Rejtőző fondok – kései tanúságtételek… A nyugati magyar emigrációkutatás forrásai, szakmai és erkölcsi „határesetei” – 56 évvel ’56 után
Nóvé Béla referátuma az esztergomi levéltáros konferencián, 2012 szeptember
Tisztelt elnök úr, kedves kollégák! Történészként, dokumentumfilmesként magam főként a múlt századi magyar személyes emlékanyag – néhány külhoni levéltárat is megjárt – kutatója vagyok. Mondhatni, az utolsó „szabadúszók” egyike, intézményi háttér nélkül, ám aki sokfelé ágazó kutatásaival már számos alkalmi társulásban kipróbálta magát. Mint ilyen, hadd osszam meg értő hallgatóimmal munkáim jó húsz éves tereptapasztalatát, szakmai, módszertani – és nem utolsóként: kutatás-etikai dilemmáit. Mondandóm lényegét három kérdésbe sűríthetem: 1) Miként lehetne a 20. századi magyar emigrációtörténet hazai és külföldi levéltári forrásairól minél teljesebb áttekintést nyerni? 2) Hogyan támogathatja egymást a hagyományos könyvtári, levéltári s az „oral history” jellegű kutatómunka? 3) Miféle kihívások előtt áll a hungarica-kutatás megújítása és intézményes integrációja? Lássuk ezeket részletesen is! 1
1) A magyar emigrációtörténet hazai és külföldi forrásainak áttekintése Jó húsz év múltával csak most látni igazán, milyen éles korszakhatárt jelent az iratkutatásokban egyrészt az 1989-90-es rendszerváltás, másrészt a nagyjából ekkor kezdődő információs forradalom: a számítógépes levelezés, az online hozzáférhető adatbázisok és a mobiltelefon-használat rohamos térhódítása, melyek a levéltárak hagyományos gyűjtőkörét és funkcióit máig gyökeresen újragondolni kényszerítik. Az eredendően konzervatív és állagőrző levéltáros szakma és a hazai közgyűjteméyn-hálózat, úgy tűnik, azóta sem győz e kettős kihívásnak megfelelni, nem csak létszám-, technika- és kapacitáshiánya miatt, ám legalább annyira a kellő politikai akarat s az anyagiak híján. (Jól jelzi ezt – bár sokban kivételes forrásegyüttes, az állambiztonsági iratgyűjtemény elmúlt két évtizedes sorsa.) Miközben lázasan pótolni kellett az előző korszak sokféle szakmai restanciáját és irathiányait, a jövő is megannyi új feladat elé állít: a digitalizálástól a hálózati együttműködésen át a korszerű intézményi integrációig. Ám ha lehet, ennél is nehezebb a nyugati magyarság sokfelé elszórt, az itthoni kutatók által „színről” sokáig nem, csupán hírből ismerhető magán- és intézményi gyűjteményeinek 1990 utáni sorsa. Utólag aligha jóvátehető, hogy a tudományos igényű magyar emigrációkutatás – néhány fontos kivételt leszámítva – sokféle politikai, személyes és szakmai okból csaknem egy fél évszázadig elsikkadt, s a rendszerváltásra legalább is két nemzedéknyi hátrányba került. Az emigráns irathagyatékok egy része azóta „hazatért”– kivált a nevesebb íróké, művészeké, tudósoké és politikusoké –, ám ezek csak részben feldolgozva és sokfelé elszórva (MOL, MTA, OSZK, PIM, Ráday Gyűjtemény, 20. Század Intézet, stb) ma sem kellőképp kutathatók. (Elég csupán a legismertebbekre: a Márai, Koestler, Faludy vagy Szabó Zoltán irathagyatékokra utalni – mindegyik másutt van és más-más kondíciókkal kutatható vagy publikálható! Ez utóbbi szakmai és morális dilemmáira alább még külön kitérek Kenedi János és Czigány Magda egy sokban tanulságos 2003-as nyílt levélváltását idézve.) Az iméntieknél is jóval mostohább sors várt ama sok ezerre tehető család- és helytörténeti gyűjteményre, egyház-, iskola- vagy sajtótörténeti kollekcióra, melyeket a nagyvilág számos pontján jórészt lelkes amatőrök gyűjtöttek, gondoztak sok évtizedeken át – s amelyek napjainkban sorra gazdátlanná válnak a közösségszervezésben és hagyományőrzésben aktív ’56-os emigráns-nemzedék eltűnésével. (Tanulságos látlelet e rohamos emlék- és identitásvesztésről a Papp Z. Attila és társai által publikált „Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról” című dokumentumkötet!) Ma már komolyabb csoportszociológiai kutatásokra is inkább csak az ’56-os fiatalkorú emigránsok körében lehet vállalkozni a siker reményében. (Ld. Lénárt András kutatásait az ausztriai magyar gimnazisták – vagy az enyéimet a provence-i magyar légiós veteránok körében – ez utóbbiakra még szintén kitérek.) Ugyanakkor, sajnálatos, hogy némely alig kutatott, már-már periférikus zárványként túlélő állagokban (így az ’56-os Intézet Oral History Archívumában vagy az OSZK Kézirat- és Videotárában) több száz a rendszerváltás évadján hazatért magyar emigráns jelentős forrásértékű emlékezése, interjúja, fénykép- és levelezésgyűjteménye vár még ma is felfedezésre. Kárpát-medencei perspektívából nem könnyű áttekinteni az 1945 utáni külföldi archívumok magyar érdekű forrásait sem – bár ezek módszeres feltárásáért és közvetítéséért néhány hazai kutatóhely: így az 1956-os Intézet, a Nyílt Társadalom
2
Archívum vagy a Balassi Intézet sokat tett az elmúlt két évtizedben. Ugyanakkor egy sor fontos nyugati tárhely vagy annak magyar érdekű gyűjteménye ma sem ismert a hazai kutatók előtt (így a hidegháború jórészt máig jogfolytonos s emiatt zárolt katonai, hírszerző, kémelhárító és propaganda-szerveié!), miközben aggasztó híreket hallani jelentős forrásértékű állományok eltűnéséről, részbeni vagy teljes megsemmisüléséről is. (Így a New York-i International Rescue Committee 124 fondból álló ’56-os magyar dokumentációjának köddé válásáról vagy az Osztrák Vöröskereszt személykereső aktáinak egy elázás miatti teljes pusztulásáról). Csak az 1956-os menekült-dráma korszakos epizódját kutatva – a korabeli sajtóhírek kritikátlan átvétele helyett! – legalább egy tucatnyi nyugati és világszervezet eredeti archív anyagát kellene módszeresen átforgatni, köztük a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és nemzeti tagszervezetei, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és Menekült Alapja, a Kormányközi Európai Migrációs Bizottság magyar érdekű iratait épp úgy, mint az egykor kulcsszerepet vállalt jelentős segélyszervezetekét, amilyen az Ungarischer Flüchtlingshilfdienst, a Caritas, a HIAS vagy a Save the Children Fund volt. Mi hát a megoldás, adódik a kérdés, egy a mainál teljesebb állagfelmérés és hatékonyabb forrásmentés érdekében? Nos, aligha lehet más, mint az itthoni és külföldi kutatóhelyek rendszeres informácó- és iratcseréje, az érintett archívumok nemzetközi együttműködése, és mindezek átgondolt, nemzeti szintű koordinációja – mint arra referátumom végén néhány gyakorlati ajánlást is teszek a hungaricakutatás megújítását és intézményi integrációját szorgalmazva.
II. Iratkutatás és „oral history” emlékgyűjtés A kutatói praxis – s egyben a forráskritika – örök dilemmája, hogy a hagyományos „papíralapú”: könyvtári, levéltári kutatómunkát vajon mennyiben egészíthetik ki a kortársak „oral history” jellegű tanúságtételei. Fontos hangsúlyozni: kétirányú, eleven kölcsönhatás ez, amelynek nem ritkán a véletlenek különös összjátéka is sajátos irányt szab. Van úgy, hogy egy-egy elejtett kortársi utalás, rejtély vagy legenda ösztönöz több éves levéltári kutatásra, melynek eredménye – jó esetben – akár egy önálló életrajzi monográfia, izgalmas csoport-tabló vagy hiánypótló intézménytörténet is lehet. Máskor épp a levéltári, könyvtári források nyugtalanító hiányai vagy ellentmondásai indítanak a még szóra bírható kortárs tanúk felkutatására. Végül akad olyan mesébeillő fordulat is, mikor egy-egy váratlan feltűnő, addig ismeretlen koronatanú, olykor sok évtizedes hallgatását föladva, nem csupán a maga emlékeit kész megosztani a kutatóval, hanem a régóta hiába keresett forrásokhoz is hozzásegíti. Íme, hat „példázatos” eset – mindegyik egy-egy sajátos szakmai, módszertani elvet, gyakorlati problémát emel ki: 1) Az aránylag friss személyes irathagyatékok szakmai, etikai dilemmái 2003 tavaszán az Élet és Irodalom hasábjain Kenedi János a jórészt általa rendezett, Franciaországból hazahozott és katalogizált Szabó Zoltán kézirat-hagyatékból (OSZK-PIM) több levelet adott közre, mire Czigány Magda, a londoni Imperial College könyvtárának volt főigazgatója nyílt levélben élesen tette szóvá a „hazatért” magyar emigráns-hagyatékok archiválásának általa vélt szakmai, etikai visszásságait, sürgetvén, hogy a magyar közgyűjtemények és kurátorok tegyék magukévá az ez ügyben jóval szigorúbb, személyiségvédő „európai” normákat.
3
(Időzárlat, szerzői jogok, eseti örökösi közlés-hozzájárulások, a szenzitív napló-, levelezés- és memoáranyag szűrése, mely így nem adhat ki semmiféle jó hírét s akár posztumusz személyiségi jogait bármi mód sértő iratot a szerzőről, örököseiről vagy a hagyaték adományozójáról, etc. Czigány Magda, a Londoni Egyetem diákjairól vezetett személyi kartonok és akták 70 éves zárolását hozta fel példának – amivel Kenedi János a kutatói szabadságot s a publikálás közérdekét szögezte szembe, melyek, belegondolva, csakugyan nem kisebb súllyal esnek latba egy-egy szülőhazájából politikai okból távozni kényszerült, sok évtizedig agyonhallgatott és publikációs tilalommal sújtott író, például Márai, Faludy, Koestler vagy éppen Szabó Zoltán esetében. 2) Életút-kutatás – határok nélkül… A múlt századi magyar életút-kutatások gyakran – emigráció nélkül is – messze a mai határokon túlra vezetnek. Jól példázzák ezt a mára méltatlanul feledett Pásint Ödön miniszterelnökségi osztályfőnök (1900-1950) személyes iratai, akinek rejtélyekben gazdag, tragikus pályaképét vagy fél tucat itthoni, külföldi irattár átfésülésével és további háttér-interjúk sorával sikerült közel három évi kutatással feltárnom. Aki a MOL két háború közötti jegyzékeit ismeri, már felfigyelhetett e ritka névre, s netán azt is tudja, hogy a Miniszterelnökségi Iratok K764 számú fondjának különgyűjteményét ő hagyta hátra: Bethlen személyi titkára, a „nemzetiségpolitikai osztály” későbbi munkatársa, az Erdélyi Külön Szolgálat irányítója. Azt viszont aligha tudja, amit a kortársak közül is csak néhány benfentes rebesgetett: hogy Pásint nem csak Bethlen személyi titkára és mindvégig leghűbb bizalmi embere volt, hanem sokak szerint egyben a negyedik – sorrendben első – fia is, úgymond, „egy mezőségi unitárius papnétól született szerelemgyereke”; még kevésbé azt, hogy utóbb az ÁVH sorozatos zaklatásai miatt alig 50 évesen miért kellett öngyilkosságba menekülnie. Megvallom, kezdetben engem is két nagy kérdőjel izgatott leginkább: a születése és halála legendák övezte rejtélye. Ezért is forgattam át minden fellelhető memoárt az OSZK anyagaitól a kolozsvári Jakabffy Alapítvány kézirattáráig, kutattam végig a MOL, az ÁBTL, a Ráday Gyűjtemény, a Nagy Ignác utcai és az Erdélyi Unitárius Püspöki Levéltár találat-esélyes iratait, a „bostoni hittestvérek” segélyadományainak levelezését, ástam elő Pásint tucatnyi ifjúkori cikkét és párizsi, strasburgi tudósítását, József főhercegtől nyert francia ösztöndíjas útjának beszámolóját, gyűjtöttem családi iratokat, faggattam londoni, pesti, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi, olykor 90 fölött járó rokonokat. Mondhatni: „túlkutattam” kissé és messzire sodort e kalandos pályakép-rekonstrukció. Mégsem bánom, hisz az eredmény: egy kivételes jellemű „hivatásos kisebbségmentő” immár sok felől dokumentált életútja, hátterében a trianoni menekült-ifjúság egész tragikus sorsrepertoárjával – mint azt reményeim szerint a Kriterionnál még az idén megjelenő Pásint-életrajzom sokaknak tanúsítja. 3) Nemzetközi cserék és duplum-adományok – avagy a „szamizdat” és a „tamizdat” máig rejtett összefüggései Némelyek talán még emlékeznek: 2004 tavaszán, az ország uniós csatlakozásakor, a budai Millenáris Központban nagyszabású nemzetközi szamizdat kiállítást és ankét-sorozatot rendezett a Brémai Egyetem Kelet-európai Kutatóközpontja és az Európai Kulturális Alapítvány – mely kiállítás magyar anyagának kurátora és katalógusának szerkesztője voltam. Az anyaggyűjtés és előkészítés során, mint a Széchényi Könyvtár korábbi munkatársának alkalmam nyílt – gondosan rám zárt
4
páncélajtó mögött, egy ablaktalan pince-raktárban – átnézni az OSZK szamizdatgyűjteményét, majd összehasonlításul, egy rövid tanulmányúton a brémai kutatóközpont magyar anyagát is felmérhettem a klimatizált, pára-szabályozott és patika-tisztáságú archívumban, ahol a lábzacskó s a fehér glasszékesztyű minden látogatónak kötelező. Az eredmény felért egy „kultúrsokkal” – egyszerre be kellett lássam: az általam ismertek közül a brémai magyar szamizdat-gyűjtemény a legteljesebb és legjobban rendszerezett. Hogy miért? Nem csupán azért mert a derék brémaiak az egykori szovjet blokk egészére kiterjedő módszeres gyűjtést lelkes és értő tudósok: Wolfgang Eichwede professzor és társai már vagy 40 évvel korábban elkezdték (gyakran maguk csempészve át a „vasfüggönyön” a cenzúramentes s emiatt tiltott irodalom legritkább és becsesebb példányait), hanem, mert volt rá igényük, fáradságuk és persze „állománygyarapító keretük”, hogy azt az évek során új beszerzésekkel, adományokkal és duplumok cseréjével minél teljesebbé tegyék. Ezzel szemben a magyar nemzeti bibliotéka szamizdat anyaga továbbra is az OSZK eldugott raktári polcain porosodik, némely kiadványból tucatnyi fölöspéldánnyal, másokból – mint több szamizdatos lapfolyamból – jelentős hiányokkal… Holott csak némi figyelem és hozzáértés kellene ahhoz, hogy jó harminc év múltán végre kutatható és teljes gyűjtemény jöjjön létre a mintegy 300 könyvcímet és vagy 2 tucat időszaki lapot magában foglaló hazai szamizdatcorpusról (ez hasonlíthatatlanul szerényebb a szovjet-orosznál, lengyelnél, ám még a csehszlováknál is!), amelyről – és ez újabb alaphiány! – máig se készült kritikai igényű forrásjegyzék, annotált szakbibliográfia. (Tudtommal az OSZK egykori „zárolt anyagán” kívül eredeti magyar szamizdat példányok elszórtan csak az ÁBTL-ben, az OSÁ-ban és magángyűjtőknél akadnak, s az antikvár-forgalomból is sajnos már sok éve „kirongyolódtak” a szabad sajtó e jobb sorsra méltó mementói.) Hogy mi köze mindennek az emigrációkutatáshoz? Aki a Szabad Európát egykor hallgatta, vagy volt alkalma fellapozni a müncheni Új Látóhatárt, a párizsi Irodalmi Újságot és a Magyar Füzetek sorozatát, az lépten-nyomon reflexiókat és utánközléseket találhatott bennük – ami a „szamizdat–tamizdat” máig sem eléggé feltárt „együttlélegzését” és kölcsönhatását is számos izgalmas adalékkal példázza. 4) Vöröskeresztes rejtélyek: Budapest, Bécs, Bern és Genf „bűvös négyszögében” Már több hónapja kutattam az Arany János utcai Soros-Archívumban az ’56-os magyar menekültválság sajtóját s a Szabad Európa Rádió bizalmas háttérjelentéseit, mikor egy véradási kampány láttán rádöbbentem: a Magyar Vöröskereszt központja épp itt van átellenben, az utca túlfelén – nosza, lépjünk át, hátha meg tudnak lepni ott is néhány régről maradt irattal, információval. Hamar kiderült: az előbbi naív feltevés volt, az utóbbiból viszont fölös bőséggel kaptam, ha nem is pontos eligazítást, jó fél évszázad múltán erősen folklorizálódott legendákat. Mint a személykereső szolgálat segítőkész, ám archív irataik sorsát illetően annál tanácstalanabb munkatársaitól megtudtam, a Magyar Vöröskereszt személykereső szolgálatának összes kartonját és levelezését egy belügyi különítmény 1962-ben – ekkor még évente 5-7000 új megkereséssel! – teherautóra hányta és ismeretlen helyre szállítota. A pótolhatatlan adatbank, amely nagy számban ’56-os kiskorúak és szétszakadt családok iratait is tartalmazta, nyilván további nyomozásokhoz és ügynökbeszervezésekhez kellett a már komótosan „konszolidálódni” készülő rendőrállamnak. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a Magyar Vöröskereszt Baross utcai irattára az 1950-es évek végén egyszer már csőtörés miatt nagyobb részt elúszott és hogy hasonló iratpusztulás végzett 1976-ban az Osztrák
5
Vöröskereszt személykereső szolgálatának bécsi aktáival is – úgy aligha csodálkozhat bárki a „bőséges adathiányon”. Hanem – támadt valakinek egy mentőötlete –, ha valaki, hát Magdi néni biztosan tudni fogja! A 84 éves, párizsi születésű és Franciaországban nevelkedett Bodorkos Józsefné, Magdi néni még 1954 nyarán került – alighanem egyetlen pártonkívüliként és nem belügyesként – a Magyar Vöröskereszt külügyi osztályára, majd utóbb, egészen 1985 őszi nyugdíjazásáig, a személykereső szolgálat vezetője volt. Az 1956os iratok rejtélyes eltünését, állítólagos „leselejtezésüket”, ő is csak megerősíteni tudta, ám a vele készült több órás interjúban annál több beavató adalékot árult el a „disszidensek” és „visszidensek” tömeges megkereséséről, az állandó belügyi kontrollról és főként a fiatalkorúakkal kapcsolatos ügyintézésről, ami a Vöröskereszt ekkor még egyetlen nyugati nyelvet bíró munkatársaként sok éven át az ő reszortja volt. (Jellemző adalék, hogy a francia, svájci és más nyugati követségeken vízumügyeket intézve, kifelé jövet egy titkosrendőr többször a nyomába eredt, azok részleteiről faggatva.) Egy másik izgalmas felfedezésem már a Svájci Vöröskereszt berni archívumáig vezetett. „Tippadóm”, Dr Pataky Tibor Sámuel (Saint-Gallen) 1956 őszén a Nap-hegyi Arany János Intézet harmadéves növendéke, maga is „teliárva”-ként szökött ki 16 évesen Nyugatra (apja: Pataky Tibor a két háború közötti kisebbségi ügyek államtitkára, anyja, Petróczy Alice, ünnepelt színésznő volt Erdélyben), majd egy svájci tanár-család Glarusban befogadta. A törekvő és tehetséges ifjú nagyrészt önerőből rendkívül sikeres életutat járt be, további hat nyelvet elsajátítva, két diplomát szerezve, pályáját utóbb a Svájci Tesztilgyáros Szövetség elnökeként végezte. Emlékeit, kérésemre, jó húsz oldalon át lejegyezte, majd nemrég ő volt az, aki Bernben felfedezte 580 egykori sorstársa – valamennyi 56-os fiatalkorú menekült volt – máig féltve őrzött örökbefogadási dokumentációját. Ezek részleteiről, a Svájci Vöröskeresztnek adott diszkréciós ígéret miatt még nem szólhatok, ám a becses forrásanyag anonimizálása és értékelése máris folyik, és hasonló kutatási igénnyel fordultam a Menekültügyi Főbiztosság genfi archívumához is. 5) „A forradalom árvái” – az 56-os menekült kamaszok sorsa Itt sajnos csak röviden szólhatok egy átfogóan máig nem kutatott témáról: arról, hogy mi lett az ’56 utáni sok ezer Nyugatra szökött gyerek sorsa, akik – jó esetben – utóbb 4 kontinens 36 országában találtak új családra, otthonra. A magyar menekültek, s főként a kiskorúak sorsa, ’56 után még sok évig a hidegháborús propaganda elsőszámú ügye és ürügye maradt – kivált a legitimitását és „megtartó erejét” ezzel is görcsösen bizonygatni akaró kádári vezetés számára. Ami nem csoda, hiszen a „szökevény” kamaszokból, újabb kutatások szerint, akár egy vidéki város lakossága is kitelnék. A felnőtt kísérő nélkül távozott, 10-17 éves menekültek száma eltérő becslések szerint 19 és 24 ezer közé tehető, bár körükben a hazatérők aránya – átlag minden harmadik – is magasabb volt, mint a teljes emigráns népességben. Hová lettek, mi lett velük – ezt kutatom immár jó két éve, s erről kívánok számot adni készülő könyvemben is „A forradalom árvái” címmel. (Itt jegyzem meg, hogy eddigi kutatásaim nyomán e témáról már megjelent egy cikksorozatom a BBC History Magazin idei első 3 számában, s a Cambridge Scholars Publisher antológiájában is kiadásra vár egy angol nyelvű hosszabb tanulmányom.) Esetükben nemcsak az egyéni életutak elképesztő változatossága izgalmas, hanem egy ma még talán rekonstruálható nemzedéki tabló esélyei is, hiszen sorsmintáik egy sor markáns csoportba rendezhetők. Elég csak a már említett
6
mintegy két ezer ausztriai magyar középiskolásra, a szintén legalább 2-3 ezerre tehető örökbefogadottra (Ausztria, Svájc, NSZK, Olaszország, stb), a közép-angliai bányákba került s a Brit Bányász-szövetség által ösztöndíjak százaival továbbképzett volt oroszlányi, dorogi, mecseki, stb bányásztanoncokra, a mintegy 500 kamaszként emigrált, majd utóbb a Francia Idegenlégióba állt önkéntesre, vagy amerikai katonává lett nemzedéktársaik ennél is népesebb, 3-4 ezer fős kontingensére (az előbbieket rövid úton az algériai, az utóbbiakat a vietnámi háborúba vetették be). És akkor még nem szóltam a különféle állami és egyházi intézetekbe elhelyezett több ezer magyar lányról, a népes ausztrál kirajzásról, vagy épp az izraeli kibucok fiatalkorú utánpótlásáról! Ha a szerteágazó iratanyag s az „oral history” emlékgyűjtés engedi, mindezen alcsoportot önálló rétegszociológiai elemzéssel szeretném majd bemutatni. 6) Magyar légiós-kutatások Provence-ban Végül hadd szóljak röviden legfrissebb légiós-kutatásaim eredményéről, amely maga is számos szakmai, módszertani tanulsággal szolgálhat. Az ÁBTL-ben s a Francia Idegenlégió Aubagne-i központi archívumában eddig az 500 kamaszként emigrált, majd a Légióba állt magyar önkéntesből szám szerint 257-et sikerült azonosítanom. Ám legalább ilyen értékes „találat”, hogy az elmúlt egy évben sikerült vagy két tucat Provence-i magyar légiós veteránnal szoros kapcsolatba kerülnöm – ma már mindannyian 70 fölött járnak –, akiknek bajtársi körét a nyár elején már harmadszor kerestem fel, fényképeket és személyes dokumentumokat gyűjtve, interjúzva és részletes életrajzi kérdőíveket kitöltetve – mi több, tavaly október óta egy önálló, egész estés dokumentumfilmet is forgatva emlékeikről „Patria nostra” munkacímmel. (Eddig 22 órányi anyagot vettünk fel velük a Dunatáj stábjával Franciaországban és itthon, hazalátogatásaikat is rögzítve – ha az idő s a technikai feltételek engedik, ennek egy 25 perces, válogatott demoanyagát szívesen levetíteném a konferencia résztvevőinek is. Nem kell mondjam, hogy e különös kutatási „célcsoport” esetében milyen nehéz szakmai próbák elé állít a bizalom megnyerése és fenntartása, a diszkréció s az adatközlők esetenkénti anonimitása – kivált akkor, mikor a kutató a csoportos „emlékezet-munkát” minél inkább a nyilvánosság felé igyekszik terelni. (Másfelől persze, a veteránok elemi közlésvágya gyakran nem remélt segítséget jelent, hiszen messzire szakadva sokuknak eddig még nem vagy alig volt módja, hogy legmélyebb kamasz és ifjúkori élményeit anyanyelvén másokkal is megossza.) Az ezernyi adalék közül elég talán csak egy példát hoznom: Dr Szecskó Tibor nyugalmazott légiós törzs-zászlósét, aki 29 évig szolgált, közben a Montpelier-i Egyetemen hadtörténésszé képezte magát, s utóbb a Légió központi archívumának és múzeumának vezetője lett. A provence-i magyar bajtársi körnek ma is ő a „lelkemotorja”, szervezőként és szakmai konzulensként már eddig is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, számos ajtót megnyitott előttünk – ugyanakkor loyalitása ma is erősen köti a Légióhoz, és bizonyos iratokba, melyekhez hivatalosan nem férhetnénk hozzá, csak informálisan enged betekintést, így például az ’56 utáni magyar légiós kontingens pótolhatatlan értékű bizalmas egykori statisztikáiba. Egyfelől tehát a kutatás alanya készséggel vállalja az informális adat-, sőt iratpótlást – ugyanakkor cserében részleges vagy esetenként teljes anonimitást kér! (Nem tőlem tudod, kaptad, stb.) Ugyan miként lehet e kényes alku szakmai, etikai dilemmáit feloldani? Hiszen név- és forráslelőhely nélkül egy mégoly fontos történeti adalék sem bizonyíték – másfelől az adatközlő bizalma lekötelez, s gyakran csakugyan méltánylandó indokai vannak, hogy incognitoját megőrízze.
7
III. A hungarica-kutatás megújítása és intézményi integrációja Az elhúzódó gazdasági – és immár permanens kultúra-finanszírozási – válság egyelőre nem igen enged nagyralátó terveket szőni a jövőről. A Balassi Intézet a magyar érdekű külföldi kutatásokra (melyek sorában emigrációtörténeti csak elvétve akad!) idén is mindössze két tucat rövid, zömmel 2 havi ösztöndíjat tudott finanszírozni, nem egész 20 millió Ft összértékben – köztük a magam Aubagne-i terepkutatásait a Francia Idegenlégió Központi Archívumában, ahol magyar kutató korábban még nem járt –, és ugyancsak meglepne, ha az egyéb itthoni, külföldi forrásból támogatott hungarica-kutatók száma a Balassi-ösztöndíjasokét jócskán felülmúlná. Mégis: „a remény hal meg utoljára” – gondoljunk már most a válságot követő időkre! Amint azt a balti kis népek: észtek, lettek, litvánok teszik sorra gründolva saját emigráns gyűjteményeiket – vagy épp a lengyelek, akik Gdynia közel száz éves dokkjait serényen átépítve és modern könnyűszerkezetekkel megtoldva már javában építik nagyszabású emigrációtörténeti emlékhelyüket, ami, ha kéthárom év múlva elkészül, egyszerre szolgál majd korszerű, 21. századi múzeumként, levéltárként, szakkönyvtárként és konferencia-központként. Addig is, amíg példájukat követhetjük, nem árt már most hozzá látnunk néhány megvalósítható részfeladathoz. Íme, az emigrációs hungarica-kutatás általam legsürgetőbbnek vélt feladat-listája: 1) Mindenek előtt fel kellene mérni a hazai gyűjtemények és különgyűjtemények (MOL, BFL, AL, OSZK, PIM, ÁBTL, 1956-os Intézet, OSA, etc.) emigráció-történeti érdekű iratállományát, azokról korszerű annotált jegyzékeket, témakatalógusokat készítve. Ez utóbbiakat érdemes lenne önálló kiadványként vagy külön honlapon is közzé tenni. A program annál sikeresebb lehet, minél szélesebb intézményi összefogással valósul meg, bár a részeredményeket sem szabad lebecsülni. (Jelenleg például – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – még az emigráns írói hagyatékok is több tucat, olykor alig ismert vagy használt tárhelyen vannak elszórva, nem csupán a MOL, az OSZK vagy az MTA kézirattárában, a PIM-ben, az OSÁ-ban vagy a 20 Század Történeti Intézetében, hanem számos megyei és városi levéltárban is.) Az emigrációkutatás itthoni tárhelyeinek koordinációját a Levéltáros Szövetség, a MOL, az OSZK, a Balassi Intézet avagy kellő szakmai háttérrel bármely nagyobb közgyűjtemény elláthatná. 2) Létre kellene hozni az emigráció-kutatók és a hazai tudományos műhelyek által külföldön gyűjtött hungarica-forrásanyagok eredeti vagy másolati tárhelyeit – lehetőleg interneten is hozzáférhető, nyilvános katalógusokkal, állagjegyzékekkel. Efféle közcélú forrásgyűjtés kicsiben már most is folyik, így a Balassi Intézet külföldi ösztöndíjasait szerződésben kötelezi arra, hogy kutatásaik iratmásolatait, legalább digitális formában, az Intézetben letétbe helyezzék, tételes jegyzéket mellékelve a külföldi archívum(ok) kutatott és találati fondjairól. (’56-os fiatalkorú emigránskutatásaim forrásanyagait: számos interjút, kérdőívet, archív fotót, filmet, stc. hosszú távra magam is egy itthoni közgyűjteményben szeretném letétbe helyezni, bár egyelőre még nem igen látom, hol lenne a legjobb helyük.) 3) Folyamatosan figyelni kellene az időzárlat alól felszabaduló magyar érdekű külföldi forrásanyagokat is (pl. Vatikán, orosz és amerikai levéltárak, keleti és nyugati
8
fegyveres erők és titkos-szolgálatok anyagai), ezek friss híreit a szaksajtóban és más fórumokon rendszeresen közreadva. Ugyanígy követni és folyamatosan publikálni kellene a már hazatért személyes irathagyatékok és más külföldről származó, magyar érdekű iratok hozzáférhetővé válását. (Elkészült iratrendezések, annotációk, kutathatóvá minősített anyagok.) Várható, hogy az elkövetkező években az „oral history” gyűjteményekben is több száz személyes forrásanyag: életút-interjú, önéletrajz és emlékezés időleges zárolása is fog lejárni. (Így a 30-40 évre titkosítottak, vagy a halál után kutathatóak.) Érdemes már most ezekről jegyzéket készíteni a lejárati dátumot feltüntetve, mint azt egyes nyugati archívumok már ma is teszik, online hozzáférésú állomány-listákkal segítve a kutatók tájékozódását, középvagy hosszú távra készülő munkaterveit. 4) Rejtőző fondok – kései tanúságtételek… Végül, fiatal történész, levéltáros kollégákat arra kellene ösztönözni újabb pályázatok, PhD-programok vagy eseti megbízások révén, hogy egy-egy kiváltképp fontos vagy becses történeti forrásanyag eltűnésének és jelentős irathiányainak itthon és külföldön járjanak utána (pl.: vöröskeresztes, diplomáciai és kém-rezidentúra iratok, stb), s készítsenek interjúkat egy-egy idős koronatanúval, aki az iratok sorsáról megbízható adalékokkal szolgálhat. Köszönöm a figyelmet!
9
