.PET◊CZ GYÖRGY.
.Wojtyla utazása. S
ja, megfegyelmezze, és hazavigye. Karol Wojtyla eddig 75 Olaszországon kívüli utazást tett, 118 országban járt, és 434 nap alatt huszonnégyszer körbeutazta a földgolyót, hogy a rábízott feladatot teljesíteni tudja. Közben azonban sok minden megváltozott…
zentatya, hogy érzi magát a Vatikánban? – kérdezték az újságírók. „Hogy is mondjam? Öt napot mindenesetre már sikerült átvészelni” – hangzott a válasz. Milyennek találja a környezetet? – „Ha így marad, elviselhet√.” Mikor megy megint síelni? „Ezt nem hiszem, hogy megengedik.” Stb. Az újságírók nem hittek a szemüknek-fülüknek. Az új pápa kötetlen csevegésbe torkolló els√ audienciáján csak a jelen lév√ curiai papok t∫ntek meglehet√sen gondterhelteknek. „Ezzel itt nem tudom, hol végezzük”, súgta oda egyikük egy ismer√s újságírónak. A „ki tudja, hol végezzük” motívum vissza-visszatér. „Ugyanaz történt velünk, bíborosokkal, mint amit egyszer Jézus mondott Péternek: »Valaki más vezet majd oda, ahová nem gondoltad volna«”, mondta Leo Suenens brüsszeli érsek az új pápa megválasztásának másnapján. A jövend√ politikájának irányát firtató kérdésre Wojtyla is azt válaszolta, hogy nem tudja, merre vezet majd az út. Mindebb√l nyilvánvaló, hogy a mozgás – az „utazás” – komoly gondokat jelent a történelem legstabilabb intézménye, a katolikus egyház számára. Ráadásul, egy, a fentiekhez hasonló kijelentés az 1978. október végi eseményt jóval megel√z√en is elhangzott már. A második vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János pápa mondta újságíróknak, hogy „friss szélnek kell átjárnia az egyházat”, „ki kell kerülnünk a gettónkból”, még akkor is, ha a választott út – a zsinat – eredményei és következményei el√re nem kiszámíthatók. Vajon nincs-e kapcsolat az egymást húsz évvel követ√ kijelentések között? Tételünk a következ√: az egyház indult el kalandos utazásra, valamikor az ötvenes és hatvanas évek fordulóján. El√bb-utóbb jönnie kellett valakinek, hogy a tékozló fiút megtalál-
AZ ÖRÖKSÉG
S
zázadunk ötvenes éveinek végére nagy esélye volt annak, hogy a katolikus egyház végleg beszorul a külvilággal szembeni védekezés, a konzervativizmus, a filozofikus magaslatokra emelt, unalmas kultúrpesszimizmus, a tilalmak és vádak önmaga építette sáncai mögé. A reformációval a világ kizökkent normális kerékvágásából – a Róma iránti h∫tlenség logikusan vezetett a hitetlenséghez, szekularizmushoz, liberalizmushoz, szocializmushoz, kommunizmushoz és monopolkapitalizmushoz, ismételgették IX. Pius (1846–1878) és utódai az els√ vatikáni zsinat (1870) óta, egyre sötétebb tónusban a hanyatlás mélybe vezet√ perspektívájáról. A Vatikán falain kívüli világhoz a viszony – a megszület√ olasz állammal való szakitás (1871) után a pápák hatvan éven át nem is hagyták el törpeállamuk területét – a megbélyegzés és tiltás volt. IX. Pius Sillabuszát (1864) a „b∫nös” tanok e tömör összefoglalását és tagadását az ún. „modernizmus” és „amerikanizmus” elleni harc követte. E komor és szigorú sor végén XII. Pius (1939–1958) állt, akinek a modernséggel szembeni félelme és a kommunizmus okozta borúlátása nem sok esélyt adott a reménynek. „Éjszaka szállt a földre”, hangzott összefoglaló ítélete koráról. A fennkölt
63
Pet√cz György
tagadás szelleme azonban egyre anakronisztikusabb viszonyba került az ötvenes évek közepét√l rohamosan változó környezettel. A katolikus egyház reménytelenül Európa- és Nyugat-központú maradt, miközben er√södött a harmadik világ jelent√sége. A kommunista világgal szembeni ítélet semmiféle párbeszédet nem tett lehet√vé, akkor, amikor ott is nyilvánvalóan megindultak bizonyos mozgások. A szocializmussal és a jóléti állam „materializmusával” szembeni értetlenség elidegenít√leg hatott a nyugati tömegekre. Az egyház centralizáltsága nem adott lehet√séget a helyi közösségek és a papság fel√l érkez√ törekvések, jelzések érzékelésére. Az er√söd√ ökumenikus törekvésekkel szemben XII. Pius az utolsó pillanatig elutasító volt, s√t, bizonyos doktrinális, teológiai döntéseivel (pl. 1950-ben, a Mária mennybemenetelét állító dogma elfogadásával) csak tovább mélyítette a szakadékot a katolikus egyház és a protestáns egyházak között. A 73 éves korában, XXIII. János néven felavatott (1958) velencei érsekkel, Angelo Giuseppe Roncallival a fordulat teljesen váratlan és majdhogynem teljes volt. Hirtelen a joviális közvetlenség, barátságosság, melegség és kifelé forduló nyíltság költözött a Vatikánba. XXIII. János beszélgetett az emberekkel – micsoda fordulat! –, kezelte a médiákat, társalgott az újságírókkal. Az addigi pesszimizmus helyét egy új stílus, a világgal és a jöv√vel szembeni optimizmus foglalta el. „Aggiornamento!” (megújítás): ez lett a vatikáni politika új jelszava. Az ítélkezést, tagadást és tiltást a változó valósággal, a modernséggel való szembenézés és elfogadás váltotta fel. Az új stílus általános figyelmet és érdekl√dést biztosított az egyháznak. A politikában a különböz√ társadalmi rendszerekkel szembeni doktrinális állásfoglalásokat egyre inkább háttérbe szorította az együttm∫ködés lehet√ségeinek keresése. A jóléti állam célkit∫zéseinek és vívmányainak üdvözlésével, és az ember természetes jogainak fogalmának a szociális jogok irányába történ√ kiterjesztésével a pápa minden korábbinál közelebb került a liberalizmus és a szocializmus elveinek elfogadásához. A kommunizmussal szemben is a párbeszéd keresése dominált: „az egyház ellenségeinek nevezik magukat, holott az egyháznak nincsenek ellenségei”, mondta a kelet-európai rendszerekre utalva. A vatikáni politika f√ célkit∫zése ezentúl a béke meg√rzése és a harmadik világban sokasodó problémák megoldása lett. Ez egyszersmind véget vetett a korábbi Európa- és Nyugat-központúságnak.
„Ön teológus?”, kérdezte a pápa egy beszélget√partnerét√l a második vatikáni zsinat megnyitásának idején. A nemleges válaszra pedig fellélegezve ezt felelte: „Hál' Istennek! Én sem. Mennyi bajt hoznak az egyházra ezek a professzionális teológusok, a maguk szofizmáival, önimádatával, sz√rszálhasogatásaival és makacsságával!” Ez a párbeszéd csak apró jele a katolikus egyház XXIII. Jánossal megtett nagy fordulatának. „A pápaság legutolsó olyan dokumentuma, amelynek a tárgya – az egyház hagyományainak megfelel√en – a doktrína ortodoxiája, a XII. Piusz által közreadott, teológiával és exegézissel foglalkozó Humani Generis. Azóta a pápák valamennyi jelent√s dokumentumának a morális rend áll a középpontjában” – írja a János által megkezdett, majd a VI. Pál és II. János Pál által is követett fordulatról az olasz egyház egyik renitense, Gianni Baget Bozzo. „A szent egyház feladata ugyan els√sorban a lelkek gondozása, és az, hogy a természet feletti rend javaiban részesítse √ket, mégis nagy figyelemmel fordul az emberek mindennapi szükségletei felé…” – olvassuk XXIII. János egyik korszakos enciklikájának (Mater et magistra, 1961) bevezet√jében. S valóban, a világba belép√/ viszszatér√ egyház evangelizációs tevékenységén belül az Igazság értelmezése és hirdetése mellett az igazságosság kérdései mindinkább el√térbe furakodtak. A Mater et magistra a gazdaságot a moralitás keretei közé visszavezetni hivatott alapelvekre és intézményi-politikai feltételekre tett javaslatokat, míg a jánosi nyitás legnagyobb hatású dokumentuma, a Pacem in terris (1963) az embereket természett√l fogva megillet√ jogokról (az élet biztonsága, szociális jogok, a lelkiismeretnek, az életforma és lakóhely megválasztásának, a gazdasági vállalkozásnak, a társulásnak, és a politikai életben való aktív részvételnek a szabadsága), a kötelességekr√l, a technikai haladás áldásairól és veszélyeir√l és a nemzetközi béke és rend morális feltételeir√l értekezett. A kereszténység „meg-megújulása olyan, mint a természet titkos rezdülése tavasz kezdetén”, mondta XXIII. János, s ez a „tavasz” az általa összehívott, de halála (1963) miatt utódja, VI. Pál által végigvitt második vatikáni zsinat (1962–1965) volt. A zsinat az egyházi demokrácia és szabad bels√ vita ritka, de nagy jelent√ség∫ aktusa (a második vatikáni zsinat a huszonegyedik ilyen összejövetel volt az egyház kétezer éves történetében), az egyháznak – a pápák mellett – legmagasabb törvényhozó hatalma, „parlamentje”, ahol valamennyi dogmatikai, szervezeti és morális kérdés el√kerül, a legváratlanabb áram-
64
Wojtyla utazása
latok és vélemények is hangot kapnak, és a végs√ állásfoglalásokért a játékelmélet kutatóinak figyelmébe ajánlható legrafináltabb koalíciós csatározások dúlnak. Amennyiben XXIII. János látszólag teljesen kiengedte kezéb√l a viták irányítását, úgy VI. Pál igyekezett visszaállítani a pápa meghatározó szerepét. Az egyházf√ és a püspökök közötti viszony került ismét a figyelem középpontjába. A zsinat egyik legf√bb anyaga (Lumen gentium) a püspökök pápával együtt gyakorolt kollektív és legfels√ hatalmát, és a pápa teljes és legfels√ hatalmát is megállapítja. Egy sor kérdésben (pl. liturgia, ökumenizmus, a zsidósággal szembeni vádak elejtése) a reformszárnynak sikerült felülkerekednie, míg más kérdésekben (pl. papi n√sülés, válás, abortusz) a pápai legfels√ tekintély révén vetettek véget a vitáknak. Az ún. zsinat-utáni id√szakban egyértelm∫vé vált, hogy a testületiség gondolata, a történelmi revizionizmus, a változó világgal szembeni elfogadóbb magatartás és a reformtörekvések tovább hatnak. Az egyházi hierarchia valamennyi szintjén szemben álltak egymással a zsinati határozatokat végs√ pontnak tekint√k, és azok, akik a „zsinat szellemér√l” beszélve folytatni akarták a megkezdett bels√ átalakulást. A szervezeti szellem és a zsinati szellem összecsapásának jele volt a reform-szárny és a teológusok, illetve VI. Pál egyre nyilvánvalóbb szakítása. Az egyház fels√ köreiben továbbél√ újitási szándékot és elégedetlenséget fejezte ki például a fent már említett Leo Suenens brüsszeli érsek, amikor egy híressé vált nyilatkozatában (1969. május 15-én a francia Informations catholiques internationales-ban) a zsinati konzervatív vonal felülkerekedésér√l, a határozatok vontatott megvalósításáról, a testületiség megsértésér√l beszélt. Ez utóbbinak legmarkánsabb bizonyítéka az 1968 áprilisában közreadott Humanae Vitae, az abortusz mellett a mesterséges fogamzásgátlást is élesen elítél√ enciklika. A zsinat engedékenyebb hangvétele után ez a tekintélyelv∫ tiltó dokumentum óriási értetlenséget és tiltakozást váltott ki a széles közvéleményben és egyházi körökben egyaránt. A klérus nagy részét külön sértette, hogy az enciklika semmibe vette a pápa által kijelölt bizottság sokkal engedékenyebb állásfoglalását, mely szerint az egyház fogamzásgátlásról szóló korábbi álláspontja mellett „immáron nem szólnak igazi érvek”. A válságot a „fiatal egyházak” fellépése csak tovább fokozta. A latin-amerikai klérus 1968-as medellíni (Kolumbia) konferenciája nagyon határozott politizálódásról, a szegénység- és elmaradottságprobléma el√térbe tolakodásáról, s a mind er√sebb
kapitalizmus- és monopólium-ellenességr√l tett bizonyságot, egyébként teljes összhangban a Mater et magistra és a Pacem in terris bet∫jével és szellemével. A konferencia szakított a második vatikáni zsinat nyugati testre szabott fejl√déselméletével, azzal, hogy a nyugati fejl√dési modell igazságosabb követése jelenthet megoldást a szociális problémákra. Ehelyett el√ször fogalmazódott meg egy újszer∫ harmadik világosság, a fejl√déssel szemben a felszabadulás szükségességének hangoztatása. A politizálódásnak ez a folyamata a harmadik világ egészére kiterjedt. Ráadásul egy id√ után elméleti-ideológiai megalapozást is kapott a felszabadítás-teológiákban. Az 1969 és 1974 között megrendezett három szinóduson világossá vált, hogy a katolikus egyházon belül a súlypont a nyugati klérustól és a nyugat problémáiról (a vallásgyakorlás hanyatlása, a papi pálya kiürülése, a fogyasztói társadalom sokkja, a megváltozott szexuális normák stb.) egyre inkább a fejl√d√ országokra (szegénység, elmaradottság, intézményi struktúrák, a fejlett világ szerepe stb.), a nyugati önvizsgálat helyett az egyház szükségszer∫ univerzalizálódására, evangelizációs vitalitásának feler√sítésére kerül át. Mint az is, hogy az egyház mind evilágibbá vált. VI. Pál az évek el√rehaladtával egyre nehezebben tudta összeegyeztetni a zsinati megújulás rohamosan el√rehaladó tendenciáit az egyház tekintélyelv∫ struktúrájának meg√rzésével és a hagyományos dogmák és erkölcsi állásfoglalások tiszteletben tartásával. Mint ahogy az egyház identitászavara, szerepvesztése, a horizontális és a vertikális dimenziók közötti ingadozása is egyre több bizonytalanságot okozott. VI. Pál hivatali idejének végére mindinkább a változásokkal szembeni védekezés került el√térbe, egyre tovább élezve a bels√ konfliktusokat és a katolikusok identitásválságát. Elbizonytalanodóban, szétszéled√ben és fogyatkozóban volt a nyáj…
AZ ÚJ PÁPA
A
XXIII. János-féle váratlan fordulatok és meglepetések meglehet√sen ritkák a Vatikán történetében. A katolikus egyház olyan abszolutista rendszer, amelyik nem örökli az uralkodót, hanem egy valóban testületi aktus – a pápaválasztó konklávé – keretében, a mindenkori er√egyenesúlyok és az intézmény történelmi szükségletei szerint uralkodót választ magának. Így volt ez 1978. október közepén, I. János Pál
65
Pet√cz György
33 napig tartó hivatala után is. A krakkói érsek, Karol Wojtyla trónra emelése els√ pillanatban szenzációként hatott, hiszen 465 éven át csak olaszok megtiszteltetését jelezte a Sixtusi kápolna kéményéb√l felszálló fehér füst. A döntés azonban tendenciáját s a konkrét személyt tekintve sem volt véletlen. A konklávé nem a kommunista rendszernek akart borsot törni az orra alá, ahogy azt akkor s azóta is sokan gondolták. XXIII. János és VI. Pál párbeszédre és megegyezésekre törekv√ keleti politikáját senki nem kérd√jelezte meg: Jaltát a Vatikánban is hosszú élet∫nek gondolták. A konklávéban részt vev√ 111 bíboros sokkal inkább a katolikus egyház háza táján mutatkozó válságjelenségeknek kívánt véget vetni. A „fiatal” – harmadik világbeli – egyházak, és a nem olasz – német, osztrák, francia – bíborosok nagy része is úgy gonolta, hogy „új vérrel” kell felfrissíteni a saját nyugatiságába beleöregedett egyház vérkeringését. A lényeget talán Ratzinger bíboros fogalmazta meg: „az új pápa mély hite utat mutat azoknak, akik korunk sajátos kérdésével viaskodnak: hogyan éljünk ma hív√ként?” Mit tudtak a konklávé egybegy∫ltjei a krakkói érsekr√l? Tudták róla, hogy remek színész és „nagy játékos”, aki a beteg VI. Pál és a visszahúzódó I. János Pál után, egy kommunikációs dinamizmust kívánó korban új módon tudja megjeleníteni az egyházat. Ismerték hitének átszellemültségét, és tudták, hogy VI. Pál benne látta a zsinati kompromisszumok legjobb letéteményesét. Olvasták a zsinatot el√készít√ körkérdésre adott válaszát, amelyben Wojtyla a világban növekv√ materializmus elítélését, az egyént eltárgyiasító valamennyi politikai és gazdasági rendszer kritikáját, az emberi személyiség szabadságának, önmagában vett értékének abszolút tiszteletét és a transzcendens értékek meger√sítését ajánlotta a nagy ülésre készül√ atyák figyelmébe. Vagyis azt várhatták t√le, hogy a világi harcokban túlzottan alámerül√, a problémák megfogalmazása szempontjából világi kategóriákat használó, tehát önállóságát veszített egyház az √ révén visszanyerheti kritikaszabadságát valamennyi politikai rendszer felé. S remélhették, hogy eközben a transzcendens keretet vagy dimenziót is visszaadja a XXIII. János óta túlságosan jogi és intézményi terminusokban megfogalmazott morális felvetés számára. Ugyanakkor a zsinat ülései során mutatott aktivitása biztosítéknak látszott az újabb váratlan kalandok ellen. Hozzászólásainak egyik vezérfonala az egyház tekintélyének megóvása, a külvilág felé mutatott er√ jelent√sége volt. Az egyházat a történelem felett álló tökéletes-
ség letéteményesének tartotta, és elítélte az egységet és fegyelmet megbontó bels√ vitákat. Végezetül közismert volt, hogy javarészt √ írta a Humanae Vitae-t, a mesterséges fogamzásgátlást elítél√ híreshírhedt enciklikát…
SZERETET ÉS FELEL◊SSÉG
„N
e féljetek! Nyissátok ki, s√t tárjátok szélesre ajtóitokat Krisztus el√tt! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, a civilizáció és a fejl√dés horizontjait az ◊ megment√ fels√bbségének!” – kiáltotta felszabadultan és felszabadítóan az éppen megválasztott II. János Pál a római Szent Péter bazilika el√tt tolongó embereknek. Ilyet régen nem hallottak: pontosan erre a magabiztosságot sugárzó belép√re volt a hív√knek és az intézménynek is szüksége. Jelen vagyunk, és az elbizonytalanodások, a „nehéz”, zsinat-utáni id√szak után most újrakezdjük – sugallta az újdonsült egyházf√ az els√ enciklikájában (Redemptor hominis, 1979). A kétezredik jubileumi év gyakori emlegetésével pedig a messianisztikus lendületet a milleniarisztikus távlatokkal társította. De hát nem mondta-e neki az öreg Wiszinsky bíboros, a lengyel katolikus egyház feje és huszadik századi mártíromságának él√ szimbóluma, hogy „Ha az Úr téged hívott, akkor neked kell bevezetned az egyházat a harmadik évezredbe”? S igaz ugyan, hogy egy másik tekintélyes jóslat (Pio atyáé) csak 17 évet ígért, de Karol Wojtyla helyében mi is inkább az el√z√t választottuk volna. A pápák névválasztásukkal rendszerint jelzik, hogy mely el√djük munkájához kívánnak csatlakozni. „XXIII. János és VI. Pál egy korszakot képviselnek, amelyhez közvetlenül mint küszöbhöz kívánom vonatkoztatni magam, ahonnan […] elindulhatok a jöv√ felé…” – olvassuk a programadó Redemptor hominis-ban (az enciklika wojtylásan közvetlen, elmélked√ és „ars poeticus” hangneme, és az egyes szám els√ személy használata önmagában is szenzációnak számított). A mondat kétértelm∫sége a helyzet és a szándékok kétértelm∫ségére utal. A küszöb, az ugródeszka, amit√l az ember elrugaszkodik, és amit elrúg magától. II. János Pál folytatni akarta a XXIII. János idején megkezdett nyitást és dinamizmust a modern világ megértésére és a katolikus egyház láthatóvá tételére. Ugyanakkor, a nagy „tavaszi” fellélegzés során meglazult gyepl√ket is szerette volna kezébe fogni, megállítva a szétszaladó vagy nem kívá-
66
Wojtyla utazása
natos irányú tendenciákat. Mélységesen átérezte tehát VI. Pálnak az intézmény válsága fölötti aggodalmait, miközben azt is tudta, hogy a szervezet gondjain csak egy megújított és határozott önvízióval és az elbizonytalanodás és identitásvesztés betegségeinek leküzdésével lehet úrrá. „Jézus az Egyház f√ útja” – szögezi le a pápa a már említett enciklikában. S ha a papságtól és a teológusoktól is bels√ fegyelmet, a kritikai szellem határok közé szorítását kérte, annak ez volt a legf√bb értelme: visszaterelni a figyelmet a Megváltásban megtestesül√ Igazság értelmezésére, képviseletére. A gyorsan politizálódott egyháztól visszatérni az Evangélium egyházához: „Az Egyház, amely hivatalát és elhivatottságát soha nem téveszti össze a politikával, és egyetlen politikai rendszernek sem elkötelezettje, a személy transzcendens jellegének megjelenít√je és egyben megment√je” – idéz az egyik zsinati dokumentumból (Gaudium et spes). Vagyis Krisztus az emberiség egyetlen megváltója. A jogok és kötelességek XXIII. János által középpontba állított és a felszabadulás-teológia által továbbgondolt, konkretizált és végképp elvilágiasított fogalmait az új pápa a krisztusi küldetésben megnyilvánuló Szeretettel (Amore) és Felel√sséggel váltotta fel. Még az ötvenes évek végén Karol Wojtyla Szerelem és Felel√sség címmel értekezést írt a szerelemr√l, szexualitásról és házasságról. Ebben a házasság az a társas kapcsolat, amelyik a „pusztán” szexuális kapcsolat „tárgyiasságán” és „utilitarisztikus” moralitásán túllépve, a másik személyén keresztül hozzájuttatja az egyént lényegének kiteljesítéséhez. A házasság az a közösség, amelyben az egyén a szerelem révén elnyeri az √t megillet√ tiszteletet, és ahol a másiknak nyújtott tisztelet révén kifejtheti felel√s szabadságát. Ez az a viszony, melyben a szabadság és felel√sség morális aktusa révén a két individuum többé, személlyé válik. A „puszta”, „személytelen”, „tárgyias” stb. szexualitásról szóló naiv – de mára komoly következményekkel járó – állítások láttán persze lehet némi igaza a mostani katolikus reformmozgalmak nyers indulatának: „ha nem ismeri, ne mondja!” 1979-ben azonban a szexualitással (abortusz, fogamzásgátlás, válás stb.) kapcsolatos vélemény még inkább csak marginális evidenciaként szerepelt a nyilatkozatokban. Lényegesebb volt, hogy II. János Pál a társadalomideált is a házasságideálról mintázta: a krisztusi áldozat értelmét felfogó társadalom az egyéni szabadság és méltóság – az Ember – tiszteletén alapszik, és viszonyait a Szeretet és a Felel√sség szabályozza.
Az Ember java és lényegének szabad kifejezése az a f√ érték, amit a társadalmaknak szolgálniuk kell. S√t, ez a Jó a legfontosabb kritikai tükör, amelyet az egyház a társadalmaknak, intézményeknek, politikáknak és a fejl√désnek állít. Az Embert szolgálják-e, jobbá teszik-e életét, megkönnyítik-e lényegének kifejtését? „Vajon az emberekben, »az ember világában« – ami nem más, mint a morális jó és rossz világa – túlsúlyban van-e a jó a rosszal szemben?” – kérdezi a Redemptor hominis. És mit látunk? Azt, hogy „az ember helyzete a modern világban nagyon távolinak t∫nik az objektív morális rend kívánalmaitól, s még annál is távolibbnak a társadalmi szeretett√l”. Az alapvet√en morális érdekl√dés és kérdésfeltevés a jánosi. A különbség a filozofikus elmélyültségben és a társadalmi elkötelezettség és a transzcendentális dimenzió újbóli összef∫zésében, és a jogok és kötelességek közvetlenül politikai kategóriáinak a szeretettel és felel√sséggel történ√ felváltásában van.
ÚTON…
A
ki figyelemmel kísérte, nehezen felejti el, amikor Pápua Új-Guineán (1995. január) vagy Fekete-Afrikában félmeztelen törzsi táncosok társaságában látta a római pápát. De a New York-i Central Parkban megtartott énekes mega-show-t (1995. október) is emlegetni fogja. Az evangelizációs utak – a wojtylai evangelizációs „Gesamtkunst” – a modern kommunikációnak, a musicaleknek és rockkoncerteknek, a császári Róma pompás be- és felvonulásainak és populáris cirkuszi hagyományainak, s√t, a pogány áldozati szertartásoknak az elemeit egyaránt magába olvasztották. A hittérít√i-propagandisztikus törekvés azonban csak egyik – bár állandó – motívuma a pápa korral és betegségekkel sem tör√d√ utazásainak. Az immáron tizenhét éve íródó útinapló f√ hangsúlyai az id√k során elég jelent√s vátozásokat mutattak. Az Embert és az Egyházat, a Szeretet és Felel√sség ideálját is sokfelé és sokféle veszély fenyegeti: II. János Pál figyelmét mindig egy-egy f√ frontra koncentrálta. Az els√, az 1979. január végi mexikói út volt az egyik legfontosabb, és egyben a kés√bbi látogatások egy fajtájának prototípusa. Amikor két héttel Wojtyla felszentelése után az Osservatore Romano közölte, hogy az új pápa januárban a latin-amerikai püspökök pueblai konferenciájára készül, mindenki meglep√dött: a pápa keszty∫t dob a kifejezetten antikle-
67
Pet√cz György
rikális mexikói államnak? II. János Pált azonban a közép-amerikai állam valláspolitikájánál sokkal jobban izgatta a latin-amerikai egyházak általános bels√ helyzete és a Vatikánhoz f∫z√d√ viszonyuk. Az utazás „nagyon fontos pásztori kötelesség” – mondta. Medellín, vagyis a „szegények választása” és az „intézményesített igazságtalanság” radikális elítélése óta a latin-amerikai egyházakban heves harc dúlt marxisták és antimarxisták között. A papság jelent√s része mind nagyobb szerepet vállalt a feléled√ szociális és antiimperialista mozgalmakban, s√t, sok helyütt éppen az egyház vagy annak bázis-szervezetei váltak a hatalmat támadó politikai törekvések hídf√állásaivá. A Vatikán kezéb√l kicsúszni látszott a folyamatok irányítása. Márpedig Latin-Amerika mégiscsak a legnépesebb katolikus közösség! Wojtyla számára természetes volt, hogy a püspöki konferencia adta lehet√séget kihasználva éppen itt kezdje meg az egyház ideológiai-politikai rendbetételét, egységének és bels√ fegyelmének helyreállítását. A Pueblában összegy∫lt püspököket a pápa a doktrína tisztaságának meg√rzésére és Róma központi szerepének tiszteletére intette. A Curia számára sok gondot okozó bázisközösségekkel kapcsolatban kijelentette, hogy azok jelent√ségét készséggel elismeri, amennyiben az egyház misszionárius el√√rseinek, nem pedig a dezintegráció sejtjeinek mutatkoznak. Medellín kapcsán, a konzervatívokkal szemben leszögezte, hogy az fontos lépés volt az egyének és népek felszabadítása felé. Ugyanakkor, a radikálisokat is intette a „felszabadulás” elsietett – osztályharcos – interpretációitól. A medellíni konferencia az egyház szeretét „nem kizárólag a szegények felé irányította”, mondta. Még ennél is fontosabb volt a politikai célkit∫zések visszavezetése a sajátosan keresztény, transzcendentális keretbe. „Ne rövidítsétek meg az igazság vertikális vízióját!” – intette nagyszámú hallgatóságát. „Sok esetben – tette hozzá – vagy hallgatnak Krisztus isteni jellegér√l, vagy az Egyház tanításától idegen interpretációknak adnak utat. Ezek szerint Krisztus csak egyike lenne a prófétáknak […], nem pedig Isten fia.” Krisztusnak ez a „forradalmárként vagy a nazareti felforgatóként való értelmezése ellenkezik a katekézissel”. Konzervatív irányvétel! – kiáltotta a nyugati sajtó nagy része. Mexikóban azonban az egész hangvételnek nagyon nagy hatása és sikere volt. Különösen, hogy a pápa a siralmas körülmények között él√ bennszülöttekhez is elment, és igen éles hangnemben bírálta a szegénységet és jogfosztást állandósító viszonyokat. II. János Pál utazásainak kés√bb is állandó érdeme
maradt, hogy a földgolyó legnyomorúságosabb és teljesen elfelejtett zugaiba is elhurcolta az újságírókat és a tévékamerákat, és legalább egy-egy rövid pillanatra elvitte a Hitet, s√t, a figyelem hitét adta az ott lakóknak. A pápának igaza van, ha meg akarja óvni egyházát a politikai mozgalmakkal való összefonódástól, mondta Leonias Roano equadori püspök, a latinamerikai egyházi baloldal egyik ismert képvisel√je a pueblai konferencia után. „Krisztus azonban pártok alapítása és politikai pozíciók nélkül, puszta figyelmeztetéseivel és prédikációival is meg tudta gyorsítani vallási és politikai struktúrák bukását.” Ezt persze a pápa is tudta. De rendszerbuktató energiáit a kommunizmusra tartogatta. A kapitalizmus, emberés szabadságellenes torzulásai ellenére is „természetes” alapokra épül, gondolta. Az egyház teend√je itt a kritika, a szociális reformok sürgetése, és – mindezek el√tt és fölött – az evangelizáció és újraevangelizáció. A kommunizmust viszont olyan természetellenes és javíthatatlan torzszüleménynek tartotta, amelyen egyszer∫en túl kell lépni. A nyolcvanas években a Vatikán f√ figyelme erre a feladatra összpontosult. S amikor 1979. június 3-án a Varsó felé tartó repül√gépen II. János Pál a lengyelországi utazás kommunista világra gyakorolt várható következményeir√l azt mondta, hogy „meglesz a szellemi hatása”, talán √ is Roano püspök szavaira gondolt. VI. Páltól 1966-ban a lengyel hatóságok megtagadhatták a beutazást. Wojtylával 1979-ben ezt nem tudták megtenni. Pedig nyilvánvalóan érezték a veszélyeket. Kissinger status quót elfogadó keleti politikáját nemrég váltotta fel Carter – és f√leg Brzezinski – közvetlenül a népekhez szóló emberi jogi kampánya. Eddig a Vatikán (Casaroli bíboros) is a kissingeri vonalat követte. Mi lesz, ha Brzezinski után most Wojtyla is saját nyelvükön szól a lengyelekhez? A válasz utólag már egyszer∫: az emberek új nyelvezetet kapnak ellenérzéseik és törekvéseik megfogalmazásához, a kommunista frazeológia teljesen kiürül, s mint egy belülr√l kiszáradt dió, el√bb-utóbb lehullik a rendszer. Egyhetes lengyelországi utazása során Karol Wojtylát mindenütt milliók lelkes ünneplése kísérte. A lengyel pápától honfitársai pontosan azt kapták, amire az adott pillanatban szükségük volt: önbizalmat. A szabadságról beszélt, és a nemzeti tradícióról. „Az ember születését√l szabad, racionális és felel√sséggel bíró teremtmény. Milyen választások, milyen döntések, milyen racionális folyamatok útján juthat az igazsághoz? A tudat és az emberi választá-
68
Wojtyla utazása
sok egész történelme a legszorosabban köt√dik a saját nemzet él√ tradíciójához […], a tradíció nem korlát, hanem kincsestár” – mondta. A nemzetr√l beszélt, és a vallásról: „Krisztus nélkül a lengyel történelem értelmezhetetlen.” A vallásról beszélt, és az egyházról, amely mindig is a függetlenség eszméjének és reményének, s√t a függetlenségi küzdelmeknek is a letéteményese volt, és a Madonnáról, aki a lengyelek szívében él, és akinek szívében él a lengyel nemzet. A „szláv és lengyel pápa” vissza-visszatér√ fordulata volt a beszédeknek és prédikációknak. De beszélt a lengyelek nagyságáról is, szenvedéseikr√l, a fasizmus legy√zésében játszott szerepükr√l, és a fejlett világ – Európa – morális adósságairól Lengyelországgal szemben. S ha a krakkói diákok, a jasna gora-i zarándokok vagy a nowa huta-i munkások eleve sokat vártak Wojtylától, √ messze túlszárnyalta a reményeket: a diffúz ellenzéki és nemzeti közhangulat igazi vezért és útmutatást talált benne. II. János Pál 1987-es, harmadik lengyelországi utazása (1983 júniusában is hazalátogatott) a kommunista rendszernek adott végs√ kegyelemdöfés volt. Ekkor már nem kerülte a nyílt politikai témákat. Gdanskban 750 ezer ember el√tt beszélt az 1980-as megállapodásokról, s√t az 1970-es megmozdulásokat követ√ véres megtorlás áldozatairól, és a lengyel munkások emberi méltóságért, szabadságért, a nemzeti hagyományokért és függetlenségért vívott hosszú harcáról. A küszöbön álló sikert√l nem csak, és talán nem is els√sorban a kommunizmus megdöntését várta a pápa. „Naponta imádkozom hazámért, a dolgozó emberekért, és ezért a nagyszer∫ és sajátos lengyel örökségért, ami a Solidarnosc” – mondta. A Solidarnosc azonban több volt egyszer∫ szakszervezetnél: az ellenállás, a méltóságért folytatott küzdelem és a közösségi összefogás él√ szimbóluma. Wojtyla azt remélte, hogy a felszabaduló, és a nyugati fogyasztói társadalmak individualizmusától és erkölcsi romlásától csak alig érintett Kelet-Európa – s azon belül is els√sorban Lengyelország – mártíromsága és feltámadása egy új modell megszületését, a szabadság, szolidaritás és kereszténység együttes példáját adja a világnak. „Ex Oriente lux” (Keletr√l jön a fény) mondta 1989-ben, miközben Dél-Korea felé utazva átrepült a Szovjetunió felett. Ezek után nem csoda, ha a nagy csalódás is éppen az annyira szeretett Lengyelországból jött. „Gyakran a modern társadalmak kívánalmaihoz és torzulásaihoz akarják igazítani az Evangéliumot, míg más helyütt az egyház egyenesen üldöztetésnek van
kitéve” – mondta még a berlini fal leomlása el√tt a pápa, azt is egyértelm∫vé téve, hogy a két veszély közül a nagyobbikat azok a rendszerek jelentik, „amelyek liberálisoknak és toleránsoknak t∫nnek, miközben materializmusukkal és hedonizmusukkal csak meggyengítik a kereszténységet”. Karol Wojtyla mindig is ellenérzéssel tekintett Amerikára és a nyugat-európai társadalmakra, melyekben els√sorban az elidegenedést, az emberi méltóság, moralitás és a hit elvesztését látta. Tulajdonképpen óvta a lengyeleket Európától. „Lengyelországnak nem kell bekerülnie Európába, mert máris Európában, annak közepén van. Fontos viszont, hogy közeledése során az ország meg√rizze saját értékeit, ne vegye át kritikátlanul és vakon a nyugati szokásokat, √rizkedjen a rossztól” – mondta egy interjúban. S ha utazásai harmadik típusának f√ motívuma a nyugati életformák és erkölcsök bírálata, a Nyugat „újraevangelizációja”, akkor az 1991. júniusi, negyedik lengyelországi utazásán tudomásul kellett vennie, hogy a messianisztikus küldetéstudat helyett honfitársait is inkább a fogyasztói társadalom mintái vonzzák. Talán ekkor indult Karol Wojtyla elkeseredett és mind magányosabb keresztesháborúja…
MÉLYCSÚCSON
1993–1994:
a lengyel pápa népszer∫ségének csúcspontja. A kommunizmus utáni globális átrendez√désben az övé az egyetlen tekintélyes hang, amelyik mindenkihez szól Jóról, moralitásról, jogokról, a személyiség méltóságáról. A Time magazin – s ez a médiák korában a nagyság és tisztelet önmagában vett definíciója – az év emberének választja. Az egyházat egységben és fegyelmezetten maga mögött tudhatja (eddigre rendet parancsolt a teológiai és politikai szabadosság b∫nébe esett jezsuiták háza táján, véget vetett a felszabadulás-teológiának, megfosztotta teológiai katedrájuktól a brazil Boffot, a francia Pohier-t, a svájci Kungot, a holland Schillebeeckx-t, és másokat). S kiadja a Veritatis Splendor cím∫ enciklikát (1993. október), amelyik az egyház jánosi fordulatának betet√zése, világ felé fordulásának és morális érdekl√désének filozofikus desztillációja. Egyben II. János Pál gondolatainak leger√teljesebb összefoglalója és a modern világ elleni támadás ideológiai bázisa. „Kezdetben a kereszténységet egyszer∫en csak »út«-nak hívták. »Követtem az utat«, vallja meg pél-
69
Pet√cz György
dául Szent Pál a judeaiaknak, a templom el√csarnokában […] – írta a Veritatis Splendor egyik kiadásának Bevezet√jében Ratzinger bíboros, a tanok tisztaságáért felel√s vatikáni hivatal vezet√je. – Ha a kereszténységet útnak nevezik, annak oka, hogy mindenekel√tt egy meghatározott életmódot jelentett. A hit nem egyszer∫en teória, hanem els√sorban »út«, azaz praxis. […] A keresztények éppen a moralitás révén különböztették meg magukat az antik világ többi részét√l. […] A moralitás ma, minden korábbinál inkább, az emberiség túlélésének alapkérdése.” Az enciklikából kiderül, hogy a katolikus egyházhoz tartozás kritériuma ma nem a hitbéli tanok elismerése – e téren a szabadság majdhogynem teljes –, hanem a követend√nek elfogadott magatartási és fegyelmi elvek elfogadása: az Igazságnál fontosabb a Helyes. Pontosabban, az Igazság tulajdonképpen megegyezik a Helyessel, a Tízparancsolattal, és annak az apostoli folytonosságon – vagyis a pápákon – keresztül történ√ mindenkori konkretizálásával. Végs√ soron az Igazság nem más, mint amit a Jóról, az együttélés szabályairól, a szexualitással kapcsolatos viselkedésr√l, szokásokról és szabályokról helyesnek tart a pápa. Mindennek kifejezéseként világossá lett, hogy a Veritatis Splendor-ban II. János Pál a morális fegyelmi elvekre ki akarta mondani a pápai tévedhetetlenséget. Vagyis azokat a dogmák rangjára emelte volna. Err√l végül is Ratzinger bíboros tanácsára kénytelen volt lemondani, aki jól látta, hogy az ezt követ√ egyház szakítást jelentett volna a majd kétezer éves tradícióval. Mit jelentett volna? Paradox módon a szekularizáció beteljesedését – írja Baget Bozzo. Azt, hogy a történelem megmentésére induló egyház célja érdekében elhanyagolná a transzcendenciára, létre, annak értelmére vonatkozó kérdéseket: maga is „világgá” válna. A hatás, hatalom és elvi letisztulás csúcspontján azonban a ciklus mégis hirtelen bezárulni látszik. Egyszer csak mintha ismét XII. Pius állna el√ttünk, a komor ítéletek és tiltások szigorú pápája. A kapitalizmus, a liberalizmus, a modernség „objektíve illegitim” életformái, a konzumizmus és hedonizmus elleni támadás rövid id√ alatt szinte kizárólagos teret nyert. S a személyiség – az Ember – védelmében, és a Szeretet és Felel√sség nevében meghirdetett küzdelem mindinkább egy központi magra, az Élet védelmére, majd azon belül is a szexualitással kapcsolatos kérdésekre összpontosult. „Fogjátok le Káin kezét!”, hagyjatok fel a „fogamzásgátló mentalitással!”, „vessetek véget a halál kultúrájának!”, kiáltották kétségbeesetten a vatikáni anyagok és maga a
pápa. S a modern világ problémáival és útkereséseivel szemben mind határozottabb körvonalakat nyert a Nem! kultúrája. Nem! a fogamzásgátlásra, az abortuszra, és az eutanáziára; nem! az óvszerek használatára; nem! a mesterséges megtermékenyítésre; nem! a válásra, vagy az újraházasodás egyházi elismerésére; nem! a n√i papságra és a papok n√sülésére; nem! azokra a szervezetekre és fórumokra (ENSZ, UNICEF), amelyek a túlnépesedés és az aids veszélyeivel szemben kisebb rossznak látják például az óvszerek használatát. Természetesen ezek nem új álláspontok. Karol Wojtyla mindezt mindig is így gondolta. Évtizedünk közepére azonban minden mást elhomályosítottak. A modern világgal való leglátványosabb összecsapás természetesen az ENSZ kairói népesedési konferenciáján (1994. szeptember) volt. A legkomolyabb támadást azonban az Evangelium Vitae (1995. március) jelentette. Az enciklika az emberi törekvéseket és értékeket egy félelmetesen nagyvonalú leegyszer∫sítéssel az Élet vagy a Halál kultúrájára osztotta. S mindent, ami ez utóbbi irányába mutat, érvénytelenít a természetes jogok és az Élet mindent felülmúló szempontja. A parlamentek abortuszt, fogamzásgátlást stb. lehet√vé tév√ törvényei tehát érvénytelenek. S√t a katolikusoknak magasabb joguk és kötelességük is, hogy érvényteleneknek tekintsék azokat. Az enciklika már nem is az egyének lelkiismeretéhez szólt. Az Élet pártját kívánta talpra ugrasztani a liberális parlamenti demokráciák erkölcsi pluralizmusa, önmeghatározása, és az államot és egyházat szétválasztó alapelv, és – tulajdonképpen – a törvényhozások ellen. A modernséggel folytatott heroikus küzdelem azonban lassan kiszívja az egyház életerejét. Mind szélesebb tömegek fordulnak szembe az anakronisztikusnak t∫n√ tilalmakkal, s válnak h∫vössé az egyház iránt. A teólogusok egyre kevésbé tudják véka alá rejteni kritikájukat az egyes állásfoglalások dogmatikai megalapozottságával kapcsolatban (pl. n√i papság és papi n√sülés). Hosszú id√ után ismét apadóban van az aktívnak számító hív√k és a papi pályát választók száma. A fels√bb papságot sérti, hogy a pápa megkérdezésük nélkül, s√t, az √ véleményük ellenére, tekintélyelvi alapon dönt morális és doktrinális kérdésekben. Bázismozgalmak és aláírásgy∫jtések („Wir sind Kirche”, Mi egyház vagyunk) indulnak a hív√k között a bels√ demokrácia követeléseivel. Egyes f√papok (pl. Martini milánói vagy Schonborn bécsi érsek) nem tudják leplezni rossz érzésüket korunk túl sötét bemutatása, a világtól való befe-
70
Wojtyla utazása
lé fordulás és az elzárkózás miatt. A Vatikánban a pápa betegségér√l, az uralkodás végér√l beszélnek, és a falakon belül és azokon kívül is mindenki várakozó állásponton van. S eközben mind többen emlegetik ismét a válságot, és – esetleg – egy új zsinat szükségességét…
zsidóság f√ imaháza ott vannak egymás közvetlen közelében, egymással szemben, a folyó két oldalán. Mégis, Karol Wojtyla volt az els√ pápa, aki a két kultikus központ közötti távolságot közelséggé változtatta. A zsinagógában elmondott történelmi jelent√ség∫ beszédjében a pápa elismerte a keresztény fennhatóság alatt él√ zsidóság évszázados sérelmeit, a „diszkriminációt, az igazságtalan korlátozásokat, a polgári szabadságjogok korlátozását… Igen, az Egyház általam a Nostra aetate eimu jól ismert határozat szavaival ismét elítéli a gy∫lölet és az antiszemitizmus mindama formáját, amely a zsidóság ellen az id√k folyamán bárki részér√l megnyilvánult… Ismétlem, bárki részér√l.” Az imaházban megkezdett folyamat leglátványosabb eseménye természetesen a Vatikán és Izrael közötti alapmegállapodás megkötése volt 1993-ban, majd egy év múlva a legfels√bb szint∫ diplomáciai kapcsolatok felvétele. Ez végleg lezárta azt az 1917-ben, a zsidó nép nemzeti otthonának megteremtését célzó Balfour-nyilatkozattal kezd√d√ történetet, amelynek során a Vatikán mindvégig ellenezte a zsidó állam megalakítását, majd teljes elismerését. A vatikáni tartózkodást a zsidósággal szembeni hagyományos bizalmatlanságon túl a Jeruzsálem és a szent helyek státusa fölötti aggodalom, a keresztény palesztinok iránt érzett felel√sség és az arabság potenciális erejével számot vet√ politikai racionalitás motiválta. Ugyanígy, a diplomáciai kapcsolatfelvétel is a politikai realitásérzék m∫ve, amely a zsidó állam létezésének immáron megmásíthatatlannak t∫n√ tényét tükrözi. Azt, hogy a Vatikán csak a rendezett viszonyokon keresztül tudja a katolikus érdekeket megnyugtatóan védelmezni a térségben. A lépés pragmatizmusát jellemz√ részlet, hogy az alapmegállapodás egyáltalán nem foglal állást az izraeli–palesztin konfliktus kérdésében. Az államközi kapcsolatnál sokkal kényesebb – mert a történelmet és lelkiismeretet érint√ – kérdés az, amihez Karol Wojtylának ugyancsak volt mersze hozzányúlni: a katolikus egyház második világháborús tartózkodása a holocaust egyértelm∫ elítélését√l. „Kitalált, és rég tisztázott dolgok” – nyilatkozta err√l a pápa még 1991 elején is. 1994 májusában azonban igazi bombaként robbant a hír, hogy II. János Pál a múlt kritikus áttekintésére és lelkiismereti önvizsgálatra szeretné felszólítani egyházát. „Az egyháznak is kezdeményez√ lépéseket kell tennie történelme sötét foltjainak feltárására”, olvashattuk a bíborosoknak készített ajánlásban. „Az egyház nem lépett fel határozottan a náci üldözések és emberirtás” el-
II.
János Pál újabb, immáron hatodik operációja után el√ször jelent meg ismét a nyilvánosság el√tt (1996. október 13.). A déli harangszót követ√en a római katolikus egyetem klinikája el√tt összesereglett hív√k ezrei hallgathatták végig az Angelust, az immár szokásos vasárnapi Mária-imát, amelyet a vatikáni rezidencia helyett ezúttal a tizedik emeleti kórházi lakosztály elfüggönyözött ablaka mögül mondott el a pápa. Az er√teljes, nyugodt hanghordozás meger√síteni látszott a korábbi orvosi jelentést: a vakbélm∫tét a lehet√ legnagyobb rendben ment végbe, II. János Pál jól van, és alaptalannak bizonyultak a komolyabb betegségekr√l szóló elterjedt találgatások. A szentatya megköszönte a katolikus egyház feje iránt kinyilvánított aggodalmakat és jókívánságokat. Ez alkalommal ismét „adományként” élte meg a szenvedést, tette hozzá súlyos és szép szavakkal. Olyan áldozatként, melynek révén közelebb kerülhet az egyház misszióját megalapozó üzenet megértéséhez és szolgálatához. Az imát lezáró „Amen” után, a jelenlév√k tapsa közben egyszer csak szétnyílt a függöny. Ott állt Karol Wojtyla, der∫sen integetve a tömegnek. Elmondta, hogy mindenkit üdvözöl a kórházból, amely a Vatikán és a castel gandolfó-i nyári rezidencia után, 1981 (vagyis az emlékezetes merénylet) óta immáron „harmadik Vatikánná” vált. Lengyelül is mondott pár mondatot a zászlókból és transzparensekb√l ítélve szép számú honfitársainak. S√t, egy Solidarnosc felirat láttán külön köszöntötte a szakszervezetet. Majd, „a pápának vissza kell mennie az ágyba”, mondta, és egy lengyeles hanglejtés∫ „arrivederci!”-vel hátralépett az ablaktól. Az egész, valószín∫leg minden „rendez√i” tudatosságot nélkülöz√ jelenetsor tökéletes összefoglalója a lengyel pápa ezredvégi hivatalának. A szemtanúk közül sokan gondolhatták, hogy Karol Wojtyla megérkezett.
AQUILEIAI EPILÓGUS
1986.
április 13-án II. János Pál hosszú és nehéz útra indult: átkelt a Teverén. A Vatikán és a római
71
Pet√cz György
Nyugat (Konstantinápoly és Róma) közötti harmadik utat képviselt, és egyben a zsidó–keresztény hagyomány közvetlen folytatását. Ezért kellett 1200 körül végleg alávetni Velence, s azon keresztül Róma fennhatóságának. A „botrányk√” a 2. konstantinápolyi zsinat elutasítása volt az aquilaiak részér√l. Ezen a római birodalom Konstantinápolyban székel√ császára, Justinianus kier√szakolta, hogy az egyház utasítsa el a harmadik századi nagy teológus, Origenes, és két követ√je tanítását az apokatastasisról, vagyis az univerzális üdvözülés – mindenki üdvözüléseelméletér√l. Nem!, az üdvözülés csak a császár alattvalóinak s az általa jóváhagyott keresztény tanok elfogadóinak jár!, mondta a császár. Miért ragaszkodtak az aquileaiak Origenes tanításához? Azért, mert ragaszkodtak zsidó gyökereikhez, vagyis alapítójukhoz, Szent Márkhoz, aki a kereszténységben nem a zsidósággal és a Torával való szakítást, hanem a hagyományok közvetlen folytatását látta. Az itteniek meg√rizték, és egyedül √k √rizték meg a régi, „apostoli” hiszekegyet. Az újabb, a niceai, elmondja, hogy Jézus megszületett, szenvedett, meghalt, eltemették, majd a harmadik napon feltámadt. A régiben azonban szerepel egy mondat, amit az újból kihúztak. E mondat szerint a sírbatétel és a feltámadás között Jézus még egy utazást is tett. Hová? A Pokolba. „Vajon miért ment a Pokolba?”, hangzik don Pressacco költ√i kérdése a jelenlév√khöz. Azért, hogy felhozza az Igazakat, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, és Izrael egész népét. Ez a kis mondatocska nincs meg sem Konstantinápolyban, sem Rómában, csak nálunk, írta büszkén Rufino, a negyedik századi aquileai író. De az „ökumenikus” történetnek nincs vége. Egy második századi ugyancsak aquileiai teológus (Erma) szerint Jézus után az apostolok is alámerültek, hogy a zsidókon kívül valamennyi többi népet is megmentsék a Pokol fogságából. „Szép, nem!?”, kiált lelkesen don Pressacco. Miközben Rómában a zsidó-ellenesség paolinus szelleme uralkodott, és az „Extra ecclesia nulla salus” (Az egyházon kívül nincs üdvözülés) elve uralkodik mindmáig, elmondhatjuk, hogy itt van egy egyház, amelyik keresztények üdvözülésén kívül a zsidókét és a többi népekét is szívén viseli. „II. János Pál utazási terve mögött csak morális elszántság van. Az ökumenizmus teológiája itt van meg, Aquileiában.”
len, tette egyértelm∫vé az önkritika egyik legfontosabb irányát és témáját az említett dokumentum. A bíborosok nagy része meglehet√s h∫vösséggel fogadta a felszólítást. A bels√ vita azonban visszavonhatatlanul megindult. El√került XI. Pius antiszemitizmust, fajüldözést és faji törvényeket elítél√ 1938-as enciklika-tervezete (Humani geneis unitas), amely a pápa halála miatt nem került kihirdetésre. Miért süllyedt el a tervezet? XII. Pius hallgatását a zsidók sorsa iránt érzett cinkos közömbösség vagy inkább a németekkel szembeni taktikai megfontolások magyarázzák? Wojtyla láthatóan nem akar belemenni az intézményi önvédelem reflexeit követ√ könny∫ megoldásokba. 1996-os németországi útján átugrotta a számára megírt beszéd azon mondatait, amelyek XII. Pius „tényleges” antifasiszta meggy√z√désér√l szóltak. Miért tette? Valóban csak sietett, mint ahogy a Pius-párti vatikáni hangok állítják? Vagy, nem hisz el√dje jóhiszem∫ségében? Avagy úgy gondolja, hogy ilyen nagy horderej∫ kérdésekben még a jóhiszem∫ taktikázás is b∫n? Az egyházát a 2000. év felé navigáló II. János Pál egyik nagy ambíciója a katolicizmus és az egyéb nagy vallások viszonyának maradandó normalizálása. E történelmi jelent√ség∫ vállalás csak még nagyobb hangsúlyt ad a lengyel pápa önmagában is nagy sikerének, a zsidósághoz f∫z√d√ viszony jelent√s javításának. Annyira, hogy talán éppen a katolikus zsidó viszony fent jelzett újraf∫zésében mutatkozik meg igazán Wojtyla bátorsága és nagysága. Mégis, a morális vállalás sokak szerint ma már nem elég a megkezdett út végigjárására. A kritikus hangok közül természetesen az egyházon belüliek a legfontosabbak. Például don Pressaccóé, egy friuli kis falu templomában, egy 1996. november végi estén. „II. János Pál el akar zarándokolni Jeruzsálembe, hogy együtt imádkozzon a zsidókkal és a mohamedánokkal, harsogja a pap. De hiába megy Jeruzsálembe! Nincs meg hozzá a teológiája! Ehhez a teológia itt van, Aquileiában!” A felségsértést vagy legalábbis függelmi fegyelmezetlenséget szimatoló gyülekezet döbbenten, de egyetért√leg hallgat. Mert Friuliban mindenki pontosan tudja, mir√l beszél don Pressacco. A sokszálú egyház- és zenetörténeti kutatásokon alapuló elmélet szerint az aquileiai egyház Kelet és
72
