Pszichoanalízis, nyelv és dekonstrukció Ábrahám Miklós és Török Mária munkásságában *

IMÁGÓ Budapest

2017, 6(3): 7–18

TANULMÁNY

Carlo Bonomi, Nicholas Rand

Pszichoanalízis, nyelv és dekonstrukció Ábrahám Miklós és Török Mária munkásságában*

Carlo Bonomi írja: Török Mária, 1956-tól 1996-ig volt klinikai és kiképzõ analitikus Párizsban, New York-ban halt meg 1998. március 25-én. A többek közt a The New York Timesban, a londoni The Independentben és a Le Mondeban megjelent nekrológok fölhívták a figyelmet – a jórészt a néhai Ábrahám Miklóssal közösen írott – mûveinek egyre növekvõ hatására. 1998 nyarán interjút készítettem Nicholas Randdal, aki a francia irodalom professzora és a University of Wisconsin-Madison tudományos fõmunkatársa, és legutóbb – Török Máriával együtt – a Kérdések Freudhoz: A pszichoanalízis titkos története (Questions for Freud: The Secret History of Psychoanalysis) címû könyv szerzõje. Nicholas Rand emellett a Judith Dupont által kezelt Ferenczigyûjtemény fõtanácsadója, valamint Ábrahám Miklós és Török Mária szellemi és mûvészeti hagyatékának gondozója.

Carlo Bonomi: Az utóbbi néhány évben rengeteg szó esik a pszichoanalízis válságáról, ami viszont az USA-ban történik, azt legalábbis paradoxnak kell minõsítenünk. Igaz, hogy a pszichoanalízis éppen azon pszichiátriai tanszékekrõl van eltûnõben, amelyeket elárasztott az orvosi pszichoanalízis az 1960-as években; az is tény azonban, hogy humán tanszékek és különösen az irodalmárok továbbra is a freudi nyelvet beszélik. Ennek a gyökeres változásnak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy Frederick Crews, a Freud-cséplõk önjelölt vezére,

*

Eredeti megjelenés: Carlo Bonomi, Nicolas Rand: Psychoanalysis, Language and Deconstruction in the Work of Nicolas Abraham and Maria Torok. Psychoanalysis and History, 1999, 1(2):252-260.

7

• Imágó Budapest • 2017/3 • C. Bonomi, N. R and: Pszichoanalízis, nyelv és dekonstrukció •

maga is hajdani irodalmár. Tehát még a csatatér is átrendezõdni látszik, minthogy a Freud ellen viselt „háború” új harcászati-technikai jellemzõket ölt magára. A Freud becsmérlõi által írott könyvek bestsellerek, úgyhogy az ember eltûnõdhet, vajon mindez árt-e Freudnak egyáltalán. Lehet, hogy inkább a freudi környezet nagyobb változásának vagyunk tanúi, mintsem a pszichoanalízis egyszerû válságának. Ebben az új amerikai környezetben az egyik legfondorlatosabb aspektus a dekonstruktív irodalomkritika és maga a pszichoanalízis közötti kölcsönhatás volt. Minthogy Ön, Nicholas Rand abban az idõben szerzett PhD fokozatot a Yale University-n, amikor az egész világon ez az intézmény jelentette a dekonstrukció epicentrumát – a Paul de Man 1983-ban bekövetkezett halálát megelõzõ években –, fölvázolná itt a helyzetet? Nicholas Rand: A helyzet, amelyben a pszichoanalízis azokban a napokban a Yale-en találta magát, igazán magával ragadó volt. Nagyon sok híres embert érintett meg a pszichoanalízis, a legkülönbözõbb módokon. Elõször is, ott volt Shoshana Felman, aki késõbb az amerikai akadémián a lacani pszichoanalízis legfõbb szószólója lett (történetesen nagyszerû tanár is volt); Geoffrey Hartman, egy képzeletgazdag kutató, aki a maga sajátos módján flörtölt a pszichoanalízissel; Harold Bloom, aki freudi elgondolásokra alapozva dolgozta ki az irodalmi hatások egyik alapvetõ elméletét; Peter Brooks, egy sokkal inkább klasszikus freudista kutató, akinek a narratológia területén voltak eredeti hozzájárulásai; és Peter Gay, mára a felvilágosodás vezetõ történésze, aki abban az idõben fejezte be analitikus kiképzését a New England Institute of Psychoanalysis-ben, és talán már belekezdett kutatásaiba monumentális Freud biográfiájához.1 És azután ott volt Jacques Derrida. Egy évben egyszer jött el, hogy tömbösített szemináriumokat vagy nyilvános elõadásokat tartson. Roppant nagy hatása volt – nem csupán a végzõs diákokra, hanem a tanárokra is. És elsõ nyilvános elõadásainak egyike (amit a Yale-en adott, és amit a New England Institute of Psychoanalysis-ben is megvitattak) az Ábrahám és Török A Farkasember bûvös szava: egy krtiptonímia (The Wolf Man’s Magic Word: A Cryptonymy) címû könyvének eredeti francia kiadásához (1976) írott, közel hetven oldalas elõszaváról szólt. Végül, de nem utolsó sorban, nem szabad megfeledkeznünk Paul de Manról, az amerikai dekonstruktivizmus vezéregyéniségérõl, aki azonban biztos távolságot tartott a pszichoanalízistõl. Freud neve csupán egyszer fordul elõ 1

Peter Gay: Freud. A Life for Our Time. New York: W. W. Norton, 1988.

8


összes mûveiben. Mégis, ami engem illet, nem térhetek ki az elõl, hogy az értelmezés nyilvánvalóan freudi módszerét meglássam de Man könyveiben. Retorikai irodalom- és filozófiakritikájában de Man beszél a szöveg egy explicit irányulásáról, amit az „intenciónak” nevez, és egy implicit irányulásról, amit „nyelvnek” nevez. Rövidre fogva, a szövegek ennek a két szemben álló, egymást folytonosan csapdába ejtõ tendenciának a harcmezejét jelenítik meg. Az eredmény az, hogy a szövegek, úgy tûnik, képtelenek egyetlen vagy egységes jelentésekké egybeolvadni. Mármost ez az olvasási mód azonos a Freudéval, amikor ez utóbbi az elvétéseket és magát a neurotikus tünetet elemzi: az elvétések megtörik vagy megszakítják a szándékolt és/vagy tudatos jelentés áramlását. Tehát, még ha van is nyílt ellenállás a pszichoanalízissel szemben, annak értelmezési alapelvei (nyilvánvalóan) áthatják az olvasás különbözõ módszereit. CB: Ábrahám és Török neve négy könyvhöz kötõdik, amelyeket nyolc nyelvre fordítottak le; angolul máig három érhetõ el: A Farkasember bûvös szava; A burok és a mag: a pszichoanalízis megújulásai (The Shell and the Kernel: Renewals of Psychoanalysis)2; Ritmusok: A mûrõl; Mûfordítás, és pszichoanalízis (Rhythms: Of the Work, Translation and Psychoanalysis). Ezeknek a könyveknek az eredeti francia kiadásai 1976 és 1986 között jelentek meg a Jacques Derrida által szerkesztett „Philosophy in Effect” sorozatban; növekvõ sikerre tettek szert, különösen a humán tanszékek révén az USA-ban, Nagy Britanniában és a pszichoterapeuta szakmán belül Franciaországban és Németországban. A The Shell and the Kernel-t három évvel Ábrahám Miklós idõ elõtti halála után adták ki, 1975-ben. Török Mária maga pár hónapja halt meg. A francia Le Monde napilapban leközölt nekrológban Élisabeth Roudinesco azt írta, hogy Ábrahám és Török alternatívát jelentettek Franciaországban Jacques Lacannal szemben. Minthogy Ön együtt dolgozott Törökkel az utóbbi húsz évben, abban a helyzetben van, hogy elmagyarázhatja Roudinesco véleményének lényegét. Érdemes volna a filozófia és a pszichoanalízis viszonyával kezdeni – e kettõ összepárosítása ugyancsak jellemzõ Franciaországban. Idevágó esetként idézném azt a történeti rekonstrukciót, amit maga Roudinesco végzett el, csakúgy, mint Michael BorchJacobsen, hogy kihangsúlyozza Martin Heidegger munkásságának Lacanra gyakorolt döntõ befolyását, minthogy az elõbbi két párizsi filozófus, Alexandre 2

Magyarul részletek: In: Erõs Ferenc, Ritter Andrea (szerk.): A megtalált nyelv. Budapest: Új Mandátum, 2001, 62-94. és Thalassa, 1998, 2-3. 123-156. (A ford.)

9


Kojève és Alexandre Koyré tanításain keresztül szûrõdött át az utóbbihoz. Miféle átjárás zajlott a filozófia és Ábrahám és Török munkássága között? NR: Ez egy olyan idõszak volt, amikor a párizsi filozófiában Edmund Husserl uralta a terepet. 1929-ben, a Sorbonne-on, Husserl megtartotta azokat az elõadásokat, amiket „Karteziánus elmélkedések”-ként3 ismerünk. A többékevésbé fiatal tanárok és hallgatók egész sora fürdõzött ebben a légkörben: Sartre, Merleau-Ponty, Lévinas, Ricoeur, Jean Wahl, Alphonse de Waehlens és mások. Ábrahám 1938-ban érkezett Magyarországról, tizenkilenc évesen, hogy esztétikát és filozófiát tanuljon a Sorbonne-on, a husserli pezsgés közepette. Török, aki szintén magyar születésû, huszonegy évesen érkezett Párizsba, 1947ben, hogy pszichológiát tanuljon. Az 1950-es évek végére fenomenológiai pszichoanalízis szemináriumokat vezettek közösen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy összekapcsolják a freudi pszichoanalízist a husserli fenomenológiával. Ezeknek a szemináriumoknak az egyik legfõbb eredménye egy új szimbólumelmélet lett, amit a „Szimbólum, avagy túl a jelenségen” (1961)4 címû – angolul mindmáig nem elérhetõ – mûben terjesztettek ki. Ábrahám a szimbólumot egy múltbéli és mostanra-legyõzött katasztrófa olvasható jelenléteként definiálta. A szimbólumnak ez az újszerû elmélete azóta a legkülönfélébb területeken mutatta meg hatékonyságát, különösen a filozófiában, a pszichoanalízisben és az irodalomtudományban. CB: Milyen pszichoanalitikus képzésben részesült Ábrahám és Török? NR: Mindketten tagjai voltak a freudista Societé Psychanalytique de Parisnak. Mindamellett aligha lehet azt mondani, hogy szívvel-lélekkel eljegyezték volna magukat a freudi ortodoxiával vagy magával ezzel az intézménnyel. Az 1950-es évek végétõl olyan szerzõket részesítettek elõnyben és emlegettek, akik akkoriban tabunak számítottak, úgymint Ferenczi Sándort és Melanie Kleint. A késõbbiekben Ábrahám az intézményen belül obstrukció és rágalmazás tárgyává vált. Roudinesco bõven szolgál errõl részletekkel a franciaországi pszichoanalízis történetérõl szóló mûvében. CB: Tulajdonképpen, ami Roudinescót illeti, már tisztáztuk az értékelését. Érdemes rámutatni a francia pszichoanalitikus kultúra egyik különlegességére, hogy rávilágítsunk azokra a különbségekre, amelyek Ábrahámot és Törököt 3

Magyarul: Karteziánus elmélkedések. Budapest: Atlantisz, 2000. (A ford.) Nicolas Abraham, Maria Torok: Le symbole ou l’au-delà du phénomène. In: L’écorce et le noyau. Paris: Aubier, Montaigne, 1978. 25-77. (A ford.) 4

10


elválasztják Lacantól. Szem elõtt kell tartanunk, hogy Freud munkásságának utolsó szakasza – amit a „halálösztön” és az úgynevezett strukturális elmélet uralt, és amelynek mindegyike döntõnek bizonyult a pszichoanalízis posztfreudista fejlõdésében, különösen az angolul beszélõ világban – Franciaországban valójában sohasem vált igazán sikeressé. A halálösztön gondolata valóban megalapozta Melanie Klein munkásságában a tárgykapcsolat destruktív aspektusának elméletét, míg az én, az ösztönén és a felettes-én strukturális elmélete az énpszichológiához vezetett; ez utóbbi a pszichés rendet és az alkalmazkodást részesítette elõnyben, és hosszútávú sikerben volt része a második világháború után. Mindamellett a francia pszichoanalízisben sem a halálösztön, sem az alkalmazkodás elve nem játszott sohasem vezetõ szerepet, minthogy a franciák nagyon is hûségesek maradtak azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket Freud az elsõ metapszichológiájában dolgozott ki, és leginkább a vágy témájához kapcsolódtak. Tudjuk, mennyire központivá vált ez a gondolat Lacannál. Minthogy Ábrahám és Török munkásságában is döntõ jelentõségû, érdemes lenne rávilágítania a két fölfogásmód különbségeire. NR: Lacan elgondolásában a vágy struktúrája kettõs; az elidegenedés egy sajátos formáján alapul: azon, hogy a gyermek azonosul az anyának a fallosz birtoklására irányuló vágyával, és ennek a vágynak az elfojtásán, ahogyan azt az „apa” neve és nem-e5 vagy incesztus-tilalma elõidézi. Ez a struktúra Lacannál a freudi Ödipusz-komplexus kiterjesztését jelenti. Mármost, Ábrahámmal és Törökkel magának a vágynak az ödipális struktúrája kérdõjelezõdött meg, különösen a pszichoszexuális fejlõdésben betöltött nukleáris státusát illetõen. A vágy többé már nem a Másik Vágya (például az anyáé, Lacan fölfogásában), hanem – amennyiben használnunk kell ezt a kifejezést – „Vágy a Másikon keresztül”. Ahogyan Lacan, úgy Ábrahám és Török is az anya-gyermek fúzió eszméjébõl indulnak ki. Mindazonáltal, õk a gyermek részérõl látnak egy természetes törekvést is arra, hogy az anyai duálunióból progresszíven kitörjön. A gyermekek ezért egy harmadik személyt – bármely felnõttet, kivéve az anyát – fognak igénybe venni ahhoz, hogy fölfedezzék önnön bimbódzó vágyaikat. A szubjektum (örökké eltolódó) identitása mint olyan, ezekkel a föltörõ vágyakkal összefüggésben alakul ki, csakúgy, mint a gyermek saját, ezek létezésével kapcsolatos, fokozatosan fölébredõ tudatossága.

5

A franciában homonim: ‘le nom du pere’/‘le non du pere’.

11


Ábrahám és Török elgondolásában a gyermekek megteremtik a szeretettárgyaikat, mondhatni, önmaguk megismerésének lehetõségeiként. Ezek a szeretettárgyak a vágy közvetítõjeként mûködnek. Ebben az elgondolásban az apa nem kap tiltó szerepet; vagy, legalábbis, nem az apa lesz szükségszerûen az, aki gátat vet a vágy adott formáinak. Ábrahám és Török munkásságában a vágy elé tornyosuló akadályokat semmiféle rögzített vagy egyetemes elmélet nem meghatározza meg; az akadályokat teljesen egyéninek látják, amiket eset-specifikus alapon kell vizsgálni. A pszichoterapeuták az átvitel megértésén keresztül találják meg minden egyes páciens történetének egyedülállóságában és különösségében az érzelmi vagy szexuális kielégülés útjába gördült akadályokat, vagy, a legrosszabb esetben, éppenséggel a vágy eltemetését. Életet lehelni a vágyba és vágyat az életbe – ez az, dióhéjban, amit Ábrahám és Török a pszichoanalízis elõtt álló feladatnak lát. CB: Ez a nézet, számomra úgy tûnik, nem csupán a lacani nihilizmust kerüli meg, hanem az alkalmazkodás követelményét is, ami a második világháború óta a freudi ortodoxiát mindig is jellemezte. Meg szeretnék említeni itt néhány hasonlóságot és néhány különbséget más kortárs pszichoanalitikus áramlatokhoz képest. Az a gondolat, hogy a felnõtt közvetítõ szerepet játszik a gyermek vágyainak és identitásának formálásában, számos elméletalkotó munkásságában megmutatkozik. Például Kohut selftárgy fogalma arra szolgál, hogy hangsúlyozza a szülõk sajátos szerepét, és, analógia révén, az analízisét is; ezeket a tárgyakat a self fejlõdésétõl elválaszthatatlanul tapasztaljuk meg. Ez azért van így, mert ezeknek a tárgyaknak az empatikus reakciója egy teljesen koherens és folytonos self alakulásában nélkülözhetetlen narcisztikus támogatásként mûködik. Ugyanez vonatkozik többé-kevésbé Winnicottnak – az illúzió, a játék vagy a szeretettárgyakból származó haszon fogalmaiban kifejtett – leírására annak a zónának a jellemzõ vonásairól, amely az anyamelltõl a csecsemõ szájáig terjed, éppígy igaz ez a (kleinista) analitikusok és pácienseik viszonyára. Ezek az elgondolások oly mértékben forradalmasították a pszichoanalitikus gyakorlatot, hogy elõtérbe kerültek bizonyos terápiás tényezõk és nem-kognitív funkciók, úgymint az empátia, a tükrözés, a tartás, stb. Ez az a fordulat, ahol a legtisztábban kitûnnek a különbségek Ábrahám és Török elgondolásaitól. Mert, míg Kohut és Winnicott követõi a metapszichológia valóságos válságát robbantották ki az értelmezés föllágyításával és gyakorlatilag kiküszöbölésével a pszichoanalízis alapvetõ paradigmájaként, addig Ábrahám és Török sohasem fosztották meg alapvetõ szerepétõl a nyelvet.

12


NR: Ez minden bizonnyal így van. Számomra úgy tûnik, hogy Ábrahám és Török elkerülték a „tisztán kognitív tényezõk” és az „érzelmi tényezõk” szétválasztásának csapdáját. A nyelv és az affektus között inkább intim és többrétegû kapcsolatot, mintsem ellentétet föltételeznek. Elõször is, minden lelki jelenségben – a fantáziákban, a gesztusokban, az álmokban, a rajzokban, a szexualitás gyermeki elméleteiben, stb. – olvasható nyelvet látnak: pontosabban olyan nyelvet, ami magában hordozza az értelmezés vonzását. A lelki jelenségek tehát a mások – úgymint nevelõk, barátok, házastárs, pszichoterapeuta, stb. – felé irányuló kommunikáció különféle eszközei lehetnek; arra ösztönzik õket, hogy megragadják az életre keltett jelentéseket. Ábrahám és Török gyakran utalnak a gyermek self-alkotó vágyának kezdetben névtelen természetére. Ezek a névtelen vágyak a verbalizálódás adekvát formáit keresik. Amint a vágyak nevet szereztek, és csakis akkor, akkor nyernek a gyermekek teljes uralmat saját affektusaik (szexuális vagy egyéb) fölött, éppúgy, ahogyan elnyerik a társadalmon belüli legitimitásuk érzését. Ez a folyamat lényegében a nyelv társas természete miatt mehet végbe. Következésképpen Ábrahám és Török a nyelvben a gyermek leghatékonyabb eszközét látják arra, hogy kitörjön az anyai duálunióból. Bipoláris voltában, ahogyan a gyermekek számára adott, a nyelv utal az anyai tudattalan mélységeire, és nyit arra a társas horizontra is, ami nem, vagy többé már nem az anya. Ábrahám és Török szerint a jelentések manipulálásának, a hazugságnak, a nyelvi teremtés minden formájában való megmerítkezésnek a képessége az, ami kialakítja és megerõsíti a gyermek növekvõ autonómiáját. Összegezve, Ábrahám és Török sohasem hagytak föl Freud fontosabb korai fölfedezéseinek hangsúlyozásával a nyelv olyan birodalmaiban, mint az álomértelmezés, a viccek, elvétések pszichoanalízise, stb. Elméletük a szimbólumról – amit olyan mûveletnek látnak, amely szakadatlanul új jelentéseket teremt az elavult, elmerült, lehetetlen vagy mostantól már elerõtlenedett jelentések helyett vagy azokkal összefüggésben – közvetlen kiterjesztése Freud saját munkásságának a neurotikus tünetek természetérõl: egy megértõ értelmezést keresõ expresszív nyelvrõl. CB: Ábrahám és Török munkásságának egy másik fontos aspektusa rátalálásuk Ferenczire, Freud legközelebbi munkatársára, akit a pszichoanalitikus intézménye mégis számûzött. Ki tudná fejteni, hogyan és mikor találkozott Ábrahám és Török Ferenczivel? NR: Ábrahám és Török az 1950-esévek vége felé olvasták Ferenczit, éppen abban a pillanatban, amikor fölszentelt Freud-életrajzában Ernest Jones azzal 13


vádolta Ferenczit, hogy paranoid személyiség volt egész szakmai pályafutása során. 1962-ben, szembeszállva a Ferenczi elleni mind személyes, mind pedig elméleti támadásokkal, Ábrahám irányította Ferenczi egyik könyvének elsõ kiadását Franciaországban. A könyv Thalassa: a szexuális élet eredetének pszichoanalízise6 címmel jelent meg – az a könyv, amelynek a német és a magyar címe egyaránt Katasztrófák a nemi mûködés fejlõdésében volt.7 Ferenczi elgondolása – a föltételezett csapásokról, amelyek meg-megakasztják a szexualitás filogenetikus fejlõdését – adta az alapvetõ lökést Ábrahámnak ahhoz, hogy kidolgozza a saját, új szimbólumelméletét. Ez az elmélet azt állítja, hogy a pszichoanalitikus és/vagy klinikai értelmezéshez nélkülözhetetlen – a testben, a gesztusokban, a neurotikus tünetekben vagy a nyelvhasználatban – az életveszélyes (lelki) csapások által szétszórt emléknyomok olvasása, olvasása a hátrahagyott bizonyítékoknak. Ezek a gondolatok rámutatnak egy második aspektusra is, ahol Ábrahám és Török közel állnak Ferenczi szellemiségéhez. Mindhárom szerzõ egyezik abban a törekvésében, hogy visszatérjen az újrakezdõ Freudhoz (1890–1897), ahhoz az idõszakhoz, amikor Josef Breuer oldalán a traumák természetére és a pszichoneurózisok létrejöttében és fejlõdésében betöltött szerepét kutatta. Lényeges rámutatnunk mindamellett, hogy míg Ferenczi valóban visszatért Freud munkásságának kezdeti szakaszához – olyannyira, hogy föl akarta éleszteni a korai csábításelméletet –, Ábrahám és Török éppen a trauma fogalmának kiterjesztését keresték. Az õ pszichoanalízis-változatukban a trauma problémája majdhogynem kizárólagossá vált, a gyermekkori csábítás mint olyan, ebben csak korlátozott szerepet kapott. CB: Ennél a fordulatnál érdemes volna végiggondolni az „introjekciót”, Ferenczi egyik olyan elképzelését, ami kiindulópontként szolgált Ábrahámnak és Töröknek. NR: Igen. Ferenczi számára az introjekció alapvetõen a freudi áttétel-elmélet kiterjesztését jelentette. Ábrahámnál és Töröknél az introjekció fokozatosan kulcsként kezdett funkcionálni a lelki szerkezet megértéséhez. Az introjekciót a

6

Sándor Ferenczi: Psychanalyse des origines de la vie sexuelle suivi de ’Masculin et féminin’. Paris: Payot, 1969. (A ford.) 7

Az elsõ magyar megjelenés (a Bevezetés dátuma: 1928): Budapest: Pantheon, é. n. (1929). Legújabban: (1929. évi kiadása alapján) Budapest: Filum, 1997. A német kiadás címe viszont: Versuch einer Genitaltheorie. Psychoanalytische Bibliothek XV. Wien: Internationaler Psychoanalytischer Verlag, 1924. (A ford.)

14


szabad, zabolátlan önteremtés végtelen folyamataként definiálták. Ez az általános folyamat foglalta magába és/vagy helyettesítette számukra a freudi elmélet alap-komplexusait (az Ödipusz- és a kasztrációs komplexust, a péniszirigységet), és azonos területet fedett le a pszichoszexualitás gondolatával. Ábrahám és Török világában inkább azok az élmények lesznek alakító erejûek – akár például a vágy, az incesztus bármiféle gátlásának rovására –, amelyeket ténylegesen képesek voltunk fölhalmozni, hogy biztosítsuk a vágy életképességét, azaz azok az élmények, amelyek megengedik, hogy életben tartsuk a hitet saját önteremtésünk szüntelen folyamatában. Ez az önteremtésre irányuló sajátos vágy magában fogalja a valakivel való állandó találkozást – a közvetlen érintésen keresztül, mint a maszturbációnál vagy közvetített viszonyokon keresztül, például a más gyerekekkel vagy felnõttekkel való barátságon, a genitális szerelmen, egy könyvön, egy festményen, egy szimfónián, egy pszichoterápiás kurzuson, stb., stb. keresztül. Ábrahám és Török a kapcsolatfelvétel ezen eszközei szüntelen keresésének az „introjektív ösztönkésztetés” nevet adták. Szerintük – a kifejezés pszichoanalitikus értelmében – más ösztönkésztetések nincsenek. CB: Összegezve, a pszichopatológia egésze megérthetõ az introjekció hányattatásainak és akadályoztatásainak jegyében. Föl tudná röviden sorolni az Ábrahám és Török által bevezetett klinikai újításokat? NR: Valóban számos fogalom van, ami a pszichoterápia világában megalapozza Ábrahám és Török márkanevét. És a pszichoterápia szó hangsúlyozásával azt jelezném, hogy törekvésük ugyanolyan hasznosnak bizonyult a pszichiátriában, mint a nem-pszichoanalitikus pszichoterápia különbözõ formáiban. 1959 és 1975 között Ábrahámot és Törököt a következõk foglalkoztatták: 1) a „családi titkok”, „fantomelmélet” elnevezéssel, azaz a föl nem fedett és szégyenletes családtörténet, ami a mit sem sejtõ leszármazottakra maradt; 2) a „lehetetlen elgyászolás”, amit a gyász betegségének is hívnak, azaz egy olyan szeretettárgy elveszítésének lehetetlensége vagy elszenvedése, akivel meg nem engedett vagy el nem mondható idillt éltek át; 3) a titkolt elidegenítés, vagy az idegen „bekebelezése” önmagába, részleges vagy teljes azonosuláson keresztül (ez megjelenhet a bipoláris pszichózisban és melankóliában vagy az áttételi pszichoanalitikus kapcsolatban, amelyben az analitikus eltolt vagy erõszakolt értelmezései olyan idegen testekként kezdhetnek mûködni, amiket a beteg képtelen asszimilálni); 4) a „kripta”, egy kimondhatatlan, de beteljesedett vágy titkos és eleven eltemetése. Meg kell jegyezni, hogy mindezen 15


fölfedezésekben Ábrahám és Török az egyéneket egy csoport-alapú topográfia részeként szemlélték. Bármi is ez az alakzat – egy visszajáró családi titok, egy idegen beépülése a lelkébe, egy szeretett személy miatt érzett lehetetlen, föltárhatatlan bánat vagy a gyermekek mindig-megújuló törekvése arra, hogy megszabaduljanak az anyával való duálunióból –, Ábrahám és Török mindig visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy az egyén mint olyan csupán virtuális létezéssel bír, minthogy pszichoanalitikus nézõpontból már része vagy parcellája egy családi topográfiának és egyszersmind a társadalminak is. CB: Az egyén föloldódása nekem Jacques Derridát juttatja eszembe. Beszélne most Derrida viszonyáról Ábrahámhoz és Törökhöz? Közel hetven oldalnyi bevezetõ anyag a A Farkasember bûvös szava francia kiadásához napjaink egyik – hacsak nem a – legnagyobb filozófusától meglehetõsen jelentõségteli. Hogyan találkoztak, és mennyire kapcsolódik össze e két munkásság? NR: 1959-ben, Cerisy-La-Salle-ban (a francia értelmiségiek rangos találkozóhelyén), egy fiatal Jacques Derrida találkozott Ábrahám Miklóssal, ahol az a pszichoanalízis és a fenomenológia lehetséges kapcsolatairól tartott elõadást. Csaknem azonnal mély barátság kerekedett köztük, s ez Ábrahám 1975-ben bekövetkezett haláláig eltartott. A két életmû viszonya személyesen némiképpen kényes kérdés számomra, mert az, ahogyan azt A Farkasember bûvös szava amerikai kiadásában jellemeztem, elméleti félreértéshez vezetett, amit õszintén sajnálok. Lévén, hogy Ábrahám a pszichoanalitikus intézményén belül elszigeteltséget élt át, nyilvánvaló, hogy világsikeréhez hozzájárult Derrida szívbéli, szellemi baráti hozzáállása Ábrahám posztumusz mûvéhez. Derrida elõszava A Farkasember könyvhöz abból az autentikus fölismerésbõl eredeztethetõ, hogy Ábrahám és Török munkássága óriási jelentõséggel bír mind a filozófia, mind a pszichoanalízis számára. Derrida fölajánlott egy jelentõs bevezetõt Ábrahám általam angolra lefordított kulcstanulmányához, A burok és a maghoz (Abraham and Torok, 1994) is, 1978-ban.8 Ami a két életmû közötti kapcsolatot illeti, ma a következõket mondhatom. Derrida fõ törekvése az volt, hogy bemutassa, a nyugati filozófia történetében – és általában is – létezett egy szándék a szisztematizálásra; egyfajta zsarnokság, amit olyan fogalmak uraltak, mint az Isten, az egység, a teljesség, a jelenlét, az

8

Lásd Jacques Derrida: An Introduction to the Translation of „The Shell and the Kernel” by Nicolas Abraham. Diacritics, Spring 1979, 9(1):4-12. (A ford.)

16


igazság, az azonosság, az eredet, stb. Ugyanakkor – és ebben áll Derrida igazán eredeti értelmezési megközelítése – a nagy filozófiai és irodalmi mûvek magukban hordják a rendezetlenséghez és szervezetlenséghez vezetõ eljárásokat is. A rendezetlenség ezen eljárásai lehettek nyelviek, szemantikusak vagy strukturálisak. Bármely esetben a filozófia hagyományos alapjainak összeomlásához vezetnek. A filozófia, úgy tûnik, ma egy új birodalomba lépett át, olyanba, amelyben bármiféle törekvés az igazság vagy a stabilitás megteremtésére, beleütközik saját elhalálozásának ármányos szükségességébe. Fontos itt megjegyezni, hogy Ábrahám már 1967-ben azt állította, hogy a filozófia nem lesz képes Derrida alapvetõ kritikáját béklyóba verni. Mégis lehetetlen azzal érvelni, hogy Ábrahám és Török ugyanazon az úton haladtak vagy ugyanazon megoldásokat keresték, mint Derrida. A Szimbólum, avagy túl a jelenségen (1961) címû esszéjében Ábrahám elõször – és felejthetetlenül – határozta meg úgy a Létet, mint ami a létezés lehetetlenségébõl ered, azaz, mint azon akadályok többé-kevésbé sikeres szimbolikus legyõzését, amelyekkel a létezésre tett kísérleteink során találkozunk. Ábrahám eredendõ premisszája tehát éppen a létezés dezintegrációjától való rettegés. A dezintegrációtól való rettegést szimbolikus mûveletek ellensúlyozzák, amelyek létrehozzák, még ha csak ideiglenesen is, a létezés valamiféle lehetõségét; továbbá, a szimbolikus törekvés a létezésre magában hordozza a nem-léttõl való rettegésbõl születésének olvasható nyomait. Ábrahám és Török egész klinikai munkássága annak a dezintegrációnak a problémájából származik, ami a „nem-léttõl” való rettegés ellenére megérkezik a létezés sugárútjaira. A pszichoanalízis célja a szerzõk szemében az, hogy megtalálja a páciens vagy egy család létre-törésének útjába zúdult akadályok egyéni eredetét. Itt érünk el oda, ahol a két gondolat közötti különbségek a legjobban kiélezhetõk. Derrida egy, a nyugati gondolkodásban dúló harcot lát a Kezdet – nagybetûvel – és a Kezdet fölforgatása között; Ábrahám és Török a nagybetûs Kezdetet egy funkcionálisan még fiktív fogalomként határozzák meg, mint a matematikában a zérót, és kizárólag azokkal az egyedi és egyéni eredetekkel foglalkoztak, amelyek közvetítenek lét és nemlét között.

Hárs György Péter fordítása

17


HIVATKOZÁSOK ABRAHAM, NICOLAS (1995). Rhythms: Of the Work, Translation and Psychoanalysis. Ed. with a postscript by Nicholas Rand and Maria Torok. Palo Alto, CA: Stanford University Press. ABRAHAM, NICOLAS – TOROK, MARIA (1986). The Wolf Man's Magic Word: A Cryptonymy. Preceded by ‘Fors’ by Jacques Derrida, trans. with an introduction by Nicholas Rand. Minneapolis, MN: University of Minnesota Press. ABRAHAM, NICOLAS – TOROK, MARIA (1994). The Shell and the Kernel: Renewals of Psychoanalysis vol. 1. Ed. and trans. with an introduction by Nicholas Rand. Chicago: University of Chicago Press. RAND, NICHOLAS – TOROK, MARIA (1997). Questions for Freud: The Secret History of Psychoanalysis. Cambridge, MA: Harvard University Press.

***

18

Pszichoanalízis, nyelv és dekonstrukció Ábrahám Miklós és Török Mária munkásságában *

Recommend Documents