Regina Krónika VI. évfolyam 11. szám
2005. november 6.
« A veszprémi Regina Mundi Plébánia ingyenes havilapja »
Szent András hava Amikor ezeket a sorokat írom, még virágoznak a kertekben az őszirózsák, dáliák, krizantémok – szép, napsugaras vénasszonyok nyarával ajándékozott meg minket a természet október végén, de mire a kezetekbe kerül az újság, hamarosan csípősre fordul az idő. Deres, fagyos, sötét reggelekre ébredünk majd, és mindent belepnek az őszi ködök. November, Szent András hava az első igazán hideg, borús hónapja az esztendőnek. Nem véletlen, mondhatnánk, hogy ekkor gondolunk legtöbbet halottainkra, ekkor látogatjuk a temetőket, ez a hónap a halálról, az elmúlásról szól. Szomorkodni senki sem szeret. A minap lázadozó korba került kiskamasz fiam azon morgolódott, hogy miért nem szokás nálunk, mint az angolszász hagyományokkal rendelkező népeknél, halloween ünnepet tartani. Hiszen az milyen mulatságos, és mi szükség van az ilyen szomorú ünnepekre, mint a halottak napja, amit gyászos tartalma miatt nem is nevezhetnénk ünnepnek. Tovább elmélkedve arra a megállapításra jutott, hogy nekünk, magyaroknak a legtöbb ünnepünk szomorú – s gyorsan hivatkozott október 6-ra például. Ezen én is elgondolkodtam, és először megmagyaráztam neki, hogy népünk történelmének sajátos alakulása miatt valóban több tragikus, megrázó eseményre is emlékeznünk kell, de nem a búslakodás céljából, hanem hogy hálával adózzunk nemzeti hőseinknek, példát vegyünk bátorságukról és kitartásukról mi, akik már az általuk
megálmodott szabadságban és demokráciában élhetünk. Ennyiben maradtunk, ám pár nap múlva nagyfiam azzal állt elő, hogy minek minden évben ugyanazokat a sírokat végiglátogatni, a halottak ezt úgysem látják, nekik aztán mindegy, és ez is csak egy rituálé, ami, mint ilyen, végtelenül unalmas.
Ekkor határoztam el, hogy a novemberi számban erről fogok hoszszabban írni. Hátha ebben az összekuszálódott világban, ahol a nagyáruházak polcai tele vannak halloween napi ajándékcsomagokkal, számunkra ismeretlen szerepű halloweendekorációkkal, -figurákkal, és amikor minden azt sugallja, hogy ne szomorkodj, hanem érezd jól magad, mindig légy „happy”, szóval, hátha egy kicsit tudok segíteni az eligazodásban. Ezért aztán most fájó szívvel lemondok a Márton-napi libasütés fortélyainak ecseteléséről, nem írok a Katalin-napi időjárásjóslásokról és párválasztó szokásokról, sem Szent Erzsébet irgalmasságáról. Minden népnek vannak saját, akár több száz évre is visszanyúló hagyomá-
nyai, minden kultúrkörben más-más szokások terjedtek el, mások az ünnepek, más szimbólumokat használnak. Azt gondolom, hogy nagyon fontos, és nem utolsósorban nagyon érdekes egymás szokásainak, hagyományainak megismerése, megértése, tiszteletben tartása. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a saját népünkkel, saját kultúránkkal való azonosulásunkat, összetartozásunkat az fejezi ki, ha a saját szokásainkat, hagyományainkat őrizzük és tiszteljük. Nekünk nem kell a világ minden népének minden ünnepét megülni, és nem szabad szokásainkat, hagyományainkat csak azért lecserélni, eldobni, mert a másik nép ezen a napon jobban mulat! Természetesen ezek a rituálék idővel átalakulnak, módosulnak, de nem jó, ha mindent összekeverünk, és nem tudjuk, mi miért van, mi a szerepe! Ha erre nem figyelünk, végül csak nagy űr és zűrzavar lesz körülöttünk és bennünk, nem lesznek ünnepeink és hétköznapjaink, és ha lesznek is, nem lesz nekik megtartó erejük, nem jelentenek majd rendet, rendszert és kapaszkodót az életünkben, hiszen öncélúakká, értelmetlenekké, tartalmatlanakká válnak. Sokszor hallok olyan megjegyzéseket is gyerekektől, felnőttektől, hogy mire jó ez a sok temetőlátogatás, minek évről évre végigjárni a sírokat, miért kell a halálról beszélni, a halálra gondolni, és egyáltalán, minek gyertyákat és virágokat hordani a temetőkbe, hiszen elhunyt szeretteink ebből már nem látnak, nem éreznek semmit. Pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek! Nyilván nem véletlenül tartja olyan fontos ünnepnek az egyházi gyakorlat és a nép-
. oldal hagyomány is mindenszentek napját (november 1-jét) és halottak napját (november 2-át). Nyilván megvan az oka, hogy a magyar nyelvterület minden falvában ünnepként tisztelték és tisztelik. Ha nekünk nincs is hallowee nünk, azért gazdag hagyományvilága van november első két napjának. Az egyház már a Krisztus utáni első században a halottak emlékének szentelte november elsejét. Ezeken a napokon a katolikus templomokban gyászmisét mondanak, a temetőkben pedig a halottak lelki üdvéért imádkoznak, és gyertyát gyújtanak. Ezt a szokást mára már a protestánsok is többfelé átvették. A babonás néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, s ezért sokfelé számukra is megterítettek, sót, vizet, kenyeret tettek az asztalra. Szeged környékén üres kalácsot sütöttek, amit mindönszentök kalácsának, vagy kóduskalácsnak hívtak, és ezt a temető kapujában ácsorgó koldusok közt osztották szét, hogy ők is imádkozzanak a család halottaiért, s míg a temetőt járták, égve hagyták otthon a lámpákat, hogy a hazatérő holt lelkek széjjel tudjanak nézni a házban. November elején ma is útra kel az egész ország, és aki csak teheti, ellátogat legtávolabbi rokonai, szerettei sírját rendbe hozni, feldíszíteni, lelki üdvéért imádkozni, gyertyát gyújtani. Nem lehet véletlen, hogy ehhez még a hivatalos munkarendnek is alkalmazkodni kellett a rendszerváltás
Regina Krónika után, hogy munkaszüneti nappá kellett tenni november 1-jét, hogy ilyenkor a nagyobb városokban komolyzenei koncertekkel, kulturális műsorokkal is igyekeznek segíteni az elmélyülést, a halottainkról való megemlékezést, s hogy ehhez még az igényesebb televíziócsatornák és rádióállomások is igazodnak műsortervükben. Az Ószövetségben a Prédikátor könyvében ezeket a gondolatokat olvashatjuk: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. […] Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.” Vannak boldog, ujjongó, örömteli ünnepeink, mint például a karácsony, a húsvét. De szabad szomorúnak lenni is, szabad könnyeinket hullatni, fájdalmunknak, bánatunknak utat engedni és időt hagyni. Ady Endre írja Halottak napján című versében: „Ó hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk, Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk.” Vagyis az is ünnep, amikor gyászunkkal fejezzük ki tiszteletünket, szeretetünket azok iránt, akik már nincsenek köztünk. Ma már a pszichológusok is jól tudják és hangoztatják, hogy ha ezt elmulasztjuk, bizony kiüresedik, megbetegszik a lelkünk. A haláltól nem félni kell, tudnunk kell, hogy az életünknek az is egy állomása lesz, és törekednünk kell arra, hogy minden
2005. november 6. napunk úgy teljen tisztességben, szeretetben, a jóra törekedve, becsületesen végzett munkával, hogy ne találhasson minket készületlenül, hogy ne maradjanak elintézetlen dolgaink. Úgy kell élnünk, hogy ne maradjanak el kézszorítások, ölelések, látogatások, bocsánatkérő szavak, hogy ne maradjanak meg nem tett jó cselekedetek, elhalasztott nagy tervek utánunk. A gyász és az emlékezés pedig valóban nem a halott, hanem az itt maradottak lelki megkönnyebbülését szolgálja, de ettől még éppolyan fontos része az életünknek. A régi emberek jól tudták ezt, ott ültek a haldokló ágya mellett akár éjszakákon át, és maguk mosdatták, maguk öltöztették az elhunytat. Az asszonyok együtt virrasztottak és énekeltek a halott ravatala körül. A temetéseken az egész faluközösség igyekezett részt venni, a sírt maguk ásták meg, nem a temetkezési vállalat dolgozói, és a koporsót is a család férfi tagjai vitték a vállukon. Így szó szerint és jelképesen is könnyítettek egymás terhén, osztoztak a bánatban, a gyászban. A gyászoló család valóban érezhette a részvétet, a támogatást, nem csak a temetés utáni kötelező, zavart kézfogásokat. Ezek a dolgok segítették feldolgozni, megérteni a fájdalmas eseményt, mindenki el tudott búcsúzni fizikailag és lelkileg is szeretett családtagjától, barátjától, nem került a halál olyan félelmetes, felfoghatatlan távolságba az emberektől. A halotti toron a közös étkezés, beszélgetés elterelte a gondolatokat, segített felidézni a szép emlékeket, összehozta a család távolabbi tagjait is, oldotta a feszültséget, többet ért bármilyen csodagyógyszernél, nyugtatónál. Kár, hogy mára mindezt már sokan terhes vagy ijesztő feladatnak találják, ami alól igyekeznek kibújni, amit igyekeznek másokra bízni. Fejüket a homokba dugva a gyerekeknek mindenfélét füllentenek a halálról, és távol tartják őket a temetésekről, így nincs módjuk búcsút venni a szeretett személytől, és semmit nem értenek az egészből, ami persze emiatt valóban félelemmel tölti el őket. Így aztán miközben azt hiszik, megkímélik magukat és gyermekeiket a szenvedéstől, épp ellenkezőleg, sok-
2005. november 6. kal nagyobb terhet vesznek a nyakukba, amit akár egy életen át is cipelnek, hiszen elmulasztottak valami igazán fontosat. Miért is járjuk tehát végig halottak napján a temetőket? Hogy megemlékezzünk azokról, akiket szerettünk, hogy még ebben a hangos, rohanó világban is meg tudjunk állni a temető csendjében, és elő tudjuk kotorni emlékezetünkből a régi, kedves, közös élményeinket. Hogy megtiszteljük a halott emlékét, hogy kifejezzük iránta való hálánkat és szeretetünket, hogy méltó módon tudjunk emlékezni rá, hogy enyhüljön a bennünk lévő hiányérzet. És még miért? Amikor kisgyerek voltam, mindig vártam mindenszentek, halottak napja ünnepét. Ma autók tömege áll a parkolókban, és rendőrökkel kell ilyenkor irányítani a forgalmat, a virágboltokban hatalmas a nyüzsgés, és szinte ragyognak a temetők a rengeteg mécsestől. Akkoriban más idők jártak: nemigen nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt, és a városi temetőket sokkal kevesebben látogatták. Veszprém régi temetői sötétek voltak, és elhanyagoltak, csak egy-két gyertya pislákolt bennük itt-ott. Édesapámmal úttalan utakon bolyongva keresgéltük az öreg családi sírokat. Mohos sírköveken ükapák, szépanyák furcsa, távoli tájakat, rég letűnt korokat idéző neveit böngészgettük, és hallgattuk róluk az izgalmas történeteket, amelyekből mindig hiányzott egy-egy láncszem, vagy egy-egy név, amit feltétlenül meg kellett kérdezni a még élő dédszülőktől, nagyszülőktől. Minden évben ugyanaz, és mégis mindig új és érdekes volt. Jó volt tudni, honnan származik a családunk, izgalmas volt belegondolni, mennyi véletlen találkozáson múlt (persze azóta tudom, nincsenek véletlenek), hogy végül én is megszülethettem, hogy mennyiféle ember vére csörgedezik az ereimben, hogy annyi nemzet vérének keveredéséből végül magyarnak vallom magamat. Hogy ki tudja, melyik szépanyámtól örökölhettem a szemem színét, s melyiktől egy-egy belső tulajdonságomat. Jó volt érezni, hogy tartozom valahova, hogy vannak gyökereim. Sosem felejtem el, amikor – már felnőtt fejjel – végigláto-
Regina Krónika gattuk édesanyám felmenőinek a sírjait is, így aztán találhattam újabb mellékgyökereket. És ma is szívesen emlékszem egy szép napsütötte szeptemberi kalandos utazásra olyan családi sírokhoz is, melyeket már nemcsak több száz kilométer, de országhatárok is elválasztanak tőlünk Ma már én járom a gyerekeimmel a temetőket, én keresgélem velük a régi sírokat, és amíg a szélben tenyerükkel árnyékot tartanak az erőtlen gyertyalángocskáknak, én próbálok mesélni nekik dédszülőkről, ükszülőkről, sosem ismert ősökről, hogy ők is erősen tudjanak kapaszkodni mélyen, messzire és szerteszét ágazó gyökerekkel az életbe, mert gyökerek nélkül a legerősebb fákat is kidönti a szél. És nem féltem őket a halál gondolatának megismerésétől, és nem kell nektek sem félnetek tőle. Hiszen a temetőben gyertyákat gyújtunk. Emlékeztek? A gyertya Krisztust, a feltámadást, az örök világosságot jelképezi. Hiszen ezt is imádkozzuk a sírok felett: „Az örök világosság fényeskedjék neki!” Nincs tehát miért elkeseredni annak, aki hisz, aki tudja, hogy a halállal nem minden ér véget, csak a földi pályafutásunk. Erre utal a sírokra helyezett koszorú is, ami kör alakjával szintén az örökkévalóság szimbóluma. Nagy veszteség számunkra kedves rokonaink, szeretteink halála, s ilyenkor értjük meg Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének sorait: „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. […] Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem.” De ne feledjétek, hogy halottainknak csak a teste nyugszik a temetőben, hiszen emlékeiket, mulatságos és megható cselekedeteiket, kedves tárgyaikat, vagy az utcát, a házat, ahol laktak, őrizzük mi, a leszármazottak. Mosolyukat ott hordjuk az arcunkon, hajuk színét idézi a hajunk, válluk vonalát formázza lányunk vállának íve, kézügyességükre ráismerünk fiunk rajzaiban, bátorságukat juttatják majd eszünkbe unokáink nagy küzdelmei,
. oldal nyughatatlan természetüket talán dédunokánk kalandos utazásai. Mindenki addig él, amíg emlékezünk rá, amíg a szívünkben hordjuk. És ami a legfontosabb: ahogy a novemberi ködbe burkolódzó természet sem a halálra, csak az újjászületés előtti megnyugvásra, pihenésre készülődik, ugyanúgy ők is a feltámadás, a halál utáni élet reményében távoztak erről a földről. Ahogy egy szép, halottak napi, népi ének utolsó strófái szólnak: „Sírás és zokogás tölti a sírkertet. Az árvák hullatnak ezer csepp könnyeket. Lágyul a kősír is ezen eseményre, jaj, de szomorú a halottak estéje! Ó, mondjuk mindnyájan szívvel és lélekkel, nyugodjanak az Úr Jézus szent nevében. Boldog feltámadást adjon a holtaknak, mennyben a szentekkel együtt vigadjanak!” Látogassuk hát végig szerető emlékezéssel, imádságos lélekkel a családi sírokat! A gyertya, a fény, az újjászületés, Krisztus és a koszorú mint az örökkévalóság, az örök körforgás, a megújulás jelképe még egyszer előkerülnek ebben a hónapban. Ha a naptárt lapozgatjuk, bizonyára észrevesszük, hogy november utolsó vasárnapján már meg kell gyújtanunk az első adventi gyertyát! Ez bizonyára izgalommal tölt el benneteket is! Végre egy igazi, gyerekeknek való, vidám ünnep, igaz? De, hogy valóban az lehessen, arra fel is kell ám készülni! És elsősorban nem az áruházak pultjai között, hanem lélekben, a szívetekben. Készítsünk szép adventi koszorút a család asztalára, és kezdjük el a lelkünket is kitakarítani, jó cselekedetekkel díszbe öltöztetni a szívünket a várva várt napra, karácsonyra, amikor az Úr Jézus születésére emlékezünk majd! Ehhez kívánok jó munkálkodást! Péti Mária
Regina Krónika
. oldal
2005. november 6.
„Jót s jól, ebben áll a nagy titok”
A júniusi számban a trianoni békediktátumra emlékezve idéztem a három nagy erdélyi költő: Áprily, Reményik és Dsida Jenő verseiben megnyilatkozó közös, nagy fájdalmat Erdély elvesztése miatt. Akkor Reményik Sándor életművét próbáltam összefoglalni. Most az elszakított Erdély angyali költőjét, Dsida Jenőt szeretném közel hozni rövid életpályájának és költészetének ismertetésével. 1907–1938, ennyi volt rövid életútja. Különös egybeesés József Attila életével. Két évvel fiatalabb nála, egy évvel élte túl. Személyesen nem találkoztak, de levelezőpartnerek voltak. Életútjuk merőben más. József Attila élete gyermekkorától traumákkal terhes. A szépség és szeretet koldusának költője talán éppen ebben az állandó útkeresésben, vágyakozásban érett, emelkedett utolérhetetlen magasságokba. Istenre találása is örökös küzdelem a végső tragédiáig. Dsida Jenő rövid élete egyenes vonalú. Édesanyja iránti ragaszkodása végigkísérte a szívbeteg költő rövid életútját. Közismert Hálaadás című versének utolsó sorai: Áldott teste, lelke Csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem Az édesanyámat.
Kortársai, írók és költők gyengéd szeretettel vették körül. Ezt nemcsak betegségének, hanem kiemelkedő tehetségének, kedvességének is köszönheti. Ő valóban „poeta angelinus” angyali költőként ismert. Még a románok is elismerték, Eminescu verseinek fordításával bízták meg. Dsida hívő katolikus volt. Életének nagy élménye egy római zarándokútján a pápa áldása. A fiatal, szívbeteg költő verseiben gyakran foglalkozik az elmúlással. Halálverseiben választ keres az elkerülhetetlen halálra. A hívő ember nem marad magára halálfélelmével, mert Jézus nem hagyja el. A Hálóing nélkül című versében felrémlik a közeledő vég tudata, mégis feloldja a félelmet a hitből fakadó készenlét: „Még nem vettem föl / hálóingemet, egyedül álltam […] Eszembe jutott […] csak ember [vagyok], aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír”. A halállal megalkuvó költő Erdély csodálatos tájait Szent Ferenc-i derűvel énekli meg. Maga is harmadrendi ferences. Kóbor énekek című versciklusában Assisi Szent Ferenc életörömével járja be az erdélyi hegyeket. A Naphimnuszt ő is lefordította. Így szól az Isten alkotta természet és a lélek harmóniájának benne rejlő csodálatos egységéről: „Csak megadóan tudom kicsordítani magamból a misztérium szelíd borzongását, a feltámadás tavaszi mámorát.” Ezt a harmóniát a lélek belső csendjének csodáját tükrözi Templomablak című verse: Kik csak az uccán járnak-kelnek szépséget rajta nem igen lelnek, kiváncsi szemmel rá nem tapadnak: csak egy karika, szürke karika, ólomkarika, vén templomablak.
Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, – sütheti napfény, sötét örökre, mint világtalan, bús világtalan, agg világtalan húnyt szeme-gödre. [...] Ó, titkok titka: a földön ittlent belülről nézzen mindenki mindent, szemet és szívet és harcot és békét! – Áldja meg az Úr, áldja meg az Úr a belülről látók fényességét! Nemeskürty így összegzi Dsida költészetét: „Ez a mélyen vallásos költő a csendes bánatok és a csendes örömök ihletett tolmácsolója. Jeles formaművész, impresszionista látásmódjával Kosztolányi örököse. Vallásos áhítata Babits gondolatvilágát tükrözi. Mindezek mellett sajátságosan erdélyi, méltán sorolhatjuk az erdélyi költők legnagyobbjai közé”. 1934-ben megnősül. Rá egy évre influenzát kap, és mellhártyagyulladás végez vele. A kolozsvári temetőben a családi kripta sírfeliratával üzen szeretteinek, barátainak és az utókornak a halhatatlanságból. „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.” N. E.
Regina Krónika
2005. november 6.
. oldal
Elérhetők vagyunk!
Az egyházközségi lapok szerkesztői október közepén negyedszer jöttek össze immár rendes évi találkozójukra Budapesten a Szent Ignác Kollégiumban, hogy egymás problémáiból és sikereiből saját maguk számára hasznos információkhoz jussanak. Természetesen a hivatásos újságíróktól kapott jó tanácsok és az egyházunk előljáróinak szerető támogatása is igazi feltöltődést jelent, erőt a következő éves munkához. Veres András püspök a jó kommunikátor kritériumait fogalmazta meg: • legyünk hiteles tanúk (tanúságtevők); • mutassunk példát konkrét cselekvéssel; • igazzá kell válnunk. De fontos, hogy higgyük, Isten Lelke mindig velünk van, amikor az ő ügyét szolgáljuk. Jelenits István piarista atya magyar szakos tanárként az újságírás nyelvéről beszélt, ugyanakkor valóságos lelkigyakorlat részeseivé tette a jelenlévőket. A nyelvi kifejezés alatt azt kell értenünk, hogy igazat és okosat kell mondani, szépen megfogalmazva. Mondanivalónk keresztény emberhez illően ébresszen szeretetet a hallgatóban (olvasóban). A keresztény újságíró az evangéliumot olvassa, abból tanul írni. Kerülni kell a nyelvi felületességet, mert az a lelkületet is elrontja. Nem szabad nevetségessé tenni azt, akivel nem értünk egyet, mert ezzel romlik az esélye annak, hogy megértsük egymást, holott az újságíró feladata, hogy keresztény gondolkodásmódra ösztönözzön. Ez nem egyházi zsargon ontá-
sával, hanem pontos és szép fogalma- mára, tudatni kell velük, hogy létezással érhető el. zünk, és elérhetők vagyunk. A plé A jó újságírót a személyisége, a te- bánia közösségi életével is többen hetsége, a képzettsége és a tisztessége ismerkedhetnek meg innen, mint a jellemzi – tudatta velünk Kipke Ta- nyomtatott médiából. más, az Új Ember munkatársa. A világ Kapási Gergely, a Virtuális Plébáállandóan változik, ezért fontos, hogy nia alapítványi tagjaként ennek szolszeme legyen az újra és a lényeges- gáltatásait ismertette, valamint az új re. Ugyanakkor az újságírás szakma, fejlesztésre hívta fel a figyelmet. Ezen amelyet meg kell tanulni. Legyen az belül az önálló híroldalra a plébániák újságíró értelmiségi, ami nem feltét- számára. lenül egyetemi végzettséget, hanem Pestiné Paics Marianna a Székesfeigazi szellemi felkészültséget jelent. hérvári egyházmegye már jól működő Érthetően, egyértelműen kell fogal- hivatalos honlapját mutatta be, és lemaznia, különbséget kell tenni az in- szögezte, hogy a ma honlapja megbízformáció és a vélemény között. ható és naprakész. Osztovics Ágnes, a Heti Válasz A legtöbb egyházmegye rendelkemunkatársa szerint a jó újságíró és zik sajtóreferenssel, akik közül négyen a jó szerkesztő gyakran ugyanaz. A – a győri, a debrecen-nyíregyházi, a szerkesztő fejében pontosan összeáll székesfehérvári és a pécsi – számoltak a lap, mielőtt a tördelőszerkesztő for- be munkájukról, és egyúttal bepillanmába önti. Fontos a szerzőkkel való tást nyerhettünk honlapjukba is. állandó kapcsolattartás is. Eszmei, Esténként a résztvevők – köztük stílusbeli kritériumoknak feleljenek a vasmisés, mégis a legmodernebb meg a cikkek, megbízható informáci- technikában is naprakész, alapító tag ót engedjünk be, tisztességes magyar Kormos Gyula atya – bemutatták sanyelven megfogalmazva. Valósuljon ját lapjukat, és megegyeztek abban, meg a „mit szeretne a közösség, és a hogy a továbbiakban elektronikus (eszerkesztő mit szeretne” együttes elve. mail) kapcsolatban lesznek, ötleteiket Legyen változatos a lap a cikkek műfa- és legjobb cikkeiket is rendszeresen ját tekintve is. megosztják egymással. Az idei találkozó újdonsága az elektDemény Anna ronikus média áttörése volt. Mivel a legtöbb egyházmegye, sőt már kb. 150 plébániai közösség is rendelkezik honlappal az interneten, az előadások többsége ennek hasznosságáról, megvalósítási lehetőségeiről és a már működők tapasztalatairól szólt. Forgács Alajos plébános szerint lépést kell tartanunk korunk technikájá val, alternatívát kell A vasárnapi szentmise után a szerkesztők a Szent Jobb történetét hallgatják nyújtanunk a szöra Bazilika róla elnevezett kápolnájában fölők, a keresők szá-
Regina Krónika
. oldal
Ritka élményben volt részünk október 19-én a Regina Mundi-templomban: Csóka Cosette ferences nővér tartott vetített képes előadást Kamerunról és az ott teljesített missziójáról. Amíg a technikai segédeszközöket beállították, saját magáról beszélt. Megtudtuk, hogy matematika–testnevelés szakos tanárként végzett itthon, de később Olaszországban is szerzett tanári diplomát. Ott 17 évig szolgált, mielőtt engedett a felhívásnak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Tehát nem kiváltságosoknak való a misszió, bárki mehet, aki „meghallja”, hogy dolga van ott. Kamerun Afrika középső részén található, területe ötszöröse Magyarországénak. A közösség, amelyhez Cosette nővér tarozik, őserdei területen van. A képekről jól láttuk, hogy többnyire keskeny földutakon közlekednek ma is, amelyet az őserdőn át vágtak, kevés az aszfaltozott út. A nővér többnyire autóval jár, a kerékpározásról lebeszélték, azt elég veszélyesnek tartják arrafelé. Mindössze két évszak váltja egymást, az esős és a száraz évszak. Az esős évszakban 20-24 fokos meleg van, és mintegy 96%-os páratartalom, a száraz évszakban jóval 40 fok fölötti hőséget is mutat a hőmérő. Egy ferences közösség van Kame-
Kitekintő Egyházi delegáció Olaszországban. A Veszprém megyei egyházak küldöttei a Veszprém megyei önkormányzat szervezésében szeptember 18. és 24. között szakmai úton vettek részt Olaszországban. A programban Róma, a Vatikán, a Vatikáni Múzeum megtekintése mellett Velence, Assisi, Orvieto, Padova egyházi értékeinek megismerése is szerepelt. A katolikus, református, evangélikus egyház képviselői mellett a programon részt vett Kuti Csaba, a megyei közgyűlés el-
Fotó: Selyem Zoltán
Misszió
runban, de sok egyéb rend is képviselteti magát. Az ő rendjükben jelenleg öt különböző nemzetiségű nővér teljesít szolgálatot. A fehér bőrű nővérek nagy tiszteletnek örvendnek. Ami a beszélt nyelvet illeti, az angol és a francia a két hivatalos nyelv, de a kb. 200 törzsnek is megvan a saját nyelve. Egykor Kamerun gyarmat volt, ma független állam. Nagymértékű a korrupció, és óriási szakadék tátong a gazdag és a szegény réteg között. Még ma is elég magas az írástudatlanok száma: 36%-a a lakosságnak. Bibliával rendelkeznek, a protestánst fordították le. Az étkezési szokásaik sem hasonlítanak a mieinkhez. Naponta egyetlen igazi étkezésük van: a vacsora 5-6 óra körül. Jellemző ennivalójuk ekkor a hal, a csirke, különféle gyökerek, de kígyót és krokodilhúst is esznek. nöke; a közgyűlés Kulturális Kisebbségi és Egyházügyi Bizottságát dr. Horváth József, a bizottság alelnöke és dr. Huller Gyula külső szakértő képviselte. Választásszakmai képzést szerveztek Balatonfüreden 2005. szeptember 21. és 22. napján a megye helyi választási irodáinak vezetői részére, melyen részt vett a területi választási iroda. A rendezvényen részt vevő 150 fő az országgyűlésiképviselő-választás anyagi szabályairól, a választási eljárási törvény módosítása miatti változásokról előadást hallgatott meg a 2006. évi országgyűlési választásra való felkészülés jegyében.
2005. november 6. Napközben többnyire gyümölcsöt fogyasztanak. Ebből rendkívül bőséges a választék. A képeken szépen megterített asztaloknál nagy lakomákat is láttunk, de ezek ritka esetek, és jellemző az étkezők sorrendjében a hierarchia: az első, a legjobb falatokat a vendégek és a számukra tiszteletben álló személyek kapják. Utána jönnek saját népük férfi tagjai, majd a maradék jut a nőknek és a gyerekeknek. A lakásviszonyok is elég szegényesek. A legtöbb házban nincs víz, közös kútra járnak érte. A tisztálkodás a patakban történik. Még mindig jelen van a betegségek közül a malária, az ajtókra szerelt szúnyogháló sem véd meg tőle, az újabb betegségek közül pedig jellemző az AIDS. Van ugyan kórházuk, de nagyon drága, sok embernek még az étkezés kifizetésére sem futja. Ezért fordulhat elő elég gyakran, hogy a mágikus gyógymódokat részesítik előnyben. A halálozási átlag 56 év. Cosette nővért sem kímélte meg a malária, szerinte mindenki megkapja, aki hosszabb időt tölt el ott, így jobb mielőbb túlesni rajta, mert akkor ellenanyag termelődik a szervezetben. Sajnos az egészségi állapota miatt mintegy másfél év után meg kellett szakítania ottani szolgálatát, és egy ideig ismét Olaszországba tér vissza. A nehéz körülmények ellenére is reméli, hogy hamarosan visszatérhet, nagyon megszerette az ott élő embereket. Demény Anna
Értelmi fogyatékosok kulturális fesztiváljára került sor október 5-én a pápai Egyesített Szociális Intézmény Fogyatékosok Nappali Otthona megalakulásának 5. évfordulója alkalmából a Jókai Mór Művelődési Központban. A rendezvény fővédnöke dr. Kovács Zoltán tanácsnok, országgyűlési képviselő, Pápa város polgármestere volt. Az ünnepi megnyitót követően látványos színpadi produkciókkal lepték meg az érdeklődőket a szereplők. A díjkiosztó ünnepségen valamennyi szereplő örülhetett a sikeresen előadott műsorszámért járó jutalomnak.
Regina Krónika
2005. november 6.
A hónap szentje: Szent Kálmán Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Sto ckerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett. Tisztelete már 1014. október 13án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kál-
mán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt. Hevenesi Gábor a XVII. század végén így ír róla: A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke
. oldal igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stockerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba. Forrás: A szentek élete
Életünk forrása az Eucharisztia A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének veszprémi csoportja rendszeresen megtartott nyilvános rendezvényein figyelemre méltó előadásokat hallgathatnak az érdeklődők. A Padányi Biró Márton római katolikus iskolában a közelmúltban tartotta ,,Keresztény életünk forrása és csúcsa az Eucharisztia” címmel megtartott rendezvény előadója ezúttal Dr. Lukács László SchP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola főigazgatója volt. Lukács atya az Eucharisztiát a szokásostól eltérően közelítette meg. Bevezetőjében János evangéliumából idézte Jézus szavait: „Én vagyok az élet kenyere. [...] Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,48.51). Utóbbi mondatot emelte ki és hangsúlyozta többször is Lukács atya, majd feltette a kérdést, kicsoda is
Isten, majd válaszolt rá: az ajándékozó szeretet. Isten mindenét adja a Fiúban, hiszen Isten nem egy unatkozó öregúr, hanem Krisztussal és a Szentlélekkel egységet alkotó szentháromságos közösség, amely a szeretet körtánca, körforgása, s amely öröktől fogva van. A világ teremtésének ötlete ebben foglaltatik. Isten nem a semmiből, hanem túláradó szeretetéből teremt világot, embert. A földi élet csak az égi dimenzióból érthető. A megtestesüléskor Isten eggyé lett az emberrel, az Ige testté lett, s Jézusban létrejött a létbeli egység. Az V. század közepén fogalmazták meg az egyházatyák, hogy Jézus valóságos isten és valóságos ember, aki földi életében folyamatosan – imádságban, engedelmességben – kapcsolatban volt mennyei Atyjával. Isten a bűnbe esett emberrel is szeretetközösséget akart létrehozni. Jézus a halálával te-
szi teljessé odaadását az Atya és az emberek iránt, ám ezzel nem tehetünk pontot a történet végére, mert Isten feltámasztja őt. Jézus feltámadt teste visszajött közénk az Eucharisztiában, s erre a „lakomára”, szeretetvendégségre valamennyiünknek meghívása van. Jézus lélekben adja oda magát nekünk a szentáldozásban, s az odaadott lélek válik ajándékká, melyben – rituális formában – mindnyájan részesülhetünk. A feltámadás lényeges pont a megértésben, ugyanis Jézus föltámadt embersége „fölkerült” a Szentháromságba. Isten népe, azaz az Egyház halad előre a történelemben a végső beteljesedés felé. S a vég: Jézus összefogja az összes embert, akik bekerülnek az Atya szeretetközösségébe, s az isteni terv beteljesül – fejezte be előadást Lukács atya. -ehm-
Regina Krónika
. oldal
Gondolatok az elmúlásról „Az élet útján megállás nincsen, vándorok vagyunk, jövünk és megyünk. Meg nem váltható semmilyen kincsen, nincs is itt sehol állandó helyünk.” (Ismeretlen szerző)
Johann Wolfgang von Goethe
Vándor éji dala
Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sohajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj… (Tóth Árpád fordítása)
Hírek és események Az imaapostolság szándékai novemberre: Általános: Hogy a házasságban élők vonzónak találják az oly sok házaspár hétköznapi életében megmutatkozó házastársi szeretet kimagasló példáit. Missziós: Hogy a missziós területek főpásztorai mindig felismerjék azt a feladatukat, hogy elősegítsék papjaik folyamatos képzését. A karitászcsoport gyűlése: november 16-án. November 9. a lateráni bazilika felszentelésének az ünnepe. Ez a templom a pápák címtemploma, a felszentelésének a megünneplésével kifejezzük a közösségünket a pápával. November 10-én este 6 órakor az egyházi iskolákban végzett öregdiákok megemlékező szentmiséje lesz templomunkban az elhunyt tanáraikért és diáktársaikért. A latin nyelvű gregorián szentmisét dr. Galambos Iván teológiai tanár, gyulafirátóti plébános, piarista öregdiák tartja. November 11. Tours-i Szent Márton püspök emléknapja.
November 17-én lesz a tihanyi bencés apátság 950 éves alapítása jubileumi évének a lezárása a délután 5 órakor kezdődő szentmise keretében. November 19-én ünnepeljük Árpádházi Szent Erzsébetet, a felebaráti szeretet nagy szentjét. Ünnepéhez kapcsolódik a karitász javára történő országos gyűjtés, amelyet ebben az évben a következő vasárnapon, 20-án tartunk. November 20. az utolsó évközi vasárnap, Krisztust, a Mindenség Királyát ünnepeljük. A délelőtt 10 órai szentmisét követően imádkozzuk el a Jézus Szíve litániát a felajánló imával. November 22. Szent Cecíliának, az egyházi zene védőszentjének az emléknapja. November 27-én du. 3 órakor tartja az egyházközségi képviselő-testület a soron következő rendes gyűlését. November 27-én kezdődik az új egyházi év, advent 1. vasárnapjával. „B” liturgikus év lesz, ami azt jelenti, hogy a vasárnapi evangéliumokban általában Szent Márkot olvassuk. Advent folyamán minden hétköznap hajnali szentmisét mondunk reggel 6 órakor. A szokásos reggel 7 órai szentmisék elmaradnak.
Készüljünk a szentmisére!
2005. november 6.
Hittanosoknak, gyerekeknek! December 4-én, Szent Miklós ünnepéhez kapcsolódóan idén is tervezzük délelőtti játszóház megrendezését a plébánián, a vasárnap reggel 8 órai szentmise után. Figyeljétek a hirdetést!
Imádkozzunk értük...! ...mert a keresztségben újjászülettek: Mencseli Márk október 2-án, Kovács Brúnó október 9-én, Fekete Liliom és Szakács Gábor október 23án; ...mert szentségi házasságot kötöttek: Heklinger Róbert és Bacsák Erika október 8-án; ...mert az örök hazába költöztek: Bajcsi József (91 éves) szeptember 28án, Kiss János (81 éves) okt 21-én.
Miserend Hétfőtől szombatig: 7 órakor Szerda és szombat: 18.00 órakor is Elsőpéntek: 18.00 órakor is Vasár- és ünnepnap: 8, 10, 11.30, 18.00
Lelkiségi foglalkozások Hétfő: 18 órakor felnőttkatekézis a plébánián 19.30 órakor egyetemista szentmise Kedd: 19 órakor egyetemi lel készség: B/210-es terem Szerda: 18.30 órakor bibliaóra a templomi hittanteremben Csütörtök: 18 órakor szentségimádás Péntek: 19 órakor ifjúsági hittan a templomi hittanteremben Szombat: 18 órakor kóruspróba a templomi hittanteremben
Regina Krónika
Olvasmány
Szentlecke
Evangélium
nov. 13.
Péld 31,10–13.19–20.30–31
1Tessz 5,1–6
Mt 25,14–30
nov. 20.
Ez 34,11–12.15–17
1Kor 15,20–26.28
Mt 25,31–46
nov. 27.
Iz 63,16b–17.19b; 64,1.2b.3–8
1Kor 1,3–9
Mk 13,33–37
dec. 4.
Iz 40,1–5.9–11
2Pt 3,8–14
Mk 1,1–8
A Regina Mundi Plébánia ingyenes lapja Felelős kiadó: Tóth Gyula plébános Szerkesztőség: a plébánián, Veszprém, Dózsa György út 9. Telefon: 88/327-609 Szerkesztők: Demény Anna, Kreschka Miklós, Selyem Zoltán
