-nézőpont
RAJZOT EZHD Mit rajzol a kisgyerek?
„A látás folyamata (...) megfelel a fogalomképzés feltételeinek" (Rudolf Arnheim) - e megállapítást alapigazságnak érzem. A kisgyermekkori „rögzített látás" (a rajzolás) pedig a nyelvtanulás folyamatát juttatja eszünkre. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyermeknek kedve és öröme telik a firkálásban, öntudatlanul a két dimenziójú képalkotás szintjén éli át újra a nyelvfejlődés fokozatait. Emlékszem, épp olyan türelmetlenül vártam, hogy Eszter rajzolni kezdjen, mint azt, hogy megszólaljon. Kétéves kora után plakátnyi fehér papírokat ragasztottam szobájának ajtajára, ceruzát adtam a kezébe. Lelkesen firkált. ...a látást, Később lapokat kapott, s kicsi „asz mint a nyelvet: talhoz" (konyhaszékhez) ülve rajtanulni kell... zolt. Jelentés nélküli alakzatokat, valahogy úgy, ahogy csecsemőként purpárlézott... Mikor ceruzát és papírt vett a kezébe, néha én is rajzoltam. A közös szórakozás kedvéért. Többször „portrét" készítettem róla, megnézte, de nem érdekelte. A meséskönyvek rajzaiban sem mélyedt el; csak az irkafirkáiért lelkesedett, no meg egy malacért, amit szobájának falára festettem. A rajz rituálé volt, mindegyre hívott, „gyere rajzoljunk"... E rituáléban győződtem meg arról, hogy a látást, mint a nyelvet: tanulni kell. (A látás: térben való tájékozódás. Mikor azt kéri a gyerek, hogy a ház tetejéről emeljük le a gólyafészket vagy az égről a holdat, s maga is nyújtja a kezét - akkor látni tanul, látni tanítjuk.) A rajzolgatni kezdő kisgyereket nem lehet ábrázolni tanítani, legfönnebb „látásában megerősíteni". De még a kezdet kezdetén: a síkban való látás lehetőségét elfogadtatni. A gyerek rajzol, de nem tudja mit, csak annyit, hogy az éppenséggel lehetne is valami. A „mit rajzolsz?" kérdésre azt mondja, hogy „szépet", vagy kiböki, ami éppen az eszében van. Eszter így rajzol létrát (nem hasonlít), majd utána létra-anyukát - sok egyéb mellett. Ha pedig javasolom, rajzoljunk valamit, és megkérdezem, mit szeretne, kevés gondolkozás után min13
ne r ont dig azt sorolja fel, ami emlékezetében állandóan jelen van, amihez mélyebb élménye fűződik: tengert, házat, bácsikat, kutyát. Miközben fest, egyfolytában mesél, arról, amit reprodukálni vél, tengerről, nagyszülei falujáról: Etédről, Csuliról (a kutyáról), dédmamáról... Rendkívül fontos hangsúlyozni, hogy a rajzoló kisgyerek felszabadul, csapong, fantáziál, képzelődik - és mindezt fennhangon teszi. A rajz még egyszer vagy újból felszabadítja halandzsázó kedvét, magánnyelvteremtő ösztöneit. Teljesen logikus ez, hiszen amit a ceruzával a papíron művel, az is „grafikai halandzsa": készítettem róla, bármilyen firkákhoz bármilyen je- „Portrét" megnézte, de nem érdekelte lentést társíthat, anélkül hogy ezen valaki is megütközne. (A már jól beszélő kisgyerektől ezt a fajta nyelvi magatartást már rossznéven veszik.) Irkafirkái mellé teljesen új szavakat is teremthet - a rajzzal párhuzamosan. Így rajzolt a három és fél éves Eszter: drékó virágot, pinkarin virágot (mondanom sem kell: egyik sem volt virág; hogy a drékó meg a pinkarin számunkra ismeretlen fogalmának, kritériumainak megfeleltek, azt a művész öntelt elégedettségén láttuk). Halandzsa rajzaival egyidőben (három és fél éves korában) új lendületet vett „magánnyelve " is. Rajz, ének, mese, nyelvi fantáziálás a kisgyer-
meknél rendkívül szorosan kötődik. Egyik a másikat gerjeszti, erjeszti, kölcsönösen befolyásolják, alakítják, érlelik egymást. Eszter halandzsa-rajzaiból végül is az ének ugrasztja ki a felismerhetően, azonosíthatóan ábrázolt jelentést. A Varga Julcsát énekelve rajzolga 4
iié
pO t
tott: „Né, mi lesz belőle, szép, szép, szőke néni, másabb valami, más Varga Julcsa" - az egész felületet befestette, Varga Julcsa átalakult, majd eltűnt... Eszter szubjektív tudata szerint tényleg lerajzolta Varga Julcsát; ez igaz is, épp csak az egészet befestette, s már senkinek nem tudja megmutatni az énekbeli szép szőke nénit. Más lapot vesz hát, ecsetet és fekete tust adok neki, belefeledkezve dolgozik, s egyszer csak jelenti: „mindjárt vak varjúcska lesz belőle". Tényleg az lett belőle, gyermekmondókabeli vak varjú: nem volt szeme... De lába sem. Eszter kérésére én rajzoltam neki két lábat. Ez már nagy győzelem, a jelentéskeresés játéka egyre érdekesebbé teszi a kétdimenziós világot Eszter szemé.a rajzoló kisgyere ben. Különféle alakzatokat rajzol felszabadul, („firkál"), s ezt a valósághoz próbálcsapong, fantáziál... ja kötni, valamilyen dologhoz társítani, s a kapcsolatot már nem ötletszerű könnyedséggel keresi, hanem megfontoltan, bosszankodva, s végül a segítségemet kérve: „Mit rajzoltam?" Es én igyekszem megmondani, mit is rajzolt. Hogy eljárásunk indokolt-e? Neveléslélektani szempontból föltétlenül. Ami pedig az esztétikát illeti, eljárásommal csak Klee megállapítását illusztrálom: „...minden magasabb szerveződésű alakulat lehetőséget nyújt arra, hogy némi fantáziával hasonlósági viszonyba hozzák a természet ismert képződményeivel." Hogy a három-négy éves kisgyerek létrehozta alakulatok „magasabb szerveződésűek", azt mindenki elismeri, aki a kis ember értelmének és kezének erőfeszítéseit látja a kör, a négyzet stb. meghódítására. „Ennek az építménynek az asszociatív sajátosságai - folytatja Klee -, amely építmény, ha egyszer már értelmezték és megnevezték, nem felelhet meg többé teljesen a művész közvetlen szándékának - legalábbis a művészi akarat legintenzívebb pontjának nem -, ezek az asszociatív sajátosságok a művészek és a laikusok világa közötti szenvedélyes félreértések forrásai. Míg a művész minden lehetőt elkövet, hogy a formai elemeket olyan tisztán és logikusan csoportosítsa, hogy e kölcsönviszonyokban mindegyik szükségszerűen a maga helyén legyen, és ne csorbítsa a másik lehetőségeit, már közbeszól a hátulról leselkedő laikus, meghozza kimondva a pusztító erejű szentenciát: »De hát a bácsika egyáltalán nem hasonlít...!« A festő, ha uralkodni tud az idegein, azt gondolja erre: »Bácsika ide, bácsika oda, az én dolgom az, hogy építsek tovább«..." Bármennyire komikusnak tűnnék is, a Klee vázolta helyzet érvényes a 15
nézőpont
nézőpont rajzoló kisgyerek (művész) és a (laikus) felnőtt egymáshoz viszonyulására is. (Es már csak azért sem érzem erőszakoltnak ezt a párhuzamot, mert a huszadik századi festők közül talán Klee került legközelebb a gyermekek látásához.) A gyerek irkafirkáit, jelentéskereső erőfeszítéseit nem szabad lebecsülni, hiszen itt tényleg komoly építkezésről van szó: a nyiladozó értelem próbál megkapaszkodni a kétdimenziós világban, a sík felületen. Rajzaiban nem befolyásolhatjuk, ott a maga építméSzem nyeinek logikáját követi, de a jelentésadásban - egy ideig! - segítségére lehetünk, a kis művész nem veszi rossz néven, sőt. Eszter, ahogy a kört meghódította, kedvvel sokszorosította, variálta. Mikor kérésére egyik ilyen kompozíciójának nevet adtam (szem), talán addigi legelismerőbb pillantásával jutalmazott, annyira találónak, helyesnek vélte. A kacsának örült, de kissé bosszankodott is, mikor meg -
Tücsök
16
tudta tőlem, hogy mi az: „jaj, nincsen lába"... Ám a tücsökre büszke volt, megkereszteléséért sokat hálálkodott nekem. Ilyen közös élmények nyomán gyakrabban kérlel, hív „rajzoljunk ketten".
Tartószók, szótartók Külön-külön foglalatoskodunk, de közben egymást is figyeljük. Már Eszter is türelmesebben nézi az én ügyködéseimet. Hogy még jobban csábítsam, az ő eszközeivel próbálok boldogulni én is. Firkálni kezdek, olyanszerű mozdulatokkal, ahogyan ő teszi. Erre láthatóan érdekelni kezdi a dolog. Összevissza, halandzsa-vonalakkal önarcképet rajzolok; tetszik neki, hogy csak úgy firkálva le lehet rajzolni valakit, szemléli a képet. „Géza, nincs szemüveged!" Azt is odafirkantom, s Eszter kacag a hányaveti és lendületes vonalvezetésen. Ő is le akar engem rajzolni, de ténykedése nem eredményez semmi alakzatot. Erre lendületesen firkálni kezdek, akárcsak Eszter, s a néhány vonal-
ra azt mondom: korcsolyázó néni. Ez az egyszerű alakzat sikert arat nála, s maga is határozottabban, bátrabban kezeli a ceruzát, görcsössége lazul. Kislányom irkafirkáinak csak viszonylag rövid, átmeneti időszakban ll
nézőpont adhattam nevet. Ameddig rajzai nem hasonlítottak semmihez, azt mondta róluk például, hogy „tornászó hegyek"; egyik vízfestménye előbb „szőnyeg" volt, aztán „kert" lett belőle. De ahogy a jelentésadás tudatos, sőt rajzot megelőző aktussá vált Eszter számára, én már csak alkotásainak szemlélője és magyarázatainak hallgatója lehettem. Ez a folyamat minden gyermek esetében hasonló. Mihelyt megvetette lábát a kétdimenziós világban, makacs birtokbavétel kezdődik. Es ahogy a rajz jelentésessé, tudatossá válik, egyre nyilvánvalóbb a felnőtt számára, hogy a kisgyerek intellektuálisan rajzol, valóban a fogalomalkotás szakaszait tükrözik rajzai. Es ezt nyelvileg többé-kevésbé pontosan, mindenesetre érzékletesen meg is fogalmazza. Eszternek még alig volt egy-két jelentéses rajza, de már így fontoskodott: „én erről akarok most szót venni, hogy fessek arról..." - s megnevezett valamit. Megkérdeztem, mi a szó. Válasz: „az, hogy festek". " Ebben az időben egyik esti rajzát reggel elébe tettem: „Mi van rajta? „Tartószók" - felelte. A lapon kockák voltak. Mint kiderült, az alakzatok szót tartanak: szótartók, vagy tartószók. Hogy milyen szót? „Nagymama szóját, nagytata szóját"... „Ez Pityu bátyja szó, ez Eszter-szó, ez Géza-szó" - sorolta Eszter. Kiderült, hogy a velünk azonos szavakat „tartja" a rajz. Vagy valami köze van hozzánk: például az, hogy Eszter nekünk akarja adni. Eszter a szótartó elképzelést később minden rajzára érvényesnek tartja. Nehéz a lényeget, ennél pontosabban megfogalmazni: a rajz szót tart, fo -
~Z
o.
galmat rögzít. A fogalmakkal, a fogalmakért és a világ megértéséért való küzdelmet dokumentálja. Kifaggattam egyik lapjáról, melyről szintén azt állította, hogy szótartók vannak rajta. Itt a tartó (rajz) és a szó (jelentés) már csakugyan hasonló: a nap gyermekien konvencionális, az ablakokban pedig a „ház" fogalmának grafikai genezisét is szemlélhetjük. Eszter figyelmét a gyergyói tömbházban az ragadta meg, hogy az ablakban állandóan lábasok hűltek (amúgy falusiasan, kisvárosiasan). A kisgyerek pedig azt rajzolja, .,,ez Eszter-szó, amit lát és gondol; úgy rajzolja le, amit lát, ahogy fogalmilag gondolja. ez Géza-szó ".. Rajzai ezért nagyon sokszor nyelvi kreációk is. Erthetően és logikusan: ahogyan a világ megnevezésére mozgósítja nyelvi fantáziáját, ugyanúgy az értelmező látásnak és fogalmi rajzolásnak is szokatlannak tűnő nyelvi lenyomatai, vetületei vannak. Így alkot Eszter „nyakkendős ablakot", ami csak nyelvileg hangzik furán, grafikailag logikus és valószerű. Azt látta a gyerek, hogy nyakkendő fityeg az ablak kilincsén... Ugyanilyen szokatlan és fantasztikus a „toronyos labda" nyelvi kifejezés. A grafika logikájában nem. Eszter egy kört húz, befesti, s a tetejére toronyszerű kockahálót rajzol. A véletlen alakzatnak nevet keres: egyik alma, másik torony, s ha már így összekerültek, együttesen kitesznek egy „toronyos almát". A képzelet és logika ellenőriz, s a kis ember vigyázó értelme javít: „toronyos labda"... Az alma nem játék, nem lehet társítgatni olyan könynyedén, mint az ugrabugra, guruló, nagy labdát. No de, jön rá a gyerek, ez eléggé bizonytalan alakzat. Dolgozik tovább, vonalakat húz: „megkötözzük, hogy ne dőljön el" (mármint a torony). Igen ám, de a torony labdán áll. Erre Eszter lábat rajzol a labdának. (Nem is mellesleg: a lábat növesztő labdáról mesét is mond!) Két lábat akar rajzolni, de elunja, „egyen is áll" - mondja. Kész a rajz: a „toronyos labda" szilárd és megingathatatlan: nem gurul el a labda, nem dől össze a rajta álló torony. E kompozíció hű tükre az alakuló fogalmaknak, s a fogalmakat tisztázó képzeletnek és logikának... Így fogadom el, ahogy van, s többet nem kérdezem Esztertől, hogy „toronyóra láncostul kellene-e?", mert bizonyára gondolkodás nélkül rávágná: „sőt, tornyostul és labdástul..."
.1 9
nézó'p
-nézőpont A rajzoló kisgyermek lélektana
Hogy miért szeret a kisgyerek rajzolni, arról a pszichológusok sokat írtak. Azt hiszem, a jelenség lényege abban áll, hogy a fiktív világok közül (mese, hazugság, képzelet stb.) a rajzé a legvalóságszerűbb, lévén kép, az pedig annyira hasonlít, hogy majdnem azonos, és ez izgatja a gyermeki elmét. Először nehezen is teszi túl magát rajta. A képalkotás genezise, a felismerés, hogy a „papírra rajzolt ablakok, vagy amiket agyagból formálnak, más tárgyak helyett állhatnak s velük jelölő-jelölt viszonyba kerülhetnek" (Arnheim), nem is történik mindig megrázkódtatás nélkül.
Eszter már lerajzolt néhány tárgyat, többé-kevésbé felismerhetően, átalakította, akár más alakzatok részévé fokozva le őket (például: házak mint állat testrészei). Embert, mégpedig hozzá közel álló személyt azonban nem sikerült a papíron összehoznia. Egy kivétellel (amelynek irkafirka eljárása lelkéhez és „módszeréhez" közel állt) az általam rajzolt portrékért sem lelkesedett. Négyéves korában, a nagyszülőktől, Etédről a családba (Gyergyóba, akkor ott éltünk) visszatérve lelkesen kezdett festegetni (falun, apáméknál erre kevés ideje és lehetősége volt). Kitörő örömmel vitte az anyjához az elkészült vízfestményt: „Né, itt van dédmama Gyergyóban, a lapon. Le 20
van ülve." Aztán félig komolyan mondta: „Nincs Etéden dédmama, ha itt van Gyergyóban." Megnyugtattam, hogy Etéden van, de látszott, hogy ezt a dolgot Eszternek még át kell alaposan gondolnia. Jelölő és jelölt hasonlatosságán szinte annyira meglepődik a kisgyerek, mint a világ képekben történő megkettőzéséhez nem szokott természeti népek, közösségek tagjai. Feljegyezték, hogy az indiánok, meglátván társuk fényképét, gyilkosnak tekintették a fényképészt, az Eszteréhez hasonló logikával: aki ott van a képen, nem lehet máshol... A gyermek már kialakult fikció-tudata hamar kiküszöböli ezt a tévedést, de a majdnem-azonosság, a hasonlóság okozta döbbenet sokáig visszhangzik a lélekben. Ez érthető is, hiszen egyetlen más jelölő (pl. a szó) sem tudja olyan .. az arckép valóságosan megidézni a jelöltet, leszakítja a fejet mint a kép. A gyerek szinte érzi, a testről... hogy a jelölő anyaga a jelölt húsába vág - és ezzel a képpel eljutottunk a rajzoló kisgyerek egyik nagyon fontos lélekállapotának megnevezéséhez. Hogy tényleg: a rajzban mindennél (értsd: a többi fikciónál) valóságosabban éli át a valóságot. Mikor ennek fontosságára rájöttem, akkor értettem meg, hogy Eszter miért nem szerette a róla vagy másról az ő társaságában, a szórakozás kedvéért készített portréimat: azért mert az arckép leszakítja a fejet a testről. Ugy kellett volna fogalmaznom: elszakítja? A gyerek a jelenséget drámaibban éli át, szó szerint: mintha a portré letépett fej volna. Ezért kérlek Eszter: „rajzolj lábat", vagy kérdezte: „miért csak fejet csinálsz neki?", valahányszor arcképet hevenyésztem. Ő maga dédmama mellé dédtatát is le akarta rajzolni, de nehezen ment, kínlódott egy ideig, aztán abbahagyta, miközben kérlek, „tegyek lábat" dédtatának, mert ő nem tud. Ugy tűnik, a gyermekek nem csupán a „fogalmi teljesség" kedvéért adják vissza képeikben a teljes embert. A jelenségnek (főként?) lélektani magyarázata van. Ugy érzik, megcsonkítanák a lerajzolt személyt, ha törzse vagy végtagjai hiányoznának. Ha a költészet szóhasználatát a jelölő és jelölt mágikus kapcsolatával jellemzik az elméletírók, milyen mágikus realizmust vagy realista mágiát termelhet ki a kisgyerek tudatában az ábrázoló művészetek képteremtése ebből a szempontból... Eszter minden rajzán az egész ember látható. Közös rajzainkon is mindig ilyen vonatkozásban korrigál. Ot és fél éves korában néhány vonallal
nézőpont
nézőpont felvázoltam a portréját; a lap közepére nagyméretű fejet rajzoltam. Elvette a lapot, hogy befejezze a képet. Dús hajat festett magának (copfra vágyik), kezet és lábat, nem törődve azzal, hogy ezek aránytalanul kicsire sikerülnek, helyhiány miatt: „Földig érő szoknyám van, nem látszik a lábam, tudod?" - ezzel vetett véget minden vitának. Mikor megkértem, hogy csak a fejemet rajzolja le, megígérte, de mégis fölszerelt törzzsel, „két kézzel, ujjakkal". Hat és fél éves korában volt hajlandó „klasszikus", törzs nélküli portrét készíteni az édesanyjáról (Buba) és rólam (Géza). Ekkor
Buba
Géza
is csak kérésre. Különben: csupán akkor nyugodt a kis ember, ha talpon állók és egészek vagyunk. S a lélek ilyen féltő moccanásai más rajzain is jelen vannak. Négy és fél éves korában lerajzolt engem: hegyek között megyek, tél van, ezért begombolt ruhában. A dombok nem látszanak, mert fehérek a hótól. S hogy lássak, fölöttem négy hold világít (utat mutatnak, mint a népdalban a csillagok). Először félholdat akart, de aztán négy lett: ha lehet fél, miért ne lehetne három és fél vagy négy? Hát nem igaz? A kisgyerek számára rajzban jelenvalóbbak a világ élőlényei, mint a játékban. Mikor a gyerek élőlényt rajzol, úgy viselkedik vele, mintha az tényleg mindjárt hangot adna. Ugy bűvöli, mintha valóban látná.
Hegyek között megyek, télen, begombolt ruhában Eszter fölszerelte a fejemet törzzsel, „két kézzel, ujjakkal"
3
