így folyatta mondatát. - … ő már csak tudhatná mik állnak a házirendben. - Én tehetek róla … - akartam folytatni, de ő csendre intett ujjával. - Ne akard védeni! - figyelmeztetés -képpen megemelte hangerejét, majd barna szemét az enyémbe fúrta. Bólintottam egyet, de csak azért, hogy hagyjon békén minket, de hirtelen megfogta a kezemet. Nem értettem mit akarhat, de nagyon feszültnek éreztem magamat. - Most olyat fogok tenni, aminek nem hiszem, hogy örülni fogsz. megrázta a fejét, majd közelebb hajolt hozzám. Elnyíltak ajkai és rettentő gyorsasággal azokat az enyémnek nyomta. Ez most teljesen más érzés volt, mint amikor Jasonnel vagy Marcussal csókolóztunk. Mikor leszakadt számról egy ideig összeszorított ajkakkal állt előttem, majd végre megtörte a számomra kínos csendet. - Bocsáss meg. - mondta, halkan majd elengedte kezemet. - Semmi baj. - ráztam meg a fejemet. Mit beszélek én itt? Semmi baj? - gondolataim szörnyű hatással voltak rám. - Mi van? Azt mondod … te ezt élvezted? - Ö..ö nem, csak … - ismét megringattam fejemet, majd ránéztem. - Menj vissza hozzá. - mondta és én csak meglepődően álltam előtte és néztem ragyogó szemeibe. - Ezt most komolyan mondod? - kérdeztem tőle, majd mindössze csak egyet bólintott. Kezembe vettem Jason szobájába nyíló ajtó kilincsét és lenyomtam. - Köszönöm. - súgtam Nicolasnak, majd elköszöntem tőle.

Visszamentem a szobába és szemeim azonnal meglátták Jasont. A helyiség ablakánál állt, ami tárva nyitva volt és valami fehér pálcika félét fogott kezében. A vége a rúdnak füstölt és Jason csak beleszívott egyet, amitől ő is füstöt lélegzett ki. - Szia. - mondtam neki halkan. - Mit csinálsz? - kérdeztem, majd odaléptem hozzám. Ő csak felém nyújtotta a pálcikát és a kezembe nyomta. - Próbáld ki! Csak szívd meg a végét, majd fújd ki a levegőt! Megint szabályt szegünk, mert tilos a suliban dohányozni. megszívtam a pálcika végét, de amint a füst belement a számba, köhögni kezdtem. Iszonyatosan szörnyű volt ennek a valaminek a szaga és még az íze is. - Hogy tudod ezt szívni? - kérdtem elértelmeződve, majd visszaadtam a kezébe a pálcikát. - Megnyugtat ha nagyon ideges vagyok. - hangja irreálisan nyugodt volt. Kíváncsiságomat nagyon felkeltette az a tárgy amit ismét a szájához emelt és beleszívott, majd fehér színű füstöt fújt ki. - Minek hívják ezt? - mutattam a rúdra. - Cigarettának, ciginek, bagónak, dohány. Sokféle elnevezése van. bólintott egyet. - Vannak olyanok is, melyek füves cigik. Ezekben drogok vannak, de én soha nem fogok olyat szívni. - most megrázta a fejét, majd rám nézett, tovább szívva a cigijét. - Mi az a drog? - érdeklődtem, mert nálunk nem használtak ilyen szavakat. - Az egy olyan szer, amitől teljesen kábulatba esel és azt sem tudod mi történik körülötted. - az alábbiak hallatán azonnal levontam a

következtetést. Iszonyúan rossz dolog lehet ez az úgynevezett drog. - Erről letudsz szokni? - kérdeztem a cigi felé mutatva, mert eléggé kaparta a torkomat a füst. - Le, de minek? Egy hónapban ha elszívok két szállal, azt is csak azért, mert valaki nagyon felidegesített. - eszembe jutott Nicolas. Most csak miatta gyújtott rá. - Aha. - mondtam egyáltalán nem hosszabbítva egyetértésemet. - Hogy hogy visszaengedett Nicolas? - kérdezte eloltva a cigijét, majd azt kidobta az ablakon. - Csak annyit mondott, hogy legközelebb tartsam be a szabályokat. - próbáltam kitalálni valami mesét. - Ennyi? - az égnek emelte szemeit, majd becsukta az ablakot. -Igen.-tömör válaszom felkeltette figyelmét és ezért egy újabb kérdéssel bombázott. - Titkolsz előlem valamit. - ezt inkább kijelentette, mint kérdezte. - Én nem … dehogy … - azonnal tudtam, hogy mit kéne elmondanom neki, de biztos lennék abban, hogy akkor ismét nekitámadna Nicolasnak. - Mond csak ki. - hagyta, hogy lenyugodjak. - Hát jó … - összeszedtem a szavakat gondolatomban, majd válaszoltam. - Az előbb … megcsókolt Nicolas. - nyögtem ki egy szuszra, majd a szemébe sem mertem nézni Jasonnek. - És te hagytad magad? Vagy erősen lefogott és nem hagyott elmenni? - megfogta kezével mindkét vállamat, majd egy kicsit erősebben megrázott - Hagytam … magam. - mondtam halkan, majd Jason kezei

elengedték testemet. - Én majd alszom Jim ágyában. - mondta hirtelen, majd odament Jim ágyához és lefeküdt. Nem hittem volna, hogy így fogja ezt viselni. Most nem éreztem úgy, hogy odamehetnék hozzá és átölelhetném, mert tudtam, hogy szörnyen haragszik rám. Odamentem Jason ágyához és szintén lefeküdtem. Most nem bújtam be a sarokba, de még is a fal felé fordultam, hogy ne lássam Jasont. Nagyon hamar elaludtam, de Christy álomképe többször is felriasztott. Reggel megint korán keltem, de amint mosolyogva megfordultam az ágyon, Jasont nem láttam sehol. Hol lehet? - gondoltam. Hirtelen beugrott valami. - Biztos, hogy Nicolas szobájában van! - gyorsan átöltöztem varázslattal, majd rendbe tettem a hajamat. Sebes léptekkel hagytam el a helyiséget és egyenesen Nicolas szobájához vettem az irány. Lepörgettem magam előtt, amikor Nicolassal a szobájába mentünk. Rögtön tudtam az utat. Nagyon gyorsan odaszaladtam, majd kopogás nélkül berontottam az ajtón. Azonnal a szemem elé terült Jason és Nicolas is. Jason éppen lefogta a másik fiút és a földhöz nyomva, ököllel verte arcát. - Elég! - ordítottam és erre a két fiú elengedte egymást. Rémülten néztem mindkét fiúra. Jasonnek a szája teljesen fel volt repedve és néha meg meg csordult belőle egy kevéske vér. Nicolasnak az orráról lebomlott a kötés és nem csak az orrából ömlött a vér, hanem a szája és homloka egyes szegleteiből is. Kicsit megörültem, amikor láttam, hogy Jason erősebb, mint Nicolas. - Miért kellett ezt csinálnotok? - kérdeztem sajnálattal a hangomban, majd letérdeltem

a két fiú közé. - Most bezzeg mindketten hallgattok. - mondtam és a csípőmre tettem kezeimet. - Nem kell ezt csinálnotok értem. mondtam és közben megráztam a fejemet. Jason hirtelen fölállt mellőlünk és kiment az ajtón. Én, mit sem törődve Nicolasszal, utána szaladtam. A folyosón baktatott végig, az árnyékát figyelve. A nap megint ragyogóan sütött, annak ellenére, hogy az utóbbi napokban eléggé pocsék volt az időjárás. Lassan haladtam mögötte, de az egyméteres távolságot meghagytam köztünk. Jason kivezetett az iskola hatalmas udvarára, majd leült egy padra, még mindig maga elé bámulva. Lassan leültem mellé, de nem mertem a szemébe nézni, mert enyhén szólva szégyelltem magamat. - Jason, el kell mondanom valamit. - mondtam lehajtott fejjel. Nem igazán akartam tőle bocsánatot kérni, úgyhogy inkább úgy döntöttem elmondom neki, hogy holnap hazamegyek. - Mi az? - kérdezte komor hangon. Az idő hirtelen átváltott nyirkossá és a hűvös szél teljesen átfújt a pulcsimon. Kicsit reszketni kezdtem, majd újra Jasonhöz beszéltem. - Holnap hazamegyek. -nyögtem ki egy huzamra, majd a szemébe néztem. Könnyekkel kezdtem küszködni, mert tudtam, hogy ez azt jelenteni nem látom többé. - Mondj már valamit! Kérlek! - mondtam kicsit dühösen, de könnyekkel a szememben. - Muszáj elmenned? - kérdezte, de közben magához szorított. Bólintottam egyet, majd megpróbáltam kiszabadulni öleléséből és a szemébe néztem. - Gyere velem! - mondtam neki, majd megcsókoltam ajkait. Könyörgök! - még több könny gyűlt össze a szemeimben. Jason

csak megrázta a fejét és elengedett. - Nem tehetem. - De teheted! - hangomtól annyira kínosan éreztem magamat, hogy szinte majdnem lerogytam Jason elé. - Nem hagyhatom itt apámat és Sarát sem. - megfogta a kezemet és egy kicsit erősebben megszorította. - Ott lennének veled a mi korunkban is. -Nem akarom a apámat és a húgomat cserben hagyni. - letörölte egyik könnycseppemet ujjbegyével, majd kezébe vette az arcomat. Most nem igazán erről akartam vele vitatkozni, de valamikor el kellett mondanom, hogy holnap már nem leszek vele. - A mi korunkban már nem létezel és a húgod annyira szomorú, hogy nem láthat téged többé. - tudtam, hogy most Marcusról beszélek és nem róla, de valamivel el kellett csábítanom innen. - Az a te Marcusod húga, és nem enyém! -erőteljesebb lett a hangja, de értem, hogy miért. Már megint csak magamra gondolok és ez engem is rendkívül bosszantott. - Bocsánat. - mondtam ismét, majd elengedtem kezét és felálltam. Van még időd dönteni. - mondtam neki, majd gyorsan megpróbáltam elhagyni a helyet. Éreztem, hogy most itt kell hagynom egyedül Jasont, de ő egy hirtelen mozdulattal előttem termett és lefogta a csuklóimat. Egyáltalán nem hagyta, hogy elmozduljak gyönyörű teste mellől. Egyik kezével megfogta az állam és ettől megint elöntött a furcsa bizsergés. Majd lehajtott fejemet megemelte, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak a vöröslést és a szomorúságomat láthatta benne, mert semmilyen

csillogást nem mutathatott ki. - Túl sokat veszekszünk. - mondta és engedett csuklóm szorításán. - Tudom. - szólaltam meg, de szinte alig hallhatóan. - Nem jó ez így. - mondta, majd elengedett és ellépett tőlem. Éreztem, hogy mire készül. Véget akar vetni kapcsolatunknak, az én akaratom ellenére. A lelkem mélyén valójában én is úgy éreztem, hogy nem tartozunk egymáshoz. Még sem volt mindenben olyan mint Marcus. - Szerintem se. - ráztam meg a fejemet és közben zokogni kezdtem. - Hagyjuk most abba. - bólintott és még egy lépést hátrált. - Ez a kapcsolat nem folytatódhat tovább. - még jobban bőgni kezdtem és megakartam érinteni Jasont, de ő hátra fordult és elhagyta a területet. - Ha holnap elakarsz köszönni, akkor gyere fél kilenckor a könyvtárhoz! - ordítottam utána sírva, majd összerogytam a földön. Nem tudom mennyi ideig térdelhettem a nedves és hűvös fűbe, de arra emlékszem amikor Ashley és Emma felsegített. - Úristen, jól vagy? - kérdezte Ashley, aki a jobb oldalamról támogatott fel. Megráztam a fejemet, majd végre megszólaltam. - Itt hagyott. - hangom alig hallhatóan bukkant ki a számból. Az, hogy elhagyott Jason jobban fájt, mint amikor Marcus elhunyt. Nem értettem egyáltalán ezt az érzést. - Ki? - kérdezte Emma, de Ashley sokkal hamarabb válaszolt nálam. - Jason. - a fiú neve hallatán még rosszabbul éreztem magam, de próbáltam úrrá lenni érzelmeimen.

- Azt mondta vége. - végre abbamaradt sírásom, majd a lányokra vetettem pillantásomat. - Hé, ne is törődj vele. - mondta Ashley és magához ölelt. Kérdezhetek valamit? - mondta a fülembe súgva. Csak bólintottam, majd ő folytatta. - Elég ha gondolatban válaszolsz. Tegnap Jasonnel aludtál? Igen. - éreztem, hogy bólint egyet, majd újabb kérdést tesz fel nekem. - Mit csináltatok? - ez a kérdés már nem jelentett semmit a számomra. Hirtelen annyit vettem észre, hogy Emma és Ashley elkezdtek visszavonszolni a suliba. Csak aludtunk. - mondtam. - És külön ágyban. - tettem hozzá, mert tudtam, hogy úgyis erre kíváncsi. - Jó. - mondta, majd bevezetettek az ajtón. Egyenesen az ágyamhoz vonszoltak, majd leültettek. Szerettem ha gondoskodtam rólam, de nem úgy ha sajnálatból teszik. Heidi megdöbbenve állt előttem és figyelte kisírt szemeimet. - Hol van Christy? - kérdezte Heidi és a többiek is csatlakoztak a hallgatósághoz. Belőlem majdnem kitört egy újabb keserves sírás. - Meghalt. - mondtam halkan, de nem tudtam tovább türtőztetni magam ezért ismét sírásba fogtam. - Hogyan? - tette fel a kérést Ashley és ebből tudtam, hogy nem fürkészi gondolataimat. - Tegnap apa kiszabadította anya lelkét a testéből. Erre lélek szívást alkalmazott, ami szinte … - Minden második embert megöl. - fejezte be a mondatot Emma.

Heidi egy zsebkendőt dugott az orrom elé, majd leült a földre és bámulni kezdett. Miután kifújtam az orromat és kidobtam a zsebkendőt a kukába, kicsit megnyugodtam. - Mindannyian sajnáljuk. - mondta Emma és ő is leült Heidi mellé. Csak Ashley maradt még mindig állva, de nem sokára ő is elhelyezkedett mellettem. - Anyukád lelke akkor megvan, ugye? - kérdezte nyugtató hatással rám. - Igen. Itt van. - előtúrtam a zsebemből a fiolát és az orra elé emeltem Ashleynek. - Az elveszett lélek. - mondtam, majd újra gondosan visszarejtettem az üvegcsét a nadrágom zsebébe. - Ez olyan érdekes. - mondta, majd elterelte a beszélgetésünk témáját. - Mikor mész haza? - Holnap reggel, olyan fél kilenc körül … Figyeljetek! Köszönök mindent, amit értem megtettetek. És azért bocsánat, hogy elvettem hat napot az életetekből. - Emma és Heidi megrázták a fejüket, majd Ashley szorosan megölelt. - Mi köszönünk neked mindent. - súgta a fülembe, majd elengedett Mosoly volt arcán és boldognak tűnt, hogy megismerhetett. Ő legalább örül. - mondtam magamban, majd felnevettem.

A könyv - Kérhetnék valamit? - Emma egyik szemöldökét megemelve nézett rám, de közben mosolygott. - Miről lenne szó? - Heidinek is apró mosoly ült fizimiskáján.

- Elmehetnénk a könyvtárba és beleolvashatnék az egyik könyvembe? - nagyon hülyén hangzott, hogy a saját írásaimat akartam megszemlélni. - És lenne még egy kérésem, hogy Elizabeth is tartson velünk. - hangom már kevésbé volt szomorú, mert olyan emberekre gondoltam akik boldoggá tettek. Csak most kezdtem érezni az elválás utolsó pillanatait. - Rendben, de apádnak nem említheted meg. Érted? - kérdezett még rá egyszer Ashley, majd karon fogott és felállított. - Nem kell suliba mennetek? - kérdeztem csak most észbe kapva, majd Emmára néztem. - Majd varázsolunk igazolásokat és akkor nem kell. - bólintottam egyet, majd megindultam az ajtó felé. Nagyon gyorsan legyalogoltunk a földszintre, majd onnan egyenes irányt vettünk a bejárati ajtó felé. - Neked köszönhetően az őrök azt sem tudják hol vannak. - nevette el magát Heidi és ezzel mindannyiunk arcára mosolyt csalt. Én is kacarászásba kezdtem, de nem erőltettem annyira, mint Heidi. Végre kiértünk az épületből és nagyon gyorsan, gyalog kezdtük megközelíteni Elizabeth házát. Nekem most is megragadta tekintetemet a ragyogóan szép ház. Becsöngettünk a lányhoz, de az szinte már az első csengőszónál ajtót nyitott nekünk. - Sziasztok! - köszönt hangosan, majd arrébb lépett, hogy beengedjen minket a lakásába. - Nem szeretnénk bemenni, csak azt, hogy gyere velünk a könyvtárba! - mondtam örömmel a hangomban. Számomra már most is Elizabeth hiányzott a legjobban. Természete tökéletesen egy

gondoskodó és gyönyörű anyára emlékeztetett. A napok során őt szerettem meg a legjobban, másodikként pedig Ashleyt. Elizabeth mosolyogva lépett ki az ajtón, majd mellénk szegődött. - Mit csinálunk a könyvtárban? - kérdezte és közben engem nézett. - Joanna beleszeretne pillantani a könyvébe. Az apjának erről egy szót se! Tudod. - mondta Emma és mutatóujját a szája elé biggyesztette. - Rendben. -mondta Elizabeth a maga sajátos csilingelő hangján. Gyorsabb léptekkel hamar elérkeztünk a könyvtárhoz. Amint beléptünk a csodás épületbe, egy szállító repült a lábunk elé. Nem használtuk, mert az csak lebuktatott volna bennünket. Gyalog siettünk a számomra felállított, tiltott zónához. Valamivel erősebben égtek a fáklyák az egész könyvtárban, így sokkal több fény kapott minden és jobban láttuk, hogy merre kell mennünk. Nem sokára megérkeztünk a részleghez. Az egész polcon csak az én könyveim foglaltak helyet. Mindegyiknek jól megfigyeltem a címét és ez útmutatást adott számomra. Mindössze csak egyetlen könyv volt, ami megragadta kíváncsi tekintetemet. A könyv címe dőlt betűkkel volt szedve az én kiemelt nevem alatt. Levettem a kötetet a polcról, majd jól szemügyre vettem a borítóját. Az egésznek egy halvány szürke alapja volt, melyen középen egy lila üvegcse ült, benne pedig egy lélek mozgolódott. A címe az alábbi volt: Az elveszett lélek. Azonnal fellapoztam és egyből a közepébe olvastam bele. Ebbe a könyvbe az utóbbi hat nap történéseit fogalmaztam meg. A végét akartam a legjobban elolvasni, de az valahogy nem ment, mert féltem megtudni, hogy mit hoz nekem sors. Nagyjából a fél

napomon keresztül csak ezt az irományt voltam hajlandó tanulmányozni. Miután szinte a felét elolvastam, úgy döntöttem visszateszem a polcra és hagyom ott nyugodni. Ha valakinek kedve lesz hozzá, majd az elolvassa. Kicsit fájó lélekkel megszabadultam az olvasmánytól majd újra csatlakoztam Elizabethékhez. Ők varázsigés könyveket olvastak, mert az enyémeken már túl estek. - Nos, mit szólsz? -kérdezte Emma a szemüvege fülöl kitekintve, mert egy bájitalos könyvbe volt teljesen belemeredve. - Olyan nagyszerű, hogy mindvégig ott volt előttem a megoldás, de ti nem hagytátok, hogy beleolvassak. - Ashley bólintásával jelezte egyetértését, majd Heidire pillantott, aki fel sem nézve egy lényekről szóló könyvből, kérdezett tőlem valamit. - A végét elolvastad? - Nem .- csóváltam meg a fejemet, majd ismét Ashleyre néztem.Mennyi lehet az idő? - gyorsan a karórájára pillantott, majd válaszolt. - Fél öt. Szerintem jobb lesz ha vissza megyünk a suliba. Vagy esetleg akarsz még valamit megnézni? - kérdezte, mert tudta, hogy nem sokára úgyis vissza kell szoknom a koromhoz. - Nem, már semmire sincs szükségem. Csak annyit szeretnék, hogy hagy vigyem el magammal azokat a ruhákat amiket nekem vettél Ashley. - Természetesen, de akkor menjünk vissza és csomagoljuk bele őket egy bőröndbe! - mutatott hüvelykujjával maga mögé - Jó. - mondtam, majd ismét elindultunk.

A búcsú Elizabethhez mentünk először, mert ő adott nekem egy hófehér, hatalmas bőröndöt Hálásan megköszöntem neki, majd elbúcsúztunk tőle, mert azt mondta, hogy inkább most otthon marad. Gyorsan visszaértünk a koleszhez Ott hamar, persze varázslattal, összepakoltuk a cuccaimat és közben jókat nevettünk egymáson. Én kisebb elhatározással úgy döntöttem felkeresem Nicolast és elbúcsúzok tőle. Már nagyon jól tudtam hol van a szobája, ezért gyorsan megérkeztem hozzá. Lassan bekopogtam ajtaján, de ő annál gyorsabban nyitott nekem ajtót. - Szia. - köszönt kisebb mosollyal sebes arcán. - Szia. Bemehetek? - kérdeztem kicsit bunkón, mert tudtam jól, hogy ilyet nem igazán illik kérdezni. Valahogy úgy éreztem, hogy elnézi ezt nekem a vele történtek után. - Persze, gyere csak. - amint beléptem a szobába elöntött a jó kedv. Tetszett, hogy Nicolas nem sértődött meg. - Mi vett rá, hogy meglátogass? - kérdezte féloldalasan somolyogva. - Csak búcsúzni jöttem. Holnap visszamegyek apámhoz. Még sem olyan jó nekem itt. - megráztam a fejemet és ránéztem. - Értem. - bólintott. Kicsit szomorúra fogta magát. - Kár, hogy itt hagysz bennünket. - megveregette a vállamat, majd szégyenlősen elengedett. - Sajnálom ami ma reggel történt. - mondtam. - Semmi baj. Nem te tehetsz róla. - legyintett egyet, majd a szemembe fúrta tekintetét. - Megkérhetlek valamire? - kérdezte

mosolyogva. - Persze. - adtam a lehetséges választ. - Megölelhetlek utoljára? - leolvadt az arcáról mosoly az utolsó szónál. Nem válaszoltam csak bólintottam és neki már ennél nem kellett több. Átkarolta hátamat és magához húzott. Kis idő múlva elengedett. - Hiányozni fogsz. - mondta és bólogatott közben. - Te is nekem. Szia. - köszöntem el és elhagytam a szobát. Visszamentem a lányokhoz a szobánkba, akik hatalmas mosollyal az arcukon fogattak. Mindenféle vicces történetet meséltünk egymásnak és ettől nagyon jól szórakoztunk. Már nem fájt annyira, hogy Jason felbontotta a viszonyunkat, mert a lányok szinte mindent feledésbe ejtettek velem. A mai nap nagyon gyorsan eltel számomra. Próbáltam egész nap úgy tenni, mintha nem mennék el holnap, de nem igazán sikerült. Estére még a lányok hangulatán is érezni lehetett, hogy holnap búcsúzás vár ránk. Másnap kora reggel szinte mindannyian egyszerre keltünk fel. Ezért a fürdőt felváltva tudtuk csak használni. Én varázslattal fölvettem egy csinosabb ruhát és a többiek is így tettek. A csomagomat elrepítettem a könyvtárba, pontosabban meghatározva, apa szobájába. Semmit sem tétlenkedve, elmentünk a könyvtárba. Bennem volt egy csöppke remény azzal szemben, hogy Jason eljön búcsúzkodni. A szívem mélye valahol ezt akarta. Amint megérkeztünk a könyvtárba, apa már tárt karokkal fogadott bennünket. - Sziasztok! - mondta, majd engem szorosan magához ölelt. Büszke vagyok rád. - jelentette ki teljes elégedettséggel hangjában - Köszönöm apa. - megpusziltam arcát, majd elléptem tőle.

- Már megrajzoltam a kört az utazásodhoz. - az ajtaja felé mutatott és mindannyian arrafelé vettük az irányt. A szobának most egy különleges illata volt. Levendula és valamilyen fűszer illata volt. A kör már valóban szemben állt fen a falon. Ismét a jól ismert zölden izzott fel és hívogatóan tárta fel előttem kapuit. A bőröndömre is vetettem egy pillantást. Ott hevert a kör mellett és elég erősen elütött a zöldtől fehér színe. - Készen állsz? - kérdezte Ashley és megfogta vállamat. Bólintottam egyet és válaszoltam. - Igen … Akkor hát ideje búcsúzkodni. - mondtam és egy kevés könny szökött a szemembe. Emma volt az első akit megöleltem. - Nagyon örülök, hogy megismertelek. Legyen sok szerencsét a korodban. - mondta és megölelt. - Én is örülök és neked is legyen szerencséd az életben. - amint elengedett egy fiolát csúsztatott a markomba. - Emlékező bájital. Hátha elfelednél minket - becsúsztattam az italt anya lelke mellé, majd megköszöntem. - Köszönöm. - kicsivel arrébb Heidi állt mellette őtőle is elköszöntem. Majd Ashley következett. - Nagyon megszerettelek. - mondta és eddig ő ölelt magához a legszorosabban. - Hiányozni fogsz. - Te is nekem. - mondtam még több könnyel a szemeben. Legyetek boldogok Jimmel. - Rendben. Én is szeretnék adni neked egy ajándékot. - egy képet vett elő kézi táskájából és a kezembe nyomta. A lányok voltak rajta. - Köszönöm. - mondtam, majd tovább álltam.

- Nagyon fogsz hiányozni. - mondta Elizabeth és megölelt. - Te is nekem. - mondtam, majd megpusziltam arcát. - Köszönök mindent. - bólintott egyet és elengedett. Apa maradt utoljára búcsúból. Ő is szorosan magához ölelt, majd megpuszilta az arcomat. - Annyira örültem neki, hogy ismét láthattalak. Rettentően fogsz nekem hiányozni. Köszönöm, hogy megmentetted anyád lelkét. Ha te nem vagy, akkor már a gonosz uralná a világot. Szervusz. mondta, majd elengedett karjaiból. Magamhoz vettem a nagy, fehér bőröndöt és megálltam a kör előtt. Még egyszer visszanéztem a társaságra és egy intéssel elbúcsúztam tőlük. Apa már csak egyszer szólt hozzám. - El kell mondanod, majd egy idézetet. Ez így szól: Vigyél vissza oda, ahonnan elindultam. Indulhatsz. - mondta és én beléptem a kőrbe. - Vigyél vissza oda, ahonnan elindultam! - kiáltottam el magam és magba ragadott a zöld szín.

A váratlan társ Most nem csuktam be a szememet, mert egyáltalán nem zavart semmi, míg nem valaki megrántotta a csuklómat. Nem mertem hátrafordulni, ezért megvártam amíg megérkezek. Már éreztem újra talajt a lábam alatt. Nyirkos volt és ismerős. Kinyitottam a szememet és láttam, hogy megérkeztem a várunk pincéjébe. Hirtelen valami nagy ellökött a

lábamról és én elveszítve az egyensúlyomat elestem vele együtt. Ez a valami az volt, aki a csuklómat fogta meg. Egyenesen hasra estem és kicsit beütöttem az államat. A bőrönd kirepült a kezemből, de a ruhák nem estek ki belőle. Még mindig magamon éreztem a test súlyát, ezért megpróbáltam hanyatt fordulni és megnézni mi az Amint ez sikerült és kinyitottam a szememet az illető felé, nagyobbnál nagyobb meglepődés került az arcomra. Jason ott hevert rajtam zihált lélegzetével. Azt sem tudtam, mit mondjak neki. Csak néztem csillogó sötét barna szemébe és vártam, hogy ő tegyen valamit. A lelkem mélyén valahol annyira örültem, hogy velem jött, mint még soha. Végül még is csak én szólaltam meg előbb. - Te … te mit keresel itt? - befogta a számat, majd elengedte és keze helyére az ajkait tapasztotta. Annyira hirtelen ért ez az egész, hogy szinte nem is voltam teljesen magamnál. Mikor leszakadt rólam elmosolyodott, majd újra megcsókolt. Most már én is visszacsókoltam, mert magamhoz sikerült térnem. Átfogtam kezemmel a nyakát és még közelebb húztam testét az enyémhez. Ez a csók valahogy másmilyen volt, mint a többi. Érzéssel volt teli. Egyik kezét becsúsztatta a derekam alá, a másikat pedig a fejem alá. Az én karjaim és még szorosabban fogták az eddigieknél. Amint leszakadt ajkaimról hozzám mert szólni. - Bocsáss meg. - mondta a szemembe nézve. - Ami tegnap történt az … Vedd úgy, hogy meg sem történt. Jó? - zihált volt, úgy ahogy én is. - Oké. De mit keresel itt? - kérdeztem még egyszer, na nem mintha nem örülnék neki.

- Már késő volt amikor odaértem a könyvtárba és csak annyit láttam, hogy belépsz abba a körbe és eltűnsz. Én nagyon gyorsan utánad eredtem és elkaptam a csuklódat. Apád utánam kiáltott, hogy ne menjek utánad, de szándékos volt. - majdnem csókot leheltem ismét ajkára, de ő megállított. - Hoztam magammal ruhákat is, mert veled akarom eltölteni életem hátralévő részét. - végre hagyta, hogy megcsókoljam, de ekkor becsapódott a pince ajtaja és belépett rajta egy ember.

Végre itthon - Ki van itt? - kérdezte az emberke, akiben apát ismertem föl. - Ti kik vagytok? - Jason azonnal leszállt a testemről, amikor apa rápillantott. Már értettem, hogy a jövőben miért volt olyan barátságos apa a fiúval. - Apa! - tápászkodtam föl a földről Jason keze segítségével. - Joanna? - kérdezte. - Hát megjöttél? - odarohant hozzám és megölelt. - Jesszusom! Jól vagy? Hagy nézzelek! Semmi bajod nem esett ez nagyszerű! - ismét jól megölelt majd Jasonhöz fordult. Marcus? - kérdezte hol rám, hol rá tekintve. Megráztam a fejemet, majd válaszoltam. - Az ő neve Jason Marcus Fan. A jövőben találkoztam vele és mint látod hasonlít Marcusra. - Hasonlít? Hisz ez ő … - kicsit elidőzött a bámulásával, majd feltett egy újabb kérdést. - Mi van rajtatok? - kérdezte és a

farmeromra mutatott. - Ilyen ruhákat hordanak a jövőben. Hoztam magammal egy csomót. - mutattam a bőröndre - Felviszem őket a szobámba ha nem bánod. - apa bólintásával jelezte egyetértését. Egy legyintéssel fent termett a csomagom Jasonével együtt. - Gyertek menjünk fel! - nyitotta ki előttünk a hatalmas kaput. Amint kiléptem a területre beleszippantottam a friss, nyugodt levegőbe. Már nagyon hiányzott ez nekem. A várunkra szegeztem tekintetem és szívem szerint most azonnal körbejártam volna az egészet. - Át kéne öltöznöd. - mondta apa és átölelte a hátamat. Így haladtunk fel a lépcsőkön a szobámig. - Ma ünnepelni fogunk! - Mindjárt jövök. - mondtam és berohantam a szobámba. Az ismerős helyiség viszontlátása nagyon jól esett. Egy gyors mozdulattal kinyitottam gardróbomat és megkerestem benne a legszebb ruhát. Az egyik kedvencem a kék színű volt. Nem volt annyira terebélyes ruha, mint a többi és ezért még kényelmes is volt. Két vékony pántja fogta fel rám a ruhát. A ruha elején három sornyi gyöngy füzér, hullámokban szaladt végig a ruhán. Egy varázslattal átöltöztem és egy kicsit rendbe tettem a hajam. Feltűztem és így olyannak tűnt, mintha rövid hajam lenne. Ashley bepakolta nekem a sminkes készletet is, ezért szintén bűbájjal hamar kifestettem magam. Az üvegcsét kikerestem a farmerem zsebéből és a kezembe vettem. Amint kiléptem az ajtón, Jason szeme elkerekedett és csodálóan végigmérve rám nézett - Gyönyörű vagy. - mondta és megfogta a kezemet.

- Apa … - Előbb lemegyünk az ebédlőbe és majd ott beszélünk belekaroltam apába és erre Jason elengedte a kezemet. Lassan elmentünk az étkezőig. Már nagyon hiányzott ez a nagy terem. Leültem a jól megszokott helyemre és velem szembe Jason. Apa természetesen asztalfőként foglalt helyett. - Mesélj! - kérlelte és nekem bele kellett kezdeni a történetbe. Mindent elmeséltem töviről hegyire és vártam apa reakcióját az egyes részleteknél. Mikor elérkeztem a számomra legszörnyűbb részre, elővettem az üvegcsét és apa kezébe nyomtam. - Te tudod, hogy mit kell vele tenned. - mondtam, majd odaadtam a lila színű fiolát. - Persze. - hirtelen kinyitotta és eldobta róla a kupakot. Anya lelke most egy átlátszó folyadékként lépett ki az üvegből. Kicsit elkezdett mozgolódni, majd egyre csak nőtt is nőtt a mérete. Egy alak kezdett kirajzolódni és egyre láthatóbban ismertem fel benne anya testét. Egy utolsó szikrázással teljesen látszódni kezdett anya. Hirtelen lépett egyet, majd megszólalt. Átváltozott bölccsé. - Istenem! -fogta meg a fejét, majd rám nézett. - Joanna megmentettél. - mondta, majd megvárta, hogy felálljak és megölelt. - Jaj anya! Annyira hiányoztál. - mondtam, majd elengedtem karjaimból. Apa is fölállt és szenvedélyesen, velünk mit sem foglalkozva, megcsókolta anyát. Jason szemébe néztem, amikor ezt láttam. Ő is elmosolyodott és szintén fölállt. - Marcus? - kérdezte anya és elengedte apát. - Ő nem Marcus. A neve …

- Jason Marcus Fan. - fejezte be a mondatomat Jason, majd kezet csókolt anyának. - A jövőből jöttem Joannával. - Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítasz arra a fiúra? - kérdezte anya és közben megemelte Jason állát, hogy még jobban szemügyre tudja venni arcát. - Érdekes. - közölte, majd elemelte kezét Jasontől. - Meg kell beszélnünk pár dolgot. - jelentette ki anyának apa, majd átölelte a derekát. - Rendben. Itt a gyerekkel vagy a bölcsek dolgáról? - kérdezte. - A bölccsé válás dolgairól. - anya bólintott, majd felénk fordult. - Ha éhesek vagytok csak rázzátok meg a csengőt. - mondta apa, majd anyával elhagyták a termet. Elég hamar leráztak bennünket. - Te éhes vagy? - kérdeztem Jason felé fordulva. - Nem. Te se? - megcsóváltam a fejemet és odaléptem elé. - Megmutassam a szobádat és agyjak pár ruhát? - kérdeztem, mert tudtam, hogy nem igazán hordhatja majd ezeket a rongyokat ebben a korban. - Ruhát muszáj váltanom? - hangja átváltott kínossá, de nem érdekelt. - Nem ártana. - közben már elindultunk felfelé az emeltre, és egyenesen elvezettem oda, ahol Marcus is mindig aludt. - Hoztam magammal cigit. - mondta teljesen nyugodtan, de én annyira utáltam, hogy ha azt a pocsékot szívja, hogy egy kicsit fejbe kólintottam. - Minek? - kérdeztem. - Mert hátha feldühítesz - behúzta a nyakát és nevetni kezdett. - Majd adok én neked. - szóltam rá megint fejen vágtam.

- Hé! Na gyere ide csajszi! - kiabált egy kicsit rám, erre én szándékosan futni kezdtem a hosszú és kanyargó folyosónkon. Ő hirtelen megragadott hátulról és az ölébe kapott. A ruhámtól kicsit nehezebben ment ez neki, de azért még is sikerült. - Tegyél le! - kiabáltam rá és rugdalódzni kezdtem, persze csak játszottam vele. Gyorsan elengedett és hagyta, hogy rendbe szedjem magamat. Elsimítottam a ruhámon a gyűrődéseket, majd utána a szemébe néztem. - Megakarod nézni a birtokot? - kérdeztem tőle és megfogtam a kezét. - Ja. - utáltam ezeket a tömör válaszait, amik szinte nem is voltak rendes szavak. Vonszolni kezdtem magam után és lementünk a kertünkbe. Miután bemutattam neki mindent, szinte már beesteledett. Éreztem, hogy korog a gyomrom, úgyhogy elvezettem Jasont az étkezőbe. Anyáék is már ott ültek. - Titeket vártunk. - mondta, majd megrázta a csengettyűt, amint leültünk. Nagyon hiányzott már nekem ez a lágy hang. A dallamra három felszolgáló lépett ki a konyha kisebb ajtaján. Hatalmas tálcákon hozták az étkeket. Jasonnek ez rendkívül imponált és amint meglátta, milyen ételeket szolgáltak fel, szinte mindenből vett egy keveset Én kitartottam a jól megszokott saláta és krumpli mellett. Anya és apa nem ettek, mert nekik arra sem volt szükségük. - Szeretnénk mondani valamit. - mondta apa és csendre intett mindenkit. - Joanna szeretnénk téged megkoronázni és úrnővé avatni. - nem is hittem a fülemnek, amikor meghallottam miket beszél. - Nem hiszem, hogy jó lennék úrnőnek. - mondtam és megemeltem

a vállaimat. - Másra nem bírnám bízni a világunkat. - mondta apa és erre én bólintottam egyet. - Rendben. Egy feltétellel - emeltem fel az ujjamat. - … ha Jason lehet a király. - Jason elkerekedett szemekkel bámult rám és szégyenlősen rázta meg a fejét. - Nem is tudom … - mondta anya, majd apára vetette szemeit. - Rendben. - kezet rázott Jasonnel, majd újra hozzá beszélt. - Csak akkor ha elveszed a lányomat feleségül. - a szó hallatán megborzongtam és teljesen elpirultam. Jasonnön is láttam, hogy ugyanígy érezhet. Legyek a felesége? - tettem fel magamban a kérdést és tökéletesen beleborzongtam a gondolatba. - Jó. - mondta halkan és visszafogottan Jason. Hirtelen rákaptam szemeimet és kérdő pillantást vetettem rá. Szemeit mélyen az enyémbe fúrva elmosolyodott, majd bólintott - Oké. - mondtam, de ezt csak neki szántam, mert apáék úgy se használták ezt a szót. Szintén elmosolyodtam és tudtam, hogy ezt most vegyem lány kérésnek. Most azonnal nekitapadtam volna ajkainak, de azt már nem lehetett, mert visszatértek a szabályok. -Hát jó, de azt tudnod kell, hogy nem leszel bölcs. Csak azért, mert ha egy varázslónőt varázstalan vesz feleségül, akkor abból, már nem lehet bölcs.- ekkor jutott eszembe apa jövőbeli énje. Azt mondta, hogy nem lesz belőlem bölcs és majd megtudom miért. -De nem aggódj! - mondta anya bájos hangján magában somolyogva. - Akkor gratulálunk az ifjú jegyeseknek! - tapsolt egyet, majd

megvárták, hogy befejezzük az evést. Utána visszamentünk a szobánkba és eltettük magunkat holnapra.

A történet vége A következő két hét azzal telt el, hogy folyamatosan készülődtünk az esküvőre és az úrnővé avatásomra. Kicsit rettegtem a rám háruló felelősségtől, mert tartottam attól, hogy valakinek majd baja esik és engem fog érte hibásnak tartani. Azon is nagyon meglepődtem, hogy Jason ilyen hamar belement az eljegyzésembe, mert szerintem neki ez teljesen újnak számított. Jason nagyon hamar átállt a mi szokásainkra és próbált mindent úgy is csinálni, hogy a mi szabályainknak megfelelőek legyenek. A csókolózási módjáról nem szokott le, de ezt nem is bánom, mert imádtam megkötések nélkül ajkaira tapadni. A második hét közepén tartottuk meg az esküvőnket és az úrnővé avatásomat. Azon a napon még a gonoszok többsége is ellátogatott hozzánk, a jókból pedig mindenki megjelent. Jason akkor lepődött meg igazán, amikor felismerte Marcus apját és Sarát. Azt mondta, hogy tökéletesen úgy néznek ki, mint az ő családja. Az eljegyzésünk napján apával, tettünk egy zseniális dolgot Jasonnel. Varázserővel ajándékoztuk meg, de úgy, hogy az enyémből választottunk le egy keveset. Jason ereje teljesen minimális volt addig, amíg fejleszteni nem kezdte. Idővel hatalmas erőre tett szert velem együtt. Az esküvőnknél szebb napom nem volt soha az életemben, talán csak még az a kettő, amikor négy év múlva megszületett az első fiúnk, Jim ,rá pedig két

évre a másik fiúnk, Marcus. Mindkettőjüknek hatalmas ereje volt születésüktől kezdve. A gyermekeink születése után, belefogtam egy csomó könyvem megírásába. Valóban elkészült Az elveszett lélek, majd utána még rengeteg bűbájról szóló irományt sikerült megírnom. A gonoszok többé nem zaklatták birodalmunkat és így békességben élhettük le életünket. Christy számára állítottunk egy emlékművet, amiben leírtunk mindent, amit tett rövidke életében. Anya és apa kis idő elteltével elhagyták a várunkat és elköltöztek a Fagy országába. Négyen éltünk tovább a mesebeli palotában. Így lett hát vége ennek a történetnek, amiben jó és rossz egyaránt szerepelt.