A PORTNOY-KÓR
PORTNOY-KÓR (ejtsd: portnoj) fn. [Alexander Portnoy (1933–) után] Kórkép, amelyben az erkölcsösség és az altruizmus intenzív megnyilvánulásai állandó küzdelmet vívnak a szélsõséges, gyakran perverz szexuális vágyakkal. Spielvogel szerint „Gyakoriak az exhibicionista, voyeurista, fetisista és autoerotikus cselekmények, valamint az orális koitusz; a beteg »moralitása« következtében azonban sem a fantáziálás, sem a cselekvés nem vezet igazi nemi kielégüléshez, ellenben súlyos szégyenérzetet és a megtorlástól – fõként a kasztrálástól – való félelmet vált ki.” (Spielvogel, O. „A tépelõdõ pénisz”, Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse, XXIV. köt. 909. o.) Spielvogel szerint a tünetek nagyrészt az anya–gyermek kötõdésre vezethetõk vissza.
5
PINALÁZ
Nem tudom, említettem-e már, hogy tizenöt éves koromban egyszer New Yorkból hazafelé menet, a 107-es buszon vettem elõ és ráztam ki a faszom? Tökéletes nap volt mögöttem, nõvérem és võlegénye, Morty Feibish jóvoltából: dupla meccs az Ebbets-pályán, aztán tengeriherkentyû-vacsora a Sheepshead Bayben. Pompás nap. Éjszakára Hannah és Morty ott maradt Flatbushban Mortyéknál, úgyhogy engem tíz óra tájban föltettek a metróra, Manhattanben errõl szálltam át a New Jersey-i buszra. A buszon aztán nemcsak a dákómat vettem kézbe, hanem, ha belegondolok, a sorsomat is. Az utasok többnyire már a Lincoln-alagútban elszundítottak – a mellettem ülõ lány is, akinek skót kockás szoknyaredõihez kordnadrágom szárát kezdtem odadörgölni –, s mikor a busz fölkanyarodott a Pulaski felüljáróra, már ott is volt markomban az eredmény. Azt hihetné az ember, hogy a gyönyörûségekkel zsúfolt, izgalmas nap végén legkevésbé a dorongom jut majd eszembe a hazafelé tartó buszon. Most került föl az elsõ osztályba Bruce Edwards, az eddigi másodosztályú játékos – és mi ott voltunk (mi, azaz Morty meg én és Burt Shotton, a Dodger menedzsere), ott voltunk az elsõ két meccsén, ahol nyolc menetbõl hat pontot szerzett! (vagy az Furillo volt? mindegy, akkor is tiszta õrültség így 77
kirázni a farkam! képzelje, ha rajtakapnak! képzelje, ha nem vigyázok, és az alvó siksze aranybarna karjára megy az egész!). S végül a nap koronája, a vacsora: Morty homárt rendelt nekem, életem elsõ homárját. Namármost, meglehet, hogy mindennek a homár az oka. Oly könnyedén és simán romboltuk le a tabut, hogy talán ez adott önbizalmat lényem ocsmány, önpusztító, dionüszoszi felének; talán levontam a tanulságot, hogy a törvény megszegéséhez nem kell semmi különös: az ember csak fogja magát, és megszegi! Csak az kell, hogy ne reszkessen és ne cidrizzen, és ne higgye, hogy ez képtelenség, hogy õ képtelen rá: egyszerûen meg kell tenni, és kész! Hiszen, kérdem én, mi másra kell az a rengeteg étkezési tilalom és szabály, ha nem arra, hogy mi, zsidó gyerekek gyakoroljuk az elnyomottság érzését? Gyakorlás, kicsikém, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A gátlásosság nem hull ám magától az ölünkbe! Nagy türelem kell és koncentráció, elszánt, önfeláldozó szülõ és szorgalmas, igyekvõ gyerek – csak így alakul ki évek alatt a tökéletesen görcsös, gátolt személyiség. Mi másra jó a két külön edénykészlet? Mi másra a kóser szappan és kóser só? Mi másra, kérdem én, ha nem arra, hogy napjában háromszor eszünkbe juttassa: az élet csupa korlát és megszorítás – ha egyáltalán van élet –, sok százezer apró szabály, melyet maga az Úr írt elõ, szabályok, melyeket vagy gondolkodás nélkül betartasz, bármilyen esztelenek (s engedelmességed által így megmaradsz az Õ kegyeiben), vagy megszegsz, nyilván a lázadó józan ész nevében – megszeged õket, hiszen még a kisgyerek se szereti, ha egyfolytában hülyének nézik –, igen, megszeged õket, s számíthatsz rá (biztat apám), hogy ha eljön Jom Kippur ünnepe, a nagykönyvben, melybe Õ írja fel azoknak a
nevét, akik megérik a jövõ szeptembert (ez a beírási jelenet mély nyomot hagyott képzeletemben), lám, a te becses neved nem lesz köztük. Hát ki a hülye, hm? És – ez már a kezdet kezdetén kiviláglik minden dolgok mozgatója, Isten érvelésébõl – egyre megy, hogy nagy horderejû törvényt sértesz-e meg vagy aprócska rendszabályt: Õt a törvényszegés puszta ténye háborítja fel, az önfejûség, mert azt aztán ki nem állhatja, s minden ilyen eset eszébe jut akkor, amikor haragosan nekiül (alighanem dúlvafúlva és szörnyû fejfájással, mint apám a legsúlyosabb székrekedések idején), hogy kihúzza a méltatlanok nevét abból a könyvbõl. Ha lazul a fegyelem, a kötelességtudat, az engedelmesség – az anyám sütötte macesz erre figyelmeztet minden Peszachkor –, hogy akkor mi lesz, azt megjósolni se lehet. Az önmegtagadás a minden, kiáltja a kikóserezett, vértelen marhahús, mely vacsorakor családunk asztalára kerül. Önfegyelem, józanság, megtorlás – ez az emberi élet kulcsa, hangoztatja a végtelen étkezési törvénygyûjtemény. Egyenek csak a gojok a mocskos földet túró és rajta csúszó-mászó alantas teremtményekbõl, mi ugyan be nem szennyezzük velük emberi mivoltunk. Zabáljanak csak õk (talán tudja, kikre gondolok) válogatás nélkül mindent, ami mozog, azt a sok undorító, hitvány, idétlen, mocskos teremtményt. Egyék csak az angolnát meg a békát meg a disznót meg a rákot meg a homárt; egyenek keselyût, egyenek majomhúst meg görényt, ha kedvük tartja – éppen ilyen förtelmes étrend való ennek a reménytelenül sekélyes gondolkodású, szûkagyú emberfajtának, aki csak vedel, válik meg verekszik. Mást se tudnak ezek a bárgyú csigaevõk, mint hetvenkedni, fölényeskedni, kötekedni, és elõbb-utóbb ütni. Ja igen, a lángeszükbõl még arra is futja,
78
79
hogy puskával a vállukon kivonuljanak az erdõbe, és ártatlan õzeket öldössenek halomra, õzeket, akik békésen legelészik a füvet, csemegézik a bogyókat, s nem ártanak senkinek. Ti ostoba gojok! Sörtõl bûzölögve, kiürült tölténytáskával tartotok hazafelé, mindkét sárhányóra egy-egy döglött (nemrég még élõ) állatot szíjaztok, hogy az úton minden autós láthassa, milyen erõsek vagytok és milyen férfiasak; odahaza aztán fogjátok ezeket az õzeket – akik sohasem ártottak se nektek, se másnak a világon –, fogjátok és fölaprítjátok õket, fazékba teszitek és megfõzitek. Úgy látszik, nincs elég ennivaló a világban, nekik az õzet is meg kell enniük! Mert ezek képesek bármit megenni, amire a hatalmas goj mancsukat rátehetik! S máris itt a félelmetes következtetés: ezek képesek bármit megtenni. Az õzek õznek valót esznek, a zsidók zsidónak valót esznek, de a gojok, azok mások. Csúszómászókat esznek, dagonyázó állatokat, szökellõ és angyali állatokat – egyre megy nekik –, elveszik, ami kell, mit nekik a mások érzékenysége (szeretetrõl és együttérzésrõl ne is beszéljünk). Igen, ez mind le van írva a történelemkönyvekben, hogy mit mûveltek jeles szomszédaink, akik kezükben tartják a világot, és akiknek eközben halvány sejtelmük sincs arról, hol végzõdik az ember. ...Ekképpen szólottak a kóser törvények, legalábbis a kisgyerekhez, aki voltam, aki Sophie és Jack P. gyámsága alatt nevelkedett, meg egy olyan newarki iskolában, ahol az egész osztályba csak két keresztény gyerek járt, s én sose tettem be a lábam a házukba a városrész távoli peremén... ekképpen szólottak a kóser törvények, s ugyan ki vagyok én, hogy azt merem állítani, nincsen igazuk? Tessék csak megnézni Alexet, akirõl itt minden betû szól:
tizenöt éves, egy este elszopogatja egy homár ollóját, s lám, egy óra se telik bele, elõkapja a fegyverét a buszon, s ráfogja egy sikszére. Mintha maceszból volna gyúrva az a felsõbbrendû zsidó agya!
80
81
Mondanom se kell, ilyen teremtmény – mármint homár – a mi házunkban sohase került élve a fazékba. Siksze a mi házunkba soha be nem tette a lábát, punktum. Így hát csak találgatni lehet, hogyan kerülne elõ egy ilyen lány anyám konyhájából. A takarítónõ persze ugyancsak siksze, de õ nem számít, mert fekete. Haha. Szóval olyan siksze nem tette be a lábát a házunkba, akit én hoztam volna. Jól emlékszem ugyanis kicsi koromból egyre, akit egy este apám hozott magával a hivatalból vacsorára: a sovány, ideges, félszeg, alázatos, halk szavú, öregedõ pénztárosnõre, Anne McCafferyre. Doktor úr, lehet, hogy apám kamatyolt vele? Képtelenség! Csak most jutott eszembe. Lehet, hogy apám félredugott ezzel a hölggyel? Ma is jól emlékszem, ahogy a hölgy leült mellém a kanapéra, s zavarában óriási feneket kerített annak, hogy elmagyarázza, hogyan kell leírni a keresztnevét, hogy az övének E van a végén, ami korántsem jellemzõ minden Anne-re... és így tovább, és így tovább – s én eközben, noha a karja hosszú volt, fehér, vézna és szeplõs (ilyen karja van egy írnek, gondoltam magamban), odabenn a sima fehér blúz alatt fölfedeztem, hogy szép és dús a melle, s lepillogtam a lábára is. Csak nyolcéves voltam vagy kilenc, de a nõnek olyan pazar lába volt, hogy egyszerûen nem tudtam róla levenni a szemem: száz évben ha egyszer lát ilyet az ember, s hogy akkor fönt
