REGIONÁLIS FEJLŐDÉS ÉS POLITIKA A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI CSATLAKOZÓ ORSZÁGOKBAN

Integrációs és Fejlesztéspolitikai Munkacsoport Regionális politikai témacsoport

REGIONÁLIS FEJLŐDÉS ÉS POLITIKA A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI CSATLAKOZÓ ORSZÁGOKBAN

Horváth Gyula az MTA doktora 2004. március

2

Tartalom Összefoglaló

5

Történelmi előzmények

9

A településszerkezet

14

Az átmenet regionális következményei

17

A regionális egyenlőtlenségek megnyilvánulási formái

23

A regionális politika intézményesülése

34

Az összehasonlítás következtetései

49

Irodalom

50

Táblázatok jegyzéke 1. táblázat:

A főváros súlya néhány tevékenységben, százalék, 2001

14

2. táblázat:

Területi-statisztikai egységek, 2001

17

3. táblázat:

Fontosabb makrostatisztikai adatok, 2002

19

4. táblázat:

A NUTS II. régiók fejlettségi színvonala, 2001

20

5. táblázat:

Támogatott térségek, 2000

22

6. táblázat:

Az egy főre jutó GDP regionális különbségei a kelet-közép-európai országokban, 2000

24

7. táblázat:

A területi egyenlőtlenségek jellemzőinek változása

27

8. táblázat:

Kelet-Közép-Európa leggazdagabb és legszegényebb régiói

31

9. táblázat:

A kelet-közép-európai társult országok teljesítménye a strukturális és kohéziós politika alkalmazási feltételeinek megteremtésében

48

Ábrajegyzék 1. ábra:

A százezer lakosnál népesebb városok Kelet-Közép-Európában

15

2. ábra:

A kedvezményezett térségek népessége régiónként

21

3. ábra:

Az egy főre jutó GDP ágazati szerkezete a kelet-közép-európai régiókban, 2000

25

3

4. ábra:

Az egy főre jutó GDP regionális különbségei, 2000, EUR15=100

26

5. ábra:

Budapest súlya néhány tevékenységben

29

6. ábra:

A leggazdagabb és a legszegényebb régiók elhelyezkedése

32

7. ábra:

A régiótípusok területi elhelyezkedése

33

4

REGIONÁLIS FEJLŐDÉS ÉS POLITIKA A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI CSATLAKOZÓ ORSZÁGOKBAN

(Összefoglaló) A hat volt tervgazdaság – Bulgária, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Románia – 20. századi fejlődésében a négy évtizedes közös ideológiához és részben azonos szövetséghez tartozás ellenére néhány, elsősorban a hatalmi berendezkedésből adódó formai azonosságát leszámítva alapvetően a különbségek domináltak. A történelmi fejődés ezeket az országokat, illetve azokat a térségeket, amelyek egyesítéséből a közép-európai nemzetállamok a 20. század elején létrejöttek, eltérő geopolitikai erőtérhez kötötte. Magyarország és Csehország – közös birodalom részeként – a közép-európai nagyrégióba tagolódva sokkal korábban kapcsolódhatott az európai ipari átalakulás fő áramához. A centralizált gazdaságirányítás Kelet-Közép-Európában teljesen különböző formákat öltött, a gazdaság szervezeti rendszerét, a gazdaságpolitika eszközeit és az európai kapcsolatok irányait tekintve a két ország kevés hasonlóságot mutatott. Az 1968. évi gazdaságirányítási reformot követően Magyarország óvatosan, de nem töretlenül haladt a piacgazdaság irányába, Bulgária viszont – néhány kevésbé jelentős kiigazítást nem számítva – a 90-es évek legelejéig szilárdan őrizte a tervgazdaság és a politikai homogenizáció évtizedes elemeit. Románia töretlenül folytatta az alacsony technikai színvonalú, sztálinista iparpolitikát. A 60-as évtized végéig a koncentrált ipartelepítés a fejlettebb területeket és a 17 tartományi központot érintette, a 70-es évtizedben viszont az agrártérségek (köztük a Székelyföld) iparosítása vett nagy lendületet. A „szelíd diktatúra” Magyarországon a terület- és településfejlesztésben is éreztette hatását. A szocialista időszak kezdetén a területfejlesztésnek számos ideológiai célja volt: az állampolgároknak azonos lakáslehetőség biztosítása, a különböző társadalmi rétegek életszínvonalának kiegyenlítése, a munkásosztály megjelenítése valamennyi városban. Az államszocializmus későbbi szakaszaiban ezeket a célokat felváltották a pragmatikus technokrata megoldások. Miközben a politikai deklarációk a szovjet példát magasztalták, a konkrét terület- és településfejlesztési politika, valamint a kormányzati térszervezés minden mozzanatában fel lehetett lelni a nyugat-európai példákat, az alsó fokú szolgáltató központoktól az iskolakörzetesítésig és az igazgatási összevonásokig. A területfejlesztés makro irányításában a népgazdasági tervezés eszközei mellett megjelentek a normatív szabályozás elemei. 1971-ben a magyar kormány határozatban rögzítette a terület- és településfejlesztési politika hosszú távú céljait, 1985-ben pedig a parlament fogadott el területfejlesztési határozatot. A kelet-európai országok hosszú távú népgazdasági tervezésében – jórészt a szovjet regionalizálási kísérletek tapasztalatai alapján – a 70-es évek kezdeteitől korlátozottan

5

megjelentek bizonyos regionális elemek is. A népgazdasági tervek területi kereteit a tervezési-gazdasági körzetek jelentették. Mindkét országban 6–6 körzetet alakítottak ki. A centralizált politikai berendezkedés miatt e téregységekben a decentralizáció irányába mutató szervezeti változások nem jöhettek létre. A tervezési-gazdasági körzetek kizárólag makrotervezési célokat szolgáltak. Bulgáriában a központi erőforrások elosztásában szerepük fontos volt, Magyarországon ilyen típusú funkciójuk nem volt, jelentős szerepet játszottak viszont a területi statisztika korszerűsítésében és a regionális kutatások fejlődésében. A regionális politikai gondolkodás térnyerése a gazdaságirányítás néhány alrendszerében is érzékelhető volt. Bővültek a megyei tanácsok saját hatáskörben felhasználható fejlesztési forrásai, központi területfejlesztési alapot hoztak létre (ennek feladata a szénbányászati területek szerkezeti átalakítása, a budapesti üzemek kitelepítésének támogatása és a kijelölt vidéki központok iparfejlesztése), az elmaradott rurális területek fejlesztésére is kísérleti programok indultak. A területi programok egyik országban sem kötődtek szorosan az új tervezési régiókhoz, Bulgáriában a településrendszerek, Magyarországon pedig a megyék, illetve az azokon belül lehatárolt elmaradott térségek voltak az állami területpolitika – egyébként gyengén finanszírozott – kedvezményezettjei. A településszerkezetben bekövetkezett változások elsősorban mennyiségi jellegűek voltak. A városlakók aránya a 90-es évek végén Bulgáriában 69 százalékra, Magyarországon pedig 63 százalékra emelkedett. A városhierarchia csúcsán álló főváros súlya mindhárom országban jelentős, Szófia az ország lakosságának 14 százalékát, Budapest 18 százalékát, Bukarest pedig 10 százalékát teszi ki. Népességarányuknál azonban sokkal jelentősebb szerepük van a gazdaságban és a szellemi életben. A modern piacgazdaság lényeges elemei a fővárosokban összpontosulnak. A decentralizált fejlesztéspolitika több eleme ennek, az évtizedek alatt kialakult kedvezőtlen területi koncentrációnak a mérsékléséhez illeszthető. A decentralizált fejlesztéspolitika kialakításában a városhierarchia második szintjén álló nagy- és közepes méretű városok fontos szerepet játszanak. A legkiterjedtebb nagyvárosi hálózata Romániának és Lengyelországnak van. A többi ország korlátozott számú nagyvárossal rendelkezik, ezek eltérő szerepet játszanak a regionális szerveződésekben. A munkaerőpiac területi különbségei a korábbi gazdasági szerkezet változásának a következményeként alakultak ki. Általában azokban a régiókban magas az aktivitási ráta, ahol a strukturális változások még hatották át a gazdaság valamennyi ágazatát, fennmaradtak a régi struktúrák. Több nehézipari régió Csehországban és Lengyelországban még nem lépett új fejlődési pályára, illetve sok olyan rurális térség is található Kelet-Közép-Európában, ahol a az agrárfoglalkoztatottak igen magas aránya (a romániai Moldvában például 42 százalék) miatt a jövőben éles feszültségek keletkezhetnek. Vannak olyan régiók is, amelyekben a korábban elhanyagolt tercier ágazatok gyors fejlődése ellentételezni tudta a gazdaság más szféráinak

6

összezsugorodását. A kelet-közép-európai átalakulás sajátos paradoxona, hogy a sikeres régiók mutatják a a legalacsonyabb aktivitási rátákat. A társult országok igen eltérő gazdasági potenciáljának fejlesztést kohéziós problémák is akadályozzák. A gazdasági fejlettség alacsony szintjén az egyes országok regionális teljesítőképességében tapasztalható különbségek nagyobbak, mint az uniós tagországokban. A Kelet-Közép-Európa térszerkezetét jellemző nagy különbségek abban is kifejezésre jutnak, hogy – Bulgária kivételével – mindenütt vannak kiemelkedően fejlett régiók. a tíz leggazdagabb kelet-közép-európai régió öt országban található: négy Csehországban, három Magyarországon és egy-egy Szlovákiában, illetve Romániában. A tíz legszegényebb régió viszont a két később csatlakozó országban található. A leggazdagabb vagy másképpen fogalmazva versenyképes régiók kialakulásban településszerkezeti viszonyok, történelmi fejlődési sajátosságok és a gazdaság szerkezeti jellemzői játszanak meghatározó szerepet. Az két előbbi befolyásoló tényezőről már szóltunk, nézzük meg a strukturális összetevők hatásait. A szokásos tipizálást használva az egyes régiókat ágazati dominanciájuk alapján agrár-, ipari és tercier típusba sorolhatjuk. A csoportosítást a foglalkoztatottak ágazati arányai alapján végezzük el: tekintsük agrárorientációjú régiónak azt a területi egységet, ahol az agrárfoglalkoztatottak aránya a 10 százalékot meghaladja, iparinak azt, ahol az iparban a foglalkoztatottak legalább 40 százaléka dolgozik és tercier jellegűnek azt, ahol a szolgáltatási foglalkoztatottak részaránya 60 százalék felett van. A tercier dominancia kizárólag a fővárosi régiókra jellemző (a kivétel a már említett okok miatt a lengyel Mazowieckie régió). Prágában a foglalkoztatottak 77 százaléka, a Pozsonyi régióban 72 százaléka, a Közép-magyarországi régióban 71 százaléka, Bukarestben pedig 63 százaléka dolgozik a szolgáltatásokban. Az ipari dominanciájú térségek csoportjába tartozik valamennyi cseh és szlovák régió (a két főváros kivételével), három magyar régió (Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl és Észak-Magyarország), valamint a lengyel Szilézia. Az ipar belső szerkezetének különbségei és az urbanizációs színvonalban megmutatkozó tényezőkkel magyarázhatjuk azt, hogy az ipari orientációjú régiók egy része (négy cseh, egy magyar és három szlovák) nem jelenik meg a leggazdagabb régiók között. Ezekben a térségekben magas a hagyományos kitermelő- és nehézipar részesedése, a magas hozzáadott értéket előállító ágazatok elterjedése nem tekinthető tipikusnak. Magas az agrárfoglalkoztatottak aránya a román, a bolgár régiókban, és 11 lengyel vajdaság és egy magyar régió (a Dél-Alföld) is e kategóriába kerül. Magyarországon két (Dél-Dunántúl és az ÉszakAlföld), Lengyelországban pedig négy régió nem mutat különleges ágazati dominanciát. A versenyképességi potenciál egyéb tényezőit – megközelíthetőség, a humán erőforrások minősége, a kutatási-fejlesztési kapacitások mennyisége – vizsgálva is hasonló következtetésekre juthatunk. Az európai piacokra való gyors eljutást biztosító

7

autópálya-hálózat sűrűsége a csatalakozó országokban az uniós átlag hatodát sem éri el. A három-ötszáz kilométernyi megépült autópálya döntő része a fővárosokból indul és a Nyugat-Európa vagy Romániában a Fekete-tenger irányába halad. Lengyelország e szempontból kivételnek tekinthető, a meglévő 400 kilométernyi pálya nagy része a sziléziai és a nyugat-lengyel régiókban található. A kutatás-fejlesztés országos hálózatai még a tervgazdálkodás időszakában ugyan valamennyi országban kiépültek, a fővárosok pozíciói azonban még mindenütt dominánsak. Láthattuk a korábbiakban Budapest meghatározó (65 százalékos) súlyát a K+F ráfordításokban, Lengyelországban Varsó még mindig magas, ám a magyar fővárosnál lényegesen alacsonyabb részesedést (44,5 százalékot) mutat. A kelet-közép-európai régiók versenyképességében európai összevetésben ma még egyetlen tényező tekinthető kiemelkedőnek, nevezetesen a gazdasági növekedés üteme. A makro adatokat összefoglaló táblázat is jelezte már, hogy Kelet-Európa az Európai Unió országainál nagyobb növekedési ütemet ért el a hazai össztermék előállításában. A 2,5 százalékos évi átlagos uniós növekedési ütemmel szemben a társult országok GDP-je 4,8 százalékkal növekedett évente 1995 és 2001 között. Az országcsoport mutató közötti szóródás nem csekély, Lengyelország a hét éves átlagban 6,3 százalékkal, Magyarország 4 százalékkal, Szlovákia 3,9 százalékkal, Csehország 1,5 százalékkal növelte hazai össztermékét. Bulgáriában és Romániában nem volt növekedés. Az országcsoport átlaga feletti növekedést 14 régió mutatott. A regionális politika a csatlakozó országokban számtalan gonddal küzdenek. A területfejlesztési törvények által létrehozott intézmények működését az instabilitás jellemzi. Kormányzati ciklusonként változik a regionális politika központi intézménye is. Magyarországon ez ideig három alkalommal került más-más hatósághoz a területfejlesztés irányítása, az új európai integrációs tárca nélküli miniszternek való alárendelés már a negyedik változat. Romániában 2001-ben a megszüntetett Országos Regionális Fejlesztési Ügynökség funkcióit a Fejlesztési és Prognosztikai Minisztérium vette át. A bizonytalanságot fokozza a régiók fejlesztési ügynökségei székhelyének kiválasztása is. Magyarországon és Romániában folyik éles küzdelem a potenciális régióközpontok és a régió többi megyeszékhelyei között a fejlesztési szervezet letelepítéséért. Romániában Iaşi helyett Piatra Neamţ, Brassó vagy Marosvásárhely helyett Gyulafehérvár, Ploeşti helyett Calaraşi, Galaţi vagy Conştanţa helyett pedig Brăila lett a regionális ügynökség székhelye. Kialakulatlanok még a pénzügyi-ellenőrzési szervezetek is. A hiányosságokra az Európai Bizottság is rendszeresen felhívja a figyelmet. A társult országok előrehaladását értékelő jelentések számtalan kritikai észrevételt tartalmaznak. A csatlakozó országok területi szerkezetében bekövetkezett változások sok hasonlósága ellenére a regionális fejlődés kérdéseire adott válaszok különbözőségei és a fejlesztések eredményeinek sokszínűsége azt bizonyítják, hogy a „kelet-európai blokk” legalább annyira heterogén, mint az Európai Unió. Ezzel a ténnyel az uniós strukturális politikai reformoknak is számolniuk kell.

8

9

Történelmi előzmények A hat volt tervgazdaság – Bulgária, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Románia – 20. századi fejlődésében a négy évtizedes közös ideológiához és részben azonos szövetséghez tartozás ellenére néhány, elsősorban a hatalmi berendezkedésből adódó formai azonosságát leszámítva alapvetően a különbségek domináltak. A történelmi fejődés ezeket az országokat, illetve azokat a térségeket, amelyek egyesítéséből a közép-európai nemzetállamok a 20. század elején létrejöttek, eltérő geopolitikai erőtérhez kötötte. Magyarország és Csehország – közös birodalom részeként – a közép-európai nagyrégióba tagolódva sokkal korábban kapcsolódhatott az európai ipari átalakulás fő áramához. A 19. század végén a török uralom alól felszabadult balkáni Bulgária hosszú évtizedeken keresztül a modern gazdaság alapjainak megszervezéséért küzdött. Ugyanebben a korszakban a két fejedelemségből létrejött ötmilliós Románia is a tőkés fejlődés kezdetén tartott, az országban az 1886. évi gazdasági összeírás mindössze másfél száz 25 főnél több munkást foglalkoztató üzemet regisztrált (Berend–Ránki, 1987). Lengyelország térszerkezetének alakulásában a mai napig mély nyomokat hagyott az ország területének nagyhatalmak közötti felosztása 1795–1918 között. Az orosz, a porosz és a Habsburg birodalmakhoz csatolt országrészek (Varsói Nagyhercegség, Poznani gazdasági fejlődésében, a településszerkezet formálódásában jelentős különbségek mutathatók ki. A széttagoltság, minden kedvezőtlen hatása ellenére, a regionális autonómia intézményrendszerének korlátozott elemeit is kialakította. Ennek következtében a regionális centrumok (Varsó, Poznań, Krakkó) és a nagyipari központok (Lódż, Katowice, Gdańsk) jelentős régiószervezési funkciókhoz jutottak. Az első világháború után a kelet-közép-európai gazdasági és politikai térben meghatározó változások játszódtak le. A széthullott birodalmak romjain nemzetállamok alakultak. Az új nemzeti kormányok elsődleges feladata a korábban különböző gazdasági terekhez tartozó országrészek (Malopolska, Wielkopolska, Mazowsze Lengyelországban, Erdély, Moldva, Olténia, Munténia, Dobrudzsa Romániában) kohéziójának megszervezése lett. A két világháború között a magyar gazdaságpolitika stratégiai célja a harmadára zsugorodott ország belső kohéziójának megteremtése, az ipari kapacitások átalakítása volt. A két balkáni gazdaságot továbbra is az agrárágazat nyomasztó túlsúlya jellemezte. Az új nemzetállam Romániában a területi különbségek nagy méreteket öltöttek. Erdély urbanizációs színvonala (városhálózatának sűrűsége), iparosodottsága jócskán meghaladta a regáti régiókét. Az erdélyi országrész az új Románia lakosságának 30 százalékát adta, miközben az ipari kapacitásokból 40–50 százalékos

10

súllyal részesedett. Lényeges területi különbségek jellemezték Lengyelországot és Csehszlovákiát is, ami nem csupán az egyes térségek jövedelemtermelő képességében, hanem az infrastrukturális hálózatok kiépültségében is megnyilvánult. A vasúthálózat sűrűsége Lengyelország nyugati és keleti térségei között hatszoros különbségeket mutatott. A második világháborút követő években valamennyi országban a mezőgazdaság volt a fő foglalkoztató: Bulgáriában a foglalkoztatottak 80 százalékát, Romániában 74 százalékát, Lengyelországban 54 százalékát, Magyarországon 51 százalékát a mezőgazdaság adta. Csehszlovákiában a mezőgazdaság részesedése 39 százalékos volt, közel hasonló arányt képviselt az ipar is. A többi országban az iparosodottság mutatói a nyugat-európai átlag felét-harmadát értéke el. Az ipari foglalkoztatottak aránya Bulgáriában 11 százalék, Romániában 14 százalék, Magyarországon 23 százalék, Lengyelországban 26 százalék volt az 1950-es évek elején. Az ipari munkásság csekély létszámát (Bulgáriában 350 ezer, Romániában 800 ezer, Magyarországon 700 ezer fő) erős területi koncentráció jellemezte (Enyedi, 1978). Az országok többségében a fővárosokon kívül csak néhány nagyobb városban voltak számottevő ipari munkahelyek. Kivételnek Lengyelország számított, ahol a hagyományosan fejlett textilipar, szénbányászat és kohászat nagyipari központjai az ország különböző pontjain fejlődtek ki. A szocialista tervgazdaság erőltetett iparosítása az 1950–60-as évtizedekben – ami mindenütt Kelet-Közép-Európában a hatalmi berendezkedést megszilárdító modernizációs programok alapjául szolgált – felemás eredményekhez vezetett. A korszak politikája formálisan, kétség kívül, elősegítette az ipari foglalkoztatottak számának növekedését és térbeli szétterjedését, erőteljesen befolyásolta a településszerkezetet, meggyorsította az urbanizációt, szociálpolitikai és kulturális intézkedései bizonyos fokig a rurális térségek civilizációs színvonalát is emelték. A mennyiségi fejlődést reprezentáló mutatók látványos megváltoztak. 1950 és 1970 között a bolgár városi népesség aránya 20 százalékról 53 százalékra, Romániában 23 százalékról 41 százalékra, Magyarországon 37 százalékról 48 százalékra emelkedett Az ipari foglalkoztatottak száma 1970-ben Bulgáriában elérte az 1,1 millió, Romániában a 2 millió, Magyarországon az 1,7 millió főt. A gazdaság azonban – a kollektív tulajdonviszonyok és a bezárkózó gazdasági integráció miatt – összességében alacsony színvonalú maradt. A gazdaság szerkezeti változásai egyszersmind a területi különbségek mérséklődésével párosultak, a viszonylagos területi kiegyenlítődés az alapvetően gyenge teljesítmények egyenletes elterjedését jelentette. A három országban az egy főre jutó GNP 1975-ben közel azonos volt, a területi egyenetlenségek azonban lényeges különbségeket mutattak. A KGSTországok GNP-átlagát a területi közigazgatási egységeinek többsége nem érte el. Bulgáriában a 28 területi egységből 22, Romániában a 40 megyéből 32, a 49 lengyel

11

vajdaságból 36, Magyarországon pedig a 20-ból 12 volt a kelet-európai átlag alatt Már abban az időben is Csehszlovákia területi szerkezete mutatkozott a legegyenletesebbnek, a 12 kerületből mindössze egy (Kelet-Szlovákia) volt a keleteurópai átlagnál gyengébb teljesítőképességű (Nemes Nagy, 1987). A centralizált gazdaságirányítás Kelet-Közép-Európában teljesen különböző formákat öltött, a gazdaság szervezeti rendszerét, a gazdaságpolitika eszközeit és az európai kapcsolatok irányait tekintve a két ország kevés hasonlóságot mutatott. Az 1968. évi gazdaságirányítási reformot követően Magyarország óvatosan, de nem töretlenül haladt a piacgazdaság irányába, Bulgária viszont – néhány kevésbé jelentős kiigazítást nem számítva – a 90-es évek legelejéig szilárdan őrizte a tervgazdaság és a politikai homogenizáció évtizedes elemeit. Románia töretlenül folytatta az alacsony technikai színvonalú, sztálinista iparpolitikát. A 60-as évtized végéig a koncentrált ipartelepítés a fejlettebb területeket és a 17 tartományi központot érintette, a 70-es évtizedben viszont az agrártérségek (köztük a Székelyföld) iparosítása vett nagy lendületet. A „szelíd diktatúra” Magyarországon a terület- és településfejlesztésben is éreztette hatását. A szocialista időszak kezdetén a területfejlesztésnek számos ideológiai célja volt: az állampolgároknak azonos lakáslehetőség biztosítása, a különböző társadalmi rétegek életszínvonalának kiegyenlítése, a munkásosztály megjelenítése valamennyi városban. Az államszocializmus későbbi szakaszaiban ezeket a célokat felváltották a pragmatikus technokrata megoldások. Miközben a politikai deklarációk a szovjet példát magasztalták, a konkrét terület- és településfejlesztési politika, valamint a kormányzati térszervezés minden mozzanatában fel lehetett lelni a nyugat-európai példákat, az alsó fokú szolgáltató központoktól az iskolakörzetesítésig és az igazgatási összevonásokig. A területfejlesztés makroirányításában a népgazdasági tervezés eszközei mellett megjelentek a normatív szabályozás elemei (Enyedi, 1989). 1971-ben a magyar kormány határozatban rögzítette a terület- és településfejlesztési politika hosszú távú céljait, 1985-ben pedig a parlament fogadott el területfejlesztési határozatot. Romániában az erőltetett iparosítás végzetes településpolitikával párosult. Már a Ceauşescu-korszak kezdetén szigorú, faluellenes területrendezési normák léptek életbe, a túlhajszolt urbanizáció a 80-as évek végén, a faluracionalizálási programmal érte el csúcspontját. A Román Kommunista Párt programja felére kívánta csökkenteni a falvak számát, a mezőgazdaság irányítására 558 agrár-ipari várost, térségi szervező központokat szándékoztak létrehozni (Hunya–Réti–Süle–Tóth, 1990). A falurombolás és a hagyományos városközpontok irracionális rendezése az 1989-es forradalommal fejeződött be.

12

A területi beavatkozások színtereinek, a mezotérségeknek a szervezésében is különbségek figyelhetők meg. Magyarország területi-közigazgatási rendszere formai szempontokból nem változott. A 20 egység (19 megye és a főváros) a második világháború után is a területi közigazgatás alapja maradt. A közigazgatási rendszer egységei annyiban változtak csupán, hogy egyrészt 1971-ben megszüntették a járási tanácsokat, másrészt pedig a településigazgatásban 1950 és 1990 között bizonyos fokú koncentráció érvényesült, a 3200 település igazgatását 1700 községi tanács végezte. A rendszerváltozás után azonban minden település önálló önkormányzat lett. A többi országban a területi közigazgatás több alkalommal is változott. Annak oka, hogy a területi egységeket a kelet-európai országok többségéhez hasonlóan nem tekintették stabil államszervezeti keretnek, azzal magyarázható, hogy az első világháború után létrejött új nemzetállamokban a mezoszintű közigazgatásnak – Magyarországgal ellentétben – nem voltak évszázados hagyományai. 1959-ben Bulgáriában a 13 területi egységet 28 körzet (okrug) váltotta fel, az 1987. évi közigazgatási átszervezés a megyék helyett 9 nagyobb méretű területi egységet (oblast) eredményezett, s végül 1999-ben a korábbi 28 körzet lett a területi közigazgatás alapja. Ezek a területi egységek azonban állami közigazgatási funkciókat látnak el, lényegében a központi kormányzat dekoncentrált egységeiként működnek. A szubnacionális bolgár önkormányzati rendszer kizárólagos elemét ma a 262 község (obstina) alkotja. Egy községhez átlagosan 20 település tartozik, az önkormányzatok átlagos népességszáma 31 ezer fő. Ez tízszerese a magyar települési önkormányzatok átlagos népességszámának. A nagyméretű települési önkormányzatok már 1979-ben létrejöttek Bulgáriában. Az akkor megszervezett 291 településrendszer (selishtna sistema) lett a távlati fejlesztési stratégia alapja. Az öt fejlettségi csoportba sorolt településrendszerek három fejletlen típusában az ország népességének 44 százaléka élt. Romániában a második világháborúig a területi közigazgatás 20 tartományból (regiune) és 60 megyéből (judeţ) állt, a kommunista közigazgatás 17 tartományt és 177 járást (raion) szervezett. 1968-ban a tartományok helyett 40 megye lett a területi közigazgatás alapja. Megszűntek a járások, a 13 ezer falut 2700 községi tanács igazgatta. A megyerendszer bevezetésével megszűnt a Maros Magyar Autonóm tartomány, a Székelyföldön három megye (Maros, Hargita és Kovászna) alakult. 1981-ben Ilfov megye egy részét a fővároshoz csatolták, Ialomiţa megyét pedig kettévágták (létrejött Calaraşi megye), így a megyék száma 41 lett. A román területi egységekben is – noha a megyékben választott tanácsok működnek – az állami közigazgatásnak, a prefekturális rendszernek van döntő befolyása. Lengyelország közigazgatása az első világháború után háromfokozatú lett. A 17 vajdaság több mint 300 járásra (powiat) és 4000 községre (gromada) tagolódott. A községek száma a települések önállósodási törekvései nyomán az 1970-es évek elejére

13

megduplázódott. Az 1975. évi közigazgatási reform az országot 49 vajdaságra és 2400 új típusú községre (gmina) osztotta. A reform erőteljes centralizációval párosult, a kis vajdaságok a központi irányításnak sokkal kevésbé tudtak ellenállni, mint a korábbi nagy méretű területi egységek. Komoly gondot jelentett az új vajdasági székhelyvárosok kijelölése, közel két tucat kisebb (60–80 ezer lakosú) középvárosban kellett új igazgatási funkciókat kiépíteni. A rendszerváltozást követően a politikai erők a hajdani vajdaságok visszaállításában konszenzusra jutottak, ezek számát és a közigazgatás többi szintjét tekintve évekig tartó vita bontakozott ki. Az eredetileg elképzelt – nagyvárosi központok köré szerveződő – 12 vajdaság helyett végül 1998ban a szejm 16 vajdaságot hozott létre, az ország közigazgatása három fokozatú lett. A második szinten 373 járás (ebből 65 járási jogú város), a harmadik szinten pedig 2489 község található. A 12 nagy méretű területi-közigazgatási egységekből (kraj) felépült Csehszlovákia felbomlása után hosszú ideig mindkét államban a járások (okres) lettek a mezoszint egységei. A 78 cseh és a 38 szlovák járás kizárólag államigazgatási feladatokat látott el. Az új évezredet mindkét ország új területi közigazgatási egységekkel kezdte. A 14 cseh és a 8 szlovák megye közjogi, választott testületek által irányított területi szint lett, a volt járások jövője azonban ma még bizonytalannak tűnik. Magyarországon a többi országéval ellentétes folyamatok játszódtak le. Az erősen centralizált közigazgatás átalakításának első lépéseként 1971-ben megszüntették a járási tanácsokat, a 97 járásban korlátozott hatáskörrel államigazgatási szervek működtek csak. 1985-ben a járásokat kiiktatták a magyar közigazgatási rendszerből. A rendszerváltozás után minden település önálló önkormányzat lett, ami komoly gondot jelentett az igazgatási és az infrastrukturális szolgáltatások térségi szervezésében és fejlesztésében. Statisztikai és tervezési céllal ezért 1994-ben 149 kistérséget hoztak létre. A kistérség tényleges gazdasági és infrastrukturális kapcsolatokon alapuló, térben összetartozó települések együttese. Igazgatási funkcióik nincsenek, kizárólag koordinációs jogosítványokkal rendelkeznek. Egyedül Magyarországon nem építettek ki egységes állami területi igazgatást, a megyék választott testületek által irányított önkormányzatok. A kelet-európai országok hosszú távú népgazdasági tervezésében – jórészt a szovjet regionalizálási kísérletek tapasztalatai alapján – a 70-es évek kezdeteitől korlátozottan megjelentek bizonyos regionális elemek is. A népgazdasági tervek területi kereteit a tervezési-gazdasági körzetek jelentették. Mindkét országban 6–6 körzetet alakítottak ki. A centralizált politikai berendezkedés miatt e téregységekben a decentralizáció irányába mutató szervezeti változások nem jöhettek létre. A tervezési-gazdasági körzetek kizárólag makrotervezési célokat szolgáltak. Bulgáriában a központi erőforrások elosztásában szerepük fontos volt, Magyarországon ilyen típusú funkciójuk nem volt, jelentős szerepet játszottak viszont a területi statisztika

14

korszerűsítésében és a regionális kutatások fejlődésében. A regionális politikai gondolkodás térnyerése a gazdaságirányítás néhány alrendszerében is érzékelhető volt. Bővültek a megyei tanácsok saját hatáskörben felhasználható fejlesztési forrásai, központi területfejlesztési alapot hoztak létre (ennek feladata a szénbányászati területek szerkezeti átalakítása, a budapesti üzemek kitelepítésének támogatása és a kijelölt vidéki központok iparfejlesztése), az elmaradott rurális területek fejlesztésére is kísérleti programok indultak. A területi programok egyik országban sem kötődtek szorosan az új tervezési régiókhoz, Bulgáriában a településrendszerek, Magyarországon pedig a megyék, illetve az azokon belül lehatárolt elmaradott térségek voltak az állami területpolitika – egyébként gyengén finanszírozott – kedvezményezettjei.

A településszerkezet A településszerkezetben bekövetkezett változások elsősorban mennyiségi jellegűek voltak. A városlakók aránya a 90-es évek végén Bulgáriában 69 százalékra, Magyarországon pedig 63 százalékra emelkedett. A városhierarchia csúcsán álló főváros súlya mindhárom országban jelentős, Szófia az ország lakosságának 14 százalékát, Budapest 18 százalékát, Bukarest pedig 10 százalékát teszi ki. Népességarányuknál azonban sokkal jelentősebb szerepük van a gazdaságban és a szellemi életben. A modern piacgazdaság lényeges elemei a fővárosokban összpontosulnak (1. táblázat). A decentralizált fejlesztéspolitika több eleme ennek, az évtizedek alatt kialakult kedvezőtlen területi koncentrációnak a mérsékléséhez illeszthető. 1. táblázat A főváros súlya néhány tevékenységben, százalék, 2001 Tevékenység GDP Ipari kibocsátás Külföldi működő tőke Egyetemi hallgatók száma K+F foglalkoztatottak

Szófia, 2000 24,6 15,9 49,9

Prága 24.5 13.0 25.7

Budapest 35.0 17.6 56.5

Varsó n.a. 11.8 33.0

43,3 72,7

31.4 48.0

49.2 55.8

16.7 30.0

Pozsony Bukarest, 1998 24.2 16.5 37.3 17.0 71.2 46.7 83.0 40.2

32.4 39.0

Forrás: A szerző számításai nemzeti statisztikai évkönyvek adatai alapján.

A decentralizált fejlesztéspolitika kialakításában a városhierarchia második szintjén álló nagy- és közepes méretű városok fontos szerepet játszanak (1. ábra). A legkiterjedtebb nagyvárosi hálózata Romániának és Lengyelországnak van. A nagyvárosi rendszer Romániában a fővároson kívül hat 300–350 ezer lakosságú városból (Brassó, Kolozsvár, Temesvár, Constanţa, Craiova, Galaţi és Iaşi), négy

15

200–300 ezer népességű városból (Nagyvárad, Bacău, Brăila, Ploeşti) és tizenhárom 100–200 ezer lakosú városból áll. Ez utóbbiak közül Arad és Piteşti lakosságszáma megközelíti a kétszázezer főt. A nagyvárosok területi elhelyezkedése egyenletesnek mondható, ami térszervezési szempontból kedvező vonást jelent. A regionalizmus szempontjából a nagy számú nagyvárosnak viszont kedvezőtlen hatásai is lehetnek, ha a régióközponti funkciókért konkurenciaharc bontakozik ki a centrumok között. Románia szinte valamennyi nagyrégiójában ennek veszélye fennáll. Az északnyugati régióban például Kolozsvár és Nagyvárad, a közép-romániai régióban Brassó, Nagyszeben és Marosvásárhely ellentéteinek kibontakozására lehet számítani. 1. ábra A százezer lakosnál népesebb városok Kelet-Közép-Európában

16

Forrás: A szerző szerkesztése.

17

A lengyel nagyvárosi hálózat még figyelemreméltóbb és tagoltabb. A főváros utáni második szinten itt már 600 ezer főnél népesebb várost (Krakkó, Łódż, Wrocław) is találunk, a 300–600 ezer lakosú városok száma hat (Poznań, Gdańsk, Szczecin, Lublin, Bydgoszcz, Katowice, és 29 város népessége van a 100–300 ezer fő között. E 38 városban él Lengyelország népességének 23 százaléka (8,8 millió fő). E nagyvárosi hálózat szerkezeti mutatói Spanyolország, Németország, Olaszország, Svédország és Hollandia értékeivel mutatnak hasonlóságot. Három ország nagyvárosi adottságai hasonlóak. Bulgáriának három 200 ezer fő feletti nagyvárosa (Plovdiv, Várna és Burgasz) van, három város (Rusze, Sztara Zagora és Pleven) népességszáma 130–170 ezer fő körül mozog. Magyarországon egy város (Debrecen) népessége haladja meg a 200 ezer főt, három regionális centrum (Miskolc, Szeged és Pécs) 160–170 ezer fős népességet számlál. A 100–130 ezer népességű városkategóriába Bulgáriában két (Szliven és Dobrics), Magyarországon pedig három város (Győr, Nyíregyháza és Székesfehérvár) tartozik. Csehországnak két 300 ezres nagyvárosa (Brno és Ostrava) és szintén két 100–200 ezer lakosú városa (Olomouc és Plzen) van. E közepesen nagy méretű városok gazdasági és intézményi potenciálja viszonylag erős, átgondolt fejlesztésekkel alkalmassá tehetők regionális szerepkörök ellátására is. Szlovákia tipikus kétpólusú ország, a 450 ezer lakosú Pozsony mellett Kassának 240 ezer lakosa van, a többi potenciális regionális központ népességszáma nem éri el a százezer főt. Az 50–100 ezer fő népességszámú középvárosi hálózatot Bulgáriában 15, Magyarországon 12, Romániában 18 város alkotja. A húszezer fő alatti kisvárosi hálózat mindhárom országban sűrű, Bulgáriában 152 város, Magyarországon 160, Romániában 154 város tartozik ebbe a településkategóriába. A kisvárosok jelentős részének térszervező funkciói gyengék. A vonzáskörzetükhöz tartozó falusi településeknek csak gyengébb minőségű szolgáltatásokat képesek nyújtani, a népesség foglakoztatásában sem játszanak jelentős szerepet. E városok nagy többségében a rendszerváltozás után, a korábbi ipari telephelyek felszámolása következtében a munkahelyek nagy része megszűnt. A legmagasabb munkanélküliségi ráták ezekben a térségekben mutatkoznak (Mladenov, 2002). A falusi településstruktúra is erősen tagolt. A bolgár és a román faluállomány nagy számú (5,1 ezer, illetve 13,1 ezer) településből áll, a falvak száma Magyarországon lényegesen kevesebb (2,9 ezer). Bár európai összevetésben a három országban magas a kistelepülések aránya, Bulgáriára és Romániára ez a településtípus sokkal jellemzőbb. Bulgáriában a falvak 83 százalékának, Romániában 57 százalékának a népessége nem éri el az ezer főt, Magyarországon a kistelepülések aránya 59 százalék. Míg Bulgáriában és Romániában igen ritka az ötezer fő feletti lakosságú falu (8,

18

illetve 6 ilyen település volt csupán az 1990-es évek közepén), Magyarországon 2001ben 38 falusi település népessége haladta meg az ötezer főt. Összefoglalásképpen lássuk a vizsgált országok különböző térbeli egységeit. A 2. táblázatból érzékelhető, hogy a négy kisebb ország területi szintjeinek méreteiben a településszerkezet és az eltérő önkormányzati rendszer miatt mutatkoznak meg különbségek. A területi statisztikai egységek az országok egy részében közigazgatási entitások is. A NUTS III. típusú egységek Lengyelországban (a járáscsoportokból képzett területi egység) nem rendelkeznek közigazgatási funkciókkal. 2. táblázat Területi-statisztikai egységek, 2001

Megnevezés NUTS 2 NUTS 3 NUTS 4 NUTS 5

Megnevezés NUTS 2 NUTS 3 NUTS 4 NUTS 5

Bulgária Átlagos Száma népessége, ezer fő 6 1380 28 296 262 31 5340 1,5

Magyarország Átlagos Száma népessége, ezer fő 7 1454 20 509 150 68 3135 3,2

Románia Átlagos Száma népessége, ezer fő 8 2801 42 534 2685 0,9 13364 0,2

Csehország Átlagos Száma népessége, ezer fő 8 1276 14 729 78 131 6244 1,6

Lengyelország Átlagos Száma népessége, ezer fő 16 2390 44 869 373 103 2489 15,4

Szlovákia Átlagos Száma népessége, ezer fő 4 1345 8 672 79 68 2878 1,9

Forrás: Nemzeti statisztikai évkönyvek alapján a szerző számítása.

Az átmenet regionális következményei A rendszerváltás előtt és az azt követően zajló gazdasági válság hasonló, bár kiterjedését és következményeit tekintve eltérő jellegű folyamatokat indított el a keletközép-európai országokban. A parlamentáris demokrácia első éveinek politikai viszonyaiban megmutatkozó különbségek azonban a piacgazdaság törvényi szabályozásának ütemében és a gazdasági teljesítmények alakulásában lényeges eltérések eredményeztek. A három évtizeddel korábbi közel azonos teljesítmények a 90-es évtized végére jelentősen

19

differenciálódtak. Magyarország túljutott a regionális gazdaságok transzformációs válságán, növekedési pályára került, Lengyelország, Csehország és Szlovákia azonban – a privatizáció elhúzódása és a nagyüzemek jelentős része állami támogatásának fenntartása következtében – még jelentős regionális szerkezeti átalakulás előtt áll. Bulgária és Románia viszont a meghatározó gazdasági reformintézkedések bevezetésének kezdeteinél tart (3. táblázat). A gazdaság és a demokratikus intézményrendszer állapotában megmutatkozó különbségek miatt eltérő időpontban lesz az utóbbi két ország az Európai Unió tagja. A gazdaság szerkezetének radikális átalakulása az egyes régiókat eltérően érintette. Az átalakulás vesztesei – más európai országokhoz hasonlóan – a nehéz- és a kitermelő ipari térségek és – kelet-európai jellegzetességként – az összefüggő agrárvidékek lettek. A piacgazdaság kiépülése a regionális különbségek fokozódását idézte elő. Magyarországon az 1970-es évek közepén készült elemzések a legfejlettebb Budapest és a legfejletlenebb észak-alföldi megyék között kétszeres teljesítménykülönbségeket mutattak, 2002-ben a szintén legfejlettebb főváros és az elmaradott északkelet-alföldi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, illetve az ipari válság sújtotta észak-magyarországi Nógrád megye egy főre jutó GDP-je között 3,5-szeres különbség volt kimutatható. Bulgária esetében megyei GDP-adatok nem állnak rendelkezésre, a bruttó termékkibocsátásban a korábbi oblastok között szintén 3,5szeres különbségek voltak a 90-es évtized közepén. Az új megyék közötti jövedelmi különbségek vélhetően ennél nagyobbak. Érdekes módon azonban a NUTS II. régiók esetében a különbségek mértéke eltérően alakul az egyes országban. A magyar régiók egy főre jutó GDP-jében a szélső értékek (a Közép-magyarországi és az Észak-alföldi régió) közötti különbség 2,4-szeres, Bulgáriában viszont a legfejlettebb délnyugati és a szinte azonos értékeket mutató többi régió között a különbség a 15 százalékot sem éri el. A régiók közti nagy különbségek Romániára sem jellemzőek. A legfejlettebb főváros és a legfejletlenebb Észak-Moldva között az egy főre jutó GDP különbsége az 1990-es évek végén még csak 1,6-szoros értéket mutatott, ám ma már – a főváros dinamikus fejlődése miatt (4. táblázat). A makrorégiók – teljesítményüktől függetlenül – nyilvánvalóan nem homogén egységek. A régiók egyes térségei a gazdaság korábbi fejlettsége és a szerkezeti átrendeződések intenzitása következtében az átalakulásban nyertesek, illetve vesztesek lettek. Az átalakulás által kedvezőtlenül érintett területek pontos meghatározása a hatékony területpolitika egyik előfeltétele. Három ország területfejlesztési politikájának fontos eredményeként könyvelhetjük el azt, hogy a problematikus térségek listája a döntéshozók rendelkezésére áll.

20

3. táblázat Fontosabb makrostatisztikai adatok, 2002 Magyarország 10 159 93 030 13 600

Lengyelország 38 232 312 685 9 500

Románia

Szlovákia

7 869 110 910 5 900

Csehország 10 210 78 868 14 400

21 795 238 391 5 900

5 379 49 034 11 400

25

60

57

39

25

47

4,8

2,0

3,3

1,6

4,9

4,4

12,5 23,4 4,4 59,7 53,1 59,7

3,7 31,9 6,6 57,9 65,2 67,5

4,3 26,2 5,2 62,7 64,5 66,7

3,1 23,8 6,5 66,5 30,0 33,3

13,0 32,1 5,5 49,4 35,5 41,2

4,5 26,4 5,4 63,3 72,8 79,9

67,0

26,6

38,3

22,1

21,9

44,7

–5,7 62,5 18,1

–1,5 70,6 7,3

–3,5 59,9 5,6

–0,2 64,9 19,9

–2,7 64,2 7,0

–0,1 69,5 18,6

10,7 27,5 5,2 56,6 39 328

4,9 31,2 8,9 55,0 122 518

6.0 27,2 7,0 59,8 85 533

19,6 22,6 5,9 51,8 67 405

37,7 25,3 4,3 32,7 46 113

6,6 30,1 8,1 55,3 75 302

276

358

258

289

1442001

247

370

360

362

311

200

261

319

844

678

364

234

544

n.a.

97

59

44

10

65

0,52

1,33

1,012002

0,70

0,37

0,67

0,48

0,93

1,11

0,73

0,39

0,86

Mutató

Bulgária

Népesség, ezer fő Terület, km2 Egy főre jutó GDP vásárlóerőparitáson, euró A GDP növekedése az előző évhez képest A GDP növekedése az előző évhez képest A GDP ágazati megoszlása Mezőgazdaság Ipar Építőipar Szolgáltatások Export a GDP százalékában Import a GDP százalékában Adósságállomány a GDP százalékában Ezer lakosra jutó természetes szaporodás Aktivitási arány, százalék Munkanélküliségi ráta, százalék A foglalkoztatottak megoszlása ágazat-csoportok között Mező- és erdőgazdaság Ipar Építőipar Szolgáltatások Ezer km2-re jutó vasútvonal, km Autópálya hossza, km Ezer lakosra jutó személygépkocsi Ezer lakosra jutó telefon előfizető Ezer lakosra jutó mobiltelefonelőfizető Ezer lakosra jutó személyi számítógép1998 A K+F ráfordítások aránya a GDP-ben2000 A kutatók-fejlesztők aránya foglalkoztatottakból2000

Forrás: Comprehensive monitoring and regular progress reports on the preparation for membership. Various countries. Brussels, CEC, 2003. Nemzetközi statisztikai évkönyv 2001. Budapest, KSH, 2002. Statistical yearbook of candidate countries. Luxembourg, 2003.

21

4. táblázat

A NUTS II. régiók fejlettségi színvonala, 2001 Az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) az EU15 átlagában, százalék

Bulgária

75 felett 50–75 36–49 26–35 25 alatt

– – 26.2 10.1 63.7

Az ország népességének százalékában CsehMagyar- LengyelRománia ország ország ország 11.5 28.3 – – 11.5 9.8 13.1 – 77.0 34.1 39.1 10.2 – 27.8 47.8 11.8 – – 78.0

Szlovákia 11.4 – 88.6 – –

Forrás: Területi statisztikai évkönyv, 2002. 427–428. o. alapján a szerző számítása.

A kedvezményezett térségeket három országban kormányrendeletek jelölték ki. Bulgáriában 77 községi önkormányzat tartozik az elmaradott és 20 pedig az iparilag hanyatló térségek kategóriájába. Támogatásban részesíthető a 36 határ menti önkormányzat is. Magyarországon 89 kistérség tartozik a kedvezményezett körbe (ezek közül 83 elmaradott, 6 pedig ipariszerkezet-átalakításra javasolt térség). A román kormányrendelet problematikusnak minősítette azokat a területeket, ahol: a) a gazdaság szerkezete egyoldalú, egyetlen gazdasági tevékenységhez kapcsolódik a foglalkoztatottak legalább 50 százaléka, b) a szerkezetátalakulás során jelentős munkaerő-veszteséget elszenvedő bányászati térségek, c) a korábban működő vállalatok 25 százaléka megszűnt, d) a munkanélküliségi ráta az országos átlagot 25 százalékkal meghaladja, e) fejletlen az infrastruktúra és a hírközlés. E kritériumok valamelyike alapján az ország 12 megyéjében 24 problematikus térséget jelöltek ki. A bolgár szabályozás a területfejlesztési célterületeket öt kategóriába (fejlett, fejlődő, iparilag hanyatló, fejletlen rurális és határ menti), a magyar kormányrendelet négy (elmaradott, iparilag hanyatló, rurális és magas munkanélküliségű) csoportba sorolta. A román kormányrendelet vonta meg a legszűkebben a támogatásban részesülő térségek kőrét, hisz a kedvezményezett területeken az ország népességének kevesebb mint 10 százaléka él. Bulgáriában a problematikus (elmaradott és iparilag hanyatló) térségekben az ország lakosságának 17,5 százaléka él, Magyarországon viszont 33,5 százaléka (5. táblázat). Különbségek mutatkoznak az elmaradott térségek területi szerkezetében is. Bulgáriában viszonylag egyenletes a támogatott népesség regionális elhelyezkedése, Magyarországon három keleti régió adja a támogatott népesség háromnegyed részét, Romániában pedig a Kárpátokon túli területeken helyezkednek el legnagyobb kiterjedésű támogatott térségek. A legtöbb problematikus térség (a 24-

22

ből 9) az északnyugati régióban (Bihar, Máramaros és Szilágy megyékben) található (2. ábra). 2. ábra A kedvezményezett térségek népessége régiónként a) Bulgáriában

Ezer fő 1000 500 1 2

Jelmagyarázat: 1 =Elmaradott; 2 =Ipari depressziós.

23

100

b) Magyarországon

Ezer fő 1000 500 100 1 2

Jelmagyarázat: 1 = Elmaradott; 2 =Ipari depressziós.

c) Romániában Ezer fő 1000 500 100

1 2

Jelmagyarázat: 1 =Elmaradott; 2 = Ipari depressziós.

5. táblázat

24

Támogatott térségek, 2000 Térségtípus Elmaradott Iparilag hanyatló Kedvezőtlen mezőgazdasági

Bulgária Magyarország Románia Az ország Az ország Az ország Népesség, Népesség, Népesség, népességének népességének népességének ezer fő ezer fő ezer fő százalékában százalékában százalékában – – 3017 29,7 811 3,6 438

5,3

284

2,7

1264

5,7

–

–

1322

13,0

–

–

1008

12,2

–

–

–

–

–

–

1742

17,1

–

–

Problematikus térségek összesen

1446

17,5

3408+

33,5

2075

9,3

Határ menti

1622

19,6

–

–

–

–

Növekedési pólusok

2970

35,9

–

–

–

–

800

9,7

–

–

–

–

Fejletlen vidéki Magas munkanélküliségű

Fejlődő +

Megjegyzés: Egy kedvezményezett térség több típusba is besorolható. A támogatott népesség számításánál a térségeket csak egyszer vettük figyelembe.

Forrás: Geshev 2001, Horváth 1998, Ianoş 2000.

A problematikus térségek válságjelenségei közül csupán a magas munkanélküliséget említjük. 1999-ben az országos munkanélküliségi ráta Bulgáriában 16,0 százalékos, Magyarországon 5,3 százalékos, Romániában 6,4 százalékos volt. Bulgáriában a megyei értékek 4,2 százalék (Szófia) és 29,7 százalék (Targoviste) között szóródtak. Tíz megyében a munkanélküliségi ráta meghaladta a 20 százalékot (az ország lakosságának egynegyede élt itt). Magyarországon a főváros 5,3 százalékos rátája volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megyéé, 13,1 százalék. A 10 százalékos értéket négy megye (az ország népességének 19 százaléka) haladta meg. Romániában a munkanélküliségi ráta területi különbségei a 90-es évtized végén nőttek meg jelentősen. 10 százalék feletti munkanélküliséget huszonkét, korábban erőteljesen nehézipari profilú román megye mutat. Ezek közül mindössze hat található Erdélyben. A magas munkanélküliségű megyék össznépessége közel 11 millió fő, az ország lakosságának 48 százaléka. A több nemzetiségű – jelentős magyar lakosságú – megyék munkanélküliségi rátái az országos átlagnál alacsonyabb értékeket mutatnak, Bukarest után Szatmár, Bihar, Maros, Temes és Arad megyékben regisztrálták a legalacsonyabb munkanélküliségi rátákat 2000-ben. A bulgáriai magas munkanélküliségű, elmaradott térségek egy részében viszont jelentős a nemzeti kisebbségek (elsősorban a török népesség) aránya (Gyurova 2002). Az ország öt megyéjében a lakosság több mint egyharmada török nemzetiségű (Kardzsali megye: 65,9, Razgrad megye: 52,9, Targoviste megye: 40,3, Szilisztra megye 38,1, Sumen megye: 37,1 százalék).

25

A regionális egyenlőtlenségek megnyilvánulási formái A rendszerváltó országokban az urbanizációs színvonal, a falusi terek kiterjedtsége és az elmaradottság foka függvényében jelentős területi különbségek mutathatók ki. Lengyelország kivételével – ahol a városi népesség száma ma is folyamatosan nő – a többi országban a falvak népességvándorlása megállt. Sőt, több országban a migrációs folyamatok ellenkező irányban alakulnak, a munkahelyet vesztett városi népesség a falvakba vándorol. Az aktív korú népesség aránya a rurális térségekben és a hagyományos ipari körzetekben a legmagasabb. A nagyvárosi térségekben ezzel ellentétes mutatóknak lehetünk tanúi. Valamennyi fővárosban nőtt a népesség átlagéletkora, jelentősen megemelkedett az időskorú népesség aránya. A dinamikusan fejlődő térségekben (a nyugat- és közép-dunántúli régiók Magyarországon, Lengyelország északnyugati vajdaságai, Dél-Morvaország), valamint a északi és a keleti román régiókban és Szlovákia keleti térségeiben emelkedő születési rátákkal találkozhatunk, kedvezőbbek a korstruktúrák is, ugyanakkor a három utóbbi régiót magas elvándorlás és ingadozó aktív keresői ráták is jellemzik. A munkaerőpiac területi különbségei a korábbi gazdasági szerkezet átalakulásának a következményeként alakultak ki. Általában azokban a régiókban magas az aktivitási ráta, ahol a strukturális változások még hatották át a gazdaság valamennyi ágazatát, fennmaradtak a régi struktúrák. Több nehézipari régió Csehországban és Lengyelországban még nem lépett új fejlődési pályára, illetve sok olyan rurális térség is található Kelet-Közép-Európában, ahol a az agrárfoglalkoztatottak igen magas aránya (a romániai Moldvában például 42 százalék) miatt a jövőben éles feszültségek keletkezhetnek. Vannak olyan régiók is, amelyekben a korábban elhanyagolt tercier ágazatok gyors fejlődése ellentételezni tudta a gazdaság más szféráinak összezsugorodását. A kelet-közép-európai átalakulás sajátos paradoxona, hogy a sikeres régiók mutatják a legalacsonyabb aktivitási rátákat. A társult országok igen eltérő gazdasági potenciáljának fejlesztést kohéziós problémák is akadályozzák. A gazdasági fejlettség alacsony szintjén az egyes országok regionális teljesítőképességében tapasztalható különbségek nagyobbak, mint az uniós tagországokban (6. táblázat). A legalacsonyabb teljesítőképességű és a legfejlettebb régió (Prága és Románia északkelet) közti különbség hétszeres, az Unióban pedig ötszörös. Összességében – a nemzeti különbségektől eltekintve – európai léptékben a kelet-közép-európai gazdasági tér viszonylag homogén képet mutat, a régiók többsége az uniós teljesítőképesség átlagának felét sem éri el. Mindössze hat (két-két magyar és cseh, egy-egy szlovák és lengyel) régió teljesítőképessége haladja meg az EU átlagát (vö. a 4. táblázattal), és ezekben a hat ország népességének mindössze 12,7 százaléka él. Románia legfejlettebb régiójának (Bukarest és Ilfov megye) teljesítőképessége – az

26

utóbbi évek dinamikus növekedése ellenére – nem éri el az uniós átlagot, az ország népességének háromnegyede, Bulgáriában kétharmada az EU-átlag 30 százaléka alatti GDP-jű régiókban él. Lengyelországban két keleti határ menti régió (közel három és fél milliós népességgel) teljesítőképessége van az uniós átlag harmada alatt (3–4. ábra). 6. táblázat Az egy főre jutó GDP regionális különbségei a kelet-közép-európai országokban, 2000 Ország Bulgária Csehország Lengyelország Magyarország Románia Szlovákia EUR15

A legfejletlenebb A legfejlettebb régió egy főre jutó GDP-je vásárlőerő-paritáson EUR15 = 100 Dél-közép 21 Délnyugat 38 KözépMorvaország 45 Prága 121 Lubelskie 27 Mazowieckie 59 Észak-Alföld 31 Közép-Magyarország 78 Északkelet 16 Bukarest 46 Kelet-Szlovákia 36 Pozsony 98 Ipeiros 47 Belső-London 241

Forrás: A szerző számításai a Regions: Statistical Yearbook, 2003 alapján.

3. ábra Az egy főre jutó GDP ágazati szerkezete a kelet-közép-európai régiókban, 2000

27

Különbség 1.81 2.69 2.19 2.52 2.88 2.72 5.13

Forrás: A szerző szerkesztése a Regions: Statistical Yearbook, 2003 adatai alapján.

28

4. ábra Az egy főre jutó GDP regionális különbségei, 2000, EUR15=100

Forrás: Regions: statistical yearbook, 2003 alapján a szerző szerkesztése.

Nyilvánvaló, hogy a kisebb területi egységek közti gazdasági és szociális egyenlőtlenségek a régiók közti különbségeknél jelentősebbek, megyei (NUTS 3 egységeket vizsgálva Magyarországon nyílik a legjelentősebben a fejlettségi rés. Budapest egy főre jutó GDP-je több mint háromszorosan haladja meg Szabolcs-Szatmár-Bereg

29

megye értékét. Romániában ugyanakkor Bukarest és Vaslui megye a különbség nem éri el a háromszoros mértéket. A piacgazdaság következményei a területi egyenlőtlenségek további növekedését vetítik előre. Magyarország területi szerkezetének átalakulása, a nyertes és a vesztes megyék fejlődésének ütemében megmutatkozó különbségek azt jelzik, hogy a térformáló erők sokkal differenciáltabb képet mutatnak, mint a tervgazdaság időszakában. Ez utóbbi korszakban ugyanis az iparosítás alakította egy régió gazdasági teljesítőképességét, ma viszont az ipar versenyképes ágazatai és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatások befolyásolják a regionális gazdaságok fejlődését. A regionális különbségek okai, megnyilvánulási formái, befolyásolási módozatai és eszközei a két korszakban jelentős eltéréseket mutatnak (7. táblázat). 7. táblázat A területi egyenlőtlenségek jellemzőinek változása 1990 előtt Városi és falusias térségek között

A rendszerváltozás után Települések között Régiók között

Az egyenlőtlenségek alakulásának tendenciája

A városi és a falusias térségek között csökkenő A régiók között csökkenő A települések között állandósult

A települések között növekvő A régiók között növekvő A városok és a falusias térségek között állandósult

Az egyenlőtlenségeket előidéző hatótényezők

Iparosítás

Szerkezeti változások Szolgáltatások Külföldi tőkebefektetés

Az egyenlőtlenségek alakulását befolyásoló döntési szint

Nemzeti

Helyi Transznacionális

Az egyenlőtlenségeket kifejező mutatók

Demográfiai helyzet Kommunális és szociális infrastruktúra A közösségi infrastruktúra használatához kapcsolódó juttatások

Munkanélküliségi ráta Jövedelmek

Az egyenlőtlenségek térbeli megnyilvánulása

Forrás: Vision Planet. 48. o.

A hat ország közül Bulgáriában mutatkozik viszonylag kiegyenlítettnek a régiók teljesítőképessége. A legfejlettebb délnyugati régió (amelyhez Szófia is tartozik) jövedelmi mutatója 7593 euró/fő, ez az érték a legfejletlenebb magyar Észak-alföldi

30

régió átlagát alig haladja meg. A GDP ágazati szerkezete a régiókban kisebb eltérésekkel azonos képet mutat. Mindenütt a tercier szektor van túlsúlyban. A foglalkoztatottak ágazati szerkezete is hasonló, azzal a különbséggel, hogy az agrárfoglalkoztatottak aránya a Délnyugati régió kivételével mindenütt tíz százalék felett van. Csehországban Prága (amely önálló NUTS II. régió) kiemelkedő GDP mutatója az európai régiók sorában is előkelő (29.) helyet jelent. A főváros 21 százalékkal haladja meg az uniós átlagot. A 27 ezer eurós európai csoportban az olasz Piemonte, Valle d’Aosta, a brit Északkelet-Skócia, a német Düsseldorf között található. Prága állítja elő az ország hazai össztermékének egynegyedét A többi cseh régió teljesítőképessége közel azonos szinten, az uniós átlag 46–53 százalékán helyezkedik el, ennek következtében valamennyi nem fővárosi régió az elmaradott kategóriába tartozik. Egyéb szempontokat is figyelembe véve azonban több problematikus régió is található Csehországban. Erőteljes ipari hanyatlás és magas, 13 százalékos munkanélküliség jellemzi az Északnyugati és a Morva-sziléziai régiókat, ezen belül ötven százalékos a tartós munkanélküliek aránya. A válságtérségek kialakulásában az alábbi tényezők játszották a meghatározó szerepet: • • • •

A kitermelő- és fűtőanyagipar, valamint a kohászat hanyatlása, ugyanakkor még mindig ezek az iparágak a térségek fő ipari foglalkoztatói; A Délnyugati régióban a nehézgépipar strukturális átalakulása okozott komoly gondokat; Az Északkeleti, a Közép-morvaországi és a Délkeleti régióban magas a bőr-, textil- és élelmiszeripar aránya; A Délkeleti régióban a mezőgazdasági termelés csókkenése okozott foglalkoztatási nehézségeket a hegy- és dombvidéki rurális térségekben.

Magyarország térszerkezetére erőteljes gazdasági, szociális és infrastrukturális egyenlőtlenségek jellemzőek. A regionális egyenlőtlenségek kialakulásának jól ismert okaival itt nem foglalkozunk, csupán a magyar döntéshozók figyelmét okkal vagy ok nélkül elkerülő különleges vonásra hívjuk fel a figyelmet. Arra a Kelet-KözépEurópában egyedülálló, évszázados trendre utalunk, amely az ország centrumtérségének, Budapestnek és agglomerációjának megingathatatlan pozícióját érzékelteti. E trend módosítása a magyar modernizáció kulcsa, az eddigi kudarcok meghatározó oka. Az az ország, ahol a modern térformáló erők szélsőségesen magas koncentrációja figyelhető meg, nem képes aktív és versenyképes kohéziós politika megvalósítására (5. ábra). A magyar régiók az európai rangsorban különböző csoportokban helyezkednek el. A Közép-magyarországi régió a rangsor második harmadának végén, a 17 ezer euró/fő jövedelmű kategóriában a francia Korzika, az olasz Szardínia, a Skót- felföld és szigetek, a spanyol Catella y Leon és a belga Namur alkotta csoportban található. A második legfejlettebb magyar régió, a Nyugat-

31

Dunántúl, a harmadik harmad legelején helyezkedik el. A 12 ezer euró/fő jövedelmű csoportot már kizárólag kohéziós országok régiói, a portugál Norte, Centro és Alentejo, a görög Peloponnisos és Traki alkotják. Hasonló a Közép-dunántúli régió pozíciója is, néhány görög, portugál és a fejlettebb kelet-európai régiókkal a 11 ezer euró/fő kategóriában helyezkedik el. A többi magyar régió kizárólag kelet-európai térségekkel körülvéve, a harmadik harmad középmezőnyében. Ha Budapestet önálló régiónak tekintenénk, akkor 24 ezer euró/fő GDP-jével (amely az uniós átlag 108 százaléka) az első ötven legfejlettebb régiók közé, Madrid, a német Hannover, az olasz Liguria, az osztrák Felső-Ausztria és a brit Bradfordshire alkotta csoportba kerülne. 5. ábra Budapest súlya néhány tevékenységben

Jelmagyarázat: 1 – Ipari foglalkoztatottak; 2 – GDP; 3 – Felsőfokú hallgatók száma; 4 – Piaci szolgáltatásokban foglalkoztatottak; 5 – Külföldi működő tőke; 6 – Kutatási-fejlesztési ráfordítások; 7 – Légi utasforgalom. Forrás: A Területi statisztika évkönyv, 2002 adatai alapján a szerző szerkesztése.

32

Lengyelország regionális jövedelmi palettája is színes. Az ország legfejlettebb régiója, a Varsó központú Mazowieckie egy főre jutó GDP-je sem éri el az uniós átlag kétharmadát. Ez annak következménye, hogy a fővárost nagy kiterjedésű, 3,3 milliós népességű, gyengén urbanizálódott, elmaradott régió övezi. A legurbanizáltabb két déli sziléziai és a nyugati Wielkopolska régió teljesítménye az EU-átlag 40–50 százaléka közötti sávban mozog. A már említett két keleti agrárrégió (Podlaskie és Podkarpackie) Kelet-Közép-Európa legelmaradottabb térségei közé sorolhatók. Hét régióban (összlakosságuk 17 millió fő) a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya 20 százalék feletti értéket mutat. A magas agrárfoglalkoztatottság következtében e régiók munkanélküliségi rátái az országos átlag körüli értéken (18 százalék) vagy az alatt állnak, miközben a az ipari régiók némelyikében a munkanélküliség 23–27 százalékos. A legversenyképesebb lengyel régiók a következők: Malopolskie, Pomorskie, Śląskie és Wielkopolskie. Komparatív előnyeik a magas ipari termelékenységből, nagy humánerőforrás-potenciáljukból (egyetemek, kutatóintézetek sora található e régiókban), viszonylag fejlett infrastrukturális rendszereikből következik. Népes régióközpontjaikat kiterjedt agglomeráció veszi körül, gazdaságuk sokrétű, magas a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya. A fővárosi régió koncentrációs mutatói, az ország többpólusos berendezkedése ellenére, jelentősnek mondható. A külföldi működő tőke egyharmada ide összpontosul, itt magasabbak a népesség képzettségi mutatói, magasabbak az átlagbérek, a térségre erőteljes bevándorlás jellemező. A lengyel régiók sorában kedvező pozíciót elfoglaló Szilézia (Śląskie) vajdaság Európa legkiterjedtebb nehézipari, szénbányászati és vasipari körzetének tekinthető. A gazdaság szerkezeti átalakítása még a kezdeteknél tart. Az uniós csatlakozást követő években a munkahelyek számának drasztikus csökkenése, kiterjedt szociális feszültségek várhatók. A szintén többpólusúnak tekinthető Románia fejlesztési régiói három kategóriába sorolhatók. A legfejlettebb, az uniós átlagjövedelem 46 százalékát (a legfrissebb adatok szerint 2001-ben 57 százalékát) elérő Bukarest fejlődése az utóbbi években érezhetően felgyorsult. 1995 és 2001 között a GDP éves növekedési üteme átlagosan 7,4 százalék volt, miközben a többi romániai régióban a GDP csökkent. Annak ellenére, hogy a főváros az ország népességének csak 9 százalékkel részesedik, az ország hazai össztermékének 17 százalékát állítja elő, a kis- és középvállalatok 20 százaléka, a külföldi működő tőke befektetések 57 százaléka ide összpontosul. A régiók másik csoportjába az ország hat régiója tartozik, átlagos teljesítőképességük az uniós átlag 21–30 százalékos értékei között ingadozik. Végül a harmadik kategóriába Kelet-Közép-Európa legfejletlenebb térsége, az Északkeleti régió (Moldva) sorolható. Szlovákia régiói viszonylag kiegyenlített jövedelmi kondíciókkal rendelkeznek. A Pozsonyi régió (22 ezer euró/fő, az uniós átlag 98 százaléka) az európai regionális rangsorban a 77. helyen, holland (Limburg, Zeeland), belga (Nyugat-Flandria), svéd

33

(Dél-Svédország) és brit (Dél-Wales) régiókkal közös csoportban található. A többi régió a közepesen fejlett kelet-európai blokkhoz tartozik. A Kelet-Közép-Európa térszerkezetét jellemző nagy különbségek abban is kifejezésre jutnak, hogy – Bulgária kivételével – mindenütt vannak kiemelkedően fejlett régiók. a tíz leggazdagabb kelet-közép-európai régió öt országban található: négy Csehországban, három Magyarországon és egy-egy Szlovákiában, illetve Romániában (6. ábra, 8. táblázat). A tíz legszegényebb régió viszont a két később csatlakozó országban található. Az ábrán azt is láthatjuk, hogy Bulgáriában két, Romániában pedig egy (a Székelyföldet is magában foglaló Közép régió) fejlesztési egység nem tartozik ebbe a kategóriába. 8. táblázat Kelet-Közép-Európa leggazdagabb és legszegényebb régiói Leggazdagabb Egy főre jutó GDP, Orszá vásárlóer g ő paritáson, euró

Az EUR15 Sorátlagának rend százaléká ban

Legszegényebb Egy főre jutó GDP, Ország vásárlóer ő paritáson, euró

Az EUR15 átlagának százaléká ban

Sorrend

Régió

1

Prága

CZ

27,354

121

1

Északkelet

RO

3,678

16

2

Pozsony

SK

22,164

98

2

Dél

RO

4,328

19

3

KözépMagyarország

HU

17,094

78

3

Délkelet

RO

4,448

20

4

Mazowieckie

PL

13,316

59

4

Délnyugat

RO

4,681

21

5

NyugatDunántúl

HU

12,788

57

5

Yuzhen Tsentralen

BG

4,781

22

6

Jihozápad

CZ

11,840

52

6

Északnyugat

RO

4,894

23

7

KözépDunántúl

HU

11,279

48

7

Severen Tsentralen

BG

5,090

23

8

Jihovyhod

CZ

11,059

47

8

Severoistochen

BG

5,203

24

9

Bucharest

RO

10.878

46

9

Severozapaden

BG

5,414

24

Severovyhod

CZ

10,871

46

10

Nyugat

RO

5,428

24

10

Régió

Forrás: A szerző számításai a Regions: Statistical Yearbook, 2003 alapján.

A leggazdagabb vagy másképpen fogalmazva versenyképes régiók kialakulásban településszerkezeti viszonyok, történelmi fejlődési sajátosságok és a gazdaság szerkezeti jellemzői játszanak meghatározó szerepet. Az két előbbi befolyásoló tényezőről már szóltunk, nézzük meg a strukturális összetevők hatásait. A szokásos tipizálást használva az egyes régiókat ágazati dominanciájuk alapján agrár-, ipari és tercier típusba sorolhatjuk. A csoportosítást a foglalkoztatottak ágazati arányai alapján

34

végezzük el: tekintsük agrárorientációjú régiónak azt a területi egységet, ahol az agrárfoglalkoztatottak aránya a 10 százalékot meghaladja, iparinak azt, ahol az iparban a foglalkoztatottak legalább 40 százaléka dolgozik és tercier jellegűnek azt, ahol a szolgáltatási foglalkoztatottak részaránya 60 százalék felett van. A tercier dominancia kizárólag a fővárosi régiókra jellemző (a kivétel a már említett okok miatt a lengyel Mazowieckie régió). Prágában a foglalkoztatottak 77 százaléka, a Pozsonyi régióban 72 százaléka, a Közép-magyarországi régióban 71 százaléka, Bukarestben pedig 63 százaléka dolgozik a szolgáltatásokban. Az ipari dominanciájú térségek csoportjába tartozik valamennyi cseh és szlovák régió (a két főváros kivételével), három magyar régió (Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl és Észak-Magyarország), valamint a lengyel Szilézia. Az ipar belső szerkezetének különbségei és az urbanizációs színvonalban megmutatkozó tényezőkkel magyarázhatjuk azt, hogy az ipari orientációjú régiók 6. ábra A leggazdagabb és a legszegényebb régiók elhelyezkedése

35

Megjegyzés: A régiók megnevezését ld. a 8. táblázatban.

egy része (négy cseh, egy magyar és három szlovák) nem jelenik meg a leggazdagabb régiók között. Ezekben a térségekben magas a hagyományos kitermelő- és nehézipar részesedése, a magas hozzáadott értéket előállító ágazatok elterjedése nem tekinthető tipikusnak. Magas az agrárfoglalkoztatottak aránya a román, a bolgár régiókban, és 11 lengyel vajdaság és egy magyar régió (a Dél-Alföld) is e kategóriába kerül. Magyarországon két (Dél-Dunántúl és az Észak-Alföld), Lengyelországban pedig négy régió nem mutat különleges ágazati dominanciát (7. ábra). 7. ábra

36

A régiótípusok területi elhelyezkedése

Forrás: A Regions: Statistical Yearbook adatai alapján a szerző szerkesztése.

A versenyképességi potenciál egyéb tényezőit – megközelíthetőség, a humán erőforrások minősége, a kutatási-fejlesztési kapacitások mennyisége – vizsgálva is hasonló következtetésekre juthatunk. Az európai piacokra való gyors eljutást biztosító autópálya-hálózat sűrűsége a csatalakozó országokban az uniós átlag hatodát sem éri el. A három-ötszáz kilométernyi megépült autópálya döntő része a fővárosokból indul és a Nyugat-Európa vagy Romániában a Fekete-tenger irányába halad. Lengyelország e szempontból kivételnek tekinthető, a meglévő 400 kilométernyi pálya nagy része a

37

sziléziai és a nyugat-lengyel régiókban található. A kutatás-fejlesztés országos hálózatai még a tervgazdálkodás időszakában ugyan valamennyi országban kiépültek, a fővárosok pozíciói azonban még mindenütt dominánsak. Láthattuk a korábbiakban Budapest meghatározó (65 százalékos) súlyát a K+F ráfordításokban, Lengyelországban Varsó még mindig magas, ám a magyar fővárosnál lényegesen alacsonyabb részesedést (44,5 százalékot) mutat. A kelet-közép-európai régiók versenyképességében európai összevetésben ma még egyetlen tényező tekinthető kiemelkedőnek, nevezetesen a gazdasági növekedés üteme. A makro adatokat összefoglaló táblázat is jelezte már, hogy Kelet-Európa az Európai Unió országainál nagyobb növekedési ütemet ért el a hazai össztermék előállításában. A 2,5 százalékos évi átlagos uniós növekedési ütemmel szemben a társult országok GDP-je 4,8 százalékkal növekedett évente 1995 és 2001 között. Az országcsoport mutató közötti szóródás nem csekély, Lengyelország a hét éves átlagban 6,3 százalékkal, Magyarország 4 százalékkal, Szlovákia 3,9 százalékkal, Csehország 1,5 százalékkal növelte hazai össztermékét. Bulgáriában és Romániában nem volt növekedés. Az országcsoport átlaga feletti növekedést 14 régió mutatott. Ebből 11 lengyel, egy-egy pedig magyar, román és szlovák régió. Az első három leggyorsabban növekvő régiók a következők voltak: Mazowieckie (10,4 százalék), Wielkopolskie (7,8), Bukarest (7,4 százalék). Magyarországon a közép-magyarországi régió 5,2 százalékos növekedési ütemét a Közép-Dunántúl (4,6 százalék) és a NyugatDunántúl (4,3 százalék) követi.

A regionális politika intézményesülése A rendszerváltás utáni legelső demokratikus kormányzatok tevékenységének egyik jellemző hiányossága volt Kelet-Közép-Európában, hogy a gazdaság szemmel láthatóan drámai területi átrendeződésének folyamataira kevés figyelmet fordítottak. Csupán Magyarország számított kivételnek, ahol az 1990. évi demokratikus választások után a kormányzati struktúrában Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot hoztak létre, és kormányprogramok készültek az akut válsággal küszködő nehézipari térségek szerkezetátalakítására. Az egész országra érvényes, koherens regionális politikai stratégiája azonban az első magyar kormánynak sem volt, mint ahogy a korábbi területfejlesztési alapot sem alakították át az új fejlesztési céloknak megfelelően, hanem inkább megszüntették. A politikai elit sem értette még a területfejlesztés lényegét, nem kevesen voltak, akik ezt a tevékenységet a tervgazdaság hajdan volt eszközével azonosították, és a népgazdasági tervezés maradványának tekintették. A regionális politika cél-, eszköz- és intézményrendszerének kiépítésére az 1994-ben hivatalba lépett kormány vállalkozott. A regionális politikai csomag első eleme a

38

területfejlesztési törvény volt 1996-ban. E törvény a számtalan kompromisszum ellenére a magyar területfejlesztés több évtizedes hagyományait sikeresen ötvözte az Európai Unió strukturális és kohéziós politikai szabályaival. A magyar törvény mintaként szolgált a többi társult kelet-közép-európai ország jogalkotása számára is (Horváth 1998). Létrejöttek a területfejlesztés intézményei, a megyei, a regionális és az országos fejlesztési tanácsok, újjászerveződött a területfejlesztési alap. A területfejlesztési törvény túlzott óvatosságot mutatott a régiók intézményesítésében. Először még a fejlesztési-statisztikai régiókat sem nevezte meg, a megyék közös fejlesztési feladataik koordinálására önkéntes regionális társulásokat szervezhettek. A hét regionális fejlesztési tanács kötelező megalakítását az 1999-ben módosított törvény írta elő, ám az ekkor már új kormány – politikai okokból – jelentősen megsértette a regionális tanácsok működésében a partnerség elvét, a tanács tagjai sorából törölte a területi ipar- és kereskedelmi kamarák képviseletét, mérsékelte a kistérségek képviselőinek számát, és a minisztériumi képviselők számának növelésével a tanácsokat egyértelműen a központi kormánynak rendelte alá. Sérült tehát a decentralizáció elve is. A magyar parlament 1998-ban határozatot fogadott el az Országos Területfejlesztési Koncepcióról, és 2001-ben elkészült a Nemzeti Fejlesztési Terv regionális prioritásait tartalmazó fejezete is. A 2002-ben megválasztott negyedik kormány programjában a területfejlesztési törvény európai uniós normáinak helyreállítását, a decentralizáció intézményesítését, a regionális önkormányzatok megszervezését és a regionális finanszírozás reformját fogalmazta meg. A Bolgár Nemzetgyűlés a területfejlesztési törvényt 1999-ben fogadta el. A bolgár és a magyar törvény szerkezetében és tartalmában sok hasonlóságot mutat. A regionális intézmények működése is azonos elvekre épül. Lényeges különbség azonban, hogy a bolgár megyékben nem alakultak fejlesztési tanácsok, szerényebb és korlátozottabb a regionális fejlesztési források köre és mértéke is (Ilieva, 2002) A régiók kialakítása is könnyebb feladatnak tűnt, amit talán azzal magyarázhatunk, hogy Bulgáriában a területi önkormányzatoknak nincsenek hosszú történelmi múltra visszatekintő hagyományai, illetve az új mezorégiók kialakításával párhuzamosan területiközigazgatási reform is lezajlott. Érdemes megjegyeznünk, hogy ennek ellenére a bolgár régiók kialakítása körül is voltak félelmek és bizonytalanságok. A régiókról szóló kormányhatározat nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a régiók csak a kialakításuk során tekintetbe vett alapcél teljesítésére – nevezetesen területfejlesztésre – működtethetők, illetve számukat és határukat az Országos Területfejlesztési Terv érvényességi idején belül, 2006-ig nem lehet megváltoztatni (Geshev 2001; Kolev, 2002). Bulgária az egyetlen ország, ahol a tervezési-statisztikai régiók kialakítását előre definiált szempontok alapján alakították ki. A regionalizáció – nagy méretű államigazgatási területi egységek működtetése – több évtizedes hagyományai ellenére

39

az ország regionális egységei számos kompromisszum eredményeként jöttek létre. Az európai uniós csatlakozási felkészülésben alkalmazott hat makrorégió kialakításában a következő szempontokat vették figyelembe: 1) A régiók száma viszonylag kevés legyen, méretük és természeti erőforrásaik, gazdasági-társadalmi adottságaik alapján legyenek képesek nagy méretű programok és projektek megvalósítására; 2) A régió az irányíthatóság szempontjából ne legyen túlzottan nagy méretű, a régiót alkotó megyék száma optimális legyen, a megyék együttműködését szervezni lehessen; 3) Vegyék figyelembe az alapvető természeti földrajzi egységeket és a régiók történeti hagyományait; 4) Legyen a régiónak viszonylag fejlett városhálózata, több növekedési pólusa; 5) A tervezési régiók teljes megyei közigazgatási egységeket foglaljanak magukban. Romániában, a viszonylag fiatal nemzetállamban a különböző országtestek (Erdély, Havasalföld, Moldova) területi egybeszervezése több évtizedes törekvéseinek eredményei nem kevés tanulságot szolgáltatnak annak elemzéséhez, hogy vajon sikerrel jártak-e a központosított államhatalom törekvései a regionális kohézió erősítésében, csökkentek-e az országrészek közti különbségek a jövedelemtermelésben, a lakosság életkörülményeit befolyásoló infrastrukturális ellátottságban egy soknemzetiségű országban. A területi gazdasági és a társadalmi struktúrák jelenlegi állapotából levont fő következtetés az, hogy az önálló Románia létrejötte óta folytatott, különböző ideológiai alapokon nyugvó gazdaságpolitika csak kis mértékben volt képes az ország tradicionális térszerkezetének módosítására, a 20. században az ország területi különbségei – a nagy áldozatok árán végrehajtott erőltetett iparosítás ellenére – mennyiségi szempontból ugyan mérséklődtek, a fejlett és az elmaradott területek térségi elrendeződése azonban szinte változatlan maradt. A történelmi román területeken Bukarest, néhány nagyváros (Craiova, Piteşti és Constanţa) és szűkebb környezete mutat fel modernizációra alkalmas szerkezeti jellemzőket, a háromnegyed évszázaddal ezelőtt más gazdasági rendszerhez tartozó Erdély összességében meg tudta őrizni a településszerkezetéből (sűrű kisvárosi hálózatából) és kvalifikáltabb humán erőforrásaiból származó előnyeit. A román kormányzati szervek a 90-es évek közepén fogalmazták meg a regionális politika kidolgozásának igényét. Még nem körvonalazódott ugyan konzisztens regionális politika, de érzékelhető, hogy a decentralizált iparfejlesztés, a szociális problémák komplex megoldása, a partnerség kiépítése, az agrártérségek diverzifikált fejlesztése, a humán erőforrások minőségét javító intézmények alapítása, a kis- és középméretű vállalkozások elterjesztése a kormányzati politikák érdeklődésének homlokterébe került. A kormányprogramok általános célkitűzései azonban nem tekinthetők még komplex regionális politikai koncepciónak, ezek általános elképzelések csupán, mint ahogy hasonló megfogalmazásokkal találkozhattunk hét–

40

nyolc évvel ezelőtt a többi átalakuló kelet-közép-európai ország kormányzati politikai dokumentumaiban is. Az átmeneti országoktól némileg különbözik Románia helyzete a regionális fejlesztési politika koncepcionális kidolgozásának helyzetét illetően. Magyarországon és Bulgárián kívül Romániában készült tervezet a regionális fejlesztés cél-, eszköz- és intézményrendszerének kidolgozására. A Phare program keretében, a dán RAMBØLL tanácsadó csoport irányításával kidolgozott Zöld Könyv foglalta össze először a területi fejlődés problémáit, az ország térszerkezetének helyzetét, és tett javaslatokat a román területfejlesztési modell kidolgozására. E dokumentum jelentős teljesítménynek értékelhető. A dokumentum háttéranyagai – az ország regionális különbségeit feltáró és elemző dolgozatok és kiadványok – kellő eligazodást nyújtanak az ország térszerkezeti problémáinak tanulmányozásához, módszertanilag megalapozottak. Külön ki kell emelni a globális fejlettségi index alkalmazását, amely a GDP-nél átfogóbb és differenciáltabb elemzést tesz lehetővé. A Zöld Könyv a román területfejlesztési politika legsürgetőbb teendőit kilenc pontba foglalta össze: a feladatok a területfejlesztés alapintézményeinek megteremtésétől, a regionális programozás bevezetésén keresztül, a regionális fejlesztési szakemberképzés megszervezéséig széles skálán mozognak. A javaslatok a fejlett piacgazdaságok és a tagolt intézményrendszert működtető polgári demokráciák esetében teljesen nyilvánvalóak és meg is valósíthatók, az új elvek, de régi struktúrák alapján működő román demokráciában azonban ezek az elképzelések nehezen érvényesíthetők. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy mihamarabb megszülessenek mindazok a jogszabályok, amelyek az általános alapelvek érvényesüléséhez nyújtanak megfelelő garanciákat. A magyar tapasztalatok azonban arra intenek, hogy a területfejlesztés eszköz- és intézményrendszerét (a regionális fejlesztés speciális alapjait, a társfinanszírozást, a regionális programozást, a területfejlesztési tanácsok működését, a fejlesztési régiók kialakítását stb.) megteremtő törvény mellett módosítani szükséges a területfejlesztéssel kapcsolatban álló, arra hatást gyakorló egyéb törvényeket is: pl. az államháztartási, az önkormányzati, a támogatási rendszert szabályozó törvényeket. Mert hiába fogalmazza meg a területfejlesztési törvény a fejlesztési régióba tartozó megyék együttműködésének ösztönzését és a decentralizált fejlesztési források felhasználásában a régiók meghatározó szerepét, ha az önkormányzati törvény és a támogatások állami szabályozása korlátokat állít a regionalizmus kibontakozása elé. Az EU-konform területfejlesztést támogató komplex jogi szabályozás természetesen nem eredményezhet azonnali pozitív változásokat Romániában sem. Tekintetbe kell venni, hogy a központi szervek ragaszkodnak redisztribúciós és irányítási jogosítványaikhoz, a helyi önkormányzatok pedig autonómiájukat féltik az új

41

területfejlesztési régiók megszervezésétől. A hagyományos igazgatási szintek érdekeltségének megteremtésére a területfejlesztésben különböző technikákat kell kidolgozni, egyértelműen szabályozni kell az egyes szintek közötti munkamegosztást, a feladat- és hatásköröket. Romániában a régiók szervezéséhez – történelmi hagyományok, városhálózati sajátosságok – bizonyos szempontból kedvezőbbek az adottságok, mint Magyarországon: Románia közigazgatási beosztása többször változott a 20. században, Magyarországgal ellentétben a területi közigazgatáshoz nem kötődnek több évszázados hagyományok. Az országban már működött tartományi közigazgatás. Az ország történeti tájain (Olténia, Munténia, Moldova, Dobrudzsa, Erdély, Bánság, Körösvidék, Máramaros) a több évtizedes erőszakos homogenizálás ellenére felfedezhetők a regionális identitás maradványai, ezekre tudatos regionális politikával lehet építkezni. Meg kell azonban jegyezni, hogy Erdély esetében különös figyelmességgel kell eljárni. Részben azért, mert az országrész népességének kb. egynegyede magyar nemzetiségű (a közép-romániai régió három keleti megyéjében, a Székelyföldön 50–80%), másrészt – a nem feszültségmentes nemzetiségi politika miatt – nagy számú ellenzője van az erdélyi régiók önálló fejlesztési törekvéseinek. Különösen a székelyföldi területfejlesztési elképzeléseket illetik gyakran éles kritikával a román hatóságok. A román regionális politikának megkülönböztetett gondot kell fordítania a nemzetiségi területek fejlesztésére, mint ahogy a nyugat-európai politikák is teszik ezt. Erdély az ország fejlett régiói közé tartozik. A globális fejlettségi index alapján a 16 megye közül 4 igen fejlettnek, 3 fejlettnek, 6 pedig közepesen fejlettnek tekinthető, s csupán 3 fejletlen megye található a három erdélyi régióban. A román regionális politikának tehát nem csupán az ország elmaradott területeinek fejlesztését kell célul kitűznie, hanem a modernizációt szolgáló innovációk terjedésének ösztönzését is. A decentralizált területfejlesztés számára Románia viszonylag kedvező nagyvárosi hálózattal rendelkezik. Ezek mind népességszámukat, mind multifunkcionális jellegüket tekintve tényleges növekedési központként vehetők számításba. A nagyvárosok szellemi-kulturális funkciói erősek, sokhelyütt 2–5000 fős kutatási-fejlesztési kapacitások és 10–30 ezer hallgatói létszámú egyetemek vannak. Az ország területi-közigazgatási rendszere sok egységből (41 megyéből) áll, méretük és népességszámuk alapján NUTS 3 egységeknek tekinthetők. A még kialakulatlan nemzeti regionális politika ellenére Románia több térségében figyelemreméltó fejlesztési kísérletek indultak el. Phare és egyéb nemzetközi támogatással folyó vidékfejlesztési programokkal találkozhatunk a hegyvidéki területeken, több nagyváros fogalmazta meg elképzeléseit a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódáshoz szükséges infrastrukturális fejlesztésekre.

42

Ezek azonban elszigetelt kísérletek, a programok kidolgozásához sem országos területfejlesztési koncepció, sem ágazati fejlesztési stratégiák nem állnak rendelkezésre. Pedig ezek nélkül hatékony területfejlesztés nem képzelhető el. Mint ahogy nincs komplex területfejlesztés gazdaságfejlesztési programok nélkül. Félő, hogy Romániában – az egész országra kiterjedő infrastrukturális elmaradottság miatt – a területfejlesztési elképzelésekben a közlekedési, a hírközlési és a szociális infrastruktúra modernizálása kapja a döntő szerepet, figyelmen kívül maradnak a gazdaság szerkezeti átalakítását, a térségek jövedelemtermelésének fokozását szolgáló fejlesztések, a munkahelyteremtés. Ezért különösen fontos az ágazati minisztériumok közötti koordináció, az ipari rekonstrukciós programok regionális fejezeteinek gondos kimunkálása. Az 1998-ban elfogadott területfejlesztési törvény fontos változások kezdetét jelentette Románia regionális fejlődésében. Az ország történetében első területfejlesztési törvény jelentőségét az adja, hogy utat nyithat a decentralizált fejlesztésnek, a társadalmi igazságosság és méltányosság érvényesülésének a gazdaságpolitikai döntésekben. Ezeknek az alkotmányos alapkövetelményeknek a teljesítéséhez a törvény intézményeket hozott létre és fejlesztési tértípusokról határozott. Esély mutatkozik tehát arra, hogy az ország különböző térségei megfogalmazzák elképzeléseiket, ezek megvalósításához alanyi jogon több forráshoz jussanak, a külső támogatást a térség fejlesztésében érdekelt szervezetek pénzeszközeinek kiegészítésére használják. Kezdetét veheti Romániában is az alulról építkező, a helyiterületi közösségek érdekeit sok szempontból érvényesíteni képes, előre tekintő, több százezer ember jövedelmi viszonyait, létbiztonságát javító fejlesztési program. Megtörténtek az első lépések egy olyan társadalmi modell felé, amelyben a helyi kezdeményezések is számításba jöhetnek, a területi közösségek (vállalkozók, köztestületek, önkormányzatok, társadalmi szervezetek) fejlesztési koalícióba tömörülve térségfejlesztési programjaik versenyképességéről meggyőzhetik a központi döntéshozókat. A nyugat-európai területi egységek autonómiájának a megerősödése csak részben vezethető vissza történelmi és nemzetiségi okokra. Sokkal inkább a gazdaság szerkezeti átalakulása, a regionális fejlődést befolyásoló tényezők változása, a területi tervezés általános térnyerése – meghatározóan gazdasági szempontok – kényszerítették ki a decentralizációt. A regionális önállóság kibontakozása kedvező változásokat eredményezett a fejletlen térségek felzárkózásában, a korábban sokszor ,,gyarmatosító” pozícióban lévő centrumtérségek gazdasági és politikai túlhatalmának a visszaszorításában. A regionalizmus tehát a demokrácia fontos intézménye is egyben. Romániában is hasonlóak a teendők. Az ország nagyobb térségeiben a területfejlesztés több tucat szereplőjének az összefogására azért van szükség, hogy:

43

– – –

az innovatív, piackonform tevékenységek térbeli terjedése felgyorsuljon, kialakuljanak az ehhez szükséges infrastrukturális és szervezeti feltételek, a térségek belső összetartó ereje fokozódjon, a fejlődést hosszú távon a régió saját adottságai motiválják, az új tevékenységek egymásra utalt gazdasági rendszerré szerveződjenek, a régiók külgazdasági orientációja erősödjön, az európai területi munkamegosztásba a bekapcsolódás intenzívvé váljon, a regionális versenykövetelményekhez való alkalmazkodás feltételei megteremtődjenek.

A piaci versenyképességet befolyásoló tényezők komplex fejlesztéséhez, összetett és modern gazdasági szerkezet kiépítéséhez, a regionális piacok szervezéséhez a mai megyéknél kiterjedtebb méretű területi egységekre van szükség. Mert különben nem teljesíthető a közgazdaságtan egyik alaptétele, a méretgazdaságosság követelménye. Nem véletlen tehát, hogy az EU-csatlakozás és az Unió Strukturális Alapjaiból történő támogatások igénybevételének előfeltétele a nagyrégiók kialakítása, amelyekre fejlesztési koncepciók, programok dolgozhatók ki. Ne ringassuk azonban magunkat illúzióban. A törvény a nyugat-európai típusú fejlődésnek csak a legelemibb feltételeit teremtette meg, sok tennivaló, érdekkonfliktus, az eddigieknél összemérhetetlenül következetesebb és a korábbiaknál nagyobb szakszerűséget igénylő munka van előttünk. Mihamarabb bizonyítani kell viszont, hogy a nem kis ellenállás dacára kikényszerített döntés az ország érdekeit szolgálja, a térségi összefogás fejlesztő ereje és forrásképző szerepe bármely, minisztériumban kialkudott támogatásnál nagyobb lehet. Ha ezt eredményekkel alá tudjuk támasztani, akkor van esélyünk arra, hogy az Európai Unió régióinak potenciális versenytársai és partnerei legyünk. A regionális fejlesztési tanács lett Romániában is az új regionális politikai területi kulcsszereplője. Tagjai a régió fejlesztésében érdekelt szereplők – a megyei tanácsok, a gazdaság, a központi állam – képviselői. Feladatköre sokrétű: a régióban zajló folyamatok feltárásától és értékelésétől a fejlesztési programok kidolgozásán és finanszírozásán keresztül a fejlesztési célok megvalósításának ellenőrzéséig számtalan teendője lesz. Szerveznie kell a regionális területfejlesztési partnerek együttműködését, ütköztetnie kell fejlesztési érdekeket, hazai és külföldi alapokhoz és befektetőkhöz kell versenyképes elképzeléseket eljuttatnia, fejlesztési célokat és programokat kell kidolgoznia, információs rendszereket kell működtetnie, hatáselemzéseket kell végeznie, regionális marketing feladatokat kell ellátnia, képviselnie kell a régió érdekeit az Országos Területfejlesztési Tanácsban. E távolról sem teljes felsorolásból is kitűnik, hogy olyan feladatokról van szó, amelyek mindezidáig szinte ismeretlenek voltak a román – és tegyük hozzá, a kelet-középeurópai – területfejlesztési gyakorlatban, eredményes megoldásuk egyetlen települési és megyei önkormányzattól sem várható.

44

A regionális fejlesztési tanács tehát nem a megyei önkormányzatok ellenében, hanem azok és a regionális erőforrások mozgósítása érdekében jön létre. Egyenlő partnerek konstruktív együttműködését jelenti. Nyilvánvaló azonban, hogy – és ez máris egy előre látható konfliktusforrás – a tanácsban résztvevő megyék képviselői csak megalapozott elképzelések birtokában, kellőképpen alátámasztott érvek sorozatán keresztül érvényesíthetik érdekeiket. Fejlesztési döntéseket sem aktuális politikai befolyás, sem szűk területi érdek, sem pedig megalapozatlan és irreális elképzelés nem kényszeríthet ki, még ha azok térségi vagy ágazati támogatás formájában is jelennek meg. A fejlesztési döntéseknek, a támogatás odaítélésének egyértelmű célokat, nyilvánosan meghirdetett programokat kell szolgálniuk, olyanokat, amelyek versenyképes munkahelyeket teremtenek s egyben megfelelnek a fenntartható fejlődés követelményeinek, erősítik a régió exportkapacitásait, a gazdaságfejlesztés infrastruktúráját javítják, hozzájárulnak a régió gazdasági kapcsolatainak a fejlesztéséhez. A regionális fejlesztési tanács munkáját szervezni kell, döntéseit magas szakmai színvonalon elő kell készíteni, a fejlesztési programokat menedzselni szükséges. Ezért fontos, hogy a tanács munkaszervezetének kialakítása, e szempontokból nem engedve, körültekintően történjen. Csakis professzionális és eszközökkel jól felszerelt szervezet lesz képes megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyek megoldását a nyugat-európai régiókban szakértők tucatjai végzik. A regionális politika a csatlakozó országokban számtalan gonddal küzdenek. A területfejlesztési törvények által létrehozott intézmények működését az instabilitás jellemzi. Kormányzati ciklusonként változik a regionális politika központi intézménye is. Magyarországon ez ideig három alkalommal került más-más hatósághoz a területfejlesztés irányítása, az új európai integrációs tárca nélküli miniszternek való alárendelés már a negyedik változat. Romániában 2001-ben a megszüntetett Országos Regionális Fejlesztési Ügynökség funkcióit a Fejlesztési és Prognosztikai Minisztérium vette át. A bizonytalanságot fokozza a régiók fejlesztési ügynökségei székhelyének kiválasztása is. Magyarországon és Romániában folyik éles küzdelem a potenciális régióközpontok és a régió többi megyeszékhelyei között a fejlesztési szervezet letelepítéséért. Romániában Iaşi helyett Piatra Neamţ, Brassó vagy Marosvásárhely helyett Gyulafehérvár, Ploeşti helyett Calaraşi, Galaţi vagy Conştanţa helyett pedig Brăila lett a regionális ügynökség székhelye. Kialakulatlanok még a pénzügyi-ellenőrzési szervezetek is. A hiányosságokra az Európai Bizottság is rendszeresen felhívja a figyelmet. A társult országok előrehaladását értékelő jelentések számtalan kritikai észrevételt tartalmaznak (Bulgaria 2000, Hungary 2000, Romania 2000). Az utóbbi évek jelentései Bulgáriáról és Romániáról azt állapították meg, hogy:

45

– – – – –

Nem tisztázott a területi-közigazgatási egységek és a tervezési-statisztikai régiók közötti viszony; Gyenge a tárcaközi koordináció, a területfejlesztés irányításához szükséges közigazgatási kapacitások szűkösek; A regionális szint feladatai és jogkörei nem világosak; A területfejlesztésnek rendkívül korlátozott költségvetési forrásai vannak, nincs önálló regionális költségvetési előirányzat, a több éves társfinanszírozás feltételei nem alakultak ki; A regionális statisztikai adatszolgáltatás szegényes.

A formailag és bizonyos szempontból tartalmi elemeiben is fejlettebb magyar regionális politikának is elég sok teendője van, az Európai Bizottság kifogásai az alábbiak voltak: – A strukturális alapok fogadására alkalmas intézmények működésében, a jó előkészítés ellenére, kevés előrehaladás történt; – A megyei és a regionális területfejlesztési tanácsok még nem mindenütt működnek zavartalanul, a 8–10 fős regionális fejlesztési ügynökségek jelentenek erőteljes kapacitásbővülést a regionális irányításban. – Felül kell vizsgálni a területfejlesztés finanszírozását. Tisztázni kell a finanszírozásban a minisztériumok közötti munkamegosztást, ki kell alakítani a különböző ágazati források közötti koordináció mechanizmusát. A koordináció hiánya, illetve a gyenge személyi állomány és pénzügyi alapok miatt a fejlesztési tervek kidolgozása akadozik. Lengyelországban az 1999. január 1-jén bevezetett közigazgatási reform nemcsak új kihívásokat jelentett a regionális politikában, de új eszközöket is igényelt (Stasiak, 1999). A kibontakozó regionális politika kulcsproblémája a régiók autonómiája, ugyanis az új régiók a központi kormányzat fejlesztési programjait is megvalósítják. Az előkészítés alatt lévő törvények alapelvei a szubszidiaritáson nyugszanak, csak azokat a nemzeti regionális fejlesztési programokat kell végrehajtani, amelyekben a regionális hatóságokkal megállapodtak. Következésképpen a regionális hatóságok felelősek a központi kormányzattal kötött szerződéses megállapodások végrehajtásáért, illetve a nemzeti kormányzat regionális fejlesztési céljaihoz rendelt pénzügyi források felhasználásáért (Borsa, 2000). Az 1989 utáni lengyel regionális politika főbb jellemzői az alábbiak voltak: • •

a túlzott centralizáció, a rendelkezésre álló csekély eszközök nem megfelelő végrehajtási mechanizmusokkal párosultak, • felesleges célok fogalmazódtak meg a kormányzati programdokumentumokban, • a „tűzoltó” jellegű programok (a munkanélküliség kezelése) domináltak, hiányzott a programok koordinációja.

46

Az állami funkciók és a közösségi eszközök megosztásának decentralizációján alapuló regionális politika a területfejlesztés egy részét a regionális felelősségi szintekre helyezte. A központi kormányzat a regionális politika irányítójaként a területfejlesztés egyik aktora, a többi partner pedig a regionális önkormányzatok, a gazdasági és a társadalmi szervezetek, a nemzetközi vállalatok és az intézmények. A regionális politika a kompetenciák tekintetében két autonóm, de egymást kiegészítő szintre osztható: Nemzeti szint: a központi kormányzati politika szintje, amely a transzregionális együttműködés problémáinak megoldásával foglalkozik, például Lengyelország szerepével az európai területi és regionális fejlődésben. A nemzeti szinten megjelenő speciális politika nem más, mint a regionális politika, amelynek célja a történetileg meghatározott civilizációs elmaradottság leküzdése és a szerkezetátalakításban élen járó térségek és a nemzeti jelentőségű növekedési centrumok támogatása. Regionális szint: a régiók fejlesztésének támogatása, a regionális önkormányzatok szempontjából legfontosabb problémák megoldása. Prioritásnak a szerkezetátalakítás és a fejlesztési folyamatok regionális kormányzati hatáskörbe tartozó szintjei és a rendelkezésre álló eszközök összehangolása tekinthető. A lengyel kormány regionális politikájának alapelveit a hosszú távú regionális fejlesztési stratégia tartalmazza, amelynek alapvető céljai a következők: – – – –

az ország területi kohéziójának fokozása, a fejlesztési potenciálnak a fejlett régiókból az ország fejletlenebb részeibe történő diffúziója, a kevésbé fejlett és a támogatásra szoruló térségek kijelölése, az egyes régiók fejlődési potenciálja és az országos átlag közötti eltérés meghatározása.

A lengyel területi tervezési rendszer sajátossága, hogy tervek nagyrégiókra és az egész országra készülnek. Ez volt jellemző a II. világháború előtti Lengyelországra is. Az arányos fejlesztést szolgáló ambiciózus projektek egész sora valósult meg a II. Lengyel Köztársaság időszakában. A sztálini korszakban a nagy dimenziójú tervezési elgondolások aránytalanná és túlbürokratizálttá váltak. Az 1990-es évek átalakulási időszaka teljesen más típusú nemzeti tervezést igényelt. Jelenleg úgy tűnik, hogy az EU-ban működő modellen alapuló tervezési koncepciót kell bevezetni, amely a régiók autonómiáján és az állam koordinációs funkcióján nyugszik. E vázlatos áttekintésből érzékelhetjük, hogy részben bel- és gazdaságpolitikai okokból, jobbára azonban az Európai Bizottságtól érkező figyelmeztető javaslatok hatására szinte valamennyi országban fontos változások történtek, a kitűzött feladatok

47

egy részét – legalábbis formai szempontból – a társult országok mindegyike teljesítette. Romániában 1998-ban, Bulgáriában 1999-ben területfejlesztési törvényt fogadtak el, Csehországban 1998-ban kormányrendeletben fogalmazták meg az új regionális politikai stratégia irányait. Szlovákiának és Lengyelországnak nincs területfejlesztési törvénye. E törvények a regionális politika cél-, eszköz- és intézményrendszerének kereteit határozták meg, jobbára az EU strukturális politikájának alapelveit adaptálták. A magyar területfejlesztési törvény terjedelmében és tartalmában is különbözik a három ország dokumentumától. Bővebb terjedelemben részletesebb szabályozást tartalmaz, logikusabb szerkezetben és tágabb tematikai körben határozza meg a területi fejlődés irányait, a beavatkozások állami és önkormányzati feladatait, a regionális decentralizáció követelményeit. Az új területi struktúrák kialakításában azonban a magyar törvény megengedőbb jellegű volt. A többi törvény már tartalmazza a strukturális politika NUTS II. egységeit, míg Magyarországon csak hosszas viták után született meg a törvény módosítása a kötelezően létrehozandó tervezési-statisztikai régiókról. A jogi szabályozás másik fontos tárgykörében, a fejlesztési stratégia intézményesülésében már nem ilyen kedvező a helyzet. Csupán Magyarországnak van parlament által jóváhagyott területfejlesztési koncepciója, másutt semmifajta dokumentum, az ország térszerkezetének fejlődését befolyásoló program vagy koncepció nincs. A területfejlesztési intézmények munkáját nagy mértékben hátráltatja e releváns dokumentumok hiánya. Ehelyütt arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az utóbbi két-három esztendőben a magyar politikai döntéshozók mintha megfeledkeznének a 35/1998.(III. 20.) sz. országgyűlési határozatról, a fejlesztési irányok kijelölése nagyfokú spontaneitást és domináns rurális orientációt mutat. Valamennyi országban kialakították a regionális tervezési-statisztikai rendszert. Az EU-kompatibilitás megteremtését célzó intézkedések Lengyelországban és Bulgáriában közigazgatási reformokkal párosultak. Lengyelországban részleges regionális politikai célokat az 1998. évi közigazgatási reformtörvény fogalmazott meg: a 16 új vajdaság (a területi mezoszint) feladatai között meghatározó súlya van a regionális gazdaságpolitikának, a fejlesztési programok kidolgozásának és megvalósításának. A korábbi, kisebb méretű vajdaságok megszűnésével (amelyek egy részét felosztották az új közigazgatási egységek között) azonban alapját vesztette a korábbi NUTS III. rendszer, ma Lengyelországban ilyen szintű statisztikai egységek nem léteznek. Bulgáriában a területi adminisztráció átalakítása a lengyel reformokkal ellentétes logika alapján zajlott. A nagyméretű egységeket (a 9 oblasztot) 28 kisebb területi egységre bontották, ezek jelentik a NUTS III. egységet, és 6 makrorégiót szerveztek. Szlovákiában a dekoncentrált igazgatási egységként működő 8 megye alkotja a NUTS III. szintet, az országot 4 NUTS II. régióra osztották. Csehországban –

48

ahol az alkotmányban rögzített régiók a mai napig nem jöttek létre – 14 nem közjogi megye alkotja a NUTS III. szintet és 8 makrorégió adja a NUTS II. egységet. Szlovéniában – az ország csekély mérete miatt – a tervezési egységek kialakítása igen nehéz, a területfejlesztési törvény a NUTS III. szint intézményesítése mellett foglalt állást. A vizsgált kelet-közép-európai országokban – Magyarországot leszámítva – a NUTS II. egységek között a fővárosok önállóan jelennek meg, agglomerációjukkal együtt. Az európai regionális politika meghatározó területi szintjét – a NUTS II. egységeket – tekintve Kelet-Közép-Európa formailag lényegében azonos képet mutat az Európai Unióval . A tervezési-statisztikai makrorégiókban valamennyi ország – Szlovákia kivételével – ügynökségeket, fejlesztési szervezeteket hozott létre. Ezek azonban mindenütt kis létszámú egységek. Korlátozott hatókörű feladataik a programkészítésre terjednek ki. A fejlesztési szervezetek székhelyeit – Románia két régióját kivéve – minden esetben a régió legnagyobb városába, a régióközpontba telepítették. A regionális elitek konfliktusait Lengyelország egy régiójában (Kujawskopomorske) nem sikerült megoldani, emiatt a kormányzói és a regionális önkormányzati intézmények két városba, a 370 ezer lakosú Bydgoszcz-ba és a 200 ezer fős népességű Toruń-ba települtek. Kizárólag Magyarországon nem tudatosult, hogy a régiószerveződés – és a decentralizáció – egyik lényeges tényezője a kumulatív hatásokat szervezni képes nagyváros. Az Európai Unióban a kedvezőtlen városhálózattal rendelkező országok (Írország, Portugália és Görögország) nagy erőfeszítéseket tesznek a regionális centrumok, növekedési pólusok kialakítására, Magyarország pedig azt a potenciális előnyt sem használja ki, hogy négy markáns regionális centruma van a fővároson kívül. Az állami regionális politika központi irányításának nincs egységes szervezeti modellje Kelet-Közép-Európában sem. Lengyelországban és Szlovákiában nem, másutt mindenütt megalakultak a tárcaközi bizottságként működő országos területfejlesztési tanácsok. A tanács elnöke Romániában a miniszterelnök, Bulgáriában a Területfejlesztési és Közmunkaügyi Minisztérium miniszterhelyettese. Az országos területfejlesztési ügynökségnek Romániában 120 alkalmazottja van. Feladata az ország területfejlesztési politikájának menedzselése, a nyolc regionális fejlesztési ügynökség tevékenységének koordinálása. Csehországban a Gazdasági és Szociális Kohézió Nemzeti Program- és Monitoring Bizottsága végzi a területfejlesztés tárcaközi összehangolását, a strukturális alapok támogatásainak felhasználásához szükséges programozási dokumentumok kidolgozását, az ágazati és a regionális működési programok koordinálását. A bizottság elnöke a területfejlesztési miniszter. A területfejlesztési politika központi irányítása – részben új feladatként – már korábban működő minisztériumokhoz került. Lengyelországban 2000-ben Regionális Politikai Minisztériumot szerveztek. Bulgáriában – bár a minisztérium

49

nevében szerepel a regionális fejlesztés – a területrendezésnek hagyományosan erősebb pozíciói vannak. Csehország a másik kelet-közép-európai társult állam, amely önálló területfejlesztési minisztériumot működtet. A 370 fős apparátus képzettsége azonban ma még nem felel meg az uniós követelményeknek. Mindezek ismeretében sajnálatos, hogy Magyarországon – pártpolitikai okok miatt – megszűnt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, amelynek tevékenysége az első országjelentésben elismerést kapott. Az agrár- és vidékpolitika egyűvé tartozása teljesen nyilvánvaló, a regionális politika azonban a rurális fejlesztéseknél sokkal tágabb tevékenységi kört ölel fel. Nehezen érthető, hogy Magyarország miért távolodott el az egységes regionális politikai irányítás modelljétől, ezzel egyrészt a strukturális politikában csökkent a versenyelőnye, másrészt pedig jövőbeli kritikáknak teremtett jó táptalajt. Az állam regionális politikájában meghatározó jelentősége van a kedvezményekre jogosult térségek lehatárolásának. A támogatandó térségek jellege, a beavatkozási területek kiterjedése hatással van az alkalmazandó eszközökre. A lehatárolás különböző módszerekkel és területi egységek figyelembevételével történhet. Magyarország komplex, az Európai Unió támogatott térségi kategóriáit (fejletlen, iparilag hanyatló, rurális, magas munkanélküliségű) alkalmazó, a parlament által jóváhagyott rendszerrel rendelkezik. Hasonlóan körültekintően kimunkált kedvezményezetti térségrendszere Bulgáriának van. Ez utóbbi országban azonban a problematikusnak tekintett térségekben az ország népességének 17,5%-a, Magyarországon pedig 33,5%-a él. Csehországban néhány mutató (ipari foglalkoztatottak aránya, vállalkozói ráta, munkanélküliségi ráta, népsűrűség, önkormányzati adóbevételek, átlagkereset, agrárfoglalkoztatottak aránya) alapján 8 járást strukturális válság sújtotta térségnek és 10 járást gazdaságilag gyenge térségnek minősítettek (itt az ország népességének 21,8%-a lakik). Lengyelországban és Szlovákiában nem határoltak le kedvezményezett térségeket, Romániában pedig a területfejlesztési törvény a megyei tanácsok hatáskörébe utalta a fejlesztési övezetek kijelölését, ám 1999-ben a parlament sürgősségi törvényt fogadott el a kedvezőtlen adottságú térségekről. A 24 legelmaradottabbnak minősített kistérség népessége 1,9 millió főt tesz ki (az ország népességének 8,4%-a). Az elmaradott területek kétharmada Munténia és Moldva területére esik (Ianoş, 2000). A társult tagállamok regionális politikában előbb felsorolt kedvező lépései azonban formális eredményeknek is tekinthetők, s erre az Európai Bizottság 1999-ben készült országjelentései fel is hívják a figyelmet (Regular report from the Commission on progress towards accession). A 2000. évi jelentések megállapításai lényegében nem változtak. A Bizottság kifogásai az egyes országokkal szemben a következők voltak:

50

Bulgária –

Nem tisztázott a közigazgatási megyék (NUTS III. egységek) és a tervezésistatisztikai régiók közötti viszony; – Gyenge a tárcaközi koordináció, a területfejlesztés irányításához szükséges közigazgatási kapacitások szűkösek; – A területfejlesztésnek rendkívül korlátozott költségvetési forrásai vannak, nincs önálló regionális költségvetési előirányzat, a több éves társfinanszírozás feltételei nem alakultak ki. Csehország – Az országnak nincs területfejlesztési törvénye; – Korlátozott a regionális fejlesztési tanácsok működési köre; – Nincsenek képzett területfejlesztési szakemberek; – Nem megoldott a regionális fejlesztések finanszírozása. Lengyelország – – – –

Nincs az országnak területfejlesztési törvénye; Az ország regionális politikai stratégiája nem készült el; Az állami pénzügyekről szóló törvény szabályozza a több éves programok költségvetési támogatásának elveit, a regionális fejlesztések költségvetési intézkedéseit nem tartalmazza; Nincs a területfejlesztésnek központi felelőse, a régiókban sem épültek ki a struktúrapolitika irányító szervezetei. Magyarország

–

A Strukturális Alapok fogadására alkalmas intézmények működésében a jó előkészítés ellenére, kevés előrehaladás történt; – A megyei és a regionális területfejlesztési tanácsok még nem mindenütt működnek zavartalanul, a 8–10 fős regionális fejlesztési ügynökségek nem jelentenek erőteljes kapacitásbővítést a regionális irányításban; – Felül kell vizsgálni a területfejlesztés finanszírozását. Tisztázni kell a finanszírozásban a minisztériumok közötti munkamegosztást, a különböző ágazati források közötti koordináció mechanizmusát ki kell alakítani. A koordináció hiánya, illetve a gyenge személyi állomány és pénzügyi alapok miatt a fejlesztési tervek kidolgozása akadozik. Románia –

Az intézményrendszer még nem működik, fejlesztési programok még nem készültek; – Kidolgozatlanok a regionális fejlesztések finanszírozási rendszerei; – A regionális fejlesztési tanácsok működésének elvei tisztázatlanok, tevékenységük hatóköre rendkívül szűk; – A területfejlesztés adminisztratív kapacitásai gyengék. Szlovákia – –

A területfejlesztésnek sem jogi alapjai, sem intézményei nem épültek ki; Az országnak sürgősen hozzá kell látnia a hiányosságok felszámolásához.

51

E rövid összefoglalásból látható, hogy a társulási partnerség időszakában az egyes országoknak milyen feladatokat kellett sürgősen megoldaniuk. Általános hiányosság a területfejlesztési források elégtelen mennyisége, a több évre szóló programok megvalósításának pénzügyi megalapozatlansága, a gyenge forrás- és intézményi koordináció. Érdemes utalni arra, hogy a Magyarországról készült legutóbbi jelentések már nem szóltak pozitívan az Országos Területfejlesztési Tanácsról, vélhetően a működés kedvezőtlen tapasztalatai miatt. Mindennek ellenére azonban az állapítható meg, hogy – az országjelentésekben nem érintett jellemzőket is figyelembe véve – Magyarország a strukturális és kohéziós alapok fogadásának feltételeit tekintve a társult országok között a legkedvezőbb pozíciókkal rendelkezik, e téren versenyképessége jó (9. táblázat). 9. táblázat A kelet-közép-európai társult országok teljesítménye a strukturális és kohéziós politika alkalmazási feltételeinek megteremtésében Strukturális és kohéziós feladat A fejlesztés és a programozás jogi megalapozottsága A tárcaközi koordináció intézményesítése A központi irányítás szervezete A NUTS II. rendszer A NUTS III. rendszer A NUTS II. adminisztratív kapacitása A NUTS III. adminisztratív kapacitása A közigazgatás és a NUTS II. összhangja A közigazgatás és a NUTS III. összhangja A kedvezményezett térségek lehatárolása A területfejlesztés költségvetési szabályozása A forráskoordináció működtetése

Bulgária

Csehország

Lengyelország

Magyarország

Románia

Szlovákia

3

2

1

4

3

1

2

3

1

3

4

1

3 2 3

4 2 2

1 4 1

2 3 4

3 3 4

1 2 2

1

1

4

2

2

1

3

2

1

4

4

2

2

2

4

2

2

1

3

1

1

4

4

3

3

2

2

4

2

2

2

2

2

3

2

1

2

2

2

2

2

1

Megjegyzés: 1 = Nem értékelhető; 2 = Gyenge; 3 = Jó; 4 = Kiemelkedő. Forrás: A szerző összeállítása.

A táblázat – bár az értékelés szubjektív alapon történt – azt mutatja, hogy a csatlakozásra leginkább érett országok (Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovénia) közül a regionális politikai eredményeket tekintve Magyarország teljesítménye a legjobb. Hasonló kategóriába tartozik az itt nem elemzett Szlovénia.

52

Lengyelország teljesítménye kifejezetten gyengének tekinthető, a második körös Romániáé viszont relatíve jónak. Ez az értékelés azonban lényegében formai elemekre épült, s csak esetenként vett figyelembe precíz tartalmi és minőségi komponenseket. A jövőben viszont az Európai Unió értékelő elemzései a regionális politika eszköz- és intézményrendszerének működési tapasztalatait és eredményeit veszik majd figyelembe. Meghatározó mérföldkőnek kell tekintenünk az átfogó fejlesztési tervek kidolgozását. A közösségi támogatások igénybevételét meghatározó terv kidolgozásának mechanizmusa, a terv tartalma, az abban érvényesülő alapelvek milyensége befolyásolja majd az Európai Bizottság értékítéletét.

Az összehasonlítás következtetései Bulgária, Csehország, Magyarország és Szlovákia Európa kis-közepes méretű országa, Lengyelország és Románia pedig a nagyobb államok sorába tartozik. Regionális egyenlőtlenségeik gyökerei a megkésett ipari fejlődésből és a NyugatEurópához képest fáziskéséssel lezajló urbanizációban eredeztethetők. A négy évtizedig tartó tervgazdaság sem a gazdaság teljesítőképességében megmutatkozó elmaradást nem volt képes csökkenteni, sem a területi különbségek okait nem tudta számottevően mérsékelni. A régiók közötti gazdasági és szociális különbségek jelentős társadalmi ráfordítások árán a szocialista korszak két évtizedében csökkentek. A 80-as évek elején bizonyossá vált, hogy e folyamat nem biztosít fenntartható fejlődést. A hasonló ideológiai elvekből építkező politika azonban a vizsgált országokban eltérő gyakorlattal párosult. A magyar területfejlesztés pragmatizmusa – a nyugat-európai szakmai körökkel fenntartott intenzív együttműködésnek is köszönhetően – számtalan, Kelet-Európa más országaiban nem engedélyezett fejlesztési megoldást alkalmazott. Ezek részleges eredményei a gazdasági reformokat erőteljesen korlátozó politikai rendszerrel magyarázhatók. A magyar területfejlesztés a rendszerváltozás után bizonyos fokig közel két évtizedes előzményekre is támaszkodhatott. Nem véletlen, hogy Magyarországon már a 90-es évtized legelején, a társulási szerződés aláírása előtt összehangolt szakmai előkészületek kezdődtek a regionális politika modern rendszerének a kialakítására. A területfejlesztés cél-, eszköz- és intézményrendszerének szinte minden eleme Kelet-Európában legelőször Magyarországon honosodott meg. Bulgária – amely a szocialista korszakban a termelőerők területi elhelyezésének szovjet modelljét alkalmazta – a korszerű európai regionális politika bizonyos elemeinek bevezetésére később vállalkozott. Románia voluntarista iparpolitikája és az ehhez, illetve a nacionalista társadalomirányításhoz kapcsolódó erőltetett urbanizációs gyakorlata a szegénység és az elmaradottság

53

területi nivellálódásához vezetett. A változások generálásában mind Bulgáriában, mind pedig Romániában az Európai Bizottság által szabott feltételeknek a belső gazdaság- és társadalompolitikai igényeknél jelentősebb szerepük volt. A csatlakozó országok területi szerkezetében bekövetkezett változások sok hasonlósága ellenére a regionális fejlődés kérdéseire adott válaszok különbözőségei és a fejlesztések eredményeinek sokszínűsége azt bizonyítják, hogy a „kelet-európai blokk” legalább annyira heterogén, mint az Európai Unió. Ezzel a ténnyel az uniós strukturális politikai reformoknak is számolniuk kell.

54

Irodalom Benedek J. 2000: A társadalom térbelisége és térszervezése. Kolozsvár, Risoprint. Benedek, J. 2004: Amenajarea teritorului şi dezvoltarea regională. Cluj-Napoca, Editura Presa Universitară Clujaeană. Berend T. I.–Ránki Gy. 1987: Európa gazdasága a 19. században, 1780–1914. Budapest, Gondolat. Bernek Á. 2000: Bulgária. In: Probáld F. (szerk.): Európa regionális földrajza. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. 540–552. o. Blažek, J.–Boeckhout, S. 2000: Regional policy in the Czech Republic and EU accession. – Bachtler, J.–Downes, R.–Gorzelak, G. (szerk.): 301–318. o. Boev, J. 2002: Bulgaria: decentralization and modernization of public administration. In: Péteri, G. (Ed.): Mastering Decentralization and Public Administration Reforms in Central and Eastern Europe. Budapest, Open Society Institute, Local Government and Public Service Reform Initiative. 93–120. o. Borsa, M. 2000: Az új lengyel régiók az európai térfejlődésben. – Horváth Gy. (szerk.): 47– 59. o. Brizova, M. 2000: Csehország regionális politikája. – Horváth Gy. (szerk.): 37–46. o. Buček, M. 1999: Regional disparities in transition in the Slovak Republic. – European Urban and Regional Studies. 4. 360–364. o. Bulgaria 2000. Regular report from the Commission on Bulgaria’s progress towards accession. Brussels, CEC, 8 November 2000. Dostál, P. 2000: Reintegrating Central European region: challenges of trans-border spatial development. – Acta Universitatis Carolinae. Geographica. 1. 21–38.o. Enyedi Gy. 1978: Kelet-Közép-Európa gazdasági földrajza. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Enyedi Gy.: Településpolitikák Kelet-Közép-Európában. – Társadalmi Szemle. 10. 20–31. o. Enyedi Gy. 1992: Urbanizáció Kelet-Közép-Európában. – Magyar Tudomány. 6. 393–401. o. Geografija na Balgarija. Fizicheska geografija, socialno-ikonomicheska geografija. Sofia, Akademichno izdatelstvo Prof. Marin Drinov. 1997. Geshev, G. 1997: Initiatives for the launching of a co-operative spatial planning process. Bonn, Bundesforschungsanstalt für Landeskunde und Raumordnung. Geshev, G. 1999: Problemi na regionalnoto razvitie i regionalnata politika v Republika Balgarija. Sofia, Geografski institut BAN, Jugozapaden universitet Neofit Rilski. Geshev, G. 2001: The role of regions of South-Eastern space in the enlarging European Union. In: Gál, Z. (Ed.): Role of the Regions in the Enlarging European Union. Pécs, Centre for Regional Studies, HAS. Discussion Papers, Special Issue. 81–100. o. Geshev, G. (Ed.) 1997: The Geographical Space – an Investment for the 21th Century. Sofia, Institute of Geography, BAS. Gorzelak, G. 1998: Regional and Local Potential for Transformation in Poland. Warsaw, University of Warsaw. Green Paper. Regional Development Policy in Romania. Bucharest, Romanian Government and the European Commission. 1997.

55

Grúber K. 2000: Románia a régiók Európájában. Van-e esélye a devolúciónak, illetve az erdélyi regionális kormányzati szervezetek létrehozásának? – Tér és Társadalom. 1. 145–162. o. Gyurova, E. 2002: Emerging multi-ethnic policies in Bulgaria: a central – local perspective. In: Bíró, A-M.–Kovács P. (Eds.): Diversity in Action. Local Public Management of Multi-ethnic Communities in Central and Eastern Europe. Budapest, Open Society Institute, Local Government and Public Service Reform Initiative. 97–133. o. Hajdú–Moharos J. (szerk.) 1996: Útkereső ország. Földrajzi tanulmányok Romániáról. Vörösberény, Balaton Akadémia. Hajdú–Moharos J. 2000: Románia. In: Probáld F. (szerk.): Európa regionális földrajza. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. 492–515. o. Halász I. 2001: A regionális önkormányzatok és az átfogó közigazgatási reformok a „Visegrádi csoport” országaiban. In: Szigeti E. (szerk.): Régió, közigazgatás, önkormányzat. Budapest, Nagyra Közigazgatási Intézet. 43–64. o. Horváth, Gy. 1996: Transition and regionalism in East-Central Europe. Tübingen, Europäischen Zentrum für Föderalismus-Forschung. Occasional Papers, 7. Horváth Gy. 1998: Az átmenet regionális hatásai Kelet-Közép-Európában. – Területi Statisztika. 4. 295–318. o. Horváth Gy. 2000: Decentralizáció és a régiók – kelet-közép-európai nézőpontból. In: Horváth Gy.–Rechnitzer J. (szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja. 60–72. o. Horváth, Gy. (Ed.) 2002: Regional Challenges of the Transition in Bulgaria and Hungary. Pécs, Centre for Regional Studies, HAS. Horváth Gy. (szerk.) 2003: Székelyföld. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó, MTA Regionális Kutatások Központja. A Kárpát-medence régiói. 1. Horváth R.–Veress E. 2003: Regionális politika és területfejlesztés Romániában. Kolozsvár. Kézirat. Hungary 2000. Regular report from the Commission on Hungary’s progress towards accession. Brussels, CEC. 8 November 2000. Hunya G.–Réti T.–R. Süle A.–Tóth L. 1990: Románia 1944–1990. Gazdaság- és politikatörténet. Budapest, Atlantisz –Medvetánc. Ianoş, I. 2000a: Less-favoured areas and regional development in Romania. In: Horváth, Gy. (Ed.): Regions and Cities in the Global World. Pécs, Centre for Regional Studies, HAS. 176–191. o. Ianoş, I. 2000b: Romania. In: Bachtler, J.–Downes, R.–Gorzelak, G. (Eds.): Transition, Cohesion and Regional Policy in Central and Eastern Europe. Aldershot, Ashgate. 167– 176. o. Ianoş, I.–Pumain, D.–Racine, J. B. (Eds.) 2000: Integrated Urban Systems and Sustainability of Urban Life. Bucureşti, Editura Technică. Ilieva, M. 2002: Transformations in the territorial structure of Bulgarian economy in the 1990s. In: Horváth, Gy.(Ed.): 49–61. o. Illés I. 2002: Közép- és Délkelet-Európa az ezredfordulón. Átalakulás, integráció, régiók. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó. Kolev, B. 2002: Legal framework of regional development in Bulgaria. In Horváth, Gy. (Ed.): 78–85. o. Mezei I.–Hardi T. 2003: A szlovák közigazgatás és a területfejlesztés aszimmetriái. – Tér és Társadalom. 4. 127–155. o.

56

Mladenov, Ch. 2002: Population distribution in Bulgaria. In: Horváth, Gy. (Ed.): 201–26. o. Nemes Nagy J. 1987: A regionális gazdasági fejlődés összehasonlító vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó. A new partnership for cohesion. Convergence, competitiveness, cooperation. Third report on economic and social cohesion. Brussels, European Commission. February 2004. Pascariu, S. 2000: Programrégiók és a határ menti területek fejlesztése Romániában. In: Horváth Gy. (szerk.): A régiók szerepe a bővülő Európai Unióban. Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja. 60–71. o. Romania. Regular report from the Commission on Romania’s progress towards accession. Brussels, CEC, 8 November 2000. Şandru, I. 1975: România. Geografie economică. Bucureşti, Editura Didactică şi Pedagogică. Sandu, D. 1999: Spaţiul social al tranziţei. Bucureşti, Poliprom. Sekeresová, E. 2004: Institutions of regional policy at the regional level in the Slovak Republic. In: Enyedi, Gy.–Tózsa, I. (eds.): Region. Regional Development Policy, Administration and E-government. Budapest, Akadémiai Kiadó. 342–370. o. Spiridonova, J.–Grigorov, N. 2000: Bulgaria. In: Bachtler, J.–Downes, R.–Gorzelak, G. (Eds.): Transition, Cohesion and Regional Policy in Central and Eastern Europe. Aldershot, Ashgate. 71–83. o. Stasiak, A. 1999: The new administrative division of Poland. – Duró, A. (ed.): Spatial Research in Support of the European Integration. Pécs, Centre for Regional Studies HAS. 31–42. o. Székelyföld 2000. A kulturális térségek szerepe a regionális fejlesztésben. Válogatás a 2000. április 13–15-i tusnádfürdői konferencián elhangzott előadásokból. Csíkszereda, Székelyföld 2000 Munkacsoport. Székely Kongresszus. Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal, 2001. Szreniawski, P. 2004: Regions in Poland. In: Enyedi, Gy.–Tózsa, I. (eds.): Region. Regional Development Policy, Administration and E-government. Budapest, Akadémiai Kiadó. 277–292. o. Tariska, M. 2004: Regional administration in the Slovak Republic. In: Enyedi, Gy.–Tózsa, I. (eds.): Region. Regional Development Policy, Administration and E-government. Budapest, Akadémiai Kiadó. 310–341. o. Vincze M. 2000: Régió- és vidékfejlesztés. Elmélet és gyakorlat. Kolozsvár, Egyetemi Kiadó.

57