FRESLI MIHÁLY. Az elveszett Oroszország

FRESLI MIHÁLY Az elveszett Oroszország Korszakok és váltások - államok, lobogók, forradalmak. Kevés olyan ország van a földkerekségen, amelynek a történetét még oly karakteresen fémjeleznék ezek a fogalmak, mint Oroszországot. Arról az államról beszélünk, amelynek népét és történelmét annyian és annyiszor ellentmondásosan, sokszor politikai célzattal félreértelmezik, félremagyarázzák. Sok esetben akarva-akaratlanul keveredik egy történelmi korszakra, egy személyiségre vagy egy népcsoportra tett nagy ívű értékítélet a tiszta fejjel végrehajtott elemzéssel. Semmi nem szól ékesebben egy kor sajátosságairól, értékrendjéről és kultúrájáról, mint annak himnusza. A vizsgálatunk tárgyát képező Oroszország és a Szovjetunió esetében sincsen ez másképp. Jelen esetben azonban éles határt kell húznunk a két államalakulat – a két fogalom között. Erre a lényegi és lényegbevágó különbségtételre utal maga az ország elnevezése is. Oroszország – a tradicionális kultúra, a pravoszláv hitben gyökerező állam, amelynek letéteményese és szimbóluma az orosz cár, a második – Romanov - dinasztia tagja, aki alakjával és fizikai jelenvalóságával testesíti meg az orosz egységet. Vele szemben áll a Szovjetunió építménye, ami egy a kommunizmus földi paradicsomának megvalósítására, erőszakos eszközökkel létrehozott államalakulat. Az 1917-es Nagy októberi szocialista forradalom alatt hetek – napok alatt végbemenő valóban radikális változások eltörölték az elsőt és létrehozták a másodikat. Annak a rövid vizsgálatára, hogy ez a folyamat hogyan ment, illetve mehetett végbe a kultúra terén, szenteltük jelen írásunkat. A proletárforradalom győzelme új korszakot hozott nem csak a világtörténelemben, hanem a kultúra területén is. A változást legérzékletesebben Bulgakov sorai világítják meg számunkra: A szocializmus1 és a kereszténység, bár nem kibékíthetetlen eszmék, ma mégis ellenségnek számítanak. A szocializmus ellenségesen tekint a kereszténységre, mint lényegileg minden hitre, hiszen minden mást eltaposva, maga akar vallássá válni. Úgy követeli meg az emberbe vetett hitet, mintha Isten felé fordulna, a gazdasági fejlődés törvényszerűségeit pedig isteni elgondolásként követi.2

A szocializmus fogalmánál jelen esetben egy kulturális közegnek tekintjük azt a kommunizmussal, mint az annak építéséhez vezető út egyik közbeeső állomását. 2 Булгаков, С.Н. 1991. Христианский социализм. Новосибирск. 232. p. 1

83

Új rend, új kultúra és új hit jött el a proletárdiktatúra győzelmével. Első hallásra talán túlzásnak tűnhet a szerző azon kijelentése, miszerint új „vallást” hívott éltre az új rend, ám ha összevetjük azt Lenin szavaival, döbbenetes hasonlóságra lelünk: Semmilyen könyvvel és semmilyen propagandával nem világosíthatjuk fel a proletariátust, ha nem világosítja fel a sötét kapitalizmus erői ellen vívott harca. Számunkra sokkal fontosabb, hogy az elnyomott osztály egységes legyen a földi paradicsomért vívott valóban forradalmi harcban, mint hogy a proletároknak egységes véleménye legyen a mennyei paradicsomról.3 Megrendítő szavak a kommunizmus legfőbb profétájának tollából. Ideológiai síkon nem másról, mint egy reális-materiális síkon létező földi paradicsom megteremtéséről beszél a szerző. Mégis milyen vallásról beszélhetünk ebben az esetben? Hogyan egyeztethető össze a hit, a vallás és a kultúra kérdése a kommunisták törekvéseivel? A kérdés megválaszolásához röviden tekintsük át egy vallás megalapításához szükséges legfontosabb elemeket. Alapaxiómaként kezeljük, hogy egy vallás szükségszerűen hiten alapul. E hit mögött egy – vagy több – isten illetve istenség áll, aki egy transzcendentális dimenzióban létezik, és akinek a létéről, tevékenységéről próféták kinyilatkoztatásai alapján szereznek tudomást a hívők. Szükség van így egy tanításra a transzcendentális létezőről, akihez a hittétel valamiféle ígéret – örök lét, lélek újjászületése stb. – útján kapcsolódik. Ezen kívül szükséges még néhány olyan kultikus helyszín is, ahol az adott vallás szerint közös rituálékat tartva áldozatot lehet bemutatni, illetve szakrális tárgyakat lehet megőrizni a hit reális bizonyítékaként. Ebben az összefüggésben milyen észrevételeket tehetünk a kommunizmussal kapcsolatban? A legegyszerűbb a helyzet a próféták személyének kérdésében. Az új „vallás” a legfőbb ideológus V.I. Lenin és hű tanítványa J.V. Sztálin személyén keresztül tesz szert prófétákra. Amint az a fenti idézet alapján látható, a valláshoz kapcsolódó ígéretekben nincsen hiány. Lenin-próféta nem ígér kevesebbet, mint a földi paradicsom eljövetelét. Az ígéret grandiózus voltánál csak az meghökkentőbb, hogy fogalmi szinten feltételezi egy transzcendentális mennyország meglétét, amihez hasonlatosan majd meg lehet teremteni annak földi mását. Az új valláshoz kapcsolódó kultikus helyek megépítése új feladatnak bizonyult 1917-ben, mivel a vallásalapítók számára nem álltak rendelkezésre olyan helyszínek és épületek, amelyek alkalmasak lettek volna. Ennek a hiányosságnak a leküzdésére élénk építkezési láz indul meg a húszas években,

3

Lenin, V.I. Lenin Összes Művei. Budapest. 10 kötet. 77.p.

84

legékesebb példájaként a vallásalapító Lenin mauzóleumát, illetve a moszkvai Megváltó Krisztus székesegyháza helyére tervezett Szovjet palotát4 említhetjük. A kinyilatkoztatásról szóló tanítók egy evilági paradicsomról prófétáltak. Összevetve a kommunizmust a keresztény tanítással a hit kérdésének tekintetében azt találjuk, hogy egy ellentétes, ám mindkét oldalon vallásos hitben gyökerező világról van szó. A kereszténység esetében a hívő a túlvilági paradicsomban és egy transzcendentális Istenben hisz, míg a kommunizmus esetében a „hívők” olyan isten nélküli profetikus tanításban hisznek, ami evilágon hozza el számukra a földi paradicsom ígéretét. A fent említett szempontok alapján érthető, hogy a kommunista világszemlélet komoly riválisát látta a keresztény-pravoszláv tanításban és az egyházat, mint legfőbb ellenlábasát tartotta számon. Ahhoz, hogy egy olyan mélyen vallásos nép körében, mint a XX. század elején az orosz emberek voltak, a kommunizmus eszméje sikert arasson, az új prófétáknak a pravoszláv kultúra elemeit kellett átalakítani, a saját arcukra formálni. Ez az „átformálás” kettős megoldást követelt: egyrészt a tradicionális pravoszláviában gyökerező orosz kultúra jelentős részét szó szerint fizikálisan el kellett törölni, miközben fel kellett építeni gyakorlatilag a semmiből - saját materiális világukat. Másrészről a tradicionális kultúra elemeiből bizonyos részleteket megőrizve, azokat a saját ideológiai környezetbe ágyazva kellett átfogalmazni. A kommunisták mindkét megoldással éltek. 1918. április 12.-én V.I. Lenin és A.V. Lunacsarszkij aláírta a „Monumentális propagandáról” szóló dekrétumot. A dokumentumhoz Lenin a következő javaslatokat tette: 1. a középületeket forradalmi jelszavakkal kell kidíszíteni 2. a forradalmároknak szobrokat kell emelni A Népi Komisszárok Tanácsának ezen első dekrétuma a „monumentális propagandáról” a következőképpen rendelkezett: a művészeti értéket nem képviselő és a cári hatalomhoz kötődő művészeti alkotásokat meg kell semmisíteni, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat megörökítő műalkotások terveinek kidolgozását meg kell kezdeni, Moszkva május 1-i feldíszítésének tervét haladéktalanul el kell készíteni. A dekrétum értelmében a következő művészek és tudósok voltak kívánatosak a „múltból” a szovjethatalom számára: Rilejev, Plehanov, Puskin, Gogol, Nyekraszov, Tolsztoj, Csernyisevszkij, Lomonoszov, Mengyelejev és Andrej Rubljov. Látható, hogy bizonyos tradicionális elemek átemelésére kerültek ugyan a kommunista kultúrkörbe, a társadalom azonban ezzel párhuzamosan végletesen kettéhasadt (1.ábra). Az orosz kultúra felfogása nagy vonalakban különbséget tett a „mi” és az „ők” között. A „mi” körébe tartozott mindaz ami orosz, ami a

4

Дворец Советов

85

birodalmat egészként összefogta. A különbségtétel az ország társadalmi bázison kívül történt meg. Tradicionális orosz kultúra

Szovjet kultúra

MI MI

ŐK

ŐK A szovjet társadalom végletes kettéhasadása Ezzel gyökeresen szemben áll a szovjet kultúrafelfogás, amely a társadalmon belülre helyezte a „mi” és az „ők” problémáját. Önkényesen megosztva azt az új „hit” követőire, akik a „mi” kasztjába kerültek és tőlük fizikailag és társadalmilag is különválasztva „őket”, akik a rendszer ellenségei. „Ők” a nem feltétlenül elvakult hívők közül kerültek ki. Ezeket az embereket szerencsés esetben a száműzetés, szerencsétlenben a megsemmisítés várta a GULAG táboraiban. Ezt az orosz kultúrában végbemenő váltást mi sem példázza látványosabban, mint az orosz5 és a szovjet6 himnusz tartalmi összevetése, hiszen azok olyan fundamentumát képezik az adott kornak, ami megvilágítja a kulturális közeg mély rétegét. Szövegszerű vizsgálatunk harmadik tárgya az Internacionálé 7, a kommunisták „himnusza”. Uram, óvd a Cárt! Uram, óvd a cárt! Erős és hatalmas Uralkodjál dicsőn A mi dicsőségünkre! … Uralkodjál, hogy rettegjen az ellen, Ó pravoszláv cár.

A Szovjetunió (sztálini) himnusza Szövetségbe forrt szabad köztársaságok: A Nagy Oroszország kovácsolta frigy, A Szovjet hatalma és egysége éljen: Sok nép így akarta s

Az Internacionálé Föl, föl, ti rabjai a földnek, Föl, föl, te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek, Rabságodnak vége már. A múltat végképp eltörölni Rabszolga-had indulj velünk!

A fordítás alapjául az 1915-ös szöveg szolgált. A fordítás alapjául az 1946-os sztálini szovjet himnusz szolgált. A fordításnál megkíséreltük beépíteni korábbi fordítói megoldások elemeit. 7 Az Internacionálé meglévő magyar fordítása került felhasználásra. 5 6

86

Uram a Cárt, óvd a Cárt! … Bölcsesség és Áldás, Járj át bennünket A jótetthez akarást, Szerencsét és szelídséget, A bánatban kitartást Adj az egész Földnek!

megalkotta így! … Kélt orkánon át szabad élet sugára, Utunkat a nagy Lenin mutatta nekünk, Sztálin úgy nevelt, hogy népünkhöz híven a munkában , tettekben hõsök legyünk. … Ha harcokban edzett hadunk vérét önti, Elpusztul a rabló, ki földünkre lép, Csatákban dől el nemzedékek jövője Dicsőségre visszük a Szovjet ügyét!

A Föld fog sarkából kidőlni, Semmik vagyunk, s minden leszünk! … Védelmező nincsen felettünk, se isten nem véd, sem király: A közjó alkotói lettünk – hát vesszen el, ki ellenáll! Pusztuljon ez a rablóbanda, a rabságból elég nekünk. A lángot szítsuk, rajta, rajta! A vas meleg, hát ráverünk.

Már első áttekintésre kardinális különbséget látunk az Isten áldását az uralkodóra kérő fohász és a szovjet időszak alatt készült művek között. Míg a tradicionális orosz kultúrában gyökerező „Uram, Óvd a cárt” egy jóakaratú fohászként értelmeződik, ami az uralkodó által megtestesített állam minden tagjára áldást kér a „mi dicsőségünkre” és a föld lakóinak „a jótetthez akarást, szerencsét és szelídséget, a bánatban kitartást”, addig az Internacionálé valóságos terror offenzívával fenyegeti a rendszer ellenségeit, mert „hát vesszen el, ki ellenáll”. Az Internacionálé sorai – különös tekintettel annak második versszakára – agresszív harcot üzennek a rendszer ellenségeinek, a régi rend híveinek. A kulcsszavak a „harc”, a „láng”, a „rabság”. A szövegben semminemű megbocsátás, illetve békés egymás mellett élés nem körvonalazódik. Az üzenet egyértelmű – erőszakos eszközökkel eltiporni a régit, a hagyományosat – „őket”, és a forralom által felperzselt világ hamvaiból egy újat építeni - a „miénket”. Semmi nem tükrözi olyan híven az orosz társadalomban és kultúrában végbement radikális kettészakítottságot, mint ezek a sorok. A Szovjetunió „sztálini” himnusza ilyen értelemben átmenetet képez a két mű között. Tartalmazza a küzdelem „harcokban edzett hadunk vérét önti” motívumát, azonban nem tud végletesen elszakadni a régi kultúra elemeitől – és

87

ilyen értelemben az általunk említett második utat választva – beemeli azt saját üdvtörténetébe: „A Nagy Oroszország8 kovácsolta frigy”. Természetszerűleg a sajátos „ima” soraiban a vallásalapító „ősatyák” is feltűnnek „Utunkat a nagy Lenin mutatta nekünk, Sztálin úgy nevelt”. Alakjuk a „mi” „harcokban edzett hadunk” csapatát fogja össze az „ők” elpusztítására: „Elpusztul a rabló, ki földünkre lép”. A fenti példák alapján látható, hogy 1917 októberében történik meg az a korszakváltás, ami mélyreható következményekkel jár az orosz kultúrában. Mindaz, ami a régi rendhez tartozik elvetendő, üldözendő, megsemmisítendő, kedvező esetben beolvasztandó, átértelmezendő. Így fordulhattak elő például olyan ma már megmosolyogtató értelmezések, miszerint Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljov-ja kapcsán külön öröm, hogy „a téma ilyen irányú megközelítése, ami a betokosodott pravoszláv egyházat igaz valójában mutatja meg, a tudományos ismeretterjesztést és az értelmileg megalapozott vallásellenes propagandát egyaránt szolgálja” 9 - egy ikonfestő szerzetesről szóló filmben. A tradicionális orosz kultúra nem más, mint eszköz, hiszen mindenki számára „világos, hogy a jelenlegi helyzetben az olyan magas szintű kulturális értékek, mint Rubljov, a Kreml, a novgorodi építészet stb. rendkívül fontosak – hiszen azoknak az embereknek a győzelmét szimbolizálják, akik a nemzeti művészet gyökereiből töltekeztek. A művészet terén folyó antikommunizmus eszméjével folytatott harcban ez a kérdés nagy jelentőséggel bír.” 10 Látható, hogy az egyes műalkotásoknak és általánosságban a művészetnek is az új kultúrát, a szovjet földi paradicsom ígéretét kellett szolgálnia. Milyen konkrét feladatokat támaszthatunk a művészettel, a művészekkel szemben ebben az új világban? Miben rokonítható a propaganda és a művészet a sztálini kultúrszemlélet számára? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához tekintsük át röviden, milyen követelményeknek kellet megfelelni az alkotóknak az új szovjet világrendben: A művésztől kemény munkát, a marxista-leninista tanítás alapos elsajátítását, a történelem mozgatórugóinak és a modern fejlődés törvényszerűségeinek ismeretét, a kommunista építés szükségleteinek ismeretét kell megkövetelni. 11 Lunacsarszkij – a szovjet művészet legfőbb ideológusa - így fogalmazta meg a művészet szerepét a társadalomban:

A „Сплотила навеки Великая Русь” sorban a „Rusz”, a középkori orosz állam megnevezésére szolgáló fogalom. 9 A Moszfilm archívumában fellelt <1969/100/6-9#1963.10.10> számú dokumentum alapján. 10 U.o. 11 Лукин, Ю.A. 1976. Искусство и идеологическая работа партии. Москва. 25. p. 8

88

A művészet a minket körülvevő valóság elemzését kell hogy szolgálja. Innen adódik a következtetés: a marxista, mint megfigyelő, nagymértékben érdekelt a művészet bizonyos szabadságában, ugyanis a művészi tükör csak ebben az esetben lesz eléggé sokrétű ahhoz, hogy kifejezze a valóságot. Ezt ki kell egészíteni. 12 Végső soron : A proletár kultúra a társadalom jelentős lelki és gazdasági fejlődésének eredményeként alakult ki, folytatva az ősök felszabadító forradalmi tradíciót; a proletár kultúra – egy minőségileg új szintje a társadalmi fejlődésnek, amely szemben áll a kapitalista kultúrával, és a kizsákmányoló osztályok reakciós múltbéli kultúrájával folytatott harcban erősödik meg; a proletár kultúra művelése elválaszthatatlan a párt által vezetett munkásosztály osztályharcától; ez a vezetés pedig – a proletariátus előtt álló feladatok megoldásának kulcsa, mind a kultúra, mind pedig az élet más területén… 13 A kultúra és a művészet a harc eszköze lett. Azé a harcé, ami a maga primitív agresszivitásával vak hitet követelve magának. Az ideológiai harc és a művészet közösségre lépett, mivel tükrözik … a társadalmi viszonyokat, függenek a mindennapi létezéstől és meghatározódnak általa”, „a társadalmi bázishoz képest jelentős önállósággal bírnak”, „céljuk a személyiségre befolyást gyakorolni, az ember tudatának, világnézeti elveinek, az igazról és a hazugról, a jóról és a bűnösről, a szépről és a formátlanról alkotott fogalmainak formálását célozzák meg”, „végül az ideológiát és a művészetet egyesíti az is, hogy tartalmuk és irányultságuk végső soron nem csak az alkotók, a művészek szubjektív törekvései és kívánságai által határozódik meg, hanem a szociális csoportok, a pártok objektív osztályérdekei által is, amelyeknek gondolatait, érzéseit, akaratát tükrözik és kifejezik eszméikben, koncepcióikban valamint az egyes művészeti alkotásokban.14 A fenti sorokból kiolvasható, hogy 1917 őszén megtörtént egy radikális váltás. Ez azonban egy egyszerű kulturális és történelmi korszakváltáson kívül olyan megrendítő erejű változást indukált, amely meghaladva a teoretikusok Lunacsarszkij In. E. Fehér P. 1977. Lenin nemzedéke. Budapest. 265. p. Горбунов, В.В. 1980. Развитие В.И.Лениным марксистской теории культуры. Москва. 255. p. 14 Лукин, Ю.A. 1976. Искусство и идеологическая работа партии. Москва. 5.p. 12 13

89

próféciáit, emberi sorsok millióit fordította teljességgel új – sok esetben megsemmisítő – irányba: társadalmon belüli harcot – osztályharcot – hirdetett, végletes megosztottságba taszítva ezzel az orosz emberek közösségét. A harc minden területen az új kultúrközeg által kinevelt új embereket kívánt, akik jórészt elvetve a múlt örökségét, egy a felfoghatatlan jövőben beteljesülő, evilági paradicsomi állapot felé törekedtek. A kultúra és a művészet ennek a küzdelemnek a puszta eszközévé degradálódott, szerepük az új rend esztétikai és ideológiai kiszolgálására és támogatására korlátozódott. Napjainkban a rendszerváltást követően megindult ugyan egyfajta értékmentés a múlt értékeinek feltámasztására, ám annak a mai szemmel elképzelhetetlen kulturális gazdagságnak a jelentős részét, amelyet az 1917 előtti birodalmi Oroszország lépviselt, úgy vélem végérvényesen elveszítettük.

90