PoLíSz
KAZ jegyzete
A múltébresztés ideje Márai „elhíresült” sorai (Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni: magatartás) egyre aktuálisabbak, ha a kulturális ködoszlatás lehetőségére gondolok. Márpedig itt a legfőbb ideje magunk mögött hagyni a pusztán szembenézésben kimerülő múltfeltáró filológia erőltetését, és végre kimondani, leírni, könyvben vagy folyóiratban kiadni az elmúlt időszak elhallgatott tényeit vagy, mondjuk ki, szörnytetteit. A gulyáskommunizmus és az „elbaltázott” rendszerváltozás valójában kulturális síkon semmiben sem különbözik, hiszen az elmúlt két évtized „tényfeltáró” munkája csupán a felszínes szembenézés, említés, esetleg médiapárbeszédig eljutó, a vitafórum egyes jegyeit magán viselő hangos gondolkodásban merült ki. Persze sokáig lehetne vitázni a miérteken, a válaszok jó részére nem is kell különösebb összeesküvés-elmélet: a kultúracsinálók egyszerűen megmaradtak a begyakorolt hazugságszálnál, a szemtelenségig fajult nepotizmusnál, avagy protekcionizmusnál, hovatovább ama bizonyos negyven évet utólagosan csiszolgatni kezdték valamilyen varázsgömb prizmáján keresztül, amin egyre inkább csak ők látnak át. Ma már, azt hiszem, többre van szükségünk, ha úgy tetszik, igényünk: e stroboszkópon, a fentiekre visszatérve: Állapoton kívül és túl van a Magatartás várománya, amelynek kulturális-irodalmi és -történeti leképeződése az új elvárás, ha úgy tetszik, az egyetlen lehetőség/ünk. A pusztán beszédtémától el kell jutni végre a tényigazságokig, melyeket már nem lehet szőnyeg alá söpörni: a Kráter nem véletlenül helyez különösen nagy hangsúlyt idén (is) erre a munkára, köteteink egész sora a magatartás felszínre kerülését segíti és hirdeti az állapot ellenében. Új könyveink jó része (Megbélyegzettek – A kitelepítések tragédiája; Elsüllyedt (B)irodalom; Soha ilyen vendégséget…; Katonasors; a régebbiek közül az Elrabolt éveim a Gulágon; Három év Hortobágy poklában; Gulág – Az elrejtett világ; Magyar Holokauszt, illetőleg Wass Albert politikai művei: Igazságot Erdélynek!; Népirtás Erdélyben – Nemzet a siralomházban; A Nemzetféltő) A szőnyeg alá söpört történelem szlogen alatt tágabb értelemben, egész 20. századi sorstragédiá/i/nk bemutatásával segítik, egyben propagálják a múltébresztést.
Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Éppen az anyagi züllés, gazdasági leromlás, amelyet végső érvénynyel orvosolni sohasem sikerülhet, kergeti vissza az embereket a leszerepelt materializmus ösvényéről a lélek tágas útjaira.”
(Dsida Jenő) „A SZÉP MINDIG KORSZERŰ” – Bertha Zoltán Dsida Jenő kritikai nézeteiről • Trianoni emlékezés • Lukáts János Eötvös Károly életművéről • WASS ALBERT EMLÉKÉV 2008 – Tusnády Mária, Balázs Ildikó tanulmányai • Turcsány Péter: Wass Albert a boldog szomorúember (részlet a könyvhétre megjelenő regényből) • Kossányi József költőre és pedagógusra emlékezik P. Hofher József SJ • Anna Sofia Sarelin elbeszélése • Ambrus András a versmondásról • Matyikó Sebestyén József a kaposvári múzeum ismeretlen Csokonai-arcképéről • Szarka István, Falusi Márton és mások versei • Mezey László Miklós, Nagyatádi H. Tamás novellái
Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu
A lap ára: 450 Ft
PoLíSz 115. – 2008 JÚNIUS
Kovács Attila Zoltán, KME kiadói főszerkesztő
Ismeretlen Csokonai-arckép
Dsida Jenő
2008 június
115. megjelenés
A PoLíSz a Szellem városa
A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Ébert Tibor
Indulás előtt El fogok indulni a tisztásokon nem a csalások-öncsalások fűszálai virágai nőnek El fogok indulni nem a dobbanások pörgések idején a lejtés amolyan himbálózó hintázó elcsúszott bizalom sántult esély károgások menüettjeire bókol El fogok indulni a tisztások naprendszerekkel szeretkeznek pocsolyák röntgenernyője mögött az elűzött
délutánok folyóit fűzné mutatóujjába törött cseréphömpölygés-megváltáson pléhisten guggol el fogok indulni a tisztások nem létezőn is hasukat mutatják az égnek zongoralábak delfinek felkiáltójelek bizonyosságával felkészülve ásnom kell ásni mélyre ásni hogy találkozzam a magasság angyalaival
A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László (
[email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-6288 •
[email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/328-491 •
[email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza)
[email protected], Barcsa Dániel (történelem)
[email protected], Bágyoni Szabó István (vers)
[email protected], Lukáts János (esszé)
[email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képzőművészet)
[email protected], Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás)
[email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetô 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László
ISSN 0865-4182
Őrangyalok
A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA
Lukáts János: „A nagy év” és a nagy mesélő – Eötvös Károly 1848 köré épülő életműve (tanulmány) .................................................................... 2 Lengyel János: Trianontól Trianonig (esszé) .................................................................................... 11 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LI. RÉSZ Tusnády Mária: Wass Albert Mese az erdőről című meséjének jelképrendszere – Az erdő mint az önmegvalósítás első állomása (tanulmány) .................................................... 14 Balázs Ildikó: Wass Albert német nyelvű elbeszélései a Pester Lloydban (tanulmány) ........... 18 Turcsány Péter: Fent a havasokban – Kuncz Aladár európai transzszilvanizmusa (Részlet T. P. Wass Albert a boldog szomorúember című élet/mű/rajzából)...................................... 22
VILÁGBESZÉD
Anna Sofia Sarelin: Éjjeli mínuszfokok és hóesés (elbeszélés) (Szappanos Gábor fordítása) ............. 33 Tone Škrjanec: Általános megfontolások a létezésről, Cím nélkül, Történelem (versek) (Lukács Zsolt fordításai) ...................................................................................................................... 38 Michel Onfray: Berlioz vagy Debussy (esszé) (Romhányi Török Gábor fordítása) ............................. 39
MERÍTETT SZAVAK
Beyer László: Erdei zarándokúton (vers) .......................................................................................... 46 Ambrus András: A ragyogó szó – a versmondásról (esszé) ............................................................. 46 Ébert Tibor: Vakondok, Képmások (versek) ...................................................................................... 49 Borkúti Bodor József: Adjátok nekem a falut!, Fehér galamb lesz..., Üzenet (versek) ................. 50 Bokor Levente: Hazám, Erózia (versek)............................................................................................ 52 Szarka István: Ágynyugalom, Légi sztrádák, A párákon túl (versek) ............................................ 53 Büki Attila: Ma (vers) .......................................................................................................................... 54 Kossányi József: Állok Istenért, állok népemért (vers) ................................................................... 55 P. Hofher József SJ: Kossányi József költőre és pedagógusra emlékeztünk ............................... 56 Nagyatádi H. Tamás: Elmulasztott világvége (novella) ................................................................. 57 Bartha Gizella: Kerestem az utat, Szerelmi hattyúdal (versek) ...................................................... 62 Kaiser László: A nagy pecázás (novella) ............................................................................................ 63 Gyüre Lajos: Ember a padon (vers) ................................................................................................... 66 Mezey László Miklós: Sötétben (elbeszélés) ..................................................................................... 67 Csernák András: A látogató (novella) ............................................................................................... 72 Falusi Márton: Tájkép Braille-írással (vers) ..................................................................................... 77
TÁJOLÓ
Bertha Zoltán: „A szép mindig korszerű” (Dsida Jenő kritikai nézeteiről) (tanulmány) .................... 79 Madarász Imre: Diplomáciatörténet „forradalom után” – Pankovits József: Fejezetek a magyar–olasz kapcsolatok történetéből című könyvéről (kritika) ........ 87 Matyikó Sebestyén József: Egy ismeretlen, korabeli Csokonai-arckép a kaposvári múzeumban .................................................................................................................. 88 A mezőségi Feketelak nagy ünnepe Wass Albert szellemében (tudósítás) ....................... 90 Tüskés Tibor: Reflexió (Pilinszky János Wass Albert-kritikájáról) ...................................................... 92 Bemutatjuk Erdei Éva festőművésznőt ..................................................................................... 93 Sárkány István: Fényködök árnyékban ............................................................................................ 95
(A borító belső oldalán Ébert Tibor Indulás előtt című verse, a hátoldalon pedig Kovács Attila Zoltán, A Múltébresztés ideje című jegyzete olvasható.) E lapszámunkat Erdei Éva festőművésznő képeivel díszítettük.
1
PoLíSz Lukáts János
„A nagy év” és a nagy mesélő Eötvös Károly 1848 köré épülő életműve Úgy egy évszázadon át tartott Eötvös Károly népszerűsége, az 1870-es évektől az 1970-es évekig. A politikus-ügyvéd és história-búvárló író páratlan bőséggel ontotta írásait a 19. század magyar történelméről, fontos és kevésbé fontos eseményeiről, ködbe és feledésbe hulló alakjairól, tárgyairól, fölemlegetett, azután elfelejtett helyszíneiről. Kétezernél több írás hordozza homlokán Eötvös Károly nevét, sok közülük jogászi szakiromány, sok parlamenti felszólalás vagy napi célzatú fontoskodás. Többségük azonban valódi értéket jelent, a 19. század történetét aligha lehet hitelesen megismerni és megérteni Eötvös Károly munkáinak böngészése nélkül. Különös volt ez az emberi, írói pálya: szabálytalan, mintha minden fordítva történt volna Eötvös Károly életében. Fiatalon nagyhírű ügyvéd lett, később jó nevű elbeszélő (egy kis rosszmájúsággal szólva: ő volt a „fecsegő lelkiismeret”!), majd élete utolsó harmadában, 1900-tól (ekkor Eötvös Károly 58 éves!) megjelennek írásai, 24 kötetbe gyűjtve. Kétezer írását Eötvös Károly zsonglőri ügyességgel rendezte kötetbe, hol a megírás idejét tartotta szem előtt, hol a mondanivaló folyamatosságára ügyelt, számos története mégis keresztülindázik könyvein, a folytatása (vagy éppen az eleje) évekkel később, váratlanul bukkan elő egy másik műben. Vagyis: Eötvös Károly akármiről ír, mindig tartogat meglepetést olvasóinak. Az író népszerűsége még a 20. század első évtizedében is páratlan volt, némelyik kötete gyors egymásutánban öt-hat kiadást is megért, a könyvpiac tele volt új és újból
kiadott Eötvös Károly-kötetekkel. Aztán még életében utolérte a népszerűség látványos elpártolása, utolsó művei visszhangtalanok maradtak. Amikor 1916-ban meghalt, már egy, a köztudatból kikopott hajdani hírességtől vettek búcsút tisztelői. Teljes életművét, a 24 kötetet nem adták ki a későbbi évtizedekben, ezek nagy része mára könyvritkasággá vált. Egyes könyvei azért meg-megjelentek a 20. század folyamán, s talán még a 21. században is napvilágot látnak, elsősorban az Utazás a Balaton körül, esetleg A Bakony és a sajátos politikai-jogászi töltetet nyert A nagy per. A többi Eötvös Károly-kötet is tartalmaz azonban számos olyan részletet, amely dacol a múló idővel, és helyet követel egy-egy alkalmanként megjelenő (elsősorban elbeszélés-) válogatásban. Az idő valahogy nem úgy működik Eötvös Károlynál, mint általában a regényíróknál, de hát nem is igazi regényíró ő, inkább afféle krónikás, az emlékek füzérre fűzője. Műveiben szó sincs következetes időrendről vagy a történeti összefüggések és tendenciák kibontásáról. Eötvös Károly arra emlékszik és arra emlékeztet, amire „kedve van”, amit érdekesnek, megőrzendőnek tart kortársai és utódai részére. Számára a történelem a 19. századdal azonos, ennél korábbi idők és események alig tartoznak érdeklődési körébe. A 19. század legnagyobb eseménye pedig a nemzeti és emberi sorsfordító esztendő, az 1848–49-es „nagy év”. Ekkor Eötvös Károly hat-hét éves (1842-ben született), csak néhány eseménynek volt tehát véletlen gyermekszemlélője. Ami a század
2
A történelem faggatása
korábbi évtizedeiben történt, azt szülei és „az öregek” elbeszéléseiből hallotta, ismeretei forrásául továbbá régi családi krónikák, periratok és levélgyűjtemények szolgáltak. A személyes átélés, a hallomás és az olvasmányélmény azonban teljes harmóniába fonódott össze munkásságában. A tér fogalmával is meglehetős szűkmarkúsággal bánik az ámuló kisfiú, a lelkesen konspiráló diák és az anekdotázó ügyvédíró. Vagy inkább önkényesen… Elsősorban a magyar Dunántúl érdekli (az ő szóhasználatában: a „Túladuna”), ezen belül is Veszprém és Zala megye, még esetleg Fejér és Tolna, de minél közelebb esik valami a Balatonhoz és a Bakonyhoz, annál hitelesebb, annál magyarabb, annál 19. századibb. Ezért aztán az események között, amelyeket tollhegyre tűz, többségében vannak a Pápa, Komárom, Veszprém városában, Pákozdon, Ozorán vagy Móron, a Sárréten, „a nagy tó” mindkét partján vagy a Sümegen játszódók. Még Pestig el-eltekint néha, de már annál távolabbra nemigen fordítja figyelmét, Debrecennek (pedig az a forradalmi kormányváros!) talán a nevét sem írja le. Hasonlóképpen csak mint távoli földrészről számol be Erdélyről, s mindenről, ahol ő maga nem járt. Nos, Eötvös Károly ezzel a helyhez kötődő érdeklődéssel, nagy események kis pillanatainak az ábrázolásával az 1870-es években megvalósította azt, amit jó száz évvel később (kellő nagyképűséggel) úgy nevezünk: oral history vagy közérthetőbb szóhasználattal: történelem „alulnézetben”.
az a forradalom emlékének körömszakadtig való megőrzése vagy éppen annak elárulása volt. Van ebben a történelem- és világmagyarázatban némi egyszerűsítés, de Eötvös Károly olyan bőségben tálalja az eseményeket, hogy az olvasó nyugodtan átrostálhatja és újrarendezheti magának – ha tud jobb és igazabb rendezőelvet. A történelem – a 19. századé, Eötvös Károlyé, de valójában az 1848-ban még élő öregeké – az utolsó nemesi fölkeléssel, az insurrectióval kezdődött, ama rossz emlékű győri csatával, amely köznevetségként vonult be a köztudatba. Eötvös Károly azonban emlékeztet a csata több száz áldozatára, az osztrák hadvezetés ostoba gőgjére és a magyar tisztikar veszedelmes hiszékenységére – vagyis mindarra, amit 1848-ban is érdemes lett volna tapasztalatként fölhasználni. (A Jókay-nemzetség című könyvében, Jókay József, az író édesapja emlékezései között talált számos adalékot a nemesi fölkeléshez.) A nagy év apró emlékei még inkább afféle történelmi előjáték-gyűjtemény 1848-hoz, olyan személyekről, akik szerepet játszanak majd a szabadságharcban, vagy kövezik a feléje vezető utat. Az Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben hősei (közöttük Wesselényi, Kölcsey, Deák Antal) megesküsznek egymásnak, hogy egész életükben hűek maradnak elveikhez, a nemzethez. Eötvös Károly végigvezeti az eskütevők életét: aki megtartotta esküjét – meghalt, tönkrement, börtönben vagy bitófán végezte, koldusbotra jutott. Aki megszegte – boldogult, vagyont szerzett, hivatalt kapott. A képviselői napidíj 1848-ban afféle jogtörténeti adalék, nem más, mint szégyenletes, kicsinyes civódás, amely negyvenkét (!) parlamenti fölszólalásban nyilvánult meg, a címben jelzett témában. Az újonnan alakult népképviseleti Országgyűlésben „a főrendek… lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvűség, magyarság és demokrácia összes vívmányai
I. A 19. század eseményei – Eötvös Károly „olvasatában” – a napóleoni háborúktól nyílegyenesen haladnak 1848 felé, legföljebb néhány gaz renegát és megátalkodott haladásellenes akarta lefékezni az idő kerekét. Ami pedig 1849 után esett a hazában,
3
PoLíSz ellen”. (1848 e kis előjátékai az Emlékezések c. kötetben olvashatók.) Hogy új idők szelei fújnak, azt Eötvös Lajos, mezőszentgyörgyi középbirtokos már 1848 tavaszán megtapasztalta, amikor birtoka törvényszabta részét felosztotta volt jobbágyai között. A jobbágyfelszabadítás mégiscsak az esztendő legnagyobb eseménye volt, Eötvös Lajos hirdette és gyakorolta a polgári egyenlőséget, volt jobbágyait mostantól magázta, az új társadalmi rend – döcögve bár – de csak megindult a maga útján. Fia, a hétéves Eötvös Károly számára mindez kevésbé érthető dolog volt és egyáltalán nem látványos. Az viszont igen, hogy a közbiztonság megteremtése érdekében nemzetőrséget szervezett Mezőszentgyörgy is (ez az apró település a Balaton keleti sarkához közel található, akkoriban Veszprém megyéhez tartozott), az ötvenfős egység vezetőjévé Eötvös Lajos polgártársat választották. A korabeli nemzetőrség erényeiről és hiányosságairól senki olyan vonzó tárgyilagossággal nem ír, mint Eötvös Károly – a frissen öntudatra lelt, nemzetté váló nép nagy élményeként mutatva be. De az ördög azért a részletekben rejtőzik…! Fegyvere nem volt a szentgyörgyi nemzetőrségnek, Eötvös Lajos a falubeli kováccsal dárdahegyeket kovácsoltat, és ezeket bakonyi gyertyánfa nyélre szerelik. A parancsnok polgártárs „fegyverforgatásra” okítja nemzetőreit, akik büszkén menetelnek, vállukon vashegyű dárdáikkal. A civil kurázsi azonban hamarosan elképesztő eredményre vezetett, és ijesztő következményekkel járt… 1848 őszén az események a Balaton-parton is fölgyorsultak. Jellasics már Szárszó környékén állomásozott, hadai a Dél-Dunántúlon nagyrészt akadálytalanul nyomultak előre, hogy majd egyesüljenek a forradalmi fővárosok elfoglalására (akkoriban így, közös néven és többes számban nevezték Pestet és Budát). István nádor, a magyar hadak főparancsnoka Veszprém-
ből Füredre vonult át kíséretével, Füredről futárt menesztett Jellasicshoz, megüzenve, hogy tárgyalna vele a békéről. István nádor nem volt rossz ember, a jó emlékű József nádor fiát tisztelték benne, akik tisztelték. De többnyire „Palatínus Pista” néven emlegették, ez magyarul a szeretetről tanúskodó becenév (és nem gúnynév!), az osztrák udvari népek azonban példátlan pusztai bugrisságnak minősítették ezt az elnevezést. Kossuth Lajos, három nappal korábban, az Országgyűlésben felajánlotta Istvánnak a koronát. István királyhű alattvaló volt, a koronát visszautasította, nádor volt, hivatalból a magyar hadak fővezére – ez békében aligha jelentett komolyabb elfoglaltságot. De most 1848 volt, Jellasics pedig a nagy víz túlpartján, hétezer fölfegyverzett horváttal! István üzent a bánnak, tárgyaljanak „semleges területen”: a Balaton közepén. Jellasics igent mond, a Kisfaludy gőzös elindul Füredről, fedélzetén a nádorral. Jellasics színjátékot rögtönöz a tóparton: katonái térdre hullva kérik, ne hallgasson a magyar szirénhangokra, ne lépjen a hajó fedélzetére! Jellasics „enged a kérésnek”, megüzeni: nem bízik a nádor adott szavában. A horvát bán (aki magyar zászlósúr) hazugnak nevezi a legfőbb magyar közjogi méltóságot (a király után), a nádort. Az aulikus császári főtiszt hazugnak nevezi az osztrák főherceget – büntetlenül. A Kisfaludy még füstölög egy darabig a víz közepén, aztán visszatér Füredre. A nádor partra száll, Pest helyett Bécs felé indul, ahol lemond nádori tisztéről, az udvar egy kastélyt jelöl ki örökös száműzetése színhelyéül, valahol a birodalom végvidékén. Jellasics indul tovább, lépésben, nyitott kocsiban, hibátlan magyarsággal biztatja „a föld népét”, hogy zavarja el a rebelliseket. Két nap múlva Pákozdra érkezik… István nádor és Jellasics bán, a magyar történelem nagy mellékalakjai ők mindketten, nem tragikus hősök, inkább szánalmas figurák, nem Jókai, hanem
4
A történelem faggatása
Eötvös Károly tollára valók! (Az Utazás a Balaton körül legérdekesebb lapjai őrzik az emléküket.) A mezőszentgyörgyiek pedig egyszerre tevékeny részesei lesznek az eseményeknek. Jellasics, még Szárszóról, tizennyolc fős futáregységet küld délen táborozó két tábornokához, Rothhoz és Philippovichhoz, csatlakozásra utasítja őket, Pákozd térségében. A szentgyörgyi nemzetőrök megtámadják a horvát futárokat, fanyelű lándzsáikkal megölik a tizennyolc fegyverest, aztán ijedtükben tizennyolc helyen elássák a holttesteket a zsombékban. A gyülekezési parancs nem érkezik meg Rothhoz és Philippovichhoz, ők nem érkeznek meg Pákozdra, Jellasics elveszti a csatát, lehet, hogy a szentgyörgyi nemzetőrök történelmet írtak? „A bán a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével… Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatokat tartott szükségesnek. Ez volt a híres „Flankenbewegung”, a hadak történetében gúny és nevetség tárgya azóta e szó”. Görgey, aki ekkor Perczel Mór táborkarában százados, rohamra vezényli huszárait Ozoránál (éppen Roth és Philippovich egységei ellenében), a nemzetőrök a dombtetőn egybefüggő csatárláncot képeznek, villogtatják fegyvereik arasznyi vashegyét, a horvátok leteszik a fegyvert. „Két tábornok, kétszáznyolc tiszt s közel nyolcezer altiszt és közlegény a fogoly. Minden ágyú, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ilyen tökéletes győzelmet függetlenségi harcunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk”. A bekerítő lovasroham előtt Görgeyt Eötvös Lajos irányította rövidebb útra, a horvátok háta mögé, ez is a sikeres akció része volt, a nemzetőrparancsnok mellett ott lábatlankodott a hétéves kisfiú is, Eötvös Károly. 1901-ben a neves ügyvéd-író fölkereste a nyolcvanhárom éves tábornokot visegrádi remeteségében, felemlegették a hajdani, ozorai szép napot. (Aztán egyazon
évben haltak meg mindketten, 1916-ban. Kései találkozásukról is A nagy év lapjain számol be Eötvös Károly.) A győzelem mámorát és izgalmát sötét és hideg napok váltják föl, 1849 újévének reggelén, véresen és félig megfagyva vánszorog be Szentgyörgyre a móri ütközet néhány sebesültje. Egyikük egy fiatal huszárhadnagy, aki összecsapásban megölte az osztrák vértesek parancsnokát, Schaffgotsche őrnagyot. A móri vereség után két nappal az osztrák sereg már Pest-Budán volt, a menekülőket nem üldözték tovább, a hadnagy fölépült sebesüléséből, és végigharcolta a szabadságharcot, aztán büntetésből besorozták osztrák közlegénynek. A gyermek Eötvös Károly ekkor találkozott először a családi házban a háború sebesültjeivel, a menekülés, a bujdosás-bujtatás félelmévelörömével. Életművének és A nagy év kötetnek talán legegységesebb és leginkább időtálló része a Százhetvenöt huszár című történelmi emlékezés. Hermann János huszárőrmester, később veszprémi kereskedő mesélte el élete nagy történetét Eötvös Károlynak, a fiatal veszprémi újságírónak. (Hermann a történet kéziratát fölajánlotta Jókainak is, aki azonban inkább csak ötleteket használt föl belőle A kőszívű ember fiaiban. Eötvös Károly kisregénye többször megjelent önállóan is, s az 1970-es években a Nyolcvan huszár c. film alapjául szolgált.) Galícia a 19. századi magyar olvasó számára igazán Isten háta mögötti világ volt, ez az osztrák „örökös tartomány”, a lengyel– orosz határvidéken afféle katonai büntetőtáborként élt a köztudatban. Az egyhangú garnizonéletet a vakfegyelem jellemezte, az ide száműzött tisztek érdektelensége, beletörődése a változtathatatlanba. A változások azonban 1848 áprilisában mégis elkezdődtek, hol ígéretek, hol fenyegetőzések formájában. A császár napi parancsa Jellasicsot egyszer „hűtlen ellenszegülőnek” nevezi, és megfosztja báni rangjától, máskor viszont
5
PoLíSz „kedvelt hívünknek” mondja, „akire hadsereget bízunk, hogy tanítsa meg móresre a magyarokat”. Itt valami nincs rendben, – gondolják a Württemberg huszárok, a Vilmos huszárok meg a többiek. Az őrmesterek (egyikük Hermann János) megesküsznek, hogy hazavezetik a legénységet. A szökés azonban az ellenséges országban kockázattal jár: helyismeret, pénz és fölszerelés nélkül az életüket veszélyeztetik. A lengyel nemzeti fölkelés emléke még elevenen él Galíciában, a környék hemzseg a kémektől és a besúgóktól, a lengyel földesurak támogatnák szökésükben a magyar huszárokat, de félnek a császáriaktól és a saját parasztságuktól. „Akit a nemesség szeretett, azt gyűlölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének… A lengyel és az orosz paraszt már ennél fogva is ellensége. S a bécsi udvar gondoskodott róla, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje s meg ne szeresse a magyart”. Galícia (korabeli magyar nevén: Gácsország) erdős dombvidékein vonulnak végig a huszárok, menekülve a közeledő téltől (1848 novembere van!) és félve az egyre meredekebb Keleti-Kárpátoktól (Galícia a Kárpátok külső íve mentén fekszik). A hidakat és a zsilipfedőket a parasztok fölszedik előttük, a gázlóknál kaszával-vasvillával lesnek rájuk. Az osztrák katonaság pedig elállja az átkelésre alkalmas hegyszorosokat. A huszárok az egyedül lehetséges utat választják: keresztül a Kárpátok bércein, ahol nincs ember, nincs falu, se élelem, se szálláslehetőség – csak az évtized leghidegebb tele. A huszárok kötőféken vezetik reszkető lovaikat a sziklacsúcsok között, napokig csak veremből kiásott répát esznek, savanyú juhtejet isznak. Húsznapi rettenetes menekülés után jutnak el a Máramaros megyei Felsővissóra, az első magyar településre, ahol végre emberi szót, barátságos bánásmódot találnak. Nincs zászlódísz, se ünneplő beszéd, megfürdetik és megetetik a
lovat és lovasát – és máris indulnak Bem erdélyi hadseregébe. Az mindenesetre különös, hogy „a nagy nap” eseményeit, 1848. március 15-e történetét, amelyet „ma minden iskolás gyerek ismer”, mennyire hézagosan és hibásan ismeri a mindentudó Eötvös Károly (még 1906-ban is, amikor emlékezése A Bakony c. kötetben megjelent). Azt ugyan bölcsen szögezi le, hogy „Pozsonyban e napon készült el az az országgyűlési határozat, mely által az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett a magyar nemzet”. Az is jó, hogy emlékeztet: Irinyi József fogalmazta meg a 12 pontot, ma ritkán kötjük e becses okmányt az ő nevéhez. Eötvös Károly szerint azonban 15-én reggel „a tizenkét pont már kinyomtatva”, vagyis nem tud a Landerer és Heckenast nyomdában történtekről, „a nép nevében” tett sajtófoglalásról. Majd: „Petőfi a reggeli órákban megírja híres riadóját: Talpra magyar!” Ma úgy tudjuk, már 13-án megírta, 14-én este el is szavalta a Pilvaxban. Aztán a kedélyes ügyvéd szólal meg – ötven év távlatából: „A népgyűlést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és rendőrségnek… A hol jurátus és egyetemi ifjúság nagy számban volt: ott nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkednie.” Se Múzeum-lépcső, se Bánk bán a Nemzetiben, Táncsicsról máshol azért tesz említést. Igazi csemege Eötvös Károly számára „az öreg Bakony” sajátos történelmi szerepe, 1849 nyarán. Amikor Pestet másodszor is fenyegette az osztrák megszállás (immár Haynau a főparancsnok), és a kormány ismét menekülni kényszerült (ezúttal Szegedre, Aradra), a kormányzó környezetében többen „mentőakciót” szerveztek a Kossuth-gyerekek érdekében. A tiszteletre méltó vállalkozásba „hivatalosak és választottak” egyaránt beleavatkoztak, talán többen is, mint kellett volna. Amikor a két menekítendő fiú (egyik se volt még tízéves!) fogaton, kísérő titkárok és nevelőnők hadával megérkezett a bakonyi menedékhelyre
6
A történelem faggatása
(Pénzeskút környékére), már mindenki tudott érkezésükről, legfőképpen Haynau táborszernagy. A gyerekek és rejtegetőik hamarosan a pozsonyi várbörtönben kötöttek ki, ahol „a bresciai hiéna” szemrevételezte az értékes foglyokat (aztán szélnek eresztette őket).
ötvennél több emlékezést, hivatalos jelentést, vizsgálati jegyzőkönyvet átböngészett – eredmény nélkül. Maga utazott Erdélybe, a három helység nevét hordozó csatatérre és környékére. „A földterület, ahol Petőfi elesett… Haller Ferenc magántulajdona volt, s a fehéregyházi várhoz és uradalomhoz tartozott. Haller Ferenc 1849-től kezdve várfogoly, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és birtoka az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak birtokába jutott. Nem is lett volna ember, aki az egykori csatatér dűlőin… jóindulattal vezetgessen. Fehéregyházi oláhtól, segesvári szásztól annyi szívességet, annyi észt várni nem lehetett. S aztán ki ismerte ezek közül Petőfit? Senki.” Ennyit a helyszínről, a helyszínen élőkről. És a korszakról? „A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek a csatában, vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf Hallerral együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sírjait nem látogatni gyakorta. Hadd nőjön azokon letaposatlanul a fű és a virág”. A kutatás – talán – eredménytelen volt valóban, a félelem és bizalmatlanság légkörét azonban Eötvös Károly hibátlanul mutatja be. (Ez a kései visszatekintés is A nagy év című kötetbe került.) A „nagy” történelem hullámcsapásai azért később sem kerülték el Mezőszentgyörgyöt, az Eötvös-portát! Az 1850-es években az osztrák hadbírák hírhedetté tették nevüket országszerte, amint „a föld népén” számon kérték a szabadságharc idején elkövetett (vagy el sem követett) tetteiket. A horvát futárosztag eltűnése miatt többször is megjelentek Szentgyörgyön, de a falu népe (akik maguk is részesei voltak az eltüntetésnek), mindannyiszor megvédték Eötvös Lajost, s egyúttal úgy összezavarták a hadbírákat, hogy azok dolguk végezetlenül kocsiztak vissza Veszprémbe. Egyszer aztán a „megyei fizikusokkal” jöttek helyszíni szemlét tartani (mai néven: tisztiorvosokkal vagy éppen igazságügyi orvos szakértőkkel), de
II. „A nagy év” után következett „a rettenetes év”, kezdődött 1849 őszén s ki tudja, meddig tartott… Csak 1881-ben bátorkodott leírni az alábbi óvatos sorokat Eötvös Károly: „Mi, dunántúliak nem ismertünk otthon nemzetiséget. Minket nem gyújtogatott fel a „rác”, nem öldösött le az „oláh”, s velünk nem packázott Hurbánnak és társainak felvidéki tótja. Mi a forradalom emberirtó fajgyűlöletének sötét jeleneteit nem láttuk, nem éltük át, mi csak a némettel hadakoztunk, becsületes, nyílt csatában, a horvát ugyan minket megtámadott, de mi a horvátot megvertük, elfogdostuk, hazaeregettük és kinevettük. Az erdélyi magyar nemesség akkori oláhgyűlöletéről nekünk fogalmunk se lehetett” – politikushoz képest meglepő, már-már életveszélyes tájékozatlanság szól ebből a vallomásból (azért a „németet” sem érzi mindig mindenhol olyan becsületesnek és nyíltnak Eötvös Károly!). A Magyar alakok egyik portréjában arról számol be, hogy Kemény István – fejedelmi sarj – a szemtanú hitelességével írta meg az 1848–49-es román vérengzések történetét – németül, hogy a király is értse. „Elolvasta s utána nagyon hallgatag lett” – mondja Kemény István – olvassuk Eötvös Károlynál. Mint annyian, Eötvös Károly sem hitt a szóbeszédnek, maga szeretett utánajárni – aminek szabad, aminek érdemes. (Vagy éppen, aminek nem szabad és ami veszedelmes?) „Nyomoztam, ahol Petőfi elesett” – írja címül kutatásai eredménye fölé, miután
7
PoLíSz ők sem voltak képesek (kaphatók), hogy a futárok halálát a mezőszentgyörgyi nemzetőrök dárdáival hozzák kapcsolatba. Ha „Túladuna”, akkor Bakony, ha Bakony, akkor Sobri! De 1849 még a betyárvilág megítélését is sajátos módon színezte át, a jogász (!) Eötvös Károly a fent említett hadbírák működését ekként mutatja be: „A legvadabb haramiák sem voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos őrei közül. A hatvanas években borzasztó rögtönítélő katonai bíróság működött túl a Dunán, s vagy száz embert juttatott kötélre. Itt a szónak patológiai értelmében valóságos őrült hadbíró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált, ha magyar – fel kell akasztani”. Ami ez utóbbi körülményt illeti, 1863ban maga Eötvös Károly is csak nehezen szabadult az igazságszolgáltatás büntető kezéből. A huszonegy éves patvarista diák idézést kapott a komáromi hadbírósághoz. A család azt gondolta, katonának akarják vinni: „Szörnyűség…! Mert hiszen ha honvédnak, fölkelőnek, inzurgensnek sorozzák be, ha azután rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra hurcolják: ez mind semmi! – De németté, kutyává lenni, szegény lengyelt, olaszt, magyart legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával hurcolni: hajh, ez lenne már az irtózatos átok! Bizony így gondolkoztak akkor az emberek, a magyar szülők!” Eötvös Károly azonban más minőségben hívatott meg a hadbírósághoz! Belesodródott az Almássy-féle összeesküvésbe, még ha csak csekély mértékben is: plakátokat ragasztgatott éjszaka Veszprém utcáin, és ellenségei (vagy inkább: apja ellenségei?) följelentették. Eötvös Károly januári hidegben érkezett Szőnybe, és éjszaka, a zajló Dunán, nehézkes ladikon kelt át, hogy határidőre megérkezzen bírái elé (híd akkor nem állt még a Dunán Komáromnál). Az osztrák hadbíró azonban szerencsére egy ismerős magyar ügyvéd (Eötvös Lajos) lekötelezett-
je volt, aki dorgálással és apró büntetéssel elbocsátotta a fiút. (Mindez persze megítélés kérdése! „Pár hónapig elzárva volt! – mondja rövid életrajzában az 1897-es parlamenti névsor, „Súlyos várfogságot kapott!” – állapítja meg 1965-ben az irodalomtörténeti kézikönyv, „Vizsgálati fogságba kerül” – óvatoskodik 1987-ben az életrajzi kronológia.) A „magyar alakok”, akiket Eötvös Károly fölvonultat, – képviselőtársai, elsősorban Deák-pártiak, az író mindnyájuk élettörténetében hangsúlyozza részvételüket a szabadságharcban, majd a meghurcoltatás éveit-hónapjait. Közöttük több miniszter, két miniszterelnök is szerepel (Szlávy József, Bittó István), de legtöbben a kiegyezés kori magyar politikai élet közkatonái. A nagy személyiségek élete, hatása környezetükre kevéssé foglalkoztatta Eötvös Károlyt, a politikus Széchenyi, Deák, Kossuth vagy Tisza Kálmán és Andrássy neve inkább csak politikai írásaiban tűnik fel. S ha mégis ír róluk, a gáláns udvarló vagy a birtokvásárló Széchenyit említi, a vidéki magányba húzódó Deák Ferencet idézi föl, vagy a turini remetét, az agg Kossuthot mutatja be. Az ő életművük értékelése a történészek feladata, nem a krónikaíróé, mondja – bizonyára helyesen – Eötvös Károly. Szlávy öt évet ült Olmützben, ahol „vasba verték”, Eötvös Károly részletesen ismerteti a bilincs, a vas és a lánc használatát az igazságszolgáltatásban – keserű adalékok ezek a kor ismeretanyagához. És különösek…! Az ügyvéd-újságíró Eötvös Károly és a miniszterelnök Szlávy József (1872–1874) kapcsolatáról: „Gyakran meghívott magához, látogassam meg. Sohase látogattam meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai hírlapíró voltam, a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől értesítsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én úgy írok, ahogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a miniszter úgyse adhat semmit, csak
8
A történelem faggatása
én tehetek neki szolgálatot, nem ő énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt”. – Ezeket a sorokat vajon ismerik-e a későbbi idők magyarországi politikai hírlapírói, és vajon így gondolják-e a későbbi idők magyarországi miniszterelnökei is? 1848 elmúlt, az emléke beleépült a túlélőkbe, 1849-et megszenvedték sokan, aki túlélte a börtönt és a megaláztatást, annak emlékei között lassanként mindez büszke érdemrenddé kezdett fényesedni. Az emigrációról Károlyi Gábor szavait érzi magához és véleményéhez közelállónak: „Nagyon elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi sőt még deákpárti notabilitás is ott szerepelt a titkos forradalmi bizottságban, míg az olasz és a porosz ágyú szólt, azután pedig egymást múlta felül a kiáltozó loyalitásban”. (A Gróf Károlyi Gábor följegyzései című életrajz valójában Eötvös Károly följegyzéseit jelenti, a kallódó és tékozló gróf a magyar arisztokrácia beilleszkedési képtelenségének egyik riasztó példája. 1893-ban Eötvös Károly együtt utazott Károlyival az agg Kossuthhoz.) A szabadságharcot és a megtorlást (és az emigrációt) túlélők sorsa ugyanúgy a kilátástalanságot és a pusztulást sugallja, mint az 1832 szilveszterén fogadalmat tevőké. Három ismeretlen-ismerős, közemberi sors a sok közül. A bécsi diákvezér valódi neve Goldner volt, Jókai Mausmann néven tette A kőszívű ember fiai rokonszenves mellékalakjává, és dicső halált oszt ki számára Buda visszavételekor. Eötvös Károly kikutatja: Goldner Világos után Magyarországon bujkál, idővel katonaorvos lesz, választott hazájában családra, nyugalomra talál. Már a kiegyezés után – megvádolják, belehal a rágalomba. A magyar történelem kevés külföldi barátjának egyike volt, nevétalakját elfeledte az utókor. Boros Sándor menekítette 1849-ben a Kossuth-fiúkat a Bakonyba, élete nagy részét ezért emigrációban volt kénytelen eltölteni, Amerikába vándorolt ki. Kossuth
rokona volt, csak a kormányzó halála után tért haza, maga is aggastyánként. Nem azt a világot találta itthon, amelyért érdemes volt föláldoznia az életét. Öngyilkos lett – nevét – különös sors! – Jules Verne a hűséges magyar szolga neveként használta föl Sándor Mátyás című regényében. (Mindkettőjükről a Tünemények c. könyv emlékezik meg, A torlaszhős vége Goldnerről, A bujdosó hazajön meghalni pedig Borosról.) A móri csata huszárhadnagyával még a lefokozott tisztek között is megkülönböztetett tisztelettel bánnak az osztrákok, „bajtársnak” szólítják. Ő maga Itáliában marad, idővel Garibaldi seregében a magyar huszárlégió vezetője lesz. 1862-ben az olasz király személyes közbenjárására kegyelmet kap Ferenc Józseftől. De „a penészes békének robotos élete nem való a hősnek”, hazatért, de nem találta helyét, 42 évesen meghalt. Az osztrák Schaffgotsche őrnagy síremléke a móri Kálvária-temetőben található, magyar legyőzőjének emlékét nem őrizte meg az utókor. Az 1870-es években Eötvös Károly a főváros legjobban kereső ügyvédjeinek egyike, népszerű társasági ember (ő „A Vajda”, a kedvelt anekdotamondó), harmincas éveiben jár (említettük: hamar hozzá pártolt a szerencse!), aligha vádolható tehát öregkori zsémbeléssel vagy vaskalapos bizalmatlansággal az új világ új jelenségei iránt. Radikális, liberális – még ha ezek a fogalmak nem is éppen azt jelentik, mint napjaink politikai szóhasználatában. A rohamos kapitalizálódás, az osztrák színezetű európaizálódás válságba sodró hatását talán nem látja, de a pusztuló hagyományok hiányát igen, az ország erkölcsi tönkretételét igen. Harmincnyolc éves, amikor leírja: „Budapesten… már annak a szellemnek a hullámcsapásait vette(m) észre, mely nem ismer hazát, csak hasznot, nem ismer nemzetet, hanem csak társaságot, az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az örökséget, s az örökséget nem kötelességek teljesítésére, hanem mulatságra és élvezetre használja”. (Ma-
9
PoLíSz gyar alakok, a könyv ugyan 1901-ben jelent meg, de az idézett szöveg a sajtóban először 1880-ban látott napvilágot.) 1893-ban Eötvös Károly, fia, Bálint és Károlyi Gábor fölkeresik az idős kormányzót torinói remeteségében. Eötvös Károly megvásárolja Kossuth könyvtárát a Nemzeti Múzeum (az Országos Széchényi Könyvtár) számára, hogy ekként támogassa Kossuthot szigorodó anyagi helyzetében. A megrendítően szép napok során azért – hát persze! – politikáról is esik szó bőven. A sajtó 1848-as és korabeli szerepének megváltozását a következőképpen foglalja össze Kossuthnak Eötvös Károly: „Akkor a sajtó az emberiség haladását és a nemzeti jobblét előremozdítását képviselte… A hírlapnak ma az a feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfijait legázolja… A korszerű sajtó eszközei közül a rágalmazás, a gyanúsítás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőí-
tése. Ám minderre gazdag lelkű s önbecsét érző férfiú nem vállalkozik”. A tisztelgő látogatás alig titkolt célja az volt, hogy rábírják (a 91 éves!) Kossuthot: adja jóváhagyását a tervezett magyarországi pártszakadáshoz. Kossuth éleslátását mi sem bizonyítja jobban: változatlanul az egységes ellenzéki párt híve maradt. Álljon itt végül még egy idézet, amely Eötvös Károly, de akár az egész Magyarország sorsának fél évszázados alakulására értelmezhető (a Tünemények c. kötetben jelent meg 1908-ban), amely megfogalmazza egy nagyra hivatott nemzedéknek és hiteles sorsú képviselőinek véleményét múltról, jelenről, jövőről: „Más faj állott a kihalt helyére… De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni új embereknek? Miért rokkant össze a régi faj a demokrácia súlya alatt, melyet ő maga önként, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokrácia szabad levegőjén el kellett sorvadnia?”
A tanulmányban szereplő Eötvös Károly utalások és idézetek (a kötetek első megjelenésének dátumával): A Bakony 1–2. köt. (1909) – Kikből áll a tábor?, A Bakony ura A nagy év (1905) – A dicsőséges csaták napjaiból, Nyomoztam, ahol Petőfi elesett, Még se lett királyi ember, A hős, Százhetvenöt huszár A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége 1–3. köt. (1904) A Jókay-nemzetség (1906) Emlékezések (1901) – A nagy év apró emlékei, Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben, A képviselői napidíj 1848-ban, Szilveszter reggelén, Aggodalmas napok, A régi megyei fizikusok, A híres Bakony és a híres Sobri Jóska Gróf Károlyi Gábor följegyzései 1–2. köt. (1902) Magyar alakok (1901) – Szlávy Józsefről, Báró Kemény István Tünemények (1905) – A torlaszhős vége, A bujdosó hazajön meghalni Utazás a Balaton körül 1–2. köt. (1900) – A nemzet története a víz színén (1848 százhatvanadik emlékévében)
10
A történelem faggatása
Lengyel János
Trianontól Trianonig 1947. február 10-én Párizsban a történelem megismételte önmagát, a II. világháború európai harcait lezáró békediktátummal, Magyarországot és a magyar nemzetet az 1920-asnál is súlyosabb megcsonkítás és vérveszteség érte. Újabb falvak elcsatolása, jóvátételi terhek, megszállás, szovjet rekvirálás, hadifoglyok és polgári személyek elhurcolása, szovjet–magyar gazdasági szerződések láncolata stb. A legbeszédesebb mementó a kárpátaljai falu, Szelmenc sorsa, ahol a megdicsőült határhúzogatók a falu főutcáján vonták meg a határt a két mesterséges képződmény, a Szovjetunió és Csehszlovákia között. A határ ma is ott húzódik, ébren tartva a tényt, hogy az emberi ostobaság örök. Igaz, ma már két másik ország, Ukrajna és Szlovákia bitorolja a fal két oldala mögötti részt. Amíg a határ mindkét oldalán álló fél Székelykapu nem lesz újra egy egész, a falu kálváriája is tovább folytatódik. A győztes hatalmak nem tanultak az I. világháborút követő elhibázott döntéseikből, amelyek voltaképpen előidézték a második, még pusztítóbb világégést. Rövidlátásuk később különféle konfliktusokhoz vezetett, lásd a délszláv háborúkat, Koszovót, Boszniát, Macedóniát, Horvátországot stb. Újra összetákoltak olyan mesterséges és életképtelen államokat, mint a Szerb–Horvát Királyságot felváltó Jugoszlávia vagy Beneš Csehszlovákiája. De az óta, a háború utáni „rendezés” legnagyobb haszonélvezője, a Szovjetunió is alkotó elemeire esett szét. Magyarország a második világháborúban egyfajta idejétmúlt lovagiasság jegyében, a rá jellemző konok oktalansággal ismét a vesztes oldalon harcolt az utolsó pillanatig, miközben az ugyancsak német-szövetséges Tiso-féle Szlovákia, Hitler mintaállama,
Ausztria vagy Románia a győztesekhez átpártolva, részesült a zsákmányból. A magyar földből, a magyar javakból, a magyar lelkekből stb. Mellesleg: a szintén náci-kollaboráns Franciaország (Petain marsall vezetésével) hasonló okok miatt újfent a győztesek közt pöffeszkedhetett. Mint vesztes országok, Magyarország és Románia egyaránt 300 millió USA dollár kártérítést volt köteles fizetni, míg Olaszország is csak 330 milliót. De figyelembe véve a két ország területét és lakosainak számát, a magyar állampolgárokra lényegesen nagyobb teher nehezedett. A jóvátételt a megnövekedett területű Magyarországra vetették ki, amit az újra megcsonkítottnak kellett kifizetnie. De nemcsak a Szovjetuniónak és Jugoszláviának, hanem Csehszlovákiának is, holott ezzel az országgal nem állt hadi állapotban, és semmilyen kárt nem okozott neki. Ide tartozik, hogy a magyar fél éppen a csehszlovák kormány felé fennálló 30 millió dolláros jóvátételi kötelezettségének tett eleget a leghamarabb, 1946 és 1949 között. Ez nem csupán a magyar nemzetgazdaság erőn felüli teljesítő képességének tudható be, hanem a háttérben meghúzódó piszkos diplomáciai alkunak is. Ugyanis a csehszlovák kormány annak fejében ismerte el a magyar jóvátétel teljesítésének elismerését, ha a magyar kormány végérvényesen lemond a két ország között végbement lakosságcsere során, Csehszlovákiából kitelepített magyar családok kárpótlási igényéről. Tehát itt az történt, hogy a két ország diplomáciai tárgyalásai során magánjogi kérdésekben döntöttek. Ennek az elhibázott lépésnek messzemenő következményei vannak. A korabeli magyar kormány elvette a lehetőséget a meghurcolt felvidéki magyaroktól, hogy jogi úton kérjék
11
PoLíSz az anyagi kárpótlásukat a Csehszlovákia jogutódjának számító cseh és szlovák államtól. Más kérdés, hogy a szlovák parlament, azzal, hogy megerősítette a beneši dekrétumokat, az erkölcsi kárpótlás lehetőségét is megakadályozta. Már az is botrányos, hogy a kettős mércével mérő Európai Unió ezzel az emberi jogokat sértő dekrétummal egyáltalán felvette soraiba a két országot. Brüsszelnek csak akkor fontosak az emberi és a kisebbségi jogok, ha azok egybeesnek a saját érdekeivel. Legyen szó bármelyik közép-európai országról. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül elszakítanák Koszovót, egy szuverén ország részét, amely sohasem volt albán irányítás alatt, ugyanakkor az egykor ezer évig magyar területektől még az autonómiát is megtagadják. Vajon Ahtisaari úr és munkaadói mit szólnának, ha a vajdasági magyarok állnának elő elszakadási szándékkal? A második világháborút követően a trianoni kettős trauma a kortársak lelkén még eleven sebként égett, mára azonban elvesztette valós jelentéstartalmát. A nemzettudattal, önérzettel, erkölcsi magatartással együtt háttérbe szorult az országcsonkítás okozta veszteségtudat. Sajnos ennek érdekében nem csak a környező országok tevékenykednek hathatósan. A nemzettudat oly mértékben eltorzult, hogy csak nagyon nehezen kezd magára találni. Sorolni lehetne a meggyőző példákat, de mi végre? Fontosabb a lényeg, az, hogy egy népnek szüksége van önbecsülésre, arra, hogy büszkén vállalja múltját, jelenét, és a legjobb irányba alakítsa jövőjét. Különösen fontos ez az olyan kis népek esetében, mint a magyar. A Nyugat kritikátlan utánzása helyett újra fel kellene fedeznie saját értékeit, vállalni és felmutatni azokat – amíg még van mit. Nem a bezárkózás a megfelelő stratégia, de ki kell építeni egyfajta nemzeti önvédelmi struktúrát! Sürgősen, mert már nincs idő a vitákra, időhúzásra. Most lépni kell, azonnal! A történelmet emberek írják, és az igazság tolla hol vastagon, hol halványabban rója a
sorokat. Ettől függetlenül a népeknek szükségük van hiteles történetírásra, amely szem előtt tartja a nemzet érdekeit. Magyarországon beszélhetünk ilyen történetírásról? Mivel magyarázható, hogy a nagyszámú külföldi (francia, román, szerb, szlovák, cseh, amerikai, ukrán, orosz stb.) mellett néhány magyar történész is tevékenyen hozzájárult és hozzájárul nemzetünk lejáratásához? Mert minden korban akadtak és ma is akadnak emberek, akik önös érdekből hajlandók elárulni országukat és a népet, amelyből vétettek. A sok év(tized)es, módszeres nemzettudat-rombolás eredményeként Szent István királyunk országa már csak a lelkek mélyén, emlékekben létezik. Vagy talán már ott sem, mert ha felnyitjuk a féltve őrzött ereklyéket, rájövünk, hogy értékeinket már régen kilopták belőlük. Így lesz a Szent-Koronából „smici sapka”, István király jobbjából „szent cafat”, az Árpád-ház zászlajából politikai hisztéria tárgya stb. Trianon a mai nemzedékek tömegei számára már semmit sem jelent, pedig annak következményei rányomják bélyegüket életükre, befurakodnak mindennapjaikba, és nyomukban még nagyobb rombolást láthatunk. Fiataljaink többsége nem tudja, honnan jöttek, kik voltak az őseik, és milyen értékeket oroztak el tőlük. Fogalmuk sincs arról, hogy magyarnak lenni nem csupán a kék útlevelet, a gulyást, a piros paprikát, a csárdást, a tokaji aszút, a kilenclyukú hidat, a Fradit vagy uram bocsá, a Budapest Parádét stb. jelenti, hanem ennél többet: valami ősit és mélyről jövőt, egy láthatatlan kapcsot, amely összeköt és megtart. Megtart? A magyarságot sokszor legyőzték már, de hatalmas életerejének köszönhetően a legveszedelmesebb sorscsapásokat is képes volt elviselni, túlélni, és talpra állni. A Kárpátmedencében eltöltött több mint ezeregyszáz évünk cáfolhatatlan bizonyítéka életképességünknek, életigenlésünknek. Múltunk építményének téglái, hol dicsőségtől fényesek, hol vészterhesen komorak. Nincs szüksé-
12
A történelem faggatása
günk nekünk idegen akolban kutatni etruszk, japán, egyiptomi, sumer stb. ősöket. Kevesen akadtak, akik súlyos tragédiáiban együtt éreztek a magyarsággal. Az a nép, amely némán, a legkisebb ellenállás nélkül tűri, hogy akár szellemi, akár fizikai vágóhídra tereljék, sőt, némely nemzetáruló révén maga is hozzájárul ehhez, nem együttérzést érdemel, hanem megvetést. A megvetés legsúlyosabb formája, amikor az önmaga ellen gerjed. Ez ellen tenni kell, hogy az ego újra büszkén vállalhassa fel önmagát! Talpra, magyar, ha még akarsz lenni! A megmaradás igenlésében követendő példa lehetne számunkra az ír, a szerb, a román, az albán, az arab vagy éppen a zsidó nép önbecsülése, nemzetszeretete, összetartása. Nekik nem volt 2004. december 5-éjük. Nekik nem kellett népszavazást tartaniuk arról, hogy befogadják-e nemzettársaikat.
Náluk ez egyértelmű volt. Ezeknek, a népeknek minden nemzettársuk egyformán fontos, éljenek bárhol a világon; ellentétben a magyarral, amely a lelkületétől idegen eszmék hatására könnyű szívvel hajlandó lemondani a csonka anyaország határain kívül rekedt nemzettestvérek millióiról. (Lásd a határon túli, kisebbségben élő magyar közösségek támogatására szánt pénzösszegek megnyirbálását, a kettős állampolgárság intézménye bevezetésének elutasítását, az országba való beutazás nagymérvű megnehezítését stb.) Nyolcvanhét esztendő telt el a trianoni diktátum aláírásától, időközben újabb világégés pusztított, forradalmak és szabadságharcok lángoltak fel, széthullottak a gyarmatbirodalmak, de Trianon átkos szelleme változatlanul itt kísért köztünk – a nemrégiben még Kelet-Európává lefokozott KözépEurópában. Meddig még?
Kárpát-medence
13
PoLíSz WASS ALBERT EMLÉKEZETE LI. RÉSZ Tusnády Mária
Wass Albert Mese az erdőről című meséjének jelképrendszere Az erdő mint az önmegvalósítás első állomása Wass Albert meséit olvasva úgy érezzük, mintha ezek a mesék nemcsak gyermekekhez szólnának. Természetesen hozzájuk is szólnak, de mondanivalójuk alapján a mi világunkhoz, a felnőtt emberek világához is közel állnak, akik megértik ennek a mesevilágnak az üzenetét. Wass Albert regényeiben meghatározó szerepe van a szimbólumoknak. Meséi is jelképekre épülnek, tanulságot hordoznak magukban, az egész emberiséghez szólnak, nem csak a magyar néphez. Meséiben az ősképek, toposzok vizsgálata közben tárul fel előttünk az a tény, hogy Wass Albert számára meghatározó volt a magyar nép ősi hitvilága, valamint a Biblia. Wass Albert Mese az erdőről című műalkotásában az erdő válik központi szereplővé és értékké. És a benne élő állatok, tündérek, manók, még a csúf boszorkány is tanulságos világot teremt, nem találkozunk olyan szereplővel, aki gonoszságot hordozna magában. Egyértelműen a keresztény hitvilág mutatkozik meg a mű elején: Isten összehívja négy angyalkáját. A négyes szám a teljességre, az egészre utal: négy folyó ered az Édenből, négy őselem van (levegő, víz, tűz, föld) és négy evangélista volt, akik Krisztus üzenetét közvetítették. A mű elején viszont még csak három angyallal találkozunk, akik nem tudják közvetíteni Isten akaratát. Ekkor jelenik meg a már majdnem elfelejtett negyedik angyalka. A mese új Édent teremt, új teremtéstörténetet ír, hiszen Isten négy angyala által teremtődik újra a világ. Mintha Krisztus négy apostola állna szimbolikusan a mese szereplői helyett. Az angyalkák is a békességet, a szeretetet, a jóságot közvetítik, tehát azokat a kulcsfontosságú eszméket, melyeket a Megváltó apostolai is közvetítettek az embereknek. A mű elején káoszban, bűnnel teli világban találja magát az olvasó. A káoszból emelkedik ki kezdetben mikrovilágként, majd egyre inkább makrovilággá válva az az erdő, melynek a negyedik kisangyal a képviselője. Az erdő életre keltésében az isteni teremtés szóval történő motívuma rejlik. A negyedik kisangyal feladata az, hogy szavakkal elmondja az erdő lakóinak, hogy mit kell tenniük. A szöveggel érdemes együtt vizsgálni a mű illusztrációját. A kis szárnyas angyal kezdetben alvó, szomorú, behunyt szemű, majdhogynem élettelen fákkal találkozik. Isten és az ő követe kell, hogy ebbe a világba életet vigyen, mert ha a természetben nincs élet, akkor hogyan lehetne életet és jóságot várni az emberek világától. A kis angyal sorban előhívja őket. Először Csönd bácsival találkozik, nem véletlenül, hiszen az erdőben nincs élet, az angyal hangját csak ő hallja meg. Csönd bácsi érdekes és ellentmondásoktól sem mentes szereplője a műnek. Két lánya pont az ő ellentéte. Az egyik lánya Visszhang, a másik pedig a mesélő lány. Ő maga nem tartja a kapcsolatot a külvilággal, a lányai viszont igen, ők pont a szó által közvetítenek. A kék ruhás Visszhangot még hajlandó is előhívni az angyal hatására. „A kék az ég, a levegő, a víz színe, és a tisztaságot, az igazságot, a hűséget jelképezi.
14
A történelem faggatása
Az Istenanyát szokás kék köpenyben ábrázolni.”1 A másik lányát nem szereti Csönd bácsi, pedig ez a lány a mesének a kulcsfontosságú szereplője, hiszen már a neve is nagyon érdekes: „– Én senki se vagyok – felelte esetten –, nekem még nevem sincsen…”2 Hogyan lehetséges az, hogy egy apa nem ad a lányának nevet? Azért, mert a lánya nem azt teszi, amit ő akar, amit elvárna tőle, mert „csak mesélni akar, mesélni, mesélni!” a kis zöldruhás lány. „A zöld a tavasznak, a feltámadás reményének, az Édennek a színe…”3 A kis tündér a meséi által lesz az erdő megelevenítője, meséi által kap új életet az alvó természet. Érdekes intertextuális hatást jelent, hogy a cím és a mesélő lány között van a legkülönösebb kapcsolat. A mű címe Mese az erdőről, a szövegvilágon belül pedig megjelenik egy lányka, aki éppen az elbeszélőt testesíti meg, mert mit is tesz ő, miről mesél? „– Mindenről! – csillant föl a tündérke szeme. – Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról…! Arról, amikor lemegy a nap meg arról, amikor felkél a hold, és ezüstport szitál a fák tetejére…!” A tündér az elbeszélő megtestesítője, ezáltal fontosabb szerepe van neki a mesében, mint a többi szereplőnek. Általa jelenik meg a mű a műben, a mesében megjelenik egy másik mese, egy másik alkotás, amikor a tündér elkezdi végezni a munkáját, melyet Isten adott neki feladatául. Nem véletlen, hogy a mesélő tündér lakóhelye a forrás, a patak lesz. „Az »élő víz« (hydor zoon) lehet forrásvíz is, de patak vagy folyó vize is: mindenesetre különbözik az állóvíztől, sőt ellentétes vele. Az Ótestamentumban Istennek mint az élet forrásának a szimbóluma… Meg kell említenünk a sziklából vizet fakasztó Mózes történetét is, amelyben a vizet Krisztus egy tüposzának értelmezik, akitől az élő víz ered, s ugyancsak az ótestamentumi mintát viszi tovább a Jézus oldalából kibuggyanó víz motívuma is. Végül a Jordán folyó vize is, valamint Keresztelő Szent János tevékenysége ugyanebbe a szimbolikus kontextusba illeszkedik.”4 A víz sodrásával, hömpölygésével a mese mindenüvé eljut az erdő lakói között, képes élettel megtölteni a természetet. Mintha az elbeszélő és mesélő üzenete a mese hallgatása vagy olvasása lenne, de mindenképpen befogadása által válhatunk mi is tisztává, tisztulhatunk meg. A mese az, ami jobbá tehet minket és valóban egész meséjének és a mese zárásának is ez az üzenete, mondanivalója. De vajon miért nincs neve a lánykának? Ez sem véletlen. Ő az, aki az ősi kultúrát képviseli, olyan meséket, amelyek szájhagyomány útján terjedtek, tehát őt az elbeszélő a népmesék »őstündérévé« teszi meg. „Azóta is egyre mesél. Amikor rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.”5 Ennek a tündérnek van a legnagyobb feladata, mert ő visz életet az erdő fái közé, általa lesznek a fák vidámak és boldogok. Az elbeszélő folyamatosan ébren tartja az olvasó figyelmét, mert utasításokat ad, hozzánk szól, mint ahogyan az előző idézetből is láthattuk. Folyamatosan tartja a kapcsolatot a hallgatósággal, ezzel megteremtve a szóbeliségre épülő mesemondás lehetőségét és feltételezését. Az élettel teli erdőbe három ember érkezik. A hármas szám szokásos népmesei motívum, sőt az is, hogy mint a harmadik királyfi a meséinkben, itt is a harmadik ifjú erdőjáró képviseli a normát. Elsőként a Rontó-ember érkezik meg, aki pusztítja az erdő fáit, nem látja meg a szépet. Külseje a meserajz alapján: agresszív, rosszindulatú tekintet, fejsze van a kezében. A fát, melyet ki akar vágni, testvérei szánakozva nézik, vagyis sírnak. A már majdnem kivágott fa gesztusai pedig a szenvedést testesítik meg. A Rontó-ember szakállas, fekete ruhát visel és idős. A három erdőbeli ember az emberi világ egy-egy jól értelmezhető prototípusa. A Rontó-ember az érzelmek nélküli állapotot, a pusztítást, a kisemmizést, az agresszivitást, mások bántását testesíti meg. Ha belegondolunk, az egész erdő az élet szimbolikus tere, ez
15
PoLíSz esetben pedig a fák emberjelképek. Akkor pontosan mit is tesz a Rontó-ember? Elnyomja és kisemmizi a másikat, azért, hogy neki jó legyen. A második ember is a társadalom egyik sajátos rétegét mutatja be: a Gyűjtő-embert. A mese illusztrációja alapján görbe a járása, nem tekint fel, nem nézi meg az erdő szépségeit, mert csak az anyagi világ javainak hajszolása érdekli. Az erdő kincseit, gallyakat gyűjt, feketés ruhában és morcos tekintettel, nagy kiguvadó szemekkel, mint aki arra les, hogyan tudna minél nagyobb hasznot húzni a természetből, magából a világból, az életből. Nem veszik észre az ilyen emberek, hogy nem is élik igazán az életüket, mert nem tudnak örülni, mert félnek a jövőtől, nem tudják élvezni a pillanat varázsát. Roskatag járása nagyon jól jelképezi lelki sivárságát. A testét a sok gally nyomja, vagyis az anyagi világ súlya, ez alól pedig lehetetlen a felszabadulás, a megtisztulás. Ezt az embertípust csak a pénz érdekli, csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik, nem törődik a lélek mélységébe való alászállással, nem fog soha megjavulni. A harmadik ember kalapjában nemzetiszín szalag van, magyaros öltözete jól mintázza tiszta, nyitott szívét. Arca, tekintete kellemes, ő maga képes rá, hogy felfogja, meglássa a világban a szépet. Az elbeszélő őt nevezi Látó-embernek. Az illusztráció szerint fiatal férfiról van szó, akit egyenes tartással, nyitott tenyérrel ábrázol a művész. Testtartása, gesztusai, mimikája még a szövegrész elolvasása előtt elárulja, hogy ő lesz az az ember, akire vártunk, aki képes közvetíteni a jóságot a világban. „Az angyalok pedig odaléptek hozzá egyenként, lábujjhegyen, és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet.”6 Az elbeszélő ezután megszólítja az olvasót. A kérdés az, hogy mi hogyan fogadjuk be egy-egy mese üzenetét? Mennyire vagyunk képesek nyitott szívvel járni a világban, ahogyan ez a fiatalember a mesében? A fiatalember Isten küldötte lesz, valamiféle krisztusi utalásra is gondolhatnánk. Hiszen Isten teremtménye, a káosz világában ő az első ember, aki képes találkozni az istenséggel pont azáltal, hogy magába fogadja teremtményeit, vagyis a természetet. Miért éppen az erdőben történnek ezek az események? Miért kell az embernek kimennie az erdőbe, hogy onnan hazavigye a jót? Az elbeszélő Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának gondolatait fogalmazza meg, mely szerint eggyé kell válnunk a természettel, akkor lehetünk igazán emberek, igazán állhatatosak. Az erdő a társadalom zajából kiszakadni vágyó ember menedékhelyét jelképezi. Ki kell mennünk az erdőbe, egy olyan ősi, háborítatlan világba, amely még őrzi a jót, ahol több lélek van, mint az emberek között. Az erdő fontos átmenet képe: az eltévelyedésé, s ha erre rádöbben az ember, már a megtisztulás útjára léphet. Bartók Cantata Profana című alkotásában szintén erdőben válnak igazi önmagukká azok a fiúk, akik utat tévesztettek: ott válnak szarvasokká. A szarvas a lélek képeként szerepel a 4. zsoltárban: „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt uramra / És hozzá fohászkodik” (Szenczi Molnár Albert). A mesében az erdő önmagunk megismerésének a szimbóluma. Mintha maga az életre keltett erdő lenne az emberi lélek, aki vagy meghallja a jót, Isten szavát, vagy nem. Az ember élete során többféleképpen tisztulhat meg. Az elbeszélő ez esetben az önmegtisztulást, az önmagunk megértését ajánlja, és ha megértjük önmagunkat, azután képesek vagyunk befogadni a három lényeges eszmét, melyeket a három kis angyal képvisel, és így teljes emberek lehetünk, megismerjük önmagunkat, Isten pedig megmutatja az utunkat. Az ember életében a legnehezebb dolog önmaga megismerése. A mese üzenete alapján először meg kell ismernünk önmagunkat, majd megtisztulva, bűntől mentesen, jósággal, szeretettel és békességgel a szívünkben visszatérni a társadalomba. Ott nem az a cél, hogy terjesszük az eszmét, melyet Isten üzent nekünk, hanem hogy az ő akaratát cselekedeteinkben, mindennapi megnyilvánulásainkban tudjuk teljesíteni. Tudjunk úgy viselkedni
16
A történelem faggatása
embertársainkkal, ahogyan Isten megtanított minket az »erdejében«. Ha képesek vagyunk erre, akkor jobban megismerjük magunkat, és ezután képesek vagyunk a másik embert is megismerni, meglátni benne az értéket, a jót.
Jegyzetek 1. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár, 206. o. (a továbbiakban: Jelképtár) 2. Wass Albert: Mese az erdőről In: Tavak és erdők könyve. Kráter, Pomáz 2002. 64–72. o. 3. Jelképtár, 206. o. 4. Natale Spineto: Szimbólumok az emberiség történetében, Officina ’96 Kiadó, 114. 5. Wass: Mese az erdőről 6. Wass: Mese az erdőről
Felhasznált irodalom Wass Albert: Mese az erdőről, Gábor Emese festményeivel, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005. Natale Spineto: Szimbólumok az emberiség történetében, Officina ’96 Kiadó, 2003. Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György: Jelképtár, Helikon Kiadó, 1997. Hét évszázad magyar versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Angyal
17
PoLíSz Balázs Ildikó
Wass Albert német nyelvű elbeszélései a Pester Lloydban Wass Albert művei életében és halála után számos fordítást értek meg. Összesen hét nyelvre fordították le eddig: szlovákra, csehre, németre, angolra, hollandra, spanyolra és románra. Folyamatban van japán és török fordítása. „Az emigráns erdélyi szerzők közül […] a legnagyobb karriert Wass Albert futotta be – hat könyve jelent meg németül, őszinte sajnálatunkra a Farkasverem nincs közöttük” – írja Dalos György Az erdélyi magyar irodalom a német nyelvterületen1 című ismertetőjében. A német emigráció idején német nyelven, az amerikai emigráció idején pedig angol nyelven jelentek meg művei. A legismertebb német nyelvű könyvei: Märchen vom Wald, Märchen vom See, Gebt mir meine Berge wieder! – ezeket első felesége, Eva Wass von Czege fordította –, továbbá Die Spur verliert sich, fordította Charlotte Újlaky (németről még hollandra is lefordították: Het verloren spoor) és A funtineli boszorkány, mely Podmaniczky Tibor munkája. Sikertelen és felismerhetetlen német címfordítása: Es sind die größten Schmerzen nicht, worüber Frauen weinen.2 (Az angol fordítások több személy munkái, de meg kell említenünk az író második feleségét, Elisabeth Wass McClain de Czege személyét). Tiborc Fazekas bibliográfiája3, mely az elmúlt kétszáz évben német fordításban megjelent magyar irodalmi műveket tartalmazza, Wass Albert négy művének hat kiadását közli: A funtineli boszorkány heidelbergi (1956) és Buenos Aires-i (1959) kiadását, a Tavak könyve hamburgi (1943), az Erdők könyve ugyancsak hamburgi (1967) és müncheni (1946) kiadását, valamint az Elvész a nyom stuttgarti (1958) kiadását. Kimaradt belőle az Adjátok vissza a hegyeimet! német fordítása.4 Wass Albert erdélyi korszakának érdekessége, hogy művei megjelentek a szomszéd, illetve az együttlakó népek nyelvén. A Farkasverem című regényét kortárs fordítók lefordították szlovákra és csehre. Rövid prózái pedig megjelentek német nyelven a Pester Lloydban [a továbbiakban: PL], a magyarországi németek lapjában, mely másfél száz éves múltra tekint vissza. Kutatásunk egy recenzióban elejtett megjegyzéssel kezdődött. A Csaba című regény német bemutatása kapcsán így írt a PL recenzense 1940-ben: „Der Verfasser des Romans muss den Lesern des Pester Lloyd nicht vorgestellt werden: wir haben von ihm bereits einige schöne, tiefempfundene und fest geformte Novellen veröffentlicht.”5 Eszerint Wass elbeszélései már megjelentek a harmincas évek végén a PL-ban. A kutatás négy rövidpróza-találatot eredményezett az 1938-as évfolyamból: Der neue Seelsorger trifft ein (Az új pap megérkezik), Über dem Abgrund (Mélység fölött), Der Arbeitslose (A munkanélküli), Wie der kleine Jóska geheilt wird (Kicsi Jóskán rontás esett). A kutatást nehezítette az a tény, hogy a ma hetilapként élő PL a két világháború között naponta kétszer is megjelent: Morgenblatt és Abendblatt formában, tehát reggeli és esti kiadásban. A német szövegek megjelenése általában követi a magyar folyóirat-megjelenéseket, kivételt képez Der Arbeitslose (A munkanélküli), mely a PL-ban 1938-ban, a Keleti Újságban pedig csak 1939-ben jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy a német nyelvű verzió hamarabb megíródott volna, viszont felfigyelhettünk a két verzió eltérő befejezésére. A német változatban az elbeszélő nyitva hagyja a történet végét, a magyarban levonja a tanulságot, s a szélhámos, aki munkanélkülinek adva ki magát élősködik, börtönbe jut. A német szöveg nyitott vége részvétet és tanácstalanságot kelt az olvasóban: „Ich glaube, der Mann, der die Straße entlang aus dem Dorf hinaustrottete, wußte es selber nicht [was er will] – ebenso wie entwurzelte Bäume nicht wissen, weshalb und wohin sie von der Flut fortgetragen werden.”6
18
A történelem faggatása
Az elbeszélések német címadása részben követi a forrásnyelvi címet: Über dem Abgrund = Mélység fölött, Der Arbeitslose = A munkanélküli – ezek szó szerinti fordítások. Némi stiláris eltérés mutatkozik Az új pap megérkezik = Der neue Seelsorger trifft ein címben, hiszen a „pap” szó német fordítása „Seelsorger”, azaz „lelkigondozó”, „lelkész”. A „pap” egyszerűbb, frappánsabb szóhasználat. Erőteljes eltérés mutatkozik a Kicsi Jóskán rontás esett idiomatikus cím fordításában, mely németül stilárisan és tartalmilag is eltér: Wie der kleine Jóska geheilt wurde („Hogyan gyógyították meg kicsi Jóskát”). A német cím explicit volta az elbeszélés happy endingjét nyilvánvalóvá teszi, megfosztva ezzel a figyelemfelkeltő, babonás-misztikus cselekményt homályos, balladai kimenetelétől: ezért ezt kevésbé sikeres címfordításnak minősíthetjük. Az új pap megérkezik című elbeszélés két évvel korábban, 1936-ban magyarul jelent meg az Erdélyi Helikonban. A narrátor olyan lelkészt állít elbeszélése központjába, aki maga is mezőgazdaságilag képzett és tapasztalt, hiszen az egyház földjeit meg kellett művelni – ez megélhetést biztosított a lelkésznek és családjának, illetve ezáltal a pap példát mutathatott gyülekezetének élen járó gazdaként is. A szerző a témát beépítette Csaba című regényébe. Mindkét mű főszereplője Fileki (az elbeszélésben András, a Csabában Ferenc). Az Über dem Abgrund (Mélység fölött) című elbeszélés monarchiabeli „Untertan”(alattvaló) főszereplője anekdotikus keretbe ágyazott, elkomoruló, lírai végű történet figurája. A mindentudó elbeszélő megkérdőjelezi a fennálló világrend igazságosságát. A történet borús képpel záródik: „Durch die Nebelschleier der Wälder schimmerte aus der Ferne der mächtige Kamm des Istenszék und weit oben am Andrenyásza heulte ein einsamer Wolf.” „Túl a párálló erdő fátylain keresztül halványan az Istenszéke látszott, s fent az Andrenyászán mélységes, szomorú hangon felvonyított egy magányos farkas.” Fordításstilisztikailag a következő lexikai átváltási műveletek követhetők nyomon: jelentésösszevonás, azaz egyetlen szóval adja vissza a forrásnyelvi szó értelmét7, pl. „Nebelschleier”= ’ködfátyol’ (a forrásnyelvben: „a párálló erdő fátylai”); „schimmern”= ’ragyog, csillog’ (a forrásnyelven „halványan látszott”); jelentésbetoldás, melynek oka az olvasó háttérismereteinek hiánya, tehát a fordító megmagyarázza a háttérismereteket igénylő elnevezéseket8: a forrásnyelvben „Istenszék”, németül: „der mächtige Kamm des Istenszék”(„az Istenszéke hatalmas csúcsa”); „weit oben am Andrenyasza”(„messze fent az Andrenyászán”), a forrásnyelvben csak „fent az Andrenyászán’ – mindkét betoldás célja az erdélyi földrajzi alakzatokat nem ismerő német ajkú olvasó számára megvilágítani, hogy hegyekről van szó. Jelentésbővítés vagy generalizálás figyelhető meg a „Seelsorger”(’lelkigondozó’), a forrásnyelvben „pap” szó esetében, mivel a nyelvek nem egyformán tagolják a valóságot9. Antonim fordítás figyelhető meg a Kicsi Jóskán rontás esett címfordításban. A forrásnyelvi jelentést („rontás esett”) vele ellentétes célnyelvi jelentéssel cserélte fel a fordító10 („meggyógyították”). A balladisztikus novellában a falu tanítója megmenti egy halálosan beteg parasztgyerek életét, miközben a földesurat a faluval szembeni felelősségre ébreszti, hiszen a szereplők mindannyian kisebbségben élő magyarok: „Das Kind ist verhext, mein Herr, jämmerlich verhext! Das Dorf hat ihn verhext. Sie alle miteinander. Der kleine Jóska ist verhext und wenn er dran stirbt, dann wird wegen ihm das ganze Dorf daran sterben und auch dieses Schloss hier, so eine Schande ist es.” „Azt a gyermeket rontás érte, uram, gyalázatos rontás! A falu rontotta meg! Maguk, valamennyien! Rontás érte kicsi Jóskát, s ha belepusztul, odavész a falu is miatta, s ez a kastély is, olyan egy gyalázat!” Grammatikai átváltás figyelhető meg a célnyelvben a magyar cselekvő szerkezet szenvedővé alakításával: „rontás érte”= „ist/wurde verhext.11 A fordító figyelmét elkerülte a forrásszövegbeli stiláris értékű inverzió, mely által prófétai figyelmeztető pozícióba emelkedik a deklamá-
19
PoLíSz ló lelkész: „Rontás érte kicsi Jóskát”– melyben a kiemelt mondatrészként előrevetett „rontás” ugyancsak a varázslat, a misztikum hangsúlyozója. A fordítások kapcsán felvetődik a fordító személyének kérdése. Tudjuk, hogy Wass Albert első felesége, Eva Wass von Czege a meséskönyveket és a Gebt mir meine Berge wieder! (Adjátok vissza a hegyeimet!) című könyveket fordította németre12, ám, hogy a PL-beli rövidprózáinak fordítója is ő lenne – kérdéses. A harmincas évek végén ugyanis gyakorló anyai és házasszonyi teendői mellett aligha jutott ideje műfordításra. Ő többnyire a német emigráció idején, Hamburgban fejtette ki fordítói tevékenységét az ötvenes évektől haláláig. Az író személyét kizárhatjuk fia, Andreas Wass von Czege közlése nyomán: Wass Albert – bár tudott németül – nyelvtudása nem jutott el műfordítói szintig.13 Eva Wass von Czege, szül. Eva Siemers (1911–1993) fordításairól Szabó T. Ádám írt ismertetőt.14 Tizenhárom Ady-vers fordítása jelent meg egy háromnyelvű – magyar–finn–német – kiadványban, 1978-ban. A kötet kiemelkedő darabja a Gegrüßet seiest du Sieger (Üdvözlet a győzőnek). 1982-ben napvilágot látnak magyar népballada-fordításai. Tolmácsolja még Kányádi Sándort és Lakatos Demeter moldvai csángó költőt: Wo die Sonne versinkt (Messze, ott hol a nap szentül le). Tehát Wass Albert prózáján kívül mind kötött formájú verseket fordított, ami költői vénára vall. Ez magyarázza az általa fordított Wassprózák gördülékenységét, líraiságát, könnyedségét. Nem érzik a szövegeken a fordító „verejtéke”. A PL-ban megjelent német nyelvű elbeszélések lexikai átváltási elemzése alapján arra következtethetünk, hogy a PL-ban megjelent elbeszélések fordítója nem azonos a később keletkezett meséskönyvek fordítójával, azaz Eva Wass von Czegével. A PL-beli német szövegek fordítója gyakran él fakultatív átváltási műveletekkel15 (betold, magyaráz), melyek Eva Wass von Czege szövegeiben csak elvétve fordulnak elő. Az író felesége ugyanis benne élt az ábrázolt földrajzi, társadalmi közegben, ez minimalizálta számára a célnyelv és forrásnyelv által tükrözött világ kifejezései közötti különbségeket, tehát csak kötelező átváltási műveleteket végzett (ez leginkább a Märchen vom See szövegeiben követhető nyomon, l. Tavak könyve fejezetet). Siegfried Brachfeld a PL 1933–1944 közötti történetét összefoglaló könyvében bemutatja a PL munkatársait.16 A két világháború között magyarországi (Francz Herczeg, Michael Babits, Friedrich Karinthy, Zsigmond Móricz, Andreas Ady, Ladislaus Németh) és erdélyi (Áron Tamási, Gabriel Thurzó, Johann Kemény, Albert/Adalbert Wass) elbeszélők rövidprózái jelentek meg a PL Feuilleton rovatában, azaz Irodalmi mellékletében német fordításban. Sajnos a fordítók személyét nem tünteti fel a lap. Csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk Brachfeld műve alapján a fordító személyét illetően. Desiderius Keresztury volt az irodalmi melléklet és a teljes kultúrarovat felelős szerkesztője, ő írta a Wass-regényekről szóló német recenziókat is (Csaba17, Bis die Bäume gewachsen sind18). Az -y szignó valószínűleg az ő nevét takarja, de jelentheti Béla Pukánszkyt is, aki elsősorban a Literarische Rundschau (Irodalmi körkép) szerkesztője volt, könyvkritikákat írt, valamint a német és magyar irodalom kapcsolatáról cikkezett. Joseph Turoczi-Trostler Wass Albert Wolfsgrube.19 (Farkasverem) című regényéről írt recenziót. A PL külső munkatársaként a legtöbbet dolgozott az Irodalmi körkép, Színház, művészet és irodalom, valamint az Irodalmi melléklet rovatoknak. Műfordítóként a leginkább valószínűsíthető Eugen Claudius (Kerpel Jenő) személye, akinek az Irodalmi mellékletben megjelent magyar klasszikusok fordításai különösen értékesek.20 A német nyelvű rövidprózák szépirodalmi nyelvezete, stílusuk egyenletessége egyazon személyt feltételezi mint műfordítót.
Jegyzetek 1. Dalos, Gy. 2005. 27. 2. Eva Siemers szerint „a leghülyébb cím, amit csak választani lehetett” (Szabó T. Á., 2004. 150.). A regény har-
20
A történelem faggatása
madik része még csak egy fejezetnyi volt, így az egész anyag egyetlen kötetben jelent meg, s a lehetetlen címmel együtt eladhatatlan volt. Mivel Wass Albert komolyan gondolta, hogy a német nyelvterületen német nyelvű íróként is karriert csinál, a könyv kudarcnak számított. A többi német nyelvű könyve igen kelendő volt. 3. Fazekas, T., 1999. [s.p.] 4. Balázs, I., 2004. 49. 5. -y, 1940. 14.; „A regény szerzőjét nem kell a PL olvasóinak bemutatni: már megjelentettünk tőle néhány szép, mélyen átérzett és szilárdan megformált novellát” [ford. B. I.]. 6. „Azt hiszem, az ember, aki az úton a faluból kifelé imbolygott, maga sem tudta [mit akar] – mint ahogy gyökértelen fák sem tudják, miért és hova viszi őket az ár” [ford. B. I.]. 7. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 34. 8. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 49. 9. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 31. 10. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 59. 11. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 209. 12. Szabó T. Á., 2004. 152. 13. Wass Endre e-mailje Balázs Ildikóhoz (Hamburg, 2007. november 17.) 14. Szabó T. Á., 2004., 152. 15. Klaudy K.; Salánki Á., 2000., 34. 16. Brachfeld, S., 1971. 169–177. 17. -y, 1940., 14. 18. -y, 1942., 6. 19. Turóczi-Trostler, J., 1935., 4. 20. Brachfeld, S., 1971., 172.
Felhasznált irodalom: - y, Albert Wass: Mire a fák megnőnek (Bis die Bäume gewachsen sind) Budapest, Révai. 1942. = Pester Lloyd (esti), LXXXIX/269. (1942. november 27.), 6. - y, Wass Albert: Csaba, Budapest, Révai, 1940. = Pester Lloyd, 234. (1940. október 13.), 14. Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003. Előszó: Bajnok Lászlóné. Pomáz: Kráter, 2004., 208. Brachfeld, Siegfried, Deutsche Literatur im Pester Lloyd zwischen 1933 und 1944. Budapest: ELTE, 1971.,216. Dalos, György: Az erdélyi magyar irodalom a német nyelvterületen. = Korunk, III. folyam, XVI/7. (2005. július), 26–28. Fazekas, Tiborc: Bibliographie der in selbständigen Bänden erschienenen Werke der ungarischen Literatur in deutscher Übersetzung (1774–1999). Hamburg: Tiborc Fazekas, 1999. [s. p.] Klaudy Kinga–Salánki Ágnes: Német–magyar fordítástechnika. A fordítás lexikája és grammatikája 1. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000., 223. Szabó T. Ádám: Erdélytől Bajorerdőig. Beszélgetés Czegei és Szentegyedi Wass Albertné Szül. Siemers Éva grófnéval (1914–1991) otthonában, Hamburg Hanzavárosában. = Studia Nova = Új Tanulmányok, I/1. (1994). 199–215; újraközlés: Töretlen hittel ember és magyar. Wass Albert élete a sajtó tükrében. Szerk. Turcsány Péter. Pomáz: Kráter, 2004. 138–154. Turóczi-Trostler, Josef: Albert Wass: Wolfsgrube (Farkasverem, Budapest, 1935). = Pester Lloyd (esti), LXXXII/145. (1935. június 28.), 4. Wass Endre e-mailje Balázs Ildikóhoz (Hamburg, 2007. november 17.) (Fordítástechnikai lektorálás: dr. Joó Etelka)
21
PoLíSz Turcsány Péter
Fent a havasokban – Kuncz Aladár európai transzszilvanizmusa (Részlet T. P.: Wass Albert a boldog szomorúember című élet/mű/rajzából) 1927. NYÁR. ŐZBAK – ISTENSZÉKE. BISZTRA-PATAK. Megerősödik gyermekkori élmény-emléke. A fejedelmi őzbak „gyöngyös agancsa” elhivatottságra, nimródi küldetéstudatra sarkallja:
Találkozás ismét az őzbakkal „Legyökerezett a lábam is. Még a szívem dobbanása is megállt. A patak mellett egy őzbak állott. Állott és nézett szembe a nappal, s piros szőrén a fény csillanva megtörött. Mereven állt, gyöngyös agancsát magasra emelve, s én megismertem. Ő volt, a régi, a gyermekkoromban látott titokzatos őzbak. A lány még lépett néhányat, aztán csodálkozva hátrafordult. Látta, hogy nézek valamit, s ő is arra nézett. Ekkor az őzbak megrándult, haragosan böffent, s átugrott a patakon. Túl a fenyőkön még szökkent kettőt, aztán elnyelte az erdő. Én csak álltam és néztem utána. Vadászláz égetett, szerettem volna utána rohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről-gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten. – Jé, egy őz! – szólt ekkor csodálkozva a leány. A varázs megtörött. Lábaim újra elindultak, s vittek a lány mellett engedelmesen. De gondolataim ott maradtak a titokzatos őznél, akit most, íme, újra megtaláltam. És mindig-mindig visszatérek hozzá és a havashoz, attól a naptól kezdve, akárhova is vet az élet. Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után. Mely néhány évre elpihent, s ott a havason kitört belőlem újra. Gondolkoztam-e valaha az értelmén ennek a titoknak? Nem. Vajon Nimród fiai gondolkoztak-e ezen, mikor tajtékos lovaikat sarkantyúba kapták, s vágtattak országokon keresztül a csodaszarvas után? Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell. Úgy érzem ezt most, s úgy éreztem, ha nem is éppen ilyen világosan és formába öntve, azon a délutánon, a Bisztra-patak mellett. Mentünk szótlanul a lánnyal, szegény szőke volt és nagyon idegen. Mentünk, s a patak zúgó csöndjében kereken feketén hallgattak az alkonyodó erdők, magasak voltak, s a zöld felszínük katlanok titkaitól hullámos, gerincektől fodros. Néztem az erdőket s tudtam, hogy végig kell járjam valamennyit, fel kell kutassam rejtett mélyüket, árnyas forrásaikat, napos csúcsaikat, mert megtaláltam újra a nyomot, s a nyom hozzájuk vezet. (…)
22
A történelem faggatása
Keveset aludtam azon az éjszakán. Hallgattam az erdőt, melyben egy-egy gally reccsent néha, őzbak böffent, vagy bagoly huhogott. Nehéz álmom volt, mély és sötét erdőkön át lopództam, s előttem bokrok és mohos törzsek között egy-egy pillanatra megvillant az őzbak vörös teste.” 1 A fák őszi levélhullatása is magasztos élményt tartogat a számára. Gyermeki csodálattal hódol a távolságok és a magasság misztikus hatalmának:
Éjjel a tetőn Lomb lehajlik, szellő suttog, Némák már a szürke dombok, Pára száll a fátylas égen, S lent a dombok tó-szemében Szürke foltot fest a hínár. Nagy, nehézkes felleg-árnyak Fellebegnek, visszaszállnak, Ott egy csillag fénye reszket, S gyenge lángú tűzkeresztet Ránk vetít a sárga hold. Erdő alszik, szellő suttog, Némán állnak szürke dombok, Fényes égbolt rám hajolva Mintha tündér-álom volna, Oly csodás itt fent az éj!2 1927. ŐSZ. WASS ALBERT MEGÍRJA A KISEBBSÉGI LÉT EGYIK ELSŐ „HONTLANSÁG” VERSÉT. Bátran felismerhető: a „Nincsan apán, se anyám”-életérzés mezőségi, erdélyi változatának egyenrangú hangja ez. A huszadik századi magyar „hontalanság” jelentkezik egy témanyitó, jelentős verssel:
Erdélyi levél Október vége… árvul a platán. Tépik a lombját nyugtalan szelek. Ha tarlott erdőn nem marad tanyám, hová megyek, ó jaj, hová megyek: Ha majd a szél bekap holt lombjainkba, s mint bomlott erdőt, százfelé szakít, más nem marad, csak rozsdamarta, rőt, deres hegyoldal és vörös csalit?
23
PoLíSz Október vége… árvul a platán. Tarlott az erdő, a rét lekaszált. Maholnap tél jön. Hontalan regős, széles e földön hol lelek hazát?3 1928. TAVASZ. Március 11-én felolvasást tart Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság bemutatkozó estjén. Magány-oldónak, önbizalom-erősítőnek tekinthető, hogy rokonait is bevonva a mezőségi központú irodalmi kör fogadta tagjai közé. A nála idősebb Molter Károllyal korához képest komoly levelezést folytat. Változatlan verspublikációi jelzik, hogy elismerik, ahogy majd Kós Károly mondja neki: felfigyelnek ismét és ismét versei súlyára, komolyságára.
Wass Albert és Molter Károly levelezéséből4 1928. MÁJUS VÉGI LEVELE: „Gyertek csak le mindnyájan egy-egy hétre, olyan nagyszerű fürdéseket rendezünk a tóban, hogy a Riviéra elpirul. Mint fürdőszezon legalkalmasabb itt a júliusaugusztus, akkor van az ideális vízivilágunk. Olyankor néha hajlandó lennék pontynak érezni magam, vagy vízi békának, vagy valamely más hasonló strandoló lénynek, annyit vagyok a vízben.” 1928. MÁJUS 29. WASS GYÖRGY FELVÉTELE a KZST-be, költeményeket és versfordításokat olvasott fel, Poór Lilivel, Ligeti Ernővel. Felesége, Singe Larsen az Aftenposten című norvég lapban riportot adott, amelyben az állt, hogy egy kis erdélyi faluban átélt impresszióiról könyvet ír. 1929-TÓL KZST-TAG LETT BLOMBERG CLARA – „Ő az én tanítványom” (W. A.) „Fiatal korában erős érzelmi szálak fűzték Wass Alberthez.” (Marosi Ildikó) 1928 ŐSZÉN MEGJELENIK WASS ALBERTNEK Fenyő a hegytetőn című kötete, amely – főleg a Véren vett ország című első ciklusában! – esztétikai szépségei mellett erős politikai töltést is hordoz. Trianon gyermekének fegyelmezett, kendőzetlen szava ez – a Trianon utáni magyarság hangja –, a szembenéző igazság dala. A költemény gondolati rendszerét belső képiség építi fel. Míg az első két szakasz metaforavilága emberi-társadalmi jellegű, addig a vers beteljesítő negyedik szakasza természeti-kozmikus tartalmakkal telíti a vers-kozmoszt. A vers utolsó szakasza még egy ráadásnyi rondó-sorral s egy komor valóságtartalmú zárlattal újítja meg a verskezdetben megismert alapmotívumot:
Véren vett ország Egy ország van a lelkünk mélyén, más országokkal nem határos. Úgy épült fel a szívünk vérén sok könny-falu, sok bánat-város.
24
A történelem faggatása
Egy ország van a lelkünk mélyén, úgy építgetjük napról-napra. Csalódás-házak gond-falakból, keserűség a tető rajta. Véren vett ország ez az ország, önnön vérünket adjuk érte, s addig fog bennünk egyre nőni, amíg telik még könnyre, vérre. Amíg, hogy fa égig ne nőjön: alkony vigyáz a napsugárra. Míg minden este gyújtott mécses koromba fullad éjfél tájra. Egy ország van a lelkünk mélyén: más országokkal nem határos. Véren vett ország ez az ország, nagyon ködös és nagyon sáros.5 A Gátak című költemény hangja erős, izzó, sőt nemzedékváltó hang. A versíró – Reményik Sándor szelíd szavaival megkövetelt – „komolysága” nem lehet vitás: „És mennyi gát van, ó de mennyi gát...! ha körülnézel, nem látsz egyebet: béklyóba törpült szenvedélyeket, mederbe kényszerített vágyakat, csók-gátakat, kacagás-gátakat, vér-áztatott, könny-áztatott, elátkozott szabadság-gátakat!”6 A Kökénybokor leheletnyi költeménye a kisebbségi „árva magyarság” „kétségbeesett kapaszkodásáról” bátor, egyenes szavakkal szól… És erőteljes parlandója „csonkán lelógó gyökerek”-ről és az Erdélyben alapszimbólumként használt „zord idők viaharai”-ról „dalol”.
Kökénybokor Láttam a kökénybokrot szédült meredély omló tetején: mily kétségbeesve kapaszkodik szegény!
25
PoLíSz Légbe fogodzó gyökerei alól napról-napra kiszédül a föld, és napról-napra mélyebbre hajol. Világmeredély szélére plántált árva magyarság csonkán lelógó gyökerei közt zord idők vihara dalol. Versei ismertté váltak, de a román iga és cenzúra alatt a többnyire „megszeppent” irodalmárok csak esztétikai hatásában elemzik költészetét, politikai beállítottságát síri homály fedi. (Tegyük hozzá: napjainkig, 80 év távolában is.)
Dsida Jenő távolságtartó kritikája „Ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni, verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő. Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. Meglepő, mert a legújabb generáció egyik tagja szól hozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantva a homlokán ülő ismertető csillagot. S mert azok mellett, akik szűk kis hazánkban versírásra kárhoztattak, mégis van valami eredeti színe, melynek nem elenyésző árnyalatát képezi a melankóliából is kiillatozó üdesége, naivitása. És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritika gyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak.”7 Pedig verslátomásai véres emlékek megszólaltatói Erdély múltjából, a Mezőség falvaiból:
Kereszt a faluvégen Krisztusát leverték vad szelek, csak a kereszt maradt meg sírva-fájva: belecsikordult mégis az éjszakába. Csak a kereszt maradt meg, a Falu keresztje, a Mi keresztünk: a régi kereszt... fekete felhők bomlottak felette. És a kereszt állt. Hördült. Kiabált. Rája, mint ódon templom régi muzsikája, a Falu szíve vissza-orgonált.
26
A történelem faggatása
Emlékszem még a szörnyű látomásra... viharok jártak a Falu felett... a Falu nyögve megindult az úton... görnyedt háttal... és vállán a kereszt.8 Ars poetikája kifinomult lírikust mutat és egy médiumi készültség jelenlétét, s éppen egy olyan versben ír erről, amelyet írótársának, mondhatni, atyai barátjának, Bánffy Miklósnak ajánl: „Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.”9 A költő második kötetében (A toll című vers) világirodalmi jelentőségű szakaszokat ír magáról a huszadik századi véres Emberről és az emberiség önmeghatározásáról is: „Én azt hiszem, hogy én is toll vagyok, eszköz egy láthatatlan kézben. Szinte érzem: életútam kanyargós nyomát vérvörös csíkkal mint festi be vérem. Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mi tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.” Az irodalomtörténet a huszadik évébe lépett költő egyre erőteljesebb, közvetlenebb társadalmi üzeneteit sem kívánja mindmáig észrevenni. Miközben a Nyugat második és harmadik nemzedékének (Illyés, Radnóti, Vas), magának a Nyugat első generációjának (Babits, Kosztolányi, Juhász), illetve a szociálisan érzékenyebb költők első nagy hullámának (Berda, Erdélyi, Sinka) versei a társadalmi részvét szavait visszhangozzák, addig Erdélyben a nagy költőmentorok mellett elsősorban Tompa László jelentkezik radikális költői üzenetekkel.
27
PoLíSz Keletkezésük időbeli közelségben párhuzamba vonhatók az erdélyi lapokban megjelenő idősebb költő munkáival a fiatalabb Wass Albert munkái. Az 1928. év elejétől írott verseit Wass Albert már nem állította össze, életében nem adta ki! A verseket a kortárs irodalmárok és költőbarátok mintegy észrevétlenül hagyták landolni a korabeli lapok levonati példányaiban… Az idősebb költő, Tompa László verseskötetei: Erdély hegyei közt 1921-ben, Éjszaki szél 1923ban és a Ne félj! 1929-ben lát napvilágot. Természetlírában megszólaltatott lázadás-líra ez, de egyben, ahogy Kuncz Aladár felismeri, „…költészetében az erdélyi ember világszemlélete van lefektetve”:10 „A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz? Míg havat pallva a Budvár körül Sors szele sír… kiugró bérceken Toportyán dudál – s véreimmel a tél Felbonthatatlanul egybeölel. – –” Tompa László: Erdélyi télben A vers címválasztásában az erdélyiség hangsúlyozása Wass Albert Erdélyi levél című verséhez hasonlóan tükrözi az öntudatosodni váró transzszilván irodalmiság igényét. Nem tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy Kuncz Aladárnak a fokozott erdélyi önismeretet igénylő írása éppen 1928-ban a Nyugat egyik számában jelent meg. Új kérdéskört, új lendületet adott ezzel az Erdélybe francia hadifogságából, illetve magyarországi tanári állását odahagyva visszaérkező író. Alábbi kifejtését egy ezredfordulói kutató11 is, a korszak erdélyi irodalmát elemezve, említésre méltónak és meghatározónak gondolja: „A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna először.” E sorok írója számára nem csak ebben példaszerű és meghatározó Kuncz Aladár elméleti felkészültsége. Ő Erdély Ostvátja volt, bátran kimondhatjuk, aki írói életművében is maradandót alkotott. Meglátásai túlélik korszakát, s éppen ezért írókat s költőket nevelő munkája is páratlan. Szuggerálja, mintegy ráolvassa kortársaira Erdély sorsparancsait:
Erdély a mi hazánk… „Az erdélyi magyar írónak vállalnia kell elsősorban az egész régi magyar irodalom átértékelését. Hogy is tudna egyáltalában megszólalni, hogy is tudna új sorsrendeltetésében irányt keresni, példa nélküli új életszemléletet alkotni, ha nem nézne újra – most már tanulságoktól terhelten – mindannak a megállapításnak, ítéletnek és dogmának a szemébe, amelyet egy másik [a régi, TP] életből útravalóul hozott magával.” (…)
28
A történelem faggatása
„De az újra való értékelés csak alap, amelynél sokkal elevenebb és nyilvánvalóbb kötelessége az erdélyi magyar írónak, hogy a mai erdélyi magyar sors művészi megszólaltatására törekedjék. (…) Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk, s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésekben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi és erkölcsi értékek világrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.”12 Lám, hihetetlenül aktuálisak maradnak az esszéíró szempontjai Kr. u. a huszonegyedik században is: „Bármennyire is képtelenségnek látszik, mégis tény az, hogy Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el”.13 Tompa Lászlónak a Fiatal fa a hegytetőn és a híres Magányos fenyő című költeménye, s emellett a Kuncz Aladárnak ajánlott Erdélyi magaslaton – természetesen Áprily korszakalkotó Tetőn című versével korrespondenciát teremtve – költői magatartást sugalló erővel bírtak a fiatalabb nemzedék életművére, így Wass Albertére is. Bár Wass Albert második kötetének Tompa harmadik köteténél korábbi megjelenése a fordított hatást sem zárja ki… A Fiatal fa a hegytetőn – „derűs tűrés”-re biztat. Az Erdélyi magaslaton mégis egyfajta fájdalom-vallás ars poetikája, senki költészetével nem rokonítható, de meghitt természetszemléletében, s a kő, a „szirtdarab” a messiási hit állandóságába vetett reményében14 is Wass Albert világának testvérvilága: „És hallok olykor zengeni igéket – – – Tán nyersek is, de egyik sem hamis – Gyakran vetem csak falevélre őket, De néha vésem szirtdarabra is! Majd itt is dőlök el örökre némán – S egy vad kilép a rőt cserjék közül, Közel jő, megáll, s meghőkölve néz rám, Látván: arcomon mennyi kín kövül.” Tompa Magányos fenyőjének magányos daca – „időkkel bátran szembenéző” hitet ad. „A fa-sorsnak ugyanazt a (Fiatal fa a hegytetőn című vershez hasonlóan) bensőséges átélést kapjuk, de már erdélyi programmá szélesítve” – figyelmeztet a versre Kuncz Aladár A megkoszorúzott erdélyi költő15 című összefoglaló írásában: „Én, amíg minden omlik, összedűl, Gyökereimmel e kopár fokon – Bús székely fenyő – megkapaszkodom, – S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.”16
29
PoLíSz
Fiatal bükk
Magányos fenyő a havasokban
(Fotó TP és Varga Dorka)
A Mint lombtalan téli erdő arche-szimbolikája a maga lelkét hagyományosan árva hárfának tekintő költő „erdőnyi” közösségi fájdalomra, a közösségi számonkérés teljes orkeszterére vált át. A huszadik század egyik legkifejezőbb társadalmi-nemzeti (!) magyar versének fináléja szól így: „Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt, Csak néha – szürkület idején – hangosodik, Ha taposatlan benseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét – – S ha zeng olykor éjjel –: nem ajzott húrokon zeng, De zúg, süvöltöz, jajong egész-maga. Így löki fel, hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig.” Wass Albert külön hangját ebben a motívumrendszerben is megtalálja a Fenyő a hegytetőn című kötetindító versében: az elrendeltség tudata, s az Istentől való kegyelmi elrendelés erejének tudása jelent újszerűt ebben az erdélyi dalban:
30
A történelem faggatása
„Aki odatette, azért tette oda, mert nagyon szerette. Vad vihar-kezével verte, ostorozta, hogy azt a pogány lelkét, azt a dacos lelkét hófehérre mossa.” Wass versei, mint leírtam, 1928-tól kezdve csak halála utáni összeállításban láttak újra napvilágot, pedig fojtó, önbírálattal felerősített kálváriás motívumai érettséget, számvetéses történelmi készültséget mutatnak:
Harangot kongatok Istenkereső ember lettem, azzá tettek fekete gondok. Remete-fák közt, kripta-csendben, mea culpa-kat egyre mondok. Miséket tartok önmagamnak, önnön szívemből száll az ének. Fekete dómban, egymagamban, harangot kongatok az Éjnek.17
Jegyzetek 1. A tetők felé. Kiemelések T.P. 2. Vadász Újság, 1927. szeptember 1. 3. Ek. Vasárnap, 1928. január 22. 4. Marosi Ildikó: Molter Károly levelezése 2, Argumentum–Polis, 2001. 5. Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003. 6. Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003. 7. Pásztortűz XV. évf. 8. szám. 1929. április 21. 8. Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003. 9. Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003. 10. 1929-ben, harmadik verseskötete megjelentetése után Tompát a Helikon írói a Helikon Nagydíjával tüntették ki, „ami a legnemesebb elismerés, hiszen Erdély írói adják egyik társuknak”. 11. Jeney Éva: Maorik és transzszilvánok 12. Erdély az én hazám (Csendes beszélgetés Áprily Lajossal) 13. Uo. [Álló betűvel való kiemelések TP] 14. „Az eljövendő Messiás jelképe a hegyről önerejéből levált kő, amely betölti a földet (Dán 2,34k)” 15. Kuncz Aladár: tanulmányok, kritikák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 16. Tompa László: Ne félj!, Erdélyi Szépmíves Céh, 1929. 17. Vasárnap, 1928. június 10.
31
PoLíSz
Turcsány Péter könyve Wass Albert élet(műv)éről Turcsány Péternek a Wass Albert a boldog szomorúember I. című könyve az eddigi legteljesebb Wass Albert-monográfia első kötete! Regény és esszé egy kötetben, mely nemcsak a rejtelmes életút története, hanem életmű és életrajz kettősségében kirajzolódó 20. századi erdélyi és magyar sorstörténet. Wass Albert egy zűrzavaros korszak koronatanúja: az Osztrák–Magyar Monarchia szülöttje, Trianon után kisebbséghez tartozó értelmiségi, a második bécsi döntés után az új román–magyar határ menti inzultusok elszenvedője, a II. világháborúban honvédő katona, végül emigrációba kényszerült családapa és harcos író. 1951-től Kelet-Közép-Európában a kirekesztettség és megtagadás jut osztályrészéül, miközben az Újvilágban egyetemi tanár, könyv- és lapkiadó, és mindenekelőtt változatlanul ÍRÓ, aki remekművek sorát teszi le az emigrációs magyarság asztalára. A „Boldog szomorúember” monográfiája nem csupán e regénybe illő életút papírvetülete, hanem kétkezes szimfónia: a Wass önéletrajzi aspektusok, műrészletek, egyáltalán történetek és olvasatok között a biográfia szerzője írja a valódi élet(mű)rajzot: imígyen Turcsány Péter bravúros esszékötete a történelmi-történeti és irodalmi-életrajzi szál poétikai-elemző soraival meg- és tovább írja mindazt, ami Wass Albert műveiből kiolvasható a Kárpát-medence és Erdély, szűkebben a Mezőség és a Kárpátok ezeréves történetéből. (KAZ) Turcsány Péter könyve a Budapesti Könyvvásáron már kapható!
32
Világbeszéd
Anna Sofia Sarelin (Finnország)
Anna Sofia Sarelin (1977) finnországi svéd író. Otthon finnül és svédül is beszélt. Annak ellenére, hogy teljesen kétnyelvű, csak svédül ír. A Helsinki Egyetemen északi irodalmat hallgatott, az Åbo Akadémián pedig folklorisztikát, aztán tanult Reykjavíkban, majd Göteborgba költözött, ahol kijárta az egyetem íróképző kurzusát is. Jelenleg első regényét írja. Írásaiban egzisztenciális problémák foglalkoztatják.
Éjjeli mínuszfokok és hóesés Karl legjobban a felvillanó emléktöredékeket szerette. Behunyta a szemét, és látta, hogyan tűri föl Isabell az ingujját – lassan, mint aki verekedéshez készülődik, mint aki az első ütésre összpontosít. Karl szinte érezte a feszültséget, amitől a porszemek táncra perdülnek a levegőben. Amikor Karl kinyitotta a liftajtót, Isabellt látta kilépni rajta. Látta, hogyan fordítja balra az arcát, amint a rácsajtó visszacsapódik mögötte. Isabell szürke kabátja megvillant a tükörben, aztán a lány másik irányba fordult, és jobb kézzel felkattintotta a lépcsőházi világítást. De amikor világosság gyúlt, Isabell már nem volt ott, Karl egyedül állt a lift és a villanykapcsoló között. Megpróbálta utánozni Isabell mozdulatait, mintha életre akarná kelteni őket, mintha Isabellé akarna változni. Mikor is látta utoljára a lépcsőházban? Bizony, sok hete már. Voltak napok, amikor eltűnődött, vajon az emlékképek Isabellhez tartoznak-e, vagy csak az ő, Karl szemében léteznek, ahogyan Isabellt látta. Másokat nem mert megkérdezni, félt, hogy rossz választ kap. Más napokon meg eljátszott a gondolattal, hogy Isabell igazándiból nincs is, hogy valójában csak egy szereplő, akit valami filmben látott. A dolog odáig fajult, hogy vett egy fekete, műanyag borítójú jegyzetfüzetet. A füzetben lajstromba szedte az Isabell létezése mellett és ellen szóló érveket. Pirossal: Isabell van, zölddel: Isabell nincs. Főleg azért, hogy kor-
dában tartsam a képzeletemet, magyarázta magának. Zöld tussal a „Lakás” szót írta az első oldal legtetejére, mert a lakás mérete az ellen szólt, hogy ketten élnének benne, hogy Isabell is ott élne. Tisztán racionálisan nézve, egy mindössze egyszobás, kis konyhás lakásban illene hébe-hóba találkoznunk, akármennyire is eltérő az időbeosztásunk, okoskodott Karl. Egyik este korábban ment haza az irodából. Nem tudta pontosan, miért teszi, talán hogy meglepje Isabellt, arra gondolt tán, hogy akár rajta is kaphatja. De Isabell nem volt ott. Akármikor jött is haza, Isabell sosem volt ott. A szobát, a konyhát és a vécét mindig üresen találta, csupán a saját maga által hagyott nyomokra lelt. Nehogy valamit elfelejtsen, sárgával a saját nyomait lajstromozta. A sárga lista volt a leghosszabb. Egyik nap narancshéj hevert a mosogatóban, márpedig narancshéj nem szerepelt a sárga listán. Ekkor kezdte írni a fekete listát, azt, amelyikben másvalakinek, esetleg Isabellnek a nyomait jegyezte föl. Az albumbéli fényképek viszont amellett szóltak, hogy Isabell létezik. Vékony album volt, csupán tizennégy lapos – huszonnyolc oldalas. Huszonegy kép volt benne Isabellről, hét őróla, de ketten együtt egyik fotón sem szerepeltek. Az albumot kulcsra zárva őrizte az orvosságos szekrényben, ahol rajta kívül senki sem férhetett hozzá. Nem mintha üldözéses mániában szenvednék vagy ilyes-
33
PoLíSz mi, mondta magában, hanem a biztonság kedvéért. Néha hiányoztak belőle képek, de amikor ilyen előfordult, nem bírt visszaemlékezni rá, milyenek voltak az eltűnt fotók. Aztán lassan újra megteltek az üres oldalak, de a róla és Isabellről készült képek aránya sosem változott. A negyedik oldalra ezért azt írta: „Fényképalbum”. Egyébként az oldal üresen maradt. Kékkel egy ötödik listát írt, azokról a dolgokról, amiket – úgy vélhette – Isabell az utóbbi időben művelt. Ezeket jegyezte fel: 1. Tegnap Isabell anélkül rúgta le a cipőjét, hogy előbb kifűzte volna. Ilyet azelőtt sohasem csinált. 2. Tegnap Isabell a mosdóba hányt, fejét a kagyló szélének támasztotta és a csapokból sugárban folyatta a vizet. Karl szerette volna felhívni a figyelmét, hogy másképpen viselkedik, de Isabell nem akarta hallani. Úgyhogy Karl nem szólt semmit. Isabell sem, napokon át csak hallgatott. Lehet, hogy Isabell egyik kezét a mellemre helyezte, gondolta Karl, a másikat pedig a hátamra. Lehet, hogy nekem támaszkodott, lábujjhegyre állt. Lehet, hogy megcsókolta volna az arcomat. Az történhetett, hogy elfordítottam a fejem, és Isabell végül a számat csókolta meg. Hihető, hogy így történt? És ha igen, melyik listába írjam? Isabell a régi konyhai bejáraton át illant el, lement a szűk lépcsőházban, és hátul távozott. Cipője jól látható nyomokat hagyott a friss hóban, ahogy keresztülvágott a belső udvaron. Biztos léptekkel ment, mert tudta, hová tart. A szárítóköteleknél ujjai végigsiklottak a lepedőkön. A merev, fehér ágynemű csupa fagy volt, és a jéghideg szemcsék csípték az ujjai hegyét. Éjjelente mínuszfokok voltak és esett a hó, a lepedők mégis kint lógtak száradni. A friss illat miatt, mondták. Amikor megérintesz, jéggé fagyok, teljesen mozdulatlanná dermedek – visszhangoztak Isabell fejében a szavak. Bizonyos izmok a hátában, aprócska kis izmok reflexszerűen összehúzódtak, készülődtek. Isabell
nem tudta, mire készülődnek, fogalma sem volt, de amikor összerándultak, olyan volt, mintha egész valójában jéggé dermedt volna. Teljesen mozdulatlanná vált. Tudta, milyen nehéz dolog élőnek látszani, s még nehezebb élőnek látszani akkor, ha az ember jégből van. Minden tőle telhetőt megtett, de nem volt hozzá tehetsége. Végig a lepedők mellett, aztán be közéjük. Itt senki sem láthatta. A jó néhány sor hatalmas lepedő fehér hópadlójú folyosókat alkotott. A folyosókról nem nyílt egy ajtó sem. Egyetlen nyílegyenes járatból álló labirintus, gondolta, amelyben nem lehet eltévedni. A fehérség közepén Isabell láthatatlan volt. Koncentrált, és egyenesen belenézett a fehér falba, hogy hátizmait ellazítsa. De ha csak eszébe villant, hogy egy kéz bármikor megérintheti a vállát, az izmai megint összerándultak. Úgy reagált, mint aki fél, mintha erre a gondolatra minden erő elhagyta volna. Állkapcsát még jobban összeszorította, és most már a tekintetén is érezte: mintha valami jéghideg hártya kezdené befedni a szemét. Most senki sem lenne képes elfogni a tekintetemet, állapította meg magában. Óvatosan lépdelt a keményre fagyott ágynemű között, félt, nehogy összetörje. Olyan, mintha a lepedők a hóból nőttek volna ki, gondolta. Azt hihette volna, hogy menten elkezdenek hullámzani, és igaza is lett volna, mert nyáron ezt csinálják. De ezúttal nem volt igaza, mert most már a lepedők nem mozoghattak olyan szabadon. Okosabb is lehetnék, hogysem ilyen hiú dologban higygyek – Isabell nagyon jól tudta. Tisztában volt vele, hogy amikor fagyni kezd, nincs mit tenni. Egyszerűen várni kell az olvadásig. Karlnak egyszerű gondolatok jutottak eszébe, olyanok, mint a „tej” és „pók”, és kinyitotta a hűtőszekrényt. A konyhával kapcsolatos gondolatok, amelyek inkább képek, mint szavak. Betette a bontatlan doboz tejet, becsukta az ajtót, és fölemelte tekintetét. A konyhában lakott egy pók. Fönt a mennyezeten tanyázott, a hűtő fölötti sarokban. Karl
34
Világbeszéd
békén hagyta, nem foglalkozott vele, hogy porszívóval eltüntesse a hálót, amit font. Szinte olyan, mint egy barát, gondolta Karl, csak ül és vár, mikor jövök haza. Nagyon szerette volna, ha a pók tudna beszélni, ha be tudna számolni neki, mi történt, amíg nem volt ott: otthon, a konyhában. A könyvespolcon volt egy rovarokról szóló könyv, Karl felütötte, szerette volna tudni, mi is a helyzet a pókokkal. Szerette volna kideríteni, látnak-e, hogy képesek-e emlékezni vagy kommunikálni. Ám a könyv a pókok egészen más tulajdonságaira koncentrált. Csalódottan visszatette a könyvet a helyére, a pók pedig néma maradt. A tej. Karl sosem felejtett el friss tejet venni. Ő nem itta, csak megvette, betette a hűtőbe és felnézett a pókra. Ennyi volt az egész. Amikor másnap este kinyitotta a hűtőt, a tej föl volt bontva, a doboz félig üres, és mielőtt még hátrafordult volna, tudta, hogy a pohár ott áll piszkosan a mosogatóban. Tejet ittak a pohárból, gondolta minden alkalommal, elmosta a poharat, és az állványra tette száradni. Még egy nap és a tejesdoboz ott állt üresen a mosogatóasztalon, Karl összenyomta, és kidobta a szemétbe. És mindig ugyanaz a pohár állt a mosogatóban, ugyanolyan piszkosan. Másnap hazafelé vásárolt egy liter tejet, és amikor betette a hűtőbe, felnézett a pókra, szerette volna, ha mesélne, ha elmagyarázná számára, miért vesz minden harmadik nap tejet, amit nem iszik meg. A lakásban csönd honolt. Isabell behunyta a szemét, és képzelete kiragadta az utcára néző ablak előtt álló barna karosszékből. Ott találta magát az erdei úton, a vörös kapuhoz vezető kaptatón. A dombhát mögött ott volt a tenger. Még nem látta, de tudta, hogy ott van. Az ösvény két oldalán egy sötét erdő emlékei. Mostanra az egészet kivágták, és az összes mókus árnyasabb helyre menekült, gondolta Isabell. Az ösvényt követve eljutott a rácsos kapuig, és látta a bejárat másik oldalán kezdődő lejtőt. A rácsnál állt a pár pi-
ros csizma, ott állt, ahol hagyta, a bal a jobb mellett, a jobb pedig közvetlenül a kerítésoszlopnál. Beledugta a lábát, és érezte, hogy szúrják a talpát a belehullott tűlevelek. Nem lesz valami könnyű, gondolta. Ismeritek az utat, suttogta a csizmáknak, és hagyta, hogy vigyék tovább az ösvényen. Eszébe jutott a lidérces álom a közvetlenül a kapu mellett heverő téli bundájú, vérfoltos döglött nyúlról. Úgy hevert ott, mintha figyelmeztetésnek szánták volna – vagy tán csaléteknek? Miközben próbált visszaemlékezni, hogy minek, a csizmák biztos léptekkel vezették lefelé az ösvényen, a kút, a kis pinceajtó és a csónakház mellett, amelyek mind ugyanolyan pirosra voltak festve, mint a kapu. Tudta, hogy ott vannak, tudta, hogyan helyezkednek el az ösvény mellett, s noha egyszer sem pillantott le, egyetlen vastag fenyőgyökérben sem botlott meg, amely az ösvényen nőtt. Leült a csónakház előtti padra. Most már nem kell, hogy a csizmák vezessék, az út utolsó részét, le a tengerig, egyedül akarta megtenni. A csizmák a pad alatt fogják várni. Mezítláb ment ki a kőmólóra. Talpa alatt a kavics olyan hangon ropogott, mintha jajgatott volna a fájó, csupasz lába helyett is. Magas volt a vízállás. Óvatosan lépett ki a legkülső kőre, amelyet a fagy egy kicsit kijjebb feszített a móló többi részétől. Ez volt az ő birodalma. Itt uralkodott a békák és a durbincsok fölött. Itt elég erős volt, hogy megküzdjön a római katonákkal, akik minden éjjel meg akarták ölni az összes csecsebecse-állatkát. Itt nem félt már a halott gyerekektől, akik éjjelente a komód fiókjaiból kikeltek. Fölballagott a házhoz, áfonyabozótoson és tűleveleken át talált rá az ösvényre. A bezárt konyhaajtó engedett, amikor megrántotta. Belépett a dohszagba, és az ismert látvány tárult a szeme elé: világoszöld és sárga falak, repedt tűzhely, hosszú asztal, kutya- és macskamintás bársonyvánkosok. Kitárta a verandaajtót, a szél belekapott, Isabell eleresztette a kilincset, és az ajtó nekivágódott a falnak.
35
PoLíSz Isabell a lépcsőkorlátnak támaszkodott, pillantása átsiklott a sűrű fenyőtörzsek között. Mindig meglepte, hogy innen tényleg látni a tengert. Visszament a házba, gondosan bezárta a verandaajtót, és lecsúszott a lábtörlőre. Kabátja ugyanolyan szürke volt, mint az ajtó, amikor felvette a csuklyáját, majdnem láthatatlanná vált ő is. Halkan dúdolgatott egy dallamot, amely nyaranta a házikó nyitott ablakán át szokott beszűrődni, sőt lehallatszott egészen a partig, ahol Isabell homokvárat épített. Egészen a barna karosszékig követte a dallam, és Isabell kinyitotta a szemét. Odakint már sötétedni kezdett, és Karl nemsokára hazajön, gondolta Isabell. Karl látta az asztalon heverő pénzt. Tudta, hogy a gyűrött bankjegyek nem az övéi. Kis kupacokban hevertek, mintha zsebekből vagy egy táska aljáról kaparták volna elő. Bizonyára Isabell hagyta itt, tehát itt volt, gondolta Karl. „Pénz”: második pont a fekete listán, amelyre a talán Isabell által hagyott nyomokat jegyezte föl. Csodálkozott Isabell viselkedésén, felhúzta a szemöldökét. Isabellnek mindig sikerült meglepnie. Később visszaemlékezett rá, hogy Isabell beszélt neki a halhatatlanságról. Isabell meg volt győződve saját halhatatlanságáról, meg arról, hogy amíg ő él, nem pusztul el a világ. Válaszképpen Karl csak zavartan dörmögött. De a legvilágosabban arra emlékszik, hogy Isabell magyarázata közben szinte beléhasított a felismerés, milyen nyilvánvaló is az, amit Isabell fejteget. Tiszteletet keltett benne, hogy Isabell milyen szilárdan hisz abban, amit mond, hogy elvakultságában nem is hajlandó meghallgatni az ő véleményét. Karl mintha emlékezett volna rá, hogy Isabell kérdéseket tett föl neki, amelyekre ritkán tudott válaszolni. Isabell egyszer azon tűnődött, hogyan tudhatjuk, hogy elestünk, ha sötétben esünk el, ha nem láthatjuk az esésünket. Eltűnődött, vajon nem érzékcsalódás-e, amikor így elesünk.
Karlnak volt még egy emléke, egy hajnali utcáról. Ezen az utcán sétált Isabell-lel kézen fogva. Meleg volt. Isabellnek puha volt a keze, Karl hajában homok. Emlékezett rá, hogy nem bírta megnevettetni Isabellt. Egy szeméttartály mögül egy macska kandikált ki, és Karl megpróbálta előcsalogatni, de épp, amikor kidugta az orrát, Isabell belerúgott egy konzervdobozba, amely úgy zörömbölt, hogy az állat menten visszahúzódott a tartály mögötti rejtekhelyére. A konzervdoboz elegáns ívben röpült végig az utcán, és Karlt annyira lenyűgözte, ahogy ott a hajnali fényben csillogott, hogy ő is belerúgott egy konzervdobozba. Az még messzebb röpült. És egyszerre csak az összes kapualjból és ajtóból emberek jöttek ki, és mintha az egész város konzervdobozokat rugdalt volna, miközben mindenki dalra fakadt. A hajnali fényben csillogott a fém, s végül Isabell elnevette magát, könnyű kacajra fakadt a pirkadatban. Bár lehet, hogy csak kitaláltam, gondolta Karl, ezt a históriát az egész városról meg a konzervdobozokról. Nem valami zenés játék egyik jelenete ez? Isabell odament a ruhásszekrényhez. Kinyitotta a masszív ajtót, és megnézte magát az ajtó belső oldalán lévő ferde tükörben. Soha, gondolta, soha többé nem fog eltévedni a mások emlékei felé vezető úton, mert soha többé nem fog kutatni utánuk. Ezután a saját nyomdokain halad, és lucfenyőgallyal el is fogja tüntetni a nyomokat maga után. Amikor a régi nyomok eltűnnek, a saját maga térképolvasója lesz, és akkor másoknak fog új utakat taposni. Óvatosan csomagolt a fehér táskába, amely nem lett nagyobb egy kézipoggyásznál. Egy hétvége fért bele, a hétvégébe pedig még több idő. Csak a legfontosabbakat vitte magával, csak a legszebb kincseket, és pontosan annyit, amennyit elbírt. Amikor odaér, a táskát ráteszi a hídkorlátra. Lehajigálom a kincseket a hídról, és az erős korláton áthajolva nézem, amíg leérnek a tó homályos fenekére, gondolta. Behunyta a szemét, és látta
36
Világbeszéd
magát, amint ott áll a hídon, és tekintetével a tófelszín alatti mélységet fürkészi. Egyszer látta a Romanov testvéreket, amint a hídon pózolnak sűrű ködben és nagy műszőrme gallérban, a háttérben kitömött állatok sejlettek. A Romanov testvérek nem merültek – hanem repültek, és ő is olyan szeretett volna lenni, mint ők. Amikor aztán a kincsek már odavannak, késő lesz, ezzel tisztában volt. Késő, hogy végigballagjon a régi utcán, késő, hogy elmenjen a parkba, ahol egyszer a zöld domboldalon legurult. Fű került a foga közé, mert tátott szájjal nevetett. Nézte magát a szekrényajtó tükrében, s csak annak látta magát, aki éppen akkor volt. Aki legurult a lejtőn, az már nem volt sehol. Ideje elkezdeni keresni. Karl kinyitotta a konyhaajtót. Csillagokat látott, mint amikor hirtelen szokott felállni. Behunyta a szemét, és nekitámaszkodott az
ajtófélfának, s ahogy ott állt lehunyt szemmel, recehártyáján sárgás kép jelent meg, olyasféle, mint egy régi film. A szemhéja mögött pergő keskenyfilmen egy lány narancsokat hámozott. Karl olyan sokszor nyitotta ki az ajtót és látta ezt a jelenetet, hogy a savanykás illat és az élénk szín szinte belemaródott az emlékezetébe. A lány különleges minta szerint hámozta a narancsokat – a héj egybemaradt, mint egy narancsszín húsvéti szalagdísz. Aztán beledugta a hüvelykujját a meghámozott narancsba. Föltartotta a kezét, és fájdalmat színlelve sikoltozott az ujja miatt, amely akkorára dagadt, mint egy narancs. Karl nevetett, és a lány is nevetett, nevetésük visszhangzott s fölerősödött, miközben a keskenyfilmkép elenyészett, és Karl becsukta az ajtót. Isabell, gondolta. Szappanos Gábor fordítása
Bóbita
37
PoLíSz Tone Škrjanec (Szlovénia)
1953-ban született Ljubljanában. Szociológiából diplomázott a ljubljanai Társadalomtudományi Egyetemen. Tíz évig újságíróként dolgozott. 1990 óta a KUD France Prešeren kulturális intézet munkatársa. Angol, horvát és szerb nyelvből fordít. Verseskötetei: A legyintés blues-a (Blues zamaha, 1997); Nap a térden (Sonce na kolenu, 1999); Pagodák viharra (Pagode na veter, 2001); Kések (Noi, 2002); Réz (Baker 2004).
Általános megfontolások a létezésről az utcák fényben állnak. a nap egyenesen zuhan, direkt a fák lombozatának, úgy tűnik, nappal még lágyabb, mint hajnalban. szépen lassan helyet foglalok a csendnek ebben a pillanatában.
közeleg az ősz. szeptember. pocsolyák az úton. gyerekek iskolába. ismét rengeteg bezárt ablak. reggel egészen más csend.
[cím nélkül] semmit sem keresek, csak az ösvényen járok a fűben.
Történelem az éjjel eső esett. nekem tetszett, ez a sötét és elhalkuló csevegése a világmindenségnek, aztán elaludtam. s feltehetőleg álmodtam, valami ismeretlen ízzel a számban ébredtem, talán mindennapi megszokott dolgok estek meg velem, csak másfajta sorrendbe helyezve, arcokkal, testekkel és hangokkal, melyek már réges-rég eltűntek bennem, mint az a tegnapi ananász. micsoda illata volt és hogy könnyezett, a felvágott szalámiszelet is, mely kitartóan szárad a tányéron, a történelem része, mint a légy is, mely átreppent felette. Lukács Zsolt fordításai
38
Világbeszéd
Michel Onfray (Franciaország)
Michel Onfray-ról (1959–) 2005-ben egy francia szaklap azt írta, hogy ő Franciaország legolvasottabb filozófusa. Klasszika-filológiát és antik filozófiát hallgatott. Baloldali nietzscheistaként határozza meg önmagát. Első könyve 1989-ben jelent meg. Azóta legalább húsz filozófiai eszszékötetet adott ki. 1993-ban rangos olasz és francia szakmai díjakat kapott. Caen-ben filozófiai szabadegyetemet létesített. Az utóbbi időben egyre többet tartózkodik az USA-ban.
Berlioz vagy Debussy Berlioz, Kierkegaard kortársaként, jól ismeri az élet sötét oldalát: szorongás, félelem és reszketés hánytorgatják hétköznapjait. Semmit sem ismer alaposabban a kétségbeesésnél, mert szakadatlanul benne él, a melankóliával, szomorúsággal, nyomott hangulattal, szenvedéssel és bánattal kísérletezik. Egész életében minden e témára kínál variációkat: a szerelem, a házasság, a nők, az apaság, az alkotás, a munka, a világ, a többiek. Berlioz, a romantika vezéralakjaként, Istent kémleli az üres égben, de nem látja, ez a szenvedélyes, indulatos lélek csak a csillagokat pillantja meg az égen, az éjszakát, a villámot és a vad viharokat. Zenéje ebből az egzisztenciális univerzumból származik, egy fájdalmas, halálra sebzett szubjektivitásnak a valósággal vívott ütközeteit, harcát beszéli el. Túlfűtött, lírai, elragadtatott lelke nincs ínyére a szomorkás embereknek, akik jól beletaláltak a hétköznapi kerékvágásba, az alkuba, a mértékbe, a száraz tartózkodásba. Berlioz magának követeli a szüntelen izzást, a parázslást, a tüzet és a mennydörgést. Harciasan tör a pandemónium felé, a szeráfok egét ostromolja. Az ópium fantasztikuma és a kárhozat között imbolyog. Pogány módon szemléli a halált és misztikusan az életet. A művészt az alkotás dühöngő őrületében ünnepli, és kétségbeesik a magasztos szerelem lehetetlenségének bizonyosságán. Hangzó
ékszereket csiszol egy aranyműves aprólékos finomságával, és gigantikus kalapácsokkal kovácsolja izzó agyvelejének hanganyagát. Gyújtogat, fosztogat és dühöng. Sót hint mindenre, és hallatlan visszhangok emlékét hagyja maga mögött. Végül fölszabadít egy addig ismeretlen hangzó illatot. Hogyan is lehetne mindez Claude Debussy kedvére való, aki áttetsző, finom, éteri, légies és törékeny? Hogyan is csábíthatta volna el Berlioz, a poklok és a tejutak embere a hó és a köd, a sűrű cserjék, a tükröző vízfelszín és a lombokon átszűrődő harangszó emberét? Berlioz vihart küld a földre, dühödten toporzékol, fölkavarja a vizet, a katedrálisok égre törő, egekbe vesző harangzúgását ünnepli. Az egyik leoldja a láncot a Tűzről, a másik habozik a Levegő és a Víz között. Ez a magyarázata Debussy gyilkos ítéletének Berliozról, a Monsieur Croche antidilettante-ban*, vagy akár levelezésében; azt olvashatjuk Berliozról, hogy „csak amolyan nagyképű szédelgő, aki maga is hisz a szédelgésben.” Vagy: „Berlioz mindig azoknak az embereknek a kedvenc zenésze volt, akik nem értettek a zenéhez.” Mivel Debussy véleménye mindig hivatalos kritikának számított mindazok szemében, akik már régen lemondtak az önálló gondolkodásról, és állandóan csak előítéleteken kérődztek, aktuális lehet ezeket közelebbről is szemügyre venni.
* Croche úr, a műkedvelők réme (Összegyűjtött írások)
39
PoLíSz A XX. század Franciaországa zenei választásában globálisan Debussy-párti – legalábbis a leglátványosabb és a korra leginkább jellemző választásokban –, és jóváhagyja a fenti ítéletet. De ki hallotta, ki hallgatta Berliozt? Ki vette magának a bátorságot, hogy szembenézzen egész életművével? Ki hagyta figyelmen kívül az előítéleteket, és létesített közvetlen viszonyt zenéjével? Ki ismeri A trójaiakat – nem csupán lemezen? Ki látta akár csak egyszer is ezt a roppant fontos nagyoperát? Ki tudta egyáltalán fölbecsülni a Requiem, a Gyászszimfónia vagy a Te Deum hanganyagát? Sokan Berlioz ismerete nélkül nyilatkoznak, és az esetek túlnyomó többségében ilyenkor becsmérlő kijelentések hangzanak el. Berliozra először is jellemző a túlcsorduló szubjektivitás, e körül szerveződik egész alkotása és műve: egy vérmérséklet jele, egy jellem jegye, egy egyéniség ereje jellemzi hozadékát. Előd nincs, követő nincs, epigon nincs, nincs iskola, sem örökül hagyott érzékenység, nincs ős és nincs leszármazott sem: elszigetelt alak ő, bizonyos viselkedésmód, egy tulajdonnév, semmi egyéb. Az önmagát megmutatni nem félő vitalitás ő, aki önéletrajzi vallomásként, alig leplezett szublimációként alkotja meg művét: Berlioz színházi módon ábrázolja tulajdon energiáját, és a hangzó közegbe vetíti. Az összesség hoz létre bizonyos stílust – ami nem csekélység… Az énnek ez a zenei írásmódja egyszerűsített periódusban valósul meg, amelyet a könnyebbség kedvéért a „romantika” címszó alá jegyeznek. Ennek fejezeteként. De ki a romantikus? És mikor? A Király jobbján vagy a Nép balján? A villámokat szóró Isten mellett vagy a patás ördög társaságában? A parázsló itt és mostban, vagy gőgösen a gótika nosztalgiájának palástjába burkolózva? A tömjénillatú katolicizmusban vagy a vörös és fekete lobogójú szocializmus soraiban? A megélt történelemben romantikus, 1830-ban, 1848-ban vagy 1871-ben, netán az elbeszélés
módjában, ahogy mondjuk Michelet éli át és önti formába a történelmet? A sűrű, fenyegetően sötét germán erdők mélyén romantikus vagy a francia kastélyok iszamos folyosóin? A hangzatos és mennydörgő magamutogatásban vagy két elfojtott sóhaj között a finom melankóliában? A romanticizmus nagyon gyakran csak a társadalommal szemben ellenségesen megélt, felfokozott szubjektivitást jellemzi. A lázadót jelöli, a tagadás angyalát, a páriát, a művészt, a bolondot, a vadembert, a beláthatatlanul hatalmas személyiséget, akinek robusztus belső egészsége nagy erővel foglal állást a világi, társadalmi, nyájösztön jellegű élet kényszereivel szemben. Berlioz kihasználja a kantizmus vívmányát, és a kimondhatatlan erők irányába veti magát, az egyszerű ész határai felé. Amikor A tiszta ész kritikája kinyilatkoztatja ítéletét, és elválasztja a noumenális gondolkodást a fenomenális érzékeléstől, akkor a zenét a fogalom, az ész, a dedukció, az analízis számára elérhetetlen irracionális világba utalja. Az említett mű e gesztusával kiveti a zeneszerzőt az Én és a Világ közötti területről, a szubjektív erők és a kollektív ellenállás közé helyezve őt. Ahol véget ér az ész birodalma, ott kezdődik a hangokká alakított érzelmek, indulatok világa. Az érzelmek így hagyják el a megnevezhetetlen, hallatlan, kimondhatatlan dolgok tartományát, hogy eljussanak a metafizikai anyag szilárd állapotába. A romantikus víziót táplálja mindaz, ami túlcsap az észen: az álom, a képzelet, az őrület, a félelem, a vágy, a test, a szenvedély, az alkotás, a révedezés és az éjszaka. Berlioz zenei univerzumát ezek az észen túli alakzatok népesítik be: az ópium, a pandemónium, az ördög, a szerelem, a szakadékok, a fantasztikum, a bűn, a halál, az álmodozás, a kínzások és a Szabbat éjszakái. Mindez a Művész árnyékában nyilvánul meg, aki ezen új ontológiai konfiguráció vezéralakja: a Művész munkálja meg a valóság különféle erőit, ő fogalmazza meg az energiák és a vad erők
40
Világbeszéd
világát, amelyek áthatják és fölszabdalják a valóságot. Az ő munkája kristályosítja ki a nyomokat, ő hozza létre a hatalmas erővel teli műveket, a szimfóniákat, operákat, miséket, kantátákat, énekeket. Berlioz, a művész állandóan a konfliktusokat megoldani szándékozó akaratát használja az alkotásra: családi, hivatali, kritikusi, színházigazgatói konfliktusait, a nőkkel, hivatalnokokkal, hitelezőkkel támadt viszályait. Nagyon érzékeny, rejtélyes romantikusként állandóan széllel szemben halad, áll a viharban, dacol az orkánnal és az ellene összeesküvő, vad elemekkel, magányosként egyedül vállalja az elátkozott művész sorsát. Berlioz vágyának mind ellenére vannak a félénk szülők és rokonok, a zsűritagok, a hivatalnokok, a konzervatóriumi igazgatók, a közhelyeken kérődző, kisstílű bértollnok kritikusok. A zenész testével szinte eggyé vált alkotó törekvése és a társadalmi kasztráció szembenállása törékeny egyensúlyi helyzetet teremt: e zavarokból, fogyatékosságokból, kételyekből, kudarcokból születnek a komponista zenei formái. Berlioz eleme a túlzás, és szégyentelenül űzi a romantikus magamutogatást: leveleiben és Emlékirataiban, a sajtóban, a nagyvilági párizsi szalonokban mindenki tetszés szerint követheti személyes hányattatásait. Zenéje az egzisztenciális élményekből táplálkozik: harag és szertelen lelkesedés, az öröm apró hullámai és a szomorúság mélységes szakadékai, mérhetetlen ujjongás vagy vigasztalan kétségbeesés, készülődés az öngyilkosságra, vagy az én panteista kiterjesztése a természetre, nyomasztó magány vagy túlfűtött közösségi érzés: Berlioz ezekben az intenzitásokban létezik, amelyek szétrobbantják a legbanálisabb társadalmi egyezményeket. Zenéje e nagy eltérésekről tanúskodik, a hegyormok és a mély szakadékok beláthatatlan különbségéről. Ilyen vérmérséklettel az élet és az irodalom nem bírja el a félmegoldásokat. Berlioz, aki túlzó, vad, lázadó, határozott, erőszakos,
szenvedélyes, fájdalmas, magányos és virtuóz a művészetben, kísérletezik az erős érzelmekkel, elkínzott, megszállott, és egészen az obszcenitásig kifelé forduló, lelkiállapotai földrengésjelző készülékévé alakítja a zenét. Nem létezik zenei kompozíciója a kiváltó érzelmek nélkül, nincs zeneműve, amely ne gyökerezne életrajzában. Esztétikai alkotásában másokra, a világra, a korszakra reagál. Ahol a klasszikusok elhatárolódnak önnön szubjektivitásuktól, mintegy félretolva azt, Berlioz pontosan szubjektivitását helyezi műve epicentrumába, Énjét állítja közszemlére, és szégyentelenül megvallja életének sebeit, ezeket jelölve meg múzsai indítékul. Az önéletrajzi katarzis a mű egészére kihat. Az evidenciák néha teljesen nyilvánvalóak, néha kevésbé: a vallomások más és más fokon dolgozzák át a műveket. Nagyon jól tudjuk, hogy a Fantasztikus szimfónia Harriet Smithsonnal való szerelmét beszéli el. A Faust elkárhozása hasonlóképpen: Goethe szövegét Faust és Margaréta szerelmi történetére redukálja, és ez lehetővé teszi számára, hogy variálja a csak a halálban beteljesedő gyilkos szenvedély témáját. A Benvenuto Celliniben ugyancsak a szublimáció mechanizmusát beszéli el, és az esztétikai alkotást a szerelmi, szexuális, ösztöni erők rokonaként állítja be. Faust és Margaréta, Béatrice és Benedictus, Benvenuto Cellini, Rómeó és Júlia és Harold mind csak ürügyet jelentenek számára ahhoz, hogy elmélkedhessen önmagán. E konceptuális személyek lehetővé teszik a művésznek a túlélést, érzelmei megélését dramatizált és elénekelt jelenetek útján, amelyekkel léte folytonosságát biztosítja egy erőszakos, agresszív és ellenséges világban. Berlioz munkája, e narcisztikus és világi magamutogatás, a maga intenzitását folytonosan fokozni igyekvő öntetszelgés szélső pólusán, feltételezi az ő hús-vér emberi félelmei számára túlságosan heves ösztönök társadalmilag elfogadható travesztiáját. Amikor Kierkegaard azért filozofál, nehogy
41
PoLíSz elvesszen, Berlioz azért komponál, nehogy szétrobbanjon túlságosan heves szubjektivitása nyomására. A zeneszerzés meggyógyítja az élet ütötte sebeket. Berlioz műve arra irányuló folytonos kísérletezésként is felfogható, hogy megszelídítse démonait, együtt éljen fantomjaival. Hallgatni őt nem jelent egyebet, mint egy sebzett lélek és a világ összeütközésének hangját hallani. Harc a démonnal, nem pedig az angyallal, küzdelem önmagával, majd a világgal. Berlioz zenéje túlcsorduló, mindenre kiterjeszti pátoszát, ami mélységesen felháborítja a zsidó-keresztény hallgatót. Egy magányos személyiség erőteljes fellépése, a romantikus vitalitás komplexusa nélküli gyakorlat, az írás átállítása az önéletrajzi vallomás, sőt a személyes túlélést biztosító katarzis regiszterére, ezek aztán igazán főbenjáró bűnök olyan civilizált értelmiségi világban, ahol az Én gyűlöletes, az egyént korlátok közé kell szorítani, az alkotást pedig a szentség, az istenség, a lényegek, az abszolútum, a szép létének bizonyítékaival társítják – de semmi esetre sem egy fiziológiával. A kultúra a szemérmet ünnepli, az alkotó lényegtelen mivoltát az alkotással szemben, az egyetemesség elsődlegességét, paradox módon, amelyet egy kicsinyesen egyedi, naiv, semmitmondó közvetítő személy valósít meg. A kultúra az Eszmét ünnepli, a Szépséget, a mértéket, az apollói elemet, a rendet. A társadalmi rendre veszélytelen alkotásokat akar látni. Nyájszellemű együvé tartozásokat valósít meg, és metafizikai miséket szervez, hasznosítani igyekezvén azokat a műveket, amelyek méltók rá, hogy helyet kapjanak a hasznos társadalmi gépezet panteonjában. Márpedig Berlioz ezzel homlokegyenest ellentétes gyakorlatot követ: szemérmetlenül közszemlére állítja az Ént, a művész jellemét, stílusát és vérmérsékletét hangsúlyozva. Szereti a Hangot, a hanganyagot, a hatást, a dionüszoszi elemet. Olyan műveket alkotna, amelyek az Egyén mindenhatóságát magasz-
talják – Kierkegaard egzisztenciális kutatásának másképe. De Berlioz már kissé túlzás. Igen. Néhányan azt állítják, hogy ő már túlzásokra ragadtatja magát. Mert e metafizikai foglalatosság hangzó ábrázolása nagy erővel kötelez és kényszerít: egyenesen a testhez, a vérkeringéshez, a tüdőhöz szól. Ez a fiziológiából származó írásmód azt követeli, hogy hasonló eszközökkel közelítsük meg: testtel, amely magába szívja a ritmusokat, a mozgásokat, az erőket, melyek áthatják, átdolgozzák és folytonosan megalkotják. Berlioz a fülelő, lesben álló állat, a bozótban meghúzódó, zsákmányára leső vadember hallását követeli magának. Ez pedig pontosan a kiművelt, civilizált, „gondolkodó” hallás ellentéte. A kényelmesen üldögélő hallgató hallásával ellentétben ő a beláthatatlanul tágas tájakhoz szokott, állandó mozgásban lévő nomád hallásához fellebbez. Zárójelbe teszi, tartalékolja az észt, az értelmet, és zsigeri-ösztönös zenét szerez. A zenészek általában nem szeretik őt – hogy Debussy elgondoláshoz térjünk viszsza itt –, mivel a zenében többnyire hangjegyek együttesét hallják, ott, ahol lényegileg erők együttes hatásáról van szó. Technikai kérdésekbe ütköznek, ezeken bukdácsolnak, piros ceruzával a kezükben hallgatják a zenét – elhúzódva a tisztán hangzó, nyers, hatékony anyagtól. A vad Berlioz Dionüszosz hatására ír, nincs benne elég Apolló. Abban az országban, ahol Debussy intellektuális és agyi diktatúrája uralkodik, megszabva a zenészeknek bizonyos írásmódot, amely a zenerajongókat nem érinti, a zsigeri zeneszerző, aki az idegszálaival ír, persze, faragatlan, durva, parlagi fickónak látszik. Kiiktatni az észt és az értelmet, közvetlenül a szívhez és az érzelmekhez fordulni, ez aztán összeütközik az értelmiségiek, a spiritualisták, a lényegek, a fogalmak és egyéb éteri minőségek tisztelőinek ízlésével. Az Apollópártiak, a szám és a számítás mesterei semmit sem érthetnek Berlioz dionüszoszi zenéjéből, amelyet a mámor, a düh és a túlfűtött lelkesedés hat át.
42
Világbeszéd
Nietzsche óta jól ismerjük a különbséget Apolló és Dionüszosz hívei között: az előbbiek szobrot alkotnak, vezénylik az álmot és a képzeletet, a józanságot választják, elutasítják a durvaságot, kedvelik a nyugalmat, a bölcsességet, az építészetet, a mértéket, a dialektikát. Az utóbbiak a mámort ünneplik, a dalt, a táncot, a szenvedélyes életet, az ember és a természet egységét, a szubjektív művészt, a látnokot, a prométheuszi létezést, a titokzatos erőket, az életöröm misztikus szavát. Debussy kontra Berlioz, az építész a megszállottal szemben, a Levegő a Tűzzel, a Fogalom a Hanggal, az Eszme az Anyaggal szemben. A zenészek tehát, akik tisztán csak zenészek, akik a hústól és a vértől távol csak a számítást, az aritmetikát, a mértéket és az építést élvezik, ezért nem kedvelik Berliozt, akinek a zene nem vallás, nem kultusz, öncél, nem misztika nihilista használatra, nem az űr terjesztésére szolgáló ontológia Isten halála vagy a szentség eltűnése nyomán – hanem fiziológiai modalitás. A zene nála más célok felé tart és más eszközökkel diadalmaskodik: egy önmagával harmóniában élő szubjektivitás megalkotásához járul hozzá, lehetővé teszi egy vérmérséklet egymással vad harcban álló ellentmondásainak feloldását. Berlioz szemében a zene hozza létre az egyént és nem fordítva. Ez a magyarázata a nagy formát követelő lírai hangvételnek és a nagy méreteket kedvelő látásmódnak általában. Most már megértjük előszeretetét a kárhozat és a holtak iránt – például Orpheusz, Szardanapal, Ophélia, Kleopátra iránt –, valamint a kétértelmű történelmi alakok, a fantasztikum, a gyászmenetek, az orgiák, a kínzások, a bacchanáliák, a szabbatok kedvelését. Jobban értjük Te Deumát, nagy gyászmiséit, gyász- és győzelmi szimfóniáit, meg egyéb zeneműveit, amelyekben rézfúvósokkal dramatizálja a zenei szörnyeket létrehozó súlyos hanganyagát. A Berliozt átható erő mennyisége, amely terjeszkedve már-már túlcsordulna, nagy
formátumú zeneműveket követel: a hangzó blokkok gigantizmusa a művészben dolgozó szörnyű erőkre utal. A művész testét átható vitalitás hatja át a természetet, a bolygót és a kozmoszt is. Berlioz panteizmusa nyit utat dionüszoszi metafizikájának. Faust fohászai a természethez, a római zarándoklatok a Villa Médicis korszakában, gyerekkori sétái a Saint André partvidékén, és Harold meditációi a hegyekben, a Fantasztikus szimfónia mezei jelenetei és az Isère völgyének látványát kísérő lelki fölindulás: e referenciák keresztezik egymást, ezek teszik lehetővé a panteistának, hogy e szenvedélyből táplálkozzon a tájfestésben, valamint a kozmikus és a misztikus elem valósággal való viszonyának ábrázolásában. Berlioz a természetet szemlélve járja az önmegfigyelés útját; énjének szeszélyeit fogva vallatóra az univerzum gyötrelmeivel találkozik. A művész fölfedezi tulajdon töredékes, elidegenedett, elszigetelt létét: lehetetlen egyénként szenved a Természet, a nagy Egész testétől elválasztva. Előszeretete a viharok, orkánok és poklok iránt elárulja a lírai világhoz fűződő lírai viszonyát. A féktelen elemek között a szubjektivitás ugyanilyen módon nyilvánul meg. A szertelen, szenvedélyes, fékezhetetlen Berlioz zabolátlan romantikusként, indulatos személyiségként, egyedi jellemként gázol át saját korszakán. Tehát nem is csoda, hogy szenvedélyesen szerette a történelmet, a nagy, az igaz Történelmet, amely pontosan ilyennek is látszik az emberi és természeti színházakban: a sorson ugyanezek a féktelen meteorológiai jelenségek, vérrel és vassal kivívott forradalmak, tűzvészek, véres zavargások, felfordulások, holtak, viharos érzelmek akarnak uralkodni. Ez a heves, erőszakos nyelv beszél hozzá, ezt hallja meg, ez motiválja őt. Ha az Én dicsőítése, a demiurgosznak tekintett művész és az egzisztenciális sérülés hozza létre a líraiságot és a hatalmas erőt, akkor a Történelem pontosan ezeknek felel meg. E hatalmak inkarnációja, Faust, Prométheusz leszármazottja –
43
PoLíSz hiszen hozzájuk tartozik az évszázad – adnak alkalmat Berlioznak erői megformálására. És ezt nem is mulasztja el. Ebből származik a látványos zene, amely nyitott a kiterjesztés, a kísérletezés, majd az élmény számára, de nincs hely benne a gondolkodásnak, sem az elméletalkotásnak. A Történelemben Berlioz a szabadságot, a határok átlépését és a láncok lerázását szereti. Nevét általában a reakciós, konzervatív politikai állásfoglalással társítják. Miniszterekhez szóló alázatos folyamodványait emlegetik. Napihíreket böngésző, titokzatos embernek tartják. Titokzatossága hátterében nem létező barátságokat vélnek fölfedezni. Ebben is tévednek. Márpedig zenéje főleg a tüzet, a villámokat, a viharokat beszéli el: Berlioz kísérletező fizikusként kedveli a történelmet és a politikát: rabul ejti erőiket, más hullámhosszra állítja, materializálja és a hangzó anyagban jeleníti meg őket. Elsősorban a politikai témák teszik lehetővé számára, hogy a történelem dinamikáját ünnepelje és a dinamikát a történelemben: a népek fölemelkedését (a görög szabadságharcosokat, a magyar felkelőket, a skót ellenállókat, a Három Nap francia hazafiait), a megemlékezéseket (1830 áldozatairól az úgynevezett forradalom tizedik évfordulóján), a prométheuszi gesztusokat (a világkiállítást, az ipari és technológiai modernséget, a saintsimoni lelkesedést – A vasutak dala, Az egyetemes templom) a hazafias érzéseket (a Marseillaise hangszerelése és a Himnusz Franciaországhoz komponálása). Ezek a támpontjai. Berlioz megvallja, hogy fegyverrel a kézben töltötte 1830. július 29-ének éjszakáját „a szent Csőcselékkel” a nép lelkes híveként, a forradalmi őrületben, lőporfüstben, a lázadás szagában, a munkásgőgben, az utca dalait hallgatva. Szereti a „Forradalom kolerikus szellemét” – ahogy Michelet szavaival kifejezte magát. Pontosan úgy egyesül a természettel, a méltóságteljes tájakkal, mint az utcai mozgalmak őrületével, amikor a rend meginog és az új világ eljövetele fenyeget.
Berlioz Prométheusz-kultusza, részvétele kora fausti feszültségében ezt a modern, városi Dionüszosz-kultuszt feltételezi. A zeneszerzőnek, ha a történelemben ható energiát akarja kifejezni, akkor a hallatlan dolgokat kell megértenie, amelyeket némelyek összekevernek a meghallhatatlan dolgokkal. Orgonák, dobok, réz- és fafúvósok, hatalmas kórusok, töméntelen piszton és trombita, számos oboa, tuba, bombardon, nagy cintányérok, cimbalmok – hatalmas zenekarok, amelyeket több karnagy vezényel: Berliozzal szólva ebből kell létrehozni „a babiloni és ninivei darabokat.” Azok fülében, akik mit sem értenek a történelem nagyságából, a sokaságok hullámzásából, a lázadások napjaiból, a nagy tömegek mozgásából a barikádok felé, és a természeti erőkből éppen úgy semmit sem fognak föl, mint az utcai forradalmakból, számukra Babilon és Ninive csak rossz fajta operadíszlet, papírmasé színpad és giccsfestészet. Berlioz megvallotta, hogy őt nem a lármás nagyság érdekli, hanem az elemi erők. A zeneszerző a Történelmet ünnepli a Hang kultuszának törvénybe iktatásával, vallást alkotva a hangzó anyagból. Boulez nem téved, amikor Berlioz-ban a hangzó erők térbelileg új diszpozíciói látnoki és utópisztikus szellemét ünnepli, aki sohasem látott zenekari formákat álmodik, sohasem hallott hangokkal dolgozik, és a hangnak új anyagot adva szándékozik forradalmasítani a zenét, új terjedelemmel, anyagisággal, a katedrálisok és a modern építmények „összhangzatával” vértezve föl, ami kihívást jelent a klasszikus építészet szokásos szabályaival szemben. Berlioz nem más, mint megzenésített Boullée, Ledoux és Lequeu. Ezek a hangzó architektúrák zenei téren pontosan azt a világot mutatják be, amelyet Fourier kozmogóniai szinten: bolygók egyesülése, óceánok fortyogó vízfelületté alakulása, különféle, hihetetlenül mutáns lények megjelenése, általános falanszterek, amelyekben a vágy és a gyönyör diktálja törvényeit,
44
Világbeszéd
és a világ új megközelítési módjaira kötelez. Fourier kitágítja az értelmet, és a megértéshez általánosított poétikát hív segítségül. Berlioz ugyanígy találja föl a modern hallást, egy új test jegyében foglalva állást, amely hálóként új akusztikai metafizikaként szolgál. Amikor Debussy eltörli a testet és csak egy összefüggéseiből kiragadott, rendkívül kifinomult hallásra hagyatkozik, Berlioz feltalál egy testet, amelynek egésze rendkívül kifinomult hallás… És könnyen lehet, hogy ez a kívánatos anatómia aktuális lesz újra. A XX. századi Debussy-hívővel, aki az én eltűnését ünnepelte és strukturalista őrületében a zenében a szám, a számolás vallását hirdette meg, Berlioz a hatalmas Dionüszosz visszatérését állítja szembe. Debussy évszázada ostorozta a túlhajtott önéletrajzot, a katartikus vallomást. Lebecsülte a romantikus elragadtatást,
a lírai szenvedélyt. Elűzte a különleges egyediségeket. Émelyítően ajnározta az iskolák, kasztok, törzsek, klánok tropizmusait. Istenítette a nyájösztönt. Megfeledkezett a művész testéről és mellőzte azt, hogy ehelyett a technikus agyát balzsamozza be és imádja. Megvonta a bizalmat a látványos, beláthatatlanul hatalmas elemektől, amelyek már nagyon régóta a magasztost jelentik, majd gombostűhegyre tűzte a minimálist, a fogalmi, beláthatatlanul apró elemeket, a nihilizmus szálláscsinálóit. A küzdelem aktuális megint: a XXI. század zenéje magasztos lesz Berliozzal vagy nihilista Debussyvel… Romhányi Török Gábor fordítása (Michel Onfray: La lueur des orages désirés (Paris, Grasset, 2007); 138–149. old., Épiphanie de la raison débordée)
Gráciák
45
PoLíSz Beyer László
Erdei zarándokúton Szeretettel Gábor Emese lélekszobrásznak Érc-szem fürkész napkeletre, örök álma száll Erdélybe, zöld parkban áll rendületlen, csalogat szűz erdő, s üzen: városlakó vándor legott, ösvényre válts aszfalt-nyomot, tárt karokkal hívnak a fák, madarak fütyülnek zsoltárt, szellő cirógatja utad, felemelő zarándoklat!
Látóember nesztelen jár, csodálja egy mátyásmadár, virágzó, pompázó erdő, napfény kacsint, elegendő, egyre lejt az ösvény, s mutat, siralomvölgyből kiutat, célhoz érsz, kenyeres pajtás, Albert bátyánknak főhajtás, oltár áll, hited mustármag, érzed, hegyeket mozdíthat! Budakeszi, 2008. április 13.
Ambrus András
A ragyogó szó – a versmondásról Kellemes meglepetés volt számomra Kiss László Az életre keltett vers – a versmondás című tanulmánya. (PoLíSz 109. szám.) Én már vagy hetven éve kezdtem el nemcsak olvasgatni, hanem tanulni és mondogatni is a verseket, de ezen pillanatig mégsem fordult meg sosem a fejemben, miként is születhetett a vers. A Színművészeti Főiskolán is csak drámatörténetet hallgathattunk, éppen Hegedűs Gézától, akitől e tanulmányban idéz is a szerző. Talán azt hittem, a szép kifejezések csak úgy maguktól csiszolódtak, miként az a sok szép kerekded, tojásdad alakú kő a patakokban. A vers létrejöttéhez bizonyára kellett még a közösség befogadó készsége, hogy a
kivételes képességgel megáldott emberek fejében megfoganjanak a gondolatok, majd a jó előadói készség által a magasztos kifejezések elhangozzanak… De nem akarok okoskodni, inkább elmondom, miért szerettem meg a verseket, hogyan lettem versmondó, miként tanulom, „tolmácsolom” a költeményeket még ma is. Már pici gyerekként is mondogáltunk rigmusokat tucatszámra: „Én kicsike vagyok, / de fogaim nagyok. / Egy galambost várok / avval tovább állok.” (Sült galambot, persze, mert kalácssütésnél a teknő aljáról összekotort maradékból galambot formáztak, néha gyöngyből még szemeket is tettek neki mielőtt kemen-
46
Merített szavak
cébe rakták.) De hallhattam a felnőttektől szólásmondásokat, melyek ha nem is rímeltek, de ritmusuk, dallamuk volt, mint a japán haikuknak: „Jó gyermeket, szép öreget, ugyan’ már ki látott?” Ám tudatosan akkor kezdtem verseket „bebegyelni”, amikor az elemi iskolában, ötödik osztályosként román tanítók keze alá kényszerültem, akik sok-sok költeményt és dalt sulykoltak belénk – persze mind-mind román nyelvű, a dákoromán történelmet dicsőítőket. Egyik dal szövegét hadd idézzem, a magam hirtelen fordításában: „Édesded és csodás a nyelv, / melyet beszélünk, / Másikat, ilyen tündöklőt, / nem is lelhetünk. / A szívünk szinte ficánkol, / ha fülünkhöz jut, / édes méz csordul ajkunkon,/ ha mondogatjuk.” Nohát, abba nem tudtam belenyugodni, hogy saját anyanyelvemen nem tudok ilyen szépeket énekelni vagy akár szavalni. Ezért kérdeztem meg az egyik tanító nénit, aki a felekezeti iskolában oktatott, tudna-e valami hasonló dalt, a mi nyelvünket magasztalót. Tudott, ha nem is dalt, Ábrányi Emil versét másolta le nekem vigaszul, amit nyomban megtanultam, s kivált a kezdő sorokat ismételgettem, de még valamilyen dallamot is dünnyögtem hozzá:
Nemsokára a Toldi került a kezembe, s azt is félig-meddig megtanultam, mert szerettem volna, miként Miklós, magyar katona lenni, ráadásul a jóval idősebb bátyámnak is mintha útjában álltam volna. Legszívesebben azokat a költeményeket ismételgettem örömömben vagy bánatomban, vagy szellemi táplálékul, melyeket „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, és megtanulni is hamar sikerült. (Némelyikről gyanítottam, hogy kizárólag a magam gyönyörűségét szolgálja csak, ilyen, többek között Edgar Allan Poe A holló című műve.) És mily magasztos érzés volt egy-egy remekművet odailleszteni emlékezetem falára, olyan, mint amikor egy festménynek találok jó helyet a szobámban, hogy mindig szem előtt legyen. Micsoda ajándék! Hisz’ nem kerül pénzbe, nem lophatja el senki, nem rongálódhat meg, életfogytiglan tartó érték, s még továbbadhatom fiaimnak, unokámnak. És milyen örök érvényűen példaadó mondjuk Petőfinek azon kijelentése, melyet Élet vagy halál című versében vetett papírra, s amit soha nem szoktak idézni: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én. Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb, Minden népek közt a föld kerekén…”
„Ó szép magyar nyelv! Ki egyszer téged Ajkára vőn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt, hogy befogadja éked, Őrző oltárrá válik a kebel…”
A tananyagban lévő vagy „megrendelő” által kiszemelt költemények között is volt bőven, melyeket odaillesztettem a megőrzendők közé. Ilyen esetekben minduntalan tapasztaltam, hogy a fejembe ültetett szövegnek is kell előbb egy kis idő megfoganni, hogy aztán előadásra készen álljon, mert csak azután lehet bátran, biztonsággal elmondani, amikor egymás után jönnek a sorok, szakaszok, szinte furakodva. És ami csodálatos, minél többször mondok el egy remekművet – akár magamnak, akár közönségnek –, annál jobban ragyognak a szavak, annál több ízt, árnyalatot tudok érzékeltetni… Ez fordítva is igaz, mert előfordult, hogy valami
Amikor pedig egy román királyt magasztaló vers lett kötelező anyag, akkor csak azért is, Arany János A walesi bárdok című költeményét tanultam meg, és idézgettem abból részleteket, ha a román tanítók megaláztak: „Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög, Amint húrjába csap. „Fegyver csörög, s haló hörög, A nap vértóba szál, Vérszagra gyűl az éji vad; Te tetted ezt, király! …”
47
PoLíSz első kóstoláskor – kivált egy-egy „szocreál” vers – tűrhetőnek, sőt jónak tetszett. Hanem amikor megtanultam, majd szavanként, soronként vettem nyelvemre, akkor bizony egyre íztelenedett. Azt már nagyszerű mestereimtől megtanultam, hogy a vers címe tárgyilagos bejelentés, amit követ egy kis szünet, miközben próbálom elképzelni és sejtetni azt a lelkiállapotot, minek közepette ilyen szavak, sorok, szakaszok fogantak. Azután mintha folyóba ereszkednék bele – jó langyos vízbe, avagy jégtáblák közé –, indulok, amerre visz az ár, s amely úgyis lendületre késztet. A „hosszútávfutó magányosságát” is átéltem önálló műsoraim alkalmával, kivált első próbálkozásomkor – egy Petőfi-est volt –, melynek második része A helység kalapácsa volt. Kezdetben, nem is egyszer, úgy a műsor közepe táján bágyadtság lepett el, s azt immár, bárhogy erőlködtem, nem lehetett leküzdeni. De aztán eszembe jutott Róka Antal, hajdani távgyalogló bajnok, aki – mint mesélte – ilyenkor, úgy a huszadik kilométernél lazított, s csak úgy lépkedett, mintha a mezőre menne kaszálni. Így tettem én is ezután, csupán egyszerű, szenvtelen szövegmondásra hagyatkoztam, legfeljebb mintha leckét mondanék az iskolában. És pár sor után éreztem a szavak sodrását, ami újra szárnyakat adott. A költők iránti végtelen csodálat és tisztelet késztetett, vagy inkább kényszerített meghúzódni az alkotás mögött, mintha magam elé tartanám az arcképét, s mutogatnám: „Ide tessék nézni, mily hatalmas Ő!” Talán ennek köszönhetem a legnagyobb dicséretet, amit versmondó kaphat, amikor egy előadás után, kifelé menet majdnem méltatlankodva állapította meg valaki: „No nézzünk csak oda, nem is hasonlít Petőfire, pedig amíg a verset mondta éppeg olyannak látszott!” Az ám, majdnem elfelejtettem: „Ha a közönség hallja, amit mondok, akkor vagy megérti, vagy nem. De ha nem jut el a füléig a szó, akkor
csak egy lehetőség adatik!” Ugye milyen okos vagyok? … Mert érzékelni kell, hogy telítve van-é hangommal a „ház”, lett légyen szobányi vagy templom nagyságú, s a legtávolabb ülő hallgató füléig is eljut-e a szó, hallhatóan és érthetően – a ragyogó szó.
Bohóckodók
48
Merített szavak
Ébert Tibor
Vakondok mindig eljönnek a brácsások a kertbe odaállnak a vakondtúrások elé és muzsikálnak hat vakondtúrás hat mélyhegedűs van amikor eljön két brácsás három sok brácsás egész zenekar fiatalok öregek hegedűállványt is hoznak felállítják játszanak együtt kamarazenélnek játszanak külön mindegyikük mást kakofónia ez skáláznak tizenhatodokban harminckettedekben játszanak indulókat magyar nótát menüettet üveghangokat gyászindulót a brácsások frakkja lakkcipője olyan mint a vakondok teste
Képmások kire hasonlítasz? erre a nyárra felfeszített alkonyatra? vagy az elmúlt tudathasadásos őszökre? bedöngölt telekre? elsüllyedt önáltató tavaszokra? önmagad képmásaira?
49
olykor eljön az aki felfedezte a vakondtúrásokat odaáll egymaga és szólózik ahogy hallgatom olyan ez a muzsika mintha fehér frakkban fehér lakkcipőben játszana és a hegedűje is fehér ilyenkor ilyenkor talán a vakondok közül egyetlen vakond fehérré változik s úgy ás a földben de a vakondok mind feketék és a brácsásokon is mindig fekete frakk meg fekete lakkcipő van olyan fekete mint a vakondok örökzöld a fű…
PoLíSz Borkúti Bodor József
Adjátok nekem a falut! Adjátok nekem a falut! Süllyesszem a mellényzsebembe. Zsebórám toronyóra lenne – láncom lezárná a kaput…
Adjátok nekem a falut! Reáborítom a szemhártyát, mert két szemem fényénél drágább – segítsen rajta, aki tud!
Adjátok nekem a falut! Rejtsem el az ősi toronyba. Harang-köpennyel leborítva rálelni árgus szem se tud…
Adjátok nekem a falut! Dugjam el szívem pitvarába. Ott zsarnok-szem meg nem találja, mert bonyolult oda az út…
Adjátok nekem a falut! Ős-temetőnk csendes zugába véle, és… sok koszorút rája, de úgy, hogy… lélegzethez jut…
Adjátok nekem a falut! Még dúltak e földön tatárok, kezükben véres kard… zsarátnok… De lám, még állnak a faluk!
Adjátok nekem a falut! Csavarjam szőttes rokolyába éjjel, mikor senki se látja, s erős vállamra a batyut…
Adjátok nekem a falut! Ne várjátok, hogy tatár-módszer szerint érkezzék… a buldózer, s elpusztítsák az „új-Batuk”!
Fehér galamb lesz… Visszavágyom a földbe, Ott megnyugszom örökre… Talán észre se vesznek – Helyettem más szület’ meg.
Anyám fehér galamb lesz, Csak énreám figyelmez – Apám repül az élen Új holló-feketében…
Viszontlátom anyámat. Megörvend a fiának! Apám elszikkadt csontja átzörög sírboltomba…
Kik látják vonulásunk, Elmondják otthon s másutt: Ily szép éji jelenség Nem volt, mióta föld s ég!
… A végítélet napján Gödreink odahagyván – Nekivágunk az űrnek, Az lesz ám a nagy Ünnep!
50
Merített szavak
Üzenet Ha újra kakukk szól bokor hegyén, Mondjátok meg, hogy azt üzenem én: Ha lát egy sudár, sápadt-kérgű nyírfát, Daloljon neki – így enyhítse kínját. Ha zúgnak-búgnak vad-hideg szelek, Éj-bársony-lombját tőlük óvja meg, S jövök, ha gonosz-fák beárnyékolnák, És napja leszek – beragyogom lombját. Barátaim, ti csak mulassatok, Örökzöld-lombon terem a dal ott. Ha valamikor oda visszatérek: Minden tobozról születik egy ének…
Ne féljetek!
51
PoLíSz Bokor Levente
Hazám Minden szó rossz, amit ejtek. Nincsen tárgy, mit el ne ejtsek.
Erózia Az tartotta őket össze: a besúgás, mert mind magyar volt, afféle ítélkező fajta, feljelentő, bíró és fegyőr, kik Isten előtt szemlesütve jártak – nem látva soha őt. De kedvét keresték, mint ki háttal áll a céltáblának hónaljból lőve visszafelé, majd menekül, ahogy állt: előre! Célja pedig hogy meglegyen, üldözőbe veszi. Ó, addig volt egy-nép, míg mindenki másra gondolt, és féltékenysége volt az Úr! Szeretettel gyűlölték egymást, feljelentés, dráma, esszé van írva belőlük. Hűen maradók annak, kik voltak a most szökött rabok: „Őrségváltás! hahó! szerepcsere!” Most én rázom rácsom, ki majom vagyok, a rendező.
52
Merített szavak
Szarka István
Az ágynyugalom A Huszadik menedékeiben, forradalmak, háborúk drótjain túl, míg ordas fagy vonít, míg pusztító fény nyalja sebét a zsalu lécein túl, túl a sziszegtető borogatásokon, gyermeklétben, csöndben, magányban, friss ágyneműben, friss hálóruhában, ott-ott, az Édes hozzáértő szeretetében kisbetegnek lenni de jó volt, galambleves járt azzal, hűvös madártej, fanyar meggybefőtt, s Ő csodatévő keze mocorgott fészkén, örökszőke hajamban s hozta-hozta a hatalmas alvást.
Légi sztrádák (– Miért építették a kastélyt a folyosó alá? – kérdezte Windsorban az amerikai turistalány.) A házgyári brancs, a vendég munkaerő, a néphadsereg meg a cigányság e légi sztráda aljába húzta fel Békásmegyer Bantusztánt, hajnali konyhaablakom tehát csaknem akár a windsoriak. Az ablak meg a nyithatóság, a meditáció a hajnaláramokban: mind roppant fontos. Hogy mire való az ész, mekkora szív nehezül – lövell-telődik a bordakasban, ujjbögyömben mily szárazvillám bizsereg estig, innen jó megbecsülni, égi jel szintén innen észlelhető.
53
PoLíSz
A párákon túl Ha rosszul látsz a fejfájástól, gondold, valami kőbe rúgsz egy-két reccsenő hatalmasat, vagy futsz, de sehova, míg a lélegzet elfogy, míg az ikragörcs megoldja térded, avagy valami mást csinálsz, mivel nem kellesz így magadnak – és akkor valamit súg valaki odabentről, s már a tengertág, naplávás téridőben örökzöld örvény éled, hallóhúrok hidegizzása porcelán csigaházban, szemehunyt arcod tárul a jó felé, a párákon túl az eszméletlen semmi…
Büki Attila
Ma ma csöndesek az órák a fények mögé árnyék hull nem sietős verset írni ki olvashatna élni tanul oly nyirkos a kút lehelete mintha az éjszaka hűlne benne csak a fű élénk a szélben s a vadrózsa tövises ága leng elbújt kertjében a tulipán az orgona lila szirmát elengedte vakul ezer meggylevél elég a nyárral elfolyik nedve üresedő emberek az eszmék nincs mibe fogódzhatnék csendes társam a Duna tükre égboltja tintakék
54
Merített szavak
Kossányi József
Állok Istenért, állok népemért Nem volt pallosa, nem csillogott rajta vért, mégis poklok ellenében zendült meg szava: Állok Istenért, állok népemért És Ugrin, Tomori sötét halál útján, Hősök csillag útján elindult egymaga. Hű férfi lelkében Krisztus könnye éget… Erdély hörgött és sikoltott a Felvidék Magyar vér örvénylett amerre csak lépett, S ő ment, hogy a fájdalmak kelyhéből igyék. Hogy Duna–Tisza táján a Hírt szétvigyék: Él Krisztus, él még a magyar, És van még pásztor, Ki megkiáltja százszor Vérző messzi szóval, a nemzetirtó vétket: Heródesek gyilkolják az ezeréves népet… És felkelt a bús nép sorsa sötétjéből, Porban és sárban csak zarándokolt lába, Kijöttek mindnyájan falvak mély csöndjéből, És százezren mentek a Pásztor nyomába. És ő csak ment síkságon, dombokon, Erős nagy szívéből Igét szórt és vért. Állok Istenért, állok népemért. Mert, mint a mesék örök magvetője…
55
Maga volt az élő Evangéliom Reménnyel virágzott szívek rózsatője, S bástyáit rendezte a magyar Ilion. Ám sötét poroszlók álltak gyilkos vártán: Moszkva figyel rátok, el ne felejtsétek, Géppisztoly kezükben, s parancsol a sátán: Mindszenty Józsefet még ma elejtsétek. Most tizenkét éve… Éppen esteledett, Zörögtek a várban, Esztergom várában… Kihunyt a sok csillag, És beteljesedett. Eldöbbenve vérkönnyet sírt népe Pásztorára les, jaj száz halál. Megállott a nemzet szívverése, S a lelkek rétjén rettenet kaszál. Hontalan sors könnyes, árva estjén Hozzád megyünk, Magyar Hercegprímás Országunk és igazunk elestén Zászló vagy már s örök magyar hívás. Nekünk sincs pallosunk, nincsen rajtunk jó vért, Véled kiáltjuk át mégis az éjszakát, Állunk Istenért, állunk népünkért És szívünkben hordozzuk az eltiport Hazát.
PoLíSz P. Hofher József SJ
Kossányi József költőre és pedagógusra emlékeztünk Kossányi a mátyusföldi Komáromszentpéteren született 1908. március 8-án. Szülei pedagógusok voltak, mint ő maga is. A komáromi Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd Pozsonyban szerzett tanítói oklevelet. Költészetének kevés kritikai nyoma maradt. Mezey László Miklós, a felvidéki magyar irodalom ismerője, aki tanulmányaiban a trianoni döntés utáni életérzés szépirodalmi vonatkozásait kutatja, Kossányiról a következőket írja: „életműve irodalomtörténeti érték, a nemes patriotizmus, a kisebbségi önvédelem, a szociális és nemzeti felelősségérzet jellegzetesen keresztényi és harcos hangvételű kifejeződése. A felvidéki magyar líra égboltján távolról sem az ő munkássága a legragyogóbb csillag, de nélküle sosem lesz teljes ennek a kozmosznak csillagtérképe.” A Szentpéteriek Kossányi születésének 100. évfordulójára emlékeztek 2008. március 7-től 9-ig. A költőről elnevezett iskola volt a rendezvénysorozat házigazdája. Március 9-én, vasárnap az iskola udvarán felavatták Kossányi József mellszobrát. A felvidéki magyarság színe-java képviseltette magát a rendezvényen. Az ünnepségen jelen volt Duray Miklós, továbbá parlamenti és regionális képviselők, egyháziak, művészek tisztelegtek jelenlétükkel a költő emlékének. A költő-pedagógus gyermekei közül pedig hárman, továbbá unokák, barátok, az iskola diákjai és pedagógusai a helyi lakosok nagy számban mutatták meg ragaszkodásukat „Tanítójuk” iránt.
bolygón és ajándékozott meg bennünket földünkkel és nyelvünkkel. Nincs olyan nemzet, melynek joga lenne ezt felülírni. „Bizony nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: egy családhoz, melynek nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebben is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem számadat, hanem csillagok a földalatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövendőé.” (Tamási Áron szavai Márai Sándorhoz, 1954) A megemlékezés túlmutat egy költő életműve feletti tisztelgésnél, hiszen akkor emlékezünk Kossányira, mikor a felvidéki magyar katolikusoktól megtagadni látszik egy önálló magyar nemzetiségű püspök kinevezése iránti kérelem. Nyelvi, nemzeti, vallási identitásának megőrzését veszélyezteti az erőszakosan kialakított új közigazgatási és egyházmegyei beosztási rendszer. Az itt élők fájdalmát csak fokozza, hogy a magyar egyházi diplomácia nem volt képes honfitársaink istenadta jogát hathatósan érvényesíteni. Hiszem, hogy a magyar nép és a magyar katolikusok nagy többsége csatlakozik azon felvidéki hívek és lelkipásztorok kéréséhez és imájához, melyet a fent említett jogtalanságok miatt megfogalmaztak.
A kisebbségi sorsba kényszerült, majd a nemzetéért tenni akaró, Amerikába űzetett emigráns költő mire taníthat minket? Elsősorban arra, hogy valahová tartozni akarunk. Isten jelölte ki helyünket ezen a
Boldogasszony Anyánk! Ne feledkezzél el szegény magyarokról!
56
Merített szavak
Nagyatádi H. Tamás
Elmulasztott világvége Sokáig nem lehetett tudni semmit arról, hogy mi volt az az addig még, és aztán azóta sem látott éjjeli fényzuhatag, annak ellenére, hogy azokban a napokban felettébb sokan hivatkoztak szent emberek és könyvek jövendölésének beteljesedésére, hovatovább, még az emberi nyomorúságok tévés kirakataiba is beférkőztek így különböző furcsa figurák. Később, amikor már kielemezték az összes műholdfelvételt, amelyeken igazából semmi különös eseménynek nyoma nem volt, kimondhatóvá vált, hogy az érvényes akadémikus hipotézisek szerint nem történt semmi rendhagyó – szóval azon napok valamelyikén születhetett az alább csatolt írás, amelynek a szerzőjéről semmit sem tudunk. Aztán a mértékről megfeledkeztek lassanként azok a csatornák is, amelyek akkor, az utolsó időben egyébként valamiféle furcsa maradék lendület, vagy ki tudja, mi miatt a valóságtól kevésbé elrugaszkodott íróknak adtak még számottevő megjelenési lehetőséget. A katasztrófa igazi okának és kimenetelének vizsgálata – mert katasztrófa volt – pedig mint eddig mindig, megmaradt azon kevesek tevékenységeként, akik nem tartoztak igazán sem a dolgok összefüggését állító, sem az azt tagadó fél táborába. Közülük kerültek ki azok is, akik váltig állították, hogy ez az igazi apokalipszis kezdete egy új, aranyló hajnal. Ők igazából pedig nem is léteztek azok számára, akik – valami ördögi mágia folytán – mindkét táborban hangadók voltak, humanisták és individualisták, képtelenek az egyes embert önálló, a maga univerzalitására igényt tartó létezőként elfogadni. Természeti csapás? – kérdezték, – ugyan. Csak a közelgő tudományos paradigmavál-
„falling slowly and amazing” tást elősegítő nézőpont-egyeztetés szükségét erősítő események ezek. És lehet, hogy olyan új törvényeket fogalmaznak majd meg, amelyekre a XXI. század közepe óta várunk. Olyan törvények – sőt, talán ha előkerül valami zseni, aki képes lesz rá – olyan egyetlen, összefoglaló, hatalmas erővel világító, azelőtt még sosem megfogalmazott törvény birtokosa lesz az emberiség, amely újabb évszázadokra irányt szab a fejlődésnek, és végképp marginalizál minden kételkedő hangot. Az eredeti írás nem túl hosszú, és igazából, ha születésének körülményeitől függetlenül, valamiféle összefüggést keresve próbáljuk az eseményeket összerakni, meglepőt sem találunk benne. Némely szedettvedett, kapkodva beszúrt mondat valamit elárul a szerző egyre zaklatottabbá váló lelkiállapotáról, amely egyúttal végül a mű írásának megszakításához is vezethetett. Azt az utolsó néhány bekezdést, amely már csak foszlányokból és teljességgel érthetetlen prófétikus-parodisztikus mondattöredékekből áll, elhagytam, mert a kibogozására teljesen képtelen voltam. Következzen tehát a szöveg, íme: [Egy túlélő szemtanú útleírása a világfa rituális kivágásáról.] Amerikai utunk során az azelőtt Kolumbiának nevezett ország felől érkeztünk a világ egyik legfiatalabb, ezért legváltozatosabb sivatagába, Amazóniába. Itt, a talán két-háromszáz éves történetek tanúsága szerint a mostani tizegynéhány évente megtelő, és akkor a világ legnagyobb vizes árkává változó természetes eredetű csatorna a világ egyik legnagyobb őserdején keresztülfolyó folyam volt. Most, az emberevő szója nevű, egyébként igen ízletes gyógynövény deré-
57
PoLíSz kig érő szúrós-ragadós erdején vágtunk át. Ez a növény nem tűr el semmit, csak a világ biológusait gutaütésbe kergető, csodamoly nevű ízeltlábú lárváját, amely azért vált olyan híres fajjá, mert a begubózás előtti lárvastádiumban levő egyedek a sarjadzáshoz hasonló módon indulnak szaporodásnak, ami napokig eltart, és amikor az eredeti lárvák végre gubóznának, a körülötte élő legfiatalabb lárvanemzedékek felfalják. Egyes hipotézisek szerint a faj legközelebbi rokona a mára már kihalófélben lévő, egykor humán fehérjeforrásként is számon tartott kukoricamoly. Amazónia egyébként a szó geológiai és biológiai értelmében nem sivatag. Az emberevő szója, amely évente akár háromszor is terem, bőséges természetes eredetű zöldtrágyaforrás lehetne hatalmasnak látszó zöldtömegével. Csakhogy nincs zöldtömege, a derékig érő növényzetnek elhanyagolható része zöld. Ahogy a földre pottyannak a beérett magok, hamarosan csírázásnak indulnak, és elkezdik termelni azt a speciális, gátló hatású hormont, amelyik egy szokatlanul nagy kémiai változatosságot mutató, egyedülálló csírahormon csoportjába tartozik. A hormonnak követhetetlenül, szinte növényenként változik a molekulaszerkezete, meggátolva minden más magot a csírázásban. Ugyanakkor zöld része mindig néhány négyzetcenti felület alatt összpontosul, az alatta lévő szárrészek hamar elhalnak, így azok közelről inkább váz benyomását keltik, ahogy hosszú, tüskében végződő kacsaikkal megbonthatatlanul egymásba fonódva tartják kedvező mikroklímában az élő részt. E körülményeknek köszönhetően vált ez a szójafaj egyeduralkodóvá a tájon. Eredete, amelyre nem akarok néhány mondatnál hosszadalmasabban kitérni, a tudománytörténet aktuális felbontása és a genetikusok szerint a génmanipuláció őskorára tehető, amikor még olyan komikus érvek is elhangoztak, akár a kor legnagyobb
tudósainak szájából is, például, hogy az emberi örökítőanyag 96%-a információt nem hordozó, felesleges anyag. De a játék, amely később végtelenül véresre fordult, már elindult, génekkel dobálóztak, vaktában, hogy majd valamelyik teória igaz volta úgyis be fog bizonyosodni. Persze, pont úgy is lett majdnem minden, ahogy azok szerették volna, akik pénzelték az egészet, világszerte, de csak majdnem minden. Ez a faj azért lehetett ilyen sikeres, mert első példánya úgy mutálódott egy instabil, génmanipulált növényből, hogy az még virágbimbó korában öntermékenyül egyrészt, vagyis mire észbekaptak a gazdák, máris egy alig kiirtható gyomnövénnyel álltak szemben, másrészt pedig, ami egyeduralkodóvá tehette eleinte csak az őserdőirtásokban, hogy egy hatalmas növényben mindig csak egy elérhetetlen darab az, ami konkrét élettevékenységeket végez. Még annyit mindehhez, hogy a szakemberek gondos vizsgálatokkal megállapították, genetikailag mindössze annyi történt, hogy az ötödik kromoszómából kiesett egyetlen bázispár. A sötétedő amazóniai táj egyhangúságát csak a távolinak ható fegyverropogás teszi érdekessé, amelyről a helybeliek tudni vélik, hogy az régi partizán nemzetségek szellemeinek lövöldözése a még feltárásra váró több száz négyzet-kilométeres földalatti erődrendszerből. Így tehát szórványos lövöldözések hangjaira baktattunk egy valaha Tisza méretű Amazonas-mellékfolyó medrének porában, immár az óceán irányába, valamelyik hercegség területén, amikor egyik percről a másikra, egyébként szokványos módon, elfeketedett a távoli ég. Jőve is a hangja égi harangok zúgásának. Úgy hittük, a feltámadó északi szél verte fel a távolban leégetett szója hamuját, és azt hozza felénk. Ez egyszerűen csak annyit jelentett volna, hogy ideje előtt véget kell vetnünk az előzetesen eltervezett napi túraadagunknak. Felvertük a sátrakat, tüzet gyújtottunk, kis csoportokban beszélgettünk, énekelget-
58
Merített szavak
tünk, vagy tértünk volna nyugovóra, de órákkal a sátorverés után tapasztalt vezetőinken az idegesség jeleit vettük észre, amivel egyidejűleg egymás közti beszélgetésükben átváltottak spanyolról portoandesire, amely nyelv gyakorlatilag annyi dialektusban létezik, ahány település csak van az Andoktól a valahai Atlanti-óceán partjaiig. Feszült várakozással telt órák után úgy tűnt, hogy habár valami furcsa jelenséget láttunk, afelett mégis napirendre térhetünk, mert hatását nem éreztük, a látvány pedig szertefoszlott, visszaadva az éjszakai eget a csillagoknak. Tüzei úgy múlának el, hogy lángjai nyomot se hagyának. Mindannyian aludtunk már, amikor mégis történt valami megmagyarázhatatlan. Tucatnyi sátorban aludtunk, és nem sokaknak volt elég szerencséje ahhoz, hogy felébressze őket egy érthetetlen erő, mint engem. Kelj fel alvó, vésze közelg szerteszóródott éltednek. Azelőtt, ha ért is engem efféle erőhatás, azt nem tudván megkülönböztetni a rossz vagy épp a jó álmoktól, úgy hittem, hogy azok részei. Persze, ahogy egyre mélyebbre ér az ember az úgynevezett lélek megismerésében, egyre világosabb különbséget tud tenni egyes részei és működései között – már ha elég elfogulatlan hozzá és dilettáns, vagyis járatlan a rendes, tudományos alapokon nyugvó lélekismeretben. Tehát felébresztett egy furcsa erő, amelyről egyből tudtam, hogy nem belőlem ered, de emberből, méghozzá rég halott emberből. Mindössze talán hatan-heten támolyogtunk elő, mint az alvajárók, és beszéltünk magunk elé. Nemzetségek halának el kornyadó mihasznák feslettségétől. Nem emlékszem, miről és mit mondtunk, de nem beszélgetés volt, az biztos. Erre néhány éberebben alvó társunk kinézett, és ahogy mondták, teljesen elszörnyedve hallgattak minket. Mielőtt felráztak volna bennünket, ki-ki a maga anyanyelvén beszélt. Ez azért lehetett érdekes, mert egy-egy nemzetből mindössze egy-két utazó volt a társaságban.
Én akkor például magyarul beszéltem, holott hiába anyanyelvem, óvodás korom óta nem szólaltam meg rajta, ébren gyakorlatilag nem is tudnék magyarul folyamatosan beszélni. Valamint mindannyian, néhány percnyi körbejárás, sátrak közti botorkálás után egy irányba terelődve mentünk, és vonszoltuk magunkkal azokat, akik ébresztésünkre siettek. Mindama hazugságok eredőjétől fogva. Talán fél kilométert is megtehetett így ez a furcsa alakzat, amikor mintha varázsütésre történt volna, mindannyian magunkhoz tértünk. Ezután néhány percre előkerültek a szójásban minket figyelő vezetők és a bennszülött poggyászcipelők. Mintha le akarnának fogni minket, úgy álltak meg körülöttünk. Tízen, tizenketten lehettek, nagyjából, mint mi. Némelyikük hányta magára a kereszteket, mások motyogva hajlongtak, vagy épp dermedten bámultak ránk. Ekkor, mintha egy betanult mű második felvonása lenne, egyszerre szólaltunk meg mi, elvarázsoltak. Menjünk kelet felé, néhány kilométer után rátalálunk egy csapásra, akkor azon folytassuk utunkat. Hajnal előtt csináljunk kényelmes helyet magunknak, mert nagy szél ér minket utol, de a sűrű szójában védve leszünk. Angyalok városa száll majd alá, tizenkét kapuin át szentek seregei jönnek. Legfőképp pedig ne induljunk vissza a táborba! Ezek után persze voltak, akiknek éppenséggel az volt az első dolguk, hogy visszainduljanak – róluk aztán nem hallottunk, mint ahogy a táborban maradottakról sem, pedig mintha a fa díszei között ott lógtak volna ők is. Visszaindultak a táborba sietve, hogy magukkal hozhassák barátaikat, összeszedjék holmijaikat, vagy inkább egyszerűen csak hogy pihenjenek azok, akik hitetlenül álltak tudós társaik viselkedése előtt, akiket valami ármány hirtelen, a szemük láttára a babonás bennszülöttek szellemi szintjére süllyesztett. Néma türelmetlenség rágja az elmaradozókat. Én beálltam az elmenők sorába, de magamban, ahogy egyre múlott
59
PoLíSz agyamból a jelenség hatása, és vette vissza az ideiglenes elveszített területeit a racionális gondolkozás, azon gondolkoztam, hogy jól van-e ez így? Meg vagyon írva, az égi jelek eleje a Földről kelt. Az, hogy a világ egyik legkülönösebb, alig ismert, de inkább elfelejtett részén belezuhantam valami, tudományos szempontok szerint primitív érzésbe, igazából félelemmel és várakozással töltött el. Ha mindez odahaza történne, néhány intellentrix bekapása után maradéktalanul és mostani állapotom nyoma nélkül helyreállna ítélőképességem, de az épp nem volt nálam, hiszen sosem gondoltam volna, hogy megingok józan eszembe vetett hitemben. Miután vezetőinkkel megértettük, miről van szó, ők önként a menet élére álltak, hogy vezessenek minket. Lángoszloppá lehet az ember, mely a kegyelem útját és napját hirdeti. Azt mondták, hogy ezek szerint, amerre mennünk kell, arra van egy lapályos süppedék, ahol valahogy minden esős év után még sokáig megáll a víz, és egy kicsit változatosabb mind a növényzet, mind az állatvilág. És valóban, azt is mondták, hogy ott sosem fúj a szél. Az éjszakai menetelésben, ahogy később visszanyerték beszélőkedvüket, azt mondták, arrafelé olyan bennszülöttek élnek, akiknek az ősei már a történelem hajnalán is ott éltek az esőerdőben, vadállatok között. Vastag szőrmeruháikban alig különböztethetők meg a vadaktól, mégis emberfélék. Ők megtartották babonás, ősi hagyományaikat, és azokat az új körülményekhez alkalmazták, s az ősök szellemeinek gyülekezőhelyét vélvén látni a lapályban, berendeztek egy szabadtéri áldozóhelyet. Azt beszélik róluk, hogy van egy feneketlen kútjuk, és amikor kiszárad tavukból az utolsó csepp víz is, akkor rituális porfürdőt vesznek, és leereszkednek a mélybe. Habár ők azt mondják, hogy olyankor a csillagok közé mennek, azért mindenki tudja, hogy az badarság. Csillagok költözének a Föld világába, világosságukat veszíteni.
Nyomasztóbb hangulatban meneteltünk, mint expedíciónk során eddig bármikor, de egyre gyűlt bennünk a remény, hogy végre olyan dolgot tapasztalhatunk, amit előttünk még senki. A beszélgetés egyre élénkült, arról vitatkoztunk, hogy mi volt az utolsó dolog, amit a történelem során felfedeztek, és habár többször is oda lyukadtunk ki, hogy az emberiség az élőhelyén a felfedezendő dolgokból kifogyott, de vajon mikor is volt az utolsó dolog felfedezése, és mi volt, vagy lehetett az. Nagy haddal mene az ő ellenségeire, nagy vitézséggel, bizton tudva, győzni fog az ördög hadai felett fényes lovagjaival. Hajnal előtt, amikor fáradt lábaink végre érezni kezdték az út gyenge lejtését, igen megörültünk, amikor pedig valami poshadó víz szagát éreztük meg, többünk szinte euforikus hangulatba került. Semmi kétség, ott vagyunk, ahova érkeznünk kellett az éjjeli kinyilatkoztatás szerint. De hol voltunk? Szóját csak foltokban láttunk, helyette fű tenyészett és bokrok, kisebb fák, melyeket messzebbről nem láthattunk. Reggel, amikor már elég mélyen bent voltunk ebben a magunk között oázisnak nevezett térségben, elhatároztuk, hogy letáborozunk egy kisebb facsoport árnyékában, egy bokrok övezte ligetben. Akiket választott az úr, lehorgasztott fejjel vevék tudomásul azokban a napokban barátaik végzetét. Ahogy pakoltuk le hátizsákjainkat, éreztük, hogy megindul a szél. Vagyis szellőnek éreztük, de a magasan felettünk elröpülő száradt szójákon le tudtuk mérni, hogy elég erős szél fúj. Örömünket megrontotta a bánat, amikor társainkra gondoltunk, akik visszamentek, vagy maradtak az előző napi táborhelyen. Beszélgettünk, latolgattuk, hogy beérhettek-e az oázis védelmébe, mire a szél érkezett. Aztán estére, a felettünk tomboló vihar miatt afféle megemlékezést tartottunk emlékükre. A népekből pedig kiveszend az emlékezés tehetsége, mik miatt is haláluk ször-
60
Merített szavak
nyűbb lészen. Suttogja a neveket és mondja, mindenik ágán ennek a fának pedig különböző madarak fészkelnek. Emberek is járnak csak az ágak között, csillagtul csillagig lépve. Megáll az idő egy pillanatra, térbe fordul, és a csillagok megfordulnak a maguk útjain. És sosem tapasztalt ropogás támad a messziből, a fa törzse felől, mintha óriások fejszéi csapkodnák a százezer éves törzset. Szárnyuk vala, midőn angyaloknak, és repkedének szebben, mint a ma-
darak, pedig még ördögök csak. Hullanak a száradó levelek, és a madaraknak nincs hova menni. A hidegben átfagy minden, és a szívek kifagynak az ürességben, nincs ki hívná őket. Nagy szép erkélyükben a királylányok velük rívának. Nem hívja őket senki, csak az ügyes gépek kattogása hallik. A városaikban pedig fene állatok kószálnak, ki ott senki nem jár. Mi végre is nyerik meg életüket, akik nem veszítették el, senki nem tudja.
Ég alatt
61
PoLíSz Bartha Gizella
Kerestem az utat
Wass Albertnek
Kerestem az utat erdők mélyén, csillogóan lilás hegyi patakokban. Kerestem az utat zajos városokban, szennyes vágyak posványában. Kerestem az utat szerelmeimben, hazug szavakban – képmutató barátokban. Kerestem az utat lelkemben és Istenben, a kozmosz örök törvényeiben, a Funtineli boszorkány egykori lelkében, Görgényi-havasok titkos rejtélyeiben. Vártam a csendet örök életünk ígéretében. Öreg barátom – mi már sokszor találkoztunk, és tudom… ó nagyon tudom: még találkozni fogunk.
Szerelmi hattyúdal Mint elhagyott magányos hegycsúcson ősi Napszentély Úgy őriztem lelkemben csendben életeken át szerelmed. Jöttek küzdelmes nappalok és hófehér téli éjjelek… Jöttek álbarátok és csillogóan hazug férfi ígéretek… Sorsom keresztjén hordoztam keserű magányom Vártam és reméltem jöttödet – illúzió… tudom Vergődtem az elaljasult lét álnok mocsaraiban.
62
És Istentől kegyelmet reméltem éber álmaimban. Minden imában, dalban, gondolatban érted sóvárogtam. Kerestem a bölcsesség magjait és kerestem önmagamat. Hittem eszmékben… emberekben és vélt félistenekben. Bukott angyaloknak… és igaznak vélt ígéreteknek… Lassan rájöttem: az igazság nesztelenül jár és békében…
Merített szavak
Kaiser László
A nagy pecázás Mint a hirtelen jött gyerekkori láz, úgy rohanta meg őket a pecázás vágya. A tanév első biológiaóráján a halakról volt szó, az öreg tanár elérzékenyült hangon beszélt a horgászásról is, fiatalkori élményeit idézgette, amikor a szülőfaluja határában levő folyócskából kapkodták ki a keszegeket. Úgy mondtuk akkor, „aprítottuk őket”, emlékezett finom mosollyal a derék, idős bácsi, aki nem sejtette, hogy Sanyiban és Laciban mi indult meg hirtelen. Ez a két derék tizenhárom éves fiúcska sülve-főve együtt volt, ahol lehetett. Hangos szó soha nem esett köztük, pedig kicsiny koruk óta ismerték egymást. Nem csupán osztálytársak voltak, hanem barátok is, a környéken sokan azt hitték, testvérek, már azért is, mert egy házban laktak. Ez a nagy bérház nagy titkok tudója volt, mint megannyi társa Pesten. Tudta azt, amit a lakók is tudtak: ki, hogyan viselkedett, mit tett néhány éve, amikor lángba borult a város. Amikor október végén, november elején a két fiú szülei több alkalommal ordítoztak egymással, aztán meg köszönés nélkül nézte levegőnek felnőtt ember a felnőtt embert. A két fiú tudta ezt, de nem törődtek a szülők dolgával, ahogy a szülők sem szóltak a nagy barátkozás ellen. Egyvalami mutatta, hogy nincs minden rendben: mindig lakáson kívül találkoztak. Senki nem tiltott semmit, de föl sem merült, hogy egyikük a másikhoz menjen, vagy fordítva. Maradt az iskola, a játszótér, az utca, a Duna-part. A Dunához különösen sokat jártak, alig néhány száz méterre volt a nagy víz, a Margit híd lábánál álltak kikötve a hajók, sokszor zarándokoltak ide a fiúk. Jó volt nézelődni, néha titokban föllopózni valamelyik vízi járműre.
S mivel itt senki nem horgászott, véletlenül sem jutott eszükbe, hogy ők is ezt tegyék. De most az órán szinte egyszerre mozdult meg Sanyiban és Laciban: horgászni kellene! És az óra után egymás szavába vágva kezdték kovácsolni a terveket. Felszerelésük nincs, pénzük pár forint, ismeretük a halfogásról kevés, bár láttak már pecásokat, és tudtak egy-két dolgot – mindebben hamar megegyeztek. Hogy horgászás nélkül nem élet az élet – ebben is hasonló volt az egyetértés. Abban sem volt vita, hogy komoly tapasztalatokat kell szerezni. S szinte egyszerre jutott eszükbe: barangolásaik során többször látták, hogy a Margit híd budai hídfőjétől nem messze, egy szennyvízcsatorna kifolyójánál rengeteg horgász tanyázik, elvégre az okos halak is itt gyülekeznek táplálék után, igaz, ők a vízben. A meleg, szeptember eleji délutánra megvolt a program. Átsétáltak a hídon, lekanyarodtak a Duna-partra a kifolyóhoz. Ácsorgott ott bottal a kezében öreg, fiatal, gyerek; hal is volt bőven, merthogy bőszen emelgették ki őket a vízből. S ahogy Sanyi és Laci alaposan megfigyelte: volt, aki a mélybe hajította egy ólom segítségével a damil végén levő gilisztás horgot, volt, aki úszóval próbálkozott, s a gyerekek egészen egyszerű módon pecáztak: a vékony damilra gyufaszálat csomóztak, a horogra egy csontkukacot tettek. S bedobás után már szinte rögtön jött a kapás, húzta le a kicsiny hal a gyufaszálat, egy mozdulat, gyors bevágás – már ficánkolt a sneci a levegőben. Szinte forrt a víz a sok kis haltól a kifolyó torkolatánál, de forrt a levegő is: egymás után kapdosták ki a halakat. A fenekező
63
PoLíSz horgászok és az úszóval próbálkozók sokkal ritkábban jutottak zsákmányhoz, de ők is fogtak rendesen, főleg keszeget, néha márnát. Volt ujjongás, kiabálás, mérsékelten ugyan, hogy ne zavarják a mohó halakat, ha egyáltalán lehetett zavarni őket hangoskodással: a város zsongott, a rakparton jártak az autók, a hídon meg, mint mindig, nagy volt a forgalom. Jó ideje nézelődtek már, lassan sötétedni kezdett. A horgászok nagyobb része hazaindult, az elszántabbak és megszállottak még próbálkoztak a rakparti gyér fényben. Szemben, a pesti oldalon már világított a Parlament tetején a vörös csillag. Sanyi unta meg hamarabb a bámészkodást. Megbökte Lacit, majd elindultak. Fantasztikus lehet a horgászás, ez járt mind a két fiú fejében. Ahogy fejüket lógatva bandukoltak a híd felé, egyszerre csak Sanyi megállt, lába mintha a földbe gyökerezett volna, nézett, csak nézett előre. – Nem látod? – kérdezte fojtottan és türelmetlenül. – Mit? Mit kellene látnom? – kérdezte türelmetlenül Laci. – Hová teszed a szemed? – Ezzel lehajolt, és a földről két darab, néhány méteres damilt emelt föl. A damilok végén egy-egy kicsiny horog fityegett, szakszerűen rögzítve. – Micsoda mázli! – rikkantott Laci –, ezt nekünk hagyta itt valaki. – Nekünk ám – bólintott Sándor. – S ha már a miénk, horgászhatunk is. – Most? – Ugyan már. Ez kevés, meg haza is kell mennünk már. – Jöjjünk holnap! – Erre gondoltam én is. Van horgunk, zsinórunk. Láttad, hogy gyufaszállal csinálják. – És a bot? – Törünk hazafelé a parkban. A végére csak oda tudjuk kötni az egészet. Laci egészen belelendült, hadarva mondta:
– A körúton van a pecabolt, ott biztos tudunk venni csalit. Annyi maradt a zsebpénzünkből. – Csontkukacot vegyünk, azzal fogták a sneciket. – De mennyit! S elindult újra a két fiú. Végigcaplattak a Margit hídon, a parkban törtek két botnak való ágat, aztán befordultak az utcájukba, nem szóltak egymáshoz, már a következő nap izgalmában éltek. A délutánt várták. Tudták, hogy semmi és senki nem veheti el tőlük azt, ami még nem az övék: a nagy pecázást. És eljött az új nap. Az iskolában ólomlábakon járt az idő. A tanítás végén aztán rohantak csontit venni, aztán haza. Mindenképpen haza kellett még menni: az elkészített botokért, de főleg azért a két dunsztosüvegért, amelyeket már reggel elővettek a spájzból. Mivel haltartó szákuk nem volt, különben is az ujjnyi sneci boldogan kiúszna a hálóból, arra a logikus következtetésre jutottak, hogy a kifogott halak őrzésére a legjobb egy nagy üveg. Ilyen pedig bőven volt mindkét család háztartásában: tettek el télire befőttet, készítettek savanyúságot, gyakran segítettek a gyerekek a közeli Lehel piacról hazacipelni a vásároltakat. Hónuk alatt a dunsztosüveg, kezükben az egyszerű bot, így masírozott a két fiú a körúton, át a hídon. A járókelők néha rájuk mosolyogtak, csak a vak nem látta, hogy milyen kezdetleges felszereléssel indult horgászni a két fiú. A szeptemberi nap lágyan ontotta a meleget, olyan izgis, s mégis békés volt minden. A kifolyónál már sokan voltak. Sanyi és Laci letelepedett. Az üvegekbe Duna-vizet engedtek, a horgon már ott volt a csontkukac, egy mozdulat és a gyufaszál a víz tetején himbálózott… Nem sokáig. Szinte a bedobást követő pillanatban indult lefelé a gyufaszál, finom bevágás és már ficánkolt a halacska a levegőben. A horgot könnyű volt kivenni a sneci szájából, egy mozdulat s a hal reménytelenül úszkált az üvegben.
64
Merített szavak
Mintha már régóta horgásztak volna, a két fiú begyakorolt módon kapkodta ki a halakat. – Versenyezzünk! – kiáltott föl hirtelen Sanyi. – Versenyezzünk? – Hát persze! Öntsük ki, amiket eddig fogtunk, aztán start: indul a verseny! Ki aprít többet! Lacinak is kedve támadt ehhez. A halacskák visszakerültek a Dunába, együtt viszszaszámoltak: három, kettő, egy, zéró, majd elkezdődött a játék. Egy ideig fej fej mellett voltak: hol az egyik fiú, hol a másik rántott ki rutinos mozdulattal egy-egy halacskát a vízből. Később aztán – ilyen a horgászszerencse – Sanyinál megállt a kapás. Bezzeg Laci: egymás után emelte ki a sneciket és dobta őket elegáns mozdulattal a Duna-parti kövek közé ékelődött nagy üvegbe. Gyűltek, gyűltek a halak, Sanyi pedig mogorván meredt a vízen fekvő, mozdulatlan gyufaszálra. Kihúzta a horgot, újra bedobta, aztán türelmetlenül kicsit odébb próbálkozott – semmi eredmény. S közben Laci csak fogta, egyre csak fogta a halakat. Lassan megtelt a dunsztosüveg. Sanyi dúlt-fúlt, majd szétrobbant a dühtől, azt a néhány halacskát vizslatta mérges tekintettel, amelyek kitartóan ostromolták az ő dunsztos üvegének a falát. Laci dudorászva, csak a horgászatra figyelve szedte ki a vízből szinte megállás nélkül a sneciket. – Mi tetszik? – kiáltott föl hirtelen Sanyi és Lacira meredt. – Örülök, hogy…
– Szóval kinevetsz – vágott szavába Sanyi. – Dehogy nevetlek, mit csináljak, ha enynyire szeretnek a halak. – Vagy én vagyok ennyire ügyetlen. Te meg ügyes vagy! De milyen ügyes! Túlságosan is! – Lehet, lehet – hagyta rá oda sem figyelve Laci, aki éppen egy halacska kiemelésével volt elfoglalva. – Túl ügyes vagy, talán inkább ravasz! Ravasz és kétszínű. – Ezt már sziszegve, gyűlölettel közölte Sanyi, majd hozzátette: – Olyan vagy, mint a szüleid, ezt mondta az apám is. Laci erre felnézett, hallgatott egy ideig, majd így szólt: – Érdekes, én is ezt hallottam rólatok otthon. Még szerencse, hogy a halak ezt nem hallották – mosolyodott el, aztán a víz felé fordult, és egy csuklómozdulattal beakasztott, egy másik mozdulattal kiemelte a snecit, levette a horogról, s pontos célzással az üvegbe dobta a halat. – Még gúnyolódsz is, pedig jól tudod, hogy a te botod hosszabb. Ezért tudsz többet fogni! – És Sanyi fölkapta a halakkal teli dunsztosüveget s a kövekhez vágta. Az üveg széttört, a halacskák ott vergődtek, ugráltak a kövek között. S amikor Laci fölnézett a csattanásra, látta, hogy körülöttük mindenki őket figyeli. Elhalkult minden beszéd, a pecabotok nem mozdultak, mintha egy kapás sem lenne. A város morajlott, a víz csobogott, s a két fiú lassan megindult egymás felé…
65
PoLíSz Gyüre Lajos
Ember a padon Ember a padon, ül, arcán mosoly rég volt, kedve elszállt messze, messzibb mint az égbolt. Szeme nem lát, csak néz, fénye kopott tükör, mellette kivert eb, üres szatyor szűköl. Ül üres gyomorral, múltja oldott kéve, együtt a nyomorral, tán már ezer éve. Véled, imádkozik, szája alig mozdul, fillért köszön némán, ha kalapjába hull. Minden zajra, neszre rezzen, űzött madár, családja ha volt is, elvitte a tatár. Volt, nincs. Csak a lóca, míg nyugodni hagyják, a tetűk, komor őrök, csípős vörös hangyák. Egy fél rum málnával, ez a napi adag, s kukából kenyérhéj, mitől a bél dagad. A holnap messze van, talán meg se látja, nyúzott bakancsáért agyonveri társa.
66
Merített szavak
Mezey László Miklós
Sötétben „A katonapedagógia az állatszelídítés fordítottja, célja az embervadítás.” (Fábry Zoltán)
I.
egyhangú, erőemésztő folyásából. Ha más nem is, de egy váratlan, jóízű ebéd, közös nevetés, esetleg egy üveg becsempészett bor néhány napra emlegetnivalót hagyott maga mögött. Egyszer tiszta volt az ég, máskor fellegek tarkázták. Itt az erdőben viszont minden egyforma volt. Gyászosan kopasz fák, havas táj, ólomszínű égbolt és az örökké fújó hideg szél. A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy tudva tudták: hetekre beosztották minden percüket, grammnyi pontossággal kiporciózták fáradtság- és kenyéradagjaikat. Ide még a postát sem hozta ki a vételező teherkocsi. A levélvárás izgalma, a borítékbontás jóleső bizsergése hetekre elmaradt. Semmi más nem létezett számukra csak a gyászos erdő és a percnyi pontossággal végrehajtandó, százszor begyakorolt feladat. Meg talán a remény, hogy néhány nap múlva visszatérhetnek a laktanyába, ahol végre zuhany alá állhatnak, ágyba feküdhetnek, és a kantinban sikerül inniuk két korsó habos, szőke sört. Emlékezésre sem maradt idejük, erejük. Amint a napos bekiabált a barakk hűvös reggeli homályába (mert reggelre a duruzsoló fekete vasszörnyek csak hideg és haszontalan fémtestekké változtak) – Ébresztő, fel! –, attól a pillanattól kezdve már nem voltak, nem lehettek önmaguk. Részekké váltak, az előírt program birtokolta minden pillanatukat, pillantásukat, szívdobbanásukat. Egészen a takarodóig, amikor a gyönge fényeket kioltották. Nem volt semmi a sajátjuk, ami rajtuk és körülöttük volt. Azaz talán mégis: a zubbony zsebében lapuló, gyűrött sarkú fénykép, az
Sápadt fény töltötte be a barakkot. Az ablak szűk keretén át a sötét erdő némasága bámult be. Langyos meleget lehelt a két ormótlan szeneskályha. Szögletes, fekete vastestük magabiztosan trónolt a terem közepén. Uralkodtak a barakkban, már-már kultuszuk volt. A tizedesek előjoga volt rámutatni a kályhákhoz közel eső laticellmatracokra: – Emberek, ez az én helyem itt! Nem szeretném, ha valamelyikük ide telepedne… – Hangjukban több volt az ingerkedő tréfa, mint a vészjósló bizalmatlanság, de azért senki sem mert volna oda feküdni. Csak a messzebbre eső és persze hidegebb helyen levő, földre rakott, nyílegyenes sorba „belőtt” matracok valamelyikén. E két négyzetméternyi területeken próbáltak meg a lehetőség szerint legkényelmesebben berendezkedni. Sok választásuk persze nem volt, hiszen valamennyiüknek egyformán keskeny matrac jutott, ugyanaz volt a fölszerelésük, megegyező az egyenruhájuk. Az elmúlt hónapok során talán még az arcukat is egyformává pofozta a közös sors. A tábori kiképzés már két hete apasztotta erejüket, és nem ritkán gondoltak arra, hogy éppen most tartanak görcsös akaratmegfeszítésük végső határán. Ámbár nem sok idejük és alkalmuk maradt gondolkodni. A részletes kiképzési terv szoros programot szabott ki a századnak, nem volt üresjárat, időhúzás. Minden napjuk, órájuk és percük szigorú következetességgel, előírás szerint pergett. Igaz, némiképp megedződhettek már. Azonban a laktanyában mindig történt valami előre nem várt dolog, ami kidöccentette az időt
67
PoLíSz emlékeket idéző golyóstoll, a zsírpecsétes boríték ismerős kézírása. Mindössze ennyi volt a birtokuk, a vagyonuk, ennyi lehetett az övék. A barakktól nem messze, az erdei út túloldalán húzódott meg az apró tisztás, ahol két, párhuzamos bádogvályú állt, tíz-tíz rozsdás csappal. Ezeket rohanta meg a század a kora este hófelhősen derengő sötétjében. A januári hidegben nem sokáig locsolták magukat a dermesztő vízzel. Lábat már csak a legigényesebbje mosott, mert az nagyon körülményes volt. Félmezítláb ugrálni a havon, a lökdösődve szitkozódó embergyűrűben, idétlenül kapkodva a törölköző és a pénzérme nagyságúra kopott szappan után. Igyekezni kellett, a vacsorára kevés idő maradt, és aki kellőképpen nem sietett a mosdással, a vacsora végén már suttyomban, zsebből ehette meg a kenyérmaradékot a sorakozó alatt. Voltaképpen nem is volt hol vacsorázni. A barakkba tilos volt ételt bevinni, a körlet előtere, ami egyben raktárként szolgált, szűknek bizonyult száz ember számára. Maradt tehát a konyhasátor előtti tisztás, és a hevenyészett asztalok mellett állva kapkodták be a gyorsan hűlő tarhonyás húst vagy babgulyást. A harmatozó pára vagy a szállingózó hó hamar kihűtötte az ételt, s az utolsó kanálnál már ugyanolyan hideg volt, mint a talpuk alatt a szennyes, letaposott hó. A kapkodó evés után a zsíros maszattal bevont csajkáikkal igyekeztek a langyos vizes mosogatókondérhoz. Itt is ajánlatos volt igyekezni, az utolsóknak a sűrű mosogatólétől csak még zsírosabbak lettek az evőcsészéik.
rok fölé. Elsuhantak a sapkák fölött, be a fák közé. M. már másodszor taposta kőkeményre a havat maga körül. Bakancsával eligazgatta a fölkotort hórögöket, hogy aztán lesimítsa, belegyúrja, gyömöszölje a már keménnyé vált barnás, fagyott hóba. Az eligazítás nem akart véget érni, ma különösen hosszan tartott. Fáradtabbak is voltak az előző napnál, vagy talán hidegebb volt ma? Ki tudja? Az égen sehol nem fénylett egyetlen ezüstfényű csillag, madár sem rikoltott, a barakk párás ablaka mögül derengett csupán a biztató, sárgás homály. Mintha már az őrnagy mögött álló szakaszparancsnokok is elunták volna magukat. Egyikük cigarettára gyújtott, a másik fölváltva dugta zsebre kezeit, a törzsőrmester meg egykedvűsége álcájával igazgatta vállszíját. A századügyeletes tizedes karszalagos keze sután feszült a nadrágja szárához. Merev pózban állt az egész század a barakk vasajtaja előtt. Ilyenkor mindenkiben fölmerültek a múlt káoszából az emlékfoszlányok: lányarcok, gesztenyefasoros utcák, meleg nyári esték halványuló-élesedő képei. Egészen váratlanul csapott közéjük a vezényszó: – Század, vigyázz! Véget ért az esti eligazítás. Boldog elégedettséggel követték a csattogó parancsokat: – Jobbra át! Oszolj! Langyos büdösségben kezdtek vetkőzni, ruhájukat szabályosan összehajtva tették a hátizsák, a sisak és a gyalogsági ásó mellé. Páran még egy sütőtök maradványain osztozkodtak, amelyet napközben az ügyeletes pirított meg a kályhák rácsos tetején. Voltak, akik a hátizsákjukban kotorásztak valami ennivaló maradéka után. Legtöbben azonban végigdőltek a vékony laticellmatracon, hogy testükkel melegítsék föl valamennyire, ha túlságosan le talált volna hűlni a betonpadlón. Keveset beszéltek. Nem is volt miről. Valamennyien mindennap ugyanazt csinálták. A sokat látott, sokat megért emberek szűk-
Nem figyeltek a sorok előtt járkáló századparancsnokra. Néhányan a téli erdő csöndjébe véltek belehallani hangokat, a hátsó sorokban az egymás mellett állók suttogva beszélgettek, mások a mozdulatlanság leple alatt próbálták rendesen begombolni sebtében magukra kapott köpenyüket. Az őrnagy már negyedórája beszélt. Öblös hangjából erőteljes foszlányok ugrottak a hármas so-
68
Merített szavak
szavúságával jelekből is értették egymást. Időnként egy tizedes fölmordult valamiért, káromkodott, majd elhallgatott. Az ügyeletes végigaraszolt a matracsorok között, belerúgott egy-egy szabálytalanul elhelyezett bakancsba. Gazdáik morgolódva másztak utánuk. Ekkor már alig volt ébren valaki.
galom, a béke, a kívánás. Életüket, testüket ismét birtokba vette a kiképzési terv. A fény kigyúltának pillanatában megszűntek maguknak létezni, a feladat végrehajtóiként buktak vissza a valóságba. Ideges káromkodások csaptak föl itt is, ott is. Kapkodó mozdulatok követték az első másodpercek értetlen kábultságát. Nehezen jutott el a tudatukig: vége az alvásnak. Föl! Hogy mi következik, azt még nem tudták, de biztosak voltak benne, hogy rájuk nézve rossz lesz. M. először fejébe nyomta a sisakját, aztán nyúlt az ingéért. Gyorsan belebújt a zubbonyba, a köpenyébe, magára kapta a fölszerelését. Minduntalan lecsukódó szemeit kerekre nyitva tolakodott a fegyverállvány felé. A szakaszparancsnokok az előtérben álltak, és a két tiszthelyettes egy-egy ládán állva kiabált: – Gyerünk már, az istenit! Eltelt öt perc! Mozgás, mozgás! M. fémes, keserű ízt érzett a szájában. Valami emléke volt még arról, hogy utoljára tarhonyás húst evett. Hirtelen szomjazni kezdett. Persze most gondolni sem lehetett az ivásra. Hátára kanyarította fegyverét, igyekezett megkeresni a barakk előtt rendezetlenül lökdösődő szakaszában a helyét. „Uram Isten, még ez is…” – motyogta magában, ahogy némi tolakodás árán betoppant a helyére. Abban bízott, hogy sikerül a kiszabott időre végrehajtani a riadót, sorakoznak egy kicsit, az őrnagy majd szónokol egyet, és néhány perc múlva visszadőlhet a matracára. Így is majdnem eldőlt az álmosságtól. „Vége lesz, rögtön vége lesz…” – biztatta magát. „Most, ebben a rohadt hidegben talán nem csinálnak cirkuszt, ha pár perccel túl is léptük a normaidőt. Egész nap hajtottunk, ők is tudják, milyen fárasztó napunk volt…” A szakaszparancsnokok katonáik elé léptek. Igazgatták a sorokat, rövid, éles hangú utasításokkal pótoltatták a fölszerelés hiányosságait, szidták a hanyagul fölöltözötteket, az álmosságtól dülöngélőket.
M. álmában otthon járt, a régi utcákon. Kétszer kanyarodott meg a kockaköves út a fák lombalagútja alatt. Az úttesten sétált az alacsony, ódon házak közén. Mellette lépkedett földet súroló fényes orrával a vizsla. Megbámulták a vaskos törzsű gesztenyefákat, a hullámos tetejű házacskákat, a lányokat, a picinyke kirakatok portékáit. A kutya olykor fölkapta a fejét gazdája jóváhagyó, biztató pillantását lesve. Aztán otthon ült egy könyvvel az ölében, mellette langyos tej eregette illatfelhőit a virágos bögréből. Olvasólámpája fénykörbe vonta a könyv lapjait. M. maga elé nézett és a jövőre gondolt. A betűkkel sűrűn telerótt lapok fölött látta magát különböző helyzetekben. Álmodozott magáról, sorsáról. A jövőről a lány is eszébe jutott. Hosszú haja libbent, s az orra szeplős volt. Megint a vizsla ugrándozott körülötte, fölágaskodott, mellső lábait a derekához támasztotta, úgy kapaszkodott rá. Idegesen szimatoló orra katonaruháját szaglászta, idegenkedve fújt egyet, aztán lelkes farkcsóválással kapaszkodott volna még följebb. Keze végigfutott a kutya szép fején, megállapodott koponyája búbján, aztán meggyűrte a füleit, végiglapogatta a hátát. Éles kiáltás vágódott az éjsötét barakk áporodott szagú, hortyogó sötétjébe. Riadó! Az ügyeletes kiáltott, miközben vad mozdulattal fölkattintotta a villanykapcsolót. A máskor gyér, sápadt fény most bántóan szúrta a szemüket. Fölvillanása minden emlék, álom, káprázat és vágy végét szakasztotta. Egyetlen mozdulat után a múlté lett a nyu-
69
PoLíSz Az őrnagy hangja dörrent valahonnan a sötétből, mintha eddig ott sem lett volna. M. lehunyta a szemét, de rájött, így sokkal roszszabb. Percenként fonódott rá az álom csápja. Vágyott, hogy beledőljön, hagyja magát körbefonni, de tudta, annál rosszabb lesz a hidegben magára eszmélnie. A fémes íz elborította a nyelvét, ínyét, fogait. Szomjazott. Aztán erőt vett magán. Érezte, szinte tudta, ezt az éjszakát, ezt a riadót nem ússzák meg egy sorakozóval.
tak, rohantak, ahogyan ők. Igaz, csak egy pisztoly lógott az oldalukon, semmi más. „Úgy látszik, ritmusba lendültem” – gondolta M. Még nem érzett súlyos fáradtságot. A sisak időnként előrecsúszott a homlokába, de azt egyetlen karmozdulattal hátralökte. Tompán pufogtak a bakancsok a havas csapáson. – Gázriadó! – rikoltott a törzsőrmester valahol a sorok élén. Futás közben, a lehető leglassabban bogozgatni kezdték a gázálarctáskájuk csatját. – Nem hallották? Gázriadó! – ordított valahonnét egy rekedt hang. Valamelyik tizedes lehetett. Akármennyit ügyetlenkedtek az álarccal, bármennyit feszegették, tágítgatták, egyszer, egy mély sóhaj után a fejükre kellett húzni a gumimaszkot. M. ezután végképp nem látott semmit. A két kerek üveg ablakocska azonnal bepárásodott a szeme előtt. Orrát, száját betömte a gumi bűze, a szivárgó kesernyés szénpor, alig-alig kapott levegőt. Zihálni kezdett. M. feszülten figyelte maga előtt a golyószóró lábvillájának zörgését. Egyszer neki is ment hátulról, amikor a széles vállú fiú megbotlott egy kiálló gyökérben. Homlokába hasított az ütés fájdalma. Szó nélkül, morgás nélkül kapkodta tovább a levegőt. Azt a keveset, amit a gázmaszk szűrője átengedett. Csakhogy már kiesett a ritmusból, összevissza lépkedett, oldalról is meglökte valaki. Hallani sem hallott semmit, tompán zúgott a vér a fülében. Szeme könnybe lábadt az erőlködéstől, nem látott maga előtt semmi mást, csak imbolygó árnyakat. A tizedesek változatlanul üvöltöztek, holott ennek semmi értelme sem volt, hiszen a század buta csordaként szaladt, vakon, süketen, némán. Az erdő szélén, jobbra, a képzeletbeli láthatárig fehéren terült el a síkság. Mintha azon túl már nem is lenne erdő, nem is lenne semmi. A mező a világ mezsgyéjeként laposodott mellettük. Az erdő sötétje és e világvégi fehérség határán páncélosok lánctalpaitól összeszabdalt út kígyózott. Ezen
II. Futni kezdtek az erdei ösvényen. A párhuzamos keréknyomokhoz igazították gyorsuló lépteiket. Csak néhány nagyon álmos, még magához nem tért katona botladozott a mélyedések között fölpúposodott hókásában. Két oldalt közönyösen álltak a kopasz fák, hóborította tövük világítva lapult, némán jelezve, semmi közük ahhoz, ami itt folyik. M. előtt a golyószórós szaladt. A széles vállú, mokány fiú hátán csörömpölt a fegyver összezárt lábvillája. Tulajdonképpen ez a hang vezette a sötétben. Néha a szemét is behunyta, de már nem volt álmos. Csak a zörgő golyószóró irányába emelgette gyorsan nehezülő lábait. „Mi van velem? Ilyen hamar fáradok? Vigyázni, vigyázni! Takarékoskodni az erővel! Be kell osztanom azt a keveset, ami még van. Szükségem lesz rá, nagyon úgy néz ki.” Valamit megsejtett, valami azt súgta neki, hogy ez az éjszaka nem fog egyhamar véget érni. Igyekezett egyenletes ritmusban futni, minél kevesebb energiát elpazarolni a csetlésre-botlásra. Szerelvénye egyelőre tartotta magát, csak a gyalogsági ásó rövid nyele verte a térdhajlatát. De ezt már régen megszokta. A század sorai lassan bomladozni kezdtek, mind többen maradtak el. Hátulról ösztökélő kiáltások harsantak: – Ne maradjon le! Ne maradjon le! – A tiszthelyettesek, tizedesek ugyanúgy futot-
70
Merített szavak
botladoztak, csörömpöltek a zilált sorok. A tizedesek is elfáradhattak, mert elhallgattak. Csönd ülepedett köréjük, csak a gumiálarcok mögül sivított a szaggatott lihegés, meg az összekoccanó szerelvények fémes zaja jelezte a mozgást. Feküdj! Kúszás! Feküdj, kúszás! Nem értik? M. elengedte fáradt testét, hadd zuhanjon. Egy pillanatig jólesőn fekve maradt, aztán mászni kezdett. Fegyvere minduntalan előre csúszott a hátán, csöve a tarkójába fúródott. Hónaljában bénító, szorító görcsöt érzett, de tolta magát előre az élesre mart, jégszikrákat hányó csapáson. Hirtelen fájdalom hasított a térdébe, ahogyan a szögletesre fagyott röghöz vágódott a lába. Már ezzel sem törődött, vonszolta, tolta-lökte magát előre, behunyt szemmel. Eltűntek a lánctalpak fagyos mintázatai, az előtte kúszók mocskos kásává gyömöszölték a havat. Megszűnt az erdő, eltűnt a fehér pusztaság, nem létezett a csillagtalan, hófelhős égbolt, és nem volt többé a század sem. Maradt a magányos, kínos vonszolódás. Bogár módjára araszolt a fagyott földön. Fegyvere csöve most már a válla fölött túrta a havat. Nem törődött vele. Semmi nem érdekelte. A bénító fáradtság elnyomta, elszívta minden erejét, akaratát, gondolatát, érzését. „Túl lenni… Valahogy túl lenni az egészen…” – ez volt minden, ami üres malomként forgó agyában megfogalmazódott. Nem gondolat volt ez, nem is érzés, csupán a tehetetlen elkeseredés föllökődő hulláma. Nagyot csattant a sisakja. Az előtte kúszó – vajon még mindig a zömök golyószórós? – bakancsába ütődött. Ernyedten feküdt. Képtelen volt tovább mászni. Fogalma sem volt, meddig maradt ebben a béna, kifacsart helyzetben. Sisakos fejét az előtte fekvő mocskos bakancsára hajtotta. Jobb lábát fölhúzta, mintha megpróbálná még egyszer előre lendíteni magát. Fegyvere csöve immár megtelt hókásával, a gyalogsági ásó nyele befordul a lába közé, az üres gázálarc táska a dereka köré csavarodott. Mint valami idétlen
bábu feküdt a lánctalpak szabdalta csapáson. Arra eszmélt, hogy az ő lábába is beleütközik valaki hátulról. Kinyújtotta a karját, megpróbált tovább araszolni. Gödör volt előtte. Belemászott, aztán fölgyűrte magát a peremére, amelynek élesre fagyott széle most a nadrágját hasította föl. Úgy érezte, immár csupasz testtel mászik a fagyban. Mégsem fázott. Arcát a gumiálarc alatt ellepte a veríték. Szeme előtt színes karikák villództak, fülében a zubogó vér lüktetett. Emeljék föl! – hallotta valahonnan fölülről, oldalról, messziről. Fölvetette a fejét. Pillantása körbefogta a hómezőt, az eget, meg az előtte mozduló bakancsokat. Fülébe harsogó dalt fújt a fájdalom, lábán jéghidegen nyilallott a seb. Tátott szájával próbált mélyeket lélegzeni, nagyot harapott a semmiből. A levegő végképp elfogyott, szénpor szállt az orrába, lehunyta a szemét. Még érezte, hogy az arcára tapadt izzadt gumi égeti a bőrét. A század rongyosan, tépetten, kimerülten állt a barakk előtt. Ugyanúgy szűrődött ki a sárgás derengés a keskeny ablakokon, ahogyan az esti sorakozó idején. Most azonban nem figyelték az erdő neszeit. Már csak a kihűlt matrac után vágytak. Álltak. Érezték, hogy így maradni, mozdulatlanul állni is jó, mert amint megmoccannak, minden tagjukba fájdalom hasított, és a fölfeslett ruhák alatt dideregni kezdett a testük. Zsibbadt, érzéketlen izmokkal ácsorogtak. Semmi másra nem futotta az erejükből. M. lassan, nagyon lassan megigazította a tölténytáskát az oldalán, hogy ne nyomja annyira. Aztán visszasüppedt a gondolattalan, érzéstelen semmibe. Az ügyeletes katona most is sután, feszes vigyázzban állt előttük. Vasalt szolgálati ruhája úgy festett, mint akit a skatulyából rántottak elő, hogy odaállítsák a csürhe elé: így kell kinéznie egy igazi katonának! A szakaszparancsnokok cigarettáztak az őrnagy mögött, aki ismét beszélt. Sé-
71
PoLíSz tált a zilált sorok előtt és beszélt. Öblös hangja időnként magasra csapott, aztán elnyúlt a sapkák fölött, be az erdő csupasz fái közé. M. elmosolyodott, mert szállingózni kezdett a hó, amely majd puhán belepi a lánc-
talpak szabdalta út éles peremű, nadrágszaggató, térdet horzsoló csapdáját. Orrában a langyos tej illatát érezte, keze alá simult a vizsla feje, és sáros, havas sisakja fölött öszszeborultak az otthoni utca gesztenyefáinak lombjai.
Csernák András
A látogató Altar városa fejedelmi város volt valaha, élénk közigazgatási központ, nyüzsgő metropolisz, színes, szép forgatag. A hatalmas kiterjedésű fennsík északkeleti csücskén fekszik, keletről megmászhatatlan sziklafal határolja. Ma már csak egyeteméről híres, no meg vörös mészkőtömbökből rakott, a szédítő meredély szélére épített várkastélyáról. Ennek tornyából az egész síkságot belátni, hanem ez senkit sem vigasztal, mert manapság madarak tanyája és a toronyőrön kívül a kutya sem látogatja, annak ellenére, hogy minden útikönyvben benne van, és a városi tanács tekintélyes summát fordított a helyreállítására. A diákok – maguknak való, borissza népek – még gúnydalt is költöttek a várról:
után végre ráakadtam a szállodára, ahol korábban szobát foglaltattam. Modern épület volt a város túlsó végében, egy kiszáradt jegenyesor után, mely a műutat szegélyezte. A műút a pusztaságba vezetett. Amerről érkeztem. Tudatták velünk, hogy másnap vagy harmadnap el kell mennünk a romokhoz, miután megtaláltuk azokat, akiknek felkutatására a városba jöttünk. Valamennyien itt voltunk, titkos tanácsosok, bár nem egyszerre érkeztünk. A többiek buzgóbbak voltak, én körültekintőbb az utazással. A pusztán vágtam át, gyalogszerrel, feltételezve, hogy arra nem követnek. Egy darabig még a Lusta, Nagy Folyón is hajóztam, melynek kiszélesedő medre olyan, akár a tenger öble, és a Fehér Sivatagba torkollik, ahol keskeny érré szűkül és végül kiszárad. Végeredményében valamennyien a Gyűlésre jöttünk, a Nagytanács gyűlésére, melyet olyan ritkán tartottak, hogy már egyikünk sem emlékezett rá, részt vett-e rajta valaha egyáltalán. Úgy voltunk öltözve, akár a turisták, akik átutazóban, néhanapján megszálltak a főtér melletti fogadóban – élénkmintás, laza ing, nyakkendő nélkül, farmernadrág, divatos, hivalkodó napszemüveg. És
Altar várja várrom, magas tjornya három, téljen-nyáron zárva, de le van az... Így valahogy. Így valahogy. Amikor megérkeztem Altarba, még semmit sem tudtam a városról. A várromot is csak távolról láttam, a messzeségben, és első este nemigen volt kedvem elzarándokolni odáig. Örültem, hogy hosszas keresgélés
72
Merített szavak
valamennyien ezt a ruházatot viseltük, mint valami egyenruhát. Feltűnőek voltunk, talán épp emiatt maradhattunk észrevétlenek. November eleje volt, hideg, nyálkás idő, amikor semmilyen létjogosultsága nincs a mintás ingeknek. De azt mondták, hordjuk ezt – valamiért (amire most nem emlékszem), és hogy ezer közül is felismerjük egymást. Nem ennek volt szezonja mostan. Később azonban rájöttem, hogy öltözetünknek nincs semmiféle jelentősége, hiszen valamennyien ugyanabban az üres szállodában lakunk, és ha máshol nem, a reggelizőasztalnál találkozunk társainkkal nap mint nap, többi titkos tanácsosokkal. Nem volt nehéz felismerni őket. Olyanok voltak, mint a balperdületű elektronok egy tál jobbra csavarodó babfőzelékben – napszemüvegtől vakon botorkálva az étkezőasztalok között, minduntalan egymásba ütközve, sűrű bocsánatkéréssel tudatva egymással cseppet sem rózsás helyzetünket. Akár a denevérek. Hangok és sikolyok alapján tájékozódtunk.
számokra, és kezünket zsebünkbe süllyesztve, magunk elé meredve baktatunk neki az első lámpaoszlopnak. Ez az előírás. Itt, Altarban már az utca túloldalára való átjutás is nehézséget okozott, márpedig át kellett vágnom, keresztben az úttesten, hogy eljussak ahhoz a sarki bódéhoz, ahol az újságos öregember álldogált. Ám annak ellenére, hogy az úttest egy nagyvárost is megszégyenítő forgalmat bonyolított le, és a járdán is valóságos embertömeg hömpölygött, őszinte megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy közel s távol egyetlen gyalogátkelőhely sem található. Önmagában már ez is furcsa volt: az úttest végeláthatatlanul, bömbölve robogó kocsisora, a járda tülekedő tömege és sehol egy zebra, egy lámpás kereszteződés, amely megkönnyítené az átkelést, legalább egy pillanatra megállítva ezt az üvöltő, áradó forgalmat. És mintha a járókelőknek eszük ágában sem lett volna átmenni az utca túloldalára, amely, megjegyzem, szinte teljesen üres volt! No de, gondoltam, az elégedetlenség nem vezet sehova. Tegyük fel, mondtam magamban, hogy valamennyi közintézmény – a kórházak, a minisztériumok, de még az iskolák is – az utca forgalmas oldalán található. Csak ennyi kell, hogy egyre-másra nyíljanak a boltok, a méregdrága áruházak, a mozik, az éttermek egymás szomszédságában – magától értetődik, hogy a túloldal egy idő után elnéptelenedik. Így persze érthető, hogy miért nincs szükség gyalogátkelőre a vadul hömpölygő kocsisort közrefogó két járda között. De mi a helyzet az öregekkel? A betegekkel? A rászorulókkal? Akik amott élnek? Taxit hívnak, ha sürgős dolguk akad ideát, kifizetve a borsos fuvardíjat? Ráadásul hiába talpaltam kilométereket – szinte elvásott a lábam –, egyetlen újságárust sem láttam, csak azt az öreget átellenben. Miképp elégítik ki híréhségüket azok a járókelők, akik ezen az oldalon nyomakodnak, zsúfolódnak,
Az öltözéket illetően, a félreértés talán abból adódhatott, hogy a Tanács nem haladt a korral, és nem vette figyelembe, hogy az emberek – különösen az altariak – más-más évszakban más-más ruházatot viselnek. És az is lehet, hogy így akarták megakadályozni, hogy elszökjünk vagy elvegyüljünk, rákényszerítve, hogy minden pillanatban tudatában legyünk hivatásunknak, titkos tanácsosi voltunknak. Vagy így, vagy úgy, de agyafúrtnak kellett lenni ahhoz, hogy mindennek ellenére sikerrel járjunk, ami a feladatunkat illeti. Altar széles utcáit róttam egykedvűen. Furtonfurt akadályok tornyosultak elém lépten-nyomon, de igyekeztem úgy tenni, mint aki tudomást sem vesz róluk. Rendszerint így teszünk, ha idegen országban járunk: fejünk elfordítjuk, ügyet sem vetve az utcanévtáblákra, rá sem hederítve a ház-
73
PoLíSz préselődnek ebben a borzalmas káoszban, kiszolgáltatva zsebtolvajoknak és a különféle, cseppfertőzéssel terjedő megbetegedéseknek?
ján egyedül kénytelenek eltölteni a szentestét – várakozni Karácsony Apóra nem jelent különösebb mulatságot. Ilyenkor elkerülöm a kivilágított utcákat, ahol özönlik a nép, és keskeny, sötét sikátorokon át iszkolok haza, hogy még véletlenül se ütközzek bele senkibe, aki szakállas mini-Mikulásra, csengőszóra vagy jóllakott, kövér angyalkára emlékeztet. Vagy összefutunk ilyen estén a többi titkos tanácsossal, és megállapodunk valami koszos, büdös patkánylyuknál, ahol hangos fémzene szól, és feltűnés nélkül elvegyülhetünk a tömegben. Hálás vagyok a Tanácsnak, hogy mindezektől a kellemetlenségektől egy időre – legalább erre a télre – megkímélt, lehetővé téve, hogy fontos és felelősségteljes munkámat végezve ne kelljen ajándékokkal bíbelődnöm, ajándékokkal, melyeket nem adok oda senkinek, melyek ott porosodnak, ahová tették őket: a boltok kirakataiban, magányosan, árván, elhagyottan.
A kirakatok már a karácsonyi áruválasztékkal hivalkodtak, pedig még csak november volt. Felgyorsult az idő, gondoltam magamban. Mindenki igyekszik, hogy hozzájusson az ajándékokhoz, amit másoknak ad majd, annak reményében, hogy ő maga is hasonlóan értékes ajándékot kap. Öles betűk hirdetik a tisztára mosott üvegtáblákon, úton-útfélen a legszentebb ünnep közeledtét – mintha bárki elfeledhetné. Az óriásplakátokon őszbe csavarodott, szemüveges nagypapák ünnepelnek meghitten családjuk körében, az unokák fahéjas, mézes süteményt majszolnak, Apa és Anya átöleli egymást, miközben a csillagszórók szikráznak a fán. Boltból ki, boltba be – mindenki lerója az ünnep hálaadóját. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban karácsony után mindig számvetést végeztem, hogy lássam, kifizetődő volt-e az ünnep anyagi szempontból. Voltak kifejezetten nyereséges karácsonyok – amikor viszonylag kis befektetéssel jókora haszonra tettem szert a barátoktól, ismerősöktől, hozzátartozóktól befutó ajándékokon. De ahogy idősebb lettem, úgy vált az ünnep egyre veszteségesebbé, én pedig egyre kiábrándultabbá. Végül már valósággal rettegtem a karácsony közeledtétől, mintha a végrehajtót várnám, aki tartozásaim fejében közönyösen lefoglalja ingóságaimat, és még csak szavamat sem emelhetem fel ellene.
Egyszer a Tanács egyik titkos tagjának (nem jómagamnak) eszébe jutott, hogy a titkos tanácsosok egymás között is rendezhetnének ilyen kis karácsonyi ünnepséget, amint az a munkahelyeken, iskolákban, sőt, fejlettebb országok börtöneiben is megtörténik gyakran. Valóban, az ilyesmi nem megy ritkaságszámba a polgári életben, a Titkos Tanácsban azonban semmi jó nem sült ki belőle. Mindenki rettenetes kínban volt – ugyan, melyikünk ne lett volna kínban, amikor olyan embereknek kellett meglepetést szereznünk, akikkel emberemlékezet óta együtt dolgoztunk, akiknek a rezdüléseit épp annyira ismertük, mint a sajátunkét, és akik ebből az okból nem jelentettek többet számunkra, mint fű, fa, virág vagy egy darab kő az út mentén, amibe épp csak azért nem rúgunk bele, nehogy összepiszkolja a cipőnket – valami, ami megszokottan és jelentéktelenül képezi a minket körbevevő világ részét. Nem működhetett a dolog, hiszen mindegyikünk pontosan tudta, mit rejt a másik
Itt, a városban, az altariak között – és már jó ideje egyébként – semmi közöm a karácsonyhoz. Elvégre ez is ugyanolyan nap, mint a többi, nem kell neki nagy feneket keríteni. Az olyan emberek számára, mint amilyen én is vagyok – akik rokonság és barátok hí-
74
Merített szavak
csomagja – és persze valamennyiünknek rá kellett döbbennie arra, hogy a csomag mást rejt, mint amit vártunk, és hogy a szív, mely oly izgatottan dobbant a krepp-papírt bontogatva, talmi és felesleges, és a szeretet szó általában véve nem fejez ki semmit.
A vénember rám se bagózik, már mással van elfoglalva: az előtte tornyosuló pénzhalomból válogatja a piszkos aprót. Hiába készülök rá, hogy megmondjam neki a véleményemet, amint átérek a túloldalra (baj nélkül, a legnagyobb ámulatomra), s odalépek a bódéhoz, a lábaim földbe gyökereznek, és hosszú másodpercekig egyetlen szót sem sikerül kinyögnöm. Nem csoda. Persze, nem az én hibám: abból a távolságból senki sem vette volna ki, hogy az öreg világtalan. Amit műanyag szemüveglencsének véltem, két igen erős nagyítóüveg, melyeket keret híján egy fekete pánttal kötött össze és erősített a homlokára. Szemét, mint valami kihalt ősrovar hátát, keményre duzzadt, opálosan csillogó páncél borítja. Lefelé néz, holott nyilvánvaló, hogy semmit sem lát. Ujjai sebesen futnak végig a ketteseken és hatosokon, a pénzérméket a pult alá rejtett fémládika külön e célra fenntartott, megfelelő rekeszeibe pöckölve. Egész életemben csodálattal adóztam a vak embereknek. Lenyűgöz, ahogy képesek eligazodni az őket körülvevő világban – ami engem illet, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy egyetlen lépést sem tudnék megtenni segítség nélkül, ha szemem világát elveszíteném. Úgy tekintem őket, akár a cirkuszi akrobatákat, akiket valamilyen különleges tehetséggel áldott meg a sors. Számtalanszor eljátszottam a gondolattal, milyen lehet a sötétséget formákra bontani, érzékelés helyett ösztönösen megérezni. Már-már felsőbbrendűnek tekintem ezt az öregembert is, ahogy habozás nélkül sorolja az aprót a helyére, miközben ügyet sem vet rám. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tisztában van a jelenlétemmel, melyet már a szagom is tudomására hozhatott, vagy a lélegzetem, melynek sípolását kiváló hallása révén bizonyára pontosan ki tudta szűrni a sugárút kozmikus dübörgésének háttérzajából.
A vénember az úttest túloldalán felhúzott, viharvert bódéban, a pult mögött állva leste a vásárlók gyapjú- és ballonkabátos menetét. Vastag, fekete keretes szemüveget viselt, műanyag lencsékkel. Rövidlátó szemeivel erősen hunyorgott felém, a túloldal felé, hátat fordítva a gyalogosok számára kialakított sétánynak, az előkelő bérházaknak, a gondosan rendben tartott, finom, úri kerteknek. A pázsitot mértani pontossággal metszett élő sövénnyel kerítették körbe. Valami kis bosszúság lapult bennem amiatt, hogy nem találom az emberem, s itt bolyongok ebben a városban, mely nem különösebben otthonos számomra, és egyáltalán mindent megtesz annak érdekében, hogy betolakodónak érezzem magam. S az altariak: mintha minden tettemről számot kellene adnom nekik. Ez az öreg is, úgy vettem észre, szinte fixíroz a tekintetével, barátságtalanul bámul, mintha megmérne valamiért, amit el sem követtem, amire álmomban sem gondolnék, fitymálón, amitől kezdtem igazán kényelmetlenül érezni magam. Kedvem lett volna átkiabálni neki, de tudtam, hogy hangom sosem jut el hozzá a dübörgő hangzavarban. Izzadni kezdtem. Az ing úgy tapadt a hátamra, mint hideg vizes borogatás. Most megindulok az úttesten, keresztben átvágva. Mintha láthatatlan vagy sebezhetetlen lennék, az autók megállás nélkül tovább robognak. Néhányan ugyan megnyomják a kürtöt, de ilyen erővel akár az irányjelzőjükkel is kattogtathatnának, hiszen az őrült zsivajban a dudák nyomasztóan visító hangja zajtalanul elvész.
75
PoLíSz És csakugyan, hamarosan felém fordul. Figyelemre méltat és ezt a kérdést intézi hozzám: „Miért jöttél át az útnak erre az oldalára?” Hangja erős és szigorú. Mekegek, hebegni-habogni kezdek, hisz jól tudom: titkolózásnak, az igazság felelőtlen elkendőzésének többé nincs helye. „Alig jár erre valaki”, dörmögi. „Még akik itt laknak”, bök a háta mögé, „azok is a felüljárót használják az út másik végén.” Világtalan tekintete a vállam mögé, a messzeségbe réved. „Mindenki az ellenkező irányba megy”, sóhajtja. „De az újságot csak megveszik?”, kérdem, hogy jobb kedvre derüljön. „Nem olvasnak ezek”, tenyerel rá az egyik halomra. „Csak szájalnak. Csak porosodnak a lapok.” A magazinok, a folyóiratok, a heti-, a napilapok gumipókkal leszorítva hevernek a pulton egy koszos nylonlepedő alatt. Találomra kihúzok egyet, és meglengetem az orra előtt. „És ez mennyi?” „Honnan tudjam”, feleli egykedvűen. Majd „három hatost” dünnyög. Annyi. „És, milyen az élet így, öreg?”, kedélyeskedem, miután kezébe csörrentem az aprót. „Elkelne egy kis segítség, nem?” „Valójában nem vagyok vak”, feleli, „csak nagyon gyengén látok, hároméves koromtól fogva, amikor a gümő a szememre ment.”
Türelmemet vesztem. Íme, az altari férfi. Micsoda boltozatos homlok, micsoda széles, erős álkapocs, micsoda mérhetetlen egyszerűség! S a játékosság teljes hiánya. „Nini, hiszen ez holnapi”, kiáltok fel meglepetten, és a lap fejlécére mutatok, persze, inkább csak úgy magamnak, hiszen az öreg amúgy sem látja a mozdulatot. Annál izgatottabbá válik, amint meghallja hangomat, már kapkod is a kezem után, mintha el akarna dőlni, ah, mintha elvesztette volna azt a csodálatos képességét, amellyel ujjait, akár ragadozó madár a karmait, ösztönösen a megfelelő hely fölé viszi, és lecsap. Néhány hosszú másodpercig hagyom, hogy kezem után kutakodjék. Közben pimaszul elhúzom tenyerem a szeme előtt, szinte súrolva a homlokába lógó csimbókot. Nem mintha különösebben élvezném a helyzetet: célom, hogy eloszlassak egy ostoba félreértést. Vicc ez a javából. Igyekszem kitalálni, meddig terjed a butaság határa, az ösztönös butaságé, s megérzi-e a jóember végül, hogy csúnyán a bolondját járattam vele. „Maga csak holnapi lapokat árul?”, érdeklődöm. „A tegnapi elfogyott?” Izgatottan matat, ujjaival – szinte hozzájuk sem érve – végigsimítja a lapok fejlécét. Zavartan utánam kutat, segélyt kérőn – de a feneketlen, áthatolhatatlan sötétségen kívül semmi sincs odakint. Csak a holnap!
Püff neki. Még csak az hiányzik, hogy elkapjak valamit! Becsapottnak érzem magam. Ráadásul el sem verhetem rajta a port, amiért azt hittem, hogy világtalan. Amiért azt képzeltem, hogy hangom úgy szól hozzá, mint egyszeri, megismételhetetlen, tiszta szózat a végtelen űrben. Én voltam a mamlasz: kutatva az érzékek nélküli lét titkát, bekopogtam a Paradicsom kapuján, de csak a részeges házmester nyitott ajtót.
Mint egy régi történetben, akár egyértelművé is válhatna szerepem: a kísértő, aki, kezében tartva a jövő titkát, gúnyt űz a mohó emberiségből. De most, hogy előttem remeg, már nem találok benne semmi örömöt, semmit, amiből hasznot húzhatnék. Ha elmondanám neki, amit láttam – bár maga a jövő is illúzió – vajon mit nyernék vele? Ő annál többet – reményt, bizonyosságot (még ha hamis bizonyosságot is csupán), hitet, s ki tudja, mit még!
76
Merített szavak
Tétován hagyom hát érdeklődni tovább. Végül kedvem szegetten felolvasom neki a halálozási rovatot, megnyugtatásképp: ő nem múlik el a holnapi nappal. Felülkerekedik hát, megizmosodott életösztöne ad szembeszállásra erőt rejtett cinizmusommal.
Meghív magához, meginnék-e egy pohárkával, ha már ilyen jól elbeszélgettünk. Szívesen, mondom. S ha már ott vagyok, talán felolvasnék neki néhány hírt a holnapi újságból, kérdi. Rábólintok. Komótosan pakolni kezd, elindulunk, távolodva a nyüzsgő tömegtől, a felüljáró felé.
Falusi Márton
Tájkép Braille-írással Torzsalkodnak vagy törleszkednek a tengeri szelek? Amit nem látunk, rákérdezni csak arra lehet. Ring zöldhályog sós homálya égi kék dioptriára becsiszolt hullámokon, ki Istent azon át látja, rásütik, bolond. Nagy a mítoszok szemnyomása, kezdetben a centrális, majd a periférikus látás szavainkról leválik. Nincs többé Isten, ember, vala vasárnapi visszateremtés, később a fa, a tenger s mi szombattól még hátra: kisistereg szemünkből, szemcsés.
77
Minek soroljam, hogyan tartsam számon kietlenségem, pusztaságom: adóalanyi költő, nem tárgyak és mértékek híve – meg tudná mondani tudós, a szél sorsomra rím-e? torzsalkodik vagy torlaszt törleszkedik vagy törleszt okoskodásunk borzaszt sötétülési börleszk Nézésem lemetaforrázza, egyik tagját elégeti: odavannak mind, gyalázat, pupillatág szóképeim! Eljő este és reggel, ki tudja, hányadik nap, s hová a körzőt szúrtam, a kép beltagja is kap:
PoLíSz tűnik nap, hold és csillag, tinédzser tengerek felett settenkedő hegyek semmihez hasonultan.
gyönyörködő bőröm elpirul, belekékül: választom a szín érzését receptor-menedékül, mert színlelt a színtelenség, szarun át szivárogva beszívódik a hámba egyenként, rétegenként a látás emigránsa.
Ez hát a táj szkepszise, nem a tudásé, nyelvé, annyi a kérdés, nincsen ki válaszát föltenné: szemünk ujjakat hisz-e versünk szavakat hisz-e befuccsolt érzékszervünket semmibe vesszük, semmibe, mert bölcsebbek vagyunk, bátrak, egyre fondorlatosabbak, sorra kerül a tapintás, de a SZÓ – tapinthatatlan. Holdam feltartott ujjbegy, intelem-, lenyomat-sablon, kitapintom a szelet, elváltozást röntgenlelet: zizegő celofánja egekbe ne tapadjon, látatlan begyulladt vakbél csillagokra, égtájra nehogy perforálódjon, föl ne fényezzék szárnyak – kitapintható maradjon. Bőrömön sziklavágás, bőrömet só mardossa: ennyi maradt egy tengerből s a marásnak szélte-hossza. Ülök kiokosult szemmel tehát tekintet nélkül, lüktető égésében
Torzsalkodnak vagy törleszkednek a tengeri szelek? Amit nem látunk, rákérdezni csak arra lehet. Ki mindent lát, az mit se tud, mégse marad magára – mihez fogott az alföld fene nagy szabadsága? Nyakába szedte gyökerét, kibicsaklott a róna végtelen tekintetéből valahány csenevész fája. Kezem egyengeti azóta rücskös hurkáit, goromba testét jól felizgatván körülnyargalássza, s ha madár vagy gondolat röpköd feledett érzékszervek fölött, én nyúlok értük kapkodón, hogy kitapintsam, mi az a szárnyverdeste fuvallat, szőrszálat suhintó vigasz – ám légüresben hagyom ujjlenyomataimat, hámló szavaimat.
78
Tájoló
Bertha Zoltán
„A szép mindig korszerű” (Dsida Jenő kritikai nézeteiről) Játékos életöröm és elégikus elmúlásérzet; delejező szépség- és formakultuszba oltott harmóniavágy; éteri létderű és átesztétizált haláltudat transzcendens-mítoszi kisugárzása: talán hitelesen közelíthetünk ilyesféle fogalmakkal a „csipkehúsú” (Áprily Lajos), a „széphangú” (Weöres Sándor) Dsida Jenő lírájához és életművéhez, még ha olyan eredménnyel is, mint amilyenre maga Dsida utal aforisztikus megfogalmazásában: „Költőről beszélni majdnem annyi, mint szitával vizet meríteni.” Kétségtelen mindenesetre ennek a varázslatos létköltészetnek az a sugallatos ereje, amely az organikus esztétikai és etikai világérzékelés, a tiszta és eredendő csodálaton alapuló bölcseleti kitárulkozás, az antik, a keresztény, az új klasszikus értékszemlélet ősörök hagyományminőségeire támaszkodó metafizikai fogékonyság olyannyira jellegzetes összetevőiből táplálkozik. Vallomásai egyikében (Az ember csodálkozik) például azt fejtegeti a költő, hogy a valódi és hiteles filozófiai gondolkodás a világra csodálkozó elemi felismerésből, mélyen személyes élményből származik: „a világ puszta létezése korántsem magától értetődő dolog. A létezést, a világot olyan nehéz megfejteni és megmagyarázni, hogy sokkal természetesebb lenne, ha nem is volna semmi”; „valószínűleg ez a csodálkozó megdöbbenés foghatta el azt az embert, aki legelőször filozofált a világon”. S ez egészen pontosan vág egybe azzal, amit Arisztotelész így szögez le a „legrégibb bölcselkedőkről”: az emberek „most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni”; „az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van”. De az emberi gondolkodástörténet másik végpontjáról Wittgensteint is ide idézhetjük: „Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.” S ennek a lírai világszemléletnek a kisugárzó ereje „ideál” és „való” aranyi eszményszintézisétől, az „ideálszép” feltétlen esztézisétől, a nyugatos artisztikumigény és művészetközpontúság stilizáló perspektíváitól is éppúgy növekszik, mint a modernizmus bizonyos felszabadító (expresszív,
szürreális) imaginista stílushatásaitól vagy akár a sorsérzékeny erdélyiség ódon veretességétől. Ez a virtuóz formatechnikájával, zsongító dallammeneteivel, mennyei létvidámságot és egzisztenciális melankóliát, misztikumot és bölcsességet, üdítő életmámort és sejtelmes szorongást, egyetemes Isten-hitet és krisztusi szenvedésélményt egyszerre árasztó hangulataival – egészében bűvös káprázatosságával – olyannyira sajátosan egyedülálló költészet voltaképpen „abba a líratípusba sorolható, melyet eszménykövetőnek nevezhetünk. Az eszmény mint transzcendens cél feltételezi az eszménykövetés és az eszménymegvalósítás gyakorlatának erkölcsi életcéllá tételét, az »evilágivá tett transzcendens« paradoxonának feloldását” – állapítja meg Láng Gusztáv, kiemelve „áhítat és humanizmus” döntő jelentőségét is. Égi és földi, véges és végtelen dimenziók ölelkeznek itt gyermeki, angyali, bájos-rokokós, kegyelmi-szakrális romlatlansággal; s „a profánnak és a szentnek ez az egyidejűsége olyan reveláció, olyan csoda, a szépségnek valami olyan változata, amit csak beavatottak tudnak érzékelni” (Cs. Gyímesi Éva). A Nyugat „nagy muzikálisainak” (Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád) vagy a magyar barokk klasszikus mestereinek (főként Csokonai) költői rokonaként Dsida szeret mindent a misztérium, a „kozmikus átfogás” felé tágítani; „a természeti képet is úgy ragadja meg szemléletével, hogy misztikummá finomíthassa” (Áprily Lajos); „áhítatélvező”, átszellemítő, megszépítő poétikuma és „lelkivilága zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához hasonlatos, melynek zsongó csendjébe a harangszó szinte belehal” (Jékely Zoltán); a „profán és keresztény hangulatok bájos, tündéri váltakozása” „középkorian ódon, de ilyen sajátos házasítással mégis modern világérzést varázsol”; s az „arany és kék szavak” énekese így „nem csupán angyalian játékos”, nem egyszerűen „a derűs szomorúság lírikusa”, hanem egymásnak feleselő minőségek között megteremtett feszültségek költője is: „Angyali, de erotikus. Szorongásos, de öngunyoros. Érzelmes, de ironikus. Vallásos, de panteisztikumba villanó. Halk szavú, de feszült. Lehangoló, de drámai. Logikus,
79
PoLíSz
de indulatos” (Páskándi Géza). A költő „a bűnös föld és a mennyei fényesség között repdesett folyton. Pünkösdi galambbá szeretett volna válni. Ebben az örökös és eszményi harcában a Múzsa volt az egyetlen, aki szerelmesen és makacsul mindig kitartott mellette. Az örök költő csalhatatlan érzéke és valami édes illat árad a verseiből” (Tamási Áron). S hogy az erdélyi költőóriás, a „tudós költő” – aki „a csodálatosan finom, éteri érzések s a meleg, mély humánum” hatásával igézte még azt a háború utáni nemzedéket is (annak értő nagy részét), amely a verseken kívül nemigen ismert, ismerhetett a prózaíró, az elbeszélő, az útirajz-szerző, a tanulmányíró, az esszéista, a publicista, az irodalom-, művészet- és színházkritikus, a riporter Dsida (a kitagadott, lesovinisztázott, katolikusnak és „kleriko-fasisztának” bélyegzett Dsida) teljes vagy teljesebb életművéből semmit –, hogy a poeta doctus (aki szinte megrészegülten rajongott kedves mestereiért) minden más műfajában is képviselte-e a lírájában elért legmagasabb értékminőségeket: ez persze vitatható. De az vitathatatlan, hogy Dsida Jenő minden írása, minden sora fokozott figyelemre érdemes, a teljes életmű feltárása és feldolgozása immár elengedhetetlen feladat. A teljesebb Dsida-kép kialakításában úttörő munkát vállaló, a cikkek, riportok, novellák, levelek első alapos gyűjteményét, válogatott kötetét (Séta egy csodálatos szigeten, Kriterion, 1992, második kiadás:
2005) megszerkesztő és bevezető tanulmánnyal ellátó Marosi Ildikó joggal hangsúlyozhatja, hogy „áttetsző tisztaság jellemzi valamennyi írását, nyelvi és műfaji tisztaság – akárcsak a költészetét”; amit „Áprily ír Dsida költészetéről, ez jellemző publicisztikájára is: »Rendkívüli szuggesztivitással indult, feltűnő formai alkalmazkodni tudással és hajlékonysággal«”; „írt tájékozottságról tanúskodó színikritikákat, az alkotás problémáit belülről érzékelő könyvbírálatot (főleg költők műveiről), olykor egy-egy képzőművészeti cikket is, amelyekkel méltán foglal helyet a két háború közötti évtizedek romániai magyar kritikatörténetében”. S valóban, ezek az (eredetileg legnagyobbrészt a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Keleti Újság, az Erdélyi Lapok hasábjain napvilágot látott) vallomásos kisesszék, jegyzetszerű ars poeticák, szubjektív kritikai és művészeti reflexiók, egyszerre lírai és tárgyszerű tudósítások egyrészt sokféle sajátos alkotói műhelytitokra (sőt műfordítói műhelygondra), intencióra, meggyőződésre világítanak rá, másrészt változatos és gazdag érvkészlettel, határozottságában (a polémiáktól sem elzárkózó állásfoglalásokban) is rugalmas ítélőképességgel mutatnak rá különféle esztétikai és irodalomtörténeti problémákra, gondolati-eszmei törekvésekre, szellemi mozgásfolyamatokra, irányzatokra, átrendeződésekre, s még ideológiai, kisebbségi önvédelmi és közösségépítő szükségletekre és távlatokra is. Európai horizontú minőségelvűség és értéktudatosság, kí-
80
Tájoló
váncsiság és megértés, erkölcsi magasrendűség és feltétlen szellemi nyitottság – sokféle orientációt és különböző értékfajtákat megbecsülő tágasság, műveltség, erudíció, igényesség hatja át szerzőjük kritikai véleményeit és nézeteit. A költő világképének alapértékei, szemléletének jellegzetes alapvonásai („áhítat és humanizmus”) nyilatkoznak meg Dsida írástudói működésének, írásművészetének minden területén. (Ugyan „nem teoretizáló alkat, de biztos ízlésű bíráló” – Láng Guszáv szerint is.) „Dsida Jenő cikkei, esszéi, tanulmányai irodalomról, művészetről, vallásról, a magyar nyelv szépségeiről Babits és Kosztolányi legjobb ilyen témájú munkáival vetekednek, s az érdekes kortársakról készült portréi, interjúi, emlékezései bepillantást engednek a harmincas évek Erdélyének az anyaországéval együtt lélegző kultúrájába. A könyv- és színikritikák, novellák, karcolatok, vallomások Dsidában egy olyan prózaírót és irodalomszervezőt mutatnak be, aki méltó az eddig jobbára költeményeiből ismert fiatal zsenihez. A számos, eddig válogatásban meg nem jelent kiváló írás nemcsak Dsida Jenő pályaképének jobb megértését szolgálja, de arra az adósságra is figyelmeztet, melyet még legnagyobb költőink, íróink gyűjteményes, kritikai kiadását illetően sem egyenlítettünk ki” – jelenti ki Szentmihályi Szabó Péter a Dsida Jenő prózáiból Tertinszky Edit által válogatott kötet (Levelek a havasról, 2001) előszavában.
szabadalmazott világnézetek röpcédula-osztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? Kicsit gyermek, kicsit szórakozott, de hatványozottan ember: elíziumi harmóniára éhes, s a görög istenek italára szomjas?” S a válaszba, a konklúzióba foglalt – és némileg önarcképszerű – lírai-vallomásos credo pedig Az írástudók árulása Babitsának hitvallásával is öszszecseng: az autentikus költői magatartás, a szellemi méltóság nem más, mint „az emberi életvágy és szépségigénylés szemrehányó búcsúja az elfordult és eltorzult világtól, a pogány humanista hitvallás életről, halálról és azok értékeiről, a telített egyéniség fejfölemelése a csillagokig, a világba hullott ember révedezése és csodálkozása, a gyermek játszadozása szószirmokkal és gondolatkavicsokkal”. Mert – szögezi le önérzetesen és aforisztikusan –: „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.” (Ehhez képest a propagandairodalom egyedül üdvözítő programokat követel, azt sem eldöntve, milyen legyen az: „szocialista program, keresztény, liberális, fajvédő, nemzeti, kozmopolita, felekezeti, antiszemita, vegetáriánus, eszperantista vagy kommunista program? Avagy mindegy, csak program legyen és kész az irodalom? Vagy csak az egyik jó? Mindegyiknek a magáé? Konkurens szatócsok harca az irodalom?”) Ennek a spirituális és esztétikai világfelfogásnak egy másik vetülete pedig egészen pontosan rokonítható Kosztolányi látásmódjával. Az Esti Kornél énekében a poétikusan kijegecesedő (de a novellaciklusban, motivikusan is felbukkanó) legfőbb szemléleti jegyek így tömörülnek: „Légy az, ami a bölcs kéj / fölhámja, a gyümölcshéj / remek ruhája, zöld szín / fán, tengeren a fölszín: / mélységek látszata”; „Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezében szomorú sár, / ezt hozza néked abból”; „Minden búvárnak oly nagy / a képe”; „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. A mélység babonája című Dsidajegyzet pedig mintegy költői prózában vagy prózaversben bővíti e metaforikus-szimbolikus látomás képszerűségét: dicsérve a tenger felületének, a nap, a hold, a szivárvány színeiben játszó víz csillogásának a szépségét, s leírva az alatta tátongó, hideg és fullasztó zöld homály, cápás-polipos infernó riasztó birodalmát. Leszögezve, hogy ő ebben a mélységben nem hisz, és őrültnek tartja a búvárt, aki ide száll le bizonytalan kincsekért. S mint Kosztolányi Marcus Aureliusa (akinek „nem kellenek ők se, kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a
Költői szerepfelfogásában a „poeta angelicus” Dsida természetszerűen a kényesen őrzött szellemi, világnézeti függetlenség híve volt. Mit tegyen a költő zörgő csontú éhes emberek, egymás hajába tépő kalmárok, házak körül settenkedő farkasok láttán, ezerféle lobogók csattogása és sohasem sejtett világvégek apokaliptikus jelei közepette – teszi fel a nyugtalanító kérdéseket Olosz Lajos Barlanghomály című verseskönyvének méltatása kapcsán. S mintha magáról is beszélne, úgy veszi védelmébe azt a művésztípust, aki intim világában egyedül marad, menekül a hörgéstől és csatazajtól, magányosan ül barlanghomálya mélyén, s ezért önzőnek és individualistának bélyegzik – miközben pedig ő a benne elrejtett emberről szól és mindenki képmása előtt hajt fejet önmagában. Mit tegyen tehát a poéta, „aki nem elég ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások torz cipőkrémreklámjainak? Akinek nem elég hosszú a szakálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég agyafúrt és becstelen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen és napi zsoldért riadót trombitáljon? (…) aki nem
81
PoLíSz jósok, a boncok, / a ferde vajákos”), azt is kijelentve, hogy ideálja a klasszikus, biztos és nyugodt ember, aki számot vet az élet és a halál tényével, s a tiszta ráció világosságával kutatja a dolgok végső értelmét; aki „szereti az örömet, a szellem élvezetét, az egyensúlyt és az egészséget”. Ami pedig elhajlik ettől a józanságtól és igazságtól, az betegség, „elferdült táltosok, jósok és vajákosok fantáziája, hisztéria és lázálom”; ellenben „a klasszikus ember szeme homályosság és árnyék nélkül csillogtatja a jóság, becsület, tudás és művészet kincseit”. Ezek a nyilvánvaló létszemléleti kapcsolódások a Nyugat első nemzedékének etikai esztétizmusához, keresztény sztoicizmusához: elsősorban a harmadik nyugatos nemzedék irányultságában – annak új klasszicizmusában, új mitologizmusában – kontextualizálható. Visszahajlás ez az egyéniség- és szépségkultusz övezeteihez, a sajátos és fokozott második nemzedéki ideologizmus, kollektivizmus, objektivizmus késztetéseit megelőző szellemiséghez, paradigmához. Talán ez az ízlésbeli diszpozíció is közrejátszik abban, ahogyan Dsida József Attila Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című kötetét bírálja. A régi magyar lírai hangzásvilág reminiszcenciáit, a „Balassa előtti virágénekek”, regösdalok, középkori ráolvasások, „kuruc rigmusok naiv muzsikájának” visszhangjait dicséri – vagyis a formaművészet, a stilizálás remekléseit –, ám az erős forma mögötti tartalmat kevesli, a programversek aranyfedezetét hiányolja, a „hideg és disszonáns” ideologikus kiszólásokat helyteleníti. (Néhány évvel később egyébként revideálja véleményét, s felsőfokon nyilatkozik József Attila egész költészetéről.) A nyugatos eszménytartalmakhoz és kifejezéskultúrához kötődő látásmódjuk, szimbolista-impresszionista, újromantikus intonációjuk jelenthette vonzóerejét a nagy erdélyi, helikoni triásznak is Dsida számára – aki finom hallásával és ízlésével, mértéktartó és összetett véleményalkotásával sokféle értéksajátosságukra tudott rezonálni. Reményik Sándorban – a transzszilvániai magyar irodalom hőskori romantikájának hírnökében és fogalommá vált képviselőjében – például különösképpen tisztelte a megnemesítő morál apoteózisát, esztétikai átlényegülését, spirituális és szakrális szépségértékét; „a tiszta művészet felületi csillogásán kívül valami mélyről előtörő fényesség is árad belőle: a hitben, böjtölésben, imádságban megtisztult ember arcának fényessége, az eszmékért lüktető szív tüze és sugárzása” – hirdette
róla; s hogy „a magyar szó katakombákba visszahúzódó szertartásainak őskeresztényi értelemben vett apostola ő, a lemondásnak, a belső élet tiszta szerénységének, a nagy megtisztulásnak prédikátora”; s tömegek lelkét is megrázó, érzelmeket felkavaró és megmozgató hangja elválhatatlan egységbe forrott a kisebbségi nemzetközösség létfenntartásának minden mozzanatával. Akinek verseiben „a természet és lélek minden szépsége, minden játéka, minden ereje és vihara itt kápráztat, csillog és viharzik”; s úgy zenélnek e költemények, mint meghatározhatatlan hangszer, melynek muzsikájából éppúgy kihalljuk a cselló lágy érzelmességét, mint a kürtök kemény harsogását, vagy a végtelenből érkező és végtelenbe suhanó széltől zöngetett aeolhárfa sejtelmes hangjait. „Erdély irodalomtörténeti nagyságú dalnokának”, az „utolsó bárdnak” a jelentőségét úgy nyomatékosítja itt Dsida, mintha kissé beleérezné abba saját művészeti ideáinak is a megvalósulását. Mert máskor, pontosan és elfogulatlanul, azt is megjegyzi – egyes fiatalabb írók vádjaira reagálva, miszerint Reményik a parnasszisták elefántcsonttornyába húzódna –, hogy ha a finomkodó parnasszienek „bravúros pepecselő ötvösmunkával csiszolták ki ékszerszerű, gondosan programtalan, csak a művészi szépet” célzó verseiket, akkor Reményik éppenséggel „rajta hagyja versein az anyag minden faragatlan durvaságát és merevségét, de ugyanakkor minden sorával megérezteti azt a közvetlen kapcsolatot, amely az élet és a vers között lüktet. A parnasszienek elsősorban formavirtuózok voltak, Reményik Sándor még utolsósorban sem az.” Úgy értékeli és méltányolja tehát Dsida az erdélyi, nemzeti sorsköltészet tagadhatatlan teljesítményeit, hogy az övéhez képesti másságukat egyrészt saját értékszempontjai szerint is méri, másrészt világosan tapintja ki azok határait. Tényszerűen állapítja meg például, hogy „az önállósult erdélyi magyar irodalom első évtizedében nem búgtak nálunk a szerelem vágyakozó sípjai. Pán aludt valahol a havasok medvebarlangjában. A pajkos faunok és nimfák nem merészkedtek csiklandó játékra az ólomsúlyú ég alatt. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János és Szentimrei Jenő nemigen írtak úgynevezett szerelmes verseket. Talán Szombati-Szabó István, ez a Debrecenből jött fiatal poéta volt az egyetlen, aki Széfa-ciklusával szerelmes dalokat mert zengeni az erdélyi sziklák között, az egyetemes borongás napjaiban.” Ez a mégsem játszi, idilli, hanem „tusakodó”, „végzetszerű” – és „furcsa illatú”, „egzotikus”,
82
Tájoló
adysan szecessziós és haláltragikumú – szerelmi líra ragadja meg főként Dsidát, miközben e költészet egész retorikai felépítését, „ódon zamatú” szépségeit, biblikus vétetésű, „gondolatritmusos”, „litániaszerű”, „monoton mormogását” („kemény kálvinista magyarságát”) is különösnek és időtállónak tartja. Látóhatárának széles kiterjedésével Dsida Jenő bizonyos fokú összekötő, összekapcsoló, így fontos kiegyenlítő-kiegyensúlyozó szerepet is betöltött irányzatok, áramlatok, nemzedékek, változatos szemlélettípusok között. Kosztolányi nyelvművészete (a modern magyar költői nyelvet „megtisztított, pallérozott, zenei könnyűségében” világirodalmi csúcsokra emelő teljesítménye) iránti hódolata például nem homályosítja el Adytiszteletét sem. A „nyelv zenéjének, szókapcsolásának, gondolatfűzésének, általában annak, amit a költészet testének nevezhetnénk, Adynál nagyobb mesterét mai fogalmaink szerint nem lehet elképzelni” – állítja, s „borzongó” misztikummal teli szerelmi lírájában „két lélek és test sors rendelte, önmarcangoló egymás felé vergődését” hangsúlyozza, vallásosságában „az örök emberi pietás” megrázó személyes élményszerűségét (mely „mint borzalmas segélykiáltás harsan ki a végtelen diszharmóniából egy megsejtett kormányzó Valakihez”), magyarságküzdelmében pedig a megrendítő önismereti mélységek eszméltető tragikumát és katarzisát. De az Ady-utánérzé-
sek határozott elkerülésének szándékával az Adyhang folytathatatlanságát is nyomatékosítja („ma már nem írhatunk az Ady Endre hangján” – amely „mégis örökké tiszta csengésű és el nem halkuló marad”, mint ahogy Homérosz is, noha „már nem írunk eposzt”). Viszont abban is igaza van, hogy Erdély lírájában, „bár tompán és messziről zöngve, de mindenhol kiérezhető az Ady-intonálás”. Nem idegenkedik tehát Dsida Ady prófétikus beszédmodorától, de például Szabó Lőrinc megint egészen másféle – köznapiasan, élőbeszédszerűen dialogikus, racionalizáló-profanizáló (jellegzetesen második nyugat-nemzedéki) – tónusaira is fogékony (a „fanyarul édes, keményen megkomponált, kristályosan tiszta, férfiasan zárkózott és szemérmes” versekre). És (a marosvécsi, helikoni íróközösség vagy az Erdélyi Szépmíves Céh szellemisége, ügye, jelentősége melletti hűséges kitartás közben) figyelve nemzedéke, sőt a fiatalabbak sokágú törekvéseit, nem zárkózik el saját korosztályának szenvedélyesebb társadalmi érdeklődésétől és vállalkozásaitól sem, megbecsüli az Erdélyi Fiatalok mozgalmának eredményeit, a főiskolás-értelmiségi kezdeményezések és önszerveződések közösségerősítő tevékenységét. „Magam is azt szeretném, ha az új írónemzedék nyíltabban nézne szembe az élet valóságával” – szögezi le, ugyanakkor a valódi erkölcsi és szellemi minőséget is számon kérve. Ennek jegyében siratja el és méltatja felsőfokon
83
PoLíSz Balázs Ferencet, ecsetelve az erdélyi magyar nép, a falu felemelését célzó hallatlan erőfeszítéseit, legendássá vált, apostoli munkásságát: „Szövetkezetet alapított, minden téren igyekezett megvalósítani eszméit, vasárnapi iskolákon és tanfolyamokon oktatta népét hasznos és gyakorlati ismeretekre, megváltoztatta a falu képét, és kicsinyben megvalósította mindazt, amit egész Erdélyre vonatkozó érvénnyel megvalósíthatónak hitt.” A minőség magasrendűségének követelményéből nem engedve bírálja ellenben Dsida a fiatalok némely akcióit, illetve rója fel azok sikerületlenségeit. Például az Új arcvonal (1931) című nemzedéki antológia színvonalát mérlegelve a tehetség jeleit többeknél aggályosan és tágkeblűen elismeri, ugyanakkor erőteljesen figyelmeztet a szembetűnő fogyatékosságokra. S nem pusztán a művészi gyengeségekre, hanem a legalább irodalmon túli szellemi-ideológiai értékteremtő erő hiányára is; „Éppen az nincs ebben a könyvben, amit a címe ígér. Nincs benne arcvonal. Nincs bátor, tiszta, alapos tudásra fektetett meggyőződés, nincs harc, nincs front, nincs fiatal és újszerű egység. Nincs művészi tökéletesség, és nincs, ami ezt legalább, mint irodalmon kívül álló szociális tünet elfeledtetné: világnézeti egység.” Vagyis az önképzőköri jelleg világszemléleti karakterhiánnyal párosul. A „nemzedék árulói” közé sorolhatóság igaztalan vádját is vállalva ismételgeti Dsida, hogy a tehetség nem azonos a fiatalsággal (nem mindenki zseni, aki húszéves, és nem mindenki „kivénhedt ’hülye’, aki a negyven évet túlhaladta”), s hogy „a szép kezdet termékeny és nagy tizenöt évéhez” méltó folytatás, őrségváltó utánpótlás egyelőre nemigen mutatkozik (néhány kivételtől – Szemlér Ferenc, Bözödi György, Kiss Jenő stb., illetve a legfiatalabbak falukutató, szociografikus, világszemlélet-alakító törekvésétől – eltekintve). Mert az egészre, az erdélyi magyar kultúra teljességére és a kisebbségi sorskérdések, a nemzetiségi létprobléma súlyosságára tekintő Dsida minden értéket annak sajátos minőséglehetősége szerint mér, mindenütt az üde, izmos, markáns tehetséget keresi, s egyaránt becsüli a sokféleséget, a különbözőséget meg az együttesen kibontakozó sajátosságtartalmakat. „Ami a kisebbségi magyarság sors kovácsolta egységének jövőbeli képét illeti, korántsem valami olyan külön világnézeti egységre gondolok, mely mindent magában foglal és helyettesít. Szükségesnek látom azonban, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a megegyező kisebbségi vonások, amelyek már a kisebbségi önvédelem
közös szükségességének felismerését és vállalását jelzik” – vallotta. Ez pedig „emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem” megteremtését feltételezi, önkritikát és önismeretet igényel, mert „befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítésével” csak így lehet Erdély (a „hittel hitt” Erdély) – ez a „szabad szellemet, humánumot sugárzó föld” – „a jövő magyar irodalmának kovásza”. Értéktanúsító lényeglátás és elemző differenciáltság egyszerre tükröződik, kedély és bölcsesség egyaránt érvényesül Dsida okfejtéseiben, amikor nagy elődökről, szeretett kortársakról vagy éppen pályakezdőkről szól. Amikor azt vázolja, hogy az idősebbek régi álmokat, emlékeket dédelgető szellemidézgetései helyett a kisebbségi sorba beleszületett fiatalabbak miképpen fordulnak a konkrét helyzetek és valóságtények felé. De hogy a különbség nem több, mint „az egymásra ütő, egymásra megszólalásig hasonló apa és fiú közötti örök különbség”. S hogy a méltó emlékezés nem a múltsiratás, hanem a sors vállalása és a munka folytatása, s ha kell, az elődök pótlása. Ilyen bensőséges tiszteletadással, emberi közvetlenséggel és józan emelkedettséggel rajzolja a kultúraalapító Kuncz Aladár, Kós Károly, Kemény János arcvonásait; de még Szabolcska Mihály korjellemző (főként „a nemesebb értelemben vett chanson-költészet iránti”) tehetségéről is ejt jó szavakat (a valós mértékeket persze sosem tévesztve el). S mintegy a helikoni szellem magaslatairól lát rá a próza- és drámaírás kiválóságaira is, a „hiperintelligens” (a kezét „a világ pulzusán” tartó) Bárd Oszkártól a világirodalmi rangú Tamási Áronig. Karácsony Benő elbeszélőművészetében a „játszi, könnyelmű és szórakoztató” felszín alatt meghúzódó mély emberi érzéseket, az egyszerűséggel, a pátosz, színpadiasság, nagyképűsködés nélküli természetességgel érvényesülő magvas igazságokat, a „kedves, kedélyes bölcsesség”, „aranyos humor” és szelíden megbocsátó, „férfias jóság” fényét csodálja; s hogy jobboldal, baloldal helyett az író a „napos oldalt” választotta. És lenyűgözőnek találja ugyanakkor Nyirő József „sziklákat mozgató, elemi áradással hömpölygő szóművészetét” is, a „székely nyelv, a népi zamatok irodalmivá finomodását”, általa a zordon havasi világ, a székely néplélek elementáris megszólaltatását, a megbabonázó hősiség és tragédia kifejezését – egy „végzetes elrendeltségű, hatalmas lelkű nép felhőkig növő” mítoszával. A „vad székely rengeteg féktelen, szertelen, súlyos”,
84
Tájoló
de humorral is átszőtt romantikája ez, Jack London, Kipling vadonregényei mellé „székely dzsungelkönyvet” helyező valóság és varázslat, amelyben a „sötét havasi emberek” is: emberek; s „ezt a szép, meleg, jóleső, kenyérízű emberséget tudta életre kelteni Nyirő olyan írói hatalommal, tudással és biztonsággal, amilyenre a világirodalomban is kevés példa van”. A regionális sajátság így tehát éppen nem elszakad, hanem gyökeresen és analogikusan bekapcsolódik a világkultúrába: „akár a prériken száguldó indiánok, az amerikai honfoglalók és kaliforniai aranyásók romantikája”. A székely nyelviség és irodalmiság egyébként is szerves alkotórésze az összmagyar irodalomnak, hirdeti Dsida: „nem üres provincializmusok és góbéságok összehalmozásáról van szó, hanem a székely lélek sajátos, szép és értékes megnyilatkozásainak belesimulásáról az egyetemes magyar irodalomba, mindenki által érthető, de mégis székely ízű, a székely népgondolkodásnak megfelelő nyelven”. A különleges rész csak gazdagítja az egészet. Így történik meg a csángó népköltő, Lakatos Demeter felfedezése is. Azé a verselőé, akinek strófái regösök és kobzosok, a Halotti beszéd, sőt az ősmagyarok korát idézik, akinek „primitíven döcögő és mégis ősi szépségeket csillogtató” népies archaizmusa egy távoli elszigeteltségben sínylődő és eredendő hagyományvilágát, eredeti nyelvét őrző magyar közösség sorsáról tudósít. Dsida körültekintő, méltányos szemléletére jellemző, ahogyan például az induló Wass Albert verseiben is kimutatja mind a bántó utánérzéseket, mind azt a rokonszenves „meditatív elmélyültséget”, amely naivitásával és melankóliájával megkapó hangulatokat sugalmaz – valami „csöndes erdélyi borút”. Vagy, egészen más területen, Nagy István goromba, naturalisztikus társadalomkritikájának sem az élét kárhoztatja, legfeljebb a metafizikum, a költészet érintését hiányolja belőle: „az egyetlen villanás, pillanat, lehelet” feltűnését, „mely a földön vergődő embert valami örökkévalóval köti össze”.
nak a taglalása mellett külön kitér a műélvezet, a rengeteg olvasással művelt versértés, a nyelvi felkészültség feltételeire és tényezőire: ilyen a zenei képzettség, a nyelvtudás, a versformák ismerete. A maximális zeneiséget a tiszta, asszonánc nélküli rímelés biztosíthatja – állítja tézisszerűen, s a teljes rím híveként leszögezi, hogy a tökéletes összhangzás (két szó legalább két végső szótagjának minden magánhangzójában és mássalhangzójában való azonossága) maga a rím, s csakis ez a rím. Ami azonban csupán egy a költészet ezer kérdése közül, s a rímtelen vagy a kötetlen szabad vers is lehet műremek. A rímtechnikai szigorúság nélkül is lehet valaki jó költő szerinte, viszont megrója a népiesség ürügyén elkövetett hibákat, lazaságokat, „romboló barbárságokat”. A zeneiség tehát az egyik legfőbb és mindenkori szempontja. Ennek legkülönfélébb árnyalatait, modulációt, akármilyen rejtett vonatkozásait (olykor bár váratlanul) mindenkinél érzékeli. A muzikalitás nyilvánvaló szereptelenségét vagy közvetettségét is szereti értelmezni. Kiss Jenő népi realista, tárgyias keménységű, „tömör” dallamú, olykor „fogyatékos, együgyű” (vagyis egyáltalán nem melodikus) soraiban például különös – a „kezdetlegesség gyönyörével ható, egzotikus tájakhoz illő kezdetleges” – zenét hall, amely arról győzi meg, hogy néha a „fület hasogató” csiszolatlanság is lehet művészi. Vagy az akkor „legfiatalabb erdélyi költő”, Hegyi Endre verseiben a rím és a ritmus „hibás-hibátlan keverése”, a szabályosság és az esetlenség szeszélyes vegyülése ad számára szintén valami különös poétikus és zenei lüktetést, „egyéni színt és ízt”. De még a Kós Károlynál és Sztánán, Körösfőn tett kirándulást megelevenítő elbeszélésében, a „keresetlen, hibátlan, ízes szép irodalmi magyarsággal” beszélő, intelligens, eleven humorú kalotaszegi nép dicséretét is zenei műszóval fűszerezi: „valamennyien ünneplőben: a legszebb magyar típus, a legszebb magyar népviseletben. A színek tobzódása, versengő virítása és tökéletes harmóniája több volt, mint piktúra: zene volt. Az üde és idillikus élet ünnepivé fokozott szimfóniája. Láttam azóta más népek viseletét, királyi díszfelvonulásokat, de ehhez a szépséghez foghatót azóta sem.” (S a képzőművészeti szóhasználat is jelzésértékű: a Rippl-Rónairól vagy a Gy. Szabó Béláról is értekező /miközben többek között Bartók Bélát is meginterjúvoló/ Dsida otthonosságára a festészetben, grafikában.)
Költészetszemléletének egyik jellemzően következetes vonása, hogy egészen eltérő lírai minőségek, árnyalatok körében is Dsida szinte mindig figyel a zeneiség valamilyen megnyilvánulási módozatára, jelenlétére, hatásformájára. A Hogyan kell verset olvasni? című eszmefuttatásában a költeménybefogadói érzékenység, a létmisztérium mibenlétének és a költő lírai világviszonyá-
85
PoLíSz S efféle ámulat övezi a magyar nyelv idők végtelensége alatt felhalmozott „pazar bőségét”, „mesés gazdagságát” is; hiszen „hatalmas, terebélyes tölgyfa egy-egy levele minden szavunk és minden levél porladó őseink egy-egy fájdalmát, örömét, könynyét, kacagását, gondját és gondolatát szívta magába”. A nyelvromlást, a nyelvi és nemzeti öntudat megroppanását fájlaló és panaszló Dsida nyelvművelésre, nyelvápolásra (az idegenszerűségek tetszelgő vadhajtásainak nyesegetésére, a román szavakkal összezagyvált keveréknyelv tisztítására) is felszólít (hiszen „Erdély ma felnövő ifjú magyarjai sehogy sem tudnak helyesen beszélni: se magyarul, se románul”): a „nyelvistápoló” mozgalom „kötelesség és felelősség”, „melynek teljesítése és vállalása halaszthatatlan, ha nem akarjuk, hogy őseink nyelve, mindnyájunk nyelve »szolganép imádsága« legyen, melyet mindenki elfeled”. A veszélyt nagynak látja, Anyanyelvünk védelme című írásában egyenesen a fenyegető nyelv- és nemzethalál vízióját festi: „Az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát. Megszűnt és meghalt, befejezte pályafutását, megérett arra, hogy a történelem szele betakarja a feledés homályával.” A nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás esélyét pedig az individualizmus és a kollektivizmus hamis alternatívájának feloldásában, meghaladásában, az anyagi önzés és a bolsevik erőszak kétféle (de a bornírt materializmusban és embertelenségben összefüggő) rákfenéjének (meg nemkülönben a „túlzó fajiságnak”) a kiküszöbölésében képzeli el Dsida. Olyan üdvözítő archaikus-modern kereszténység híve, amely a lélek (érzelem és értelem) egyetemes („katolikus”) értékvilágában vitális, érzéki, életteli, egyszersmind szakralizáló enthuziazmussal egyesíti és érvényesíti az örök etikai és esztétikai igazságtávlatokat. „Éppen az anyagi züllés, gazdasági leromlás, amelyet végső érvénnyel orvosolni sohasem sikerülhet, kergeti vissza az embereket a leszerepelt materializmus ösvényéről a lélek tágas útjaira. Új középkor következik bizonnyal. Az el-
mélyedés, a lélek muzsikájának, az új rajongásnak, az új metafizikának kora. És minden bizonnyal a megújult kereszténység szépséges időszaka. Előreérző lelkek szimatolják már ennek az időnek illatát.” Ez az ember- és istenszeretetet kiteljesítő ideális kereszténység („világmegváltó fantaszták” vélekedése ellenére) sosem bukott-bukhatott meg, mert hiszen még uralomra sem került – érvel a költő az igazi kereszténység mellett, amely derűs és „ujjongóan vidám alaphangulatú”, mivelhogy „Isten gyermekének lenni olyan kiváltság, mely kellőképpen átérezve elegendő arra, hogy derűt és megnyugvást adjon a sötét hatalmaktól háborgatott léleknek”. A kereszténység tehát „a legderűsebb hitvallás ezen a világon” (hangzik a Kereszténység és életöröm című összefoglaló esszéből is). Jósággal és tettekkel (a „mosoly virágaival”) lehet közelíteni a boldogságot, s ennek a beállítottságnak az őspéldája Assisi Szent Ferenc is, aki a természet őstörvényeihez igazodva a „mosolygás fényével” járt, Naphimnuszt zengett és „határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe”. S a hiteles modern katolicizmus ilyen Szent Ferenc-i üzenetét képviseli Dsida szerint az „angyalhegedűn játszó” Mécs László, akinek versművészete „az Isten- és emberszeretet” zengőn előbuzgó élethimnusza, „bűvészet”, s „a legtöbb húrú, legtökéletesebb hangszer soha el nem hallgató muzsikája”. Akinél talán „gyermekebb lelkű, minden tragikumot érző, simogató és mégis örökké vidám kereszténye, tisztább szívű bohémje nem volt még a magyar irodalomnak”. Költészetének – lelki és szociális mélysége mellett – „bája”, „zengése”, „feledtető zenei narkotikuma” van, hangja „valóságos orkesztert szólaltat meg és muzsikáltat egyszerre”. Mondhatjuk: Dsidának ezek a ma már túlzónak érezhető fiatalos lelkendezései sem üresek: megszenvedett és kiérlelt gondolatiság, világkép, stílus, poétikum, hit és meggyőződés munkál bennük – s hitelesítődve klasszikus rangú költészetének aranyfedezetével.
Debreczeni László fenti grafikái Dsida Jenő 1928-ban megjelent Leselkedő magány című kötetének ciklusait illusztrálják. (A szerk.)
86
Tájoló
Madarász Imre
Diplomáciatörténet „forradalom után” Pankovits József könyvének a borítóján olvasható címe – Fejezetek a magyar–olasz kapcsolatok történetéből – megtévesztheti az olvasót, a szerző ugyanis nem a magyar–olasz kapcsolattörténet több, különböző szakaszát, mozzanatát vizsgálja, hanem egyetlen fejezetét, egy összefüggő korszakát, amit a (belső) címlapon található zárójeles alcím – „(1956–1977)” – is jelöl, nevezetesen a kádárista belpolitika olasz kapcsolatainak alakulását a forradalom leverésétől Kádár János 1977 júniusi, római és vatikáni látogatásáig, amelynek jelentőségét az idejét múlt szóhasználat ellenére is jól érzékelteti a munka: „A szocialista rendszerű Magyarország első embere első alkalommal tett hivatalos látogatást egy olyan nyugati tőkés államban, amely tagja volt mind az Európai Gazdasági Közösségnek, mind a tőkés rendszereket védő katonai szervezetnek, a NATO-nak. Az 1977-es év ezért a magyar–olasz kapcsolatok történetében jelentős állomás; annak idején megkülönböztetett helyet foglalt el a nemzetközi politikában is.”. (7. o.), továbbá „VI. Pál és Kádár különleges eseményszámba menő kézfogása a szocialista magyar állam egyházpolitikájának elismerését fejezte ki…” (8. o.) Némiképp vitatható ugyan az olasz és vatikáni relációk pusztán „földrajzi” okokból való együttes tárgyalása, de a tanulmányozott (kettős) téma így is – sőt, így még inkább – méltó a publikum, korántsem csak az italianista szakközönség, figyelmére. A történész szorgalmas kutatómunkájának erőssége inkább a tények és adatok lelkiismeretes, „pozitivista” összegyűjtése, fel- és elénk tárása, mint a történések mélyreható elemzése, távlatos értékelése, kritikai feldolgozása. A műnek nemcsak témája diplomáciai, de stílusa is „diplomatikus”, a szónak nem feltétlenül pozitív értelmében: Meglehetős szürkeség jellemzi. Olyan, ma már komikusan elavult kifejezésekkel él, mint „kapitalista követségek” (52. o.) és ilyen, a hatvanas-hetvenes évek napisajtójának stílusára emlékeztető üres mondatok fordulnak elő benne: „A két miniszterelnök kormányuk nevében aláírt számos kérdésben megfogalmazott egyetértő nyilatkozattal
nyomatékosította a látogatás politikai jelentőségét.” (141. o.) Pedig a szövegben elszórtan, olykor a legváratlanabb helyeken, megdöbbentően érdekes információkra, bukkanhatunk: megtudjuk, hogy Sandro Pertini, későbbi – népszerű, populizmustól sem mentes – köztársasági elnök az 1956-os forradalom vérbefojtása után, enyhén szólva, nem szolidárisan nyilatkozott a szabadságharcról és vezetőiről, „ellenforradalmat”, „fehérterrort”, „ellenforradalmi terrort” emlegetve (41., 98. o.); hogy a Római Magyar Akadémia élére szánt Rónai Mihály András, „olaszos” műfordító politikai múltja miatt „persona non grata” lett az olasz fél szemében (50. o.); hogy az olasz szakos egyetemistáink által jól ismert történész, Giuliano Procacci olasz kommunista pártdelegáció tagjaként érkezett hazánkba 1961-ben (73. o.); hogy Ottavio Prosciutti irodalomtörténész-rektor egy 1957-es kezdeményezéséből eredt egyetemeink együttműködése a később oly jelentőssé váló Perugiai Nyári Egyetemmel (81. o.); hogy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen „olasz állampolgárságú lektor kinevezéséhez a magyar kulturális irányítás nem adta beleegyezését, tartván az olasz pozíciók »aránytalan« növekedésétől” (93. o.); hogy az 1960–61-es centenáriumi Risorgimento-megemlékezéseknek milyen fontos szerep jutott az olasz–magyar kapcsolatok történetében (83–85. o.); hogy Mario Franzi olasz nagykövet „szolgálata végén magyar nőt vett feleségül, és Budapesten telepedett le” (86. o.); hogy 1966-ban Olaszországban és Magyarországon „kölcsönösen” kémeket tartóztattak le és cseréltek ki (129. o.); hogy 1965-ben az MSZMP „guruló dollárokkal” támogatott egy olasz szélsőbaloldali pártot, a PSIUP-ot (132. o.); hogy Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt vezetője „egy 1982-es televíziós interjúban az újságíró kérdésére – kit becsül a nemzetközi politikában – egyedül Kádárt nevezte meg senki mást” (150. o.)… A legfelkavaróbb az a közlés, mely szerint a Nagy Imre-pert lezáró „ítélethozatal időpontjára” vonatkozóan „az olasz választásokra” való tekintettel „egyeztetett a két
87
PoLíSz párt”, mármint az MSZMP és az OKP (73. o.). Ha ez igaz, akkor a Togliatti-féle olasz sztálinista pártvezetés felelőssége az „’56-os tragikus eseményekben” korántsem „csak” erkölcsi volt, nem korlátozódott arra, hogy helyeselte a szabadságharc eltiprását, mint azt eddig a szakirodalom nagy része állította (vö. Indro Montanelli: La sublime pazzia della rivolta. L’insurrezione ungherese del 1956, Milano, 2006, 127–130. o.; Enzo Bettizza: 1956. Budapest: i giorni della rivoluzione, Milano, 2007, 67–86. o.; Giorgio Bocca: Palmiro Togliatti, Milano, 1991, 556–558. o.; Bruno Vespa: Storia d’Italia da Mussolini a Berlusconi, Milano, 2007, 97–100. o. stb.). Csak az a baj, hogy ezek az izgalmas adalékok rendszerint a futó említés szintjén, gyakran lábjegyzetekben szerepelnek, kisebb súllyal, mint egynémely formális protokoll-események. Hasonlóképpen és hasonló okokból erőtlenek Pankovits rendre „lábjegyzetes” formájú és következetesen balról érkező bírálatai (jobboldali) elfogultsággal vádolt történész kollégáit, Csorba Lászlót, Mészáros Istvánt vagy Andriányi Gábort illetően (45; 107. o.): elsietettek, elfogultak, nincsenek kellőképpen alátámasztva. Legkevésbé éppen az egyházi relációk tekintetében, amelyek tárgyalásakor maga Pankovits tűnik egyoldalúnak: hallgat a katolikus egyházba beépített besúgókról, ügynökökről, a rendszerrel elvtelenül lepaktált, kompromittált „békepapokról”, zsarolt vagy megvesztegetett rossz
pásztorokról (111–112. o.). Máskor a szerzői kijelentések valóságtartalma kérdőjelezhető meg. „Az olasz kommunista vezetés sosem táplált szimpátiát Rákosi iránt.” (54. o.) Elég elolvasni Bettizza már hivatkozott művét (pl. 78–79., 83., 85. o.) vagy a rákosista Tolnai Gábor emlékezéseit (Szóbeli jegyzék. Róma 1949–1950, Budapest, 1987, 315., 327., 336. o. stb.), hogy meggyőződjünk ennek ellenkezőjéről. Vagy: „Az olasz sajtó – melynek politikai beállítottsága nagyrészt természetesen jobboldali volt…” A hatvanas évektől kezdve nem volt sem „természetes”, sem igaz „az olasz sajtó politikai beállítottságában” a jobboldal dominanciája. Ellenkezőleg: a történetírásban közhely számba megy, hogy ez időtől Olaszországban sajátos „kettős hatalom” alakult ki: a jobbközép és balközép (!) kormányok politikai hatalmával szemben a (jórészt kommunista, nem kis arányban szélsőséges) baloldal túlsúlya a kulturális és az egyetemi tudományos szférában, s mindinkább a tömegkommunikációban is. Eredményeivel és vitatható elemeivel együtt Pankovits József krónikája aligha mellőzhető hozzájárulás a magyar–olasz kapcsolatok tanulmányozásához és a Kádár-kori külpolitika megismeréséhez. (Pankovits József: Fejezetek a magyar–olasz politikai kapcsolatok történetéből (1956–1977). Budapest, Gondolat Kiadó, 2005. [= Magyarország és a világ])
Matyikó Sebestyén József
Egy ismeretlen, korabeli Csokonai-arckép a kaposvári múzeumban Takáts Gyula írta: „azt hiszem,… hogy az egyetlen és egykorú természet után készült – az egészséges, Nagybajomból hamarosan Csurgóra került – Csokonait ábrázoló képet találtuk meg a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum képtárában”. Somogyban készült Csoko-
nairól egy miniatúra, amely a költő sokat vitatott arcvonásait őrizte meg az utókornak. Takáts Gyula a kaposvári múzeum egykori igazgatójaként fedezte fel, hogy a múzeumi gyűjtemény egy hiteles Csokonai-ábrázolást őriz. A
* A képet lásd a borítón.
88
Tájoló
Rippl-Rónai Múzeum főleltárkönyvét lapozgatta, amelyet még a jeles néprajzkutató igazgató, Gönczi Ferenc állított össze példás precizitással, a műtárgyakat saját maga rajzolva másolói céllal, az egyes tételeket pontosan megcímezve. A 445. leltári szám alatt ez olvasható: Thán Mór: Csokonai Vitéz Mihály. Olajfestmény. Nagysága: 18/23.5 cm. – Egy későbbi ceruzás bejegyzés szerint: „nem Thán Mór” és áthúzták a Gönczi által odaírt Thán Mór nevet, ráadásul kérdőjelet tettek a leírt Csokonai Vitéz Mihály név után. Az új szakleltárban ugyanez a bejegyzés 55.12 szám alatt található. Itt már ismeretlen, XIX. sz. eleji festőnek tulajdonítják. Ezt az egyes szakemberek által megkérdőjelezett képet Rippl-Rónai Ödön, a múzeum alapítója gyűjtötte. Korabeli ovális, fekete fabetétű, fekete rámában van vaslemezre festve. Takáts Gyula feltételezése szerint a nagybajomi környezetben készült Csokonai-kép a még egészséges, a Dorottyát író költőt ábrázolja, zsinóros magyar ruhában. Nagybajomban újra a latinos verselés felé fordult a költő figyelme. Ebben a genius loci is szerepet játszott, hiszen itt volt gyermek a „magyar Horatius”, Virág Benedek és itt gazdálkodott Pálóczi Horváth Ádám, aki maga is írt időmértékes verseket. Lilla emléke elől, enyhülésképpen menekült Somogyországba. Itt mintegy 50 verset írt, amelyek visszhangtalanok maradtak, Csokonai mégis pártfogókra, barátokra talált. Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Csokonai az 1799-es év nyári iskolai szünetében lakott Sárközyéknél Nagybajomban. Takáts szerint tehát ez az egyetlen természet után festett Csokonai-portré. A Vargha Balázs által összeállított Csokonai-emlékek című kötetben szereplő arckép csak másolata a közismert John Friedrich (1769–1843) rézmetszetének. Ha az „ismeretlen” Csokonai képet a gyűjtői oldalról közelítjük meg, akkor is Takáts Gyula felfedezésének adhatunk hitelt. Rippl-Rónai Ödön ugyanis, mint főállású vasutas és amatőr műgyűjtő, végső soron múzeumalapító, az 1887–1910-es években az egész somogyi vidéket bejárta. Mindenütt érdeklődött, vajon milyen műalkotásról beszéltek a helybéli emberek. Sok időt töltött Somogyaszalón és Nagybajomban, a művészetet pártoló Sárközyéknél is. Lehetséges, hogy Sárközyéktől vette meg Csokonai képmását. Rippl-Rónai Ödön a kis arckép eredeti tulajdono-
sa által elmondottak szerint jelölte meg címmel az általa gyűjtött képeket, saját írásával, a művek hátoldalán. Így történt itt is. Csak alaposan kézbe kellett venni a tárgyat, hogy felfedezzük. A kereten hátul az 1777-es évszám is olvasható. Mivel Csokonai 1798-tól 1800-ig tartózkodott Somogyban, ez az évszám az adatközlő vagy Rippl-Rónai Ödön tévedése. A nyomaték kedvéért mégis négy módon ráírta a hátoldalra Csokonai nevét, hogy higgyük el neki. Kevéssé ismert, hogy Rippl-Rónai József is megfestette Csokonait, még egész fiatal korában, ez a kép Debrecenben van. A Rippl-fivérek minden bizonnyal tárgyalhattak Ödön különös szerzeményéről. További kiindulási alap az, hogy a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban lévő kép a Csokonait leíró elbeszélésekhez nagyon hasonló! Ezt a portrét jól megállapíthatóan egy vándorfestő készíthette, akinek nem volt akadémiai képzettsége, de a kor modern, klasszicista stílusát ismerte már. Tehát jó körökben forgott, csak kis tehetséggel rendelkezett. Klasszicista szemléletre vall, hogy a prémszegélyes, zsinóros kabátjában jelentékeny hatású, fél alakos fiatalembert úgy állította be az ablak függönye elé, hogy a háttérben távoli hegyek és vízeséses folyam romantikus motívumai láthatók. Az arc naturalista színekkel készült, bizonyos népies pirospozsgássággal, amely iskolázatlan, naiv festőre jellemző. Az eredeti ovális keretezés viszont szintén a kor divatjára, a biedermeierre jellemző. Azt jelenti a keret, hogy a képet jól megbecsülve, úri helyen őrizték. Ilyen pedig csak valamely nemesi kúria lehetett. A XIX. századi metszet olyan biedermeier iskolázottságú és magas tudású mester munkája Csokonairól, aki a karaktert nem a költő beteges fizikumára alapozta, hanem az arc minél jellegzetesebb ideális kifejezését hangsúlyozta. A Kaposváron lévő Csokonai-kép inkább a borszerető, természetes, népies vonásokat viselő költőt karakterizálja. A bajusza inkább parasztos, mint poétához illő, rövidre pedert, a felső ajkát eltakarja. Az alsó ajka érzékien vastag. Az orr ábrázolását nem sikerült a festőnek kifejezni úgy, amint Csokonainál másutt látható: a felső szakaszában nyergesen kiugró és meghajlott. A szemek határozottan huncut csillogásúak. A szemöldöke emlékeztet a metszetre, de mégsem olyan hajlott ívű, mint amazon. A kaposvári kép érdekessége még, hogy naturalizmusával kifejezi a pillanat-
89
PoLíSz nyiságot. Az idealizáló, örökérvényű ábrázolási szándék a portréra nem jellemző. Ehhez a festőnek hiányzott a tudása. De a kép olyan közérzetet tükröz az ábrázolt emberről, mint aki jó egészségnek örvendett… Az arcképről úgy tűnik, hogy az ábrázolt személy jó kedélyű, a vidéki életben rangot képvisel, a bajuszát egy kicsit pödörhetővé növesztette, és a haja mintha csapzott lenne. Különös még, hogy a férfit drága pénzen csináltatott zsinóros mentében látjuk, amelyet Takáts Gyula szerint attól „a Sárközy gyerektől kapott kölcsön, a modellülés idejére, akit szintén ebben a viseletben festettek le”. Vele, mint tanítványával, Csokonai egy szobában lakott Csurgón és Nagybajomban is. Valószínűsíthető, hogy ez a kép tényleg Csokonait ábrázolja, mert a kép hátoldalára írottakat Rippl-Rónai József is jóváhagyta. Ő volt illetékes, hogy elsőként véleményt mondjon Ödön szerzeményéről. Miután pedig ő is festett 1888 körül Csokonai arcképet, hitelesnek kell tekintenünk. Igényes alkotásnak készült: az ovális keret hozzá illik. Az ovális fém paszpartuhoz készült maga a kép. A korabeli viszonyokat tekintve a festményt divatos, igényes keretbe helyezték. Az ovális keretet ráadásul egy fekete fakeret is magában foglalja. Ezt a keretezést abban az időben Somogyban nem tudták elkészíteni, csak nagyobb városban, például Pesten. Ez azt valószínűsíti, hogy csak a Sárközy család tudta a képet kiviteleztetni. A Csokonai-kép az első adományok között bekerült a kaposvári múzeumba. Rippl-Rónai Ödön Szabó Katica nevű nevelt lánya még sokáig őrzött olyan képeket, amelyeket József és Ödön nem válogattak ki múzeumi célra. Ezek Rippl-Rónai Ödön ajándékozó, múzeumalapító jegyzékében nem
szerepeltek. Bernáth Aurél, Z. Soós István, Takáts Gyula is járt a Rózsa utcai kaposvári lakásban, ahol Rónai Ödön örököse, Szabó Katica lakott. Az örökös megélhetési gondokkal küszködve, eladogatott képeket. Ebből a kollekcióból kapott Bernáth Aurél is egy Rippl-Rónai József szénrajzot, amely Rippl-Rónai Ödönt ábrázolja. A rajzot a kaposvári múzeumnak ajándékozta Bernáth Aurél lánya, Bernáth Mária, mint igencsak értékes, múzeumi rangú darabot. Visszatérve a Takáts Gyula által felfedezett Csokonai-képre, a tények azt mutatják, hogy a CS. V. M. monogramot Rónai Ödön – szokása szerint, ha az alkotásra vonatkozó információhoz jutott – most is ráírta a kép hátára. Mint gyűjtőnek, módjában volt utánajárni és a festményen szereplő személyt azonosítani. Rippl-Rónai Ödön vélhetően megalapozottan írta rá a képre a CS. V. M. jelzést. Akik cáfolják az itt állított azonosítást, azért teszik, mert ők az idealizált Csokonai-arcképhez ragaszkodnak. Esetünkben olyan ismeretlen, XIX. századi magyar művészről van szó, aki az eszményítés képességével nem rendelkezett. A költő kifinomult szellemét, a „belső tüzet” például Barabás Miklós arcképeihez képest, ez a művész nem tudta megmutatni. Karaktert utánzó képességgel viszont rendelkezett. Vizsgált képünk karakterjegyei Csokonaira illenek. A megnyúlt arc, a szem, a nagy orr is a korabeli leírásoknak megfelelő. A képet RipplRónai Ödön kutatta fel. Övé a legnagyobb érdem. Rippl-Rónai József többször átnézte öccse gyűjteményét. Az ő szűrőjén átment képről mi is bizalommal állíthatjuk, hogy az ábrázolt személy Csokonai Vitéz Mihály.
A mezőségi Feketelak nagy ünnepe Wass Albert szellemében A Kultúra Lovagrendje, a Kráter Műhely Egyesület és a Feketelaki Református Egyházközség 2008. május 17-én Wass Albert Emlékoszlopot állított a nagyrészt magyar lakosságú közösség templomának belső udvarán. Az ün-
nepségen az egyházmegye esperese, a környező falvak lelkészei, közszereplői és a faluból elszármazottak egészítették ki a nyolcszáz esztendős múltra visszatekintő kis falu ünneplő közösségét.
90
Tájoló
Az ünnepség református istentisztelettel vette kezdetét. Gudor Lajos, dési református esperes ünnepi prédikációjában hangsúlyozta, hogy az Isten országába meghívottak között olyan emberek voltak és lesznek, akik vallják a Wass Albert által is hirdetett alapértékeket: a tisztességet, a honszeretetet, a hűséget a szülőföldhöz. Most azok emlékeznek meg az íróról, akik között első lépéseit tette a gyermek, akik a grófi birtok hétköznapi munkáját mindennapos áldozatvállalással végezték. Ez a kopjafaállítás a tiszta erkölcsű emberek megbecsülését jelenti, akik már életükkel rászolgálnak arra, hogy a Krisztus által megjövendölt Új Jeruzsálem eleven tartóoszlopaivá legyenek. Az ilyen emberek Isten kiválasztottjai, s éppen ezért megérdemlik az utókor megbecsülését is. Barticel-Kiss Krisztián, Feketelak református lelkésze, a presbitérium elnöke hangsúlyozta, hogy ma még bátorság kell ahhoz, hogy Feketelak népe egy emberként kiálljon a Mezőség nagy írója mellett, emlékezve arra a sok szép és segítő cselekedetre, amit a fiatal földesúrtól kapott, és emlékezve azokra az írásokra, amelyeket végre az utóbbi időben már maga is olvashat: amelyek révén éppen az ő életük vált magyar- és világirodalmi értékké. A szív, a Szentlélek törvényeire hivatkozott a lelkész, a mi értékeinkre az irigy és rágalmazó távolmaradókkal szemben. Befejezésül Wass Albertnek egy „erre a napra” és szeretett népéhez szóló „küldeményét csomagolta ki” az 1960-as években befejezett Kard és kasza című regényből. Az üzenet Vasasszentgotthárd, Feketelak, Pulyon népeihez szólt. Ma is a hűség és igazság üzeneteként adhatjuk tovább: „Magyaroknak teremtett benneteket az Úr, s ennélfogva csak magyarságotokban s magyarságotokon belül lehettek azok, akiknek az Úristen megtervezett benneteket, egyenként és külön-külön. Ne feledjétek ezt soha. Aki közületek magyarnak nem jó, az embernek is csak alávaló lehet.” A lelkész kifejezte a helyi egyház presbitériumának azon vágyát, hogy a cinteremben felállított Emlékoszlop és környéke emlékhely, tiszta hely, szent hely, azaz szentélye is legyen a magyarságnak. A szórványmagyarságnak, a tömbmagyarságnak vagy az emigrációban magyarságukat őrzőknek, akik a jövőben ide fognak zarándokolni, hogy az író műveire emlékezve saját lelkük is a nyugalom és békesség helyévé váljék. Az egyszerű emlékjel azt jelenti, hogy Isten tör-
vénye, a Szeretet törvénye, a megértés törvénye hívságainknál, önzőségeinknél és gyűlölségeinknél magasabb rendű alapelv, s ezt szolgálta írással és tettel Wass Albert is egész életében. A feketelaki egyházi kórus énekei után Nick Ferenc, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Kultúra Lovagrendje képviseletében leplezte le a nemzet szalagjával átkötött, „egy fejjel” az ünneplők fölé magasodó Wass Albert Emlékoszlopot. Beszédében megköszönte vitéz Horváth Miklós Vendel, Belgiumban élő lovag jelentős anyagi segítségét és Rosengart Béla fafaragó munkáját. A Kultúra Lovagrend megtiszteltetése azt a Wass Albertet tekinti példaértékűnek, aki írásai mellett életével is a magyar nemzet iránti hűséget és lovagiasságot képviselte, bárhol is fogyasztotta el a száműzöttek kenyerét. Az Emlékfa a „vésett írás”, a kopjafafaragás művészi és szimbolikus nyelvét alakította egyénileg Wass Albert beszédes emlékezetévé. Intelligencia, „lámpás-sors”, szellemi kisugárzás, a többszöri fészekrakás végzete, a tavasz, a megújuló május hirdetése belefoglaltatott az Emlékoszlop üzenetébe. Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári TÉKA Művelődési Alapítvány elnöke a népi tradíció ismerőjeként és folytatójaként beszélt a táj nagy szülöttjéről. Ő is a Kard és kasza írói hagyatékának egy fontos elemét hangsúlyozta. „Hont foglalni alkalmas a kard (…), de megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával.” Wass Albert példája a hétköznapi életben is mértéket jelent a falu és a mezőségi nép számára. Dr. Máté András, Kolozs megye magyar képviselőjelöltje az előtte szóló gondolatához kapcsolódva azt emelte ki Wass Albert örökségéből, hogy nemcsak kenyérrel, de lélekkel is él az ember: Wass Albert regényei és versei a hétköznapok gondjaiban is élni segítenek. Az író azok közé tartozik, akik azért tettek, hogy a sokak által szomorúan megénekelt „Holt-tenger” az élet és az élni akarás mindennap megújuló tengere legyen. Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Wass Albert félszáznál több könyvének megjelentetője bibliás időkre emlékeztetően „testvérként” szólította meg az ünneplő közösséget. Hangsúlyozta, hogy őt egy másik közösség, a Kráter alkotó- és munkatársi csapata küldte ide, a lélekben is ünneplőbe öltözők közé. Pünkösd óta harmadik helyen emlékeznek meg Wass Albert-
91
PoLíSz ről. Taksony és Zalaegerszeg szoborállítása után most – a Wass Albert szívének legkedvesebb helyen – a mezőségi dombok között élő magyarság is maradandó „jelet hagy” író szülöttjére emlékezve, kortársnak és utókornak egyaránt. A száz éve született író-óriásra emlékezve – a templom falára tett térképen is megmutatva – negyvenhetedik emlékhelyét ünnepli a világ magyarsága. Petőfi és Jókai óta talán nem volt olyan magyar író, akit saját olvasóközönsége a lelkében ilyen magasra helyezett volna. A Kultúra Lovagrendjének oszlopállítása külön kiemeli a feketelaki nap jelentőségét, hiszen különböző népek és nemzetek lovagtársadalma állította az oszlopot élő jelként mindenféle sovinizmus, irredentizmus és előítélet ellenében. Wass Albert örökségének vállalásához tegyük hozzá a mindenkori Pünkösd szellemét: nyitott lélekkel és nyitott ajtókkal vár a mi népünk segítő társakat a világ minden tájáról. A Mezőség mindennapja legyen egy parányi Pünkösd, bátor ünnepe a magyar léleknek. Az avatási ünnep záróhangját ismét BarticelKiss Krisztián, a közösség lelkésze adta meg. Feketelak templom- és iskolaalapító népe előtt
mérték- és értékadó személyiség Wass Albert. Ember- és hazaszeretete elévülhetetlen példa. A helyi közösség vezetői és a vendégek a szamosújvári TÉKA Alapítvány feketelaki csűrjében még sokáig együtt maradtak. Idősebbek ajkáról szólt az emlékezés, az ifjak s a gyermekek táncában gyönyörködtek a meghívottak. A falu lakosainak mai elvándorlását kívánják megállítani az itteniek: perlik vissza az egyházi iskolát – hiszen ők építették –, és egy bekötőút megvalósulása a gazdálkodásokat is fellendíthetné, a magyar falut a szomszéd magyar településsel is jobban összekötné. Bisztrovits Ferenc
Tüskés Tibor
Reflexió Szőcs Géza azt mondja (A százéves Wass Albert, PoLíSz, 2008. április 10–13. p.), hogy – sajnos – nem ismeri Pilinszky Jánosnak Wass Albert egyik könyvéről szóló írását. Majd ezzel zárja esszéjét: „Pedig milyen jó volna, hogy végre egyszer már az említett Pilinszky-szöveget is citálná valaki, amelyet Wass Albertről írt a költő. Melyikünk olvasta?” Nos, én ismerem és olvastam Pilinszky János rövid recenzióját (nevét ő vagy a nyomdász Vass-nak írja) Wass Albert: Csodálatos őzbak című
könyvéről. Pilinszky 1939-ben a budapesti piarista gimnáziumban érettségizik. Kapcsolatát volt iskolatársival ezt követően is megőrizte, és gyakran publikált – verset, cikket, recenziókat – a Piarista Öregdiák című, havonta megjelenő lapban. (Minderről eléggé részletesen szólok Pilinszky Jánosról írott könyvemben.) Említett írása a lap 1941. évi november 15-i számában (V. évfolyam 11. szám, 185–186. p.), a Könyvek című rovatban jelent meg. Írása tudtommal azóta sem látott napvilágot. Itt adom közre újból.
92
Tájoló
VASS ALBERT: CSODÁLATOS ŐZBAK (Révai Társulat kiadása) „Vass Albert legújabb könyve: egy élet története novellák sorozatában. Érzékeny, szemlélődő lélek, mondatai az álom varázsával hatnak, mégis fegyelmezett, szigorú stílus ez. Emberek, városok és tájak tűnő hangulata él soraiban, mellékesen, mert csak egy fontos: a pillanat, mikor minden múlandó értéket és értelmet kap, csak egy pillanatra, de ennek a pillanatnak emléke – múlhatatlan. Ezek a külön-külön pillanatok tördelik szét az egy lélegzetű életet korszakokra, pontosabban az emlékek ezek körül a csodálatos pillanatok körül kristályosodnak. Veszélyes és kétes anyag, de szerzőnk kezében a legkisebb részletnek is művészi hitele van. A műfajában és elbeszélési keretében is újszerű könyv eseménye az irodalmi piacnak. Pilinszky János Piarista Öregdiák, 1941. november 15. (A fenti könyvismertető megjelent nyomtatásban a Wass Albert emlékezetére. A kő marad… című Kráter-kötetben. [Wass Albert emlékezetére. A kő marad… (Szerk. Turcsány Péter) Pomáz, Kráter, 2004. p. 487.] A szerk.)
Képzőművészek a PoLíSz-ban
Bemutatjuk Erdei Éva festőművésznőt Erdei Éva tanulmányait Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–orosz szakán, illetve Szegeden, a Juhász Gyula Főiskola rajz szakán végezte. Művésztanárai Lelkes István, Cs. Patay Mihály és Hézső Ferenc voltak. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Folyamatosan kiállító művész. Az életre szóló döntő hatás, amely a képzőművészeti pálya felé orientálta, még gyermekként érte Ungváron, Erdélyi Béla festőművész alkotásai, tevékenysége láttán. A mindenkor megújulni képes alkotói magatartást édesanyjától, Kvasznay Gulyás Margit festőművésztől örökölte. Mindemellett számos alkotótábor és a Misch Ádám vezette Csepeli Képzőművész Kör formálták alkotói arculatát. Rendkívüli hatással volt szemléletére Prokop Péter festőművész, író meghatározó egyénisége is, aki barátságába fogadta. Pályája alakításához a legnagyobb segítséget Muray Róbert festőművésztől kapta. Erdei Éva alapító elnöke a Csepeli Alkotó Fórumnak, szervezője a Fórum Szabadiskolának, amely négy éven keresztül a házukban működött. A szabadiskola vezetője Buna Konstantin festőművész, előadója Tácsik János festőművész volt. Alapítója és művészeti vezetője továbbá a Király–Erdei Műhelynek, amely jelenleg is házukban működik Erdei Éva Galéria néven. Itt és Csepel kulturális intézményeiben, galériáiban folyamatosan szervezi a kiállításokat, irodalmi rendezvényeket, előadásokat. Rendszeresen publikálja irodalmi és művészeti írásait. Képzőművészeti szerkesztője a Dunatükör c. irodalmi, művészeti, kulturális folyóiratnak. Díjak: 1988: Országos Vasas Amatőr képző- és iparművészeti kiállítás, Ózd 2005: Kertész Tibor-díj a csepeli civil közéletben kifejtett tevékenységéért 2005: Insula Danubii – Insula Magna Biennálé Díj 2006: Csepeli Nívó Díj képzőművészeti tevékenységéért és Csepel kulturális közéletében kifejtett munkájáért
93
PoLíSz Földre szálló angyal
Ima a nemzetért
94
Sárkány István
Fényködök árnyékban Nehéz elfogultság nélkül közelíteni egy olyan művészhez, aki élete eddigi történéseiben a képzőművészet eszközeivel próbálta kibontani azt az ismeretlent, amit a beavatottak közül is csak kevesen mernek megközelíteni. Az átélt és megélt emberi létezés paradox valóságának sokszor elborzasztó és felemelő pillanataira gondolok, melyeknek értelmezése szinte lehetetlen. Az érzékeny antennájú kiválasztottak is csak próbálkoznak és kísérleteznek, egyéni stratégiákat dolgoznak ki annak bemutatására, ami a túlfeszített, megalomán, vérrel és szennyel telefröcskölt világvásznon történik. Erdei Éva képzőművész – ismereteim szerint – már régen rádöbbent arra, hogy az ő személyes stratégiája, művészi attitűdje is a megismerhetetlennel szembeni folytonos küzdelemre épül, egy olyan kalandra adta a fejét, amelynek végkimenetele valójában bizonytalan. Művészetének eddigi lenyomatai arról tanúskodnak, hogy a szakadatlan vonzások és értelmezések hálójában, az egyedi különösség önemésztő fellobbanásaiban keresi a mű megszületésének legadekvátabb pillanatait. Azt az alkotói magatartást képviseli, mely által a kép a fölfeszítettség feszülésében egy nagyszabású hátteret biztosít annak bemutatására, amit nagyon nehéz értelmezni, hiszen a földi és az égi terek kibontása szinte lehetetlen, a művész legtöbbször csak próbálkozik. Erdei Éva természetesen nem akar lemondani arról a mindig folytatható kalandról, arról a személyes küzdelemről, ami által beléphet az elveszettnek hitt mágikus terekbe, ahol a felmutatható ikonok még hordozzák a természet jelekké sűrített titokzatosságát. Erdei Éva jól tudja, hogy álló és mozgó képek vizuális káoszában élünk, s ebből a determinált nyomorúságból nagyon nehéz kitörni, így a grafikák, festmények és szobrok a művész magánmitológiájában sajátságos értelmezést nyernek, s ezáltal kitágítják a képzeletet. Erdei Éva több évtizedes alkotói periódusaiban mindig egyensúlyra törekedett, művészi
kibontakozásának leglényegesebb eleme a sajátságos és egyedi motívumok megtalálása volt. A témák spirituális megemelése által tudta kiteljesíteni szellemi távlatait, s eszköztárát mindig ehhez igazította. Legújabb kiállítása szinte reveláció volt, s mivel több évtizedes barátság köt a művésznőhöz, így nem tudok elvonatkoztatni a nagyon személyes megközelítéstől. Legfrissebb kollekciója gerincét fekete-fehér tusrajzai alkotják, s szinte mindenkinek igazi meglepetést okoztak a nagyméretű grafikai lapok. Jól mutatják a rajz megkerülhetetlen fontosságát és mindenhatóságát. Mindenki számára világossá válik, hogy a vonal, mint a legegyszerűbb struktúraépítő elem, mindennek az alfája és ómegája. Erdei Éva grafikáinak dinamizmusa és ornamentális játékossága a lényeglátás legszebb példája. A rajz által feltűnnek Atlasz lányai, az angyalok, az őrangyalok, a gráciák, és a tusrajz finom hálójában újra rögzítik helyzetüket a rajzi díszítés és lényeglátás nagyszabású felületein. Mindebből kiindulva azonnal rátapinthatunk a lényegre: a profán és transzcendens ütköző pontjaira. Erdei Éva nagyméretű tusrajzai a művészet egyszerű eszközeivel láttatják a lényeget: a káoszból hogyan kell rendet teremteni. Erre csak egy jól felkészült művész vállalkozhat, egy olyan alkotó, aki kellő fegyelemmel komponál, hiszen a műalkotás lényegét szeretné megragadni: a képi transzpozíciók sűrítési pontjainak megtalálását. A művésznő nagyvonalú képletekkel dolgozik, melyek a kiállítás architekturális közegében még inkább szembe ötlenek, a struktúrák által majdnem szétfeszítik a teret. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az olajképek, a vegyes technikájú kompozíciók, a sajátságos gyűrt felületű alkotások mind azt a nagyszabású és oldottan színezett, sokszor drámaian megjelenített komponálási megoldást mutatják, ami által a képek elnyerik egyediségüket. (A rend legyőzi a káoszt I. II. III., a Transzcendens
95
PoLíSz etűd, valamint a Genezis című képek jó példái egy elkötelezett, etikus, moralizáló művész világlátásának.) Erdei Éva a klasszikus értelemben vett táblaképek sorozatával tudja legőszintébben kifejezni magát. A képek méretétől függetlenül majdnem minden esetben sikerül felrakni a nagy festékképleteket, a csomósodási pontok mentén a monumentalitás felé elbillenteni a kompozíciót. Bátran elmondhatjuk, hogy a grafikai lapok motívumvilága felvezeti a néző szemét a festmények gazdag színezésű, pittoreszk felületére, ahol szinte tapintható a megragadható pillanat és a feszültségbe transzponált IKON sugárzása. Megdermedt idő, vagy elfolyt idő…, nehéz megállapítani a gomolygó, apró és nagyobb képi struktúrák végtelen szétszabdaltságában. Az Erdei Évá-s fényködök, széthulló rendszerek megfoghatatlan festői kigyűrű-
ződései a par excellence művész attitűdjét mutatják. A képzelet elszabadul, képbe dermesztése megnyitja a festő által megidézett lét- és lélekállapotokat; az alkotó és a befogadó viszonyát a műveken keresztül szerves kapcsolatnak tekinti. A művészi invenció által megsejti a látható alatt meghúzódó láthatatlant, és a katarzis általi megtisztulást. Erdei Éva tántoríthatatlanul hisz az alkotás általi gyógyulásban, a művészet univerzális terápiájában, a humánum művészet általi megemelésében, a lét és a szellem drámájából kibontakozó töretlen alkotóerőben. A Mansfeld Péter Galériában 2008. április 10-én elhangzott megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül az áprilisi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Jónás Dominika, 3534 Miskolc Lakos Benedek, 1029 Budapest Szanka Boglárka, 9073 Bőny Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.
96
