Prológus
2059 nyara úgy mutatkozott be, mint egy mocskos, hitvány lotyó, és semmi jelét nem adta, hogy meg akarna enyhülni az emberek irányába. A forró augusztust fülledt, párás szeptember követte, mely nyirkos lepedőként borult New York fölé. Nyáron, gondolta Jacie Wooton, az üzlet felér egy gyilkossággal. Épp hogy elmúlt hajnali kettő. Az éjszakai bárok ilyenkor bocsátották útjukra a vendégeiket, akik általában még kerestek maguknak valami szórakozást, mielőtt hazafelé vették az irányt. Szeretett úgy gondolni erre, hogy az éjszaka szívében a vágy és a pénz elégedetten omlanak egymás karjaiba. Egy időben rákapott a kábítószerre, és azóta csak az utcára szólt a bárcája. De már tiszta volt, és elhatározta, hogy újra megmássza a prostituáltak ranglétráját, amíg ismét fel nem ér a csúcsra, ahol várják a gazdagság ölelő karjai. Ám egyelőre még az is gondot jelentett, hogy előteremtse a megélhetésének a költségeit, mert ebben a forróságban senki nem vágyott szexre, különösen úgy, hogy ezért még fizetnie is kellett. Ezt abból szűrte le, hogy az elmúlt két óra folyamán mindössze csupán néhány alkalmi párocska került a szeme elé. De Jacie profi volt. Húsz éve, amióta megszerezte az első bárcáját, nem tudott magára amatőrként gondolni. A hőség megizzasztotta, de nem lankasztotta el. Megviselte ugyan, de cseppet sem törte le, hogy ismét próbaidős engedélylyel kell az utcán állnia. Talpon marad — vagy térden, esetleg gerincen, ahogy az ügyfél kívánja -, és elvégzi a munkáját. El kell végeznie. Ezt ismételgette magában. Ki kell fizetnie a számláit. És akkor, néhány hónapon belül visszakerülhet egy Park Avenue-i tetőtéri lakásba, ahová hite szerint mindig is tartozott. Ha egy pillanatra eszébe is villant a gondolat, hogy túlságosan öreg és elpuhult az utcai munkához, ezt azonnal elhessegette magától, és még jobban igyekezett felhajtani a következő kuncsaftját. Csak még egyet, és ezzel vége is ennek az éjszakának. Ráadásul, ha nem jön össze még egy menet, a lakbér kifizetése után nem marad pénze kozmetikusra. Márpedig nagyon ráfér, hogy rendbe hozzák.
Nem mintha nem válogathatna akkor is, gondolta, miközben lassú léptekkel elsétált egy lámpaoszlop mellett. A város szívében kószált, azon a háromsaroknyi területen, amit a magáénak érzett. Még mindig remekül nézett ki. Igaz, hogy majd meghalt egy üveg vodkáért - és ha lett volna nála, akkor azonnal meg is issza -, de ez egyáltalán nem látszott rajta. Jól tartotta magát. Fenemód jól. Ráadásul vörös melltartója és felhasított szoknyája a portékáját is szépen közszemlére tette. Tudta, hogy amíg nem lesz elég pénze, hogy felkeressen egy testszobrászt, kénytelen melltartót hordani. De a lába még mindig csinos. Hosszú, formás, és a magas sarkú ezüstszandálban, melynek pántjai a térdéig értek, különösen erotikus. Ami mellesleg annyira szorította, hogy csaknem sántított. Hogy kissé megpihenjen, nekidőlt a legközelebbi lámpaoszlopnak, kidobta a csípőjét, és fáradt, barna szemével végignézett a kihalt utcán. Arra gondolt, talán fel kellett volna tennie egy hosszú, szőke parókát. A Dugók buknak a hosszú hajra. De úgy érezte, ebben a hőségben képtelen lenne még annak a súlyát is cipelni, inkább csak leszorította saját, hollófekete fürtjeit egy ezüsthálóval. Egy taxi húzott el mellette, melyet néhány személykocsi követett. Annak ellenére, hogy feléjük hajolt, és egyértelmű mozdulatokkal próbálta az utasokat magához csalogatni, még arra sem méltatták, hogy lassítsanak. Elhatározta, hogy még tíz perc, és feladja. És ha nem lenne elég pénze a lakbérre, inkább ingyen kielégíti a háziurat. Ellökte magát a lámpától, lassan, fájós lábbal sétálni kezdett hazafelé. Eszébe jutott, hogy hajdan nem csak egy nyomorúságos szobát bérelt, hanem egy egész lakást a West Side-on. Ahol a gardróbba alig fértek a szebbnél szebb ruhák, és akkoriban a naptárát is mindig tele tudta írni nevekkel. A pártfogója magyarázta el neki, hogy a kábítószer gyakorta kényszeríti meredeken zuhanó spirálba az embereket, amely végén rettenetes halál vár mindenkit. Neki sikerült túlélnie, gondolta Jacie, de nem sokkal kerülte el a borzalmas véget. Még hat hónap, esküdözött hangtalanul. És akkor újra a csúcson lesz. Észrevette, hogy valaki közeledik feléje. Gazdag, különc, és elég szokatlan látványt nyújt - nem sok férfi vett fel ebben a melegben szmokingot. Ráadásul körgallért és cilindert is viselt. A kezében fekete táskát tartott. Jacie végigsimított a csípőjén és az ismeretlenre mosolygott.
- Hé, cukipofa. Ha már így felöltöztél, nem bulizunk egyet? A férfi kurtán visszamosolygott rá. Hófehér fogak villantak az éjszakában. — Mit forgatsz a fejedben? A hangja remekül illett az öltözékéhez. Felsőbb osztálybeli, gondolta Jacie, és ez örömmel töltötte el, egyben rátört a nosztalgia is. Stílus, kultúra... - Amit csak akarsz. Te vagy a főnök. — Akkor egy zártkörű buli... Valahol a közelben — nézett körbe a férfi, majd egy keskeny sikátor felé intett. - Attól tartok, most nagyon szorít az idő. A sikátor gyors menetet ígért, ami Jacie-nek remekül megfelelt. Elintézik a dolgukat, és ha jól viselkedik, még tisztességes borravaló is ütheti a markát. Több mint elég a lakbérre és a testszobrászra. - Ugye, nem sokszor jársz erre? - Ezt meg miért kérdezed? - Nem úgy beszélsz, mint a környékbeliek, és nem is úgy öltözködsz - vont vállat Jacie. - Mondd el, mit akarsz, cukipofa, és elárulom az árát. - Ó, én mindent akarok. Jacie felnevetett, majd kinyújtotta a kezét és végigsimított a férfi ágyékán. -Hm. Azt érzem. Akkor mindent meg is kapsz - én pedig levethetem végre ezeket az átkozott cipőket és ihatok valami hideget. És annyit emelt a szokásos összegen, amennyit még éppen kifizethetőnek tartott. De amikor a férfi szemrebbenés nélkül bólintott, elátkozta magát, miért nem kért többet. - Mégpedig előre - közölte. - Amint a kezemben a pénz, kezdhetjük a szórakozást. -Rendben. Első az üzlet - fordította arccal a fal felé Jacie-t a még mindig mosolygó férfi. Először a torkát vágta el a kabátja alatt rejtegetett késsel. Egyetlen, könnyed mozdulattal. Jacie még sikoltani sem tudott. Amikor kinyitotta a száját, csak valami gurgulázó hang tört fel belőle. Lassan a fal mellé roskadt - Es most jöhet a szórakozás — tette hozzá a gyilkos, mielőtt munkához látott.
Első fejezet
Az ember sohasem láthat mindent. Nem számít, hányszor gázolt vérben, nem számít, hányszor néz szembe az iszonyattal, amit ember okozott embernek, sohasem láthat mindent. Mindig van valami, ami még rosszabb, még iszonyatosabb vagy őrültebb, még gonoszabb, még kegyetlenebb, mint az eddigiek. Miközben Eve Dallas hadnagy egy nő maradványai fölött állt, azon gondolkodott, látott-e már valaha ennél nagyobb kegyetlenséget. Két egyenruhás rendőr a sikátor végében hányt. Oklendezésük visszhangja egészen Eve füléig elért. O maga is arra várt, hogy kavargó gyomra végre megnyugodjon annyira, hogy megkezdhesse a holttest vizsgálatát. Látott már egyszerre ennyi vért? Nem nagyon tudott viszszaemlékezni. Úgy vélte, a legjobb, ha meg sem próbálja. Leguggolt, kinyitotta a helyszínelő táskáját, és elővette a személyazonosító párnát, hogy az áldozat ujjlenyomataiból megállapítsa a kilétét. Nem tudta elkerülni, hogy folyékony kesztyűvel befújt kezével ne nyúljon a vérbe, ezért próbált oda sem figyelni rá. Felemelte az ernyedt kart, és az ismeretlen hüvelykujját a párnára nyomta. Az áldozat egy fehér bőrű nő. A testet nagyjából hajnali fél négykor találták meg a rendőrök, akik ezt azonnal jelentették. Az ujjlenyomata alapján a neve Jacie Wooton, negyvenegy eves, bárcás. A Doyers 3 7 5. alatt lakott - vett egy mély lélegzetet, majd egy másikat. - Az áldozatnak elvágták a torkát. A vérnyomok tanúsága szerint ekkor a sikátor észak felé néző fala mellett állt. Utána a támadója vagy támadói fektették keresztbe a földre, majd... Jézus. O, Jézusom. - ..Akik utána medencetájon megcsonkították. A sérülései roppant éles fegyverre engednek következtetni, amit nagy hozzáértéssel kezeltek - tette fel a mikroszemüveget, és annak ellenére, hogy lúdbőrzött a háta, a rögzítőbe mondta a szükséges adatokat. - Elnézést - szólalt meg mögötte Peabody, a segédje. Evenek nem kellett felnéznie, anélkül is tudta, hogy halálosan sá-
padt a látványtól és a rosszulléttől. - Ne haragudj. Nem bírtam tovább. - Semmi gond. Most már jobban vagy? — Izé... Igen, hadnagy. Eve bólintott és folytatta a munkát. Peabody elszántan a sikátorban fekvő tetem felé pillantott, majd Eve parancsára, miszerint szíveskedjék máshol hányni, futólépésben megindult az utca felé. - Megállapítottam a személyazonosságát. A neve Jacie Wooton. Bárcás. Nézz utána. - Még sohasem láttam ilyet. Egyszerűen soha... - Szerezd meg az adatokat, amit kértem. Azt ott is csinálhatod. Itt viszont elállod előlem a fényt. Persze Peabody tudta, hogy ez nem igaz. A hadnagy csak némi pihenőt akart adni neki, és mivel megint forogni kezdett körülötte a világ, boldogan élt az alkalommal, és megindult a sikátor szája felé. Lucskossá izzadta egyenruhája ingét, és a haja is nedvesen tapadt halántékához a sapka alatt. A torka kiszáradt, a hangja remegett, de nekilátott a keresésnek. És közben figyelte, hogy dolgozik Eve. Hatékonyan, alaposan és hidegvérrel. De mielőtt a látása elhomályosult volna, Peabody meglátta az arcán az iszonyatot és a szánalmat. Nem is a hidegvér volt a megfelelő kifejezés arra, amit látott. Hanem az elszántság. Látta, hogy Eve arca milyen sápadt, és ezt nem lehetett a kézilámpa rovására írni, aminek a fénye mindent kifakított. Barna szemével rezzenéstelenül vizsgálta a rémtettet. A keze sem remegett. Bakancsát vastagon borította a vér. Eve érezte, hogy vékony izzadságpatak csorog végig a gerince mentén. De nem mozdulhatott, amíg be nem fejezte, amit elkezdett. Amikor felegyenesedett, Peabody egy magas, karcsú nőt látott maga előtt, aki mocskos bakancsot, új vászondzsekit és kopott farmert viselt. Finom vonalú arc, telt ajkak, aranybarna szempár és csaknem ugyanolyan színű haj, amely úgy ült a fején, mint valami hanyagul odavetett sapka. Egy olyan nyomozó, aki sohasem fordít hátat a halálnak. -Dallas... - Peabody, nem érdekel, mennyit hánysz, amíg nem szenynyezed be a helyszínt. Kérem az adatokat. - A legközelebbi hozzátartozói a szülei. Idahóban élnek. - Ott krumplit termesztenek, igaz?
- Aha - erőltetett magára Peabody egy halovány mosolyt. - Ott a krumpliközpont. Az áldozat huszonkét éve élt New Yorkban. Korábbi lakcíme: Central Park West. Tizennyolc hónappal ezelőtt hagyta ott és költözött ide. - Nem semmi változás. Vajon mi okozhatta? - Kábítószer. Bevonták a legmagasabb fokozatú engedélyét, hat hónapot töltött rehabilitációval, tanácsadáson. Csak egy éve kapta vissza ideiglenesen a bárcáját. - Lebuktatta a dílerét? - Nem, hadnagy. -Majd meglátjuk, mit hoz ki a toxikológiai vizsgálat, ha már egyszer bent lesz a hullaházban. De nem hinném, hogy Jack lenne az - emelt fel Eve egy borítékot, amit becsomagolva, nehogy véres legyen, valaki az áldozat testén hagyott.
EVE DALLAS HADNAGY RÉSZÉRE, NYPSD
Számítógéppel nyomtatott szöveg, túlságosan díszes betűk es elegáns, krémszínű papír. Vastag, súlyos és drága. Olyan, mint amire a legfelsőbb körökben szokták nyomtatni a meghívókat. Tudta, mert a férje is gyakran küldött, illetve kapott effélét. Elővette a második műanyag tasakot, amiben a bizonyítékokat tartották, és újra elolvasta az üzenetet.
Hello, Dallas hadnagy! Nincs nagyon melege? Tudom, hogy sokat dolgozott a nyáron, és őszintén csodálom a munkáját. Gyönyörű városunk rendőrségénél magán kívül nincs senki, akivel szívesebben megismerkednék, mondjuk úgy, intimebb szinten is. Én is adok egy kis ízelítőt a munkámból. Hogy tetszik? Már előre örülök, hogy együtt fogunk dolgozni Jack
- Megmondom, mit gondolok rólad, Jack. Azt, hogy egy beteg állat vagy. Elvihetik - adta ki a parancsot, miközben egy búcsúpillantást vetett a sikátorra. — Gyilkosság történt.
Wooton lakása egy ideiglenesnek szánt épület negyedik emeletén volt, amit annak idején azért építettek, hogy menedéket biztosítson a városi forradalom áldozatainak és menekültjeinek. Rengeteg ilyen épület állt még a külvárosokban annak ellenére, hogy folyamatosan tervezték a lebontásukat. A város folyton el akarta venni a lakásokat az itt élő, szegényebb bárcásoktól, drogosoktól és dílerektől, hogy lebontsa őket, vagy felújítsa. És amíg folyt a meddő vita, az épületek állapota folyamatosan romlott és nem történt semmi. Eve úgy vélte, nem is fog, amíg az itt élő söpredék meg nem elégeli a helyzetét, és dühében alaposan rá nem ijeszt az öltönyösökre. De addig egy lecsúszott prosti keresve sem találhatott ennél hozzáillőbb lakóhelyet. Jacie egy átforrósodott dobozhoz hasonlító szobában lakott, amihez apró főzőfülke és fürdőszoba tartozott. Az ablakából, ami nyugatra nézett, egy ugyanilyen ház szürke betonfalát lehetett látni. A vékony falak mögül Eve tisztán hallotta a szomszéd lakásból átszűrődő öblös hortyogást. A körülmények ellenére Jacie tisztán tartotta a helyet, és olcsó, színes bútorokkal igyekezett stílusosan berendezni. Nem engedhette meg magának, hogy redőnyt szereltessen az ablak elé, ezért inkább fodros függönyökkel takarta el az üveget. A kihúzható heverőt használta ágyként, amit nappalra sem csukott össze, de rendesen bevetette, és az ágynemű is jó anyagból készült. Talán még akkor vehette, gondolta Eve, amikor jobban ment a sora. Az asztalon egy elavult 'link állt, egy szekrénykét pedig a foglalkozásához használt kellékek töltöttek meg: serkentőszerek kozmetikumok, parókák, csiricsáré ékszerek és lemosható tetoválások. A fiókok és a gardrób elsősorban mélyen kivágott ruhákat rejtettek, de akadt néhány konzervatívabb darab is, melyeket Jacie valószínűleg a szabad idejében hordott. Eve talált egy halom recept nélkül kapható gyógyszert is, köztük egy fél üveg kijózanítótablettát, és mellette tartaléknak egy másikat, amit még ki sem bontottak. Ennek a jelentőségét akkor értette meg igazán, amikor a konyhában rábukkant a két üveg vodkára. Viszont nyoma sem volt kábítószereknek, amiből arra kö-
vetkezetett, hogy Jacie a drogokról átállt az alkoholra. Bekapcsolta az asztali 'linket, és visszajátszotta az elmúlt három nap beérkező és kimenő hívásait. Jacie egyszer a pártfogóját hívta, hogy segítsen meghosszabbítani a bárcáját, megválaszolatlanul hagyta, amikor a háziúr kereste az elmaradt lakbér miatt, viszont felhívott egy belvárosi testszobrászszalont, és kért egy részletes árlistát. Semmi baráti beszélgetés, csodálkozott Eve. A további kutatás fényt derített rá, hogy Jacie jól beosztotta szűkös jövedelmét. Nagyon odafigyelt a pénzére, fizette a számláit, és a megtakarításainak nagy részét visszaforgatta az üzletbe. Sokat költött a ruhatárára, a testére, a hajára és az arcára. Eve arra gondolt, hogy régebben nagyon jól nézett ki. Es ezt minél tovább meg akarta őrizni. Önbecsülés, jó megjelenés, szexük vonzerő, mindez azért, hogy eladhassa magát, és minél tovább megőrizhesse a jó megjelenését. Ezt a ciklust egyszerre érezte különösnek és szomorúnak. Elég szép fészket rakott magának ezen a meglehetősen ocsmány fán - jegyezte meg végül. - Nem találtam hívást vagy üzenetet semmiféle Jacktől. Ami azt illet, egyáltalán nem kekeresték az ügyfelei. Az aktája nem említ házasságot vagy élettársi kapcsolatot? - Nem hadnagy.
—Elbeszélgetünk a pártfogójával, ő majd elárulja, hogy ki állt közel hozzá. Ha egyáltalán akadt ilyen ember. Nem hinném, hogy ebben a lakásban a nyomára akadnánk. —Dallas, szerintem amit vele... Szóval azt hiszem, ez a gyilkosság személyes indíttatású lehetett. Neked is úgy tűnt, ugye? - fordult meg Eve, és ismét körülnézett a szobában. Takaros, némileg kislányos, szemmel láthatóan kétségbeesetten igyekezett valami stílust kölcsönözni. Szerintem is személyes, viszont semmi köze az áldozathoz. A gyilkos egy nőt ölt meg, egy nőt, aki abból élt, hogy a testét árulta. Ez a dolog személyes része. És nem csupán megölte, hanem összeszabdalta. Ezen a környéken nem nehéz találni egy bárcást. Csak ki kell választani a megfelelő helyet és időt. Tartott nekünk egy bemutatót - mormolta. - Számára mindössze ennyit jelentett az a lány - lépett az ablakhoz, és hunyorogva megnézte magának az utcát, a sikátort és a kilátást akadályozó
szomszéd házat. - Lehet, hogy ismerte, vagy legalábbis már látta korábban. Nem valószínű, de elképzelhető. Mint ahogy az is, hogy csak élt a kedvező alkalommal. Nála volt a fegyver, az előre megírt levél, és minden bizonnyal egy táska ruha is, amibe a mészárlás után átöltözhetett. Hiszen mindenütt az áldozat vére borította. Együtt mentek be a sikátorba - folytatta. — Ez a forró, nyári este nem tehetett túl jót az üzletnek. De ezt a kanyart még meg akarta csinálni. Már húsz éve űzte az ipart, mégsem kezdett gyanakodni. Talán ivott, de az is lehet, hogy első ránézésre a fickó teljesen rendben lévőnek tűnt. Ráadásul régebben sohasem dolgozott az utcán, ezért nem fejlődtek ki az ösztönei. Hozzászokott a gondtalan élethez, tette hozzá Eve gondolatban, ami együtt járt a különcséggel, a gazdagsággal és a diszkrécióval. A kínai negyed olyan lehetett neki, mintha hirtelen a Vénuszon találta volna magát. A falhoz állították - folytatta Eve, miközben lelki szemei előtt kristálytisztán látta a jelenetet. - Arra gondolt, hogy ki kell fizetnie a lakbért, vagy remélte, hogy gyorsan végeznek, mert már biztosan nagyon fájt a lába. Fáradt volt, de még ezt az egy üzletet meg akarta kötni. Nagyon meglepődött, amikor a gyilkosa egy gyors, tiszta mozdulattal átvágta a torkát. Egyetlen lendülettel, balról jobbra. A penge egyenesen a vénát találta el. Úgy spriccelt a vér, mint valami szökőkút. És a nő meghalt, még mielőtt a teste a földre rogyott. A gyilkosnak ez nem volt más, csak a kezdet. Eve visszafordult az ablakból, és végigmérte az öltözőasztalkát. Olcsó ékszerek, drága rúzs. Parfümök. A gyilkos lefektette a földre, majd kivágta a nemi szervét. Biztosan hozott magával egy zacskót is, amiben magával vitte, mert nem akarta vele bemocskolni a kezét. És ezt a jelenetet is maga előtt látta. A sötét sikátorban egy homályos alak guggol, aki buzgón tisztogatja vérmocskos kezét. Lefogadom, hogy a szerszámait is letakarította, de a kezét biztosan. Majd elővette és a nő mellére helyezte a levelet. Utána inget kellett váltania, vagy legalább magára teríteni egy köpenyt. A vér miatt. És utána? Peabody pislogott. -Hát, szerintem a jól végzett munka örömével sétált tovább. Hazament.
-Hogyan? -Izé... Ha elég közel lakik, akkor gyalog - vett Peabody egy mély lélegzetet, és igyekezett elszakítani a gondolatait a sikátortól, hogy minél jobban belelásson a hadnagya fejébe. A gyilkos fejébe. - A fellegekben járt, még az sem aggasztotta, hogy útközben esetleg kirabolhatják. De ha mégsem errefelé él, akkor a legvalószínűbb, hogy a saját kocsiját használta. Még akkor is túl sok vér maradhatott rajta, ha megtörölte a kezét és átöltözött. Ostobaság lett volna a részéről, ha leint egy taxit vagy felszáll a metróra. -Jó. Azért végigkérdezzük a taxitársaságokat a kérdéses időpontra vonatkozóan, de magam sem hiszem, hogy találunk valamit. Gyerünk, zárjuk le a lakást, és járjuk végig az épületet. A szomszédok, mint ahogy az efféle helyeken megszokott, nem tudtak semmit, nem láttak semmit és nem is hallottak semmit. A háziúr a földszinti kínai étterem kirakata előtt üldögélt, ahol különlegességként kacsalábat kínáltak, valamint természetes gyógyszereket, melyek egészséggel és lelki egyensúllyal kecsegtettek. Vagy ha mégsem, akkor a vásárló visszakapja a pénzét. Eve egy tipikus kínait látott maga előtt, vastag, izmos karokkal és vékony bajusszal, akit el sem lehetett választani a lepusztult környezettől. De az ujján gyémántgyűrűt viselt. Elég kínai vér csörgedezett az ereiben, hogy a nyüzsgő kínai negyed közepén vezesse a boltját, habár Eve véleménye szerint az ősei utoljára valamikor a bokszerlázadás idején láthatták az anyaországot. Ráadásul a családja valószínűleg New Jersey gazdagok által lakott részén él, mialatt ő itt játssza a nagymenőt. -Wooton... Wooton... - ütötte fel Chan a lakónyilvántartó könyvet, miközben a háta mögött két hallgatag alkalmazottja serényen dolgozott. - Igen, a Doyersben bérel egy luxusgarzont. -Luxus? — ismételte meg Eve. - És vajon mitől luxus? -A konyhától a beépített hűtővel és az AutoSéffel. Benne van az árban. Amivel az a nő még mindig tartozik. Már egy hete fizetnie kellett volna. Pár nappal ezelőtt fel is hívtam, hogy emlékeztessem. Nálam ez a szokás. Ma is felhívom, de ha nem fizet, a jövő héten kiteszem az utcára. -Nem lesz rá szükség. A címe ettől a naptól kezdve a városi halottasház. Ugyanis ma kora hajnalban meggyilkolták.
-Meggyilkolták - húzta össze a szemöldökét Chan, ami Eve szerint inkább bosszúságot fejezett ki, mint részvétet vagy sajnálatot. — A francba. Lezárta a lakást? Eve bólintott. -Miért kérdi? -Nézze, hat házam van, bennük hetvenkét lakás. Ez rengeteg bérlőt jelent, és mindig akad közöttük egy-két károgó alak. Beszélni fognak váratlan halálról, gyanús körülményekről, szerencsétlenségről és öngyilkosságról - számolta vastag ujjain. - És gyilkosságról - emelte fel a hüvelykjét is. - Aztán jönnek maguk, lepecsételik a lakást, és megkeresik a legközelebbi hozzátartozókat. Mielőtt egyet pislognék, az egyik rokon már ki is takarította a helyiséget, én meg futhatok a pénzem után - tárta szét a karját, és bosszankodva Eve szemébe nézett. - Én csak próbálok megélni valahogy. Mint ahogy Jade is próbált, amíg valaki úgy nem döntött, hogy halálra szabdalja. Chan felfújta az arcát. - Számítania kellett rá, hogy összefuthat néhány csavargóval. -Tudja, már csordultig teltem az együttérzésével, ezért gyorsan lépjünk tovább. Ismerte Jacie Wootont? -Olvastam a kérelmét, amiben jelezte, hogy kibérelné az egyik lakásomat, mellé az ajánlásait, és a pénzt is rendesen fizette. De szemtől szemben sohasem találkoztunk. Nincs időm barátkozni a bérlőimmel. Egyszerűen túl sokan vannak. -Huhú. És ha valaki késik a lakbérrel, nem ugrik be hozzá, hogy kedvesen figyelmeztesse a kilakoltatással járó hercehurcára? Chan hüvelykujjával végigsimított vékonyka bajuszán. -Mindig betartom a szabályokat. Rendszeresen fizetem a bírósági illetéket, nem is keveset, hogy törvényesen penderíthessem ki a semmirekellőket, de erre a kiadásra előre számítani kell. Az üzlet velejárója. Sohasem találkoztam ezzel a Wooton nevű asszonnyal. Az éjjel pedig otthon voltam Bloomfieldben az asszonnyal és a kölykökkel. Csak reggeli után jöttem fel a városba, negyed nyolckor, mint mindennap. Ha ennél többre kíváncsi, beszéljen az ügyvédemmel. -Csúszómászó - jegyezte meg Peabody, amikor elindultak. -Aha, és fogadni mernék, hogy a lakbér nagy részét természetben szedi be. Szexuális szolgáltatások, kis csomagok, tele
kábítószerrel, lopott cuccok... Majd megszorongatjuk, ha zsákutcába jutunk, de csak a megfelelő helyen és időben - mérte végig félrehajtott fejjel a hálóba csomagolt csirkelábakat és a kirakatban mellettük lógó sovány csirkéket, melyeknek minden bizonnyal megváltás lehetett a halál. - Hogy kell lábat enni? - gondolkodott hangosan. - A lábujjaknál kezdve, alulról felfelé, vagy fordítva, a bokától? Egyáltalán van a kacsáknak bokájuk? -Régebben magam is sok álmatlan éjszakát töltöttem ezzel a kérdéssel. Annak ellenére, hogy Eve egy ferde oldalpillantással jutalmazta a választ, a lelke mélyén örült, hogy a segédje visszanyerte szokásos jókedvét. -A hentesmunka egy részét helyben végzik, igaz? A konyhában nyesik és szeletelik az árut. Ez rengeteg vérrel jár, és éles késeket, valamint komoly anatómiai ismereteket igényel. -Egy csirkét jóval könnyebb feldarabolni, mint egy embert. -Nem is tudom - tette csípőre Eve elgondolkodva a kezét. - Technikailag persze, igazad van. Nagyobb hústömeg, tehát több időt és szaktudást igényel, mint az átlagos szárnyasok. De ha magát a hústömeget nem tekintjük embernek, nincs is olyan nagy különbség. Talán a gyilkos is állatokon gyakorolt, ott kapott rá az ízére. Ellenben az is elképzelhető, hogy orvos vagy állatorvos, aki szép lassan beleőrült a munkájába. De értenie kellett ahhoz, amit csinált. Hentes, orvos, tehetséges amatőr, de tökéletessé fejlesztette a módszerét, hogy tisztelegjen a hőse előtt. -Miféle hősről beszélsz? -Jackről - fordult meg Eve, és lassan a kocsijához sétált. — Hasfelmetsző Jackről. -Hasfelmetsző Jack? - tátotta el a száját Peabody. - Úgy érted, az a londoni fickó, aki... Mikor is? -Az 1800-as évek végén. Whitechapel. A viktoriánus korban így nevezték az ottani szegénynegyedet, ahol gyakran megfordultak a prostituáltak. Öt és nyolc közé teszik az áldozatainak a számát, de az is lehet, hogy még ennél is több nőt ölt meg, nagyjából egy év leforgása alatt. Mindet egy egymérföldnyi sugarú körön belül - ült be Eve a volán mögé, és amikor felpillantott, látta, hogy Peabody csodálkozva bámulja. Mi az? - kérdezte ellentmondást nem tűrően. - Valamit rosszul
mondtam? Nem, hadnagy. Csak eddig úgy vettem észtre, hogy a történelem nem túl erős oldalad. Ellentétben a gyilkossággal, gondolta Eve, miközben elindultak. És mindig is az volt. Miközben a többi kislánynak a rút kiskacsáról olvastak mesét, én Jack és a többi sorozatgyilkos életével ismerkedtem.
-Ezekről a... szörnyűségekről gyerekként olvastál? -Aha. Na és? -Izé... — és Peabody nem tudta, hogy fogalmazza meg a mondanivalóját. Tudta, hogy Eve árvaházban nőtt fel. - Egyetlen felnőttnek sem szúrt szemet az érdeklődési köröd? Úgy értem, nálunk a szüleim, pedig ők nem arról voltak híresek, hogy nagyon beleszóltak volna a gyerekeik életébe, biztosan alaposan elkalapálnak minket, ha ilyesmit olvasunk. Tudod, fejlődő kor, meg minden, rémálmok és érzelmi labilitás. Eve arra gondolt, már jóval azelőtt túljutott minden retteneten, mielőtt elolvasta volna azokat az egyszerű, papírra vetett szavakat. És ami a rémálmokat illeti, nem is emlékezett, mikor nem törtek rá. -Miközben az internetet túrtam a hasfelmetsző, vagy John Wayne Gacy után kutatva, legalább lefoglaltam magam, és nem keveredtem bele semmibe. Ez volt a döntő. -Képzelem. Ezek szerint már akkor is nyomozó akartál lenni. Eve arra gondolt, akkoriban mindössze ki akart kerülni az áldozat szerepköréből. Utána továbblépett. Már ki akart állni az áldozatokért. És ebből következett az, hogy rendőr lesz belőle. -Többé-kevésbé. Hasfelmetsző üzeneteket írogatott a rendőrségnek, de csak miután már végzett néhány áldozatával. Nem rögtön az elsőnél kezdte, mint a mi emberünk. Ő viszont azonnal tudatta velünk, hogy kicsoda. Játszani akar. -Téged akar - bólintott Peabody. -Épp most zártam le egy esetet, ami az átlagosnál nagyobb nyilvánosságot kapott1. Sokat beszéltek róla a képernyőn. Vagy kora nyáron az Ártatlanság-ügy2. Az is nagy port vert fel. A gyilkos pedig figyelt. Most pedig azt akarja, hogy vele is foglalkozzon a média. Mint ahogy a történelmi Jackkel. -Bele akar keverni, hogy így vonja magára a sajtó figyelmét.
-Szerintem ez a helyzet. -Vagyis a következő bárcást is meg fogja ölni. Ráadásul ugyanazon a környéken. -Ez illene a profiljába — hallgatott el Eve egy pillanatra. — És pontosan azt várja tőlünk, hogy el is higgyük. A kínai negyedből Jacie pártfogójához mentek. A nő kemény süteménnyel roskadásig rakott tálakkal zsúfolta tele hatalmas íróasztalát. Ahogy szürke kosztümében mögötte ült, úgy festett, mint egy gondnoknő. Eve úgy vélte, jóval túlléphetett már az ötvenen. Kedves arca éles ellentétben állt éles, fürkésző, mogyoróbarna szemével. -Tressa Palank - állt fel, és mielőtt az egyik fotel felé intett volna, keményen megszorította Eve kezét. - Felteszem, az egyik ügyfelemről akarnak beszélni velem. Még tíz percem maradt a következő érkezéséig. Miben állhatok a szolgálatukra? -Meséljen nekünk Jacie Wootonról. -Jacie-ről? - vonta fel Tressa a szemöldökét, majd finoman elmosolyodott, de a tekintetébe hirtelen rémület költözött. Nem hinném, hogy Jacie bármibe is belekeveredett volna. Jó útra tért, és erősen elhatározta, hogy visszaszerzi az „A" kategóriás bárcáját. -Jacie Wootont ma hajnalban meggyilkolták. Tressa lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. -Tudtam, hogy előbb-utóbb az én védenceim közül is megtörténik valakivel. Amint a hírekben hallottam a kínai negyedben történt gyilkosságról, rögtön éreztem. A gyomrom mélyén. Tudják, milyen ez. Jacie - bámulta az asztalra támasztott kezeit. - Mi történt vele? -Egyelőre nem szolgálhatok részletekkel. Csak annyit mondhatok, hogy leszúrták. -Megcsonkították. A híradóban azt mondták, hogy ma hajnalban egy utcalány megcsonkított holttestére bukkantak a kínai negyedben. Az egyik egyenruhásnak járhatott el a szája, gondolta Eve. És pokoli árat fog fizetni érte, ha kiderül a kiléte. Pillanatnyilag nem mondhatok többet. Még csak most kezdtem a nyomozást.
-Ismerem a rutint. Öt évig dolgoztam a rendőrségnél.
-Nyomozó bolt? -Főleg szexuális
bűncselekményeket vizsgáltam. Utána váltottam, és pártfogó lett belőlem. Nem szerettem az utcát, de az is lehet, hogy csak az nem tetszett, amit ott láttam. Itt úgy is segíthetek, hogy nem kell vele nap mint nap szembenéznem. Ez sem sétagalopp, de mindent megteszek, amit csak tudok, és közben reménykedem, hogy nem hiába töltöm itt az időmet. -Jacie nemrégiben mesélt magának a szándékáról, hogy feljebb akar lépni. -Megtagadtam. A magasabb kategóriájú bárcához még egy évet kellett volna próbaidőn töltenie. Letartóztatták, ráadásul drogfüggő volt. Ezt írja elő a törvény, amit nem lehet megkerülni. Jól haladt a rehabilitációja, habár gyanítom, talált magának valami más szert a drogok helyett. -Vodkázott. Két üveggel találtunk a lakásán. -Az alkohol törvényes, de próbaidőn még azt sem lett volna szabad fogyasztania. Nem mintha ez most már számítana dörgölte meg a szemét Tressa, majd felsóhajtott. - Nem mintha számítana - ismételte meg. - Jacie szeme előtt csak egy cél lebegett. Vissza akart kerülni a belvárosba. Gyűlölt az utcán dolgozni, de még ideiglenesen sem volt hajlandó másik állást keresni magának. -Nem tudja, voltak rendszeresen visszatérő vendégei? -Nem. Egyszer mutatott ugyan egy névsort a gazdag férfiakról és nőkről, akik igénybe vették a szolgáltatásait. Ugyanis mindkét nemre érvényes bárcát szerzett. De tudomásom szerint egyikük sem követte a külvárosba. Szerintem ezzel biztosan eldicsekedett volna. -A dílere? -Nem dobott fel senkit, még nekem sem mondott nevet. De megesküdött rá, hogy miután kiszabadult, egy dílerrel sem vette fel a kapcsolatot. Hittem neki. -Maga szerint azért nem nevezett meg senkit sem, mert félt? -Szerintem inkább egyfajta betyárbecsületet követett. Több mint az élete felét bárcásként élte le. Egy jó bárcás pedig diszkrét, az ügyfelei magánélete számára szent. Olyan ez, mint az orvos és a beteg kapcsolata. Valahogy így viszonyulhatott a díleréhez is. Szerintem ő is az ügyfele lehetett, de ez csupán gyanú.
-Amikor
legutóbb találkoztak, nem utalt rá, hogy aggasztja valami, vagy esetleg tart valakitől? -Nem. Mindössze türelmetlen volt. Minél hamarabb vissza akarta kapni a régi életét. -Milyen gyakran találkoztak? -A feltételes szabadlábra helyezés ideje alatt kéthetente. Minden alkalommal az előírás szerinti időben jelent meg. Rendszeresen vizsgálták, hogy nem szed-e valamilyen drogot, sőt az orvosok véletlenszerű teszteket is beiktattak. Jacie mindig mindenben együttműködött velük. Hadnagy, ő egy átlagos, habár kissé elveszett nő volt, aki kikerült a megszokott környezetéből. Nem az utcára termett, sokkal előkelőbb ügyfelekhez szokott hozzá. Szerette a szép dolgokat, törődött a megjelenésével, és folyton panaszkodott, hogy milyen népséggel találkozik. Igyekezett minél kevesebbet érintkezni velük, mert szégyellte a körülményeit, és úgy érezte, fölöttük áll - szorította a szájára Tressa az ujját egy pillanatra. - Ne haragudjanak. Próbálok nyugodt maradni, és nem keverni ide az érzelmeimet, de nem sikerül. Először is azért, mert sohasem tudtam az utcán dolgozni. Kedveltem Jacie-t, és segíteni akartam rajta. Fogalmam sincs, ki tehette ezt vele. Biztos csak egy kurvát láttak benne, akiért nem kár - remegett meg a hangja, ezért megköszörülte a torkát, és nagy levegőt vett az orrán keresztül. Mindketten tudjuk, milyen sokan gondolkodnak így, még manapság is. Rengetegen keresnek fel összeverve, megalázva. Egyesek feladják, mások megtanulják önállóan megoldani a problémáikat, néhányan sikeresek lesznek, feltörnek, és úgy élnek, mint a királyok. Páran pedig a csatornában végzik. Ez veszélyes foglalkozás. Ebben közös a rendőrök, a mentősök és a prostituáltak sorsa. Veszélyes foglalkozások ezek, ahol magas a halálozási arány. Jacie vissza akarta kapni a régi életét - tette még hozzá Tressa. - És éppen ez ölte meg.
Második fejezet
Megálltak a városi halottasháznál. Az áldozatok végső esélye, gondolta Eve, hogy még egyszer, utoljára eláruljanak valamit. Igaz barátok, valós ellenségek, rokonok és család nélkül Jacie Wooton magányosan élt. A testét tartotta a legnagyobb kincsének, és mindent hajlandó volt megtenni egy jobb élet remé-
nyében. És Eve-nek meg kellett tudnia, mit árul el a teste a gyilkosáról. Már a halottasház folyosóján jártak, amikor félúton megtorpant. -Ülj le valahová - szólt Peabodynak. - És hívd fel a labort. Könyörögj, panaszkodj, fenyegetőzz, mindennel próbálkozhatsz, amivel rá tudod venni őket, hogy minél gyorsabban dolgozzanak. -Ki fogom bírni. Menjünk be. Nem fogom megint elhányni magam. Eve-nek feltűnt, hogy Peabody máris halálosan sápadt. Tudta, hogy lelki szemei előtt ismét megjelent a vérben úszó sikátor. Persze biztosra vette, hogy kibírja, de azt is tudta, hogy meg kell fizetnie az árát. Pedig erre itt és most semmi szükség. Nem azt mondtam, hogy nem bírod ki, hanem azt, hogy piszkáld meg a laborosokat. A gyilkos biztos hagyott valami nyomot maga után, amin elindulhatunk. Végezd el a munkát, amire kértelek. És anélkül, hogy esélyt hagyott volna Peabodynak a vitára, Eve végigsietett a folyosón, át a végében nyíló kettős ajtón, ami mögött a holttest várta. Arra számított, hogy egy ilyen, nem mindennapi esettel Morris, a vezető kórboncnok fog foglalkozni, és nem is csalódott. Egyedül találta, mint általában. Morris nem szeretett társaságban dolgozni. Hosszú haját lófarokba fogta, a fejét pedig steril sapka fedte, nehogy véletlenül beszennyezze a holttestet. A nyakában ezüstmedál lógott, benne mélyvörös kővel. A kezét teljesen befedte a vér, máskor kedves arca pedig olyan merev volt, akár a kőszikla. Munka közben gyakran hallgatott zenét, de ezen a napon csak a gépek csendes zúgása és a lézerszike halk sivítása töltötte meg a helyiséget. -Hébe-hóba - szólalt meg anélkül, hogy felpillantott volna - olyasmit látok itt, ami túlszárnyalja a legvadabb képzeletet is. Mindent, ami emberi. Pedig mindketten tudjuk, Dallas, hogy az emberek képzelete határtalan, ha kegyetlenségről van szó, ugye? De időnként olyasmivel kell szembesülnöm, ami egy-egy lépéssel kijjebb tolja a határt. -A nyakán ejtett vágás okozta a halálát.
-Némi irgalom - emelte fel Morris a fejét. Mikroszemüveg mögé rejtett szeme nem mosolygott, mint máskor, és most egyáltalán nem látszott rajta, hogy élvezné a munkáját. - így nem kellett éreznie mindazt, ami utána következett. Kényelmesen meghalt, mielőtt az a mészáros feldarabolta. -Ezek szerint feldarabolták? -Te hogy mondanád? - dobta egy tálcára a szikéjét Morris, és egyik véráztatta kezével a test felé intett. - Hogy a pokolba mondanád? -Nincs rá szavam. És nem hinném, hogy bárkinek is lenne. A gonoszság nem fedi a történteket, legalábbis nem egészen. De nem azért jöttem, hogy filozofáljak, Morris. Az rajta már nem segít. Tudnom kell, hogy a gyilkos tudta, mit csinál, vagy csak összevissza vagdalkozott. Morris túl gyorsan szedte a levegőt. Hogy megnyugodjon, lerántotta a mikroszemüvegét, a sapkáját, majd öles léptekkel a vízcsaphoz ment, hogy lemossa a kezéről a vért és a folyékony kesztyűt. -Tudta. A vágások roppant precízek. Nem tétovázott, és egyetlen felesleges metszést sem ejtett - ment a hűtőhöz, és kivett belőle két üveg vizet. Egyet Eve kezébe nyomott, majd mohón inni kezdett. - A gyilkos tudta, mitől döglik a légy. -Hogy mondtad? -Még mindig meglep, hogy a sivár gyermekkor milyen hatással volt a szókincsedre. Le kell ülnöm egy percre - és így is tett, miközben tenyere élével a homlokát dörgölte. - Ez a meló nagyon megviselt. Ezt nem lehet előre megjósolni. Nap mint nap rengeteg ocsmányságot lát itt az ember, de ez a negyvenegy éves nő a házi pedikűrjével és a bütykös bal lábával még nekem is sok volt. Eve-nek fogalma sem volt, hogy mint mondjon Morrisnak. Még sohasem látta ennyire rossz hangulatban. Az ösztöneit követve ő is maga is elé húzott egy széket, leült mellé, és kortyolt egyet a palackból. Közben arra gondolt, Morris nem kapcsolta ki a felvevőt. Csak tőle függ, hogy kivágja-e az anyagból az elhangzottakat, vagy sem. Szabadságra kellene menned, Morris. Ezt már hallottam - nevetett fel Morris erőtlenül. - És ha hiszed, ha nem, pont holnap akartam indulni. Két hét Arubán. Napsütés, tengerpart, meztelen nők... Akik olyan gyönyörűek, hogy elakad az ember lélegzete. És rengeteg pia, kókuszhéjban
felszolgálva. Akkor menj. Morris megrázta a fejét. -Elhalasztottam. Végig akarom csinálni ezt az ügyet - pillantott a boncasztalon heverő nő felé. - Néha az ember olyasmivel találkozik, amivel mindenképp szembe kell néznie. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam, rögtön tudtam, hogy holnap nem a parton fogok ücsörögni. -Tudom, milyen remek munkát végeznek a kollégáid. Akárki kerül be hozzátok az elkövetkező néhány nap vagy hét folyamán, nem okoznak majd csalódást - ivott Eve, miközben Jacie Wooton meztelen porhüvelyét figyelte. - Annyit mondhatok, hogy megtalálom azt a gazembert, aki így elbánt vele. És a szavamat adom, hogy megfizet érte. Tudod, hogy nem a levegőbe beszélek. De én sem utaznék el — támasztotta a hűvös falhoz a fejét. - Nem utaznék el. Morris is felvette ugyanazt a tartást, mint Eve. A fejét a falnak támasztotta, és kinyújtotta a lábát. Együtt nézték Jacie Wooton feltrancsírozott tetemét. És néhány pillanat múlva már szavak nélkül is megértették egymást. Mi a baj velünk, Dallas?
Kapd be. Morris egy pillanatra lehunyta a szemét, és közben érezte, hogy lassan megnyugszik. -Szeretjük a halottakat - és amikor Eve válaszképp csak felhorkant, még mindig csukott szemmel elmosolyodott. Nem arra céloztam, hogy perverz nekrofilek vagyunk, te agyas. Attól függetlenül szeretjük őket, hogy kik voltak életükben, mert csúnyán átverték és kihasználták őket. A legvégsőkig. -Szerintem már megint filozofálunk. -Szerintem is - és ekkor Morris olyat tett, amit csak nagyon ritkán szokott. Megérintette Eve-t. Gyengéden megveregette a kézfejét. Eve érezte, hogy ezzel egyfajta közvetlenséget akart kifejezni. Azt a szeretetet, ami a bajtársak között alakul ki, és sokkal bensőségesebb, mint amit az áldozat valaha is érzett az ügyfelei iránt. -Nálunk fejezik be a földi pályafutásukat - folytatta Morris. - Látunk csecsemőket, öregeket, és köztük minden korosztályt. Nem számít, éltükben kik szerették őket, a halálban mi állunk hozzájuk a legközelebb. És néha ettől a meghitt viszonytól gombóccá szorul a gyomrunk. -Jacie nem úgy fest, mint akinek életében bárkije is lett volna. Jártam a lakásán. Nyoma sincs benne... Te úgy mondanád, érzelmeknek. Szerintem senkit sem akart maga mellett tudni. Tehát... Ezek szerint neki már csak mi maradtunk. -Oké - ivott még egy kortyot Morris, és felállt. - Oké tette félre az üveget, majd ismét folyékony kesztyűt fújt a kezére és visszavette a szemüvegét. - Megsürgettem a toxikológiai vizsgálatot, talán lesz némi eredménye. A veséi állapotából ítélve rendszeresen ivott. Utoljára tésztát evett, hat órával a halála előtt. Átesett egy mellnagyobbításon, egy ráncfelvarráson, egy fenékfeszítésen és az állkapcsát is plasztikáztatta. Az orvosok kitűnő munkát végeztek. -Mostanában történt? -Nem. Már évekkel ezelőtt. Legalábbis a fenekét akkor csinálhatták meg. Azóta nem tartotta karban a testét. -Egyezik. Megfordult a szerencséje, és az elmúlt években nem jutott pénze jó sebészre.
-A gyilkos egy vékony, sima pengéjű késsel, talán egy szikével metszette át a torkát. Egyetlen vágással, balról jobbra. A szögből ítélve a nő éppen az ég felé tartotta a torkát. A gyil-
kos hátulról támadott, valószínűleg a hajánál fogva, bal kézzel hátrarántotta Jacie fejét, és a jobbjában tartott pengével azonnal lecsapott - mutatta be Morris a mozdulatsort. - Egyetlen vágás, egyenesen a vénára célozva. -Ez rengeteg vérrel jár - folytatta Eve, a testet vizsgálta, miközben elképzelte Jacie Wootont a sikátor mocskos fala mellett. Majd egy rántás, a penge villanása, és zavart csodálkozás. - Úgy ömlött a nyakából, mint a szökőkút. -Valóban. Még akkor is bőven jutott a gyilkosra, ha az áldozat háta mögött állt. A többihez elég volt egyetlen vágás emelte fel egyik ujját a levegőbe Morris. - Egy gyors, már-már gazdaságosnak is nevezhető vágás. Nem nevezném sebészien pontosnak vagy ügyesnek, de a gyilkos életében nem ez volt az első. Már máskor is megtette. És véleményem szerint a valóságban, nem pedig valami szimulációban. Már azelőtt kapcsolatba került a hússal és a vérrel, mielőtt megölte volna ezt a szerencsétlen asszonyt. -Nem sebészien pontos. Ezek szerint nem orvos a tettes? -Azért ezt a lehetőséget sem zárnám ki. Sietnie kellett, alig világítottak a lámpák, félt, izgult - tükrözött undort Morris egzotikus arca. - Bármi is vezette ezt a . . . Na, már megint cserben hagytak a szavak. Bármi is vezette, nem akadályozta meg abban, hogy alaposan kibontakoztassa a tehetségét. Gyorsan eltávolította a nemi szervét. Ezért nem lehet megmondani, közösült-e előtte vele, vagy sem. De a halál beálltának az időpontjából és a csonkítás mértékéből ítélve nemigen maradhatott lehetősége a játszadozásra. -Tehát szerinted köze lehet az orvosokhoz? Mentős, állatorvos, nővér? - tartott Eve egy pillanatnyi szünetet, és félrehajtotta a fejét. - Esetleg kórboncnok? Morris halványan Eve-re vigyorgott. -Természetesen ezzel a lehetőséggel is számolni kell. A gyilkos a kedvezőtlen körülmények ellenére is nagy szaktudásról tett tanúbizonyságot. Ráadásul azzal sem kellett törődnie mennyi esélye van a páciensnek az életben maradásra. Elég volt valamelyest ismernie az anatómiát, és a fegyverét. A magam részéről az a véleményem, hogy tanulta és gyakorolt, de valószínűleg nem diplomázott le. Hallottam valami levélről is. Aha. Nekem címezték. A gyilkos ezzel bebiztosította, hogy nekem adják az ügyet. —Ezek szerint személyes érzelmeket is bele akar keverni.
—Bizalmas érzelmeket. —Amint meglesznek az eredmények, azonnal átküldöm a jegyzőkönyvet. De szeretnék még elvégezni néhány vizsgálatot, hátha közelebb jutok a gyilkos fegyverhez. —Jó. Csak nyugi, Morris. Ne aggódj, valahogy csak kibírom - de amikor Eve az ajtó felé indult, még utánaszólt. - Dallas? Köszönöm. Eve visszanézett. — Nincs mit. Odakint a folyosón meg sem állt, csak magához intette Peabodyt. — Mit tudtál meg? A labor, miután szóban kinyalta a seggedet, hajlandó volt elárulni, hogy a boríték és a papír nagyon különleges. Nem újrafeldolgozott, amitől nem csupán megfájdult a természetvédő szívem, de egyben azt is jelenti, hogy nem készülhetett az Egyesült Államok területén. Idehaza betartjuk a törvényt. Eve felvonta a szemöldökét. — Eddig azt hittem, a hippik nem ismerik el az emberek vagy a kormányok által kidolgozott törvényeket. -Ha egyetértünk a céljaival, akkor épp ellenkezőleg. A papír angol. Angliában gyártották, és csupán néhány európai kereskedőnél kapható. -New Yorkban nem. -Nem, hadnagy. Valójában még postán vagy az interneten is körülményes megrendelni, mivel az ország tiltólistára tett minden, nem újrafeldolgozott alapanyagból készített papírterméket. -Ühüm - Eve agya már néhány lépéssel előrébb járt, Peabody viszont most készült a nyomozói vizsgájára, és úgy gondolta, nem árt neki még néhány kérdés. - Tehát hogy kerülhetett ez a papír Európából a kínai negyedbe?
-Nos, az emberek rengeteg tiltott árut csempésznek be az államokba. Ami később felbukkan a feketepiacon. Vagy ha valaki turistaként érkezik az országba, személyes használatra esetenként olyan tárgyakat is behozhat magával, amelyeket egyébként nálunk tilt a törvény. Vagy ott vannak a diplomaták. Ha az ember hajlandó megfizetni az árát, akkor bármit megkaphat. Ez a papír húsz euródollárt kóstál laponként. A boríték pedig tizenkettőt. -Ezt a laborosok árulták el?
-Nem, hadnagy. Én néztem utána, miközben a folyosón ültem és vártam. -Jó munkát végeztél. Az üzletek címét is tudod, ahol ez a papír kapható? -Az ismerteket. Habár azt a papírt kizárólag Angliában gyártják, tizenhat kiskereskedő és két nagykereskedő tart ebből a stílusból és vastagságból. Ezek közül kettő Londonban van. -Csakugyan? -Úgy gondoltam, ha a gyilkos Hasfelmetsző Jacket utánozza, Londonban lenne a legjobb kezdeni. -Akkor kezdjük ott. Persze ellenőrizzük az összes kereskedőt, de London valóban elsőbbséget élvez. Kérdezd meg, tudnak-e küldeni egy listát azokról, akik vásároltak ebből a papírból. -Igen, hadnagy. Hadnagy, ami a ma reggelt illeti, tudom, hogy nem végeztem el a munkámat... -Peabody - szakította félbe Eve. - Mondtam én olyat, hogy nem végezted ela munkádat? -Nem, de... Előfordult már, hogy nem jeleztem azonnal, amikor úgy véltem, nem végzed el azt, amit rád bíztam, vagy elégedetlen voltam az eredménnyel? -Izé... Nem, hadnagy - fújtatott jól hallhatóan Peabody. - Most, hogy említed, nem emlékszem semmi ilyesmire. Akkor felejtsd el, és szerezd meg minél hamarabb a vásárlók névsorát. A kapitányságon Eve beugrott a közös irodába és meghallgatta a Wooton-gyilkosságról szóló pletykákat és találgatásokat. És tudta, ha egy ügytől mát a tendőtök is beszélnek, a nyilvánosság valósággal kiabál. Bemenekült az irodájába, kávét tendelt az AutoSéftől, majd meghallgatta az üzeneteit, és megnézte, kik keresték a távollétében. Húsznál abbahagyta a riporterek hívásainak a számlálását. Viszont ebből a húszból hatszor Nadine Furst kereste, a 7 5 -ös csatorna sztárja. Kávéscsészével a kezében ült le az asztalához, és dobolni kezdett rajta az ujjaival. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznie a médiával. Inkább utóbb. Valójában a legalkalmasabb időpont vala-
mikor a következő ezredforduló táján felelne meg a leginkább. Azért egy állásfoglalást megfogalmazhat. Röviden és hivatalosan. Amiben határozottan visszautasít minden interjút. Hiszen a gyilkos éppen ezt akarja. Hogy kimenjen és beszéljen a riporterekkel, ezáltal képernyőre és címlapra segítse, és némi kétes dicsőséghez juttassa. Sokan tennének így. Nagyon sokan. De ez az ember nem egyszerűen nyilvánosságra vágyik, hanem szenzációra. Hogy a média azt harsogja: NAPJAINK LECSAPOTT NEW YORKRA
HASFELMETSZŐJE
Aha, ez illene hozzá. Illene a stílusához. Hasfelmetsző Jack, gondolta Eve, majd a számítógépe felé fordult és jegyzetelni kezdett. A modern sorozatgyilkosok őse. Sohasem kapták el, még csak nem is azonosították a személyét. Két évszázad alatt rengeteg tanulmány, regény, elmélet foglalkozott vele. Elragadtatás és csodálat kísérte. És félelem. Miközben egymás után gyilkolta az utcalányokat, sokat foglalkozott vele a média. Az utánzója abban bízik, hogy elkerüli a leleplezést. Félelmet akar kelteni, csodálatra vágyik, miközben szembefordul a rendőrséggel. Biztos alaposan tanulmányozta a példaképét. Na meg szervezett keretek között vagy autodidakta módon az orvostudományt, hogy minél hűbben lemásolja az eredeti bűncselekményt. Az elegáns papír valószínűleg a gazdagság és a jó ízlés szimbóluma. A Hasfelmetsző-ügy néhány gyanúsítottja a felsőbb körökből került ki, gondolta Eve. Még az uralkodói ház egyes tagjainak a neve is felmerült. Akik a törvény felett álltak. Valószínűleg a gyilkos is a törvény felett állónak hiszi magát. Más elképzelések szerint a Hasfelmetsző egy amerikai volt, aki Londonban járt. A maga részéről ezt mindig is ostobaságnak tartotta, mindazonáltal... Lehetséges, hogy a gyilkos egy angol, aki Amerikában vendégeskedik? Esetleg egy - hogy is nevezik? - anglofil? Valaki, aki mindent bálványoz, ami angol. Vajon személyesen is elutazott
Londonba, hogy megkönnyebbült? be? Elkezdte megírni Mira irodáját, és időpontot.
végigsétáljon Whitechapel utcáin? És ettől Saját magát képzelte a Hasfelmetsző helyéa jelentését, majd abbahagyta, felhívta dr. némi heves szóváltást követően kapott is egy
Dr. Charlotte Mira elegáns, jégkék kosztümöt viselt, ami remekül illett a nyakában függő három aranylánchoz. Csinos arcát barna haj keretezte. Eve-nek feltűnt, hogy nemrég járhatott fodrásznál, új a frizurája, és azon töprengett, hogy szóljon róla, vagy inkább tegyen úgy, mintha észre sem venné. Sohasem tudott eligazodni a női dolgokban. -Nagyon köszönöm, hogy szakítottál rám egy kis időt kezdte. -Már vártam a hívásod - intett Mira az egyik öblös fotel felé. - Mindenki az ügyedről beszél. Arról a különösen hátborzongató ügyedről. -Minél hátborzongatóbb, az emberek annál többet fecsegnek.
-Igen, ebben igazad van - és mivel feltételezte, hogy Eve már elég kávét ivott, Mira két teát programozott az AutoSéfbe. - Nem tudom, mi igaz abból, amit hallottam. Épp a jelentésemet írom. Tudom, korai még, hogy jellemrajzot kérjek tőled, de nem akarok várni. Ha igazam van, a tettes még csak most kezdte a gyilkolást. Nem Jacie Wooton volt a célpontja, legalábbis nem választotta ki előre. Kétlem, hogy ismerték egymást. Tehát szerinted véletlenszerűen döntött mellette. -Azért nem egészen. A gyilkos egy lotyót keresett. Egy bárcást. A város szegénynegyedének egy prostituáltját. Felettébb pontos elvárásokat támasztott vele szemben; Wooton azért halt meg, mert megfelelt ezeknek a kritériumoknak. Enynyi. Se több, se kevesebb. Elmondok mindent, amit tudok, és ha megírtam a jelentésem, abból is átküldők egy példányt. De azt akarom... Illetve szeretném - javította ki saját magát -, ha megerősítenél, hogy helyes úton járok. -Mesélj el mindent - nyújtott Eve felé Mira egy míves porceláncsészét, majd helyet foglalt és a térdére tette a sajátját. Eve az áldozattal kezdte, felvázolta Mirának Jacie Wooton életét, majd elmondta, hogy találtak rá. Beszélt az üzenetről, az
eddig végzett munkájáról és Morrisról is. -Jack suttogta Mira. Eve előrehajolt. -Hallottál már róla?
Hasfelmetsző
Jack.
-Minden
valamirevaló profilalkotó tanulmányozta Pimasz Jacket. Úgy gondolod, egy utánzójával kerültünk szembe? -Szerinted? Mira hátradőlt és kortyolt a teájából. A gyilkos is minden erejével ezt igyekszik elhitetni. Művelt és egocentrikus. Nőgyűlölő. Az, hogy ezt a gyilkossági módszert választotta, már önmagában beszédes. Az eredeti Hasfelmetsző különböző módszerekkel támadta és csonkította meg a nőket. A gyilkos ezekből azt választotta ki, amelyikben eltávolította a testrészt, ami nővé tette az áldozatot. Eve megfontoltan bólintott. Mira ebből tudta, hogy a hadnagy is erre a következtetésre jutott. Lényegében megfosztotta a nemétől. Számára az egyenlő a bujasággal, az erőszakkal és a hatalommal. így akarta megalázni. Nem egészséges a viszonya a nőkhöz. Felsőbbrendűnek, ravasznak, talán még kiválónak is hiszi magát. Csak te lehetsz az, Eve. -Micsoda? -Az ellentéte. A modern idők legnagyobb, legravaszabb gyilkosa nem engedheti meg magának, hogy akármilyen nyomozó foglalkozzon vele. Egyetértek abban, hogy nem ismerte Jacie Wootont. Vagy ha mégis, akkor csak a megfelelő áldozatot látta benne. Téged viszont nagyon is jól ismer. Te is ugyanúgy célpont vagy, mint Jacie. Sőt még inkább. Hiszen ő csak egy gyalog volt a sakktáblán, csupán pillanatnyi élvezetet jelentett. Ellenben te vagy a játék végcélja. Erre már Eve is gondolt, és az is megfordult a fejében, hogy fordíthatná ezt a maga hasznára. -De nem holtan akar látni. -Valóban, legalábbis egyelőre - ráncolta Mira a homlokát. - Életben akar hagyni, hogy lássa, ahogy üldözöd. Figyeli a vele foglalkozó riportokat. Az üzenetet gúnyos hangvételben fogalmazta meg, és a továbbiakban is ki akar csúfolni. Nem, nem mint nyomozót. Elsősorban, mint nőt. Hiszen egy nővel szemben nem veszíthet. Biztos benne, hogy végül veszíteni fogsz, és
ez csak növeli az elégedettségét. -Akkor nagyon pofára fog esni, amikor nyakon csípem. -Ha úgy érzi, túl közel kerültél hozzá, és veszélyezteted az elképzeléseit, ellened fog fordulni. Először még kihívást lát benned, de nem hiszem, hogy elviselné a megaláztatást, hogy végül egy nő állítsa meg - csóválta a fejét Mira. - Ez nagyrészt attól függ, hogy mennyire érzi a magáénak a Hasfelmetsző személyiségét, melyik elméletet fogadja el róla a leginkább, és ő személy szerint mit hisz. Ez bizonytalan, Eve. Amikor „ízelítőt adott a munkájából," az azt jelefttette, hogy Jacie az első áldozata, vagy korábban is ölt már, csak nem találták meg a tettest? -New Yorkban ez volt az első ilyen gyilkosság, de utánanézek a számítógépes nyilvántartásban. Időnként felbukkan e8y-egy pszichopata, aki Hasfelmetsző Jacknek hiszi magát, de nem hallottam róla, hogy a közelmúltban elfogtak volna egy üyen embert.
-Folyamatosan tájékoztass, én pedig kidolgozok egy sokkal részletesebb profilt. -Nagyon köszönöm - állt fel tétovázva Eve. - Figyelj, Peabodynak akadt egy kis gondja ma reggel. Az áldozat szörnyen nézett ki, és... Nos, rosszul lett a látványtól. És nagyon szégyelli magát. Mintha ő lenne az első rendőr, aki lehányta a cipőjét - halkította le a hangját. - Amúgy is elég feszültséget okoz neki, hogy a nyomozói vizsgájára kell készülnie, és közben közös lakást keresnek McNabbal, mert össze akarnak költözni. Erre nem szívesen gondolok, neki viszont más sem jár a fejében. Talán megsimogathatnád a fejét, vagy mi. A francba. Mira gyöngyözve felnevetett. Nagyon kedves tőled, hogy még érte is aggódsz. Nem akarok nagyon kedves lenni — vágta rá szenvedélyesen Eve. - Sem pedig aggódni érte. Erre nem ez a megfelelő időpont. Majd beszélek vele - hajtotta félre a fejét Mira. - És te? Hogy érzed magad? Én? Remekül. Jól. Nem panaszkodom. Izé... És te? -Én is jól vagyok. A lányom meglátogatott a családjával. Mindig örülök, ha vendégül láthatom őket, és eljátszhatom pár napig a nagyanyót. -Huhú - és Eve nehezen tudta elképzelni, hogy a vele
szemben ülő, csinos nő már nagymama. Szeretnélek bemutatni nekik. -Izé... -Vasárnap családi grillpartit rendezünk. Nagyon örülnénk, ha eljönnétek Roarke-kal. Két óra körül - tette hozzá, mielőtt Eve válaszolhatott volna. -Vasárnap - szorult össze Eve torka. - Nem tudom, Roarke tervez-e valamit vasárnapra. Én... -Majd beszélek vele - csillantak vidám szikrák Mira szemében, és félretolta a csészéjét. - Csak egy egyszerű családi összejövetel lesz. Semmi flanc. Most pedig, azt hiszem, jobb lesz, ha visszaengedlek a munkádhoz - lépett az ajtóhoz, kinyitotta, és valósággal kitessékelte Eve-t. Majd nekidőlt a falnak, és hangosan felnevetett. Élvezettel gondolt rá, milyen rémült képet vágott Eve, amikor meghívta a grillpartira. Majd az órájára pillantott, az íróasztalához rohant és felhívta Roarke-ot. Nem akart hagyni Eve-nek semmiféle kiutat. Eve még akkor is ijedt volt, amikor áthaladt a gyilkossági csoport nyomozóinak közös irodáján. Peabody hirtelen kiugrott a bokszából és utánarohant. Hadnagy. Dallas. - M i a fenét csinál az ember egy grillpartin? - motyogta Eve maga elé. - Egyáltalán minek a szabadban főzni? Rettenetes a hőség. És sok a bogár. Nem értem. -Dallas! -Mi? - pördült meg Eve összevont szemöldökkel. - Mit akarsz? -Megvan a vevőlista, amit kértél. Nem kevés rábeszélésbe került, de meggyőztem a kiskereskedőket, hogy adják ki azoknak a nevét, akik abból a papírból vásároltak, amit Jacie Wooton mellett találtunk. -Ellenőrizted már? -Még nem. Épp az imént kaptam kézhez. -Majd én megcsinálom. Le kell foglalnom magam valamivel, ami visszazökkenti az agyamat a megszokott kerékvágásba - kapta ki Peabody kezéből a diszket, és becsúsztatta az asztalán álló számítógépbe. - Nem érzem a kezemben a kávéscsészét - jegyezte meg, amint a nevek megjelentek a képernyőn. Márpedig biztos vagyok benne, hogy azonnal innom kell egyet. -Igen, minden bizonnyal igazad van. Látod? Egy herceg-
nő, egy gróf, Liva Holdreak, a színésznő, és... -Még mindig nincs kávé a kezemben. Hogy fordulhat ez elő? -És Carmichael Smith, a nemzetközi előadóművész, aki hathavonta rendel egy dobozzal, azaz száz lapot a hozzá tartozó borítékokkal együtt - nyomta bele beszéd közben a csészét Eve kinyújtott kezébe Peabody. A zenéje nem igazán tetszik, de a pasas nagyon vadító. -Örülök, hogy most már ezt is tudom, Peabody. Boldog leszek, ha le kell tartóztatnom egy ocsmány zenét játszó, de amúgy vadító fickót egy szerencsétlen bárcás meggyilkolásáért. Ezt nem árt szem előtt tartani. Csak úgy mondtam — dünnyögte Peabody. Eve tovább vizsgálta a neveket, és azokat, akik csak európai lakcímmel rendelkeztek, a lista aljára csoportosította. Előre pedig azokat, akiknek az államokban is volt legalább egy lakásuk. Carmichael Smith fenntart egy lakást a West Síde-on. Holdreaknek is van egy, de New L. A.-ben. Lejjebb rakjuk egy vagy két hellyel. Majd folytatta a nevek ellenőrzését. -Nemes Mr. és Mrs. Elliot P. Hawthorne. A koruk hetvennyolc, illetve harmincegy év. Nem hinném, hogy Elliot, az ő korában azzal szórakozna, hogy bárcások torkát vagdossa az éjszakában. Két éve vette el a harmadik feleségét. Elliot szereti a fiatal nőket, és a nyakam tenném rá, hogy közülük is az ostobákat választja. -Nem tűnik túl ostobának, ha sikerült hozzámennie egy ilyen gazdag fickóhoz - felelt Peabody. - Én inkább számítónak nevezném. -Az ember lehet egyszerre ostoba és számító is. Van egy háza Londonban, Cannes-ban, New Yorkban és Biminin is. Az ősi módszerrel szerezte a vagyonát. Az apjától örökölte. Nincs priusza, egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásban. Ennek ellenére utánanézünk, hogy a gyilkosság éjszakáján New Yorkban tartózkodott-e vagy sem. Lehetnek szolgálói, asszisztensei, őrült rokonai, akik hozzáfértek a papírjaihoz - folytatta Eve az olvasást. - írd fel a neveket, Peabody, és ellenőrizd az alibijüket. Ilyen könnyű lenne?, merengett magában. A gyilkos annyira öntelt lenne, hogy ilyen könnyen követhető nyomot hagy maga után? Elképzelhető, elképzelhető. Ennek ellenére szilár-
dabb lábakon álló bizonyítékra lesz szüksége, még akkor is, ha a flancos papírján keresztül sikerül eljutnia hozzá. Niles Renquist - jelentette ki. - Harmincnyolc éves. Nős, e8v gyermek apja. Angol állampolgár, Londonban és New Yorkban lakik. Jelenleg egy ENSZ-delegáció vezetője. Neki sincs priusza, de azért alaposabban is szemügyre fogjuk venni kortyolt bele a kávéjába, miközben bizonytalanul megfordult a fejében, hogy ennie is kellene valamit. - Pepper Franklin. Miféle név az, hogy Pepper3? Színésznő lennél? Persze hogy az. Angol színésznő, aki jelenleg a Broadway Városi hölgy című darabjában játszik. Nincs priusza. Ezen a listán mindenki patyolattiszta. Ez kissé nyomasztóan hatott rá. De jobb kedvre derült, amikor megvizsgálta Pepper Franklin élettársát, Leo Fortneyt. Tettlegesség, szeméremsértés, szexuális jellegű támadás. Amikor Peabody visszatért, Eve már felállította a fontossági sorrendet a listáján szereplő nevek között, és belebújt a dzsekijébe. -Carmichael Smith, Elliot Hawthorne, Niles Renquist és Pepper Franklin is New Yorkban tartózkodtak a kérdéses éjszakán, vagy legalábbis ezt híresztelték el. Remek. Meglátogatjuk az angol barátainkat - indult kifelé Eve. - Az ENSZ most ülésezik? -Az ENSZ? Úgy érted, az Egyesült Nemzetek? -Nem, az ENSZ azt jelenti: Ezek Nem Szaroznak. Felismerem a gúnyt, ha meghallom - közölte méltóságteljesen Peabody. - Azonnal utánanézek.
Harmadik fejezet
Eve-t mindig is bosszantotta, ha szántszándékkal akadályt gördítettek az útjába. Különösen akkor, ha minden egyes alkalommal, amikor túljutott az egyiken, máris ott termett a következő. Nem létezett annyi fenyegetés vagy követelőzés, ami átjuttatta volna Carmichael Smith vagy Niles Renquist titkárainak, tisztviselőinek és a személyzetük többi tagjának labirintusán. Arra akarták kényszeríteni, hogy másnapra kérjen időpontot. Ettől egyre jobban lekopott róla az udvariasság máza, főleg amikor azzal a szőkével beszélt, aki Mr. Fortney társasági ügyeket intéző titkárnőjeként mutatkozott be. Egyáltalán nem valami udvariassági látogatásra jöttem. Látja? - nyomta a nő orra alá a jelvényét. - Ez azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint nem vagyok fecsegős hangulatban. A NYPSD emberei szeretik az ilyesmit hivatalos vizsgálatnak nevezni. A szőkeség arcán komor ráncok jelentek meg, amitől hirtelen úgy festett, mint egy mulatságos játék baba. -Mr. Fortney nagyon elfoglalt - selypítette bőszen, amit Eve véleménye szerint csupán egy agyatlan szépfiú találhatott szexinek. - Nem lehet zavarni. -Ha nem jelenti be a főnökének, hogy Eve Dallas várja idekint a NYPSD-től, hogy elbeszélgessen vele, mindenkit zavarni fogok ebben az épületben. -Mr. Fortneyt pillanatnyilag nem lehet elérni. Eve eljátszotta már ugyanezt Smithnél, mert a kozmetikai szalonjában vett részt egy mindenre kiterjedő kezelésen. És Renquistnél is, aki valószínűleg egy hátsó irodában tárgyalt az állam valamelyik vezetőjével. De nem tűri el egy színésznőcske élettársától.
-Peabody - mondta anélkül, hogy levette volna a szemét a titkárnőről. - Hívd ki a kábszerelleneseket, hogy kutassák át az épületet. Mintha Zoner-szagot éreznék. -Mit beszél? Ez ostobaság - vált hirtelen szemmel láthatóan idegessé a szőke, és úgy táncolt magasított talpú cipőjében, hogy a mellei kosárlabdaként fel-le kezdtek ugrálni. - Ezt nem teheti. -Dehogynem. Arra akár mérget is vehet. És tudja, mi szokott történni időnként az ilyen házkutatások alkalmával? Kiszivárog a média felé. Különösen, amikor egy híresség is érintett. Ezt szerintem még Ms. Franklin is zokon venné. -Ha azt hiszi, meg tud ijeszteni... -A kábszerellenesek fél percen belül megérkeznek, had-
nagy - jelentette Peabody, miközben úgy vélte, a hangja kellően hivatalos és rideg. De ezt még gyakorolnia kellett. - Közben felhatalmazták, hogy zárja le az épületet. -Micsoda? - csattogott Eve után a titkárnő, aki már meg is indult kifelé az irodából. - Hová megy? Mit művel? -Lezárom az épületet. A házkutatás végéig senki sem távozhat, és nem is jöhet be. -Ezt nem... Ne merészelje - ragadta karon Eve-t. -Hohó - torpant meg Eve egy pillanatra, és szemügyre vette a liliomfehér kacsót és a rózsaszínre festett körmöket. — Ezt akár annak is vehetném, hogy megtámadott egy rendőrtisztet és megpróbálta akadályozni a nyomozást. És mivel kissé butuskának tűnik, ezért először inkább megbilincselem ahelyett, hogy szétrúgnám a seggét, és csak utána kattintanám fel a csuklójára a karpereceket. -Én nem csináltam semmit! - engedte el Eve karját a titkárnő, mintha az hirtelen lángra lobbant volna, és botorkálva tett egy lépést hátrafelé. - Nem csináltam semmit! Ó, a francba, oké, oké, o-ké\ Bejelentem magukat Leónak. -Hmm. Tudod, Peabody - szimatolt bele Eve újfent a levegőbe —, azt hiszem, mégsem Zonert éreztem az imént. -Szerintem is igaza van, hadnagy. Úgy vélem, inkább gardénia - vigyorodott el szélesen Peabody, amikor a szőke titkárnő visszarohant az irodájába. - Tényleg butuska, ha azt hiszi, hogy a kábszerelleneseket így kell riasztani.
-Vagy az, vagy bűnös. Fogadni mernék, hogy a fiókjában is rejteget egy csomaggal. Valójában kit hívtál fel? -A meteorológiai szolgálatot. Meleg az idő, és így is marad. Csak azért mondom, hátha érdekel. A titkárnő felszegett állal lépett ki az ajtón, és a legbájosabb selypítésével igyekezett elkápráztatni Eve-éket. Mr. Fortney most rögtön fogadja önöket. Eve szorosan követte, amivel újfent kivívta a titkárnő intenzív nemtetszését. Fortney az öt irodából álló komplexum egyikében rendezkedett be. A helyiség berendezője vagy színvak lehetett, vagy őrült - valószínűleg egyszerre mindkettő. Ezt még Eve is meg tudta állapítani a rikító színekkel és mintákkal túlterhelt falakra, padlóra és a mennyezetre pillantva. Ráadásul egymást érték az állati lábnyomokra emlékeztető minták, leopárdfoltok, tigriscsíkok, és az Eve számára ismeretlen vadvilág lenyomatai. Az asztalokra fektetett, fényes tálcákon, mintegy nyomatékként, fallikus szimbólumra emlékeztető oszlopokat állítottak. Fortney íróasztalára egy lángvörösre festett darabot helyeztek. Maga Fortney mögötte járkált fel és alá, miközben sebesen beszélt a fejhallgatóval egybeépített mikrofonjába. Huszonnégy órán belül lépnünk kell. Balra vagy jobbra, de középen nem maradhatunk. Nálam vannak a vázlatok, a le-
írások és a jósági tényező. Pörgessük fel. Közben egyik kezével Eve-ék felé intett, hogy lépjenek beljebb. Ujjain megcsillantak az arany- és ezüstgyűrűk. Miközben folytatta a járkálást és a beszédet, Eve helyet foglalt az egyik tigriscsíkos fotelben és figyelni kezdte. Kétsége sem volt afelől, hogy a férfi neki játszik. Ezért úgy döntött, ő is játszani fog. Fortney művészien szabott, tunikára emlékeztető zöld zakót és ugyancsak zöld nadrágot viselt. Mélybíbor színre festett, hosszú haja szabadon lógott keskeny, ráncos arca mellett. A szeme színe pedig annyira hasonlított a ruhájához, hogy az nem lehetett a véletlen műve. Akárcsak a kezén, a fülében is egymást érték a karikák. Hat láb két hüvelyk magas lehet, becsülte meg Eve, de ebbe beleszámolta a magas sarkú szandált is, és nagyon elegáns. Komolyan foglalkozik testedzéssel, és szereti gyakran mutogatni az eredményt. És mivel buzgón igyekezett elhitetni magáról, milyen fontos és elfoglalt, Eve úgy vélte, ennek a két tulajdonságnak egyike sem illik rá. Fortney végzett a beszélgetéssel, levette a fejhallgatót és Eve-re mosolygott. -Elnézést kérek, Dennis hadnagy. Ma teljesen el vagyok havazva. -Dallas. -Dallas, hát persze, Dallas - nevetett fel affektálva Fortney, miközben odalépett a hosszú bárpulthoz, és lehajolt a mögé épített minihűtőhöz. Közben pergő nyelvvel tovább beszélt, méghozzá akcentus nélkül, amiből Eve feltételezte, hogy valahol a nyugati parton születhetett. - Őrület, mi megy itt ma, egyszerre ezerfelé kell figyelnem. Mindjárt szomjan halok. Egyszerűen ki fogok száradni. Parancsol egy italt? -Nem, köszönöm. Fortney egy üveg pezsgő, narancsszínű folyadékot vett elő, amiből töltött egy pohárba. -Suelee mondta, igencsak ragaszkodtak hozzá, hogy beszéljenek velem. -Suelee igencsak ragaszkodott hozzá, hogy ez lehetetlen. -Ha-ha, nos, ő csak a munkáját végezte. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha az én Suelee-m nem őrizné a kapuimat — ült fel mosolyogva a roppant-fontosnak-akarok-látszani-de valójában-egy-senki-vagyok stílusban készült, rettenetes íróasztala szélére. - Megdöbbenne, ha tudná, naponta hányan akarnak ide bejutni csak azért, hogy találkozzanak velem. Persze, ez együtt jár a hivatásommal. Színészek, írók, rendezők - legyintett drámaian. - De ritkán van szerencsém egy ilyen csinos rendőrnőt vendégül látnom - húzta még szélesebbre a moso-
lyát. - Árulja el, miben utazik? Színdarab, videó, diszkkönyv? A rendőrdrámák iránt időről időre lanyhul a kereslet, de egy jó sztorinak mindig lesz helye a piacon.
-Tudni szeretném, hol tartózkodott ma éjfél és hajnali három óra között. -Nem értem. -Egy gyilkossági ügyben nyomozok. És a maga neve is belekerült a látóterembe. Szeretném tudni, hol volt a kérdéses időben. -Gyilkosság? De nem... Oóó! - rázta meg nevetve a fejét, amitől a haja elegánsan lobogni kezdett. - Érdekes. Lássuk csak, hogy kellene erre reagálnom? Döbbenjek meg, háborodjak fel vagy féljek? -Ma hajnalban a kínai negyedben brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak egy bárcást. Hagyja a felesleges mellébeszélést, Mr. Fortney, és árulja el, hol járt éjfél és három között. Fortney leeresztette a poharát. -Komolyan beszél? -Éjfél és három között, Mr. Fortney. -Istenem. Istenem - szorította szabad kezét a szívére. Természetesen otthon. A show után Pepper egyenesen hazajött. Ilyenkor általában korán lefekszünk. Őt mind fizikailag, mind pedig szellemileg nagyon kimeríti egy előadás. Az emberek nem értik, micsoda feszültséggel jár éjszakáról éjszakára fellépni, és milyen kevés tartalék marad benne, miután... -Nem az érdekel, hogy Mrs. Franklin merre járt - szakította félbe Eve. Sem pedig az, hogy merre próbálod terelni a beszélgetést. - Hanem az, hogy maga hol volt! -Nos, mint már mondtam, otthon - vált némileg sértődötté a hangja. - Pepper éjfél körül érkezett meg, és tudom, hogy a show után mindig egy kis társaságra meg törődésre vágyik, ezért ébren vártam. Lefekvés előtt még ittunk egy pohárkával, és még egy óra sem volt, amikor ágyba bújtunk. De nem értem, miért pont engem kérdez. Egy halott bárcás a kínai negyedben? Mi közöm hozzá? -Tudja igazolni valaki, hogy a kérdéses időpontban otthon tartózkodott? -Pepper természetesen igazolja. Pepper. Ott vártam, amikor nem sokkal éjfél előtt hazaért. És ahogy azt már említettem, egy előtt már le is feküdtünk. Pepper nem alszik túl mélyen. Talán ezért olyan kreatív és érzékeny. Még azt is megérzi, ha álmomban megfordulok mellette - kortyolt hosszan a poharából. - Hogy hívták azt a nőt, akit megöltek? Ismertem volna? Nem szoktam igénybe venni a bárcások szolgáltatásait. Persze rengeteg különféle embert ismerek. És sok színész, valamint reményteli modell dolgozik bárcásként. -Jacie Wooton. -Egyáltalán nem hangzik ismerősen. Semmi - tért vissza az arcába a szín, ami akkor futott ki belőle, amikor zavaros ali-
bijét próbálta minél meggyőzőbben előadni. És gondtalanul megvonta a vállát. - Még arra sem emlékszem, hogy egyáltalán jártam volna a kínai negyedben. -Néhány hónapja különleges papírt vett Londonban. Ötven lapot, a hozzájuk tartozó borítékkal. Tiszta, krémszínű, nem újrafeldolgozott papírt. -Valóban? Ez könnyen előfordulhat. Rengeteg mindent szoktam vásárolni. Részben magamnak, részben Peppernek, mint ajándékot. De mi köze mindehhez egy darab papírnak? -Ez nagyon drága és nagyon jellegzetes áru. Nagyon sokat segítene, ha tudna mutatni egy lapot. -Abból a papírból, amit hónapokkal ezelőtt vettem Londonban? - nevetett fel ismét affektálva, de ezúttal némi boszszúságot is ki lehetett érezni a hangjából. - Amennyire emlékszem, még mindig ott van Londonban. Azt hiszem, fel kellene hívnom az ügyvédemet. -Ahogy akarja. Megkérheti az ügyvédjét, hogy beszélgessünk el hármasban, odabent a kapitányságon. Mondjuk tettlegességről és szexuális támadásról. Erre a kijelentésre Fortney arca olyan színűvé vált, mint a haja. -Az már a múlt. És ha tudni akarja, a szexuális bűncselekménnyel kapcsolatos vád teljességgel alaptalannak bizonyult. Találkozgattam egy nővel, aki teljesen belém zúgott, és amikor szakítottam vele, így akart bosszút állni. Csak azért nem tiltakoztam sokkal vehemensebben a vád ellen, mert az sokkal több negatív sajtócikket eredményezett volna. -Közszeméremsértés. -Félreértés volt. Egy rendezvényen túl sokat ittam, és hazafelé menet pont akkor könnyítettem magamon, amikor arra járt egy csapat fiatal lány. Ostobaság volt, meggondolatlanság, de egyáltalán nem bűncselekmény. És a tettlegesség? Elfajult egy vitánk a volt feleségemmel. Mellesleg ő kezdte az egészet. Elragadott az indulat, és ezt a válóper folyamán alaposan ki is használta. És egyáltalán nem tetszik, ahogy ezt most az arcomba vágja, vagy ez alapján gyilkossággal vádol. Otthon voltam, az ágyamban. Egész éjjel. És az ügyvédem jelenléte nélkül ennél többet nem vagyok hajlandó mondani.
-Vicces - jegyezte meg Eve, miután elindultak a belváros felé. -A fickót háromszor tartóztatták le, és egyszer sem az ő hibájából. Csupa félreértés az élete. Aha, a törvénykezés fintora. -Ez egy pitiáner alak, Peabody, aki szereti játszani a nagyfiút. Figyelj rám. Fontos vagyok és nagy a hatalmam. Vagyok valaki. A múltja viszont hemzseg az olyan esetektől, hogy megvert egy nőt, nyilvánosan lóbálta a farkát vagy elöntötte az indulat. Fallikus szimbólumokkal veszi magát körül, és egy
nagy csöcsű szőke őrzi az irodája bejáratát. -Nekem sem volt szimpatikus. De hatalmas szakadék tátong aközött, hogy valaki a nyílt utcán csavarja ki a répáját, vagy darabokra szeletel egy bárcást. -Minden csak a megfelelő lépcsőfokok kérdése - jelentette ki Eve. - Menjünk, kérdezzük meg Peppertől, hogy milyen mélyen aludt ma éjszaka. Egy kedves, régi, de elegáns, barna homokkő épület előtt álltak meg a kocsival. Ami egyben drága is, gondolta Eve, miközben a biztonsági kamerától követve a bejárat felé lépdelt. Olyan rendszert szereltek fel ide, amelyet a tulajdonos saját kényekedve szerint kapcsolgathatott. Miközben alaposan szemügyre vette a bejáratot, a lépcsőfokokon álló virágtartókat és a szomszédos épületeket, Eve megnyomta a csengőgombot. Amikor nyílt az ajtó, azonnal eszébe villant Roarke komornyikja, aki minden erejével igyekezett megkeseríteni az életét. Summerset. Az ajtóban álló magas, sovány alak koromfekete ruhát viselt, mint ahogy Summerset is kedvelte ezt a színt. A haja már erősen őszült. Eve hirtelen gombócot érzett a torkában. -Miben állhatok a szolgálatukra? -Dallas hadnagy és Peabody rendőrtiszt - villantotta fel Eve a jelvényét, készen arra, hogy akár erőszakkal is, de bejut a házba. - Beszélnünk kell Ms. Franklinnel. -Ms. Franklin ebben az órában éppen jógázik. Meditál. Én nem segíthetek? -Dehogynem. Félreállhat az útból és szólhat Ms. Franklinnek, hogy egy nyomozó hivatalos minőségben ki akarja hallgatni. -Természetesen - felelt a komornyik, de olyan udvariasan, hogy Eve meglepve pislogott. - Kérem, fáradjanak beljebb. Helyezzék magukat kényelembe a nappaliban. Én addig értesítem Ms. Franklint az érkezésükről. Parancsolnak addig valami frissítőt? -Nem - fürkészte gyanakodva Eve. - Köszönjük. -Egy pillanat türelmet — mutatta az utat a komornyik egy tágas, fényes, fehér heverőkkel berendezett szobába, majd a lépcső felé fordult. -Talán lecserélhetnénk rá Summersetet. -Hé, Dallas, ezt nézd. Eve megfordult, és maga is szemügyre vette, amitől Peabody eltátotta a száját. A hófehér kandalló fölé Pepper Franklin életnagyságú festménye magasodott. Ruha helyett mintha ködbe öltözött volna, fehér pamacsok kunkorodtak a teste körül, miközben ravaszul láthatóvá tették lenyűgöző testének a vona-
lait. A karját üdvözlő ölelésre tárta a látogatók felé. Vérvörös ajkaival álomszépen mosolygott. Szív alakú arcát, melyben tengerkék szemek ültek, arany hajzuhatag keretezte. Lenyűgöző, ámult Eve. Érzéki. Hatalmas. De mit akarhat egy ilyen asszony egy Fortney-féle vesztestől? -
Láttam már a képernyőn és különböző magazinokban, de - . Tudod... Azt a mindenit! Nem is tudom, úgy fest, mint egy tündérkirálynő. ez
Köszönöm — csendült fel mögöttük egy hang. — Éppen ez volt a cél — árulta el Pepper, miközben besétált. - Többékevésbé úgy ábrázol, ahogy a Titániában játszott szerepem szerint kellett megjelennem. Pepper sötétbíbor színű, testhez tapadó ruhát viselt, a nyaka köré egy rövid törülközőt tekert. Az arcán még mindig izzadságcseppek csillogtak, sietve összekötött haja a hátára lógott. -Dallas hadnagy? - nyújtott kezet. - Ne haragudjanak, hogy ilyen öltözékben fogadom önöket. Éppen egy jógagyakorlat kellős közepén tartottam. Segít edzésben tartani a testem, a gondolataim és a szellemem. És egyben úgy izzadok tőle, mint egy disznó. -Én kérek elnézést, hogy félbeszakítottam. -Felteszem, nem valami csip-csup ügy miatt — ült le Pepper az egyik fehér heverőre, és mélyen felsóhajtott. — Kérem, foglaljanak helyet. O, Istenem, Turney, köszönöm - vette el azt a nagy pohár vizet, amit a komornyik nyújtott feléje ezüsttálcán. -Mr. Fortney keresi a 'linken. Fél órán belül már harmadjára. -Tudhatná, hogy ilyenkor jógázom. Mondja neki, hogy majd visszahívom - kortyolt bele a poharába, majd félrehajtotta a fejét. - Nos, pontosan miről is lenne szó? -Szeretném, ha igazolná Mr. Fortney alibijét ma éjfél és hajnali három óra között. Pepper arcáról eltűnt a finom mosoly. -Leo alibijét? Miért? -Egy nyomozás kapcsán felmerült a neve. Ha biztosan tudjuk, hol tartózkodott a kérdéses időpontban, akkor kihúzhatjuk a nevét a listáról és továbbléphetünk. -Velem volt, itthon. Nagyjából háromnegyed tizenkettőkor értem haza. Talán néhány perccel később. Közösen megittunk egy italt. Előadások után mindig meg szoktam engedni magamnak egy pohár bort, csak azután fekszem le. Beszélgettünk egy keveset, majd felmentem az emeletre. Azt hiszem, fél egykor már aludtam is. -Egyedül?
-Kezdetben. Mindig kimerítenek az előadások, Leo viszont egy éjszakai bagoly. Nézte a képernyőt, és elintézett néhány
hívást. Ilyesmi — vonta meg elegánsan a vállát. -Ugye ön nem szokott túl mélyen aludni, Ms. Franklin? -A pokolba, hiszen mindig úgy alszom, mint akit agyonvertek - nevetett fel hangosan Pepper, majd hirtelen megértette a burkolt célzást. - Hadnagy, Leo itt volt. És őszintén szólva el sem tudom képzelni, miféle ügyben nyomoz, hogy az ő neve is a látóterébe került. -Tudja, hogy nem most történt meg először. -Azokat a kellemetlenségeket már lezártuk. Amíg nem találkoztunk, Leónak nem volt szerencséje a nőkkel. Itthon várt, amikor este hazajöttem, és reggel nyolckor együtt kávéztunk. Ebben nincs semmi különös. -Amikor Mr. Fortney legutóbb Londonban járt, vásárolt egy különleges papírt. -Ó, az Isten szerelmére - kortyolt Pepper a poharából. Még mindig dühös vagyok rá emiatt. Nevetséges és meggondolatlan cselekedet volt. Nem újrafelhasznált papír. Fogalmam sincs, mi járhatott akkor a fejében. Csak nem azt akarja mondani, hogy ide, az államokba is magával hozta? — forgatta a szemét, majd felnézett a mennyezetre. - Tudom, hogy ez törvényellenes. Aktív tagja vagyok több környezetvédő csoportnak is, éppen ezért elevenen meg tudtam volna nyúzni, amikor megtudtam, mit vásárolt. Össze is vesztünk miatta, és végül megeskettem, hogy megszabadul tőle. De szerintem ezt egy egyszerű bírsággal is el lehet intézni, amit természetesen ki fog fizetni. -Egy egyszerű környezetvédelmi kihágás miatt nem jöttem volna ide. Én a gyilkossági csoportnál dolgozom. Pepper meglepetten bámult Eve felé. -A gyilkosságiaknál? -Ma kora hajnalban, a kínai negyedben meggyilkoltak egy Jacie Wooton nevű bárcást. -Tudom - simított végig a torkán egy lassú mozdulattal Pepper. - Láttam a reggeli hírekben. De nem gondolhatja komolyan... Leo? Soha nem lenne képes rá. A gyilkos otthagyott a holttest mellett egy levelet. Mégpedig olyan papírra írva, mint amilyet Mr. Fortney is vásárolt Londonban. — Ó... Biztos nem az egyetlen idióta, aki vett belőle. Leo az éjjel itthon volt - hangsúlyozott ki minden egyes szót. - Hadnagy, Leo időnként valóban ostobán viselkedik, és sokat henceg, de egyáltalán nem erőszakos természetű vagy agresszív. És mint már mondtam, itthon volt. Eve elégedetlenül ment haza. Mindent megtett Jacie Wootonért, amit egy nap leforgása alatt tehetett, mégis kevésnek érezte. Ki akarta szellőztetni a fejét. Pihenni néhány órát, majd új-
ra belevetni magát a munka sűrűjébe, és az otthoni irodájában végigolvasni a jelentéseket és a jegyzőkönyveket. Nem tudott napirendre térni Fortney és Franklin felett. Egyszerűen nem illettek egymáshoz. A fickót hetvenkedő, szélhámos divatmajomnak tartotta. Ellentétben Franklinnel, aki okos, erős és kitartó. Viszont egyszerűen nem lehet megmagyarázni, miért köt ki végül egymás mellett két ember. Ő sem tudta, tulajdonképpen hogyan jött össze Roarke-kal. Hiszen a férje gazdag volt, gyönyörű, ravasz, és egy kicsit még veszélyes is. Mindenfelé járt, és a világ nagy részét meg is vásárolta. Mindent megtehetett és meg is tett, ráadásul a múltjában olyasmit is, ami nem éppen a törvény napfényes oldalára esett. Ő pedig rendőr volt. Egy magányos, indulatos és emberkerülő rendőr. Ennek ellenére a férje szerette. Ez járt a fejében, miközben áthajtott a házhoz vezető kapun. És mert valóban szerette, végül itt folytatódott az élete, ebben a fákkal és virágokkal körülvett, hatalmas házban. így visszagondolva teljességgel képtelenségnek tartotta, hogy valaki, aki mindig is két lábbal állt a valóság talaján, végül egy ilyen gyönyörű álomvilágba csöppenjen. Eve a ház előtt állította le a kocsiját. Itt is hagyta a borsózöld rendőrségi járművet, mintegy Summerset tiszteletére, akire ebben a csodaországban a gonosz manó szerepét osztották. Igaz, hogy most vakációzik - halleluja -, de sohasem tetszett neki, ha a bejárat előtt parkolt, ezért Eve most sem látta értelmét a változtatásnak. Belépett a házba, ahol azonnal körülölelte a hűvös levegő, és a macska is rögvest megjelent az üdvözlésére. Az elhízott, és szemel láthatóan bosszús Galahad felágaskodott, majd Eve bokájához dörzsölte a fejét és panaszosan nyávogott. - Hé, nekem dolgoznom kell a megélhetésemért. Nem tehetek róla, hogy egész napra egyedül maradtál, mert Az, Akinek Nem Mondjuk Ki A Nevét külföldre utazott - de azért lehajolt, és felemelte. - Találnod kellene magadnak valami hobbit. Vagy hé! Lehet, hogy már állatoknak is készítenek VR4-t. Vagy ha nem, Roarke biztos azonnal ráharap a témára - vakargatta meg Galahad állát, majd a lefelé, a tornaterembe vezető lépcső felé irányította a lépteit. - Apró VR-szemüvegek, macskáknak. A választható programok: Háború az egerekkel, Hogyan rúgjuk szét egy doberman seggét, ilyesmik. A tornaterembe érve letette a túlsúlyos jószágot a padlóra, és mivel tudta, a szíve mélyén mire vágyik a leginkább, kivett neki az AutoSéfből egy adag tonhalat. Miközben a macska elfoglalta magát az evéssel, levetkőzött, és húsz percet futott a videópadon. Háttérnek a tenger-
partot állította be, és könnyed kocogás közben élvezte, ahogy meztelen talpa a homoknak csapódik. Kellemesen megizzadt, mire lassított, és lépésben élvezte, ahogy a sós tengeri szél a bőrét simogatja, miközben hallgatta a szörfözők ricsaját. Tartsd meg magadnak a jógádat, gondolta. Egy kiadós futás, majd esetleg egy félóra a tréningdroiddal, levezetésként pedig néhány erőteljes hossz a medencében mindennél többet ér. Amikor a gépezet villogással jelezte, hogy véget ért a program, felkapott egy törülközőt és megtörölte verejtékben úszó arcát. Majd megfordult, hogy kihívja a droidot egy kis közelharcra. És meglátta Roarke-ot, ahogy az egyik fekvenyomó pad szélén üldögél, ölében a macskával, és őt figyeli. Azzal a gyönyörű, mélykék szemével, tette hozzá Eve gondolatban. Az arcát pedig mintha a legügyesebb angyalok alkották volna. A veszélyes költő, a költői veszély. Bárhogy is nézi az ember — egyszerűen elképesztő. Hé - túrt bele izzadt hajába Eve. - Mikor jöttél? Elég régóta ahhoz, hogy lássam, milyen kitartóan futsz. Hosszú napod volt, hadnagy. Roarke hangjából ki lehetett hallani Írország álmodozó suttogását, ami mindig szíven ütötte Eve-t. A férje ekkor letette a macskát, eléje lépett, és hüvelykujjával végigsimított az álla alatti gödröcskén. -Hallottam, mi történt a kínai negyedben. Azért rángattak ki olyan korán az ágyból. -Aha. Én kaptam az ügyet. Most is csak ki akartam tisztítani a fejem, mielőtt folytatom a munkát. -Rendben - csókolta meg Roarke. - Ezek szerint még úszni is szeretnél? -Történetesen - lazította ki Eve a vállizmait - a következő gyakorlat a közelharc. Először a droidra gondoltam, de mivel megérkeztél... Ezek szerint verekedni akarsz? -Jobban csinálod, mint a droid - lépett hátra Eve, és lassan körözni kezdett Roarke körül. - Némileg. És egyesek még azt akarják bemesélni, hogy léteznek férfiak, akik hazatérnek az egész napos munkából, és a feleségük szeretettel üdvözli őket - hajolt előre, majd hátra Roarke, és meglepve tapasztalta, mennyire feldobta a testmozgás gondolata. - Egy mosollyal, egy csókkal, esetleg egy pohár hideg itallal - vigyorodott el. - Szerencsétlenek. Milyen unalmas az életük. Eve ütött, Roarke pedig kivédte. Utána egy rúgással próbálkozott, de Roarke sikeresen kivédte. Majd kisöpörte alóla a támaszkodó lábát. Eve a földre rogyott, de egy rövid gurulást követően azonnal felpattant.
-Nem rossz - ismerte el, majd megpróbált bevinni egy
ütést a férje törzsére, de Roarke összecsapta a karjait és blokkolta a támadást. — De még csak most kezdek belelendülni. -Veszem észre. Eve megpördült - bal horog, jobb csapott -, és ütései biztosan a földre küldték volna Roarke-ot, mármint ha sikerül betalálnia. A férje viszont megállította az öklét, amikor az már csak egy hajszálnyira járt az orrától. A droidot ennyi idő alatt már többször is megütötte volna, és ő is kapott volna eleget. Most viszont nagyon kellett vigyáznia, és ez sokkal nagyobb kihívást jelentett. És sokkal jobb szórakozást is. Sikerült a férje közelébe jutnia, és fellökte, de Roarke olyan gyorsan talpon termett, hogy még arra sem maradt ideje, hogy rávesse magát. Persze megpróbálta, de alig sikerült egy épkézláb gurulásban kijönnie az ugrásból. És amikor felugrott, lehetőséget nyújtott Roarke-nak a támadásra. Háttal zuhant a szőnyegre. A tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő. A következő pillanatban Roarke már rá is ugrott és odaszögezte a padlóhoz. Amint újra kapott levegőt, a férje szemébe nézett, és ujjaival beletúrt gyönyörű, fekete hajába, ami csaknem a vállát érte. Roarke - suttogta, miközben röpke sóhajjal a hajánál fogva közelebb húzta és megcsókolta. Majd széttárta a lábát, és amikor Roarke ellazította az izmait, egyetlen mozdulattal lelökte magáról. És máris fölébe kerekedett. Vigyorogva ismét a szemébe nézett és a könyökét könnyedén a férje torkának feszítette. -Balek. -Sokszor beleesek ebbe a hibába, igaz? Nos, úgy tűnik, sikerült - rándult össze az arca. -Mi az? Megsérültél? Nem. Csak nagyon megszorítottad a vállam. - Hadd nézzem meg - lazított Eve, és áthelyezte a testsúlyát. A következő pillanatban már a hátán feküdt. A férje alatt. Balek - nevetett rá Roarke, amikor látta, hogy a haragtól összeszűkül a szeme. Aljas vagy. Nem aljasabb, mint te, amikor szerelmesen suttogtad a nevemet. Vesztettél, kedvesem - csókolta meg a felesége orra hegyét. - Meg sem tudsz moccanni - kapcsolódtak egybe az ujjaik. - És most az enyém leszel. Azt hiszed? -Azt. A győztes mindent megkap. De veszíteni sem rossz, igaz? — kérdezte, miközben száját Eve ajkához dörgölte. -Ki mondta, hogy veszítettem? - feszítette a csípőjét a férje testének Eve. - Mint már említettem, jobban verekedsz a
droidnál - próbálkozott ismét. - Fogj meg. -Megfoglak. Mondjuk mit szólnál ahhoz, ha itt kezdeném? - csókolta meg olyan szenvedélyesen, hogy Eve-nek elakadt a lélegzete. — Ebből sohasem elég - suttogta, miközben végigcsókolta a felesége arcát, le egészen a nyakáig. - Soha. Mindig van folytatás. Tehát Roarke folytatta. Amikor a melléhez ért, már a fogaival rángatta a kopott pólót. Eve tudta, mi következik, és a szíve hevesebben kezdett verni. Ujjaival egyre szorosabban fogta Roarke kezét. Nem próbált kiszabadulni. Még nem. Teljes mértékben rábízta magát Roarke-ra. Amikor a férje a csípőjére csúsztatta a kezét, és közben a testét csókolgatta, hirtelen magával ragadta a kéj. Az izmai megfeszültek és kiverte a víz. Roarke szerette így látni. Szerette a vonalait, az alig észrevehető íveket a testén. Elengedte a felesége kezét, majd lerántotta róla a rövidnadrágot. Finoman összevonta a szemöldökét, és ujjaival végigsimított a combján.
-Itt egy horzsolás. Mindig tele vagy sebekkel. -A munkámmal jár. Mindketten tudták, hogy Eve a munkája során sokat kockáztat. Roarke lehajtotta a fejét, és finoman megcsókolta az alig látható sebhelyet. Eve játékosan beletúrt a hajába. Ne aggódj, mami. Nem fájt - és közben a torkát csiklandozta a nevetés. A férje haját simító ujjai ökölbe szorultak, a másik keze pedig a szőnyeg alá csúszott. Egyre izgatottabb lett. Hirtelen elöntötte a forróság, úgy érezte, szinte szétfeszíti, mintha belülről robbanna fel. -Arra neveltelek, hogy maminak hívj? - csípett bele játékosan a combjába Roarke, miközben Eve csak remegett. Eve vett egy mély lélegzetet, és ismét elsuttogta: Mami. Roarke felnevetett és átölelte a feleségét. Játékosan gördültek egymás körül a szőnyegen. Közben egymást simogatták, szaggatták a másik ruháját, és csókolták, harapdálták a másikat. Eve szabadnak, gondtalannak érezte magát, ráadásul, miközben magához szorította Roarke-ot, ostobán szerelmesnek is. Még ahhoz is elég gondtalannak, hogy Roarke-kal együtt nevessen, amikor a férje belehatolt. -Nekem úgy tűnik, megint odaszögeztelek a padlóhoz. -És szerinted milyen hosszan tarthatsz fogva? újabb kihívás, igaz? - tartotta vissza a lélegzetét Roarke, de lassított a tempón, miközben a feleségét nézte, ahogy őt figyeli.
Hosszan, nyugodtan, már-már lustán juttatta el arra a pontra, amikor Eve-nek ködbe borult a tekintete és kipirult az arca. Majd meghallotta a gyönyörteli tehetetlenség halk nyögését. Mindig van folytatás - mondta, miközben egy mozdulattal magához rántotta Eve csípőjét, hogy együtt repüljön vele.
Negyedik fejezet
Roarke javaslatára úgy vacsoráztak, mint az átlagemberek, akik evés közben nem beszélnek a szakmájukról. Eve-nek már egyetlen megjegyzés elég volt ahhoz, hogy felülvizsgálja korábbi álláspontját, miszerint majd az íróasztala mellett bekap egy hamburgert. De amint belekóstolt a ráksalátába, máris elfeledte korábbi terveit. -Jótékonysági bál és vacsora - emlékeztette Roarke, amikor Eve csak bámult. - Philadelphiában. Meg kell jelennünk kortyolt bele a borába, és Eve-re mosolygott. - Ne aggódj, kedvesem. Nem fog nagyon fájni, és hét előtt úgysem indulunk. Ha mégis elkésnél, majd a siklón átöltözöl. Eve duzzogva bámulta a hideg ráksalátát. -Tudnom kellett volna erről? -Persze. És ha időnként vetnél egy pillantást a naptáradra, nem rémülnél meg annyira, amikor emlékeztetlek ezekre az apró kötelességeidre. -Egyáltalán nem rémültem meg - vacsora és tánc. Puccos ruha, puccos emberek. Istenem. - Csak ha valami zavarja a munkámat... -Megértelek. Eve visszanyelt egy sóhajt, mivel a férje igazat beszélt. Valóban megértette. Elég panaszt hallott a kollégáitól, akiknek a rokonai vagy a szeretői nem tudták, nem akarták vagy egyszerűen képtelenek voltak felfogni a munkájuk fontosságát. Es azt is tudta, hogy ő maga közel sem annyira megértő és rugalmas, mint a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének a felesége. Felvillázott egy adag rákot és megpróbálta magára erőltetni a házastársi szerepet. -Nem lesz semmi gond.
-Sőt még az is elképzelhető, hogy jól fogod magad érezni. Mint ahogy vasárnap is. -Vasárnap?
Ühüm - töltötte meg Eve poharát Roarke, mert úgy vélte, szüksége lesz még néhány kortyra. — A grillezésen, dr. Miránál. Rég jártam már ilyenen. Felteszem, valami családi összejövetel lesz. Remélem, nem feledkeznek meg a krumplisalátáról. Eve felemelte a poharát és kortyolt egy nagyot. -Beszélt veled. És igent mondtál. -Természetesen. Vihetnénk egy palack bort. De az is lehet, hogy ehhez az alkalomhoz a sör jobban illik - vonta föl Roarke a szemöldökét, és látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. - Mit gondolsz? -Fogalmam sincs. Nem ismerem ezeket a dolgokat. Soha életemben nem jártam még grillezésen. Nem ismerem a szokásokat. De ha mindkettőnknek szabad a vasárnapja, akkor akár itthon is maradhatnánk. Még az ágyból sem kellene felkelnünk. Egész nap szexelhetnénk. -Hmm. Szex vagy krumplisaláta. A két legérzékenyebb pontom — majd Eve-re nevetett, és feléje nyújtott egy fél zsömlét, amit már megkent vajjal. - Eve, ez csak egy egyszerű családi összejövetel lesz. Mira pedig azért akarja, hogy te is ott legyél, mert fontos vagy a számára. Csak üldögélünk és beszélgetünk, mit tudom én, mondjuk a baseballról vagy ilyesmiről. Közben túl sokat eszünk, és jól érezzük magukat. Neked pedig lehetőséged lesz megismerni Mira családját. Utána pedig hazajövünk és kezdődhet a szex. Eve morcosan bámulta a zsömlét. -Ideges leszek, ha rá gondolok, ennyi az egész. Te szeretsz idegenekkel beszélgetni. Én viszont egyáltalán nem. -Neked is állandóan idegenekkel kell beszélgetned - mutatott rá Roarke. - Csak éppen gyanúsítottaknak hívod őket. Eve a veresége tudatában tömte tele a száját zsömlével. És most miért nem beszélünk olyasmiről, amitől nem leszel ideges? Mondjuk mesélhetnél az ügyedről. Odakint épp ekkor bukott le a nap. Az asztalon álló gyertyák csendben lobogtak. A bor csillogott a kristálypohárban, és szikrázott az ezüst evőeszköz. De Eve hirtelen rádöbbent, hogy a gondolatai a halottasház egyik asztalán fekvő test körül járnak.
-Nem éppen vacsora mellé való ez a téma. -Normális embereknek nem is. De
nekünk tökéletesen megfelel. A média csak vázlatosan tárgyalta a történteket. -Nem leszek képes fenntartani ezt az állapotot, ha a gyilkos újra lecsap. Egész nap kerültem a riportereket, de holnap mondanom kell nekik valamit, hogy csillapítsam az étvágyukat. Egy bárcást öltek meg, aki valami drogügylet miatt kénytelen volt az utcán dolgozni. De látszólag felhagyott az anyag-
gal, habár meg kell keresnem a dílerét, hogy elvarrhassam ezt a szálat. -Egy bukott bárcás nem irányítaná magára ilyen intenzíven a média figyelmét. -Nem a személye érdekes, hanem az, ahogy eltették láb alól. Egy sikátorban találtak rá. A ruházatából ítélve éppen dolgozott. A gyilkos a fal felé fordította és átvágta a torkát. Közvetlenül mögötte állt, biztos alaposan összevérezte magát — emelte fel Eve a poharát, de ivás helyett csak bámulta a bort. — Majd keresztben lefektette a sikátorban. Morris egy lézerszikére gyanakszik. Ugyanis ezt követően összeszabdalta a csípőjét és kivágta a nemi szervét. A helyszín valósággal úszott a vérben — kortyolt egyet Eve, és felsóhajtott. Arra gondolt, van valami az alvadt vérben, az alvadt vér szagában. Ha egyszer már megütötte az ember orrát, sohasem tudja elfelejteni. — Tiszta munkát végzett, csaknem sebészi pontossággal dolgozott. Ráadásul a kimetszett testrészt még el is kellett csomagolnia egy zacskóba, és megtisztítania magát, mielőtt elhagyta a sikátort. Még azon a környéken is feltűnő, ha valaki éjszaka úgy járkál, hogy csorog róla a vér. -Márpedig nem vette észre senki. -Nem - persze ezt majd újra ellenőrizni kell, tette hozzá Eve gondolatban. És utána megint. De gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy bármit is megtudnak. - Nem láttak és nem hallottak semmi különöset. A nyakam teszem rá, hogy a gyilkos nem ismerte az áldozatot. Különben szemből támadt volna. Ez egy nőgyűlölő. Élvezi, ha ölhet, a kéjvágy vezeti a kezét. Peabody rosszul lett a látványtól, és a nap nagy részét szégyenkezéssel töltötte. Roarke maga elé képzelte, hogy nézhetett ki a sikátor és az áldozat, majd megsimogatta Eve kezét. -Te nem voltál még sohasem rosszul? -Helyszínen még nem. Olyan ez, mintha elismerném, hogy a gyilkos olyasmit tett, amit képtelen vagyok elviselni. De időnként eszembe jutnak a képek. Többnyire az éjszaka kellős közepén. Én olyankor szoktam rosszul lenni - kortyolt bele Eve a borába. - Mellesleg... A gyilkos ott hagyott egy nekem címzett levelet. Ne izgulj - emelte fel kissé a hangját, amikor érezte, hogy Roarke ujjai megszorítják a csuklóját. - A hangvétele inkább szakmai volt, mint személyes. Azt írta, hogy csodálja a munkámat, és meg akarja adni nekem az esélyt, hogy vethessek egy pillantást az övére. Az egoizmusából fakadhat, de azt akarja, hogy én nyomozzak utána. Két, nagyon komoly ügyem volt ezen a nyáron, ami felkeltette a média figyelmét. Ő is hasonló felhajtást akar magának. -Mit írt még? -Csak ennyit. Pimaszkodott. Úgy szignálta, hogy Jack. -Akkor ezzel Hasfelmetszőre utalt. -Azzal, hogy egyből megértetted, rengeteg felesleges ma-
gyarázkodástól kíméltél meg. Aha, az áldozat kiválasztása, a hely, a módszer, még a rendőrségnek írt levél is errefelé mutat. Ebből máris túl sok jutott a média tudomására, és ha azok a hiénák belemélyesztik a fogaikat, elszabadulnak az indulatok. Gyorsan el akarom kapni a gyilkost, mielőtt kitörne a pánik. Eddig a papírral tudtam csak dolgozni. A levélpapírral. -Mi olyan különleges benne? -Nem újrafelhasznált, nagyon drága, Angliában gyártották és csak Európában kapható. A te cégeid is gyártanak nem újrafelhasznált papírt? -A Roarke Iparvállalat nagyon ügyel a környezetvédelemre. Aprócska gesztus, ráadásul sok üzletben rengeteg adót lehet vele megspórolni — intett a felszolgálódroidnak, ami leszedte az asztalt, majd fagylaltot és kávét hozott. - Hová jutottál el a papír nyomán? -Elsősorban a londoni üzletekre koncentráltam, figyelembe véve a Hasfelmetsző-vonalat. Vásárolt belőle néhány híresség, politikusok, egy visszavonult bankár és egy Pepper nevű színésznő seggfej szeretője. -Pepper Franklin? -Aha. A nő jó benyomást tett rám, de a fickó... - ráncolta össze a szemöldökét, és haragosan nézett a férjére, aki nyugodtan kanalazta a fagylaltját. - Ismered. -Ühüm. Nagyon szép, üde teremtés. -Megdugtad. Roarke ajka megremegett, de igyekezett higgadt maradni. -Ez nagyon csúnya kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy rövid ideig nagyon közel álltunk egymáshoz, amibe időnként a dugás is belefért. -Tudnom kellett volna. Hiszen az eseted. -Valóban? - érdeklődött Roarke. -Káprázatos, elegáns és rafináltan vonzó. -Kedvesem — dőlt hátra Roarke, és kortyolt egyet a kávéjából. - Milyen jó megfigyelő vagy. Nem mintha mindezek a tulajdonságok benned nem lennének meg. Sőt nem csupán ezek. -Most nem rólam beszélünk - vicsorgott Eve a férjére, majd nekiesett a fagylaltjának. - Abban a pillanatban tudnom kellett volna, hogy az egyik régi szeretőddel kerültem szembe, amikor megláttam a portréját. -Ó, ezek szerint még mindig őrzi? A Titania-képről beszélsz? Eve egy adag fagylaltot lapátolt a szájába. -Most azt fogod mondani, hogy te ajándékoztad neki. -Úgy is mondhatnám, vigaszdíjként. -Mint egy vetélkedőn? Ezt hallva Roarke jókedvűen felnevetett. -Ha úgy tetszik, igen. Hogy van most? Krisztusom, nem találkoztunk már hét vagy nyolc éve.
-Remekül - nyalta le a kanalát Eve, miközben a férjét figyelte. - De az ízlése a férfiakkal kapcsolatban nagyon leromlott. -Köszönöm a bókot - csókolt kezet Roarke a feleségének. - Ellentétben az enyémmel, ami a nőkkel kapcsolatban határozottan javult. Eve nem bánta volna, ha kitör belőle egy féltékenységi roham. Legalább tudná, hogy milyen. De egyszerűen úgy érezte, az ilyesmi nem illik hozzá. -Aha, aha, aha. Összejött egy Leo Fortney nevű pasassal. Akivel kapcsolatban nagyon sok minden kiderült. Többek között szexuális jellegű bűncselekményekért is állt már bíróság előtt. -Nem úgy hangzik, mint Pepper férfiideálja. Ő az elsődleges gyanúsítottad? -Egyelőre, habár a gyilkosság időpontjában a saját bevallása szerint otthon aludt az ágyában. De nem hangzott túl meggyőzően. Ráadásul hazudott, azt mondta, együtt feküdtek le Pepperrel, aki ennek a szöges ellenkezőjét állította, amíg rá nem döbbent, hogy ezzel bajba keverheti a szeretőjét. Ennek ellenére őszinte nő benyomását tette rám. -Igen, valóban őszinte. -Ezek szerint Fortney akár otthon volt, akár nem, Pepper azt hiszi, hogy igen. Majd meglátjuk, hová vezet ez a szál. Közben Carmichael Smith-szel megbeszéltem holnapra egy nem hivatalos találkozót. -A popzene királya. Bosszantóan szirupos szövegekkel és túlhangszerelt zenékkel. -Nekem is ezt mondták. -De azt biztosan nem említették, hogy Smith kedveli a fiatal lányok társaságát, lehetőleg egyszerre többet is. Sokszor veszi igénybe bárcások segítségét is, hogy segítsenek neki... lazítani két felvétel között. -Kiskorúakra gondolsz? -Rebesgetik, hogy időnként kiskorúakkal is összejön, habár általában nagyon óvatos. Amennyire hallottam, nem erőszakoskodik velük. Szereti a megkötözős játékokat, de abban a formában, hogy őt kötözik meg. -Neked dolgozik? -Nem, önálló. Gondoltam már rá, hogy bekebelezem, de a zenéje egyszerűen idegesít. -Oké, haladjunk tovább. Niles Renquist. Az ENSZ-nél. Evans-delegáció. Valamennyire ismerem. Mint ahogy te is találkoztál már vele. -Én? Ha jól emlékszem, tavasszal. Egy unalmas összejövetelen - figyelte Roarke, ahogy Eve összevonja a szemöldökét, miköz-
ben megpróbálja felidézni a történteket. A helyszínt, az eseményt és az embert. - Valójában nem volt több egy gyors bemutatkozásnál. Tulajdonképpen jótékonysági árverést tartottak, ahová te is elkísértél - dörmögte. - Ha ennél pontosabban akarod tudni, ahhoz fel kell lapoznom a noteszemet. De pár hónapja volt, itt, New Yorkban. Mellesleg a feleségének is bemutattak. Mivel Eve ebből semmire sem emlékezett, elengedte a megjegyzést a füle mellett. Milyen benyomásom alakult ki róla? -Tulajdonképpen semmilyen. Lássuk csak... Konzervatív, kissé zárkózott férfi. Becslésem szerint a harmincas éveinek a vége felé jár. Kedves és művelt. Kissé talán fontoskodónak is lehetne nevezni. A felesége gyönyörű, legalábbis az angol teadélutánok mércéje szerint. Itt és Angliában is van egy házuk. Emlékszem, mesélte, hogy a felesége mennyire szereti New Yorkot, de ha kerti partit szerveznek, akkor ahhoz sokkal megfelelőbb a londoni kertváros. És neked mi volt róla a benyomásod? -Nem mondhatnám, hogy bármelyiküket is nagyon megkedveltem volna - vonta meg határozatlanul a vállát Roarke. Némileg nagyképűek, és ragaszkodnak hozzá, hogy lehetőleg csak a saját társadalmi osztályuk tagjaival érintkezzenek. A magam részéről ezt unalmasnak, ha nem egyenesen bosszantónak tartom. -Pedig rengeteg olyan embert ismersz, akire illik ez a leírás. Roarke ajka megremegett. -Igen, valóban. Rengeteget. -Elliot P. Hawthorne? Igen, találkoztam már vele is. Hetvenes, vág az esze, mint a borotva, és imád golfozni. Imádja a harmadik feleségét, aki jóval fiatalabb nála, és amióta visszavonult, rengeteget utaznak. Kedvelem. Segítettem? -Él egyáltalán a földön olyan ember, akit nem ismersz? -Olyan nem, aki említésre méltó. A Roarke-kal töltött este segített rendbe szedni a gondolatait, gondolta Eve, miközben a kapitányság felvonóján a gyilkossági csoport emelete felé tartott. Jóllakottnak és kipihentnek érezte magát, ráhangolódott a feladatára, ráadásul a beszélgetésük segített, hogy más megvilágításban lásson néhány embert, akiknek a neve szerepelt a listáján. Sokkal személyesebb és természetesen sokkal tanulságosabb volt ez, mint a megszokott utánkeresések az adatbankokban. Ha kihallgatja őket, a szavaikat egyből összevetheti azzal, amit a férjétől megtudott. De először ellenőrzi, megérkezett-e a boncolási jegyzőkönyv, vagy küldött-e a labor további adatokat, össze kell szednie Peabodyt, és szembenézni a média cápái-
val. A könyökével tört utat, hogy ki tudjon szállni a liftből, és az irodája felé fordult. És egyenesen belerohant Nadine Furstba. A száguldó riporternő új rövidnadrágban várt rá. És nemrégiben fodrásznál is járt. Vajon ez valami új járvány, gondolta Eve. Szőkébbre festette a haját a megszokottnál, jobban begöndöríttette, és kifésülte az arcából. Rövid, testhez simuló, vörös blézert, és hozzá illő, ugyancsak vörös nadrágot viselt, ami arról árulkodott Eve-nek, hogy bármelyik pillanatban kész a kamera elé lépni. A kezében óriási péksüteményes dobozt tartott, ami ínycsiklandó, zsíros-cukros párát eregetett magából. -Fánk - Eve sohasem tévesztette volna el ezt az illatot, úgy vetette magát utána, mint kopó a róka után. - Fánkot hoztál - kocogtatta meg egyik ujjával a dobozt. - így jutottál at a nyomozók közös irodáján, a civileken és a média emberein, és így értél el végül az irodámig. Megvesztegetted az embereimet. -Es mi a véleményed róla? - rebegtette Nadine ártatlanul a szempilláit. -Miért van az, hogy nekem sohasem jut belőle egyetlen nyavalyás darab sem? -Mert általában jobban időzítek. Az embereid megrohannak, mint az éhes farkasok, én pedig leteszem a fánkomat, bemegyek az irodádba, és ott várok rád. Eve kivárt egy szívverésnyit. -A fánkot behozhatod, de a kamerát hagyd kint a folyosón. -Szükségem van a kamerára - intett Nadine a mögötte várakozó nő felé. -Nekem pedig egy nyugodt vasárnapra a tengerparton, ahol meztelenül napozhatok. És előbb-utóbb ki is harcolom magamnak. Fánk be, kamera ki. És hogy biztosra menjen, valamint megakadályozza a kollégái lázadását, kiragadta a dobozt Nadine kezéből, és úgy viharzott be a közös irodába. Többen is felkapták a fejüket és szimatolni kezdtek. -Meg se forduljon a fejetekben - figyelmeztette őket Eve, mire egyből mindenki tiltakozni és panaszkodni kezdett. -Három tucat fánk van abban a dobozban - árulta el Nadine, miközben követte Eve-t az irodájába. - Egyszerűen nem falhatsz fel egyedül ennyi édességet. -Dehogynem, megeszem. Legalább megnevelem egy kicsit azokat a falánk disznókat. És így legalább fegyelmet is tanulnak — nyitotta fel Eve a dobozt, és fölé hajolva mélyen beszívta a finom illatokat. - Hagyom, hogy azt higgyék, mindet megtartom magamnak. Utána sírni fognak a boldogságtól, amikor megosztom velük a maradékot — vett ki egy fánkot a
dobozból, majd kerített hozzá egy csésze kávét az AutoSéfből, és beleharapott. - Tejszínes. Nyamm — pillantott rágás közben az órájára, majd lassan az ajtó felé indult, miközben számolni kezdett tíztől visszafelé. Peabody akkor ért oda, amikor elérte az egyet. -Dallas! Hé! Én csak... Eve harapott egy hatalmasat, és rácsukta a segédje szomorú arcára az ajtót.
-Ez nagyon kegyetlen húzás volt - jegyezte meg Nadine, miközben minden erejét latba kellett vetnie, hogy visszafojtsa a torkát szorító nevetést. -Aha. De olyan jólesett. -Most, hogy mindketten kiszórakoztuk magunkat, elárulhatnál néhány konkrétumot a Wooton-gyilkossággal kapcsolatban, és nyilatkozhatnál is. Persze könnyebben elintézhettük volna, ha méltóztatsz válaszolni valamelyik hívásomra. Eve felült az íróasztala sarkára. -Nem tehetem, Nadine. -Egyes pletykák szerint a gyilkos üzenetet hagyott a helyszínen a rendőrségnek címezve. Tudnom kell, hogy ez igaz-e. Mint ahogy azt is, milyen lépések történtek, amióta... -Nem megy, Nadine. Nadine elszántan töltött magának egy csésze kávét, majd helyet foglalt abban a kopott fotelben, amit Eve a látogatóinak tartott, és keresztbe vetette a lábait. -Az embereknek jogukban áll tudni, és nekem mint a média képviselőjének, személyes felelősségem... -Kímélj meg a frázisoktól. Eljárhatjuk a táncot, de mivel ilyen finom fánkot hoztál, nem akarom vesztegetni az idődet nyalta le az ujjairól a cukrot Eve, és így Nadine-nek is hagyott némi időt, hogy megeméssze a hallottakat. - Egy órán belül kiadok egy hivatalos nyilatkozatot, akkor te is mindent megtudsz, a többiekkel együtt. De nem juttathatlak jogtalan előnyhöz, és nem készíthetsz velem riportot. Vissza kell fognod magad... Nadine befejezte az emésztést és Eve szavába vágott. -Mitől más ez az ügy, mint a többi? Ha valami médiazárlat... -Állj. Legalább egy nyavalyás percre feledkezz meg arról, hogy riporterként dolgozol. A barátom vagy. Kedvellek, sőt véleményem szerint remekül és felelősségteljesen végzed a munkádat. Remek, nagyszerű, ezt én is elmondhatom rólad, de... -Nem zártalak ki semmiből. Valójában ugyanannyit foglalkozom veled, mint a többi riporterrel - kivéve, tette hozzá Eve gondolatban, hogy a fánkodat eszem és az irodámban beszélgetünk. - Egy hónapja is éppen azért vontalak be a Stevenson-ügybe, mert kivételeztem veled. -Az...
Nadine - és volt valami Eve hangjában, amitől Nadine azonnal visszafogta magát. - Mindig lesz valaki, aki panaszkodik. És mindkettőnknek kellemetlen találgatások is szárnyra kelhetnek, ha nem fogjuk vissza magunkat egy kicsit. Vagyis ezúttal nem mondhatok semmit. El kell fojtanom a pletykákat, mielőtt úgy kezdenek emlegetni, mint Furst ölebet, vagy fordítva. És ez egyikünknek sem válna a hasznára. Nadine csak sziszegett. Már ő is tapasztalta, hogy egyes kollégái összesúgnak a háta mögött. -Igazad van, és ez meglehetősen lehangoló. De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogok a nyakadra járni, Dallas. -Erre teljesen felesleges figyelmeztetned. Nadine szeme harciasan megvillant, és kegyetlenül elmosolyodott. -De az is elképzelhető, hogy megpróbálom megvesztegetni az embereidet. -Kedvelem a kiscserkészeket, különösen azokat, akik édességgel a kezükben jönnek. Nadine letette a csészéjét és felállt. -Figyelj, ha mégis szeretnél kiszivárogtatni valamit, adj egy esélyt Quinton Postnak. Fiatal még, ambiciózus, és a munka legalább annyira, ha nem többet számít neki, mint a nézettségi mutatók. Ez nem fog már sokáig tartani - tette hozzá kedvesen -, de legalább addig jót tehetnél vele. -Nem felejtem el. Amikor Eve egyedül maradt, kiegészítette a jelentését, majd elküldte a megfelelő csatornákon. Majd fogta a fánkosdobozt, bement a nyomozók közös irodájába, és ledobta az AutoSéfre. Mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalkozott. Súlyos csend borult a teremre. Peabody - csattant Eve hangja a némaságban. - Gyere velem. Alig ért az ajtóhoz, amikor mögötte futó lábak dobogása hangzott, és kitört a lárma. A zsaruk és a fánk, gondolta. Ez az ősi együttes mindig szentimentális könnyeket csalt a szemébe. -Fogadni mernék, hogy zselés is volt abban a dobozban. Ide a bökőt - dünnyögte Peabody, miközben benyomakodtak a felvonóba. -Néhánynak olyan rózsaszín izét hintettek a tetejére. Úgy nézett ki, mint az ehető konfetti. Peabody maga elé képzelte a látványt, és önkéntelenül is megmozdult az állkapcsa. -Ma reggel csupán egy műbanánszeletekkel megrakott bagelt ettem. -Meghasad a szívem - lépett ki Eve a fülkéből, amikor elérték a garázsszintet. - Először Carmichaelhez megyünk. Elkapjuk a szokásos reggeli aquaterápiája és a masszázs között.
-Legalább
egyet félretehettél volna nekem. Egyetlen aprócska fánkot. -Félretehettem volna - helyeselt Eve, miközben bemásztak a kocsiba. Valójában... - túrt bele a zsebébe, és kihúzott egy műanyag zacskóba csomagolt zselés fánkot. - Azt hiszem, félre is tettem. -Nekem? - kapta ki a kezéből elragadtatva Peabody, és beleszimatolt a zacskóba. - Félretettél nekem egy fánkot. Olyan jó vagy hozzám. Mindent visszavonok, amit rólad gondoltam... Tudod. Hogy egy rideg, önző, fánkfaló szemétláda vagy és ilyesmi. Kösz, Dallas. -Ne is beszéljünk róla. -Habár nem kellene megennem - harapta be Peabody az alsó ajkát, miközben kifaroltak a parkolóból. - Komolyan. Éppen fogyókúrázom. Már sokkal kisebb a fenekem, mint pár hete, ezért... -Ó, az Isten szerelmére. Akkor add vissza. De amikor Eve kinyújtotta a kezét, Peabody a melléhez szorította a zacskót és vészjóslóan eltorzult az arca. -Az enyém. -Peabody, még mindig tudsz meglepetést okozni. -Kösz - nyitotta ki Peabody lassan a zacskót, hogy minél inkább kiélvezze a pillanat varázsát. - Mellesleg kiérdemeltem. Rengeteg kalóriát elégetek, miközben a nyomozói vizsgára készülök, és az idegesség is sokat kivesz belőlem. Úgy szívja el a kalóriákat, mint a vákuum. Te is ezért vagy olyan sovány. -Nem vagyok sovány. És idegeskedni sem szoktam. -Ha egyetlen gramm felesleges zsírt is találok a testeden, szíves örömest megeszem. Tisztelettel, hadnagy - tette hozzá Peabody zselés fánkkal teli szájjal. - Komolyan veszem a tanulást és a szimulátort. McNab sokat segít. És most már csak ritkán viselkedik úgy, mint egy seggfej. -Micsoda csoda. -Már nem maradt sok időm. Arra gondoltam, elárulhatnád a gyenge pontjaimat, és akkor inkább azokra koncentrálnék. -Nem bízol eléggé saját magadban. Még akkor is kételkedsz, amikor a gyomrod mélyén érzed a helyes választ. Jók az ösztöneid, de a felettesed jóváhagyása nélkül félsz követni őket. Gyakran megkérdőjelezed a hozzáértésedet, és ezzel egyben az én hozzáértésemet is - és amikor Eve oldalt pillantott, már meg sem lepődött azon, hogy Peabody két harapás között minden szavát begépeli egy elektronikus jegyzettömbbe. Most is csak írsz. -Tudod, sokat segít, ha magam előtt látom. És megfordítom az állításokat, mintha egy tükörben nézném. Magabiztos, hozzáértő védelmezője vagyok a törvénynek, és így tovább — öntötte el halvány pír az arcát. - Ez a módszerem. -Nevezd, ahogy akarod - és Eve beállt egy szűk parkoló-
helyre a járda mellé. - Most pedig magabiztosan és hozzáértőén járjunk utána, hol volt Carmichael Smith tegnap éjjel. -Igen, hadnagy, de most amiatt is idegeskednem kell, és gyötör a lelkiismeret, hogy megettem ezt a fánkot. Le kell dolgoznom valahogy a pluszkalóriákat. Úgy érzem, bárcsak bele sem haraptam volna. -Akkor talán jobb lenne, ha letörölnéd a zselét a szádról lépett ki Eve a kocsiból, és tekintete végigsiklott az előtte álló épületen. Úgy vélte, régebben egy egyszerű, háromemeletes ház lehetett. Amit az idők folyamán valóságos palotává alakítottak. Ismét a legújabb biztonsági rendszer fogadta, mindkét bejáratot azzal szerelték fel. És Eve arra gondolt, legalább egy hátsó ajtóval is számolnia kell. Földrajzi értelemben nincs túl messze a kínai negyedtől, minden más tekintetben azonban fényévek választják el az említett környéktől. Itt nem kellették magukat a bárcások, és még mozgóárusok sem álltak a sarkon. Ennek magas az ára, viszont errefelé nem történik túl sok bűncselekmény. Eve megkerülte a házat, majd próbát tett a főbejáratnál. Biztonsági panel, tenyérlenyomat-ellenőrzés és retinavizsgálat. A palota lakója nagyon óvatos. De a panel előtt döbbenten megtorpant a belőle áradó zene hallatán. Rengeteg húros és billentyűs hangszer kísért egy bársonyos férfihangot. Szerelem, áraszd el a világot - ismerte fel Peabody a dalt. - Úgy is mondhatnám, ez a szám a védjegye. Ettől sokkal jobban hízik az ember, mint a fánktól. ÜDVÖZLÖM ÖNÖKET, szólalt meg kedves női hangon a számítógép. REMÉLEM, KELLEMESEN TELIK A NAPJUK. KÉREM, ÁRULJÁK EL A NEVÜKET ÉS A JÖVETELÜK CÉLJÁT.
Eve Dallas hadnagy - emelte fel Eve a jelvényét, hogy a rendszer letapogathassa. - Rendőrségi ügy. Ma reggelre kaptam időpontot Mr. Smithtől. EGY PILLANAT TÜRELMET... SMITH VÁRJA ÖNÖKET. LÉPJENEK BE.
KÖSZÖNÖM,
HADNAGY.
MR.
Az ajtót szinte ugyanebben a pillanatban nyitotta ki egy sötét bőrű, hófehérbe öltözött nő. Odabent még hangosabban szólt a zene. A szirupos dallamok szinte csorogtak a falakról. -Jó reggelt. Köszönöm, hogy ilyen pontosak voltak. Kérem, fáradjanak beljebb és érezzék otthon magukat. Carmichael azonnal jön. Miközben a nő a nappaliba kísérte őket, Eve arra gondolt, úgy suhan, mintha lábak helyett kerekeken gördülne. A hatalmas szoba falait sárgára festették, az egyik oldalát óriási hangulatjavító képernyő foglalta el, melyen épp egy fehér hajó siklott a tükörsima, kék tengeren. A bútorokat a padlóra helyezett, vastag, pasztellszínű zselépárnák helyettesítették. Köztük széles, sárga, alacsony asztalok álltak. Az egyiken egy bolyhos, fehér szőrű kiscica dorombolt, és smaragdzöld szemével Eve-re pislogott.
-Kérem, helyezzék magukat Carmichaelnek, hogy megérkeztek.
kényelembe.
Máris
szólok
Peabody körbejárt a teremben, majd óvatosan megvizsgálta az egyik zselépárnát. -Szerintem először belesüpped az ember, és csak utána tölti ki ez az anyag a seggét - hajolt hátra Peabody, és végigsimított a fenekén. - Szörnyen kínos lehet. -Ettől a zenétől megfájdul a fogam - futtatta végig Eve a nyelvét a fogsorán, majd megfordult. Épp idejében ahhoz, hogy megpillantsa az ajtóhoz érkező házigazdájukat. Carmichael magas volt, nagyjából hat láb három hüvelyk. Fehér trikója láttatni engedte kidolgozott izmait. Szorosan testhez tapadó, fekete nadrágot húzott fel hozzá. A haját is színpadiasan fekete-fehér csíkok tarkították, amit varkocsba font, és a hátára vetett, így mindenki megcsodálhatta széles, csontos arcát és hegyes állát. A látványt mélyen ülő, csokoládébarna szempár és kávébarna bőr tette teljessé. Ó, Dallas hadnagy. Vagy szólítsam talán Mrs. Roarkenak? Eve igyekezett figyelmen kívül hagyni Peabody visszafojtott kuncogását. -Hívjon Dallas hadnagynak. -Persze, persze - viharzott be Carmichael. A trikójából víz csöpögött. Az üdvözléshez mindkét kezét előre nyújtotta. Csak ma reggel döbbentem rá, hogy ez a két személy tulajdonképpen egy és ugyanaz - szorította meg szívélyesen Eve kezét, majd figyelmét Peabody felé fordította. - És önben kit tisztelhetek? -A segédemet, Peabody rendőrtisztet. Fel kell tennem néhány kérdést, Mr. Smith. -Boldogan válaszolok rájuk - szorította meg Peabody kezét is, akárcsak korábban Eve-ét. - Kérem, kérem, foglaljanak helyet. Li mindjárt hoz nekünk egy kis teát. Van egy különleges reggeli teakeverékem, ami erőt ad a naphoz. Egyszerűen fantasztikus. De nyugodtan hívjanak Carmichaelnek - ült le az egyik barackszínű párnára, és az ölébe vette a kiscicát. - Picike Hóvirág, csak nem hitted, hogy apuci megfeledkezik rólad? Eve nem szívesen ült volna le egyetlen párnára sem, viszont állva sem akart maradni, mert így Carmichael fölé tornyosult. Ezért aztán az egyik asztalon foglalt helyet. Elmondaná, hol volt tegnap éjfél és hajnali három óra között? Akárcsak a macska, most Carmichael is csak pislogni tudott. -Izé... Ez nagyon hivatalosan hangzott. Valami baj van? -Igen, a kínai negyedben meggyilkoltak egy nőt. -Nem értem. Csupa negatív energia - lélegzett
mélyet.
-
Ebben a házban a pozitív energiák áramlását próbáljuk fenntartani. -Aha, biztosra veszem, hogy Jacie Wooton is nagyon negatív volt, amikor darabokra szabdalták. Tudja igazolni a hollétét a kérdéses időpontban, Mr. Smith? -Li - nézett fel Carmichael, amikor a fehérbe öltözött nő besuhant a nappaliba. - Ismernem kellene egy Jacie Wooton nevű hölgyet? -Nem. -Tudjuk igazolni, hol voltam tegnap éjjel éjfél és három óra között? -Persze, természetesen - töltötte ki Li egy halványkék kannából a sápadtarany színben ragyogó teát az ugyancsak halványkék csészékbe. Tízig a Rislingéknél rendezett vacsorán tartózkodott. Utána hazakísérte Ms. Hubble-t, felment a lakására, hogy koccintson vele még egyet lefekvés előtt, és nagyjából éjfél körül ért haza. Ezt követően húsz percet töltött az izolációs tartályban, hogy levezesse a negatív energiákat, mielőtt visszavonult. Fél kettőkor feküdt le, és szokás szerint, másnap léggel nyolckor kelt fel. -Köszönöm - emelte fel Carmichael a csészéjét, amit Li tett elé. - Én nem tudom ilyen pontosan fejben tartani a részleteket. Li nélkül elveszett ember lennék. -Szeretném tudni azoknak az embereknek a nevét és a lakcímét, akik mindezt igazolhatják. -Számomra ez nagyon zavaros. - Rutineljárás, Mr. Smith. Csak akkor léphetek tovább, ha már ellenőriztem az alibijét.
-Li minden adatot megad, amire szükségük lehet - intett a kezével. - A közérzetem és a munkám szempontjából fontos, hogy átjárjanak a pozitív energiák, a szeretet és a szépség. -Rendben. Maga rendszeresen rendel a londoni Whittiertől egy bizonyos papírt. Utoljára négy hónappal ezelőtt vásárolt belőle. -Nem, sohasem vásárolok semmit. Tudja, nem járok üzletekbe. A rajongóim túlságosan is lelkesek. Ha szükségem van valamire, akkor azt Li vagy a személyzet egy másik tagja veszi meg. Szeretem a jó minőségű papírt. Szerintem fontos, hogy a személyes üzeneteimet a barátaimnak minőségi papírra írjam. Krémszínű, vastag, nem újrafelhasznált papírra. Nem újrafelhasznált? - hajtotta le a fejét, és úgy mosolygott a csészéjébe, mint az a kisfiú, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a süteményt. - Szégyellem bevallani, hogy ilyesmit használok. Nem vagyok túlságosan lelkes környezetvédő, és az a papír valóban pazar. Li, ezt tényleg Londonból hozatjuk? -Utánanézhetek. -Li utána fog nézni. Remek. Ha nem bánja, szeretnék kérni belőle egy lapot, valamint kíváncsi lennék azoknak az alkalmazottainak a nevé-
re, akik részt szoktak venni a megvásárlásában. Gondom lesz rá - suhant ki Li. -Nem egészen értem, miért az a papír érdekli, amire írni szoktam! -Az áldozat teste mellett hagytak egy levelet. Ugyanilyen papírra írva. -Kérem - emelte fel mindkét kezét Carmichael, miközben mélyen belélegezte a levegőt, és csak akkor engedte le, amikor kifújta. - Nem akarom, hogy egy ilyen kép mérgezze a tudatomat. Éppen ezért hallgatom kizárólag a saját zenémet. Sohasem nézem a híreket, kivéve azokat, amelyek bizonyos különlegességekről, szórakozásról vagy a társasági életről tudósítanak. Túl sok a sötétség a világban. Túl sok a kétségbeesés. Meséljen erről. Amikor Eve távozott, a kezében volt egy lap a kérdéses papírból, valamint Carmichael londoni személyzetének a névsora. - Bizarr figura - jegyezte meg Peabody. - De jól néz ki. És nem olybá tűnik, hogy éjjelente bárcásokat hajszolna. -Szereti a gruppenszexet, és időnként fiatalkorúakat is bevon a játékba. -Ó - húzta el az orrát Peabody, és hátrafordulva vetett még egy pillantást a házra. - Ennyit az ösztöneimről. -Talán úgy találja, hogy a fiatalkorúak kevésbé negatívak, mármint szexuális értelemben, mint azok az idősebbek, akik meghallgatják azt a szart, amit zenének nevez, és nem rohannak el sikítva öt perc elteltével - szállt be a kocsiba, és becsapta az ajtót maga mögött. - Ha az a Szerelem, áraszd el a világot nem megy ki a fejemből, visszajövök, és bunkósbottal verem agyon a fickót. -Végre tőled is hallok egy pozitív mondatot.
Ötödik fejezet
Eve tudta, hogy az ENSZ épülete körül nagyon szigorú a biztonsági ellenőrzés, és el akarta kerülni az idegtépő vitát az őrséggel, ezért a First Avenue egyik parkolóházának az első szintjén állította le a kocsiját. Úgy vélte, a félsaroknyi sétával legalább ledolgozza a fánkot. Már korábban utánanézett, és ellenőrizte, hogy az épületbe még mindig beengedik a turistákat, de a terrorizmus veszélye állandóan Damoklesz kardjaként lógott a biztonságiak feje felett. Ennek ellenére a világ nemzeteinek a képviselői és a bolygón kívüli csoportok még mindig itt találkoztak, beszélgettek, vitatkoztak, és hozták meg a döntéseiket. Színes, lobogó zászlók jelezték az emberek hajlandóságát, hogy megvitassák egymással a problémáikat. Annak ellenére, hogy előre felvetette a nevüket a látogatók listájára, Peabodyval még így is át kellett haladniuk jó néhány ellenőrzőponton. Ráadásul rögtön az elsőnél a fegyvereiket is le kellett adniuk. Ez mindig kellemetlen érzéssel töltötte el Eve-t, most sem történt másképp. Alaposan megvizsgálták a jelvényeiket és ellenőrizték az ujjlenyomatukat. Peabody táskáját átvilágították, majd át is kutatták. Minden elektronikus készülék, beleértve a 'linkeket, zsebszámítógépeket és a kommunikátorokat is, tüzetes vizsgálaton esett át. Mielőtt elérték volna a tulajdonképpeni bejáratot, még át kellett haladniuk egy fémdetektoron, egy bombadetektoron, egy fegyverfelismerő kapun és egy testszkenneren is. -Oké - jelentette ki Eve. - Lehet, hogy nagyon alaposak, de azt már nem fogom tűrni, hogy meg is motozzanak. -A Kasszandra-ügyet követően szigorították meg a biztonsági előírásokat - lépett be Peabody egy egyenruhás őr és Eve mellett a felvonóba. Legközelebb, ha beszélni szeretnénk Renquisttel, meghívjuk magunkhoz. A liftből kilépve egyenesen a következő ellenőrző ponthoz kísérték őket, ahol újra átestek egy átvilágításon, és megint ellenőrizték a személyazonosságukat. Majd a kísérőjük szerepét átvette egy katonai egyenruhát viselő nő. Miután a rendszer megvizsgálta a retináját és elemezte a hanglenyomatát, kinyílt egy bombabiztos ajtó. Mögötte már nem paranoid biztonságiakat, hanem a mindennapi munkájukat végző embereket találtak. Valóságos hangyabolyba csöppentek, de ebben az óriási la-
birintusban mindenki értette, és jól végezte a dolgát. Itt a magasan képzett semmittevők konzervatív öltönyt és headsetet hordtak, a nők tűsarka szigorúan kopogott a kövezett padlón. Az ablakokat háromszoros vastagságú üvegből készítették, ráadásul detektorok figyelték a légi forgalmat, melyek a támadás legkisebb jelére is azonnal leeresztették volna a védőredőnyöket. De most fel voltak húzva, az ablakokon beáradt a fény, és remek kilátás nyílt a folyóra. Egy magas, szürke öltönyös férfi várta őket. Biccentett az egyenruhás nő felé, majd Eve-re mosolygott. -Dallas hadnagy, a nevem Thomas Newkirk. Mr. Renquist személyi titkára vagyok. Máris odakísérem önöket hozzá. -Micsoda biztonsági rendszerük van még idebent is, Mr. Newkirk - pillantott végig Eve a folyosó egész hosszában felszerelt kamerákra és érzékelőkre. Mindent látó szemek és mindent halló fülek, gondolta. Ki tud dolgozni ilyen körülmények között? Renquist követte Eve tekintetét. -Ne nézelődjön sokat. Ezt az árat kell fizetnünk a szabadságért és a biztonságért. -Huhú. A férfi szögletes arca éles állban végződött. Mintha karddal szabtak volna egyenesre a vonásait. Sápadtkék, rideg szempár, kipirult homlok és szőke kefehaj tette teljessé a látványt. Régebben a hadseregnél szolgált? A RAF5 kapitánya voltam. Mr. Renquist mellett sok leszerelt katona dolgozik — nyitotta ki kulcskártyájával Renquist irodájának az ajtaját. — Egy pillanat türelmet kérek. Várakozás közben Eve szemügyre vette a környezetét. Újabb irodasor tárult a szeme elé. Üvegfal választotta el őket, így a bent ülők nem menekülhettek egymás tekintete és a kamerák elől. De ez látszólag csöppet sem zavarta őket, zavartalanul dolgoztak billentyűzeteiken vagy a headsetjeikkel. Majd arrafelé fordította a fejét, amerre Newkirk eltűnt, és meglátott egy zárt ajtót, rajta Renquist nevével. Ami hirtelen kinyílt, és Newkirk lépett elő mögüle. Mr. Renquist fogadja önt, hadnagy. Renquist egy hatalmas és meglehetősen réginek látszó íróasztal mögött ült. A háta mögötti ablakon keresztül tisztán látszott az East River. Magas volt és olyan erőteljes testfelépítésű, ami arról árulkodott, hogy rendszeresen látogatja a kondicionálótermeket, vagy jó pénzt fizetett egy remek testszobrásznak. Eve azt is megjegyezte magában, hogy hiába, hiszen az összhatáson sokat ront a szürke, habár minden bizonnyal roppant drága öltönye. Jóképűnek is lehetett nevezni, mármint ha valaki kedvelte a disztingvált, választékos férfiakat. Tökéletes bőr, tökéletes
frizura, hosszú orr és magas homlok. De sötétszürke szeme volt a legvonzóbb, melyet egyenesen Eve-re szegezett. És rettenetes brit akcentussal beszélt. -Dallas hadnagy, nagyon örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Már nagyon sokat hallottam és olvastam önről - és Eve egy határozott, politikusi kézfogásban részesült. Ha jól emlékszem, egyszer már találkoztunk. Valami jótékonysági estélyen. -Nekem is így mesélték. -Kérem, foglaljanak helyet - kínálta hellyel Renquist a vendégeit, és visszaült az íróasztala mögé. Eve leült az egyik robusztus, kárpitozott fotelbe, amit nem talált túl kényelmesnek. De egy elfoglalt ember nem engedheti meg magának, hogy sokáig ücsörögjenek az irodájában. Az asztalán halomban hevertek az iratok. Mellettük számítógép, kommunikációs központ, melynek képernyője készenléti állásba kapcsolva villogott, néhány diszk, egy papírkupac és egy második 'link. Közöttük ikerkeretben két fénykép állt. Eve egy fiatal lány arcát és göndör haját látta - nagyon hasonlított az apjára -, és feltételezte, hogy a másik kép Renquist feleségét ábrázolhatja. Elég sokat tudott ahhoz a politikusokról és a politikáról, hogy legalább elkezdje az ilyenkor szükséges játékot. -Először is szeretném megköszönni a magam és a NYPSD nevében az együttműködést. Tisztában vagyok vele, hogy szörnyen elfoglalt, ezért nagyra értékelem, hogy mégis szakított ránk becses idejéből. -Mindig segítem a helyi igazságszolgáltatást, bármerre is járjak a világban. Az ENSZ alapvetően amúgy sem más, mint a világ rendőrsége. Tulajdonképpen ön és én ugyanazzal foglalkozunk. Miben állhatok a rendelkezésére? -Tegnap éjjel meggyilkoltak egy Jacie Wooton nevű nőt. És én vezetem a nyomozást. Igen, hallottam az esetről - dőlt hátra Renquist, és összevonta a szemöldökét. - Egy bárcás a kínai negyedben. -Igen, uram. A nyomozás folyamán komoly okom volt megvizsgálni egy bizonyos papírt. És ebből a fajtából hat héttel ezelőtt Londonban ön is vásárolt. A nyáron pár napot Londonban töltöttem, és valóban vásároltam papírt. Amennyire vissza tudok emlékezni, több különböző fajtát is. Volt, amit személyes használatra, és akadt olyan is, amit ajándéknak. Ezt értsem úgy, hogy ezzel gyanúsítottá váltam annak a nőnek a meggyilkolásának az ügyében? Rideg, gondolta Eve. És inkább kíváncsi, nem pedig aggódó vagy ideges. És hacsak nem érti félre annak az alig látható ráncnak a jelentését, ami a szája sarkában megjelent, némileg
szórakoztatja is a feltételezés. - A nyomozás érdekében beszélnem kell minden vevővel, és ellenőriznem, hogy hol voltak a kérdéses éjszakán. Értem. Hadnagy, ugye nem tévedek, ha feltételezem, hogy diszkréten nyomoz, és illetéktelenek nem férnek hozzá az adataihoz? Ha a média kapcsolatba hozza a nevemet, még ha csak érintőlegesen egy bárcás halálával, az meglehetősen kellemetlen lenne mind nekem, mind pedig az Evans-delegációnak. -Egyetlen név sem kerül nyilvánosságra. -Rendben. Tehát tegnap éjjel? -Éjfél és hajnali három között. Renquist nem nyúlt a notesze után, helyette összeillesztette az ujjait és a sisak fölött Eve-t figyelte. -Színházban voltunk a feleségemmel. William Gantry, egy angol író Hat hét című darabját néztük meg. A Lincoln Centerben tartották az előadást. Két másik párral együtt mentünk, és tizenegy körül hagyhattuk el a színházat, majd megittunk egy italt a Renoirban. Azt hiszem, nagyjából éjfél lehetett, amikor a feleségemmel eljöttünk onnan. Fél egyre értünk haza. A feleségem lefeküdt, én pedig talán még egy órát dolgoztam az otthoni irodámban. Talán kicsit többet. Utána szokás szerint megnéztem a híradót, majd magam is visszavonultam éjszakára. -Találkozott vagy beszélt valakivel, miután a felesége lefeküdt? -Attól tartok, nem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy otthon voltam és dolgoztam, amikor ez a gyilkosság történt. És nem értem, hogy hozhatta kapcsolatba egy darab papír alapján a nevemet azzal a nővel vagy a halálával. A gyilkosa éppen olyan papírra írta a levelét. Egy levél — vonta föl a szemöldökét Renquist. — Értem. Ez nagy pimaszság volt tőle, nem igaz? - Ő sem tud teljes mértékben elszámolni az idejével - mutatott rá Peabody, miközben Eve-vei visszafelé sétáltak a kocsihoz. A hajnalban történt gyilkosságokkal éppen ez a probléma. A legtöbb gyanúsított váltig kitart amellett, hogy békésen aludt otthon, az ágyában. És ha sikerült kijátszaniuk a saját vagy a szállodájuk biztonsági rendszerét, nem is tudjuk bebizonyítani, hogy megátalkodott hazudozók. - Ezek szerint Renquistről is ezt gondolod? Ezt még korai lenne kijelenteni. Elliot Hawthorne-t egészen egy Long Island-i zártkörű golfklub tizenegyedik lyukjáig kergette. Elliot életerős, szívós ember volt. Hófehér haja illett ősz bajuszához, amely remekül kihangsúlyozta napbarnított arcát. A fejét rozsdavörös sapka véd-
te a nap erejétől. A szája sarkában és a szeme alatt mély ráncok barázdálták a bőrét, de maga a szempár éles tekintettel követte a labda útját, miután elütötte a tee-ről. Az ütőjét az ütőhordó fiú kezébe nyomta, beugrott egy apró, fehér kocsiba, majd intett Eve felé, hogy csatlakozzon hozzá. Mondja gyorsan — mindössze ennyit szólt, miközben villámgyorsan elindult. Eve megfogadta a tanácsot, és villámsebesen elsorolta a részleteket, mialatt Peabody és az ütőhordó gyalog követték őket. Halott prosti, puccos papír - mordult fel fékezés közben. - Időnként magam is lefekszem egy-egy prostituálttal, de sohasem jegyzem meg a nevüket - ugrott ki a fűre, körbejárta a labdáját, és gondolkodott, milyen szögben lenne a legjobb továbbütni. - De azóta, hogy fiatal feleségem van, nincs szükségem prostikra. És a papírra sem emlékszem. Egy ilyen nő mellett az ember hajlamos megvenni mindenféle haszontalanságot. London? Igen. -Augusztus. London, Párizs, Milánó. Nekem üzleti ügyeket kellett intéznem, a feleségem pedig vásárolgatott. Ha azt mondja, én vettem a papírt, akkor biztosan így van. Na és? -Kapcsolatba hozható a gyilkossággal. Ha elárulná, hol volt tegnap éjjel éjfél és hajnali három között... Elliot vakkantva felnevetett. A helyéről ugyan egy lépést sem mozdult, de a labda helyett minden figyelmét Eve felé fordította. — Fiatalasszony, én már elmúltam hetvenéves. Akármilyen jól tartom magam, sok alvásra van szükségem. Minden reggel végigjátszom a tizennyolc lyukat, de még előtte alaposan bereggelizek, elolvasom az újságot, különös tekintettel a tőzsdehírekre. Mindennap hétkor kelek. És tizenegykor fekszem, hacsak a feleségem el nem ráncigál valami összejövetelre. A kérdéses napon is tizenegykor bújtam ágyba, és miután szeretkeztem a feleségemmel, és ez már közel sem tart olyan hosszú ideig, mint valaha, azonnal elaludtam. Amit természetesen nem tudok bebizonyítani — tolta félre az útból, és a fiú felé fordult. — A hetes vasütőt, Tony. Eve figyelte, ahogy nekikészül, majd gyönyörű ívben megüti a labdát. Ami repülés után a greenen landolt, és rövid gurulás után mindössze ötlábnyira állt meg a lyuktól. Hawthorne széles vigyorából azonnal árjött, hogy egy remek ütésnek lehetett a szemtanúja. — Szeretnék beszélni a feleségével. Hawthorne vállat vont és visszaadta Tonynak az ütőt. — Nyugodtan. A szomszéd pályán játszik. Éppen teniszleckét vesz.
Darla Hawthorne egy cukorrózsaszín ruhácskában és apró, hozzá illő szoknyában táncolt az árnyékos pályán. A mozgása valóban közelebb ált a tánchoz, mint a labdához, de látszott rajta, hogy ahhoz remekül ért. Úgy nézett ki, mintha csak egy tinédzser erotikus álmából lépett volna elő. Hatalmas mellei, melyeket alig fedett a ruha, vadul ugráltak, hosszú lábát pedig szinte végig láttatni engedte a kurta szoknyácska, és az ugyancsak rózsaszín teniszcipő. Olyan barnára sütötte a nap, mintha csak festette volna a bőrét. A haját, amely leengedve a derekáig is érhetett, most - természetesen rózsaszín - szalaggal összefogta, a homlokára pedig színben ezzel megegyező szemellenzőt biggyesztett, amely boldogan billegett, miközben gazdája ide-oda ficánkolt a pályán, és már megint elvétette a rikító sárga labdát. Amikor lehajolt érte, Eve megpillantotta a szoknya alatt a falatnyi tangát, amely alig takarta feszes fenekét. Az oktatója, egy borzas, vakítóan fehér fogú srác néhány kiáltással próbálta irányítani, amit néhány biztató szóval is megtoldott. Egyszer még a lány térfelére is átlépett, szorosan mögéje állt és úgy próbálta megmutatni az ütést. Darla hátrafordult és rámosolygott a válla fölött. Mrs. Hawthorne? - lépett Eve a pályára, mielőtt Darla szerválhatott volna. A teniszoktató azonnal megindult feléje. -A bakancsa! Megfelelő cipő nélkül nem léphet erre a pályára! -Nem azért jöttem, hogy a labdát csapdossam - mutatta fel Eve a jelvényét. - Szeretnék váltani önnel néhány szót, Mrs. Hawthorne. -Akkor is le kell vennie azokat, vagy maradjon az oldalvonalon kívül. Itt szabályok vannak. -Mi a gond, Hank? -Itt egy rendőrnő, Mrs. H. -Ó - harapta be Darla az ajkát, a szívéhez kapott, majd a hálóhoz sétált. - Ha amiatt a gyorshajtás miatt jött, éppen most készültem kifizetni a büntetést, csak... -Nem a közlekedésiektől jöttem. Tudna szánni rám egy percet? -Ó, hát persze. Hank, amúgy is rám férne egy kis pihenő. Valósággal úszom az izzadságban - riszálta magát egy padig, kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy palack vizet. -El tudná mondani, hol volt tegnap éjjel? Éjfél és hajnali három között?
-Micsoda? - sápadt el Darla tökéletes arca. - Miért?
-Ez csak egy rutinkérdés, amit a nyomozás miatt fel kell tennem.
-Cuki is megmondhatja, hogy otthon voltam - és szeme, amely olyan zöld volt, mint egy hableányé, megtelt könnyel. Nem értem, miért kell nyomoznia utánam. -Nem ön után nyomozok, Mrs. Hawthorne. Hank melléje lépett, és egy kis törülközőt nyújtott feléje. Valami gond van, Mrs. H? —Semmi. Menjen és villogtassa máshol az izmait - ült le Darla mellé Eve, és többé ügyet sem vetett Hankre. — Tegnap éjjel, éjfél és hajnali három között. —Otthon voltam, az ágyamban - nézett dacosan Eve-re Darla. — A szerelmemmel. Hol másutt lehettem volna? Jó kérdés, gondolta Eve. A papírról is kérdezett, de Darla egy vállrándítással elintézte a választ. Igen, augusztusban Európában jártak, ahol sok mindent vásárolt. Miért is ne tette volna? Hogyan is emlékezhetne mindenre, amit vettek? Eve néhány percig még igyekezett körbejárni a témát, de aztán hagyta, hogy Darla visszamenjen Hankhez, aki mellett szemmel láthatóan biztonságban érezte magát. Hank dühösen Eve felé pillantott, majd kísérni kezdte a tanítványát az egyik épület, valószínűleg a klubház felé. —Érdekes - jelentette ki Eve fennhangon. - Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a kérdéses idő legalább egy részében Darla nem az ágyában feküdt, hanem Hank golyóival gyakorolt. —Nekem is határozottan úgy tűnt, túl részletesen magyarázza neki a szerválás mibenlétét - helyeselt Peabody. — Szegény öreg. —Ha az öreg tudta, hogy a felesége különórákat vesz az oktatójától, akkor élhetett az alkalommal, leruccanhatott a kínai negyedbe, és meggyilkolhatta Woootont. Az ember általában zokon veszi, ha tudomást szerez róla, hogy megcsalja a felesége, így hát nem csupán egy szajhát ölt meg, és végül is mitől több egy hűtlen feleség egy szajhánál, ráadásul őt használta alibinek. Játszmalabda. Nagyon ügyes. —Aha. Nekem meg tetszik a teniszhasonlatod. —Megteszem, ami tőlem telik. Ez az egész különben sem több puszta feltevésnél. Menjünk, nézzük meg, mit tudunk még előásni Hawthorne-ról. Háromszor nősült, mint ahogy azt Roarke is megmondta, és minden felesége fiatalabb volt, mint az előző. Minden egyes hajdani Mrs. Hawthorne-tól szabályosan elvált, és a házassági szerződés értelmében minimális összeget hagyott nekik hátra. Az eredményből is látszik, milyen szigorú, gondolta Eve.
Ez az ember nem bolond. Vajon egy ennyire ravasz és óvatos férfi nem lenne tisztában a felesége félrelépésével? Nem szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban, de különböző pénzügyek miatt számtalanszor indítottak ellene polgári pert. Egy gyors keresés kiderítette, hogy legtöbbször kevésbé szerencsés és meglehetősen boldogtalan befektetők szerettek volna ily módon némi kártérítést kicsikarni. Négy házat és hat járművet birtokolt, beleértve egy jachtot is, és rengeteget jótékonykodott. Bevallott vagyona nem sokkal maradt el az egymilliárd dollártól. És az átnyálazott cikkek tanúsága szerint a golf volt az istene. A listáján szereplő személyek alibijét minden esetben megerősítette az illető élettársa, partnere vagy egyik alkalmazottja. Ami annyit jelentett, hogy egyik sem áll biztos lábakon. Eve hátradőlt, feltette a lábát az asztalra, lehunyta a szemét, és gondolatban visszatért a sikátorba, a kínai negyedbe. Jacie a gyilkos előtt megy. Mintha csak vezetné a kuncsaftját. Fáj a lába. Nagyon szorítja a bütykét a cipő. Hajnali két óra. A levegő mozdulatlan és forró. Ezen az éjjelen pang az üzlet. Csak kétszáz dollár árválkodik a pénztárcájában. Pedig egy éjszaka alatt a kívánságoktól függően négy, vagy akár öt kuncsafttal is el tudna menni. Hosszú ideje játssza ezt a játékot, tudja, hogy a pénzt előre kell kérni. Vajon a gyilkos visszavette a pénzét, vagy egyszerűen még arra sem hagyott esélyt, hogy Jacie eltegye? Inkább a második. Gyorsan akart cselekedni. Megpördül a nőt. Azt akarja, hogy arccal a fal felé álljon. Vajon meg is érinti? Végigsimít a mellén, a fenekén, a lába között? Nem, nem, ilyesmire most nincs idő. Nem ez érdekli. Különösen, ha majd vér ömlik a kezére. Forró vér. Ettől indul be igazán. A falnak löki. A hajánál fogva hátrarántja a fejét. Bal kézzel. És a jobb kezében tartott szikét végighúzza a torkán. Balról jobbra, enyhén lefelé hajló mozdulattal. Ömlik a vér, a falra fröcsköl, végigfolyik Jacie törzsén, a gyilkos kezén. Néhány pillanatig, csupán néhány döbbent pillanat erejéig még életben marad, de sikoltani már nem tud. Haldoklás közben a teste néhányszor megrándul. A gyilkos keresztbe fekteti le a sikátorban, fejjel a szemközti fal felé. És előveszi a szerszámait. Köztük egy lámpát, vagy valamiféle más fényforrást. Sötétben nem végezhet ilyen precíz munkát. Lézerszike. A lézerszike fényénél dolgozik. Egy zacskóba teszi azt, amiért jött. Mégpedig olyanba, ami nem
szivárog. Megtörli a kezét. Inget vált, vagy felvesz egy tisztát a véres fölé. Mindent berak a szatyrába vagy táskájába. Végigpillant magán, és ellenőrzi, hogy ebben az állapotban végigmehet-e az utcán. Előveszi a levelet. Rámosolyog, és nagyon elégedett magával. Majd óvatosan a testre fekteti. Kisétál a sikátorból. Talán tizenöt perc telhetett el. Ennél több nemigen. Kezében az éjszaka jutalmával visszafelé igyekszik a kocsija felé. Izgatott, de uralkodik magán. Vigyázva kell vezetnie. Árad belőle a halál bűze, í g y nem kockáztathatja meg, hogy e g y járőr megállítsa. Hazaért. Visszakapcsolja a biztonsági rendszert. Lezuhanyozik. És kidobja a ruháit. Megcsinálta. Sikeresen leutánozta a modern kor egyik legnagyobb gyilkosát. Eve kinyitotta a szemét és felnézett a mennyezetre. Ha Jacie csak az első áldozata volt, akkor a magával vitt testrészt is ki kellett dobnia, hacsak nem talált neki egy olyan helyet, ahol nagy biztonságban tudhatja. Csak így tarthatja meg emlékbe. Vajon egy közönséges háztartási hulladékmegsemmisítő megbirkózik az emberi testrészekkel, vagy csak az orvosi modellek? Ennek feltétlenül utána kell néznie. A képernyőre hívott egy térképet, és minden gyanúsítottjára nézve kiszámította, mennyi időbe kerülhetett neki az út a gyilkosság helyszínétől hazáig. Tizenöt percet töltött el a sikátorban, plusz ehhez hozzá kell adni azt az időt, amit az áldozat kiválasztásával töltött - hacsak ezt korábban már meg nem tette - na meg a tisztálkodást és a hazafelé vezető utat. Végeredményül azt kapta, hogy bármelyikük végezhetett két órán belül. Eve kiegyenesedett ültében, és nekifogott jelentést írni, miközben remélte, hogy megszállja az ihlet. Amikor nem így történt, újra átolvasta a tényeket, gyorsan befejezte, és lezárta a fájlt. A következő órát azzal töltötte, hogy mindent megtanult a hulladékmegsemmisítőkről és a kereskedelemben kapható lézerszikékről. Majd úgy döntött, hogy visszamegy a helyszínre. A sikátorhoz egy étterem, egy bolt, egy pénzváltó és néhány bár állt a legközelebb. Csak a bárok nyitottak éjfél után, ráadásul viszonylag messze is voltak, az utca két, egymással átellenes végében. Habár a közelben lakókat már kikérdezték, újra végigjárta a környéket, és elbeszélgetett az emberekkel, de nem tudott meg semmi újat. Végül egy egyenruhás, egy biztonsági droid és Peabody társaságában megállt a sikátor szájában. -Mint ahogy azt már mondtam - szólalt meg az egyenruhás -, ismertem az áldozatot, mint ahogy ismerek minden erre-
felé dolgozó bárcást. Soha nem kevert semmi zűrt. Valójában nem lenne szabad a sikátort vagy bármilyen nyilvános helyet igénybe venniük egy-egy menetre, de legtöbbjük mégis ezt csinálja. Időnként el is szoktuk zavarni őket. -Nem panaszkodott valamelyik kuncsaftjára, hogy durva vagy zaklatja? -Nem - rázta meg a fejét Henley. - Kerülte a velem vagy a droiddal való találkozást. Biccentett, ha szembejött, de nem volt valami barátságos fajta. Ebben a körzetben kemény dolgok is megesnek. A kuncsaftok időnként alaposan összeverik a bárcásokat. Időnként csak úgy, unalomból is alaposan elkalapálnak valakit. És meg-megvillan a konyhakés. De ilyet még sohasem láttam. Soha. -Kérek egy másolatot minden jelentésből, amelyben kést vagy bármilyen pengét említenek. -Ezt majd én elintézem, hadnagy - mondta a droid. - Milyen időkorláttal keressek? -Mondjuk egy teljes évre visszamenőleg. És maradjunk a bárcásokat ért támadásoknál. Elképzelhető, hogy a gyilkos gyakorolt egy kicsit. -Igen, hadnagy. Hová továbbítsam az anyagot? -Hozzám, a kapitányságra. Henley, hol van errefelé a legbiztonságosabb parkoló? Az utcán vagy a föld alatt? -Nos, ha az ember csendes helyre vágyik, ahol kevés bűnöző fordul meg, akkor nyugatra kell mennie, talán egészen Lafayette-ig. Vagy a Csatorna túloldalán, Kis-Itáliában. Ott késő éjszakáig nyitva tartanak a vendéglők. -Oké, teszünk egy próbát. Egyikük menjen el Lafayettebe, a többiek pedig északnak. Kérdezzék ki az ott lakókat, és a kereskedőket, akik ébren lehettek az adott időben, hogy nem láttak-e egy egyedülálló fickót, a kezében csomaggal. Egy jó nagy táskával vagy szatyorral. Gyorsan, céltudatosan ment a kocsijához. Beszéljenek a bárcásokkal is - tette még hozzá. -Nagy munka lesz, hadnagy - jegyezte meg Peabody, amikor szétváltak. Valaki látta. Még nem is tudja az illető, de sikerült észrevennie a gyilkost. Lehet, hogy szerencsével járunk, ha felfrissítjük néhány ember emlékezetét - állt meg Eve a járda szélén, és végignézett a hőségben fuldokló utcán. - Azt is meg kell tudnunk, a költségvetés mennyire teszi lehetővé biztonsági és megfigyelőrendszerek idetelepítését. Mondjuk negyedmérföldes sugarú körben a helyszín köré. Mert a tettes ragaszkodni fog ehhez a helyszínhez és a forgatókönyvhöz. És túlságosan is jól sikerült neki az első gyilkosság... Nem fog sokáig várni, mielőtt újra lecsap.
Hatodik fejezet
Nagyon nehéz beszélgetés várt rá. Roarke csak abban reménykedett, hogy ha egyszer véget ér, a tarkójában is enyhül némileg a nyomás. Már eddig is épp eleget halogatta, pedig ez egyáltalán nem rá vallott. Nem is érezte magát úgy, mint régen, amióta találkozott Moira O'Bannionnal, aki elmesélte neki a történetét. Az anyja történetét. Az élet, gondolta, miközben kifelé bámult a belvárosi irodájának hatalmas panorámaablakán, akkor harapja ki a legnagyobb falatot az ember seggéből, amikor a legkevésbé számít rá. Már elmúlt öt óra. Szándékosan tette ilyen későre a találkozót. A nap végén akart elbeszélgetni vele, amikor már nem várt rá a következő tárgyalás. Amikor már hazamehet, hogy minden kellemetlenséget elfeledve egy kellemes estét tölthet a feleségével. Jelezni kezdett a belső 'link, és szinte felugrott az ijedtségtől. -Igen, Caro. -Megérkezett Ms. O'Bannion. -Köszönöm. Vezesse be. Roarke az ablakon keresztül az eget és a légi forgalmat figyelte, miközben szórakozottan arra gondolt, hogy ha most kellene hazamenni, igencsak megszenvedne a forgalomban. Odafentről olyannak látta az összezsúfolt, fáradt, ideges arcokat, mint a gályák evezős rabszolgáit. Odalent pöfögtek a buszok, a forgalom úgy állt, mint a folyó, amely elért egy gáthoz, a járdákat és a mozgójárdákat pedig ellepte a tömeg. Úgy vélte, Eve is odalent lehet valahol. Nem is lehet azon csodálkozni, hogy bosszantja, ha este ki kell öltöznie valami társasági esemény kedvéért, amikor napközben egy gyilkost kell üldöznie ebben a forróságban. Több mint valószínű, hogy most is hazafelé rohan, miközben igyekszik nyomozóból feleséggé változni. És közben fogalma sincs arról, hogy ez egyszerre tölti el borzongással és örömmel. Kopogtak az ajtaján. Roarke megfordult. Igen. A titkárnője valóban egészen idáig kísérte a vendégét. Roarke egy pillanatig jókedvűen figyelte a két csinosan öltö-
zött, körülbelül egykorú nőt. -Köszönöm, Caro. Ms. O'Bannion, köszönöm, hogy ide fáradt. Foglaljon helyet. Nem kér valamit? Kávét? Teát? -Nem, köszönöm. Kezet ráztak és Roarke érezte, hogy O'Bannion kicsit remeg. Majd az egyik fotel felé intett. Tudta, hogy nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszik, hiszen sokat gyakorolta a helyes viselkedést. De most úgy érezte, ez sem fog sokat segíteni. -Még egyszer nagyon köszönöm, hogy szánt rám egy keveset az idejéből - kezdte. - Különösen ilyen késő délutáni órában. -Semmi gond. Roarke figyelte, ahogy a vendége körülnéz az irodájában, és alaposan szemügyre veszi a stílusát. A műtárgyakat, a bútorokat, a munkaeszközeit, még a mütyüröket is, melyekkel körülvette magát. Amivel úgy érezte, körül kell vennie magát. -Úgy gondoltam, ellátogatok a Dochasba, de a múltkor láttam, hogy a menedékhelyen idegesek lesznek a nők és a gyerekek, ha látják, hogy egy férfi túl sokszor bukkan fel a közelükben. -Csak jó hatással van rájuk, ha férfiakat is látnak. Olyanokat, akik törődnek velük, nem pedig bántják őket - ejtette az ölébe a kezét, és annak ellenére, hogy igyekezett nyugodtan állni a tekintetét, Roarke szinte hallotta, milyen hevesen ver a szíve. - Ez is segíthet abban, hogy visszanyerjék az önbecsülésüket, és újra normális kapcsolatot tudjanak kialakítani az emberekkel. -Ezt nem vitatom, csak csodálkozom rajta... Vajon Siobahn Brody ma is életben lenne, ha jobban fél? Fogalmam sincs mit mondhatnék önnek - folytatta, mielőtt O'Bannion megszólalhatott volna. - Jobban mondva nem tudom, hogy fogalmazzam meg. Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért ilyen sokáig várattam ezzel a találkozással. -Én pedig arra számítok, hogy el fog bocsátani - mind Roarke hangjából, mind az övéből is áradt a távoli Írország zenéje. - Ezért hívott ide? -Nem, egyáltalán nem. Ne haragudjon. Észre kellett volna vennem, milyen ideges lett, amikor otthagytam. Dühös voltam, és... Zavart — nevetet fel kurtán, és hogy leplezze lelkiállapotát, a hajába túrt. Idegek, gondolta. Nos, ezek szerint nem ő az egyetlen, akinek meg kell küzdenie ezzel a problémával. — Nem tehettem mást. -Haragudott rám, és készen állt arra, hogy egy alapos seggberúgás kíséretében mondjon búcsút tőlem. -Valóban. Azzal áltattam magam, hogy hazudik - nézett Roarke komolyan O'Bannion szemébe. - Hazudnia kellett. Csak valami hátsó szándékkal mesélhetett arról a dublini lány-
ról, azt állítva róla, hogy az anyám. Ez ellentmondott minden addigi tudásomnak. Tudja, azt hittem, ismerem a saját életemet. -Igen. Látszott. -Egyszer-egyszer előfordult már, hogy egyesek valami kitalált rokonságról szóló mesével akartak a közelembe férkőzni. Nagybácsi, öcsike, húgocska, amit csak el tud képzelni. De az állításaikat könnyedén meg tudtam cáfolni. -En nem kitalált történetet meséltem magának, Roarke, hanem Isten igazságát. -Igen - pillantott le a kezére Roarke, és a széles tenyerét, hosszú ujjait látva tudta, hogy ezt az apjától örökölte. - A lelkem mélyén én is éreztem. Tudtam. És ettől az egész csak roszszabb lett. Csaknem elviselhetetlen - pillantott fel ismét, és O'Bannion szemébe nézett. - Joga van megtudni, hogy alaposan utánanéztem a múltjának. -Nem is számítottam másra. -És az anyám múltjának is. Mint ahogy a magaménak, Ezelőtt még sohasem csináltam ilyet, legalábbis nem ennyire laposan.
—Ezt nem értem. Sohasem nyitottam volna ki a számat, ha nem hiszem, hogy a történetnek legalább egy részét ismeri. Egy magához hasonló ember csak arról nem szerez tudomást, amiről nem akar. —Túlságosan büszke voltam. Régebben úgy véltem, mindez mit sem számít. Különösen úgy nem, hogy Meg Roarke-ot hittem az anyámnak, és nem is érhetett volna nagyobb boldogság annál, mint amikor elhagyott. Moira hosszan felsóhajtott. -Amikor bejöttem, azt mondtam, nem kérek kávét, mert nagyon remegett a kezem. Ha nem jelent túl nagy gondot, most mégis meginnék egyet. -Persze hogy nem - állt fel Roarke, és az egyik fali panelhez lépett, ami egy teljesen felszerelt minikonyhát rejtett maga mögött. Éppen elkezdte programozni a kávét, amikor Moira felnevetett. Erre megfordult. -Még sohasem láttam ehhez az irodához hasonlót. Olyan elegáns. A lábam szinte bokáig süllyedt a szőnyegbe. Maga túlságosan fiatal ilyen nagy vagyonhoz. Roarke inkább gyászosan, mintsem vidáman mosolygott rá. — Korán kezdtem dolgozni. így igaz. Még most is remeg a gyomrom - szorította rá az egyik kezét a hasára. - Biztosra vettem, hogy alaposan befűt nekem azért, amit tettem. Talán még be is perel. Nem is tudom, mit mondtam volna akkor a családomnak vagy a Dochas lakóinak. Gyűlölök arra gondolni, hogy egyszer talán el kell hagynom őket. Nagyon hozzám nőtt az a hely. — Mint ahogy azt már említettem, alaposan utánanéztem
magának. Annak a menedéknek a lakói nagyon szerencsések, hogy ott dolgozik. Hogy kéri a kávéját? Sok tejszínhabbal, ha nem baj. Tehát ez az egész épület a magáé? — Az enyém. Úgy néz ki, mint egy óriási fekete lándzsa. Elegáns és hatalmat sugall. Köszönöm - vette el a kávéját Roarke kezéből, és belekortyolt. A szeme először kitágult, majd összevonta a szemöldökét, és gyanakodva szimatolni kezdte a csészéből felszálló gőzt. - Ez valódi kávé? Roarke könnyedén felnevetett, és ebben a pillanatban a tarkójára nehezedő súly mintha varázsütésre eltűnt volna. -Igen, valódi. Majd önnek is küldök belőle. Amikor először találkoztam a mostani feleségemmel, és megkínáltam vele, ő is hasonlóképpen reagált. És utána neki is küldtem belőle. Talán éppen ezért jött végül hozzám. -Ezt azért kétlem - nézett Moira nyugodtan Roarke szemébe. — Az anyja halott, és az apja ölte meg, igaz? Patrick Roarke gyilkolta meg az anyját, amit mindig is gyanítottam. -Igen. Elutaztam Dublinba, és mindent személyesen ellenőriztem. Elmesélné, hogyan történt? Agyonverte, gondolta Roarke. Addig verte, amíg már nem mozgott. Azzal a kézzel, ami egészen olyan volt, mint az enyém. A testét pedig bedobta a folyóba. Elhajította magától azt a szerencsétlen lányt, aki annyira szerette, hogy még e g y fiút is szült neki. -Nem, nem fogom elmondani. Csak annyit árulhatok el, hogy felkerestem egy fickót, aki azokban a napokban az apám mellett volt, és mindent tudott. Ismerte az anyámat és pontosan tisztában volt a történtekkel. -Ha akkoriban több tapasztalatom lett volna, vagy nem vagyok annyira magabiztos... - kezdte Moira. -Mit sem számított volna. Az anyám ott maradhatott azon a dublini menedékhelyen vagy hazamehetett volna a családjához, vagy menekülhetett volna. De amíg engem is magával vitt, mindez nem számított semmit. Az apám valamiféle büszkeségtől hajtva kizárólag engem akart megszerezni. És végül úgyis ránk bukkant volna. -Ennél szebbet nem is mondhatott volna - suttogta maga elé Moira. -Ez az igazság - és Roarke igyekezett elszakadni ettől a témától. - Clare-be is elmentem. Találkoztam az anyám családjával. A családommal. Komolyan? - ragadta meg Roarke karját Moira. - Ó, ennek nagyon örülök. Nagyon, de nagyon. -Nagyon... Rendkívüliek. Sinead, az anyám ikertestvére azonnal befogadott.
-Nos, a nyugati parton élők híresek a vendégszeretetükről, nem igaz? -Még mindig zavart vagyok egy kicsit, de egyben nagyon hálás is. Hálás önnek, Ms. O'Bannion, mert elmondta nekem az igazat. Azt akarom, hogy ezt tudja. -Az anyja roppant elégedett lenne önnel, nem gondolja? Mert meg merte tenni ezeket a lépéseket. Nagyon elégedett tette félre a csészéjét, és elővette a tárcáját. - Amikor legutóbb az irodámban járt, ezt nem vitte magával. Most már elveszi? húzta elő egy vörös hajú, zöld szemű nő fényképét, aki egy csecsemőt tartott a karjában. - Köszönöm. Nagyon sokat jelent, hogy nálam lehet. A fehér ruhás fickó arról énekelt, hogy a szerelem egyszerre csöndes és ravasz. Eve belekortyolt a pezsgőjébe, és hajlott afelé, hogy egyetértsen vele. Legalábbis abban, hogy ravasz. Különben miért kellene erőszakkal elterelnie a gondolatait a gyilkosságról egy pazarul berendezett philadelphiai bálteremben? Isten tudja, a szerelem - és később majd szét fogja rúgni Roarke seggét, amiért cserbenhagyta - volt az oka egyedül, hogy csak állt, miközben egy levendulakék ruhába öltözött nő a divatról és a divattervezőkről beszélt neki. És csak beszélt. Csak beszélt. Igen, igen, igen, személyesen ismeri Leonardót. Jézus, hiszen a legjobb barátnőjét vette el feleségül. És az igazat megvallva Eve ebben a pillanatban nagy hasznát vette volna egy hatalmas adag Mavisnek. Igen, az isten szerelmére, ezt a ruhát is ő tervezte, amit most visel. De mi a fene olyan érdekes ebben? Hiszen ez csak egy ruha. Az ember felveszi, hogy ne legyen meztelen vagy ne fázzon, és kész. De a szerelem arra kényszerítette, hogy még a gondolatait is megválogassa, ezért igyekezett kivenni a részét a beszélgetésből, ami nem volt túl könnyű. Mindössze abból állt, hogy néha ki tudta nyögni: igen. Ó, végre megtaláltam az est legszebb asszonyát. Ugye, megbocsátanak nekünk? - mosolygott Eve kínzójára Charles Monroe. - El kell rabolnom a beszélgetőpartnerét. Öljön meg - súgta Eve, amikor kiértek egy apró tisztásra a meghívottak erdejében. - Vegye ki a fegyverem a táskámból, szorítsa a nyakamhoz, és süsse el. Vessen véget a szenvedéseimnek. Monroe felnevetett és a táncparkett felé perdítette Eve-t. -Amikor megpillantottam, pontosan az jutott eszembe, hogy lassan eléri azt a pontot, amikor maga húzza elő a pisztolyát, és fejbe lövi vele azt a nőt. Pontosan a szeme közé. -Magam elé képzeltem, ahogy beverem a száját. Amit nem képes befogni - borzongott meg könnyedén Eve. - Mel-
lesleg köszönöm, hogy megmentett. Nem is tudtam, hogy magát is meghívták. -Kicsit elkéstem. Csak nemrég értem ide. -Dolgozik? - kérdezte Eve, mivel Charles egyike volt a legnívósabb bárcásoknak. -Louise-zal jöttünk. -Ó - és mert Monroe abból élt, hogy áruba bocsátotta a testét, el sem tudta képzelni, miként képes hosszas kapcsolatot ápolni dr. Louise Dimattóval. -Már készültem rá, hogy megkeresem - folytatta Monroe. - Jacie Wootonnal kapcsolatban. Eve-ben azonnal felszínre tört a nyomozó. Ismerte? -Valamikor régen. De nem túl jól. Habár nem hinném, hogy akad olyan ember, aki Jacie-t jól ismerte. Hasonló körökben mozogtunk, ezért összefutottunk hébe-hóba. Persze, csak mielőtt elkapták volna. -Jöjjön, keressünk valahol egy csöndes sarkot. Nem tudom, vajon ez a megfelelő hely és idő... -Nekem megfelel - vette át Eve a kezdeményezést, miközben elvonszolta Monroe-t a parkettről. Amikor szemügyre vette az asztalokat és a mellettük ülő embereket, úgy döntött, jobb, ha kimennek. A teraszt virágfüzérekkel díszítették, és a kinti asztalok mellett jóval többen ültek, de még így is nagyobb volt a csend, mint odabent. Mondjon el mindent, amit tud. Ami közel áll a semmihez - sétált Monroe a terasz széléhez, és elnézte a város fényeit. - Már akkor szilárd anyagi bázissal rendelkezett, amikor én a világra jöttem. Mindenből csakis a legjobb minőséget kereste. A legjobb ruhákat, a legjobb lakást, a legjobb klienseket. Ezek szerint dílerből is csak a legjobb felelt meg neki? -Semmit sem tudok a díleréről. Semmit - hangsúlyozta Monroe. — Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ismeretlen előttem, miszerint néhány bárcás így végzi, de nekem sikerült tisztának maradnom. Főleg most, hogy egy orvossal randevúzok - tette hozzá mosolyogva. - Jacie bukása mindenkit meglepetésként ért. Ha függő volt, akkor azt jól titkolta. Ha bármit is tudnék, Dallas, akkor elmondanám. Amennyire hallottam, nem voltak barátai. Mármint igazi barátai. Igaz, ellenségei sem. Ő maga volt a munka. -Oké - nyúlt a zsebébe Eve, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy most nincs nála egyetlen névjegy sem. — Ha valami az eszébe jut, akármilyen jelentéktelennek is tűnik, azonnal tudni akarok róla. -Ezt megígérem. Engem is megrázott a gyilkosság, főleg a módszer. Sok pletykát hall az ember. Louise is aggódik - pil-
lantott a háta mögé, a teraszajtó irányába. - Ugyan nem mondott erről semmit, de látom rajta. Ha az ember szerelmes, nem kellenek szavak, hogy észrevegye az ilyesmit. -Aha, én is azt hiszem. Nagyon vigyázzon magára, Charles. Nem illik az áldozatok közé, ennek ellenére legyen óvatos. -Mindig óvatos vagyok - felelte Monroe. Miközben a siklón hazafelé repültek, Eve nem említette Roarke-nak, hogy beszélgetett Charlesszal. De a fejében néhányszor visszajátszotta, elgondolkodott, és mérlegelte minden szavát. Csak akkor mesélt el mindent, amikor hazaértek, és a hálószobában kihámozta magát a miniruhájából. Nem úgy hangzik, hogy sokat segített volna — jegyezte meg Roarke. - Nem, de most egyáltalán nem ez jár a fejemben. Miután visszamentünk, figyeltem őket Louise-zal. Úgy viselkedtek, mint turbékoló gerlicék, vagy mit szoktak erre mondani. Szerintem korán ágyba bújnak, de egész éjjel nem fognak aludni egy szemhunyást sem. -Meztelen gerlicék. Szerintem ez egyáltalán nem valami szép látvány. Várj csak, mindjárt kitalálok valami jobbat. -Haha. Arra céloztam, hogyan képes Louise ágyba bújni vele, amikor tudja, hogy a szerelme másnap ki tudja, hány kliensével fogja csinálni ugyanezt. -Úgy, hogy az egyáltalán nem ugyanaz — hajtotta fel Roarke a takarót. - Az egyik személyes, a másik hivatalos. Charlesnak ez a munkája. -Ó, ez csak duma. Duma, amivel magyarázni igyekszik a tetteit. Mondd meg, de őszintén: mit éreznél, ha prosti lennék, aki naponta ki tudja, hány dákón lovagol? -Életszerűen tudod kifejezni magad - nézett Roarke a feleségére, aki még mindig az egyik kezében tartotta flitteres ruháját. Nem viselt semmit, csak egy, a ruhájához hasonló valamit, ami olyan apró volt, hogy igazából még tangának sem lehetett nevezni, valamint egy színes kövekből összefűzött láncot, amit háromszorosan tekert a nyaka köré, és egy fekete, magas sarkú szandált. És összevont szemöldöke alól haragos pillantásokat lövellt a férje felé. -Egyáltalán nem lennék nyugodt, nem fogadnám kitörő örömmel, és semmi ilyesmi. Krisztusom, rettenetesen szexi vagy. Miért nem jössz közelebb? Mi is turbékolhatnánk egy kicsit, mint azok a bizonyos meztelen gerlicék. -Éppen beszélgetünk. -Te beszélgetsz - javította ki Roarke, miközben lelépett az ágyról, és megindult Eve felé.
-Es ha már szóba került a beszélgetés... - kerülte ki ügyesen Eve, és besiklott a dívány mögé. - Még mindig tartozom neked egy hatalmas veréssel azért, hogy magamra hagytál azzal a nővel, aki úgy festett, mint egy göthös, lila fa. - Engem is feltartottak. Nem tudtam szabadulni. Az ám, a valagam. — Ó, kedvesem, éppen az az ennivaló valagad jár az eszemben. Roarke bevetett egy testcselt, de Eve számított erre. Megkerülték a díványt. -Jobban teszed, ha menekülsz - figyelmeztette Roarke. Eve vett egy mély lélegzetet, és valóban menekülni kezdett. És csak akkor hagyta magát elfogni, amikor már kifogyott a szuszból. Nem tudott felmutatni semmit. Nem történt meg a nagy áttörés, nem talált friss nyomokat, sőt még régieket sem, amelyek biztatóan néztek volna ki. Csak a gyanúsítottak névsorával és a valószínűségekkel zsonglőrködött, miközben valami rést keresett az alibijükön. Megint végigjárta a helyszín környékét, beszélgetett az ott lakókkal, és újra meg újra végigolvasta a laborjelentéseket. Minden részletet végigfuttatott a számítógépen, hasonló bűncselekményeket keresett, és talált is egyet Londonban. Több mint egy éve követték el, és a részletek egyeztek. Az aktát nem sikerült lezárni. Nem pontosan úgy követték el, mint azt, amit ő vizsgált. Sokkal több volt a vér. Vajon a gyilkos gyakorlásnak szánta? Ott nem találtak levelet, csak egy fiatal bárcás megcsonkított holttestét. Azt ugyan Eve-nek is el kellett ismernie, hogy egyáltalán nem hasonlított Wootonra, de arra gondolt, mi lenne, ha megragadná ezt a szalmaszálat. Persze máskor is előfordult, hogy a kliensek vagy feltételezett kliensek bárcásokat támadtak meg, összeszabdalták őket, de egyik eset sem viselte Jack barbár eleganciájának a nyomát. Hivatalos formában, de a lehető legnagyobb diszkrécióval kihallgatta a listáján szereplő emberek szomszédait, munkatársait, rokonait. Igyekezett nyomást gyakorolni rájuk, hátha valaki elszólja magát. Semmi ilyesmi nem történt. A vasárnap egy meglehetősem bosszús és ideges Eve-t talált, aki nem igazán volt olyan hangulatban, hogy nyugodt szívvel részt vegyen egy grillpartin. Csak abban reménykedett, hogy sikerül félrevonnia dr. Mirát egy csendes sarokba, ahol feltehet neki néhány lényegbevágó kérdést. - Talán nem ártana, ha nem piszkálnád a szabadnapján, Amire mellesleg neked is nagy szükséged lenne. Eve szigorú pillantást vetett a férjére, miközben gyalog igyekeztek Mira takaros háza felé.
- Micsoda? - Hangosan gondolkodtál - veregette meg kedvesen a felesége vállát Roarke. - Nem vagyok szakértő, de nem kellene idegeskedned, amikor arra készülsz, hogy bekopogsz valakinek az ajtaján. Csak néhány órát maradunk. Emlékszel? Megbeszéltük. - Ühüm — hangzott a semmitmondó válasz, majd Roarke homlokon csókolta a feleségét. És ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Helló. Biztosan Eve és Roarke. Én vagyok Gillian, Charlotte és Dennis lánya. Eve-nek eltartott egy darabig, mire felfogta a szavak értelmét, hiszen sohasem gondolt Mirára a keresztnevén. De aki előttük állt, annyira hasonlított rá, hogy le sem tagadhatta volna. A haja ugyan hosszabbra nőtt, bőven a válla alá ért, ugyanolyan hollófekete volt, mint az anyjáé. Kék szemei is hasonló türelmet sugároztak. Termetében viszont inkább az apjára ütött, magas volt és szikár. Mindössze egy laza topot viselt, és egy ócska nadrágot, ami magasan a bokája fölött végződött. Az egyiken tetoválás látszott, három ék alakú jel kapcsolódott egymásba. A csuklóján megcsendültek a karperecek, és ujjaira is több gyűrűt húzott. Mezítláb volt, lábujjai körmét halvány rózsaszínre festette. Egy wicca-hívő, ismerte fel Eve, aki egyben Mira számtalan unokájának édesanyja. -Nagyon örülök, hogy megismerhetlek fogta meg Gilian kezét Roarke, és könnyedén a két, egymást méregető nő közé lépett. - Nagyon hasonlítasz az édesanyádra, aki a világ egyik legelbűvölőbb asszonya. Köszönöm. Anya említette, hogy milyen elragadó vagy. Gyertek beljebb. Elfoglaltuk az egész házat - pillantott hátra a válla fölött. Az emeletről gyereksírás hallatszott. - Mint ahogy azt hallhatják is. De inkább csak a hátsó részét. Majd keverek egy italt. Remélem, jól érzik majd magukat Miráékkal. Rengetegen gyűltek össze a konyhában, ami akkora volt, mint egy pajta, és legalább olyan hangos is. A két emelet magas üvegfalon át látni lehetett a kertet, ahová eddigre rengeteg széket és asztalt hordtak ki, és a hatalmas, kerti sütő már vígan eregette a füstöt. Megpillantotta Dennist, Mira elbűvölő, habár kissé szórakozott férjét, aki egy hosszú villával éppen a tüzet piszkálta. Szürke haját egy Mets feliratú baseballsapkával szorította le, buggyos rövidnadrágja valamivel a bütykös térde fölött végződött, amit Eve valamiért imádnivalónak gondolt. Egy másik férfi is állt mellette, talán a fia, akivel nagy nevetések közepette vitatkozott valamin. Időnként mindketten kor-
tyoltak a kezükben tartott sörösüvegből. Különböző korú gyerekek szaladgáltak körülöttük. Egy tíz év körüli kislány pedig az egyik hatalmas asztal mellett ült, duzzogva. Mindent elborítottak a vacsorára szánt ételek. Ekkor valaki egy pohár margaritát nyomott Eve kezébe. Roarke inkább sört kért, mire azt a választ kapta, hogy talál eleget odakint, a hűtőben. Egy fiatal fiú - Eve már nem tudta észben tartani a neveket - vállalta a feladatot, hogy kivezeti Roarke-ot, és bemutatja a többieknek. Roarke megfogta a srác kezét, majd hátrafordult, és mielőtt kiballagott a szabadba, a válla fölött egy gonosz vigyort küldött Eve felé. -Most meglehetősen kaotikusan fest minden, de... Lesz ez még rosszabb is - nevetett fel Mira, és elővett egy hatalmas tálat a hűtőszekrényből, ami még több ennivalót rejtett magában. - Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Lana, hagyd abba a duzzogást, és szaladj fel az emeletre. Nézd meg, hogy nem kell-e segíteni Callie néninek a babánál. -Nem értem, miért nekem kell csinálnom mindent - ennek ellenére a gyerek villámgyorsan eltűnt. -Rosszalkodott, és ezért most egy hétig nem ülhet a képernyő vagy a számítógép előtt - jegyezte meg Gillian. -Ó.
-Úgy fogja fel, mintha - hajolt le, és felemelt egy totyogó csöppséget, akinek Eve nem tudta megállapítani a nemét — véget ért volna az élete. -Amikor az ember még csak kilencéves, örökkévalóságnak tűnhet egy hét. Gilly, kóstold meg a káposztasalátát. Azt hiszem, kellene bele még egy kis kömény. Gillian engedelmesen kinyitotta a száját, és bekapta a falatot, amit az anyja nyújtott felé egy villán. -És egy kis bors is. -Tehát, izé... — Eve máris úgy érezte magát, mintha hirtelen egy párhuzamos világba csöppent volna. - Rengeteg embert meghívtatok. -Mi vagyunk rengetegen — kuncogott Mira. -Anya még mindig azt hiszi, hogy annyit eszünk, mint tinédzser korunkban — simított végig szórakozottan Mira hátán Gillian. — Mindig mindenből túl sokat csinál. -Hmm. Amikor lehetőségem adódik, szeretek főzni. Különösen a családnak — pirult ki Mira arca örömében, miközben a lányára kacsintott. - Ráadásul örülök, ha a lányok is segítenek. Persze ez botrányosan szexista hozzáállás, de ebben a családban a férfiaknak semmi hasznát nem lehet venni a konyhában - pillantott ki az üvegfalon. - Habár ha az ember odaállítja őket egy nagy, füstölgő grill mellé, máris otthon érzik magukat.
-Nálunk minden férfi ért a grillhez. Roarke is? -Úgy érti, az ételhez? - pillantott ki Eve is, és látta, hogy a férje nyilvánvalóan remekül érzi magát kopott farmerében, és a piknikhez felvett lötyögős pólójában. - Nem. Legalábbis nem hinném. Volt szójadog, burger, olyan krumplisaláta, amilyenről Roarke álmodott, hideg tészta, nagy darab gyümölcsök, melyek valami édes lében áztak, vastagra szelt paradicsom, a káposztasaláta, és erősen fűszerezett tojás. Csészék, tálak és tálcák körös-körül. A hideg sör mellé pedig egymás után érkeztek a margariták. Eve azon kapta magát, hogy Mira egyik fiával a baseballról beszélget, miközben legnagyobb megdöbbenésére egy apró, szöszi gyermek igyekszik felkapaszkodni a lábszárán.
-Én is akarok - gurgulázta, miközben szélesen mosolygott ketchupös szájával. -Micsodát? - nézett körül Eve, és kezdett pánikba esni. Mit akar? -Bármit, amit adni tudsz neki - simogatta meg a gyerek fejét Mira, miközben elvette a picit a menyétől, és szorosan magához ölelte. -Oké, akkor fogd — nyomta a kezébe Eve a tálcáját, abban a reményben, hogy a pici megelégszik a zsákmányával, és a továbbiakban a saját dolgával fog foglalkozni. A gyerek belenyomta pufi ujjait a gyümölcssalátájába, és kivett az aljáról egy barackszeletet. -Szeretem — harapott bele, majd nagylelkűen Eve felé nyújtotta a maradékot. -Nem, edd csak meg. -Nyomás, Bryce - hessegette el Gillian a gyereket Eve közeléből, amivel egyből előlépett a legjobb barátnőjévé. — Nézd csak, nagyapa adni akar neked valamit — majd leült melléje, és összevont szemöldökkel az öccsére pillantott. — Sétálj egyet javasolta. - Most csupa női dologról fogunk beszélgetni. A fiú szófogadóan eloldalgott. Úgy látszik, ebben a családban mindenki udvarias. Úgy látom, mintha ez túl sok lenne neked, és nem találnád a helyed - kezdte Gillian. Eve felemelte, ami a burgeréből maradt, és beleharapott. -Ilyen gyorsan kiismertél, vagy titokban alávetettél egy pszichológiai vizsgálatnak? -Egy kicsit mindkettő. És talán az is közrejátszott, hogy a szüleim nagyon érzékenyek és jó megfigyelők. Egy nagy család különösen hathat valakire, akinek még nincs sajátja. Roarke sokkal zökkenőmentesebben viseli - pillantott Eve férje felé, aki vidáman beszélgetett Dennisszel és Bryce-szal. — Sokkal inkább társaságkedvelő, mint te. Ez része a munkájának, de egyben a természetének is - szúrt fel Gillian a villájára egy falat
tésztasalátát. - Rengeteg mindent szeretnék mondani neked, és csak remélni tudom, hogy nem sértődsz meg. Nem mintha nem sértettem volna meg már szántszándékkal embereket, de téged nem akarlak. - Nem vagyok sértődős. -Azt én sem gondoltam rólad - cserélte fel Gillian a burgerét egy margaritára. - Nos, először is el kell mondanom, hogy a férjed a legszebb ember, akit valaha is láttam. - Ezen nincs miért megsértődnöm mindaddig, amíg nem feledkezel meg arról, hogy az enyém. Nem szoktam tilosban járni. Ráadásul nagyon szeretem a férjemet. Már tíz éve élünk együtt. Nagyon fiatalon kerültünk össze, ez kezdetben a szüleinket is aggasztotta. De mi nagyon jól éreztük magunkat — harapott bele egy répaszeletbe. - Boldog és elégedett életet élünk, és három gyermekünk is született. Szeretnék még egyet. Még egy micsodát? Gillian felnevetett. Gyereket. Remélem, sikerülni fog. De elkalandoztam egy kicsit, és nem hiszem, hogy ebben a társaságban lesz még egyszer alkalmam kettesben maradni veled. Féltékeny vagyok rád. Eve összevonta a szemöldökét, és önkéntelenül is vetett egy pillantást Roarke felé, mire Gillian halkan, szinte dorombolva felnevetett. -Nem, nem miatta, habár szerintem ezt senki sem hányhatná a szememre. Hanem az anyám miatt. -Cserbenhagyott. -Nagyon szeret - és olyan szemekkel nézte, hogy Eve teljesen zavarba jött. - Tisztel téged, aggódik érted, csodál, és sokat gondol rád. Ugyanúgy, mint ahogy engem szeret, és rám gondol. És ez egy bizonyos szinten bánt. -Ez egyáltalán nem ugyanaz — kezdte Eve, de Gillian megrázta a fejét. -Nagyon is hasonló. Én vagyok a lánya, a húsa és a vére. Te pedig nem, ennek ellenére éppen azt a helyet foglaltad el a szivében, mint én. Amikor elárulta, hogy téged is meghívott, két érzés kerített a hatalmába - nyalta le a sót a pohara pereméről. - Először is az önzés. Hiszen ő az én anyám. Utána viszont rögtön jött a kíváncsiság. Arra gondoltam, legalább alaposan megnézlek magamnak. -Nem versenyzek veled Mira... - Szeretetéért? - fejezte be a mondatot Gillian mosolyogva. - Nem, valóban nem. Az én hibám, hogy ilyen kellemetlen és ártalmas érzéseim támadtak veled kapcsolatban. Az anyám a világ legcsodálatosabb asszonya. Bölcs, jószívű, erős, okos és odaadó. És ezt régebben sokszor nem tudtam megbecsülni. De ahogy felnőttem, és nekem is gyerekeim lettek, minden kincset
megláttam benne - nézett végig az udvaron, és pillantása megpihent az egyik lányán. - Remélem, egy nap majd Lana is így fog érezni velem kapcsolatban. Mindenesetre úgy éreztem, elloptál valamit az anyámtól, ami engem illetne. Arra számítottam, meglátlak, és azonnal unszimpatikus leszel nekem, mivel mindennel szemben állsz, amiben hiszek - emelte Eve felé a poharát. - De erre egyszerűen képtelen vagyok - töltött mindkettejüknek. — Az anyám kedvéért jöttél ma ide. Talán még az a gyönyörű férjed is ösztökélt, de elsősorban azért vagy itt, mert az anyám azt kérte tőled. Sokat számít neked. A magánéletedben is. És észrevettem, milyen szeretettel figyeled az apámat. Ez elárulta, milyen jó emberismerő vagy, és ismerve az anyámat, aki szintén remek emberismerő, rádöbbentem, hogy remek nyomozó, és remek ember lehetsz. így már sokkal könynyebben osztozom rajta. Mielőtt Eve válaszolhatott volna, Mira lépett melléjük. Az alvó gyermeket a vállán nyugtatta. Mindenki eleget kapott enni? -Még többet is - nyugtatta meg Gillian. - Add ide. Majd én felviszem az emeletre. -Nem. Olyan szépen alszik, kár lenne háborgatni. És amúgy is, csak nagyon ritkán tarthatom a karjaimban — ült le gyorsan Mira, miközben finoman megsimogatta a baba hátát. - Eve, figyelmeztetlek, hogy Dennis épp most igyekszik meggyőzni Roarke-ot, hogy grill nélkül nem élet az élet. -Nos, minden mást már beszerzett - tüntette el Eve a burgerét. - És úgy látom, nagyon is jó dolog. -Dennis arról is beszél, hogy minden a szakácson múlik, nem pedig a sütőn. Amit én is megerősítek. Kóstold csak meg a gyümölcstortámat és a barackos pitémet. - Pite? Pitét sütöttél? - és Eve magában elismerte, hogy egy ilyen családi grillparti nem is olyan rossz dolog. - Talán tudnék még... Ebben a pillanatban jelezni kezdett a kommunikátora. Az arcáról azonnal lefagyott a vidám mosoly. Mira is elkomorodott. -Elnézést. Csak egy pillanat - állt fel, majd előhúzta zsebéből a kommunikátort és hátrasétált a konyha mögé. -Mi ez? - kérdezte Gillian ellentmondást nem tűrően. Mi történt? -A munkája - suttogta Mira, miközben arra gondolt, milyen hirtelen vált fagyossá Eve tekintete. - Valaki meghalt. Vedd át a babát, Gilly. Amikor Eve visszajött, ő is felállt. -Mennem kell - kezdte Eve, majd amikor Mira mellé lépett és megfogta a kezét, lehalkította a hangját. - Ne haragudj. Most tényleg mennem kell.
-Ugyanaz? -Nem. Ő volt, de nem ugyanúgy gyilkolt. Amilyen hamar csak lehet, tájékoztatlak a részletekről. A francba, kicsit nehéz a fejem. Túl sok margaritát ittam. -Hozok egy kijózanítótablettát. -Köszönöm - fordult Roarke felé, aki ekkor ért melléjük. - Maradj csak, ha akarsz. Későn megyek haza. -Elviszlek, és ha szükséges, otthagyom neked a kocsit, én meg majd hazamegyek valahogy. Megint egy bárcás? Eve megrázta a fejét. Később - vett egy mély lélegzetet, még egyszer végigpillantott az udvaron, a családon, a virágokon és a rengeteg ennivalón. - Az élet nem fenékig tejfel, igaz-e?
Hetedik fejezet
— Csak dobj ki a sarkon. Nem kell teljesen egészen vinned. Roarke nem hallgatott a feleségére. - De akkor a kollégáid elszalasztják a lehetőséget, hogy lássanak kiszállni egy ilyen kocsiból. Az ilyen kocsi egy ragyogó, ezüstszínű ékszert takart füstszínű ablakokkal, eltolható tetővel, és egy vicsorgó párduccal a motor helyén. És mindketten tudták, milyen kellemetlenül érintik Eve-t a munkatársai megjegyzései Roarke-kal és a drága játékszereivel kapcsolatban. Idegesen lekapta a napszemüvegét. Új volt, nem tudta, hogy került hozzá, egyszer csak titokzatos körülmények között megjelent a holmijai között. Gyanította, hogy divatos, és tudta, hogy nevetségesen drága. De hogy megkímélje magát néhány kellemetlen megjegyzéstől, úgy vélte, inkább zsebre teszi. -Nincs értelme, hogy itt maradj. Nem tudom, mikor végzek. -Azért nem indulok egyből haza. De ígérem, nem leszek láb alatt — parkolt le Roarke néhány járőrkocsi és mentőautó mögött. -Ez már igen, hadnagy - közölte az egyik egyenruhás abban a pillanatban, ahogy Eve kimászott a kocsiból. — Lefogadom, hogy felégeti az aszfaltot maga mögött. Higgadjon le, Frohickie. Mit találtak?
Fantasztikus - dünnyögte a rendőr, miközben egyik kezével végigsimított a csillogó motorháztetőn. - Egy nő az áldozat, név szerint Lois Gregg. Hatvanegy éves volt. A saját lakásában fojtották meg. Egyedül élt. Erőszakos behatolásnak nincs semmi nyoma. Amikor nem jelent meg egy családi eseményen, és a 'linket sem vette fel, a fia aggódni kezdett érte. Idejött, bement a lakásba és végül rábukkant. Frohickie gyorsan beszélt, de miközben a ház felé kísérte Eve-t, széles válla fölött egyre csak Roarke kocsija felé pislogott. Megfojtották? Igen, hadnagy. És nemi erőszak is történt. Negyedik emelet - mondta, amikor elértek a felvonó elé. - Minden jel szerint egy seprűnyéllel. Nagyon csúnya látvány. Eve egy szót sem szólt, csak elgondolkodott a hallottakon. A gyilkos egy levelet is hátrahagyott - folytatta Frohickie. - Magának címezve. Az a gazember az áldozat lábujjai közé tűzte a borítékot. DeSalvo - suttogta Eve. - Jézus Krisztus. Majd kiürítette az elméjét, és így minden előítélet nélkül tudott belépni a tetthelyre. Szükségem lesz egy helyszínelő készletre és egy felvevőre. Amikor megtudtuk, hogy otthonról hívták be, azonnal felhozattam egyet. Erre Eve azonnal megbocsátotta Frohickie-nek, hogy olyan heves lelkendezésbe kezdett a kocsi láttán. Biztosították a helyszínt? - kérdezte. -Igen, hadnagy. Az áldozat fiát leültettük a konyhában, egy egyenruhás és egy MT-s vigyáznak rá. Nagyon rossz bőrben van. Azt állította, nem nyúlt a halotthoz. -A segédem már elindult ide. Amikor ideér, azonnal küldje be. Te pedig maradj odakint - fordult Roarke felé. -Értettem - ennek ellenére Roarke roppant kényelmetlenül érezte magát, hogy kirekesztették az eseményekből, miközben a felesége kénytelen besétálni egy újabb rémálom kellős közepébe. Eve átlépte a küszöböt, és látta, hogy sem az ajtó, sem pedig a keret nem viseli magán az erőszak nyomait. Az egyszerű, de ízlésesen berendezett nappali sem árulkodott dulakodásról. Az ablakokat világoskék függönyök takarták, olyan vékonyak, hogy beengedték a fényt. A redőnyöket nem eresztették le. Eve leguggolt és megvizsgált néhány vércseppet az egyik szőnyeg szélén. A szomszéd helyiségből zokogást hallott. Az áldozat fia a konyhában, gondolta, majd ezt is kizárta a tudatából. Felállt, egy intéssel hátraparancsolta a többi rendőrt, befújta a kezét és a bakancsát folyékony kesztyűvel, a pólójára csíptette a felvevőt
és belépett a hálószobába. Lois Gregg meztelenül feküdt az ágyon, még mindig megkötözve. A nyaka köré egy széles selyemsálat tekertek. A krémszínű boríték, amelyre Eve nevét nyomtatták, a bal lába ujjai közül meredt elő. Sok vér folyt ki - bár nem olyan sok, mint Wootonnál - a fehér lepedőre, a takaróra és a nő combjaira. A gyilkos ott hagyta a seprűnyelet a padlóra dobva. Lois alacsony nő volt, talán száztíz font súlyú. Kávébarna bőre kevert származásról tanúskodott. Az arcán és a szemében megrepedtek a hajszálerek, a nyelve felpuffadt, minden jel szerint valóban fulladás végzett vele. Eve arra gondolt, hogy harcolhatott ellene. Még akkor is, amikor az elme már feladta, a test megküzdött minden egyes korty levegőért. Az életért. Az ágy mellett megpillantott egy hosszú, zöld köntöst. Annak az övével fojtották meg. Azt akarta, hogy eszméletednél legyél, amikor bántalmaz. Azt akarta, hogy lásd az arcát, érezd a fájdalmat, a félelmet, a rettegést. Igen, ezúttal ez volt a célja. Hallani akarta a sikolyaidat. Egy ilyen szép épületben biztosan remek a hangszigetelés. Amit a gyilkos feltehetően ellenőrzött. Méghozzá nem is a gyilkosság napján, hanem korábban. Vajon elárulta, hogy mi fog történni veled? Vagy csendben végezte a dolgát, miközben könyörögtél? Felvette a helyszínt a rögzítőjével, dokumentálta a holttest helyzetét, a köntöst a földön, a seprűnyelet és a gondosan elhúzott függönyöket. Majd elvette a borítékot, kinyitotta, és olvasni kezdte a levelet. Hello ismét, Dallas hadnagy. Hát nem gyönyörű nap ez a mai? Az ember másra sem vágyik, csak arra, hogy lemehessen a tengerpartra, vagy sétáljon egyet a parkban. Gyűlölöm magamat, hogy félbe kell szakítanom a vasárnapját, de úgy látom, élvezi, ha sokat dolgozhat — mint ahogy én is — ezért nem hinném, hogy nagyon bánja. Egy kicsit csalódtam önben, nem is egy okból. Először is, cö-cö, nem nagyon árasztja el a médiát a rólam szóló hírekkel. Pedig nagyon várom már, hogy beszéljenek rólam. Viszont sokáig már nem tarthatja bent a szellemet a palackban. Másodszor pedig azt hittem, nagyobb kihívást jelent. Remélem, ez a kis ajándékom némileg ösztönzően hat önre. Sok szerencsét! -Al -
Nagyon beképzelt gazember vagy, igaz? - mondta ki Eve
hangosan, amit gondolt, majd, mielőtt kinyitotta volna a helyszínelő készletet, gondosan betette a levelet és a borítékot egy műanyag zacskóba. Mire Peabody megérkezett, már végzett is a helyszín előzetes szemrevételezésével. -Ne haragudj, hadnagy. Bronxban voltunk. -Mi a frászt kerestetek... - hallgatott el hirtelen. — Mi ez? Mi a franc van rajtad? -Ez egy izé... Napozóruha - pirult el halványam Peabody, és egyik kezével végigsimított a rózsaszín pöttyös szoknyácskáján. - Olyan sokáig tartott, mire onnan beverekedtük magunkat a városba, hogy úgy gondoltam, egyenesen ide jövök, nem ugrok haza előtte átöltözni egyenruhába. -Hú - nézett végig Eve a keskeny pántú, mélyen dekoltált dresszen, és úgy vélte, erre a látványra McNab csak annyit mondana: Peabody testfelépítése remek. -Szerinted hogy tudsz majd dolgozni ilyen öltözékben? -Nos, izé... -Azt mondtad: mi? McNabot is magaddal hoztad? -Aha. Igen, hadnagy. Az állatkertben voltunk. Bronxban. -Az is valami. Kérd meg, hogy ellenőrizze a külső biztonsági rendszert, valamint a földszint és a felvonó biztonsági kameráinak a felvételeit. Ebben az épületben biztosan szereltek fel ilyesmit. -Igen, hadnagy - indult el Peabody, miközben Eve átment a szobából nyíló fürdőszobába. A gyilkos biztosan megmosdott, habár ennek semmi jelét nem vette észre. A fürdőkádat tisztán találta, a törülközők frissnek tűntek. Lois nem szerette a rendetlenséget és a felfordulást, gondolta Eve. Biztosan magával hozta a saját szappanát és törülközőjét is, vagy elvitt magával abból, amit itt talált. -Megkérjük a takarítókat, hogy vegyenek mintát a lefolyóból. Még akár szerencsével is járhatunk - közölte a háta mögött belépő Peabodyval. -Nem értem. Wootont egyáltalán nem így intézték el. Ez még csak nem is hasonlít arra az esetre. Máshogy néz ki az áldozat, és a gyilkosság módszere sem egyezik. Itt is találtál levelet? -Aha. Már be is csomagoltam. Peabody megszemlélte a helyszínt, miközben minden részletet próbált az agyába vésni, mint valami eleven felvevő. Evéhez hasonlóan neki is feltűnt az éjjeliszekrényen álló kis váza virág, az apró mindenesdoboz az öltözőasztalon, melynek a tetején dülöngélő, rózsaszín betűk hirdették: SZERETLEK, NAGYI, valamint az összes vízszintes felületet elborító, bekeretezett fényképek és holók.
Szomorú, gondolta. Mindig szomorú végignézni az élethez kapcsolódó, mindennapi tárgyakon, amikor maga az élet már véget ért. De megpróbálta elhessegetni magától ezt az érzést. Tudta, hogy Dallas is így tenné. Vagy eltemetné, esetleg felhasználná. Azt viszont semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy a szánalom akadályozza a munkáját. Ismét körülnézett, miközben azon igyekezett, hogy ne úgy tegye ezt, mint egy nő, hanem úgy, mint egy nyomozó. -Szerinted több gyilkos van? Ez egy csoport? -Nem, csak egy - emelte fel Eve az áldozat egyik kezét. Semmi ragyogás, gondolta. Rövid körmök. Gyűrűt sem viselt, de a középső ujján egy halvány, sápadt karika jelezte, hogy régebben rendszeresen, mostanában pedig alkalmanként azért felhúzott egyet. A bal kezére. - Viszont meg akarja mutatni nekünk, hogy milyen sokoldalú. -Nem értem. -Én viszont igen. Nézz utána, hol tartotta az ékszereit. Egy gyűrűt keress. Karikagyűrűt. Peabody sorban kihúzgálta az öltözőasztal fiókjait. -Talán megmagyarázhatnád, mi az, amit neked sikerült felfognod, nekem viszont nem. -Egy idős nő az áldozat. Erőszakos behatolásnak vagy dulakodásnak semmi nyoma. Azért engedte be a gyilkosát, mert azt hitte, minden rendben van vele. Talán karbantartónak vagy szerelőnek öltözött. És amikor hátat fordított neki, egyszerűen leütötte. A tarkóján lehet látni a zúzódást, és a nappali szőnyegére is került néhány csepp vér. -Ő is bárcás volt? -Nem biztos. -Megtaláltam az ékszereit - emelt fel Peabody egy különféle berakásokkal díszített dobozt. - Kedvelte a fülbevalókat. És van itt jó néhány gyűrű is — vitte oda Eve-hez, és tartotta, amíg a hadnagya átnézte a tartalmát, és bízva a Roarke mellett szerzett tapasztalataiban, igyekezett szétválasztani a valódit a bizsutól. Lois ékszerei között főleg bizsukat talált, de akadt ott néhány igazán szép és értékes darab is. A tettes ezekkel nem törődött. Valószínűleg nem is kereste. -Nem, nem hinném. Szerintem az ujján volt a gyűrű, egyfajta jegygyűrű, amit a gyilkosa húzott le a kezéről. És elvitte. Mintegy szuvenírként. -Azt hittem, egyedül élt. -Egyedül. Még egy ok, amiért a gyilkos őt választotta fordított hátat Eve a csillogó kövekkel és fémmel telerakott doboznak, és Lois Greggre szegezte a tekintetét. - A gyilkos vonszolta el az ágyig. Megint magával hozta az eszközeit. Ezúttal valószínűleg egy szerszámosládában. Lekötözte a kezét és a
lábát. Majd levette a köntösét. Utána keresett valamit, amivel megerőszakolhatja. És felébresztette. A másik áldozatával nem játszadozott, de ez itt egészen más. -Miért? - tette vissza Peabody az ékszerdobozt az öltözőasztal fiókjába. - Miért más? -Mert éppen erre vágyott. Változatosságra. Amikor Lois magához tért és rájött, mi történik vele, sikoltozni kezdett. Még ha nem is hitt abban, hogy segíteni fog rajta. Sikítozott, vergődött és könyörgött. A gyilkos pedig szereti, ha az áldozata könyörög. Amikor munkához látott, és Loist elborította a hideg. elképzelhetetlen fájdalom, még hangosabban sikoltozott. De nem használt - emelte fel ismét Lois egyik kezét, majd a lábánál folytatta a vizsgálódást. - Olyan erősen próbált szabadulni, hogy véresre horzsolta a csuklóját és a bokáját. Nem adta fel. O pedig biztosan ezt is nagyon élvezte. Erőt ad a másik félnek, amikor az ember úgy harcol, hogy nem nyerhet. Dallas - tette a vállára a kezét Peabody, mert Eve hangja egyre csak halkult, miközben a homlokát kiverte a víz, és egyre sápadtabbá vált. Eve rántott egyet a vállán és hátrált egy lépést. Nagyon is jól tudta, mit érzett Lois Gregg. De most nem hagyhatja, hogy a hatalmába kerítsék az emlékek, a rémálmok. A vér, a hideg és a fájdalom. Nyugodt, tárgyilagos hangon igyekezett folytatni. — Amikor a gyilkos megerőszakolta, levette az övet a köntöséről. Ekkorra Lois a fájdalomtól és a sokktól már képtelen volt összefüggően gondolkozni. Felmászott az ágyra, és a nyaka köré hurkolta az övet. A szemébe akart nézni, miközben fojtogatja. Hallani akarta, hogy küzd a levegőért, és érezni, ahogy a teste görcsösen remeg. Olyan volt ez, mint valami ocsmány paródiája a szexnek. Akkor mehetett el, amikor Lois meghalt. Egyszerre dülledt ki a szemük. És csak ekkor lazított a szorításán. Amikor magához tért, hurkot kötött az övre, és Lois lábujjai közé tűzte a levelet. És lehúzta a gyűrűt az ujjáról. Ezen minden bizonnyal remekül szórakozott. Mennyire női dolog viselni az együvé tartozás jelképét, amikor a férfi már nincs az élők sorában. Majd zsebre vágta vagy a szerszámosládájába hajította az ékszert, és elégedetten körülnézett. Minden pontosan úgy festett, ahogy azt előre eltervezte. Tökéletes utánzat. — De minek az utánzata? Kinek - javította ki Eve. - Albert DeSalvónak. A bostoni fojtogatónak. Eve kilépett a folyosóra, hol a rendőrök mindent megtettek, amit tudtak, hogy távol tartsák a szomszédokat a bűntény helyszínétől. És Roarke is itt van, gondolta. Itt ez az ember, akinek több a pénze, mint Istennek, mégis törökülésben, hátát a falnak tá-
masztva ül, miközben a zsebszámítógépével dolgozik. És közben valószínűleg olyan elégedett, hogy akár órákig is képes lenne így maradni. Eve ezt sohasem tudta megérteni. Melléje lépett és leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön a szemük. - Még itt kell maradnom egy darabig. Jobb lenne, ha most hazamennél. Engem bárki bevisz a kapitányságra. -Ennyire rossz a helyzet? -Nagyon. Beszélnem kell a fiával, aki... - sóhajtott Eve egy hatalmasat. - Azt mondták, az MT-sektől kapott valamit, de még így is nagyon szétszórt. -Nem csoda, hiszen meggyilkolták az anyját. A körülöttük álló rendőrök figyelő tekintete ellenére Eve megfogta a férje kezét. -Roarke... -A démonok nem pusztulnak el, Eve, csak az ember megtanul együtt élni velük. Ezt mind a kettőnknek meg kellett tanulnia. A magam módszerével én el tudok bánni a sajátjaimmal. Eve beszélni kezdett, de felnézett, amikor McNab kilépett a liftből. -Hadnagy, ma reggel nyolc óra óta a rendszer nem rögzített semmit a diszkekre. Sem a kinti kamerák, sem a földszinten, a felvonóban vagy az ezen az emeleten elhelyezett egységek. Egyelőre csak feltételezésekre támaszkodhatok, de szerintem a gyilkos odakintről zavarta a működésüket. És nincsenek nálam az eszközeim, hogy ellenőrizzem - emelte fel a kezét egy félmosoly kíséretében. Csak egy vörös sortot, egy kék trikót és egy olyan tornacipőt viselt, aminek kivágták az orrát. -Akkor menjen, és hozzon valamit - kezdte Eve. -Történetesen a kocsimban akad néhány műszer, ami segíthet - szakította félbe Roarke. - Segíthetek, Ian? -Az nagyszerű lenne. A biztonsági rendszer meglehetősen fejlett, tehát arra gondoltam, hogy ha a gyilkos valóban kívülről zavarta, akkor legalább rendőrségi szintű eszközökkel kellett rendelkeznie, vagy még annál is jobbakkal. De amíg nem szerelem szét, nem tudok többet mondani. Eve felállt, majd kinyújtotta a kezét. Roarke megragadta az alkarját, és hagyta, hogy a felesége talpra segítse. Lásson hozzá. És próbálja kitalálni, mit használt a gyilkos. Nyolc órakor hatolt be az épületbe, gondolta. A halál beálltának becsült időpontjából ítélve nem tölthetett egy óránál többet Lois Greggnél. Ez több, mint amit Wootonra szánt, még a játszadozáshoz is elég, de akkor sem túl sok. Visszatért a lakásba, és a konyhába ment. Jeffrey Gregg már nem sírt, de az arcán tisztán látszott a
könnyek nyoma. Sokkal inkább kivörösödött és megduzzadt, mint az anyjának. Egy apró, rétegelt lemezből készített asztal mellett ült, két kezében egy pohár vizet szorongatott. A haja csomókban meredt mindenfelé. Eve úgy gondolta, tehetetlen bánatában többször is megrángatta és beletúrt. Úgy becsülte, a harmincas éveinek az elején járhat. Barna rövidnadrágot és fehér pólót viselt, mint a legtöbben egy forró vasárnapon. Eve leült vele szemben, és megvárta, míg a férfi ráemeli véreres tekintetét. -Mr. Gregg, én Dallas hadnagy vagyok. Beszélnem kell magával. -Azt mondták, nem mehetek be, és nem láthatom. Pedig be kellene mennem. Amikor... Amikor megtaláltam, nem mentem oda hozzá. Csak kirohantam és hívtam a rendőrséget. Oda kellene mennem hozzá... Egy kicsit. Letakarták? -Nem. Pontosan azt tette, amit kellett. Ezzel segített rajta a legtöbbet. Részvétem, Mr. Gregg. Őszinte részvétem. Eve tudta, hogy ezek hasztalan szavak. Átkozottul hasztalanok. És gyűlölte önmagát, amiért ki kellett mondania őket. Gyűlölte önmagát, mert már össze sem tudta számolni, hányszor tette ugyanezt. -Az anyám sohasem bántott senkit - nyögte ki Gregg, és az ajkához emelte a poharat. - Azt hiszem, ez olyasmi, amit mindenképpen tudnia kell. Életében nem ártott senkinek. Nem tudom elhinni, hogy valaki képes volt ezt művelni vele. -Hány órakor ért ma ide? - tette fel Eve a kérdést, noha tudta a választ, csak újra át akarta ismételni Gregg-gel a részleteket.
-Én, izé... Azt hiszem, három körül. Talán közelebb volt a négyhez, mint a háromhoz. Nem, mégsem. Annyira össze vagyok zavarodva. Ridgewoodben, a nővéremnél akartunk rendezni egy gnllpartit. Úgy beszéltem meg az anyámmal, hogy eljön hozzám, és együtt indulunk tovább. A 39- utca mögött lakunk. Egy órára vártuk - ivott egy kis vizet. - Általában mindenhonnan elkésett. Sokszor ugrattuk is emiatt, de amikor már két órára járt az idő, fel akartam hívni, hogy igyekezzen. De nem vette fel a 'linkjét, ebből arra gondoltam, hogy már elindult. De továbbra is hiába vártuk. Hívtam a marok'linkjét, de erre sem válaszolt. A feleségem és a gyerekek egyre nyugtalanabbak lettek. Én is. És kezdtem elveszíteni a türelmemet fakadt sírva ismét a visszaemlékezéstől. - Olyannyira felhúztam magam, hogy idejöttem. De nem aggódtam, legalábbis nem komolyan. Nem hittem, hogy bármi rossz történhet vele, pedig közben... -Amikor ideért - buzdította Eve -, benyitott a lakásba. Volt kulcsa?
-Aha. A bejárati ajtóhoz és a lakáshoz is. Csak az járt a fejemben, hogy valami baj lehet a 'linkjeivel, ennyi az egész. Időnként elfelejtette feltölteni, az meg szépen lemerült. Valami baj történt a 'linkjeivel és elveszítette az időérzékét. Ez járt a fejemben, amikor beléptem az ajtón. Kiabáltam utána, valahogy így: „Anya! A fenébe, anya, már két órája el kellett volna indulnunk Mizzyhez." És amikor nem felelt, azt hittem, már elindult, csak elkerültük egymást, és ettől még jobban dühös lettem. De azért megnéztem még a hálószobában is. Magam sem tudom, miért. Ő pedig ott... Istenem. Istenem. Anya - omlott össze megint, Eve viszont egyetlen fejmozdulattal visszaparancsolta az MT-st a helyére, mielőtt megindulhatott volna feléjük egy fecskendőnyi nyugtatóval. Mr. Gregg. Jeff, szedje össze magát. Segítenie kell nekem. Nem látott senkit odakint az épület körül? -Nem tudom - törölte meg könnyes arcát. - Dühös voltam és siettem. Nem vettem észre semmi furcsát. - Az anyja nem említette, hogy nyugtalan, észrevett valamit, vagy valakit, aki aggasztja? -Nem. Már vagy tizenkét éve itt lakott. Ez egy szép ház. És biztonságos - vett egy mély lélegzetet, és igyekezett megnyugtatni a hangját. - Ismerte a szomszédokat. Leah és én pedig csak tízsaroknyira lakunk ide. Minden héten találkoztunk. Biztosan elmondta volna, ha valami nincs rendben. -És mi a helyzet az apjával? -Elváltak. Istenem, már huszonöt éve. Boulderben él. Nem találkoztak sokszor, de azért kijöttek egymással. Jézusom, Jézusom, az apám biztos nem tett volna ilyet - csuklott el a hangja, és ringatózni kezdett előre-hátra a székén. - Ehhez teljesen őrültnek kell lenni. -Csak rutinkérdés volt. Az anyjának nem volt senkije? -Nem. Úgy tíz évig együtt élt Sammel, aki hat éve halt meg egy villamosbalesetben. Azt hiszem, ő volt az igazi szerelme. Azóta nem ismerkedett meg senkivel. -Viselt gyűrűt? -Gyűrűt? - nézett Gregg értetlenül Eve-re, mintha valami különös, idegen nyelven tette volna fel a kérdést. - Aha. Még Sam vette neki. Sohasem húzta le az ujjáról. -Le tudná írni, hogy milyen volt? -Izé... Azt hiszem, arany. Talán egy kővel a közepén? Istenem. Nem emlékszem. -Oké - már így is eleget mondott, határozta el Eve. És ez az irány zsákutcának bizonyult. - Az egyik egyenruhás most hazakíséri. - D e . . . Nincs már hátra semmi? Ne csináljak valamit? nézett esdeklően Eve-re. - Elárulná, mit kellene most csinálnom? -Csak menjen haza a családjához, Jeff. Ez a legjobb, amit
most tehet. Az anyjáról majd én gondoskodom - kísérte ki Eve, és rábízta egy egyenruhásra. Majd McNab felé fordult, Mondjon valamit - kérdezte ellentmondást nem tűrően. -Határozottan távzavarás. A gyilkos vagy elképesztően ért az elektronikához és a biztonsági rendszerekhez, vagy rengeteg a pénze, és meg tudja vásárolni a legújabb cuccokat. És ezt most azokra értettem, amik felbukkannak a feketepiacon. -Miért? - akarta tudni Eve. - Az épület biztonsági rendszere jó, de messze nem a legjobb. - Oké, most nem az a lényeg, hogy zavarta a rendszert, hanem az, hogy hogyan - húzott elő számtalan zsebe egyikéből egy csomag rágógumit, és Eve felé kínálta, majd amikor válaszul csak fejrázást kapott, a saját szájába dobott egy darabot. Mindent kiiktatott anélkül, hogy zavarta volna a rendszer többi funkcióját. A világítás, a légkondicionáló és a lakásokban található elektronikus készülékek normálisan működtek tovább. Kivéve - őröltek buzgón az állkapcsai, miközben a nappali lámpájára mutatott - itt. Ennek a lakásnak ebben az egyetlen szobájában. Világítás bekapcs - adta ki a parancsot, és amikor a lámpatest sötét maradt, Eve bólintott. Aha, ez stimmel. „Elnézést a zavarásért, asszonyom, de az épületből elektromos hibát jeleztek." A gyilkos szerelőnek öltözött. Lefogadom, hogy szerszámtáskát tartott a kezében. És szélesen, segítőkészen mosolygott. Talán megkérte, hogy próbálja ki a lámpákat, és Lois csak akkor engedte be, amikor az egyik valóban nem kapcsolódott fel. McNab fújt egy hatalmas, bíborszínű buborékot, majd elcsattintotta. Ez nekem is valószínűnek hangzik. -Legyünk alaposak, ellenőrizd a 'linkeket is. A kapitányságon leszek, ha esetleg találnál valamit. Peabody! Megyek már, hadnagy. -Addig nem, amíg azt az idióta sapkát le nem veszed. Dobd el - parancsolt rá Eve, és kiviharzott. -Nekem tetszik a sapkád - súgta oda McNab. - Nagyon szexi. -McNab, szerinted a tégla is szexi - felelt Peabody, de miután gyorsan meggyőződött róla, hogy senki sem látja őket, mrgriszálta a fenekét. - Talán később még felteszem. Mármint csak a sapkát. - PeaCuki, egyszer még megölsz - pillantott ki a folyosóra, és amikor látta, hogy Eve már elment, magához rántotta a szerelmét és szenvedélyesen megcsókolta. Áfonya - fújt vigyorogva ő is egy buborékot a rágóból, amit McNabtól kapott. Majd elkapta a fejéről a sapkát, és Eve után sietett. Eve-t odakint találta a szuperkocsi és Roarke mellett. - Semmi értelme győzködnöd - mondta. - Egy járőrkocsi-
val megyünk. Ha túl későn érnék haza, majd felhívlak. - Ha szólsz egy kicsivel azelőtt, hogy elindulnál, odaküldök valakit, aki hazahoz. - El tudok intézni magamnak egy kocsit. - Ez nem valami közönséges kocsi - dorombolta Peabody, miközben végigsimított Roarke járművén. - Ez maga az utazói. - Nem kerül fáradságba. - Nem - vágta el a vitát Eve. - Ahogy akarod. Peabody, remekül nézel ki - vette ki Peabody kezéből a sapkáját, és visszatette a fejére. - így már tökéletes. - O. Izé. Nagyszerű - ragyogott fel Peabody. - Töröld le azt a nevetséges kifejezést a képedről, vedd le a sapkád, és keríts egy kocsit, ami bevisz minket a kapitányságra - csattant fel Eve. - Mi? - majd Peabody sóhajtott egy hatalmasat. - Igen hadnagy. Máris. - M u sz áj volt ezt csinálnod? - kérdezte ellentmondást nem tűrően Eve, amikor Peabody álmodozva elsétált. - Igen. Ha majd nyomozó lesz belőle, hiányozni fog az egyenruhája, de kíváncsian várom, mit vesz majd fel helyette Viszlát otthon, hadnagy - és nem törődve azzal, hogy ez Eve nek egyáltalán nem tetszik, elkapta a felesége állát, és szenve délyesen megcsókolta. - Elragadó vagy. Mint mindig. - Aha, aha, aha - vágta zsebre Eve a kezét, és odébb sétált.
Mire hazaért, már besötétedett. Makacsság vagy nem, de akko sem hívta fel Roarke-ot, amikor rádöbbent, hogy annyi pénz sincs nála, amennyiért beülhetne egy taxiba. De összeszedett néhány metrójegyet, és a föld alatt összezsúfolódott emberek között tette meg a házukhoz vezető utat. Még csak le sem ült. Állva élvezte a szerelvény rázkódását. De elhatározta, hogy soha többet nem választja az utazás eme módját. Nem mintha eddig hiányolta volna. A hirdetések felét el sem tudta olvasni, az utasok pedig vagy részegek voltak, vagy pedig egyszerűen idegesítették. És mindig akadt közöttük egy vagy kettő, akik úgy bűzlöttek, mintha a vallásuk tiltaná a szappan és a víz használatát. Mint annak az aszott koldusnak, akinek retkes nyakában lógott az engedélye, és megajándékozta fogatlan vigyorával. De viszonzásképp csak egy acélos pillantást kapott, mire azonnal elfordította a fejét. Az aztán a legkevésbé sem hiányzott. Azzal ütötte el az időt, hogy a többi utast figyelte. A diákok diszkkönyveikbe temetkeztek. A gyerekek videojátékokkal szórakoztak. Egy öreg olyan hangosan hortyogott, hogy Eve azon csodálkozott, miért nem ébred fel a saját hangjára. Egy fá-
radtnak tűnő asszony a gyerekeivel, néhány unatkozó fiatal. És az a vézna, egyáltalán nem az évszaknak megfelelően öltözött fickó, aki az esőköpenye rejtekében éppen maszturbált a kocsi végében. Ó, Krisztus szerelmére - indult meg feléje Eve, de az egyik unatkozó kölyöknek is feltűnt, és úgy gondolta, kivételesen hajlandó megmozdulni. Egy óriási ökölcsapást helyezett el a magával játszó alak arcán. Fröcskölt a vér. Többen felsikoltottak. De az alak még akkor sem engedte el a saját farkát, amikor az orra hirtelen vérszökőkúttá változott. Azonnal hagyja abba - ragadta meg a gallérját Eve, de ekkor az egyik utastársa pánikba esett, meglökte Eve-t, aki ettől egyenesen nekirepült a verekedő kölyök öklének. - A pokolba! - villantak fel szemei előtt a csillagok, és meg kellett ráznia a fejét, hogy kitisztuljon a látása. - Rendőr vagyok - vágott oldalt keményen a könyökével, hogy az ismeretlen végre hagyja abba a vihogó perverz gyepálását, majd keményen rálépett a lábfejére annak, akitől olyan erős pofont kapott, hogy még mindig lüktetett az arca. Amikor felrángatta a padlóról a szeméremsértőt, mindenki húzódott tőle. Volt valami Eve tekintetében, ami elvégezte azt a munkát, amit az unatkozó kölyök ökle nem tudott. A perverz elernyedt. Lepillantott az alak összement farkára, és felsóhajtott. Törölje le - parancsolt rá.
*** A francba a metróval, füstölgött magában, miközben a házukhoz vezető, hosszú úton baktatott. Az utazástól megfájdult állkapcsa és a feje, ráadásul még a kocsiról is le kellett szállt hogy átadja azt az idiótát a metró rendőrségének. Még azzal sem nagyon törődött, hogy enyhe, csaknem balzsamos szellő támadt. A levegő megtelt édes virágillattal. Nem érdekelte a tiszta ég, pedig még a háromnegyedes holdat is lát ni lehetett, amely úgy függött az égen, mint egy óriási lámpa. Oké, szép, de a pokolba vele. Belépett a házba, és rövid kérdezősködés után a házi szár tógépes rendszer elárulta, hogy Roarke a családi médiaszobában van. Pont szemben a központi médiaszobával, gondolta. De hol a fenében? Mivel nem tudta biztosan, és eléggé kimerítette hosszú gyaloglás a metróállomástól a házig, úgy döntőt igénybe veszi a felvonót. - Családi médiaszoba - adta ki az utasítást, mire a kabin fel, majd kelet felé indult. Emlékezett rá, hogy a fő médiaszobában összejöveteleke szoktak tartani. Száznál is többen elfértek a plüssfotelekben, falra pedig olyan széles képernyőt szereltek, hogy az emberh
szinte színházban érezte magát. De a családi médiaszoba - úgy emlékezett, R.oarke mesélt róla - sokkal meghittebb. Megnyugtató színek, kényelmes fotelek, két képernyő - az egyik a filmeknek, a másik a játékoknak. Valamint komplex, bonyolult hangrendszer, amely bármitr le tudott játszani, még azokat a régi bakelitkorongokat is, amelyekkel időnként Roarke szeretett eljátszadozni. Most is hangos zene fogadta, mely látszólag minden irányból áradt. Eve a döbbenettől kitágult szemmel figyelte az egyik fali képernyőn megelevenedő űrcsatát. Roarke hátradőlve ült az egyik fotelben. A macska az ölében pihent, a kezében egy pohár bort tartott. Eve arra gondolt, hogy most inkább dolgoznia kellene. nél több dokumentumot előásni a bostoni fojtogatóról, és kutatni valami kapcsolatot Wooton és Gregg között. Habár szinte teljesen biztosra vette, hogy nincs közöttük semmiféle kapcsolat. Zaklathatná a takarítókat, a törvényszékieket vagy a labort De tudta, hogy vasárnap este tízkor egyik helyen sem érne el túl sok eredményt. Ennek ellenére megpróbálhatná. Elvégezhetne néhány valószínűség-számítást, átolvashatná a jegyzeteit, a gyanúsítottak névsorát, és bámulhatná az eddigi eseményeket ábrázoló táblát. Ehelyett a férje mellé lépett, és kivette az öléből a macskát. Mi ez? - A legfőbb árucikk a víz. Ez a különös bolygó a zéró kvadránsban... -Nincs is semmiféle zéró kvadráns. -Ez csak egy kitalált történet, te kedves, mindig két lábbal a földön járó Eve - rántotta az ölébe a feleségét Roarke, és szórakozottan megcsókolta a homlokát, miközben továbbra is a filmet figyelte. - Egyébként ez a bolygó már csaknem kifogyott az összes vízből. Mármint abból, amit el lehet szállítani. Egy mentőosztag próbál ellátmányt vinni a kolóniának, és közben elhozni tőlük az összes vizüket, ami még maradt. Amit egy másik csoport magának akar megszerezni. Már megvívtak néhány véres űrcsatát. A képernyőn felrobbant valami, a hangszórókból pedig fülsiketítő robaj hallatszott. -Szépen elintézték - jegyezte meg Roarke. - És itt ez a nő, a környezetvédelmi rendőrség feje, ők a jó fiúk, aki megjátssza, hogy szerelmes abba a gazember kapitányba, aki jó pénzért szívesen elszállít a fehérhajóján ezt-azt. Még fél óra lehet hátra. De ha akarod, kikapcsolom. -Ne, inkább nézem én is. Eve nem akart mást, csak néhány percig Roarke mellé ülni és pihenni. De hamar magával ragadta a történet, és hirtelen azon kapta magát, hogy ő is kényelmesen kinyújtja a lábát, el-
terpeszkedik a fotelben, és bámulja a képzelt csatákat. Es a jó végül legyőzte a gonoszt. Nem rossz - jegyezte meg, amikor a képernyőn feltűnt a készítők névsora. - Most viszont dolgoznom kell egy vagy két órát. -
Mesélsz nekem az ügyről?
-Talán - tápászkodott fel Eve, majd nyújtózott egyet, és bagolyként pislogott, amikor Roarke felkapcsolta a világítást. -A fenébe is, Eve, mit műveltél már megint az arcoddal? -Nem tehetek róla — húzta végig Eve kissé duzzogva az ujját az állkapcsán. - Valaki belelökött annak a fickónak az öklébe, amikor megpróbáltam megfékezni, hogy ne verjen péppé egy másikat a metrón. Nem neheztelek rá, mert nem engem akart megütni, de attól még eltalált. -Mielőtt veled találkoztam - szólalt meg Roarke egy pillanatnyi hallgatást követően -, nagyon szürke életet éltem. -Aha. Én vagyok benne a szivárvány - mozgatta meg Eve az állkapcsát. - Különben is, az én arcom. Mit szólnál egy kis kulimunkához? -Talán hagyom magam rábeszélni. Miután elláttuk azt a zúzódást. -Nem is olyan csúnya. Tudod, a metrón szolgálatot teljesítő rendőr azt mondta, hogy az a fazon rendszeresen utazik azon a vonalon. Rejszoló Willynek hívják. -A New York-i élet elbűvölő apróságai - vezette a felvonó felé a feleségét Roarke. - Egészen kedvet kaptam hozzá, hogy én is kipróbáljam egyszer a földalattit.
Nyolcadik fejezet
Peabody apró lakásában McNab lefuttatott neki néhány számítógépes szimulációt. Az elmúlt néhány hét folyamán próbálta bebizonyítani, hogy a kedvese a személyében egy igencsak szigorú tanárt ismert meg. Peabody görnyedten óvatoskodott egy kettős gyilkosság színhelyén, miközben igyekezett helyes döntéseket hozni a felmerülő kérdésekre. És elkáromkodta magát, amikor végeredményül egy hatalmas robbanást kapott - ezt a részt McNab adta a szimulációhoz -, és egy bírói talárba öltözött, szigorú alak megfenyegette az ujjával. Ah-ah-ah, helytelen eljárás, a helyszín beszennyeződött. A bizonyíték megsemmisült. A gyanúsított szabadon elsétált. -Feltétlenül ezt kell mondania? -Az életben is így történik - mutatott rá McNab, miközben egy marék burgonyaszirmot tömött a szájába. - Szerintem egészen valósághű. -Nem akarok több szimulációt - fintorgott Peabody, mire McNab libidója azonnal meglódult. - Mindjárt szétrobban a fejem. McNab eléggé szerette ahhoz, hogy többnyire elhessegesse a lelki szemei elől azt a képet, hogy letépi Peabodyról az összes ruhát, és a szőnyegre dönti. Nézd, a szabályzat ásza vagy. Megjegyzed a részleteket, ismered a törvényt, és a többi és a többi. De csak akkor mégy at a szóbelin, ha abbahagyod a nyavalygást. - E n nem nyavalygok. -Dehogynem, éppen úgy, mint amikor beleharaptam a lábujjaidba - vigyorgott McNab, miközben Peabody haragos Pillantásokat lövellt feléje. - Csak az a baj, hogy amíg én ezt romantikusnak találtam, a vizsgabizottság éppen az ellenkezőjét fogja gondolni. Ezért pörgesd fel magad egy kicsit. Peabody folytatta a szájhúzogatást, majd arcát hirtelen eluralta a döbbenet, mert McNab félreütötte a kezét, amikor a chipses zacskó után nyúlt. - Egy falatot sem kapsz, amíg végig nem csinálod a szimulációt. -Jézusom, McNab, nem vagyok én kutya, akit keksszel kell idomítani.
— Nem, te zsaru vagy, aki nyomozó akar lenni — húzta odébb a zacskót, hogy Peabody ne érhesse el. - Ráadásul begyulladtál. — Nem gyulladtam be. Persze ideges vagyok a vizsga előtt, ez azt hiszem, érthető. De próbálom bebizonyítani magamnak. . . - szisszent fel, amikor látta, hogy McNab válasz helyett csak türelmesen nézi azokkal a zöld szemeivel. - Rettenetesen félek — és mivel McNab átölelte, szorosan a férfi sovány vállához simult. - Félek, hogy megbukok, és ezzel szégyent hozok Daliásra. És rád, Feeneyre, a kapitányra és a családomra. Jézusom. - Nem fogsz megbukni, és nem hozol szégyent senkire. Ez most nem Daliásról szól, és nem is valaki másról. Csak és kizárólag rólad. — Dallas tanított, és a vizsgára is ő javasolt. - Ezek szerint úgy ítélte meg, hogy készen állsz rá. És ezzel nem idegesíteni akarlak, PeaCuki - dörgölte oda az orrát gyorsan Peabody arcához. - Egyáltalán nem. Van gyakorlatod. Sok időt töltöttél terepmunkával, jók a megérzéseid, és használod az eszed. És, kedvesem, még a szíved is a helyén van. Peabody félrefordította a fejét és felnézett McNabra. - Nagyon édes vagy. - Nem bóknak szántam, ez tény, amivel nem lehet vitatkozni. Viszont akad itt még valami. Nem vagy elég határozott. Peabody érzelgőssége azonnal sértődésbe csapott át. -Hé! - És éppen ezért - folytatta higgadtan McNab - nem bízol a megérzéseidben vagy a kiképzésedben. Alulértékeled önmagad. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznál, amit tudsz, arra gondolsz, mi mindent nem tudsz, és éppen ezért buksz el állandóan a szimulációkon. peabody elhúzódott tőle. - Igazad van - sziszegte. - Éppen ezért gyűlöllek. - Nem. Szeretsz, mert szép vagyok. -Seggfej. - Gyáva nyuszi. - Gyáva nyuszi - remegett meg Peabody ajka, miközben próbálta elnyomni önkéntelen mosolyát. - Jézusom. Oké, indíts el még egyet. Legyünk túl rajta. És ha megcsinálom, enyém lesz az összes chips - vigyorodott el szélesen. — Te viszont felteszed a sapkám. - Megegyeztünk. McNab elkezdte beprogramozni a következő szimulációt, Peabody pedig felállt és járkálni kezdett, hogy kitisztítsa a fejét. Önmaga előtt be kellett ismernie, hogy igenis fél. Fél, hogy
túlságosan magasra tör. És ahelyett, hogy kihasználná a bensőjét mardosó éhséget, hagyja, hogy felfalja az önbizalmát. Ennek véget kell vetnie. Még akkor is, ha izzad a tenyere és görcsben van a gyomra. Arra gondolt, Dallas sohasem hagyja, hogy ez a munkáját befolyásolja. Pedig ő is szokott idegeskedni. És ennél még többet is. Délután, a Gregg-gyilkosság helyszínén egy rövid időre bepillanthatott az érzései közé. És időnként megesett ez más kéjgyilkosságok helyszínén is. A hadnagy arca elsápadt. Peabody biztosra vette, hogy itt valami sötét, szörnyű titok lappang. Egy személyes ügy. Erőszak, mégpedig roppant brutális. Még fiatalkorában történhetett. Még mielőtt rendőr lett belőle. Szentírásként tanulmányozta Eve karrierjét a NYPSD-nél, de az aktákban nyoma sem volt olyasminek, hogy Dallast megerőszakolták volna. De ezt is inkább kihasználta, mintsem hagyta, hogy fölébe kerekedjen. Peabody ezt csak egy szóval tudta jellemezni: hősiesség. - Elkészültem - jelentette be McNab. - Nem lesz könnyű dolgod. Peabody vett egy nagy levegőt, és kihúzta magát. -Én is. Menjünk át a hálószobába, oké? A saját módszereim szerint akarom végigcsinálni. McNab a szemébe nézett, és azt látta, amit látni akart. - Rendben. Kapd el a rosszfiút, PeaCuki. - Naná, hogy elkapom. Peabody alaposan megizzadt, de egy pillanatra sem veszítette el a lélekjelenlétét. Nem azt kérdezgette magában, hogy vajon mit tenne a helyében Dallas, hanem csinálta, amit csinálnia kellett. Védte és megfigyelte a helyszínt, begyűjtötte és azonosította a bizonyítékokat. Kérdezett, jelentést írt, nyomozott. Lassan kezdett kirajzolódni előtte a gyilkos által követett minta. Átrágta magát az ellentmondó tanúvallomásokon, a ködös emlékeken, a tényeken és a hazugságokon, a törvényszékieken és az egész eljáráson. Egyre növekvő izgalommal állapította meg, hogy felépített egy teljes nyomozást. Habár a végső fázis, a letartóztatás előtt tétovázott egy kicsit. De amikor a megfelelő gyanúsítottat választotta, egy ügyész személyében megjelent a képernyőn a megérdemelt jutalma. Kapja el. Gyilkos. - Igen! - ugrott fel a fotelből, és győzelmi táncba kezdett.
- Letartóztattam. Kapd el a gyilkos gazembert. Hé, McNab, ide azt az átkozott chipset. — Máris - lépett közelebb vigyorogva McNab, egyik kezében a zacskóval. A fejére tett sapkától eltekintve nem viselt semmilyen ruhát. És amikor Peabody az ágyékára pillantott, látnia kellett, hogy a szerelme is örül a sikerének. Addig nevetett, amíg megfájdult a hasa. - Milyen idióta vagy - nyögte végül, mielőtt rávetette volna magát.
Eve számára nem volt ez más, mint összeolvasztani a puszta tényeket a kifinomult elméletekkel. - A gyilkosnak tudnia kellett az áldozatok szokásairól, ami annyit tesz, hogy ismerte őket. Ebből persze nem következik, hogy azok is ismerték, nem álltak vele kapcsolatban, ó viszont mindent tudott róluk. Nem véletlenül választott. Ahhoz túlságosan pimasz. Először alaposan megfigyelte őket. - Ez így általános, nem igaz? - billentette oldalt a fejét Roarke. - Ha az én egyetlen szerelmem történetesen fogász lenne, akkor mindent tudnék a szájhigiéniáról és a fogápolás legfrissebb eredményeiről. - Ne mondd ki azt a szót, hogy fogorvos - figyelmeztette Eve, miközben automatikusan végigtapogatta nyelvével a fogsorát. - Akkor térjünk vissza a gyilkosságokhoz - és mivel tudta, hogy az éjfél ellenére képtelen lebeszélni a feleségét egy újabb kávéról, inkább magának is töltött egyet. - A megfigyelésre, a kiválasztásra, a becserkészésre és a tervezésre. Ezek mind lényeges vonásai minden tipikus sorozatgyilkosnak. - Érezni akarják a hatalmat. Az a nő élni fog, mert élve hagyom, vagy meghal, mert úgy akarom. Tiszta sor, hogy csodálja azokat a sorozatgyilkosokat, akik beírták a nevüket a történelembe. Mint Hasfelmetsző Jack vagy a bostoni fojtogató. Ezért utánozza őket. De nagyon sok egyéni vonás is megtalálható a tetteiben. Sokoldalúbb, ezért sokkal jobbnak gondolja magát náluk. - És azért akarja, hogy te nyomozz utána, mert csodál. - A maga beteges módján mindenképpen. Nagy felhajtást akar. Hogy beszéljenek róla. És ehhez nem elég az, hogy gyilkol. Az nem elég. Neki vadászat kell. Mert ezeket a nőket egyszerűen levadászta. És egyszerre vágyik a vadász és a préda szerepére - fordult Eve a tábla felé, amire már feltűzte Jacie Wooton és Lois Gregg fényképét mind élve, mind pedig holtan. - Kifigyelte őket és megismerte a szokásaikat. Először egy
prostituált kellett neki, hogy meggyőzően utánozhassa a Hasfelmetszőt, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy bizonyos típusba tartozó bárcás. És a minta pontosan illett Jacie-re. Arra várt, hogy pontosan ő fog vele szembejönni. Nem bízta a kérdést a puszta szerencsére. Mint ahogy Lois Gregg is pontosan illett abba a mintába, amit a fojtogató követett, és azzal is tisztában volt, hogy otthon lesz vasárnap délelőtt. - Es tisztában volt vele, hogy valaki még aznap megtalálja az áldozatát? - Pontosan - bólintott Eve, és belekortyolt a kávéjába. Így sokkal gyorsabban örülhetett a sikernek. Egyre inkább valószínűnek tartom, hogy ő hívta a kilenc tizenegyet és tett névtelenül bejelentést. Azt akarta, hogy Wootont minél gyorsabban megtalálják, így útjára indulhasson a rettegés. - Ebből arra következtetek, hogy biztonságban érzi magát. - Méghozzá tökéletes biztonságban - helyeselt Eve. - Ami csak különleges embereknek jár. Ha Greggnek nem lett volna családja, akiknek feltűnik a hiánya, talán megint személyesen értesíti a rendőrséget. Mindebből az derül ki, hogy nagy gonddal választotta ki ezeket a nőket, és a következő esetén is így fog eljárni - ült le, és megdörgölte a szemét. - Most valaki mást fog utánozni. De ezúttal is olyan gyilkost, akinek az esete nagy port vert fel, és olyan helyen hagyta az áldozatait, ahol hamar rájuk bukkantak. Tehát kihúzhatjuk a történelem nagy sorozatgyilkosait, akik eltemették, megették vagy más módon semmisítették meg a holttesteket. — Micsoda vidám társaság. - Naná. Nem olyasvalakit fog utánozni, mint mondjuk Jourard, a Séf. Tudod, az a francia fickó a múlt század húszas éveiben. - Ugye ő volt, aki egy nagy fagyasztóban tárolta az áldozatait? - Ahol aztán feldarabolta, megfőzte és felszolgálta őket egy párizsi étterem mit sem sejtő vendégeinek. — A borjúmája volt a leghíresebb. Eve megborzongott. - Mindig elképeszt, ha azt hallom, hogy valaki képes belszerveket enni. Mellesleg eltértünk a tárgytól. Roarke végigsimított a karján. - Mert elfáradtál. - Lehet. A gyilkos nyilvánosságra vágyik, így nem fog olyanokat utánozni, mint Jourard, Dahmer vagy az az Iván nevű orosz, akit csak Mészárosnak neveztek. Az emberiség törtenelmében rengeteg sorozatgyilkos fordult elő, lesz miből válogatnia. És egy biztos: csak nőkre utazik - sétált vissza Eve a
tábla elé. - Ha az ember ilyen brutálisan végez a nőkkel, akkor valami baja van velük. De nincs kapcsolata az éppen aktuális áldozatával. Visszatérek a kezdetekhez, és tovább követem a papír, a levél nyomát. Te pedig nézz utána, szerepel-e a listán valaki, aki hírességeket gyilkolt. - Akad itt valaki, akivel szerintem szívesen elbeszélgetnél javasolta Roarke. - A neve Thomas A. Breen. Olyan részletes, tényekre alapozott könyvet írt a huszadik századi sorozatgyilkosokról, amit sokan alapműnek tekintenek. És egy másikat a történelem nagy tömeggyilkosairól. Történetesen olvastam néhány művét, aminek a témája most nagyon érdekli a feleségemet. - Thomas A. Breen. Lehet, hogy én is olvastam. Nagyon ismerősen cseng. - Itt lakik New Yorkban. Amíg odabent voltál a kapitányságon, a pontos címét is előkerestem neked. - Okos fiú. De amikor a csészéje után nyúlt, Roarke megfogta a kezét. - Elég okos ahhoz, hogy tudjam, elég kávét ittál már, és ennek ellenére fáradsz. - Még szeretnék ellenőrizni néhány valószínűséget. - Akkor indítsd el a számításokat. És miközben alszol, a gép mindent elvégez. Reggel pedig azonnal a kezedben lesz az eredmény. Eve legszívesebben vitatkozott volna, de még ehhez is túl fáradtnak érezte magát. Inkább megfogadta Roarke javaslatát, ennek ellenére a tekintete folyton visszavándorolt a táblára. Lois Gregg fényképére. Végighallgatta a fiának, egy érett, felnőtt embernek a zokogását. Látta az arcát, ahogy összetörve könyörög neki, árulja el, mit tehetne. „Anya", idézte fel a hangját, mely mintha egy gyermek szájából szólt volna. Annak ellenére ezt mondta, hogy már elmúlt harmincéves. Mint egy tehetetlen kisgyerek, aki nem tudja felfogni az őt ért veszteséget. Tudta, hogy Roarke is hasonló tehetetlenséget élt át, amipor rádöbbent, hogy az anyját, akit sohasem ismert, meggyilkolták. Három évtizeddel ezelőtt. Mégis gyászolt. Es csak ma délután történt, hogy egy felnőtt nő gyanakodva és neheztelve vizsgálta, miféle kapcsolatban áll az anyjával. Mi lehet az a kötelék, ami ilyen kérlelhetetlenül kapcsol össze gyermeket és anyát? Vajon a vér, merengett Eve, miközben lefekvéshez készülődve levetkőzött. Az anyaméhben alakul ki, vagy a születés után tanulja meg? A nők gyilkosai, a kéjgyilkosok gyakran egészségtelen érzéseket tápláltak az anyakép iránt. Úgy vélte, egyedül a szente-
ket lehetne egészségesnek nevezni. Az emberiség fennmaradó része valahol a két véglet között ingadozott. Vajon ez a gyilkos is gyűlölte az anyját? Aki megalázta, vagy viszont? És vajon őt is megölte? És miközben az anyaságról gondolkodott, úgy aludt el, hogy a sajátjáról álmodott. A haja, ragyogó aranyhaja hosszan göndörödött a válla alá. Szeretett végigsimítani rajta, habár tudta, hogy ez anyának nem igazán tetszik. Szerette cirógatni, mint ahogy egyszer régen egy kölyökkutyát cirógatott. Nem voltak otthon, csend borult a házra, az a fajta, amit a leginkább szeretett. Amikor mindketten, apa és anya is elmentek, senki sem kiabált vele, nem keltett félelmetes zajokat, és nem mondták neki, hogy nem teheti meg, amire vágyik. Senki sem pofozta, senki sem ütlegelte. Nem akart bemenni abba a szobába, ahol apa és anya alszanak, vagy ahová anya időnként más apákat hoz, hogy ruha nélkül játsszanak az ágyon. De olyan sok minden volt odabent. Mint a hosszú aranyhaj, vagy a vörös, vagy azok az üvegek, amelyek virágillatot árasztottak magukból. Lábujjhegyen óvakodott az öltözőasztal felé, egy sovány, farmert viselő kislány, akinek sárga pólója ragadt a gyümölcslétől. Hegyezte a fülét, mint ahogy gyakran az áldozatok szokták, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban kereket oldjon. Kinyújtott ujjai lassan elérték és végigsimítottak a paróka szőke fürtjein. A mögéje dobott injekciós fecskendő egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy az anyu mindennap gyógyszerezi magát, néha többször is. És az orvosságtól legtöbbször álmos lesz, de időnként táncra perdül, és csak forog, forog... Sokkal szebb volt, amikor táncolni akart, habár a nevetésétől borsódzott a háta. De még mindig jobbnak találta a kiabálásnál és a verésnél. Az öltözőasztal fölött egy tükör lógott, de olyan magasan, hogy a feje búbját is csak akkor pillanthatta meg benne, ha lábujjhegyre állt. A saját haja ronda barna volt, ráadásul rövid és egyenes. Nem olyan szép, mint anya haja, amit a játszadozáshoz szokott felvenni. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, és a fejére tette a parókát, ami a derekáig ért, és olyan szépnek érezte magát benne, hogy egyszerre elöntötte a boldogság. Mindenféle játék hevert az öltözőasztalon, amivel az ember különböző színűre festhette az arcát. Egyszer, amikor anyának jó volt a hangulata, az ő száját és arcocskáját is kifestette, majd megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint egy kicsi játék baba.
És ha többször nézne ki úgy, akkor az anyu és az apu jobban szeretnék. Nem üvöltöznének vele, nem vernék meg, és kimehetne egy kicsit játszani. Dudorászva rúzst kent az ajkaira, majd összedörgölte őket úgy, ahogy anyától látta. Befestette az arcát, és ügyetlenül belebújt egy tűsarkú cipőbe, amit az asztalka előtt talált. Igaz, alig tudott megállni benne, de legalább jobban láthatta az arcát. - Mint egy játék baba - mondta ki fennhangon, miközben elbűvölték a színek és a hosszú aranyhaj. Lelkesen még többet kent magára, és annyira elmerült a játékban, hogy még hallgatózni is elfelejtett. - Te ostoba kis kurva! A visítást hallva hátratántorodott és kilépett a cipőből. Az első pofon már zuhanás közben csattant az arcán. Az első könynyek akkor jelentek meg a szemében, amikor anya megragadta fájó karját, és felrántotta a földről. - Nem megmondtam, hogy sohase gyere be ide? Nem megmondtam, hogy ne nyúlj a cuccaimhoz? Anyának fehér, nagyon fehér volt a keze, csak a körmeit festette vérvörösre. Most ezzel a fehér kezével ütötte tovább. Miközben anya karja a magasba emelkedett, hogy újra lesúJtson, a kislány sírásra nyitotta a száját. — A francba, Stel - rohant be apa, majd megragadta anyát, és az ágy felé taszította. - Ennek a lakásnak a hangszigetelése jóformán nulla. Megint a nyakunkra akarod hozni azokat a rohadt szociális munkásokat? - Ez a kis szaros hozzápiszkált a cuccaimhoz - pattant fel anya az ágyról, és karommá görbítette vérvörös végű ujjait. Nézd meg, micsoda disznóólat csinált! Nem érzem jól magam, fáradt vagyok, ráadásul gyűlölöm hallgatni az állandó panaszkodását! A padlón a gyerek összegömbölyödött, a fejére szorította a kezét, és igyekezett egy hangot sem kiadni magából. Legszívesebben láthatatlanná vált volna, hogy a másik kettő még a létezéséről is megfeledkezzen. — Először is sohasem akartam ezt a kölyköt - csattantak össze élesen anya fogai. A gyermek elképzelte, ahogy lecsap velük az ujjaira, a lábujjaira. A rémülettől felsírt, mint egy sarokba szorított macska, és a fülére szorította a kezét, hogy még a saját hangját is kirekessze. - A te ötleted volt. Akkor törődj is vele. - Törődök — emelte fel apa a gyereket, és annak ellenére, hogy az ösztönösen rettegett tőle, pillanatnyilag jobban tartott
anya fehér kezétől, és attól, hogy leharapja az ujjait. Szorosan az apjához bújt, és megremegett, amikor az a szemére tolta a parókát, hogy nem látott tőle semmit, és a tenyere nagyot csattant a fenekén. — Lődd be magad, Stella - mondta. — Attól jobban fogod érezni magad. Ezt majd én befejezem. És veszünk egy droidot, ami gondozza a gyereket. — Aha, remek. És akkor már vehetnénk egy hatalmas házat és egy csomó kocsit is, meg azt a többi szart, amit megígértél nekem. Mert eddig nem kaptam mást tőled, Rich, mint ezt a bőgőmasinát. - Ami hosszú távú befektetés. Egy nap majd mindent viszszafizet nekünk. Nem igaz, kicsi lány? Lődd be magad, Stella ismételte meg, miközben a hóna alatt a gyerekkel kifelé indult a szobából. - Én addig mindent tisztába teszek. A gyerek, miközben kifelé vitték, utoljára anya arcát látta. Barna szemét, amely, akárcsak a szavai, megteltek gyűlölettel. Eve-t nem a pánik ébresztette, amit rémálmai közben mindig átélt, hanem a jeges, tompa sokk. Sötétben feküdt, és észrevette, hogy a lehető legmesszebb húzódott Roarke-tól, mintha csak magányra lenne szüksége az álmához. Remegve, bizonytalanul visszamászott, és szorosan hozzásimult a férjéhez. Majd átölelte és magához húzta. És próbált úgy tenni, mint aki alszik.
Másnap reggel nem mesélt Roarke-nak az álmáról. Úgy érezte, képtelen rá. Ki akarta törölni a fejéből, de állandóan visszatért a gondolatai közé. Megkönnyebbülten látta, hogy Roarke reggele igencsak elfoglalt, így minimális beszélgetést követően ki tudott surranni a házból. A férje túlságosan alaposan és könnyedén olvasott a gondolatai között - ez a képessége egyszerre töltötte el bámulattal, és idegenkedett tőle -, és úgy érezte, még nem készült fel rá, hogy elmesélje, amire sikerült az éjszaka visszaemlékeznie. Az anyja kurva volt, narkós, és sohasem akart gyereket. Sőt még ennél is több. Lenézte és iszonyodott a saját gyerekétől. De min változtat mindez?, tette fel magának a kérdést, miközben a belváros felé haladt. Az apja szörnyeteg volt. Miért rosszabb most, hogy tudja: az anyja sem volt különb? Nem történt semmi. A kapitánysághoz érve leparkolt és felment az irodájába. Minél beljebb került a nyüzsgő épületbe, annál inkább önmagának érezte magát. Megnyugtatta a fegyvere súlya, mint ahogy az a tudat is, hogy a jelvénye ott lapul a zsebében.
Roarke egyszer azt mondta, ezek a jelképei, és nem is tévedett. Ezek jelentették mindazt, ami volt. Átment a nyomozók közös irodáján, ahol a reggel érkezetek éppen felvették a szolgálatot. Tett egy rövid kitérőt Peabody kuckója felé, és abban a pillanatban ért oda, amikor a segédje legurította a reggel első kávéját. -Thomas A. Breen - kezdte Eve, és elhadart egy East Village-i címet. - Vedd fel vele a kapcsolatot, és hozz össze egy személyes találkozót, amilyen hamar csak lehetséges. Elmegyünk hozzá. - Igen, hadnagy. Nehéz éjszakád volt? - és Eve kérdő tekintetét látva Peabody megvonta a vállát. - Úgy festesz, mint aki nem aludt túl sokat, ez minden. Mint ahogy én sem. Készülök a vizsgára. Hamarosan itt az ideje. — Aki csak napi nyolc órát hajlandó dolgozni, mint az átlag, az sohasem kapja meg a jelvényét. Szervezd meg a beszélgetést. • Utána ismét elővesszük azokat, akik szerepelnek a névsorban. Fortneyval kezdve - indult kifelé, majd megállt és megfordult. - Remélem tudod, hogy túl sokat foglalkozol tanulással. - Tudom, de nagyon élvezem a szimulációkat. Tegnap este is végigcsináltam kettőt. És közben először éreztem úgy, hogy mindent kézben tartok. -Jó - akasztotta a zsebébe Eve a hüvelykujját, míg a többivel a combján dobolt. - Jó - ismételte meg, majd elindult az irodája felé, hogy a Gregg-gyilkossággal kapcsolatban megsürgesse a labort. Miközben alaposan kiveszekedte magát Dickie-vel, egészen felderült, és ezt csak tovább fokozta a törvényszéki jelentés. Morris még a szike típusát is megadta, amivel elbántak Wootonnal. A toxikológiai jelentés pedig megerősítette, hogy a szervezetében nem volt semmiféle kábítószer. Mivel nem használt semmit, jelentéktelenné vált a kérdés, hogy annak idején ki lehetett a dílere. A kínai negyed lakóinak a kihallgatása viszont megint nem hozott eredményt.
- Greggnél nem találtak ondónyomokat - mondta Eve Peabodynak, miközben East Village felé tartottak. - A törvényszékiek megerősítették, hogy csak a seprűnyéllel erőszakolták meg. A helyszínen csak az áldozat, a családtagok és két szomszéd ujjlenyomatait sikerült rögzíteni, akiknek az alibijét már ellenőriztük. Találtak néhány hajszálat. Férfihajszálat. Dickie szerint egy parókából és egy szakállból hullottak ki, de ebben még nem biztos száz százalékig.
- Ezek szerint gyanakodhatunk arra, hogy a gyilkos elmaszkírozta magát. - Arra az esetre, hogy ha az egyik szomszéd meglátná. Pár hétig figyelnie kellett az áldozatot. Biztosan ismernie kellett a vasárnapi rutinját. De még így is nyitva maradt a kérdés, hogy miért pont ezt a két nőt választotta ki. - Talán mégiscsak van közöttük valamiféle kapcsolat. Ugyanoda jártak vásárolni, ugyanott ettek, ugyanott intézték az ügyeiket. Ugyanahhoz az orvoshoz vagy bankba jártak. - Lehetséges, és ennek a kiderítése neked való feladat. A magam részéről inkább hajlok arra, hogy a gyilkos a környezetükben kezdte a vizsgálódást. A szomszédságukban. Először kiválasztotta a helyszínt, majd a megfelelő személyt. - Ha már szóba került a környék, ez itt igazán szép - nézte Peabody az árnyas járdát, a nagy, régi házakat és a cserepekkel vagy virágládákkal telerakott, takaros kerteket. - Egyszer majd ilyen helyen akarok élni. Tudod, amikor végre már családra és gyerekekre is tudok gondolni. Ez már neked is az eszedbe jutott? Kölykök, meg minden. Eve a gyűlölettel teli szempárra gondolt, ahogy az álomból kinézve őt bámulják. - Nem. - Rengeteg időm van még. Talán hat vagy hét évem is addig. Előtte alaposan ki akarom ismerni McNabot. Hé, még csak a szemed sem rebbent. - Mert nem figyelek rád. - Persze - morogta Peabody, amikor Eve leparkolt a járda mellett. - McNab sokat segít felkészülni a vizsgára. És valahogy más, amikor látom, hogy valaki ennyire bízik bennem. Azért akar valamit, mert én is akarom. Ez... Nos, ez nagyon komoly. - McNab a legtöbbször úgy viselkedik, mint egy komplett idióta, de téged nagyon szeret. - Dallas! - ugrott egyet ültében Peabody, de olyan heveden, hogy a sapkája a szeme elé csúszott. - Egy mondatban említetted az „sz" kezdőbetűs szót és McNabot. Méghozzá szándékosan. - Fogd be. - Örömmel - igazgatta boldogan a sapkáját Peabody. Akkor némán fogok örülni neki. Kicsit sétálniuk kellett a háromemeletes házig, ami Eve elképzelése szerint valaha több családnak is otthont adott. Gyilkosokról írni nagyon jövedelmező lehet, ha Breen megengedhette magának, hogy megvegye az épületet. Néhány lépcső vezetett a bejáratig, ahol egy modern biztonsági rendszer fogadta az érkezőket.
Eve tudta, hogy Breennek van egy felesége és egy kétéves fia. Ő az államtól kapta a fizetését, mint hivatásos apa, a felesége pedig egy divatlapnál dolgozott, mint az Outre igazgatótanácsának az alelnöke és főszerkesztője. Tisztességes körülmények között élnek, gondolta Eve, miközben megnyomta a csengőgombot, és felemelte a jelvényét, hogy a rendszer letapogathassa. Breen saját maga nyitott nekik ajtót: a fia a vállán ült. Úgy kapaszkodott az apja hajába, mintha egy ló kantárszárát markolná. — Lovacskázzunk! - kiáltotta, miközben a lábával csapkodott. — Csak eddig tartott a menet, kedves társam - ölelte át Breen a kisfiú bokáit. Vagy azért, hogy a helyén tartsa, gondolta Eve, vagy pedig azért, hogy a buzgó sarkak ne vájjanak lyukat a hónaljába. - Dallas hadnagy? — így igaz. Nagyon köszönöm, hogy szakított rám egy kis időt, Mr. Breen. — Semmi gond. Mindig boldogan beszélgetek a rendőrökkel, és örömmel követem a munkájukat. Szeretnék írni egy könyvet a New York-i gyilkosságokról, és bízom benne, hogy magából lehet a legjobb forrásom. - Ezt meg kell beszélnie a kapitányság sajtóosztályával. Bemehetünk? — Ó, hát persze. Elnézést. Breen hátrált egy lépést. A jó kötésű férfi talán harmincéves lehetett. A karizmai láttán Eve nem hitte, hogy egy számítógép előtt tölti a mindennapjait. Az arca csinos volt anélkül, hogy túl lágyak lettek volna a vonásai. — Stukker! - kiáltott a kisfiú, amikor észrevette Eve bénítoját. - Piff-puff! Breen felnevetett, majd egy gyors mozdulattal lekapta a fiát a válláról és megforgatta a levegőben. A gyerek kacagott. -Jed a család legvérszomjasabb tagja. Rábízom a droidra, és utána nyugodtan beszélgethetünk. - Droid nem! - lázadt fel egy pillanat alatt az addig angyali kisgyerek. - Papával maradok! - Nem tart sokáig, bajnok. Utána majd kimegyünk a parkba - csiklandozta meg a fiát Breen, miközben az ölében vitte fel a lépcsőn. -Jó látni, hogy egy felnőtt férfi ennyire szereti a gyerekeket - jegyezte meg Peabody. - Aha. Arra gondoltam, miféle ember lehet, aki a hivatásos apaságért feladja a szakmáját, és a gyerekével foglalkozik, miközben az anya egész nap egy nagyvállalat üzleti ügyeit intézi.
A legtöbben nem lennének erre hajlandóak. Az anyát tartanák túlzottan törekvőnek. Csak azt teszi, amit otthon látott... Breen anyja neurológusként dolgozott, és az apja maradt otthon, hogy felnevelje. Tudod - tette hozzá Eve, miközben felnézett a lépcsőre - sok férfi igencsak neheztelne a feleségére, ha belekényszerítené egy effajta életbe. - Ez nagyon szexista álláspont. - Aha, tényleg az. Mint ahogy a legtöbb ember is az. Peabody összevonta a szemöldökét, úgy követte Eve pillantását. - Miféle ember képes arra, hogy az egyik pillanatban ilyen szép környezetet teremtsen a családjának, a másikban pedig már gyilkosságokról írjon? - Csak egy született tehetség, Peabody.
Kilencedik fejezet
Breen a konyha melletti, otthonosan berendezett irodába vezette Eve-éket. A két óriási ablak az apró, takaros, alacsony fallal körülvett hátsó kertre nézett. A fal mögött üde fák zöldelltek. Mintha csak egy kedves kisvárosba csöppentek volna a nagyváros helyett. Valaki cserepes virágokat állított az udvarra, mellettük egy pár papucs hevert. Az ott álló alacsony asztalkára egy kék-fehér napernyő vetett árnyékot. A földön néhány nagy, műanyag teherautó hevert az oldalára fordulva, köztük pár műanyag bábuval, mintha csak rettenetes balesetet szenvedtek volna. Miért ütköztetik egymásnak a játék autóikat állandóan a gyerekek, merengett Eve. Talán valami primitív, barlanglakó ösztön tör belőlük ilyenkor a felszínre, amit ha minden jól megy, felnőttkorukra kinőnek, vagy legalábbis megtanulnak kordában tartani. Jed apja elég civilizáltnak látszott, ahogy a számítógépe előtt ült kerekes irodaszékén. Viszont élete nagy részében olyanokról írt, akik nem tartottak kordában semmit, és ahelyett, hogy kinőtték volna pusztító ösztöneiket, a műanyag bábukat elven húsra és vérre cserélték. - Tehát, miben segíthetek? — Tekintélyes kutatómunkát végzett a sorozatgyilkosokkal kapcsolatban - kezdte Eve. - Elsősorban történelmi személyeket vizsgáltam. Habár a
kortársak közül is elbeszélgettem néhánnyal. - De miért, Mr. Breen? — Miért - döbbent meg egy pillanatra. - Mert lenyűgöző. Az ember testközelbe kerülhet a fajtájukkal. Nem találja ezt fantasztikusnak? - Nem hiszem, hogy erre ezt a szót használnám. Breen előredőlt. - De maga is elgondolkodott már azon, mi késztette őket a tetteik végrehajtására, vagy tévednék? Mi különbözteti meg őket tőlünk? Többek vagy kevesebbek nálunk? Gyilkosnak születtek vagy később váltak azzá? És ha az utóbbi, akkor egyetlen pillanat alatt, vagy egy hosszú folyamat végén? És az a fantasztikus az egészben, hogy a válasz sohasem ugyanaz. Akad olyan ember, aki nyomorban és megaláztatásban nő fel érintette össze Breen a mutatóujját -, mégis hasznos tagjává válik a társadalomnak. Bankelnök lesz belőle, odaadó férj, szerető apa, hűséges barát. Hétvégenként golfozni jár, és minden este megsétáltatja a törpesnaucerét. A hátterét ugródeszkának fogta fel, és valami jobbá vált általa, igaz? - Mások pedig kifogásnak használják, miért merültek el a mocsokban. Aha, értem. De miért éppen a mocsokról írt? Breen ismét hátradőlt. - Nos, most előadhatnék minden hülyeséget arról, hogy ha ezeket az embereket tanulmányozzuk, akkor a társadalom előbb-utóbb megérti a hogyant és a miértet. És a megértés, az információ hathatós fegyver a félelem ellen. Talán igaz is lenne tette hozzá gyors, gyerekes mosoly kíséretében -, de valójában egy másik szinten remekül szórakoztam. Még kölyökkoromban kezdődött. Hasfelmetsző Jack volt a szenvedélyem. Elolvastam minden fellelhető könyvet, megnéztem a róla szóló videókat, kutattam a weben, történeteket találtam ki, amiben én voltam a nyomozó, aki Jacket üldözi, és végül el is fogja. Közben pedig egyre fejlődtem, tanulmányoztam a profilalkotást, a nyomozás lépéseit és fázisait... - vonta meg a vállát. - Volt egy időszak, amikor rendőr szerettem volna lenni, aki a rosszfiúkat üldözi. De túljutottam rajta. Fontolóra vettem, hogy beiratkozom az egyetemre pszichológiát hallgatni, de ez egyszerűen nem illett hozzám. Csak az írással akartam komolyan foglalkozni, és szerencsére ez is ment a legjobban. Ezért kiírtam magamból életem szenvedélyét. - Hallottam olyasmiről, hogy egyes íróknak meg kell tapasztalniuk, mit él át a főhős. Méghozzá kézzelfogható közelségből. Csak utána tudják papírra vetni a történetet. Breen szemmel láthatóan jót mulatott ezen a megjegyzésen.
- Ezzel burkoltan azt szeretné megtudni, hogy a kutatás nevében éjjelente bárcásokat daraboltam-e vagy sem? - tört ki belőle a kacagás, majd amikor észrevette, hogy Eve le sem veszi róla a szemét, hirtelen elhallgatott. Néhányszor pislogott, majd nyelt egy hatalmasat. - Szent szar, maga tényleg ezt gondolja. Gyanúsított vagyok? - sápadt el, és néhány verejtékcsepp is megjelent a homlokán. - Komolyan? — Szeretném tudni, hol tartózkodott szeptember másodikán éjfél és hajnali három óra között. - Talán itthon. Nem tudom... - emelte fel mindkét kezét, és megmasszírozta a homlokát. - Ember, teljesen leblokkoltam. Eddig azt hittem, azért jött ide, hogy tanácsot kérjen. És titokban nagyon büszke voltam magamra. Izé... Itt voltam. Jule... Juliettának, a feleségemnek sokáig tartott aznap este a tárgyalása, és csak tízkor ért haza. És akkor egyenesen ment az ágyba. Én pedig írtam egy kicsit. Amióta Jed megszületett, csak az éjszaka közepén van egy kis csend a házban. Hajnali egyig dolgoztam, talán egy kicsit még tovább is. De megnézhetem a diszkbejegyzést, ha akarja - húzta ki az íróasztala egyik fiókját, és beletúrt. - Én... Jézusom. Én vigyázok a házra. Lefekvés előtt mindig ellenőrzöm a biztonsági rendszert, és vetek egy pillantást a zárakra. Megnézem Jedet. Igen. — És mi a helyzet a vasárnap hajnallal? - Ezzel a vasárnappal? - pillantott fel Breen. - A feleségem és Jed egyszerre ébredtek - tartott egy kis szünetet, így Eve tisztán láthatta az arcán végbemenő változást. A döbbenet helyét egyre inkább átvette a büszkeség, hogy egy igazi gyilkosság gyanúsítottja lett belőle. - A legtöbb vasárnap sokáig alszom. Ilyenkor Julietta foglalkozik a gyerekkel. Ő sajnos nincs vele olyan sokat kettesben, mint én. Ha jó az idő, elmennek sétálni, és a szabadban reggeliznek. Ezt Jed nagyon szereti. Én sokszor délig elő sem mászok a takaró alól. Mi történt vasárnap? Nem figyeltem... - és Eve látta, hogy ekkor hirtelen minden bekattant. - Az a nő, akit vasárnap megfojtva találtak a lakásán. Középkorú, egyedül élt. Nemi erőszak és fojtogatás - húzta össze a szemöldökét, és az arcába visszatért a szín. - A médiából nem lehetett túl sok részletet megtudni, de a fojtogatás és az erőszak nem Hasfelmetszőre vall. Mint ahogy az otthonában egyedül élő, idősebb nő sem. Mi a kapcsolat a két eset között? Eve nyugodt pillantását látva azonban gyorsan visszaült a székébe. - Figyeljen rám, ha másodállásban gyilkolással foglalkoznék, akkor mindent tudnék anélkül, hogy maga elmondaná. De mivel csak a sorozatgyilkosok szakértője vagyok, sokat segítene, ha megosztana velem néhány részletet. Így vagy úgy, mit
veszíthet? Eve már magában eldöntötte, mennyit fog elmondani, ennek ellenére egy pillanatig még szótlanul állta Breen tekintetét. - Az áldozat köntösének a széles selyemövét használták gyilkos fegyvernek, amit az álla alatt csomóra kötöttek. - A bostoni fojtogató. Ez volt a jele - csettintett Breen az ujjaival, majd beletúrt az asztalán heverő diszkek közé. - Jelentős anyagot gyűjtöttem össze róla. Hú. Egyszerre két gyilkos is elkezdte utánozni a régi hírességeket? Csapatmunka, mint Leopold és Loeb esetében? Vagy... - állt meg hirtelen, és vett egy mély lélegzetet. - Nem két gyilkos van, csak egy. Aki lépésről lépésre végigmegy a hősei névsorán. Ezért keresett meg. Arra gondolt, hogy ha számomra hősök azok, akikről írtam, akkor esetleg előfordulhat, hogy összekeverem a munkámat és a valóságot. Talán én is egy akarok lenni közülük - pattant fel, és járkálni kezdett fel és alá, de mozgása Eve számára inkább tűnt energikusnak, mintsem idegesnek. - Ez egyszerűen bámulatos. A gyilkos talán olvasta a könyveimet. Ez egyszerre hátborzongató és a maga kifacsart módján felemelő érzés. DeSalvo, DeSalvo. Nagyon különbözik Jacktől - mormogta Breen. - Fizikai munkás, otthon ülő, savanyú ember. Ellentétben Jack elképzelhető, hogy művelt volt, ahogy az a felsőbb osztály tagjaitól elvárható. - Ha az, amit most elmondtam magának, utat talál a médiához, tudni fogom, ki szivárogtatta ki - várta meg Eve, amíg Breen megállt, és ránézett. - És akkor pokollá teszem az életét. - Miért mondanám el bárkinek? Azzal engedném, hogy más írja meg először - ült vissza Breen a helyére. - Ez lesz a legnagyobb bestsellerem. Tudom, hogy ez roppant kegyetlenül hangzik, de tőlem éppúgy elválaszthatatlan a munkám, mint magától. Mindenben segítek, amiben csak tudok. A kutatásaim során rengeteg anyagot összegyűjtöttem a sorozatgyilkosokról, kezdve Jackkel. Bármikor a rendelkezésére állok, és akár azonnal munkához látok, mint civil szakértő. Tiszteletdíjra sem tartok igényt. És amikor vége, megírok mindent. - Erre is gondoltam - állt fel Eve. És ekkor, az íróasztalon uralkodó felfordulásban észrevett egy doboz krémszínű papírt. - Ez drága lehetett - jegyezte meg, és közelebb lépve felemelte a dobozt. - Micsoda? Ja, persze. Akkor írok rá néhány sort, ha le akarok nyűgözni valakit. — Valóban? — villant meg Eve tekintete, akár a lézersugár. — Legutóbb kit akart lenyűgözni? - A fene sem emlékszik már arra. Azt hiszem, pár hete küldtem egy köszönőlevelet a kiadómnak. Megköszöntem egy
vacsorát. Miért? - Honnan szerezte? Mármint a papírt. - Biztosan Julie vette valahol. Nem, várjon csak - állt fel, és elképedve vette ki a dobozt Eve kezéből. — Ez nem igaz. Ajándékba kaptam. Persze, most már emlékszem. A kiadómhoz küldte egy rajongóm, egy levél kíséretében. Az olvasók időről időre küldenek ilyesmiket. - Ötszáz dollár. Jelképes ajándéknak kicsit drága. - Maga viccel! Ötszáz dollár. Hűha - és már sokkal gyanakvóbban figyelte Eve-t, miközben visszatette a papírt az asztalra. — Akkor jobban kell rá vigyáznom. — Szeretnék elvinni egy lapot belőle, Mr. Breen. Ugyanilyenre írt leveleket hagytak mindkét gyilkosság helyszínén. - Ez aztán valóban hátborzongató - zökkent le a székbe. Vegyen csak belőle nyugodtan - suhant át az arcán tucatnyi érzelem, miközben beletúrt a hajába. - A gyilkos ismer. Olvasta a könyveimet. Mi a fene állt azokban a levelekben? Nem emlékszem pontosan, nekem mit írt, csak annyira, hogy csodálja a munkámat, meg azt, hogy milyen nagy figyelmet fordítok a részletekre, ilyesmi. Ja, és csodálja, mennyire rajongok a könyvem szereplői iránt. — Megvan még az a levél? - Nem. Nem tartottam meg. Néhány levelemre személyesen válaszolok, de többnyire a droid dolgozik helyettem. És ha rendes papírra írták, amint megválaszoltuk, azonnal újrafeldolgozzuk. Úgy véli, a könyvem alapján halad? Ez egyszerre rettenetes és igencsak hízelgő. Eve átadott egy ív papírt és egy borítékot Peabodynak, hogy tegye műanyag zacskóba, mint minden más bizonyítékot. — Adj róla elismervényt — utasította. — És a maga helyében ezt egyáltalán nem találnám hízelgőnek, Mr. Breen. - Én is belekeveredtem. És ezúttal nem csupán megfigyelőként. Belekerültem a saját magam által írt könyvbe. Eve látta, hogy sokkal inkább elégedett, mint döbbent. - Meg akarom fékezni a gyilkost, Mr. Breen, méghozzá minél hamarabb. Ha minden a terveim szerint alakul, igencsak vékony lesz a könyve.
-Fogalmam sincs, mit gondoljak róla - mondta Peabody, amikor kiléptek az utcára. Megfordult, alaposan megnézte magának a házat, és elképzelte, hogy Breen a vállán lovagoltatva a fiát a park felé indul. És közben vérrel írt hírnévről és szerencséről álmodozik. — A papír nagyon váratlanul jött. Nem próbálta rejtegetni.
- Hol marad az izgalom, ha nem találjuk meg? -Értem... És kétség sem férhet hozzá, Breen szereti a gyors tempót. De a története megingathatatlannak tűnik, különösen, ha feltételezzük, hogy a gyilkos valóban olvasta a könyveit. - Nem tudja bizonyítani az eredetét, és csak az időnket vesztegetnénk azzal, ha megpróbálnánk lenyomozni. Ráadásul Breen élvezi ezt az egészet. - Szerintem őt a bűncselekmények hozzák izgalomba. A munkája kissé beteges. - Akárcsak a miénk. Peabody meglepetten lépett Eve mögött a kocsihoz. - Megkedvelted? - Még nem döntöttem el. Ha az, akinek mondja magát, semmi bajom sincs vele. Az emberek szeretik a gyilkosságokat, Peabody. Rajonganak értük. Olvasnak róluk, videón nézik, és azért nézik meg az esti híreket, hogy halljanak róluk. Egészen addig, amíg az ügy meg nem oldódik. Már nem nézzük végig, hogy néhány fickó felaprítja egymást az arénában, de a vérszomj még mindig bennünk él. És beleélik magukat. Mármint átvitt értelemben. Mert megnyugtató. Meghalt valaki, de mi élünk tovább. Miközben a tomboló hőség elől menekülve bemászott a kocsiba, Eve visszaemlékezett, hogy abban a hideg dallasi szobában is ezek a gondolatok suhantak át újra és újra a fején, miközben a fal mellé kuporodva bámulta, ami az apjából megmaradt. - Az ember nem érezhet így, amikor nap mint nap ezzel kell szembesülnie. Amikor teszi, amit tennie kell. - Nem - indította be Eve a motort. - Csak egyesek. Nem minden rendőr hős, pedig sokan hiszik ezt magukról. Nem minden apa jó, aki a vállán lovagoltatja a fiát. Akár szimpatikusnak találtam, akár nem, az alibije, a foglalkozása és a papír miatt felkerült a gyanúsítottak listájára. Nagyon alaposan utánanézünk ennek a Thomas A. Breennek. És a feleségének is. Mit nem hallottunk tőle a beszélgetés folyamán, Peabody? - Nem tudlak követni. — Azt mondta, a felesége aznap későn jött haza egy tárgyalásról. És lefeküdt. Ő pedig dolgozott. Sokáig aludt. A felesége elvitte a gyereket a parkba. De nem hallottam tőle azt, hogy mi. A feleségem és én, Jule és én. Én, a feleségem és Jed. Ezt nem hallottam. És milyen következtetést lehet ebből levonni? — Arra gondolsz, nem túl jó a házasságuk. Breen és a felesége között kisebb-nagyobb súrlódások támadtak. Aha, ezt
értem, de azt nem, hogy miként válhatna két karrier és a gyerek megszokássá, ami csak a használt pelenkák cseréje körül forog. - Ez is elképzelhető. Nincs sok értelme együtt maradni, ha már nem jönnek ki egymással, nemde? Egy Breenhez hasonló embert biztosan untatna és kiábrándítana a rutinszerű élet. Különösen akkor, ha a saját gyermekkorát látná benne megismétlődni. Egy harminc-akárhány éves férfi nem szeret úgy a tükörbe nézni, hogy a saját apja nézzen vissza rá. Alaposan utána kell néznünk Thomas A. Breennek - ismételte meg Eve szavait. - És majd meglátjuk, mit találunk.
Eve úgy döntött, beugranak Fortneyhez. Eljött az ideje, hogy változtasson egy kicsit a játék menetén. - A második gyilkossággal akarom nyaggatni, miközben az emlékezetébe idézem az elsőt. Az alibije nulla. És ha azt látom, hogy valaki hazudik nekem, nem viselkedek vele túl barátságosan. - Ez nagy rugalmasságra vall, mert amúgy a természetednél fogva tele vagy vidámsággal és jóindulattal. - Mintha maró gúny kezdene terjengeni a kocsiban. - Majd kieresztjük az ablakon. - De szerencsére a természetemnél fogva vidám és jóindulatú vagyok, ezért ezúttal nem dörgölöm bele az orrod. Barátságtalanul beszélgetni fogok pár percet Fortneyval, majd kapok egy hívást a marok'linkemre. - Sok mindenért csodáltalak már, de eddig nem is tudtam erről a rejtett képességedről. - Dühös leszek, de amíg megbeszélem, amit kell, a kihallgatás vezetését átadom neked. - Azt is tudod, ki fog felhív... Micsoda? Nekem? Eve arra gondolt, ez a váratlan fordulat majd letörli a pimasz vigyort Peabody képéről. - Magadra vállalod a jó zsaru szerepét. Eljátszod a tapasztalatlan, mentegetőző, mindig háttérbe szorított beosztottat. Ügyetlenkedj egy kicsit. - Hadnagy. Dallas. Én valóban egy tapasztalatlan, háttérbe szorított beosztott vagyok. Nem kell eljátszanom, mint ahogy azt sem, hogy ügyetlenkedek. - Akkor lovagold meg - tanácsolta Eve egyszerűen. - Fordítsd a magad hasznára. Hadd higgye azt, hogy az orrodnál fogva tud vezetni. Csak egy fiatal, egyenruhába öltözött lányt fog látni, aki teljesíti a parancsaimat. Egy másodlagos személyt. Csak annyit, amennyit látni engedsz magadból.
Fogalmam sincs, mennyit engedek látni magamból, gondolta Peabody, de vett egy mély lélegzetet. - Értem, mire gondolsz. - Működni fog - jelentette ki Eve határozottan, miközben leparkolt a kocsival, és beállította a 'linkjén az időzítőt.
Eve zordan, erőszakosan nyomult be Leo Fortney irodájába, és fontoskodva félbeszakította holokonferenciáját egy producerrel. És magában el kellett ismernie, hogy tetszik neki ez a felállás. - El kell halasztania ezt a csevegést, Leo - közölte. - De ha akarja, felőlem Hollywood is jelen lehet a beszélgetésünkön. - Nincs joga betörni ide és megzavarni a tárgyalásomat. Eve felmutatta a jelvényét, hogy a szobában mindenki tisztán lássa. — Akar fogadni? Fortney bíborvörösre vált fejjel fordult a tárgyalópartnere felé. - Ne haragudj, Thad. El kell intéznem ezt a... Kis kellemetlenséget. A titkárnőm majd egyeztet veled egy másik időpontot — kapcsolta ki a holovetítőt, mielőtt Thad felelhetett volna. Csupán arra maradt ideje, hogy kérdőn felvonja a szemöldökét. - Nem vagyok köteles tolerálni ezt a viselkedést! csapódott vadul jobbra-balra lófarokba kötött haja, amikor lendületesen széttárta a kezét. - Hívom az ügyvédemet, és majd örömmel nézem végig, ahogy magát letolja a felettese. — Hívja csak nyugodtan. És majd a kapitányságon a jelenlétében megbeszélhetjük, miért etetett valótlanságokkal, amikor az alibijéről kérdeztem. Természetesen ott lesz a felettesem is - állt elé Eve, és egyik ujjával megbökte Fortney mellkasát. Nem fogják megdicsérni, amiért hazudott a nyomozás vezetőjének, Leo. - Ha azt hiszi, büntetlenül célozgathat arra, hogy esetleg elkövettem valamit... — Én nem célozgatok semmire - hajolt egész közel Fortney arcához beszéd közben Eve. És ezt is nagyon élvezte. - Én kimondtam. Kampec. A fejőstehene nem támasztja alá az alibijét. A gyilkosság éjjelén maga nem feküdt le vele együtt, mint ahogy azt megpróbálta nekem beadni. Pepper egyedül bújt ágyba, és felteszem, egy későbbi időpontban maga is csatlakozott hozzá. De egy feltételezés messze nem egyenlő egy ténnyelTehát hagyjuk a játszadozást. Nekem mindegy, hogy itt vagy a kapitányságon folytatjuk. — Hogy merészeli! — sápadt falfehérre Fortney a sértéstől és a dühtől. - Ha azt hiszi, hogy csak állok itt, és hagyom, hogy
egy nyomorult zsaru inzultáljon engem és a nőt, akit szeretek... - És mit akar tenni ellene? Engem is elintéz, ahogy elintézte Jacie Wootont és Lois Gregget? Majd meglátja, hogy ez sokkal nehezebben fog menni. Én nem vagyok sem kivénhedt bárcás, sem pedig hatvanéves öregasszony. Fortney hangja úgy sípolt, mint egy kamaszé, és Eve attól tartott, bennragad a szó a torkában. - Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél. - Nem akar felállni, mi, Leo? — kérdezte Eve, miközben vigyázott, hogy egy ujjal se érjen hozzá, pedig legszívesebben felpofozta volna. - Még akkor sem tudta becsempészni a lompost, amikor ott hevert maga előtt az a nő kikötözve, tehetetlenül. - Tűnjön el innen. Maga megőrült - csillant meg Fortney szemében a félelem, miközben visszatáncolt az íróasztala mögé. - Teljesen elment az esze. - Majd meglátja, mennyire elment az eszem, ha nem árulja el, hol volt szeptember másodikán éjjel és szeptember ötödikén reggel. Verjen át még egyszer - csapta le mindkét tenyerét az asztalra -, és majd meglátja, milyen őrült vagyok. Mintha csak ez lett volna a végszó, jelezni kezdett Eve linkje. Vicsorogva rántotta elő a zsebéből. — Szöveges üzemmód — vakkantotta, majd várt néhány pillanatig, elolvasta az üzenetet. - A francba - dünnyögte, és Peabodyhoz fordult. - Szedd ki az információt ebből a seggfejből. El kell intéznem valamit, és nincs vesztegetnivaló időm. Öt perc, Leo - kiáltott vissza a válla fölött, miközben az ajtóhoz lépdelt. - Öt perc múlva visszajövök, és kezdődik a következő menet. Amint Eve háta mögött becsukódott az ajtó, Fortney lezökkent a székére. - Ez a nő egy két lábon járó veszedelem. Nekem fog esni. - Uram, biztos vagyok benne, hogy téved - de Peabody bizonytalanul az ajtó felé pillantott, ami még mindig rezgett a zsanérjain. - A hadnagyom... Nehéz napjai voltak, és Dallas hadnagy óriási nyomás alatt áll. Elnézést kérek, amiért elveszítette a fejét. Hozzak egy pohár vizet? - Nem. Nem, köszönöm - szorította kezét a homlokára Fortney. - Csak le kell higgadnom. Nem vagyok hozzászokva, hogy így fenyegessenek. - Dallas nagyon színes egyéniség - próbálkozott Peabody egy félmosollyal, amikor Fortney felnézett. - Biztosra veszem, hogy mire visszajön, mindent elrendezünk. Ellentmondások merültek fel a korábbi vallomásával kapcsolatban, uram. De
amikor az ember nem tudja előre, hogy emlékeznie kell majd bizonyos időpontokra, könnyen összezavarodik. - Persze - helyeselt szemmel láthatóan megkönnyebbülve Fortney. - Persze, nem számítottam rá, hogy kikérdeznek azzal a gyilkossággal kapcsolatban. Az Isten szerelmére. — Megértem. És a magam részéről úgy látom, hogy ha megölte volna Ms. Wootont vagy Ms. Gregget, akkor alibiről is gondoskodott volna. Hiszen nyilvánvaló, hogy okos ember. — Köszönöm... — Peabodynak hívnak, uram. Előveszem a jegyzettömbömet, és megpróbálhatnánk összeszedni, mit csinált a kérdéses időpontokban - mosolyodott Fortneyra együttérzőn. - Leülhetek? - Igen, igen. Az a nő úgy megrázott, hogy még a jó modorról is megfeledkeztem. Nem értem, hogy képes együtt dolgozni vele. - Nem társként dolgozunk együtt. Nekem még tart a kiképzésem. - Értem - és Peabody tisztán látta, hogy Fortney megnyugszik. Mint ahogy azt is, mennyire örül, hogy megmenekült az oroszlántól, aki itt hagyott maga helyett egy kiscicát. Régóta dolgozik a rendőrségnél? — Nem túlságosan. És többnyire csak papírmunkát végzek. A hadnagy gyűlöli az adminisztrációt - forgatta a szemet Peabody, majd mintha hirtelen észrevette volna magát, elpirult. Fortney felnevetett. - Nyugodjon meg, én nem árulom el a titkát. Ennek ellenére elgondolkoztat, hogy egy magához hasonló, csinos lány miért választott ilyen nehéz szakmát magának. - Ezen a pályán még mindig többségben vannak a férfiak és Peabody érezte, hogy kihívó mosolyra görbül a szája. - Ez nagy kihívást jelent. De szeretném elárulni, mennyire csodálom a munkáját. Rajongok a zenés színházért. Maga remek előadásokban működött közre. - Egyszer szívesen elkísérem a kulisszák mögé. Ott zajlik az igazi élet. -Az nagyon... - Akadt el Peabody lélegzete. - Egyszerűen csodálatos volna - pillantott hátra, az ajtó felé. - Nem is reméltem, hogy valaha is részem lesz ilyesmiben. De ugye neki nem árulja el? Fortney úgy tett, mintha egy láthatatlan cipzárt húzna el a szája előtt, mire mindketten elnevették magukat. - Tisztázzuk ezeket a félreértéseket, mielőtt visszajön. Különben elevenen fog megnyúzni.
- Kedvesem, nem hiheti el, hogy tényleg megöltem valakit. - Ó, hát persze hogy nem, Mr. Fortney, de a hadnagyom... Fortney felállt az asztal mögül, megkerülte, és feltelepedett a sarkára. - Engem nem érdekel a hadnagy. Valójában Pepper és én... Nos, úgy lehetne mondani, hogy a kapcsolatunk már nem olyan erős, mint régebben. Valójában már csak üzletfelek vagyunk, és csak a nagyközönség kedvéért tartjuk fenn a látszatot. Nem akarok ártani neki, amíg ilyen keményen dolgozik abban a darabban. Még most is nagyon szeretem és tisztelem, annak ellenére, hogy... Hogy már egyáltalán nem lehet szerelemnek nevezni azt, ami kettőnk között van - pillantott fel, mint egy szerencsétlen kölyökkutya, és Peabodynak minden tudását össze kellett szednie, hogy együttérzően nézzen vissza rá. Közben pedig arra gondolt: valóban ennyire naivnak látszom? - Ez biztosan szörnyen nehéz magának. — A show business sokat követelő asszonyság, bármelyik felén áll a függönynek az ember. Amit arról az éjszakáról mondtam, az még a közelében sem járt a valóságnak. Nem említettem, hogy amikor Pepper hazajött a színházból, nem igazán beszéltünk két szót sem. Úgy töltöttem azt az éjjelt, mint ahogy az utóbbiak legtöbbjét. Egyedül. - Ezek szerint senki sem tudja alátámasztani az alibijét? — Attól tartok, senki, legalábbis közvetlenül, habár Pepper és én ugyanabban a házban éjszakáztunk. Csak egy újabb magányos éjszakát töltöttem egyedül. Arra gondoltam, nem lenne kedve velem vacsorázni? -Izé... - A nyilvánosság teljes kizárásával - tette hozzá Fortney. Nem értem, miért ne vacsorázhatnék együtt egy csinos nővel, amikor Pepper és én már csak a látszat kedvéért élünk együtt. A pletyka sokat ártana neki. Nagyon heves természetű. A játékra kell összpontosítania. És ezt tiszteletben kell tartanom. — Ez olyan... - Peabody agyán sok kifejezés suhant át, és egyik sem volt hízelgő, de sikerült mindet visszanyelnie. Olyan derék. Ha tudok rá időt szakítani, nagyon szívesen élek a meghívással. De ez a gyilkossági ügy a hadnagyom minden szabad pillanatát leköti. És ha ő dolgozik, nekem is dolgoznom kell. - Gyilkosság - nézett Fortney egy pillanatig zavartan maga elé. - Az a Gregg nevű nő is meghalt? Megint megöltek egy prostituáltat? - Újabb támadás történt - tért ki Peabody az egyenes vá-
lasz elől. - Nagyon sokat segítene, ha elárulná, hol volt most vasárnap reggel nyolc és dél között. Ezzel tisztázhatná magát, és Dallas hadnagy is megnyugodna annyira, hogy ne zaklassa a jövőben - próbált vigyorogni, de maga sem hitte, hogy hiteles alakítást nyújt. - Vasárnap délelőtt? Tízig az igazak álmát aludtam. Ebben a tekintetben vasárnaponként elnéző vagyok magammal szemben. Pepper viszont korán kelt és elment otthonról. Ilyenkor táncórája van, amit sohasem hagyna ki. Utána ettem egy könynyű reggelit és elüldögéltem a vasárnapi újság felett. Azt hiszem, délig fel sem öltöztem. - Ezek szerint megint egyedül volt? Fortney szomorúan elmosolyodott. - Attól tartok. Pepper a táncórája után egyenesen bement a színházba. Vasárnapi matiné. Én pedig lementem a klubba, de csak egy után. Úszás, szauna, masszázs - emelte fel a karját, majd hagyta a mélybe hullani. - Félek, hogy egész nap nem történt velem semmi érdekes. Ha lenne egy szimpatikus partnerem... Lemennénk egy napra vidékre, megállnánk egy barátságos étteremnél, pezsgőt innánk az ebédhez, és sokkal kellemesebben tudnánk agyonütni a vasárnapot. Jelenleg számomra csak a munka, a vágyakozás és a magány maradt. -Elárulná a klubja nevét? Akkor legalább valami biztosat mondhatnék Dallas hadnagynak. - Az Aranykulcs a Madisonon. - Köszönöm - állt fel Peabody. - Talán le tudom vele szerelni a hadnagyot. Fortney megfogta Peabody kezét és megcsókolta, miközben határozottan a szemébe nézett. - A vacsora? - Nagyszerűen hangzik. Azonnal felhívom, amint lesz egy kis szabad időm - és Peabody remélte, hogy sikerült elpirulnia. - Leo - tette hozzá szégyenlősen. Majd sietve távozott, egyenesen az odakint várakozó Eve-hez rohant. - Nem sikerült nagy áttörést elérnem - jelentette. - Akármelyik barátját megkérheti, hogy igazolja az állítását, szóval viselkedj úgy, mint aki kételkedik, legyél egy kicsit ideges, és nézz úgy rám, mintha szét akarnád rúgni a seggem. - Remek. - Egyik gyilkosság idejére sincs szilárd alibije - nézett szégyenlősen ragyogó cipőjére Peabody, és remélte, hogy a testbeszéde mindent elárul. - A nyakamat tenném rá, hogy rendszeresen megcsalja Peppert. Engem is próbált elszédíteni, és nagyon úgy tűnt, hogy sokat gyakorolja a vacsorameghívásokat. - Felvetted a ritmusát?
- Ahhoz eléggé, hogy ne zökkenjen ki belőle, de azért nem fog hivatalos vizsgálat indulni a viselkedésem miatt. Talán berohanhatnál a liftbe. Egyre nehezebb naivan és alázatosan viselkednem. Eve követte a tanácsot, és olyan remekül sikerült időzítenie hogy Peabody alig tudott beugrani a felvonó kabinjába, mielőtt bezárult az ajtó. — Egész jó ötlet volt ez a színészkedés. - Fenét. Semmivel sem lettünk okosabbak. Fortney megváltoztatta a Wooton-gyilkosság éjjeléről szóló történetét. Azt állítja, hogy már csak üzleti kapcsolatban áll Pepperrel, és csak azért nem pattant még ki a szakítás híre, nehogy negatív sajtót kapjon. Ennek ellenére azt állítja, hogy egész éjszaka otthon volt, mint ahogy vasárnap délelőtt is. Méghozzá egyedül. Mint egy hamisítatlan Magányos Fickó. - Miféle ostoba nő eszi meg ezt a maszlagot? - csodálkozott Eve. — Szerintem nagyon is sokan vevők rá, persze, ez függ a csomagolástól is - vont vállat Peabody. - Történetesen nem is adta elő rosszul. Csakhogy túlságosan gyorsan és nagyon kilógott a lóláb. Bárhogy is legyen, állítása szerint vasárnap délután egykor lement az Aranykulcsba, a Madisonra. És fogadni mernék, hogy közben párszor félrekacsintott a lányokra. Nem az a fajta, aki elmenne egy bárcáshoz. Nem fog fizetni azért, amit dumával is elérhet. És szerintem Peppernek újdonságként fog hatni, hogy már csak üzletfelek. Nekem nagyon úgy tűnt, Fortney nem becsüli többre a nőket az aprópénznél. Gyerünk, Peabody, gondolta Eve, és nekidőlt a felvonókabin falának, miközben a segédje folytatta. -Talán azért, mert azt hiszi, mindenkit megdughat, aki csak egy kicsikét is vonzó. De szeretni egyáltalán nem szeret senkit. Állandóan úgy nevezi őket, hogy azok a nők. Sohasem a nevükön. De azt nagyon is szenvedélyesen mondta. — Jó munkát végeztél. - Nem tudom eldönteni, hogy fontos dolgokat is megtudtam-e. Kivéve azt, hogy most már magam elé tudom képzelni, ahogy végrehajtja a gyilkosságokat. - Kiderítetted, hogy hazudik a szeretőjének, és ha nem is csalja állandóan, pedig nagyon szeretné, bármikor készen áll egy kis kalandra. Kiderítetted, hogy mindkét gyilkosságot elkövethette. Hazug és csaló. Ettől ugyan még nem lesz gyilkos senkiből, de ezek mellé vegyük oda, hogy hozzáfért ahhoz papírfajtához, amit az áldozatok mellett találtunk, és gyakorlatilag semmibe sem veszi a nőket. Egy napra nem is olyan rossz.
a
Carmichael Smith elutazott New L. A.-be a stúdiójába, ezért Eve adott neki egy nap haladékot. Niles Renquistet pedig olyan bürokratasereg védte a látogatóktól, hogy úgy döntött, inkább a feleségénél próbálkozik. Renquisték New York-i otthona egyáltalán nem hasonlított Breenék családias házához vagy Carmichael divatos tetőtéri lakásához. Fakó téglái és magas ablakai méltóságot és visszafogott eleganciát árasztottak. A fogadóteremben az egyenruhás komornyik, aki akár Summerset testvére is lehetett volna, szemmel láthatóan vonakodva üdvözölte őket. A lépcső mellett és az alacsony, hosszú asztalon fehér és burgundivörös liliomok álltak kristályvázákban. Illatuk súlyosan rátelepedett a levegőre. Ehhez társult még a távoli visszhang, amivel Eve eddig csak templomokban vagy teljesen üres épületekben találkozott. - Mint egy múzeum - súgta Peabody a szája sarkából. — Roarke-nak is megvan minden, amit itt látsz, de az valahogy mégis más. És itt emberek élnek. Mielőtt Eve válaszolhatott volna, női cipők kopogása hangzott fel. Igen, itt is emberek élnek, gondolta Eve, de teljesen mások, mint ők. Egy legalább annyira gyönyörű, mint méltóságteljes nő lépett be. Ragyogó, szőke haját kontyba kötve hordta. Sápadt arcában csak a szája piroslott. Eve arra gondolt, sohasem hagyja el a házat napszemüveg és kalap nélkül. Széles, csontszínű nadrágot, tűsarkú cipőt, és ugyancsak csontszínű, laza inget viselt. - Dallas hadnagy - nyújtotta előre hideg kezét. A hangján lehetett érezni egy leheletnyi brit akcentust. - Pamela Renquist vagyok. Ne haragudjon, de egy kisebb társaságot várok. Ha beszél a titkárnőmmel, biztosra veszem, hogy tud vele egyeztetni egy sokkal megfelelőbb időpontot. - Akkor igyekszem csak rövid ideig zavarni. - Abban az esetben is hasznosabb lenne, ha a titkárnőmmel beszélne, ha arról a papírról akar kérdezni. Ő intézi a levelezésemet. — Maga vásárolta azt a papírt, Mrs. Renquist? - Nagyon valószínű - felelt anélkül, hogy az arcáról eltűnt volna az az erőltetetten udvarias kifejezés, amit Eve mindig is bosszantónak tartott. — Nagyon szeretek Londonban vásárolgatni, de nem emlékezhetem minden apróságra. A papír természetesen megvan, így aztán nem tudom, miért számít, hogy én vettem-e, Niles, vagy valamelyik munkatársunk ajándékozott meg vele. Azt hittem, ezt a férjem már tisztázta önnel.
- Valóban tisztázta. Gyilkosság esetén gyakran többször is fel szoktuk tenni ugyanazokat a kérdéseket: Elárulná, hol voltak a férjével... - Niles már elmondta, pontosan hol voltunk, amikor azt a szerencsétlent megölték - vált rideggé és elutasítóvá a hangja. - A férjem nagyon elfoglalt ember, hadnagy, de tudom, hogy ennek ellenére szakított már időt arra, hogy ebben az ügyben elbeszélgessen önnel. Nincs semmi hozzáfűznivalóm ahhoz, amit mondott, és mint már említettem, vendégeket várok. Ne olyan gyorsan, kedvesem. — A második gyilkosság ügyében még nem sikerült beszélnem a férjével. Szeretném, ha elárulná, hol voltak vasárnap reggel nyolc és dél között. Amióta csak belépett, Pamelán most először látszott némi érzelem. Ha csak egy pillanatra is, de sápadt arca kipirult és az ajka is megremegett. Mindez nem tartott a másodperc tört részénél tovább. - Szerintem ez már nagyon unalmas, hadnagy. - Aha, szerintem is. De válaszoljon a kérdésemre. Gondoljon a vasárnapra, Mrs. Renquist. Pamela sipítva vett egy mély lélegzetet az orrán keresztül. - Együtt reggeliztünk fél tizenegykor. Korábban a férjem egy alaposan kiérdemelt órát töltött a relaxációs medencében, mint minden vasárnap, amikor a napirendje megengedi. Én közben tornáztam. Fél tizenkettőkor, a reggeli után a lányom múzeumba ment a dadájával, mi pedig a férjemmel készülődni kezdtünk, mert le akartunk ugrani a klubba a barátainkhoz. Ez elég részletes volt, hadnagy? Úgy ejtette a hadnagyot, ahogy egy másik nő a kíváncsi arcátlan kurvát mondta volna. - Tehát a férjével együtt itthon voltak. - Mint ahogy azt éppen az imént említettem. - Anyuci! Mindketten megfordultak, és együtt néztek a lépcsőn álló kislányra. Aranyhajával, rózsás arcával, fehér ruhájában úgy festett, mint egy porcukorral alaposan megszórt sütemény. Egy fekete hajú, huszonöt év körüli nő fogta a kezét. - Ne most, Rose. Udvariatlanság félbeszakítani valakit. Sophia, vigye vissza Rose-t az emeletre. Majd szólok, ha a vendégek megérkeztek. - Igenis, asszonyom - felelt hasonlóan udvarias hangon a fekete hajú nő, majd finoman megrántotta a kislány kezét. Eve látta, mint ahogy azt is, hogy a pici egy pillanatig ellenkezni próbál, majd megadóan megindul felfelé a lépcsőn. - Ha csak ennyit akart, hadnagy, akkor legközelebb beszél-
jen meg egy időpontot a férjem vagy az én titkárságommal lépett az ajtóhoz, és kinyitotta. - Remélem, hamarosan megtalálja, akit keres, és végre békén hagy bennünket. - Szerintem Jacie Wooton és Lois Gregg is pontosan ezt akarnák. Köszönöm, hogy szakított rám időt.
Tizedik fejezet
Lois Gregg menye segítségével Eve betekintést nyert az áldozat napi szokásai közé. Apró konyhájának egy még apróbb sarkában Leah Gregg jeges teával kínálta. Eve tisztán látta, hogy mindenáron le szerette volna foglalni valamivel a kezét. És egyben az agyát is. Mi több, aktívan ki akarta venni a részét a nyomozásban a férje anyjának gyilkosa után. — Közel álltunk egymáshoz. Történetesen Lois sokkal kedvesebb volt nekem, mint a saját anyám, aki Denverben él a mostohaapámmal. Pereskedünk - mosolyodott el keserűen, ami sejtetni engedte, hogy komoly a dolog. - Lois volt a legjobb ember, akit csak ismertem. Sok barátom veszekszik az anyósával, akik bőven ellátják őket kéretlen tanácsokkal, piszkálódnak, és állandóan bele akarnak szólni az életükbe - vonta meg a vállát, és leült Eve-vei szembe. Majd észrevette a gyűrűt Eve kezén, és bólintott. - Maga is házas, szóval tudja, hogy megy ez... Különösen azokkal az anyákkal, akik nem akarják elengedni a pici fiacskájukat. Eve diplomatikusan morgott valamit. Nem lett volna értelme tiltakozni, mint ahogy magyarázkodni sem. A férje anyjának már réges-régen el kellett engednie a gyermekét. - De Loistól sohasem kaptam semmi ilyesmit. Nem mintha nem szerette volna a gyerekeit. Csak tudta, hogy kell fenntartani az egészséges egyensúlyt. Sokat viccelődött, de okos volt, és megvolt a saját élete. Szerette a gyerekeit, az unokáit, és engem is - vett Leah egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Jeffet és a húgát, de valójában mindenkit nagyon lesújtott a halála. Lois fiatal volt, egészséges, életerős és aktív. Azt hiszem, az a fajta nő, akiről mindenki hajlamos azt hinni, hogy örökké fog élni. Roppant kegyetlen, hogy így kellett elveszítenünk. De... - sóhajtott ismét - szerintem sok ilyen esettel találkozott már a munkája során. És amúgy sem ezért jött ide. - Tudom, hogy ez nagyon nehéz, Mrs. Gregg, és éppen ezért nagyra értékelem, hogy mégis beszélget velem egy keveset. - Bármit megtennék, hogy segítsek elkapni azt a nyomorultat, aki ezt tette vele. A szó szoros értelmében bármit. Komolyan. Eve látta, hogy valóban nem viccel. - Abból, amit eddig elmondott, úgy vélem, sokszor talál-
koztak. - Hetente kétszer vagy háromszor. Gyakran összejártunk: együtt ebédeltünk vasárnaponként, vásárolgattunk és női dolgokról beszélgettünk. Barátnők voltunk, hadnagy. Lois és én... Azt hiszem, csak most döbbenek rá, hogy a legjobb barátom volt. Ó, a fenébe - tört meg a hangja, felállt, és előkotort egy agyongyűrött zsebkendőt. - Nem hagyhatom el magam, azzal nem segítenék rajta, sem pedig Jeffen vagy a gyerekeken. Csak egy percet kérnék. - Persze, semmi gond. - Holnap lesz a búcsúztatása. Lois nem akart semmi szertartásos vagy nyomasztó megemlékezést. Mindig viccelődött, amikor ez szóba került. Azt mondta: „Ha eljön az időm, egyszerű, ízléses, és rövid búcsúztatót szeretnék. Utána bontsatok pezsgőt és ünnepeljetek. Ünnepeljétek meg az életemet." Erre készülünk, így akarjuk csinálni, mert ő is ezt szerette volna. De nem hittem, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Fogalmam sincs, hogy leszünk túl rajta. Azt hiszem, percről percre - ült vissza a helyére. - Oké. Tudom, mit tettek vele. Jeff mindent elmondott. Próbált titkolózni, de nem tudott, ezért tudom, mit művelt a gyilkos. Nem kell finomkodnia velem. - Lois biztosan nagyon szerette magát - Peabody most szólalt meg először, és megjegyzésére Leah szeme ismételten megtelt könnyel. - Köszönöm. Miben lehetek a segítségükre? - Lois a bal keze középső ujján egy gyűrűt viselt. - Igen, a jegygyűrűjének nevezte, habár hivatalosan sohasem házasodtak össze Sammel. Pedig élete legnagyobb szerelme volt. Pár éve halt meg egy balesetben, Lois viszont továbbra is viselte a gyűrűt. — Le tudná írni, milyen volt? - Persze. Arany, apró zafírokkal. Öt zafírral, mert az ötödik évfordulójukra kapta. Gyönyörű, mégis egyszerű. Lois nem szerette a hivalkodó ékszereket - hallgatott el egy pillanatra, és Eve látta, hogy elmerül az emlékeiben. - Elvitte? A gyilkos elvitte a gyűrűjét? Nyomorult gazember. Az a gyűrű hozzá tartozott. — Az, hogy magával vitte, segíthet abban, hogy megtaláljuk és felfedjük a kilétét. Amikor már tudjuk, kicsoda, és az ékszert is megtaláltuk, maga könnyen azonosíthatja. Ez sokat segíthet a vádemelésnél. - Rendben, rendben. Köszönöm. Sokkal könnyebb, hogy úgy gondolok rá, mint ami segíthet rács mögé juttatni. Ez sokat segít. - Lois nem említette mellékesen - kezdte Eve —, hogy ta-
lálkozott valakivel, vagy látott valakit a lakása környékén őgyelegni? - Nem — ebben a pillanatban jelezni kezdett a konyhai 'link, de Leah oda sem figyelt rá. — Nyugodtan felveheti - mondta Eve. - Tudunk várni. — Nem. Úgyis azért hív valaki, hogy részvétet nyilvánítson. Ez most fontosabb. Eve félrehajtotta a fejét. — Peabodynak igaza volt. Lois biztosan nagyon szerette magát. - Azt várná tőlem, hogy ugyanúgy intézzem ezt az ügyet, mint ahogy ő is intézné. Én pedig mindent megteszek, hogy ez sikerüljön. - Akkor gondolkodjon. Nem említette, hogy az elmúlt hetekben találkozott valakivel? — Lois mindenkivel barátságosan viselkedett, az a fajta volt, aki segített egy idegennek a boltban, vagy beszélgetést kezdeményezett a metrón. Ezért ilyesmit nem is említett volna, hacsak ki nem lóg az általa normálisnak vélt keretek közül. - Mondja el, hová járt, milyen útvonalon közlekedett. A napi időbeosztására lennék kíváncsi. A szokásaira, arra, amiből egy ismeretlen, ha követte, el tudta dönteni, hogy vasárnap délelőtt egyedül lesz a lakásában. - Oké - vágott bele Lois szokásainak az ismertetésébe Leah, Eve pedig előhúzta a jegyzettömbjét. Lois egyszerű, habár aktív életet élt. Hetente háromszor edzőterembe járt, kéthetente kozmetikushoz, péntekenként vásárolt, csütörtökönként együtt vacsorázott a barátaival, majd megnéztek egy filmet vagy színdarabot, hétfő délutánonként önkéntes munkát végzett egy napköziotthonban, kedden, szerdán és szombaton pedig részmunkaidőben dolgozott egy butikban. - Időnként randevúzgatott is - tette hozzá Leah. - De csak ritkán, és akkor sem vette túl komolyan. Mint ahogy azt már mondtam, Sam gyakran meglátogatta. Ha feltűnt volna valaki mellette, akkor arról biztosan tudnék. - Férfiak vásároltak a boltban, ahol dolgozott? - Persze. Gyakran mesélte, hogy bementek, és teljesen rábízták magukat, amikor ajándékot akartak venni a barátnőjüknek vagy a feleségüknek. De semmi különös. Illetve várjon csak - egyenesedett fel ültében. - Várjon. Emlékszem, mondott valamit egy férfiről, akivel pár héttel ezelőtt, vásárlás közben futott össze. Említette, hogy a paradicsomok fölött állva teljesen tanácstalannak látszott - masszírozta meg Leah a homlokát, mintha ettől várná, hogy kitisztulnak a gondolatai. —
Lois segített neki zöldséget és gyümölcsöt venni. Ez nagyon is rá vallott. Azt mondta, a férfi egyedül neveli a fiát, és nemrég költöztek New Yorkba. És amikor Lois meghallotta, hogy eddig nem talált jó napközit, megemlítette neki a Gyermekek Idejét, ahol dolgozott. Mindent elmondott róla. Loist ismerve a magánéletéről is elejtett egyet s mást. Állítólag a fickó nagyon jóképű volt, odaadó apa, aki nagyon magányosnak látszott, és Lois remélte, hogy valóban megkeresi a Gyermekek Idejét, és akkor összehozhatja egy ott dolgozó kolléganőjével. Istenem, mit is mondott, mi volt a neve? Ed? Earl? Nem, nem. Al. Ez az. Alnek hívták. - Al - ismételte meg Eve, és érezte, hogy a gyomrában megmozdul valami. - Lois azt is hozzátette, hogy a férfi egy darabig elkísérte a hazafelé vezető úton, és vitte a csomagjait. Közben a gyerekekről beszélgettek. Nem figyeltem nagyon oda, mert Lois állándóan így viselkedett. És ismerve őt, ha gyerekekről beszélt, akkor a sajátjait is megemlítette. Minket. Talán mondta, hogy vasárnap délutánonként mindig találkozunk, és mennyire várja ezeket az alkalmakat. - Arról is mesélt, hogy nézett ki ez a férfi? - Csak annyit mondott, hogy jól nézett ki a fiú. De ez nem jelent semmit. A fene egye meg! Mindenkit fiúnak hívott, aki még nem volt negyvenéves, tehát ez nem sokat segít. Dehogynem, gondolta Eve. Elliot Hawthorne máris lekerülhet a gyanúsítottak listájáról. Vagyis most sem kellett csalódnia az ösztöneiben. - Lois született anya volt, tehát ha meglátott valakit egy halom paradicsom fölött tétovázni, automatikusan segített neki és elbeszélgetett vele. Déli - tette hozzá még hirtelen támadt izgatottsággal a hangjában Leah. - Egészen pontosan így mondta. Egy csinos déli fiúval találkozott.
— Valódi kincs volt; Érti, mire gondolok? Rico Vincenti, annak a családi üzletnek a tulajdonosa, ahol Lois minden héten bevásárolt, szégyenkezés nélkül törölte ki a szeméből a könnyeket egy hatalmas, vörös selyemkendővel, amit aztán khakiszínű nadrágjának a farzsebébe gyűrt. Majd folytatta a friss barack kipakolását. - Én is pontosan ezt hallottam - felelt Eve. - Rendszeresen itt vásárolt. - Minden pénteken. Néha máskor is beugrott pár apróságért, de minden péntek reggel megjelent itt. Érdeklődött a családom felől, együtt szomorkodtunk az árakon... De egyáltalán
nem rosszindulatúan - tette hozzá gyorsan. — Inkább barátságosan. A legtöbben, akik idejárnak, ellentétben Mrs. Gregggel, sohasem szólnak egy szót sem. Ha a kezem közé kaphatnám azt a gazembert... - tett egy ocsmány mozdulatot. Finito. — Ezt nyugodtan rám bízhatja. Nem vette észre, hogy valaki esetleg figyelné vagy túl sokat őgyeleg a közelében? - Ha észrevenném, hogy valaki a vevőimet zaklatja, saját kezűleg penderíteném ki - bökött a háta mögé a hüvelykujjával. - Tizenöt éve vagyok itt. Ez az én boltom. - Pár héttel ezelőtt járt itt egy férfi. Mrs. Gregg segített neki kiválasztani ezt-azt, és beszélgetésbe elegyedett vele. - Ez rá vall - vette elő Vincenti ismét a kendőjét. - Együtt is távoztak. A férfi segített vinni Mrs. Gregg táskáját. Nem emlékszik erre a negyven év alatti, jóképű férfire? - Mrs. Gregg mindig beszélgetett itt valakivel. Hadd gondolkozzak - túrt bele kócos, őszülő hajába, és ezzel egy időben néhány ránc is megjelent az arcán. - Aha, néhány hete valóban a szárnyai alá vette azt a fickót, kiválasztott neki néhány szép fürt szőlőt, pár paradicsomot, retket, répát, és vettek egy font barackot is. - A kinézetéről is ilyen sokat el tud mondani, vagy csak azt figyelte meg, mit vásárolt? A beszélgetés alatt Vincenti most mosolyodott el először. - Azért ennyit nem. Együtt mentek el... Mindig odafigyeltem Mrs. Greggre. Azt mondta: „Mr. Vincenti, szeretném, ha gondoskodna Alről, az új barátomról, amikor legközelebb egyedül jön. Egy kisfiút kell felnevelnie, aki a legjobbat érdemli mindenből." Én meg erre valami olyat válaszolhattam, hogy az én árum csakis a legjobbak közül kerül ki. - A férfi mit mondott? - Nem emlékszem, hogy megszólalt volna. Csak sokat mosolygott. Baseballsapkát viselt. És napszemüveget. Ebben a hőségben szinte mindenki azt hord. - Magas volt? Alacsony? - Ó, a fene egye meg az eszemet - és Vincenti most izzadó arcát törölte meg a kendővel. - Nálam magasabb, de hát ki nem az? Csak öt láb hat hüvelykre nőttem. Sok volt a dolgom, és nem nagyon figyeltem oda rá. Mrs. Gregg ugyanúgy beszélt, mint máskor. Megkért, hogy a jövő héten tegyek félre neki néhány barackot. Említette, hogy a lányához készül New Jerseybe, valami családi összejövetelre, és az unokái nagyon szeretik. - Érte is jött? - Persze, pénteken. Öt font barackot vitt. Betettem neki e gy kis kosárkába, és elvitettem a lakására, mert megbecsülöm a jó vevőket.
- A férfi, aki akkor vele volt, visszajött máskor is? -Azóta nem láttam. Szerdánként golfozni járok. Nagyon szeretem. És ha olyankor jött, akkor nem is tudhatnék róla. Ha a jövőben felbukkan, itt leszek. Azt hiszi, ő tette? Maga szerint ő volt az az undorító féreg, aki megölte Mrs. Gregget? - Csak próbálok felgöngyölíteni minden szálat, Mr. Vincenti. Nagyon köszönöm a segítségét. - Ha bármire szüksége lenne, nyugodtan keressen meg. Mrs. Gregg valódi kincs volt.
- Szerinted ő lehet a gyilkos? - kérdezte Peabody, miközben végigjárták ugyanazokat az utcákat, amelyeket Lois. — Túl messzire ment, amikor Alként mutatkozott be. Albert DeSalvo. Szerintem nagyon ügyesen derítette fel az áldozat életkörülményeit, eljött a boltba, és megjátszotta a tanácstalan, egyedülálló apukát. Előre kiválasztotta ezt a környéket, majd keresett egy magányos, idős nőt. És amikor rátalált, kifigyelte a szokásait, megtudta a nevét, és mindent kiderített róla, amire szüksége volt. Tudta, hogy kell kutakodni valaki után, tette hozzá gondolatban Eve. Tudta, hogy használja ki az idejét a legjobban, hogy szerezze meg a szükséges adatokat, és mindent lépésről lépésre megtervezett, mielőtt akcióba lépett volna. — Tudta, hogy önkéntesként dolgozik egy napköziben, ezért amikor először találkoztak, azzal a mesével állt elő, hogy neki is van saját gyereke - bólogatott beszéd közben, miközben a környéket figyelte. Okos ötlet. És egyszerű. - Egyenesen kínálja magát ez a hely, hogy megismerkedjenek a boltban. Tanácsot kért tőle és mesélt a gyerekéről, akinek mindennapos odafigyelésre van szüksége. És elkísérte egy darabon, nem teljesen hazáig. Erre nem is volt szüksége. Már tudta, hol lakik Lois. Mint ahogy azt is, hová készül vasárnap. Mármint az egy héttel a találkozásra következő vasárnap. így aztán rengeteg ideje maradt a megfigyelésre, a tervezésre és az előkészületekre - állt meg Eve az egyik sarkon, és figyelte a járókelőket. Gyorsan fel lehetett ismerni a született New York-iakat, mert mindenkivel kerülték a szemkontaktust. Errefelé nemigen jártak turisták. Csak azok, akik valóban itt éltek, dolgoztak, intézték az ügyeiket. - Sétálgattak - folytatta Eve. - Sétálgattak és beszélgettek, miközben Lois ártalmatlannak tűnő, apró részleteket fecsegett ki az életéről. Barackot akart vinni a lányának, de vasárnap nem találtuk meg azt a kosárnyi barackot a lakásán. A gyilkos magával vitte. Gusztusos, ehető szuvenír a gyűrű mellé. Dolga végeztével egy gyümölcsöskosárkával a karján hagyta el Lois lakását. És le merném fogadni, hogy amikor vég-
re beleharapott, nagyon ízlett neki - akasztotta a zsebébe a hüvelykujját, de annyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette, milyen aggodalmas pillantást vetnek rá az emberek, amikor a mozdulat hatására láthatóvá vált a fegyvere. — De ez hiba volt, egy ostoba, öntelt hiba. Az embereknek talán nem tűnik fel egy férfi, aki szerszámostáskával a kezében kilép egy lakásból, de biztosan különösnek találják, ha mellette még egy kosár gyümölcsöt is szorongat. Eve átment az úttesten, megállt a következő sarkon és a földet nézve folytatta. - A mozgóárusok ezen a környéken még nem jöttek elő. Legalábbis olyan korán reggel nem. De az újságárusok, a kávézók, a csemegeüzletek már kinyithattak. Végig kell kérdezni őket. Tudni akarok róla, ha valaki észrevett egy szerelőruhát viselő férfit, aki egy szerszámtáskát és egy istenverte kosarat cipelt. - Igen, hadnagy. Szeretném bevallani, hogy élvezet veled együtt dolgozni. - Mit akarsz ezzel elérni, Peabody? - Semmit, komolyan. Sokat tanulok abból, hogy figyellek, és meglátom, amit te is észreveszel. De most, hogy mondod, nagyon nagy a hőség. Talán vehetnénk valami italt az egyik mozgóárustól. Úgy érzem magam, mint a gonosz Nyugati Boszorkány. - Micsoda? - Tudod... Elolvadok. Eve felhorkant és némi aprót kotort elő a zsebéből. - Hozz egy pohár Pepsit, és mondd meg az eladónak, hogy ha nem lesz hideg, odamegyek és elbeszélgetek vele. Miközben Peabody elcsörtetett, Eve ott maradt a sarkon, és a képzelete egyre csak vetítette elé a lehetőségeket. Úgy vélte, Lois és a gyilkos pontosan itt válhattak el egymástól. Csupán néhány sarokra a lakásától. Az a legkevésbé feltűnő, ha az egyik sarkon másfelé kell fordulni, mint a másik embernek. Talán azt mondta, hogy a közelben lakik, miközben rövid történeteket mesélt a fiáról. Persze, ha Lois valóban a későbbi gyilkosával találkozott, akkor a férfi mindvégig hazugságokkal traktálta. És minden ösztöne azt súgta, hogy valóban így történt. Déli, gondolkodott tovább. Vajon azt mondta Loisnak, hogy délről jött New Yorkba? Könnyen elképzelhető. Akcentussal beszélt. De csak tettette. Újabb apró részlet. Peabody visszatért az italokkal, és hozott mellé egy adag sült krumplit és vegetáriánus kebabot is. - Edd meg a krumplit. Alaposan megsóztam, így legalább nem fogsz a kebabomra ácsingózni.
- Nem fogok, mert máris megkívántam. Mindig is izgalomba hoztak a nyársra húzott zöldségdarabkák - markolt bele a krumpliba. - Menjünk tovább, és ugorjunk be abba a butikba. Talán a gyilkos oda is benézett.
Két eladó volt a butikban, és mindketten azonnal sírni kezdtek, amint Eve megemlítette Lois nevét. Közben egyikük az ajtóhoz ment és kitette a Zárva feliratú táblát. — Egyszerűen nem tudom elhinni. Még mindig várom, hogy nyíljon az ajtó, besétáljon, és felvilágosítson minket, hogy ez az egész nem több, mint egy rossz vicc - veregette meg a magas, párductestű nő alacsonyabb kollégája vállát, aki a tenyerébe hajtott fejjel vigasztalanul zokogott. - Legszívesebben az üzletet is bezárnám egy napra, de fogalmam sincs, mit kezdenénk akkor magunkkal. - Maga a tulajdonos? - érdeklődött Eve. - Igen. Lois tíz éve dolgozott nekem. Nagyszerűen kijött a kollégáival, a vásárlókkal, és remekül értett a ruhákhoz. Akár egyedül is vihette volna a boltot. Nagyon fog hiányozni. - Olyan volt, mintha az anyám lenne - emelte fel a fejét hüppögve a másik nő. - Októberben férjhez megyek, és Lois rengeteget segített ezzel kapcsolatban. Mindent megbeszéltem vele. És most nincs többé. - Tudom, hogy ez most nagyon nehéz, de fel kell tennem néhány kérdést. - Nagyon szeretnénk segíteni magának. Ugye, Addy? - Bármiben - zokogott megállíthatatlanul Addy. - Amiben csak akarja. Eve feltette a szokásos kérdéseket, és a beszélgetést lassan arra a férfire terelte, akit Vincenti is említett. - Nem emlékszem erre az emberre. Biztosan nem járt ide rendszeresen. Addy? - Nem, legalábbis egyedül nem. Járnak ide férfiak a feleségükkel vagy a barátnőjükkel, és időnként egyedül is. De az elmúlt hetekben senki sem jött be, aki hasonlítana arra, akit keres. - És nem is keresték Loist? -Járt itt egy férfi a múlt héten... Nem, két hete. Emlékszel, Myra? Nagyon jó minőségű öltönyben. Egy Mark Cross aktatáska volt nála. - Igen, már emlékszem. Azt mondta, egy hónapja Lois segített ajándékot választani a feleségének, aki olyannyira örült neki, hogy beugrott, mert meg akarta köszönni. - Hogy nézett ki?
- Hmm. A harmincas éveinek a vége felé járhatott, magas volt, jó testfelépítésű. Szépen nyírt kecskeszakállal az álla alatt. Hosszú, barna, hullámos haj, amit lófarokba kötve hordott. És le nem vette volna a napszemüvegét. - Pradas márkájú volt. Európai stílusú - tette hozzá Addy. - En is vettem egyet a vőlegényemnek a születésnapjára. Egy egész pénzverdét elkértek érte. A fickóról viszont lerítt, hogy rengeteg a pénze. Északi akcentussal beszélt. Próbáltam a kiegészítők felé terelni, mert úgy festett, mint aki kész itt hagyni nemi pénzt, nekünk pedig nagyon szép táskáink érkeztek, de nem harapott rá. Csak megkért, hogy köszönjek meg a nevében mindent Mrs. Greggnek, és adjam át a jókívánságait. Én sajnálkoztam, hogy nem tudtak találkozni, és megkértem, hogy legközelebb kedden, szerdán vagy szombaton jöjjön. Ó, Istenem - sápadt el. - Ugye, ezt nem kellett volna? - Nem. Másra is emlékszik még? - Nem, csak annyit mondott, hogy ha erre jár, megint be fog nézni, majd távozott. Én pedig arra gondoltam, milyen kedves volt tőle, mert a vásárlóink általában nem fárasztják magukat azzal, hogy bármit is megköszönjenek nekünk, különösen nem a férfiak.
Leah listáját követve rádöbbentek, hogy mindenhol emlékeznek arra a fickóra, aki igyekezett elrejteni a valódi külsejét, és finoman érdeklődött Lois Gregg után. - Követte — mondta Eve. - Gyűjtötte az adatokat. Mellesleg ez hetekbe kerülhetett. Először Wootont intézte el, ami könnyen ment. Csak annyit kellett tennie, hogy felszed egy környékbeli bárcást, és közben kiválasztja azt, aki valóban kell neki. Még azért sem kell aggódnia, hogy egyedül találja-e, mert ez összefügg a foglalkozásával. Lois esetében viszont a lakásán kellett elkapnia, hogy hitelesen utánozhassa a bostoni fojtogatót. Ráadásul úgy, hogy biztos legyen benne, senki sem fogja megzavarni. - Rengeteg ideje lehetett - mutatott rá Peabody. - Pénteken be kellett mennie a boltba, ellátogatott a butikba, az edzőterembe... Mindenhová hétköznap, amikor a legtöbb ember dolgozik. Nem úgy tűnik, hogy kilenctől ötig ott kell ülnie a munkahelyén. — Nem, és ha vetsz egy pillantást a névsorunkra, meg fogod látni, hogy mindenkinek rugalmas az időbeosztása, aki szerepel rajta. Közben Eve már ráállította Baxtert és Trueheartot, hogy kérdezzenek ki mindenkit a környéken, és türelmetlenül várta
a hívást, amiben jelentik, hogy valaki látta a gyümölcsöskosárral a kezében menekülő gyilkost. De ezalatt neki is tovább kellett lépnie. A gyilkos eddig kétszer csapott le, és biztosra vette, hogy már kiválasztotta a következő áldozatát is. Azzal az utasítással hagyta magára Peabodyt, hogy minél mélyebben ássa bele magát Breenék életébe, ő maga pedig elindult, hogy könyörgéssel vagy fenyegetéssel, de kiharcoljon Miránál egy rövid konzultációt. Persze várnia kellett, és miközben Mira külső irodájában járkált fel és alá, ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon legközelebb kit fog utánozni a gyilkos. Eddig két hírhedt, de már halott sorozatgyilkost választott, és le merte volna fogadni, hogy továbbra sem szakít ezzel a szokásával. Nem fog olyasvalakit utánozni, aki még él. Hasfelmetszőt sohasem fogták el, DeSalvo börtönben halt meg. Ezek szerint az elfogás és a börtön még elmegy. Ettől még igencsak sokan maradnak, kivéve azok, akik megsemmisítették, elrejtették vagy megették az áldozataikat. Miközben lyukat bámult Mira irodájának ajtajába, azt kívánva, hogy nyíljon már ki végre, jelezni kezdett a kommunikátora. - Dallas. - Baxter. Azt hiszem, találtunk neked valamit, Dallas. Az egyik szomszédos épületből valaki éppen templomba indult, amikor látott egy fickót, aki a városi karbantartók egyenruháját viselte, vagy legalábbis a szemtanú azt hiszi, és abból a házból lépett ki, amelyikben az áldozat is lakott. A kezében szerszámtáskát és egy műanyag kosarat tartott. - Az időpont stimmel? - Halálosan pontosan. A tanú ismerte Gregget. És erősködik, hogy személyesen a nyomozás vezetőjével akar beszélni. - Akkor hozzátok be. - Máris indulunk. A pihenőben majd találkozunk. - Az irodámban... - A pihenőben - kötötte az ebet a karóhoz Baxter. - Akadnak köztünk, akik ma még egy falatot sem ettek. Eve tiltakozni akart, de hallotta, hogy nyílik Mira ajtaja. - Remek. Addig még lesz egy rövid megbeszélésem, de sietek. Mielőtt Mira titkárnője megismételhette volna, hogy a doktornő csupán egy szűk tíz percre tudja szabaddá tenni magát, Mira is kidugta a fejét, és intett Eve-nek, hogy menjen beljebb. - Örülök, hogy szakítottál rám is egy kis időt. Már minden elérhető adatot végigböngésztem.
- Majd én kiegészítem - mondta Eve. - Innom kell valami hideget - lépett Mira a minihűtőhöz. - Elég meleg van odakint, hogy a tudattól is kiverjen a víz. Az elme diadala a test felett - vett ki egy doboz gyümölcslevet, és töltött belőle két pohárba. - Tudom, hogy jóformán koffeinen élsz, de hidd el, hogy jól fog esni. - Köszönöm. A két áldozat különböző. Nagyon is eltérnek egymástól. - Igen — ült le Mira. — Az első, egy gyógyult narkós bárcás, akit egy bírói ítélet utcai munkára kötelezett. Barátok, család és támogatók nélkül, habár minden jel szerint ő alakította így az életét. A gyilkost nem az érdekelte, hogy kicsoda, hanem az, hogy micsoda. Egy sarki kurva, aki a kínai negyed mocskosabbik felén dolgozott. A második esetben viszont nagyon is számít az áldozat. — Mesélj egy kicsit róla. - A nő magányosan élt, egy rendes környéken. Tisztességesen felnevelte a gyerekeit, akikhez még mindig szoros kötelék fűzte. Aktív életet élt, mindenkivel barátságosan viselkedett. Az emberek szerették. Sokkal inkább, mint ahogy azt a gyilkos megérthetné. - Véleményem szerint a gyilkos igazán senkit sem szeret, csak saját magát, ezért nem is igazán érti azokat, akik ebben a tekintetben különböznek tőle. Nem érti meg a családi kört bólintott Mira. - Csak annyit látott benne, hogy egyedül él, valamint a kora, a környék, és az a tény is megfelelt a terveinek, hogy tudta, hamar meg fogják találni az áldozatot. Ez alapján választotta végül pont őt. — De hibázott, mert az emberek, akik ismerték és szerették, nem csupán együtt akarnak működni a rendőrséggel, hanem egyenesen követelik maguknak ezt a jogot. Nem fogják olyan könnyen elfelejteni, mint Wootont. Bárki, akivel eddig beszéltem, mondott róla valami különlegeset, valami személyeset, valami pozitívumot. Szerintem rólad is így beszélnének, ha... kapott észbe Eve, és próbálta köhögésbe fojtani a szavait, de nem tehetett semmit. - Jézusom, ez nagyon hátborzongatóan hangzott. Úgy értettem... - Egyáltalán nem - hajtotta félre a fejét Mira, és elmosolyodott. -Jó dolog ilyesmit hallani. Miért mondtad? Eve a pokolba kívánta magát, amiért kicsúszott a száján, de már nem volt visszaút. - Csak... - öntötte le egy kortyra a gyümölcslét, mint valami orvosságot. - Én... Izé... Kihallgattam Gregg menyét, és amit mondott, arról eszembe jutott, hogy beszélt rólad a lányod. Nagyszerű volt... A kapcsolatuk, igen. Egy szoros köte-
lék. És ugyanezt hallottam a boltostól, a munkatársaitól, mindenkitől. Gregg nyomot hagyott az emberekben. Éppen úgy, ahogy te is. Ez az, amivel nem számolt a gyilkos. Az emberek kiállnak érte. - Igazad van. A gyilkos azt várta, hogy nagy sztori lesz. Már mint belőle. Az áldozatait teljesen véletlenszerűen választotta ki, attól eltekintve, hogy mindenben megfeleltek az elvárásainak. Habár az elsőt a szexen keresztül közelítette meg, és a másodikat is megerőszakolta, egyik gyilkosság sem szexuális indíttatású, éppen ellenkezőleg. Ez a férfi gyűlöli a nőket. Az aktus csak hatalmassá teszi, miközben a partnerét megalázza. - Követte Gregget - mondta Eve, és hagyta, hogy Mira átgondolja a szavait. - Nagyon óvatos. A maga módján aprólékos is, annak ellenére, hogy mindkét gyilkosság helyszínén óriási rendetlenséget csinált. Pontosan felkészül, és részleteiben követi a gyilkosságokat, amiket le akar másolni. Minden egyes alkalommal, amikor sikerrel jár, nem csak azt bizonyítja be, hogy nőtt a hatalma, hogy sokkal fontosabb azoknál a nőknél, akiket megölt, hanem azt is, hogy hatalmasabb azoknál, akiket utánoz. Nem kellene mások módszereivel élnie... Vagy legalábbis ezzel áltatja magát. Hiszi, hogy bármilyen gyilkosságra képes lenne, és sohasem fogják elkapni. És minden egyes alkalommal, amikor hagy neked egy levelet, bizonyítja önmaga előtt, hogy sokkal több nálad. - Az nem az ő hangja. Egyszerűen nem illik abba a képbe, amit róla festettél. Durva és mesterkélt. Nem az igazi lénye. - Egy újabb álarc - helyeselt Mira. - Egy újabb személyiség. - Máshogy állítja be magát bennük, mint ahogy azoknak az embereknek is más-más arcát mutatta, akikkel akkor beszélt, amikor Gregget követte. Mr. Sokoldalú. - Számára fontos, hogy ne lehessen beszorítani egyetlen skatulyába sem. Nagyon valószínű, hogy gyermekkorában egy tekintélyelvű nő az akarata ellenére rákényszerített egy képet. Talán fenntartja ennek a látszatát, ennek ellenére önmagát teljesen másnak gondolja. Minden alkalommal az anyját öli meg, Eve. Wooton esetében az anyja volt a kurva, Lois Gregg pedig a nevelő. Bárkit is fog legközelebb utánozni, az áldozatba az anyafigura egy másik formáját képzeli. — Végeztem néhány valószínűség-számítást, és igaz, hogy némileg sikerült leszorítanom az utánzásnál szóba jöhető gyilkosok számát, így sem tudom megelőzni és eljutni a következő áldozathoz. - Szüksége lesz némi felkészülési időre, hogy magára öltsön
egy újabb álarcot és magáévá tegyen egy újabb módszert. - De nem sokra - felelt Eve. - Mert már mindent előre kidolgozott. Nem a múlt héten kezdte. - Ez igaz. Hanem évekkel ezelőtt. A vágyainak egy része a gyermekkorában gyökerezik. Tipikusan az ilyenek szokták megölni a kisebb állatokat, titokban megfélemlíteni a gyengébbeket, és a későbbiekben szexuális rendellenességek is jelentkezhetnek. Ha a családja vagy a gondviselői észrevették, és foglalkoztak vele, akkor minden bizonnyal terápiára vagy konzultációra is elküldték. - És ha nem? — Akár elküldték, akár nem, tudjuk, hogy a rejtett vágyai végül a felszínre törtek. A profiljából és a szemtanúk állításaiból a férfi a harmincas éveinek a közepén, legfeljebb a végén járhat. Márpedig az biztos, hogy nem ilyen idős korban kezdett gyilkolni. Nem Jacie Wooton volt az első áldozata. Kellett lenniük másoknak is. Ha megtalálod őket - mondta Mira —, egyenesen elvezetnek hozzá. - Igen, úgy lesz. Megtalálom őket. Köszönöm - állt fel Eve. - Tudom, hogy szorít az idő, hozzám pedig hamarosan érkezik egy tanú, hogy elbeszélgessünk - majd hirtelen témát váltott. - És köszönöm a vasárnapi meghívást. Ne haragudj, hogy olyan gyorsan kellett távoznom. - Nagyon kedves volt tőletek, hogy mindketten eljöttetek - állt fel Mira is. - Remélem, elmondod majd, hogy mit forgatsz a fejedben. Nem is olyan régen még a világ minden kincséért sem árultad volna el, ha aggasztott valami. De szerintem ezen már túljutottunk. - Lejárt a tíz percem. - Eve - fogta meg a kezét Mira. - Álmodtam - bukott ki Eve-bői a vallomás. - Legalábbis azt hiszem. Az anyámról. - Ülj le - lépett Mira az íróasztalához, és kiszólt a titkárnőjének. - Szükségem van még pár percre - mondta, és meg is szakította a vonalat, mielőtt bármiféle válasz érkezhetett volna. - Nem akarlak feltartani. Különben sem valami nagy dolog. Egyáltalán nem olyan volt, mint a rémálmaim. - Egészen idáig semmiféle valós emlékképet nem őriztél az anyádról. -Tudod, hogy ez nem igaz. Valóban csak egyszer, de álmomban már hallottam a hangját, ahogy kiabál velem és átkozódik miattam. Látni valóban most láttam először. Láttam az arcát. És örököltem a szemét. Bassza meg — zöttyent le Eve a fotelbe, és a halántékára szorította a csuklóját. - De miért?
A fene egye meg. - Ez csak a gének játéka, Eve. Nem hiszem, hogy komolyan gondolod: a szemek színe bármit is jelent. Ennél sokkal okosabbnak ismertelek. - A francba a tudománnyal. Gyűlölöm. Ennyi az egész. Láttam, ahogy rám nézett velük. Gyűlölt engem, teljes szívéből gyűlölt. De akkor ezt egyszerűen nem fogtam fel... Nem igazán tudom a gyerekek életkorát megbecsülni. Hároméves lehettem, talán négy. De úgy nézett rám, mintha egy egész életen át ellenségeskedtünk volna Mira legszívesebben átlépte volna ezt a részt. Az anyaképet. De tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. — És ez fájt neked. - Azt hiszem, arra gondoltam - vett Eve egy mély lélegzetet, majd robbanásszerűen kifújta a tüdejéből. — Eddig arra gondoltam, hogy az apám egyszerűen elrabolt az anyámtól. Talán... Mit tudom én, alaposan helybenhagyta és megszökött velem. Reménykedtem benne, hogy talán mégis érzett valamit irántam, annak ellenére, hogy narkós volt. Úgy értem, ha az ember kilenc hónapon keresztül a méhében hordoz egy magzatot, éreznie kell valamit. - Igen, kell - felelt Mira gyengéden. - De akadnak, akik képtelenek szeretni. Ezt te is tudod. -Jobban, mint a legtöbben. De volt ez az álmom. És eddig azt hittem, az anyám kedvesen nézett rám. Hogy próbált megtalálni, mert... Mert végső soron mégis szeretett. De nem. Csak gyűlölet izzott a szemében, semmi más, amikor rám nézett. Amikor a gyerekére nézett. - Tudod, valójában nem téged gyűlölt, mert sohasem ismert. Legalábbis igazán nem. És nem a te hibád, hogy hiányzott belőle a szeretet. Hanem az övé. Nehéz eset vagy, Eve. Eve felnevetett és megrántotta a vállát. - Aha. Tehát? - Nehéz eset, gyakran nyers, hangulatember, követelőző és türelmetlen. — Azért remélem, hamarosan a jó tulajdonságaimra is sort kerítesz. - Olyan sok időm most nincs - de azért Mira is elmosolyodott Eve szokásos szarkazmusa hallatán. - De amit sokan hibaként rónának fel neked, nem zavarja azokat, akik igazán szeretnek és tisztelnek. Most pedig meséld el, mire emlékszel. Eve fújt egy nagyot, és ridegen, részletesen előadta az álmát, mintha csak a felettesének tenne jelentést. — Fogalmam sincs, hol voltunk. Úgy értem, melyik városban. De tudom, hogy az anyám strichelt, hogy legyen pénze
kábítószerre, és az apámnak ez nagyon is megfelelt. Tudom, hogy a legszívesebben vízbe fojtott volna, ez viszont már nem, mert teljesen más tervei voltak velem. Befektetésnek szánt. - Nem ők voltak az igazi szüleid. - Hogy mondod? - Csak biológiailag. Az anyád a méhében hordozott, és a világra hozott, amikor eljött az ideje. Ennek ellenére nem voltak a szüleid. Ez nagy különbség. Te is tudod. - Azt hiszem, értem, mit akarsz mondani. - Túlnőttél rajtuk. Legyőzted őket. És ez a másik különbség. És hadd mondjak még valamit, mielőtt a titkárnőm rám
töri az ajtót, és keresztbe lenyel, amiért felborítottam a napirendemet, amit olyan nagy odaadással állított össze. Olyan sok életet tettél jobbá, hogy nincs ember, aki meg tudná számolni. Ez jusson az eszedbe, amikor tükörbe, a saját szemedbe nézel.
Tizenegyedik fejezet
Amikor Eve belépett a pihenőbe, Baxter éppen egy hatalmas szendviccsel birkózott, ami túl frissnek és jóízűnek látszott, mindjárt lehetett tudni, hogy nem a kapitányság AutoSéfjeinek egyikéből vagy a kantinból szerezte. Teljesen civilnek és fenségesnek tűnt. Mellette ült a szögletes asztal mellett Trueheart, aki lédús salátát kanalazott, melynek tetejét csirkehúsdarabkák koronázták. Velük szemben pedig egy ezerévesnek látszó matróna üldögélt. - Na tessék - sipította a vénség. - Hát nem jobb bárminél, amit egy gépből elő lehet rángatni? - Mhmm - válaszolt elragadtatva Baxter, de a szája tele volt hússal és kenyérrel, így nem lehetett pontosan érteni, hogy mit. Trueheart, aki fiatalabb volt, és a füle csaknem olyan zöld, mint a salátája, hátrasimította a haját, amint megpillantotta Eve-t. - Hadnagy - villant a tekintete figyelmeztetően Baxter felé. Baxter nagyot nyelt. — Jézusom, Trueheart, legalább addig hagyd abba a seggnyalást, amíg emésztek. Dallas, ez az elbűvölő, idős hölgy Mrs. Elsa Parsky. Mrs. Parsky, asszonyom, hadd mutassam be Dallas hadnagyot, a nyomozás vezetőjét, akivel találkozni akart. - Köszönöm, hogy bejött, Mrs. Parsky. - Ez a kötelességem, nem igaz? Mint állampolgárnak, mint szomszédnak és mint barátnak. Lois is törődött velem, amikor szükségem volt rá, most pedig én fogok mindent megtenni érte, amit csak tudok. Üljön le, kedvesem. Ebédelt már? Eve alaposan megnézte magának a szendvicset és a salátát, de legyőzte jobbára üres gyomra késztetését. - Igen, asszonyom. - Mondtam ezeknek a fiúknak, hogy hozok egy kis pótlást. Nem bírom az automata ételeket. Nem természetesek. Baxter nyomozó, adjon egy falatot a szendvicséből ennek a kislánynak. Túlságosan sovány. -Tényleg nem kérek, köszönöm szépen. Baxter nyomozó szerint vasárnap délelőtt látott kilépni egy férfit abból az épületből, ahol Mrs. Gregg is lakott. - Láttam, bizony. Eddig még nem mondtam, de a templomból egyenesen az unokámhoz mentem, és éjszakára is nála
maradtam. Csak a tegnapi hírekből tudtam meg, hogy mi történt Loissal — és arcán a rengeteg ránc szomorúan összerándult. - Még soha életemben nem döbbentem meg ennyire, és nem voltam ilyen szomorú, még akkor sem, amikor Fred, Isten nyugtassa, 2035-ben a hármas vonat alá esett. Lois jó szomszéd volt és remek asszony. — Igen, tudom. Mit tud mondani arról a férfiről, akit látott? — Nem nagyon figyeltem rá. Elég jó a szemem. Márciusban műtötték utoljára. De nem igazán néztem meg magamnak húzott elő szinte oda sem figyelve hatalmas retiküljéből egy csomag szalvétát, és Baxter felé nyújtotta. - Köszönöm, Mrs. Parsky. - Maga jó fiú — simogatta meg Baxter kezét, majd visszafordult Eve felé. - Hol is tartottam? Ó, persze, tudom már. Kimentem az utcára, és ott vártam az unokámat. Minden vasárnap negyed tízkor jön értem, és elvisz a templomba. Maga szokott templomba járni? - villant meg a szeme, és Eve egy pillanatig tétovázott az igazság és a sokkal kényelmesebb, de nyilvánvaló hazugság között. - Igen, asszonyom - szólalt meg Trueheart, és az arca elkomolyodott. - Amikor tehetem, mindig elmegyek a vasárnapi misére a Szent Patrickba. Vagy a Miasszonyunk templomába. - Ugye katolikus? - Igen, asszonyom. - Értem - simogatta meg Truehart kezét is, mintha csak biztosítani szeretné, hogy mindez nem az ő hibája. - Látta a férfit, aki kijött Mrs. Gregg házából - próbálta Eve visszaterelni a tárgyhoz. - Mondtam már, vagy nem? Egy perccel azután, hogy leértem az utcára. Szürke egyenruhában volt és egy fekete szerszámtáskát cipelt. A másik kezében pedig egy kék műanyag kosarat tartott, olyat, mint amilyet néhány sarokkal lejjebb is lehet kapni a boltban. De azt nem láttam, mi volt benne, mert nem szoktam belesni másnak a csomagjába. - Mit tud mondani a kinézetéről? — Úgy festett, mint egy szerelő. Fehér bőrű volt, talán barna. Nehéz megmondani, olyan erősen tűzött a nap. Nem tudom, hány éves lehetett. De nem volt olyan öreg, mint én. Harminc, negyven, ötven, hatvan... Ha az ember eléri a százat, nem igazán tesz már különbséget. Én pedig elértem. Márciusban volt tizenhét éve. De ha találgatnom kellene, harmincra vagy negyvenre tippelnék. - Gratulálok, Mrs. Parsky - szólalt meg Truehart, amivel kiérdemelte Elsa mosolyát. - Maga nagyon kedves, fiatalember. Az a másik sapkát hordott. Egyensapkát. És napszemüveget. Sötét napszemüve-
get. Persze rajtam is volt egy. Korán volt, de a nap így is nagyon fényesen sütött. Meglátott. Persze a szemét nem tudtam megfigyelni, de észrevett, rám vigyorgott és finoman meghajolt felém. Erre a pimaszságra elfordítottam a fejemet. Nem bírom az ilyen alakokat. Most bezzeg azt kívánom, bárcsak alaposabban megnéztem volna magamnak. — Merrefelé indult? - Ó, hát keletnek. És nagyon elégedetten szaporázta a lépteit. Nem szép, nagyon nem szép dolog így szökdécselni, nem sokkal azután, hogy az ember megölt egy nőt. Amikor beteg voltam, nemegyszer Lois vásárolt be helyettem, és még virágot is hozott, hogy felvidítson. És mindig megállt egy percre beszélgetni, ha összefutottunk. Bárcsak akkor is tudtam volna, mit tett, amikor megláttam azt a férfit. Az unokám csak egy vagy két perccel később jött a kocsijával. Mindig pontos fiú volt. Megkértem volna, hogy kapja el azt a gyilkos gazembert. Isten a tanúm, hogy megkértem volna rá. Eve addig kérdezgette Mrs. Parskyt, amíg biztosra nem vette, hogy az idős hölgy mindent elmondott neki, amit tud, majd megkérte Trueheartot, keressen egy egyenruhást, aki hazakíséri. — Egy pillanat, Baxter — kotorászott a zsebében, és hirtelen rádöbbent, hogy minden apróját odaadta Peabodynak. - Van nálad elég pénz egy Pepsire? - Miért nem a jelvényed számával vásárolsz? Túllépted a keretedet? Eve morcosan pillantott rá. - Ha betáplálom a jelvényem számát, csak bosszúságot kapok, semmi mást. A fenti automata gyűlöl és bosszút esküdött ellenem. És ezek beszélnek egymással, Baxter. Nehogy azt hidd, hogy nem. Baxter egy hosszú pillanatig elmélyülten nézte Eve-t. — Szabadságra kellene menned. - Csak egy nyavalyás Pepsit szeretnék, semmi mást. Mi van, talán adjak elismervényt? Baxter a gép elé lépett, bebillentyűzte a jelvénye számát és kért egy pohár üdítőt.
JÓ NAPOT. A RENDELÉSE NÉGY DECI PEPSI. AZ ITAL JEGES! BIZTONSÁGOS ÉS EREDMÉNYES NAPOT KÍVÁNOK, ÉS NE FELEDJE A POHARAT A HULLADÉKMEGSEMMISÍTŐBE DOBNI.
Baxter kivette az italt az automata elején feltáruló nyílásból, majd visszament Eve-hez, és a kezébe nyomta. — A vendégem voltál. - Kösz. Figyelj, nagyra értékelem, hogy segítettél nekem kikérdezni a környéken lakókat. Tudom, hogy így is le vagy maradva a munkáddal. - Csak írd bele a jelentésedbe. Egy kis dicsfény sosem árt. Eve az ajtó felé intett a fejével, mire elindultak kifelé, és menet közben folytatták a beszélgetést. - Trueheart jól néz ki. Összeszedte már magát? - A dokik teljesen rendbe hozták. A kölyök egészséges, mint a makk. A pszichofiúk is szabad utat adtak neki. - Olvastam a szakvéleményeket, Baxter. És most a tiédre lennék kíváncsi. -Igazság szerint, ami pár hete vele történt... Jobban mondva kis híján történt, az engem sokkal inkább megrázott, mint őt. Trueheart kemény gyerek, Dallas. Őszintén megmondva sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd a szárnyaim alá veszek egy zöldfülűt, és igyekszem megtanítani a szakma minden csínjára, de ez a srác egy ajándék - csóválta meg a fejét Baxter, amikor felléptek a mozgójárdára. - A kölyök szereti a munkáját. A pokolba is, ő maga a munka. Rajtad kívül senkit sem ismerek, aki hozzá hasonló kitartással képes hajtani. Én mondom, olyan lendületesen jár be dolgozni, hogy mindig feldobja a napomat. Eve elégedetten fordult az előcsarnok felé. - Ha már a tanítványoknál tartunk, úgy hallottam, hogy Peabody pár napon belül megpróbálkozik a nyomozói vizsgával. - A füleddel semmi gond, Baxter. — Ideges az anyuci? Eve összevonta a szemöldökét. — Vicces. De miért lennék ideges? Baxter elvigyorodott, majd mindketten felüvöltöttek. Egy vékony letartóztatott, akire nem figyelt az egyenruhás, akinek őriznie kellett volna, kiszabadult a kezei közül, beletérdelt az egyik előtte álló rendőr ágyékába, majd habzó szájjal és vérben forgó szemekkel a mozgójárda felé kezdett rohanni. Eve a jobb kezében most fegyver helyett az italát szorongatta, így azt vágta a menekülőhöz. A pohár nagyot csattant a fickó homlokán. Inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól botlott meg, majd miután visszanyerte az egyensúlyát, lehajtotta a fejét, és Eve-re támadt, mint egy eleven faltörő kos. Aki alig tudott kitérni előle. Közben egy hirtelen mozdulattal felrántotta a térdét, és állon rúgta a támadóját. Undok reccsenés hallatszott. Eve úgy gondolta, vagy a támadója áll-
kapcsa tört ketté, vagy a térdében mozdult el a porc. Mindenesetre a szökevény fenékre ült, és két egyenruhás, valamint egy éppen arra járó álruhás rendőr azonnal lefogta.
Baxter visszatette a fegyverét a tokjába és megvakarta a fejét. — Kérsz egy másik Pepsit, Dallas? - mert amit Eve eddig a kezében szorongatott, most barna tócsává folyt a padlón. - A francba. Kinek kellett volna figyelnie erre a seggfejre? - Nekem, hadnagy - óvakodott előre az egyik egyenruhás. Látszott rajta, hogy kifulladt, és a felső ajkából szivárgott a vér. - Behoztam, mert... - Miért nem vigyáz jobban a foglyára? - Azt hittem, megtettem a kellő óvintézkedéseket. A fickó... - Amint a mellékelt ábra is mutatja, rosszul hitte. Úgy tűnik, fel kell frissítenie az emlékeit a helyes elfogás szabályairól. A fogoly vergődött és rugdosott, majd visítani kezdett, mint egy nő. Hogy bemutassa a helyes szabályokat, Eve leguggolt. Közben igyekezett tudomást sem venni a térdében növekvő fájdalomról. Utána megragadta hosszú haját, és addig húzta hátra a fejét, amíg találkozott a tekintetük. - Kuss legyen. Ha nem fogod be a pofád, ha nem hagysz fel azonnal az ellenállással, a nyakad köré tekerem a nyelved és megfojtalak vele. Eve látta a fickó szemén, hogy bevett valamit, ennek ellenére hatott a fenyegetése, de az is elképzelhető, hogy a hangsúlyából úgy gondolta, komolyan megteszi. Amikor elernyedt, Eve is felállt, és ridegen az egyenruhásra pillantott. - írja bele a jelentésébe, hogy a vendégünk ellenállt a letartóztatásnak és megtámadott egy rendőrtisztet. És én is szeretnék kapni belőle egy példányt... Cullin - olvasta le az egyenruhás kitűzőjéről a nevét. - Igen, hadnagy. - Ha még egyszer elereszti, tényleg kihúzom a nyelvét, de nem őt fogom megfojtani vele, hanem magát. Tűnés. Kisebb tülekedés támadt, mert több egyenruhás is magára vette a felszólítást, és a társuk iránti szolidaritásból megragadták és vonszolni kezdték a megbilincselt letartóztatottat. Baxter egy teli pohár Pepsit nyújtott át Eve-nek. - Azt hiszem, ezt megérdemled. - Átkozottul igazad van - vágott vissza Eve, és elsántikált a gyilkossági csoport irodái felé.
Megírta a saját jelentését, és személyesen vitte át Whitney kapitánynak. Amikor belépett az irodájába, a kapitány hellyel kínálta, Eve pedig boldogan ült le, hogy kímélje fájó térdét. Szóban is jelentett. Amikor végzett, Whitney bólintott. - Véleménye szerint a hírzárlat vajon feltüzeli, vagy inkább frusztrálja a gyilkost? - Akár belekerül a médiába, akár nem, újra le fog csapni. Véletlenszerűen választja ki az áldozatait, és ez nagy körültekintést igényel, az pedig sok idővel jár. Ami a médiát illeti, a szóvivőn keresztül kiadtam néhány nyilatkozatot. De inkább az első gyilkosságra koncentrálnak. Sokkal nagyobb szenzáció, mint az, hogy a lakásában megerőszakoltak és megfojtottak egy hatvanegy éves nőt. Nem is nagyon fogjuk erőltetni, amíg valaki rá nem jön a kapcsolatra a két eset között. Persze ez nem fog sokáig váratni magára, különösen akkor nem, ha történik egy újabb gyilkosság, de legalább nyerünk egy kis időt. — Félrevezeti a médiát? — Nem, uram. Csak nem tálalok mindent elébük. A 7 5 -ös csatornánál pedig inkább Quinton Posttal venném fel a kapcsolatot, mint Nadine Fursttal, nehogy az a vád érjen, hogy kivételezek vele. Ha egyszer Nadine ráharap erre az ügyre, rá fog jönni a kapcsolatra a két gyilkosság között. De addig is nem akarok válaszolni egy olyan kérdésre, amit fel sem tettek. - Jó gondolat. - Másrészről, uram, az állításaival ellentétben nem hiszem, hogy a gyilkost túlzottan érdekelné, hogy a média felfigyel-e rá vagy sem. Dr. Mira profilja megerősíti, hogy uralkodni akar a nők fölött és legyőzni őket. Képtelen elviselni egy sikeres, uralkodó típusú nőt. Engem is éppen ezért választott. - Maga is célpont? - Nem hinném, legalábbis addig nem, amíg ragaszkodik a szokásaihoz. Whitney felmordult, majd összeérintette az ujjait. - Tudnia kell róla, hogy több panaszt is tettek nálam maga ellen. - Uram? - Egyrészt Leo Fortney, aki zaklatásról siránkozott, és azzal fenyegetőzött, hogy egyszerre perli be magát és a kapitányságot is. Másodszor Niles Renquist irodája célzott arra, hogy... Nem tetszik neki, miszerint egy diplomata feleségét kihallgatta a New York-i rendőrség egyik tagja. Harmadszor pedig Carmichael Smith képviselője kelt ki hevesen magából, egy... Hogy is mondta? Energikus, nyers, jelvénymutogató nőszemély ellen, aki rontja az ügyfele médiavisszhangját. - Az csakis én lehettem. Amikor először kihallgattam, Leo
Fortney megpróbált félrevezetni. Amikor a következő alkalommal a segédem kérdezte ki, megváltoztatta a történetét, de az még így is bűzlik. Niles Renquistet és a feleségét is kikérdeztem, nem pedig kihallgattam. Mindketten együttműködtek velem. Ami Carmichaelt illeti, ha valaki kiszivárogtatja, hogy belekeveredett ebbe az ügybe, akkor az ő maga lesz. - Maga pedig mindhármukat gyanúsítottnak tekinti. - Igen, uram. Ez így igaz. - Rendben - bólintott elégedetten Whitney. - Nem okoz gondot elfektetni a panaszokat, de nagyon vigyázzon magára, Dallas. A maguk módján mindhárman nagy hatalommal rendelkeznek, és tudják, hogy kell játszani a médiával. - Ha köztük van a gyilkos, akkor elkapom. Játszadozhat a médiával orrba-szájba, akkor is rács mögé fogom dugni. - De csak óvatosan. Amikor Eve felállt, és az ajtó felé indult, Whitney felvonta a szemöldökét. - Mi történt a lábával? - Csak a térdem - felelt bosszúsan Eve, mert megfeledkezett magáról, és kifelé menet meg sem próbálta palástolni a sántítását. Inkább megpróbálta egy mosollyal elintézni. Semmi komoly - csukta be maga mögött az ajtót.
Később indult haza, mint eredetileg tervezte, ráadásul egy ronda dugóba is belekeveredett. De nem tülekedett, inkább türelmesen átevickélt rajta. Közben pedig gondolkodott, átfutotta a jegyzeteit, majd tovább gondolkodott. Akadtak gyanúsítottjai, ellenben bizonyítékokkal igencsak gyengén volt eleresztve. És az egyik nyom keresztülvezetett mindkét gyilkosságon: a levél, az üzenet hangneme és az utánzás. Egyik helyszínen sem találták meg a tettes DNS-ét, és annak sem volt nyoma, hogy ismerte az áldozatait. A szemtanúk egy fehér vagy halványanbarna bőrű férfiről számoltak be, akinek még a pontos korát sem tudták megbecsülni. Aki akcentussal beszélt, gondolta hirtelen. Talán azért, mert nagyon is jellegzetes a hangja? Renquist angol kiejtéssel beszél. Carmichael hangja pedig közismert. Lehetséges. Ellenben Fortney gyakran nyilatkozik a médiában, és nyilvános szerepléseket is vállal. Talán attól félt, hogy a beszéde alapján felismerik. Elképzelhető, hogy a gyilkos csupán az egója miatt változtatja meg a hangját. Fontos vagyok, mindenki felismer, ha nem
álcázom magam. A következő lépésben vizsgáljuk meg az uralkodó nő alakját, biztatta magát Eve. Ez az egész ügy magja és kulcsa. Hogy is szól a mondás? Cherchez la femme! Milyen igaz. A kocsitól a házig vezető úton kibújt a dzsekijéből. A forró levegőben, amely súlyosan feküdt a mellére, szinte szikrázott az elektromosság. Nem ártana egy kis eső, gondolta, miközben a levetett ruhadarabot a lépcsőkorlátra dobta. Egy jó kis vihar talán fedél alá szorítaná az emberét és meggátolná a vadászatban. Mielőtt az otthoni irodájában munkához látott volna, ő is vadászni kezdett. De egy másik férfira. A ház számítógépes rendszere elárulta, hogy Roarke a hátsó kertben van. Eve el sem tudta képzelni, mi oka lehetett kimenni, és felcserélni a ház kellemesen friss levegőjét a kinti fülledtségre. Utánament, és amikor kilépett a konyhaajtón, egyszerűen földbe gyökerezett a lába. - Nagyszerű, végre megérkeztél. Akkor neki is láthatunk. Roarke farmert viselt - de nem azt, amit otthonra fel szokott venni -, és egy fehér pólót. Mezítláb volt, és kissé megizzadt, amitől Eve csak még vonzóbbnak találta. Valójában minden nő annak találta volna, ahogy ezen a szeptemberi estén ott állt a napfürdette hátsó udvaron. De pillanatnyilag jobban izgatta a mellette tornyosuló ezüstös szerkezet. - Mi az az izé? - Egy szabadtéri grillező. Eve óvatosan közelebb lépett, miközben megkönnyebbülten gondolt arra, hogy még nem csatolta le a fegyverét. - Olyan sütővalami? - Még annál is több - húzta végig a kezét a fedelén Roarke, mintha csak egy nőt simogatna, aki teljesen megbabonázta. - Hát nem nagyszerű? Egy órája sincs, hogy meghozták. A masszív szerkezeten szemkápráztatóan csillogott a napsugár. Eve észrevette, hogy nem csak egy fedele van, és minden oldalról különböző kiegészítők csatlakoznak hozzá, alatta pedig kis ajtókkal ellátott doboz állt. És az a megszámlálhatatlan nyomógomb, kar és tárcsa. Eve megnedvesítette az ajkait. - Hm. Nem egészen úgy néz ki, mint az, amit Miránál láttam. - Ez egy újabb típus - emelte fel Roarke a legnagyobb fedőt, ami egy vakító rácsot, valamint ezüstkockákat rejtett maga alatt. — Valójában a legújabb. - Nagyon nagy. Akár egy ember is ellakhatna benne. - Kipróbáljuk, és utána szerintem néhány hétvégén mi is
rendezhetnénk grillpartikat. - Remélem, közben nem kezd majd önálló életet, és nem indul el sehová - rúgott bele próbaképp Eve a grillsütő egyik masszív kerekébe. - Tudom, hogy működik - guggolt le Roarke, és kinyitotta az egyik ajtót. - Itt a hűtő. Steak, krumpli, pár zöldség, és már nyársra is húzhatjuk. — És nyársra húzzuk? - Ez csak az egyik lehetőség - biztosította Roarke. - És itt egy üveg pezsgő is, hogy felavassuk vele. Habár szerintem jobban járunk, ha megisszuk, mintha hozzávágnánk az oldalához. -Támogatom az ötletet. Sütöttél már steaket? Roarke barátságosan a feleségére pillantott, miközben kihúzta a dugót a palackból. - Elolvastam a kezelési utasítást, és Miráéknál mindent alaposan megfigyeltem. Ez nem űrtudomány, Eve. Csak tűz és tűzdelés. - Oké - vette el Eve a feléje nyújtott pezsgőspoharat. - Mi az első lépés? - Bekapcsolom. A kezelési útmutatóhoz mellékelt táblázat szerint először a krumplit kell beletenni. Annak kell a legtöbb idő. És miközben fő, üldögélhetünk egy kicsit az árnyékban. A gondolatra, hogy Roarke be fogja kapcsolni a szörnyeteget, Eve óvatosan tett egy lépést hátrafelé. — Aha, nos, én már meg is kezdem az ücsörgést - sétált odébb. Mindazonáltal szerette a férjét, és felkészült, hogy melléje ugrik és megvédelmezi, ha a szerkezet nyűgösködni kezd. Ezért figyelte, ahogy Roarke két szem krumplit tesz az egyik kisebb fedő alá, és játszani kezd a nyomógombokkal és tárcsákkal. Nem tudta, mit művelt, de a vezérlőpanelen kigyulladt egy piros lámpa, mint valami barátságtalan szem, aminek nem lehet elmenekülni a tekintete elől. Roarke-ot ez minden jel szerint elégedettséggel töltötte el, mert lezárta a fedőt és elővett egy tálcányi rágcsálnivalót az egyik alsó fiókból. Eve-nek el kellett ismernie, hogy Roarke roppant vonzó látványt nyújt, ahogy mezítláb, kezében a tálcával átvág az udvaron. A haját most is hátrakötötte, mint mindig, amikor komoly munkát végzett. A férjére vigyorgott és a szájába dobott egy sajtdarabkát. - Ezt teljesen egyedül hoztad össze. - Igen. És nagyon élveztem - ült le Roarke a felesége mellé, majd kinyújtotta a lábát, és belekortyolt a pezsgőjébe. Nem is tudom, eddig miért kerültem a konyhát. Az asztal fölé állított ernyő megvédte őket a nap gyilkos sugaraitól, a pezsgő pedig olyan hideg volt, mint a jég. Eve úgy
gondolta, nem is rossz így kipihenni egy fárasztó napot. - Honnan tudod, mikor készül el a krumpli? - Van a grillnek beépített órája. És a kezelési útmutatóban azt javasolják, hogy nem árt időnként egy villával megbökdösni. - Miért? — Az elkészítésével lehet kapcsolatban. Pofonegyszerű. Mi történt a térdeddel? Eve arra gondolt, hogy Roarke-ot nem lehet rászedni. - Egy egyenruhás hagyta, hogy egy seggfej meglógjon tőle. És a térdemmel akadályoztam meg, hogy ne sodorjon le a mozgójárdáról. Most persze sír, hogy eltörött az állkapcsa, és enyhe agyrázkódást is szenvedett - Beletérdeltél az arcába. Okos. De mi okozta az agyrázkódást. - Szerinte egy pohár Pepsi, amit hozzávágtam, de hazudik. Szerintem akkor történt, amikor a zsaruk rávetették magukat. - Tehát egy pohár Pepsit is hozzávágtál. — Pont az esett kézre. - Eve, kedvesem - fogta meg Roarke a felesége szabad kezét. - Te mindig is nagyon találékony voltál. - Lehet, de ez még több papírmunkát jelent. Az a Cullin elcseszte az egész napomat. - Kétségtelenül - töltötte újra Roarke a poharakat, és tovább iszogattak az árnyékban. Amikor Eve meghallotta a távoli mennydörgést, felvonta a szemöldökét és a grill felé sandított. - Lehet, hogy elmos minket az eső. - Elég időnk maradt még. Kicsit feljebb kapcsolom és odateszem a steaket. Tizenöt perc elmúltával Eve éppen a pezsgőjét kortyolgatta, amikor észrevette, hogy apró lángnyelv csap ki a grill oldalán. De mivel nem ez volt az első, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Inkább azt figyelte, hogy küzd Roarke a legújabb játékszerével. A férje két nyelven káromkodott, miközben tekintetéből áradt a csalódottság. Amikor megbökte a feketére pörkölődött krumplikat, a szemek kőkeménynek bizonyultak. A nyársra tűzött zöldségek pedig ez idő alatt kétszer is lángra kaptak. A hússzeletek egyik fele megbarnult, a másik viszont teljesen elfeketedett. - Nem lesz ez így jó - dörmögte Roarke. - Valamit biztosan kifelejtettem - döfte bele a steakbe a villát, és vicsorogva felemelte. - Nem úgy néz ki, mint ami közepesen átsült.
És amikor a lecsöpögő zsír nyomán néhány kisebb lángnyelv csapott fel, visszadobta a rácsra. Erre még nagyobbra nőttek a lángok, a gépezet pedig elmondott egy szigorú figyelmeztető üzenetet. Nem is első ízben.
NYÍLT LÁNG HASZNÁLATA NEM TANÁCSOLT, ÉS NEM IS SZÜKSÉGES. KÉREM, HARMINC MÁSODPERCEN BELÜL MÓDOSÍTSA A PROGRAMOT, KÜLÖNBEN ÉLETBE LÉP A BIZTONSÁGI ÜZEMMÓD, ÉS A GÉP LEKAPCSOL, MINT AHOGY AZ A KEZELÉSI ÚTMUTATÓBAN ÁLL.
- Te rohadt kurva, hányszor kell még téged újraprogramozni? Eve belekortyolt a pezsgőjébe, és úgy gondolta, inkább nem hívja fel rá Roarke figyelmét, hogy a kurva talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, mivel a gépezet határozottan férfihangon szólalt meg. Már megfigyelte, hogy a férfiak gyakran illetik női jelzőkkel a makacskodó, nem működő gépeket. A pokolba, hiszen ő maga is így szokta. Az égen elcsattant néhány villám, és a dörgés is sokkal közelebbről hallatszott, mint korábban. Feltámadt a szél, és Eve megérezte bőrén az első esőcseppeket. Miközben Roarke továbbra is vicsorogva bámulta a grillt, felállt és megmentette a pezsgő maradékát. — Mi lenne, ha inkább pizzát ennénk? - indult meg az ajtó felé. - Csakis valami működési hiba lehet - kaparta bele Roarke a szerkezet hulladékgyűjtőjébe mindazt, ami a vacsorából megmaradt. - Még nem végeztünk - mordult fel, mielőtt követte volna Eve-t a házba. - Holnap vetek majd rá még egy pillantást - magyarázta a feleségének. - Tudod... - lépett Eve az AutoSéf elé, ami szerinte egyetlen értelmes módja volt a főzésnek - jó látni, hogy te is éppen úgy fel tudod húzni magad, mint bármelyik egyszerű halandó. Megizzadsz, csalódsz, és közben egy élettelen gépre szórod az átkaidat. Habár ebben az élettelenben egyáltalán nem vagyok biztos. - Kétségtelenül gyári hibás - de Roarke már vigyorgott. Holnap majd kiderül. - Arra akár fogadni is mertem volna, hogy nem hagyod ennyiben. Itt akarsz enni? - Persze. Holnap már hazajön Summerset, így egy darabig nem sok esélyünk marad arra, hogy a konyhában vacsorázzunk.
Eve-nek földbe gyökerezett a lába, és a kezében tartott pohár is megdermedt félúton a szája felé. - Holnap? Ez nem lehet igaz. Hiszen csak öt perce ment
el... - Holnap délben - lépett mellé Roarke, és megcirógatta a gödröcskét Eve állán. - És lényegesen több időt töltött távol hazulról, mint öt perc. - Vedd rá valahogy, hogy maradjon még. Mondd neki azt... Mondjuk elmehetne egy világ körüli útra. Hajóval. Egy evezős hajóval. Jót tenne neki. - Felajánlottam, hogy tovább is maradhat, ha akar. De készen áll, hogy hazatérjen. - Nos, én még nem állok készen - emelte a magasba mindkét kezét Eve. Roarke csak mosolygott, előrehajolt és homlokon csókolta, akár egy gyermeket. Eve felsóhajtott. - Oké. Oké. De egy vad szexcsatára a konyhakövön még maradt időnk. - Hogy mondod? - Rajta van a kívánságlistámon, és mivel eddig nem kerítettünk sort rá, itt az ideje. A pizza várhat. - Neked van kívánságlistád? - Szerintem is jobb lenne spontán és vadul, de be kell érnünk ennyivel - hajtotta le Eve a maradék pezsgőt, majd félretette az üres poharat és kicsatolta a fegyverövét. - Gyerünk, haver, vetkőzz. - Egy szexkívánságlista? - figyelte Roarke ámulva, ahogy Eve a konyhapultra hajítja az övet, majd elkezdi lefelé rángatni a cipőjét. - Ahogy mondod - rúgta félre az egyiket, amiből már sikerült kibújnia. - Hadd lássam - nyújtotta ki Roarke a kezét, miközben az ujjait mozgatta. Eve felemelte a fejét. - Ez egy képzeletbeli lista - kopogtatta meg a fejét. - Itt van bent az egész. De nem látom, hogy vetkőznél. — Tetszik a gondolatvilágod. - Aha, nos, essünk túl ezen a tételen, hogy utána... - hallgatott el hirtelen, mert Roarke felkapta és felültette a pultra. Majd belemarkolt a hajába, magához rántotta és vadul csókolni kezdte. — Ez már elég spontán? - kérdezte, amikor végül engedte lélegzethez jutni Eve-t. - Talán - de Eve torkán akadt a szó, amikor Roarke egy hirtelen mozdulattal széttépte a ruháját.
- És elég vad? Eve nem tudott válaszolni, mert a férje ismét megtámadta az ajkait, majd a csuklójáig rángatta, ami az ingéből megmaradt. Eve keze csapdába esett, de a hirtelen rátörő pánik csakhamar feloldódott az élvezetek tengerében, miközben Roarke úgy rángatta a rongyos ruhadarabot, mint a kötelet. A keze a teste mögé került. A fülében dobolt a vér. Alig kapott levegőt. A pezsgő megszédítette, az izmai ellazultak. - A kezem - nyögte. - Még ne - felelt Roarke. Megőrült Eve-ért. Az alakjáért, az illatáért, az érzésért, amit az ölelése nyújtott. És ezért, ahogy a tenyerével végigsimított a testén. Gyönyörködött a bőrében, a melle gyönyörű dombjában, és amikor hozzáért a szájával, érezte a szíve dobbanásait. Eve ismét felnyögött, megremegett, és átadta magát Roarke-nak. Elöntötte a kéj. És Roarke számára nem volt ennél izgatóbb. Eve még mindig nem kapott levegőt, de már nem törődött vele. Olyan hevesen rohanták meg az érzelmek, hogy egyszerűen nem lehetett már leírni a gyönyör szóval. Engedte, hogy Roarke a csúcsra repítse, és legszívesebben könyörgött volna, hogy ennél is magasabbra jusson, de nem jöttek szavak a szájára. És amikor a férje lerántotta róla a nadrágot, széttárta a lábait. És akkor Roarke kezei, azok a csodálatos kezek, valóban még magasabbra röpítették. Amikor már végképp nem emelkedhetett magasabbra, és elöntötte a forróság, felkiáltott. Majd feje erőtlenül a férje vállára csuklott, és végre ki tudott nyögni egy szót. - Még. - Örökké - csókolta végig a testét Roarke. - Örökké. Eve kiszabadította a karját, és kölcsönösen átölelték egymást. Eve a lábát is a férje dereka köré fűzte, és hevesen levegő után kapkodva kinyögte: — Nem a padlón vagyunk. - Mindjárt - harapott bele Eve vállába Roarke, majd szájával végigsimított a nyakán, miközben alig tudta megállni, hogy ne falja fel teljesen. Lekapta a konyhapultról, és miközben az ölében tartotta, összeforrtak egy forró csókban. A szívük együtt dobbant. Eve keze Roarke inge alá csúszott, rövidre vágott körmei izzadt bőrét kaparták. Majd nagyot rántott rajta, letépte a ruhadarabot és beleharapott a vállába. - Istenem, a tested. Az enyém, az enyém, az enyém. Már a padlón hemperegtek, és vadul zihálva tépkedték
egymásról a ruhát. És amikor Eve ismét Roarke dereka köré kulcsolta a lábát, a férje mélyen elmerült benne. Forró, nagyon forró csapdába ejtette, miközben egyre inkább magával húzta, hogy Roarke is követhesse oda, ahová ő már eljutott. Roarke keze végigsiklott nyirkos bőrén, majd vadul belemarkolt a csípőjébe. És mindketten alámerültek a gyönyör óceánjába.
Tizenkettedik fejezet
Izzadtan hevertek a konyhapadlón. Eve torka égett a szomjúságtól, de valójában nyelni sem nagyon tudott. Csak kapkodta a levegőt. Ami a vad és spontán szexet illet, ők nyertek. Erezte, ahogy Roarke ujjai a hajába túrnak, és elismerte, hogy a férje sokkal hamarabb magához tért nála. - Maradt még valami a kívánságlistádon? - érdeklődött gyengéden. - Nem - sípolt Eve tüdejében a levegő. - Teljesen kiürült. - Hála Istennek. - Fel kell állnunk, még mielőtt dél lesz - figyelmeztette Eve. - Szerintem hamarabb is menni fog. Mindjárt éhen halok. Eve átgondolta a hallottakat. - Én is. De nem hiszem, hogy maradt még benned annyi férfiasság, hogy felsegítesz. - Én sem. Valójában abban bíztam, hogy te fogsz felsegíteni engem. - Izé... — feküdtek tovább a padlón még úgy egy percig. — Talán megpróbálhatnánk együtt. - Akkor háromra - számolt Roarke. Amikor elérte a hármat, ülő helyzetbe támogatták egymást, és csak vigyorogtak. - Ez nagyon jó volt. És az én fejemből pattant ki az ötlet emlékeztette Eve. - Jobb lenne, ha felállnánk. - Oké. De ne siessük el. Talpra kecmeregtek, majd szédülten kapaszkodtak egymásba, mint két részeg. - Hűha. Mondhatnám, hogy kicsit megviselt, ahogy veszítettél az ellen a grill ellen, de ez nem lenne igaz. Valójában te viseltél meg ennyire. És nagyon élvezem. - Szívesen, máskor is - érintette Roarke a felesége homlokához a homlokát. - Csak tarts még egy kicsit, amíg újra meg-
indul a tagjaimban a vérkeringés. — A vérednek szokása, hogy a farkadon keresztül keringjen, nekem viszont most pizza kell. És egy zuhany - döbbent rá Eve. — Előbb a zuhany, és csak azután a pizza, mert kedvesem, mindketten alaposan összekoszoltuk magunkat. - Rendben. Addig is nézzük meg, mi maradt a ruhánkból. Eve rábukkant a rongycsomóra, ami az ingéből maradt, majd összeszedte az alsóneműjét, de talált olyan rongycafatokat is, melyeket fel sem ismert. A bizonyítékokat együtt hordták ki a konyhából. — És nehogy azt hidd, hogy repetázhatsz egyet a zuhany alatt. Mára végeztünk. Persze Roarke mégis repetázott a zuhany alatt, de csak ?zért, mert Eve megemlítette. Utána pizzát ettek a hálószobában. Eve csak a harmadik szelet után érezte, hogy sikerült betömnie a gyomrában tátongó lyukat. — Milyen volt a napod? - kérdezte Roarke-ot. — Amennyiben? Eve félrehajtotta a fejét. - Időnként szeretem tudni, mivel foglalkozol napközben. Ez emlékeztet arra, hogy ne a testedért szeresselek. - Ó, értem már. Tárgyaltam - vonta meg a vállát Roarke, miközben Eve rezzenéstelen tekintettel bámulta. - Legtöbbször, amikor a munkámról beszélek, üveges tekintettel nézel vagy elveszíted az eszméletedet. - Nem is igaz. Jó, rendben, talán az üveges tekintetben lehet valami, de az eszméletemet még sohasem veszítettem el. — Találkoztam a brókeremmel. Megbeszéltük a piac állását, és... - Azért nem kell ennyire részletesen. Brókerek, árfolyamok, üzletkötések, blabla. Ugorjunk. Mi történt még? Roarke ajka megremegett. - Részt vettem egy konferencián, ahol sok mindent megbeszéltünk az Olympus Resortról. Bővítem a biztonságiak és rendfenntartók számát. Angelo az üdvözletét küldi. — Én is üdvözlöm. Nincs semmi gond odafent? - Semmi komoly - öblítette le Roarke egy korty pezsgővel a pepperonis pizzát. - Darcia érdeklődött, hogy mikor látogatunk vissza. — Amikor megint elájulok, és hagyom magam felvonszolni egy űrsiklóra — nyalta le Eve a pizzaszószt az ujjairól. - Folytasd. — Belső értekezletet tartottunk és felülvizsgáltuk a biztonsági előírásokat. De ez csak rutin. És beszéltünk egy új-zélandi
birkafarmról, amit meg akarok venni. - Birkák? Bee-bee? - Birkák, gyapjú, kotlett és a többi termék - nyújtott Roarke a felesége felé egy szalvétát, amitől Eve-nek azonnal eszébe jutott Mrs. Parsky. - Utána meglehetősen hosszan ebédeltem egy fejlesztői társasággal, akik szeretnék, ha beszállnék a projektjükbe. Egy megbízható üdülőközpontba New Jerseyben. — És? Beszállsz? - Még nem döntöttem el. De szórakoztató volt hallgatni őket és a számlájukra ebédelni. Ennyi elég? — Egész ebéd alatt nem történt semmi más? - Ahogy mondod. - Nagyon elfoglalt vagy. És ha elutazol New Yorkból, sokkal nehezebb mindezt a távolból intézned? — Én mindig utazom. — De nem annyit, amennyit régen. - Annak idején sokkal vonzóbbnak találtam, ha nem kellett egy helyben ülnöm. De akkor még nem volt feleségem, aki ledöntött a konyhapadlóra. Eve erre elmosolyodott, de Roarke túl jól ismerte. - Mi a baj, Eve? Eve már majdnem elmesélte neki az álmát, az emlékeit, de hirtelen meggondolta magát. Roarke-ot még mindig érzékenyen érintette, ha szóba került az anyaság. Inkább a munkájára fogott mindent. De ezt egyáltalán nem tekintette kibúvónak. A nyomozás is sok gondot okozott neki. - Az ösztöneim ismerik. Ismerik, amióta először megpillantottam, mit művelt. De nem látom. Ezért nem mehetek biztosra. Megváltoztatta a módszereit, és újra meg fogja, ezért nem látom tisztán. És most nem az elméjéről beszélek. Mert az is változik. Éppen ezért ilyen jó abban, amit csinál. Mert magára ölti annak a személyiségét, akit éppen utánoz. Nem tudom, képes leszek-e megállítani. - Nem ez az, amiben ő is reménykedik? Hogy a személyiségeivel, a módszerei váltogatásával és a különböző áldozatokkal összezavar és elgáncsol? - Eddig sikerrel járt. Próbálom különválasztani, hogy úgy mondjam, a köpönyegtől, amit visel. Hogy meglássam a maga valójában, és tudjam, igazat súgnak-e az ösztöneim. így jutok el a megérzéseimtől a bizonyítékokon keresztül a letartóztatásig. - És mit látsz? - Pimaszságot, intelligenciát és dühöt. Koncentrációt. Tökéletes koncentrációt. És azt hiszem, félelmet is. Szerintem ez a félelem vezetett odáig, hogy végül másokat kezdett utánozni
ahelyett, hogy a saját módszerei szerint cselekedne. De vajon mitől fél? - Attól, hogy elfogják? - A kudarctól. Szerintem a kudarctól fél. És talán ez a félelem is a felsőbbrendű nőalakban gyökerezik. - Szerintem sokkal tisztábban látod, mint ahogy ezt magad előtt beismered. - Látom az áldozatokat - folytatta Eve. - Azt a kettőt, akit már megölt, és a következőnek az árnyát. Nem tudom, ki lesz az, hol, vagy miért választja éppen őt. És ha nem sikerül kitalálnom, akkor ő ér el hozzá hamarabb - ment el Eve étvágya, mint ahogy a szex után érzett eufória is tovatűnt. - Nagyon elfoglalt vagy, Roarke. Tele a tányérod. -Jobban szeretem így, mintha üres lenne. Mint ahogy te is. -Jó nekünk. Át kell néznem a gyanúsítottak névsorát. Rá kell bukkannom arra a felsőbbrendű nőalakra. Mert ha megtaláltam, akkor ezzel a gyilkost is megtalálom. És ebben jól jönne a segítséged. Roarke megszorította a felesége kezét. - Éppen ráérek.
Eve arra gondolt, a legkézenfekvőbb, ha ábécésorrendben haladnak. És, habár ez bántotta kissé a büszkeségét, átengedi Roarke-nak a számítógép kezelését. Lehet, hogy alulmaradt egy grillsütővel szemben, de a számítógépek között királynak számított. — Kezdjük Breennel - kérte. - Mindent tudni akarok, amit csak össze lehet szedni Thomas A. Breenről és a feleségéről anélkül, hogy megsértenénk a magánélet védelmére hozott törvényeket. Roarke fájdalmas pillantást vetett a feleségére, miközben elfoglalta a helyét a gép mögött. — Akkor hol marad a szórakozás? — Játsszunk szabályosan, nagyfiú. - Ahogy akarod. Kérek egy kávét. És sütit. - Sütit? - Igen - és ebben a pillanatban a macska felugrott az asztalra, hogy a fejét Roarke kezéhez dörgölje. - Tudom, hogy rejtegetsz itt néhányat. Eve csípőre tette a kezét. - Honnan tudod, hogy van egy rejtekhelyem? Roarke megsimogatta a macskát és a feleségére mosolygott. - Nem tudom nem észrevenni, hogy állandóan megfeled-
kezel a rendszeres étkezésről, és ha mégis eszedbe jut, azonnal a cukor után nyúlsz. Eve legszívesebben visszavágott volna, de úgy vélte, most mégsem ez a legfontosabb. Összevonta a szemöldökét, közelebb lépett és szigorúan Roarke szemébe nézett, mintha csak ő lenne a legfőbb gyanúsítottja. - Ugye nem jársz be a kapitányságra, hogy az irodámban fosztogasd a rejtekhelyeimet? - Persze hogy nem. Van nekem saját csokoládém. - Lehet, hogy hazudsz - jelentette ki Eve némi gondolkodást követően. - Roppant agyafúrt vagy. - Valami ilyesmit mondtál a zuhanyzóban is. - Haha. De eddig még nem láttalak a kapitányság körül settenkedni csak azért, hogy az őrületbe kergess azzal, hogy eltünteted a csokoládémat. - Sokkal kényelmesebben is meg tudnám oldani. De hol marad a kávém? - Oké, oké. Thomas A. Breen. Eve belépett az irodához tartozó konyhába, miközben érezte, hogy a macska annak ellenére, hogy már kapott egy szelet pizzát, a lábaihoz dörgölőzik. Beprogramozott egy adag kávét, levett a polcról két csészét - miután óvatos pillantást vetett az iroda felé -, majd az apró, beépített szekrényhez ment, benyúlt a macskaeledeles dobozok mögé, és kivett egy csomag tripla csokoládés süteményt. Először arra gondolt, csak egyet visz be Roarke-nak, majd úgy döntött, egye meg a fene, végül is a férje tesz szívességet neki. Mindent felfalnak, ami a zacskóban maradt. Galahad, amint megérezte az édesség illatát, vadul dorombolni kezdett. Eve öntött egy adag macskaeledelt a tálkájába, és miközben kitöltötte a kávét és tálcára tette a csészéket, figyelte, ahogy a macska ráveti magát, mint oroszlán a gazellára. - Megvannak az első adatok, habár azt hiszem, az alapokat már ismered - mondta Roarke. - A folytatás most érkezik. Miért érdekel téged ez a Breen? - Először is mindenkinek utánanézek, akit a nyomozás folyamán ki kell hallgatnom - tette le Eve a tálcát. - És azért szeretném mélyebben beleásni magam az anyagába, mert megkondította bennem a vészharangot. Magam sem tudnám pontosan elmagyarázni, mivel - indult el a fali képernyő felé, ahová Roarke már kivetítette a talált adatokat. - Thomas Aquinas Breen. Harminchárom éves, nős, egy kétéves fiúgyermek hivatásos apja. író. Tisztességes riporteri fizetéssel. Jó anyagi körülmények között él, és minden jel szerint ez a későbbiekben sem fog romlani, sőt. Huszonegy éves korában kábítószeres ügybe keveredett. Zoner. A szobatársaival szívták a
kollégiumban. Ebben nincs semmi meglepő. Született New York-i, bölcsészdiplomát szerzett a New York Egyetemen és posztgraduális képzés keretében kriminológiát tanult. Ez nagyon tetszik. Fantáziadús író. Rengeteg cikket és novellát írt, valamint két bestsellert, de ezeknek a regényeknek semmi közük a kitalációhoz. Öt éve nősült. A szülei Floridában laknak. — Ez teljesen normálisnak hangzik. -Aha - de egyáltalán nem az, tette hozzá gondolatban Eve. Egyáltalán nem olyan harmonikus a kép, mint amilyennek látszik. - Nyugodt környéken lakik, szép házban. A saját munkájából nem telne rá, de a felesége nagyon sokat keres, és a család összes bevétele mindezt lehetővé teszi. Breen törődik a gyerekkel, az asszony pedig keresi a pénzt. Roarke belekóstolt a süteménybe. Amikor a csokoládé íze szétáradt a szájában, arra gondolt, hogy a felesége csalhatatlan ösztönnel választja ki a legfinomabb édességeket. - Egyszerűen nem stimmelt valami, ez minden. Nehéz elmagyarázni. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy ez a fickó egész nap gyilkosságokról gondolkodik, azokat szóban rekonstruálja, olvas róluk és elképzeli őket. - Komolyan? - töltött kávét Roarke. - Hogy létezhet olyan ember, aki ennyi időt és energiát fektet a gyilkosságokba? — Hallom a gúnyt. A különbség az, hogy egy nyomozó feltehetően borzalmasnak találja az emberölést. Ez a fickó viszont élvezi. És nem olyan hatalmas ugrás eljutni a csodálattól a kísérletezésig. Elméletben alaposan kitanult mindent, megfelelően rugalmas a napirendje, és indítéknak az is elég lehet, hogy a médiavisszhang, amit az ismeretlen sorozatgyilkos kap, segít jobban eladni a következő könyvét. A felesége a divatszakmában dolgozik, és lefogadom, hogy ő is tudja, milyen értéket képvisel a publicitás - hintázott a sarkán Eve, miközben a képernyőt bámulta. - És találtunk nála a levélpapírból is. Állítólag az egyik rajongója küldte, de nem emlékezett pontosan. Ezt nem lehet sem cáfolni, sem pedig bizonyítani. Habár érdekes lenne, ha kiderülne: mégis ő vagy a felesége vásárolta. Bizony, az érdekes lenne. — Ha egy hangyányit átléphetném a magánélet védelmére hozott törvényt, akkor utána tudnék nézni. Csábító volt az ajánlat, de Eve megrázta a fejét. - Még akkor sem lehetne felhasználni ellenük, ha találnánk valamit. Ha nagyon erőltetnénk, azzal valójában nem érnénk el többet a törvények megsértésénél. Egyelőre maradjunk az életrajznál. - Ünneprontó. - Nála volt a papír, ennyi elég. Nála volt, és olyan helyen
tartotta, hogy könnyen észrevegyem. Érdekes, de ne ragadjunk le ennél a momentumnál. - Ha ő az embered, akkor szerinted a felesége tudja, mit csinált? - Szerintem igen, hacsak nem komplett idióta. És az életrajzából egyáltalán nem ez tűnik ki. Julietta Gates, ugyanannyi idős, mint a férje, és egy helyen diplomáztak. Lefogadom, hogy a kollégiumban ismerkedtek össze. Divattervezést és PR-t tanult, mindkettőt főtárgyként. Előre eltervezte az életútját, és ehhez eddig sikerült is ragaszkodnia. Még a terhesség is csak rövid időre vetette vissza, szülés után hamarosan visszament dolgozni. Kétszer annyit keres, mint a férje, ráadásul ez az öszszeg sokkal rendszeresebb jövedelmekből jön össze. Kíváncsi lennék, hogy állnak a pénzügyeik! - Mit keresel? - Kié a vezető szerep? A pénz egyenlő a hatalommal, vagy nem? Szerintem otthon ő viseli a nadrágot. - Ha csak ez a feltétel, szerintem itthon én egyáltalán nem viselkedek kellőképp határozottan. — Még a végén megsajnállak. Én teszek a vagyonodra. Viszont lefogadom, hogy Tomot nagyon is érdekli a felesége pénze - gondolt vissza a gyerekre, a házra, és a légkörére. — Szüksége van rá, ha fenn akarja tartani az otthonát, úgy nevelni a fiát, ahogy szeretné, egészen addig, amíg magasabb szintre nem tud lépni. Szép ruhák, jó játékok, első osztályú dadadroid arra az időre, amíg dolgozik, így marad ideje lovacskázni a fiával, és elvinni sétálni a parkba. - És ezek a tulajdonságok, amelyek inkább egy jó apára lennének jellemzőek, máris egy gyilkossági ügy gyanúsítottjává teszik. Ez nagyon cinikus párrá tesz bennünket. Eve hátrapillantott a válla felett. Cinikus vagy sem, ők valóban e g y pár voltak. - Tom sohasem nevezte úgy a feleségét, mint a párját, és hármukat sem emlegette. Mindenfelé csak az ő, illetve a gyerek holmijait lehetett látni. Játékok, cipők és így tovább, de semmi olyasmi, ami a feleségéhez tartozhatna. Ez roppant különös, de ennyi az egész. Különös, hogy nem képeznek egységet. Most viszont kérem a szülők adatait - és Eve belemélyedt a képernyőn feltűnő szövegbe, ami remekül kiegészítette mindazt, amit már eddig is tudott. - Látod, itt is az anya a falkavezér. Magasra ívelő karriert futott be. Ő kereste a családban a legtöbbet. Az apja visszavonult, otthagyta a munkáját és hivatásos apa lett belőle. És nézd csak, az anyja még a Nemzetközi Nőszövetség elnöke is volt, mellette pedig a Feministák Hangjának a főszerkesztője. Ez valóban nagyon érdekes. — Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Breen olyan ház-
tartásban nőtt fel, ahol nőuralom volt, egy erős akaratú asszony irányítása alatt, aki a politikával is kacérkodott, miközben az apja cserélte a pelenkáját, és így tovább. Az anya rákényszerítette, hogy ugyanarra az egyetemre járjon, mint amit ő is elvégzett, és Tom így is tett, hogy elnyerje a jóindulatát. És amikor a párválasztásra került a sor, ismét egy erős akaratú nő mellett kötött ki, aki irányítja a világát, miközben ő egy tradicionálisan női szerepkörbe került. - Aha. Ettől ugyan még senki sem lesz pszichopata gyilkos, de már érdemes számításba venni. Másold le az anyagot, és küldd át a kapitányságra, a gépemre. Roarke mosolyogva teljesítette a kérését. - Úgy tűnik, én is egy határozott személyiségű nőt vettem feleségül. Azon gondolkodom, vajon ez mit árulhat el rólam? - Kérlek - tette hozzá Eve, és mivel eszébe jutott a sütemény, megkerülte az íróasztalt, és magának is vett egyet. Holnap el szeretnék beszélgetni Julietta Gatesszel. Szemtől szemben. De közben lépjünk tovább Leo Fortneyra. Fortney harmincnyolc évesnek bizonyult, aki már túl volt két házasságon és két váláson. Gyerekei nem születtek. Roarke gyors ujjainak és annak köszönhetően, hogy a férje már tudta, mit keres, azonnal feltűnt a képernyőn, hogy az első felesége egy közepes pornósztárocska volt. A házasságuk alig húzta tovább egy évnél. A második viszont egy sikeres, színészekkel foglalkozó ügynök. - Itt is akad egy s más - tette hozzá Roarke. - Rengeteget pletykáltak róluk a médiában. Akarod látni az egészet, vagy emeljem ki a lényeget? - Kezdjük a lényeggel. - Úgy tűnik, Leo nagyon rossz fiú volt - kortyolt bele Roarke a kávéjába, miközben a saját képernyőjén feltűnő szöveget olvasta. - Rajtakapták egy hotelben L. A.-ben, ahogy letolt nadrággal szórakoztat két bögyös, alig ismert sztárocskát. És arról is elejtettek egy-két szót, hogy a meztelen szépségek mellett jelentős mennyiségű kábítószert is találtak. Nem csoda, hogy a felesége alaposan megorrolt rá. A válás során csontig kifosztotta, miközben meglehetősen kellemetlen nyilatkozatok láttak róla napvilágot a sajtóban. Jó néhány nő boldogan beszélt a szerencsétlen Leóhoz fűződő kapcsolatáról. Az egyik a következőt mondta: „Nagyon rákészült az akcióra, de mindig túl hamar elment. Kínos. - Szexuális zavarok, erekciós problémák, ráadásul egy nő alázta meg. És a priuszában nemi erőszak, valamint közszeméremsértés szerepel. Ez tetszik. És nézd a pénzügyi helyzetét. A bevételeiből képtelenség olyan színvonalon élni, mint amilyenen szeretne. Szüksége van egy nőre, jelen esetben Pepper Franklinre, aki eltartja.
- Nekem nem tetszik a fickó - dörmögte Roarke, miközben tovább olvasott. - Pepper jobbat érdemelne. - Kikezdett Peabodyval. Roarke sötét tekintettel pillantott fel. - Nagyon nem tetszik. Neked is ajánlatot tett? - Nem. Tőlem megijedt. - Akkor legalább nem ment el teljesen az esze. - Egy nagyfokú önimádatban szenvedő hazudozó, aki szereti ágyba vinni a tapasztalatlan lányokat. Peabody is erre játszott rá. Egy erős akaratú nőt használ arra, hogy eltartsa, miközben rendszeresen megcsalja. Művelt, tudja, hogy kell fenntartani a tökéletes úriember látszatát. Szeret jól élni, ebbe beletartozik a drága papír, aminek a használata eléggé teátrális, és a lányok utáni hajsza is. Mit tudunk a szüleiről és a családi hátteréről? - Láthatod a képernyőn. Az anyja elismert karakterszínésznő. Még én is láttam egy-két darabban. Jól csinálja, és nagyon elfoglalt. - Öt férje is volt. Leo a másodiktól született. Szerintem is nagyon elfoglalt lehet. Ezek szerint Leónak rengeteg fél- és mostohatestvére született. Az apja is színházi ember. Ügynök. Akárcsak Leo. Aki összehozza a projekteket, igaz? - Ühüm. Nocsak. Itt is szárnyra kelt a pletyka - futott át Roarke gyorsan egy bekezdést. - Az emberünk talán hatéves lehetett, amikor elváltak a szülei. Mindketten igencsak szabados életet éltek már a házasságuk alatt is, hát még utána. Az anyja ráadásul azt állította, hogy az apja megütötte. Az apja pedig pont az ellenkezőjét. Hogy az anyja ütötte meg őt. Ha az ember ehhez hozzáolvas néhány bulvárcikket, könnyen az a benyomása támadhat, hogy háborús zónává vált a háztartásuk. - Tehát gyermekkorában elég erőszakot látott, a szülei pedig nem törődtek vele kellőképpen. Az anyja reflektorfényben áll, és ez hatalommal ruházza fel. Talán személyzetet is tartottak, igaz? Szobalányokat, kertészeket, dajkákat. Miközben kiadod a fali képernyőre Renquist adatait, utánanézhetnél, ki vigyázott gyerekkorában a pici Leóra. - Akkor veszek még egy süteményt. Eve hátrapillantott a férjére, és már csaknem kicsúszott a száján egy csípős megjegyzés. De már a látványa is elég volt ahhoz, hogy megdobbanjon a szíve, ahogy ott ült, ragyogó hajjal, és figyelő szemét le nem vette volna a monitorról. Nevetséges. Ez teljesen nevetséges. Hiszen tudta, milyen a férje, ennek ellenére teljesen megbabonázta a látvány. Roarke minden bizonnyal megérezte, hogy a felesége figyeli, mert felnézett, és találkozott a tekintetük. Eve egy képtelenül tökéletes férfit látott maga előtt, kezében süteménnyel.
— Szerintem megérdemlem. Elveszítette a fonalat. - Micsoda? - A süteményt - harapott bele Roarke, majd megvakarta a fejét. - Mi micsoda? - Semmi - fordult vissza Eve határozatlanul a fali képernyő felé, miközben próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Itt az idő, mondogatta magában, hogy szemügyre vegyék a következő gyanúsítottat. Niles Renquist, gondolta. Öntelt, fontoskodó gazember. De ez csak a magánvéleménye. Most a tényekkel kellett foglalkoznia. Egy londoni kékvérű családba született. Anyai ágon négy unokatestvér választotta el a királyi tróntól, az apja pedig, aki nem volt más, mint Lord Renquist, a parlament tagja és merev konzervatív, megismertette a mesés gazdagsággal. Egy húga született, aki jelenleg Ausztráliában él a második férjével. Renquist tradicionális, brit oktatásban részesült. Az etoni Stonbridge Gimnáziumban érettségizett, majd innen az Edinburgh Egyetemre ment. Hivatásos tisztként, kapitányi rangban két évet szolgált a légierőnél. Folyékonyan beszélt olaszul és franciául. Harmincéves korában lett belőle diplomata. Ugyanabban az évben, amikor feleségül vette Pamela Elizabeth Dysertet. Aki hasonló háttérrel és műveltséggel érkezett az életébe. Jól szituált szülők, magas szintű oktatás, melynek keretében hat évet töltött egy svájci internátusban. Szülei egyetlen gyermekeként óriási összegek fölött rendelkezett. Eve úgy vélte, ezeket a házasságokat szokás bizonyos körökben jó partinak nevezni. Eszébe jutott a kisgyerek, akit a lépcsőn látott, miközben kikérdezte Pamela Renquistet. Rose, az apró, rózsaszín és arany baba, aki türelmetlenül rángatta a dadája kezét, mielőtt hasra esett volna. Nem, nem dada. Biztosan „au pair"-nek hívják. A felsőbb körökben mindennek olyan flancos a neve. Vajon Renquistet is egy au pair nevelte fel? A napirendje, az időbeosztása egyáltalán nem olyan rugalmas, mint azoké, akikkel eddig foglalkozott. Vajon melyik szolgája vagy titkára vonná kérdőre, ha utasítaná, hogy néhány órán keresztül ne engedjen be hozzá senkit, mert magányra vágyik? Miközben a képernyőn az igazolványképét nézegette, úgy vélte, egyik sem. Sem ő, sem a felesége nem került összeütközésbe a törvénynyel. Semmi apró folt, mint Breennél vagy Fortneynál. Csak egy ragyogóra fényezett, tökéletes ember.
Eve ezt nem vette be. Harmincéves koráig nem nősült meg, gondolta. Ebben a korban már indokolt kimondani a holtomiglan holtodiglant. Ráadásul politikai pályán kifejezetten hasznos, ha az ember együtt mutatkozhat a feleségével és a családjával. Hacsak nem fogadott cölibátust, a menyegző előtt is kellett lennie néhány kapcsolatának. És utána is. Talán érdemes lenne elbeszélgetni azzal az au pairrel. Ki ismerné jobban a családot, mint az, aki együtt él velük? Eve visszament a konyhába kávéért. - Készítheted a Carmichael Smithről talált anyagot. - Fortney dadája előtt akarod látni? - Azt már össze is szedted? - Mit mondjak? Tényleg megérdemlem a sütit. - Előbb végezzünk Fortneyvel. Csak utána lépjünk lejjebb egy szinttel. - Az nehéz lesz, mert minden jel szerint elég sok gyermekgondozó dolgozott náluk. Az anyja úgy fogyasztotta a csecsemőgondozókat, az au paireket, vagy nevezd őket, ahogy akarod, mint más a rágógumit. Tíz év alatt hetet. Egyikük sem maradt náluk két évnél tovább, de az átlag mindössze hat hónap. - Ez nem tűnik elég hosszú időnek ahhoz, hogy komolyan befolyásolják a gyerek fejlődését. Az a véleményem, itt is az anya gyakorolta a hatalmat. - És ezekből az adatokból kitűnik, hogy az egyiket lázítónak találta. Hárman meg egyszerűen nem tetszettek neki. Ezeket minden további indoklás nélkül elküldte. - Közelebbről is megnézem az anyját - ment vissza Eve, és elgondolkodva járkálni kezdett fel s alá a fali képernyő előtt. Leo anyja színésznő volt, akárcsak a jelenlegi szeretője. Olyan szakmát választott, ahol színészekkel foglalkozhat, irányíthatja őket, miközben, úgy vélem, maga is függ tőlük. Ez elárul valamit. A gyilkos játszik. Magára vesz egy szerepet, és igyekszik bebizonyítani, hogy jobb benne, kifinomultabban játssza, mint az, akit utánoz. Ha ezekkel az adatokkal elvégzek egy valószínűség-számítást, nagyon magas értéket fogok kapni Leóra — töprengett el. - Menjünk végig a névsoron, mielőtt átváltanánk valaki másra. Keresd meg, ki volt Angliában Renquist dadája, vagy hogy a fenébe hívják. - Roberta Janet Gable - közölte Roarke, majd elmosolyodott. - Képes vagyok egyszerre többfelé is figyelni. - Mint általában - felelt Eve, majd a képernyőre pillantott. - Ember - borzongott meg teátrálisan. - Borzalmas. - Szerintem szokványos. Persze sokkal fiatalabb volt, ami-
kor Renquist anyjának dolgozott, de... - hívott a képernyőre Roarke egy régebben készült fényképet - De fiatalon is ijesztően festett. - Mondom - nézte meg figyelmesen Eve a kettéosztott képernyőn a keskeny arcot, a sötét, mélyen ülő szempárt és a mosolytalan ajkakat. A hajdani, barna haj már megőszült, de a gazdája mindkét képen szigorúan hátrafésülve viselte. És a száj körüli, keserű ráncok mély árkokká változtak. - Fogadni mernék, hogy senki sem hívta Bobbie-nak - jegyezte meg. Majd gondolatban küzdeni kezdett a számokkal, és hálás volt, amikor Roarke kisegítette. - Akkor kapta meg az állást, amikor Renquist kétéves volt, és maradt, amíg be nem töltötte a tizennégyet. Ekkor ment az etoni bentlakásos iskolába, és már nem volt többé dadára szüksége. Nehogy Bobbie-nak Nevezz Roberta huszonnyolc éves korában kapta meg ezt az állást, és negyvenéves korában távozott. Most hatvannégy éves, nemrég vonult vissza. Sohasem ment férjhez, és nem születtek gyerekei. - Úgy néz ki, mint aki veri a gyerekeket - jegyezte meg Eve. - Az állami iskolában is akadt egy ilyen gondozóm. Minden papírja és bizonyítványa rendben volt, de tízéves koromban zúzódásokkal dekorálta ki a karomat. Roberta Bostonban született, és amikor nyugdíjba ment, oda költözött vissza. Aha, ez egy tipikus, New England-i, kőkemény arc, akinek az az alapelve, hogy mindennap el kell náspángolni a kölyköket. — De lehet, hogy a kinézete ellenére aranyszívű asszony, aki bonbont dugdos a zsebéből a gyerekek szájába. - Úgy néz ki, mint aki veri a gyerekeket - ismételte meg Eve, és felült az asztal szélére. - Biztos anyagi háttérrel rendelkezik. Lefogadom, hogy a fogához verte a garast ahelyett, hogy bonbonra pazarolná. Mellesleg mi az a bonbon? Roarke a tízéves, megvert Eve-re gondolt. - Majd veszek neked. ízleni fog. - Naná. Szerintem el kellene beszélgetnem ezzel a nővel. Kíváncsi vagyok, mit tud mondani Renquist kiskoráról, és arról, milyen eszközökkel nevelte. Most pedig lássuk az idegesítő Mr. Smitht. - Gyere, ülj az ölembe. Eve megpróbálkozott egy szigorú pillantással, de még csak a közelébe sem sikerült kerülnie Roberta Gable arckifejezésének. — Munka közben nincs etyepetye. - A konyhapadlón már megvolt az etye, a zuhanyzóban pedig a petye. Gyere, ülj az ölembe - mosolyodott el csábítóan Roarke. — Olyan magányos vagyok.
Eve engedelmeskedett, és próbált nem ellágyulni, amikor Roarke megcsókolta a tarkóját. - Carmichael Smith - mondta Roarke, de közben Eve-re gondolt, aki gyermekként ugyanannak a rendszernek volt kiszolgáltatva, aminek most az érdekeit védi. És hirtelen mindennél jobban el akarta halmozni mindazzal, amiben egykor oly nagy hiányt szenvedett. Elsősorban szeretettel. - Harmincegy éves, az ám, a valagam. Lefogadom, megkent néhány embert, és azok megváltoztatták az adatait. Savannah-ban született, de gyermekkorának nagy részét Angliában töltötte. Nincsenek testvérei, és náluk az anyja vállalta, hogy hivatásos anya lesz. Ez egészen a tizennyolcadik születésnapjáig tartott. A gyermekkorának az anyagát zárolták. Itt is és külföldön is. Talán megérné a fáradságot, hogy kérelmezzem a titkosítás feloldását. Volt rá lehetősége, ennek ellenére nem tett szert nagy vagyonra. Biztosan sok a kiadása vagy valami költséges hobbinak hódol. A szülei elváltak, az anyja újra férjhez ment és Devonba költözött. Ugye az Angliában van? - Legutóbb még ott volt. - Felnőttként nem követett el semmit, de fogadni mernék, hogy a gyermekkorában lappang valami titok. Minden jel szerint eltöltött némi időt néhány flancos rehabilitációs intézetben. Gyerünk, nézzük meg közelebbről az anyját. - Suzanne Smith. Ötvenkét éves. Fiatalon szült - jegyezte meg Roarke. - És csak két évvel ezután ment férjhez. Vonzó nő. - Aha, Smith hasonlít rá egy kicsit. Nocsak, ezt nézd meg, a mami egy ideig bárcásként is dolgozott. Az utcán. És priusza is van - próbált felállni izgatottan Eve, de Roarke szorosan átölelte a derekát. - Ha nem látod innen a képernyőt, felolvastatom a géppel a szöveget. - Nincs semmi baj a szememmel. Az anyja szélhámoskodott, elkapták egy kábítószeres üggyel kapcsolatban, és egy apróbb csalással is megpróbálkozott. De kimosta magát - tette hozzá. - Egy percet sem töltött börtönben. Valaki biztos kiosztotta a megfelelő kenőpénzeket. Még a bárcáját is megtarthatta. Ezek szerint a kis Carmichael szexuális nevelése igencsak korán elkezdődhetett - gondolkodott el Eve. - Lássuk az orvosi kartonjait - kérte a férjét. - Olyan régről kezdve, amilyen régről csak lehet. - Közben esetleg a törvényt is megszeghetem? Eve tétovázott, de az ösztönei nem hagyták nyugodni. - Igen, de a lehető legkevésbé. Roarke megveregette a felesége derekát. Eve leszállt az öléből, és amíg a férje dolgozott, kitöltötte a kávé maradékát.
- Csecsemőkorában átesett a megszokott vizsgálatokon, megkapta a kötelező védőoltásokat - mondta Roarke. - Nagyjából kétéves korában megállapították róla, hogy fölöttébb hajlamos a balesetre. - Aha, látom - futotta át Eve a különböző kórházak különböző orvosainak a zárójelentéseit. Bevarrt sebek, csontrepedések, és egy csaknem súlyos égés. Egyszer kificamodott a válla és eltört a bokája is. - Verte az anyja - jegyezte meg. - És a bántalmazás a válás után is folytatódott. Talán egészen tinédzserkoráig, amíg túl nagyra nem nőtt hozzá. íme az anya, a felsőbbrendű nőalak. Elég sokat költöztek ahhoz, hogy meg-
ússza szárazon. Egy ideig még Angliában is laktak. Nézd csak a nő bevételeit, Roarke. És állítsd szembe vele a vagyonát. - Az első csaknem a nullával egyenlő. Míg a második igencsak szép. - Aha. Én azt mondanám, hogy még mindig kihasználja a fiacskáját. És a fiúk hajlamosak megsértődni, ha ilyen csúnyán bánnak velük. Talán még ahhoz is eléggé, hogy gyilkos legyen belőlük.
Tizenharmadik fejezet
Eve-nek nagyon is gyakorlatias oka volt arra, hogy a szolgálatot az otthoni irodájában kezdje. Méghozzá a csend. Persze a kapitányság lármájával összehasonlítva még egy Aréna Balljáték is egy némajáték. Még több gondolkodási időt szeretett volna. Valamint itt is összeállítani egy táblát a gyilkosságról, hogy bármikor láthassa, amikor bejön a szobába. De legfőképp azért nem indult el még a belvárosba, mert Summerset aznapra jelezte az érkezését. Persze jóval dél előtt már messze akart járni, előtte viszont egy kicsikét még elmerengett azon, hogy amint elhagyja a házat, Summerset azonnal visszahódítja a területét. Ezért összeállította a táblát, majd leült, a lábát feltette az íróasztalra, és onnan nézte. A tetthelyeken készült képeket is kitűzte, melyek a kínai negyed sikátorát és Gregg hálószobáját ábrázolták. Melléjük térképeket, valamint a helyszínen hagyott leveleket rakta. Valamint az áldozatok fényképét a gyilkosság előtt és után. És felgombostűzte az eredeti gyilkossági helyszínek rekonstrukcióit is, amit a tettes igyekezett lemásolni. Whitechapel és Boston. A hajdani áldozatok. Arra gondolt, hogy ezeket a régi, megsárgult felvételeket a gyilkos is minden bizonnyal alaposan megnézte magának. És persze elolvasta a korabeli újságcikkeket. És most folytatja. Felfrissíti az ismereteit, készül a következő fellépésére. Már megkapta a labor, a törvényszékiek és a takarítók jelentését. Olvasta a szemtanúk, a legközelebbi hozzátartozók, a gyanúsítottak és a szomszédok vallomását. Jegyzeteket készített, jelentéseket írt, és rengeteg háttér-információt halmozott fel mindazokról, akik rajta maradtak kurta listáján. Elhatározta, hogy újra végig fog menni minden egyes néven, még többet talpal, és ismét kihallgat mindenkit. És mélyebbre ás. Az ösztönei azt súgták, hogy rövid távon lemarad. A gyilkos már kiválasztotta a következő áldozatát. De elkövetett néhány hibát. Eve belekortyolt a kávéjába, miközben tekintete megállapodott a táblán. Először is üzeneteket hagyott maga után. Büszkeségből. Világgá akarta kürtölni a tettét. Vegyetek észre! Nézzétek, milyen okos vagyok, lássátok, milyen remek az ízlésem. A papírt le lehetett nyomozni, és ennek eredményeként
Eve-nek a kezébe került egy rövid névsor. A gyilkos a másik hibát akkor követte el, amikor a második helyszínről magával vitte a gyümölcsöskosarat. Szemtelenségből. Itt sétálok el az orrotok előtt. Épp most hagytam magam mögött egy halottat, de közben finom, érett barackot eszek. És a jövőben még több hibát is elkövethet. Mégpedig azért, mert pimasz. Eve pedig készen állt rá, hogy apránként összegyűjtse ezeket, hogy a végén a tettes nyomára vezessék. Eve hirtelen lépteket hallott. Az ajtó felé fordult, és a homlokán összeszaladtak a ráncok. - Hé - köszöntötte a besétáló Feeneyt. Kollégája frissen vasalt inge arról árulkodott, hogy a felesége segített neki az öltözködésben. Kitaposott cipője viszont arról vallott, hogy sikerült megszöknie előle, mielőtt Mrs. Feeney ráerőltetett volna egy kevésbé kopottat. Talán még fésülködött is, de haja máris újra felvette ezerfelé meredező, megszokott drótformáját. Az állán egy apró vágás árulkodott róla, hogy igazán csak vadonatúj borotvával lehet tisztességesen borotválkozni. - Megkaptam az üzeneted. — Már későre járt, azért hagytam a hangpostádon. De nem hittem volna, hogy már ma reggel beugrasz. - Csak azért, mert remélem, találok nálad néhány fánkot. - Elképzelhető. Ha nem is ebben a szobában, de valahol máshol. Feeney ezt meghívásnak vette, és elindult a konyha felé, hogy kiszolgálja magát. Eve hallotta, ahogy végigolvassa a kínálatot, majd amikor elégedetten felmordult, rögtön tudta, hogy talált valami kedvére valót, és azonnal lehívta az AutoSéfbőI. Amikor Feeney visszatért, egyik kezében süteményt, a másikban pedig egy hatalmas bögre kávét tartott. - Nahát - foglalt helyet. - Két pont oda. - Aha, nekem pedig nulla. Párszor elkaptam ugyan a labdát, de nem sikerült megtartanom. Ha megint lecsap, a média biztosan szagot fog, és már látom is magam előtt a szalagcímeket: „Halálos Hasonmás Sétifikál New York Utcáin." „A Kaméleon Gyilkos Palira Veszi A Rendőrséget." Az emberek imádják ezt a szemetet. Feeney megvakarta az arcát, és nagyot harapott a süteményből. — A nyilvánosságra hajt. Mocskos szemétláda. - Rengeteg, különböző adatot gyűjtöttem össze. Az a helyzet, hogy ha megrántok egy szálat, hat másik gömbölyödik elém. Kérhetnék Whitneytől még több embert, de te is tudod, hogy megy ez. A költségvetés. Csak akkor jutna több pénz, és
ezzel együtt ember erre az ügyre, ha a lakosság hisztériázni kezdene. - Az ENyÜ-nek pedig több a szabad embere és szélesebbek az anyagi lehetőségei - fejezte be Feeney. - Ebben az ügyben közvetlenül nincs szükségem az ENyÜ segítségére. A visszakeresések teljesen szokványosak, semmi extra. Nincsenek 'linkek vagy biztonsági rendszerek, amiket darabokra kellene szedni. De... - A fiaimnak mindig jól jön egy kis gyakorlat - Feeney mindig a fiainak hívta az alatta szolgáló nyomozókat és semmittevőket, nem érdekelte, hogy valójában férfiak avagy nők. - Nagyra értékelem a felajánlásod. Megszabadít a kihallgatásoktól és a terepmunkától. Az éjjel gondolkoztam: ez a fickó roppant óvatos és precíz. Alaposan megfigyelte a hajdani áldozatokról készült képeket, és a sajátjait is pontosan úgy választja ki, hogy megfeleljenek a mintának. Minden pontosan egyezik. Tökéletes munkát végez. És felmerült bennem a kérdés: hogyan tett szert ilyen gyakorlatra? Feeney bekapta az utolsó falat süteményt és leöblítette egy hatalmas korty kávéval. - Gyakorolt. Átfuttatom a rendszeren az adatokat, hátha előugrik valami. — Ne számíts pontos egyezésre - hálálkodott Eve. - Már magam is találtam egy esetet, de az is csak hasonlított az első gyilkosságra. De a kutatásnál csak a módszert vettem figyelembe. Most viszont két különböző módszert is ismerünk, és keresünk egy lehetséges harmadikat. A gyilkos túl óvatos, és a gyakorlásnál nem utánzott le hajszálpontosan egy már megtörtént esetet... Vagy ha igen, utólag akkor is megváltoztatta a részleteket. Nem olyan állapotban hagyta a helyszínt, mint ahogy azoknál az eseteknél, amire fel akarja hívni a nyilvánosság figyelmét. — Nem akarta megmutatni magát, amíg tökéletessé nem fejleszti a tudását - bólintott Feeney. - Aha. Korábban lehet, hogy megszabadult a holttestektől. Elásta, elrejtette őket. Ő nem egy húszéves kölyök, hanem felnőtt. Nem Wootonnal kezdte az öldöklést. Már egy ideje büntetlenül csinálja. - Elindítok egy keresést mindkét módszerre, és bármire, amiről úgy gondolod, segíthet. - A listámon szereplő emberek mindegyikének alaposan utánanéztem, egy kivételével - gondolt Breen utazásaira. Elsősorban az államokba és Európába irányuló utakra. Méghozzá végig első osztályon. Ha ő is felkerül a listájára, akkor nyugodtan kijelentheti, hogy játszótere volt az egész világ. - Küldd át az adataidat.
- Kösz. Annyit azonban még el kell mondanom, hogy a nevek egy része igencsak kényes. Egy diplomata, egy közismert művész, egy híres író és egy seggfej színházi ügynök, aki együtt él egy imádott színésznővel. Már panaszt is tettek rendőri zaklatás miatt satöbbi satöbbi. És lehet, hogy lesz folytatása. Feeney elvigyorodott. - Kezd ez az egész nagyon szórakoztató lenni - állt fel, majd félretette a kiürült kávéscsészét, és összedörzsölte a kezét. - Vágjunk bele.
Amikor Feeney távozott, Eve rendszerezte a fájljait, és átküldte a barátja gépére az ENyU-höz, küldött egy feljegyzést a tranzakcióról a parancsnokának. Elvégzett néhány valószínűségszámítást, eljátszott pár szimulációval, de mindezt tulajdonképpen csak bemelegítésnek szánta a napi feladatok előtt. Mire végzett, a számítógéppel egyetértésben meghatároztak néhány gyilkosságot, melyek közül az elkövető nagy valószínűséggel a következő akcióját fogja választani. Eve mindenkit kihúzott a sorozatgyilkosok közül, aki nem egyedül dolgozott, vagy az áldozatait férfiak közül választotta. És azokat is, akik elrejtették vagy megsemmisítették az áldozataik holttestét. Ellenben kiemelte azokat, akiket túlélt a hírnevük. Épp azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol lehet Peabody, amikor az egyik házidroid állt meg az ajtaja előtt. Mindig is kissé kísértetiesnek tartotta ezeket a szerkezeteket. Roarke ritkán adott nekik feladatot, ezért alig látott egyetkettőt a házban. Eve még a legszörnyűbb kínzások hatására sem vallotta volna be, hogy még a droidoknál is jobban kedveli a hús-vér Summersetet. - Elnézést kérek, hogy munka közben zavarom, Dallas hadnagy. A gépember száraz, női hangon beszélt. Még a szigorú, fekete egyenruha sem tudta elrejteni, hogy a testét mintha egy pornósztárról mintázták volna. Az is kitalálta volna, aki nem nyomozással tölti a fél életét, hogy Roarke csupán azért kapcsolta be, hogy Eve össze tudja hasonlítani a dús idomokat Summerset csontsovány alakjával. Majd megkapja érte a magáét. - Mi a gond? - Egy látogató érkezett. Ms. Pepper Franklin szeretne beszélni önnel. Fogadja? - Persze. Azzal, hogy idejött, megspórolt nekem egy utat. Egyedül van? - Egy sofőr kísérte el. Tőle eltekintve nincs társasága.
Ezek szerint Leo Fortney otthon maradt, gondolta Eve. - Engedje be. - Felkísérjem? - Nem, vezesse a... Hogy is hívják? A lenti szalonba. - Kérnek valami frissítőt? - Ha igen, majd szólok. — Köszönöm, hadnagy. Amikor a droid kihátrált a szobából, Eve egy pillanatig az ujjaival dobolt az asztalon. Majd a Roarke irodájába vezető ajtó felé sandított. A férje már minden bizonnyal bement az irodájába, így legalább sokkal hivatalosabb hangnemben beszélgethet a látogatójával. Határozottan felcsatolta a fegyverövét, ami eddig a széke háttámláján lógott. Ezzel a nem túl finom módszerrel jelezheti Pepper felé, hogy szolgálatban van. Majd megitta a kávéját, hátradőlt, és néhány percig dudorászott magában. Amikor lement a szalonba, Pepper már ott várt rá. A színésznő öltözködésében tökéletesen követte a nyári divatot: vékony, kék inge fölé könnyű, fehér blúzt húzott, ami színben tökéletesen harmonizált a rövidnadrágjával. A haját magasra tornyozta. Magas sarkú szandálja láttán Eve-nek azonnal sajogni kezdett a lába. Miközben odament hozzá, hogy üdvözölje, az orrát megütötte Pepper parfümének hűvös virágillata. - Köszönöm, hogy fogad - mosolyodott el Pepper. - Ráadásul ilyen korán. - Én nyomozó vagyok. Általában akkor kezdődnek a napjaim, amikor az öné véget érnek - és Pepper értetlen tekintetét látván Eve megvonta a vállát. - Elnézést. Csak viccelni próbáltam. Miben állhatok a szolgálatára? - Ugye Roarke nincs itthon? - Nincs. Ha vele akar beszélni, akkor inkább a belvárosi irodájában keresse. - Nem. Valójában még reménykedtem is abban, hogy egyedül találom. De nem ülnénk le? — Elnézést — intett Eve az egyik fotel felé, és maga is helyet foglalt. Pepper kényelmesen a karfára helyezte a kezét, majd végignézett a szalonon, és mélyet sóhajtott. - Ez még mindig a leghihetetlenebb otthon, amit valaha láttam. Gyönyörű és stílusos. De hát milyen is lehetne, ha egyszer Roarke-é? — Hagyjuk a mellébeszélést. Pepper felnevetett. - Eltelt már egy idő azóta, hogy utoljára itt jártam, de egy
félelmetes szolgálóra emlékszem, nem pedig arra a csinos droidra, aki bevezetett. - Summerset. Ma érkezik vissza a nyaralásból - hacsak túszul nem ejti néhány emberrabló, akik váltságdíjat akarnak kapni érte. Vagy őrülten bele nem szeret e g y vad nudistába, akivel Borneóra költözik. - Persze, Summerset. - De nem azért jött, hogy vele találkozzon. - Nem - bólintott Pepper. - Hanem azért, hogy beszéljek magával, mint nő a nővel. Tudom, hogy tegnap megint járt Leónál. Nagyon idegesen viselkedett, úgy érezte, üldözik, és említette, hogy valamivel kivívta a maga személyes ellenszenvét. - Nem vívta ki. Az ellenszenvem még a gyilkossal szemben sem személyes. Az a munkám, hogy embereket üldözzek. - Talán. De tény, hogy létezik személyes kapcsolat maguk között. Rajtam és Roarke-on keresztül. És ezt szeretném tisztázni. - Folytassa — biztatta Eve. Pepper kissé kihúzta magát ültében és összekulcsolta az ujjait az ölében. - Biztosra veszem, már tudja, hogy régen viszonyom volt Roarke-kal. Természetesen megértem, hogy ez bosszantja, vagy legalábbis zavarja. De ez évekkel ezelőtt történt. Még mielőtt találkozott volna magával. Nem szeretném, ha ez hatással lenne arra, ahogy Leóval szemben viselkedik. Eve hagyta, hogy a csend egy pillanatra közéjük hulljon. - Lássuk csak, jól értettem-e? Arra gondol, hogy ha régebben meztelenül hentergett Roarke-kal, ezért megnehezítem annak a fickónak az életét, akivel jelenleg meztelenül hentereg? Pepper szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és finoman megköszörülte a torkát. - Dióhéjban. - Akkor hadd nyugtassam meg, Ms. Franklin. Ha személyes ellenszenvet éreznék minden nő iránt, akivel Roarke régebben lefeküdt, örökös bosszúságban kellene élnem. Maga csak egy volt a sok közül - emelte fel a kezét, és hüvelykujjával jól láthatóan megmozgatta a jegygyűrűjét. - De most már én vagyok az egyetlen. Emiatt nem kell aggódnia. Pepper egy pillanatig csak bámult. Majd lassan pislogott egyet. És megrándult a szája széle. -Ezt nagyon... Jól tudom, hadnagy. És roppant ügyesen vágott vissza. - Aha, én is azt hiszem. - De mindenesetre... - Nincs mindenesetre. Roarke is és én is felnőttek vagyunk.
Nem számít, hogy mi történt, mielőtt találkoztunk. És ha hagynám, hogy a kicsinyes féltékenység zavarja a munkámat, nem érdemelném meg a jelvényemet. Márpedig megérdemlem. - Erre akár fogadni is mertem volna - felelt Pepper. - És tudom, hogy Roarke-ot is megérdemli. Ő az általam ismert legelbűvölőbb ember, stílusos, tele élettel és meglepetésekkel, akárcsak ez a ház. De engem nem szeretett, és soha nem is tett úgy, mintha szeretne. - Ellentétben Leóval. Ő szereti magát? - Leo? Leónak szüksége van rám. És ennyi éppen elég. - Meg kell mondanom, számomra ez úgy hangzik, mintha eladná magát. Ráadásul nem is túl drágán. - Ez szép. De én nem valami díj vagyok, hadnagy. Hanem egy önző és követelőző nő - nevetett fel könnyedén. — És ezt nagyon is szeretem magamban. Elvárom, hogy ha azt akarom, akkor békén hagyjanak, és minden egyes férfinak meg kell értenie, hogy nálam első a munka. Nekem elég, ha ezt megteszi és hűséges marad. Tudom, hogy Leo gyenge - folytatta egy finom vállrántás kíséretében. - Talán nekem a gyenge férfiak kellenek, és éppen ezért voltam képtelen néhány hétnél tovább kitartani Roarke mellett. Leo illik hozzám. Ráadásul pontosan azért nem lehet az az ember, akit keres, hadnagy, mert gyenge. - Akkor egyiküknek sincs miért aggódniuk. Amikor először kihallgattam, Leo hazudott nekem. És ha ilyesmi történik, azonnal elkezdek gondolkodni rajta, hogy miért tette. Pepper arca ellágyult, ami elárulta, hogy bármit is mondott róla, szereti Leo Fortneyt. - Megijesztette. Ugye teljesen természetes, ha valaki megrémül, amikor kihallgatja a rendőrség? Különösen egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. - Maga mégsem ijedt meg. Pepper sóhajtott egy hatalmasat. - Rendben. Leónak időnként gondjai támadnak az igazmondással, de sohasem bántana senkit. Legalábbis nem súlyosan. — Elmondaná, hol volt Leo vasárnap délelőtt? Pepper összeszorította az ajkait és Eve szemébe nézett. — Nem. Csak annyit tudok elárulni, hogy szerinte merre járt, de azt már ő is mondta magának. Hadnagy, nem gondolja, hogy tudnám arról az emberről, akivel együtt élek, hogy gyilkos? — Fogalmam sincs. De annyit megmondhat neki, hogy ha tisztázni akarja magát, akkor jobb, ha őszintén válaszol a kérdéseimre. Amíg... Amíg gondjai vannak az igazmondással, folyamatosan rajta tartom a szemem.
- Beszélni fogok vele - állt fel Pepper. - Köszönöm, hogy fogadott. - Semmi gond - kísérte Eve az ajtóig, és amikor kinyitotta, meglátta az odakint várakozó kocsit. És Peabodyt, ahogy gyalog siet feléje a kerti úton. — A társának... Mi is a neve? — kérdezte Pepper. - Peabody. - Ó, hát persze. Peabodynak is nehéz reggele lehetett. A tegnap esti vihar lehűtötte a levegőt, de nem eléggé. Közel sem eléggé. - A New York-i nyár utolsó lehelete. Mi másra számított? - Eggyel több ok, hogy Londonban maradjak - nyújtott kezet Pepper. - Nagyon szeretném, ha Roarke-kal együtt eljönnének a darabra, amiben játszok. Nyugodtan hívjon fel, amikor csak akar, és elintézem, hogy kapjanak helyet. - Amint körülöttem is lehűl egy kicsit a levegő, sort kerítünk rá - figyelte Eve, ahogy a sofőr kiszáll és kinyitja az apró, városi limuzin hátsó ajtaját. Majd megvárta, amíg a kifulladt, verejtékező Peabody felsiet a lépcsőn. -Hadnagy. Elnézést. Elaludtam, és a metró... Lerobbant. Felhívhattalak volna, de nem gondoltam... - Nyomás befelé, mielőtt infarktust kapsz. - Azt hiszem, kiszáradtam egy kicsit - és Peabody izzadt arca valóban olyan vörös volt, mint a homár. - Kaphatnék egy percet? Megmosom az arcom... — Gyerünk már. Krisztusom, legközelebb ülj taxiba! — kiáltott vissza, miközben felkocogott az emeletre, hogy magához vegye a dzsekijét és minden egyebet, amiről úgy vélte, szüksége lesz rá a nap folyamán. A konyhában kivett a hűtőből két palack vizet, és kifelé menet csaknem beleütközött a fürdőszobából előtámolygó Peabodyba, aki már nyugodt arccal, lesimított egyenruhában, száraz, kifésült hajjal állt meg előtte. - Kösz - vette el a vizet, és annak ellenére, hogy korábban már a fürdőszobában is ivott, mohón nyelni kezdte. - Gyűlölök elaludni. De késő éjszakáig tanultam. - Nem megmondtam? Mire a vizsgára kerül a sor, teljesen kimeríted magad, és még azt is elfelejted, amit tudsz. - Csak pár órán keresztül foglalkoztam az anyaggal. Azt az időt akartam bepótolni, amit McNabbal lakáskereséssel töltöttünk. Nem is emlékeztem arra, hogy találkoznunk kell Pepper Franklinnel. - Nem kellett. Ő keresett fel, hogy Leo Fortneyt védje indult Eve a garázsba vezető ajtó felé. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy az egyik droiddal is kihozathatná a kocsiját. Summerset megtenné anélkül, hogy erre külön kérni kell-
jen. És Eve-t egyszerre bosszantani kezdte, hogy az eszébe jutott ez az apró részlet. - Legalább tudom, hogy nem vesztettem el az eszemet nyögte ki Peabody, miközben igyekezett felvenni Eve tempóját. - Olyan sok minden történik most egyszerre. Jézusom, Dallas, tegnap aláírtuk a bérleti szerződést. Olyan lakást vettünk ki, aminek van egy plusz hálószobája is, amit berendezhetünk közös irodának, ráadásul közel a kapitánysághoz. Abban a házba, ahol régebben te is laktál. Mavis és Leonardo lesznek a szomszédaink, és ez nagyszerű, és remek volt Roarke-tól, hogy ideadta nekünk, de... - De micsoda? - Közösen írtuk alá a szerződést McNabbal. Ez óriási. Harminc napon belül összeköltözünk. Eve kikódolta a zárat és megvárta, amíg a garázsajtó felemelkedik. - Azt hittem, már eddig is együtt laktatok. - Aha, de az egyáltalán nem volt hivatalos. Egyáltalán nem. McNab egyszerűen sok időt töltött nálam, és kész. De ez most komoly. Nagyon izgultam - szorította a hasára a kezét, miközben Eve szolgálati kocsija felé sétáltak. - Ezért aztán, amint hazaértünk, azonnal belevetettem magam a tananyagba. Aztán pedig amiatt kezdtem izgulni. Aludni sem tudtam. Ezért nekiugrottam McNabnak, hogy emlékeztessen rá, miért is csinálom ezt az egészet, és az volt aztán csak igazán izgató... - Ezt a részét nem akarom hallani. - Rendben. Nos, egészen sokáig tartott, amíg sikerült megnyugodnom, és reggel annyira kótyagos voltam, hogy lenyomtam az ébresztőt, mielőtt valóban felébredtem volna. És arra ébredtem, hogy már egy órája fent kellene lennem. - Ha egy órával később keltél, hogyhogy - pillantott Eve az órájára - csak tizenöt percet késtél? - Kihagytam a szokásos reggeli készülődés egy részét. És minden rendben is ment, amíg a metró le nem robbant. Az teljesen betette a kaput, és most megint ideges vagyok. - Csak nehogy nekem ugorj. Nézd, Peabody, ha eddig nem készültél fel a vizsgára, már nem is fogsz. - Ezzel egyáltalán nem nyugtattál meg - nézett ki tűnődve az ablakon, miközben Eve áthajtott a kapun. Nem akarok elhasalni. Azzal szégyent hoznék magamra és rád is. - Fogd be a szád, mert engem is felidegesítesz. Nem fogsz szégyent hozni senkire. A legjobb formádat hozod, és ez elég lesz. Most pedig szedd össze magad, mert megint beszélnünk kell Smith-szel, és előtte szeretnék felkészülni. Peabody is belenézett Eve jegyzeteibe, és megcsóválta a fejét. - Ebből az anyagból semmi sincs a hivatalos életrajzában,
de még a nem hivatalos rajongói internetes oldalakon se lehet olvasni róla. Nem értem. Az a fickó valósággal hajszolja a nyilvánosságot, és szeret játszani az érzelmekkel. Akkor miért nem tette közhírré, hogy mennyire sanyarú gyermekkora volt? Ennek ellenére hisz a szerelem hatalmában, cha-cha-cha. - Cha-cha-cha? - ismételte meg Eve. - Nekem elég sok indok is az eszembe jutott. Először is nem illik a saját magáról terjesztett képbe. Az erős, csinos, romantikus, tisztán-tudokvinnyogni férfi képébe. Ebbe nem keverheti bele, hogy valójában egy bárcás fia, akit az anyja még most is pumpol. - Ezt felfogtam, de akkor is pénzzé lehetne tenni. Feltornászhatná a jangjával a lemezeladásokat. - Jang. Ez megy a cha-cha-chához? - gondolkodott hangosan Eve. - Oké, lehet, hogy néhány nő komolyan megsajnálná, talán még tisztelné is, és a lemezéért is leesne neki valami díj. De ő egyáltalán nem erre vágyik. - Hanem mire? - kérdezte Peabody, habár már kezdte sejteni a választ. - Itt nem a pénzről van szó. Az csak egy kellemes mellékszál. Smith azt akarja, hogy imádják, bálványozzák, álmodozzanak róla. A fiatalok kevésbé kritikusak, az idősebb nők pedig jóval megbocsátóbbak. Ezért célozza meg őket. - És azért veszi körül magát női személyzettel, mert igényli, hogy nők viseljék a gondját, hiszen gyermekkorában éppen ebben nem volt része. - Nekem is pontosan ez jutott az eszembe - fordult be Eve egy sarkon, és szinte azonnal félre is rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy maxibuszt. - Az emberek nem álmodoznának olyan férfiről, akit alaposan helyben hagyott az anyja, miután feljött a sarokról. Jobban mondva szerinte nem. Felépített magáról egy képet, amihez mindenáron ragaszkodni akar. - Tehát elméletileg akkora nyomás nehezedik rá, miközben a múltját igyekszik rejtegetni, hogy bármikor bekattanhatott. Es ezért megölte a bárcást és az anyát. Két darabját annak az embernek, aki gyermekkorában bántalmazta. - Látod, most gondolkodsz. Ez egész olyan, mint egy szimuláció, gondolta Peabody. Egy kicsit lassúnak érezte magát, de ennek ellenére remélte, hogy meg fog birkózni a feladattal. - Több okot is említettél. Mi a következő?
- Az, hogy egyszerűen csak el akarja temetni, meg szeretne szabadulni tőle. A jelenlegi élete szempontjából ez nagyon fontos Legalábbis ezt mondogatja magának. Mindig is gyötörte a bűntudat, de ez magánügy. Nem szeretné, ha mindenki ezen csámcsogna. Peabody Eve felé fordította a tekintetét, de semmit sem tudott leolvasni a hadnagya arcáról.
- Ezek szerint elképzelhető, hogy csak a fiatalkori erőszak egy szerencsés túlélője, aki minden nyomorúsága ellenére karriert tudott csinálni. - Ezek szerint sajnálod. - Aha, lehet. Viszont nem annyira, hogy rohanjak és megvegyem az egyik lemezét - tette hozzá kuncogva. - De talán egy kicsit. Nem kérte, hogy bántsák, különösen nem attól, akinek gondot kellett volna viselnie rá. Fogalmam sincs, milyen lehet egy ilyen anya mellett felnőni. Az enyém... Te is tudod, találkoztatok már. Az anyám villámgyorsan hátrakötötte a sarkunkat, ha valami hülyeséget csináltunk, de igazából egyikünket sem bántott. És annak ellenére, hogy hippik, gyűlölik az erőszakot, biztos lehetsz benne, hogy darabokra téptek volna bárkit, aki ártani akar nekünk. De ez még nem minden, mert láttam a másik oldalt is. Mielőtt melletted kezdtem volna dolgozni, egyenruhában jártam az utcákat. Nem is beszélve arról, miután átkerültem a gyilkosságiakhoz. - Semmi sem törli ki gyorsabban a szerető család képét egy rendőr fejéből, mint az első tucatnyi családi dráma, amit lát. - Ez a legfőbb oka, hogy nem akartam többet járőrözni helyeselt lelkesen Peabody. - Láttam, amit láttam, és ez a legkegyetlenebb dolog, ami egy gyerekkel történhet. - Egy gyereknek minden nagyon nehéz. Egyesek túlteszik magukat rajta, vagy megtanulnak együtt élni vele, mások viszont nem. És Smith-szel kapcsolatban az is megfordult a fejemben, hogy éppen ezért élvezi, ha nők szolgálják ki. Közben persze lotyóknak, kurváknak tartja őket... És a lehető legkegyetlenebb és leglátványosabb módon öli őket. - Szerintem nagyon is finoman fogalmaztál. - Bárhogy is legyen, nem fogom elnyerni a szimpátiáját azzal, ha szembesítem a múltjával. Ezért készülj fel. Ezt Peabody olyannyira megfogadta, hogy miközben Smith házának a kapuja felé tartottak, óvatosan végigsimított a fegyverén. - Azért ne túlozd el, Peabody. Előbb próbálkozzunk szép szóval. Ugyanaz a nő engedte be őket, mint az első alkalommal, és a hangszórókból is ugyanaz a zene szólt. Legalábbis, gondolta Eve, valami hasonló. Hogy is lehetne megkülönböztetni ennek a fickónak az egyik szirupos dalát a másiktól? De mielőtt bevezette volna az ülőpárnák és a bolyhos szőrű kiscica uralta szobába, Eve megfogta a kísérőjük kezét. — Akad itt olyan szoba is, ahová betettek néhány széket? Li szája helytelenítően megrándult, de azért bólintott. - Természetesen. Erre parancsoljanak. Egy másik helyiség felé vették az irányt, melyben kényelmes, aranyszín fotelek sorakoztak a fal mellett, közöttük üveg-
asztalokkal. Egyiken szobaszökőkút állt, a kékes színű víz fehér sziklák közül bugyborékolt elő. A másikra egy dobozt helyeztek, benne fehér homokkal, amelybe valaki egyenes vonalakból álló mintát rajzolt. Feltehetően a mellette heverő, apró gereblyével. A függönyöket nem húzták el az ablakok elől, de amikor beléptek, az összes asztal pereme világítani kezdett. — Helyezzék kényelembe magukat - mutatott Li a fotelek felé. - Carmichael egy pillanat múlva itt lesz. Eve ügyet sem vetve a kérésre, alaposan megnézte a hangulatjavító képernyőt. Lágy pasztellszínek örvénylettek rajta, a rózsaszín kékké olvadt, majd arannyá, hogy végül visszatérjen rózsaszínbe. És a háttérből itt is Smith halk hangja áradt feléjük. - Máris felkavarodott a gyomrom - suttogta Eve. - Be kellene vitetnem a kapitányságra. Ott legalább a környezet normális. - Hallottam, hogy tegnap is szétverted a képét valami szerencsétlennek - próbált komoly maradni Peabody. - Ezt egyesek egyáltalán nem találnák normálisnak. - Egyesek nem tudnak semmit - fordult meg Eve, mert meghallotta Carmichael közelgő lépteit. - Örülök, hogy újra látom önöket - intett Smith színpadiasan a fotelek felé. Köntösének bő ujja szélesen meglebbent a mozdulattól. - Már meg is érkezett a citromos hűsítő. Remélem ízleni fog - ült le kényelmesen az egyik fotelbe, miközben a személyzet egy tálcát helyezett el a hosszú asztalon. - Mondták hogy már kerestek - folytatta, miközben töltött a kancsóból - El sem tudom képzelni, miért, de most megragadom az alkalmat, és elnézést kérek, amiért nem tudtunk beszélgetni. - Az ügyvédje felhívta a parancsnokomat - mondta Eve. Ezért úgy gondolom, ezt inkább magának kellene tudnia. - Akkor következik a második bocsánatkérés - emelte fel Smith két kézzel az egyik poharat. - Az ügynököm túlságosan is meg akar védeni. Nem hibáztathatom, hiszen ez a dolga. Már az is rettenetesen aggasztja, hogy kiszivárog a médiának: beszéltem magával. Mondtam ugyan neki, hogy megbízom a diszkréciójában, de... - vont vállat elegánsan, és belekortyolt az italába. - Én sem a nyilvánosságot keresem. Hanem egy gyilkost. - Itt nem talál egyet sem. Ez a béke és a nyugalom otthona. - Béke és nyugalom - bólintott Eve, miközben a tekintetét le nem vette volna Smith arcáról. - Ha jól értem, ez nagyon fontos magának. - Ez éltet. Mint ahogy mindenkit ez kellene hogy éltessen. A világ egy hatalmas vászon, amire mindenféle gyönyörűséget
festettek. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük. - A béke, a nyugalom és a szépség sokkal fontosabb annak, aki kénytelen volt nélkülük felnőni. Egy olyan férfinak, akit gyermekkorában rendszeresen bántalmaztak és megaláztak. Azért fizet az anyjának, hogy fogja be a száját, és ne beszéljen erről senkinek, vagy egyszerűen csak távol akarja tartani magától? Smith kezében szilánkokra robbant a pohár, és a tenyeréből vékony patakban csorogni kezdett a vér.
Tizennegyedik fejezet
A padlóra záporzó üvegszilánkok Eve véleménye szerint sokkal szebben zenéltek, mint Smith, akinek a dala folyamatosan szólt valahonnan a háttérből. Ha ebben a pillanatban látja egy rajongója, biztos nem ismeri meg - a világ összes negatív energiája egyszerre vonaglott át az arcán. Véres markában még mindig a pohár csonkját szorongatta. Mielőtt talpra állt volna, Eve hallotta, milyen nehezen lélegzik. Lassan ő is felemelkedett ültéből, és felkészült, hogy kivédi Smith esetleges támadását. De a házigazdájuk hátravetette a fejét, mint egy kutya, amelyik arra készül, hogy megugassa a holdat, és Li után kiáltott. Li futva érkezett, csupasz talpa csattogott a padlón, a köntöse lebegve repkedett mögötte. - Ó, Carmichaell Ó, szegénykém. Hiszen te vérzel. Hívjak orvost? Hívjam a mentőket? - ütögette meg gyorsan a saját arcát Li. Smith könnyáztatta szemmel nyújtotta ki a kezét. - Csináljon valamit. -Jézusom - lépett előre Eve, majd megfogta Carmichael karját, és behajlította, hogy alaposabban szemügyre vehesse a vágást. - Hozzon egy törülközőt, egy kevés vizet, sebhintőport és kötszert. Nem olyan mély, hogy egyből a mentőket kellene riasztani. - De a keze. Az a gyönyörű keze. Carmichael művész. - Aha, akkor most egy művész, aki elvágta a tenyerét. De átlyukasztania nem sikerült. Peabody, van nálad egy zsebkendő? - Már adom is, hadnagy. Eve elvette, és Smith vérző tenyere köré tekerte, miközben Li elrohant. Talán plasztikai sebészért. - Üljön le, Carmichael. Hiszen ez alig több egy karcolásnál. Nincs joga, egyszerűen nincs joga ahhoz, hogy betörjön az otthonomba, és ennyire felidegesítsen. Ez illetlenség. Nem jöhet ide azért, hogy felborítsa az egyensúlyt. Nem fenyegethet meg. - Nem emlékszem, hogy fenyegettem volna, pedig nagyon jó a memóriám. Különösen ebben a kérdésben. Peabody, meg-
fenyegettem Mr. Smitht? - Nem, hadnagy, nem fenyegette meg. -Maga azt hiszi, azért, mert a kiváltságosak életét élem, nem ismerem az árnyékos oldalt - emelte Carmichael a szíve elé sérült kezét, lazán ökölbe szorítva. - Pénzt akar tőlem, hogy ne teregesse ki azt, amihez semmi köze. Az olyan nők, mint maga, mindig csak pénzt akarnak. - Az olyan nők, mint én? - Azt hiszi, jobb a férfiaknál. Elcsábítja és rabul ejti őket a testével, hogy azután a velőt is kiszívja a csontjaikból. Maga nem különb egy állatnál. Kurvák és lotyók. Megérdemelnék, hogy... - Mit érdemelnének? - ösztökélte folytatásra Eve, amikor Carmichael elhallgatott. - Hogy szenvedjenek, meghaljanak és fizessenek? - Nem hagyom, hogy szavakat adjon a számba - omlott vissza Smith a székébe, miközben a csuklóját szorította, és ültében hintázni kezdett, mintha ettől várna megnyugvást. Li sietve érkezett, kezében egy bolyhos, fehér törülközővel, egy üveg vízzel, és annyi kötszerrel, ami egy egész hadosztálynak elég lett volna egy véres ütközetet követően. — Hagyja csak, majd a segédem ellátja - mondta neki Eve. - Ért hozzá, és nem okoz felesleges fájdalmat. Smith kurtán bólintott, miközben félrefordította a fejét, hogy ne lássa Peabodyt és a vért. - Kérem, Li, most menjen ki. És csukja be az ajtót. - De Carmichael... - Azt akarom, hogy kimenjen. Az éles hang hallatán Li csak pislogott, de azért engedelmeskedett. -Hogy szerzett tudomást... Róla? - fordult Eve felé Smith. - Az a munkám, hogy tudomást szerezzek bizonyos dolgokról. - Tudja, ezzel teljesen tönkretehet. A közönségem nem akar tudni erről a... Nem akarnak tudni semmiről, ami nem vonzó vagy kellemes. A zenémben a szépséget és a romantikát keresik, nem a valóság ocsmányságát. - Engem nem érdekel a közönsége, és egyáltalán nincs szándékomban nyilvánosságra hozni mindazt, amit tudok, hacsak azzal nem szolgálom a nyomozás érdekeit. Engem nem érdekel a hírverés. - A hírverés mindenkit érdekel - vágott vissza Smith. - Gondoljon, amit akar, egyáltalán nem ezért jöttem. Az
anyja bárcás volt. És bántalmazta magát. - Igen. - Maga pedig anyagilag támogatja. — Egészen addig, amíg nem avatkozik az életembe, és olyan távol tartja magát tőlem, amilyen távol csak lehetséges. Elég okos ahhoz, hogy tudja: ha kitálal a sztorival, az talán hoz neki némi gyors pénzt, de ezzel egyben le is vágja az aranytojást tojó tyúkot. Ha csökkennek a bevételeim, akkor ez azt jelenti, hogy az övéi is csökkennek. Mielőtt kiállítottam az első csekket, ezt nagyon alaposan elmagyaráztam neki. — Ellenséges a viszonyuk. - Mi egyáltalán nem állunk egymással semmiféle viszonyban. Jobb szeretek nem gondolni arra, hogy egyáltalán ismerem. Megakadályozza a chi szabad áramlását. - Jacie Wooton is bárcás volt. • - Kicsoda? - Wooton. Az a nő, akit a kínai negyedben gyilkoltak meg. - Ahhoz semmi közöm - legyintett sérült kezével Smith, és minden jel szerint kezdte összeszedni magát. - Úgy döntöttem, magam mögött hagyom az élet árnyékos oldalát. — A második nő vasárnap esett áldozatul a gyilkosnak. Egy felnőtt fiú anyja volt. Smith Eve-re emelte a tekintetét, és a szemében most először csillant meg halványan a félelem. - Ahhoz sincs semmi közöm. Én túléltem az erőszakot. És nem akarok visszatérni hozzá.
-Akiket bántalmaztak gyermekkorukban, azokból később gyakran lesz erőszakos felnőtt. Sőt még gyilkos is. Egy nő bántotta, egy nő uralkodott maga felett. Éveken keresztül verte, amíg olyan erős nem lett, hogy megálljt tudjon parancsolni neki Mit gondol, mivel kellene megfizetni ezekért az évekért, minden fájdalomért és megaláztatásért? - Nem! Az anyám sohasem fog fizetni. A hozzá hasonlóak nem szoktak megbűnhődni. Hanem újra és újra győznek. És minden egyes alkalommal, amikor pénzt küldök neki, megint legyőz - folyt végig Smith arcán néhány könnycsepp. - Azzal is, hogy maga megtudta, és most az orrom alá dörgöli. Az életem nem valami káprázat. Tudom, mert magamnak teremtettem. A saját két kezemmel. És nem hagyom, hogy maga megpróbálja összetörni, darabokra zúzni. Eve hirtelen megsajnálta. Smith szavai és érzelmei akár az övéi is lehettek volna. - Magának itt és Londonban is van egy lakása. - Igen, igen, igen! Na és? - rándult meg a karja, és meglepve pillantott Peabodyra, aki visszahúzta. De amikor észre-
vette a véráztatta törülközőt, falfehérre sápadt. - Menjen el. Nem mehetne el? - Mondja el, hol volt vasárnap délelőtt. - Nem tudom. Hogy emlékezhetnék mindenre? Azért vannak alkalmazottaim, hogy törődjenek velem. Ehhez jogom van. Szórakoztatom az embereket. Megérdemlem a törődést. - Most a vasárnap délelőttre gondoljon, Carmichael. Reggel nyolc és déli tizenkettő között. - Itt. Éppen itt. Aludtam, meditáltam, méregtelenítettem. Nem tudok stresszben élni. Szükségem van a csendre. - Egyedül volt? - Sohasem vagyok egyedül. Az anyám ott les minden szekrényből, az ágy alól, a szomszéd szobában várja, hogy nekem ugorhasson. Kizártam, de ez még nem jelenti azt, hogy nem vár a megfelelő alkalomra. Eve tökéletesen értette. - Elhagyta a házát vasárnap délelőtt? - Nem emlékszem. - Ismerte Lois Gregget? - Rengeteg embert ismerek. Köztük rengeteg nőt. Szeretnek engem. A nők szeretnek, mert tökéletes vagyok. Mert nem fenyegetem őket. Mert nem tudják, hogy én tudom, mi lakozik a lelkük mélyén. - Maga ölte meg Lois Gregget? - Nincs több mondanivalóm. Most rögtön hívom az ügyvédeimet. Azt akarom, hogy azonnal hagyják el a házam. Li! — tette a háta mögé sérült kezét, és miközben felállt, kissé megszédült. De nem veszítette el az egyensúlyát. Óvatosan oldalt lépett és kikerülte a véres törülközőt. — Li, kísérje ki a látogatóimat - adta ki az utasítást, amint Li besietett a szobába. - Vegye rá őket, hogy távozzanak. Nekem le kell feküdnöm. Nem érzem jól magam. Be kell mennem a csendszobába. — Ugyan, ugyan - búgta Li, miközben átölelte Carmichael derekát. - Majd én mindent elintézek, nem kell aggódnia. Szegény kisbaba. Egyáltalán nem kell aggódnia semmiért - és miközben kivezette Smitht, gyilkos pillantást vetett Eve felé a válla felett. — Mire visszajövök, már ne legyenek itt. Ellenkező esetben értesíteni fogom a felettesét. Eve összeszorított szájjal hallgatta Li egyre távolodó hangját. — Ennek a fickónak komoly gondjai lehetnek - jegyezte meg Peabody.
— Aha. Talán azt hiszi, a múltat el lehet rejteni meditáció, herbateák és agyzsibbasztó zenék mögé - vont vállat Eve. — Talán el is tudja. Nem nézett a vérre — tette hozzá, miközben szemügyre vette a törülközőt. - Teljesen rosszul lett tőle. És nem könnyű brutálisan elintézni két nőt, ha az ember nem bírja a látványt. De az is előfordulhat, hogy csak a saját vérével van így - pillantott az órájára, miközben elhagyták a házat. — Kicsit korán van még. - Komolyan? - kapott erőre Peabody. - Akkor esetleg útba ejthetnénk egy éjjel-napalit vagy egy mozgóárust. Kihagytam a reggelit. - Annyira azért nincs korán - és amikor Peabody elszomorodott, Eve sóhajtott egy hatalmasat. - Tudod, hogy mennyire nem szeretem, ha úgy nézel rám, mint egy bánatos kiskutya. Tó megállunk valahol. De csak egy percet kapsz a vásárlásra, és ebbe az időbe annak is bele kell férnie, hogy hozol nekem egy kávét. - Megegyeztünk. Valóban megálltak egy mozgóárus mellett. Peabody tojásrántottát vett. Eve csak remélni tudta, hogy finomabb, mint ahogy kinéz. A kávéra ez persze nem volt igaz, de már megszokta. -Megyünk és beszélünk Breen feleségével. Veszekedtek velem egy kicsit, amikor felhívtam az irodáját, ezért bevetettem a titkos tartalékot. Peabody válaszképp csak morgott valamit teli szájjal, majd nyelt egy nagyot. - Nekem kellett volna velük időpontot egyeztetni. - Most azt akarod a szememre hányni, hogy megkönnyítettem a dolgod? - Nem - húzta el a száját Peabody. - De nem szeretném, ha arra gondolnál, hogy a magánügyeim és a vizsgám miatt elhanyagolom a munkámat. - Ha nem tetszene a munkád, Peabody, te lennél az első, akinek ezt megmondom. — Világos - morogta Peabody, és nagyot kortyolt narancsízű üdítőjéből. - Időpontot emlegettél? -Julietta divattal foglalkozik. És történetesen ismerek valakit, aki szintén. Méghozzá nagyon is elismert. Ms. Gates naptára varázslatosan kiürült, amikor Leonardo felhívta. - Megkérted Mavist, hogy segítsen. Szuper. - Nem kirándulásra megyünk, Peabody. Gyilkossági ügyben nyomozunk. - Alig várom, hogy elújságoljam Mavisnek, szomszédok leszünk - öblítette le az üdítőjével a tojásrántottát Peabody. -
Legalább addig, amíg nem születik meg a babájuk. Felteszem, utána szeretnének valami nagyobb lakásba költözni. - Miért? Mennyi hely kell egy csecsemőnek? - Nem a baba foglal el sok helyet, hanem a holmija. A bölcső, a pelenkázóasztal, a pelenkaautomata, a... - Ne is folytasd. Jézusom - borzongott meg Eve ezeknek a bútoroknak még az említésétől is. - Remek ötlet volt Mavis segítségét kérned. — Néha nekem is lehetnek jó pillanataim. - Persze azt is elárulhattad volna, hogy te vagy Mrs. Roarke, és máris földig hajolnak előtted. - Nem akarom, hogy a földig hajoljanak előttem, egyszerűen csak szeretnék elbeszélgetni Juliettával. És ne nevezz Mrs. Roarke-nak. - Csak úgy mondtam - törölte meg Peabody jókedvűen a száját. - Egy remek reggeli, és máris sokkal jobb a kedve az embernek. Persze nem olyan remek, mint összeköltözni McNabbal. Mint a kapcsolatunk következő lépése. Igaz? - Honnan a fenéből tudjam? Peabody a kapott szalvétával finnyásán letörölte az ujjait, és magában megjegyezte, hogy vissza kell kérnie a véres zsebkendőt, amit Smithnél hagyott. - Nos, neked ezt nem kellett végigcsinálnod, amikor öszszeköltöztetek Roarke-kal. Ezt követően hosszú csend ereszkedett közéjük. Peabody kényelmesen megtámasztotta fejét az ülésen. - Ez olyan nagyszerű. Sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Te is napokon keresztül fel voltál dobva, amikor összeköltöztetek azzal az emberbőrbe bújt istennel. Talán nekem is szabad örülnöm, amiért közös lakást fogok bérelni McNabbal. Nincs ebben semmi különös. - Most, hogy megoldottuk ezt a bonyolult problémát, talán összpontosíthatnánk egy kicsit a nyomozásra is. — Csak még egy kérdés. Mennyi idő alatt szoktad meg? Úgy értem, hány napnak kellett eltelnie, hogy megint normálisan érezd magad? - Fogalmam sincs. De majd szólok, ha bekövetkezik. -Hú. Ez... - gondolkozott el Peabody, majd álmodozó mosoly terült szét az arcán. — Ez olyan édes. - Kérlek, fogd be a szád, még mielőtt megütnélek. - Dallas, hiszen most azt mondtad: kérlek. Kezdesz ellágyulni. - Felháborító - morogta Eve. - Folyamatosan sértegetsz. Mrs. Roarke, édes, ellágyulok. Majd meglátjuk, mennyire lá-
gyultam el, ha a seggedbe dugom a fejed. - Már vissza is nyerted a régi formádat - közölte Peabody. És az út hátra lévő részét csendben tették meg.
Eve arra gondolt, hogy Mavisra mindig lehet számítani. Ha szívességet akar kérni, ha nevetésre vágyik, vagy csak maga mellett akar tudni egy barátot. De Mavis legfőképpen a meglepetések szerzésében jeleskedett. Négy hónapos terhesen is ugyanolyan energikusan mozgott, mint régen, és cseppet sem lanyhult érdeklődése a divat iránt. Legalábbis, kockáztatta meg magában a feltevést Eve, Mavis Freestone-t senkivel sem lehetett összehasonlítani. A haja pasztellszínekben pompázott, és a kígyóformába font kék, rózsaszín és zöld tincseket magasra feltornyozta. Helyenként levendulát és virágokat formázó hajtűkkel erősítette meg a kompozíciót, de amikor Eve közelebbről is szemügyre vette, rájött, hogy amit virágoknak vélt, valójában apró, összegömbölyödő, meztelen csecsemők. A füleiből tucatnyi arany- és ezüstlánc lógott, mindegyik végén színes gömbök, melyek minden mozdulatánál összekoccantak. Vagyis folyamatos csilingelés kísérte. Aprócska, fehér szoknyája, mely nem volt nagyobb egy szalvétánál, tökéletesen illett ugyancsak fehér, bő mellényéhez. Mindkét ruhadarabot kérdőjelek borították. Szandáljának vastag talpát piciny golyók töltötték meg, melyek csengő hanggal kísérték minden lépését. A lábujjait a szivárvány minden színére festette. Mavis így öltözött, ha valami üzleti ügyben kellett eljárnia. - Ez egyszerűen nagyszerű - lelkendezett. - Túlmegy minden határon. Ez volt a bibliám, mielőtt találkoztam a macikámmal. És még mindig megveszem minden hónapban, de már nem kell azon gondolkodnom, hogy miből vegyem meg ezeket a gyönyörű ruhákat. Leonardo a legeslegjobb. - Öt percet kell beszélnem Juliettával. - El van intézve, Dallas. Csak figyelj. Átvágtak a széles előtéren, melyet fehér, vörös és fekete geometriai minták díszítettek. A középen felállított recepciós pulttól legyezőszerűen indultak ki az utak a butikok, a drága kávézók és a lakberendezési tárgyakat áruló üzletek felé. A falakra képernyőket szereltek, melyek nyúlánk modelleket mutattak, ahogy olyan ruhákban sétálnak a kifutókon, melyeket csakis egy, a Plútóról szökött elmebeteg tervezhetett. - Divatbemutatók - magyarázta Mavis. - New York, Milánó, Párizs és London - sikkantott fel elragadtatva. - Látod
azt? - mutatott előre. - Azt az én szemem fénye tervezte. A többiek még a közelébe sem érnek. Eve megnézte a háromrészes női együttest, melyet testhez tapadó, vörös bőrcsíkokból varrtak össze, és hatalmas, aranyszínű tollak, valamint egy átlátszó, világító miniszoknya egészített ki. Hogy tudna vitatkozni a barátnőjével? Mavis elsétált az adatszolgáltató központ mellett, s odalépett a csillogó, vörös felvonók előtt álló biztonsági őrökhöz. - Mavis Freestone vagyok. Julietta Gateshez jöttem. - Igen, Ms. Freestone, menjen fel a harmincadik emeletre. Ott már várni fogják - emelte fel kezét az őr, amikor Eve és Peabody megindultak Mavis nyomában. - Csak Ms. Freestone. - Ugye, nem képzeli, hogy bárhová is egyedül megyek? szólalt meg Mavis jeges hangon, mielőtt Eve vicsorogni kezdhetett volna. - Ha a kísérőim nem jöhetnek, én is maradok. — Elnézését kérem, Ms. Freestone. Csak a munkámat végzem. — Akkor végezze gyorsan - húzta fel Mavis az orrát. - Nagyon elfoglalt vagyok. És az alatt a húsz másodperc alatt, amíg a biztonsági őr tisztázta a helyzetet, előadta a toporgós-körömnézegetős magánszámát. - A kísérői is magával mehetnek a harmincadik emeletre. És köszönöm a türelmét. Mavis addig játszotta tovább a dívát, amíg a felvonó ajtaja be nem csukódott a hátuk mögött. — Eszméletlen! „A kísérői is magával mehetnek a harmincadik emeletre." Mi ez a szarság? - riszálta meg a fenekét, majd é igsimított a hasán. — Csak azért neveztelek titeket a kísérőimnek, mert féltem, hogy megütöd. - Ez is megfordult a fejemben. - Én viszont szeretném távol tartani a babát mindennemű erőszaktól. Még a képernyőt is alig nézem. Hallottam, hogy a pozitív energiák és a nyugalom jót tesznek a magzatnak. Eve kissé remegve pillantott Mavis hasára. Igaz lenne? Tényleg növekszik benne valami? - Próbálok erőt venni magamon, és nem ütök meg senkit, amíg te is a közelben vagy. -Az remek lesz - törölte le az arcáról a vigyort Mavis, amikor nyílt a felvonó ajtaja. Ismét magára öltötte a díva jelmezét. Amikor megpillantotta a rájuk váró nőt, felvonta a szemöldökét. - Ms. Freestone, nagyon örülök a találkozásnak. Nagy ra-
jongója vagyok. És természetesen Leonardónak is. - Természetesen - nyújtotta előre a kezét Mavis. - Legyenek szívesek velem fáradni. Ms. Gates ég a türelmetlenségtől, hogy megismerje. - Legszívesebben olyan mélyre ásnám, hogy Kínában bukkanna ki - súgta oda Mavis a szája sarkából Eve-nek, miközben keresztülmentek egy újabb hatalmas termen. Ebben viszont, ellentétben az előcsarnokkal, takaros irodákat rendeztek be, melyekben buzgón robotoltak a headsetekkel felszerelt alkalmazottak. A számítógép billentyűzetét püfölték, miközben divatbemutatókat néztek, és minden jel szerint igyekezték lepipálni a látottakat. Majd a tér kitágult, és egy távoli kanyarban Eve észrevett egy hatalmas, dupla ajtót, melyre vérvörös színnel az Outre emblémáját festették. Kísérőjük sietős léptei visszhangot vertek a falak között. Majd amikor odaért, a bal oldali ajtó közepén megnyomott egy gombot. Pár pillanattal később felcsattant egy türelmetlen hang. - Igen? -Ms. Freestone megérkezett, Ms. Gates. Válasz helyett az ajtószárnyak visszahúzódtak a falba, feltárva a mögöttük rejtőző óriási irodát. Odabent is folytatódtak a fekete-fehér minták. Fekete szőnyeg, fehér falak, robusztus, fehér íróasztal. Kényelmes, mély fotelek, vastag, fekete-fehér csíkos huzattal. A vörös színt pedig egy magas vázába helyezett rózsacsokor, valamint Julietta vörös ruhája képviselte, amely erősen kihangsúlyozta lenyűgöző alakját. Julietta magas volt, gyémánt alakú arcát hosszú, hullámos, szőke haj keretezte. Arccsontjai, az álla, és az orra élesen meredtek előre, melyek között szinte elveszett halvány ajka. De ezt az aprócska szépséghibát szinte észre sem lehetett venni, mivel gyönyörű, barna szeme minden tekintetet magára vonzott. Boldogan sietett az érkezők elé, és kezet nyújtott. — Mavis Freestone. Micsoda öröm. Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Már nagyon régóta szerettem volna találkozni önnel! Természetesen figyelemmel kísérem Leonardo munkásságát. Olyan kedves. — És természetesen az enyém. - Kérem, foglaljanak helyet. Mivel kínálhatom meg önöket? Esetleg kérnek egy jeges kávét? — Mostanában kerülöm a koffeint - maradt állva Mavis, és
végigsimított a hasán. - Igen, hát persze. Gratulálok. Mikor fog szülni? - Februárban. - Milyen gyönyörű Valentin-napi ajándék - vezette Julietta az egyik fotelhez Mavist, miközben ügyet sem vetett Eve-re és Peabodyra. - Üljön le. Mindjárt hozatok egy pohár jeges gyümölcslevet. — Nagyon köszönöm. Te kérsz valamit inni, Dallas? - Inkább kihasználom, hogy Ms. Gates mégis csak talált egy rést a naptárában - ült le Mavis foteljének a karfájára Eve. - Nem fogják sok idejét elrabolni a kérdéseim. - Attól tartok, nem értem. - Dallas hadnagy vagyok, NYPSD - vette elő Eve a jelvényét. - A segédem, Peabody rendőrtiszt. És most, hogy már mindnyájan ismerjük egymást és kényelembe helyeztük magunkat, talán tudna válaszolni néhány kérdésemre. - Ismétlem - kerülte meg az asztalát Julietta, és megpróbálta uralni az eseményeket -, nem értek semmit. Beleegyeztem hogy találkozzak Ms. Freestone-nal. Szeretnénk megjelentetni egy nagyobb lélegzetvételű, fényképes cikket önről, Ms. Freestone. - Persze, erről is beszélhetünk. De csak miután Dallas végzett. Régóta ismerjük egymást - folytatta egy jámbor mosoly kíséretében. - Amikor megemlítette, hogy nem tud beszélni önnel, biztosra vettem, hogy csak valami kommunikációs zűr léphetett fel, és tud szakítani rá némi időt. A rendőrség támogatása roppant fontos nekem és Leonardónak. - Ügyesen csinálták - felelt Julietta. - Én is úgy hiszem - maradt állva Eve, még akkor is, amikor Julietta már leült. - Ha önnek nem okoz kényelmetlenséget, Mavis biztosan nem sértődik meg, ha várnia kell egy kicsit. - Erre semmi szükség - dőlt hátra Julietta. - Tommal már beszélt. Nem tudom, mivel egészíthetném még ki azt, amit elmondott. Nem szólok bele a munkájába, és ő sem szól bele az enyémbe. - És mi a helyzet egymás életével? Julietta hangja továbbra is udvarias maradt. - Az életünk melyik része érdekli? - Mikor járt legutóbb Londonban? - Londonban? - vonta fel a szemöldökét. - Nem értem, mi köze ennek bármihez. - Tekintse szeszélynek. - Pár héttel ezelőtt, üzleti úton - ráncolta bosszúsan a szemöldökét, miközben felemelt egy elektronikus zsebnaptárt,
es lekérdezte a pontos dátumot. - Július nyolcadikán, kilencedikén és tizedikén. - Egyedül? Julietta tekintete megvillant, mielőtt letette volna a naptárát. - Igen. Miért? - Előfordult már, hogy az üzleti útjaira a férje is elkísérte? -Áprilisban együtt utaztunk el. Tom úgy gondolta, Jed élvezni fogja. Nekem üzleti ügyeket kellett intéznem, ő pedig kutatómunkát végzett. És amikor végeztünk, még két napig ottmaradtunk pihenni. - Vásároltak valami emléktárgyat? - Hová akar kilyukadni? - Úgy vélem, rendszeresen átjár Európába - váltott témát Eve. - Az üzleti ügyeit intézni. - Igen. Divatbemutatókra, különböző rendezvényekre, és azért, hogy találkozzam az üzletfeleimmel. De mi köze ennek ahhoz, hogy Tom segít magának a nyomozásban? — Ez is hozzátartozik. -Nem... - hallgatott el hirtelen Julietta, mert.megszólalt a marok'linkje. - Elnézést, de ez a magánvonalam. Fel kell vennem. A 'linket titkos üzemmódba kapcsolta, feltett a fejére egy headsetet, és úgy fordult, hogy Eve ne lássa a szerkezet képernyőjét. — Julietta Gates. Igen. A hangja több fokkal felmelegedett, és vékony ajkai mosolyra húzódtak. - Tökéletesen. Beírtam a naptáramba. Egy órakor. Ühüm. Igen, éppen tárgyalok - majd hosszú hallgatás következett, és Eve látta, hogy kipirul az arca. - Már nagyon várom. Igen. Viszlát - bontotta a vonalat, és levette a fejéről a headsetet. - Elnézést, a délutáni találkozómmal kapcsolatban hívtak. Most pedig... - Elárulná, hol volt vasárnap délelőtt? - Ó, az Isten szerelmére - fújt nagyot Julietta. - Vasárnap délelőtt hagytam Tomot aludni, és levittem Jedet a parkba egy kicsit mozogni. Próbálok együttműködni magával, hadnagy, mert Mavis arra kért, de kezdem ezt az egészet roppant idegesítőnek érezni. - Már csaknem végeztünk. Hol volt szeptember másodikán éjfél és hajnali három között? Julietta ismét lekérdezte a naptárból a megfelelő dátumot, és Eve megint megfigyelhette, hogy változik meg egy pillanat-
ra az arckifejezése. - Aznap este az egyik üzlettársammal találkoztam. Nem tudom pontosan megmondani, mikor értem haza, mivel nem eztem fel az időpontot, de szerintem valamivel kilenc után. Biztosan nem volt még tíz óra. Mivel eléggé elfáradtam, egyből lefeküdtem. Tom még dolgozott. - Tehát a férje egész éjjel otthon volt. -Miért ne lett volna? Dolgozott. Én pedig bevettem egy altatót és lefeküdtem. Mondtam neki, hogy aludni akarok, ezért biztosan nem hagyta el a házat, nehogy Jed egyedül maradjon. Tom már-már túlságosan is igyekszik megóvni mindentől. Miről van szól - Egyelőre ennyi elég. Köszönöm, hogy szánt rám egy kis időt. - Szerintem rászolgáltam némi magya... - Ha még mindig óhajtja, most beszélhetünk arról a cikkről - pattant fel Mavis. - Csak kérnék előtte egy pillanat türelmet — kísérte ki Eve-t az irodából, és amikor már Julietta nem láthatta őket, suttogni kezdett. - Na? Megölt valakit? - Kétlem. A legrosszabb, amire rájöttem, hogy csalja a férjét azzal, aki felhívta a magán'linkjén. — Komolyan? Megcsalja? Honnan tudod? - Rengeteg apró jel árulkodott róla. Nézd, ha nem akarsz tárgyalni, akkor gyere velem és Peabodyval. Hazaviszünk. - Nem, ez nagyon izgi. Mindig is arról álmodtam, hogy bekerülök az Outre-ba. És fellendíti a lemezeladásaimat is. Mindenki jól jár. Jól csináltuk, igaz? - Nagyon jól. - Éjjel vagy nappal, nappal vagy éjjel. Hé, mi a véleményed Vignette-ről vagy Vidalról? - Ők kik? - így szeretném hívni a babát. Vignette-nek ha lány lesz, Vidalnak, ha fiú. Francia neveket próbálgattunk, de megakadtam a Finnél. Úgy értem, ki hívna Finnek egy gyereket? Eve azt sem tudta volna megmondani, ki nevezne el egy gyereket Vignette-nek, ezért diplomatikusan morgott valamit az orra alatt.
-Így pedig lesz, aki Viggynek fogja hívni - mondta P eabody. - Ami majdnem úgy hangzik, mint a dili, tehát az iskolában biztosan dili Viggynek csúfolják majd. Mavis döbbenten fordult felé.
Tizenötödik fejezet
Eve alig fejezte be a beszélgetést Baxterrel, amikor jelzett a kommunikátora. A képernyőn Whitney arca tűnt fel. - Pontban háromnegyed tizenegykor várják. Sok sikert. - Igen, uram. Köszönöm, uram. Peabody elnézte Eve elégedett mosolyát. - Egyszer kell késni negyedórát, hogy az ember kiessen a pixisből? — Nézz utána Sophia DiCarlónak, Renquisték au pairjének, amíg oda nem érünk az ENSZ-hez. - Visszamegyünk Renquisthez, az ENSZ-hez, és még csak meg sem kockáztatjuk, hogy a szövetségiek letartóztatnak bennünket? - Visszamegyünk, hogy bocsánatot kérjünk és megalázkodjunk. - Ehhez te egyáltalán nem értesz - komorodott el Peabody. - Börtönbe fogunk kerülni. - Csak szedd össze az adatokat, amire kértelek. Ha nem értek mindehhez, bizonyára csak azért, mert ritkán volt rá szükségem, és nem tudtam elsajátítani a megfelelő módszereket. Ugyanis ahhoz előbb el kell követni valamit. Amikor válaszképp csak hallgatást kapott, Eve félrefordította a fejét és Peabodyra nézett. - Semmi okoskodó megjegyzés? - A nagymamám azt szokta mondani, hogy ha az ember nem tud valakiről jót mondani, akkor inkább fogja be a száját. - Aha, és az olyanok, mint te, mindig hallgatnak a jó tanácsra. Renquist ideges, a felesége ideges, és a pozíciójuknál fogva könnyedén akadályozhatják a nyomozást. Senki sem tudja úgy csűrni-csavarni a szót, mint a politikusok. Véleményem szerint csak fontoskodó seggfejek, akik azt hiszik, beveszem ezt a „köztisztviselő vagyok, ergo idióta" szöveget. - Azt mondtad: ergo. - Együtt jár a fontoskodással. - Sophia DiCarlo, huszonhat éves és egyedülálló. Folyamamunkavállalási engedéllyel rendelkező olasz állampolgár. szülei és két testvére Rómában élnek. Aha, a szülők Angela Dysert szolgálatában állnak. Sophiát a Renquist család hat éve foglalkoztatja, hogy vigyázzon a gyerekre. Priusza nincs. -Oké, a lány, mármint Renquist lánya elég idős ahhoz, hogy iskolába járjon, igaz? Lássuk csak, róla mit találunk. -Mindig is érzékenyen reagáltak rá, ha az ember felsőbb jóváhagyás nélkül gyerekek adatai után kutatott. Különösen igaz ez a külföldi szülők gyerekeire. - Szedd össze, amit tudsz.
Miközben Eve vezetett, Peabody munkához látott. Fejük fölött a felhős égen reklámléghajók és légibuszok lebegtek lassan tova. A kocsiban, a légkondicionáló hűvösében Eve fejben átvette, hogyan is kell bocsánatot kérni valakitől. Igyekezett meggyőzni magát, hogy ez a legjobb, amit tehet, de még így is kellemetlenül érezte magát. - Nem lehet szabadon hozzáférni a gyerek adataihoz. De ez teljesen szokványos - közölte Peabody. - Különösen a felsőbb osztályba tartozó családoknál. Az ember nem akarja, hogy a gyerekrablók és a kellemetlenkedő alakok mindenfélét megtudjanak a kölyökről. A megfelelő engedélyek hiányában semmit sem fogsz találni. - Nem kérhetek engedélyt. Nem akarom, hogy Renquisték megtudják, szimatolok utánuk. De nem számít. Az au pairnek időnként el kell vinnie sétálni a gyereket. És egyedül is elhagyhatja a házat. Mondjuk a szabadnapján - de ahogy közeledtek az ENSZ-hez, Eve igyekezett másfelé terelni a gondolatait, és felkészült a többszörös biztonsági ellenőrzésre. Húsz percig tartott, mire eljutottak a külső irodájáig. Ott Renquist titkára üdvözölte őket, és egyben némi türelmet is kért. Eve úgy vélte, csak azért, hogy megmutassa, ki a főnök. bocsánatkérő szavak már égették a torkát, amikor végre bemehettek. - Kérem, fogja rövidre - szólalt meg azonnal Renquist. Nagyon sok a dolgom, és csak a felettese kérésére tudtam szakítani magára néhány percet. Pedig már így is eleget vesztegette mind a feleségem, mind az én időmet. - Igen, uram. Nagyon sajnálom, hogy zavartam magát és Mrs. Renquistet. Belátom, hogy igyekezetemben átléptem egy határt, amit nem lett volna szabad. Remélem, sem maga, sem pedig Mrs. Renquist nem tekinti ezt személyes támadásnak, és nem tesz panaszt a rendőrségen. Renquist felvonta a szemöldökét, és a meglepetés - no meg az elégedettség - világosan látszott a szemében. - Elég szokatlan a számomra, hogy egy gyilkossági ügy gyanúsítottja legyek. Ezt nemigen tekinthetem csak személyes támadásnak. - Nagyon sajnálom, ha azt a látszatot keltettem, miszerint maga egy gyanúsított. A nyomozás megköveteli, hogy minden lehetőséget alaposan megvizsgáljak. Én... - próbált ügyetlenkedni egy kicsit Eve, miközben azt kívánta, bárcsak elpirulna csak ismételten bocsánatot szeretnék kérni, uram. Tehetetlenségemben, hogy nem tudom megoldani az ügyet, udvariatlanul
viselkedtem magával és Mrs. Renquisttel szemben. Most azon dolgozom, hogy a neve lekerüljön minden egyes listáról, ami kapcsolatba hozható a nyomozással. Habár egy elhamarkodott ötlettől vezérelve beszélgettem el Mrs. Renquisttel, a találkozásunk segített tisztázni, hol volt a gyilkosságok elkövetésének az idején. - A feleségemet nagyon lesújtotta, hogy ez a téma egyáltalán felmerülhetett a házunkban, különösen akkor, amikor éppen vendéget várt. - Értem. És még egyszer elnézést kérek - te semmirekellő. - Nem igazán értem, miért kellene rajta maradni a nevemnek bármiféle listán csak azért, mert a birtokomban van egy bizonyos papírfajta. Eve lesütötte a szemét. - Ez az egyetlen nyom, amit követhetek. A gyilkos ilyenekre írt levelekben gúnyolódik rajtam. Nagyon idegesítő. De ez sem menti azt, hogy az otthonában zavartam a feleségét. Szeretném, ha átadná Mrs. Renquistnek is a bocsánatkérésemet. Renquist halványan elmosolyodott.
- Át fogom adni. Habár az a benyomásom, hadnagy, hogy Nem jött volna ide bocsánatot kérni, ha a felettese nem utasítja rá. Eve felemelte a tekintetét, és igyekezett úgy megbántottak.
nézni, mint akit
- Csak a munkámat végeztem, mégpedig a legjobb tudásom szerint. Nem vagyok túl jártas a politikában. Rendőr vagyok. És teljesítem a parancsot, Mr. Renquist. Renquist bólintott. - Minden tiszteletem azoké, akik követik a kapott utasításokat. Remélem, nem fenyítették meg túlságosan. - Nem jobban, mint megérdemeltem. - És maga maradt a nyomozás vezetője? - Igen, uram, én maradtam. - Akkor sok szerencsét kívánok hozzá - állt fel Renquist, és Eve felé nyújtotta a kezét. - És remélem, gyorsan megtalálja és letartóztatja az elkövetőt. - Köszönöm - fogtak kezet, miközben Eve határozottan Renquist szemébe nézett. - Hamarosan rács mögé fogom dugni. Személyesen. Renquist félrehajtotta a fejét. - Most az önbizalom beszél magából, hadnagy, vagy az arrogancia? - Mindig az, amelyik beválik. Még egyszer köszönöm,
uram, a megértést és a türelmét.
- Visszaszívom - mondta Peabody, amikor kiléptek az épületből. - Jól csináltad. Töredelmesen bocsánatot kértél, és csak kissé lehetett érezni, hogy neheztelsz. Remekül játszottad a bakát, aki próbálta teljesíteni a kötelességét, miközben a feljebbvalói a fejére csaptak. Sztoikusan lenyelted a békát. - Azért nem volt túl nehéz. Ha a fejébe veszi, ez az ember alaposan befűthet a testületnek. Megvannak a megfelelő politikai és sajtókapcsolatai. Senki sem utasított, hogy kérjek tőle bocsánatot, viszont senki sem fog krokodilkönnyeket hullatni, amiért mégis megtettem. Rohadt politika. - Ha feljebb akarsz lépni a szamárlétrán, meg kell barátkoznod vele. Eve vállat vont és visszamászott a kocsiba. - De szeretni nem kell. Mint ahogy Renquistet sem. Valójában minél többet találkozom vele, annál kevesebbre tartom. — Ez a sznobfaktor - magyarázta Peabody. — Nehéz megkedvelni valakit, akinél a sznobmérő csaknem kiveri a biztosítékot. Eve hátrapillantott a ragyogó, fehér épületre, a csillogó toronyra és a lobogó zászlókra. — Fogadni mernék, hogy alaposan megemeli ezt a bizonyos sznobfaktort, ha az embernek mindennap diplomatákkal, nagykövetekkel és államfőkkel kell tárgyalnia. — A diplomaták, nagykövetek és államfők azokat az embereket képviselik, akik kiemelték őket maguk közül. Eve elhajtott a fehér falak és zászlók mellől, és a város szíve felé vette az irányt. - Egyáltalán nem sajnálnám, ha kiderülne róla valami. Komolyan gondoltam, hogy személyesen fogom rácsukni erre a gazemberre a cellaajtót. És egyáltalán nem bánnám, ha közben Renquist nézne vissza rám a túloldalról.
A kapitányságra érve Eve letakarította az íróasztalát, és közben a gondolatait is rendbe tette. Boldogan továbbította a riporterek dühös üzeneteit a szóvivő felé, és utána azonnal meg is feledkezett róluk. Tudta, hogy a közeljövőben elkerülhetetlenül tartania kell egy sajtótájékoztatót, de egyelőre gondolni sem akart rá. Nekiesett a papírmunkának, majd elintézett néhány hívást. Elővette és újra elolvasta a jegyzeteit, miközben ismétlődé-
seket, jellemző kifejezéseket keresett bennük, amelyeket rá lehetne húzni a listáján szereplő emberekre. A gyilkos nem úgy szokta kifejezni magát, mint a leveleiben, gondolta. Szándékosan fest torz képet magáról. Rejtőzködik. De kivé vált írás közben? Az asztali 'linkje bejövő hívást jelzett, de Eve el akarta kerülni a találkozást a riporterekkel, ezért megvárta, amíg a készülék kiírta a hívót is. Csak akkor fogadta a hívást, amikor azt olvasta a kijelzőn, hogy Ryan Feeney kapitány, ENyÜ. - Gyorsan dolgozol.
- Olyan vagyok, mint egy száguldó rakéta, kölyök. Találtam valamit, amit esetleg az a fickó követett el, akit keresel. Egy tanárnő. A halál oka fulladás. Már napokkal azelőtt, hogy a nővére rátalált volna a lakásán. De csak miután megerőszakolták egy szobrocskával, amivel egyébként fejbe is verték. Egy harisnyával fojtották meg, amit a gyilkos csomóra kötött az álla alatt. - Győzelem. Mikor és hol történt? - Tavaly júniusban, Bostonban. Átküldőm a részletes jelentést. Az áldozat mellett nem találtak levelet, és a gyilkos alaposan összetörte a fejét és az arcát. A törvényszéki jelentés szerint már haldoklott, amikor megfojtották. - Gyakorolt, hogy tökéletesítse a technikáját. -Lehetséges. Találtam egy másik esetet is, ami eléggé elgondolkodtatott. Fél évvel a bostoni gyilkosság előtt történt, New L. A.-ben. Habár az áldozat egy ötvenhat éves, jogcím nélküli lakó volt, ami nem igazán illik a képbe. Őt is összeverték és megerőszakolták egy baseballütővel, mielőtt a gyilkos megfojtotta a saját sáljával. - Egy jogcím nélküli lakó könnyű préda. Nem nehéz a közelébe férkőzni, és senki sem törődik vele túlságosan. Tökéletes, ha valaki tökéletesíteni akarja a technikáját. -Én is így gondoltam. Ezt az aktát is átküldőm. Kerestem még a csonkításra is, de az nem hozott eredményt. Persze rengeteg ilyen eset történt az államokban, de egyik sem passzol ahhoz a fickóhoz, akit keresel. De nemzetközivé teszem a keresést. - Kösz, Feeney. Tudod, hogy szabadságra kellene menned? Feeney bánatos arca erre még inkább megnyúlt. - A feleségem állandóan azzal nyaggat, hogy vegyek ki egy het szabadságot. Az egész házban mindenfelé utazási irodák prospektusait szórta szét. Ki akar bérelni valami hatalmas tengerparti házat és odacsődíteni az egész családot. A gyerekeket, sot még az unokákat is. - Mit szólnál Biminihez?
- Az kicsoda? - Nem kicsoda, hanem hol van, Feeney. ~ Ja, Birnini. Mi van vele? - Roarke-nak van ott egy birtoka, rajta egy nagy ház, személyzettel. Tengerpart, vízesés satöbbi. Megbeszélhetem vele, hogy vitesse le oda az egész családodat az egyik siklójával. Érdekel? -Jézus Krisztus, ha hazamegyek, és elmondom a feleségemnek, hogy visszük az egész pereputtyot Biminire, még a végén összeesik. A francba, hát persze, hogy érdekel, de nem kell eljátszanod, hogy bármivel is tartoznál nekem. - Én nem játszok. Az a ház úgyis üresen áll. Már Peabody és McNab is nyaraltak ott, ezért gondoltam rá, hogy Roarke neked is meg fogja engedni. Különösen, mivel én is meg akarlak kérni, hogy tartsd rajta a szemed a történéseken, amíg nem leszek a városban. — Nekem úgy tűnik, rám esett az alku könnyebben teljesíthető fele. Máris küldöm az adatokat. Eve átolvasta a kapott aktákat, és érezte, hogy hirtelen felpezsdül a vére. Szagot fogott. Szembenézett a gyilkos munkájával. Gyakorolt. Persze nem akarta, hogy kapcsolatba hozzák vele. Nem akarta a nevét adni a gyilkosságokhoz. Biztosan kevésbé volt óvatos. Talán elkövetett néhány hibát, és annak ellenére, hogy a nyom már kihűlt, elképzelhető, hogy találni fog valamit. De rendszereznie kell az adatokat, mielőtt odaáll velük Whitney elé. A kapitány szabad utat adott neki, így visszament az irodájába, és már a következő lépést fontolgatta. Útközben áthaladt a nyomozók közös irodáján, és amikor meghallotta, hogy Baxter a nevét kiáltja, intett neki, hogy kövesse. — Sikerült vetned egy pillantást a fickóra, aki anyucit dögönyözi? — Anyucit senki sem dögönyözi. Eve döbbenten megtorpant. - Az lehetetlen. A francba, Baxter, az egész légyott az arcára volt írva. Szinte éreztem a szex szagát. - Kérlek, ne nézz hülyének. Most innom kell egy csészével a kávédból, hogy megnyugodjak. — Ha elveszítetted szem elől... Nem veszítettem el, sikerült követnem - varázsolt elő az AutoSéfből Baxter egy hatalmas csésze kávét két cukorral és egy adag tejszínhabbal. Majd nekidőlt Eve egyik szekrényének, és kiélvezte az első kortyot. - A mindenit, ez aztán a kávé. És
ha már a nyomkövetésről beszélünk, egy ilyen szöszit nehéz lenne szem elől téveszteni -Kifelé az irodámból, te agyatlan. Az a no igenis csalja a férjét. - Mondtam én, hogy nem? - mosolyodott el Baxter, és ismét belekortyolt a csészébe, miközben a karimája fölött Eve felé pillantott és felvonta a szemöldökét. - Egyszerűen csak nincsfarka az istenadtának. -De. Ó. Nocsak, nocsak, nocsak. Ez érdekes - ült le Eve az íróasztala sarkára, és átgondolta a hallottakat. - Ezek szerint nem csak félrelép, hanem egy nővel lép félre. Egy férfi számára ez roppant bosszantó lehet.
- Ráadásul az a csaj remekül néz ki. Magas, vékony, fekete és gyönyörű. Az a fajta, akit a nők legszívesebben a lába ujjáról kezdve falnának fel. Szerintem egymásra talált a két gyönyörűség. Persze csak elképzelni tudom, mi is zajlott közöttük valójában. Elképzeltem, mi történhetett közöttük, és már ezt is nagyon élveztem. Régen tetszett ennyire a szolgálat. — Beteges perverz. — Es büszke vagyok rá. - Magadban tudod tartani a leszbikus fantáziáidat, amíg jelentesz? - Már elborították az agyam, de megpróbálom egy kis ideig figyelmen kívül hagyni őket. A nő háromnegyed egykor
el
hagyta az irodáját és beszállt egy taxiba. A belváros felé indult, a Silby Hotelbe. A Park Avenue-n. Ott egyenesen a recepcióhoz ment, ahol már várta a partnere. Remek nyomozói ösztöneim és a recepciósnak csúsztatott ötvenes segítségével sikerült azonosítanom. A neve Serena Unger. - Egy ötvenes? A fenébe is, Baxter. -Hé,egy első osztályú szállodában első osztályú összeggel kell megvesztegetni a portást. Unger előre bejelentkezett. Együtt mentek fel a felvonóval. A nyomozó legnagyobb örömére egy üvegfalú felvonóval. így remek megfigyelőképességének köszönhetően látta, hogy hatalmas, nyálas csókot váltanak, amíg fel nem érnek a tizennegyedik emeletre. Ott bementek az 1405-ös szobába, és a további tevékenységüket a nyomozó, legnagyobb bánatára, nem tudta szemmel követni, egé-
szen tizennégy óráig. Julietta Gates ekkor lépett ki az ajtón, és a szálloda előtt ismét csak taxiba szállt. És elégedett mosollyal az arcán visszament az irodájába. — Utánanéztél ennek az Ungernek? — Trueheartra hagytam. A nő egy harminckét éves, egyedülálló divattervező. Nincs priusza. Jelenleg a Mirandinál dolgozik. Ez egy New York-i székhelyű divatcég. - Kérdés: tegyük fel, hogy a feleséged megcsal, ráadásul egy másik nővel. Jobb ez, vagy rosszabb, mintha egy férfivel tenné ugyanezt? -Ó, sokkal rosszabb. Már az is elég kellemetlen, ha félrelép, de az, hogy olyannal teszi, akinek még fütyköse sincs, ez azt jelenti, hogy nem sokat törődik a férje szerszámával. Ha egy fickóval kefélne félre, azt az ember még meg tudja valahogy magyarázni. Tudod, kihasználták, vagy elgyengült egy pillanatra, ilyesmi. - Kihasználták - horkant fel Eve. - A férfiak siralmasak és átlátszóak. - Kérlek, egy fiúnak is szüksége van illúziókra. Akárhogy is, Julietta egy másik szoknya után fut, és nem kell neki, amit a férjétől kaphatna. Ez duplán vesztessé teszi a fazont. -Aha, én is így látom. Ettől komolyan nőgyűlölővé lehet válni. Hogy úgy mondjam. Ki kell derítenünk, Julietta milyen régóta hajt nőkre. Baxter letette az üres csészét, és imára kulcsolta a kezét. - Kérlek, kérlek, kérlek, engem bízz meg ezzel a feladattal. Mindig kimaradok a jóból. - Ide finom módszerek kellenek. - Az a középső nevem. - Eddig azt hittem, a középső neved Kanos. - Az csak az egyik középső nevem - jelentette ki méltóságteljesen Baxter. - Ugyan már, Dallas, neked ez nen kerül semmibe. Táncold körbe Ungert. Beszélj a szálloda személyzetével, deigyekezz minél kevesebbet költeni. A költségvetésünk nem teszi lehetővé, hogy lépten-nyomon ötveneseket osztogassunk. Utána beszélgess el a szomszédjaival. Szimatolj körül a munkahelyén. Biztosan szagot fog majd, ezért tarts a tarsolyodban egy remek magyarázatot. De csak finoman, Baxter. Komolyan mondom. Nekem el kell mennem a városból. De szerencsés esetben már holnap visszajövök. Ha nem, akkor talán holnapután. - Nyugodtan rám bízhatsz mindent. Nálam jó kezekben lesz az ügy. Ó, és nem fogom elkérni azt az ötvenest - közölte,
miközben elindult kifelé. - Nekem megérte. Eve arra gondolt, hogy Baxternél valóban jó kezekben lesz minden. Miközben ő Bostonban és New L. A.-ben jár, Baxter elvégzi a dolga egy részét New Yorkban, és Feeney is tovább keresi a múltban történt gyilkosságokat. Minden jel szerint összeállított egy csoportot. Pedig ez nem is állt szándékában. És most, tette hozzá gondolatban, beszervez még egy embert. És most csak rajta múlik, mennyire lesz óvatos. Nem is remélte, hogy egyből kapcsolják Roarke-ot, de a tárgyalások istene úgy döntött, megkönyörül rajta. A titkárnője azzal az udvarias megjegyzéssel adta tovább a vonalat, hogy a férje éppen ebben a pillanatban ért vissza egy üzleti ebédről. -És mit ettél? — érdeklődött Eve, amikor Roarke megválaszolta ahívást. -Tojásos hússalátát. És te? - Én mindjárt bekapok valamit. Véletlenül nincs valami dolgod Bostonban? - Elképzelhető, hogy van. Miért? - Oda kell utaznom. Talán még tovább is, a nyugati partra. Hogy ellenőrizzek néhány dolgot. És nem akarom Peabodyt is magammal vinni. Holnapután vizsgázik. Itt kell maradnia, ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy időben visszaérnénk. Arra gondoltam, elkísérhetnél. - Talán menni fog. Mikor? - Lehetőleg azonnal. - Ez nem valami csel, amivel el akarod kerülni a találkozást Summersettel? - Nem, az csak a ráadás. Figyelj, akarsz jönni vagy sem? - El kell intéznem néhány dolgot - fordult félre Roarke, és gépelni kezdett a számítógépe billentyűzetén. - Szükségem van... Két órára. - Tökéletes - és most jön a trükk, gondolta Eve. - Találkozzunk a Newark repülőtéren, mondjuk ötkor. Majd felszállunk egy siklóra. - Tömegközlekedéssel akarsz utazni? Délután ötkor? Nem hiszem, hogy összejön. Eve egyszerűen imádta, amikor a férje gúnyolódott. — Az időponton nem lehet változtatni... - kezdte. — De a járművön lehet. Majd az én egyik saját siklómmal megyünk. Eve pontosan ezeket a szavakat várta. Hála Istennek. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy több száz emberrel összezárva utazzon egy szardíniásdobozban, ami ráadásul késik is, és
ritkán takarítják. De ismerte a játékszabályokat, és kötelezően tiltakozni kezdett. - Nézd, haver, ez rendőrségi ügy. Te csak kísérőként jöhetsz velem, és talán egy kis vidéki etyepetyére. - A vidéki etyepetye nagyon is megfelel, de ha nem tudunk megegyezni a járműben, akkor nincs üzlet. Felveszlek majd, ha itt mindent elintéztem. És ha vitatkozol, bedoblak a csomagtartóba - pillantott az órájára. - Majd szólok, ha elindultam bontotta a vonalat Roarke. Minden tökéletesen ment, gondolta Eve.
Nem sokkal öt után Eve kényelmesen elhelyezkedett Roarke egyik magángépén, epret majszolt és a légkondicionáló hűvösében olvasgatta a jegyzeteit. Az utazás kenterben verte a tömegközlekedés szardíniajáratait. - Ott lehetsz, amikor elbeszélgetek Roberta Gable-lel mondta Roarke-nak. - De utána elválnak az útjaink. Találkozom a bostoni rendőrség egyik nyomozójával, aki annak idején megkapta ezt az ügyet. Elég zárkózott az illető, és ha egy civillel az oldalamon jelenek meg, csak még zárkózottabb lesz.
- Szerintem találok majd magamnak valami elfoglaltságot felelt Roarke, miközben az egyik fedélzeti számítógéppel dolgozott. Fel sem nézett. - Ezt magamtól is kitaláltam. Mint ahogy azt is el tudom képzelni milyen dühös lehetsz rám, hogy felborítottam az időbeosztásodat. Köszönöm. - Remélem, az első adandó alkalommal megkapom érte a fizetségemet egy kis vidéki etyepetye formájában. - Ezek szerint téged nem túl nehéz megvenni. Roarke elmosolyodott, de folytatta a munkát. -Majd meglátjuk. Ó, mellesleg nem igazán ellenkeztél, amikor felajánlottam a siklómat. Nagyon kilógott a lóláb. Legközelebb ügyesebben próbálkozz. Eve bekapott egy szem epret. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - de a további mentegetőzéstől megmentette, hogy jelezni kezdett a 'linkje. - Itt Dallas. - Hé, kölyök, egy csomó mindent találtam. És úgy gondolom, útközben szívesen olvasgatnád az aktákat - vonta össze Feeney a szemöldökét. - Te epret eszel? - Talán - nyelt nagyot bűntudatosan Eve. - Kihagytam az ebédet. Mit találtál? Mondd. - Az első ügy nagyon mocskos, talán túl mocskos is a mi fickónkhoz. A huszonnyolc éves bárcás megcsonkított holttes-
tét három évvel ezelőtt júniusban fogták ki a Szajnából. Valósággal kettévágták. A mája és a veséje hiányzott. Átmetszették a torkát, az alkarján rengeteg, védekezés közben szerzett sebhelyet találtak. Túl sokáig volt a folyóban ahhoz, hogy bármiféle értékelhető bizonyítékot össze tudjanak szedni, már ha egyáltalán volt ilyen. A nyomozás zsákutcába jutott, az aktát sohasem zárták le. - Volt gyanúsított? - A nyomozó a nő noteszében talált, utolsó kuncsaftját nyaggatta, de nem sikerült rábizonyítani semmit. Annak ellenere, hogy a felettese is nagy nyomást gyakorolt rá. - Oké. Más? -Két éve, Londonban történt egy Hasfelmetsző stílusú gyilkossag a White-chapel negyedben. Az áldozat egy drogos bárcás, aki valahogy kijátszotta a teszteket. Harminchat éves volt, két szobatársnője is ugyanazt a foglalkozást űzte. A gyilkosságot az alkalmi fiúja nyakába akarták varrni, de nem tudták megingatni az alibijét. Nekem úgy tűnik, valóban nem a srác volt a hunyó. - Hogy intézték el? - Elvágták a torkát. A nő dolgozni ment, de ezúttal nem járt szerencsével. Neki is felvágták a hasát. És összekaszabolták a mellét, valamint mindkét tenyerét. A nyomozás vezetője kéjgyilkosságnak könyvelte el az esetet. De akad itt egy érdekes megjegyzés a boncolóorvostól, és így már minden a mi emberünk felé mutat. A tenyerét és a mellét már a halál beállta után vagdosták össze. A gyilkos ebben nem találhatott semmi élvezetet. Egy szemtanú a gyilkosság idején látott egy fekete köpenyt és furcsa sapkát viselő férfit a tetthely közelében. De mivel be volt lőve, nem sok figyelmet szenteltek a vallomásának. — Ez egyezik - jelentette ki Eve. - Te is tudod, hogy egyezik. Úgy öltözött, mint DeSalvo. De miért nem Hasfelmetszőnek maszkírozta magát? Kösz, Feeney. Küldd át az anyagot az irodai gépemre, és egy másolatot az otthonira is. Remélem, huszonnégy órán belül hazaérek. - Megtörtént. Kiterjesztem a keresést Földön kívüli helyszínekre is. Már nagyon belejöttem. Eve hátradőlt és elkezdte bámulni a mennyezetet. - És most hová? Londonba vagy Párizsba? - kérdezte Roarke. — Nem hinném, hogy a nyomozás nemzetközivé szélesítése megérné az időt vagy a fáradságot. Inkább majd megpróbálok linken keresztül beszélni az érintett nyomozókkal. - Ha mégis meggondolnád magad, csak egy napunkba ke-
rül. Eve az igazat megvallva nagyon szívesen megnézte volna a gyilkos korábbi helyszíneit, de megrázta a fejét. - Most New Yorkban van. Ezért nekem is New Yorkban kell lennem. Hosszú ideje gyakorol már - tette hozzá, félig magának. - Fejlesztette a képességeit. Ezért tud most már ilyen sűrűn gyilkolni. Vége az előkészületeknek, a gyakorlásnak. Nem kell többé várnia. Már így is eleget várt. Akármennyit gyakorolt, ilyen tempónál óhatatlanul hibázni fog - jelentette ki határozottan Roarke. - Akármilyen aprólékos, akármilyen tehetséges, túl gyors ahhoz, hogy egyben óvatos is lehessen. / - Azt hiszem, ebben igazad van. Es elkapjuk, amikor hibázik És amikor elkaptuk, rács mögé dugtam és megtörtem, kiderül hogy mi terheli még a számláját. Eleinte biztosan eltüntette az áldozatait. Amíg olyan ügyessé nem vált, hogy büszkén szem előtt hagyhatta őket. De nem akarja, hogy a korai hibái szégyent hozzanak rá. Ennek érzelmi oka van. Nem szerette volna túl korán felhívni magára a figyelmet. - Én is keresgéltem egy kicsit - fordult el Roarke a számítógépétől. Tizenöt hónap alatt, 2012 márciusa és 2013 májusa között egy Peter Brent nevű férfi hét rendőrt ölt meg Chicagóban. Brent, miután elbukott a pszichológiai vizsgálaton, és nem lehetett rendőr, csatlakozott egy félkatonai csoporthoz, ahol kitanulta a fegyverforgatást. Nagy hatósugarú sugárvetővel gyilkolt, ami már akkoriban is be volt tiltva. - Tudok Brentről. Szerette a tetőket. Csak lapult, megvárta, amíg arra megy egy rendőr, és egyetlen fejlövéssel végzett vele. Ötven ember és több mint egy év kellett ahhoz, hogy elkapják - hajolt előre megértően Eve, és megfogta a férje kezét. - De Brent nem nőket, hanem rendőröket ölt. Nem számított neki más, csak az, hogy azt az egyenruhát viselik, amit ő sohasem húzhatott magára. Ez egyáltalán nem egyezik a mostani gyilkos profiljával. - A hét áldozatból öt volt nő. Mint ahogy a rendőrfőnök is, akit szintén megpróbált orvul meggyilkolni, de szerencsére ez nem sikerült neki. Ne próbálj átverni, hadnagy - folytatta higgadtan Roarke. - Neked is megfordult a fejedben Brent, és a biztonság kedvéért elvégeztél egy valószínűség-számítást. Mint ahogy én is. Tudod, hogy a gyilkos nyolcvannyolc egész hat tized százalékos valószínűséggel fogja őt utánozni. És te leszel az áldozat. - Nem én kellek neki - erősködött Eve. Legalábbis egyelőre nem, tette hozzá gondolatban - Egyelőre nem. - Tudni akarja, hogy üldözöm. és ettől fontosabbnak, sikeresebbnek és elé-
gedettebbnek érzi magát. Ha engem elintéz, mindez véget ér. - Ezek szerint téged a legvégére tartogat. Nem lett volna értelme tagadni. Legalábbis Roarke előtt semmiképp. - Nekem is megfordult a fejemben, hogy hosszú távon ez lehet a célja. De megígérem, hogy nem jut el odáig. Roarke megfogta a felesége kezét. Az ujjaik összekulcsolódtak. - Én is ebben reménykedem.
Tizenhatodik fejezet
Eve már korábban eldöntötte, hogy Roberta Gable-t együtt fogják kikérdezni. Minden lehetséges nézőpontból meg akarta vizsgálni a nő vallomását. És Roberta beleegyezett, hogy szívesen beszél Eve-vei, feltéve, ha nem tartják fel húsz percnél tovább. -Nem lelkesedett túlságosan - közölte Eve, miközben Gable lakása felé közeledtek. - Különösen, amikor elárultam, hogy fél hét körül érünk ide. Azt mondta, mindig pontban hétkor szokott vacsorázni, és ezt tiszteletben kell tartanom. - Egy bizonyos kor felett az emberek nagyon ragaszkodnak a szokásaikhoz. - Ráadásul Miss Dallasnak hívott. Többször is. Roarke barátságosan átölelte a felesége vállát. - Még nem is ismered, és máris utálod. - Igen. Komolyan. De a munka az munka. És munka közben nincs ölelkezés - tette hozzá. - Ezt mindig elfelejtem — és Roarke még egyszer, utoljára megszorította Eve vállát, mielőtt elengedte volna. Eve a biztonsági rendszer mikrofonjához lépett, megadta a nevét, bemutatta a jelvényét, és elmondta a jövetele célját. Olyan gyorsan nyílt az ajtó, hogy rögtön tudta: Gable már várta. - Úgy mutatlak be, mint a társamat - közölte Roarke-kal, miközben keresztülvágtak az apró előtéren. De amikor tekintete végigsiklott a férje elegáns öltönyén es ragyogó cipőjén, amely valószínűleg többe került, mint Gable egyhavi lakbére, felsóhajtott. - Amit persze nem fog bevenni, hacsak nem teljesen vak vagy szenilis. Ennek ellenére megpróbáljuk. - Súlyos előítéletre vall, ha valaki azt hiszi, egy rendőr nem lehet ,jól öltözött. - Az inged önmagában többe kerül, mint a fegyverem figyelmeztette Eve - Tehát ha egyszer bejutottunk, tartsd csukva a szádat, és próbálj szigorú képet vágni.
- Pedig én arra számítottam, hogy végig szerelmes tekintettel csodálhatlak. - Ez csak vágyálom marad. Második emelet - indultak meg felfelé a lépcsőn, majd a másodikra érve befordultak egy rövid folyosóra, melyből jobbra és balra egy-egy ajtó nyílt. A néma csend elárulta Eve-nek, hogy a házban tökéletes a hangszigetelés. Vagy minden lakó halott. Megnyomta a 2B lakás csengőjét. - Miss Dallas? Roarke-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze szigorú vonásait. Igyekezett kötelességtudóan az ajtót nézni. — Dallas hadnagy, Ms. Gable. - Látni akarom az igazolványát. Tartsa a kémlelő elé. Miután Eve eleget tett a kérésnek, hosszas csend következett. — Valódinak tűnik. De jött magával egy férfi is. Ezt korábban nem említette. - A társam, Ms. Gable. Bemehetnénk, kérem? Nem rabolom el több idejét, csak amennyi feltétlenül szükséges. - Remek. Eltelt egy kis idő, mire kinyílt az összes zár, és Roberta Gable haragos tekintettel megállt az ajtóban. Azonnal kiderült, hogy még az igazolványképe is hízelgő benyomást keltett róla. Olyan éles volt az arca, mintha nemcsak hogy elkerülte volna az élet napos oldalát, de egyenesen megvetné azt. A szája körüli ráncok arról árulkodtak, hogy a vicsorgás nála nem több megszokott arckifejezésnél. A haját olyan szorosan kötötte hátra, hogy Eve-t már a puszta látványtól kerülgetni kezdte a fejfájás. Szürke ruhát viselt, de a ropogósra vasalt ing és szoknya szinte csak lógott csontsovány testén. Mindehhez vastag talpú, fekete cipőt húzott, melynek a fűzőjét tökéletes masnira kötötte. - Magát ismerem - mondta Roarke-nak, miközben olyan hangosan vette a levegőt az orrán át, hogy Eve attól tartott, mindjárt felrobban. - Maga nem rendőrtiszt. - Valóban nem, asszonyom. - A nyomozókat gyakran kísérik civil szakértők - szúrta közbe Eve. - Ha kételyek merültek fel önben, nyugodtan hívja fel New Yorkban a felettesemet. Odakint is megvárhatjuk, amíg beszél vele. - Arra nem lesz semmi szükség - hátrált Roberta egészen a spártaian berendezett és kínosan tisztán tartott nappaliig. Eve egyáltalán nem látott fodrokat és bodrokat, pedig eddig azt hitte hogy az egyedül élő, idős asszonyoknál ez törvényszerű. Nem látott párnákat, porfogókat, sem bekeretezett fény-
képeket vagy virágokat. Csak egy magányos díványt, egy fotelt két asztalt és két lámpát. Minden lélektelennek és nagyjából annyira lakályosnak tűnt, mint egy börtöncella. Biztosra vette, hogy ezek között a falak között sohasem csendültek fel Carmichael Smith szirupos melódiái. Ez a tudat legalább valamelyest enyhített az összbenyomáson. - Üljenek a díványra. Ilyen közel a vacsorához nem kínálom meg magukat frissítővel. Roberta a fotelben foglalt helyet. Olyan egyenes háttal ült, mint egy piszkafa. A talpát a padlóhoz szorította, a térdét pedig olyan szorosan zárta össze, mintha ragasztó tartaná. Összekulcsolt kezét az ölében nyugtatta. - Azt mondta, az egyik korábbi munkaadómról akar velem beszélni, de nem mondott nevet. Szerintem ez elég nagy gorombaság, Miss Dallas. - A gyilkosság szerintem is gorombaság. És épp egy ilyen ügyben nyomozok. - Ne feleseljen. Vagy tisztelettel szólal meg, vagy máris vége a beszélgetésnek. - A tiszteletnek kölcsönösnek kell lennie. A nevem Dallas hadnagy. Gable elhúzta a száját, de megértően bólintott. - Rendben, Dallas hadnagy. Felteszem, nem ajándékba kapta a rangját és ért a szakmájához. Ha tömören ismertetné jövetele célját, mindketten hamarabb visszatérhetnénk a megszokott eletünkhöz. -Szeretnék feltenni néhány nagyon bizalmas kérdést. És jó lenne, ha mindez köztünk maradna. — Életem nagy részében befolyásos családoknál laktam és dolgoztam. Eddig még mindenki megbízott a diszkréciómban. - Az egyik ilyen családban élt egy kisfiú. Niles Renquist. Gable felvonta a szemöldökét. Ez volt az első valódi érzelem, amit Eve látott az arcán. - Ha azért jött ide New Yorkból, hogy Renquist felől kérdezősködjön, csak az idejét vesztegette. És az enyémet is, ami számomra nagyon értékes. - Felteszem, sokkal értékesebb annál, hogy New Yorkba idézzem egy hivatalos kihallgatásra. Persze a fenyegetés nem volt több üres fecsegésnél. Egy bíró sem adott volna engedélyt, hogy több államhatáron is keresztülrángasson egy civilt. De aki ezzel nincs tisztában, nagyon könnyen megrémülhet, és ez általában elég az együttműködéshez. - Nem hinném, hogy New Yorkba vitethetne, mint egy közönséges bűnözőt - és Gable arca rózsásra pirult az indulattól. - Az ügyvédem meg tud védeni ettől az önkényes taktiká-
tól. - Talán. Gyerünk, hívja fel, ha még nagyobb bajt akar, és nem sajnálja húzni az időt. Majd meglátjuk, végül melyikünk fog nyerni. - Nem ijeszt meg a viselkedésével és a modortalanságával szorította meg Gable a saját combját. - Értem. De van valami egy gyilkosságban, ami nagyon fel tud bosszantani. Vagy itt és most beszél, Ms. Gable, a saját, kényelmes otthonában, vagy belevágunk egy hosszan elhúzódó, bürokratikus játszmába. Csak magától függ. Gable jeges tekintettel, pislogás nélkül bámulta Eve-t. De ezzel semmit sem ért el egy olyan nyomozónál, aki már tizenegy éve szolgált a testületnél. - Rendben. Kérdezhet. De csak akkor kap választ, ha jónak látom. - Észrevett Niles Renquisten erőszakos magatartásra utaló viselkedést, mialatt felügyelt rá? - Természetesen nem - horkant föl Gable, mintha magát az ötletet is képtelenségnek tartaná. - Egy jó családból származó, jól nevelt fiatalemberhez méltón viselkedett. Szerintem ezt a jelenlegi pozíciója és körülményei is megerősítik. - Tartja magával a kapcsolatot? - A névnapomra virágot küld, karácsonyra pedig üdvözlőlapot, mint ahogy azt illik. - Vagyis ápolják a jó viszonyt. - J ó viszonyt? - húzta el az orrát Gable, mintha valami büdösét szagolt volna. - Nem akarok jó viszonyt ápolni az egykori neveltjeimmel, Dallas hadnagy, és ezt tőlük sem várom el Mint ahogy maga sem várja el ugyanezt az alárendeltjeitől. - Akkor mit vár, vagy várt el tőlük? - Engedelmességet, tiszteletet és fegyelmezett viselkedést. Eve ezt a választ inkább tudta volna elfogadni egy katonatiszttől, mintsem egy gyermekgondozótól, de azért bólintott. - És Renquist ennek megfelelően viselkedett. - Természetesen. - Alkalmazott testi fenyítést? - Csak amikor elkerülhetetlen volt. A módszereim, melyek remekül beváltak, mindig is arányban álltak a gyerek által elkövetett fegyelemsértéssel. - És emlékezete szerint Niles Renquist esetében milyen büntetés használt a leginkább? - Ha eltiltottam valamitől. Mondjuk a szórakozástól, a társaságtól, a kikapcsolódástól, ilyesmiktől. Közben persze vitatkozott vagy duzzogott, de végül engedelmeskedett. Mint minden gondjaimra bízott gyerek, ő is megtanulta, mik a következményei a nem megfelelő viselkedésnek. - Voltak barátai? - Válogatott játszótársai és ismerősei.
- Én, vagy a szülei - Milyen viszonyban állt a szüleivel?
- Amilyenben kellett. De nem értem, hová akar kilyukadni a kérdéseivel. - Már csaknem végeztünk. Tartott Renquist valamilyen ál-
Én , vagy szülei. - Milyen viszonyban állt a szüleivel? A
L
. rAmilvenben kellett. De nem értem, hová akar kilyukadni
kérdéseivel. latot"'CSalínern végeztünk. Tartott Renquist valamilyen ál- Ha jól emlékszem, volt a családnak egy kutyája. Valamiféle kis termetű terrier. Sarah, a kislány nagyon szerette, és alig lehetett megvigasztalni, amikor megszökött. - Hány éves volt Renquist, amikor megszökött a kutya? - Azt hiszem tíz vagy tizenkettő. — És Renquist húga? Róla mit tud mondani? - Mintagyerek volt. Felelősségteljes, csendes és jól nevelt. Egy kicsit ügyetlen és sokszor álmodott rosszat, de máskülönben jó természetű és szófogadó. — Hogy érti azt, hogy ügyetlen? - Egy időben állandóan elbotlott a saját lábában, és mindennek nekiment. Tele volt horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal. Javasoltam, hogy vigyék el egy szemészhez, de az orvos nem talált semmi rendellenességet. Egyszerűen rossz volt a mozgáskoordinációja. De kinőtte. — Visszaemlékszik, hogy hány éves korára nőtte ki? - Azt hiszem, nagyjából tizenkettő lehetett. Abban a korban lett kecses a mozgása, amikor más kislányok már esetlenné válnak. A kamaszkor igen nehéz periódus, de Sarah könnyen átvészelte. - És a bátyját pontosan ekkor küldték Etonba. Igaz? — Azt hiszem, igen. Biztosan nagyon sokat segített rajta, hogy már nem kellett megosztanom a figyelmem közte és a bátyja között. És most, ha ennyi az egész... - Csak még egy kérdést engedjen meg. Nem emlékszik, nem volt más háziállatuk is Renquistéknek, aminek nyoma veszett, mialatt náluk dolgozott? Esetleg a szomszédból szökött meg? - Sohasem törődtem mások háziállataival. Nem emlékszem semmi ilyesmire. a
-
- Tudtál követni? - kérdezte Eve, amikor újra a járdán álltak. - Elég jól. Próbáltad megállapítani, hogy volt-e felsőbbrendű nőalak Renquist gyermekkorában. De akár ő a gyilkos, akár nem, az biztos, hogy rendszeresen bántotta a kishúgát. így vagy úgy, de állatokat kínzott és ölt meg, mint ahogy az gyakran előfordul a sorozatgyilkosoknál.
-mint ahogy az a tankönyvekben áll - helyeselt Eve. - És az a legviccesebb az egészben, hogy az öregasszony nem jött rá az összefüggésekre. Ami nekem annyit mond, hogy vagy feledékeny, vagy ostoba, rejteget valamit, vagy képtelen elfogadni a lehetőséget, hogy segített felnevelni egy pszichopatát. - Te melyikre tennéd a pénzedet? - Az utolsóra. Szigorú, sőt még annál is több. A nevelőotthonokban sok hozzá hasonló akad. És ezek az emberek képtelenek felfogni, hogy értelmileg vagy érzelmileg torzultak, amíg a neveltjük az engedelmesség látszatát kelti. - Mint te? - Nem túl gyakran, de időnként nekem is így kellett viselkednem, ha el akartam érni a céljaimat. És rengeteg gyereket ismertem, aki hasonló bánásmódban részesült, és mégis normális felnőtt lett belőle. Renquist is lehet egy ezek közül. A húga talán valóban esetlen volt. De nem hiszek a véletlenekben. Fel kell göngyölítenünk ezt a szálat is. Most pedig irány a bostoni nyomozó. - Elviszlek. - Nem, jobb lesz, ha fogok egy taxit vagy felszállok a metróra. Ha a fickó észreveszi, hogy egy drága kocsiból szállok ki, egy elegáns, jóképű fickó mellől, egyből unszimpatikus leszek a számára. -Tudod, mennyire tetszik, amikor elegáns, jóképű fickónak hívsz. - Időnként te vagy a cukorfalatom. Roarke fojtott hangon felnevetett. Eve még ilyen hosszú ismeretség után is meg tudta lepni. -Én pedig mindent megteszek, hogy kiérdemeljem ezt a címet. Mellesleg nekem is el kell intéznem néhány üzleti ügyet. Hívj majd fel, ha végeztél, és megbeszéljük, mi lesz a következő megálló. - Valóban rászolgáltál arra, hogy cukorfalatnak nevezzelek. Roarke előrehajolt és könnyedén megcsókolta a feleségét.
-Vasfegyelemre neveltél. - Nyald ki.
— Még erre is sort keríthetünk - csúszott be Roarke a volán mögé. — Ne siess nagyon. Legalább egy óráig én is nagyon elfoglalt leszek.
Ennek az órának a negyede is eltelt, amíg Eve megküzdött a rettentő bostoni forgalommal, de végül ott állt egy bár előtt, negyedsaroknyira attól a rendőrőrstől, ahol Haggerty dolgozott. A szórakozóhely tipikus zsarutanya volt - olcsó italokkal és ételekkel, minden felesleges csicsa nélkül. A berendezés kimerült pár bokszban, néhány szétszórt két- és négyszemélyes asztalban, valamint a pult köré állított rengeteg székben. Számos szolgálaton kívüli rendőr beszélgetett odabent, egyesek egyenruhában, mások civilben, akik le akarták vezetni a napközben felgyűlt feszültséget. Amikor Eve belépett, hirtelen mindenki felé kapta a fejét, de gyorsan felismerték, hogy közülük való. Arra számított, hogy Haggerty korán megérkezik - elvégre ez az ő területe -, és nem is csalódott, amikor az egyik asztal mellett ülő magányos férfi feléje intett. Haggerty zömök felépítésű ember volt - hordómellkasú, széles vállú, pirospozsgás arcú nyomozó. Szőke haját rövidre nyírva viselte. Egy félig kiürült söröskorsó állt előtte. Mögüle mérte végig a közeledő Eve-t. - Haggerty nyomozó? — Én vagyok, Dallas hadnagy. - Köszönöm, hogy szakított rám időt. Kezet ráztak; Eve leült. - Kér egy sört? - Köszönöm, elfogadok egyet. Eve hagyta, hadd rendeljen, elvégre ő volt otthon, és hagyta, hog^y közben nyugodtan felmérje, kivel került szembe. - Érdeklődött az egyik lezáratlan ügyem iránt - vágott bele végül Haggerty. -Van egy áldozatom. Megfojtották, de előtte megerőszakolták egy tárggyal. Amikor a rendszerben hasonló eseteket
kerestem, a számítógép a maga ügyét dobta ki. Szerintem a gyilkos itt gyakorolt, mielőtt áttette a székhelyét New Yorkba. -Bostonban nem végzett hanyag munkát. Mint ahogy én sem. Eve bólintott és belekortyolt a sörébe. - Nem azért jöttem, hogy felelősségre vonjam vagy megkérdőjelezzem a módszereit. Inkább segítséget szeretnék kérni. Ha nem tévedek, a fickó, akit mindketten keresünk, most New Yorkban öldösi az embereket, és még egyáltalán nem végzett. De ha segítünk egymásnak, hamarosan rács mögé juttathatjuk. - És maga aratja le a dicsőséget. Eve ivott még egy korty sört és kivárt egy keveset. - Ha én csípem nyakon New Yorkban, akkor valóban enyém a dicsőség. Ez így működik. De a felettese tudni fogja, hogy segített nekem elkapni és rács mögé juttatni ezt a gazembert. És akkor maga is lezárhatja az ügyet. Ami már rég kihűlt — tette hozzá. — Nagyon ügyetlennek kell lennie, ha nem tud egy másik gyilkosságot is a nyakába varrni. Amikor véget ér ez a gyilkosságsorozat, biztosan felkapja a média. És ebből maga is kiveheti a részét. Haggerty hátradőlt. - Felidegesítette a fickó. - Ezzel indult a napom. A nyomozás kiderítette, hogy ez a seggfej már legalább hat embert megölt. De szerintem többet. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem fejezte még be. Haggerty elkomorodott. ^ - Lassítson, hadnagy. Engem egyáltalán nem érdekel a média. Azt persze nem mondom, hogy nem jönne jól az elismerés. Mert rohadtul jól jönne. Az áldozatomból még a szart is kiverte mielőtt a nyakára tekerte volna azt az átkozott zsinórt.
El akartam kapni, de nem jutottam előbbre. Pedig nagyon keményen dolgoztam. Igen, az ügy hivatalosan már kihűlt, de nem nekem! -húzta meg a sörét. - Belülről éget, és minden szabad percemben ezen dolgozom. Szóval, ha a maga New York -i ügye ide vezetett az enyémhez, akkor én is akarok egy szeletet a tortából. Mivel Eve nagyon is jól értette, miről beszél, megtette az első lépést.
- Nevezetes sorozatgyilkosokat utánoz. Bostonban is azért csapott le, mert... — A bostoni fojtogató? - húzta el a száját Haggerty. - Egy darabig én is eljátszottam ezzel a gondolattal. Egy lemásolt gyilkosság. Miközben a nyomokat vizsgáltam, nekem is feltűnt néhány egyezőség. De nem sült ki belőle semmi, és mivel a gyilkosság nem ismétlődött meg... - Még mielőtt Bostonba jött, elintézett New L. A.-ban egy hajléktalan nőt. Párizsban, Londonban és New Yorkban úg' ölt meg egy-egy bárcást, mint Hasfelmetsző Jack. - Ugye, most csak viccel? - Ez ugyanaz a férfi. A két New York-i áldozat mellett nekem címzett leveleket hagyott. - Itt semmi ilyesmit nem csinált - válaszolta meg Eve kimondatlan kérdését Haggerty. - És nem találtunk egyetlen szemtanút sem. Az épület biztonsági rendszere, már ha egyáltalán annak lehet nevezni, egy nappal az áldozat halála előtt ment tönkre. Senki sem törte magát, hogy megjavítsa. Hadd vegyem elő a jegyzeteimet. Eve is követte a példáját. És mielőtt végeztek volna a korsóikkal, megegyeztek, hogy kicserélik egymás között az ügyek aktáit. Eve az órájára pillantott, és villámgyors fejszámolást végzett. Majd gyorsan felhívta a nyugati partot, és megbeszélt egy találkozót az ottani nyomozás vezetőjével. És Roarke-ot. Szemmel láthatóan a férje is valamiféle bárban volt, de a ragyogó fényekből, a halk dongásból és a kristályos csillogásból ítélve az a hely nagyon távol állt Haggerty tanyájától. - Itt végeztem - közölte Eve. - Indulok a reptérre. Neked még mennyi időre van szükséged? - Még egy félóra, és én is megyek. - Remek. Akkor ott találkozunk. Elég anyagot szedtem össze, hogy addig is lefoglaljam magam. Nem jelent gondot, ha innen egyenesen a nyugati partra repülünk? - Azt hiszem, hozzád hasonlóan én is el tudom foglalni o magam.
Ebben Eve sem kételkedett. Mire Roarke felszállt a siklóra, Eve már átolvasta a jegyzeteit, és írt egy jelentést a parancsnokának,valamint a csoportjának arról, mit talált Bostonban. Roarke félretette az aktatáskáját, utasította a pilótát, hogy kérjen felszállási engedélyt, majd ebédet rendelt. Mi a véleményed a kosárlabdától? - kérdezte aztán a fele-
ségét. - Minden oké vele. Hiányzik belőle a baseball költészete és az aréna ball nyílt aljassága, de gyors és drámai. Mivel töltötted ezt az órát? Megvásároltad a Celticset7? - Igen, pontosan azzal. Eve felnézett. - Folytasd. - Tulajdonképpen azért tovább tartott egy óránál. Már hónapok óta alkudoztunk. De mivel úgyis idejöttünk, személyesen adtam meg a tárgyalásoknak az utolsó lökést. És közben egész jól szórakoztam. - Miközben én langymeleg sört iszok és gyilkosságokról beszélgetek, te veszel egy kosárlabdacsapatot. - Tehát mindketten megmaradtunk annál, amihez értünk.
Eve evett, mert elétették az ételt, és közben tájékoztatta Roarke-ot a részletekről.
- Haggerty nagyon alapos. Olyan, mint egy buldog, és ezzel nem csak a testfelépítésére célzok. Hanem a természetére. Nem hagyta teljesen kihűlni az ügyet. Folyamatosan foglalkozott vele a szabad idejében, habár nem jutott előrébb. Nem tu-
dom, mit nézhetett el, de ha alaposan átolvasom az aktáját, talán észreveszek valamit, ami elkerülte a figyelmét. Ennek ellenere megtette a szükséges lépéseket. - És ez hogyan segít rajtad? - Eddig is sejtettem, hogy a gyilkos Bostonban járt. De ezek után már teljesen biztos vagyok benne. És a Haggerty irataiban szereplő dátumokat össze tudom vetni a listámon szereplők napirendjével. Abból kiderül, a kérdéses időpontban járt-e valamelyikük Bostonban, de abból is sok mindenre lehet
következtetni, ha nem tud elszámolni az idejével. És elképzel. hető, hangsúlyozom: csak elképzelhető, de előfordulhat, hogy találok valami kapcsolatot Haggerty és a New York-i áldozatok között. - Nem csak Haggerty hasonlít a buldoghoz - jegyezte meg Roarke. - Most persze nem a testfelépítésére célzok, de a beállítottsága mindenképp. Majd én ellenőrzöm a gyanúsítottjaidat, melyiküknek milyen lehetősége nyílhatott Bostonba utazni. Lehet, hogy egyik vagy másik név felbukkan a magántársaságok vagy a tömegközlekedési járatok utaslistáin. - Erre nincs felhatalmazásom. Egyelőre. De megszerzem. Megkapom, ha a New L. A.-i és az európai gyilkosságokat is beleveszem az ügybe. És mindegyik gyanúsítottam elég hatalmas ahhoz, hogy ha megsértek valamilyen szabályt, akkor ezt kibúvónak használhassa a bíróság előtt. - Feltéve, ha rájönnek. Eve tudta, hogy Roarke ténykedésének egyáltalán nem maradna semmi nyoma. - Nem használhatok fel olyan bizonyítékot, amit nincs jogom begyűjteni - de tudta, hogy az így szerzett információk birtokában legalább szűkíthetné a névsort. Eléggé ahhoz, hogy esetleg megmentsen egy életet. - Ha elkapom, és elég játékteret hagyok neki a bíróság előtt, akkor kiszabadulhat, ami valószínűleg egy újabb életbe kerül. Nem hagyja abba, amíg valaki meg nem állítja. Nem csak azért, mert élvezi, amit csinál, hanem mert már nagyon, nagyon régóta csinálja. Ha megszorítom, azzal csak annyit érek el, hogy kizökken a ritmusából. Es ha visszatalál, akkor a következő áldozatai már az én lelkiismeretemet terhelik majd. És ezt nem akarom. - Rendben. Étem. De Eve, nézz a szemembe, és ígérd meg, hogy ha megöl valakit, mielőtt meg tudnád állítani, nem fogsz így érezni. Eve Roarke szemébe nézett. - Bárcsak megtehetném - mindössze ennyit mondott.
Sloan nyomozó fiatal, agilis alak volt, aki egy idősebb, jóval tapasztaltabb, de sokkal kevésbé lelkes társától vette át az ügyetÉs amióta nyugdíjba vonult, egy nővel dolgozott együtt, aki erre a találkozóra is elkísérte. - Ez volt az első gyilkossági ugy, amelyben engem tettek meg a nyomozás vezetőjének - árulta el Sloan egy pohár jeges gyümölcslé felett egy egészségbárban. Eve feltételezte, hogy ez
a nyomozók törzshelyének a megfelelője New L. A.-ben. A terem világos volt, hűvös, a falakat élénk színekre festették az asztalok között pedig mosolygós pincérek járkáltak, akik minden betérőt igyekeztek rábeszélni, hogy fogyasszon minél többet. Eve hálát adott az Istennek, hogy az ország tulsó felében lakik és dolgozik, ahol a pincérek savanyú arckifejezéssel fordulnak a vendégek felé, ahogy illik, és sohasem kínálnak fel olyasmit napi ajánlatként, mint az Ananász-Papaya Phizz. -Trent azért bízta rám, hogy gyakoroljak - tette még hozzá. - Azért bízta rád, mert nem akarta kivonszolni a hájas seggét az íróasztala mögül - igazította ki a társa. Sloan kedvesen elvigyorodott. - Ez is benne lehetett a pakliban. Az áldozat egy szerencsétlen nő volt, akivel senki sem törődött. Felkutattam a családját, de még arra sem vették a fáradságot, hogy eltemessék. Azok a tanúk, akiket sikerült rávennem, hogy beszéljenek, ellentmondó vallomásokat tettek. Annak ellenére, hogy a gyilkosság idején közülük többen is kábítószer befolyása alatt álltak, annyit sikerült kihámozni az elbeszéléseikből, hogy egy szürke vagy kék egyenruhát viselő férfi követte el a gyilkosságot. A megfelelő időpontban látták belépni az épületbe, ahol az áldozat lakott. Persze ott mindenki illegális lakásfoglalónak számított, és éppen ezért a szomszédok egyáltalán nem figyeltek egymásra. - Ehhez hasonló gyilkosságok történnek most New Yorkban - szólalt meg ismét Baker, Sloan társa. Ha az ember rájuk pillantott, egy vonzó, fiatal párt látott, akik fehérré szőkített hajukkal inkább néztek ki szörfösöknek, mint nyomozóknak. Persze, tette hozzá gondolatban Eve, csak akkor, ha nem a szemükbe néz. — Izé... Kutattunk egy kicsit, miután felvette velünk a kapcsolatot — magyarázta Sloan. - így jobban képet alkothattunk, hogy mi érdekli. - Remek, legalább nem kell magyarázattal töltenem az időmet. Sokat segítene, ha kaphatnék egy másolatot az aktából, valamint elmondanák, hogy zajlott a nyomozás. - Szívesen, de cserébe én is ugyanezt kérném. Ez volt az első ügy, ahol én vezettem a nyomozást - tette hozzá Sloan. - És éppen ezért mindenképpen le akarom zárni. - Le akarjuk zárni - javította ki Baker. - Trent leszolgálta az idejét, és az élete hátralévő részét horgászással akarja tölteni. Neki már semmi köze hozzá. - Korrekt ajánlat - ismerte el Eve.
Ezúttal hagyta Roarke-nak, hogy érte jöjjön, amikor befejezte a beszélgetést. Úgy vélte, hogy az a nyomozó, akinek a papayakoktél fogyasztása közben a szeme sem rebben, nem fog fennakadni azon, amikor beszáll egy elegáns autóba. Az egyre duzzadó akta- és diszkköteget maga mellé tette az ülésre. - Szeretnék vetni egy pillantást a helyszínre. - Ezt könnyen elintézhetjük. Eve megadta a férjének a címet, és megvárta, amíg betáplálja a kocsi fedélzeti számítógépébe. - Na, megvetted a Dodgerst is? - Attól tartok, nem, de csak egy szavadba kerül. Eve hátrahajtotta a fejét, és amíg a férje vezetett, elmerült a gondolataiban. - Nem tudom elképzelni, hogy élhet bárki is ebben a városban - jelentette ki. - Nem kellene belenyugodniuk, hogy egyszer itt egy nagyváros állt, amit leromboltak. — Szép gondolat - jegyezte meg Roarke. — És minden bizonnyal igyekeznek visszaküzdeni magukat a zajba és a környezetszennyezésbe. — Ez a környék úgy fest, mintha egy ócska videót néznék, tudod? Vagy egy VR-programot. Túlságosan hamvas, szirupos és hófehér minden. Túl sok tökéletesen egészséges, mosolygós ember sétál az utcákon. A hideg futkároz tőlük a hátamon. És nem értem, mit keres néhány pálmafa a város kellős közepén. Ez egyszerűen nem helyénvaló. - Akkor ezzel elégedett leszel. Megérkeztünk egy kopott, mos épület elé. És a lakók sem tűnnek túlságosan elégedettnek. Eve felült, elnyomott egy ásítást és körülnézett. Ezen a környéken az utcalámpáknak csak a fele világított, ma a a ház pedig teljes sötétségbe burkolózott. Az ablakok egy részét rács védte a betörőktől, a többit bedeszkázták. Az árnyak védelmében emberek lapultak, és Eve észrevette, hogy az egyikük éppen drogot ad el a másiknak. - Ez már sokkal jobban tetszik - szállt ki felvidulva. — Működik a kocsi biztonsági rendszere? - Csúcsminőségben - húzta fel Roarke a tetőt, majd bekapcsolta a riasztókat és a lopásgátlókat. - Az áldozat a harmadik emeleten lakott. Ha már úgyis itt vagyunk, nézzünk körül. - Mindig boldogan nézek körül egy romos épületben, ahol bármelyik pillanatban leszúrhatnak, leüthetnek vagy lelőhetnek. - Neked is megvan a magad öröme és nekem is — nézett körül Eve, és kiválasztotta a célpontját. - Hé, seggfej!
Egy hosszú, fekete kabátos narkóst szólított meg, aki egykedvűen hintázott előre-hátra a sarkán. - Nagyon ideges leszek, ha nekem kell odamennem hozzád - figyelmeztette Eve. - Talán meg is csúszók, és akkor véletlenül a töködön fog landolni a lábam. Csak kérdezni akarok tőled valamit. És ha jó választ adsz, kapsz egy tízest. -Nem tudok semmit. - Akkor nem kapsz egy vasat sem. Mióta lógsz itt? - Egy ideje. Nem ártok vele senkinek. - Akkor is itt voltál, amikor Susie Manneryt megfojtották a harmadikon? - A francba. Én nem öltem meg senkit. Nem ismerek sen-
kit. Tán a fehér ruhás emberek voltak. - Miféle fehér ruhás ember? - A francba, tudja azt maga jól. Azok a fickók a föld alól. Ha akarnak, patkánnyá tudnak változni, és álmukban ölik meg az embert. A zsaruk tudják. A fehérek között is vannak tán zsaruk.
- Aha. A fehér ruhás emberek. Persze. — Hol a tízesem? — Rossz választ adtál. És Eve a harmadik emeletre menet sem kapott jó választ. Mannery szobáját is elfoglalta valaki, de nem volt otthon. A padlón egy tépett matrac, egy rongyokkal teli doboz, és egy kővé száradt szendvics hevert. Akárcsak odakint a narkós, idebent sem tudott senki semmit, nem láttak senkit, és nem csináltak semmit. — Csak az időnket vesztegetjük — jelentette ki végül Eve. Nem ismerem ezt a terepet. Fogalmam sincs, kit kellene megrugdosni egy kicsit. És még akkor sem biztos, hogy sokra mennénk vele, ha tudnám. Ezeket a körülményeket látva azt hinné az ember, hogy az itt élők már feladtak minden reményt. De Mannery nem. Sloan adott egy listát a személyes tárgyairól. Akadtak rendesebb ruhái, élelmiszert tárolt otthon, sőt még egy kitömött kutyája is volt. Ha az ember feladja, nem sétál egy kitömött kutyával a hóna alatt. Talán be volt lőve, amikor bement hozzá a gyilkos, de még lélegzett. Ehhez nem volt joga senkinek. Roarke maga felé fordította a feleségét és a szemébe nézett. - Elfáradtál, hadnagy. - Minden oké. Amikor Roarke egyszerűen megsimogatta az arcát, Eve egy pillanatra lehunyta a szemét. - Aha, tényleg elfáradtam. Ismerem az efféle helyeket. Az apámnak párszor elfogyott a pénze, és akkor hasonló házakban húztuk meg magunkat. A pokolba, amennyire emlékszem, akár még itt is járhattunk. Nem tudom. — Ki kellene kapcsolnod egy kicsit. - Majd alszom pár órát a siklón. Nincs értelme tovább maradni. Különben is, New Yorkban talán gyorsabban forog majd az agyam. - Akkor indulás haza. - Azt hiszem, nem tartottam be a vidéki etyepetyére vonatkozó ígéretem. — Majd hozzáírom a számládhoz.
** * elaludt az ország fölött száguldó sikló fedélzetén, és patkányokról álmodott, melyek fehér ruhás emberekké változtak. Egy fehér kesztyűt viselő, arctalan alak fojtogatta, majd takaros csomót kötött az álla alá.
Tizenhetedik fejezet
Marlene Cox a Riley ír pubban dolgozott hetente három éjjel, tíztől kettőig. A nagybátyja volt a tulajdonos. Igaz, hogy Watermannek hívták, de az anyja Rileynek született, és Pete bácsi úgy vélte, ettől elég közel áll az írekhez. Marlene munka mellett a Columbián végezte posztgraduális tanulmányait. Kertészetet tanult, habár maga sem tudta volna megmondani, mihez akar kezdeni, ha majd megkapja a diplomáját. Egyszerűen tetszett neki az egyetemi élet, így huszonhárom éves korában sem hagyta még ott az iskolapadot. Hosszú, barna haja, és ugyancsak barna szeme volt. A nyár elején a családja olyan sokat aggódott érte - New Yorkban több egyetemistát is meggyilkoltak -, hogy lemondott a nyári óráiról. Be kellett ismernie, akkoriban kicsit maga is megijedt. Az első áldozatot személyesen is ismerte. Igaz, csak távolról, de ennek ellenére borzasztóan megdöbbent, amikor meglátta a híradóban a képét. Addig még békésen sem halt meg senki a környezetéből, hát még ilyen erőszakos körülmények között. Ezért nem kellett sokat győzködni, hogy költözzön közelebb a szüleihez, és sokkal elővigyázatosabban éljen, mint annak előtte. De a rendőrök elfogták a gyilkost. Akit egy kicsit ő is ismert. Ezt nem csupán rettenetesnek, hanem a maga hátborzongató módján némileg izgatónak is találta. És most, hogy ismét elcsitultak a hullámok, Marlene már nem gondolt távoli barátnőjére, sem pedig a gyilkosra, akivel időnként váltott néhány szót abban a netbárban. A családja, a részidős munka és a tanulás mellett a lehető legátlagosabb életet élte. Valójában túlságosan is átlagosat. Alig várta, hogy megint elkezdődjön a tanítás. Pörögni akart, és minél több időt tölteni
a barátaival. És eljátszott a gondolattal, hogy komolyabban veszi azt a srácot, akivel a nyáron kezdett flörtölni. Kétsaroknyira a lakástól, amin két unokatestvérével osztozott leszállt a metróról. Még a családja is beleegyezett, hogy ezen a csendes, nyugodt környéken lakjon. A rövid séta egyáltalán nem aggasztotta. Már két éve ugyanarra járt, és még senki sem háborgatta. Befordult a sarkon, és megpillantott egy minifurgont, oldalán egy költöztetővállalat nevével. Ó maga is igénybe vette már
a szolgáltatásukat, amikor elköltözött a szüleitől. Elég szokatlan időpont a költözésre, gondolta. Amikor elhaladt a kocsi mellett, tompa puffanásokat hallott, amit egy férfi elfojtott káromkodása követett. Amikor megpillantotta, épp egy kisebb díványt igyekezett beszuszakolni a raktérbe. Jó felépítésű volt, és annak ellenére, hogy háttal állt neki, Marlene látta, elég fiatal ahhoz, hogy megbirkózzon a rakodással. Majd hirtelen megpillantotta a jobb karját borító gipszet. A férfi a vállával és a bal kezével próbálta egyensúlyban tartani a bútort, de annak súlya és állása ellene dolgozott, és végül a dívány tompa dübbenéssel az aszfalton kötött ki. - A francba, a francba, a francba - vett elő az ismeretlen egy fehér zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Marlene alaposabban is megnézte, és úgy találta, meglehetősen jóképű. Baseballsapkája alól sötét, göndör fürtök lógtak az inge gallérjára - neki ez tetszett legjobban a férfiakban. El akart menni mellette. Jóképű vagy sem, nem túl bölcs dolog az éjszaka közepén beszélgetni egy ismeretlennel az utcán. De olyan szerencsétlennek látszott - izzadt és egyszerre volt csalódott és tehetetlen. A jóindulata megállította; New Yorkban kifejlődött óvatossága viszont vigyázott rá, hogy ne túl közel. -Fel vagy le? - kérdezte. A férfi összerezzent, mire Marlene alig tudta visszafojtani a nevetését. És amikor feléje fordult, vörös arca még inkább elpirult. - Ó, minden jel szerint semerre. Inkább itt hagyom és beköltözöm a kocsiba. - Eltörte a karját? - óvatoskodott kíváncsian egy kicsit közelebb Marlene. - Még sohasem láttam ilyen gipszet. - Aha - simított végig rajta a férfi. - Még két hétig rajtam lesz. Tennesseeben sziklát másztam, amikor egyszerre három helyen is sikerült eltörnöm. Ostoba baleset. Marlene mintha déli tájszólást vélt volna kihallani a hangjából, és még közelebb merészkedett. - Kicsit későre jár az idő a költözködéshez. - A barátnőm... Vagyis a volt barátnőm éjszaka dolgozik húzta el a száját a férfi. - Azt mondta, ha el akarom vinni a holmimat, olyankor menjek érte, amikor nincs otthon. Ez is egy csúnya törés — tette hozzá keserű mosoly kíséretében. - A bátyámmal megbeszéltük, hogy itt fog várni, de késik. Jellemző. Fel kell pakolnom, mielőtt Donna hazajön, és a kocsit is csak reggel hatig kölcsönöztem ki. A férfi valóban jóképű volt. Egy kicsit idősebb, mint azok,
akik eddig Marlene-nek udvaroltak, de nagyon megtetszett neki a hangja. Ráadásul bajban volt. — Talán segíthetnék. — Komolyan? Nem bánná? Nagyon megköszönném. Talán mire betuszkoljuk ezt az átkot, Frank is megérkezik. Azt hiszem, a többi cuccommal már egyedül is boldogulok. - Semmi gond - lépett közelebb Marlene. - Ha felszáll, lehet, hogy be tudom tolni a végét. - Próbáljuk meg - kapaszkodott fel a férfi a raktérbe, és kézbe vett egy szerelővasat. Marlene megtett minden tőle telhetőt, de a dívány végei ismét csak a járdán puffant. - Elnézést. — Minden oké - vigyorgott rá a férfi annak ellenére, hogy meglehetősen kimerültnek tűnt. - Maga nem túl erős, igaz? Ha van még egy perce, fordítva is megpróbálhatjuk. Én meg bírom emelni. A hátammal és a vállammal. Szálljon fel, és próbálja megtartani, én meg majd tolom. Marlene fejében bizonytalanul megszólalt a vészcsengő, de nem figyelt a jelre. Felkapaszkodott a teherautóra. A férfi utasításokat kiáltott feléje, miközben nyögve és átkozódva megemelte a bútort. Úgy szidta a bátyját, Frankét,
hogy Marlene elnevette magát. Majd hátrálni kezdett, ahogy a divány egyre beljebb csúszott a raktérbe, és lassan elöntötte a jól végzett munka öröme. - A küldetés sikerült! - Egy pillanatig még tartsa. Hadd... - lendült fel a férfi is I tóra és ép karjával megtörölte a homlokát. - Lökjük odébb - mutatta a férfi a helyet, és annak ellenére, hogy Marlene fejében ezúttal sokkal hangosabban szólt a vészcsengő, belépett a sötét sarokba. Az első ütés a halántékán érte. Megtántorodott. Csillagok lobbantak a szeme előtt, és rettenetes, kusza félelmet érzett. Megbotlott, a lába beleakadt a díványba, és önkéntelenül is balra fordult, nem tudván, hogy ezzel elkerülte a szerelővas második, koponyarepesztő csapását. Amely a feje helyett a vállát érte. Zokogva, négykézláb próbált távolabb mászni a támadójától, a fájdalomtól. A férfi hangja visszhangzott a fejében, de most valahogy másként, mint korábban. Valami reccsent - a ruhája, a teste -, miközben egyre hátrébb szorította. Nem, nem. Te kis undorító szar házi. Marlene már nem látott semmit, csak sötétséget és vakítóan szikrázó pontokat. De szájában érezte a vér, a saját vérének az ízét. És a fejében sikító hangok ellenére hallotta a rettenetes
zihálást. Zokogott, görcsös, állati hangokat adott ki magából, melyek nyögéssé tompultak, amikor a szerelővas újra és újra lecsapott a hátára. Marlene remegő kézzel a zsebébe nyúlt, miközben igyekezett öntudatánál maradni. Érzéketlen ujjaival megragadta a bácsikája ajándékát, amit akkor kapott tőle, amikor dolgozni kezdett neki. Csak az ösztöne vezette, amikor a támadója hangja felé fordította. A férfi felüvöltött - ez a groteszk hang árulta el, hogy a a rablók ellen árult permet célba talált. És a spraybe szerelt riaszriasztósziréna is felvisított. Zokogva- legalábbis Marlene azt hitte, hogy zokog, de az is lehet, hogy a támadóját hallotta - megpróbált tovább kúszni. Hatalmas fájdalom robbant a testében, amikor a vas lecsapott a bordáira, az állkapcsára. Marlene érezte, hogy zuhan, zuhan, és amikor a feje hatalmas reccsenéssel elérte a járdát, már nem látott semmit a világból.
Eve hajnali négykor ott állt a járda mellett, és az aszfalton száradó vérfoltot nézte. Marlene Coxot már egy órája bevitték a kórházba. Eszméletlen volt, és senki sem reménykedett benne, hogy túléli a támadást. A gyilkos otthagyta a bérelt kocsit, a holmiját és a vérző áldozatot a járda mellett. De nem végzett a lánnyal. Eve leguggolt, és folyékony kesztyűbe bújtatott ujjaival felemelt egy darab gipszet. Az áldozat biztos elég sokáig és keményen küzdött ahhoz, hogy végül elkergesse. Majd megvizsgálta a már műanyag zacskóba került baseballsapkát és parókát. Olcsó darabok, gondolta. Nehéz lenne lenyomozni az eredetüket. Akárcsak a régi, kopott, elhasznált díványt. Amit a gyilkos minden bizonnyal egy bolhapiacon szedett össze. De a bérelt furgonnal egész más a helyzet. Azzal akár még szerencséjük is lehet. És egy huszonhárom éves lány haldoklott. Felnézett, amikor meghallotta Peabody sietősen kopogó lépteit. — Hadnagy? — Huszonhárom éves nő — kezdte Eve. — A neve Marlene Cox. Abban a házban lakik - mutatta. - Éppen hazafelé tartott a munkahelyéről. Mielőtt ideértem, elvitték a mentők. Felhívtam a kórházat, és már a műtőben volt. Rosszak a kilátásai. Súlyos ütéseket kapott a fejére, az arcára és a testére. A gyilkos ezt használhatta... Legalábbis kezdetben - emelte fel a gipsz-
darabot. - Mi ez? — Gipsz. Szerintem a kezén viselte. A lány csak annyit látott, hogy egy szerencsétlen fickó próbál fel- vagy lerakni egy díványt a teherautóról. Mondjuk fel. De törött karral nem igazán sikerül neki. Ártalmatlannak, tehetetlennek látszott, ezért megpróbált segíteni neki. Talán a gyilkos kérte meg rá. Es amikor felmászott a kocsiba, ütni kezdte. Először a fejét, hogy
elveszítse az eszméletét. Méghozzá olyan erősen, hogy még a gipszét is eltörte - lépett fel Eve a furgon zárt, szűk rakterébe. Arra gondolt, hogy a gyilkos itt nagy hibát követett el. Nem hagyott magának elég helyet a támadásra, ráadásul a dívány és az odabent heverő dobozok is akadályozták. Az utánzat jól indult, de a díszletek megzavarták az előadást. - Nem volt elég gyors - mondta ki hangosan. - Vagy az is előfordulhat, hogy túlságosan élvezte. A lánynál volt valami riasztóspray - emelt fel Eve egy műanyag tasakot. - Szerintem legalább egyszer eltalálta vele az arcát, és sikerült bekapcsolnia a szirénát is. Ezért a gyilkos elmenekült. A helyszínből ítélve mutatott körbe - vagy kizuhant a furgonból, vagy a gyilkos lökte ki. Az egyenruhások szerint annyi vér ömlött ki a fejéből, hogy amikor ideértek, azt hitték, már halott. -Ted Bundy. Megtanultam az anyagot - magyarázta Peabody, amikor észrevette Eve kíváncsi tekintetét. - Különösen azoknak a sorozatgyilkosoknak néztem utána, akik szerepelnek a listádon. Ő élt ezzel a módszerrel. - Aha, méghozzá sokkal sikeresebben, mint a mi fickónk. Ez biztosan nagyon idegesíteni fogja. Nyomozzuk le a furgont, Peabody. Az egyenruhások már elkezdték a közelben lakók kikérdezését, és a bérelt lakásba is beküldtem néhány takarítót. Nyomás, keressünk valami értékelhetőt erről a gazemberről.
Amikor Eve megérkezett a kórházba, Marlene még mindig a műtőben feküdt. A váró tömve volt emberekkel. Az ügyeletes nővér már elárulta, hogy az áldozat családja tölti meg egy emberként az apró helyiséget. Amikor belépett, mindnyájan feléje fordultak. Eve látta az arcokon a rémület, a félelem, a remény a bánat és a düh keverékét. - Elnézést, hogy csak így magukra török. A nevem Dallas hadnagy. Peter Watermannal szeretnék beszélni.
-Az én vagyok - állt fel egy testes férfi, katonásan rövidre nyírt hajjal. Szemei alá sötét foltokat rajzolt az aggodalom. - Menjünk ki, Mr. Waterman. Waterman lehajolt, súgott valamit az egyik várakozó nő fülébe, majd követte Eve-t a folyosóra. - Ne haragudjon, hogy elhívtam a családja mellől, de úgy tudom, maga beszélt utoljára Ms. Coxszal, mielőtt ma hajnalban elindult hazafelé. - Nálam dolgozik. Van egy bárom, és Marley hetente néhány este ott pincérkedik. — Igen, uram, ezt tudom. Mikor indult el onnan? - Nem sokkal hajnali kettő után. Elengedtem, és saját magam zártam be. Közben figyeltem, ahogy a metróállomáshoz sétál. Csak pár lépést kellett megtennie odáig. És a metró mindössze kétsaroknyira az otthonától teszi le. Ez jó környék. A két lányom is itt lakik, vele. A tulajdon lányaim - remegett meg a hangja, és félbe kellett szakítania a mondatot, hogy levegőhöz jusson. - És a bátyám is csak félsaroknyira lakik tőlük. Ez jó környék. Biztonságos. A francba. — Ez valóban jó környék, Mr. Waterman - és Eve némileg megkönnyebbült. - Amikor a riasztósziréna megszólalt, több ember is előjött. Nem bújtak meg a lakásukban, és nem hagyták figyelmen kívül, hogy valaki veszélybe került. Már találtunk néhány tanút, akik látták elfutni a férfit, aki megtámadta Marlene-t. És biztosan nem menekült volna el, ha nem lett? volna biztos benne, hogy ezen a környéken a sziréna hangjára az ott lakók kinyitják az ablakot, vagy előjönnek, hogy segítsenek. - Oké - húzta végig a tenyerét az arcán Waterman, majd a kézfejével megtörölte az orrát. - Oké. Kösz. Tudja, én segítettem neki ott lakást találni. A húgom, Marley anyja kért meg rá, hogy nézzek körül arrafelé. — És magának sikerült egy olyan helyet találnia, ahol bátor, segítőkész emberek élnek. Mr. Waterman, aki egy bárt vezet, az megjegyzi az embereket, igaz? Nem támadt rossz érzése az utóbbi időben? Olyasvalakivel kapcsolatban, aki rendszeresen látogatta a bárját? - Az emberek nem azért jönnek hozzám, mert bajt keresnek maguknak. Vannak törzsvendégeink, és néhány turista is be szokott tévedni. Időnként még énekelgetnek is. Néhány szállodával is megegyeztem, hogy hozzám küldik a vendégeiket. Ez a bár egy középosztálybeliek által lakott környéken áll, őrmester. - Hadnagy. - Elnézést. Nem ismerek senkit, aki ilyesmit tenne a mi
Marleynkkel. Miféle nyomorult gazember képes így összeverni egy kislányt? Meg tudja ezt nekem magyarázni? Miféle beteg ember képes ilyesmire? - Nem, uram, nem tudom megmagyarázni. Nem említett Marlene valakit, akivel rendszeresen szokott találkozni, vagy csak észrevette, amikor vásárolt, elment enni, vagy csak sétálgatott a lakása közelében? - Nem. A nyár elején találkozgatott egy sráccal az iskolából. De nem tudom a nevét. Talán az egyik lányom - húzott elő Waterman egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. - Mi kértük meg rá, hogy nyáron ne vegyen fel órákat. Azok miatt a gyerekek miatt, akiket megöltek. Tudja, azok az egyetemisták pár héttel ezelőtt. Egyiküket, az elsőt, Marley személyesen is ismerte, és nagyon aggódott. Mindnyájan nagyon aggódtunk. Azt a riasztósprayt is én vettem neki, és meghagytam, hogy mindig tartsa a zsebében. így is tett. Marley szófogadó kislány. - És amikor arra került a sor, nem félt használni. Vagyis okos és erős. Sikerült elzavarnia a támadóját, Mr. Waterman. - Az orvosok nem mondanak semmit - szólalt meg a hátuk mögött egy női hang, mire Eve megfordult. A beszélő az ajtófélfának támaszkodva állt, mintha nem tudná tartani a saját súlyát. — Nem mondanak semmit, de látom az arcukon. Ott fekszik előttük a kislányom, és azt gondolják, meg fog halni. De tévednek. — Meg fog gyógyulni, Sela — ölelte át szorosan Waterman. - Marley meg fog gyógyulni. -Mrs. Cox, tudna mondani valamit, amivel segítheti a nyomozást? - Majd a kislányom elmondja, ha magához tér - felelt Sela sokkal határozottabb hangon, mint a bátyja. Teljesen biztos volt a dolgában. - Akkor majd üldözheti és lecsukhatja. És akkor bemegyek a börtönbe, mert a szemébe akarok nézni és elmondani, hogy az én lányom juttatta oda, akit olyan kegyetlenül megvert. Eve otthagyta őket, szerzett egy csésze kávét, keresett egy csendes sarkot, és megvárta, amíg Peabody visszaér és leül mellé. - A kölcsönzővel eddig nem volt szerencsém, de Feeney és McNab is ráálltak. - Okos. Óvatos - jegyezte meg Eve. - Számítógépen keresztül bérelte a kocsit, álnevet, hamis jogosítványszámot és hamis címet adott meg. Nem látta senki. Kesztyűt viselt, ezért nem találtunk ujjlenyomatokat, sem pedig hajszálat a furgon belsejében. Kivéve a parókát, amit elhajított, és a gipsze darabkáit.
— Talán a helyszín egyik vérfoltja tőle származik. Eve megrázta a fejét. - Ahhoz túlságosan ügyes. De annyira azért nem, mint ahogy azt magáról hiszi, mert nem tudta megölni Marlene Coxot. Legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna. És valaki biztosan észrevette. Meglátták, ahogy elhozza a kölcsön kocsit vagy leparkol a járda mellett. Vagy riadt nyúlként menekül a tetthelyről — sóhajtott Eve, és nagyot kortyolt a kávéjából. — A költöztetésre használt furgon hozzátartozott a díszlethez, ezért a bérlésnél nagyon körültekintően járhatott el. Azt akarta, hogy az áldozatot a raktérben találjuk meg. De menekülnie kellett. Ráadásul úgy, hogy a szemét és a torkát égette a spray. Vissza kellett bújnia a vackába - pillantott oldalt, mert egy műtősruhába öltözött orvos lépett ki az egyik ajtón. Az arcán pontosan azt látta, amit Sela Cox is: a bánatot. - A fenébe. Eve felállt, és megvárta, amíg az orvos beszél a családdal. Zokogó férfi- és női hangokat hallott, melyek kisvártatva mormogássá halkultak. Eve kivárta, amíg az orvos otthagyja a családot, csak akkor állt elé, és felvillantotta előtte a jelvényét. - Dallas. Csak egy percre. - Dr. Laurence. Marlene nem beszélhet magával. Sem mással. - Életben van? - Fogalmam sincs, hogy tudta túlélni a műtétet, de szerintem a reggelt már nem fogja. Beengedtem a családját, hogy elbúcsúzzanak tőle. - A helyszínen nem tudtam beszélni a mentősökkel. Elmondaná, milyen sérüléseket szenvedett? Az orvos az egyik automatához lépett és kért egy kávét. - Eltört a bordája. Szerintem rugdosta a támadója. A tüdeje összeesett, megsérült a veséje, kificamodott a válla és eltörött a könyöke. És ezek csak a kisebb sérülései. A koponyája már egészen más lapra tartozik. Vert már oda kemény tojást valamihez, hogy feltörje? -Aha. - Na, a koponyája is pontosan úgy nézett ki. A mentősök gyorsan behozták, és hősies erőfeszítéseket tettek, de már rengeteg vért vesztett, mire egyáltalán kiértek a helyszínre. A lány koponyája darabokra tört, hadnagy, és a sérülései nagyon súlyosak. Csontszilánkokat találtunk az agyában. Még annak is közel a nullával egyenlő az esélye, hogy pár percre visszanyeri az eszméletét. Annak pedig, hogy újra tud majd beszélni, öszszefüggően gondolkodni és rendben lesznek a motorikus funkciói. .. Egyáltalán történhet ekkora csoda? - csóválta meg a fejét. - Mondták, hogy lefújta a támadóját - tette még hozzá.
- Találtunk egy flakont a helyszínen - erősítette meg Eve. - Annak szólt a szirénája. Felismerték, hogy a lányé volt. Véleményem szerint sikerült lefújnia, különben a támadója befejezte volna, amit elkezdett. Fogadni mernék, hogy egyenesen a szemébe fújta a gázt. - Értesítettem a többi kórházat. Ha bárki ennek megfelelő tünetekkel keresi fel a sürgősségi osztályt, azonnal riasztanak. - Köszönöm, ezzel sokat segített. És kérem, azonnal értesítsen, amint valami változás áll be Marlene állapotában. Peabody, van nálad névjegykártya? - Igen, hadnagy. - Még valami - mondta Eve, miközben az orvos a zsebébe csúsztatta a névjegyet. — Erről nem tudna mondani valamit? — mutatta meg az orvosnak a talált gipszdarabok egyikét. - Orvostanhallgató koromban láttam ilyet utoljára - forgatta a kezében dr. Laurence. - De időnként, az ellátóhelytől és a serülés mértékétől függően most is használják. A gipsz olcsóbb, mint a napjainkban elterjedt műanyag rögzítő. Viszont könnyebb, kényelmesebb, és a törések is gyorsabban gyógyul-
- Még mindig nem látom a hátadat. Ellenben az inged nagyon sokat mutat a melledből. - Ugye, milyen jól áll? De maradjunk a tárgynál. Tudom, hogy átadtál Quintonnak némi információt, nem többet, és nem is kevesebbet, mint amit nyilvánosságra akartál hozni. Köszönöm, hogy törődtél vele. - Ma reggel mindenkit elöntött a szentlélek, és megköszöni, amit érte tettem, ha kell, ha nem - harapott nagyot a fánkjába Eve. - Viszlát. - A srác nem látja a lényeget. De talán észreveszi, amit kell, ha megrugdosom egy kicsit. Okos, lelkes, de még nagyon gyakorlatlan. Eddig még nem gondolkodott el azon, hogy miért vezeted te a nyomozást három olyan gyilkossági ügyben is, amelyek látszólag semmiféle kapcsolatban nem állnak egymással. - A városban megszaporodtak a bűncselekmények. És különben is, csak két gyilkosság történt. Marlene Cox még él. - Ne haragudj, de értesüléseim szerint nem valószínű, hogy túléli a műtétet. — Túlélte. Éppen csak. - Ezzel csak még inkább kíváncsivá tettél. Miért keresne a gyilkosságiak elszánt hadnagya egy erőszakos támadót, aki még nem gyilkos? - kortyolt Nadine aprót a kávéjából, majd egymáshoz masszírozta az ajkait. - Szerintem csak egy gyilkos van, aki váltogatja a módszereit. És ez a sejtésem csak megerősödött, amikor hírét vettem az utolsó... - Coxot ma hajnalban támadták meg, nagyjából fél háromkor. Ilyen későn nem aludnod kellett volna, vagy esetleg a legújabb szerelmeddel henteregni? - Aludtam, és szűzi ágyamban ébresztett fel... - Ne szédíts. - Egy ismeretlen - fejezte be Nadine mosolyogva. - Előbb elgondolkodtam, majd munkához láttam, és feltettem magamnak egy kérdést: rajtad kívül mi a közös ebben a három nőben? Csak a gyilkosuk lehet. Az első esetben nyilvánvalóan Hasfelmetsző Jacket utánozta. Mi a helyzet akkor, ha a többi gyilkosság is egy-egy elhíresült eset utánzata? - Erre nem mondok semmit, Nadine.
- Albert DeSalvo és Theodore Bundy. - Nem nyilatkozom. - Nincs szükségem a nyilatkozatodra - hajolt előre Nadine. - Elég információt szedtem össze egyedül is ahhoz, hogy a nagyközönség elé lépjek a sztorival és a feltevéseimmel. - Akkor miért jöttél ide? -Adni akartam neked egy esélyt, hogy megerősítsd vagy megcáfold, amit tőlem hallottál. Vagy megkérhess, hogy tartsam vissza a sztorit, és vissza is fogom, mert tudom, hogy ilyesmit csak akkor mondasz, amikor arra igazán nagy szükség van. — Valamint az is megfordult a fejedben, hogy nem kérnék ilyesmit, ha a feltevésed nem volna igaz, és akkor máris kitálalsz a szaftos sztoriddal, ami az egekbe lövi a nézettségedet. - Ez is benne van a pakliban. De mégis visszatartom, ha megkérsz rá. Pedig ezzel esélyt adok a vetélytársaimnak, hogy ők is rájöjjenek ugyanarra, mint amire én rájöttem. Eve elmélyülten nézegette a fánkját. — Gondolkodnom kell egy kicsit, úgyhogy maradj csöndben. Ervek és ellenérvek ütköztek a fejében, miközben Nadine hallgatagon ült, és apró falatonként tüntette el a süteményét. - Nem fogok újabb adatokkal szolgálni. Még csak célzásokat sem kapsz tőlem. Mert amikor nekem szegezik a kérdést, és biztosan nekem fogják, őszintén szeretném azt felelni, hogy semmi ilyesmit nem tettem. Hogy nem én voltam a forrásod. Nem fogom megerősíteni vagy cáfolni a feltevésedet, ha mégis nyilvánosságra hozod. Dallas hadnagy nem tagad és nem ismer el semmit. De magunk között azért teszek egy személyes megjegyzést. A feszes melleid mellé éles ésszel is megáldott a természet. - Köszönöm a bókot. Ráadásul a lábam is gyönyörű. - És most, ha kitálalnék neked, amit nem fogok, elgondolkodnék azon, hogy ennek az ostobának miért olyan csökevényes a képzelőereje és gyenge az egyénisége. Valaki másnak kell tettetnie magát, mint aki valójában. És az utolsó alkalommal nagyon eltolta. A lány súlyosan megsebesítette, és el kellett menekülnie a helyszínről — emelt le Eve egy csipetnyi szí-
nes cukorszemet a fánkjáról és a nyelvére szórta. - Az a szóbeszéd járja, hogy a nyomozás vezetője sejti, ki lehet a gyilkos, és jelen pillanatban a bizonyítékok rendszerezése folyik, ami alapján letartóztatási parancsot lehet kérni, és megalapozni a későbbi ítéletet. -Komolyan? - Ezt nem tudom megerősíteni, de nem is cáfolom. - Csak blöffölsz. - Bővebben nem nyilatkozom. -Ez csak egy hatalmas blöff, Dallas. Ha adásba kerülök ezzel a nyilatkozattal, és utána nem tartóztatsz le villámgyorsan valakit, mindenki seggfejnek fog tartani. - A sztori rád tartozik. És most, hogy végeztem a fánkommal, vissza kell térnem a sajátomhoz. -Ha ez adásba kerül, méghozzá így, akkor jössz nekem egy exkluzív interjúval. - Azt még meglátjuk. Előbb ki kell kérnem a kedvenc kristálygömböm tanácsát. Nadine felállt. - Sok szerencsét. És ezt most komolyan mondom. - Aha - dünnyögte Eve, amikor egyedül maradt. - Azt hiszem, azt meg is érdemlem.
Tizennyolcadik fejezet
Lefoglalt egy tárgyalót, magával vitte a diszkjeit és előkészítet te a táblát. Amikor Peabody megérkezett, éppen végzett min dennel. - Hadnagy, ezt nekem kellene csinálnom. Mindig is az én feladatom volt. Miért nem szóltál? — Ne nyafogj. Azért, mert mással bíztalak meg. Tájékoztattad Feeney kapitányt és McNab nyomozót a megbeszélésről? - Igen, hadnagy. Én... - Akkor miért nincsenek még itt? — Izé... — és Peabodyt csak az mentette meg, hogy ebben pillanatban nyílt az ajtó. - Már meg is jöttek. - Akkor jó munkát végeztél. Rendben, emberek, mindenki üljön le. Gyorsan felvázolom, milyen eredménnyel járt a vidéki utam, és miből jutottam arra a következtetésre, hogy a gyilkos legalább három helyen gyakorolt, mielőtt New Yorkba jött. Amikor befejezte, már az asztal sarkán ült és a kávéját itt amiről Peabody minden külön felszólítás nélkül gondoskodott. - Engedélyt fogok kérni, hogy ellenőrizhessem, hol jártak a gyanúsítottjaink a kérdéses időpontokban. A kapitány megígérte, hogy intézkedik, de mivel a listámra több, igen befolyásos ember is felkerült, ez sok időt vesz igénybe. Carmichael Smith a névsor aljára került. Szerintem túlságosan jókedvű és elégedett a gyilkos jellemrajzához képest. Peabody úgy nyújtotta fel a kezét, mint az iskolában az eminens tanulók. - Igen? - Hadnagy, ezek a tulajdonságok nem inkább feljebb kellett volna, hogy helyezzék a nevét a listán? - Ezek a tulajdonságok, valamint az utazásom alatt folytatott beszélgetések meggyőztek, hogy most lent van a legjobb helyen. Fortney megelőzi, de nem sokkal. Mi... - és amikor Peabody keze ismét a magasba lendült, Eve egyszerre érzett csodálatot és bosszúságot. - Mi az? - Elnézést, hadnagy. Csak próbálom összekötni a tényeket, mint a szimulációkban szoktam. Fortney nem illik a profilba? Csaknem tökéletesen? A neveltetése, a régebben dokumentált, nőkkel szembeni erőszakos viselkedése és a jelenlegi életvitele alapján?
- Aha, de főleg azért esett ilyen mélyre, mert egy hatalmas seggfej - várt ki Eve, hátha Peabody ehhez is hozzá szeretne fűzni valamit, és figyelte, ahogy a segédje összevont szemöldökkel gondolkodik. - Szerintem az, akit keresünk, sokkal stílusosabb, ezért gondolok főleg Renquistre és Breenre. Ma megpróbálom sarokba szorítani Breen feleségének a szeretőjét. Majd meglátom, mire megyek vele. - Hallottam, milyen csinos - jegyezte meg McNab, amivel kiérdemelte Peabody dühös pillantását. — Természetesen én is elsősorban azt tartom szem előtt, hogy milyen csinos - felelt Eve ridegen. - Ez a tény kétségtelenül segít rátalálnunk arra a férfira, aki két hét alatt már két nőt is megölt, egy harmadikat pedig brutálisan összevert. Lépjünk tovább - javasolta, amikor látta, hogy McNab legalább próbál bűntudatosnak látszani. - Mivel nem boldogan vigyorogva jöttetek ide, feltételezem, eddig még nem sikerült nyomára bukkanni a furgon bérlőjének. - Miért nem vállalod magadra a választ, nagyfiú? - kérdezte Feeney. - Legalább jóvátehetnél valamit az előbbi baklövésedből. — A bérlő vezeték nélküli rendszert használt — kezdte McNab. - Nem bajlódott szűréssel vagy zavarással, ezért különösen könnyen vissza lehetett követni. A kocsit a Renaissance Hotelből bérelték. Ez egy flancos hely a Park Avenue-n. Csak az ajtónállónak illik adni legalább egymilliót. Négy nappal ezelőtt rendelték meg a furgont, tizennégy óra harminchat perckor. - Amikor odacsődült mindenki, aki estebédre vágyott - jegyezte meg Eve. - Szerintem a gyilkos ismeri a helyet, és tudja, honnan bonyolíthat le egy gyors rendelést. Rengeteg üzletember magával viszi a drága, hordozható számítógépét az étterembe. Mivel a gyilkos rendkívül részletes követelményekkel állt elő a bérlésnél, vagy előre előkészítette a listáját, vagy leült az egyik privát bokszban, egy szépen megterített asztalhoz, egy üveg bor mellé, és onnan intézett mindent. — Jó. Majd meglátjuk, a gyanúsítottjaink közül nem ebédelt-e valaki a Renaissance-ban. Nem volt tőle túl okos — tette hozzá, és elégedetten bólintott. - Jobban tette volna, ha egy nyilvános terminált használ. Ahol senki sem ismeri. De szeret kérkedni. Szeret játszani, ezért elment egy exkluzív szállodába, ahol fogadni mernék, hogy sokan névről is ismerik. Peabody? Beszélj a gipszről.
— Bejártam az építőanyag-kereskedéseket Brooklynban, New Arkban és Queensben, és érdeklődtem, nem vettek-e készpénzért kis mennyiségű gipszet az elmúlt hat nap folyamán. De sem ezekben, sem pedig az orvosi ellátókban nem vásároltak ekkora mennyiséget készpénzért. — Senki? — Senki, hadnagy. Minden vásárlás hitelkártyára vagy átutalással történt. Utána viszont támadt egy remek ötletem, és végigkérdeztem a művészellátó boltokat. — A művészellátókat? — Igen, hadnagy. A gipszet a szobrászok és más művészek is használhatják. És nem egy esetben előfordult a városban és New Jerseyben is, hogy készpénzért vásárolták. — Akkor úgy néz ki, nagyon elfoglaltak leszünk - pillantott az órájára Eve. — A helyszínen talált gipszdarabok elég régóta ott állnak a laborban. Már biztosan végeztek az elemzéssel. Lássuk, Dickie mennyire érdemli meg a fizetését, és el tudja-e magyarázni, mi a különbség az orvosi, a háztartási és a művészek által használt gipsz között - nézett Feeneyre. - Szeretnél kimenni az utcára? - Nem ártana egy kis friss levegő. - Szólj, ha találsz valamit. Akarod a szállodát? - Amíg nem kell nyakkendőt kötnöm. -Jómagam Peabodyval meglátogatom Dickie-t. Útban Breen feleségének a barátnője felé. — Lehet, hogy rád támad, és ki akarja kaparni a szemedet jegyezte meg McNab. - Talán nekem kellene mennem. Jaj kapott az oldalához, amikor Peabody a könyökével oldalba vágta. - Jézusom, csak vicceltem. Amióta széttanulod az agyad, elvesztetted a humorérzéked. - Akkor fogok nevetni csak igazán, amikor szétrúgtam a segged. — Gyerekek, gyerekek — és Eve érezte, hogy a szeme fölött rángatózni kezd egy izom. - Ezt tartsátok vissza addig, amíg el nem kaptuk a rosszfiút, és be nem utaltuk az őt megillető lakosztályba. Feeney, fogd vissza a majmodat. Peabody, egy szót sem akarok hallani - lökdöste a segédjét az ajtó felé. Peabody addig tartotta a nyelvét, amíg meg nem tettek ötsaroknyi távolságot. Ezzel Eve véleménye szerint új rekordot állított fel. - Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes más nőkről így beszélni. Vagy nézni őket, miközben csillog a szeme. Aláírtuk a bérleti szerződést.
- Ó, Jézus Krisztus a keresztfán. Neked az agyadra ment az a szerződés, Peabody. Dokumentumfóbiát kaptál. Lépj túl rajta. -Jézus Krisztus a keresztfán? — Épp ez jutott az eszembe. Azért vagy rögeszmés, mert aláírtál... Mennyire is? Egy évre? És most rettegsz, hogy mégsem fog működni? Ki fog elköltözni, ha nem jöttök ki egymással? Ki fizeti majd a számlákat, és így tovább? - Nos, talán. De ez így normális, nem igaz? - Honnan a pokolból tudjam? - Férjnél vagy. Eve döbbenten lépett a fékre egy piros lámpánál. - És ettől már rögtön normális lettem? Nem, ettől csak házas vagyok. Tudod, hány abnormális házas ember szaladgál világszerte? Tudod, hány esetben riasztják családi perpatvarhoz a rendőrséget egyedül Manhattanben? A házasságtól egyáltalán nem lesznek az emberek normálisak. Talán maga a házasság sem normális. Egyszerűen csak... Van, és kész. - Akkor miért mentél férjhez? — Én — ürült ki Eve agya. — Roarke akarta — mocorgott, mert maga is tudta, hogy ez milyen esetlenül hangzik. - A házasság csak egy ígéret, semmi több. Amit az ember igyekszik nem megszegni. - Mint egy szerződés. — Már megint ide lyukadtunk ki. - Tudod, Dallas, ez már majdnem bölcsesség. - Ezek szerint bölcs vagyok - sóhajtott Eve. - Akkor hadd adjak egy jó tanácsot. Ha azt akarod, hogy McNab ne gondoljon, ne nézzen más nőkre, és ne is beszéljen róluk, akkor vidd el egy állatorvoshoz, és operáltasd át. Aranyos házi kedvenc lenne belőle. A nők a legrosszabbak. Néhány férfi számára semmit sem jelentenek. Megkapják és rögtön el is felejtik őket. Es ha egy nő maga mellett tud tartani egy férfit, akkor egész életében azon töri a fejét, hogy tudná megváltoztatni. Ha pedig sikerül, nem érdeklik őket többé, mert nem találnak benne semmi érdekeset. Peabody pár pillanatig csendben gondolkodott. - Valahol mélyen azért nagyon jól állsz hozzá ehhez a témához. - Ha ezzel azt akartad mondani, hogy normális és bölcs vagyok, akkor gyomron váglak. Vagy ha nem téged, akkor a következő embert, aki szembe jön, olyan ideges vagyok. — Éppen ez tesz téged azzá, ami vagy.
- Azt hiszem, mégis téged foglak gyomron vágni. Majd felírom a naptáramba. Legszívesebben a parkolásnál elállta volna valakinek az útját. Ez mindig felvidította. De balszerencséjére talált egy szabad parkolóhelyet. A Hetedik sugárúton álló épület semmiben sem különbözött kopott társaitól, de a biztonsági rendszer vetekedett azzal, amit az ENSZ-nél szereltek fel. Az első ellenőrzőponton fel kellett mutatniuk a jelvényüket, majd a számítógép ellenőrizte a tenyérlenyomatukat és a fényképüket. A második ellenőrzőpontnál egy egyenruhás őr érdeklődött a jövetelük célja felől, miközben ismételten ellenőrizte a személyazonosságukat. Eve körülnézett az apró előtérben, látta a kopott linóleumot és az egyszerű, bézs színű falakat. - A kormányt őrzik ennyire, vagy mit? — Sokkal fontosabbról van szó, hadnagy — húzta el finoman a száját az őr, miközben visszaadta az igazolványaikat. — Divattitkokat. A versenytársaink minden erővel próbálnak egy pillantást vetni a kollekcióinkra. Többnyire küldöncként próbálkoznak feljutni a tervezőosztályra. Vagy pizzafutárként. De sokkal leleményesebb ötletekkel is találkozik az ember. A múlt hónapban egy alak tűzoltónak próbálta kiadni magát. Az azonosító beengedte volna, de szerencsére kiszúrtuk a felvevőjét és kipenderítettük. - Maga volt szolgálatban? - Én — jelentette ki elégedetten az őr. - Még emelést is kaptam érte. Amúgy nem mindig ilyen csendes ez a hely, de csak a tavaszi és az őszi bemutatók előtt indul meg a zsongás. - Azt meghiszem. Ismer egy Serena Unger nevű divattervezőt? - Elképzelhető, de látnom kellene a képét. - Magas, karcsú, fekete és gyönyörű. Harminckét éves. Rövid, fekete haj vörös csíkokkal, markáns arc, hosszú orr. A hölgyeket szereti. -Aha, tudom, kire gondol. Karibi akcentussal beszél. Meg akar tudni róla egyet s mást? - Talán ő a kulcs valaki máshoz. A barátnőjére célzok. Ugyanannyi idős, mint ő. Szőke és csinos. Öt láb tíz hüvelyk magas, karcsú, csinos. Férjezett. A neve Julianna Gates. -Járt már bent egypárszor. Divatcikkeket ír. És láttam már, hogy együtt mentek el. Ebédelni vagy a munkanap végén. Egy pillanat - fordult a számítógépe felé, és lehívott egy
összesítő listát. - Az elmúlt nyolc hónapban Gates tízszer járt Ungernél. Az azt megelőző fél évben hatszor. Ez havi egy alkalom. És ha még négy hónapot visszamegyünk az időben, megint csak kapunk két találatot. - Tizennyolc hónap - vetette egybe Eve a hallottakat a többi gyilkossággal. - Kösz. - Örülök, hogy segíthettem. Erre - húzott elő az őr két kitűzőt egy fiókból. - Ezeket tegyék fel, és a többi biztonsági őr már nem fogja háborgatni magukat. A keleti felvonók valamelyikével menjenek fel a tizenötödik emeletre. — Köszönöm. — Semmi gond. Időnként elkalandozik a figyelmem. Nagy itt a nyüzsgés, tudja. - Aha, tudom. A tizenötödiken rengeteg iroda és buzgó dolgozók fogadták Eve-éket. Unger nem váratta meg őket. - Pontosan érkeztek. Ezt nagyra értékelem - kerülte meg Unger az íróasztalát, és kezet nyújtott. - Az egész napom be van táblázva. - Igyekszünk minél rövidebbre fogni. Unger bezárta az ajtót, ami elárulta Eve-nek, hogy egy elővigyázatos emberrel kerültek szembe. A sarokirodából pedig, amelynek a falait inkább a tengerpartot ábrázoló képek, mintsem divatfotók díszítették, arra következtetett, hogy sikeres. Unger két fotel felé intett, ő maga pedig visszaült az íróasztala mögé. - Be kell vallanom, zavarban vagyok. Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem a rendőrség. Jól csinálja, állapította meg magában Eve. De nem elég jól. Julietta beszélt vele, éppen ezért pontosan tisztában lehet a jövetelük céljával. — Ha annyira be van táblázva a napja, akkor kíméljük meg magunkat a felesleges fecsegéstől. Julietta Gates biztosan elmesélte, hogy beszéltünk vele és a férjével. Maga okos nő, tehát biztosan kitalálta már, hogy tudunk a kapcsolatukról. - Szeretném, ha a magánéletem továbbra is csak rám tartozna — fordult el Unger a székében. A testbeszéde nyugalomról árulkodott és a hangja is hűvös maradt. - És nem értem, mi köze lehet az én kapcsolatomnak Juliettával a maga nyomozásához. - Nem kell értenie. Csak válaszoljon a kérdéseimre. Unger magasra húzta tökéletes szemöldökét. - Nos, ez elég komolyan hangzik.
- Nekem is nagyon sűrű a napom. Maga szexuális jellegű kapcsolatban áll Julietta Gatesszel. - A kapcsolatunk intim, ami nem egyenlő azzal, hogy szexuális. - Ezek szerint békésen megebédeltek a Silbyben, és közben beszélgettek? Unger összeszorította a száját, de az arcán világosan látszott a felháborodás. Majd sziszegve kifújta a levegőt. — Nem szeretem, ha kémkednek utánam. — Szerintem Thomas Breen sem szereti, hogy megcsalják. De mindenkinek megvan a maga keresztje. Unger felsóhajtott. — Egy null oda. A kapcsolatunkba természetesen beletartozik a szex is, és Julietta szeretné, ha erről a férje nem szerezne tudomást. — Mióta tart ez maguk között? — Úgy négy éve ismerjük egymást. A viszonyunk két évvel ezelőtt kezdett megváltozni, habár nem ugrottunk azonnal egymás karjaiba. - Arra inkább csak másfél évvel ezelőtt került sor - sugallta Eve, mire Unger ismét összeszorította a fogait. - Maga nagyon alapos. Rengeteg közös ügyünk volt, sokat találkoztunk. Julietta nem érezte, és most sem érzi jól magát a házasságban. Ez volt az első félrelépése, és addig még én sem kezdtem viszonyt férjes asszonnyal. Vagy férfival. Nem szeretem a csalást. - Akkor nehéz másfél év állhat maga mögött. - Valóban nem ment nehézségek nélkül, de ennek is megvan a maga varázsa. Ezt nem tagadom. Először teljesen megfeledkeztünk magunkról. De annak ellenére, hogy mindketten azt hittünk, ez csak egyszeri alkalom lesz, elmélyültek az érzéseink. Szeretem a szexet - vonta meg a vállát. - És általában sokkal érdekesebbnek találom az ágyban a nőket a férfiaknál. De Juliettával másra is rátaláltam. Egy társra. - Beleszeretett. - Igen. Igen, beleszerettem, és annál nehezebb, hogy nem mutatkozhatunk együtt nyilvánosan. - Nem hagyná el a férjét. - De igen, elhagyná. De tudja, hogy akkor már nem lennék az övé. - Ezt nem értem. - Gyereke van. És egy gyereknek szüksége van mind a két szülőjére. Nem fogom elvenni tőle az egyiket, nem fogom ki-
mozdítani abból az ártatlan biztonságból, amiben most él. Nem a kisfiú hibája, hogy az anyja engem szeret az apja helyett. De felnőttek vagyunk, és ez felelősséggel jár. - Julietta pedig ebben nem ért egyet magával. - Ha Juliettának van valami hibája, akkor az, hogy nem olyan jó anya, mint lehetne. Egyszer én is szeretnék gyereket, és remélem, a társam is hozzám hasonló szeretettel fogja gondozni. Amennyire tudom, Thomas Breen remek apa, de a gyerek anyja csak és kizárólag Julietta lehet. - De Breen nem túl szenvedélyes az ágyban. - Mivel velem még sohasem feküdt le, nem lenne becsületes tőlem, ha megítélném. Julietta már nem szereti, és nem is tiszteli. Unalmasnak találja, akit könnyű az orránál fogva vezetni. - Szeptember másodikának éjjelén is együtt voltak. - Igen, a lakásomon. Azt mondta a férjének, hogy sokáig tart a tárgyalása. - És maga szerint elhitte? -Julietta nagyon óvatos. Sohasem tálalt ki a férjének. Azt biztosan elmesélte volna nekem. Bár, az igazat megvallva, hadnagy, szerintem nagyon is szeretne. - És a rá következő vasárnap délelőtt, amikor Julietta sétálni vitte a fiát. Akkor hol találkoztak? - A parkban - melegedett fel Unger hangja. - Nagyon szeretem azt a kisfiút. - Ezek szerint gyakran töltik hármasban az idejüket. - Hetente legalább egyszer. Szeretném, ha a gyerek megismerne, és nem lennék neki idegen. Ha majd idősebb lesz, talán megtaláljuk a módját, hogy hármasban éljünk tovább. — Említette Julietta, hogy a férje durva, erőszakos volt vele? — Nem. Higgye el, ha abban a lakásban bármiféle erőszak előfordulna, én magam javasolnám, hogy Julietta a gyerekkel együtt hagyja el a férjét. Breen munkája különös, zavaró, de láthatóan el tud szakadni tőle. Azzal gyanúsítja, hogy ő ölte meg azt a nőt a kínai negyedben. Hadnagy, ha komolyan elhinném, hogy képes ilyesmire, én magam vinném el tőle a szerelmemet és a fiát. Kerül, amibe kerül.
- Tudod, mi a gond azzal, amikor egy ember félrelép, Peabody? - Elmagyarázni, miért nem viselte még soha azt a szexi fehérneműt, amiben véletlenül hazament?
- Naná. De ez tévedés. Ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy észrevétlenek maradhatnak a párjuk előtt. Néhányuknak rövid ideig sikerül is, de végül mindnyájan lebuknak. Túl sok estét töltenek az irodában, titokban beszélnek a 'linkjükön, együtt ebédelnek egy barátjuk barátjával egy félreeső étteremben. Ráadásul, hacsak a házastársuk nincs kómában, mindig megérez valamit... Valami változást. Serena Unger nem ostoba, egyszerűen csak azt hiszi, Breen még nem fogott szagot. — Te nem osztod ezt a nézetét. - Breen mindent tud. Ha a felesége másfél éve cicázik egy másik nővel, akkor ő arról mindent tud. - Ebben az esetben hogy tud napról napra úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Az ilyesmi folyton rágja az embert, míg végül beleőrül... És te pontosan ide akartál kilyukadni. Mit tennél, ha rájönnél, hogy Roarke megcsal valakivel? - Sohasem találnák meg a holttesteket - dobolt Eve az ujjaival a kormánykeréken. — Ez a nő összezúzta Breen boldog életét és fenyegeti az otthonát. Mi több, impotensnek érzi magát miatta. És egész nap gyilkosságokról ír. Amelyek teljesen elbűvölik. Akkor miért is ne próbálná ki, milyen érzés? Ezzel megmutatná azoknak a ringyóknak, ki a főnök. Szerintem ideje bevinni és egy kicsit megszorongatni. De előbb megnézzük, kik árulnak gipszet. Talán találunk valamit, amit felhasználhatunk ellene. Peabody előhúzta a zsebszámítógépét és megkereste benne a legközelebbi címet. - Közösségi Művészellátó, West Broadway 14. Hadnagy, tudom, hogy most elsősorban Breenre és Renquistre figyelsz, de én nem feledkeztem meg a lista másik végéről sem. Remélem, nem haragszol érte, és nem fogsz gyomron vágni. Láttam mar, milyeneket ütsz, és biztosan nagyon fáj. - Ha mindenkire megharagudnék, aki nem ért egyet velem... Ó, igazad van, ezekre mind haragszom. De ebben az esetben kivételt teszek. - Nagyon köszönöm. - Miért nem értesz egyet velem? - Oké - és Peabody addig forgolódott az ülésben, amíg sikerült Eve felé fordulnia. - Szerintem Fortney sokkal jobban beleillik a gyilkosról készített profilba. Egyáltalán nem tiszteli a nőket. Veri őket, méghozzá azért, mert csak így tudja megmutatni, milyen nagyfiú. És most együtt él egy erős akaratú nővel, aki a gondját viseli. Ezért egyre inkább neheztel rá, és végül megcsalja. A két korábbi felesége valósággal megkopasztotta,
mert nem tudott parancsolni a farkának, és Pepper segítsége nélkül talán még egy egyszerű tárgyalást sem tudna összehozni. A kihallgatáson hazudott, hogy mentse magát. Az alibijén több a lyuk, mint egy font svájci sajtban, ráadásul nagy színész. — Ezek mind jó érvek. Sírok a büszkeségtől. - Komolyan? — Most a sírásra gondolsz? Nem. Habár pontosan megadtál minden okot, amitől még nem került le a listámról. - De egyszerűen nem értem, hogy jött Breen a képbe. Hiszen olyan kedves volt a fiával. És ha még tud is arról, hogy megcsalja a felesége, nem valószínűbb, hogy igyekszik egyben tartani a családot, mert szereti őket, és inkább szemet huny a történtek fölött? Amíg nem ismeri be maga előtt, addig egyszerűen nem is történik semmi. Láttam már ilyen embereket. Meggyőzi magát, hogy mindez mit sem számít, mert a felesége nem egy másik férfival csalta meg. Talán csak kíváncsi, vagy hasonló. - Lehet, hogy igazad van. - Lehet? - és ettől a biztatástól Peabody bátrabban folytatta. - És Renquist. Túlságosan kényes. Gondolj csak a vasárnap délelőtt tízkor elköltött villásreggelire. És ott a felesége. Azt még csak megérteném, ha időnként valaki másnak is mutogatni akarná a szexi fehérneműjét, de azt már nem hiszem el, hogy együtt maradna egy pszichopatával. 0 aztán valóban túlságosan kényes. És ezt tudnia kell. Rajta tartja a szemét az egész háztartáson, tehát mindenképpen feltűnik neki, ha valami nincs rendben. — Azt hiszem, ebben is igazad van. Semmi sem kerüli el a figyelmét. De szerintem nagyon is remekül el tudna éldegélni egy pszichopata mellett. Egészen addig, amíg egyetlen vércsepp sem kerül a padlóra. Láttam már olyan nőket, akik csak az őrültek mellett érzik jól magukat, Peabody. De ha már eszedbe jutott Fortney, mondok valamit. Ha holnaputánig nem teszünk pontot az ügy végére, elkaphatod. - Micsoda? - Foglalkozhatsz vele, Peabody. Talán felszínre kerül valami, ami eddig elkerülte a figyelmünket. - Ezek szerint úgy véled, hamarosan lezárjuk az ügyet. - Igen. De ki tudja, lehet, hogy szerencséd lesz, és kapsz egy lehetőséget.
Három üzletet is végigjártak, mire Eve úgy döntött, menjenek
el a kórházba, és nézzék meg, hogy érzi magát Marlene Cox. Felismerte az őrt, akit az ő kérésére állítottak az ajtó elé, és engedélyezett neki tíz perc pihenőt. Ez alatt az idő alatt Peabody vette át a szerepét. Odabent a kórteremben Mrs. Cox olvasott fel Marlene-nek egy könyvből, miközben a lányát gépek vették körül, melyek megakadályozták, hogy itt hagyja ezt az árnyékvilágot. Sela felnézett, majd becsukta a könyvet, de előtte megjelölte a helyet, ahol tartott. - Az orvosok szerint a kómába esett emberek gyakran hallják a körülöttük elhangzó beszédet, és valahogy reagálnak rá. Mintha csak függöny mögött élnének, amit képtelenek félrehúzni. - Igen, asszonyom. - Egyikünk mindig felolvas neki - igazgatta meg Marlene lepedőjét Mrs. Cox. — Az éjjel pedig betettünk neki egy diszket. AJane Eyre- t. Ez az egyik kedvence. Olvasta? - Nem. - Csodálatos történet. Szerelem, túlélés, diadal és megváltás. A könyvet ma hoztam be. Szerintem jobban érzi magát, ha az én hangomat hallja. - Biztos vagyok benne, hogy igaza van. - Maga azt hiszi, már nincs közöttünk. Itt mindenki ezt gondolja, noha nagyon kedvesek, és keményen dolgoznak. Azt hiszik, Marlene már elment. De én tudom, hogy nem. - Ezt nem tudom megítélni, Mrs. Cox. -Hisz a csodákban... Ne haragudjon, elfelejtettem a nevét. - Dallas. Dallas hadnagy vagyok. - Hisz a csodákban, Dallas hadnagy? - Ezen még sohasem gondolkodtam el. - Mert én hiszek bennük. Eve az ágy mellé lépett, és lepillantott Marlene színtelen arcára. A mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt, ahogy a lélegeztetőgép folyamatos, halk zúgás kíséretében ellátta éltető levegővel. Mindenfelé érezni lehetett a halált. - Mrs. Cox, a támadója meg akarta erőszakolni a lányát. Kegyetlenül. És mindent megtett volna, hogy közben az eszméleténél maradjon, és érezze a fájdalmat, a megaláztatást és a tehetetlenséget. A furgonban... Kínzóeszközöket is találtunk, amit minden bizonnyal örömmel használt volna. — Ezzel azt akarja mondani, hogy a lányom azért menekült meg mindettől, mert küzdött ellene. Megakadályozta ezeket a
szörnyűségeket, és ez már maga egyfajta csoda - remegett meg a lélegzete, mintha csak a zokogását próbálná visszafojtani. Nos, ha már történt egy csoda, akkor történhet egy másik is. Amint elhúzza a függönyt, elárulja, ki támadta meg. Az orvosok azt mondták, hogy talán még a reggelt sem éri meg. És már dél is elmúlt. És maga is bízik benne, hogy életben marad, különben most nem lenne itt. Eve mondani akart valamit, de aztán megrázta a fejét és tekintetét visszafordította Marlene-re. - Mondhatnám, hogy ez a megszokott eljárás. De az igazság az, Mrs. Cox, hogy ő most már hozzám tartozik - de nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban megszólalt a kommunikátora. Eve elnézést kért és kilépett a folyosóra. — Peabody — szólalt meg abban a pillanatban, amint befejezte a beszélgetést. - Gyere velem. - Találtunk valamit? - Megbíztam egy embert, hogy figyelje Renquist lakásást. A dada épp most ment taxival a Metropolitan Múzeumhoz, de a gyerek nélkül. Itt az esély, hogy elbeszélgessünk vele úgy, hogy senki sincs a közelben. Sophia lassan séták a francia impresszionisták festményei között Eve kurtán eligazította Peabodyt az egyik árnyékos sarokban, majd elindult az au pair felé. - Sophia DiCarlo - mutatta meg a jelvényét, és figyelte, ahogy a lány összerezzen és elsápad. - Nem csináltam semmit. - Akkor nem kellene ilyen bűntudatos arcot vágnia. Jöjjön, üljünk le. - Nem szegtem meg a törvényt. - Akkor nyugodtan elbeszélgethet egy rendőrtiszttel. -Mrs. Renquist nem szeretné, ha beszélnék magával. Hogy talált itt meg? Elveszíthetem az állásomat. Pedig a munkám nagyon szeretem. Jól viselem gondját a kis Rose-nak. - Ebben biztos vagyok. Mrs. Renquistnek pedig nem kell tudnia arról, hogy találkoztunk. És hogy némi együttműködésre bírja, Eve karon fogta Sophiát és a terem közepén álló padhoz vezette. - Miből gondolja, hogy Mrs. Renquist nem szeretné, ha beszélne velem? - Az emberek beszélnek. Ha a családot és a személyzetet kihallgatja a rendőrség, mindig megindul a pletyka. A férje is fontos ember, nagyon fontos. És az emberek szeretnek fontos emberekről pletykálni - tördelte beszéd közben a kezét. Ezt a reakciót Eve még csak ritkán figyelhette meg. A lány arcán úgy
suhant át a rémülettel vegyes félelem, mint valami figyelmeztető jelzés. - Sophia, ellenőriztem a munkavállalási engedélyét, és nincs vele semmi baj. Miért fél attól, hogy beszéljen a rendőrséggel? - Mondtam már. Mr. és Mrs. Renquist hoztak Amerikába, és állást is adtak. Ha elégedetlenek velem, egyszerűen elküldenek. Szeretem Rose-t. Nem akarom elveszíteni. - Mióta dolgozik a családnál? - Ot éve. Rose még csak egyéves volt, amikor odakerültem. Olyan jó kislány. - Es mi a helyzet a szüleivel? Könnyű nekik dolgozni? — A szülei... A szülei nagyon tisztességesek. Gyönyörű szobát és jó fizetést kapok tőlük. Minden héten van egy szabad napom és egy szabad délutánom. Szeretek eljárni a múzeumba. így tanulok is egy kicsit. -Jól kijönnek egymással? Mármint Renquisték? - Nem értem a kérdést. - Szoktak vitatkozni? - Nem. - Soha? Sophia arcán megjelent a kétségbeesés. - Mindig helyénvalóan viselkednek. - Ezt elég nehéz elhinni, Sophia. Öt éve él a házukban, és ez idő alatt és még sohasem hallott hangos szót, sohasem látta, hogy ne helyénvalóan viselkedtek volna? - Nem az én dolgom... - De ha megkérem rá, már a maga dolga lesz - öt év, gondolta Eve. Ha utánagondol, ez alatt az idő alatt elég szép öszszeget össze lehet gyűjteni. Biztos idegesíti a lehetőség, hogy elveszítheti az állását, de attól még nem kellene ennyire rettegnie. - Miért fél tőlük ennyire? - Nem értem, miről beszél. - Dehogynem érti - mert Eve túlságosan könnyedén ki tudta olvasnia a választ Sophia szeméből. - Renquist meglátogatja a szobájában, amikor a kislány már elaludt, a felesége pedig még lent van a hallban? Sophia szemében megjelentek az első könnycseppek. - Nem, nem! Nem beszélhetek. Elveszítem az állásomat... -Nézzen rám - ragadta meg Sophia kezét Eve. - Épp most jövök a kórházból, egy haldokló nő mellől. Maga most beszélni fog, és elmondja nekem az igazat. - Úgysem fogja elhinni. Renquist nagyon fontos ember.
Azt fogja mondani, hogy hazudok, és elkerget. - Ezt csak ő akarta elhitetni. Hogy senki sem hinne magának. „Bármit megtehetek, amit csak akarok, mert senki sem hiszi el rólam az igazságot." De tévedett. Nézzen rám, nézzen a szemembe. Én hiszek magának. A könnyek elhomályosították Sophia látását, de ennek ellenére észrevett valamit, eleget ahhoz, hogy megállíthatatlanul ömleni kezdjen belőle a szó. - Azt mondta, meg kell tennem, mert a felesége nem hajlandó. És nem csak azóta, hogy teherbe esett. Külön hálószobában aludtak. Ez... Szerinte ez a civilizált házasság kulcsa, az én dolgom pedig az, hogy... Hogy törődjek vele. - Ezt egyáltalán nem nevezném civilizáltnak. - Renquist fontos ember, én pedig csak egy szolgáló vagyok - és a zokogás ellenére a hangjába jeges nyugalom költözött. - Azt mondta, ha beszélek, elzavar Rose közeléből, és nem kapok ajánlólevelet. Szégyent hozok a családomra. Esténként bejött a szobámba, bezárta az ajtót és leoltotta a villanyt. Utána meg kellett tennem, amit mondott, és amikor végzett, elment. - Bántotta magát? - Néha - pillantott le Sophia a kezére és a rajta száradó könnycseppekre. - Ha nem tudott... Nem volt képes... Akkor ideges lett. Ezzel ő is tisztában van - emelte fel könnyes tekintetét. - Mármint Mrs. Renquist. Semmi sem kerüli el a figyelmét, ami a házban történik. De nem tett semmit, hogy megakadályozza, és nem is szólt egy szót sem. És tudom, ha rájönne, hogy beszéltem, sokkal kegyetlenebbül bántana, mint a férje. - Szeretném, ha visszaemlékezne szeptember másodika hajnalára. Mr. Renquist otthon volt? - Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom — folytatta sietve, mielőtt Eve megszólalhatott volna. - A szobám a ház hátsó felében van, és zárni szoktam az ajtómat. Nem hallom, ha valaki jön vagy elmegy. Rosie szobájával egy belső telefon köt össze, ami mindig be van kapcsolva, kivéve, amikor... Amikor Mr. Renquist kikapcsolja. Éjjel sohasem hagyom el a szobámat, hacsak Rosie-nak nincs szüksége rám. — Es a rá következő vasárnap délelőtt? - A család együtt reggelizett, mint mindig. Fél tizenegykor. Pontosan fél tizenegykor. Egy perccel sem előbb vagy később. - Egy korábbi időpontra lennék kíváncsi. Mondjuk nyolc órára. Akkor otthon volt Renquist?
- Nem tudom - harapta be Sophia az alsó ajkát, és megpróbált visszaemlékezni. - Azt hiszem, nem. Rose szobájában voltam, segítettem neki felvenni a ruháját. Vasárnap ugyanis tökéletesnek kell lennie az öltözékének. És az ablakból láttam, hogy Mr. Renquist elhajt a ház elől. Talán fél tíz lehetett. Időnként golfozni vagy teniszezni szokott vasárnap délelőtt. A társasági élet része a munkájának. - Milyen ruhát viselt? -Izé... Ne haragudjon, erre nem emlékszem. Azt hiszem, golfinget. Azt hiszem. Nem öltönyt vett fel, hanem valami laza, nyári ruhát. A család mindig nagyon odafigyelt az öltözködésre. - És tegnap éjjel? Otthon volt? - Nem tudom. Hozzám mindenesetre nem jött be. — Hogy viselkedett ma reggel? — Ma reggel nem találkoztunk. Azt az utasítást kaptam, hogy reggeliztessem meg Rosie-t a gyerekszobában. Ez máskor is előfordult már, amikor Mr. és Mrs. Renquist nagyon elfoglaltak voltak, vagy nem érezték jól magukat, esetleg valami találkozóra készültek. — Ma melyik eset volt soron? — Fogalmam sincs. Nekem nem mondták. — Akad olyan szoba a házban, ahová elvonulhat, és sem maga, sem pedig a gyerek nem tudja háborgatni? — Az irodája. Nagyon fontos ember, aki nagyon fontos munkát végez. Az irodáját mindig zárva tartja, ott nem lehet zavarni. — Oké. Lehet, hogy újra beszélnem kell majd magával. De addig is segíthetek. Amit Renquist művel magával, az rossz, ráadásul bűncselekmény. Segíthetek megállítani. - Kérem. Kérem. Ha bármit tesz, el kell mennem. Pedig Rose-nak szüksége van rám. Mrs. Renquist nem szereti Rose-t, legalábbis nem úgy, ahogy én, a férje pedig... A férje alig veszi észre a gyereket. Nem számít, hogy mit csinál. Amúgy sem történik meg gyakran, és akkor is hamar vége. Szerintem már nem érdeklem annyira, mint kezdetben. - Ha mégis meggondolná magát, nyugodtan hívjon fel. Segíteni fogok.
Tizenkilencedik fejezet
Eve felhívta Renquist irodáját, ahol elárulták neki, hogy Mr. Renquistnek a városon kívül akadt halaszthatatlan dolga, és két napig nem is jön vissza. Eve szabályszerűen kért egy időpontot, majd Renquisték házához hajtott. A házvezetőnőtől is ugyanazt hallotta, mint korábban a titkárától. - Látta őt elmenni? A saját két szemével? - Ne haragudjon, ezt nem értem. - Látta, ahogy a bőröndjével a kezében kisétál az ajtón? - Nem értem, miért fontos ez, de én segítettem Mr. Renquist bőröndjét a kocsihoz vinni. - Mikor ment el? - Nem tudom, de még ha tudnám, sem biztos, hogy elárulhatnám. Mr. Renquist a munkájából adódóan gyakran utazik. - Fogadni mertem volna. Szeretnék beszélni Mrs. Renquisttel. - Mrs. Renquist sincs itthon. És estig nem is várható, hogy hazajön. Eve a házvezető válla fölött benézett a házba. Pillanatnyilag a havi fizetését is megadta volna egy házkutatási parancsért. - Hadd kérdezzek valamit, Jeeves. A házvezetőnő összerezzent. - Stevens. - Stevens. Mikor intézte el a főnöke ezt az utazást? - Azt hiszem, ma kora reggel simította el a részleteket. - És honnan tudta, hogy utaznia kell? - Nem értem a kérdést. - Felhívták, kapott egy faxot, vagy jött egy hírnök? - Attól tartok, nem tudom. - Miféle házvezető maga? Hogy nézett ki ma reggel a szeme? Stevens először döbbentnek, majd egyszerűen csak idegesnek látszott. - Hadnagy, Mr. Renquist szeme nem tartozik sem rám, sem pedig magára. További jó napot. Amikor csukódni kezdett az ajtó, Eve arra gondolt, hogy berúgja, de aztán úgy döntött, csak feleslegesen pazarolná az energiáit. - Peabody, riaszd az ENyÜ-t. Derítsék ki, hová ment Renquist, és mivel utazott. - Szerintem ő lesz az emberünk.
- Ezt meg miből gondolod? Ezúttal Peabody hökkent meg, miközben sietett a kocsihoz, Eve után. - Molesztálta a dadát. A feleségével együtt hazudtak, amikor azt állították, hogy egész vasárnap délelőtt itthon volt. Van egy lezárt helyiség a házban, ahová csak ő léphet be. És ma reggel, minő véletlen, el kellett utaznia a városból. - Csak ennyi, és ezért képes voltál törölni Fortneyt. Peabody, reménytelen vagy. - De minden egyezik. - Egyféle nézőpontból csakugyan. Azért molesztálta a dadát, mert hatalmas seggfej és perverz egy személyben. A feleségétől nem kap semmit, erre talált a házban egy fiatal lányt, aki fél nemet mondani. Azért hazudtak, mert mindketten hatalmas seggfejek, és nem szeretik, ha zaklatja őket a rendőrség, és sokkal kényelmesebbnek találták azt mondani, hogy Renquist otthon volt. Azért zárja az otthoni irodáját, mert a személyzet esetleg megláthatna valami fontos iratot, ráadásul azt sem szeretné, hogy a gyerek munka közben zavarja. Ma reggel a munkája kapcsán elhívták a városból, ő pedig elment. — A pokolba. - Ha nem vizsgálsz meg mindent a másik oldalról is, nem fogod megtalálni a helyes választ. Most pedig nézzük, mit szól Breen egy hivatalos kihallgatáshoz.
Amikor Eve belépett a „B" kihallgatóba, Breen már várta, és unalmában a csak az egyik oldalról átlátszó üvegfal tükrében nézegette magát. Közben úgy mosolygott, mint egy kisfiú. - Tudom, hogy most idegesnek kellene lennem, és ügyvéd után kiabálnom, de ez olyan izgalmas. - Örülök, hogy jól szórakozik. - Habár Jedet a szomszéd gondjaira kellett bíznom. Nem bízom a droidban, ha nem vagyok otthon. Ezért remélem, ez az egész nem tart majd túl sokáig. - Akkor üljön le, és vágjunk bele. - Persze. Eve bekapcsolta a felvevőt, elsorolta az ügy adatait és a módosított Mirandát. - Megértette a jogait és a kötelességeit, Mr. Breen? - Ó, hát persze. Nézze, hallottam a médiában a ma hajnali támadás hírét. A fickó most Bundyt húzta elő a kalapból. Mit gondol...
- Miért nem hagyja, hogy feltegyem a kérdéseimet, Tom? - Elnézést. Rossz szokás - vigyorodott el Breen. - Hol volt ma hajnali kettőkor? - Otthon. Aludtam. Úgy éjfél körül dőltem ki a munkából. Kettőre már nagyban húztam a lóbőrt. - A felesége is otthon volt? - Persze. Ott aludt mellettem, de csak úgy, nőiesen. - Azt hiszi, külön pontokat kap a szellemes megjegyzéseiért, Tom? - Nem fáj senkinek. Eve szó nélkül Peabody felé fordította a tekintetét. -Aha - reagált Peabody. - Higgye el, ha felbosszantja, akkor igenis fájni fog. - El akarják nekem játszani a „jó zsaru, rossz zsaru"-t? hintázott a székén Breen. - Tanulmányoztam az alapvető kihallgatási technikákat. És őszintén szólva nem értem, egyikmásik miért működik. Mármint folytassák nyugodtan, ez az első lecke a könyvben. - Nem, az első az, hogy elviszem egy bezárt szobába, ahol a beszélgetésünk közben véletlenül betörik a képe. Breen tovább hintázott, miközben a szemét le nem vette volna Eve-ről. - Nem hinném. Persze magában van hajlam az erőszakra, de kétlem, hogy verné a gyanúsítottakat. Ahhoz túlságosan becsületes. Maga jó zsaru - jelentette ki komolyan, szemmel láthatóan büszkén a saját intelligenciájára és megérzéseire. - Az a fajta, aki mélyen beleássa magát az ügybe, és nem ereszti, ha már egyszer megfogott valakit. Mert hisz. Elsősorban a törvény szellemében, talán nem a betű szerinti értelmében, de a szellemében mindenképp. Talán időnként átmegy egy-egy kiskapun, olyan anyagokat használ fel, amelyeknek nyomuk sincs a hivatalos jelentésben, de nagyon vigyáz, nehogy átlépjen egy bizonyos határt. És a gyanúsítottak verése pontosan ilyen lenne - és most ő fordította Peabody felé a fejét. - Eltaláltam, nem igaz? — Mr. Breen, maga akkor sem ismerné ki a hadnagyot, ha ennek a feladatnak szentelné az egész életét. Ő túlságosan nagy falat magának. - Ó, folytassa csak - rándult meg izgatottan Breen szája széle. — Egyszerűen nem hajlandó elismerni, hogy éppen olyan jól játszom ezt a játékot, mint maga. Figyeljen, amikor az ember gyilkosságokkal foglalkozik, akkor nem csupán a gyilkosok kerülnek a látóterébe, hanem a nyomozók is. - És mi a helyzet az áldozatokkal? - vetette közbe Eve.
— Persze, az áldozatok is. - És a kutatás, analizálás, írás... Ezek nagyban hozzájárultak az érzékei kiélesedéséhez, igaz? - Az írók született megfigyelők. Ezt csináljuk, ebből élünk. - Ezek szerint amikor egy bűncselekményt vizsgál, akkor megírja, ki követte el, mi történt, ki volt az áldozat, és így tovább. Lényegében emberekről ír. Tehát ismeri az embereket. - így igaz. - Egy magához hasonló, kitűnő megfigyelő nem téveszti szem elől az apróságokat, ismeri az emberek szokásait, a gondolataikat, a viselkedésüket. - Ezt is eltalálta. - Tehát ha ilyen jól ismeri az emberi természetet, akkor valószínűleg az sem kerülte el a figyelmét, hogy a felesége egy másik nővel hentereg, miközben maga otthon lovacskázik a fiával. Ez a kijelentés gombnyomásra letörölte Breen arcáról az önelégült vigyort. A helyét döbbenet foglalta el. Breen elsápadt, ahogy felszínre tört belőle a megaláztatás és a harag. - Nincs joga ilyesmit mondani. - Ugyan már, Tom, egy magához hasonló, remek megfigyelő ne vette volna ezt észre? Pontosan tudja, mit művel a felesége. - Fogja be a száját. - Ugye, milyen dühítő? - csóválta meg Eve a fejét, majd felállt, megkerülte az asztalt, és Breen válla fölé hajolt, hogy egyenesen a fülébe súghassa a szavait. - Még annyi tisztelet sem volt benne, hogy legalább egy másik pasast szedjen össze magának, miközben maga otthon játssza az anyucit. Mit árul ez el magáról, Tom? A felesége unta a szexet, és úgy gondolta, megnézi, mit talál az érem másik oldalán? Ezzel meglehetősen leértékelte a maga szerszámát, nem igaz? - Azt mondtam, fogja be! Nem vagyok köteles végighallgatni ezt a szarságot! - pattant fel ökölbe szorított kézzel a székéről, de Eve visszalökte. - Dehogynem. A maga felesége nem tárgyalni volt aznap éjjel, amikor Jacie Wootont meggyilkolták. Hanem a szeretőjével, aki történetesen nő. Ugye, ezzel maga is tisztában volt, Tom? Tudta, hogy már közel két éve folyamatosan megcsalja. Milyen érzés, Tom? Milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy a feleségének egy másik nőre van szüksége, miközben maga egyedül neveli a közös gyereküket, vezeti a háztartást, és sokkal inkább illik az asszony szerepébe, mint a felesége valaha is illett?
- Szuka - temette Breen a tenyerébe az arcát. - Mocskos szuka. — Még így is rokonszenvezek magával, Tom. Mindent egyedül ért el. A házat, a gyereket, az írói karriert. Magából lett valaki. Ennek ellenére elindult a hivatásos apák útján, és ez tiszteletre méltó. Miközben, Krisztus szerelmére, a felesége egész nap ruhákkal foglalkozik az irodájában - sóhajtott nagyot Eve, és megcsóválta a fejét. - Jobban mondva azzal, amit az emberek viselni fognak. És ez sokkal jobban érdekli, mint a családja. Nem törődik sem magával, sem pedig a gyerekkel. A maga anyja ugyanígy viselkedett. De Jule még ennél is tovább ment egy lépéssel. Hazudik, megcsalja magát, egy másik nővel hentereg, pedig az lenne a dolga, hogy elsősorban anya legyen és feleség. - Hallgasson. Nem tudná már végre befogni? - Ezért meg akarta büntetni, Tom. Ki tehetne ezért szemrehányást? Létezik olyan ember, aki nem akarna megfizetni ezért? Hiszen rágta a fájdalom. Napról napra, éjszakáról éjszakára. Talán egy kicsit bele is zavarodott, nem igaz? - ült föl Eve az asztal szélére, közel Breenhez, és érezte, hogy a férfi remeg. - A szemembe nézett, úgy hazudott. Szeretem. És közben gyűlölöm azért, amit tesz, éppen azért, mert szeretem. Nem gondol ránk. A családja elé helyezte azt a nőt, és gyűlölöm ezért. - Tudja, hogy nem tárgyalásra ment. Nem bosszankodott egy kicsit, amiért nincs otthon? És amikor hazajött, egyenesen ment lefeküdni. Túlságosan kifárasztotta az a másik nő ahhoz, hogy magával foglalkozzon. Megvárta, amíg felér az emeletre, mielőtt elhagyta a házat, és elindult a kínai negyed felé, mint Hasfelmetsző Jack? Aki hatalmas, rémítő, és a törvény felett áll? A felesége arcát látta maga előtt, miközben elvágta Jacie Wooton torkát? - Nem mozdultam ki otthonról. - A felesége meg sem tudta volna, hogy elmegy. Oda sem figyelt magára. Nem törődött semmivel - és Eve látta, hogy Breen előregörnyedt, mintha csak így akarná kivédeni a rá zúduló csapásokat. - Hányszor járt már a kínai negyedben, mire végül elkapta Jacie Wootont abban a sikátorban, Tom? A magafajta fickóknál a tettet alapos kutatómunka előzi meg. Hányszor nézte végig a prostikat és a narkósokat? - Nem voltam a kínai negyedben. - Soha? Pedig New Yorkban született. - Természetesen már jártam ott. Persze - kezdett izzadni,
és magabiztosságát végleg felváltotta a remegő idegesség. Úgy értem, nem azért... Még sohasem feküdtem le bárcással. - Tom, Tom - csettintett Eve a nyelvével, miközben kedvesen rámosolygott, és hitetlenkedve nézte Breent. - Egy ma-
gához hasonló fiatal, egészséges férfi? Azt akarja elhitetni velem, hogy még soha az életben nem fizetett egy gyors menetért? A feleségétől... Mióta? Már négy éve nem kap semmit. És nem venne igénybe egy tökéletesen törvényes szolgáltatást? Ha ez igaz, akkor maga nagyon... Vagy talán nem tudta már felállítani, és a felesége is ezért keresett magának valaki mást? - Velem nincs semmi baj - tért vissza Breen arcába a szín. - Jule csak... Nem is tudom, egyszerűen csak nem bírt tovább. És oké, jártam párszor bárcásoknál is. Jézusom, nem vagyok eunuch. - Pedig a felesége azt csinált magából. Sértegette, lekicsinyelte, elárulta. Talán aznap éjjel is csak azért ment el, hogy felszedjen egy idegent. Ehhez minden férfinak joga van, ha a felesége nem elégíti ki az igényeit. Talán csak kicsúsztak a kezéből az események. Egyre nőtt magában a harag és a frusztráció. Arra gondolt, milyen folyékonyan hazudott magának a felesége, és úgy feküdt vissza a közös ágyukba, hogy még érezni lehetett rajta annak a másik nőnek az illatát. Hazudott, megcsalta, egy senkit csinált magából - és Eve hagyta, hogy a szobában vibráljon egy kicsit a sértés visszhangja. - Egy kis figyelemre vágyott, hogy a fene enné meg. Miközben a fejét megtöltötték azok az emberek, akik szintén figyelemre vágytak. És maga tudta, hogy kell felkelteni egy nő figyelmét. Biztosan remekül érezte magát, miközben elvágta Jacie torkát, és kimetszette a testéből azt, ami nővé tesz egy nőt. És arra gondolt, most aztán megfizetnek azért, hogy eddig nem vették észre. - Nem - nedvesítette meg Breen zihálva a száját. — Nem. Teljesen elment az esze. Nem beszélek magával többet. Ügyvédet akarok. -Azt szeretné, hogy én is megalázzam, Tom? Hagyná, hogy egy női nyomozó fogja el? Abban a pillanatban, amint ügyvédet hív, már meg is nyertem a mérkőzést. Háromig sem fog számolni, máris rács mögött találja magát, mivel alaposan gyanúsítható két rendbeli gyilkossággal és egy rendbeli gyilkossági kísérlettel. És addig fogom szorítani a golyóit, amíg el nem kékülnek, ha még egyáltalán van golyója. Breen sziszegve szedte a levegőt. Majd félrefordította a fejét. - Nem mondok semmit, amíg nem beszéltem az ügyvédemmel.
- Akkor úgy tűnik, enyém a pont. A kihallgatás véget ért, mivel a kihallgatott személy ragaszkodik ahhoz, hogy találkozzon az ügyvédjével. Felvevő kikapcs. Peabody, intézkedj, hogy egy orvos vizsgálja meg Mr. Breent, és kísérd a beszélőbe, ahol találkozhat az ügyvédjével. - Igen, hadnagy. Mr. Breen? Breen remegve felállt. - Most azt hiszi, sikerült megaláznia - fordult Eve felé. Azt hiszi, megtört. De elkésett. Julietta már mindezt elvégezte maga előtt. Eve megvárta, amíg elment, majd az üvegfal elé lépett, és bámulni kezdte a saját tükörképét.
Kimerülten ért vissza az irodájába. Még a kávét sem kívánta, inkább ásványvizet ivott. Megállt a keskeny ablak előtt, és úgy vedelt, mint egy teve, miközben a légi és a földi forgalmat bámulta. Az emberek jönnek és mennek. És fogalmuk sincs, mi a pokol folyik nála. Nem is akarják tudni. Csak vigyázzatok a biztonságunkra — legfeljebb ez merül fel bennük, amikor látják az épületbe ki-be mászkáló rendőröket. Csak végezzétek a dolgotokat, és vigyázzatok ránk. Nem érdekel, hogy csináljátok, amíg nem érint minket. — Hadnagy? Eve továbbra is kifelé nézett. — Végeztél vele? — Igen, hadnagy. Értesítette az ügyvédjét, és beraktam egy cellába. Egy másik hívásra is engedélyt kért. Izé... Engedélyeztem, persze csak felügyelettel. A szomszédjával beszélt, es megkérte, hogy egy kicsit tovább vigyázzon Jedre. Azzal mentette ki magát, hogy sürgős dolga akadt. A feleségét nem akarta értesíteni. Eve bólintott. - Nagyon kemény voltál vele. - Ez megállapítás vagy panasz? - Megállapítás. Tudom, hogy zöldfülűnek tartasz, de már egészen kezdtem megkedvelni. Sohasem fogja kiheverni, ahogy az arcába vágtad, hogy tudsz a felesége viszonyáról. - Nem, nem fogja. - És amikor elkezdted erőltetni a bárcásokat. Először zavarba jött, próbált tagadni, majd inkább beismerte, csak hogy ne vond kétségbe a szexuális képességeit.
— Aha, ez nagy ostobaság volt tőle. — Nem vagy túlságosan feldobva. - Elfáradtam. Nagyon elfáradtam. -Talán pihenned kellene egy kicsit a folytatás előtt. Az ügyvédje már biztosan megérkezett, most beszélhetnek. Ledőlhetnél egy órára. Eve beszélni akart és megfordulni, de ebben a pillanatban Trueheart lépett be az irodájába. - Elnézést, hadnagy, Pepper Franklin akar beszélni önnel. Nem tudom, beengedhetem-e. - Aha, engedje be nyugodtan. - Maradjak? - kérdezte Peabody, amikor Trueheart elment. - Vagy inkább Breent istápoljam? — Mielőtt elbizonytalanítottalak volna, Fortney volt a fő gyanúsítottad. Hadd halljuk mind a ketten, mit akar Pepper mondani - lépett Eve az íróasztalához, leült, és amikor Pepper belépett, az ajtó felé fordult. A színésznő hatalmas ezüst napszemüveget viselt, az ajkát pedig égővörösre rúzsozta. Elragadó haja hosszú lófarokba fogva lógott a hátára. Szép, sárga, nyári ruhája szöges ellentétben állt indulatos arcával. - Hozz nekünk egy kávét, Peabody. Foglaljon helyet, Pepper. Mit tehetek önért? -Tartóztassa le azt a hazug, csaló gazembert, és vesse a legmélyebb, legsötétebb tömlöcbe, amíg le nem rohad a hús a csontjairól. - Itt nem kell túldramatizálni az érzelmeit, Pepper. Csak mondjon el mindent szépen, nyugodtan. - Nem vagyok vicces kedvemben - kapta le Pepper a szemüvegét, és megmutatta gyönyörű szemeit. Eve úgy vélte, pár óra múlva még szebbek lesznek, amikor a körülötte sötétlő folt teljesen belilul. — Ez nagyon fájhat. - Túl dühös vagyok ahhoz, hogy érezzem. Rájöttem, hogy Leo megcsal a beugrómmal. Az átkozott beugrómmal. És a helyettes ügyelővel. És csak Krisztus tudja, kivel még. Amikor kérdőre vontam, mindent tagadott, összevissza hazudozott, és próbált meggyőzni, hogy az egészet csak képzelem. Vodkája nincs véletlenül? - Sajnos nincs. - Talán még jobb is így. Ma hajnalban, úgy három óra felé felriadtam. Nem tudom, mire, általában úgy alszom, mint akit agyonvertek. De most felébredtem, és Leo nem volt mellettem. Összezavarodtam, nyugtalankodni kezdtem, ezért megkérdez-
tem a házi számítógépes rendszert. És átkozott legyek, ha nem azt a választ kaptam, hogy az ágyában alszik. Pedig nem volt ott. Azt hiszem, átprogramozta a rendszert, hogy ha gyanítani kezdenék valamit, akkor megnyugtasson. Gazember. — Gondolom, átvizsgálta a házat, hogy meggyőződjön róla, nem csak valami működési hiba áldozata. — Persze hogy átvizsgáltam. Aggódtam érte - és a keserűség úgy csepegett a szavaiból, mint a sósav. - Akkor nem is tudtam másra gondolni. Átvizsgáltam az egész házat, utána csak vártam, és eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom a rendőrséget. Majd eszembe jutott, hogy talán csak kiment sétálni egy kicsit, vagy kocsikázni, vagy Jézus tudja, hová. A biztonsági rendszer pedig elromlott. Ezzel győzködtem magam úgy reggel hatig. Közben elszundítottam a fotelben. Amikor felébredtem, ez az üzenet várt a 'linken - kotort bele egy Nebraska méretű retikülbe, és előhúzott egy diszket. - Nem bánja? Szeretném újra meghallgatni. — Egyáltalán nem — vette el Eve a diszket, becsúsztatta a saját 'linkjébe, és lejátszotta az üzenetet. A hangszórókból előáradt Leo hangja.
JÓ REGGELT, ÁLOMSZUSZÉK! NEM AKARTALAK FELÉBRESZTENI. OLYAN GYÖNYÖRŰ VOLTÁL, AHOGY ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE ALUDTÁL AZ ÁGYBAN. KORÁN KELTEM, ÉS ÚGY DÖNTÖTTEM, EGYENESEN MEGYEK AZ EDZŐTEREMBE, UTÁNA EGYÜTT REGGELIZTEM VALAKIVEL. AZ VEL. AZ EMBER SOHASEM TUDJA, KIVEL FUT ÖSSZE. NAGYON SZOROS A NAPIRENDEM, ÍGY CSAK AZUTÁN ÉREK MAJD HAZA, HOGY ELINDULTÁL ARRA A REKLÁMFELVÉTELRE. BIZTOSAN REMEK LESZEL BENNE! TALÁN NEM IS TALÁLKOZUNK, AMÍG VÉGET NEM ÉR AZ ESTI ELŐADÁSOD. MEGVÁRLAK ÉBREN, MERT NAGYON HIÁNYZOL, KISBABÁM.
- Kisbabám, a francot - fintorgott Pepper. - Nagyjából negyed hétkor küldhette az üzenetet. Tudja, hogy sohasem kelek fel fél hét előtt, de nem is szoktam nyolcnál tovább aludni. Tegnap este haza sem jött, de igyekszik fedezni magát. Bementem az irodájába, de a titkárnője, akivel lehet, hogy szintén lefeküdt, azt mondta, hogy egész nap nem lesz bent. És szemmel láthatóan meglepődött, hogy lát, mert az a gazember azt
mondta neki, hogy éppen érzelmi válságban vagyok, és mellettem kell maradnia. Majd adok én neki érzelmi válságot - állt fel, majd szinte azonnal visszaült a fotelbe. - Elhalasztottam a felvételt, hazamentem, és átnéztem az otthoni irodáját. így jöttem rá, hogy virágot meg ízléses ajándékokat küldözget a kibaszott háremének, találtam szállodai számlákat, és a személyes előjegyzési naptárában több nevet is. Három körül érhetett haza, és nagyon meglepődött, hogy engem otthon talált, de egyben örült is neki - villant meg haragosan Pepper szeme. — Azt mondta, el kellett halasztania néhány megbeszélését, és ha már ilyen szerencsésen alakult, menjünk fel az emeletre, és érezzük jól magunkat. - Felteszem, maga megmondta neki, hogy véget ért a szerencséje. — Kerek perec. A szemébe vágtam, hogy nem töltötte otthon az éjszakát, erre próbált meggyőzni, hogy csak álmodtam vagy alva jártam. Amikor megmutattam a számláiról készített másolatokat és az előjegyzési naptárát, elöntötte a düh. Játszotta a sértettet. Azt mondta, hogy ha nem bízom meg benne, akkor súlyos problémáink vannak - emelte fel a kezét, mintha ezzel akarná jelezni, hogy szüksége van egy pillanat szünetre. Nem hittem a fülemnek. Úgy hazudott, mint a vízfolyás. - Azt hiszem, itt nincs semmi alkohol. De mit szólna egy csésze kávéhoz? - Köszönöm, de ha nem bánja, inkább egy pohár vizet kérnék. Amikor Peabody kiment vízért, Pepper a száránál fogva forgatni kezdte a szemüvegét. - Semmi értelme most felsorolni az összes undorító részletet, de amikor rádöbbent, hogy nem veszem be a hazugságait, és elmagyaráztam neki, hogy mindennek vége... A háznak, az irodájának, a bankszámlájának... Az a szaros megütött. - Most hol van? - Fogalmam sincs. Köszönöm - vette el Peabodytól a feléje nyújtott poharat. - Azt reméltem, Dallas, hogy maga majd megtalálja és letartóztatja. Sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha nincs a házban egy biztonsági droid. Azzal akartam felkísértetni az emeletre, hogy várja meg, amíg összeszedi a holmiját, és kísérje ki a házból. Ehelyett megvédett, mert Leo újra meg akart ütni. És kihajította az ajtón - itta meg apró kortyokban az egész pohár vizet. - Rettenetes dolgokat vágott a fejemhez — folytatta Pepper. — Durva, erőszakos, szörnyű dolgokat. Hogy minden az én hibám. Hogy azért kereste más nők
szerelmét, mert én még az ágyban is uralkodni akarok rajta. Hogy régen meg kellett volna mutatnia, ki a főnök, és nem hajlandó parancsokat elfogadni egy... Egy hatalmaskodó pinától - borzongott meg. - Ezeket visította, mielőtt a droid eltávolította volna a házból. Megrémültem. Eddig fogalmam sem volt, hogy ennyire tudok félni valakitől. Nem hittem volna, hogy Leo ilyen kellemetlen perceket szerezhet nekem. — Hozz még egy kis vizet, Peabody - kérte Eve, amikor Pepper remegni kezdett. — Inkább dühös vagyok, mint ijedt — kotort bele Pepper ismét a retiküljébe, majd előhúzott egy csipkés zsebkendőt, és hozzányomogatta könnyes szeméhez. - És ha csak dühös vagyok, akkor még minden rendben. Hallottam arról a nőről, akit tegnap éjjel támadtak meg, és a riport azon spekulált, vajon összefüggésbe hozható-e ez az incidens a nemrég történt gyilkosságokkal. Én pedig arra gondoltam, ó, Istenem, ó Istenem, arra gondoltam, hogy talán Leo követte el őket. Az a Leo, akit ma láttam, könnyedén képes lehetett volna rá. Nem tudom, mit csináljak. - Feljelentést fog tenni, mi pedig az alapján kiadjuk a körözést. Megtaláljuk és behozzuk Leót. Nem fogja többször megütni. Ezúttal Pepper csak bámulta a vizet, amit Peabody hozott neki. A hangja suttogássá halkult. - Félek attól, hogy egyedül maradok. Szégyellem magam a gyávaságomért, de... - Maga egyáltalán nem gyáva. Csak összeszedett egy fickót, aki jóval nagyobb magánál, és most a szeme körül viseli a keze nyomát. Ráadásul megfenyegette, hogy többet is kaphat. Ha nem kavarta volna fel ez az eset, azt mondanám, ostoba. De egyáltalán nem az, mert ide jött és feljelentést tesz. - Mi van akkor, ha Leo ölte meg azokat a nőket? Mellette aludtam, szeretkeztem vele. Mi van akkor, ha gyilkolt, utána pedig hazajött hozzám, mintha mi se történt volna? - Haladjunk lépésenként. Ha végeztünk a papírmunkával, megkérek egy egyenruhást, hogy maradjon magával a házában, ha nagyobb biztonságban érzi magát így, mint a droidja társaságában. - Igen. Nagyon köszönöm. De akkor velem kell jönnie a színházba is. Nyolckor előadás - mosolyodott el halványan. - A műsornak mennie kell.
Mire Eve elengedte Peppert, hogy egy rendőr kíséretében elinduljon a Broadwayre, a feszültségtől és a fáradtságtól úgy megfájdult a feje, hogy csillagokat látott. Elrendelte Fortney körözését, és tudta, hogy a férfi nem kerülheti el a rendőrök hálóját. Találkozott Breen ügyvédjével, és hagyta, hogy kipanaszkodja magát. De amikor azt követelte, hogy az ügyfele hazamehessen, és elláthassa kiskorú gyermekét, nem vitatkozott vele. Valójában ő lepte meg az ügyvédet, amiért másnap reggel kilencre halasztotta a kihallgatás folytatását. Mindenesetre kirendelt két embert, hogy egész éjjel figyeljék Breen házát. Amikor McNab bekocogott, olyan frissnek és energikusnak látszott, hogy valósággal fájt ránéznie. - Nem tudna egyszer olyan ruhát felvenni, ami nem csillog? - érdeklődött. - Nyár van, Dallas. Ilyenkor ragyogni kell. Olyan híreket hoztam, amitől egyből visszatér a szín az arcába. Fortney lefoglalt egy első osztályú helyet egy New L. A.-be tartó járatra. Pillanatnyilag úton van. - Gyors voltál, McNab. McNab feltartotta a mutatóujját és megfújta. - Kelet leggyorsabb ENyÜ-se. Hadnagy, csodálatosan néz ki. - És a látásával sincs semmi baj. Vigye haza Peabodyt. És ügyeljen, hogy átaludja az éjszakát. Ami azt jelenti, hogy fogja vissza magát, és ne keféljék végig a felét. Holnap tiszta fejre lesz szüksége. - Ahogy mondja. Mellesleg magának is jót tenne az alvás. — Végső soron — dünnyögte Eve, miközben intézkedni kezdett, hogy a gépről leszálló Fortneyt már várja a helyi rendőrség. Ekkor Peabody rohant be hozzá. — Hadnagy, McNab szerint azt mondtad... - Forgóajtót kellene felszereltetnem, ha már úgyis mindenki kedvére ki-be sétál. - Nyitva volt az ajtó. Csaknem mindig nyitva van. McNab szerint hazamehetek, de még nem értesítettem a New L. A.-i rendőrséget, és nem küldtem át az elfogatóparancsot sem. - Már megcsináltam. Elkapják és visszazsuppolják, és megígérem, hogy az éjszakát egy cellában fogja tölteni. Reggelig még csak szóba sem kerül az óvadék. - Az én feladatom lett volna... - Fogd be, Peabody. Menj haza, vacsorázz meg, és aludj egyet. Holnap reggel pontban nyolckor kezdődik a vizsgád.
— Hadnagy, ami a vizsgát illeti, mivel a nyomozás kritikus ponthoz ért, talán el kellene halasztanom. Fortneyt... És már látom, hogy az ösztöneim nem tévedtek, szóval Fortneyt ki kell hallgatni, mint ahogy Breent is, és elő kell készíteni Renquist kihallgatását is. Szerintem helytelen, ha ilyen fontos pillanatban legalább fél napig a magánügyeimmel foglalkozom. - Begyulladtál? - Izé, egy kicsit igen, de... - Le fogod tenni a vizsgát, Peabody. Ha még három hónapig várnod kell, egyikünk leugrik a szomszéd épület tetejéről, vagy ami még valószínűbb, saját kezűleg doblak le. Azt hiszem, valahogy majd nélküled is kibírom. - De én úgy gondoltam... - Reggel nyolckor jelentkezz az Egyes Vizsgateremben. Ez parancs. - Nem hiszem, hogy a jelen helyzetben megparancsolhatod nekem... - nyelt nagyot Peabody, amikor Eve felemelte a pillantását. - De értem az álláspontodat. Megpróbálok holnap nem szégyent hozni a fejedre. -Jézusom, Peabody, bármi is lesz az eredmény, nem fogsz rám szégyent hozni. És... - Állj - hunyta le szorosan Peabody a szemét. - Ne mondj semmit előre. Mert ha kimondod, még a végén rosszul sül el. - Be kellene venned valami nyugtatót. - Lehet, hogy be is fogok - mosolyodott el remegve Peabody. - Ne kívánj nekem semmit hangosan, csak adj valami jelet. Tudod - vigyorodott el, és lelkesen feltartotta a hüvelykujját. Eve hátradőlt és félrehajtotta a fejét. - Ez meg mit jelent? Fel akarod dugni a hüvelykujjadat a seggedbe? -Nem! Ez annak a jele, hogy oké. Jézusom, Dallas. Oké. De ne is törődj vele. - Peabody - állt fel Eve, és megállította a segédjét, mielőtt kisétálhatott volna az irodájából. - Elvárom tőled, hogy holnap reggel pontban nyolckor szétrúgd a vizsgabizottság seggét. - Értem, hadnagy. Köszönöm.
Huszadik fejezet
Mire Eve hazavonszolta magát, már csak egyre tudott gondolni. Hogy egy áldott órára ledőlhessen valami vízszintes felületre. Fortney már erős őrizet alatt úton volt New York felé, és ha megérkezik, még néhány órán keresztül párolódhat egy cellában. Breent és Renquistet majd reggel elintézi. És annak ellenére, hogy Smith lekerült a listájáról, úgy vélte, nem árt, ha figyelik még egy kis ideig. De ezt nem teheti, ha a szemei úgy izzanak, mint egy-egy lapát forró salak. Arra vágyott, hogy kinyújtózzon és esélyt adjon a gondolatainak, hogy némileg kitisztuljanak. A kimerültség ködösítette el a látását, miközben a ház hűvös, csendes békéje felé botorkált. Ez a köd hirtelen vibrálni kezdett, foszlányokra szakadt, és Summerset lépett elő mögüle. - Mint mindig, most is késett. Eve egy pillanatig csak bámult, mire fáradt agya beindult és feldolgozta a látványt. Magas, sovány, ronda és bosszantó. Ó, hát persze, visszajött. Összeszedte minden megmaradt erejét, kihámozta magát a dzsekijéből, a lépcsőkorlátra dobta, csak hogy ezzel is bosszantsa. És maga is elképedt, ettől mennyivel jobban érzi magát. - Hogy jutott át a reptéri biztonsági rendszeren azzal a piszkavassal a gerince helyén? - hajolt le Eve a macskáért, amely buzgón dörgölőzött a lábai között, de közben erősen koncentrálnia kellett, nehogy megtántorodjon. Megsimogatta Galahad fejét. - Nézd csak, visszajött. Nem megmondtam neked, hogy változtasd meg a biztonsági rendszer kódját? — Annak a roncshalmaznak, amit nem szégyell autónak nevezni, nem a ház előtt van a helye. És - emelte le két ujjával a korlátról Eve dzsekijét - a ruháit sem itt kellene tartania. Eve elnyomott egy ásítást és megindult felfelé az emeletre. - Kapja be. Summerset figyelte, ahogy távolodik, és finoman elmosolyodott Eve háta mögött. Hazaérkezett, és ez jó érzéssel töltötte el. Eve egyenesen a hálószobába ment, felmászott az ágyra, és leejtette a macskát. Egy pillanattal később, arccal előre ő is melléje zuhant.
Mire Galahad összegömbölyödve elhelyezkedett a fenekén, már aludt.
Roarke így talált rá, de Summerset rövid beszámolója alapján nem is számított másra. - Megint a végkimerülésig hajtottad magad, igaz? - suttogta, amikor észrevette, hogy Eve még a fegyverövét és a bakancsát sem vette le. Szórakozottan megvakarta a macska füle tövét, majd leült az egyik fotelbe, és dolgozott, amíg a felesége az igazak álmát aludta. Eve nem álmodott, legalábbis eleinte nem. Csak hevert a kimerültség sötét kútjának a fenekén. Az álmok elmosódott alakjai és fojtott hangjai csak akkor érték utol, amikor kezdett a felszínre emelkedni. Egy sápadt alakot látott, aki egy kórházi ágyon feküdt. Marlene Coxot hirtelen felváltotta saját, gyermekkori képe. Mindkettejüket megverték, mindketten tehetetlenek voltak. Majd sötét figurák kezdtek örvényleni az ágy körül. A nyomozó lenézett hajdani énjére. Válaszolnod kell néhány kérdésre. Fel kell ébredned, és válaszolni a kérdésekre, különben az a férfi újra megteszi, valaki mással. Mindig lesz egy újabb áldozat. De az ágyon fekvő test meg sem moccant. Az arca viszont folyamatosan változott: a sajátjából Marlene lett, majd Jacie Wooton, Lois Gregg, végül ismét a sajátja. A torkát egyszerre szorította el a düh és a félelem. Életben maradtál, nem úgy, mint a többiek. Fel kell ébredned. A fenébe is, ébredj fel, és állítsd meg. Az ágy túlsó végében örvénylő alakok eggyéolvadtak és felvették annak a férfinak a vonásait, aki megverte a gyereket, és csaknem megölte a nőt. Soha sem lesz vége, mondta vidáman csillogó szemmel. Soha. Nem számít, mit csinálsz. A legokosabb, ha alszol, kicsi lány. Jobb álmodni, mint sétálni a halottakkal. Mert ha sokat sétálsz velük, hamarosan közéjük kerülsz. Az alak kinyújtotta a kezét, és a gyerek szájára szorította a tenyerét. A kislány tágra nyitotta a szemét, tekintetében ott izzott a fájdalom és a félelem. Eve csak nézte, meg sem tudott mozdulni. Nem harcolhatott, nem védhette meg a gyereket. Csak nézte a saját szemét, ahogy egyre üvegesebbé válik, míg végül eléri a halál. Roarke karjaiban riadt fel. Rémülten zihált.
- Ssss. Csak álmodtál - csókolta meg a férje a homlokát. — Itt vagyok melletted. Ölelj át. Csak álom volt, semmi más. - Minden oké - de amíg nem kapott megint rendesen levegőt, Roarke vállára hajtotta a fejét. - Minden oké. - Azért csak ölelj át. - Semmi gond - és Eve érezte, hogy vadul dobogó szíve megnyugszik, és az agyát ködösítő rémképek is elenyésznek. Erezte a férje illatát, miközben a haja kedvesen cirógatta az arcát. Megnyugodott körülötte a világ. - Hány óra van? Mennyit aludtam? — Nem számít. Szükséged van alvásra. Most pedig egyél és aludj tovább. Eve-nek meg sem fordult a fejében, hogy vitatkozzon. Csaknem éhen halt. Mi több, felismerte Roarke hangjában a hajlandóságot, hogy akár erőszakkal is, de belediktáljon egy adag altatót, ha ellenkezik. -Jól jönne egy kis kaja. De valami más még jobban. - Mire gondolsz? - Tudod, időnként, amikor rossz a kedvem, csak gyengéden megsimogatsz, és elmúlik. Mintha éreznéd, mire van szükségem. Emlékszel? - Persze. Eve hátrahajtotta a fejét, és végigsimított a férje arcán. - Mutasd meg. - Parancsolj - simított végig ajkaival a felesége szemöldökén Roarke, majd csókokkal borította el az arcát, a homlokát és a száját, miközben lecsatolta róla a fegyverövét. - Elmondod, mi a baj? Eve bólintott. -Csak előbb legyél velem egy kicsit. Szükségem van... Egyszerűen szükségem van rád. Roarke a hátára fordította a feleségét és lehúzta a bakancsát. Gyűlölte látni a sötét árnyékot a szeme alatt. Olyan sápadt volt, hogy attól félt, ha erősebben érinti meg a kelleténél, azonnal szétfoszlik a levegőben. Nem kellett külön figyelmeztetni, amúgy is gyengéd volt. És Eve hosszú, elégedett sóhaja tudatta vele, hogy a feleségét eltöltötte a szerelem. - Amikor bejöttem, és észrevettem, hogy alszol, arra gondoltam: itt az én kis katonám, akit kimerített a háború - emelte fel Eve kezét Roarke, és egyenként végigcsókolta az ujjait. — Most pedig nézlek, és csak egy kedves, szerető nőt látok magam előtt.
Eve mosolyogva tűrte, hogy a férje levetkőztesse. — Ezt meg hol tanultad? - Csak úgy jön. Mindössze rád kell néznem hozzá. Te vagy az életem. Eve felült és átölelte a férjét. Legszívesebben zokogott volna, de attól tartott, hogy ha egyszer elkezdi, nem tudja abbahagyni. A száját Roarke meleg nyakához szorította. Vigyél el innen, könyörgött némán. Ó, Istenem, vigyél el innen, csak egy kis időre. És mintha csak Roarke meghallotta volna a könyörgését, simogatni kezdte. Finoman, hogy megnyugtassa és vigasztalja. Valamit dúdolt is mellé, amivel megnyugtatta Eve háborgó lelkét, és egészen addig folytatta, amíg el nem lazult minden izma. Eve lassan, fokról fokra elmerült a lágy csókok tengerében. Roarke érezte, hogy a felesége teljesen megadja magát neki, a máskor erős, bátor katonája úgy ellágyul a karjai között, mint a viasz. Eve-nek köd borult a tudatára. Már nem üldözték rémálmok, nem lestek rá árnyak a sarokból. Csak Roarke létezett, a csaknem lusta cirógatás, és az álomszerű csókok, melyek békés örvénye lassan lehúzta a mélybe. Egymást követték az érzések, és fátylukkal lassan eltakarták a kimerültséget és a kétségbeesést. Roarke szája rátalált a mellére, és amikor a nyelvével lassan kóstolgatni kezdte, nagyot dobbant a szíve. Végigsimított Roarke hátán, tenyere alatt érezte a csontokat és az izmokat. Ebben a pillanatban a halál számtalan arca világnyi távolságra került tőle. Amikor Roarke szája és keze követelőzőbbé vált, Eve is felkészült az első hőhullámra. Halkan felnyögött. Roarke kihasználta az idejét, a rendelkezésére álló, végtelen időt, elbűvölte a feleségét, és hagyta, hogy őt is elbűvöljék. Élvezte Eve testét, sima, rugalmas bőrét, meglepő hajlatait. Látta, ahogy egyre inkább a hatalmába keríti a gyönyör, érezte, ahogy apró remegések kíséretében átjárja az egész testét. És végül, amikor már egyikük sem bírt magával, Eve felnyögött, és megadóan reszketni kezdett a kezei között. A kéj forró hullámokban öntötte el Eve testét, szívét és elméjét. A megkönnyebbülés csodás volt — akár az élet. Legszívesebben minél szorosabban ölelte volna magához a férjét, de Roarke az ujjait a felesége ujjai közé fűzte, és tovább csókolta. Eve nem tiltakozott. Teljesen megadta magát Roarke
gyengédségének. És amikor ismét elért a csúcsra, örömében felzokogott. A szíve vadul kalapált. Az idegei táncot jártak, és Roarke minden egyes érintésére megborzongott. Az izmai elernyedtek, és megadóan kitárulkozott a férje előtt. Miközben finoman megcsókolta, Roarke elnézte a felesége arcát. Majd megszorította a kezét. Eve elmosolyodott, és a nevén szólította, mielőtt felemelkedett az ágyról, hogy végre találkozzanak.
Amikor már mindketten nyugodtan feküdtek egymás mellett, Roarke a felesége mellére hajtotta a fejét. Arra gondolt, hogy talán máris elalszik, és ezúttal sokkal békésebbeket fog álmodni, de tévedett. Eve felemelte a kezét és beletúrt a hajába. - Olyan fáradt voltam - súgta halkan. - A robotpilótára kellett bíznom a kocsit. Teljesen ostobának éreztem magam miatta. Nagyon ocsmány napom volt. Mint ahogy ez az ügy is az. És nem csak az áldozatok, nem csak a nők miatt. Amikor a gyilkos végez velük, mintha az ujjával egyenesen rám mutatna. — És ettől te is áldozatnak érzed magad. Hála Istennek, gondolta Eve. Hála istennek, hogy Roarke megérti. -Igen, és mégsem... - gondolt vissza az álmára. - Egyszerre vagyok áldozat, és az, aki kiáll az áldozatokért, amikor már túl késő. - Eve - emelte fel a fejét Roarke, és a felesége szemébe nézett. - Soha sincs túl késő. Ezt te tudod a legjobban. - Általában tényleg nincs. Volt valami a hangjában, amitől Roarke felült, és Eve-t is magával húzta, majd a két tenyere közé fogta az arcát, és alaposan megvizsgálta. - Tudod, ki a gyilkos. - Aha, tudom. De az lesz az igazi feladat, hogy megállítsam, rábizonyítsak mindent, és végül börtönbe juttassam. A lelkem mélyén kezdettől fogva tudom, ki az, de meg kellett várnom, amíg kitisztul a fejem, hogy megtegyem a helyes lépéseket. — Enned kell. Utána mindent elmesélhetsz. - Szerintem is. De utána inkább valami másról beszélnék simította el két kézzel a haját Eve. - Előtte viszont lezuhanyozom és kicsit összeszedem magam. - Rendben - hagyta rá Roarke, mert ismerte már annyira a
feleségét, hogy tudja: most erre van szüksége. - Addig felhozatok valamit. Eve lehajtotta a fejét és a férje homlokához érintette a homlokát. - Tudod, mi a legjobb tulajdonságod? Hogy mindig mindent elintézel. Roarke legszívesebben maga mellett tartotta volna Eve-t, amíg a felesége el nem árulja neki, mi aggasztja. De inkább hagyta kimenni. Eve minden bizonnyal túl forró vizet enged magára, gondolta Roarke, miközben felállt, hogy hozzon két köntöst, és elintézze a vacsorát. És utána csak áll az izzó vízsugár alatt, amíg azt nem hiszi, hogy a cseppek visszapofozzák bele az elvesztett energiát. Nem fogja törülközőre vesztegetni az idejét, hanem egyenesen belép a szárítócsőbe, ahol még nagyobb hőség várja. Tudta, hogy Eve nem fog ismét elaludni. Erre gondolt, miközben feltálalta a vacsorát. Legalábbis egy ideig még nem. Feltankolja magát, utána pedig dolgozni kezd, amíg össze nem esik. Ez volt az egyik legcsodálatosabb és egyben legkiábrándítóbb tulajdonsága. Eve abban a vékony, fekete köntösben jött vissza, amit Roarke a fürdőszoba ajtajára akasztott, és amiről valószínűleg azt sem tudta, hogy az övé. - Mi az a zöld izé? - Spárga. Jót fog tenni. Eve arra gondolt, olyan, mintha egy rajzfilmkertből került volna elő, de a hal és a rizs valóban étvágygerjesztően nézett ki. Akárcsak a vörösbor. Először ezt az utóbbit kóstolta meg, mert remélte, hogy így könnyebben lecsúszik a zöld izé. - Miért eszel mindig zöld és vicces akármiket? - Mert a táplálkozás nem abból áll, hogy az ember néha bekap egy szelet csokoládét. — Pedig jó lenne. - Elbátortalanodtál, Eve. — Lehet - szúrt fel Eve a villájára egy adag spárgát, és a szájába tömte. Feleolyan rossz sem volt, mint elképzelte, ennek ellenére utálkozó arcot vágott. - Ne edd meg, ha nem ízlik. Eve bekapott egy falat halat. - Az anyámról álmodtam. - Álmodtál vagy visszaemlékeztél rá?
— Nem tudom. Talán mindkettő - lapátolta magába Eve a rizst. - Szerintem mindkettő. Egy lakásban voltunk vagy egy szállodai szobában. Nem tudom pontosan, de szerintem lakásban. Valami olcsó helyen. Három-, talán négyéves lehettem. Honnan lehet ezt megállapítani? - Nem tudom. - Én sem. Mindazonáltal... Eve elmesélte, hogy egyedül maradt, bement a hálószobába, és eljátszott a kozmetikumokkal, a parókával annak ellenére, hogy ezt megtiltották neki. - Talán a gyerekek mindig azt csinálják, amit megtiltanak nekik. De... Nem tudtam ellenállni. Szerintem csak szépen akartam kinézni. Arra gondoltam, gyönyörű leszek, ha felkenem az arcomra azt a sok szemetet. És kicsípem magam, vagy nem így nevezik? Kicsíptem magam, mert egyszer, amikor az anyám jó hangulatban volt, és kifestett egy kicsit, azt mondta, olyan szép vagyok, mint egy baba. - A gyerekek - kezdte óvatosan Roarke - szerintem ösztönösen meg akarnak felelni az anyjuknak. Legalábbis amikor még kicsik. - Azt hiszem. Nem szerettem, sőt féltem tőle, ennek ellenére azt akartam, hogy szeressen. Hogy megdicsérjen, csinosnak nevezzen, vagy hasonló. A pokolba - lapátolta tovább Eve a vacsorát. - Annyira belemerültem, hogy nem hallottam, amikor hazajöttek. Az anyám belépett és meglátott. És verni kezdett a nadrágszíjjal. Azt hiszem, épp az egyik kuncsaftját várta volna... Volt valami az asztalon. Nem tudom, micsoda. Úgy értem, gyerekként nem tudtam, de... - Nem kell elmagyaráznod. - Aha - folytatta Eve az evést. Tartott tőle, hogy a vacsora megakad a torkában, ennek ellenére tovább evett. — Kiabált velem, én pedig sírtam. A földre feküdtem, onnan ordítottam. Az anyám tovább akart ütni, de az apám nem engedte. Felemelt... - kavarodott fel Eve gyomra az emlék hatására. - A francba. Francba. Amikor a villája zörögve a tányérjának csapódott, Roarke gyengéden lehajtotta a felesége fejét. - Minden rendben. Lélegezz mélyeket. Lassan és mélyeket. A hangja gyengéd volt, akárcsak a keze, amely Eve fején nyugodott. De az arca gyilkos indulatokat tükrözött. - Egyszerűen nem bírtam, amikor hozzám ért. Még most is libabőrös lesz tőle a karom. Pedig akkoriban még nem erőszakolt meg, de a lényem egy része biztosan előre látta a jövőt. De miből sejthettem?
- Ösztön - csókolta meg a felesége tarkóját Roarke, miközben úgy érezte, darabokra szakad a szíve. - A gyerekek felismerik a szörnyetegeket, ha találkoznak eggyel. - Lehet. Lehet. Oké. Most már minden oké - ült föl Eve, és hátrahajtotta a fejét. - Nem bírtam elviselni az érintését, mégis hozzábújtam. Bármit elviseltem volna, csak minél távolabbra kerüljek az anyámtól. Attól, amit a szemében láttam. Az anyám gyűlölt engem, Roarke. Holtan akart látni. Nem, még annál is több. Ki akart törölni a világból. Kurva volt. Az asztalkán pedig egy kurva segédeszközei sorakoztak. Kurva volt és drogos, mégis úgy nézett rám, mintha kettőnk közül én lennék mocskos. Pedig a méhéből születtem. És szerintem leginkább pontosan ezért gyűlölt - nyúlt Eve a bor után, pedig a keze még egyáltalán nem nyugodott meg, de úgy érezte, meg kell nedvesítenie a torkát. - Ezt nem értem. Úgy gondoltam... Azt hittem róla, hogy azért annyira nem rossz hozzám, mint az apám. A testében nőttem fel, tehát éreznie kell irántam valamit. De legalább olyan gonosz volt. Talán még rosszabb is. - A részeid - szorította meg a kezét Roarke, mert Eve öszszerezzent a szavai hallatán, és határozottan a szemébe nézett. - Ők tettek azzá, ami lettél, Eve. Ha nem kell dacolnod velük, nem leszel ennyire jó. Eve-nek elfulladt a hangja, mégis úgy érezte, mondania kell valamit. — Nagyon, de nagyon szeretlek. - Akkor egy szinten vagyunk. — Roarke, eddig nem tudtam. És annyira akartam emlékezni. Csak most döbbentem rá, hogy nincs értelme emlékezni. Ostobaság. - Nem az - vert hevesebben Roarke szíve, miközben megcsókolta a felesége kezét. - Egyáltalán nem az. Ma éjjel álmodtál vele először? Roarke látta, hogy Eve arcán átsuhan a bűntudat árnyéka. És megszorította a kezét, mielőtt kihúzhatta volna a tenyeréből. - Nem a ma esti álmodról meséltél - csendült figyelmeztetően a hangja, hogy Eve tarkóján égnek álltak a pihék. — Hanem mikor, Eve? - Régebben. Pár napja. A múlt héten. Honnan a pokolból tudjam? Nem írtam fel a naptárba. Közben néhány hullával is foglalkoznom kellett, amik a lábam elé hullottak. Nekem nincs titkárom, aki minden gondolatommal és mozdulatommal törődne. - Azt hiszed, veszekedéssel elterelheted a figyelmemet arról
a tényről, hogy napokig magadban tartottad, és nem szóltál róla nekem? Mielőtt Bostonba mentünk - állt fel Roarke, mert túlságosan dühös volt ahhoz, hogy ülve maradjon. - Amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, te pedig leráztál valami kézenfekvő hazugsággal. - Nem hazudtam, csupán nem mondtam el az igazat. Nem tudtam elmondani, mert... — akadt el Eve szava, mire gyorsan váltott. — Mert még nem álltam rá készen, ennyi az egész. — Csak süketelsz. - Ennek a szónak nem ismerem a jelentését - szúrt a villájára Eve egy darab spárgát, és elszántan rágni kezdte. - Elhatároztad, hogy nem mondod el nekem - ült vissza a helyére Roarke. - Miért? - Tudod, nagyfiú, talán öt átkozott percre félretehetnéd azt a nyavalyás egódat, mert ez egyáltalán nem rólad szól. Ez az én ügyem, tehát... Hé! Eve csaknem megütötte Roarke-ot, de a férje számított erre, és könnyedén kicselezte, miközben megfogta az állát, és úgy fordította a fejét, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. - Dehogynem szól rólam is, nem igaz? Azt hiszem, már elég jól kiismertem a gondolataid tekervényes útjait. És nem is olyan régen még én is eltitkoltam előled, amit az anyámról megtudtam. - Nem érted. Hiába vagy nagy és hatalmas, még mindig látom a sebeidet. Ezért gondoltam, hogy nem lesz jó, ha rád zúdítom a problémáimat. - Mert az anyádra gondoltál, aki csak szenvedést okozott neked, azt hitted, szomorú leszek, ha én is az enyémre gondolok, aki szeretett. - Valami ilyesmi. Hagyjál. Roarke nem hagyta. — Ez szörnyen ostoba logika - hajolt előre, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta a feleségét. - És azt hiszem, nem is tévedtél nagyot. Elszomorodom, amikor eszembe jut az anyám. Nem tudom, ki fogom-e valaha is heverni az elvesztését. És fogalmam sincs, hogy léphetnék nélküled tovább. Ne hallgattass el. - Csak egy kis időt akartam nyerni, hogy mindketten megnyugodjunk. - Értem. És elfogadom. Nem gondolod, hogy sokkal jobban járunk, ha együtt nyugszunk meg? Hol ütött meg? Eve csak nézte a férjét, miközben a kézfejével megérintette az arcát, és hirtelen megdobbant a szíve, mert Roarke úgy puszilta meg azt a pontot, mintha még mindig fájna.
- Soha többé - jelentette ki határozottan. - Legyőztük őket, kedves Eve. Külön-külön, és együtt is legyőztük őket. Minden rémálom és keserűség ellenére. Eve vett egy mély lélegzetet. — Nagyon dühös leszel, ha bevallom, hogy pár napja megbeszéltem Mirával az egészet? — Nem. Tudott segíteni? - Egy kicsit. De te többet tudtál - játszadozott Eve az étellel. — Kitisztítottad a fejem. Lehet, hogy az agyam már megint kezdett felforrni. Nagyon fáradt voltam, amikor hazajöttem. Még Summersetet sem tudtam tisztességesen megsérteni. Te viszont megmentettél. - Hmm - Roarke mindössze ennyit felelt. - Minden gondolatomat leköti az ügy és a nyomozás. És Peabody is felidegesített. — Ugye, holnap vizsgázik? - Hála Istennek. Fortneyt és Breent azalatt hallgatom ki, amíg oda lesz. Majd megkérem Feeneyt, hogy segítsen. Utána pedig... Apropó, ha már szóba került Fortney: felpofozta Peppert. - Hogy mondod? - Tiszta fekete a szeme. Bejött hozzám, feljelentést tett, így sokkal könnyebb őrizetbe venni és bent tartani azt a gazembert. Ügy intéztem, hogy holnapig még csak esélye se legyen letenni az óvadékot. Ma már futottam egy kört Breennel. Eleinte még nagy volt az arca, de hamar letöröltem róla a vigyort. Holnap reggel fogom folytatni a kihallgatását. Renquist elutazott a városból, állítólag valami üzleti ügyben. Arra gondoltam, megkérem az egyik kapcsolatomat, nézzen utána, valóban elszólította a kötelesség, vagy csak leplezni próbál valamit. - Nem csak az egó szól belőlem, amikor feltételezem, hogy én vagyok az a bizonyos kapcsolat? Eve a férjére vigyorgott. - Nagyon sok hasznodat veszem, még a szexen kívül is. - Kedvesem, ez olyan megindító. - Smitht is figyeltetem. Az ügy minden szereplőjéről tudni akarom, mikor és merre jár. - És miből fogsz rájönni, hogy a négy közül melyik a te embered? - Felismerem - felelt Eve, majd megrázta a fejét. - De a letartóztatások mindig megérzés alapján történnek. Egyetlenegy ember akad a listámon, aki minden tekintetben illik a profilba. Egyetlenegy, akinek szüksége lehetett arra, hogy leveleket írjon nekem. A másik hármat kell kihúznom, és erre az egyre építeni
az egész ügyet. Összevetem az utazásait a New Yorkon kívül történt gyilkosságok időpontjával, és máris elég anyag lesz a kezemben, hogy az alapján házkutatási parancsot kérjek. Nála megtalálunk mindent. A papírt, a felszerelését, a jelmezeit. Holnap majd mindent elintézek. És akkor elkapom. - Elárulod nekem is, hogy kire gyanakszol? - Szerintem inkább igyekezzünk megkurtítani a névsort. Szedjük össze az utazások és a gyilkosságok dátumait. Majd meglátjuk, mire jutunk. Neked is remek ösztöneid vannak. Civil létedre. - Hízelgő. Ezek szerint munkával töltjük az estét. -Aha, én... A francba - kiáltott fel, mert ebben a pillanatban jelezni kezdett a marok'linkje. Felugrott az asztaltól, lehajolt a földön heverő nadrágjáért, és végül sikerült kibányásznia a zsebéből a szerkezetet. - Dallas. - Hadnagy - töltötte be Sela Cox könnyáztatta arca a képernyőt, és Eve-nek csaknem megállt a szíve ijedtében. - Mrs. Cox. - Magához tért - ömlöttek Sela könnyei, de mosolygott. Most vizsgálja az orvos, de úgy gondoltam, ezt a hírt minél hamarabb elmondom magának is. - Máris indulok - akarta bontani Eve a vonalat, de hirtelen meggondolta magát. - Mrs. Cox. Köszönöm. - Várni fogjuk. - Mégiscsak történnek csodák - mondta Roarke-nak, és magára rántotta a nadrágját. Majd a lábai annyira elgyengültek, hogy le kellett ülnie egy pillanatra. - Láttam az arcát. Ma este, álmomban. Az övét és másokét is. Láttam az arcát, és azt hittem, meghalt. Hogy későn érkeztem. De szerencsére tévedtem - vett egy mély lélegzetet, miközben Roarke melléje lépett. - Őt is láttam. Az apámat. A kórházi ágy másik oldalán állt. Azt mondta, akárhogy is legyen, ez sohasem ér véget. Mindig lesz egy újabb áldozat, és lehet, hogy egyszer még nekem is fel kell adnom a küzdelmet. - De ő is tévedett. - Ebben aztán átkozottul igazad van - állt fel Eve. - Nem szólok Peabodynak. Azt akarom, hogy friss legyen a vizsgán. Nem akarsz elkísérni? — Én mindig mindenhová el akarlak kísérni.
Huszonegyedik fejezet
Eve végigrohant a kórház folyosóján. A jelvényét kitűzte az övére, nehogy egy túlbuzgó orvos véletlenül megállítsa. Roarke ugyan elárulhatta volna, hogy ezt a szemében lobogó tűz is megteszi, de attól tartott, hogy ha említést tesz róla, azonnal elhalványul. És annyira élvezte a látványt, hogy ezt semmiképpen sem akarta megkockáztatni. Az ajtó elé állított egyenruhás azonnal vigyázzba vágta magát, amint befordult a sarkon. Roarke úgy vélte, megérezte a feleségéből áradó energiát. Az ajtó abban a pillanatban tárult ki, amint odaért eléje. Az orvos sokkal bátrabbnak bizonyult, mint a rendőr. Karba font kézzel és haragosan összevont szemöldökkel állta el Eve útját. - Hallottam, hogy értesítették, és elindult. A beteg éppen hogy csak feleszmélt, és néha még vissza-visszaesik. Az állapota továbbra is kritikus. Jelenleg nem kockáztathatjuk, hogy beszéljen vele. - Huszonnégy órával ezelőtt még azt mondta, hogy az eszméletét sem fogja visszanyerni. Mégis megtörtént. - Őszintén szólva magam is csodának tartom, hogy felébredt a kómából, még ha csak rövid időre is. Sela Cox csodáért fohászkodott, gondolta Eve. És meg is kapta, amit kért. - Nem hiszek azokban a csodákban, amelyek nem valók semmire. Egy gazember juttatta abba a kórterembe, és most megkapta az esélyt, hogy megakadályozza, másokat is oda juttasson. Vagy abba az istenverte hullaházba - csattant Eve hangja, mint a korbács, hogy az ajtó előtt álló egyenruhás is összerezzent. - Nem akarhatja, hogy így történjen. - Ezzel szemben - halkította le dallamos hangját Laurence - itt én vagyok a főnök. És első a betegem gyógyulása. - Ebben tökéletesen egyetértünk. Azt akarom, hogy életben maradjon és felépüljön. — Hogy aztán vallomást tehessen. - Milyen igaz. És ha ettől az ellenségének gondol, akkor egyszerűen ostoba. Eddig én is a halottak közé soroltam, Laurence, akárcsak maga. De ez a lány mindkettőnknek megmutatta, milyen kemény fából faragták. És most tudatni aka-
rom vele, hogy elintézem a fickót, aki ezt művelte vele. De ebben neki is része van. Most még csak áldozat. Én viszont segítek, hogy hős legyen belőle. Ez olyasmi, amiért érdemes élni. Két választása van - folytatta, mielőtt az orvos megszólalhatott volna. - Vagy utasítom ezt a rendőrt, hogy bilincselje meg, vagy bejön vele és felügyeli a beszélgetésünket. — Nem tetszenek a módszerei, hadnagy. — Tegyen panaszt - nyomta be Eve az ajtót, és a válla fölött visszanézett Roarke-ra. — Várj meg idekint. Amikor belépett, elfacsarodott a szíve. Marlene halottsápadtan feküdt az ágyban. Az anyja mellette állt és a kezét fogta. - Csak pihen - mondta gyorsan Sela. - Amikor közölte, hogy idejön, leküldtem a férjemet a kápolnába. Egyszerre csak ketten lehetünk bent nála. -Mrs. Cox, ismételten figyelmeztetnem kell, hogy Dallas hadnagy jelenléte orvosi szempontból egyáltalán nem kívánatos. A lányának csendre és nyugalomra van szüksége. - Azóta csendben van, amióta ezt tették vele, és nem lesz nyugodt, amíg a támadóját el nem fogják és meg nem büntetik. Már mondtam, és most megismétlem, hogy nagyon hálásak vagyunk magának, doktor úr. De Marlene-nek ezt meg kell tennie. Ismerem a gyerekemet. — Nagyon vigyázzon - figyelmeztette Eve-t Laurence. — Különben a maga csuklójára kerül az a bilincs. Eve az ágy mellé lépett, és közben minden idegszálával Marlene-re összpontosított. — Magának kell beszélnie hozzá, Mrs. Cox. Nem akarom megrémíteni. - Már mondtam neki, hogy idejön - hajolt az ágy fölé Sela, és finoman megcsókolta a lánya homlokát. - Marley? Marley baba, ébredj fel. Dallas hadnagy szeretne beszélni veled. - Olyan fáradt vagyok, anyu - hallatszott az elhaló válasz. - Tudom, kislányom. Nem tart sokáig. De a hadnagynak szüksége van a segítségedre. - Tudom, hogy sok mindenen ment keresztül - óvakodott közelebb Eve, figyelmen kívül hagyva az orvos rosszalló tekintetét. - Tudom, hogy ez nagyon nehéz. De nem hagyhatom, hogy a támadója büntetlenül megússza. Nem hagyhatjuk, Marley. Maga és én. Megmenekült a kezei közül. Egyszer már sikerült megállítania. Segíthet nekem, hogy egyszer s mindenkorra megállítsam. Marlene szeme erőtlenül rebegve kinyílt. Már nézni is fáj-
dalmas volt az erőfeszítését. Eve felismerte a tekintetében az elszántságot, amivel a fájdalom ellen harcol. - Olyan ködös és összefolyik. Nem látok tisztán. - Minden rendben. Mondja el azt, amire emlékszik. Éppen hazafelé tartott a munkából. Metróval. - Mindig metróval megyek. Csak pár sarok. Meleg volt. Fájt a lábam. - És ott állt egy teherautó. - Egy kis költöztetőfurgon - mocorgott Marlene nyugtalanul, de mielőtt az orvos megmozdulhatott volna, Sela megsimogatta a lánya fejét. - Minden rendben, kislányom. Már vége. Senki sem fog bántani. Itt biztonságban vagy. Itt állok melletted. - Egy férfi. Begipszelt kézzel. Sohasem láttam még ilyen óriási gipszet. Nem tudta, nem tudta felrakni a díványt. Mindig visszacsúszott. Megsajnáltam. Anyu. Eve elszántan közelebb lépett, és megfogta Marlene másik kezét. - Ide már nem jöhet maga után. Többé már soha nem árthat magának. Azt hiszi, legyőzte, pedig nem. Maga máris megnyerte a küzdelmet. Marlene szeme ismét megrebbent. - Nem sokra emlékszem. Segíteni akartam neki és leütött valamivel. Fájt. Még sohasem éreztem akkora fájdalmat. Nem tudom, mi történt utána. Nem tudom - eredtek el a könnyei. - Nem emlékszem semmi többre, csak arra, hogy anyu, apu vagy a bátyáim beszélnek hozzám. Pete bácsi? Pete bácsi és Dora néni is itt vannak? — Igen, drágám. Mindenki eljött. - Miközben beszéltek hozzám, csak lebegtem, aztán hirtelen itt ébredtem fel. -Mielőtt az a férfi megtámadta, látta az arcát - és Eve érezte, hogy Marlene ujjai megremegnek a tenyerében. - Biztos tétovázott egy kicsit, mielőtt a segítségére sietett volna, és szerezni akart róla valamilyen benyomást. Aztán úgy döntött, minden oké, csak egy szerencsétlen, aki bajba került. Maga túlságosan okos ahhoz, hogy közeledjen valakihez, akit veszélyesnek gondol. - Nagy gipsze volt és szerencsétlennek látszott. Csinos volt. Sötét, göndör haj. Göndör haj és baseballsapka. Azt hiszem. Nem tudom... Rám nézett és mosolygott. — Látja most maga előtt? Fel tudja idézni az arcát, Marley? - Igen... Azt hiszem. De csak homályosan.
— Mutatok néhány képet. Szeretném, ha megnézné őket, és elmondaná, ha felismeri közöttük azt, amelyik gipszet hordott a kezén. Csak idézze fel az arcát magában, és nézze meg a képeket. - Megpróbálom - nedvesítette meg az ajkát Marlene. Nagyon szomjas vagyok. - Hozom már, aranyom - búgta Sela, és egy szívószálat igazított a lánya szájába. - Csak nyugodtan. Ne feledd, már biztonságban vagy. - Olyan nehéz ébren maradni. És gondolkodni is. — Ennyi elég lesz, hadnagy. Laurence hangjára Marlene ismét mocorogni kezdett és igyekezett az orvos felé fordítani a fejét. -Magát is hallottam, amíg lebegtem. Hallottam. Azt mondta, ne adjam fel. Azt... Ha maga sem adta fel, akkor nekem sem szabad. - így igaz - és az orvos olyan szánakozva beszélt, hogy Eve visszafogta magát. - És nem is adta fel. — Adjon még egy percet - kérte Eve. - Csak egyetlen percet kérek, Marley, és nem zavarom többet. - A rendőrségtől jött? - fordította felé a fejét Marlene, és hirtelen elmondhatatlanul fiatalnak és törékenynek látszott. Ne haragudjon. Teljesen összezavarodtam. - Igen, a rendőrségtől - vette elő Eve a gyanúsítottak fényképét. — Amikor megnézi ezeket, jusson eszébe, hogy ő már nem árthat magának. Megmenekült tőle, nem adta fel, ezért nem nyúlhat többé magához. Majd egyenként megmutatta Marlene-nek a képeket, és közben figyelte a szemét. És hirtelen meglátta benne a felismerést és a rémületet. - Ő az. Ó, istenem, ő az. Anya. Anyukám. — Dallas hadnagy, annyi elég. Eve a könyökével lökte hátrébb az orvost. - Marley. Biztos benne? - Igen, igen, igen - fordította Marlene az anyja felé a fejét. - Az arca. A szeme. Mosolygott rám. — Minden rendben. Már vége. - Azt akarom, hogy távozzon. Azonnal. - Már megyek is. — Várjon — tapogatózott Eve keze után Marlene. — Ugye meg akart ölni? - De nem sikerült neki. Maga legyőzte. És megállította hajolt Eve az ágy fölé, és mivel Marlene szeme ismét lecsukó-
dott, nagyon lassan folytatta. - Maga egyedül állította meg, Marley. Mindig emlékezzen erre. Sohase felejtse el - lépett hátra, miközben az orvos a monitorokon ellenőrizte Marlene életfunkcióit. Majd megfordult és elhagyta a kórtermet. - Megvan a gazember — közölte Roarke-kal, és elindult a felvonó felé. - Most be kell mennem a kapitányságra, hogy összeszedjem a megfelelő adatokat. Még mindig szeretném, ha ellenőriznéd a gyanúsítottak utazásait. Minden részletében stabil vádat akarok összehozni. Két órán belül a kezemben lesz a letartóztatási parancs, még akkor is, ha meg kell fojtanom érte egy bírót. - Hadnagy! Várjon, hadnagy - sietett utána Sela. - Most üldözőbe fogja venni a kislányom támadóját? - Igen, asszonyom. - Komolyan gondolta, hogy végül Marley állította meg? — Komolyan. Sela a szemére szorította a kezét. - Ez sokat fog segíteni neki. Tudom jól, mert ismerem a lányomat. Az orvosok még abban sem hittek, hogy fel fog ébredni. Én viszont biztos voltam benne. - Az már szent igaz. Sela felnevetett, majd a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a torkából kitörni készülő zokogást. - Tudom, hogy dr. Laurence gorombán viselkedett magával, de velünk nagyon kedves, és rettenetesen sokat tett Marleyért. - Én is goromba voltam vele. Pedig mindketten csak a lánya felett őrködünk. - Csak azt szerettem volna elmondani, hogy dr. Laurence a kislányom őrangyala, maga pedig a bosszúálló. Sohasem felejtem el - állt lábujjhegyre, megcsipkedte Eve arcát, majd elsietett. — Bosszúálló angyal - húzta be Eve zavartan a vállát, miközben belépett a liftbe. — Jézusom - majd kihúzta magát, és bőszen elvigyorodott. - Annyit mondhatok, hogy mire ennek vége lesz, Niles Renquist megesküszik rá, hogy egyenesen a pokolból emelkedtem fel érte.
Politikailag és személyesen is kényes ügyről volt szó. Peabody ideges lesz, és biztosan duzzog majd egy kicsit, amiért nem hívták be. De Eve, miközben Whitney kapitányhoz készült, arra gondolt, hogy ezt le kell majd nyelnie.
És Whitney sem lesz túlságosan boldog, amiért visszahívták a kapitányságra. Amikor Eve belépett az irodájába, és meglátta a felettese hatalmas testére feszülő szmokingot, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne borzadjon össze. - Uram, elnézést, amiért megzavartam az estéjét. - Remélem, az indoka elég nyomós, hogy a feleségemet is kiengesztelje — és mivel Eve ezúttal nem volt olyan sikeres, mint pár pillanattal korábban, és összerezzent, Whitney bólintott. - Maga még a felét sem tudja. Jobb, ha békén hagyja Niles Renquistet, hadnagy, mert mielőtt elváltam a feleségemmel, éppen egy nagykövettel, az ENSZ egyik tisztviselőjével és az angol kormány egy tagjával beszélgettem egyszerre. - Marlene Cox azonosította Niles Renquistet mint a támadóját. És a birtokomban van Sophia DiCarlo vallomása, aki au pairként dolgozik Renquistéknél, és megerősítette, hogy Mr. és Mrs. Renquist nyilatkozatával ellentétben Mr. Renquist nem tartózkodott otthon, amikor a gyilkosságok történtek. Birtokába van annak a papírnak, amire a leveleket írták, melyeket a helyszíneken találtunk, és tökéletesen illik a gyilkosról készített profilba. Feeney kapitány és a civil szakértőként megbízott Roarke jelen pillanatban is azon dolgoznak, hogy párosítsák az utazásait a New Yorkon kívül történt gyilkosságokkal. Szerintem meg tudják majd erősíteni, hogy a gyanúsított Londonban, Párizsban, Bostonban és New L. A.-ben járt, amikor ezeken a helyeken megöltek valakit. A megszokott körülmények között ez bőven elég lenne egy házkutatási parancshoz és ahhoz, hogy behozzuk és kikérdezzük. - De ezúttal egyáltalán nem megszokottak a körülmények. - Nem, uram. A gyanúsított diplomáciai státusban tartózkodik az ország területén, ráadásul a politikusok meglehetősen érzékenyek, és akkor még nem szóltunk a bürokráciáról. Kérem, beszéljen személyesen a bíróval és a megfelelő politikusokkal, hogy minél hamarabb megkaphassam a házkutatási és az elfogatóparancsot. Újra gyilkolni fog, kapitány, mégpedig hamarosan. — Azt akarja, hogy önként dugjam hurokba a nyakamat, hadnagy? - vakarta meg a fejét Whitney. - Megszerezte egy súlyos fizikai és lelki traumán étesett nő vallomását. Akinek a feje sérült meg. És egy alkalmazottét, akit állítólag a gyanúsított szexuálisan molesztált. Mind a kettő elég gyenge lábakon áll. A papír megvásárlása vagy birtoklása pedig közel sem elég, és ezt maga is jól tudja. Különben Renquist már rég a rács mögött csücsülne. És mások is illenek a profilba. Renquist ügyvé-
dei és a brit kormány azonnal megtámadná a vádat. Határozottabb bizonyítékok kellenek. - Megszerzem, ha bejutok a házába és az irodájába. Ő a gyilkos, kapitány. Tudom, hogy ő az. Whitney csendben ült, miközben vaskos ujjaival az asztal lapján dobolt. - Ha bármi, ismétlem, csak a legcsekélyebb kétely is felmerült magában, nem szükséges megtennünk ezeket a lépéseket. Figyelhetjük Renquist minden mozdulatát, amíg valóban kétségtelenül rábizonyíthatjuk a gyilkosságokat. Eve arra gondolt, milyen remek lesz megfigyelni Renquistet, amikor visszavonul az ENSZ épületébe, de próbálta diplomatikusan megfogalmazni a válaszát. - Lehet, hogy máris gyanút fogott. És ha nem kutatjuk át a házát, továbbra is megőrzi az előnyét velünk szemben. Ő az egyetlen, aki tudja, ki lesz a következő áldozat. És lehet, hogy ő már nem lesz olyan szerencsés, mint Marlene Cox. - Ha megteszem az első lépést, és elindítom a golyót, az mindkettőnket könnyedén kilapíthat. Én még túlélem. Maga még meg sem született, amikor én már régen jelvényt viseltem. Valahogy a nyugdíjjal is meg tudnék barátkozni. De a maga karrierjének és a szavahihetőségének egyszer s mindenkorra vége lehet. Ezt meg kell értenie. - Megértettem, uram. - Maga határozott rendőr, Dallas, talán a legjobb, aki valaha is a parancsnokságom alatt szolgált. Megéri ennyire erőltetni? Megéri, hogy elveszítheti az állását a gyilkosságiaknál? Eve az álmára gondolt, amelyben a holtak és az áldozatok közeledtek feléje. Mindig lesz e g y újabb, mondta az apja. És az ördög vigye el, igaza volt. - Igen, uram. Ha a gyanúsított különleges helyzete többet nyomna a latban, mint a munkám, nem lennék most itt. Nem tévedek, de ha mégis, akkor viselem a következményeket. - Intézkedem. Maga meg addig kerítsen egy csésze kávét. Eve csak pislogott a parancs hallatán, és határozatlanul körülnézett a felettese irodájában. Közben némileg neheztelt is, mert nem hitte volna, hogy ilyen alacsonyan áll a ranglétrán. - Hogy parancsolja, uram? - Feketén. Kapcsolja nekem Womack bírót - kérte a központost, majd amikor kopogást hallott, elvakkantotta magát. Bújjon be. Zord mosollyal a képén Feeney sietett be. Mögötte Roarke igyekezett, és menet közben pimaszul Eve-re vigyorgott.
— Én is kérnék egy csészével, ha úgyis ott vagy. - Civileket nem szolgálok ki. - Szolgálni és védeni, hadnagy - emlékeztette Roarke. Védeni, és szolgálni. - Kapd be - morogta maga elé Eve, és Whitney asztalára tette az elkészült kávét. - Megfogtuk - jelentette ki Feeney. - Várjon, ne kapcsoljon még senkit. Mit találtak? — Én és a jelen lévő civil bűvészkedtünk egy kicsit a számítógépekkel. Bárcsak a költségvetés lehetővé tenné, hogy gyakrabban kikérjem ennek a fiúnak a tanácsát — csapott Feeney őszinte tisztelettel Roarke vállára. - Éles az esze, és gyorsak az ujjai. Bocsánat. - Hagyja a mellébeszélést, Feeney, és térjen a lényegre. - A gyanúsított igénybe vett már diplomata-, tömegközlekedési és magánsiklókat is. így utazott Párizsba, Londonba, Bostonba és New L. A.-be. Pont akkor járt ezekben a városokban, amikor ott ez idáig felderítetlen gyilkosságok történtek. Gyakran jár Londonba, mint ahogy azt eddig is gyanítottuk. Bostonba már kevesebbet. Ami Londont illeti, mindig a diplomatasiklót vette igénybe. Bostonba tömegközlekedési járaton utazott, habár a drága, első osztályt választotta. A nyugati partra magángéppel ment, és egyedül. Először egy hónappal Susie Mannery meggyilkolása előtt, másodszor pedig két nappal a gyilkosság előtt indult el, és egy nappal utána tért vissza. Minden megoldatlan ügy esetében hasonló az időbeosztás fordult Eve felé. - Ez telitalálat volt, kölyök.
Ennek ellenére, hogy a megfelelő ember emelt szót a megfelelő helyen, csaknem éjfélre járt az idő, mire Eve a kezébe kapta a parancsot. A korábban érzett fáradtságát mintha elfújta volna az ereiben tomboló adrenalin. - Honnan tudtad? - kérdezte Roarke, miközben Renquist háza felé hajtottak. - Avasd be a civilt is. - Rajta kellett hogy legyen a listán. A papír túlságosan egyértelmű üzenet volt ahhoz, hogy ne vegyem figyelembe. A gyilkos szándékosan használta, mert fel akarta hívni magára a figyelmet. Kellett neki az izgalom és a szórakozás - sorolt be egy Rapid taxi mögé, és hagyta, hogy az törjön utat neki a forgalomban. - De tudnia kellene, hogy New Yorkban több olyan ember is akadhat, aki tart ebből a papírfajtából. Biztos nem ő az egyetlen, aki ilyet vásárolt. Például Smith is, de ő sze-
reti a felhajtást, ezért könnyű nyomon követni az életét. - Folytasd - buzdította Roarke. - Elliot Hawthorne is vásárolt hasonló papírt. - Ha már említed, épp most adta be a válókeresetet. Egy teniszoktatóról rebesgettek valamit. Eve elvigyorodott. - Gondoltam, hogy Hawthorne előbb-utóbb tudomást szerez róla. Be kell vallanom, felkerült ugyan a gyanúsítottak névsorára, de sohasem gondoltam rá komolyan. - Ennek ellenére szántál rá időt, hogy utánanézz, figyeltetted, és nem tévesztetted szem elől. Ennek Renquist biztosan nagyon örült. - Ahogy mondod. Aztán Breen. Az is Renquistre vall, hogy küldött neki a papírból. Ugyanis Breen a sorozatgyilkosságok szakértője, akit Renquist minden bizonnyal nagyon tisztel. Fogadni mernék egyhavi fizetésemben, hogy a könyvét meg fogjuk találni Renquist irodájában. De nemcsak Breen munkásságát tanulmányozta, hanem magát az embert is. — Sohasem gondoltad komolyan, hogy Breen az elkövető. — Nem illett a profilba. Elég szemtelen és értelmes, de nem az a fajta, aki gyűlöli a nőket vagy fél tőlük — idézte vissza, mennyire megtört, amikor az arcába vágta, hogy a felesége megcsalja egy másik nővel. — Szereti a feleségét, de ettől még nem gyilkos, csak egy tökfilkó. És szeret otthon lenni a fiával. Minden anyai feladatot ellát. Ennek ellenére nyomást gyakoroltam rá, nem is akárhogyan. Roarke megsimogatta a felesége karját, mert hallotta a hangjából a sajnálkozást. - Miért? - Mert még mindig fennállt a veszélye, hogy félreismertem. Arra az esetre... - sóhajtott nagyot, mintha csak a bűntudatot akarná kifújni magából. — Arra az esetre, ha tévedtem volna. Első látásra szimpatikusnak találtam, ellentétben Renquisttel. - Ezek szerint aggódtál érte. - Úgy is lehet mondani. És számolnom kellett azzal, hogy Breen mégis belekeveredett valahogy az ügybe. Előfordulhatott volna, hogy a következő könyve érdekében ellátta adatokkal a gyilkost. Sokat számítottak a kihallgatás alatt adott reakciói, valamint az, hogy melyik kérdésre válaszolt és melyikre nem. — Vagy túljut rajta, vagy nem. Elvégre nem te árultad el, hanem a felesége. - Aha, én csak széttörtem a pajzsát, amivel az álomvilágát védelmezte. Különben is, Renquist sok mindent összeszedett
Breenről. Fogadni mernék, hogy még a felesége félrelépéséről is tud. És ennek az összegnek a dupláját tenném arra, hogy egy nem regisztrált számítógépet találunk majd az irodájában, amit arra használt, hogy minél többet megtudjon a többi gyanúsítottról. Az a gazember egymás után lökte oda őket nekem. - Túlságosan féltem a pénzem, hogy tartsam a tétet. És miért nem Carmichael Smith? - Mert szánalmas. Kell neki egy nő, aki csodálja és gondoskodik róla. És ha megölné, akkor ki masszírozná a lábát és simogatná a fejét? - Az igazat megvallva rám is rám férne egy lábmasszázs. - Aha - horkant fel Eve. - Húzzál sorszámot. Roarke kinyújtotta a kezét és végigsimított Eve borzas haján. És hogy ne szakadjon félbe a beszélgetés, feltette a következő kérdést. — És Fortney? - Peabody kedvence. Főként azért, mert megbántotta. Tudod, Peabody még elég érzelgős. - Igen. Tudom. — Ezt a későbbiekben sem fogja teljesen elveszíteni — és Eve próbált nem gondolni a reggeli vizsgára. - Ez jó - tette hozzá. - Remekül ki fogja egészíteni a képességeit. Ha az ember túlságosan kemény, könnyen rutinná válhat a munka. Te sem veszttetted el az érzéseidet, gondolta Roarke. És soha nem is fogod. - Aggódsz érte. - Nem igaz - vágta rá gyorsan Eve, majd amikor Roarke kuncogni kezdett, felszisszent. - Oké, talán mégis. Egy kicsit. Mert lehet, hogy túlságosan ideges lesz azon az átkozott nyomozói vizsgán, és eltolja az egészet. Bárcsak hagytam volna neki még egy fél évet. Mert ha megbukik, az nagyban visszaveti a fejlődését. Neki ez borzasztóan fontos. - Neked nem az volt? - Az más. Dehogynem - jelentette ki meggyőződéssel, amikor Roarke kérdőn felvonta a szemöldökét. - De én nem úgy mentem oda, hogy meg fogok bukni. Sokkal nagyobb volt az önbizalmam, mint neki. Én nem engedhettem meg magamnak a bukást, mert akkor semmim nem maradt volna mosolyodott el Eve, és Roarke felé fordította a fejét. - De ez akkor volt. És egyáltalán nem lepte meg, hogy érzi a férje simogató kezét. — Ostobaság. Térjünk vissza Fortneyhez. Elködösítette
Peabody tisztánlátását. Lusta és ostoba. Nem elég hidegvérű és összeszedett. Erőszakos a nőkkel szemben, de egyben gyáva is. A csonkításhoz viszont hidegvér kell. És bizonyos értelemben bátorság is. Fortney pedig egyáltalán nem elég bátor ahhoz, hogy ezt az egészet végigcsinálja. Számára a szex az eszköz, amivel megalázza a nőket. Ő is vett a papírból, és lefogadom, hogy Renquist mosolygott, ha nyomon követte a vásárlásokat. - Márpedig szerinted nyomon követte. Eve a visszapillantó tükörbe nézett, hogy meggyőződjön róla, a csoportja nem szakadt le. - Holtbiztos vagyok benne, ráadásul nagy valószínűséggel azt is tudta, hogy Fortney most New Yorkban van. Nem egyetlen éjszaka alatt találta ki ezt a gyilkosságsorozatot. Renquist már hónapok óta tervezget. - Folytasd. Eve észrevette, hogy Roarke azért beszélteti, nehogy elveszítse a türelmét a forgalomban. És ezt egyszerűen visszataszítónak találta. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy bekapcsolja a szirénákat. De ezzel megsértette volna az eljárás rendjét. És most mindent meg kellett tennie, hogy egy hajszálnyival se hágja át a szabályokat. - Időre volt szüksége, hogy megfigyelje az áldozatait, ezért telt el több hét is az első gyilkosság és aközött, hogy elküldte Breennek a papírt. Mármint a New Yorkban történt gyilkosságok közül az első - javította ki saját magát Eve. - De fogunk még holttesteket találni utána szerte a Földön, sőt szerintem még a Földön kívül is. — Majd bevallja. - Aha - tört át Eve zord arckifejezéssel a lökhárítók közti keskeny résen. - Ha elkapjuk, be fogja vallani. Nem fog tudni lakatot tenni a szájára. El akarja foglalni a helyét a történelemkönyvek lapjain. - Amelyekből egy neked van fenntartva. Akár tetszik, hadnagy, akár nem - közölte Eve morgását hallva Roarke. Bizony. - Először el kell bánnunk vele. Renquist maximalista, és már évek óta gyakorol. A munkájában diszkréten, diplomatikusan és engedelmesen kell viselkednie. És ez napról napra egyre nagyobb gyötrelmet okoz neki. A szíve mélyén exhibicionista, aki a többiek fölé helyezi magát, még akkor is, ha egész életében nők irányították. Akik alacsonyabb rendűek annak ellenére, hogy uralkodnak felette. Éppen ezért kell őket megbüntetni. Gyűlöli, és örömmel öli meg őket. Ez a végső
célja. - És te lennél az utolsó célpontja. Eve oldalt pillantott, és látta, hogy a férje figyeli. - Aha, ezt tervezi, de inkább később, mint előbb. Előtte addig akarja feszíteni a húrt, amíg csak lehetséges. Láttam a szemében, amikor először találkoztunk. Csak egy pillanatra ugyan, de láttam. Nem bírta türtőztetni magát. Már akkor azt akartam, hogy ő legyen a gyilkos - fékezett Renquist háza előtt. — Ez vicces lesz. Megvárta, hogy Feeney és a csoport felsorakozzon a háta mögött. A ház biztonsági rendszere megvizsgálta a jelvényét és a házkutatási parancsot, majd várakozó állásba kapcsolt. Két percen belül a hosszú, fekete köntöst viselő házvezetőnő kinyitotta az ajtót. - Elnézést - kezdte. - Ez biztos valami tévedés... - Ez a parancs feljogosít engem és a csoportomat, hogy belépjünk és átkutassuk ezt a házat. És letartóztassam Niles Renquistet, mivel alaposan gyanúsítható több rendbeli gyilkossággal és egy rendbeli életveszélyes testi sértéssel. Mr. Renquist az épületben tartózkodik? - Nem, üzleti útra ment - és a házvezetőnő inkább látszott döbbentnek, mint rémültnek. - Meg kell kérnem, hogy itt várjon, amíg tájékoztatom Mrs. Renquistet a... A helyzetről. Eve ismét a magasba emelte a parancsot. - Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kell várnom. Menjen előre, és tájékoztassa Mrs. Renquistet, hogy megérkeztünk. Csak miután megmutatta, merre találjuk Mr. Renquist irodáját. — Én nem... Nem vállalhatom a felelősséget, hogy... - A felelősség az enyém - intett Eve a mögötte várakozó embereinek, hogy lépjenek be. - Váljanak két csoportra. És minden egyes szobát alaposan vizsgáljanak át. Minden felvevő bekapcs. Az iroda? - fordult vissza a házvezetőnőhöz. — A másodikon van, de... - Mutassa az utat, Stevens, utána pedig álljon félre. Biztos nem akar belekeveredni semmibe - indult felfelé a lépcsőn Eve. Stevens ügetve indult meg utána. — Ha megvárná, amíg felébresztem Mrs. Renquistet és tájékoztatom ... - Amint megmutatta Mr. Renquist irodáját. — Jobbra az utolsó ajtó. Zárva van. - Ismeri a kódot? Stevens minden erejével igyekezett megőrizni a méltóságát,
miközben éjjeli köntösben, rendőröktől körülvéve állt. - Egyedül Mr. Renquist ismeri a kódot. Az irodában kényes iratokat is tart. Mint a brit kormány hivatalos... - Aha, aha, blabla - és Eve ebben a pillanatban már tudta, hogy nem tévedett. Valóban vicces volt a házkutatás. — A házkutatási parancs feljogosít, hogy így vagy úgy, de kinyissam ezt az ajtót - húzta elő a mesterkódját. - És élve a jogommal, a rendőrségi mesterkóddal fogom kinyitni a gyanúsított irodájának az ajtaját. A házvezetőnő sarkon fordult, és felmenekült a harmadik emeletre. Mrs. Renquistnek igencsak keserű lesz az ébredés, gondolta Eve. Csöppet sem lepődött meg, amikor azt tapasztalta, hogy a rendőrségi mesterkódot a rendszer elutasítja. — Különleges óvintézkedéseket tett - pillantott hátra a válla fölött Roarke-ra. - Ezúttal más módszerekre lesz szükség. Ha a csoporttal érkezett elektronikus szakértő sem boldogul, faltörő kost fogunk alkalmazni. - Előtte hadd vessek rá egy pillantást - javasolta Feeney, és Eve szándékosan egy kicsit odébb fordította a felvevőjét, hogy Roarke nyugodtan a zár mellé kuporodhasson a betörőszerszámaival. - Feeney, foglald le a biztonsági rendszer felvételeit őrző összes diszket. Valószínű, hogy a gyanúsított manipulálta az adatokat, így nem lesz látható, amikor a gyilkosságok és a támadás idején elhagyta a házat. — Ha így tett, annak is megtaláljuk a nyomait - villant a tekintete Roarke felé, és minden erejét össze kellett szednie, hogy elfojtson egy vigyort. Varázslatosak a kezei, gondolta ismét. - A 'linkeket és a többi kommunikációs készüléket is vigyük be - és Eve továbbra is a hátát mutatta a férjének. De magában folyamatosan hozzá beszélt: Siess, a fene egye meg, siess már. Nem állhatok í g y a végtelenségig. - Hadnagy - szólalt meg Roarke egy pillanat múlva. - Azt hiszem, a zár már nyitva van. -Jó - fordult meg Eve. - Belépünk Niles Renquist otthoni irodájába - tárta ki az ajtót, majd egy utasítással bekapcsolta a világítást és vett egy mély lélegzetet. - Lássunk munkához. A szobát aprólékos alapossággal, de ugyanakkor elegánsan rendezték be. Az antik íróasztalon modern kommunikációs és adat-visszakereső egységek álltak, valamint egy tintatartóban ezüsttinta és egy tollszár. Az elektronikus naptár mellett bőr-
kötésű határidőnapló hevert. A székeket puha, sötétzöld huzat borította. Az irodából ízléses fekete-fehér fürdőszoba nyílt. A törülközők katonás rendben sorakoztak a tartón. Biztosan itt mosakodott meg a gyilkosságok után, gondolta Eve. És szinte maga előtt látta, hogy Renquist hosszan nézegeti magát a teljes falat elfoglaló tükörben. Eve visszafordult, végignézett az irodán, majd egy ajtó felé intett, ami első ránézésre egy gardróbot rejtett maga mögött. - Megnyerted a fogadást. Itt a nem regisztrált számítógép. Eve átvágott a szobán, de a bezárt ajtó megálljt parancsolt neki. Nem vesztegette az idejét, odaintett Roarke-nak. Ekkor hallotta meg a sietős lépteket. Pamela Renquist egy sápadt barackszín köntösbe öltözve rohant be az irodába. Smink nélkül némileg idősebbnek látszott. Vadul vicsorgott, az arca kipirult. — Ez felháborító! Ez bűncselekmény. Azonnal takarodjanak a házamból! Azonnal hívom a nagykövetet, és a feletteseiket. - Legyen a vendégem - kérte Eve, és valósággal az arcába vágta a házkutatási parancsot. - Jogom van itt lenni és átkutatni a házat akár együttműködik velem, akár nem. - Majd meglátjuk - indult az íróasztal felé, de Eve elállta az útját. — Amíg nem végeztünk, nem használhatja a ház 'linkjeit. És a sajátjait sem. Ha fel akar hívni valakit, akkor kérjen meg egy erre felhatalmazott rendőrt. Hol a férje, Mrs. Renquist? - Menjen a pokolba. - Biztosíthatom, a férje oda akart küldeni - és ebben a pillanatban a szeme sarkából észrevette, hogy Roarke feléje int. Amikor melléje lépett, látta, hogy sikerült kinyitnia az ajtót. - Nocsak, nocsak, nocsak, mit találtunk. Egy adatkereső és kommunikációs központtal felszerelt rejtekhely. Feeney, a nyakamat teszem rá, hogy ez a gép sincs regisztrálva. És nézd ezeket a diszkeket. Renquist nagy rajongója Thomas A. Breennek és a hasonló témával foglalkozó írótársainak. Itt a sorozatgyilkosokról szóló könyvek és diszkek teljes gyűjteménye. - Még ebben az országban sem törvényellenes, hogy legyen egy helyiség, ahová az ember időnként elvonulhat, és olyan könyveket tartson benne, amilyen csak jólesik - de Pamela arcáról már eltűnt a dühös pír. Eve beljebb óvakodott és kinyitott egy hordóforma bőrtáskát. - Szintén nem törvényellenes néhány sebészeti műszer bir-
toklása, de ez igazán jópofa. Biztosra veszem, hogy gondosan megtisztogatták mindegyiket, de a labor minden bizonnyal megtalálja rajtuk Jacie Wooton vérét - nyitott ki egy hosszú szekrényt, és amikor megpillantotta az odabent sorakozó parókákat, a fekete körgallért, a karbantartó overallt és a többi jelmezt, hevesebben kezdett verni a szíve. — Niles szeret jelmezesdit játszani? - rúgott bele egy csomag gipszbe. - És híve az öngyógyításnak is. Egy hamisítatlan reneszánsz ember. Kihúzott egy fiókot, majd benyúlt, és folyékony kesztyűvel takart ujjaival előhúzott egy öt, apró zafírral díszített aranytárgyat. - Lois Gregg gyűrűje - suttogta. - Szerintem a családja szeretné visszakapni. - Találtam még valamit. A gazember szerette gyűjteni az emlékeket. Eve megfordult, és látta, hogy Feeney arca falfehér. Egy hordozható hűtődoboz fedelét tartotta a kezében, és Eve már azelőtt tudta, hogy mit talált benne, mielőtt a kollégája folytatta volna. — Úgy tűnik, megtaláltuk Jacie Wooton egy darabját — sziszegte Feeney. - Édes Krisztus, az a rohadék még fel is címkézte. Eve kényszerítette magát, hogy közelebb lépjen, és belenézzen a dobozba, aminek a belsejéből már eloszlott a jeges pára. Odabent egy tiszta, lezárt zacskó rettenetes tartalmát a következő felirat jelezte:
KURVA
Eve gyorsan megpördült és meglátta Pamela arckifejezését. - Maga tudta. Legalább egy részét tudta, mégis falazott a férjének. Nem akart botrányt, nem akarta bemocskolni a saját tökéletes világát. - Ez nevetséges. Fogalmam sincs, miről beszél - lépett hátra zöldre vált arccal Pamela, minél távolabb a gardróbtól és szörnyű tartalmától. De az állát még mindig magasra felszegte. - De igen, tudta. Tudta, mi folyik a házában. Hiszen magának az a dolga, hogy mindent tudjon, ami itt történik. Miért nem nézi meg közelebbről - ragadta karon Eve, és rántott rajta egy kicsit, noha Pamelának semmi kedve nem volt belépni a gardróbba. - Jöjjön, nézze csak meg, mire képes a férje. És
gondolkodjon el, mit tett volna magával, ha eljön az ideje. Vagy a lányukkal. - Magának elment az esze. Vegye le rólam a kezét. Én brit állampolgár vagyok. Rám nem terjed ki a hatásköre. - Maga nyakig benne van a hatáskörömben, Pamela - lépett kicsit közelebb hozzá Eve. - Le fogom csukni a férjét. Most ez a legfontosabb. És miután hűvösre tettem, annak fogom szentelni az életemet, hogy magára bizonyítsam a bűnrészességet. - Nincs joga így beszélni velem. Ráadásul a saját házamban. Amikor végeztem magával... — Majd meglátjuk, ki végez kivel. Feeney, vidd ki innen ezt a nőt. Házi őrizetbe kerül. Egyetlen hívást engedélyezek neki. - Ne érjen hozzám. Ne merjen hozzám érni a mocskos kezével. Nem megyek ki ebből a szobából, amíg mindannyian el nem veszítik a jelvényüket. Eve a zsebébe akasztotta a hüvelykujját. — Vagy önként megy Feeney kapitánnyal, vagy megbilincseltetem. Pamela ütött. Eve könnyedén kivédhette volna a lányos mozdulatot, de hagyta. Ezzel teljesült a kívánsága. - Reméltem, hogy így lesz. Ellenállt a letartóztatásnak és megtámadott egy rendőrtisztet. Egészen feldobta az estémet rántott elő egy gyors mozdulattal Eve egy pár bilincset. Majd megpördítette a tengelye körül tomboló Pamelát, hátrarántotta a karjait, és a csuklójára kattintotta a karperecet. - Vitesd be a kapitányságra - kérte Feeneyt. - És gondoskodj róla, hogy becsukják egy cellába, amíg itt végzünk. Pamela rugdosott, és olyan változatosan káromkodott, hogy Eve felvonta a szemöldökét. - Így már sokkal szimpatikusabb - mozgatta meg a vállát, mialatt Feeney kilökdöste a tomboló nőt. - Ellenőrizni kell azt a nem regisztrált számítógépet, ami mellesleg újabb tétel Renquist bűnlajstromában. És szükségem van a tárolt adatokra is. Min vigyorogsz, haver? - Bekapta a csalit. Különben nem tudott volna megütni. — Tehát? - Tehát meglepett, hogy nem személyesen vitted be. - Ő csak egy kis hal. Előbb a férjét akarom lehalászni. Jelentem a fejleményeket a kapitánynak - húzta elő Eve a kommunikátorát. - Te pedig láss munkához, és szedd ki a gépből az adatokat.
Tizenöt percen belül már Roarke válla fölött olvasta a számítógép tartalmát. - Itt van minden - jegyezte meg. - Mindent gondosan feljegyzett. Az utazásait, az áldozatok felkutatását és kiválasztását. És a módszereket. Még az eszközöket és az öltözékét is. - Összeállította helyetted az aktát, hadnagy. - Aha, éppen most olvasom. - És - folytatta Roarke ugyanolyan hűvös hangon — belőled lett volna a nagyjelenet. Peter Brent rendőrgyilkos módszerével akart végezni veled. Egy nagy hatósugarú lézerpuskával. - Ami azt jelenti, hogy kell lennie itt egynek. Jobb, ha megtaláljuk. - Mint ahogy őt is. Most már én is legalább annyira akarom, mint te. Eve félrefordította a fejét és a férje szemébe nézett. - Ebben nincs semmi személyes - várt egy pillanatig, majd vállat vont. — Oké, hogy is volt az a szó? Süketelés. Valóban személyes, de az még várhat. Nem én vagyok a listáján a következő - fordult vissza a képernyő felé. - Katie Mitchell. West Village. Huszonnyolc éves, elvált, nincsenek gyermekei. Egyedül él. Főleg a háza padlásterében dolgozik. Renquist minden elérhető adatot összeszedett róla. Itt áll a magassága, a súlya, a szokásai, még az is, hogy mit szokott vásárolni. Alapos a gazfickó. Úgy akart végezni vele, mint Marsonini. - Először kliensként látogatja meg - mondta Roarke. Lemásolja a biztonsági rendszert, majd újra felkeresi, amikor már alszik. Megkötözi, megkínozza, megerőszakolja és megcsonkítja, majd távozás előtt egy vörös rózsaszálat hagy a párnáján. - Marsonini hat nőt ölt meg ezzel a módszerrel 2023 tele és 2024 tavasza között. Mindnyájan otthon dolgoztak, a koruk pedig huszonhat és huszonnyolc év közé esett. És hasonlí-
tottak a nővéréhez, aki gyermekkorában állítólag szexuálisan és fizikailag is megalázta - egyenesedett föl Eve. - Nos, rendeljünk védőőrizetet ennek a Katie Mitchellnek. Ha nem találjuk meg Renquistet negyvennyolc órán belül, ő fog eljönni hozzánk.
Huszonkettedik fejezet
Nem volt más választásuk, meg kellett kockáztatni, hogy azonnal felkeresik Katie Mitchellt. Az ENyÜ segítségével megszerezte az épület lakólistáját, ahol Mitchell lakott, egy harmadik emeleti padlásszobában. Eve megbízta Feeneyt, hogy felügyelje helyette Renquist lakásának az átkutatását, ő pedig Roarke társaságában útnak indult. Ballasztnak jó lesz, gondolta. - Túl jó vagy hozzám, kedvesem. Komolyan, úgy érzem, kezdek elindulni a lejtőn. - Arra igen nagy az esély. Mellesleg remekül értesz a nők nyelvén. - Most elpirultam. — Mindjárt kireped a fenekem a nevetéstől, és akkor min fogok ülni? Lehet, hogy a nő hisztizni kezd. És te könnyebben elbánsz a hisztériázó nőkkel, mint én. — Bocsáss meg, mondtál valamit? Épp a fenekedre gondoltam. Eve felgurult a kocsival egy rámpán, és beállt egy parkolóház második emeletére, ami csak félsaroknyira esett Mitchell lakásától. - Biztosra veszem, hogy jól szórakozol, de... — El sem tudod képzelni, mennyire. - De próbáljuk tartani magunkat a tervhez. Ha lehetséges, tegyünk úgy, mint egy szerelmespár, így talán Renquist akkor sem fog kiszúrni, ha az épület körül leskelődik. De nem hiszem, hogy ma éjjel idejött. Szerintem az egyik búvóhelyére menekült, és most készül fel a gyilkosságra. Jó eséllyel időben érkezünk, de teljesen biztosak azért nem lehetünk benne. Marsonini mindig hajnali kettő és három között támadott az áldozataira. Még akkor is korán érkezünk, ha Renquist ma készül lecsapni. Szeretném, ha egyenesen az épülethez sétálnánk és bemennénk. Milyen gyorsan hatástalanítod a biztonsági rendszert? - Semmi perc alatt. - Gyerünk. - Szerintem jobb lenne, ha fognád a kezem - jegyezte meg Roarke, amikor elindultak lefelé a rámpán. - Úgy kevésbé nézel ki zsarunak.
- Akkor állj a bal oldalamra - cserélt helyet Eve a férjével. — Szabadon akarom hagyni a fegyvertartó kezem. - Természetesen - és miközben elkapta a karját, Roarke látta, hogy Eve szeme vadul vizsgálja a környéket. - Az ajtónál viszont nekem lesz szükségem szabad kézre. Mögém bújhatsz. Nem fogok megharagudni, ha munka közben megsimogatod a fenekem. - Miért? - Mert nekem tetszik. Eve elengedte Roarke szavait a füle mellett, de miközben felmásztak a bejárathoz vezető néhány lépcsőfokon, szorosan hozzábújt. - Alaposan lehűlt a levegő. Szerintem már túlvagyunk a legmelegebb napokon. - Hmm. Talán. - Miért nem hajolsz közelebb? - Az álca miatt, vagy csak azért, mert neked úgy tetszik? - Egyféle ellenszolgáltatásra gondoltam - nyitotta ki az ajtót Roarke. Eve még azt sem vette észre, mikor nyúlt a zárhoz. - Rettenetesen gyors vagy - jegyezte meg, és a férjét megelőzve belépett a házba. Egyenesen a hátsó lépcsőhöz ment, mert úgy vélte, felesleges a felvonó biztonsági rendszerét is háborgatni. Ami egyenesen Mitchell lakásához vezetett. Eve úgy vélte, ha tisztességesen kopognak az ajtón, kevésbé lesz ijesztő az érkezésük. - Renquist feljegyzéseiből kiderült, hogy ma délutánra megbeszélt egy találkozót a nővel - folytatta Eve. - Ezek szerint a lakás biztonsági rendszerét már megpiszkálta, és ma, legkésőbb holnap le akar csapni. Ki kell hoznunk a nőt, de egyelőre még nem akarok rendőröket a ház körül. Korán reggel majd ideküldök egy osztagot - kopogott és felemelte a jelvényét, majd Roarke-ra mosolygott. - Ezért rád bízom. Kísérd el a kapitányságra, és gondoskodj róla, hogy elvigyék egy biztonságos házba, amíg ez az ügy véget nem ér. - Te pedig azt tervezed, hogy itt töltöd egyedül az éjszakát? Nem hinném. - A feljebbvalód vagyok. Eve hallotta, hogy aprót reccsen egy hangszóró, majd határozatlan Igen? ütötte meg a fülét. - Rendőrség, Mrs. Mitchell. Beszélnünk kell magával. — Miről van szó? - Szeretnénk bemenni. - Mindjárt éjfél - nyitotta ki Katie az ajtót. - Valami baj történt? Betörtek az egyik lakásba?
— Jobb szeretném ezt odabent megbeszélni. Mitchell újra megnézte Eve jelvényét, majd Roarke-ra pillantott. A kései felismerés szinte komikus érzelmeket kavart az arcán. - Magát ismerem - szólalt meg tiszteletteljesen. - Ó, Istenem. - Ms. Mitchell - és Eve-nek uralkodnia kellett magán, ne idegeskedjen, mert Katie az ujjaival kezdte fésülni a haját. — Nem mehetnénk be? - Izé. Persze. Oké. Épp most feküdtem le - mentegetőzött, miközben meghúzta vékony, rózsaszín köntösének az övét. Nem számítottam... Senkire. A tágas, egyszerűen berendezett nappali egyik oldalán, egy nyitott ajtó mögött Eve látta az apró hálószobát. Azon túl pedig egy nagy, tökéletesen berendezett irodát. A hosszúkás konyhát egy alacsony fal választotta el a lakástól. Eve úgy vélte, hogy a diszkréten becsukott ajtó a túloldalán a fürdőszobába vezethet. A széles ablakokon beáradó napfény remekül megvilágíthatja az egész lakóteret. Amelynek, a felvonót is beleszámítva, két kijárata is volt. - Ms. Mitchell, ma találkozott ezzel a férfivel - vette elő a táskájából Renquist fényképét Eve. - Nem - jelentette ki Katie, miután gyorsan a képre pillantott. Majd a tekintete visszatért Roarke arcára, és ott is maradt. - Nem ülnének le? - Nem nézné meg újra a fotót, de ezúttal sokkal alaposabban? Nem ez a férfi járt itt három órakor? -Háromkor? Nem, ő... Várjon csak. Ez valóban Mr. Marsonini. De neki vörös a haja. Hosszú, vörös haja van, szalaggal összekötve. És egész idő alatt kék napszemüveget viselt. Akcentussal beszélt. Olasz. - Komolyan? - Igen. Nagyon elbűvölő volt. Rómából jött ide, habár állítólag még Európában is maradtak üzleti érdekeltségei. Olajban utazik. Olívaolajban. Azt mondta, szüksége lenne egy jó könyvelőre. Ó, Istenem. Történt vele valami? Ezért jöttek ide? - Nem - mérte fel Katie-t Eve, mint ahogy korábban a lakást is. És úgy találta, nagyon hasonlít Peabodyhoz. Talán még barátnők is lehetnének, ha egyszer találkoznak. — Ms. Mitchell, ezt az embert nem Marsonininek hívják. Hanem Renquistnek, és alaposan gyanúsítható legalább öt nő megölésével. - Maga minden bizonnyal téved. Mr. Marsonini rendkívül
elbűvölő ember. Csaknem két órán keresztül beszélgettem vele. - Nem tévedek. Renquist megjátszotta az egyik jövendőbeli ügyfelét, de valójában azzal a céllal jött ide, hogy lemásolja a biztonsági rendszerét, személyes kapcsolatba lépjen magával, és megbizonyosodjon arról, hogy maga egyedül él. Felteszem, így van. - Izé, igen, de... - Egy ideje már figyeli magát, megfigyelte a viselkedését és a szokásait. Az elkövetkező negyvennyolc órában akar behatolni a lakásába, valószínűleg akkor, amikor maga alszik. Akkor megkötözi, megerőszakolja, megkínozza, majd a konyhájában található eszközökkel megcsonkítja és végül a lehető legfájdalmasabb módon öli meg, amit csak ki tud tervelni. Eve hallotta, hogy Katie torkából halk, elfojtott hang tör elő és a szeme is kifordult. - A tiéd - tette még hozzá, miközben Roarke átkozódva előrelépett, hogy elkapja Katie-t, mielőtt összeesik. - Finomabban is közölhetted volna vele a rossz hírt. - Persze. De így gyorsabb volt. Amikor magához tér, pakolja össze, amire szüksége lehet. Utána vidd el innen. Roarke megrázta Katie-t és a dívány felé kezdte vezetni. - Nem fogsz egyedül itt maradni és megvárni, hogy a gyilkos levadásszon. — Ez a munkám — kezdte Eve. — De azért hívok erősítést. - Hívjál most rögtön, én pedig húsz percen belül elviszem innen a nőt. -Megegyeztünk - húzta elő Eve a kommunikátorát, és felkészült az akció következő szakaszára.
Hajnalig csak ült a sötétben, és várt. Odakint egy rendőrautó várakozott, és Mitchell nappalijába is jutott két felfegyverzett egyenruhás. Persze Eve mindnyájuknak kiadta a megfelelő parancsot. Ha Renquist megérkezik, az övé.
Renquist pedig egy apró lakás csendes szobájában üldögélt, a város peremén. A búvóhelyét körültekintően rendezte be, minden egyes darabot saját kezűleg választott, míg végül a hely olyan lett, mint egy európai otthon. Méghozzá egy gazdag, színes és érzéki otthon. Mindenben különbözött attól a rideg, áporodott otthontól, amit Nilesként a feleségével osztott meg.
Amikor ebben a meleg, otthonos légkörben tartózkodott, úgy hívták, hogy Victor Clarence. Albert Victortól, Clarence hercegétől kölcsönözte a nevét, akit egyesek Hasfelmetszővel azonosítottak. Renquist is osztotta ezt a nézetet, és élvezettel azonosította magát a gyilkos herceggel. Egyáltalán nem tartotta magát kevesebbnek nála. Herceg az emberek között. Király a gyilkosok között. Kedvelte, mert sohasem kapták el. De egyben többnek is tartotta magát az elődjénél. Mert ő sohasem fogja abbahagyni. Ivott egy brandyt és elszívott egy Zonerrel megvadított szivart. Szerette ezeket a magányos pillanatokat, a csendet, a világos pillanatokat, amikor már minden előkészület megtörtént. Örült, hogy egy nem létező üzleti út kifogásával menekült el a saját dolga elől. Pamela hosszú, töprengő pillantásai és célzatos kérdései sokkal jobban bosszantották, mint máskor. Hát ki ő, hogy csak úgy kérdezősködjön és bámulja? Ha tudná, hányszor maga elé képzelte a jelenetet, hogy megöli. Rengeteg különböző kreatív módját kieszelte ennek a gyilkosságnak. Szinte már hallotta a sikoltozását. És a lelki szemei előtt felrémlő, az életéért menekülő felesége látványától kuncogni kezdett. Természetesen sohasem fogja megtenni. Csak az ostobák rondítanak a saját fészkükbe. Pamela egyszerűen azért érezhette magát biztonságban, mert nem tudott szabadulni tőle. Ráadásul, ha végez vele, ki intézné a társasági élete megannyi apró, unalmas részletét? Nem, meg kell elégednie azzal, hogy időnként kipiheni mind őt, mind a kislányt, akit a nyakába varrt. Bosszantó csúszó-mászó poronty. A gyerekeknek, és ezt a leckét alaposan megtanulta a nevelőnőjétől, észrevétleneknek és hallhatatlanoknak kell maradniuk. Ha lázadtak vagy nem engedelmeskedtek elég gyorsan, bezárták őket valami sötét helyre. Ahol senki sem látta és hallotta őket, akármilyen hangosan is kiabáltak. Ó, igen, emlékezett vissza. Vissza arra a sötét szobára. Gable dadus is így bánt vele. Őt is szerette volna megölni. Lassan, még annál is lassabban, hogy minél tovább hallja a sikoltozását. De ez egyáltalán nem lenne bölcs. Akárcsak Pamela, egykori nevelőnője is biztonságban érezhette magát, mert túl közel állt hozzá. Hiszen sok mindenre megtanította, nem igaz? A gyerekeket fel kell nevelni, és ezt a feladatot elvégzi valaki, akit jól megfizetnek, hogy fegyelmet tartson és egyben oktasson is.
Akik nem olyanok, mint ez a rettegő olasz liba. Akit egyszerre gyötört és kényeztetett. De így találta kényelmesnek. Hatalmas kielégülést okozott neki a félelme és a húzódozása. Lassan tökéletesre formálta az életét. Tisztelték, csodálták, engedelmeskedtek neki. Anyagilag biztonságban érezhette magát, és élénk társadalmi életet élt. A felesége tökéletes képet festett róla, a fiatal szolgálólány pedig rettegte, és mindent megtett neki, amit csak kért. És neki volt a világon a legelragadóbb, legszórakoztatóbb hobbija. Éveken keresztül tanulta a tervezést és a stratégiát. És gyakorolt. És most úgy valósíthatott meg mindent, amire még a legmerészebb álmaiban sem gondolt. Miből is sejthette volna, milyen szórakoztató felölteni egyik kedvenc hőse alakját és követni véres nyomdokait? Ezek az emberek uralkodtak, életeket vettek el. Méghozzá nők életét, mert megértették azt, amit a többiek nem, hogy a nőket le kell alacsonyítani, bántani és végül végezni velük. Próbálták irányítani a világot. Próbálták őt is irányítani. Nagyot szívott a szivarból, és hagyta, hogy a Zoner megnyugtassa, mielőtt rátörne egy dühroham. Most a higgadtan kitervelt akciónak volt itt az ideje, nem a fékevesztett őrjöngésnek. Eleinte aggódott, hogy túlságosan ügyes. De hát lehet egyáltalán ilyen bárki is? Egyesek talán hibának tekintenék, hogy önként feliratkozott a gyanúsítottak listájára. De így sokkal izgatóbbnak, sokkal kielégítőbbnek találta az egészet. így egyszerre két szinten is részt vehetett az eseményekben. Ha úgy nézzük, már azt a kurva rendőrnőt is megdugta. Micsoda öröm volt nézni, ahogy képtelen volt túljárni az eszén. Még arra is rákényszerítette, hogy felkeresse és bocsánatot kérjen tőle. Ó, mennyire élvezte azt a pillanatot. Sokszor mondogatta magának, milyen ragyogó ötlet volt éppen Eve Dallast kiválasztania. Ó, de milyen sokszor. Egy férfi közel sem nyújtotta volna neki ezt az élvezetet. De egy nő, egy nő, aki többre tartja magát a férfiaknál, mert csapdába tudja ejteni a Iába között a férfiakat, alaposan megfűszerezte a koktélt. A találkozásaik közben, mialatt magán érezte Eve hűvös, nyugodt tekintetét, arra gondolt, hogy megfojtja, megveri, megerőszakolja és kibelezi. Egy férfi ellenfél sohasem szerezte volna meg neki ezt az örömet. Persze nem adta fel, és ezért meg kell büntetnie. Amikor a többiekkel már végzett, mint ahogy azzal a könyvelővel is vé-
gezni fog. A hadnagyot a feljebbvalói fogják megfenyíteni, ahogy azt kell. És szenved majd attól, hogy sohasem tudhatja meg, ki győzte le. Egészen addig a lézerlövésig a tarkóján. Bárcsak megtalálná a módját, hogy tudassa vele, hogy elmondja, hogy felfedje magát, még mielőtt meghal. Akkor minden tökéletes lenne. De maradt még idő arra, hogy ezt is megoldja. Elégedetten bújt ágyba, hogy tovább álmodja rettentő álmait.
Az éjszakának határozottan vége, gondolta Eve, miközben otthoni irodájában készült, hogy eligazítsa a csoportja magját. Nem akart egy nagyobb szabású akciót kockáztatni, sem pedig bemenni a kapitányságra. Ha bármi kiszivárog, azt Renquist könnyedén megneszelheti. Pedig már egyre szorosabbra zárul körülötte a csapda. Nem menekülhet. Előkészítette a táblát, a fali képernyőket, és Roarke egyik új játékszerét, egy hordozható holovetítőt. - Ide és ide állítjuk az embereinket - világította meg a képernyőn látható térképet egy lézermutatóval. — A feladatuk csak és kizárólag a megfigyelés. Renquistnek be kell jutnia a lakásba, ahol már egyetlen civilt sem veszélyeztet. Mitchell szomszédját pontosan hét órakor egy törött vízcső ürügyén kiköltöztetjük. Az épület tulajdonosa biztosított minket az együttműködéséről, de azért adtunk mellé egy embert, nehogy véletlenül az az ötlete támadjon, hogy az értesüléseit megosztja a médiával. Az üres lakásban pedig berendezzük a C megfigyelési pontot - világította meg a második képernyőn az épület tervrajzának megfelelő részletét. - Kamerákat szerelünk föl. Folyamatosan figyeljük a tetőteret. Nem valószínű, hogy Renquist lifttel jöjjön fel, de oda is berakunk egyet. És ha odabent lesz, lekapcsoljuk az áramellátást, hogy így csak egy kijárat marad, amit egy csoport rendőr eláll. Egy másik csoport az utcán várakozik arra az esetre, ha megpróbálna az ablakon át menekülni. - A patkány besétált a csapdába - jegyezte meg Feeney. - Ez az elképzelés. Én odabent leszek Peabodyval, akinek addigra véget ér a vizsgája. Feeney kapitány Mitchell irodájából fogja irányítani a lakás elektronikáját. McNab nyomozó pedig elhelyezkedik a C megfigyelőponton. Eve ekkor bekapcsolta a holovetítőt. Az irodájában megjelent Mitchell lakásának arányosan lekicsinyített modellje. - Ezt mindenki vésse az agyába - adta ki a parancsot. -
Peabody lesz a csalétek. Nagyjából ugyanakkora, mint az áldozat, és a hajszínük is megegyezik. Itt fog feküdni az ágyban. Optimális esetben Renquistet sikerül a hálószobában elfogni. Ott nincsenek ablakok és nem menekülhet sehová. - Fegyvere lesz - vetette közbe McNab. Eve bólintott, és észrevette a fiatal nyomozó szemén, hogy aggódik. Ez a baj azzal, ha egy nyomozó beleszeret az egyik kollégájába. - Mint ahogy nekünk is. Lehetséges, hogy Renquist magával hozza a saját késeit, vagy mielőtt bemegy a hálószobába, tesz egy kerülőt a konyha felé. Talán sugárvetője is lesz, vagy valami más lőfegyvere. Mindenképpen abból kell kiindulnunk, hogy lesz nála valamilyen fegyver. Marsonini is vitt magával időnként sugárvetőt vagy bénítót - várt Eve egy pillanatig. Dolgozunk rajta, hogy még az éjszaka beállta előtt megtaláljuk. Nem hagyta el a várost, és mivel Marsoninit készül utánozni, nagyon valószínű, hogy valahol a kiszemelt áldozat közelében bujkál. Marsonini mindig drága ételeket evett és bort ivott a gyilkosságok elkövetése előtt. Elegáns, olasz öltönyt vett fel, és egy drága aktatáskában vitte magával a szerszámait. És miközben végzett az áldozatával, olasz operát hallgatott. Akcentussal beszélt, noha ezt csak színlelte, mivel St. Louisban született. A történetének a részleteit és az életrajzát megtaláljátok a csomagban, amit kaptatok. Eve megint várt, amíg mindenki előkereste Marsonini életrajzát, és csak ezt követően folytatta. — Renquist át fog változni, beleértve Marsonini mesterkélt modorát és a szokásait is. A csomagjaitokban megtaláljátok a fényképét is. Hosszú, vörös haja volt és napszemüveget viselt. Most pedig lássuk a részleteket. Ha Renquist ragaszkodik az eddigiekhez, akkor ma éjjel készül lecsapni. Eve még egy órán keresztül folytatta az eligazítást, mielőtt elengedte volna a csoportját. De McNabot visszatartotta, mivel észrevette, hogy a fiatal nyomozó háromszor is megnézte bíborvörös karóráját, miközben beszélt. - Peabodynak hátra van még két órája. Nyugodj meg. — Elnézést. Csak nagyon izgult ma reggel. Már a szimulátorban van. És a szimektől mindig összezavarodik. - Ebben az esetben nem készült fel még rá, hogy letegye a vizsgát. Nekünk az időzítés a legfontosabb, de az igazat megvallva sokat segítene, ha Peabody megszerezné a detektívjelvényét. — Tudom. Annyira ideges volt, hogy szégyent hoz magára. Reggel még hányt is. -Jézusom. Ez az egész nem rólam szól, hanem róla.
McNab összeszorította a száját, mintha magában akarna tartani valamit, majd vállat vont. - Aha. Persze. Nagyrészt. Nem akartam elmondani, de azt hiszem, jobb, ha tudod, hogy ha Peabody megbukik, neked kell ápolnod a lelkét. -Jobb, ha megtanulja saját magát ápolni. Amikor végez, egyenesen belecsöppen ennek az akciónak a kellős közepébe, még az eredményt sem lesz ideje megvárni. Jobb, ha ápolja magát és elvégzi a munkáját. McNab zsebre vágta a kezét és pimaszul Eve-re vigyorgott. — Nézze, maga tudja a legjobban, mivel lehet megnyugtatni. — Kifelé innen. Amikor McNab elment, Eve egy pillanatra felült az íróasztala sarkára, és igyekezett kiverni Peabodyt a fejéből. De pokoli érzés volt szembesülni azzal a tudattal, hogy a kezében tartja valaki másnak a lelkét. Hogy a fenébe jutott idáig? - Hadnagy? - állt meg Roarke az ajtóban. - Tudnál szánni rám egy percet? — Aha - ugrott le Eve az asztalról, besétált Mitchell hálószobájának a vetített képébe, miközben felbecsülte a távolságokat, szögeket, a megfelelő mozdulatokat. - Pillanatnyilag ez minden, amit adhatok neked. Elkaphatnánk az utcán is - merengett -, de Marsonini hordott magánál fegyvert, ezért valószínűleg Renquistnél is lesz. És ha lövöldözni kezd... Néhány idióta civil biztosan az útjába kerül. Túszokat ejthet. Odabent jobb. Kezelhetőbb lesz a helyzet. Nem tud hová menekülni és nincsenek civilek sem. Tisztább - nézett fel, és amikor észrevette, hogy egész idő alatt a holohálóban járkált, megvonta a vállát. - Elnézést. - Semmi gond. Azért aggódsz, mert Peabody kiszolgáltatva fog feküdni az ágyban. - Peabody tud magára vigyázni. - Tud. De az a tény, hogy aggódsz érte, segíthet megérteni, hogy én mit érzek, amikor ilyen akciókra készülsz. Ezért kérlek arra, hogy hadd vehessek részt benne. Eve kimérten összevonta a szemöldökét. - Kérsz? Engem? Miért nem fordulsz a jó öreg barátodhoz, Jackhez, vagy Ryan haverodhoz? - A magam kárán tanultam meg, hogy ez nem mindig célravezető. - Csak nem? - Több okot is fel tudnék sorolni, amiért szeretnék ott lenni. Elsősorban azért, mert már a személyes érzelmeidet is bele-
keverted az ügybe. És így sokkal kényesebb minden. Eve megfordult. - Holoprogram kikapcs. Képernyők kikapcs. Az asztalán állt egy csésze kihűlt kávé. Felemelte a csészét én egy kortyra megitta. Majd azon kapta magát, hogy a szobrocska után nyúl, amit Peabody anyjától kapott. - Nem a levelek miatt. Igaz, hogy bosszantottak, de nagyon sokat segítettek is a nyomozásban. És nem is azért, mert én is a jövendő áldozatok között szerepelek. És nem is azért, mert Renquist egy gonosz, arrogáns, beteges gazember. De láttam Marlene Coxot, ahogy visszaküzdi magát az életbe, mi több, az anyja rángatta vissza. Ott ült a kórházban, az ágya mellett, felolvasott neki, fogta a kezét, beszélt hozzá, hitt benne... Nem tudott nem hinni, mert jobban szerette... Nos, jobban szerette bárkinél és bárminél - tette vissza a szobrocskát a helyére. - A magam módján mindig is igyekeztem kiállni a halottakért, de amikor Marlene anyja rám nézett, és láttam, hogy mennyire bízik bennem... Marlene életben maradt. És éppen ettől lett személyes ez az ügy. És igazad van, sokkal kényesebb minden, amikor az ember belekeveri az érzelmeit. - A hasznomat tudod venni? - Egy olyan ügyes számítógépes szakértőnek, mint te? Nem látom be, miért ne venném. Menj be a kapitányságra és jelentkezz Feeneynél.
Amikor Eve is beért, azonnal intézkedett, hogy Pamela Renquistet kísérjék fel az egyik kihallgatóba. Renquist sztárügyvédei már javában dolgoztak azon, hogy kivigyék a rács mögül. Eve úgy gondolta, szerencsésnek mondhatja magát, ha még tizenkét órán át bent tudja tartani. Pamela ügyvédi kíséret nélkül érkezett, de nem rabruhát viselt, hanem a sajátját. Eve, miközben hellyel kínálta az asztal mellett, úgy vélte, ezzel is ki akarja hangsúlyozni a saját fontosságát. — Beleegyeztem, hogy beszélek magával, méghozzá négyszemközt, mert meg akartam kímélni az ügyvédeim fontoskodásától - simította le selyemnadrágját Pamela. - Hamarosan úgyis kiengednek, és már utasítottam őket, hogy emeljenek panaszt zaklatásért, rendőri túlkapásért, téves letartóztatásért és becsületsértésért. - Jesszus, akkor nagy bajban vagyok. Árulja el, hol a férje, Pam, és véget vethetünk ennek az egésznek anélkül, hogy bárki is megsérülne. - Először is, nem tetszik a bizalmaskodása.
— Jaj, most nagyon megbántott. - Másodszor - folytatta Pamela jeges hangon — a férjem üzleti ügyben Londonba utazott, és amikor visszajön, minden befolyását latba veti, hogy magát eltiporja. — Hé, akkor mondok valami meglepőt: a férje New Yorkban van, és épp most készül fel, hogy Enrico Marsonini módszerével megöljön egy fiatal könyvelőt. Marsonini egyébként arról volt híres, hogy megerőszakolta és megkínozta az áldozatait, mielőtt darabokra vagdalta őket. És emlékül mindig magával vitte az egyik ujjukat vagy lábujjukat. — Maga undorító. - Én vagyok undorító? — nevetett fel elképedve Eve. - Maga el van tévedve. De folytatom. Legutóbbi példaképe módszereit követve Niles tegnap délután meglátogatta a lakásán jövendő áldozatát. Pamela behajlította az ujjait és megvizsgálta tökéletesen manikűrözött körmeit. - Ez teljességgel lehetetlen. - Tudja, hogy nem az. Tudja, hogy a férje, a gyermeke apja, a férfi, akivel együtt él, egy pszichopata. Ugye érezte rajta a vér szagát, Pam? Látta, mire képes, amikor a szemébe nézett. Van egy lánya. Nem lenne itt az ideje, hogy próbálja megvédeni? Pamela tekintete megvillant, és látszott, hogy Eve-nek sikerült kihoznia a sodrából. - Semmi köze a lányomhoz. - Mint ahogy pillanatnyilag magának sincs. Tegnap este a lakására küldtem egy gyermekvédelemmel foglalkozó tisztet. Rose-t és Sophia DiCarlót védőőrizetbe vettük. Ez azért éri most meglepetésként, mert tegnap óta meg sem próbálta felvenni vele a kapcsolatot. - Nem volt joga elvinni a lányomat az otthonomból. - Dehogynem. A gyermekvédelmis döntött így, miután beszélt a lányával, az au pairrel és a többi alkalmazottal. Ha vissza akarja kapni, ideje elfordulnia attól az őrülttől, és kiállni ellene. Ideje megvédeni a gyerekét tőle. Pamela haragja elmúlt és visszatért hangjába a jeges él. - Dallas hadnagy, a férjem fontos ember. Egy éven belül nagykövet lesz Spanyolországban. Erre ígéretet kaptunk. Nem hagyom, hogy beszennyezze a nevünket a mocskolódásaival. - Akkor bukjon vele együtt - állt fel Eve, és kivárt egy kicsit. - A férje végül magával és a lányával is végzett volna. Az ilyenek nem tudják abbahagyni. Maguk nem Spanyolországba mennek, Pam. Pontosan nem tudom, hova, de az biztos, rengeteg ideje lesz gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen én men-
tettem meg a nyavalyás életét - lépett az acéllal megerősített ajtóhoz, és kétszer megdöngette. És amikor kinyitották neki, kisétált. - Dallas. Hadnagy! - Rengeteg papírmunka vár rád. Gyorsan intézd el és tíz percen belül legyél az irodámban. Eligazítalak és fél órán belül indulunk. - Hadnagy, már tudok az akcióról. Amikor kijöttem a vizsgáról, McNab az ajtó előtt várt. Remek, gondolta Eve. Jól csinálta a srác. De Eve vigyázott, hogy ne enyhüljön az arckifejezése. - Az a tény, hogy Idióta nyomozó meglehetősen lazán kezeli a szabályokat, nem jelenti azt, hogy nincs szükséged eligazításra. — Nem kellett volna semmit se mondania, ha tájékoztatsz. A motyogás megtette a magáét. Eve sietve megindult a folyosón. - Az irodámba. Azonnal. - Tegnap átkutattátok a Renquist-házat - ügetett mögötte Peabody. - Fel kellett volna hívnod. Te kezeled lazán a szabályokat. Eve becsukta az ajtót. — Megkérdőjelezed a döntéseimet vagy a módszereimet? - Csak a módszereidet, hadnagy. Néhányat. Úgy értem, Jézus, szóval ha Renquist otthon lett volna tegnap éjjel, akkor elfogod, én meg kimaradok belőle. Mint a segéded... - Mint a segédemnek, azt kell tenned, amit mondok neked. Ha nem tetszik ez a felállás, tégy írásos panaszt. - Tegnap este nélkülem dolgoztál az ügyön. És ma reggel is nélkülem tartottad meg az akció előtti eligazítást. A vizsga nem élvez elsőbbséget a nyomozással szemben. - Én döntöm el, hogy mi élvez elsőbbséget, és mi nem. így történt, és pont. Nem érdemes tovább vitatkoznod. Ha panaszt szeretnél tenni, akkor írásban nyújtsd be a megfelelő helyre. Peabody felszegte az állát. - Nem kívánok írásos panaszt tenni, hadnagy. - Ahogy akarod. Fejezd be az asztalodon hagyott papírmunkát. Huszonöt perc múlva találkozunk a garázsban. Majd útközben eligazítalak.
Eve úgy sétált keresztül Katie Mitchell hálószobáján, mint korábban a hologramon, és közben arra gondolt, hogy ez a mai igencsak hosszú napnak ígérkezik. Hát még az éjszaka.
Bárhol is bujkál Renquist, remekül kiválasztotta a helyet. A te lépésed következik, gondolta, miközben nagy kortyokban itta a kávéját. A környék minden szállodájában kérdezősködtek, de nem bukkantak a nyomára. Éppen ezekben a pillanatokban, miközben a tetőtéri lakásban sétált, terjesztették ki a keresést. Az iroda ajtajához lépett. Odabent Roarke és Feeney lázasan dolgoztak. - Semmi - szólalt meg Roarke, aki megérezte a jelenlétét. - Sokkal valószínűbb, hogy egy magánlakásban bujkál. Amit rövid időre vett bérbe. Ebbe az irányba is elindultunk. Eve az órájára pillantott. Nagyon sok ideje maradt még, de nem kockáztathatta, hogy ki-be sétál az épületből. Viszszament a konyhába, és odacsapott Mitchell AutoSéfjének az oldalára. - Ideges vagy? - kérdezte Roarke a háta mögül. - Gyűlölöm a várakozást, amikor nem tudok csinálni semmit. Nagyon feszült leszek tőle. Roarke előrehajolt és megcsókolta a felesége tarkóját. — Mint a civakodástól Peabodyval. — Miért mondják a férfiak állandóan a nőkre, hogy civakodnak? A férfiak nem szoktak civakodni. Nagyon ostoba kifejezés. Roarke megmasszírozta Eve vállát. Olyan keménynek találta az izmait, mint a kőszikla. Magában megjegyezte, hogy rákényszeríti a feleségét egy relaxációs terápiára. - Miért nem kérdezted meg tőle, hogy ment a vizsga? - Ha azt akarná, hogy tudjam, akkor elmondaná. Roarke a felesége hajába fúrta a fejét. - Szerinte megbukott - súgta Eve fülébe. - A francba - szorította ökölbe a kezét Eve. - A rohadt, büdös francba - tépte fel a hűtőszekrény ajtaját, és rövid keresgélés után lefoglalt egy doboz eperfagylaltot. Majd kerített egy kanalat, és megindult a hálószoba irányába. - A feleségem - mormogta maga elé Roarke. Peabody az ágy szélén ült, és zsebszámítógépén a reggeli eligazítás anyagát olvasta. Felnézett, amikor Eve belépett, és már csaknem elkezdett duzzogni, amikor észrevette a fagylaltot. - Egyél - nyomta a kezébe a dobozt Eve. - Edd meg az egészet, és hagyd abba a szájhúzogatást. Nekem egy százszázalékos Peabodyra van szükségem. - Csak... Azt hiszem, alaposan eltoltam a vizsgát. - Nem érdekel, mit hiszel. Most verd ki a fejedből az egé-
szet. Koncentrálnod kell. Nem engedheted meg magadnak, hogy ne vegyél észre egy jelet vagy egy mozdulatot. Néhány óra múlva itt fogsz feküdni a sötétben, ezen az ágyon. Amikor Renquist belép, csak arra fog gondolni, hogy téged megöljön. Éjjellátó szemüveg lesz rajta. Szeret sötétben dolgozni. Ő látni fog téged, te viszont nem látod őt. Csak akkor fogod látni, amikor akcióba lendülünk. Ezért nem tolhatod el, különben megsérülsz. És azzal aztán komolyan felidegesítenél. - Ne haragudj a délutáni viselkedésem miatt - nyelte Peabody a fagylaltot. - Teljesen kikészültem. A vizsgáról viszszafelé legszívesebben szétrúgtam volna a saját seggemet. Éppen ezért valaki másba kellett belerúgnom. És eszembe jutott, hogy ha felhívtál volna, akkor nem megyek el erre az ostoba vizsgára. — Amit letettél. Holnap már tudni is fogod az eredményt. Most pedig feledkezz meg róla és összpontosíts a feladatodra. - Összpontosítok - kínált Eve felé egy kanálnyi fagylaltot. Eve megkóstolta. - Krisztusom. Ez egyszerűen borzasztó. - Szerintem viszont nagyon finom - vette vissza kissé jobb kedvűen a kanalat Peabody. - Teljesen tönkretett az a sok igazi kaja. Kösz, hogy már nem vagy dühös rám.
- Ki mondta, hogy nem vagyok? Ha szeretnélek, akkor elküldtem volna valakit igazi fagylaltért ahelyett, hogy kilopom egy civil hűtőjéből ezt a fagyasztott szemetet. Peabody elmosolyodott és lenyalta a kanalat.
Huszonharmadik fejezet
Eve kinézett Mitchell lakásának az ablakán, és úgy vélte, Renquist már minden bizonnyal beöltözött. Hamarosan teljesen besötétedik. Marsonini a gyilkosságok elkövetése előtt mindig hosszan, kényelmesen megvacsorázott, és megivott két pohár bort. Mindig színvonalas éttermet választott, ahol előre lefoglalt egy sarokasztalt. Két, akár három órát is eltöltött a tányér felett. ízlelgette az ételt, közben aprókat kortyolt a borból. Végül kávét és deszszertet is kért. Élvezte a finom, elegáns dolgokat. Ezt Renquist is minden bizonnyal becsülte benne. Eve maga előtt látta a lelki szemeivel. Ahogy begombolja vakítóan fehér, mérték után csináltatott ingét. Nézi az ujjait a tükörben. Egy szépen berendezett szobában áll. Csak a legjobb felel meg neki - legyen szó akár Renquistről, akár Marsoniniről. Selyem nyakkendő. Valószínűleg selyem nyakkendőt köt. Szereti, ahogy a selyem az ujjaihoz ér, miközben tökéletes csomót köt. Amit levesz, miután megkötözte az áldozatát. Gondosan leveti és felakasztja minden ruhadarabját, nehogy bepiszkolódjanak. Nem akar mást, csak vérfoltokat. De egyelőre még élvezi az öltözködést, ahogy a finom anyag a bőréhez ér, előre örül a vacsorának és a bornak, na meg annak, ami ezután következik. Eve maga előtt látta, ahogy Renquist átváltozik Marsoninivé. Megfésüli hosszú, vörös haját, amire mindig is büszke volt. Vajon Renquist most Marsonini arcát látja, amikor tükörbe néz? Úgy vélte, igen. A sötétebb vonásokat, a teltebb ajkakat és a fakó szempárt, amely színes üveg mögül bámulta a világot. Biztosan feltette, hiszen napszemüveg nélkül nem lenne ugyanaz az érzés. És most következik a zakó. A világosszürke, talán halvány halszálkamintás zakó. A tökéletes, nyári viselet annak a férfinak, aki szeretné megkülönböztetni magát a tömegtől. Majd egy kevés kölni. Valószínűleg ellenőrzi az aktatáskája tartalmát. Hosszan beszívja a bőr illatát. Vajon a szerszámait is egyenként kiszedegeti? Elképzelhető. Talán végigsimít a kötélen. A vékony, de erős kötélen, amely fájdalmasan belevágódik az áldozata húsába.
Marsonini szeretett a fájdalomra gondolni. És a szájpecek. Ez is kedvelt eszköze volt. Meg az óvszerek, melyekkel a saját biztonságáról gondoskodott. A vékony szivarok és a keskeny arany öngyújtó. Csaknem annyira szerette a jó szivart, mint apró köröket égetni vele az áldozata bőrébe, miközben figyelte a szemükben a néma sikolyt. És egy apró üvegben alkoholt is vitt magával, amit a sebekre locsolt. Egy teleszkópos acélbot. Elég erős, hogy összetörje a csontokat, és meglehetősen fallikus, ha ahhoz támadna kedve. És természetesen a kések. Sima és fogazott pengéjűek, arra az esetre, ha az áldozat konyhájában nem találna megfelelőt. A zenediszkjei, az éjjellátó szemüveg, a kézi bénító vagy a mini sugárpisztoly és a papírvékony kesztyű. Mivel gyűlölte a folyékony kesztyű szagát. A saját törülközője. Fehér, egyiptomi pamuttörülköző, mellette egy darab szagtalan szappan, hogy dolga végeztével meg tudjon mosakodni. És végül a biztonsági kódok, melyeket egy nappal korábban másolt le, amikor az áldozat lakásán járt. A zavaró, ami megbénítja a kamerákat, hogy nyom nélkül hatolhasson be az épületbe. Mindez összecsomagolva abban az elegáns aktatáskában. Egy utolsó pillantás a tükörbe, hogy ellenőrizze az összhatást. Amelynek tökéletesnek kell lennie. Egy ujjmozdulat, amivel egy szöszt fricskáz le a hajtókájáról. Majd indulás az ajtó felé, hogy végre a kezdetét vegye az éjszaka. - Merre jártál? - érdeklődött Roarke, amikor Eve tekintete megváltozott, és a válla is ellazult. - Vele - nézett fel Eve, és látta, hogy a férje két kávéscsészét tart a kezében. - Kösz - vette el az egyiket. - És hol van most? - Éppen elindult vacsorázni. Az étteremben is készpénzzel fog fizetni. Mindig készpénzzel fizet. Es közel éjfélig üldögél majd a fogások mellett, utána pedig sétál egy nagyot. Marsonini nem tudott vezetni és csak ritkán ült taxiba. Idesétál, miközben lépésről lépésre egyre izgatottabb lesz. - Hogy kapták el? - persze Roarke tudta a választ, de szerette volna, ha Eve tovább beszél. - Az áldozatai főleg padlásterekben laktak. Hasonló lakásokban, mint ez itt. így nyer igazi értelmet az utánzás. Az utolsó áldozatának a barátnője összeveszett a barátjával, és átment hozzá, hogy kisírja magát Lisel vállán. Ugyanis Liselnek hívták a nőt.
— És eperfagyit egyenek. - Fogd be. Tehát a barátnője végül megnyugodott és ledőlt a díványon. A zenére ébredt fel. Nem hallotta bejönni Marsoninit, mert egy üveg olcsó bort is megittak. Marsonini pedig nem vette észre. A barátnő elindult a hálószoba felé, hogy megtudja, miért szól a zene. Lisel már megkötözve, felpeckelt szájjal, eltört térdekkel feküdt. Marsonini pedig meztelenül állt előtte. Épp készült felmászni az ágyra, hogy megerőszakolja Liselt. Eve tudta, mi játszódik le ezekben a pillanatokban az áldozat fejében. Ismerte a rettegést, ami még a fájdalmat is elhomályosítja, sőt sokkal, de sokkal rosszabb annál. — A barátnő nem veszítette el a fejét - folytatta Eve. - Átrohant a nappaliba, hívta a kilenc tizenegyet, majd vissza a hálóba, felkapta Marsonini vasbotját, amivel eltörte Lisel térdét, és agyba-főbe verte a fickót. Betörte a koponyáját, eltörte az állkapcsát, az orrát, a könyökét. Mire a rendőrök odaértek, Marsonini súlyos állapotban, eszméletlenül hevert a padlón. A nő eloldozta Liselt, betakarta, és egy kést szorított Marsonini torkához. A vallomásában azt mondta, egész idő alatt abban reménykedett, hogy a fickó magához tér és elvághatja a torkát. — Szerintem éppen elég megrázó lehetett neki, hogy végül egy nő kapta el. Eve szája finom mosolyra húzódott, mert nagyon is jól értette, mire céloz a férje. — Ezt én is belevettem a számításba. Marsonini egyébként a börtönben halt meg, két évvel azután, hogy elkövette az utolsó gyilkosságot. Egy ismeretlen rabtársnője vagy fegyőre kiherélte és magára hagyta. Ott vérzett el a cellában — lélegzett mélyet Eve, mert úgy találta, ez segít összeszedni a gondolatait. - Még két órát kapsz, hogy kinyújtóztasd a lábad, utána bezárkózunk. És várunk. Éjfélkor Eve egy sámlit húzott a gardróbszekrénybe, és beült. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, hogy jól lássa az ágyat és Peabody felsőtestét. A lakás sötétségbe és némaságba burkolózott. — Peabody, negyedóránként jelentkezz be a kommunikátorodon, amíg rádiócsendet nem parancsolok. Nem szeretném, ha elbóbiskolnál. — Hadnagy, még akkor sem tudnék aludni, ha belém diktálnál egy adag erős altatót. Teljesen felpörögtem. - Maradj a szabályos jelentésnél. És higgadj le. Mi van, ha tévedek?, tette fel magának a kérdést Eve. Ha
Renquist célpontot, vagy módszert váltott, esetleg megszimatolta, hogy én is itt leszek? Ha ma éjjel nem jön, akkor ezentúl vaktában fog öldökölni? Előkészítette a menekülését? Titkos bankszámlával és új személyazonossággal? De jönni fog, biztosította magát. És ha nem, akkor is megtalálom. Eve is bejelentkezett, majd az utcai megfigyelők közölték, hogy tiszta a levegő, akárcsak azok, akiket a házban állított fel. Egy óra múlva felállt, nyújtózkodott, hogy megőrizze izmai rugalmasságát. Amikor hajnali kettő is elmúlt, hevesebben kezdett verni a szíve. Jön. Már másodpercekkel azelőtt tudta, hogy megszólalt volna a kommunikátora. - Egy egyedülálló férfi közeledik dél felől az épülethez. Világos öltönyt és sötét nyakkendőt visel. Aktatáskát tart a kezében. - Maradjanak a helyükön. Ne közelítsenek hozzá. Vetted, Feeney? - Hangosan és tisztán. - McNab? — Rajta vagyunk. - Téves riasztásnak tűnik. Elhaladt az épület mellett. Várjunk csak... Megállt és figyel. Az utcát figyeli. Most visszafordult, és ismét megközelíti az épületet. Van valami a kezében. Talán egy zavarókészülék. Most bekapcsolja. Bemegy a kapun, hadnagy. - Maradjanak a kocsiban. Várjanak a parancsomra. Peabody? — Felkészültem. Eve látta, hogy az ágyon fekvő alak finoman megmozdul, és tudta, hogy Peabody kézbe vette a bénítóját. - Feeney, maradj a bezárt ajtó mögött a civillel együtt, amíg engedélyt nem adok, hogy előjöhettek. Azt akarom, hogy minden a megbeszéltek szerint menjen. McNab, a liftet abban a pillanatban kapcsold ki, amint Renquist belépett a lakásba. Utána pedig a csoportoddal álld el az előteret. Vetted? — Naná. Hogy érzi magát az én szexkirálynőm? — Hogy mondta, nyomozó? — Izé... A kérdést Peabodynak címeztem, nyomozó. — Krisztus szerelmére, hagyja abba a jópofáskodást, és a személyes megjegyzéseit is tartsa meg magának. Helyzetjelentést kérek a gyanúsítottról. - Most megy fel a lépcsőn, hadnagy. A második és a har-
madik emelet között jár. Tisztán látom az arcát, Dallas. Megerősítem, hogy a gyanúsított nem más, mint Niles Renquist. Most ért az ajtó elé. Elővett egy kulcskártyát. Bejutott. - Indulás - súgta Eve a kommunikátorba. - Zárják le a kijáratokat és maradjanak a helyükön. Nem hallotta Renquistet. Még nem. Ezért maga elé idézte, hogy mit csinálhat. Marsonini mindig levette a cipőjét, mielőtt a hálószobába lépett. A cipőjét és a zokniját. És szépen egymás mellé tette őket a bejárati ajtó mellé. Utána feltette az éjjellátó szemüveget. A segítségével úgy mozgott a sötétben, mint egy macska. És mielőtt rávetette volna magát az áldozatára, megállt fölötte, és nézte, ahogy alszik. Eve előhúzta a fegyverét. És várt. Hallotta a padló halk roppanását. Közelebb. Közelebb, te gazember, gondolta. Majd, mivel a szemének elég ideje volt hozzászokni a sötétséghez, megpillantotta Renquist körvonalait, ahogy finoman végigsimított Peabody hátán. Kirúgta az ajtót. - Világítást! - üvöltötte. Renquist megpördült, de a szemüvege most elvakította. Kezében tartotta a vasbotot, és abban a pillanatban, amikor letépte a fejéről az éjjellátót, Eve hangja irányába csapott vele. - Rendőrség. Dobja el a fegyverét! Dobja el a fegyverét és ne mozduljon, különben lövünk. Renquist kerekre tágult szemmel, vadul pislogott. De Eve látta, hogy abban a pillanatban felismerte és megértette a helyzetet, amint meghallotta a hangját. És megfeledkezett minden tervéről, minden eddigi győzelméről. - Mocskos kurva. — Akkor rajta — eresztette le Eve a fegyverét, majd ujjával figyelmeztetően a beviharzó Feeney és Roarke felé bökött. Nehogy beleavatkozzatok - csattant fel. Renquist felüvöltött, a feje fölé emelte a vasbotot és Eve-re vetette magát. Eve elfordult, hagyta, hogy a bot elzúgjon a válla mellett, és mivel sokkal élvezetesebbnek találta, bénító helyett a vállával zuhant Renquist gyomrába, miközben felrántotta a térdét és tökön rúgta. És amikor kezdett összeesni, ököllel még állon is vágta. - Ezt az utolsót Marlene Coxért kaptad - suttogta. Majd a földön fekvő Renquist hátára taposott és elővett egy pár bilincset.
— Kezeket hátra, te okádék. - Megöllek. Mindenkit megölök - vergődött Renquist, miközben a szája széléből szivárgott a vér. És amikor Eve lerántotta a fejéről a parókát, vadul pislogni kezdett. — Vedd le rólam a kezed, te undorító szuka. Tudod, ki vagyok én? - Aha, pontosan tudom, kicsoda maga - fordította a hátára Eve, mert azt akarta, hogy Renquist lássa. És ő is látni akarta az arcát. A gyűlöletet, a csontig ható undort, ami nem volt ismeretlen a számára. Ugyanezt figyelhette meg a saját anyja szemében. De most elégedettséggel töltötte el a látvány. - Tudja, ki vagyok, Niles? Az a nő, az az undorító szuka, aki szétrúgta a maga szánalmas seggét. Én vagyok az, aki végül rács mögé dugja. - Nem zárhat be - csillant meg egy könnycsepp Renquist szemében. - Nem akarok megint a sötétben ülni. - Magának már vége. És amikor Breen megírja a történetét, gondosan ki fogja emelni, hogy végül egy nő csípte nyakon. Renquist üvöltve zokogni kezdett. Eve legszívesebben azt mondta volna, hogy úgy, mint egy nő, de tudta, hogy ezzel megsértené a saját nemét. - Olvasd fel neki a jogait - fordult Peabody felé, aki már előbújt az ágyból, és most egyenruhában állt mellettük. - Utána vidd a kapitányságra és zárd be egy cellába. Ismered a dörgést. - Igen, hadnagy. Szeretnéd elkísérni a rabot? — Előbb itt elrendezek mindent, de aztán megyek utánatok. Szerintem egyedül is boldogulsz, nyomozó. - Azt hiszem, a jelen állapotában egy tízéves kölyök is boldogulna vele — pillantott le a zokogó Renquistre. aki úgy dobolt a lábával a padlón, mint egy hisztis kisfiú. Majd felkapta a fejét. — Micsoda? Mit mondtál? - Meg kell ismételnem a rabokra vonatkozó megszokott eljárás menetét? - Nem. Nem, hadnagy. De... De azt mondtad: nyomozó? - Valami baj van a füleddel? Ó, mellesleg gratulálok. A gyanúsítottat őrizetbe vettük - hirdette ki a kommunikátorán keresztül. Majd tartott egy kis szünetet, éppen annyit, hogy közben Roarke-ra kacsintson. — Elmehetnek. Szép munka volt. - Gyerünk - fordult Feeney Peabody felé, aki döbbenten állt, miközben McNab cuppogó hangokat adva körbetapsolta, de olyan hangosan, hogy megcsörrentek a fülbevalói. — Elkap-
tuk ezt a szemetet. Peabody felkiáltott és átugrotta Renquistet. - Dallas! Biztos vagy benne? Egészen biztos? Az eredményt csak holnap reggel postázzák. - Miért nem engedelmeskedsz a közvetlen parancsnak? - Kérlek. -Jézusom, mint egy kisgyerek - de Eve-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy visszafojtsa a vigyorgást. - Elővettem a kapcsolataimat. Megcsináltad. Reggel nyolc óra nulla nullakor megkapod az eredményt. A huszonhatodik helyen végeztél, ami egyáltalán nem rossz. Ugyanis az első százat veszik fel nyomozónak. De jobb is lehettél volna a szimekkel. - Tudtam. — Összességében mégis remek voltál. Holnapután délben lesz egy kis ünnepség. És nem fogod elsírni magad egy akció kellős közepén - tette hozzá, amikor látta, hogy Peabody szeme megtelik könnyel. - Nem is. Oké - tárta ki Peabody mindkét karját, és Eve felé indult. Aki elhátrált előle. - Csak semmi puszi! Istennek szent anyja. Egy kézfogás is elég lesz. Mondom, egy kézfogás - nyújtotta előre védekezően a karját. - Ennyi. - Igen, hadnagy. Igen, hadnagy - kapta el Peabody, és vadul rázni kezdte Eve kezét. - Ó, a francba - lépett mégis előre, és szorosan átölelte a felettesét. - Vedd le rólam a mancsod, te őrült - de ekkor jött el az a pillanat, amikor már ő sem tudta visszatartani a nevetést. Ugorj inkább McNabra, majd én beviszem a foglyot. - Kösz. Ó, ember, ember, köszönöm! - indult rohanva az ajtó felé, ami ebben a pillanatban kivágódott. McNab, és azzal, hogy talpon tudott maradni, kivívta Eve minden elismerését, a levegőben kapta el a kedvesét. Azért megszokásból morgott egy kicsit, majd visszament a hálószobába. - Majd én beviszem - mondta Feeney. - Hadd járja el a kislány a győzelmi táncot. - Ott leszek mögötted. - Ezt még nagyon megbánja - közölte Renquist, aki még mindig könnyezett, de az izzó gyűlölet átvilágította a cseppeket a szemében. - Nagyon, nagyon megbánja. Eve eléje lépett, a szemébe nézett, és addig hallgatott, amíg a csend szülte félelem elmosta Renquist dühét.
-Abban a pillanatban tudtam, hogy maga volt, amikor először megláttam. Tudja, mi maga, Niles? Egy szánalmas és gyáva állat, aki más állatok mögé bújt, mert még annyira sem volt tökös, hogy önmaga legyen, miközben ártatlanokat öldösött. És tudja, miért a beosztottamat kértem, hogy kísérje be? Mert nem érdemes többet áldoznom magára az időmből. Magának vége - fordult el, mire Renquist ismét zokogni kezdett. - Kísérj ki, tengerész. - Örömmel - fogta kézen Roarke, és amikor az ajtóhoz érve Eve próbálta elhúzni, még inkább megszorította. — Már túl késő, hogy ezért aggódj. Akció közben rám kacsintottál. - Természetesen semmi ilyesmit nem tettem - húzta el Eve affektálva a száját. - Biztos belement valami a szemembe. - Hadd nézzem csak - szorította az előtér falához a feleségét Roarke, és csak nevetett az átkai hallatán. - Nem, én nem látok semmit, csak azokat a hatalmas, csodás szemeidet - puszilta meg az orra hegyét. - Nem Peabody az egyetlen, aki remek volt ma. — Elvégeztem a feladatomat. Ennyi nekem éppen elég.
Két nappal később Eve megkapta Mira előzetes pszichológusi vizsgálatának az eredményét Niles Renquistről. És amikor elolvasta, hátradőlt, és bámulni kezdte a mennyezetet. Érdekes, gondolta. Akármilyen jó ügyvédeket szerez, nem fogják kimosni. Majd az asztalán álló, virágokkal teli vázára pillantott. A csokrot reggel kapta. Marlene Cox küldte, az anyjával. És ezúttal a virágok egyáltalán nem bosszantották, a látvány inkább megelégedéssel töltötte el. Bármi is legyen a végeredmény, ő szolgálta az igazságot. Niles Renquist soha többé nem kerül szabadlábra. Ráadásul a feleségét is sikerült bent tartania. Legalábbis az államügyész egyetértett abban, hogy szorgalmazni fogja ezt a lépést. És ennek elégnek kell lennie. Viszont ha ez sikerül, szántszándékkal apa és anya nélkül hagy egy ötéves gyereket. Eve felállt és az ablakhoz lépett. De nem az a jobb a gyereknek, ha megszabadul két ilyen szülőtől? Honnan a pokolból kellene tudnia? A hajába túrt és a tincseket az arca elé húzta. Csak a munkáját végezte, és remélte, hogy jól. Márpedig úgy érezte, jól. Nyílt az ajtó. Amikor odapillantott, abban a ritka élmény-
ben lehetett része, hogy látja Roarke döbbent arcát, majd az érdeklődést a szemében. És nyaktól felfelé elvörösödött, amitől a férje tekintete azonnal csillogni kezdett. - Mit bámulsz? - Magam sem tudom pontosan - lépett beljebb Roarke, és becsukta az ajtót. - Mennünk kell. Negyedóra múlva kezdődik az ünnepség. - És csak ötperces séta az út odáig. Fordulj körbe. - Nem fordulok - és Eve érezte, hogy ismét elpirul. - Nem láttál még rendőrt egyenruhában? - A feleségemet még soha. Nem is tudtam, hogy neked is van. - Persze hogy van. Mindenki kap egyet. Csak sohasem hordom. Ennek ellenére... Fontos. Ennyi az egész. -Nagyon... - simított végig Roarke az egyik fényes rézgombon. - Nagyon szexi. Bámulatos. - Ó, hagyd már abba. - Komolyan - hajolt előre Roarke, hogy jobban szemügyre vegye. És úgy vélte, az egyszerű, kék ruha valósággal csodát tett a feleségével. A szolgálatteljesítés közben szerzett kitüntetések valósággal szikráztak a merev anyagon. Eve még a cipőjét is kifényesítette - amit eddig valószínűleg a szekrénye legmélyén rejtegetett. Úgy ragyogott, akár a tükör. A fegyverét a derekára csatolta, és még a sapkát is feltette a fejére. - Hadnagy - dorombolta Roarke. - Ezt odahaza is fel kell venned. - Miért? Roarke elvigyorodott. - Találd ki. - Beteg ember vagy. -Játszhatnánk rabló-pandúrt. - El az utamból, te perverz. - Még valami - csapott le Roarke villámgyors keze, és benyúlt Eve gallérja alá, majd előhúzta azt a hatalmas gyémántot, amit egyszer régen tőle kapott. - Most már tökéletes — súgta, mielőtt visszabújtatta volna a ruha alá. -Nem fogjuk egymás kezét fogni. Ebben kérlelhetetlen vagyok. - Történetesen úgy gondoltam, hogy mögötted megyek és figyelem, hogy mozog a feneked az egyenruhában. Eve felnevetett és magával húzta a férjét. - Útközben elmondom, mi újság Renquisttel, ha érdekel. - Persze hogy érdekel.
- Egyáltalán nem meglepő módon megpróbálta megjátszani az őrültet. Mintha több személyisége lenne. Az egyik pillanatban még Hasfelmetsző Jack, utána Sam fia vagy John Wayne Gacy. Innen átváltott DeSalvóra, majd végül ismét visszatért Hasfelmetsző Jackhez. - Szerinted hiteles? - Egy pillanatig sem, és Mira se vette be. A védői egy csomó dilidokival megvizsgáltatták. Lehet, hogy meg tudják menteni a börtöntől, és cella helyett végül egy gumiszobában köt majd ki. - És te mit gondolsz erről? - Én jobb szeretném rács mögött látni, de az ember nem kaphatja meg mindig azt, amire vágyik. Ha lejár a szolgálatom, bemegyek a kórházba, és elmesélem Marlene Coxnak és a családjának, mi történhet vele. - Szerintem ezzel is megelégszenek. Ok nem katonák, Eve - tette hozzá Roarke, a felesége kérdő tekintetét látva. - Csak azt szeretnék, ha ezt az embert félreállítanák az útból, és te elvégezted ezt a feladatot. Ha neked nem is, nekik ez bőven elég fizetség. - Nekem is elég, mivel az ügy véget ért. És mindig lesz valaki, aki elfoglalja Renquist helyét. Aki tudja, hogy könnyedén átverhet néhány nyomozót. — De nem az én nyomozómat. - Nem - és Eve azon kapta magát, hogy mégis kézen fogva közelednek a tárgyalóterem, az ünnepség helyszíne felé. - Remélem, hamar vége lesz. Keress magadnak egy széket valahol. Nekem fent kell lennem azon az ostoba színpadon. Roarke a szájához emelte a felesége kezét. - Gratulálok a jól végzett munkához, hadnagy. Eve oldalt pillantott, ahol Peabody állt McNab társaságában az ajtó előtt. - Peabody egyedül csinálta - csak ennyit felelt. Örömmel látta, hogy Whitney kapitány is szakított időt arra, hogy eljöjjön. Együtt léptek fel a színpadra, Eve még a felettese segítő kezét is elfogadta. - Gratulálok a segédje előléptetéséhez, hadnagy. - Köszönöm, uram. - Azonnal kezdjük. Huszonheten léptek feljebb a ranglétrán - mosolyodott el Whitney. - Nem hiszem, hogy láttam volna egyenruhában, amióta hadnagy lett. - Nem, uram - lépett hátra Eve a többi oktató közé, és közvetlenül Feeney mellé állt.
- Az egyik emberem másodfokú minősítést szerzett - dicsekedett Feeney. — Úgy gondoltam, iszunk az egészségére, ha véget ért a hivatalos ceremónia. Benne vagy? - Aha, de biztos a civil is jönni akar. Nagyon szereti Peabody t. - Nekem megfelel. Máris kezdődik. Jack elmondja az ilyenkor szokásos beszédet. Istennek hála, hogy ő jött, nem az a piperkőc Leroy, aki helyettesíteni szokta, amikor nem ér rá. Ö nem tud parancsolni a nyelvének. Egyre csak beszél és beszél. Peabody egyenes gerinccel ült a számára kijelölt széken, mint aki karót nyelt. Forgott a gyomra. Rettegett, legszívesebben zokogásban tört volna ki, éppen úgy, mint amikor felhívta a szüleit, és elújságolta nekik a jó hírt. Rettegett attól, hogy itt is elbőgi magát, de annyira összeszorult a torka, hogy attól tar-
tott: amikor hívják, és mondania kell néhány szót, menthetetlenül könnyezni kezd. Zúgott a füle, és félt, hogy még a saját nevét sem hallja meg, ha szólítják, és úgy fog ülni a helyén, mint egy idióta. Eve-re koncentrált, és azon gondolkodott, hogy tud egyszerre annyira higgadt maradni és tökéletesen kinézni. Amikor megpillantotta a hadnagyát egyenruhában, legszívesebben azonnal felordított volna. De úgy érezte, képtelen egy hangot is kiejteni a száján. Fülzúgás ide, fülzúgás oda, mégis meghallotta a kapitány öblös hangját, amikor a nevén szólította. Delia Peabody, harmadosztályú nyomozó. És felállt. Nem érezte a térdét, de valahogy sikerült felmennie a színpadra. - Gratulálok, nyomozó - fogta hatalmas markába Peabody apró kezét Whitney, mielőtt hátralépett. És ekkor megjelent Dallas. - Gratulálok, nyomozó. Jól csinálta - nyújtotta feléje a jelvényt, és egy pillanatra, vagy inkább a pillanat tört részére még el is mosolyodott. - Köszönöm, hadnagy. Majd Eve visszalépett a helyére, és már végeztek is. Amikor Peabody visszament a helyére, csak arra tudott gondolni, hogy mégsem sírt. Egy könnyet sem ejtett, pedig a nyomozói jelvény ott volt a kezében. Még egyszer megszédült, amikor az ünnepséget követően McNab talpra rángatta, Roarke pedig föléje hajolt, és - uramatyám - egyenesen szájon csókolta. De Eve-t nem látta sehol. A gratulációk, hátba veregetések és lárma közepette egyszerűen szem elől tévesztette. Végül, még mindig a jelvényét szorongatva, sikerült kitörnie az ünneplők gyűrűjéből. Eve-re az irodájában bukkant rá. A hadnagya már visszavette az utcai ruháját, és az asztala mellett ülve néhány papír fölé görnyedt. - Hadnagy. Nagyon hamar otthagytál minket. — El kell intéznem néhány dolgot. - Felvetted az egyenruhádat. - Miért jön mindenki ezzel, mintha valami nemzeti ünnep lenne? Figyelj, gratulálok. Komolyan. Büszke vagyok rád, és örülök a sikerednek. De az ünnepség véget ért, rám pedig várt egy halom papír. - Izé, szeretném megragadni az alkalmat, hogy még egyszer köszönetet mondjak. Nélküled nem jutottam volna idáig tartotta vigyázva maga elé a jelvényét, mint a legnemesebb kristályt. - Csak azért kaptam meg, mert hittél bennem, tanítottál, és vigyáztál, hogy ne térjek le a helyes útról. - Ebben van némi igazság - lökte hátrébb a székét Eve, és a bakancsa sarkát feltette az asztalra. - De ha nem hittél volna magadban, és nem tanultál volna, akkor semmire sem megyek veled. Isten hozott közöttünk. Jó nyomozó vagy, Peabody, és idővel még jobb leszel. És most folytatnám a papírmunkát. Peabody látása elhomályosult, de kipislogta a szeméből a
könnyeket. - Majd én elintézem, hadnagy. - Nem a te dolgod. - De mint a segéded... — Többé már nem vagy a segédem. Nyomozó lettél, és a papírok között van az is, amiben új beosztásba javasollak. Peabody könnyei felszáradtak, de az izgatott pirosság is eltűnt arcáról. - Nem értem. - Nem vesztegethetünk nyomozókat arra, hogy segédek legyenek - vágta rá gyorsan Eve. - Ezért új beosztást kapsz. Feltételezem, szeretnél a gyilkossági csoportnál maradni. -De... De. Istenem! Dallas, eddig még nem gondoltam arra, hogy nem maradhatok... Hogy többé már nem dolgozunk együtt. Ha tudtam volna, hogy kirúgsz, sohasem teszem le azt az átkozott vizsgát. - Nevetséges, amit mondasz, ráadásul kiderül belőle, hogy nem tiszteled kellőképpen a jelvényedet. Adok egy listát, amiből kiválaszthatod, hol akarsz tovább szolgálni - ütött le egy billentyűt a számítógépén, mire megjelent egy táblázat. - De ha továbbra is nyavalyogsz, akkor én választok helyetted. - Eddig még nem gondoltam erre. Nem számítottam rá és Peabody gyomra ismét forogni kezdett. - Képtelen vagyok erre. Nem kaphatnék legalább néhány nap gondolkodási időt? Addig dolgozhatnék tovább, mint a segéded. És eldöntöm... - Peabody, nekem nincs szükségem segédre. Soha nem is volt. Remekül megvoltam egyedül, mielőtt magam mellé vettelek. Eljött az ideje, hogy továbblépj — fordított hátat Eve az asztalának, és intett Peabodynak, hogy elmehet. Peabody öszszeszorított szájjal bólintott. — Igen, hadnagy. - Semmi szükségem segédre - ismételte meg Eve. - Habár egy társnak jó hasznát venném. Peabody megtorpant. — Hadnagy? - nyögte ki reszelős hangon. - Mármint, ha érdekel a dolog. Mint a feljebbvalód, rád fogom bízni az aljamunka nagy részét. Ez a része nagyon tetszik. - Társ? A társad? - remegett meg Peabody szája, és végül győztek a könnyei. - Ó, az Isten szerelmére! Csukd be az ajtót, ha itatni akarod az egereket. Szerinted azt akarom visszahallani a többiektől, hogy sírás szűrődött ki az irodámból? Még a végén azt hinnék, hogy én voltam - pattant fel, és saját kezűleg csapta be az ajtót, és amikor visszafordult, szembe találta magát Peabody egyik hatalmas ölelésével. - Ezt vehetem igennek? - Ez életem legszebb napja - lépett hátra Peabody, és megtörölte könnyes arcát. - A legeslegszebb. Pokolian jó társad leszek. - Azt lefogadom. - És nem foglak ölelgetni vagy sírni, csakis különleges körülmények között. - Jó tudni. Most pedig kifelé innen, hadd fejezzem be, amit
elkezdtem. Ha lejár a szolgálat, meghívlak egy italra. - Nem, hadnagy. Én hívlak meg téged - nyitotta ki a markát, és megmutatta Eve-nek a jelvényét. - Ugye, milyen gyönyörű? -Aha. Aha, gyönyörű.
Amikor Eve egyedül maradt, visszaült az asztala mögé, majd elővette, és hosszan elnézte a saját jelvényét. Utána visszatette a helyére, és felpillantott a mennyezetre. De ezúttal már mosolygott. Jól érezte magát. Egyenesen remekül.
