1
R
ipley újra és újra megnyomta a lift hívógombját, és közben érezte, hogy a kislány egyre szorosabban átkarolja a nyakát. Tudta, majdnem biztos, hogy a királynõ a nyomukban van. Ez pedig csak egyet jelenthet: itt lent fognak megdögleni. A halál gondolatára hirtelen szédítõ émelygés fogta el, és dühösen újra megnyomta a hívógombot. Itt fognak elpusztulni, ebben a pokoli, nyirkos, mesterséges barlangban, itt, ezen a nyamvadt bolygón, ami pillanatokon belül atomjaira robban szét. – Gyere már, az isten verjen meg! Feljebb emelte ölében a zokogó gyermeket, és a válla fölött hátralesett, vissza a sötétbe. Az egyik megrepedt csõbõl sisteregve kiáramló gõz még elviselhetetlenebbé tette a falakat fedõ idegen-nyálka kipárolgástól nedves, ragacsos levegõt. Ripley érezte, hogy a királynõ közeledik feléjük. Szinte még a sikolto-
9
zó szirénák fülsiketítõ vijjogásán át is hallotta az anyadög gyors lépéseit. Igen, õ pusztította el a szörny gyermekeit, halálos tojásai százait, és most már biztos volt benne, a mama bosszút akar állni rajta és a kislányon. Ha utoléri õket, darabokra fogja szaggatni mindkettõjüket. Ripley reménykedve felnézett, és a feje fölött, a rácson túl meglátta a közeledõ lift alját. Átkozottul lassan ereszkedett lefelé; még mindig jó néhány szint választotta el tõlük. Pedig most már bármelyik pillanatban... A háta mögül velõtrázó, dühödt sikoly hasított a fülébe. Ripley ösztönösen még jobban megmarkolta a fegyverét, és az egyik falon magasba futó létrához ugrott. Ha siet, talán egy szinttel feljebb még eléri a liftet. – Kapaszkodj, kicsi! – kiáltott a kislányra. Hirtelen meglátta a dögöt. Ugyanolyan volt, mint a többi, csak jóval nagyobb, és – annak ellenére, hogy már nem voltak tojások a testében – valahogy zömökebbnek is látszott. A királynõ formátlan fején egy csillogó, fekete, korongszerû képzõdmény éktelenkedett. A mellkasából a két hosszú között egy pár rövidebb kar nyúlt ki, és ahogy alig néhány méternyire Ripley-tõl befordult a sarkon, négy kézzel hadonászva áldozatai felé indult. Ripley egy másodpercre sem vette le a szemét a szörnyrõl, és elhátrált a létrától. A kislány szorosan összefûzte a rémület verítékétõl nedves ujjacskáit, és kétségbeesetten kapaszkodott. A lift! Végre! Ripley elõrevetõdött. Amint kinyílt a lift ajtaja, és félrecsúszott a rácsos védõkapu, máris a fülkébe ugrott, és vadul a vezérlõgombra csapott. A királynõ utánuk száguldott... A rácsos védõkapu egy pillanattal azelõtt zárult össze, hogy elérhette volna õket.
10
Ripley letette a kislányt, lángszórója csövét az idegenre irányította, és meghúzta a billentyût. A tartályban már alig volt muníció, ezért csak egy vékony, erõtlen lángnyelv csapott a szörny felé, de szerencsére ez is éppen elég volt ahhoz, hogy megállítsa. A királynõ õrjöngve elvicsorodott, kitátott pofáiból vastag, nyúlós nyálkacsíkok csorogtak az állkapcsaira. Hátratántorodott a láng elõl. A lift ajtaja bezárult. Biztonságban vannak! Végre! A lift lassan, túlságosan is lassan megindult felfelé, és közben hatalmas robbanások rázták meg a fülkét, de az egész épületet is. Végül mégis felértek a valaha leszállópályának használt szintre. Amint a lift ajtaja kinyílt, egy nyugodt nõi géphang közölte, hogy már csak két percük van, hogy biztonságos távolságba jussanak, mielõtt az egész telep szilánkokra robban. Ripley és a kislány kirohantak a liftbõl, és... Hol a francban van a hajó? Eltûnt! Mindennek vége! Az az istenverte gép, az a rohadt android cserbenhagyta õket! Ripley dühösen felsikított, és szorosan magához rántotta a kislányt. Körülöttük hatalmas lángok lobbantak, az épület megremegett és megingott, szédítõ robaj hallatszott, és... És még valami. Ripley a liftakna felé nézett. Egy másik lift emelkedett felfelé. Ó, nem! Ez nem lehet igaz! Ez a dög nem tudhatja, hogy kell kezelni a liftet! Nem lehet rá képes! „A királynõ nagyon okos – szólalt meg Ripley fejében egy vékony hangocska. – Már abból észrevehetted volna, mennyire intelligens, hogy rájött, a tojásai szétégetésével fenyegeted. Emlékszel? Hátraparancsolta a rád támadni készülõ alattvalóit!” Ripley a fegyverére nézett. A számláló szerint már alig maradt a tárban néhány lõszer. A gépfegyverhez erõsített lángszóró
11
is szinte teljesen száraz volt. Ripley elhajította a hasznavehetetlen szerszámokat, ölbe kapta a kislányt, és iszonyodva hátrálni kezdett. A lift nagyot zökkenve megállt, az ajtó kinyílt. Ripley magához szorította a gyermeket. – Hunyd le a szemed, kicsim! – mondta, és õ is becsukta a sajátját. * * * – Ripley? Jól vagy? Ripley kinyitotta a szemét, és meglátta Billie-t, a vele szemben ülõ fiatal nõt. Billie komor tekintettel, összeráncolt homlokkal vizsgálgatta az arcát. Ripley szerette ezt a lányt: már a hétköznapinak éppen nem nevezhetõ körülmények között lezajlott elsõ találkozásukkor megkedvelte. Pedig nem olyan idõk jártak, mikor az ember könnyen megbízik valakiben. Különösen nem õ. Ám Billie életének története, ahogy kimenekült az idegenek karmaiból, felébresztett néhányat Ripley szunnyadó, elfelejtettnek hitt emlékei közül... – Igen – felelte Billie kérdésére. – Ne haragudj, egy percre belemerültem a múltba... Különben az utolsó dolog, amire emlékszem, az az, hogy az LV-426-os elhagyása után lefeküdtünk aludni. Én, az egyik kommandós, meg egy civil, egy kislány. Azt... azt hiszem, a hajónkkal útközben valami történhetett, de persze ebbõl semmire sem tudok visszaemlékezni. Az igazat megvallva másra sem. Hat héttel ezelõtt tértem magamhoz a Földön, egy maroknyi menekülõ között, akik éppen ide indultak. Jó ötletnek látszott, hogy velük tartsak, mert... mert egy kicsit szar lett a helyzet odalent. Szóval, a lényeg, hogy alig egy hónappal elõttetek érkeztem csak ide. Billie bólintott. – Mit mondtak az orvosok, miért van amnéziád? Fizikai vagy pszichikai sérülést szenvedtél?
12
– Nem vizsgáltattam meg magam – mosolyodott el Ripley. – Ettõl eltekintve remekül vagyok. – Felállt, és kinyújtózott. – Együtt ebédelünk? Közben beszélgethetnénk. * * * Miközben ebédelni mentek, Billie kíváncsian méregette a nõt. Ripley az elsõk között volt, akik találkoztak az idegenekkel, és egyedül õ élte túl a megismerkedést. Billie lenyûgözõnek találta, hogy azok után, amin keresztülment, még ilyen könnyeden beszél, és ennyire nyugodt. Két hete voltak együtt, de anynyit beszélgettek, hogy ez a rövidke idõ egymillió évnek tûnt. Már minden idegenekkel kapcsolatos élményüket elmondták egymásnak. Végigsétáltak a C folyosón, és a legközelebbi étkezde felé tartottak. A másik folyosóra nyíló zsilipkapu elõtt egy apró ablakot vágtak a falra, elõtte egy fiatal pár álldogált. Csendesen beszélgettek, és egymás kezét simogatva kifelé bámészkodtak. Billie a mellükön fityegõ azonosítási kártyára nézett, és látta, mindketten meditechnikusok. Követte a pillantásukat, és menet közben õ is kilesett az ablakon. Óriási gyermekjátékként egymáshoz illesztett gömböket és kockákat látott: az állomást. Billie megremegett, ahogy átléptek a zsilipkapun. Az állomást kemény plasztikból és gyenge minõségû holdfémekbõl építették, s annak ellenére, hogy valamennyi folyosó padlójába fûtõtesteket szereltek, a falakon túl lévõ ûr hidege megakadályozta, hogy akár egy rövidke szakaszon is meleg legyen. Billie úgy látta, az újabb modulok még rosszabbak voltak, mint a régebbiek: a plasztikgerendákat már el sem takarták, de még a világítás vagy a létfeltételeket biztosító berendezések sem voltak megfelelõek. A lakószektorokon és a folyosókon látszott, sebtiben építették hozzá az állomás korábban már létezõ részéhez, hogy minél több embert be tudjon fogadni, hogy otthont adjon a Földrõl érkezõ menekültáradatnak. A Gateway Ál-
13
lomáson körülbelül 17 000 ember tartózkodott – majdnem kétszer annyi, mint amennyinek az elhelyezésére eredetileg tervezték. Ennek a túlzsúfoltságnak volt köszönhetõ, hogy az egész építmény rettenetesen „lelakott” állapotban volt. Ripley találóan úgy fogalmazott, hogy az egész mindenség hamarosan összeomlik, és egyetlen szarkupac lesz majd a helyén. Bár még messze volt a hivatalos ebédidõ, az étkezde máris zsúfolásig megtelt. A nap folyamán az egyik hidroponikus kertészetbõl valódi zöldségek érkeztek, és senki sem akarta elszalasztani a ritkaságnak számító jó falatokat. Billie és Ripley sárgarépából és fejessalátából összeállított zöldségkoktélt kért a fõfogáshoz, majd a tálcájukat magukkal cipelve leültek a bejárat közelében álló egyik asztalkához. Az étkezde meglepõen csöndes volt, mintha nem is gyûlt volna össze benne ekkora tömeg. A Gateway-re menekült emberek legtöbbjének barátait vagy családját elpusztították a Földön garázdálkodó idegenek, ezért nem igazán volt kedvük nevetni, de még beszélgetni sem. Billie nagyon jól meg tudta érteni, mit érezhetnek. Billie élete nagy részét különbözõ elmegyógyintézetekben töltötte, ahol megpróbálta meggyõzni az orvosokat és az ápolókat, hogy az idegenek léteznek. Volt alkalma tehát hozzászokni a bezártsághoz és a komor hangulathoz, ezért az õ számára nem volt nehéz elfogadni az állomáson uralkodó körülményeket. Természetesen nem érezte otthon magát, de mivel valójában soha nem is volt igazi otthona, nem volt összehasonlítási alapja, milyen lehet máshol. Az átélt megpróbáltatások megtanították rá, hogy már az is valami, ha az ember nincs közvetlenül életveszélyben. A Wilksszel tett utazás után az állomás biztonságos környezete neki olyan volt, akár egy beteljesült vágyálom. Ripley megkóstolta a szójaproteinjét, és elhúzta a száját. – Olyan, mint egy darab dehidratált és felmelegített szigetelõszalag, amit az ízesítõszer helyett valaki jól megköpködött. Billie is megízlelte az ételt, és bólintott.
14
– Igazad van. Mindegy, legalább meleg... Csendesen eszegettek, és mindketten csak a tányérjukra rakott, bizonytalan külsejû ételre koncentráltak. – Te szoktál róla, az idegenek anyjáról álmodni? – kérdezte hosszú hallgatás után Ripley. Billie meglepetten felnézett. – Én igen – mondta Ripley a lány arcát fürkészgetve. – Vagyis... Addig, amíg el nem vesztettem a memóriámat, szinte mindig róla álmodtam. – Elgondolkodva bekapott egy falat ételt. – Én... Igen. Én is. És hallottam, hogy másoknak is vannak bizonyos álmaik... – Billie elhallgatott. Igen, hallott már néhány történetet, fõleg fanatikusokról, olyan emberekrõl, akik az idegenekrõl szóló álmaik alapján megalkottak valami új vallásféleséget. Ezek az õrültek „Kiválasztottaknak” tartották magukat, akik rájöttek, hogy a Végítélet Napja már elérkezett. Billie általában nem beszélt a saját álmairól, de mostanában... – Igen, én is gyakran álmodom róluk. Nagyon gyakran. Majdnem minden éjszaka. Ripley bólintott. – Velem is így volt. Mindig úgy kezdõdött, hogy a királynõ felém nyúlt, és kifejezte, hogy szeret. Éreztem, hogy kapcsolatba kerülök vele. Ezek az álmok üzenetek voltak. Tudtam, hol találhatnám meg, és éreztem, maga köré akarja gyûjteni a gyermekeit. A királynõk királynõje, az egész átkozott faj irányítója. Tudtam, hol van! – Ripley hirtelen eltolta maga elõl a tálcáját. – De elvesztettem. – Igen, biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen – bólintott Billie –, de eddig nem sok idõm volt rá, hogy ezen gondolkozzam. Azt hiszem, ezen az állomáson sem lesz alkalmunk, hogy csoportterápiával kielemezzük. Ripley keserûen elmosolyodott. – Azt hiszem, tudom, mire vár – mondta –, és van egy ötletem. Találnunk kell még néhány álmodót... Wilksszel mi a helyzet?
15
Billie megvonta a vállát. – Tudom, hogy õ is álmodik, de szerintem nem úgy, ahogy én. Tulajdonképpen eddig nem is nagyon beszélt róla. Megkérdezhetnénk... Billie körbepillantott, bár tudta, Wilks nem lehet a közelben. Már második hete voltak az állomáson, és a férfi szinte minden idejét testedzéssel töltötte. – Úgy beszéltük meg, hogy a délután folyamán találkozunk, és iszunk együtt valamit. – Szeretnék én is ott lenni a randevún – mondta Ripley. – Persze, csak akkor, ha nem zavarok... – Nem, persze, hogy nem... Gyere csak! – Billie elmosolyodott, Ripley pedig visszamosolygott rá. Billie úgy érezte, egyre jobban megkedveli a nõt. * * * Wilks már majdnem egy órája taposta a kondikerékpár pedáljait. Kilences nehézségi fokozatra állította a gépet, az elõtte lévõ jókora kivetítõernyõre meresztette a szemét, és csak tekert, izzadt, gyötörte magát. Annyira lekötötte a figyelmét a pokolian nehéz feladat, hogy csak akkor vette észre a sarokban ücsörgõ kisfiút, mikor véletlenül eszébe jutott, másnap mekkora izomláza lesz, és egy percre leállva körbepillantott. Az állomás egyik kisebb konditermében voltak. A tágasabb termekben egyszerre akár kétszáz ember is végezhette a gyakorlatokat, de ha tehette, Wilks inkább a kisebb helyiségekbe ment edzeni. Elviselhetetlennek tartotta a mesterségesen feldúsított levegõ szagába keveredõ izzadt testek bûzét, és különben sem szerette a tömeget. A kölyök úgy tíz-, talán tizenegy éves lehetett. Vékony, sápadt, fekete hajú, közömbös tekintetû fiúcska volt. Állát felhúzott térdeire támasztotta, és a semmibe meresztette a szemét. Volt benne valami, ami Wilkset saját magára, a gyermekkorára
16
emlékeztette. Talán a fiú hajának színe, esetleg a testfelépítése... vagy talán a belõle áradó üresség... * * * Wilks a Földön, az Egyesült Államok déli részén, egy kisvárosban, a nagynénjénél nõtt fel. Ötéves volt, mikor az anyjával végzett a mellrák. Az apja éppen egy évvel azelõtt hagyta ott õket. Carrie néni elég rendesen viselkedett vele, de nem jutott sok ideje a gyermeknevelésre. Állandó éjszakás ápolónõként dolgozott egy kórházban, ahol öreg, magatehetetlen emberek várták a halált. Tõle telhetõen mindent megadott a fiúnak, de alig töltöttek együtt valamennyi idõt. A kis Davey Arthur Wilksnek mindig volt mit ennie, mindig volt elég ruhája, de Carrie néni mintha úgy érezte volna, ezzel letudta a fiú iránti valamennyi kötelességét. Carrie Greene nem értett sok dologhoz, a kisfiúkhoz pedig fõleg nem. Nem beszéltek túl gyakran Davey szüleirõl, de a fiú annyit azért megtudott róluk, hogy az anyja egy valóságos szent volt, aki imádta a gyermekét, az apja viszont egy jellemtelen gazember, akit egész életében csak a saját vágyai irányítottak. David – aki utálta, ha Davey-nek szólították – mindig ezt hallotta, de azért nem volt annyira biztos a dologban, mint a nagynénje. Bár már egyikükre sem emlékezett tisztán, és tudta, hogy az anyja soha nem jöhet el érte, mindig arról álmodozott, hogy egy szép napon egyszer csak megjelenik az apja. Ábrándjaiban tisztán látta a férfit, ahogy fellép az ütött-kopott verandára, a fiára mosolyog, a kezébe nyom egy ölnyi játékot, és elviszi valahová, egy új, közös otthonba. Mindig úgy gondolt az apjára, mint egy jóképû, erõs és okos férfira, aki senkitõl sem gyullad be... Két nappal a tizenegyedik születésnapja után, egy kora õszi délután David a parányi, bútorokkal telezsúfolt nappali padlóján hasalt, és Danno Kruise, az akcióhõs legfrissebb kalandjairól
17
szóló képregényt olvasgatta. Danno éppen seggbe rugdosott egy pár rosszfiút, mikor valaki bekopogott a házba. Carrie néni „a szemeit pihentette” a hátsó hálószobában, így David nyitott ajtót. Arra gondolt, megint valami ügynök szemtelenkedett be hozzájuk. Az ajtóban egy magas férfi állt, és egy csillogó papírba csomagolt dobozt szorongatott a kezében. – David? A pasas arca borostás volt, divatjamúlt, kopott ruhájára pedig ráfért volna egy mosás. – Igen. Miért? – David egy lépéssel hátrébb húzódott az ajtóból. Nem ismerte a férfit. Fogalma sem volt róla, ki lehet ez a ragyogó kék szemû ember... – Hát... Szóval... Szia! Tudom, hogy nemrég volt a születésnapod, és éppen a városban jártam, és... Tessék! Ez a tiéd! – Az idegen a fiú felé nyújtotta a dobozt. David elvette az ajándékot. – Ki maga? – nézett csodálkozva a férfira. – Ó, a pokolba is! – Az idegen zavartan elmosolyodott. – Ben vagyok. Én... anyád egyik barátja voltam. – Ben az órájára pillantott, majd Davidre nézett. – Boldog szülinapot, Davey! Figyelj, most mennem kell... Találkozóm van valakivel... Tudod, hogy van az ilyesmi... – Ügyefogyottan bámult a fiúra. David tágra nyílt szemekkel meredt rá, és képtelen volt megszólalni. Az apját is Bennek hívják! Magához szorította a dobozt. Ben! A férfi megfordult, és elment. Vissza sem nézett. David még hosszú ideig állt dermedten, majd becsukta az ajtót. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez az egész nem volt igaz, hogy ez a Ben nem lehet az apja. Nem lehet! Az õ apja nem lenne képes rá, hogy idejöjjön, átadja az ajándékot, és utána egyszerûen elmenjen! Nem, az õ apja nem tenne ilyet... – Davey? A nagynénje közben felébredt.
18
– Davey? Ki volt az? Mi van a kezedben? David a nõre nézett, és megrázta a fejét. – Nem fontos... – mondta, és az antik tûzhely mellett álló, csillogó réz hamuvödörbe csúsztatta a dobozt. * * * Wilks megrázta a fejét. Jézus! Egy-két régi emléktõl egyszerûen képtelenség megszabadulni. A sarokban kuporgó kisfiúra nézett. – Hé, kölyök, ha csak ott ülsz, soha nem leszel izmosabb! A fiú egy nagy szemû madár kíváncsi tekintetével nézett rá. – Gyere! Megmutatom, hogy mûködik ez a gép. Wilks tudta, nem tehet többet a kölyökért. Vele soha senki nem törõdött. Õ még ennyit sem kapott senkitõl. Úgy érezte, a fiú arcát beragyogó mosoly minden pénzt megér. Pedig nem is került sokba...
19
2
A
my és az öregember egy alagút törmelékkel eltorlaszolt és szörnynyállal bemocskolt bejárata elõtt állt. A nyílás mögött sûrû sötétség volt. Az öreg remegõ kézzel beletúrt piszkos, õsz hajába, és átkarolta a kamaszlányt. Amy rámosolygott. Annak ellenére, hogy piszkos volt, és a testét ruhák helyett csak rongyok fedték, látszott rajta, hogy szép és jó alakú lányka. Az ideges mosoly még meg is fiatalította, szinte kisgyerekké tette. – A metró alagútjaiban, a város alatt közlekednek – suttogta az öreg. – A járatok még épek, az egész hálózat használható, de a dögök átalakították egy kicsit. Megváltoztattak mindent. Mindketten elõbbre léptek. A világítás gyenge volt; ahogy átmentek a néma csendbe burkolózó nyíláson, a két alak mögött hosszú, összemosódó árnyékok táncoltak.
20
– Nem lehet biztosan tudni – folytatta az öreg –, mindenesetre úgy látszik, mintha az alagutak mindegyike egy központi csarnokba vezetne. Olyan ez, mint a keréken a küllõk. Továbbmentek, és már minden oldalról sötét, sûrû, nyúlós nyálkától iszamos falak, az idegenek építményei vették körül õket. A falakat borító anyag alól itt-ott hosszú ideje halott emberek testrészei villantak elõ – egy szétrothadt kar lógott le a mennyezetrõl, egy fél koponya fehérlett a két behatoló alak bal oldalán, jobbra tõlük pedig egy állat, valószínûleg egy kutya rég bomlásnak indult maradványai élénkítették fel a fekete egyhangúságot. Amy közelebb húzódott az öreghez. – Véleményem szerint ezek a lények egyszerre csak egy területet használnak, aztán egy idõ múlva átvonulnak valahová máshová. A közelben vertünk tábort – mondta az öreg, és Amy vállára tette reszketõ kezét. – Az idegenek most néhány kilométerre innen tanyáznak, tehát a lehetõ legnagyobb biztonságban vagyunk. – Bárcsak felmehetnénk! – sóhajtott Amy. – De ezt nem kockáztathatjuk meg. Az öreg bólintott. – Igen, a felszínen olyan emberek portyáznak, akik érzik a „kapcsolatot”, és saját embertársaikra vadásznak, hogy az idegenek elé vessék õket. Jobb, ha idelent maradunk. Végigmentek az alagúton. A fojtó levegõben csak nehezen tudtak lélegezni. Körülöttük a halál obszcén mûremekei díszítették a falakat. Néhány perc múlva újra megálltak, és az öreg kioktató hangon folytatta a kiselõadását. – Már nem vagyunk messze az egyik központi csarnoktól. Errefelé már elég sok dögetetõ fanatikus kószál, ezért nem mehetünk tovább. Amy megremegett. – Kimehetnénk végre innen, apa? Rosszul vagyok...
21
Az öreg idegesen körbenézett, és a lányra mosolygott. – Jól van! Menjünk, vacsorázzunk meg! Megfordultak. Most Amy ment elöl. – Tudod, nekem... – kezdte az öreg, mikor hirtelen egy kéz nyúlt ki a sötét fal puha anyagából, és megmarkolta a térdét. Amy felsikoltott, az öreg hanyatt vágódott. – Ó, a francba! – kiáltott valaki a sötétben. – A francba! Egy fiatal férfi ugrott az öreg mellé. – Paul! – ordított az öreg. – Szedd le rólam! Szedd le! Paul a magasba emelt egy kis lámpást. A fekete nyálkaréteg alatt egy dögetetõ rejtõzött. Valaha nõ volt, de már félig-meddig állattá változott. A szemeiben eszelõs tûz lobogott, és nem eresztette az öreg térdét. – Apa! – lihegte Amy rémülten, és zokogni kezdett. Paul és az öreg a nõ karjára csapott, de a szorítás még ekkor sem lazult. A dögetetõ arca megdagadt és elfeketedett. Csattogó zaj ütötte meg a fülüket, és Paul rémülten az alagút végébe, a központi csarnok felé pillantott. Valami közeledik! – Hallgassatok... – sziszegte a nõ vérzõ, nyers hússá repedezett ajkai között. – Én vagyok az Anya... Paul egy óriásit rúgott a kezébe. A dögetetõ nõ kézfeje egyetlen reccsenéssel elvált a csuklójától. Az öreg hátrébb vonaglott, és lefejtette térdérõl a görcsbe merevedett ujjakat. A nõ mintha észre sem vette volna, hogy leszakadt a keze, mintha nem érezné a fájdalmat, tovább suttogott. Az öreg feltápászkodott, megragadta Amy karját, és mindketten elhátráltak az õrült dögetetõ elõl. A nõ lehunyta iszonyatos szemeit. – Hamarosan... Hamarosan... – károgta rekedten. – Hamarosan... Hamarosan... A három ember arcát halálos rémület torzította el. Visszaindultak a táboruk felé, de a nõ szavai még mindig körülöttük visszhangzottak.
22
– Paul... – mondta az öreg. A fiatal férfi bólintott. – Rendben, elintézem. – Az övébõl elõhúzott egy óriási tõrt. Az erõtlen fény megcsillant a pengén. Megfordult, és a dögetetõ felé lépett... * * * A képernyõ hirtelen elsötétült. Billie izgalmában olyan erõsen megmarkolta a széke karfáját, hogy belesajdultak az ujjai. Félig öntudatlanul ingatni kezdte a fejét. A technikus elment ebédelni, így egyedül volt a Gateway legnagyobb kommunikációs termében. – Nem, soha többé... – nyöszörögte Billie, és gyámoltalan kislánynak érezte magát. Újra közelinek érezte életének azt a félelemmel és állandó rettegéssel teli idõszakát, amikor gyermekként a Peremen bujkált, és menekült az idegenek elõl, amikor rajta kívül már mindenkit felzabáltak a dögök. Megszédítette a szörnyû emlékek áradata. Újra maga elõtt látta a képet, ahogy kislányként egy szellõzõjáratban kucorog, miközben egy kövér férfi, akinek a füleibõl patakokban ömlött a vér, néhány lépésnyire tõle halálos agóniában fetreng a földön. Újra hallotta a lövések dörejét, a sötét éjszaka néma, feszült csendjét széthasító kiáltásokat, látta a félhomályos folyosók falaira fröccsenõ vért, és ismét érezte az iszonyatot, az állandó, fizikai fájdalmat okozó félelmet, a reménytelenséget, és a bizonyosságot, hogy egyszer õt is megtalálják a szörnyek. Megtalálják, és felfalják, vagy valami még rosszabb dolgot tesznek vele. De Amy élt! Néhány évvel idõsebb lett, de még mindig élt. A technikus, egy Boyd nevû idõsebb férfi, az egyik beszélgetésük során megemlítette, hogy a Földrõl idõnként még mindig érkezik egy-két adás. – Fõleg azoktól az átkozott, vallásoskodó szarfejûektõl – mormolta, miközben az orrát piszkálta.
23
– Olyan adás nincs, amiben egy család szerepel? – kérdezte Billie. Nem is reménykedett benne, hogy a válasz igenlõ lesz, mert tudta, csoda lenne, ha azok a bizonyos emberek még mindig élnének. – De igen. Különbözõ csatornákon jön be, de elég erõs a jel. Egy lány, az apja, meg egy-két másik figura szerepel benne. Elég szomorú... Boyd megvonta a vállát, és elment ebédelni, de elõtte még figyelmeztette Billie-t, ne nyúljon hozzá semmihez. Billie tudta, az öreg technikust valójában nagyon is érdekli, mi lesz a sorsa annak a családnak, de mivel nem tehet értük semmit, megpróbál közömbösen viselkedni. Igen, nem lehet õket megmenteni. Hacsak... Ripley! Talán az õ terve – bármi legyen is az – kihúzhatja a pokolból Amyt. Amyt, aki még kislány volt, mikor õ és Wilks annak a seggfej katonatisztnek a bázisán ücsörögtek. Amy... Billie mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegõt. A Földön szenvedõ és rettegõ kislányban saját magát látta. Igen, mindent megtenne, hogy megmentse. Bármit... * * * Billie néhány percet késett a Négy Vitorlában megbeszélt randevújáról. Ez volt a Gateway leglomposabb és leglepusztultabb bárja, ezért Wilksnek természetesen ez tetszett a legjobban. A helyiség kicsi volt és sötét. A parányi színpad elé félkörben felállított kerek asztalok mellett piások és narkósok terpeszkedtek, s várták a plakátokon meghirdetett erotikus mûsort. A tenyérnyi szabad táncparketten néhányan ütemesen dülöngéltek a zene lüktetõ ritmusára. Billie felfedezte Ripley-t. A nõ az egyik sarokasztalnál ült, elõtte néhány üres pohár és egy teli üveg állt. – Wilks még nincs itt – mondta, és az egyik pohárba kitöltött egy adag szalmaszínû italt. – Kérsz?
24
– Igen, kösz – felelte Billie. Elvette a poharat, és mielõtt leült volna, egy hajtásra kiürítette. Ripley csodálkozva felvonta az egyik szemöldökét. – Nehéz napod volt? – kérdezte. – Eszembe jutott a múltam... Van a Földön egy család. Szüntelenül adásokat küldözgetnek az ûrbe. Elõször még Spears planetoidján láttam õket. Az egyikük egy kislány... Most úgy tizenkéttizenhárom éves lehet. Ahogy õt néztem... – Billie elhallgatott, töltött magának, és újból felhörpintette az italt. – Félelmetes! – Amyrõl beszélsz? Billie meglepetten nézett Ripley-re. – Néhány nappal ezelõtt én is láttam az egyik filmjüket – magyarázta Ripley. – Ismered? Billie megrázta a fejét. – Nem, de mégis úgy érzem, mintha nagyon közel állnánk egymáshoz. – Igen, megértem. A lányomat is Amynek hívták. – Ripley is megivott egy pohárkával. Wilks belépett az ajtón, odabiccentett a bárpult mögött álló fickónak, és a két nõ asztalához ment. – Bocs, hogy elkéstem! – mondta. – Egy kicsit... hm... súlyzóztam. Teljesen belefeledkeztem, és elnéztem az idõt. – Elmosolyodott, leült, és töltött magának. Billie észrevette, hogy a férfi sokkal nyugodtabb a szokásosnál, még mintha arcának sebhelyes oldala is kisimult volna. – Szia, Ripley! – mondta Wilks. Ripley elõrébb hajolt. – Szükségünk van egy kis segítségre, Wilks – mondta. – Nem akarom kerülgetni, megkérdezem nyíltan, és így is válaszolj rá: szoktál az idegenekrõl álmodni? – Szerintem mindenki csak róluk álmodik – felelte Wilks. – Most nem a lidércnyomásokról, a rémálmokról van szó – mondta halkan Billie –, hanem jelekrõl. Üzenetekrõl. Az anya-
25
királynõtõl, valamennyi királynõ vezetõjétõl érkezõ adásokról. Egy... egy sötét helyen, egy barlangféleségben van, és akar valamit. Vár, és folyamatosan ismétli a hívójeleit. – Billie lehunyta a szemeit. – Közelebb lép, és beszélni kezd. Azt mondja, szeret téged, és szüksége van rád, menj vele. Érzed, ahogy hullámokban árad ki belõle az akarata, a kívánsága... Billie kinyitotta a szemeit. Ripley bólintott, de Wilks furcsán nézett rá. – Mit ettél? – kérdezte. – Hallgass meg, Wilks! Emlékszel a robotirányítású hajóra meg az álomra, amit a fedélzetén láttam? Wilks bólintott. – Igen, emlékszem. És? – Eszébe jutott, Billie tudta, megérezte, hogy idegenek vannak a hajón. Az az álom az életüket mentette meg. – Mit akartok tõlem? – kérdezte. – Meg kell tudnunk, kinek vannak a mienkhez hasonló álmai – mondta Ripley. – Egy ideig nekem is voltak efféle látomásaim. Ha ezek valóban valamilyen üzenet részei, ha tényleg jelzések, talán felhasználhatnánk valamire. Az elsõ lépés az lesz, hogy kiderítjük, ki élt már át ilyesmit. Van valami ötleted? Wilks a poharába bámult. – Talán. Kifaggathatom néhány ismerõsömet. De csak akkor, ha tényleg nagyon fontos. – Fogalmam sincs róla, hogy fontos-e, vagy sem – mondta Ripley –, de lehet, hogy nagyon is az. Wilks megvonta a vállát. – Oké! – mondta, és jókorát kortyolt az italából. – De nem árt, ha tudjátok, nem sok embert ismerek ezen a mûanyaggal bevont sziklakupacon. Mindegy, kérdezõsködöm egy kicsit. – Felállt. – Holnap, pontban reggel kilenckor találkozzunk a B-2 konferenciateremben. Ripley elmosolyodott, Billie pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Amy még mindig a Földön rejtõzködik, és valószínûleg
26
semmit sem tehet a szabadulása érdekében. De talán õk mégis megpróbálkozhatnak valamivel... * * * Abba a bizonyos tanácsterembe tulajdonképpen csak katonák léphettek volna be, de annyira kicsi volt, és olyan ritkán használták, hogy Wilks minden különösebb gond nélkül lefoglalhatta. Ripley és Billie a férfi két oldalán, egy kis komputer elõtt álltak. Wilks a billentyûzeten bevitte a megfelelõ kódokat, és közben elmondta, mit sikerült megtudnia. – Tegnap este meglátogattam egy régi barátnõmet, Leslie Elliotot. Egy ideig az egyik cimborámmal járt, de aztán rájött, hogy legalább ötven ponttal magasabb az IQ-ja, mint a fickónak. Régebben jól futó kurva volt, de most egyszerû adatrögzítõ lett belõle. Arra gondoltam, nem bánná, ha kiszednénk a gépébõl az adatokat, amikre kíváncsiak vagyunk. Annyira nem bánta, hogy amikor elmondtam neki, mirõl van szó, összeállított egy kis adatbázist... Na, meg is van! Ez az! A képernyõn nevek, dátumok, adatok jelentek meg, majd elindult egy elég rossz minõségû film, melyet egy irodában vettek fel. Két ember beszélgetését rögzítették. Quincy Gaunt, pszichológus/beteg: Nancy Zetter. – ... és hozzám jön, és akkor hallom, hogy egy hang a fejemben azt mondja, hogy õ törõdik velem. Azt mondja, szeret engem. – A csinos, középkorú nõ undorodva megrázta a fejét. – Egy szörny, és így beszél hozzám! – Ezzel vége is szakad a látomásnak? – kérdezte a doktor, egy ideges arcú, fiatal, vékony férfi. – Igen. Vagyis... nem! – mondta a nõ. – Ez mindig visszatér. Újra és újra... Wilks megnyomott egy gombot. A képernyõre villant néhány név, egy másik iroda, és két új szereplõ jelent meg rajta.
27
Az erõs testalkatú fiatal férfi idegesen fészkelõdött a párnázott székben, miközben egy idõsebb ember minden mozdulatát figyelte. – Olyan, mintha... Nem tudom... Akar engem! – mondta a fiatal. – Úgy érti, szexuálisan? A fiatal elvörösödött. – Nem, nem úgy, hanem... A francba! Nem tudom. Valahogy úgy, mintha az anyám lenne, vagy valami ilyesmi. – Az anyjáról álmodik? – hajolt elõrébb az orvos. Wilks ismét megnyomta a gombot, és a képernyõn máris egy dr. Torchin nevezetû fickó faggatott egy nõt, Adcox hadnagyot. – ... és úgy érzi, mintha hívná önt, legyenek együtt ezekben az álmokban – mondta Torchin. – Érdekes... Wilks néhányszor megérintette a gombot, mindannyiszor egy kép villant a monitorra, és elhangzott néhány szó. – ... visszatérõ álom... – ... szeret engem, akar engem... – ... tehát ez a lény arra kéri önt, hogy keresse meg, menjen oda hozzá... – Azt akarja, hogy keressem meg... – ... hív engem... Wilks rácsapott a „Stop” billentyûre, megfordult, és a két nõre nézett. – Hány ilyen van? – kérdezte Billie akadozva. Az idegességtõl kiszáradt a szája. – Nem tudom – felelte Wilks –, de Les csak alig egy hét pszichológiaanyagát nézte át, és harminchét hasonló esetet talált. – És rengeteg olyan ember van, aki nem fordul pszichológushoz – mondta Ripley. – Jó munkát végeztél, Wilks! – Most tehát tudjátok, de mi a francot akarsz ezzel kezdeni, Ripley? – kérdezte Wilks, és hátradõlt a székében. – Mit jelent ez? – A királynõnek szüksége van a gyermekeire – mondta Ripley. – Nem tudom, miért, de találkozni akar velük. Ez a hívójel-
28
