Pólya Tamás (2013): Az emotikonoktól az avatarokig analóg és digitális kódolás az online személyközi kommunikációban. In: Sántha Ágnes Tőkés

Pólya Tamás (2013): Az emotikonoktól az avatarokig – analóg és digitális kódolás az online személyközi kommunikációban. In: Sántha Ágnes – Tőkés Gyöngyvér, szerk., Új média, médiakonvergencia, kulturális változások. Kolozsvár, Sapientia Kiadó, 123-164. (utolsó leadott szövegváltozat, oldalszámozás nélkül)

Az emotikonoktól az avatarokig – analóg és digitális kódolás az online személyközi kommunikációban From Emoticons to Avatars – Analog and Digital Coding in Online Interpersonal Communication Pólya Tamás „A billentyűzet például használhatatlan az emberi kommunikáció finomabb árnyalatainak kifejezésére” Patricia Wallace 1 „Humans love the idea of unique individuals, all of us snowflakes. This sketch was spawned as a most innocent experiment in generating organisms to inhabit a computational ecology.” Jared Tarbell a Combinatoric Critters-ről 2

Bevezetés „A médium az üzenet” mcluhani tézise újraértelmezhető és konkrétabbá tehető az új médiumok és az analóg/digitális megkülönböztetés vonatkozásában is. Minden kommunikációs csatornatípus korlátozza a kommunikációt valamilyen tekintetben, így az internet, illetve az arra csatlakozó számítógépek digitális médiuma is. Érdemes e szempontból összevetni a személyközi kommunikációs helyzetekben használt csatornákat (beszélt és írott nyelvi, nemverbális) az online működtethetőkkel. Ha analóg kódolásúnak tekintjük a fokozatok nélküli, szemantikailag és szintaktikailag sűrű jelsorozatokat, digitálisnak a diszjunkt, különálló jelpéldányokat felvonultatókat (Goodman, Dretske, Haugeland), ahol az analóg kódolás az egyediség hordozója (Pólya és Tarnay), akkor azt találjuk, hogy a személyközi kommunikációs helyzetek vegyesen analóg és digitális kódolásúak, szemben az online kommunikációs formák alapvetően digitális jellegével. Az online kommunikálók ugyanakkor – a technikai fejlődésnek is köszönhetően – részben törekedni látszanak a kvázi-analóg kommunikációs megoldások alkalmazására. E tanulmány egyik feladata e trend azonosítása és közelebbi vizsgálata lesz, előbb azonban az internet/számítógép mint információközvetítő közeg nyújtotta kódolási típusokkal foglalkozik. A kérdéshez az egyediség/kategorialitás szempontjából újraértelmezett analóg/digitális megkülönböztetés felől közelítek, s ennek megfelelően először röviden kitérek a fogalompárra (1. fejezet), majd sorra veszem a főbb verbális és nemverbális személyközi kommunikációs formák kódolásait (2. fejezet), illetve áttekintem, hogyan és milyen mértékben tudja reprodukálni az említett kommunikációs kódolásokat az online kommunikációt kiszolgáló, számítógép-alapú médium (3. fejezet). A záró (4.) fejezet célja, hogy tisztázza, az avatarok (identikonok) vonatkozásában miért érvényesül a kvázi-analóg kódolásra törekvés az online interakcióban, s miért marad ezzel szemben tisztán digitálisnak az emotikonok használata. Az utolsó fejezet emellett a tanulmány rövid összefoglalását is nyújtja. 1. Az analóg/digitális megkülönböztetés Az internet új kommunikációs színtér, pontosabban olyan hálózatalapú kommunikációs médium, amelyhez digitális számítógépeken keresztül férünk hozzá. Tekintve, hogy minden kommunikációs médium (csatorna, közvetítő közeg) fizikális jellemzői révén korlátokat jelöl ki a benne vagy rajta keresztül közvetíthető üzeneteknek (McLuhan 1964 és 2001), érdemesnek látszik megvizsgálni, hogy az internetes hozzáférés medializáltsága milyen korlátokat jelent a személyközi kommunikáció számára. A „fizikális jellemzői” kifejezés is sejteti, csak másodsorban tartalmi, elsősorban formai érdeklődéssel fordulunk a médium felé, s jelen esetben azt a kérdést járjuk körül, milyen szemiotikai kódolás érvényesül a számítógépekkel közvetített internetes személyközi kommunikációban. Úgy is fogalmazhatnék, itt médiumelméleti vagy médiumfilozófiai értekezés keretében vizsgálom az internetes emberi kommunikációnak a jel- és információközvetítés sajátságosságaiból fakadó formai korlátait. 1 2

Wallace (2006. 57.) Lásd: http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29.].

Vizsgálódásom alapját az analóg/digitális megkülönböztetés képezi, amelyet az angolszász analitikus filozófia hagyományban alapvetően Nelson Goodman (1976), illetve nyomában Fred Dretske (1981) és John Haugeland (1981) gondolt végig alaposabban. A fogalompár értelmezési lehetőségeit vázlatosan sincs alkalmam bemutatni itt, ehelyett célzatos összefoglalását adom az analóg/digitális megkülönböztetés az említett klasszikusoktól induló, jómagam és Tarnay László által kidolgozott interpretációjának (Pólya és Tarnay 2004a és 2004b; Tarnay és Pólya 2004), amely bár első pillantásra távolinak tűnhet, valójában releváns az internetes kommunikáció kódolásaira nézve is. 1.1. Egyediség és kategorialitás A Pólya-Tarnay felfogás az analóg/digitális fogalmát az emberi és állati megismerés vizsgálatának keretében értelmezi újra, és az analóg kódolást az egyedfelismeréssel, a digitális kódolást pedig a kategoriális felismeréssel kapcsolja össze. Meggyőződésünk szerint a fejlettebb, főként gerinces fajok esetében egy élőlény egyedi entitásként történő azonosításának, vagyis az egyedfelismerésnek a kognitív mechanizmusa lényege szerint különbözik a kategoriális szintű felismerés mechanizmusától (mint amilyen egy észlelt tárgy ’narancs’-ként vagy ’érett’-ként történő azonosítása). Számos faj egyedei képesek individuális létezőket, elsősorban fajtársakat és családtagokat olyanfajta érzéki minőségek vagy strukturális információk alapján megkülönböztetni és felismerni, amelyek a fiziko-kémiai jelenségek szintjén egyedítik az adott entitást. E jelenségre rengeteg biológiai példát látunk a tengeri vidrák vokális jeleitől vagy az egyedi madárdaloktól az emberek egyedileg megkülönböztethető testszagáig és arcáig (részletesen lásd Pólya és Tarnay 2004a; Tarnay és Pólya 2004, 1. fej.). Az egyedfelismerést két keretfeltétel teljesülése teszi lehetővé, a világ finoman szemcsézettsége és az érzékelés e szemcsézettségnek megfelelő érzékenysége vagy felbontása. Egyfelől, a világ anyagszerű, és – legalábbis egy bizonyos ontológiai szint felett – a benne található objektumok anyagi mivoltukból fakadóan, apró fiziko-kémiai különbségeiknek köszönhetően egyediek. Annak meghatározását, hogy az atomi és szubatomi szinteken meg lehet-e különböztetni egymástól a világ alkotórészeit – van-e egyedítő jellemzője egy-egy müon-neutrínónak, tökéletesen azonosak és megkülönböztethetetlenek-e a fotonok? – a kvantumfizika tudósaira bíznánk, annyit azonban leszögezhetünk, hogy az emberi és állati érzékelés számára elérhető „mezoszinten” a természeti és mesterséges objektumok (fajtársak, a környezetben észlelhető tárgyak) mindegyike unikális létező. Vagyis nincsen két teljesen ugyanolyan faág, kavics, vagy kalapács, legfeljebb a különbséget nagyon nehéz megállapítania – mérőeszközök nélkül – az adott kognitív ágensnek. Ezt a materiális változatosságot fizikai (vagy környezeti) egyediségnek nevezzük, az „egyediség” helyett használjuk a „specificitás” terminust is. Az egyedfelismerés másik feltétele az, hogy egy adott megismerő élőlény olyan kifinomult érzékelőrendszerrel rendelkezzék, amely képes a fizikai egyediség észlelésére, azaz amelynek elegendően nagy a felbontása a finoman szemcsézett valóság finom különbségeinek detektálásához. Ezt az érzékenységet érzékszervi specificitásnak nevezzük, amely nemcsak az emberekre, de a gerinces fajok jelentős részére is jellemző (Pólya és Tarnay 2004a; Tarnay és Pólya 2004, 1. fej.). Az egyedítő információt hordozó fiziko-kémiai elemekre és együttesekre az idioszinkratikus index vagy idioszinkratikus fizikai rész kifejezéssel utalunk. Az emberi faj esetében idioszinkratikus indexként funkcionál az egyedi testszag, az arc, a járás, illetve a beszéd során azonosítható sajátos vokális jellemzők. Az idioszinkratikus indexek sajátossága, hogy nem rendelkeznek deskriptív, avagy fogalmi jellegű tartalommal, és hogy felismerésük kontextusfüggetlen jellegű. A nem-fogalmi jellegre utal az a tény, hogy az egyedfelismerés számos, fogalmi gondolkodással nem rendelkező állatfajra jellemző; de ugyanezt szemléltetheti az is, hogy az emberi csecsemő néhány napos szoptatás után már pozitívan és megkülönböztetően reagál anyja mellének az illatára és hónaljárokszagára (Macfarlane 1976; Schaal et alii 1980; Schaal 1986), feltehetően egy gyors tanulási folyamatnak köszönhetően (Cernoch és Porter 1985). Valószínűtlen, hogy az anya azonosítása fogalmi szinten történne

a gyermek ekkor még igencsak kezdetleges konceptuális rendszerében (Gopnik–Meltzoff–Kuhl 2001, Mandler 2004); vagyis arra következtethetünk, hogy az egyedfelismerés képessége megelőzi a fogalmi megismerését, és másféle kognitív „üzemmódot” és mechanizmust jelent. Hasonló felismerésre jutunk a kontextusfüggetlenség kapcsán is: az esetleges akusztikus vagy vizuális zavaró tényezőket leszámítva családtagjaink hangját vagy arcát nem csak egy bizonyos környezetben ismerjük fel, hanem – a környezeti zajt nem tekintve – bármilyen kontextusban, bárhol, bármikor. Ezzel szemben a tartalmas nyelvi kifejezések (logikai értelemben vett leírások), például a „nagyapám diófa asztala” csak egy adott nyelvi és tárgyi kontextusban képesek egyedi referenciával rendelkezni, általánosságban nem – ilyenkor a logikai értelemben vett területspecifikusságról beszélhetünk –, hiszen a kifejezés lehetséges referenciaköre potenciálisan végtelen, amennyiben számos különböző ember nagyapjának diófa asztalára utalhatunk a kifejezéssel. A nyelvi elemek különös sajátossága, hogy még a deskriptív tartalommal nem rendelkező elemek, például a tulajdonnevek referenciáját sem lehetséges kontextustól függetlenül megállapítani; gondoljunk arra, hogy vélhetően minden magyar bankban számon tartanak néhány „Kovács József” nevű ügyfelet. Az eddigieket összefoglalva: a számunkra érzékelhető világban léteznek egyedi objektumok (tárgyak, élőlények), amelyek egyediségét alkotóelemeik idioszinkratikus indexként biztosítják, és a közvetítő közeg, vagyis a világ fiziko-kémiai szubsztrátuma (a világ oksági folyamatainak összefüggésrendszere) képes ezeket az egyedítő részeket szemiotikai értelemben véve kódolni, az egyedítő jellemző(k) létéről tanúskodó információ(ka)t önmagában mint csatornában közvetíteni. Például a földfelszíni légkör (s ez az univerzum nagy részére igaz) olyan módon engedi át magán („hordozza”) a fotonokat, hogy az emberi arcok egy bizonyos távolságon belül egyediként felismerhetőek maradnak benne az emberi észlelő számára; ugyanez egy 4 x 4 pixeles felbontású digitális képről mint médiumról – színmélységtől és szemlélési távolságtól függetlenül – nem volna elmondható. A fogalmi jellegű kódolás – például a tartalmas nyelvi kifejezéseké, predikátumoké, és a mögöttük álló mentális reprezentációké – kategoriális kódolás, amennyiben nem egy egyedi tárgyat, hanem egy tárgyosztályt azonosít (a fizikai és mentális közeg kódolási különbségéről lásd még 1.2. és 1.3.). Kognitív pszichológiai közhely, hogy amikor az észlelő felismeri, hogy egy objektum „narancs”, azaz egy „narancs”-ot észlel maga előtt, akkor egy osztályba vagy séma alá sorolja az észlelt tárgyat, vagyis az adott sémának megfelelő mintázatot azonosítja az észleletében (pl. Neisser 1984, Eysenck és Keane 2003). 1.2. A kauzális információhordozás mint az analóg és digitális különbség alapja A kognitív kategorizálásnak éppen az a szerepe, hogy a világ egyedi információinak végtelenül nagy halmazát kezelhető méretűvé zsugorítsa, hogy megtalálja és kihasználja azokat az invarianciákat, amelyek egy-egy tárgy- vagy élőlény-osztály tagjaira jellemzők (többé vagy kevésbé; mindegyikükre vagy sokukra, esetleg családi hasonlóság alapján; lásd Eysenck és Keane 2003). Nem foglalkozhatom itt részletesen azzal, hogy a környezet felől érkező ingerekben hányféle különböző szinten lehetséges invarianciákat azonosítani. Csak utalok arra, hogy e szintek közül evolúciós szempontból a konceptuális azonosítás, a fogalomképzés szintje a legmagasabb, de ugyancsak invarianciák azonosításán nyugszik a James J. Gibson-i értelemben vett affordanciák kihasználása (Gibson 1979), és bizonyos eseteiben maga az egyedfelismerés is (Pólya és Tarnay 2004a). Ahhoz viszont, hogy a kategoriális azonosításnak az egyedihez képesti különbségét, s így az analóg-digitális megkülönböztetést jobban megértsük, érdemes a kauzális információhordozás elméletét felelevenítenünk. A szemiotikában Charles S. Peirce indexfelfogása (1932), a pszichológiában James J. Gibson ökológiai pszichológiai elmélete (Gibson 1966 és 1979), az analitikus filozófiában a Paul H. Grice megfogalmazta különbség természetes és nem-természetes jelentés között (Grice 1997), illetve Fred Dretske információelmélete (Dretske 1981; Terestyéni 2006, 1. fejezet) alapul azon a meglátáson, hogy az oksági

összefüggések egyúttal információhordozó összefüggések is, amennyiben minden okozat információt hordoz az okáról (a foltok a himlőről, a nedves föld az esőről, a retinánkat érő fotonok a környezetünkben található tárgyak alakjáról és színéről stb.). Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az észlelő érzékszerveit érő proximális ingerek a kauzális láncolaton „lentebb” vagy „messzebb” található, disztális kauzális interakciókról (vagy helyzetekről, objektumokról) tudósítanak, létükkel és minőségeikkel a disztális események és állapotok nyomát őrzik meg (Dretske 1981; Salmon 1998; Dowe 2000; Pólya és Tarnay 2005). A fiziko-kémiai interakciók során, vagyis a világ oksági vonalainak metszéspontjaiban a résztvevő entitások bizonyos mennyiségváltozásokat szenvednek el; például egy adott fizikai részecske energiája, lendülete, vagy töltése változik meg, amikor összeütközik egy másik részecskével (Dowe 2000). Konkrétabban, amikor adott irányokból adott mennyiségű foton csapódik be az észlelő retinájára, a beérkező fotonok mennyiségükkel és eloszlásukkal „jelölik” – természetes módon jelentik – az észlelő körüli szilárd, fényvisszaverő tárgyak elhelyezkedését (ahogyan egyúttal és többek között a szaruhártya és a légkör egy részének a fényáteresztő képességét, vagy az eredeti fényforrás hozzávetőleges intenzitását is). Tehát az észlelő érzékszervein – egyedi oksági összefüggések sokadik fázisaként – oksági információkat hordozó ingerek tömkelege jelenik meg. A proximális ingerekben jelölt okozatok összessége nem más, mint a kognitív rendszer rendelkezésére álló perceptuális információk összessége: az észlelő legfeljebb annyit észlelhet a körülötte létező világból, amennyi kauzális információt a rendelkezésére álló érzékszervi „kauzális detektorokkal” az őt érő ingerekben – a rendelkezésére álló belső reprezentációs és következtetési sémák révén – azonosítani tud. Az analóg és digitális kódolás, úgy véljük, éppen a kauzális információhordozó sajátosságaik mentén különböztethető meg (Tarnay és Pólya 2004, Pólya és Tarnay 2005). A tautológia veszélyét kockáztatva azt mondhatjuk, hogy analóg az a kódolás, amely egy megismerő kognitív ágens számára egy világbeli objektum vagy élőlény vonatkozásában az összes releváns, egyedítő kauzális interakció nyomát megőrzi, és digitális az a kódolás, amely az információhordozó kauzális lánc nagy részét levágja. A digitális kódolás sajátossága, hogy nem szükséges, hogy akár csak egy egyedítő kauzális interakció nyomát is megőrizze, hanem lehetővé teszi, hogy különböző objektumok, folyamatok, helyzetek ugyanolyanként, egy bizonyos kategóriába (osztályba, típusba) tartozóként kódolódjanak. A digitális kódolás révén z és v és w egyedi tárgyak egyaránt F-nek tűnhetnek fel, s ez hatalmas előnyt jelent a világ végtelen információs árjában szilárd pontokat kereső megismerő számára. Az érett gyümölcs után kutató főemlősnek irrelevánsak a környezetében található narancsok és banánok egyedi sajátosságai mint egyedi sajátosságok, neki csak az számít, hogy például a színe alapján a gyümölcs inkább az „érett”, vagy inkább az „éretlen” kategóriába tartozik-e (illetve hogy a színe alapján az „ehetőség” affordanciáját nyújtja-e számára; Anderson 1996). Fred Dretske definíciója kitűnően ragadja meg a digitális kódolás e jellegzetességét: „Akkor és csak akkor mondjuk, hogy egy jel [signal] (struktúra, esemény, állapot) azt az információt, hogy a F, digitális formában hordozza, ha a jel semmilyen egyéb információt nem hordoz a-ról, legalábbis semmi olyat, amelyik nincs belefoglalva (beleértve) abban, hogy a F.” (Dretske 1981. 137.; ford. P.T.) Bizonyos evolúciós helyzetekben a gyümölcsről (’a’) elegendő tudni, hogy ehető (hogy ’F’), de egyedi színárnyalatának pontos megfigyelése és számon tartása nem segíti a táplálkozást. A majom észlelheti a gyümölcs egyedi tulajdonságait, ám az evolúciós sikerhez, a rátermettsége növekedéséhez elegendő számára, ha felismeri az ’ehetőség’ tulajdonságát vagy affordanciáját. Így a digitális kódolást használó, a kategóriák (osztályok, általános hasonlóságok) észlelésére is alkalmas percepció/kogníció egyszerre információsan szegényítő és hatékony egy a természeténél fogva egyedi és analóg kódolású materiális világban. Ami az emberi kogníciót illeti, digitális kódolás alkalmazása esetén a megismerő mechanizmus figyelmen kívül hagyja a beérkezett ingerek egyediségét, specifikus oksági tulajdonságait. Ha az észlelés maga analóg jellegű is (és ez végső soron az érzékszerveink felbontási képességére vonatkozó anatómiai és

fiziológiai kérdés), kategorizáló agyi/mentális működésünk hajlamos digitálisba fordítani (szegényíteni) az ingeradatokat legkésőbb a fogalmi jellegű mentális reprezentációink szintjén. Például nem valószínű, hogy megjegyezzük, hogy specifikusan milyen alakú és színezetű almát evett a barátunk, de vélhetően emlékezni fogunk arra, hogy zöldalma vagy starking volt az. S ha ezt az információt a digitálisan kódoló nyelvi reprezentációkkal továbbítjuk („Csaba tegnap megette az utolsó starkingot is.”), az almáról adott információk kategoriális szinten, mindenféle egyediségtől megfosztva adódnak tovább (a nyelvről lásd Tarnay és Pólya 2004, 4. fejezet). Ezzel ellentétben az egyediség – például egy adott gyermek szaga, vagy hangjának jellegzetes akusztikus vonásai – észlelésekor a megismerő ágens az oksági lánc szemein (logikai értelemben véve) visszafelé haladva egy egyedi oksági eredethez jut vissza, s azt egyediként is azonosítja: amikor a strandon elkószált gyermekünket keresve a hangját véljük hallani (a légkörben található molekulák egyedi rezgése éri a dobhártyánkat), az észleletben nem csak a „fiatal fiú hangja” kategóriára jellemző jegyeket azonosítjuk, hanem bizonyos unikális akusztikus minőségeket – s ezzel egy egyedi létezőt – is, amelyek a légrezgés oksági láncában jelölve, avagy kódolva vannak. 3 Azért fontos hangsúlyozni az analóg kódolás kapcsán, hogy képes megőrizni a „releváns, egyedítő” kauzális interakciónyomokat (amíg azokat más oksági interakciók ki nem törlik), mert bár egyedítően gazdag információtartalmú a világ, a kognitív ok-fejtés, azaz a proximális okozatoktól a disztális okok felé történő mentális lépegetés történhet kategoriális megismerő céllal is. Amikor reggel a szabadba lépve megállapítjuk, hogy „nedves a föld, éjszaka esett”, akkor nem érdekelnek minket a konkrét esőcseppek tulajdonságai és azok az egyedi kauzális oksági vonalak, amelyek azokat a kertünkbe vezették; elegendő, ha a föld nedvességéből a csapadék hozzávetőleges mennyiségét meg tudjuk állapítani, s azt, hogy szükséges-e aznap megöntözni a virágokat. 4 Tehát önmagában a proximális okozattól (ingertől) a disztális ok (észlelt objektum, helyzet, interakció) felé haladás nem feltétlenül használja ki a hordozó közeg analóg mivoltát, és nem feltétlenül nyeri ki a benne hordozott egyedi információkat. Ilyenkor a megismerés digitális (kategoriális) szinten zajlik. Összefoglalva az e szakaszban mondottakat: minden fizikai interakció egyedi módon befolyásolja a világot alkotó oksági láncolatokat (egyedi nyomot hagynak ezekben), amely láncolatok „szemei”, azaz a további kauzális interakciók némelyike proximális ingerként szolgál az észlelésükre képes kognitív ágensek számára. A materiális természeti világ képessége arra, hogy analóg módon kódolja az oksági interakciókat, abban áll, hogy az oksági láncok hordozójaként – fizikai sajátosságai és finoman szemcsézettsége révén – megőrzi ezeket a disztális, egyedi oksági nyomokat, amíg azokat más oksági interakciók felül nem írják (ám onnantól azok a nyomok őrződnek meg egy újabb szakaszon). Az emberi kogníció sajátja, hogy az egyediség azonosítási képessége mellett rendelkezik olyan észlelési és mentális reprezentációs képességgel is, amely nem őrzi meg a proximális ingerekben tetten érhető egyediséget, hanem kategóriatagságot (osztályhoz tartozást, típusszerűséget) ragad meg, s ennyiben digitális kódolást alkalmaz. 1.3. Analóg és digitális kódolás a különböző médiumokban

3

Megválaszolatlan kérdés, hogy az egyediség hogyan kódolódik például az emberi agy/elme fizikális/mentális rendszerében, azaz hogy milyen mentális reprezentációk szolgálnak alapjául az egyedfelismerésnek; a tudomány jelenlegi állása mellett erről – ahogyan a például fogalmak pontos agyi/elmebéli mibenlétéről is – inkább csak találgatni tudunk (lásd Tarnay és Pólya 2004, 3. fejezet). 4 Itt egy episztemológiai korlátunkkal mindenképpen szembesülünk, mert pusztán az érzékszerveinkre, sőt a legmodernebb tudományos mérőeszközökre hagyatkozva is lehetetlen volna megállapítani az esőcseppek közelebbről vett tulajdonságait (forma, méret, hőfok stb.) a talaj nedvessége és egyéb nyomok alapján. Sőt, a szóban forgó esetben ontológiai korlátról is beszélhetünk. Valószínű, hogy azok az újabb és újabb oksági interakciók, amelyek az egymás után potyogó esőcseppek földet érésekor játszódtak le, nagyobbrészt újra meg újra kitörölték – felülírták – a korábban érkezett esőcseppek formájára, méretére (stb.) utaló oksági nyomokat.

Eddigi példáinkban a kódolás két különböző médiumban jelent meg. Egyfelől utaltam arra, hogy a természeti világ fiziko-kémiai, oksági összefüggései megőrzik a világban létező és létrejövő objektumok, állapotok és folyamatok egyediségét, és ennyiben a fizikális világ analóg kódolású közegnek tekinthető. Ezzel szemben a digitális kódolásra a fogalmi mentális reprezentációk, illetve a nyelvi reprezentáció szolgált példaként, amelyek kategoriális mivoltuknál fogva nem őrzik meg a kódolt (reprezentált, referált) entitás, folyamat, vagy állapot egyediségét. Az internetes kommunikációt ez utóbbi kódolással állítom majd párhuzamba, mivel a digitális számítógépek és hálózatuk közvetítő közege csak digitális kódolásra képes. Nem mélyedhetek el itt abban a kérdésben, hogy a világ finoman szemcsézett oksági információhordozó jellege, azaz analogicitása – itt eltekintek a részecske és hullám természetű fotonok és a kvantumállapotok részben diszkrét jellegétől – azt is jelenti, hogy a numerikus elven működő digitális készülékek, például a számítógépek is végső soron analóg kódolású szubsztrátumon valósulnak meg. A probléma kikerülhető és feloldható, ha elfogadjuk John Haugeland idevágó érvelését, aki a digitális technikai eszközök alapjellemzői között tartja számon, hogy a bennük közvetített információ vagy jel – normál működés esetén – veszteség és hiba nélkül másolható (Haugeland 1981). Ezt a digitális eszközök „pozitív” és „megbízható” jelírási és jelolvasási képességeivel magyarázza, ahol az első tulajdonság abban áll, hogy a digitális gép a jelek másolása során elvileg képes 100%-os pontosságot elérni, a második pedig abban, hogy a jelírás és jelolvasás a gyakorlatban is lényegében minden alkalommal 100%-os pontosságú (Haugeland 1981. 75skk.). Például egy számítógépes zeneszerkesztőben kreált kottát reprezentáló numerikus adathalmaz akárhányszor lementhető és továbbmásolható a dallamra vonatkozó információ sérülése nélkül (kivéve, ha elromlik a tárolásra kiszemelt merevelemez vagy a számítógép memóriája); pontosan úgy, ahogyan az ábécé digitális közegében kigondolt vagy papírra vetett versek is veszteség nélkül számítógépre vihetők és továbbmásolhatók (kivéve a tipográfiai sajátosságokkal is játszó költemények némelyikét). Ezzel szemben a fizikai, analóg valóság finoman szemcsézettségét kihasználó szőtteseket vagy fafaragványokat – és általában a képzőművészeti és egyéb világbeli tárgyakat – elvileg is lehetetlen tökéletes pontossággal lemásolni. Az analóg kódolás eme jellegzetességét lenyűgözően, de szövevényes bonyolultsággal ragadja meg Nelson Goodman a Languages of Art-ban (Goodman 1976). Gondolatmenete alapján és terminusait használva azt mondhatjuk, hogy egy analóg kódolású jelrendszer szintaktikailag és szemantikailag is sűrű. Szintaktikailag sűrű, ha végtelen sok jel található benne, s ezek úgy vannak rendezve, hogy bármelyik kettő közé mindig beilleszthető egy újabb, harmadik jel; és szemantikailag sűrű, ha a jelrendszerben a jelek közti legkisebb eltérések is referencia-, vagy jelentéskülönbséget vonnak maguk után (Goodman 1976, 4. fej.). E fogalmak szemléltetésére legalkalmasabb talán az olajfestmény példája, amelynek létrehozatala során a legapróbb változtatások is esztétikai vagy referenciális különbségekhez vezethetnek (szemantikai sűrűség); és a képhez közelebb hajolva, kis túlzással, mindig újabb és újabb finom részletek tűnnek fel (ami a kép szintaktikai sűrűségére utal). Ezt úgy is szokás megfogalmazni, hogy az analóg kódolás ontológiai értelemben folyamatos, azaz egységnyi mértékekre nem bontható jelfolyamot állít elő (pl. Lister et alii 2009, 1. fej.); ezért tekinthető analóg kódolásra képes közegnek a folyamatos mágneses erőtérváltozás rögzítésére alkalmas magnetofonszalag, vagy a tavak menti iszap, amelybe időnként egy-egy az utókor számára is fontos lábnyom ragad. Szempontunkból fontos különbség a digitális számítógépek és az emberi agy/elme működési elve között, hogy a számítógépeket eleve a fenti értelemben vett digitális jelátvitelre konstruálták meg, s numerikus belső reprezentációs rendszerük a felépítésénél fogva alkalmatlan az egyedi jellegű oksági információ közvetítésére. Ezzel szemben – amint azt egyedfelismerés gyakorlata nyilvánvalóan bizonyítja – az emberi agy/elme mint mentális jelhordozó közeg képes az egyediség reprezentálására, tehát az analóg kódolásra, még ha az efféle reprezentálás mechanizmusa vélhetően különbözik is az agyban/elmében javarészt érvényesülő fogalmi és nyelvi, vagyis kategoriális-digitális kódolástól. A kategoriális kogníció bizonyára evolúciós nyomásra vált dominánssá, s adaptív jellege miatt alakulhatott úgy, hogy az egyedi

információt hordozó, nagyfokú ontológiai szemcsézettséget perceptuálisan, és különösen a magasabbrendű kogníció szintjén kategoriálissá szoktuk szegényíteni. Az emberi agy/elme perceptuális-kognitív „felbontásának” mértéke tehát meghaladja a számítógép jelkódoló felbontásáét, amely nem elég részletes ahhoz, hogy a világ „építőkockáinak” apró különbségeit megőrző finomsággal tudjon jeleket továbbítani. A számítógép „érzékszervi”, vagy még inkább belső jeltovábbító specificitása nem elég nagy, túlságosan durva a fizikai specificitáshoz képest. Általánosabban megfogalmazva, a materiális világ ontológiailag adott szemcsézettsége és kódolása minden információközvetítő helyzetben szemben áll az érzékelés és az információfeldolgozás felbontásával: a percepció és kogníció faj-, sőt egyedfüggő felbontóképessége meghatározó tényezővé lép elő. Az érzékszervek, illetve az észlelési és általában a kognitív folyamatok közvetítő egységei információs szűrőként vagy konverterként, adott esetben kódváltóként működnek (amikor egyediről kategoriálisra váltják a bejövő információ kódolását). A megismerő egyedek felől nézve így azt is mondhatjuk, hogy a világ analóg vagy digitális jellege tulajdonképpen az adott megismerő észlelési és kognitív felbontásához viszonylagos: egy olyan faj egyedei, amelynél az evolúciós fejlődés során nem alakult ki az egyedfelismerés képessége, csak kategóriákban, azaz digitálisnak tudják észlelni a világot. A szemcsézettség és felbontás közti viszonylagosság kérdése innen, a digitalitás korlátozottsága felől is feltehető. A jelen vizsgálódás számára is lényeges: képes-e a digitális kódolás megragadni vagy legalább megközelíteni az analóg kódolásra jellemző gazdagságot? Miféle vám-rév hatás érvényesül az információ finoman szemcsézettsége és a kódoló folyamatok/eszközök felbontása között? Tekintsünk két példát. 1.3.1. Analóg kódolás, magas perceptuális felbontás, korlátozott kognitív szerep: emberi testszag / szaglás Egyfelől, ahogyan fentebb (1.1.) már utaltam rá, az emberi szaglás elegendően nagy felbontással rendelkezik ahhoz, hogy a fajtársak sajátlagos anyagcseréjének, „kémiai individualitásának” (Garrod 1902) köszönhető egyedi szagát felismerje. A kémiai individualitás végső soron az egyén génkészletének, genotípusának az egyedi mivoltán nyugszik, annak fenotipikus kifejeződése. Így nemcsak a csecsemő azonosítja anyját olfaktorikusan a szülés után akár 3 nappal, hanem az édesanyák is képesek pusztán szaglás alapján felismerni saját gyermeküket a szülés utáni első hét végétől (Schaal et alii 1980; Porter– Cernoch–McLaughlin 1983; Porter 1998), még akkor is, ha a gyermektől 10-60 perccel a szülés után elválasztják őket (Kaitz et alii 1987). Az anya-gyermek közötti szagalapú kommunikáció a jelek szerint a szoptatással járó szoros testi kontaktus során alakul ki a gyermek életének első egy-két hetében – például a cumisüvegből táplált babáknál nem, és az apa-gyermek viszonylatban sem –, egyfajta gyors tanulásról, bevésődésről lehet szó, bár a pontos mechanizmus még nem ismert (Porter 1998 és 2004). Ugyanakkor a gyermek magzatvizének a szagát viszonylag pontosan felismerik a szülők. Egy – igaz, szűk mintával dolgozó, 15 anya és 12 apa bevonásával készült – kísérletben az anyák 80%-a, az apák 92%-a sikeresen különböztette meg az újszülött gyermeke magzatvizének a szagát idegen gyermekek magzatvíz-szagától a szülési utáni 5 napos periódusban (Schaal és Marlier 1998). Bár életszerűtlensége miatt a kísérlet relevanciája megkérdőjelezhető az emberi szaglás általános vizsgálatában (ti. a magzatvizet normál körülmények között lehetetlen megszagolni), érdemes felfigyelnünk arra, hogy itt az apai felismerés pontossága valószínűleg annak köszönhető, hogy a magzatvíz nemcsak a gyermek, hanem az anya szagmintáját is tartalmazza, s így az apák a – tőlük genetikailag természetesen jelentősen különböző – partnerük, az édesanyák pedig a saját maguk szagát ismerték fel nagy pontossággal (Dubas et alii 2009). Más kísérletek is azt mutatják, hogy a saját testszag és az intim partner testszagának felismerése lényegesen könnyebb feladat a homo sapiens sapiens számára, mint a nem rokon, vagyis genetikailag jelentősen különböző ismerősök szagának azonosítása. Lord és Kasprzak (1989) alsóbb éves egyetemistákat vizsgálva azt találta, hogy első próbálkozásra közel 75%-uk ismerte fel a saját szagát a mutatott tíz póló valamelyikén, amelyek közül egyet ők, a többit más kísérleti személyek hordtak 24 órán keresztül. Hasonlóképpen, egy újabb tanulmány szerint amerikai középiskolások a saját testszagukat 51,6%-os, a nem rokon, s csak platonikusan ismert barátaik szagát 38,7%-os pontossággal azonosították a

három éjszakán keresztül hordott pólókon, öt közül választva (Olsson et alii 2006). Ez ugyan a 20%-os, véletlenszerűen helyes felismerési esélynél szignifikánsan magasabb érték, de lényegesen alacsonyabb az anya-gyermek és az intim partneri viszonyokra jellemző mértékeknél. Ez utóbbi eredményeket a fentebbi adatokkal összevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy a szagalapú egyedfelismerés korlátozottabb kognitív és szociális szerepet játszik fajunk életében, mint például a vokális vagy látható testi jellemzőkön (arc, járás) alapuló, mert pregnánsan és biztonsággal csak a szülő-gyermek kapcsolatban és a nem genetikai alapú, viszont szoros partneri viszonyokban érvényesül. Vagyis fiziko-kémiai egyediségüknél fogva az emberi szagok kódolása analóg, a felismerésükhöz szükséges emberi észlelőrendszer felbontása ahhoz képest elegendően magas, de a szagalapú egyedfelismerés szerepe kognitíve korlátozott. 1.3.2. Analóg vagy digitális kódolás, és magas, de becsapható perceptuális felbontás: mozifilm / látás A kódolás és a felbontás viszonyát a mozifilmek vizuális észlelésének a problémáján is vizsgálhatjuk. Az emberi látás meglehetősen bonyolult rendszeréből itt a képpontszerű felbontást emelném ki, nem foglalkozva a színárnyalatok és a fény-árnyék kontraszt érzékelésével, jóllehet azok áttekintése is szükséges volna a teljes körű összevetéshez. A kérdés számunkra jelen esetben úgy merül fel, vajon a hagyományos filmanyagon, celluloidon rögzített és arról nagyméretű vászonra vetített 35 milliméteres mozifilmek esetében a hordozó anyag szemcsézettségéhez képest elegendően nagy-e az emberi szem felbontása, illetve, hogy lehetséges-e a filmanyagra jellemző analóg kódolást digitális filmrögzítési közegben reprodukálni. E kérdésre speciális kémiai tudás nélkül úgy adhatunk közelítő választ, ha figyelembe vesszük, hogy manapság egyre több filmrendező választ ún. HD (high-definition) felbontású digitális kamerát a filmkészítéshez. Ront-e a képminőségen a digitális kamera? Észreveszi-e az emberi szem az analóg hordozóra forgatott és a digitális felvételek közti különbséget? (Ezek a kérdések köztudomásúlag évek óta foglalkoztatják a filmkészítőket és a fotográfusokat, s természetesen itt nem fogunk végleges választ adni rájuk.) 5 A HD vizuális rögzítőeszközök felbontása tipikusan 1280 x 720 (720p), illetve 1920 x 1080 pixel (1080 teljes vagy váltott soros: 1080p/1080i). Ilyen felbontásokra képes Sony HDW-F900 kamerával forgatta például George Lucas A klónok támadása (Star Wars Episode II: Attack of the Clones, 2002) című filmjét. A felbontás esetleges elégtelensége (kockásodás, a pixelek láthatóvá válása a tárgyak élein) miatt nem érte tömeges kritika a filmet, de anekdotikus beszámolók szólnak arról, hogy digitális képfeldolgozással foglalkozó szakemberek a moziban ülve szabad szemmel is felfedeztek pixelesedést, az élsimításból (anti-aliasing) adódó vizuális hibákat Lucas filmjén; olyanokat, amelyeket a celluloidfilm a pixelmentessége, nem diszkrét képpontokon alapuló kódolása miatt nem mutat és nem is mutathat. S valóban túlságosan alacsony lehet a HD felbontás az emberi szemnek, hiszen a 35mm-es filmanyag digitalizálásával foglalkozó fotósok és specialisták közül többen is ennél magasabb felbontást ajánlanak a filmkockák szkenneléséhez, 6 de a Canon és a Nikon 35 mm-es fotónegatívokat szkennelő, professzionális minőségű gépeinek 7 a felbontása is tipikusan eléri a 4000 dpi-nek megfelelő 3780 x 5669 pixeles értéket (ez a gyakorlatban egymástól 6.4 mikrométerre lévő képpontokat jelent). Az emberi szem felbontása még ennél is jóval nagyobb, egyes számítások szerint a teoretikusan adott 180 fokos látótérhez képest csak 120 5

Más kérdés, hogy 2009 közepére a hagyományos, ezüstbromidos filmhez mára gyakorlatilag megszűnt a fényképezőgépgyártás, és ez várható a filmezés területén is. A Nikon 2006 óta nem készít hagyományos fényképezőket, s azóta minden nagyobb piaci szereplő is abbahagyta a gyártást. Sokat mond az analóg gépek helyzetéről az is, hogy a Kodak 2009. június 22ével végképp befejezte a Kodachrome-film előállítását is, amelyet egyébként 2002 óta lépésekben épített lefelé. 6 Például: http://pic.templetons.com/brad/photo/pixels.html [2009. július 9.], vagy http://www.wellesley.edu/Computing/Slidescan/nikonscanner.html [2009. július 9.]. 7 Lásd például itt: http://www.imaging-resource.com/SCAN1.HTM [2009. július 9.].

fokosat feltételezve is az emberi szem befogadta kép digitális kódolásához összesen 576 millió pixelre, azaz kb. 24000 x 24000-es felbontásra volna szükség (Clark 2007). Ám a nézőnek a vászontól való távolsága miatt feltételezhetjük, hogy amikor a digitális filmrögzítés és vetítés eléri a tengelyenként 4000-5000 pixeles felbontást, akkor a pixelesedés vonatkozásában már a szakavatottak sem fogják látni a különbséget a hagyományos celluloid- és a digitális film között – még a vetítővásznon sem. Ez esetben a kódolás analógból digitálisba vált, s bár az analóg valóság részletessége magasabb, mint a digitális hordozó szemcsézettsége, az észlelési mechanizmus a gyakorlatban becsapható, amennyiben nem képes felfedezni az analóg és digitális hordozó közti különbséget. Másképp fogalmazva: a megfelelően magas szemcsézettségű digitális kódolás esetén az analóg/digitális elvi különbsége megszűnhet a gyakorlatban egy adott észlelőrendszer számára. Létezik-e hasonló jelenség a szaglás területén? Annyi bizonyos, hogy a növények birodalmában találunk szagalapú mimikrit, például orchideáknál (Schlüter és Schiestl 2008), ám ezek a kódolás tekintetében egyértelműen digitálisak (kategoriálisak). Néhány orchideafaj egyedei általános virágillat-szignálokat, illetve számos faj képviselői egyes rovarfajok nőstényeire jellemző feromonok utánzatát, „álferomonokat” termelnek és bocsátanak ki, hogy a más virágfajokra szakosodott porzó hím rovarokat magukhoz csalogassák az egyébként a rovar jutalmául szolgáló nektár előállításának költségét megspórolva. 8 Kódolás tekintetében azt mondhatjuk, itt a világban eredetileg érvényesülő digitális kódolást – a külön-külön virágfajok illata, a nőstény rovarok valódi feromonjai – egy durvább szemcsézettségű, de szintén digitális kódolás váltja ki az orchidea mimikrijében. Az analóg filmes kódolást kiváltó digitális kódolásnak az volna a párhuzama a szagok világában, ha egy mesterségesen előállított, az emberi testszag fiziko-kémiai bonyolultsági fokát el nem érő szaggal be lehetne csapni az olfaktorikus egyedfelismerő mechanizmusunkat; ám ilyesféle szintetikus szaggal kapcsolatos kísérletekről nem találni beszámolót. S a természetes jelenségek között is csak arra látunk példát, hogy egy analóg kódolás válthatna ki egy vele – szó szerint is – rokon és ugyanolyan szemcsézettségi mértékű analóg kódolást: a humán egypetéjű ikrek génkészlete, s így testszaga ugyanis annyira hasonló, hogy nemcsak idegen emberek hajlamosak összekeverni a szagukat (Roberts et alii 2005), de sokszor még szagkövetésre trenírozott kutyák sem tudják pusztán szaglás alapján megkülönböztetni őket (Kalmus 1955). 1.4. Záró gondolatok az analóg/digitális kódolás elméletéről A fizikai valóság szubsztrátuma materiális jellegénél fogva képes az egyediség kódolására a fiziko-kémiai oksági interakciók alkotta oksági láncok hosszabb-rövidebb szakaszán az egyediség nyomának a megőrzésére. Az észlelés vizsgálatakor a fő kérdés az, hogy az a kódolás, amely a jelként szolgáló fizikokémiai jelenségnek értelmet ad az észlelő számára – azaz az összefüggés, amely a jelölt és jelentés viszonyát rendezi –, figyelembe veszi-e, megőrzi-e a fiziko-kémiailag kódolt egyedítést. Ha megőrzi, továbbra is analóg kódolásról beszélünk, ha kategoriálisba váltja, akkor digitális kódolásról. Analóg kódolásra képes például az emberi szaglórendszer, s ennek köszönhetően – bizonyos helyzetekben, s nem mindegyikünk – képesek vagyunk másokat egyedi testszaguk alapján felismerni. Az emberi nyelv viszont par excellence kategoriális-digitális médium, mert olyan kódolás érvényesül benne, amely nem veszi figyelembe sem a jelöltek (referált tárgyak, élőlények, folyamatok, helyzetek), sem a konkrét nyelvi jelek egyediségét; miközben minden (mezo)világbeli létező egyedi, s miközben minden kimondott vagy leírt szó egyedi oksági folyamatok eredménye és egyedítő materiális jegyekkel is rendelkezik. Emellett a nyelvileg megragadható fogalmak és azok mentális reprezentációi is digitális kódolásúak, amennyiben kategóriákat (osztályokat, típusjegyeket) ragadnak meg. Ezért a nyelvi kód 8

.

Az orchideáknak egyedi virágok illatát utánozniuk eredménytelen volna, hisz arra nem specializálódhattak a rovarfajok.

használója nyelvi szinten, nyelvi jelekkel nem tudhatja a materiális egyediségnek abszolút pontosan megfelelően kifejezni és megragadni a világbeli létezők egyediségét: azt csak körülírni tudja, illetve csak kontextusfüggően, területspecifikusan tudja tökéletlenül megragadni. Ugyanakkor a fizikai világ szubsztrátumán az analóg mellett megvalósulhat digitális kódolás is. Hogy egyik fenti példánkra utaljunk vissza: az egyes orchideafajok által kibocsátott álferomon (lásd 1.3.2.) ugyan egyedi oksági folyamatok révén jön létre és egyedi oksági folyamatokon keresztül jut el a porzásra csábított rovarokhoz, de ez az egyediség nem része a szag mint szignál kódolásának, hanem kényszerű velejárója a szag fiziko-kémiai anyagszerűségének. Az álferomon, s még inkább az orchideák kibocsátotta általános, több virágfajra is jellemző illatszignálok kódolása digitális a kibocsátó mibenlétének vonatkozásában, hiszen a szignál értelmezője (a rovar) számára pusztán kategoriális (típus-) szintű információt szolgáltat a ’virágság’-ról. Az már más kérdés, hogy – a kibocsátó hollétének vonatkozásában – az orchideák konkrét illata éppen a kauzális folyamatok egyedítő hatásán alapulva specifikusan, analóg kódolással jelezheti a virágot, pontosabban annak elhelyezkedését, amennyiben normál esetben ott áll a szagkibocsátó egyedi virág a rovar környezetben, ahol a levegőben terjengő szaganyag a legnagyobb sűrűségben található. 9 2. Alapvető kódolások a személyközi kommunikációban Az internetes kommunikációról és a hálólétről mára rengeteg izgalmas és érvényes megállapítást tettek a kommunikációkutatók. Például, hogy az internet ironikus módon a modernista technicizmus-vágy jegyében fogant, de ízig-vérig tarka-barka és horizontálisan szervezett posztmodern eszköz; hogy átalakítja az olvasási és tudásszervezési szokásainkat; hogy a magányos nethasználat révén társadalmi fragmentáltsághoz vezet a valós kapcsolatok szintjén, cserébe létrehoz és fenntart erős virtuális közösségeket; hogy befogadhatatlanul sok információban fürdeti a benne szörfölőt; hogy a politikai szerveződés és önkifejezés terrorveszélyes, ám eredendően demokratikus helye; hogy aláássa és újragondoltatja a szerzői jog fogalmát; s hogy a globális falut még kisebbre húzza össze, egy klikkelésnyire rövidítve a távolságokat (például Manovich 2002; Z. Karvalics 2004; Ropolyi 2006; Wallace 2006; Barabási 2008; Lister et alii 2009). Szempontunkból azonban az releváns, hogy az internet és a hozzá vezető számítógépes interfész mint közvetítő médium digitális kódolású, miközben az emberi kommunikáció és a fizikai létünk nem az. Tarnay Lászlóval többször érveltünk amellett, hogy az emberi lét analogicitása tetten érhető létünk olyan különböző, „magasztos” vagy „különleges” szféráiban, mint a művészet (esztétikum), az érzékiség (kulináris örömök, borkóstolás, erotikum, a természeti valóság élvezete), ám a megismerés olyan prózai terepein is, mint amilyen az egyedfelismerés (Tarnay és Pólya 2004; Pólya és Tarnay 2005; és az 1. rész fent). Nem meglepő hát, hogy az egyedi, analóg kódolás érvényre jut a személyközi kommunikációban is, elsősorban a verbálist kísérő vagy önálló nemverbális dimenziókban, például a hangképzés vokális jellemzőiben. Vegyük ezért most sorra az alapvető személyközi kommunikációs kódolásokat. 2.1. A verbális kommunikáció kódolásai A kommunikáció verbális nemében meg kell különböztetnünk az elvont szerkezet és konkrét megvalósulás szintjét, ahogyan azt Ferdinand de Saussure tette a nyelv/beszéd (langue/parole) distinkcióval (Saussure 1997). Az absztrakt szerkezet szintjén alapvetően digitális kódolást alkalmaz a nyelv a jelek formája szintjén, amennyiben a fonémák, morfémák, szavak és mondatok rekombinálható és tisztán elkülöníthető, diszkrét (avagy a martinet-i értelemben: tagolt) elemek és elemsorok. Emellett a nyelvi tartalom, a jelentések egy része kapcsán is beszélhetünk arról, hogy jól elkülöníthető fogalmi 9

Az orchideák az álferomonokat tipikusan nem önmagukban vetik be, hanem a megtévesztő szag mellett a rovarokat vonzó vizuális mimikrit – például a nőstényrovarra emlékeztető formájú és színezetű szirmokat – is alkalmaznak (Schlüter és Schiestl 2008. 229sk).

egységeket használunk. 10 Az absztrakt szerkezeti síkkal áll szemben a nyelvi elemek tényleges használata, ahol a szignálok nem nyelvi jellegű materialitása – vagyis a saussure-i parole-hoz, de nem a langue-hoz tartozó anyagszerűség – miatt analóg „zöngék” egészítik ki a digitális kódolást; ezek azonban nem esszenciális részei a nyelv szemiotikai közegének. A nyelv mentális/fogalmi reprezentációja, tehát a nyelvi tartalom kódolásának mineműsége nehezen tisztázható kérdés, mivel a természettudományos vizsgálat nem tudta megnyugtatóan feltárni a fogalmak agyi/mentális mibenlétét, és a kérdést heves elméleti és kísérleti viták kísérik a kognitív tudományokban (Murphy 2002; Machery 2009). Így az egyébként erős intuíciónkon kívül, miszerint a mentális életünkben érvényesülő fogalmak nem keverednek, nem folynak össze gondolatilag, és jó részük a világbeli jelenségek viszonylag jól elválasztható, diszkrét besorolását teszi lehetővé – s így szempontunkból mindegy, hogy a fogalom maga prototipikus vagy mintapéldányt foglal magába, és szimbolikus, illetve osztott reprezentáción alapul –, nehéz átütő érvet felhoznunk amellett, hogy a nyelvi jelentés világa (a szemantika) jelentős részben digitális kódolású. A diszkrét fogalmak világába talán azok a viccek nyújtanak leginkább betekintést, amelyek a bennük előforduló szavak többértelműségéből adódóan jól elkülöníthető tartalmak közötti váltogatásra, szinte mentális vibrálásra késztetik az értelmezőt. Ilyen az egykori amerikai rádiókomikus, Fred Allennek az utókor emlékezetében egészen zseniálissá fokozott élce, miszerint „Television is a medium because anything well done is rare”, amelyben a medium ’médium, közeg’ jelentését billenti ki a marhaszelet-sütés terminológiája szerinti ’közepesen átsült’, s folytatja azt további szemantikai ide-oda kapcsolásra késztetéssel a „well done” (’rendesen megcsinált’ vs. ’jól átsült’) és a „rare” (’ritka’ vs. ’véresen hagyott, rosé’) révén. Az eredmény két, önmagában értelmetlen mondat a televízióról, amely vagy ’médium, mert ritkán csinálják [benne] jól a dolgokat’, vagy ’közepesre sült [hús], amelyben a jól átsütött részek is véresre hagyatnak’, illetve a szándékolt, e két értelmezés részeinek csere-beréléséből kialakítható, kritikus, ám felettébb komikus olvasat a közepesen jó médiumról. Ez a paradox szemantikájú bon mot nem működne jól azonosítható, diszkrét fogalmi egységek nélkül, s természetesen e különálló fogalmi tömbök közt mesterien, három kifejezés hosszan végigvitt szemantikai ugrálás és váltogatás vezet az erős komikus hatáshoz is. A nyelvi szemiotikai építkezés formai szintjén (morfológia, szintaxis) kétségtelen, hogy egy-egy fonéma kicserélhető „építőkockaként” kerül a morfémákba, azok a szavakba, a szavak a mondatokba és a mondatkezdeményekbe; s természetesen a még magasabb, szövegszintű nyelvi szerveződés is diszkrét elemek rekombinációjának az eredménye (ezt nevezte André Martinet kettős tagolásnak). Attól, hogy a megnyilatkozó/szövegíró hathatós, csattanós, vagy manipulatív szöveget alkot (ezt oktatja a retorika, s ilyenek az anekdoták, sztorik, pártközlemények), vagy attól, hogy egy nyelvhasználó „egyedien”, „utánozhatatlanul”, a többiektől eltérően szervezi a szövegeit-mondatait, a nyelvi közeg építőkockái ugyanúgy diszkrétek maradnak. A nyelvhasználó még legkreatívabb pillanataiban, az új szavak kitalálása közben sem tud elszakadni az adott nyelv kínálta, zárt fonémaállomány egymástól jól megkülönböztethető elemeitől; s még a legeredetibb történetek sem többek egymástól világosan elválasztható morfémák és szavak rekombinált halmazainál. 11 A nyelvi elemsorok (szavak, mondatok, szövegek) formájuk, avagy szerkezetük szerint tökéletesen másolhatóak és akár numerikusan is leképezhetők (lásd 1.3.); épp ebben áll, hogy a nyelvhasználat az elvont szerkezeti szinten digitális kódolású, és ennek köszönhető, hogy a nyelvi kommunikáció legkülönlegesebb zsonglőreinél is 10

Kivételt jelent például a nyelvészeti kognitív szemantika által sokat tárgyalt térbeli kifejezések zöme, amelyek mentális megfelelői inkább toleranciatartományokat is tartalmazó geometriai sémák, mintsem diszkrét, magasabb-rendű, nyelvszerű fogalmak (Talmy 1983; Lakoff 1987; Talmy 2000; Kertész–Pelyvás–Siptár 2006), illetve általában az intenzionális homályosság főként a melléknevek és határozószók esetében (Bierwisch és Lang 1989; Pinkal 1995). 11 Ennek nem mond ellent az, hogy egyes komikus jelenetek a morfémák szintjénél alacsonyabb nyelvi szinteket céloznak meg, hiszen a nyelvi performancia problémái (pl. dadogás, raccsolás, franciás pöszeség, két szó kimondása közötti ingadozás) a diszkrét jelek előállításának problémáját próbálja nevetségessé tenni. Ugyanez áll – a verbális dimenziót kiegészítő nemverbális dimenzióban – például a kijelentő módra jellemző hanglejtéssel elmondott kérdő szórendű megnyilatkozásokra, a két prototipikus intonációs mintázat közti „lebegtetésre”. Mindkét esetben a diszkrét nyelvi mintázatokat feltételező, az azok közti választást kifigurázó megoldásokról van szó. Lásd még a nemverbális kommunikációról írottakat (2.2.).

legfeljebb kvázi-egyedi stílusról vagy stiláris kvázi-egyediségről, s nem az analóg kódolásra jellemző, valódi egyediségről beszélhetünk. Az viszont igaz, hogy az anyagszerű megvalósulás (a saussure-i parole) szintjén minden nyelvi jelsornak – legyen az kimondott megnyilatkozás, jegyzetpapírra firkantott feljegyzés, vagy nyomtatott könyv – egyedi jellemzői vannak. Minden beszélő orgánuma különbözik a többiétől, ahogy a mindenkori légköri viszonyok is, ezért nem lehet kétszer teljesen ugyanúgy kiejteni egy mondatot; ezért lesznek megvalósulásaik között mindig kisebb-nagyobb, az emberek által észlelt vagy épp észrevehetetlen fizikokémiai különbségek. Ugyanígy nemcsak a töltőtoll, de az írógép vagy a nyomdahenger is egyedien „fognak”, a kéz éppeni remegése, a fémfejek kopása, a festék és papír egyedi összjátéka megismételhetetlenné tesznek minden tényleges írásdarabot. Ezt annak ellenére állíthatjuk, hogy az írógépek írásképe viszonylag invariáns és egyedi abban az értelemben is, hogy az egyes gépelt szövegekből a megfelelő technikai szakértelemmel azonosítható a masina, amelyen papírra vitték. Az íráskép itt éppúgy specifikus, idioszinkratikus fizikai indexe az írógépeknek, ahogyan a beszélőknek indexei az egyedi vokális jellemzőik: nem mindig teljesen ugyanolyan a kibocsátott jelsor (nem is lehet az), de egy egyedi tartományon belül mozognak a sajátos jegyei (ahogy a „b” betű enyhén jobbra dől, vagy ahogy valaki hangszíne rekedtes; mindig kicsit másképp, de jól azonosítható ismétlődésben). Ezen invarianciatartományban, illetve annak szintje alatt tetten érhető a minden fizikai létezőre jellemző egyediség, amelyet a puszta érzékszerveinkkel nem feltétlenül érzékelünk ugyan, de a világ finoman szemcsézett anyagszerűsége miatt – ahogyan a fémfejről a tinta a papírra tapad; ahogyan a beszélő hangszálai megnyúlnak és vibrálni kezdenek – még az ugyanazzal a géppel nyomott „b” betűk, vagy ugyanazon a hangképző rendszeren kiejtett „b” fonémák mindegyike is különbözik a többitől. Ellenvethetnénk, hogy a fonémák egymás után következő sora konkrét megvalósulásában kontinuumot alkot, át nem fedő egységekre feloszthatatlan beszédhangfolyamként jelentkezik, s hogy következésképpen a fonémák nem digitális, hanem analóg kódolásúak. Azonban kognitív pszichológiai kísérletekből tudjuk, hogy a fonémák észlelése nemcsak a felnőtt nyelvhasználóknál, de már preverbális gyermekeknél is kategoriális jellegű (Eimas et alii 1971). Ez abban áll, hogy egy nyelv két eltérő fonémája eseteként megvalósuló egy-egy beszédhang közötti, az adott nyelv szempontjából tehát releváns kategoriális különbséget a kisgyermekek is könnyebben észlelik, mint a két olyan hanginger közötti különbséget, amely ingerek az egyes fonémahatárokon belüliek (tehát két allofónról van szó), ám fizikális jellemzőik szerint nagyobb különbségek, mint a fonémahatárokat átszelő akusztikus eltérések (Harnad 1990, Hernád 1996). Ez pontosan azt jelenti, hogy a nyelvi észlelés számára a beszédhangok folyamában nem a finoman szemcsézett egyedi sajátosságoknak, hanem az egymástól diszkréten elváló fonémáknak – a digitális kódolás egységeinek – az azonosítása lesz a feladat. Azokat az apró különbségeket, amelyek a fonémák mindenkori egyedi megvalósulását jellemzik, nem kódolja a nyelv, még ha a befogadó észleli is őket. 2.2. A nemverbális kommunikáció kódolásai A nemverbális kommunikáció szinte mindegyik fajtájában használunk digitálisnak tekinthető kódolásokat, azaz fogalmilag jól megragadható, viszonylag állandó jelentést vagy üzenetet, ám ezekhez lépten-nyomon analóg „felhangok” adódnak, és találni analóg kódolást és dekódolást is. Nem tekintem át itt az emberi nemverbális kommunikáció teljes spektrumát, s az internetes kommunikáció elemzését illető csekély relevanciája miatt szinte teljesen elmarad – Mark L. Knapp (1972) osztályozását követve – a testi jellemzők, az érintkezéses viselkedés, a proxemika, a készítmények, illetve a környezeti tényezők tárgyalása. Sorra vesszük viszont, ha nem is teljes körűen, a paranyelv, a testmozgás (mozdulatok, gesztusok), és a mimika főbb kódolási vonatkozásait. Elöljáróban két dolgot jegyeznék meg. Egyfelől szembetűnő, hogy a nemverbális kommunikáció analóg jellegét eredendően a hordozó médiuma (emberi test, például végtagok, hangképző szervek) anyagi mivoltának köszönheti: például minden apró mozdulatbeli- és mozgásbeli eltérés jelentést hordozhat,

megvalósítva ezzel a goodmani szemantikai sűrűség kritériumát (lásd 1.3.). Kissé hasonló ez ahhoz, ahogyan a nyomtatott könyveknek is van szaga, súlya, a lapoknak és a borítónak sajátos színezete, kopása, s ezek révén válik minden egyes könyvpéldány egyedi létezővé – miközben a regény szövege, a regény maga, az üzenet teste egy digitálisan kódolt betűhalmaz. Viszont az anyagszerűséghez való vonzódásunkról sokat elárul, hogy olvasóként a legtöbben éppen az említett az analóg „zöngéket”, a könyv anyagszerűségéből fakadó tulajdonságokat hiányolják a színtelen-szagtalan elektronikus szövegekből. Másodsorban taxonomizáló szerénységre int, hogy a nemverbális viselkedések általában együttesen jelentkeznek a beszéd- vagy kommunikációs folyamban, s így nem biztos, hogy jogos elkülönült kódolásokról beszélni a különböző részjelenségek kapcsán. Ennek tudatában kínálom az alábbi, nyilvánvalóan tökéletlen osztályozásokat. 2.2.1. Paranyelv, szupraszegmentális elemek, vokális jellemzők A verbális kommunikáció beszédbeli megvalósulásának velejárói közül a hanglejtésnek megvannak az adott nyelvre jellemző, kanonikus és jól megkülönböztethető, digitális mintázatai; a különböző mondatfajtákhoz – a magyarban ilyen a kijelentő, kérdő, felkiáltó, és óhajtó mód – jellegzetes, minden kompetens beszélő által ismert hanglejtési minta, illetve nyelvenként változó mértékben további lexikális és szintaktikai konstrukciók (morfémák, ragozási paradigmák, határozószók; illetve sajátos szórend) tartozhatnak (Bybee és Fleischmann 1995). Ezeket az emelkedő, süllyedő (stb.) intonációs mintázatokat alkalmazzuk rugalmasan a különböző hosszúságú, különböző gyorsasággal kiejtett megnyilatkozásoknál, s már csak emiatt sem lehetnek abszolút merevek. Emellett az adott kiejtési helyzetre jellemző konkrét akusztikus minőségek is egyediek, ám ez utóbbiak irrelevánsak a megnyilatkozás kérdő, felkiáltó (stb.) jellegének kategoriális azonosításakor. Létezik a hanghordozásnak „népi” kategorizálása is (vö. népi pszichológia, folk psychology), ennek alapján szoktunk beszélni „unott”, „affektált”, „modoros”, „effeminált”, „pöffeszkedő”, „pökhendi”, „megvető” beszédről vagy beszédmódról. Ez a besorolás nem tisztán a hanghordozáson alapul, de megállapíthatjuk, hogy végső soron szintén digitálisan elkülönülő, valós fizikai-akusztikai jegyekből indul ki, amelyek egy-egy grammatikai módra jellemző prototipikus akusztikus mintázat köré csoportosulnak a valós beszédhelyzetekben (az „unott” tipikusan laposabb, kisebb tartományban mozgó intonációs mintázat, mint a szokásos; az „affektált” magasabb hangokat használ, elnyújtottabb, esetleg emelkedik a mondat végén stb.). A grammatikai módokra jellemző intonációs mintákhoz hasonló a helyzet a hanglejtéstől nem minden tekintetben elválasztható hangsúlyozással: a szóhangsúly és mondathangsúly is szabályozott a különböző nyelvekben; például az olasz szavak többségénél az utolsó előtti szótagra teendő a szóhangsúly, a magyarban pedig a topik-fókusz szerkezetességnek köszönhetően kap nyomatékot a kontrasztíve kiemelendő tartalmat hordozó szó, például amikor az ige elé, az igekötő „helyére” kerül („János a nyelvfilozófiát utálta meg, nem a generatív nyelvészetet.”). Az ilyen és hasonló hangsúlyszerkezetek (lásd É. Kiss–Kiefer–Siptár 2003) digitális kódolású minták megvalósulásai. Egyedi és utánozhatatlan viszont minden beszélő hangszíne, köszönhetően a hangképző rendszer sajátos felépítésének, és az illető korának, szokásainak (pl. cigarettázás). Mindemellett szokás kategorizálni a jellegzetes hangszíntípusokat (összefüggésben a jellegzetes hangmagassággal), úgymint „fejhang”, „öblös”, „mély”, „dörmögő”, „erotikus”, „búgó”, „nyafogó”, „sípoló” s hasonló típusokra. Ez a taxonómia digitális felosztást alkalmaz, amely azonban csak az osztályozás nyelvi-fogalmi jellege által jön létre az eredetileg analóg kódolású, fokozatmentes, finoman szemcsézett jelenségek besorolására. Az analóg jelleg itt nemcsak az egyénenként nagyjából állandó hangszín egyediségében jelenik meg (hasonlóan az emberi arc állandóságához), hanem abban is, hogy a mindenkori vokális jellemzők

(hangmagasság, hangszín, nazalizáltság etc.) korrelál a megszólaló érzelmi állapotaival, mégpedig analóg módon kódolja, közvetíti ez utóbbiakat (hasonlóan a grimaszok apró különbségeihez). Ha általában tekintjük a beszédet kísérő nemverbális jelenségeket, ide sorolva olyan viselkedési formákat és hangadási módokat, mint a kuncogás, nyelés, ásítás, sóhajtás, szuszogás, nyöszörgés, a szavak elnyújtása vagy elharapása, a szószerű partikulák és egyéb vokalizációk („ühm”, „eh”, „ááá”, csettintés, „cöcögés”) használata (lásd Knapp 1972. 53.; Terestyéni 2006. 65.), akkor zömüknél analóg kódolást találunk. Ezek a nyelvi-fogalmi kódolás szintje alatt-mellett jelentést hordozó, különböző mértékben és módokon végrehajtható viselkedések, amelyekre finoman árnyalt érzelmi töltet és viszonylag homályos tartalom jellemző, hiszen csak némelyikük jelöl ki többé-kevésbé körülírható jelentéstartományt (mint az „ó” és az „ááá”, amelyek többnyire a vokalizáló meglepetésére és rosszallására utalnak). 2.2.2. Kinezika, gesztusok, fej- és testtartás Ahogy a nemverbális viselkedés nagy közönségsikernek örvendő képes-rajzos tárai is illusztrálják, számos testtartás, és kéz-, test-, illetve fejmozdulat rendelkezik fogalmilag jól azonosítható tartalommal, beszédtől független jelentéssel (Axtell 1997; Bäuml és Bäuml 1997; Pease és Pease 2006). Tudományosabban, de szintén a diszkrét jelentéses mozgásmintázatok léte mellett érvelt a testtartást kutató Albert Scheflen (1964), a funkcionális nemverbális taxonómiát kínáló Mark Knapp (1972), illetve a kissé idealizált, ám annál cizelláltabb kinezikai elméletet felvázoló Ray Birdwhistell is (1971). A beszédtől független gesztusok szándékolt és perceptált jelentése kultúrafüggő ugyan, de egy-egy kulturális csoporton belül többé-kevésbé jól körülírható és félreérthetetlen: például a mutató és középső ujj ’V’-je, a ’füge’ tagadó jele, vagy a tenyérháttal előrefelé feltartott középső ujj mint sértés tartoznak ide (lásd emblémák, Knapp 1972. 51.). A tartalmuk viszonylagosan pontos azonosíthatósága és más mozdulatoktól való elkülöníthetőségük miatt digitális kódolású jeleknek tekinthetjük ezeket a nemverbális jelzéseket. De digitálisan kódoltnak tűnik az érzelmeket kifejező mozgásformák (érzelemmutatók, alkalmazkodók, Knapp 1972. 51sk.) jelentésének magja is, hiszen egyértelműen azonosítható a düh és a fenyegetés üzenete az összeszorított ököl felemelésében és megrázásában, a pozitív viszonyulás a félig kitárt karok, a nyitott tenyér és az enyhén széttárt ujjak komplex mozdulatában, vagy a zavarba esés érzete a száj szélének vakargatásában. Az említett viselkedések kissé a deiktikus nyelvi elemekre (pl. mutató névmások) emlékeztető módon az adott kommunikációs kontextusban nyerik el konkrét jelentésüket, amennyiben megvalósításuk módja véglegesíti és konkretizálja – alkalomadtán fokozza, tompítja, ironikussá teszi (stb.) – a jelentésüket. 12 Ez a jelentésfinomodás a konvencionális jelek esetében (’V’) is tetten érhető, de különösen az érzelmeket jelölő viselkedéseknél feltűnő, hogy a mozdulat érzelmi töltetét fokozatokra nem oszthatóan, analóg kódolással fejezi ki végrehajtásának módja és mértéke (hevesség, kifejtettség). Egy félig vagy teljesen felemelt kar, egy lassú vagy hirtelen legyintés ezekben a végtelenül sok fokozatot kínáló dimenziókban válik udvariasabbá vagy durvábbá, komollyá vagy erőltetetté, és így közvetít aktuális üzenetet. Szempontunkból nem releváns, hogy a mozgásforma jelentése és értelmezése evolúciós örökségünk része (ilyen lehet az érzelemkifejező elfordulás mint elutasítás, vagy az ejtett, becsukló vállak mint a levertség jele), esetleg részben ikonikus (a felszarvazás jele a kinyújtott mutató és kisujjal), vagy tisztán konvencionális jellegű (az ’oké’ jel felfelé mutató hüvelykujjal). Mindegyik mozdulatsort végre lehet ugyanis hajtani több-kevesebb elszántsággal és sebességgel, illetve többé-kevésbé teljes mértékben. Így egy vállrándítás – túl a ’nem érdekel’ konvencionálisan és fogalmilag azonosítható tartalmán – a végrehajtás sajátosságainak köszönhetően keltheti a kisebb-nagyobb mértékű önhittség, nemtörődömség, lemondás, erőtlenség (s még ki tudja, mi minden) érzetét is; és ezek a benyomások, az észlelt hangulatok és jelentések keveredhetnek is. A mozdulatok finom különbségeinek megfelelően árnyalódó jelentések, illetve összemosódó jelentéstónusok miatt beszélünk itt analóg kódolásról. 12

Az alkalmazkodók (Knapp 1972. 52.) e szempontból valószínűleg kivételek, mert a feltételezés szerint az egyedfejlődés során rögzült, lényegében állandó jelentésűek.

A jelnyelvi gesztusokra ugyanez a kettősség jellemző, de a célzatosan a verbális nyelvet helyettesítő szemiotikai rendszerek esetében, mint amilyen az Activity játék pantomimje, erősebben érvényesül a digitális kódolás, hisz az értelmezők az előadó játékos mozdulatait megérteni próbálván céltudatosan tekintenek el az analóg kódolás kínálta lehetséges árnyalatoktól, hogy világos digitális értelmezési keretbe (szavakra és mondatokra) „konvertálhassák” a látottakat. A digitális kamera adott felbontását használó vizuális rögzítéshez (1.3.2.) hasonló ez az eljárás, amely eltekint a felbontása durva szövésű „hálóján” átcsúszó, túlságosan finom részletektől. A beszédfüggő jelentésű gesztusok és mozdulatok esetében megjelenhet digitális és analóg kódolás is. Az illusztratív mozdulatok például kísérhetnek jól azonosítható referenciájú neveket, tartalmas vagy deiktikus nyelvi elemeket („Megmondtam a Jánosnak meg a Ferinek is.” és a nevek említésekor a személyek felé mutat; „Abból a házból jött ki.” és rámutat a házra), ilyenkor digitális kódolás érvényesül az elkülönülő, diszkrét elemként azonosítható referált entitás miatt. Pontosabban, ilyen esetekben a referencia diszkrét mivolta felülírja, mellékessé teszi a mozdulat eredendő analogicitását, fokozatmentes jelentéshordozási képességét. Ez rögvest világossá válik és a mozdulat analóg jellege kerekedik felül, ha a referencia homályos („Itt valahol eshetett ki a fülemből.” és a fülbevalóját keresve körbemutat a gyepen; „Nagyjából ekkora volt.” és a két tenyere távolságával mutatja a méretet), vagy ha a mozdulat nyomatékosításra, érzelemkifejezésre szolgál az éppeni érzelmi töltöttségnek megfelelően („Olyan, de olyan ostoba volt, hogy ezt csinálta...” és közben a 70-80 fokban felemelt alkarjait, nyitott tenyerét rázza előre-hátra a különböző mértékű felháborodások esetén különböző mértékben). A kétféle kódolás szándékoltan keveredhet is egy-egy gesztusban. Például ha valaki egy filmbéli bokszjelenetre utalva azt mondja, „és megütötte, bamm-bamm-bamm...”, miközben hármat üt az egyik öklével a levegőbe, akkor a három „bamm” ikonikusan és digitálisan jelöli az ütések számát, a levegő püfölésének ereje és lendülete viszont analóg kódolással – bár valószínűleg eléggé pontatlanul – utal a felidézett ütések erejére és gyorsaságára. 13 Hasonlóan pontatlan, az értelmezés szintjén digitális kódolásba váltott ikonikusságról beszélhetünk akkor is, ha valaki a beszédet helyettesítendő a kézfejét csuklóból körbe-körbe forgatva mutatja kommunikációs partnerének, hogy beszéljen gyorsabban vagy lassabban. Ilyenkor nem a körmozgás konkrét sebessége a mérv- és jelentésadó (a mozdulat analóg módon a konkrét sebességet kódolhatná), hanem az, hogy a csukló körzése az éppeni beszédfolyamhoz képest gyorsabb vagy lassabb mozgást tűnik-e reprezentálni az értelmező számára. Így az üzenet egyfajta deiktikus emblémát képezve diszkrét, kvázi nyelvi és kategoriális ’beszélj gyorsabban!’, illetve ’beszélj lassabban!’ lesz (így e viselkedést nem tisztán a szabályozókhoz sorolnánk, eltérően Knapptől, 1972. 52.). A beszéd folyamát tagoló és ritmizáló kéz-, fej- és szemmozdulatok (szabályozók, Knapp 1972) kényszerűen engedelmeskednek a digitális kódolásnak, amikor a megnyilatkozások hangsúlyos tematikai elemeihez és cezúráihoz igazodnak (ilyen a beszéd lényeges részeinél tartott hatásszünet, a fej felemelése és a közönségre tekintés, vagy a szó átadását világosan és körülhatároltan jelentő, a kiszemelt beszélőre pillantás). Az esetleges érzelmi töltet kifejezése azonban ezekben az esetekben is árnyalható analóg módon, mint a fentebb tárgyalt mozdulatoknál. 2.2.3. Mimika, arcjáték Az emberi érzelmek és mimika két híres kutatója, Paul Ekman és Wallace Friesen szerint több mint tízezer megkülönböztethető, árnyalatnyi különbségeket jelentő emberi arckifejezés létezik, de bizonyos alapérzelmek – meglepetés, félelem, öröm, szomorúság, düh, undor – univerzálisan, kultúrától és rassztól 13

Fokozza a kódolás sűrűséget, ha a gesztikuláló nem a levegőbe, hanem a nyitott tenyerébe üt, hiszen ilyenkor a fentiek mellett még egy jel megmutatkozik. Nevezetesen a nyitott tenyér, amely jelölheti szimbolikusan (elvontan, metaforikusan) az ütést elszenvedő alakot, ez esetben digitális volna a kódolás (mert diszkrét entitásra utal), illetve jelölheti ikonikusan az ütés felületét, e vonatkozásban inkább analógnak mondhatnánk (bár ez a második értelmezés vélhetően ritka a kommunikálók körében).

függetlenül megmutatkoznak az arcon, és kísérletek bizonyítják, hogy felismerésükre az emberek 7095%-os biztonsággal képesek (Ekman és Friesen 1978, Ekman 2005). Ez digitális kódolásra utal. S valóban, Ekman és Friesen az emberi érzelemkifejezés egyetemessége mellett teszi le a voksát. Természetesen vannak egyéni különbségek az emberek érzelmi hangolhatósága között, de az ember faj rendelkezik egy általánosan jellemző, egyetemesen megjelenő érzelemkészlettel, amely empirikusan jól megkülönböztethető érzelemcsoportokra vagy -családokra osztható, amelyek diszkréten elválnak egymástól, és nem tekinthetők pusztán fokozatbeli különbségeknek egy pozitív-negatív dimenziójú intenzitás- vagy kellemességskála mentén (Ekman 1999. 45.). Ezek az univerzálisan érvényesülő érzelmek az alapérzelmek (Ekman 1999). A fenti hat emóción kívül ide tartozónak véli Ekman – szilárd empirikus bizonyítékok híján is – a mulatságot, megelégedettséget, megvetést, zavart, izgatottságot, bűntudatot, büszkeséget, megkönnyebbülést, érzéki örömöt, szégyent; s bár ezek az érzelmek nem mindig tökéletesen ugyanolyanként mutatkoznak meg az arcon, az egyes érzelemcsaládok tagjai a családra jellemző téma variációjaként foghatóak fel, állítja (Ekman 1999. 55.). Az alapérzelmek kifejeződése mimikai prototípusok köré szerveződik, vagyis olyan arckifejezési sajátosságok egy-egy csoportja jellemző rájuk, amely csoportok diszkréten elkülönülnek és megkülönböztethetőek egymástól. Például a düh egyik jól azonosítható jegye a dülledő szem; a szomorúság prototipikus jegyei a lefelé görbülő, remegő szájszél, a szemöldök alatti bőrlebernyeg háromszög alakot öltése és a belső sarok felfelé (a homlok felé) húzódása, a homlok és esetenként a szemöldökök közötti rész ráncolódása; az örömé az oldalt nyúló, felfelé görbülő száj, nyitott vagy zárt ajkakkal, a fogak kisebb-nagyobb mértékű láttatásával, továbbá az őszintének tartott, ún. Duchennemosoly esetén a szem körüli szarkalábak megjelenésével (Ekman és Friesen 1978, Ekman 1999; Segerstrale és Molnár 2002). Ezeknek az érzelmeket kifejező szignálkonfigurációknak a léte jelzi, hogy az emberi arc érzelemkifejezési rendszere alapvetően digitális kódolású. Viszont a mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy az arc rezdülései, az apró grimaszkülönbségek árnyalatnyi érzelmi vagy jelentéskülönbségeket hordozhatnak, jelzik a látni engedett érzelem mértékét. Ezek a különbségek nem diszkrétek, átmeneteket képeznek, vagyis nem lehet külön-külön fokozatokra bontani őket. Így a fentebb tárgyalt nemverbális viselkedésekhez hasonlóan a mimikáról is elmondhatjuk, hogy részben analóg kódolású, méghozzá akkor, amikor a prototipikus kifejezés-konfigurációkon belüli mértékbeli különbségek révén (pontosan mennyire görbül a száj, mennyire remegnek az ajkak, mennyire ráncolódik a homlok stb.) a megélt érzelem specifikus mértékéről árulkodnak. Hozzátehetjük, a teljesen kifejtett érzelmek átlagosan 1-2 másodpercnyi időtartamban mutatkoznak meg, de léteznek 200-250 milliszekundum idejére „felvillanó”, aztán tudatosan vagy tudattalanul elnyomott, más érzelemmel maszkolt mikro-arckifejezések is (Ekman 2005). Mindkétféle mozgás az érzelmet kimutató arc egyedi formájú és izomzatú „médiumában” jelenik meg, s ehhez adódnak az egyéni arc jellegzetességei (rávésődött grimaszok, ráncok), az egyéni mimikai szokások, illetve az érzelmi hangoltság és kifejezés sajátosságai, amelyek felül is írhatják, illetve gátolhatják az egyetemes sémák érvényesülését a mimikában. Vagyis az érzelmi prototípusok léte ellenére sem lehet teljes biztonsággal beazonosítani egyegy érzelem kifejeződését az emberi arcon, hangsúlyozza Ekman a hazugság felismerhetősége kapcsán (Ekman 1992, 2005) – s ez is a mimika digitális kódolásának korlátozottságára utal, a mimika analóg jellegét erősíti. 2.2.4. Olfaktorikus kommunikáció A szagok útján történő kommunikáció – amelyet a testi jellemzőkön alapuló kommunikációhoz is sorolhatunk, lásd Knapp 1972 – nem jelenik meg az internetes kommunikációban, pusztán a jelen eszmefuttatás alapját képező analóg/digitális különbséggel kapcsolatos relevanciája miatt térek rá ki. A szagalapú emberi kommunikáció többnyire tudattalanul működik, és mind analóg, mind digitális kódolás érvényesülhet benne. Analóg kódolású az olfaktorikus kommunikáció, amikor igen finoman szemcsézett kémiai sajátosságokon alapuló egyedfelismerést tesz lehetővé például anya és gyermeke

között (részletesen lásd 1.3.1.); vagy amikor a termékeny nők – gyaníthatóan a mennél egészségesebb utód érdekében – a saját immunrendszerüktől leginkább eltérő immunrendszerű (génkészletű) férfiak szagát találják leginkább vonzónak, egészen kicsiny, egyéni allélkülönbségekre is érzékenyen (Wedekind et alii 1995; Penn 2002). Bár az emberi szaglást vizsgáló kísérletek olyakor egymásnak is ellentmondani látszanak (lásd McClintock 2002 összesítő táblázatait az egyes szaganyagokról), valószínűleg állíthatjuk, hogy az analóg és digitális kódolás keveredik például a kémiai kommunikáció azon eseteiben, amikor egy a hangulatot befolyásoló feromon (androsztadienon) egyénenként más és más mértékben segít fenntartani a jóérzést, illetve csökkenteni a diszkomfortérzetet a szagló alanyokban; illetve amikor – egy egyébként is erotikus jellegű kontextusban, például egy erotikus film nézése közben – a másik nem (legyen az férfi vagy nő) által kibocsátott androsztenon fokozza a szagló szexuális izgalmát (McClintock 2002). Úgy tűnik, mindkét esetben állíthatjuk, hogy a szag kódolta funkció digitális, a hatás mértéke viszont analóg finomságú (de elképzelhető, hogy a további tisztázó kísérletek ismeretében más válaszra jutnánk). S végül egyértelműen kategoriális, digitális kódolás jellemzi az olfaktorikus szignálokat, amikor a test-, illetve szájszag egy-egy betegség (például cukorbetegség) létéről árulkodik, ami fontos „elrettentő” információ lehet a szexuális partnert kereső egyedeknek (Thaler és Hanson 2005; Kateb et alii 2009). 3. Online kommunikáció – milyen kommunikációs kódolásokat tesz lehetővé a számítógépes médium? Az online kommunikáció nélkülözhetetlen eszközeiként szolgáló, tranzisztorokon alapuló számítógépek diszkrét numerikus belső reprezentációi lehetetlenné teszik a valódi analóg kódolást. A kérdésünk legfeljebb az lehet, milyen akcidentális analóg kódolások jelennek meg a számítógépek használatakor, és hogy miképp viszonyul a számítógépek eredendően digitális kódolásához az ember, amelynek közvetlen kommunikációja, mint láttuk, számos rétegében analóg kódolású. 3.1. Az interneten közvetített írott és beszélt nyelv A digitalizált verbális kommunikáció kódolásait tekintve alig különbözik a közvetlen nyelvi kommunikációtól, bár kategoriális mivoltából fakadó másolhatósága és megismételhetősége erősebben érzékelhető az emberi közvetlenség érzetét nemigen keltő gépi közvetítő eszközöknek (monitor, hangszóró) köszönhetően. Ami a nyelv elvont szerkezeti síkját illeti (lásd 2.1.), sajátszerűség csak stiláris kvázi-egyediségként, azaz egyedinek ható, ám valójában az ismétlődő elemek ritka vagy hatásos újrarendezéseként jelenik meg, legyen szó elektronikus levél, online csevegés (chat), blogbejegyzés, netán online cikk, tanulmány vagy elektronikus könyv szövegéről. A természetes nyelvek diszkrét reprezentációit (fonémák, morfémák, ábécé, írásjegyek) használó írott szövegek szükségszerűen digitális kódolást alkalmaznak, akár elektronikus, akár hagyományos mediális közegben (papírra nyomtatva, levegőben rezegve stb.) jelennek meg. Ami a digitálisan közvetített nyelvi elemek konkrét megvalósulását illeti, anyagszerűségük, materialitásuk még kevésbé feltűnően és érzékelhetően jelentkezik, mint a közvetlen kommunikáció esetében – és ugyanolyan irreleváns a nyelvi kódolás szempontjából. A monitoron megjelenített szöveg csak az emberi vizuális felbontás alatti szinten analóg finomságú, amennyiben – ellenére a pixeles megjelenítésnek – a képernyőn megjelenő kép is specifikus fotonhalmazokból áll össze. A nyomtatóval előállított szövegek hasonlóképpen, de azonosíthatóbban hordoznak analóg sajátosságokat, s maga a számítógépes nyomtatás analóg kódolásúnak tekinthető pontosan abban az értelemben, ahogyan az írógép használata is: bár a papírra festett-égetett betűalakok ismétlődő uniformitásának szintje alatt a finom különbségek szabad szemmel aligha tárhatóak fel, gyanítható, hogy egy megfelelően nagy felbontású vizsgálati eszközzel egy-egy nyomtatóra jellemző festékszórási, -égetési, esetleg papírkezelési sajátosságokat és hibákat vennénk észre, amelyek a gép idioszinkratikus indexeként szolgálnának. Ha a nyomtatók valóban hasonlítanak az írógépekre e tekintetben, akkor a nyomtatás folyamata nem a szöveget alkotó ember,

hanem a nyomtatást végző gép egyediségét őrzi meg, és mindkét gépfajtát intenzionális oksági kontextust képzőnek tekinthetjük, amelyek a maguk egyediségét kódolják bele a „kimenő” oksági folyamatokba (lásd Tarnay és Pólya 2004, 305.; Pólya és Tarnay 2005. 3. szakasz). Ezekhez hasonlóan a monitor is elfedi-felülírja a szöveget begépelő személy egyediségét – ellentétben a töltőtollal írt levéllel, amely megőrzi –, logikailag tehát ugyanabba a reprezentációs csoportba tartozik, mint az írógép és a nyomtató; fontos gyakorlati különbség viszont, hogy a monitor megjelenítette reprezentációk, a kivetített fénypászmák sokkal rövidebb élettartamúak, igen hamar elenyésznek, így amúgy is csak műszerrel érzékelhető pillanatnyi egyediségüknek nincsen különösebb jelentősége. A számítógépes kommunikációban – például a Windows Messenger, Skype, TeamSpeak csevegőprogramokban – közvetített emberi hang és beszéd éppúgy elektronikus jelekre konvertáltan digitális, mintha cd-lemezen rögzítenék, jóllehet a hangot rögzítő kódolások felbontása általában a cdlemezénél alacsonyabb. Ez azonban az egyre szélesebb sávú internet terjedése miatt változóban van. A cd-lemez kétcsatornás, csatornánként 16 bites felbontású impulzusos kódmodulációval (PMC), 44.1 kHz frekvenciájú mintavételezéssel rögzíti a hangot, tehát másodpercenként 44100 x 16 igen/nem bit formájában külön-külön a jobb és bal csatornán, ami a számítógépes közegben elterjedt kilobit/másodpercre (kbps) átszámítva kétszer 705,6 kbps mennyiségű információnak felel meg. Ehhez képest a 2009 első felében éppen a hangátvitel feljavításával beharangozott telefonáló-program, a Skype 4-es verziójában található SILK kódolási algoritmus (avagy „kodek”, a ’kódoló-dekódoló’ kifejezésből) a rendelkezésre álló sávszélességnek és a továbbító számítógép erejének megfelelően skálázhatóan 8, 12, 16, vagy 24 kHz mértékű mintavételre képes monó üzemmódban, a hangbemenethez viszonyítva változó bitmélységben (pl. csend esetén nem vesz mintát), amely adatfolyamot 6 és 40 kbps közötti értékre konvertálva közvetíti a címzett felé. 14 Ez a hagyományos földi telefon (8 kbps) és a középhullámú rádió (32 kbps) minőségéhez áll közel, de messze alatta marad a cd-lemez minőségének, amely pedig számos audiofil szerint még így sem elég élethű, legalábbis a zene rögzítéséhez. Mindezzel együtt megkockáztathatjuk, hogy a számítógépes hangközvetítés – a digitális képrögzítéshez és -átvitelhez hasonlóan, lásd 1.3.2. – kezdi elérni azt a szintet, ahol az emberi észlelőrendszert be tudja csapni, de legalábbis már a többitől megkülönböztethetően tudja kódolni az egyes egyedi emberi beszédhangokat. Így elfogadhatjuk, hogy az internetes hangátvitel digitális kódolású ugyan, de az emberi fül felbontóképességéhez (érzékenységéhez) viszonyítva megfelelően magas szemcsézettségűvé és kvázianalóg kódolásúvá tehető. 3.2. Nevek, nickek, avatarok – az egyediség digitális foglalatai 3.2.1. Nevek és nickek Az emberi élet és kultúra mindenféle szintjén a személynevek számítanak az egyediség egyik legszembetűnőbb hordozójának és kifejezőjének. Mégis, ahogy az 1.1. szakaszban utaltam rá, kereszt- és családneveink éppúgy digitális kódolású jelek – zárt fonémahalmaz elemeiből állnak össze, egymástól diszkréten elválasztható, olykor jelentésnélküli, olykor világos jelentéssel rendelkező egységeket képeznek –, s valódi egyedítésre éppúgy képtelenek, mint a nyelvi jelrendszer többi tagja. Az anyakönyvi kivonatba jegyzett betűsorok ismétlődésének és egyedítésre csak kontextusfüggő módon alkalmas mivoltának talán legeklatánsabb példájával az angolszász családi „dinasztiák” római számokkal jelölt nevei szolgálnak. Ezeket az örökölt nevű fiúk és a generációk megkülönböztetésére alkalmazzák, s az angol nyelv „Kovács Jánosa”, rengeteg John Smith kap II-es és III-as számot a családi hagyomány részeként (illusztrációért érdemes e számozott nevekre rákeresni az interneten). Például a Mission: Impossible c. film (1996, Brian De Palma) híres főszereplőjének teljes neve is Thomas Cruise Mapother IV., lévén Thomas Cruise Mapother III. fia, aki az egzotikusan csengő wales-i keresztnevet és a számozást végső soron apai dédapja nyomában hordozza. 14

Lásd https://developer.skype.com/silk [2009. július 26.], illetve http://www.wirevolution.com/2009/01/13/skypes-newsuper-wideband-codec/ [2009. július 26.].

Mivel az interneten használt nevek a hagyományos nevekhez hasonlóan digitális kódolásúak, s aki regisztrált már internetes fórumokon vagy levelező programban, szembesülhetett e tökéletlenséggel. Megesik, hogy a felhasználó a név foglaltsága miatt nem foglalhatja le magának azt a felhasználói nevet (nicket), amelyet szeretne, hanem annak csak rövidített-hosszabbított, vagy számozott változatát választhatja. Innen a sok „kjoska”, „kvcsjozsi”, „zsuzsika86”, „sapkaspeti” s hasonló név az elektronikus levelező- és csevegőprogramok használói között, akik ekképp igyekeznek magukat egyéníteni – s elegendő számukra, hogy ez az adott kontextusban sikerül. Hogy az egyedi név iránti vágy milyen erős a nethasználókban, illusztrálhatja az a névválasztási izgalom, amely a népszerű közösségi weboldal, a Facebook használóinak egy részén lett úrrá, amikor a felhasználói neveket a korábban automatikusan kiosztott véletlenszerű számsorok helyett a máshol megszokott, alfabetikus nickekre lehetett váltani 2009 júniusában. 15 E nickek mellé természetesen olyan profiloldal is jár(t), amelyhez egy könnyebben megjegyezhető, angolul némi éllel „vanity URL”-nek nevezett – azaz egy a tartalmát már a hivatkozási névvel azonosító, „magáért beszélő”, „tartalomfitogtató” – internetcím tartozik. A lehetőség egyrészt nagy örömöt okozott a Facebook szorgos látogatóinak, akik nem rajongtak a számalapú felhasználóazonosításért, másrészt viszont akadtak, akik épp azt kifogásolták, hogy a több mint 200 millió felhasználó közül mások akár szándékolatlanul is elbitorolhatják előlük a sajátjuknak érzett – adott esetben a valós életben ténylegesen viselt – nevük virtuális megfelelőjét. 16 Klasszikus példája ez annak, amikor a digitális kódolás területspecifikussága, vagyis csak egy véges kontextusban érvényes egyedítő képessége csődöt mond, és összeütközésbe kerül az internet globális hálózatából érkező felhasználók egyediség iránti igényével. 3.2.2. Avatarok, identikonok Figyelemre méltó, hogy hasonló viták a felhasználó digitális képmásaként szolgáló ún. avatarok kapcsán nem szoktak kitörni. Az avatarok két dimenziós változatban viszonylag kis felbontású személyes logók, mondhatni „digitális arcok”, három dimenziós változatban teljes virtuális testek, amelyeket az internetes fórumozók, az online vagy offline üzemmódú számítógépes játékok felhasználói, más szóval bármiféle virtuális identitás kialakítói és élvezői választhatnak maguknak egy előre megadott kisebb-nagyobb készletből és/vagy maguk készítette, vagy szerezte kép feltöltése útján. Például adott, körülbelül 150 rajzolt képből választhat magának „arcot” a netező a magyar Prohardver elektronikus újság fórumában a különböző rasszokhoz tartozó fejektől az állat-, sőt UFO-figurákig, és ugyanígy készen kapott, mondhatni konfekcióruhát vásárolhat a játékos játékbeli alteregójának, Niko Bellic-nek cipő/nadrág/felsőrész/szemüveg/sapka vonatkozásában, kategóriánként 8-15 lehetőségből választva a hírhedt Grand Theft Auto IV. című játékban. Ehhez hasonló, de test-, ruha- és arcváltozatokat lényegében a digitális végtelenségig kombinálni tudó avatarokat kínál a Second Life közösségi szájt, a nevében is kifejezett virtuális világ mennél teljesebbé tétele érdekében. Egyes programok, mint például a már említett Skype lehetővé teszi a felhasználónak, hogy a felkínált logók valamelyike helyett a webkamerájával készített képet vegye fel avatarként. Ez esetben, ha a netező az arcát fényképezi le, már igen közel állunk ahhoz, hogy az avatar olyan személyazonosító képként is funkcionáljon, mint a nemvirtuális igazolványokban található társai. Vagyis az avatarok jelenkori alkalmazása – különösen a képfeltöltés megengedése óta – jól érzékelhetően az analóg kódolást kiváltani képes digitális kódolás felé halad, lényege szerint is nagyon hasonlóan a digitális filmrögzítés fejlődéséhez (lásd 1.3.2.). Hiába, hogy viszonylag kis felbontású képekről van szó – manapság a választható és feltölthető két dimenziós avatarok megengedett mérete többnyire 40 x 40 15

Mindez a jelen dolgozat alapjául szolgáló, 2009. márciusában tartott marosvásárhelyi előadás elhangzása után történt, így kis túlzással az előadásban megfogalmazott, a nethasználók egyediségi iránti erős igényére vonatkozó tétel utólagos igazolásának is tekinthető. 16 Lásd Dojcsák Dániel írását: http://www.hwsw.hu/hirek/42274/facebook-vanity-url-becenev-felhasznalo-web-kozosseg.html [2009. június 30.]; egyébként a Facebook felhasználóinak száma 2009. július végére már meghaladta a 250 milliót, vö. http://www.facebook.com/press/info.php?statistics [2009. július 28.].

pixeltől körülbelül 150 x 150 pixelig terjed, 24 bites (több mint 16 millió árnyalat megjelenítésére képes) színmélységben –, valahol a 80-100 pixeles élméret környékén a közeli plánban (portréként) ábrázolt emberi arcok egyedien azonosíthatóvá válnak ezeken a színtisztán digitális reprezentációkon. Így, mint a digitális filmnél és a számítógéppel közvetített hangnál, nem arról van szó, hogy a digitális reprezentáció teljes mértékben megragadná az analóg valóság (az arc) egyediségét, hanem pusztán kvázi-analóg kódolást tapasztalunk, azaz olyan mértékű digitális felbontás használatát, amely elegendően részletes leképezéssel dolgozik ahhoz, hogy két különböző arc digitális reprezentációját már ne téveszthesse össze az emberi szemlélő. A kvázi-analóg kódolás révén tehát a gyakorlatban megszűnik az analóg/digitális kódolás elvi különbsége. A virtuális megjelenés egyedítésének igénye és e megjelenésnek a digitalitással járó korlátozottsága talán mindennél jobban tetten érhető abban a megoldásban, amelyet a leleményes programozók azok számára eszeltek ki, akik nem szeretnék a saját arcukat avatarként viszontlátni a virtuális térben – és a nemszakmai, „nyilvános” helyszíneken a többségre ez a jellemző (Turkle 1995) –, ám egy „egyedi” digitális „arcra” mégis igényt tartanak. A digitális egyediségre szomjúzóknak a megoldást az automatikusan generált avatarok kínálják, mintegy a Facebook felhasználóneveit övező vitára emlékeztetve, jóllehet annak pozitív ellenpárjaként. Még 2007 elején állt elő az ötlettel egy bizonyos Don Park, hogy a blogját kommentelők a számítógépük internetes IP címe alapján egy ún. hash-függvény segítségével egy geometriai formákból felépülő, 32 x 32 pixeles „egyedi”, generált képet (identikon, identicon) kapjanak avatarként. 17 A hash-függvényeket és hash-táblákat alapvetően indexálási feladatokra találták ki a számítógépes szakemberek, hogy egy bemenetként megadott füzérhez (például egy név) hozzá tudjanak rendelni egy elvileg egyedi értéket (például egy telefonszámot). Mivel az IP-címek az internetre csatlakozó gépenként – bár nem a gép előtt ülő, esetleg egymást váltó felhasználónként – különböznek a többitől, és a ma elterjedt négyes verzióban (IPv4) összesen 232 darab (azaz 4 milliárdnál több) számítógépet tudnak megkülönböztetni, az IP-cím alapján történő egyedítés használható ötletnek tűnik. 18 De nem minden arany, ami fénylik. A digitálisan generált avatarok száma véges, és az előállításukhoz általában használt MD5 algoritmus bizonyos bemenetekre ugyanazokat az értékeket adja ki (tehát megeshet, bár ritkán, hogy különböző felhasználókhoz ugyanazt az avatart rendeli; ilyenkor informatikai szaknyelven azt mondják, a függvény „ütközik”), 19 s végül némileg valószínűtlen az is, hogy a geometrikus formák burjánzásához nem szokott emberi szem különbséget tudna tenni a sokszor nagyon hasonló formák között (bár az tény, hogy az identikon/felhasználónév pár együttesen valóban jellegzetes emlékeztetőül szolgál). Idézzünk fel néhány konkrét példát és számot. Park identikonjai 17 biten vannak kódolva (ami 217 változatosságot jelent), ezt sokszorozza az előtér és háttér változtatható színe, így Park számításai szerint összesen 1 milliárd körüli lehetséges kombinációt kapunk. 20 A Park-féle algoritmust Scott Sherrill egy 17

A 32-32 pixelből 30-30 hasznosítható a háromszor három, 10 x 10 pixeles négyzetre osztott identikonban, lásd: http://web.archive.org/web/20070124014445/www.docuverse.com/blog/donpark/2007/01/18/visual-security-9-block-ipidentification [2009. július 29.]. A formák változatossága megtekinthető az alábbi linken (az itt látható formákat generáló algoritmust fejlesztette tovább Don Park): http://levitated.net/daily/lev9block.html [2009. július 29.]. 18 Mivel az IPv4 szabvány címeinek valamivel kevesebb, mint 4,3 milliárdos felső határát előbb-utóbb el fogja érni a digitalitás sugárútján szorgalmasan lépdelő emberiség, 1998 óta érvényben van és használható az IPv6 szabvány, amely 2128 mennyiségű IP cím megkülönböztetését teszi majd lehetővé, azaz elvileg 3,4 x 1038 számítógépet lehet majd békésen egymás mellé kötni az interneten. A szám szinte felfoghatatlanul nagy a Föld jelenlegi, 6-7 milliárdnyi lakosságához képest, és nem kell optimizmusunkat túlzottnak gondolni, ha leszögezzük, ennyi egyéni digitális avatarra vágyó netezőt bizonyára nem a közeljövőben fogunk látni. 19 Az algoritmus leírása: http://en.wikipedia.org/wiki/MD5 [2009. július 29.]. 20 Lásd: http://web.archive.org/web/20070124015245/http://www.docuverse.com/blog/donpark/2004/05/03/secure-ui-9-blockphishmarks [2009. július 29.]. Miután Park arra jutott, hogy a programjával előállítható 1 milliárdnyi identikon elég kell legyen a céljaira, hozzáteszi: „Ha mégsem, akkor néhány [identikont alkotó] forma hozzáadása az algoritmushoz elegendő kell legyen ahhoz, hogy a föld minden lakosának saját design jusson. Hmm. Az is érdekes lenne, ha minden családnév mellé rendelnének egyet, hogy a házak jeleként tudják használni, nem?” (ugyanott, ford. P.T.).

plug-in formájában átdolgozta a többek között a Wired magazin által is használt WordPress platformra, egyfelől az eredeti geometrikus formák rekombinációját, másfelől az azoknál lényegesen könnyebben felismerhető és a szemnek is kedvesebb szörnyecske-figurák összeállítását lehetővé téve. 21 A felhasználók élénk érdeklődésére maga a programozó tette nyilvánossá, hogy hány különböző identikont lehet az algoritmusokkal előállítani: „A jelenleg felhasználható részelemek száma: 17-féle szem, 8-féle haj, 12-féle száj, 15-féle test, 10-féle láb, ami összesen 244.800 lehetséges kombinációt ad ki. Ezen kívül a test színe 20 és 235 közötti értékeket vehet fel a piros, a zöld és a kék skálán. Ha ezt úgy tekintjük, hogy összetevőnként 20 megkülönböztethető fokozatunk van, akkor az összesen 8000 lehetséges színárnyalat, ami [a korábbi kombinációkkal beszorozva] közel 2 milliárd egyedi szörnyecskét jelent. Az egyetlen gond az, hogy az algoritmus az e-mail címből az MD5 függvénnyel kapott értéknek csak az első hat jegyét használja fel, ami viszont csak 16 millió lehetséges kombinációt tesz lehetővé. Úgyhogy azt hiszem, a jelenlegi válasz 16 millió szörnyecske.” 22 A lehetőségek számát Sherrill később az algoritmusok megváltoztatásával két milliárdra emelte, tehát ennyi különböző digitális arc áll a programjait használó kommentelők rendelkezésére. Ennyi generált alak között az ismétlődés esélye igen csekély a programfejlesztő számításai szerint: 20.000 tetszőlegesen választott szörnyecske esetén 10%-os, 52.000-nél 50%-os, és összesen 135.000 avatart kellene tekintenünk, hogy szinte biztosan (99%-os esély) ismétlődjön ugyanaz az alak. Egy leheletnyit életközelibb példával, ha egy blogbejegyzést 2000 ember kommentál, akkor egy-egy avatar ismétlődésének az esélye 0,1%-os, ami a gyakorlatban zérus. Ez minden bizonnyal elegendő egy-egy blogbejegyzés hozzászólóinak megkülönböztetésére, de, ahogy fentebb is utaltam rá, a hasonló geometrikus formák emberi észlelő általi összekeverhetőségét ezekből a számításokból nem lehet kiolvasni. A kézzel rajzolt szörnyecske-testrészekből összerakott identikonok gondolata Andreas Gohr fejében is megfogant, akinek az algoritmusa 15-féle test-, 5-féle láb-, 5-féle hajzat-, 5-féle kéz-, 15-féle szem-, és 10-féle száj-elemből állítja össze az avatart, ami – itt is 8000 színnel számolva – valamivel több, mint 2,2 milliárd figurát jelent. 23 Gohrt a beszédes nevű Combinatoric Critters (’kombinatorikus szörnyecskék’) honlap inspirálta, ahol a szörnyecske-képre kattintva újabb és újabb véletlenszerű figurák tűnnek fel, összesen 124, azaz 20.736 lehetséges változatban. 24 A Combinatoric Critters oldala szelíd, lírai iróniával vezeti be a látogatót az algoritmikus lények birodalmába: „Az emberek szeretik az egyedi individuumok gondolatát, hogy mindannyian hópihék vagyunk. / Ezt a kis vázlatot a lehető legártatlanabb kísérletünk szülte, hogy olyan lényeket teremtsünk, akikkel benépesíthetünk egy-egy komputációs életteret.” 25 Az oldal további tartalmai – a honlap alsó részén például a szöveget „egyedi” szörnyecskealakként jegyzi jtarbell (Jared Tarbell) – finoman utalnak a digitális és nem digitális egyediség kifejezésének korlátaira, de az anyalap, a Levitated.net általában is figyelemre méltó példákkal szolgál a digitális esztétikum kedvelőinek. Említésre érdemes még egy másik, Wavatars nevű WordPress plug-in, amely szintén a felhasználó e-mail címe alapján és az MD5 függvénnyel állít elő geometrikus fejeket és mókás, karikatúraszerű arcokat potenciálisan 55 milliárdnál is több kombinációban: 21

Lásd: http://scott.sherrillmix.com/blog/blogger/wp_identicon/ és http://scott.sherrillmix.com/blog/blogger/wp_monsterid/ [2009. július 29.]. 22 Elérhető: http://scott.sherrillmix.com/blog/programmer/wp_monsterid-and-statistics/ [2009. július 29., ford. P.T.]. 23 Lásd: http://www.splitbrain.org/projects/monsterid [2009. július 29.]. 24 Lásd: http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29.]. A Gohr algoritmusával előállítható figurákat hasonló módon megtekinthetjük az alábbi honlapon: http://friedcellcollective.net/monsterid/ [2009. július 29.]. 25 Lásd http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29., ford. P.T.].

„A Wavatars plug-in 956.384 különböző formát tud előállítani 57.600 különböző színárnyalatban, összesen 55.087.718.400 egyedi Wavatarként. Bizony, bőséges választék áll a rendelkezésünkre. Sokkal hamarabb fogynak majd el a megjelölendő emberek (vagy a szabad hely a merevlemezen), mint a Wavatarok.” 26 Hogy ez a lelkesítő (vagy épp elgondolkodtató) hurráoptimizmus beigazolódik-e, nem tudhatjuk, de az identikonok kedvező fogadtatása azt mutatja, hogy az internethasználók igényt tartanak valós életbeli egyediségük digitális arccá formált kifejezésére is. A digitális kódolás azonban – ha élhetünk e megszemélyesítéssel – nem tagadja meg önmagát, és ott is megpróbálja visszaszerezni az uralmát, ahol eredetileg éppen túlhaladni akarták. Egészen látványos példáját látjuk a kvázi-analóg kódolás határozottan digitális irányba történő visszafordításának, pontosabban a kvázi-analóg kombinatorikus sokaság révén meghaladni kívánt, de levetkőzni nem tudott digitalitás újbóli előtűnésének, amikor a Don Park-féle identikonokat kategoriális információk alapján kezdik kiosztani, pontosabban megváltoztatni. Az eBay egyik partnere, a Munnin.com kereskedelmi honlap minden regisztrált tagjához identikont rendel a neve alapján, ahogy Don Park programja is. Viszont az identikon színét – ennyiben módosították az algoritmust – a tag eladói megbízhatóságának és a minősítettsége mértékének (hogy hányan értékelték már, mint eladót) megfelelően színezik. Ezek kategoriális, osztályszintű tulajdonságok, semmiféle egyediséget nem árulnak el a hordozójukról. A Munnin identikonjai 27 két színrégiót tartalmaznak. A szélső régió az összes visszajelzés számát vagy a pozitív visszajelzés mértékét jelzi: ha korábbi vásárlói közül senki nem adott még osztályzatot az eladónak vagy ha 97%-nál kisebb a pozitív visszajelzések aránya, akkor pipacspiros ez a régió; ha ötnél kevesebben értékelték az eladót vagy 97 és 98 százalék között van a pozitív visszajelzések aránya, akkor narancssárga; okkersárga, ha tíznél kevesebb értékelés érkezett vagy 98 és 99 százalék között van a pozitív visszajelzések aránya, és végül neonzöld színben pompázik a külső tartomány, ha tíznél többen és 99%-nál jobb arányban értékelték pozitívan eladónkat. Vagyis mennél megbízhatóbb egy eladó, annál zöldebb színekben pompázik az identikonja szélső része, és mennél kevésbé megbízható, annál pirosabb árnyalatokat ölt e régió. Az identikon középső része kizárólag az összes visszajelzések számát kódolja: ha a tagról mint eladóról 500-nál kevesebb visszajelzést küldtek a korábbi vásárlók, akkor sötétebb zöld színű lesz az identikon közepe, enyhén sárgásbarna, ha 500 és 2500 közötti visszajelzést kapott, és bíborba hajló piros, ha 2500-nál is többen. Itt a színezés mögötti kódolás feltételezhetően a ’mennél több visszajelzést kap egy eladó, annál több a probléma vele’ összefüggésre épül, s zöldek lesznek a zöldfülű, illetve a ritkán méltatott eladók (de az is lehet, hogy épp fordított a szándék, és a bíborszín a tiszteletre méltó „nagy öregeknek” jár). A Munnin a vegyes kódolást nyilvánvalóan a vevők alaposabb és gyorsabb tájékozódásának érdekében vezette be, kombinálva az identikon „egyediségét” az áruvétel világában nagy jelentőséggel bíró, kategoriális, diszkrét és számszerűsített, jelen vizsgálat szóhasználatában is digitálisnak mondott információkkal. Kis túlzással azt mondhatnánk, a Munnin erőteljesebben digitálissá tett kódolásánál részben ugyanaz a szelekciós nyomás érvényesül, mint a narancs után kutató majom esetében (lásd 1.2.). Ahogy a majmot sem a narancs egyedi sajátosságai, hanem a túlélés szempontjából hasznos tulajdonsága, az ehetősége/érettsége érdekli, a vásárlók számára sem elsősorban az eladók egyedi kiléte és mivolta, hanem a kereskedői megbízhatóságuk mint általános jellemző a releváns – az identikon kvázi-egyedisége itt csak arra szolgál, hogy ezt a kategoriális információt egy helyre összegyűjtve közvetíteni tudja. 3.3. Gesztus-, testtartás-, és mimikapótlékok: emotikonok Már az 1980-as években rámutattak (Kiesler–Siegel–McGuire 1984; Marvin 1995; idézi őket Walther és D’Addario 2001), hogy a számítógépekkel mediált szövegalapú kommunikációból kimaradnak a 26 27

Lásd: http://www.shamusyoung.com/twentysidedtale/?p=1462 [2009. július 29., ford. P.T.]. Lásd: http://www.munnin.com/en/program_identicon.php [2009. július 29.].

nemverbális viselkedés lényeges mozzanatai, amelyek jelentősen árnyalják, sőt egyes számítások szerint 60%-nál is nagyobb mértékben határozzák meg a közvetlen személyközi kommunikációban átadott tartalmakat (Philpott 1983 nyomán Burgoon–Buller–Woodall 1996). Talán ennek is köszönhető, hogy a számítógépek egyre szélesebb körű elterjedésével egy időben, az 1970-es és 1980-as években tűntek fel az elektronikus kommunikációban az első emotikonnak tekinthető, egymásra és egymás mellé helyezett alfanumerikus karakterekből összeállított, érzelmeket kifejező vagy világbeli tárgyakra utaló jelek, amelyek használatát egyértelműen a korlátozott gépi átviteli lehetőségek meghaladására tett ötletes próbálkozásként értékelhetjük. 28 Nem túlzás azt állítani, hogy mára ezeknek az emotikonoknak vagy smiley-knak (szmájlik), avagy hangulatjeleknek szinte a tobzódását látjuk a különféle számítógépes felületeken az elektronikus csevegőés levelezőprogramoktól (Skype, Yahoo! Messenger, Windows Live Messenger, Gmail, Hotmail) az internetes fórumokig (HWSW, Prohardver, vagy a népszerű torrentgyűjtő oldalak fórumain). A legtöbb alkalmazásban már évek óta nem az eredeti, ASCII-karakterekből összeállított figurák vannak használatban, hanem azok grafikusan kidolgozott, általában 15-20 pixelnyi élű négyzetekbe férő, legfeljebb 256 színű, árnyalatonként 24 bites színmélységű, de legtöbbször okkeres kanárisárgában pompázó karikatúraszerű utódai. A mai emotikonok sok felhasználói felületen őrzik még az alfanumerikus kódolás nyomát, amennyiben a megfelelő ASCII-kombináció begépelésére (mint például a „:)” vagy a „:D”, idézőjelek nélkül) is előtűnnek; de az őket teljes grafikus mivoltukban megmutató készletablakokban is lehet közülük választani. Amint arról magyarul is olvashatunk (Bódi és Veszelszki 2006; Lacházi 2004), manapság az egyszerű ASCII emotikonoktól a statikus vagy animált (.gif) grafikus változatokig találunk hangulatjeleket, amelyek kialakítása kulturálisan is meghatározott – gyakran említett, jól dokumentált 29 példák a nyugatiaktól jelentősen eltérő, az írásjelekhez igazodóan függőlegesen olvasandó japán emotikonok, mint amilyen az elképedt (@_@), illetve a két puszilkodó ( ^)(^-^) figura –, és számuk mára minden bizonnyal meghaladja a sok százat, talán a néhány ezret is. 30 Az emotikonokat többféleképpen lehet csoportosítani, két magyar kutató, Bódi Zoltán és Veszelszki Ágnes például a kifejezett érzelem, illetve a hordozott képi tartalom alapján ad részben funkcionális, részben tematikus osztályozást (Bódi és Veszelszki 2006). Az analóg/digitális kódolás szempontjából sem érdektelen, hogy egyes emotikonok szöveget is tartalmaznak – Veszelszki ezeket textuális emotikonnak nevezi –, s hogy gyakran karikatúraszerű képi túlzásokkal élnek, illetve hogy némelyik egy-egy mininarratívát, filmes értelemben egy rövid jelenetet mutat be. A fő kérdés számunkra az egyszerű osztályozáson túl az lesz, hogy a hordozott tartalom alapján az egyes emotikonok analóg vagy digitális kódolást alkalmaznak-e. Jelen vizsgálódás az ASCII-karakterkészletet vizuális összetettségben meghaladó, grafikus emotikonokat (innentől: emotikonok) veszi figyelembe, ezekből a statikus és animált változatokat is. Ezek az emotikonok többnyire nem különösebben nagy felbontású képek vagy .gif formátumú animációk; észrevehetően pixeles felépítésűek, azaz vizuális szemcsézettségük mértéke általában nem éri el az emberi szem felbontását (ebben alapvetően különböznek a digitális filmtől, amely a szem felbontásának meghaladására törekszik). 28

A ’70-es évekbeli, PLATO rendszeren összeállítható jelekről lásd Brian L. Dear elbűvölő illusztrációit, amelyek jó pár évvel megelőzték a smiley atyjának tartott Scott Fahlman elhíresült 1982-es internetes üzenetét (http://www.platopeople.com/emoticons.html [2009. július 29.]); illetve az angol Wikipédia „emoticon” szócikkét; magyarul összefoglalást ad Bódi és Veszelszki (2006). 29 Takagi Hiroe honlapján egy hosszabb és tanulságos emotikonszedetet láthatunk, némi magyarázattal kiegészítve: http://club.pep.ne.jp/~hiroette/en/facemarks/ [2009. július 30.]. 30 Igaz, néhányan manapság kissé gátlástalanul minden olyan viszonylag apró digitális grafikát „smiley”-nak neveznek, amelyen feltűnik egy-egy statikus vagy animált, de a hagyományos mosolyarctól akár teljesen eltérő figura; lásd például: http://www.smilies-smilies.de/ [2009. július 30.].

A nemverbális kommunikáció, közelebbről a testmozgás és az érintkezéses viselkedés elemzésekor szokásos – itt-ott egymásba érő – kategóriákat (Knapp 1972) referenciaként használva azt mondhatjuk, az emotikonok megtestesíthetnek emblémákat, például gesztusokat (mint a középső feltartott ujj; arccal vagy arc nélkül az ’oké’-t jelző hüvelykujj), vagy arckifejezéseket és mozdulatokat (nyelvét kiöltő, kezével „szamarat” mutató, a fejét vakaró, nemlegesen a fejét rázó, vagy a saját homlokára csapó figura). Helyettesíthetik általában az érzelemmutatókat a mimikától (szemöldökét meglepődve felhúzó, lefelé görbülő szájú, elpirultan mosolygó, hahotázó szmájlik), a testtartásig és a testmozgásig (örömében ugráló, mosolyogva tapsoló, integető, öklét rázó, a felhasználó felé meghajló figura), olykor szövegeket és írásjeleket is alkalmazva („I’m sorry!” feliratú táblát tartó, vagy a képregényekből ismerős „dühös” karaktersort, ’@%!!#’-t szóbuborékban mondogató szmájli). Az érzelemmutató emotikonok – s itt igazán találó a „hangulatjel” elnevezés – gyakran többszemélyesek, ilyenkor tipikusan animáltak is, illetve a szóló szmájlira általában jellemző, a filmes értelemben vett nagyközeli plán (csak az arc) is kis-, sőt néha nagytotálba vált – ez utóbbi plán kiterjedt teret ábrázol, számos szereplővel (például dj-szmájli előtt további figurák 20-25 fős tömege ring-ráng a zenére). Ezek a fajta emotikonok néhány képkockányi történetben fejeznek ki érzelmet, s rajtuk a szmájlik mellett rendszerint különféle tárgyak is feltűnnek, legyen szó egy szereplős animációról (fáradt arccal kávézó, a számítógépét összetörő, a Firefox böngésző logóját ölelgető, az Internet Explorerét magától ellökő figura), vagy több ábrázolt figuráról (a másik szmájlit a feje tetején ugrálva kilapító, klopfolóval a földbe kalapáló, a másikat fegyverrel megsemmisítő, kezet rázó, puszilkodó, ölelkező szmájlik). Alkalmazkodókat (például szájszél nyalogatása, önkéntelen vakarózás) csak erőltetéssel fedezhetünk fel az emotikonok között, mivel az alkalmazkodók definíció szerint sem nem tudatos, sem nem szándékolt viselkedések, míg az emotikonok használata legfeljebb meggondolatlan, de mindig tudatos (Walther és D’Addario 2001). Nem találni szemléltetőket sem (’ekkora halat fogtam’, ’arra kell menni’), egyrészt mivel az emotikonok szabványosított formáit nem lehet a szemléltetők módjára méretükben a mindenkori referált objektumhoz igazítani (kisebb-nagyobb méretet vagy mértéket mutatni), másrészt a kommunikáció közvetettsége miatt sem, a partnerek számára közös fizikális kontextus hiányában, akik így nem tudnák mihez viszonyítani, s nem érthetnék a másik deiktikus értékű mutató gesztusait (’arra’). Ugyanígy a médium korlátozottsága, a partnerek térbeli elválasztottsága miatt szinte hiányoznak a szabályozók, amelyek alkalmazhatóságához szintén szükség lenne a közösen birtokolt beszédkörnyezetre (például nem lehet ránézni a kommunikációs partnerre, hogy átadjuk neki a szót). Némi jóindulattal talán akkor mondhatjuk, hogy az emotikonok szabályozóként szolgálnak, amikor az elektronikus csevegés során az egyik fél verbális visszacsatolás helyett csak egy-egy mosolygó szmájlit szúr a partnere üzenetei közé, amikor az hosszan ecsetel valamit; ilyenkor a szmájli buzdításként és egyetértésjelzőként funkcionál, jelentése körülbelül a ’hallgatlak, rendben, mondd tovább’. E felsorolásból is kitűnhet, az emotikonok esetében egyáltalán nem beszélhetünk analóg kódolásról. Nincsenek egyedi arcú emotikonok – még az identikonokhoz hasonló változatok sem –, és nincsenek finoman szemcsézett, fokozatmentes átmenetek a különböző érzelmek vagy egyéb megjelenített tartalmak kifejezései között sem. Az emotikonok tisztán digitális reprezentációk, érzelem- és élethelyzet-típusokat, cselekvésmintákat kódolnak részben közérthető mozdulatok, részben a prototipikus emberi mimikai jegyek reprodukálásának segítségével, hogy sematikus képeiket mint készen kapott, egyértelmű kártyalapot vagy kitűzőt lehessen felmutatni az elektronikus társalkodás és levélírás megfelelő pontjain. A szélesen jókedvű alapszmájli például maga a megtestesült és lecsupaszított örömprototípus, a mosoly (vö. 2.2.3.), de az emotikonokon látható gyakori vizuális túlzás is etológiai értelemben vett szupernormális ingerként a kategorialitást erősíti fel, és ezzel a könnyebb azonosítást szolgálja, legyen szó az arc fő érzelemhordozó elemeinek a kiemeléséről (ezek a szem, száj, szemöldök, vö. Conway és Livingstone 2007), vagy a mozgásforma és kellékek akár abszurdig fokozásáról (vadul ugrálás; fej nagyságú kalapáccsal földbe döngölés). Az animált változatok is általános fogalmi szintű tartalmat hordoznak deiktikusan kiegészítendő ikonokként – ’ezt csináltam/-ad/-a’, ’ezt csinálnám vele(d), ha tehetném’ tartalommal –, ahol a mindenkori beszédhelyzetnek megfelelően kell behelyettesíteni az alanyt és az

esetleges tárgyat, miközben a képi tartalom az állítmányt közvetíti (’X a fejét a falba veri dühében’, ’X megpuszilja Y fenekét’). Ezeket az animált képecskéket logikai szempontból kitöltetlen argumentumhelyű predikátumoknak is tekinthetjük (’X’ és ’Y’ lehetnek a feladó, a címzett, vagy egy harmadik személy), amelyek az online kommunikációs aktusok és a képértelmezés kontextusában válnak propozíciókká, illetve mondatszerű fogalmi komplexumokká, ha idő- és módspecifikációt is kapnak az értelmezés folyamán (Horányi 1991; Horányi és Pólya 2002). A szöveggel ellátott emotikonok esetében a digitális kódolás automatikusan adódik abból, hogy a textuális hangulatjelek a nyelv eleve kategoriális elemeit – rövidítéseket, szavakat, frázisokat, mondatokat; ’Off topic!’, ’teccikérteni?’, ’LOL!’ – használják fel (vö. 2.1.), vagy azokra utalnak; ilyen a sértegetésre kiválóan alkalmas csupor (avagy ’köcsög’) rajza –, s azokat egészítheti ki a már említett prototipikus mimikájú arcábrázolás. Az emotikonok esetében az analóg kódolás legfőbb akadálya az, hogy a kommunikátornak egy adott és zárt kifejezéskészletből kell választania, amely diszkrét jelek alkalmatlanok az offline nemverbális viselkedésnél látott mérték és mód fokozatmentes, analóg kifejezésének (vö. 2.) online megvalósítására. Az emotikonkészlet viszonylag szűk méretéből, illetve zárt és diszkrét jellegéből fakad, hogy a hangulatjelek használatában megvalósuló online „nemverbális viselkedés” fokozatai nem árnyalatnyi és végtelenül sok átmenetet képzők, hanem nagy ugrások, meglehetősen durva szemcsézettség jellemzi őket. Például az öröm emotikonikus kifejezése jól elkülöníthető fokokban történik annak megfelelően, hány szmájlit kínál a program vagy honlap, ahol a szöveg bevitele történik – az a legtöbb felhasználónak nem számít, hogy az internet rengetegében még hányféle jelet lehetne találni; egy adott alkalmazásban dolgozik az adott emotikonkészlettel. 31 Szinte mindenütt rendelkezésre álló fokozatok az alapfigurára emlékeztető széles mosoly, a fogatlan vagy kilátszó fogú vigyor, a fogakat csattogtató hahotázás, az ideoda forgó fejű röhögés, a nevetéstől felrobbanás – esetleg ezek kombinációi, színekkel (zöld, piros, kék fejek) és animációval variálása, egy-egy honlapon vagy alkalmazásban érzelmenként általában nem több mint 10-20 változatban. Pedig az örömé az egyik legszélesebb, leginkább kidolgozott emotikonikus érzelemmutató-készlet, utána legtöbb változattal talán a düh következik, aztán a szomorúság variációi, majd egész kevés figurával a meglepetés és a félelem, hogy az ekman-frieseni alapérzelmeket tekintsük (továbbra is egy-egy alkalmazást figyelembe éve). Ezekhez a többé-kevésbé szűk jelkészletekhez képest a közvetlen személyközi nemverbális kommunikáció szignáljait – bármennyire is prototípusokra épüljenek – egy-egy érzelemcsoporton belül finom, mértékegységekre nem bontható átmenetek és szinte végtelen sokféleség jellemzi, például a halvány, épp csak mosolygástól a széles mosolyon majd vigyorgáson át az előre-hátra dülöngélő hahotázásig, és a különféle – ironikus, lenéző, elnéző, szigorú, kedves, csábító, értetlen, idétlen, bárgyú, védekező, megalázó, otromba ... – töltetekig és hangulatokig, összjátékban az arc és a test további kifejezőeszközeivel. A kódolás szempontjából további fontos különbség az emotikonok tudatos használata, amely szemben áll az offline nemverbális viselkedés tudattalan és gyakran szándékolatlan működésével (önkéntelen grimaszok, rándulatok, az arcon épp csak átsuhanó érzelmek, elkezdett, de be nem fejezett gesztusok stb.). A tudatos jellegnek és az emotikonok közvetítési módjának, kétállású ontológiájának köszönhető, hogy – ellentétben a valós mozdulatokkal – egy emotikon „végrehajtása” nem szakítható meg: vagy beírják a szöveg mellé, vagy nem, vagy átküldik a másiknak, vagy nem. Legyen statikus vagy animált, az emotikon nem egy megszakítható mozgás- vagy mozdulatsor (míg a való életben történő mosolygás, pityergés, elképedés az), hanem egy teljes vagy semmilyen mértékben megjelenített kommunikációs szignál. Bináris ontológiájából fakadóan arra sincs mód, hogy a fentebb leírt (2.2.3.), futólag megjelenő, majd maszkolt mikro-arckifejezéseknek létezzenek emotikonikus megfelelői. Jegyezzük meg, az emotikonok gyakorlati alkalmazása részben igazodik is a digitális kódoláshoz. 32 Funkciójuk ugyanis többnyire metakommunikatív, az érzelmi vagy véleménybeli viszonyulás kifejezése: 31

Illetve, ha az alkalmazás megengedi a saját képek feltöltését, a kommunikálónak annyi emotikon-fokozat áll majd a rendelkezésére, ahány szmájlit letöltött vagy létrehozott – csakhogy az emotikonok feltöltésére és rendszeres használatára nem túl sokan vállalkoznak, kényelmesebb és lényegesen gyakoribb a készen kapott szmájlikkal kifejezni az érzelmeket. 32 Az emotikonok funkciói Veszelszki Ágnes felosztásában: érzelemkifejezés; a szupraszegmentális és nyelven kívüli eszközök

szomorú szmájli a begépelt mondat után – ’amit mondtam, szomorú’; kacsintó vagy nevető jel – ’ezt értsd ironikusan’, ’ez vicces’. Nem túl kifinomult jelentéshordozó jellegük nem zavarja a felhasználókat akkor sem, amikor a szöveges üzenetek kiváltására, a kommunikáció felgyorsítása végett küldik őket (az integető szmájli mint búcsúzás, a ’pizza’ ikon mint az éhség jele), vagy amikor redundáns jelekként a már közölt verbális tartalmat ismétlik és erősítik meg (hálálkodás vagy köszönetmondás után a néző felé meghajló szmájli, elzöldült fejű vagy kábult figura a gyomorrontás leírása mellett). De az emotikonok megjelennek tisztán érzelemkifejező funkcióban is, amikor valamelyik fél – akár a verbális kommunikáció minimálisra csökkentése mellett – a szomorúságát, örömét, dühét (stb.) szeretné megmutatni a másiknak; e célra kevésnek bizonyulhat az emotikonok durván szemcsézett kategorialitása. Hogyan reagálnak minderre, hogyan élnek együtt a kifejezésbeli korlátozottsággal, a viszonylag nagyléptékű fokozatossággal az emotikonokat kínáló honlapok és kommunikációs programok? A trend, amennyire ez szubjektív pozíciómból megítélhető, eltér az avataroknál tapasztalhatótól. Az emotikonok esetében nem látunk kvázi-analóg kódolásra törekvést, ehelyett a jel-, azaz a kifejezéskészlet növelése a megszokott, ám a jelek felbontásának növelése nélkül. Bár a grafikus emotikonok évek óta használatosak, nem érzékelhető, hogy a különféle alkalmazások egyre több pixelt tartalmazó, egyre részletesebb figurákat kínálnának (rendszerint a nagyobb felbontású kis- vagy nagytotálokon is csak 15-20 pixel magasak a szmájlik), inkább a felhasználható figurák készlete gyarapodik. Egy-egy honlapon és programban az üzenetküldéskor rendszerint 5-10-20 emotikont kínálnak fel közvetlenül a szövegablak mellett, de összességében általában sok tucat, sőt nem ritkán 150-250 jel hívható elő magyar és nemzetközi elektronikus fórumok és alkalmazások szövegablakaiban. 33 Ezt a nagynak tűnő értéket a valódi nemverbális kommunikáció jelzéseinek a számához kell viszonyítani. Ha csak az emberi arc kifejezőkészségét tekintjük, nem számolva a gesztusok és a testtartások sokaságával, e néhány százas mennyiség akkor is eltörpül a mimika Ekman és Friesen által becsült több ezres nagyságrendű változatossága mellett (Ekman és Friesen 1978, Ekman 2005). Ezért az emotikonok esetében az alapérzelmek több változatát is felvonultató, de a közvetlen emberi kommunikáció gyakorlatához képest szegényes digitális kódolásról beszélhetünk. Vélhetően erre utalt Nyíri Kristóf is, amikor kissé szigorúan rámutatott: „[...] az interaktivitásra való törekvés, amely a hálózott kommunikáció viszonyai közepette természetszerűleg lép föl, újra beleütközik az írásos közeg korlátaiba; a nem-verbális lehetőségek szegényes volta a kommunikáció kudarcait eredményezi. Az olyan segédeszközök, mint mondjuk az »emotikon«-ok, nyilván csak nagyon kezdetleges megoldást nyújtanak.” (Nyíri 2002, kiemelés az eredetiben)

4. Konklúzió 4.1. Összefoglalás – a digitális kódolás két trendje az online személyközi kommunikációban Dolgozatomban azt vizsgáltam az analóg/digitális fogalompár újraértelmezéséből kiindulva, hogy milyen kódolási típusokat használ az emberi kommunikáció a számítógéppel és az internet hálózatán keresztül közvetített online formáiban. Az online személyközi kommunikáció – nem lévén képes a fiziko-kémiai egyediség finoman szemcsézettségét teljes mértékben megragadó analóg kódolásra – kizárólag a digitális, tehát tartalmilag a típusok/osztályok/kategóriák szintjén mozgó, formailag pedig a diszkrét, egymástól jól megkülönböztethető és elválasztott jelegységekkel dolgozó kódolásra képes szöveges (e-mail, chat, nick), audiális (telefonáló-szoftverek hangátvitele) és vizuális formáiban (emotikon, avatar) is.

helyettesítése; a vizuális mondandó pótlása; a csevegés gyorsítása; humor (Bódi és Veszelszki 2006. 63sk.). 33 Néhány példa az elérhető emotikonok számára társalgóprogramban és a jelzett honlapok fórumán vagy üzenetküldésnél; az első érték a közvetlenül felkínált, a második az összesen előhívható figuraszámot jelzi: Skype 4.0 – 0 / 72 db., HWSW – 20 / 113 db., SG.hu fórumok – 0 / 110 db, AvistaZ – 20 / 139 db, BitHUmen – 6 / 232 db.

Az online személyközi kommunikáción belül kétféle trend rajzolódik ki a digitális kódolás gazdagítását és finomítását illetően: az egyik 1) a kategoriális jelek számának a növelésével igyekszik kibővíteni a digitális kód lehetőségeit, a másik 2) az egyedi információk, a felhasználó individualitásának a közvetítetését célozza meg a jelek szemcsézettségének, a kódolás felbontásának a növelésével. Az első trendet példázza az egyes alkalmazásokban elérhető emotikonok növekvő száma, amely változatosság ugyanakkor kifejezetten szegényes a közvetlen nemverbális viselkedés nagyságrendekkel nagyobb kommunikatív potenciáljához képest (mint amilyen a sok ezernyi jelzésre képesnek tartott mimikáé). De a digitális kódolással járó, jól érzékelhetően fokozatokra bontott emotikonikus érzelemkifejezési mód árnyaltságban is képtelen felvenni a versenyt a valós nemverbális jelek diszkréten nem felosztható, mérhetetlenül finom átmenetességével, amely a végrehajtás módjában és mértékében érvényesül (például a kinezikus és érintkezéses viselkedésnél). Az első trend esetében tehát azt látjuk, hogy növekszik a jelek száma, de a kódolás megmarad tisztán digitálisnak. A másik trendet illusztrálja a telefonáló-programok által átvitt hang minőségének javítása, vagy még tisztábban az identikonok megjelenése a felhasználói avatarok között. Ezekben az esetekben az alkalmazott bekódolás szemcsézettségét, információhordozó részletességét növelik meg annyira, hogy a fizikai világban jellemző specificitás vagy egyediség látszólag megőrződjék, azaz hogy a digitális kódolású közvetítés az átvitt információk tömegével vagy a kombinatorikus sokaság révén a gyakorlatban és az emberi felhasználó észleléséhez viszonyítottan megközelítse az analóg kódolás elvileg is végtelenül gazdag sokféleségét. Ez a kvázi-analóg kódolás az emberi hang internetes közvetítése esetében a mintavételezés sűrítésével, a hang numerikus reprezentációkra kódolásának feljavításával és az átviteli sávszélesség növelésével (pl. Skype 4.0), az avatarok esetében pedig a vizuális alkotórészek osztályai és azok tagjai megfelelően nagy számával és ezek kombinálhatóságának a megengedésével (Wavatar, MonsterID, Second Life) érhető el. A második trend lényege tehát a kódolási közeg szemcsézettségének a növelése és a valódi analóg kódolás változatosságához felérő, kvázi-analóg digitális sokféleség elérése. 4.2. Avatarok és emotikonok, avagy az online kommunikáció mediális korlátai De mi áll e két trend mögött? Miért nem érvényesül a kvázi-analóg jellegre törekvés az online kommunikáció egyéb terepein? Miért nem használnak például a jelenleginél lényegesen többféle érzelemkifejező emotikont a netezők, és miért nem törekednek a nemverbális kommunikáció analóg finomságainak digitális imitálására? A válasz összetett, de kézenfekvőnek látszik. Az online kvázi-analóg kódolásra törekvés több tényező eredője. Egyrészt függ 1) a kommunikált tartalomnak a kommunikáló részéről megélt szubjektív fontosságától és a kifejezés hasznosságától, másrészt 2) a digitálisan leképezendő eredeti, materiális világbeli kommunikációtípus közvetítette tartalom és a közvetítő forma jellegétől, például ezek összetettségétől és dinamikájától, illetve függ 3) a virtuális kommunikáció alapjául szolgáló számítógépes médium és az ahhoz kapcsoló interfész korlátozottságának, a korlátozottság meghaladhatóságának a mértékétől. 4.2.1. Kvázi-analóg kódolás és egyediség Tekintsük a fizikai egyediség online kommunikálhatóságát e szempontok alapján. Az emberi kommunikátorok számára saját egyediségük, egyszeri és megismételhetetlen mivoltuk szubjektíve fontos vonatkozás, s feltehetjük, hogy a kommunikációs felek részéről is alapvető igény a másik egyedi azonosítása. A kommunikáló egyediségét tehát fontos és hasznos kommunikálni. Az egyediség indexikus hordozói logikai értelemben vagy összetettek (arc, testszag), vagy néhány sajátos jegyen alapulnak (beszédhang), de minden esetben állandó (nem dinamikus) jellegű információt közvetítenek. Az egyediség statikus jellege lehetővé teszi, hogy minden egyes kommunikációs helyzetben

elegendő legyen csak egyszer bekódolni és közvetíteni – így kommunikálása viszonylag kis erőfeszítéssel végrehajtható. Az idioszinkratikus indexek (például az arc) formai összetettsége ugyanakkor problémát jelenthet a digitális bekódolás és közvetítés szempontjából, de az internetes hálózat adatátviteli kapacitása és a számítógépes interfész bekódolási mechanizmusainak szemcsézettsége (a webkamera tér- és színbeli felbontása, a mikrofon érzékenysége, a mintavételezés és a képfrissítés sűrűsége stb.) növelhető addig, hogy a különböző idioszinkratikus indexek digitális lenyomatai is különbözzenek egymástól. Például egy arconként 40 x 40 pixeles, 24 bites színmélységű kép alapján nem lehet egyedien azonosítani egy emberi arcot, viszont egy 150 x 150 pixeles képen már egészen biztosan felismerhető és megkülönböztethető másokétól, holott ez a kódolási szemcsézettség kisebb, mint az emberi vizuális észlelési rendszer felbontása (ti. látjuk a képet alkotó pixeleket). Vagyis az online személyközi kommunikáció során a kvázi-analóg digitális kódolás a teljes fizikai egyediség meg nem ragadása ellenére is elegendően sok megkülönböztető analóg sajátosság digitális nyomát rögzíti ahhoz, hogy a felhasználók egyedien azonosítani tudják társaikat az interneten közvetített kép- vagy hanglenyomatok alapján. Vagyis a közvetítő médium technikai korlátozottsága leküzdhető, és mára nem akadálya az egyediség közvetítésének. Legalábbis a valóban egyedi bemenetek (egyedi hang, arc) esetében. Mert a számítógépes interfész korlátozottsága – és részben a kvázi-analóg kódolásé is – hamar kiütközik a bemenetek kiválasztásakor. Hogyan „táplálja be” a felhasználó a saját egyediségét a számítógépbe, milyen idioszinkratikus index(ek) digitális lenyomatával különböztesse meg saját magát minden más felhasználótól? A nyelvi kódolás vizsgálatakor láttuk, hogy a sajátosnak tekintett nevek (család- és keresztnevek, nickek) elvileg is csak egy-egy zárt kontextusban, kontextusfüggően képesek egyedíteni, és a globális online kommunikáció gyakorlatában sem kielégítő a használatuk. Ennek a nevek alapvetően digitális (alfabetikus) kódolása az oka, amely nem ragad(hat) meg valódi egyedi sajátosságokat. Általában véve is azt mondhatjuk, hogy az egyediséget illetően kódolási zavarok merülhetnek fel, amikor a kvázianalóg kódolási mechanizmus bemenetén eleve digitális jellegű információ jelenik meg: ilyenek az identikonok alapját képező számítógépes IP-számok is. Az identikonokat előállító (jelenlegi) algoritmusok kétféleképpen is megtéveszthetik a kommunikációs partnereit egyedi szinten azonosítani kívánó felhasználót. Egyfelől, többen is használhatják ugyanazt a számítógépet, de az IP-szám alapján előállított identikon nem tudja mutatni a különbségüket. Másfelől a digitális kódolás elérheti saját kombinatorikus sokfélesége határát, és az identikont előállító függvény ütközhet, azaz két különböző bemenetre (két különböző IP-számra) két formailag teljesen azonos identikont hozhat létre. Azonban – hogy első szempontunkra, a kommunikált tartalom szubjektív fontosságára is visszautaljunk – éppen eme problémák, pontosabban az identikonok ezek ellenére tapasztalható népszerűsége mutatja, hogy a nethasználók számára az egyediség kifejezésének szubjektív értéke nagyobb, mint a félelem az esetleges virtuális identitáskeveredéstől. De ugyanezt tapasztalni az egyéníthető kép-, sőt testmásokat opcióként felkínáló alkalmazásoknál is (képfeltöltés 2D avatarhoz, a virtuális testpár alakítása a Second Life-ban), ahol a kódolás digitális jellege megengedi, hogy két különböző felhasználó ugyanazt az avatart válassza vagy „keverje ki” magának – s valóban, a 2D avatarok között viszonylag gyakran tűnnek fel ugyanazok a közkedvelt rajzfilmfigurák különböző felhasználók digitális ’arcaként’. Természetesen a gyakorlatban – jó szándékú kommunikátorokat feltételezve – az ugyanolyan vizuális azonosítók okozta megkülönböztetési gondot megoldja, ha az azonos képi reprezentációval rendelkező felhasználók nevei (nick) különböznek. Ettől azonban az egyediség közvetítéséről nem beszélhetünk, és érdemes azon is elgondolkodni, hogy a valóságban milyen furcsa élményt jelentene két különböző nevű, de ugyanolyan arcú emberrel beszélgetni. 4.2.2. Tisztán digitális kódolás és az érzelmek kommunikációja Az avatarokról mondottakkal szemben az emotikonoknál a kommunikálandó tartalom inherens összetettsége, nem nyelvi és dinamikus jellege, valamint az internetes médium és a számítógépes interfész korlátozottsága lehet az oka annak, hogy az érzelem-, hangulat- és viszonyulás-kifejezés e lépten-nyomon használt elektronikus eszközeinek a fejlődése a digitális jelleg megerősödése felé mutat, s hogy e vizuális reprezentációk esetében nem tapasztalni törekvést a nemverbális viselkedés szinte minden válfajában

megjelenő, a viselkedés végrehajtásának módjára és mértékére jellemző analóg kódolás digitális megvalósítására. Vegyük sorra a fent említett három, a kvázi-analóg kódolásra releváns tényezőt. Az érzelmek, hangulatok és viszonyulás kimutatásának szubjektív fontossága és a mindkét fél számára hasznos jellege tagadhatatlan a valós világbeli kommunikációban is. Az emotikonok első megjelenése óta megfogalmazódó tapasztalat, hogy e jelek érzelmi és metakommunikatív kifejezőképességük révén kulcsfontosságú szerepet játszanak a tisztán szövegalapú elektronikus levelezésben és csevegésben, mert alkalmazásukkal a kommunikáló felek egyszerű és világos, hatékony módon csökkenteni tudják az érzelmileg színezett (dühös, szomorú), vagy nem szó szerint értendő (ironikus, vicces, parodizált) szövegek félreérthetőségét (Walther és D’Addario 2001). Ez tehát nem indokolja, hogy a kommunikáló felek nem törekszenek az érzelmek mennél teljesebb online kifejezésére. Belátható viszont, hogy az üzenethez vagy a partnerhez való viszonyulás körülbelüli jellege, alapvető színezete és tendenciája (pozitív/negatív, komoly/ironikus, őszinte/gúnyos stb.) hatékonyan kifejezésére juttatható finoman árnyalt szignálok segítségül hívása nélkül is. Az irónia kifejezéséhez elegendő egy akármilyen nevető figura, a mérték – a csipkelődéstől a szarkazmusig – nemigen számít, illetve ha igen, akkor minden bizonnyal ki fog derülni a társalgást alkotó egyéb megnyilatkozásokból. Az érzelem- és hangulatkifejező funkciót már sokkal kevésbé képesek ellátni az emotikonok, de könnyen lehet, hogy az egy-két tucatnyi alapérzelem mimikabeli kifejezésének és felismerésének sokkal kiemeltebb szerep jut az offline nemverbális kommunikációban is, mint azt az arcjáték árnyalatainak sokasága sugallja. Lehetséges, hogy az emberi faj egyedei tízezernyi arckifejezés felöltésére és azonosítására képesek, de evolúciós szempontból is hatékonyabb – és realisztikusabban feltételezhető egy fajokon átívelő folyamat részeként – egy olyan emberi érzelemkifejező mimikai rendszer kifejlődése, amely az alapvető érzelmek jelzésére kis számú, prototipikusan kódolt szignált alkalmaz. Hiszen az ilyen szignálok kisebb energia-befektetéssel előállíthatóak, könnyebben örökíthetőek és megjegyezhetők, mint ha jelek százait, ezreit kellene használni és azonosítani – a variációk arcizmainknak köszönhetően megengedettek, de a prototípusok léte és ismerete elegendően hatékony kommunikációt tesz lehetővé. Viszont elemi akadályt képez az érzelmek kvázi-analóg kódolása előtt kifejezésük öntudatlan jellege. Nyilvánvaló, hogy a felek sem emotikonokkal, sem másféleképpen nem tudhatják szándékosan kommunikálni a virtuális közegben azt, amit a valós közegben sem tudatosan kommunikálnak. A nemverbális viselkedés igen jelentős részének online kommunikálásánál ilyenformán azért nincsen kvázianalóg kódolásra törekvés, mert ezekre vonatkozólag semmilyen kommunikációs törekvés és szándék nem áll fenn. A részben vagy egészben tudatos jellegű nemverbális érzelemkifejezés esetében az érzelmi és hangulati változások fokozatmentes jellege és dinamikája jelent akadályt, ezek a jellegzetességek ugyanis megragadhatatlanok, de legalábbis annak tűnnek a manapság elterjedt számítógépes interfész, egész pontosan a billentyűzet segítségével. A billentyűzet működtetési módja ugyanis – egymás után következő diszkrét ütések, szemben az egérmozgatás fokozatosságával; illetve a legtöbb felhasználó számára a kettő-négy ujjal történő gépelés – nem illeszkedik jól a megélt érzelmek nem nyelvi, gyors és dinamikus, áramlásszerűen apadó és áradó, a legkevésbé sem diszkrét fokozatokból álló jellegéhez. Hasonlóképpen, a testtartás, a gesztusok vagy a mimika változásai túlságosan sok kinetikus részletből (izommozgásból) állnak össze és túlságosan gyorsan játszódnak le ahhoz, hogy egy vagy több billentyű nyomogatásával közvetíthetőek lennének a kommunikált verbális elemek között. Emellett a billentyűzet használata a kéz lefoglalása révén szinte teljesen megszünteti a gesztusokat, és jelentősen csökkenti a testmozgás változatosságát is. S végül az érzelmek nem nyelvi jellegére és kifejezésük igényére utalhat az animált emotikonok nagy számban való megjelenése, amelyek potenciális haszna, hogy egy gombnyomásra tudnak viszonylag sok

elemből összetett, dinamikus információt közvetíteni. Ugyanakkor a standardizáltságnak köszönhetően ezek a vizuális mini-történetek nem az imént említett árnyalatosság közvetítését szolgálják: az animált emotikonok többsége csak készen továbbítható vizuális poénként, illetve vizuális helyettesítőként, mondhatni gyorsképírásként szolgál a nyelvileg is pontosan megragadható érzelmi alapkategóriák és az azokat pregnánsan kifejező és megtestesítő cselekvések kiváltására. Az érzelem, hangulat és viszonyulás kifejezésének kvázi-analóg módjait inkább az újabb számítógépes beviteli eszközök bevonásától vagy kialakításától, esetleg a jelenlegi eszközöknek az eddigiektől eltérő, újszerű használatától várhatjuk – ha erre az online kommunikáló közösség részéről egyáltalán igény mutatkozik a főként írásos jellegű online kommunikációban. Hiszen túl az egyre tökéletesedő hangátvitelen, egy az emberi szem felbontását és működését megfelelő mértékben imitáló webkamera egy szélessávú internetkapcsolat révén alkalmas lehet az érzelemkifejező és általában a kinetikus viselkedés közvetítésére, az alfanumerikus jelek elhagyására – de az a megoldás már a billentyűzet mint interfész meghaladásáról 34 és a számítógép mint közvetítő médium áttetszővé, sőt átlátszóvá tételéről szól majd, új fejezetet nyitva az emberi kommunikációs formák történetében. 35

34

Lásd ezzel kapcsolatban a Microsoft 2009-ben bemutatott, kamerára épülő, kontroller nélküli konzolirányítási Natalprojektjét, amelynek egyik súlypontja a felhasználó gesztusainak a követése és a hagyományos konzol-beviteli eszközök elhagyása; http://www.xbox.com/en-US/live/projectnatal/ [2009. július 30.]. 35 Nagyon köszönöm Gagyi Józsefnek, Sántha Ágnesnek és Tőkés Gyöngyvérnek, hogy türelmes nagylelkűséggel lehetővé tették e tanulmány elkészítését.

Szakirodalom: ANDERSON, Joseph D. 1996 The Reality of Illusion. Carbondale–Ewardsville, Southern Illinois University Press AXTELL, Roger E. 1997 Gesztusok: ajánlott és tiltott testbeszéd-megnyilvánulások a világ minden tájáról. Pécs, Alexandra Kiadó (ford. Cserna György) BARABÁSI Albert-László 2008 Behálózva. A hálózatok új tudománya. Budapest, Helikon (ford. Vicsek Mária) BÄUML, Betty J.–BÄUML, Franz H. 1997 Dictionary of Worldwide Gestures. London, Scarecrow Press BIERWISCH, Manfred–LANG, Ewald 1989 Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin– Heidelberg–New York, Springer-Verlag BIRDWHISTELL, Ray L. 1971 Kinesics and Context: Essays on Body-Motion Communication. Philadelphia, University of Pennsylvania Press BÓDI Zoltán–VESZELSZKI Ágnes 2006 Emotikonok–Érzelemkifejezés Szemiotikai Társaság

az

internetes

kommunikációban.

Budapest,

Magyar

BURGOON, Judee K.–BULLER, David B.–WOODALL, W. Gill 1996 Nonverbal communication: The unspoken dialogue. New York, McGraw-Hill BYBEE, Joan L.–FLEISCHMANN, Suzanne (eds.) 1995 Modality in grammar and discourse. Amsterdam, John Benjamins Publishing CERNOCH, Jennifer M. –PORTER, Richard H. 1985 Recognition of maternal axillary Odors by infants. Child Development 56. 1593–1598. CLARK, Roger N. 2007 Notes on the Resolution of the Human http://www.clarkvision.com/imagedetail/eye-resolution.html [2009. júl. 9.]

Eye.

Elérhető:

CONWAY, Bevil R.–LIVINGSTONE, Margaret S. 2007 Perspectives on science and art. Current Opinion in Neurobiology 17. 4. 476–482. DOWE, Phil 2000 Physical Causation. New York, Cambridge University Press DRETSKE, Fred 1981 Knowledge and Its Flow of Information. Cambridge (MA), MIT DUBAS, Judith Semon–HEIJKOOP, Marianne–Van AKEN, Marcel A. G. 2009 A Preliminary Investigation of Parent–Progeny Olfactory Recognition and Parental Investment. Human Nature 20. 1. 80–92

EIMAS, Peter D.–SIQUELAND, Einar R.–JUSCZYK, Peter–VIGORITO, James 1971 Speech perception in infants. Science 171. 3968. 303–306. EKMAN, Paul 1992 Telling Lies - Clues to Deceit in the Marketplace, Politics, and Marriage. New York– London, W. W. Norton 1999 Basic Emotions. In: Dalgleish, Tim–Power, Mick J. (eds.), Handbook of Cognition and Emotion. Sussex (UK), John Wiley & Sons, 45–60. EKMAN, Paul–FRIESEN, Wallace V. 1978 Manual for the Facial Action Coding System. Palo Alto, Consulting Psychologists Press EYSENCK, M. William–KEANE, Mark T. 2003 Kognitív pszichológia. Budapest, Tankönyvkiadó (ford. Bocz András) É. KISS Katalin–KIEFER Ferenc–SIPTÁR Péter 2003 Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest GARROD, Archibald E. 1902 The incidence of Alkaptonuria: A study in chemical individuality. Lancet 2. 1616–1620. GIBSON, James J. 1966 The Senses Considered As Perceptual Systems. Boston, Houghton Mifflin 1979 The Ecological Approach to Visual Perception. Boston, Houghton Mifflin GOODMAN, Nelson 1976 Languages of Art. Indianapolis–New York, Bobbs-Merrill GOPNIK, Alison–MELTZOFF, Andrew N.–KUHL, Patricia K. 2001 Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Budapest, Typotex (ford. Vassy Zoltán) GRICE, Paul H. 1957 Jelentés. In: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.), Nyelv–Kommunikáció– Cselekvés. Budapest, Osiris, 1997, 188–197. (ford. Terestyéni Tamás) HARNAD, Stevan (ed.) 1990 Categorical Perception: The Groundwork of Cognition. Chicago, Cambridge University Press HAUGELAND, John 1981 Analog and Analog. In: Uő., 1998, Having Thought. Essays in the Metaphysics of Mind. Cambridge (MA)–London, Harvard University Press, 75–88. HERNÁD István 1996 A szimbólum-lehorgonyzás problémája. In: Pléh Csaba (szerk.), Kognitív tudomány. Budapest, Osiris Kiadó, 207–222. HORÁNYI Özséb 1991 Megjegyzések az ikon fogalmáról–természetesen mint szövegfogalomról. In: Petőfi S. János (szerk.), A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé, Szeged, JGYTF, 75–85, 149–158.

HORÁNYI Özséb–PÓLYA Tamás 2002 Az ikonikus kategorizálásról. Előadás az Észlelés, szimbólum, tudat: A magyar kognitív tudomány tíz éve című konferencián, Visegrád, január 28-30. Elérhető: http://media.ektf.hu/munkatarsak/publikaciok/polya2002a.pdf KAITZ, Marsha–GOOD, Anita–ROKEM, Ann-Marie–EIDELMAN, Arthur I. 1987 Mother’s recognition of their Newborns by Olfactory Cues. Developmental Psychobiology 20. 587–591. KALMUS, Hans 1955 The discrimination by the nose of the dog of individual human odours and in particular of the odours of twins. British Journal of Animal Behaviour 3. 25–31. KATEB, Babak–RYAN, M. A.–HOMER, M. L.–LARA, L. M.–YIN, Yufang–HIGA, Kerin–CHEN, Mike Y. 2009 Sniffing out cancer using the JPL electronic nose: A pilot study of a novel approach to detection and differentiation of brain cancer. NeuroImage (megjelenés előtt), doi:10.1016/j.neuroimage.2009.04.015 KERTÉSZ, András–PELYVÁS Péter–SIPTÁR Péter (szerk.) 2006 Általános nyelvészeti tanulmányok XXI. Budapest, Akadémiai Kiadó KIESLER, Sara–SIEGEL, Jane–McGuire, Timothy W. 1984 Social psychological aspects of computer-mediated communication. American Psychologist 39. 1123–1134. KNAPP, Mark L. 1972 A nemverbális kommunikáció. In: Horányi Özséb (szerk.), Kommunikáció 2. A kommunikatív jelenség. 2003, Budapest, General Press, 48–63. LACHÁZI Gyula 2004 Az emotikonok és a koraújkor érzelemkifejező technikái. Arianna, Irodalomtudományi közlöny. Elérhető: http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/irat/emoticon.html [2009. július 28.] LAKOFF, George 1987 Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal About the Mind. Chicago, Chicago University Press LISTER, Martin–DOVEY, Jon–GIDDINGS, Seth–GRANT, Iain 2009 New Media: A Critical Introduction. (2nd. ed.) London–New York, Routledge LORD, Thomas–KASPRZAK, Mary 1989 Identification of self through olfaction. Perceptual and Motor Skills 69. 219–224. MACFARLANE, Aidan J. 1976 Olfaction in the development of social preferences in the human neonate. In: Porter, Ruth– O’Connor, Maeve (eds.), Parent–infant interactions. Ciba Foundation Symposium 33. New York, Elsevier, 103–107. MACHERY, Edouard 2009 Doing Without Concepts. Oxford, Oxford University Press

MANDLER, Jean Matter 2004 The Foundations of Mind: Origins of Conceptual Thought. New York, Oxford University Press MANOVICH, Lev 2002 The Language of New Media. Cambridge (MA), MIT Press MARGOLIS, Eric–LAURENCE, Stephen (eds.) 1999 Concepts: Core Readings. Cambridge (MA), MIT Press MARVIN, Lee-Ellen 1995 Spoof, spam, lurk and lag: The aesthetics of text-based virtual realities. Journal of Computer-Mediated Communication 1. 2. Elérhető: http://jcmc.indiana.edu/vol1/issue2/marvin.html [2009. július 28.] McCLINTOCK, Martha K. 2002 Pheromones, odors and vasanas: The neuroendocrinology of social chemosignals in human and animals. In: Pfaff, Donald W.–Arnold, Arthur P.–Etgen, Anne–Fahrbach, Susan E., Rubin, Robert T. (eds.), Hormones, Brain and Behavior, vol. 1., San Diego (CA), Academic Press. 797– 870. McLUHAN, Marshall 1964 Understanding Media. The Extensions of Man. Cambridge, MIT Press 2001 A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest, Trezor (ford. Kristó Nagy István) MURPHY, Gregory L. 2002 The Big Book of Concepts. Cambridge (MA), MIT Press NEISSER, Ulrich 1984 Megismerés és valóság. Budapest, Gondolat (ford. László János) NYÍRI Kristóf 2002 A multimedialitás ismeretfilozófiája. Elérhető: inst.hu/uniworld/kkk/mm/mm.htm#Nem-verbális [2009. július 28.]

http://www.phil-

OLSSON, Shannon B.–BARNARD, Joan–TURRI, Linda 2006 Olfaction and identification of unrelated individuals: examination of the mysteries of human odor recognition. Journal of Chemical Ecology 32. 8. 1635–1645. PEASE, Barbara–PEASE, Allan 2006 A testbeszéd enciklopédiája. Budapest, Park (ford. Nemes Anna) PEIRCE, Charles S. 1932 A jelek felosztása. In: Horányi Özséb–Szépe György (szerk.), A jel tudománya. Budapest, General Press, 2004, 23–38. (ford. Szegedy-Maszák Mihály) PENN, Dustin J. 2002 The scent of genetic compatibility: Sexual selection and the major histocompatibility complex. Ethology 108. 1–21. PHILPOTT, Jeffrey S.

1983 The relative contribution to meaning of verbal and nonverbal channels of communication: A meta-analysis. Kézirat, MA szakdolgozat, University of Nebraska, Lincoln PINKAL, Manfred 1995 Logic and Lexicon: The Semantics of the Indefinite. Dordrecht, Kluwer Academic Publishers PÓLYA Tamás–TARNAY László 2004a Egyediség és reprezentáció. In: Pléh Csaba–Kampis György–Csányi Vilmos (szerk.), Az észleléstől a nyelvig: A X. MAKOG előadásai. Budapest: Gondolat, 131–156. 2004b Affordanciák, kategóriák, egyediség. In: László János–Kállai János–Bereczkei Tamás (szerk.), A reprezentáció szintjei. Budapest: Gondolat, 197–207. 2005 Vizuális reprezentáció, egyediség és esztétikai élmény. Passim 7. 2. 67–100. PORTER, Richard H. 1999 Olfaction and human kin recognition. Genetica 104. 259–263. PORTER, Richard H.–CERNOCH, Jennifer M.–MCLAUGHLIN, F. Joseph 1983 Maternal recognition of neonates through olfactory cues. Physiology and Behaviour 30. 151–154. PORTER, Richard H.–RIESER, John J. 2005 Retention of olfactory memories by newborn infants. In: Mason, Robert T.–LeMaster, Michael P.–Müller-Schwarze, Dietland (eds.): Chemical Signals in Vertebrates 10. New York. Springer, 300–307. ROBERTS, S. Craig–GOSLING, L. Morris–SPECTOR, Tim D.–MILLER, Paul–PENN, Dustin J.– PETRIE, Marion 2005 Body odor similarity in noncohabiting twins. Chemical Senses 30. 1–6. SAUSSURE, Ferdinand de 1997 Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, Corvina (ford. B. Lőrinczy Éva) SCHAAL Benoist 1986 Presumed Olfactory Exchanges between Mother and Neonate in Humans. In: LeCamus, Jean–Cosnier, Jacques, (eds.), Ethology and Psychology. Toulouse: Privat-IEC. 101–110. SCHAAL, Benoiste–MONTAGNER, H.–HERTLING, E.–BOLZONI, D.–MOYSE, A.–QUICHON, R. 1980 Les stimulations olfactives dans les relations entre l’enfant et la mère. Reproduction, Nutrition et Developpement 20. 843–858. SCHEFLEN, Albert E. 1964 A testtartás mint kommunikáció. In: Horányi Özséb (szerk.), Kommunikáció 2. A kommunikatív jelenség. 2003, Budapest, General Press, 74–91. SEGERSTRALE, Ullica–MOLNÁR Péter (szerk.) 2002 Nemverbális kommunikáció. Ahol a természet és a kultúra találkozik. Budapest, Typotex TALMY, Leonard 1983 How Language Structures Space. In: Pick, H.–Acredolo, L. (eds.), Spatial Orientation: Theory, Research and Application. New York, Plenum. 225-282. TALMY, Leonard

2000 Toward a Cognitive Semantics. Concept Structuring Systems (vol. 1); Typology and Process in Concept Structuring (vol. 2). Cambridge (MA), MIT Press TERESTYÉNI Tamás 2006 Kommunikációelmélet. A testbeszédtől az internetig. Budapest, Osiris SCHLÜTER, Philipp M.–SCHIESTL, Florian P. 2008 Molecular mechanisms of floral mimicry in orchids. Trends in Plant Sciences 13. 5. 228– 235. ROPOLYI László 2006 Az Internet természete–Internetfilozófiai értekezés. Budapest, Typotex SCHAAL, Benoiste–MARLIER, Luc 1998 Maternal and paternal perception of individual odor signatures in human amniotic fluid— Potential role in early bonding? Biology of the Neonate 74. 266–273. SALMON, Wesley C. 1998 Causality and Explanation. Oxford, Oxford University Press TARNAY László–PÓLYA Tamás 2004 Specificity recognition and social cognition. Bern-Frankfurt am Main–New York–Oxford: Peter Lang Verlag THALER, Erica R.–HANSON, C. William 2005 Medical applications of electronic nose technology. Expert Review of Medical Devices 2. 5. 559–566. WALLACE, Patricia 2006 Az internet pszichológiája. Budapest, Osiris Kiadó (ford. Krajcsi Attila) WALTHER, Joseph B.–D’ADDARIO, Kyle P. 2001 The impacts of emoticons on message interpretation in computermediated communication. Social Science Computer Review 19. 324–347. WEDEKIND, Claus–SEEBECK, Thomas–BETTENS, Florence–PAEPKE, Alexander J. 1995 MHC-dependent mate preferences in humans. Proceedings of the Royal Society of London Series B-Biological Sciences 260. 245–249. Z. KARVALICS László 2004 Bevezetés az információtörténelembe. Budapest, Gondolat Kiadó