Pasquale Festa Campanile. A lator

1

Pasquale Festa Campanile

A lator

2

A mű eredeti címe: Pasquale Festa Campanile IL LADRONE Fordította: HUSZÁGH NÁNDOR A borítót saját festményének felhasználásával JÁSZ SUBA GÁBOR tervezte MÁSODIK, VÁLTOZATLAN KIADÁS © R.C.S. Libri S.p.A. – Milán Bompiani 1977 HUNGÁRIÁN TRANSLATION © HUSZÁGH NÁNDOR, 1984 © HUSZÁGH NÁNDOR örököse, 1999

© Ulpius-ház Könyvkiadó Bt, 1999 ISBN 963 85931 4 8

3

1. A gazdám egy lévita, akinek rengeteg neve van. Amikor bemutatkozik, elsorolja az összeset: elmondja, hogy ő Batuel, akinek apja Eliu, akinek apja Hazaelé, akit Joachim nemzett, Orcb fia, akinek apja Zabulon és így tovább, tizennégy generáción keresztül. Ami viszont engem illet, nekem mindössze egy nevem van, az enyém. Kalebnek hívnak. Nem tudom, hogy az apámat hogy hívják, azon egyszerű oknál fogva, hogy sohase ismertem. Így hát az én második nevem a fattyú, a senki fia. Igaz, hétéves koromban az anyám bátyja közölte velem, hogy Disma az igazi nevem, de én továbbra is Kalebnek mondtam magam, csak azért, hogy bosszantsam. Csak sokkal később jutott az eszembe, hogy a Disma nevet talán az apám adta nekem, és hogy a nevemről felismerhetne. De az apám nem túlságosan érdekel engem: az eddig eltelt idő alatt sohase keresett, és ha most rám találna, kétlem, hogy tárt karokkal fogadna. Valószínűleg olyan ember volt, akit csak egyetlenegyszer láttak tárt karokkal, amikor a keresztről lógott lefelé. Akár él, akár meghalt jó helyen van, ahol van. Egyetlen dologért vagyok csak hálás neki, amiért egészséges és erős testet adott nekem, amely ellenáll mindennek, a hidegnek, az éhezésnek, a botozásnak. Mert amilyen életet élek, nagyon is szükségem van rá, hogy ilyen testem legyen. A szépséget az anyámtól örököltem. Sötét bőrű és fekete hajú volt, az arcát festette, a teste pedig mindig tiszta és illatos volt. Mindennap megfürdött, és rögtön utána engem is lemosott a fürdővizében. Ez borzasztóan tetszett nekem, de a pajtásaim azt mondogatták, hogy kurvaszagom van. A mi galileai falunkban szinte mindenki ismert bennünket, az anyámat és engem. Az anyámat azért, mert jóban volt minden férfival, engem pedig azért, mert minden gyerekkel összeverekedtem: sohase volt a kedvemre, ha azt mondták, hogy az anyám lotyó. Még tízéves se voltam, amikor kénytelen voltam elhagyni anyámat. Kidobott otthonról egy este, amikor nagyon sok tennivalója volt. Heródes egyik katonájával foglalatoskodott, aki gyorsan akart végezni, mert már majdnem lejárt az eltávozási engedélye. Két másik katona meg az ajtó előtt várakozott. Nem tudom, hogy akkor mi történt velem. Addig a napig az anyám mestersége olyan volt a szememben, mint bármely más foglalkozás. Nagyon jól tudtam, hogy mivel foglalkozik, de sikerült még saját magammal is elhitetnem, hogy fogalmam sincs róla: igyekeztem, hogy ne lássak semmit, ne tudjak semmiről. Sohase gondoltam arra, hogy milyen lehet az anyám meztelenül. De azon az estén egyszerre csak elfogott a féltékenység. Egy pillanat alatt megrohantak mindazok a gondolatok, amelyeket annyi időn át elhessegettem magamtól. Mezítelenül láttam az anyámat. Láttam azokat a férfiakat, akik estéről estére megfordultak az ágyában. Emlékezetemben újból felhangzott a hangjuk, a gyönyör sóhajai és a csiklandós kacarászás, amivel anyám a simogatásaikra válaszolt. Először erős merevedés lett úrrá rajtam, szinte fájt, mintha felfúvódtam volna, azután elvakított a düh és a szégyen. A madárkám visszahullott a combjaim közé, rátámadtam a katonával hentergő anyámra, és rázúdítottam mindazokat a becsmérlő jelzőket, amiket csak ismertem. És ez nem volt kevés. Ő megpróbált nyugtatgatni, de nem sok szót vesztegetett rám, inkább a vendégével csacsogott: megsértődtem, kirohantam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Az anyám a küszöbig szaladt utánam, rámkiáltott, hogy többé a színemet se lássa, és bezárta mögöttem az ajtót. Nem mentem vissza soha többé: már gyerekkoromban is erős jellemű fickó voltam. Tizenöt év telt el azóta, és én nem láttam viszont se az anyámat, se az apámat. Bátran lehetne mondani, hogy attól a perctől kezdve gyaloglással töltöttem az élelemét. Azon az estén kezdtem el, amikor az anyám elzavart otthonról: olyan hatalmas düh forrt a testemben, hogy egészen hajnalig gyalogoltam. Lehet, hogy akkor fedeztem föl magamban az elhivatottságot a hosszú séták iránt. Ha valaki a szolgái kíséretében, gyaloghintóban indul útnak, akkor őt, természetesen, utazónak nevezik, míg nekem, aki egyedül rovom az utat, csavargó a nevem. Többször is végigjártam széltébenhosszában Galileát és Júdeát, Itúreát és Szamáriát, a gerezabeliek és az idumeaiak földjét, a Sínaifélszigettől a tündökletes föníciai városokig, Tiruszig és Szidonig. Az utazás révén a gazdagok megtanulnak élni, én viszont azt tanultam meg, hogyan kell életben maradni. Azt, hogy miféle sorscsapások vagy milyen őrültség miatt zuhantam ilyen mélyre, nem akarom elmesélni. Valamikor régen megesküdtem, hogy sohase fogok annyira lealacsonyodni, hogy dolgozzak, de most hajnaltól napestig verítékezem egy birtok vörös földjén; azelőtt nem volt más vagyonom, csak a szabadság, most pedig szolgája vagyok egy uraságnak, valakinek, aki ráadásul egy semmirekellő pap, Lévi törzsének zsoltárait kántáló semmittevő.

4

Egyébként, már ami a gazdákat illeti, nem nagy a választék itt Emmauszban, vagy Júdea bármelyik más városában, vagy ha úgy tetszik, egész Palesztinában. Itt vannak a rómaiak, a megszálló hadsereg tisztjei, a polgári tisztviselők és az üzletemberek. Jól fizetnek, és mivel megszokták, hogy rabszolgák sokasága szolgáljon nekik, nem dolgoztatják halálra az embert. Ezzel szemben azt hiszik, hogy joguk van megkorbácsoltatni a legkisebb mulasztásért még a szabad embereket is, nem beszélik a nyelvünket, és büdösek, bár meggyőződésük, hogy mi vagyunk a büdösek. Aztán itt vannak még a rómaiak talpnyalói. Heródes tetrarchától egészen a kereskedőkig és az adószedőkig: a rómaiak megtűrik őket azzal a feltétellel, hogy segítenek nekik Izráel népét még jobban megnyúzni. Rögtön utánuk következnek a Törvény urai és azok, akik Isten nevében nyomnak el minket, vagyis a papok, a doktorok és az írástudók. Végül következik a nép, vagyis a nincstelenek. A legnyomorultabb sorsa valamennyi szegény ember közt a csavargónak van, aki nem éri be azzal, hogy éhen pusztul a szülőfalujában, és nem átallja végighordozni a rongyait az utcákon. Ha betér imádkozni egy templomba, bizalmatlanul méregetik. A gazdagok elzavarják a palotájuk külső kapuja elől. És ami még súlyosabb, a római prokurátor meg a tetrarcha katonái azt tartják, hogy minden csavargó egyben rendbontó is. Két eset van, amikor nem szégyen a munka; ha valaki az életét menti meg általa, vagy pedig ha el akarja kerülni, hogy börtönbe csukják. Ha a katonák a nyomodban vannak, nagy sietve munkába állsz, kérges tenyerű és sáros ülepű nincstelen lesz belőled, nemcsak egy időre, hanem örökre, és akkor békén hagynak. Meglapulsz, mint a tök a dinnyeföldön. Ráadásul még eszel is. No nem pukkadásig és nem a legfinomabb ételeket, de mégis szokást csinálhatsz belőle: mindennap eszel, és nem is egyszer. Az alku szerint a gazdám a hatodik órában és napnyugtakor ad nekem egy tányér levest: vizet, amelyben hol egy kis zöldség, hol csicseriborsó vagy bab úszkál. De a földeken az ennivaló a fákról lóg le, vagy pedig ott rejtőzik a szalmában, mint például a tyúktojás. Bolond lennék, ha időnként nem szakítanék le egy-egy fügét vagy egy fürt szőlőt, vagy ha titokban nem látogatnám meg a tyúkólat. Gyerekkoromban, mivel olyan sokat kellett éheznem, azt hittem, hogy már meg is tudok lenni evés nélkül. Napokon keresztül bírtam az éhezést, csak azt vettem magamhoz táplálékul, amit a próféták, amikor a sivatagban vezekeltek. Ahogy az Írás mondja, a próféták szöcskét ettek meg vadméhek mézét. A saját zsírjában megsütött szöcske vagy sáska íze az első alkalommal hányingert kelt. Aztán hozzászokik az ember. Sajnos, szöcske rengeteg van, azonban a vadméhek mézét bizonyára mind megették a próféták és a vezeklők. Ahogy Barakuk mondja: aki az Úr birodalmát jövendöli, annak édes a nyelve, akár a lépes méz. Nyilvánvaló, hogy a próféták, amikor megtalálták a mézet, hatalmas lakomát csaptak, utána meg a dicsőségünkről jövendöltek. Ezzel szemben, ha a szöcskét ették, utána mindenféle sorscsapást jövendöltek. A szöcskéktől engem mindig elfogott a viszketegség. Vakarództam, s a bordáimra feszülő bőröm úgy szólt, akár egy dob. Nem jövendöltem, és nem is imádkoztam: magammal társalogtam, helyeseltem magamnak, és amikor már nagyon éhes voltam, csak vicsorogtam, akár egy farkas. Időnként meglátogattam a szérűskerteket és a baromfiudvarokat, de a háziállatok között kitört a riadalom. Jó okuk volt rá: ha lehetett, lecsaptam rájuk, pontosan úgy, mint egy farkas vagy egy róka; ha a körülmények nem voltak kedvezőek, vagy az állatok túl nagyok voltak, elloptam az ételüket az etetőből. Jártam a mezőket, soványan és ádázul, készen arra, hogy elegyem a makkot a disznók elől, a szénát a szamarak vagy a lovak elől. Felhabzsoltam a csirkék korpakásáját vagy kölesét, eloroztam a csontot a kutyáktól, a halmaradékot a macskáktól. Pedig nem irigyeltem én a háziállatokat, Ők ehetnek, mert van gazdájuk, aki táplálja őket; magától értetődő, hogy én, aki nem akarok magamnak gazdát, éhezem. Ha napközben nem találtam semmit, éjszaka loptam a kertekből. Ettetek már valaha, csak úgy marokra fogva, nyersen, két vagy három fej hagymát? Nagyon finom. Legalábbis én nagyon szeretem, mert megtanultam, hogy az ember ne legyen finnyás. Egyetlenegyszer lettem rosszul attól, amit megettem: amikor megkóstoltam egy gyönyörű tortát, amit egy ablakpárkányon találtam. Legalábbis én azt hittem, hogy torta. De csalódtam, mert zsiradékból és szódából készült massza volt, amit mosáshoz használnak. Nem hánytam tőle, de tátogni kezdtem, akár egy hal, fuldokoltam, és valahányszor kinyitottam a számat, egy áttetsző buborék szállt ki belőlem, olyan gyönyörű volt, hogy szörnyen megijedtem. Rendben van, persze hogy nem volt benne semmi varázslat, de én ilyen buborékokat sohase láttam. Az ismétlődés teszi teljessé a csodát, ahogy Barakuk mondja. Éveken keresztül idéztem Barakuk prófétát, olyan mondásokat adtam a szájába, amelyek éppen kapóra jöttek nekem, míg végül egészen rászoktam Barakukra. Elfeledkeztem róla, hogy a gazdám

5

lévita, és néhány nappal ezelőtt az emlékezetébe idéztem Barakuk egy másik halhatatlan szentenciáját, amely így szól: „Emlékezzél, hogy rabszolga voltál Egyiptom földjén, ahonnan az Úr szabadított ki téged; ne tégy szájkosarat a szolgádra, miközben ő dolgozik!" Ez volt a válaszom arra a célzásra, hogy amióta a szolgálatában állok, a tyúkok kevesebbet tojnak, nincs szőlő a tőkéken, se füge az ágakon. A gazdám, Batuel, Hazaele-fia-Eliunak a fia ekkor két hibát követett el: rám emelte a botját, és ami még megalázóbb volt, rákényszerített, hogy valljam be az igazságot: Barakuk sohase létezett. A nevét én raktam össze, teljes tisztelettel, Baruk és Habakuk próféták nevéből, a mondásai viszont egyenesen az agyamból pattannak ki. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy életmódot változtatok, és visszavonultam, közben bosszút forraltam. Van egy nagy előnyöm Batuellel szemben: neki sok a vesztenivalója, nekem semmi. Sőt alig várom az órát, amikor elhagyhatom azt, amit az ő házában a magaménak mondhatok: munka és fáradtság, görnyedt hát, kérges tenyér és orrfacsaró bűz. Batuel reggel fölkel, elvégzi a szertartásos mosakodást, én pedig már jó ideje kinn izzadok a földeken, Zaulét, a nőstény tevét ösztökélem, amely imbolyogva húzza a szikomorfából készült ekét. Batuel akkor érkezik meg a szamara hátán Jeruzsálembe, és lép be a templomba, amikor már magasan jár a nap (a ház és a birtok félúton van Emmausz és a város között), nekem, pedig addigra már volt időm rá, hogy ezerszer is megbánjam, amiért odahagytam a naplopó életét a földtúró életéért. Eljön az este, én kimerülten vonszolom magam az istálló felé, ahol még le kell csutakolnom, és el kell látnom a szamarat, mert közben a gazda már hazaért a városból. És nem üres kézzel: neki is jutott egynéhány garas az alamizsnákból és a tizedekből vagy egy negyed bárány az áldozati oltárról: itt, ebben a házban, ahol én füveken élek, rengeteg húst esznek: Batuel, a felesége, Rákhel, két szegény rokon meg egy vénséges cseléd, vallásos hevülettel tömi magát. Miután elégették a belső részeket, amelyeknek illata kedves az Úrnak, a bárány vagy a kecskegida húsát el kell temetni: a papok bendője a legmegfelelőbb sírgödör. Mészárosok és nagybélűek ők, de csupa áhítatból. Én éjszaka az istállóban alszom, Zaulé mellett. A nőstény teve melegít, akár egy feleség. De van valami, ami egy-két percig még nem engedi, hogy holtfáradtan a munkától lehunyjam a szemem, és ez a valami az, hogy Rákhelre gondolok, akivel Batuel megosztja az ágyát. Ez az asszony olyan, mint a vaj, vagy mint a kemencéből kikerülő kenyér. Ha őt látom, mindkét étvágy egyszerre támad fel bennem: a gyomromé meg az a másik. Rákhel fehér bőrű, gömbölyded és fiatal. A sötét bőrű és szikkadt Batuel ékszerekkel és gyolcsokkal halmozza el, hogy azokban pompázzon az ünnepeken, de én gyanítom, hogy azt viszont nem adja meg neki, ami megilletné. A lévita nagyon szigorúan betartja a Törvényt, ami mindent szabályoz, még azt is, hogy a férj és a feleség között hogyan és hányszor essék meg a dolog. Ha valaki ismeri és betartja a Tórát meg a Talmudot, igazán csekély számú kamatyolás jut neki osztályrészül. Nem fekhet le a feleségével, amikor az tisztátalan, márpedig szinte az egész hónapon keresztül az, sok-sok napon át a havi vérzés előtt és után. Aztán ott vannak a szombatok meg a vezeklés, az önmegtartóztatás napjai. Csak úgy ránézésre azt mondanám, hogy annak, aki szigorúan betartja a Törvényeket, egy lévitának vagy egy farizeusnak, az egyik holdtöltétől a másikig mindössze néhány napja van rá, hogy meghágja a feleségét. Mégis valamely titokzatos okból kifolyólag a lévitafeleségek egy halom gyereket hoznak a világra, noha csak rövid ideig, a két vérzés közötti félidőben részesülnek a testi örömökben. De Rákhel nem. A terhesség ez ideig nem tette formátlanná az ölét. Vajon ő a meddő vagy a férje? Van egy harmadik lehetőség: nem minden kígyó emeli föl a fejét, és nem minden lándzsa mered az ég felé, mondja Barakuk próféta. Ha Batuel impotens, megnőnek az esélyeim. A bosszútervem mindössze ebből áll: mielőtt elmegyek innen, magamnak akarom Rákhelt, és két akkora hosszú és csavart szarvat akarok a gazdám homlokára helyezni, mint amekkora az áldozati kecskebak fején díszeleg. Az asszony látszólag észre se vesz engem. Úgy tesz, mintha nem látna, mintha olyan lennék, mint a tök a dinnyeföldön. Amikor véletlenül összetalálkozunk az udvar és a ház között, a szemét nem emeli fel a földről, és a fátyol se libben félre az arcáról. A testéből nem látszik más, csak a keze és a gyönge, rózsaszínű talpa, amikor minden lépésnél kivillan a szandálból. De biztos vagyok benne, hogy néz engem. Tehát úgy intézem a dolgokat, hogy valahányszor találkozunk, én vizes legyek, mintha minden egyes alkalommal beleestem volna a ciszterna vizébe. A tunika, az egyetlen ruhadarab, ami rajtam van, rátapad a hímtagomra, és kirajzolja, mintha szobor lennék, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a szobrokon a nemi szerv lefelé csüng. Azt már

6

mondtam, hogy szép vagyok, most hozzáteszem, hogy az átlagosnál magasabb vagyok, a bőröm finom, az izmaim acélosak. A szemem csillogó és a hajam göndör. Így főzöm, lassú tűzön, egy egész héten át, míg végül eljön az este, amikor szavakkal és könnyekkel meghódítom őt. Nem titkos párbeszéd ez, hanem beszélgetés a férje és az egész család előtt, ahol én a pojáca szerepét játszom. Ami igaz, az igaz: a nyelvem is meg az eszem is igen fürge. Azoktól az emberektől, akiket valaha útitársamul választottam, megtanultam sokféle módon beszélni: olyan emberektől, mint az esszénusok, akik képesek fejből elmondani az összes zsoltárt, a vitára mindig kész görögöktől, a költészetrajongó araboktól, a bolondoktól, fanatikusoktól, vezeklőktől, remetéktől. Batuel, az a nyomorult féreg azzal szórakozik, ha jókedvű, hogy leitat, beszédre ösztökél, Barakuknak nevez. Egyik este vacsora után kiüzent nekem a szolgálólánnyal, hogy menjek föl a házba. Ők még az asztal körül heverésznek, engem az ajtó mellé, egy zsámolyra ültetnek le. Megcsodálhatom Rákhel arcát, aki leengedte a fátylát a vállára. A tunikája felcsúszott a lábán, és fehér lábikrái ragyognak a mécsesek fényében. A nyakában szíriai módra, ezüstszálra felfűzött vörös-tengeri gyöngyök. Megjátszom, hogy részeg vagyok, bölcselkedem, locsogok, dadogok. Batuel összehúzza apró disznószemét, és röhög, röhögnek a szegény rokonok is, vigyorog az öreg szolgáló is. Rákhel a tányérját nézi, és a szája mosolyra csücsörödik. – Ha nem vagy elégedett azzal, ami vagy, mi szeretnél lenni? – ugrat kihívóan a gazdám. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az akarok lenni, ami te vagy – válaszolok –, elég volna nekem, ha a számtalan dolog közül, ami a tiéd, egyetlenegy volna az enyém. – És melyik az? – kérdezi a gazdám. – Neked mindened megvan. Bölcs vagy, a munkád fennkölt, gyönyörű a házad, az éléstárad meg a pincéd tele élelemmel és borral, aranylánc ékesíti a melledet és drága gyűrűk az ujjaidat. – És ezek közül mit irigyelsz tőlem a legjobban? Rákhel nyakát nézem, fehérebb az, mint a gyöngyök, amelyek körülölelik, és elképzelem, hogy milyen langyos, milyen csodálatos illatot áraszt magából. Olyan mérhetetlenül kívánom őt, hogy kitör belőlem a zokogás. – Legjobban azt a gyöngy nyakéket irigylem tőled, - dadogom - amely a feleséged nyakát simogatja. Batuelnek hízik a mája, és elmondja, hogy kétszáz ezüst szikuluszért vásárolta, de Rákhel elpirul, mert megértett. Az arcomon végigpergő könnyek tolmácsolják szerelmi nyilatkozatomat. Látom, hogy Rákhel nyugtalan, zavart, lefelé húzogatja a tunikája szegélyét, és elrejti a lábát. – No, most már elég – bocsát el a gazdám. – Neked nem lesz soha még egy réz nyakéked se, amit egy lánynak ajándékozhatnál. Eriggy az istállóba, feküdj le aludni, de vigyázz, nehogy felébreszd a tevét! – Nevet, mintha valami, ki tudja milyen szellemességet mondott volna. – A teve büdös – válaszolok neki. – Inkább végigfekszem a ciszterna melletti medence vizén. Batuel kétrét görnyed, és majd megfullad a neveléstől, mert készpénznek veszi, hogy én valóban a víz színén lebegve próbálok majd elaludni. – Ki beszélt itt alvásról? – kérdem tőle. – Barakuk azt mondja: virrasszatok a vizek forrásánál, mezítelenül és megtisztultan, s én meglátogatlak benneteket! Mit érdekel engem, hogy Batuel bölcsebbnek, okosabbnak képzeli magát nálam? Nekem elég, hogy Rákhel megértett. Múlnak az órák, de Rákhelnek se híre, se hamva. Olyan egyedül érzem magam, mint a tök a dinnyeföldön. Megmosakodtam, többször is, habkővel dörzsöltem a bőrkeményedéseimet. Szerencsére az éjszaka derült és meleg. A csillagok néha mintha egyenesen rámzuhannának, de a következő pillanatban ismét a messze távolba kerülnek, ahol mindig is voltak. Hogy unalmamat elűzzem, a csillagképeket fürkészem az égbolton, amelyek felismerésére egy vándor kaldeus tanított meg. Olyan nyugtalan és csalódott vagyok, hogy még imádkozni is megpróbálnék, annak ellenére, hogy az ima is egy olyan gyöngeség, mint a munka, amelyhez, megesküdtem magamban, sohase fogok lealacsonyodni. Ki tudja, hogy Rákhel valóban megértett-e, ki tudja, hogy ha megértett is, lesz-e bátorsága hozzá, hogy az éjszaka kellős közepén eljöjjön ide csak azért, mert a könnyeim és az epekedő szavaim megindították? Végre meghallom a sarujának kopogását, ruhájának suhogását. Már ott áll a medence mellett. A nevemet susogja. – Kaleb – mondja Rákhel –, hol vagy, Kaleb? – Hunyd le a szemedet, úrnőm – kérlelem –, s nékem lesz bátorságom, hogy közelebb lépjek hozzád!

7

Nem akarom, hogy a hold fényénél úgy lásson meg, ahogy vagyok, mezítelenül és felajzottam. Oly lágyan, olyan odaadással ölelem át, hogy a testem éppen csak súrolja az ő testét, s a ruhája máris lehull. A szája olyan, mint egy érett gyümölcs, egy mézédes füge, egy kettényílt gránátalma. A víz mellett sarjadó lágy füvön szeretjük egymást. Térden állok, nyakamat átkulcsolja a lába, s én olyan vagyok őbenne, mint egy szikomorfából faragott eke. Átölelem a csípőjét, és majdnem az egész éjszakán át, szántok. Ahogy lassanként lankad az erőm, szerencsére elmúlik rólam az igézet. Rákhel ízes falat, kedves és szeretetre méltó, de távolról se Delilla, Eszter vagy Sába királynője. Persze azért nagyon hálás vagyok neki, és szó sincs róla, hogy csupán a bosszúm eszközének tekintsem. Lefeküdni vele egy dolog, és megint más a férje elleni bosszúm. Találnom kell valami más módot, hogy Batuelnek bosszúságot okozzak. – Emlékszel, hogy mit mondtál az este? - kérdezi suttogva Rákhel mindabból, ami a férjemé, egyetlenegy dolgot akartál. Egymás mellett, hanyatt fekve pihenünk a füvön. – Szerintem nagyon is jogos – kezdi újra –, mert neked nincs semmid. – Igaz – mondom –, nekem nincs semmim. – Én csak egyetlen dolog fölött rendelkezem azok közül, amik Batuel tulajdonát képezik – mosolyog kárörvendően. – És azt neked ajándékoztam. – Köszönöm, úrnőm – mondom, és magamhoz szorítom őt. – Nincs mit köszönnöd. A szegényeknek adni kötelesség. A Törvényben is ez áll. – És elneveti magát. Engem bosszant, hogy még szellemes is, tehát kétszeresen is kár, hogy a lévita oldalán él. Mezítelenül, a nyakékkel a nyakában, Rákhel mellémkuporodik, és álomba merül. Megvan: azzal büntetem meg a lévitát, hogy ellopom a gyöngyöket. Ha Rákhel észreveszi, hogy a gyöngyök eltűntek, és gyanakszik rám, meg fog bocsátani nekem. Biztos vagyok benne, hogy a nyakék fontosabb Batuelnek, mint az asszonynak. Lecsatolom a gyöngysort a nyakáról, olyan óvatosan, hogy Rákhel észre se veszi. Itt vannak, együtt a tenyerem gödrében, még langyosak a teste melegétől. Biztos vagyok benne, hogy Rákhel, akit a szerelem gyönyöre felzaklatott és elandalított, legkorábban holnap reggel veszi észre, hogy a gyöngyök eltűntek. Azt hiszi majd, hogy elvesztette. Lehet, hogy elfogja a gyanú, hogy a kezem, amely oly ügyes a simogatásban, ugyanolyan ügyes volt az ékszer eltüntetésében is, de aztán majd azt mondja, hogy ez lehetetlen, hiszen én túl szép és túl kedves vagyok ahhoz, hogy tolvaj legyek. Sőt még szemrehányást is tesz majd magának, amiért rosszat gondolt rólam. De a lévitának nem lesznek kétségei, engem fog vádolni. Meg fog motozni, fenekestül fel fogja forgatni a házat. Bármilyen különleges rejtekhelyet is választok, végül rá fog bukkanni. Nincs más hátra, magamon kell elrejtenem a gyöngyöket, de úgy, hogy a gyanakvó férj akárhogy is végigtapogat és megmotoz, ne tudja megtalálni. A szájamba veszem az első gyöngyöt, és lenyelem. Olyan nagyok, mint az érett borsószemek. Lenyelem mindet, még akkor is, ha esetleg megfulladok. Közben segítek is nekik, hogy lemenjenek a torkomon: nagy kortyokban iszom rájuk a vizet. Megszámoltam őket: pontosan huszonnégy darab. Még hagyom egy kicsit aludni Rákhelt, aztán felébresztem, ő kért meg rá. Elkísérem egy darabig, nagyon lassan, mert minden egyes lépésnél lehajolok hozzá, és megcsókolom, aztán elengedem, s ő álomittasan megy a ház és a hitvesi ágy felé. Másnap reggel a gazda behívat a földekről. Az egész ház a feje tetején áll: a szegény rokonok kétségbe vannak esve, a szolgálólány zokog. Rákhel arca kifejezéstelen, mintha alabástromból faragták volna. Mi történt? Eltűntek az úrnő gyöngyei. Elvesztek? – kérdezem. – Ellopták – mondja a gazda. Azzal a szertartásos komolysággal néz rám, ami a mestersége gyakorlása közben ül az arcán. Semmi kétsége afelől, hogy én vagyok a tettes, jól emlékszik rá, hogy előző este nagy elővigyázatlanul kijelentettem, hogy irigylem tőle a felesége gyöngyeit. De ha be is vallom, hogy én vagyok a lettes, meg kell találnia, hogy hová tettem a gyöngyöket. Rajtam ugyan nem találta: Batuel egy pillanat leforgása alatt végigmotozta a rongyaimat, és most elmegy az istállóba, ott kutat tovább. Nagyon jól tettem, hogy a gyöngyöket a hasamba rejtettem el, mert különben ez a kampós kezű lévita minden bizonnyal megtalálta volna. Mindent megnézett, átkutatta még a teve szőrzetét meg a kenyér belét is, amit a földekre akartam kivinni magammal, hogy délben egyek egy falatot.

8

Rákhel olyan szenvtelenül figyeli a férje ténykedését, hogy az már nem természetes. Szerintem mindent megértett; talán megbocsátott nekem, talán megsértődött. Lehet, hogy azt gondolja, csak azért voltam vele, hogy ellopjam a gyöngyeit, és ezt nagyon sajnálnám. A lévita egyre növekvő dühös elszántsággal kutat, nyomoz. A harmadik órától a kilencedikig mindent átkutat, a feje tetejére állítja a házat. – Pedig – mondogatja – itt kell lenniük! – Ha itt vannak – válaszolok neki –, meg fogod találni őket. De ami engem illet, nem maradok tovább egy percig se ebben a házban. Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy úgy bánjanak velem, mint egy tolvajjal, és az sincs az ínyemre, hogy sértegesd a feleségedet. Mert – forgatom tovább a kést a sebben – ha engem azzal gyanúsítasz, hogy loptam, őt egy még súlyosabb bűn elkövetésével gyanúsítod. Hát milyen módon tudtam volna elvenni tőle, ha egyszer mindig a nyakában hordja? Na, válaszolj! Rákhel úgy tesz, mintha csak ebben a pillanatban jött volna rá, hogy milyen becstelen sértés számára a férje gyanakvása, és iszonyú botrányt csap. Batuel kifizeti azt, ami a háromhavi munkám után jár nekem, én hidegen meghajlok előtte meg a felesége előtt, aztán elmegyek. Búcsúzóul odasózok egyet Zaulé, a nőstény teve farára, összeszedem a cókmókomat, és, dicsértessék Jehova neve, ismét itt vagyok az országúton. Hátrafordulok, és mit látok? Rákhel a terasz egyik vasrúdjára kötözte azt a ruhát, ami az elmúlt éjszaka volt rajta; ott lobog a szélben. Utánam küldi a hold fényében derengő mezítelen test üdvözletét és emlékét. Biztos vagyok benne, hogy mostantól kezdve, mivel már megízlelted az adakozás örömét, mindig juttatsz majd valamit a rászorulóknak.

9

2.

Úgy mentem el Batuel házából, hogy nem volt semmiféle elképzelésem. Csábított a gondolat, hogy visszatérjek az országutakra, önmagamtól megszabadultan. Gyalogoltam, amíg tartott a nappal, ameddig az olajfák és a pálmák a láthatáron össze nem olvadtak a sötétséggel. Az előző éjszakával ellentétben a holdat most felhők takarták, és fújt a szél. Örültem neki: velem együtt az égbolt is mozgásnak indult. Ösztönösen azt az utat választottam, amelyik a pusztaságba vezet, messzire Jeruzsálemtől. Tempósan mendegéltem, egy tapasztalt gyalogló lépteivel. Nem voltam éhes, mert a gyöngyök súlyát még mindig éreztem a gyomromban. Csak akkor döntöttem el, hogy megállok, amikor lényeket és egy cégtáblát láttam egy útkereszteződésnél: egy pihenőállomás volt meg egy fogadó. A fogadós, mielőtt beengedett, látni akarta, hogy van-e pénzem. Nem ellenkeztem, ott, azon a helyen az eszembe jutott kél dolog, amiről elfeledkeztem: hogy rongyos csavargó vagyok, és hogy a fogadósok a ruhát tisztelik, nem pedig az embert. Előszedtem és megcsörgettem a pénzemet, utána leülhettem az asztalhoz, és gondolkozhattam rajta, hogy mit is akarok enni. – Egy bárányt – mondtam a fogadósnak. – Süss meg nekem egy bárányt roston. – Egy egészet? – Igen, kíváncsi vagyok, hogyan érzi magát az ember, ha egy ültében megeszik egy egész bárányt. – Nem bírod megenni – mondta a fogadós. – Dehogyisnem – mondtam én. Eszembe jutottak a lévita gödölyéi és barikái, a felgyülemlett éhség, a hús utáni vágy, amit hónapokon át magamba fojtottam. Könnyen meglehet, hogy Rákhel is csak azért volt számomra oly ízes falat, mert jól táplálkozott. Mihelyt elkészült, máris hozzák a bárányt, és én sokáig, az éjszaka közepéig küszködök a fránya állattal, abban a hiszemben, hogy képes vagyok megbirkózni az egésszel, s mert a bor nagyon jó, megiszom belőle egy egész amforával. Hát igazán nem a fél mértékek éjszakája ez a mai éjszaka. Ha ki akarok menni, és egy kis friss levegőt akarok szippantani, ki kell fizetnem mindazt, amit megettem és megittam. Nem számít, hogy kivettem egy szobát, a fogadós ott áll az ajtóban, és nem enged ki. Nem, mondja, ő bízik bennem, de nagyobb a bizalma a pénzemben. Engem nem ismer, de a pénzt, azt igen. A fogadó falának tövében elnyúlva azon igyekszem, hogy le ne hunyjam a szemem, mert ha lehunyom, a világ rögtön forogni kezd körülöttem. Sőt nem csak forog, még rosszabbat is tesz: most erre az oldalra dől, aztán meg a másikra, akár egy hajó. Fáj a hasam, a tárgyak, amiket kiguvadt szememmel látok, fölemelkednek a földről, és a levegőben lebegnek, lovak, fák, kocsik: aztán szétrobbannak, és egy pillanattal később újból a földön látom őket, ott, ahol azelőtt is voltak. A zajok viszont később robbannak, miután bejutottak a fejembe. Olyan szomorú vagyok, mint a tök a dinnyeföldön. Fülrepesztő zajjal egy utazókocsi érkezik, egy szakasz katona kíséri. Az első pillantásra tudom, hogy a kocsiról leszálló nő római. Az eleganciája nem vidékies, nem olyan, mint egy gazdag júdeai nőé; nem tudnám leírni részleteiben a ruhákat, az ékszereket, a hajviseletet, de az egész együtt kész csoda. Nem olyasmi, amit megálmodtam, biztosan nem lettem volna képes rá, hanem egy látomás, amit most álmomban látok. Ráadásul a hölgy gyönyörű, karcsúbb és érettebb Rákhelnél. Bizonyára nagyon gazdag, mert nincs szüksége arra, hogy a gazdagságát gőgösen és arcátlanul fitogtassa. Kedvesség árad belőle. Azt mondanám, hogy rám mosolygott, miközben átlépte a küszöböt, és a kísérőinek a lámpája egy pillanatra megvilágított engem. Szégyellem magam, mert szinte mezítelenül látott, ahogy ott feküdtem a földön, s arcom eltorzult az öklendezéstől. Egy futamnyi távolsággal odébb, egy árok mélyén döbbenek rá, miután kihánytam a bárány első részét. Miközben tovább könnyítek magamon, érzem, hogy a savanyú íz, a bűz és a megalázottság ellenére kellemes érzés ébred bennem. Nemcsak a római hölgy szépsége az, ami felizgat, hanem valami más, ami azonban összefüggésben van vele, de a jelen pillanatban nem jut az eszembe. Egy pillanattal később már megvan. Egy vágyálom izgat fel, ami az életem célja leli: évek óta keresem az utat, amelyen eljutok Rómába, a világ fővárosába. De nem, mint ágrólszakadt koldus, hanem mint római polgár akarok eljutni oda. Vagyis polgárjogot akarok kapni.

10

Csak akkor engedem meg magamnak az ilyen gondolatokat, amikor részeg vagyok, annyira gyönge, hogy nincs erőm másra, csak az álmodozásra. És különben is, sosem lehet tudni, hátha támad egy jó gondolatom. Számos olyan dolog, amit az ima és a böjt révén akartok megtalálni, egy kupa mélyén rejtőzik, mondja Barakuk. De én mégis tartok tőle, hogy ebben az esetben nem találom meg az ihletett gondolatot, még számtalan amfora mélyén sem. Valóban, hogyan lesz valakiből római polgár? – kérdem én, ha az illető egy olyan senki, mint én? Hát két vagy három módja is van ennek. Például katonai érdemek révén, ami azt jelenti, hogy az ember kardot visel, pajzsot, sisakot, páncélinget meg hátizsákot, és elviseli a lumbágót meg a visszereket húszévi dicsőséges szolgálat során. A negevi sivatag egyik karavánútján egy szíriai tevehajcsár, aki nagy tapasztalatokkal rendelkező ember volt, említett egyszer nekem egy nagyon ötletes módot, amelynek révén el lehet érni ezt a célt. Az ember eladja magát rabszolgaként egy római polgárnak, aki aztán felszabadítja, s így az ember automatikusan római polgárrá válhat. Az egyetlen gyönge pontja ennek a tervnek az, hogy az embernek meg kell bíznia egy rómaiban, és én, egy bennem gyökerező hiba miatt képtelen vagyok erre. Sokkal egyszerűbb dolog megszerezni a polgárjogot egy római kormányzótól, prokonzultól vagy pro-kurátortól. Persze, ez pusztán pénzkérdés, mert a rómaiak mindennel kereskednek, és mindenből üzletet csinálnak. De, még ha volna is pénzem, meg kellene találnom a módját, hogy meggyőzzem a rómait arról, hogy valóban van pénzem, és az üzleti tárgyalások során mindig fennáll az a veszély, hogy a pénz a kormányzó zsebébe vándorol, én pedig gályára kerülök. Ismernem kellene valakit, egy fontos személyiséget, aki kezességet vállal értem. Ezzel a fejemben zsongó gondolattal úgy viselkedek, mintha a pénz máris a zsebemben volna, és úgy teszek, mintha eltéveszteném a szobát. Meg akarok ismerkedni a római hölggyel. Minden gátlás nélkül lépek be, és bevágom magam mögött az ajtót. A komornák meglepetten felkiáltanak és beszaladnak úrnőjük hálószobájába. Ő, az úrnő, egyáltalán nem zavartatja magát. Köszönök, és úgy teszek, mintha távozni akarnék, de már belefogtam egy minden mértéket meghaladó meghajlásba, ami azzal végződik, hogy végigvágódok a földön. Bizonyára bevertem a fejemet, és elveszítettem az eszméletemet a szobát betöltő illatáradattól, mert az úrnő ágyában ébredek fel, úgy érzem, mintha csak egy pillanat telt volna el, pedig már reggel van. Ő itt van mellettem, és a homlokomat törölgeti egy kendővel. – Megismersz? – kérdezi. – Igen. Láttalak, amint kiszálltál a kocsiból, olyan voltál, mint egy istennő. A hölgy nevet. Elégedett, mert ha könnyű is találni Júdea országútjain egy körülmetélt csavargót, sokkal nehezebb egy olyat találni, aki jóképű és lovagias is. Az én nevem Appula – mondja –, Marcus Fulvius Solon lánya. – Az enyém meg Kaleb, a senki fia. Nincs kifogása az ismeretlen apától származó fiúk ellen, és a beszélgetés megindul. Azaz csak megindulna, ha a szó, amit éppen ki akarnék mondani, nem szenvedne hajótörést minduntalan egy-egy böffenésben. Szörnyű dolog, mert nagyon szerettem volna jó benyomást kelteni. De nem tehetek róla: a torkom mélyéről feltör ez a gurgulázó, csuklásszerű hang, és a szám tátva marad, mintha valaki, egy komisz kis ördög kacsintgatna kifelé onnan lentről. Appula egy kicsit csodálkozik, de nagyvilági hölgy lévén, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, Elmeséli, hogy özvegyasszony, hogy egynapi járóföldnyire lakik egy nagy kertes házban, közel Jeruzsálemhez, és aprólékosan leírja az utat, amelyen oda lehet jutni. Igent bólintok, azt akarom mondani vele, hogy megértettem, de a bólintásra egy újabb böffenés következik, és valami nekiütődik a fogamnak. A szám sarkából kihullik egy gyöngy. Tiszta és száraz. Bármennyire is hozzászokott a meglepetésekhez, Appula nem képes már úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Herkules tökére – mormogja, és döbbenten néz rám –, mi van veled? Odanyújtom neki a gyöngyöt, ő a fény felé tartja, és megnézi. – Nagyon szép – mondja –, mindennap csinálsz egy ilyet? Megrázom a fejem, azt akarom ezzel mondani, hogy nem, de egy újabb csuklással egy újabb gyöngyöt varázsolok elő, és odaadom neki. Így megy tovább szabályos időközökben. Appula nem szól egy szót sem, csak számolja a gyöngyöket. – Huszonnégy – mondja, és a tenyerében méregeti őket.

11

– Kész – mondom én most, hogy már újból tudok beszélni. – Itt van mind. És hanyag eleganciával hozzáteszem: – Neked adom őket. Hülye gesztus volt, tudom. De meg akartam szerezni magamnak azt az örömet, egyetlenegyszer az életben, hogy nagyvonalúnak mutassam magam. Leginkább azért, hogy megtudjam, milyen érzés. Nos hát, Barakukra, rendkívüli érzés. Nagy elégedettséget érez az ember, magasabb, nagyobb lesz. Aztán rögtön meg is bánja az egészet. Appula nem akarta elfogadni. Csak akkor egyezett bele, hogy átveszi, amikor bevallottam, hogy lopott holmi. Ekkor beöntötte a gyöngyöket a ruhakivágásába, összeszorított két melle között pergette végig őket, és én kezdtem érteni a dolgot. Úgy látszik, a hölgy kizárólag csavargók, tolvajok, zsiványok, gazemberek, csalók, és csibészek mellett érzi magát nőnek. Mindaz, ami lopás vagy tolvajlás gyümölcse, tűzbe hozza, akár egy szerelmi bájital. Ezzel szemben, jelentette ki erényesen, gyűlöli az erőszakot, sohasem feküdne le egy gyilkossal. Illatfelhőtől övezve lehajol hozzám nagyúri hölgy- és szajhamosolyával, és megkérdezi, hogy mit adhatna nekem cserében a gyöngyökért. – Mesélj nekem Rómáról – válaszolom –, és akkor kvittek vagyunk. Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy eljussak oda. Úgy gondolom, hogy egy olyan cápa, mint én, jobban tud úszni egy nagy tengerben. Mindenki azt mondja, hogy Rómában az ember rövid idő alatt meg tudja csinálni a szerencséjét: ha valaki már római polgár lett, akkor tisztelet övezi, és védik a mieinknél kevésbé kegyetlen törvények. Hogy csak egyet említsek, ott nem dívik az az esztelen, rossz szokás, hogy megköveznek egy jóravaló emberi holmi ostobaságért, talán egyetlen káromkodásért, mint itt, a kiválasztott nép földjén. Appula egy kissé csalódott. Na tessék. Még valaki – mormolja, aki arról álmodozik, hogy Rómába megy. De aztán belemelegszik, kibontja a haját, és miközben a távoli városról mesél, a saját karját és vállát simogatja. A szemében vágyódó merengés, szemérmetlen sóvárgás jelenik meg. Róma, mondja, és egy pillanatra elhallgat, lehunyja a szemét. Aztán leírja nekem Rómát: egy nagyváros, ami csupa nyüzsgés, lárma, összevisszaság. Mindenütt emberek, akik vásárolnak, vagy eladnak, kézművesek, akik a műhelyük küszöbén dolgoznak, kereskedők, gyaloghintó-hordozók, küldöncök, semmittevők, akik jönnek-mennek. És mindenféle fajú és színű rabszolgák, a sárga hajú britanniaiaktól a görögökig, gallusokig, a fekete és göndör numíbiaiakig. Mindenki rohan és kiabál, mert mindenki siet, még azok is, akik nem csinálnak semmit. – Még éjszaka sincs csönd. – A Törvény – mondja Appula – tiltja, hogy napközben lovak és szekerek közlekedjenek az utakon, másként nem maradna hely a gyalogosok számára. Még a gazdagok is csak a városon kívül használják a bigákat és kocsikat, a városfalakon belül gyaloghintón járnak. Amint lenyugszik a nap, megjelennek a kocsik az áruval, gabonával, hússal; ilyenkor szállítják az építőköveket is meg a cirkuszi oroszlánokat. Csikorognak a kerekek, a kocsisok ordítoznak, miközben az állataikat ösztökélik. Kész bordélyház, még rosszabb, mint nappal. – De a gazdagok – mondja Appula – remekül alszanak a kertekkel és udvarokkal körülvett házaikban. Vagy pedig ébren vannak, esznek, isznak, félmeztelen rabszolganők szolgálják ki őket. Ezt nagyszerűen el tudom képzelni. Ezzel szemben valósággal elképesztenek bizonyos ostobaságok, amik úgy tűnik, kötelezőek egy gazdag római életében. Például, egy római úrnak reggelenként fogadnia kell a klienseit. Így nevezik őket, nem azért, mintha vásárolnának tőle bármit is, hanem azért, mert hajbókolással, jókívánságokkal, hízelgéssel fizetnek a pártfogásért. Hogy mást ne mondjak, minden reggel kapnak ajándékba egy kosár ennivalót. Megjegyzem magamnak, hogy Rómában meg lehet élni a hajlongásból: azt hiszem, hogy azt a kliensmesterséget szükség esetén én is el tudnám sajátítani. Appula azt állítja, hogy Róma a világ egyetlen olyan városa, ahol kényelmesen meg lehet élni anélkül, hogy az ember valamit is csinálna. Még a cirkuszba is ingyen be lehet menni, meg lehet nézni a gladiátorokat, akik rabszolgák, és az a kötelességük, hogy egymást öldössék. Van közöttük egy-egy, aki mindig győz, az meggazdagodik, és a nők futnak utána. Viszont aki veszít, arról többé nem beszélnek. A rómaiaknak rengeteg rabszolgájuk van, Appula így mesél: százszámra szolgálnak egyetlen házban. Annyian vannak, hogy ki kell találni számukra a leglehetetlenebb mesterségeket: van például egy, akinek az a dolga, hogy elkíséri a gazdáját a sétáira, és sorra eszébe juttatja a szembejövő ismerősök nevét. – Ugyan már – mondom Appulának –, ezt te találtad ki, hogy ugrassál engem. Ő esküszik, hogy nem. Annyira igaz – mondja –, hogy neve is van az ilyen rabszolgának: Nómenklátornak hívják.

12

Hát, ha neve van, akkor neki magának is léteznie kell. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ember nem talál ki nevet valamire, ami nem is létezik. Ezzel szemben nagyon tetszik nekem az, ahogy a gazdag rómaiak fürdőznek: a forró vizes kádból át a langyos vizűbe, majd a hidegbe, aztán egy kis helyiségbe, ahol jól megizzasztják őket, majd a másikba, ahol a rabszolgák kenőcsökkel kenegetik és megmasszírozzák őket. A rómaiak szemérmetlen barbárok, akárcsak Noé, sőt még rosszabbak, mert Noé csak azért mutatta meg a szégyenét, mert részeg volt, és ráadásul álmában tette, de ki hitte volna, hogy ezek még a barátaikat is a fürdőben fogadják, vagy levelet diktálnak az írnokuknak, amúgy csupaszon, akár a pondrók. Hacsak nem Appula találta ki az egészet, hogy megbotránkoztasson. A szegény rómaiak a termákba járnak, amik minden bizonnyal hatalmas közös fürdők, olyan óriásiak, mint egy kisebbfajta város. Ott is mindahányan mezítelenek, és mind együtt vannak, órákon át. A hideg vízből átmennek a melegbe, majd vissza, és közben a családjukról fecsegnek, vagy az üzleti ügyeiket tárgyalják meg. Ezek a termák, legalábbis Appula így mondja, igen pompás épületek, csupa márványmozaik meg szobordísz, azon kívül kertek és sportpályák is tartoznak hozzájuk, ahol tornázhat, aki akar. És ki fizeti mindezt? – kérdezem. Ingyen van vagy legalábbis majdnem. A császár fizeti. Az már olyan vaskos hazugság, hogy nem veszem be, de nem szólok egy szót sem, mert az úrhölgy mindig dühös lesz, valahányszor kimutatom, hogy nem hiszek neki. Úgy látszik, a fejébe vette, hogy megszédít. Tovább mesél nekem, például arról, hogy Róma milyen nagy. – Hát igen – helyeselek neki –, bizonyára óriási, lehet vagy tízezer lakosa. – Százszor tízezer – mondja Appula magabiztosan. Nem fér kétség hozzá, hogy túloz, ilyen nagyváros egyszerűen nem létezhet. Azt bizonygatja, hogy Róma a legalkalmasabb hely ahhoz, hogy az ember, legalábbis az én fajtám, megcsinálja a szerencséjét. Úgy látszik, hogy a római férfiak és nők szeretik, akárcsak ő, a megszokottól eltérő, nem mindennapi embereket. – És én mit csinálhatnék Rómában? – Bármit. Persze. De én nem lehetek fuvolás, mert a fuvolát nem tudom megszólaltatni, nem lehetek borbély, mert nem tudok másokat megborotválni, és ugyanennél az oknál fogva színész, táncos, kötéltáncos, akrobata, mágus vagy csillagjós sem lehetek. Azt mondja, hogy a kocsihajtókat is megbecsülik. A legderekabbak nagyon híresek lesznek. A gyerekek telefirkálják a nevükkel a falakat. – De én félek a lovaktól – mondom neki. Akkor a gladiátorok szerelmi diadalairól mesél nekem, de nem harapok rá: – Én is utálom az erőszakot, különösen akkor, ha az ellenfelemnek is fegyver van a kezében. Hát akkor? Szerinte nekem van valamim, amit jó áron értékesíthetnék Rómában, mégpedig a körülmetélt hímvesszőm. Úgy tűnik, hogy a nők, sőt még egyes férfiak is bolondulnak Izráel fiainak mezítelen hímtagjáért, különösen, ha egy fiatal és erős testhez tartozik. Nem nagyon értem, hogy pontosan miért, de megbízom Appulában, akinek van összehasonlítási alapja. A keze, mivel a kéz gyakran követi a gondolatot, már ott is van, és simogat. – Amint megérkezel – folytatja –, megmutatod magad a termákban. – Ott van a szerelmi piac, ahol szemrevételeznek, és az élőhús árfolyamán megtaksálnak. A férfiak fürdés közben néznek meg, a nők pedig, miközben futsz vagy gerelyt hajítasz olajtól és izzadtságtól csillogó testtel. (Nálunk pedig megkövezik a házasságtörőket, és megkorbácsolják a szodomitákat.) Appula szavai szárnyán repülve már látom magamat, amint gyönyörű és gazdag nőkön lovagolok, akik rázzák-hányják a combjukat, és sivalkodnak alattam. Utána meg arannyal és gyönyörű ruhákkal ajándékoznak meg. Vagy amint kinyalt és felcicomázott buzeránsok háta mögött állok, és kedvetlenül végzem a napi penzumot. De azok is nagylelkűek, a fiúikat fényűzően tartják. Appula azt meséli, hogy van egy olyan férfi, persze mérhetetlenül gazdag, aki egyenesen férjhez ment a fiújához. Szabályszerű esküvői szertartás volt, a vén trotli mennyasszonynak öltözött, műszempillákkal, a homlokán pántlikákkal. Ami pedig a lényeg, a fiatalember javára végrendelkezett, és néhány év múlva itt hagyta őt özvegyen, tele pénzzel. Appula keze nem nyugszik. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok, és még mindig hányingerem van, a kígyó felemeli a fejét. De nem a szépséges hölgy közelsége, simogatása miatt, valójában Róma felé

13

ágaskodik, mintha a város egy mérhetetlenül nagyasszony volna, egy gigantikus ringyó, aki gyönyört és romlottságot áraszt a pórusaiból. Appula rám zuhan, érzem, amint duzzadó keblei a mellemhez nyomódnak, így fűzöm fel őt, alulról, az ágyon hemperegve, és szinte összeroppantva a csípőjét a rákulcsolt lábaimmal. Közben Rómára gondolok: az ő falai közé hatolok be. Rómát rengetem teljes erőmből. Később elmesélem neki. Mármint Appulának, miközben egymás mellett fekszünk és pihegünk. Az a gondolat, hogy ő maga, az ő asszonyi teste vagy egyszerűen csak az ágyéka volt Róma városa, ahová behatolt, és amelyet birtokba vett egy körülmetélt tolvaj, ismét izgalomba hozza. Izeg-mozog, gügyög, serénykedik. Azt mondja, hogy egészen rendkívüli vagyok. Ő is egészen rendkívüli, olyan gömbölyű az ülepe, mint a tök a dinnyeföldön. Appula nem akar elbúcsúzni örökre. Három hónap múlva, amikor visszatér az útjáról, vár rám a villájában. Segíteni fog rajtam, sok befolyásos embert ismer. – A római papírok? – kérdezi. – Te összeszedsz valamennyit, mit tudom én, mondjuk húszezer drachmát. A többit én teszem hozzá. Beszélek a római kormányzóval vagy Pilátussal, a helytartóval, és két hét leforgása alatt megszerzem neked azokat a papírokat. Átmegy a másik szobába, ahol a szolgálólányok átöltöztetik, engem pedig ott hagy az ágyában. Hallom az induló kocsi zaját, a lovak nyihogását, a kocsis kiabálását. Fogadok, hogy Rómába megy, de nem mondta meg nekem, nehogy emiatt meghaljak az irigységtől. Belélegzem az illatát, Róma szagát, és arról álmodok, hogy hat hónap múlva én is megteszem ugyanezt az utat, és az övemben ott lesz a római polgár mivoltomat tanúsító igazolás. Mi is kell hozzá? Szedj össze valamennyit, húszezer drachmát, mondja ő. Mintha csak olajbogyóról vagy kecskeszarról volna szó. Átalszom az egész napot Appula szobájában, és a vacsora idején ébredek föl. Előző este voltaképpen semmit se ettem, így hát most megint egy sült bárányt rendelek. Élvezettel zabálok, mert most éhes vagyok, de csak fogadásból eszem meg az egészet. Nem hányok, de három napig tart, amíg megemésztem. Némi veríték és hascsikarás emlékeztetőül egy egész életre. Hiába, az ilyen alakoknak, mint én, az is rossz, ha esznek meg az is, ha nem esznek. Semmi se jó nekünk. Időközben elfogyott a lévita pénze, és elfogyott a barátságom is a fogadóssal. Újból rongyos koldus és csavargó lettem. De amikor megint nekivágok az útnak, oroszlánnak érzem magam: most van egy tervem, ami húszezer drachmát ér vagy semmit. Appula egyik szava sugallta ezt a tervet. Tolvajnak nevezett. Ő elismerésnek szánta, de nekem rosszul esett. Lehet, hogy hihetetlen, de a tizenöt évi csavargás alatt sohasem loptam mást, csak ennivalót; ez pedig nem lopás, hanem egy számtani meg egy igazságszolgáltatási művelet: elosztás és visszajuttatás. Voltam szélhámos és szemfényvesztő, de tolvaj soha. Nem loptam, inkább alamizsnát kértem: a szegényektől, mert egyedül ők ismerik a könyörületet. A tolvaj szó, minél többet gondolok rá, már nem tűnik annyira csúnyának. Szinte észre se vettem, úgy loptam, mert a hatalmába kerített a bosszúvágy. Annyira így van, hogy a gyöngyöket nem is tartottam meg magamnak: elajándékoztam, nem törődtem velük. Persze az alkalomszerű lopásból áttérni a valódi tolvajmunkára nem könnyű dolog. Én, a trükkök és a csalafintaságok mestere, a tolvajmesterségben még abszolút kezdő voltam.

14

3. Elértem a felnőttkort erőben és egészségben, bár soványan. És nem ám úgy, hogy mindig alamizsnából éltem vagy a kutyák és a csirkék elől elorzott ételen, ami olyan, mintha azt mondanám, hogy a levegőből éltem. Néhanapján még ettem is, ami azt jelenti, hogy néhanapján volt némi pénzem, amit nem loptam, hanem a tehetségemmel kerestem. Kihasználtam a felebarátaim hiszékenységét és romlatlanságát, valahányszor csak tudtam. Mindig is az óvatos bölcsesség vezérelt: lehetséges, kérdeztem magamban, hogy ezek a tibériászi halászok vagy ezek a szamáriai parasztok olyan ostobák, hogy beleesnek az én kelepcémbe? A trükkök, amiket kieszeltem, mind olyan együgyűek voltak, hogy még egy gyerkőc se dőlt volna be nekik. Később megtanultam, hogy a parasztok és a halászok, akik szinte mindig bizalmatlanok, és nagyon résen vannak, hiszékennyé válnak, ha a fösvénységüknél, a hírvágyuknál vagy a haláltól való félelmüknél fogod meg őket, mely utóbbiból a legtöbbjük vallásossága fakad. A gyerekek ezzel szemben nem hagyják magukat átejteni, mert nem ismerik a fösvénységet, a halál, pedig soha nem jut az eszükbe. Azt is megtanultam, hogy bizonyos körülmények között mennél nagyobb a hazugság, annál jobban elhiszik. Például, abban az időben, amikor ereklyéket árultam, egy ájtatos asszony ötven szikuluszt fizetett nekem azért a kardért, amivel Judit levágta Holofernesz fejét. Hamis bronzmarkolatú mór szablya volt, húsz drachmáért vettem egy arabtól. Az asszonynak néhány pillanatra kétségei támadtak: – De hiszen ez tiszta új – mondta a szablya kitűnő állapotára célozva –, és Judit ideje óta hány évszázad múlt már el! Nem nagyon törtem magam, hogy pontossá tegyem az ismereteit arról az időről, amikor meghódítottuk a földet, amit az Úr ígért Izráelnek. Csak ennyit mondtam: – És te azt hiszed, hogy az Isten, aki Judit bosszúálló karját vezérelte, engedte volna, hogy megrozsdásodjék ez a penge, amelynek a révén a csoda beteljesedett? Az asszony nyomban belátta, hogy tévedett. Persze, az ilyen mesterségben szükséges, hogy az ember jól bánjon a szavakkal: meg kell érteni azt is, hogy ha csodákról és szent történetekről van szó, könnyebb elfogadtatni egy képtelen választ, mint egy ésszerű érvelést. Egy másik alkalommal egy követ adtam el, egy közönséges folyami kavicsot: azzal a mesével sóztam el, hogy ezzel a kővel törte be Dávid Góliát fejét. Ha valaki azt képzeli, hogy könnyű dolog összeszedni egy simára csiszolódott kavicsot a Kidron folyó medrében, és nagy halom drachmát csinálni belőle egy olyan mesével, amitől az emberek állva elalszanak, az nagyon téved. Lelemény kell ehhez, tudni kell, hogy az emberek mit hajlandók elhinni és mit nem. Azzal kezdtem, hogy az alvadt vérrel megfelelő módon kipreparált kavicsot egy alabástrom urnába helyeztem. Aztán kiválasztottam az áldozatot, egy római férfit, aki a lovagok rendjéhez tartozott. Az emberem, miután házak és templomok építésén kellőképpen meggazdagodott, visszavonult az üzleti élettől, és régiségekkel kezdett foglalkozni. Izráel népének története különösen érdekelte. Úgy mentem el hozzá, akár egy összeesküvő. Nem azt mondtam, hogy a mesés kő az én birtokomban van, hanem azt, hogy egy fanatikusokból álló szekta tagjainál van, akik imádattal veszik körül, és arról álmodoznak, hogy Dávid nevében visszaállítják a királyságot. Én hajlandó vagyok ellopni az ő számára, ha az ellenszolgáltatás feledteti a kockázatot, amit vállalnom kell. A római hosszasan tanulmányozta a tervet, azt, hogy miképpen fogok behatolni a szekta szentélyébe, és a vállalkozásomtól fellelkesülve, kisebb módosításokat javasolt. Nem volt a legcsekélyebb kétsége sem afelől, hogy a kő valódi, és amikor elvittem neki, bőkezűen fizetett érte. Hallottam olyan emberekről, akiknek sikerült eladniuk Ábrahám atyánk gatyáját vagy azokat a legyeket, amelyek a béketűrő Jóbot sanyargatták, de én ezt nem hiszem el. Ha találkoznék valakivel, aki képes felülni egy ilyen közönséges mesének, bolondnak tartanám, és békében hagynám az őrülteknek kijáró kötelező tiszteletből. Amikor nem jutott az eszembe semmi jobb ötlet, kénytelen voltam beérni azzal, hogy a Vörös-tenger homokját árulom. Ha valódi lett volna, nem kellett volna senkinek, mert a Vörös-tenger homokja éppen olyan világos színű, mint bármelyik másik tengeré. Ezzel szemben vörösnek kellett lennie, hogy a bigott emberek megvásárolják, atyáink Egyiptomból való kivonulásának emlékére. A sivatagban összeszedtem egy kevés port, sót és vizet kevertem hozzá, összegyúrtam az egészet okkerszínű földdel

15

és téglaporral, és a készítményemet amulettként nyakba akasztható kis dobozkákban árultam. Mint ismeretes, a Vörös-tenger homokja védelmezi az utazókat, távol tartja a kellemetlen hitelezőket, és ki tudja miért, termékennyé teszi az asszonyokat. Ha valaki ereklyéket árul, az emberek azt várják tőle, hogy az ájtatosság edénye legyen, folyton a templomban ácsorogjon a legájtatosabb hivők között, és lesse a pillanatot, amikor a mellét verve leborulhat a földre. Utálom az ilyen fajta tornamutatványokat, és a tömjénillattól meg az áldozatok füstjétől bűzlő templomi levegőtől megfájdul a fejem. Így hát csak néhanapján foglalkoztam ereklyék árusításával, olyan helyeken, ahol nem ismertek, és utána mindig azonnal tovább is álltam. Ha úgy határoztam, hogy egy kis időre megállok egy faluban, ahol derék, de nem túl éles eszű emberek laknak (arra mifelénk, Galileában bőven akad belőlük), az állatok gyógyítójának adtam ki magam. Faluhelyen mindig akad egy tehén, amely nem lesz hasas, egy ló, amely nem emészt rendesen, egy borjú, amely nem hízik: a paraszt nem azt várja tőled, hogy gyógyítsd meg az állatokat, hanem hogy kezeld őket, és oszd meg vele a bánatot, amit a beteg állat ébreszt a lelkében. Ha a borjú megdöglik, annyi baj legyen: így is megeszik. Ha a tehén továbbra se lesz hasas, ne törődj vele, nem téged okolnak érte. Viszont ha baleset történik, a beavatkozásodnak hatásosnak kell lennie: értened kell hozzá, hogy a szamár vagy a kutya törött lábát hogyan kell helyreilleszteni, hogyan kell megtalálni és kiszedni a tüskét a tehén csánkjából, ellátni a sebeket, lereszelni a szilánkosra törött szarvakat, rövidebbre vágni az ökrök patáját, kihúzni a lovak törött fogát. Mindezekhez a dolgokhoz én jól értek, mivel hosszú időt töltöttem tevehajcsárok és kecskepásztorok társaságában a déli karavánutakon. De egy állatgyógyító, aki komoly emberként kínálja fel a szolgálatait, itt mifelénk nem tudna boldogulni. Akár akarja, akár nem, olyan varázslófélének kell mutatkoznia: mint aki félig kígyóbűvölő, félig meg kuruzsló. Például ki kell állnia a falu főterére, néhány mérges kígyóval a nyaka és a karja körül; aztán el kell tűrnie, hogy azok az undorító állatok megharapják, ezzel bizonyítva, hogy rajta nem fog a kígyóméreg. Ezek után el tud adni egy halom, színes vizet tartalmazó üvegcsét, mondván, hogy ellenméreg van bennük, amit ő maga is használ, és amiről az imént bebizonyosodott, hogy hatásos. Természetesen a kígyóimnak nincs több méreg a fogában, mint amennyi arany van a zsebemben, de a marásuk így is nagyon fájdalmas. Csak olyankor vetem alá magam az ilyen tortúráknak meg a többi kellemetlenségnek, amivel a foglalkozásom jár, amikor fáradt vagyok a csavargáshoz, és szükségem van néhány hónapi nyugalomra. Ha nem volnának azok az undorító és visszataszító kígyók, az állatok gyógyítása nem volna rossz mesterség. De ahogy már említettem, a mérges hüllőkkel való foglalkozás elengedhetetlen ahhoz, hogy az embert komolyan vegyék. Féld a csúszómászó állatokat, mondja Barakuk, a férfit, aki suttogva beszél és az asszonyt, aki hűséget ígér neked, mielőtt még kérted volna. És én sajnos félek a kígyóktól, undorodom tőlük, még ha tudom is, hogy miként kell megfogni és ártalmatlanná tenni őket. A titok abban áll, hogy a kígyót a kő alatt vagy a fa üregében kell elkapni, amikor mély álomban van. Amikor alszik, nem mutatja az élet semmiféle jelét: összetekeredve, erőtlenül hever. Ezzel szemben igen veszélyes a párzási időszakban. Legyőzöm a viszolygást, egy favillával fölemelem az alvó, alig mozgó hüllőt, és beteszem egy vesszőkosárba. A kígyó tovább alszik. Amikor a mély álom elmúltával felébred, nagyon éhes. Néhány napon át nem adok neki enni, majd beteszek a kosárba egy kis darab, két pálcika között kifeszített vékony bőrt. A kígyó dühödten beleharap a bőrdarabba, és a fogaiból kifolyik a méreg. Ez az a módszer, amivel ártalmatlanná lehet tenni a kígyókat. Ezután a nyakam és a karom köré tekerem őket, kimegyek a térre, magasztalom állatgyógyítói erényeimet, és közben árulom az ellenmérget. Az emberek először tisztes távolban maradnak: a kígyók, azonkívül, hogy veszélyesek, undorító állatok, és szent borzadályt keltenek. Először a gyerekek jönnek közelebb: az undor, amit éreznek, az is ürügy a tréfára: kiabálva, lökdösődve bátorítják egymást. De elég, ha a kígyó feléjük nyújtja lapos fejét, máris hátraugranak mindannyian. A gyerekek és felnőttek úgy néznek rám, mint egy furcsa szerzetre, aki más, mint a többiek, és akitől jobb minél távolabb tartani magukat. Senki se szeret, senki se bízik bennem, de elfogadnak annak, aminek mondom magam: az állatok gyógyítójának. És ettől a pillanattól kezdve nincs a környéken olyan megsérült vagy beteg állat, amelyet ne hoznának elém. Ha valami belső betegségről van szó, először is beöntési adok. Aztán jön az érvágás. Általában mind a kettőnek nagyon jó a hatása. Amikor már nem tudok mihez kezdeni, kézbe veszem a fogót, és kihúzom a páciensem egyik fogát, rendszerint egy zápfogát. Az ökrök, szamarak, tehenek, lovak,

16

tevék, növényevők és kérődzők fogai mélyen gyökereznek az állkapcsukban, egy ilyen fogat kihúzni óriásoknak való munka. Ha az ember a fogóval már jól megfogta a fogat, a lábát az állat szügyének támasztja, és teljes erejével rángatni kezdi a fogat. Ekkor a szamár vagy a teve az általam okozott fájdalom következtében megpróbálja becsukni a száját és megharapni a kezemet. Egyszóval, küzdelem a javából az állat és én közöttem, valóságos cirkuszi látványosság. Felmutatom a kihúzott fogat az állat gazdájának: a lekopott, megsárgult őrlőfogak, még ha egészségesek is, általában igen ronda látványt nyújtanak. Persze hogy szenvedett az állat, gondolja a gazda, amikor meglátja a fogat, és elégedetten fizet. Egy napon eljött hozzám a falu első emberének a fia, egy jól öltözött ifjú, és pórázon egy kutyát vezetett elém. Életemben nem láttam még ilyen állatot: hatalmas, mint egy borjú, a szőre rövid, fehér bundáján sárga pettyek. Rögtön látom rajta, hogy külországból származó luxuseb. Bölcs elővigyázattal megdicsérem, de nem vallom be, hogy nem ismerem a fajtáját. Sajnos, mondja a gazdája, a kutya tökéletes lenne, ha nem volna túl hosszú a farka. Valóban úgy tűnik, hogy mintegy húsz centivel hosszabb a kelleténél. Türelem, mondom én, az ember nem kaphat meg mindent az élettől. De a fiatalember nem vigasztalásért jött: azt akarja, hogy vágjam le a kutya farkából azt, ami fölösleges. Hajaj, én a kutyákkal nem vagyok valami nagy barátságban: ez itt, amelynek akkora állkapcsa van, akár egy szamárnak, rögtön mélységes tiszteletet ébresztett bennem. Hozzányúlni vagy pláne valami szerszámmal közeledni felé – hát ennek még a gondolatától is kilel a hideg. Jó néhány parasztembert, egytől egyig az ügyfeleim, odavonzott a kíváncsiság: világos, ha meghátrálok, itt, ezen a vidéken becsukhatom a boltot. Nincs más hátra, meg kell tennem. Megkínálom a kutyát finom levesbe áztatott kenyérrel, tejjel és báránycsonttal, s ameddig ő zabál, én simogatom, és elhelyezem a farkát egy fatönkön. Zutty, egyetlen fejszecsapással levágom, pontosan húsz centit. A kutya vonít, én meg jó párat ugrom hátrafelé. A vérző farokdarab leesett a földre. A kutya megszagolja, a szájába veszi, és elrohan vele. Senki se látta többé. Egyetlen rossz szavunk se lehet: végül is az övé volt. Olyan állatokkal foglalkozni, amelyek átlagban hatszor-hétszer többet nyomnak nálam, például ökrökkel, tehenekkel, szamarakkal, tevékkel, fárasztó dolog. Ezzel szemben sokkal kevésbé fárasztó, ha valaki emberi lényeknek való orvosságot árul. Orvosságot? Hát azt is lehetne, ki tudja. A rengeteg fű között, amiket összegyűjtők és megőrölök, hogy porokat és főzeteket készítsek belőlük, néhány gyógyhatású is akadhat. Én nem értek a füvekhez. Miközben a dolgom után megyek, egyik faluból a másikba vándorolok, kitépek a földből minden olyan füvet, ami különlegesnek látszik, és egy zsákba gyömöszölöm. Titokzatos növények ezek, amikről semmit se tudok, még a nevüket se: vöröses színű vagy sötétzöld levelek, kemények vagy tüskések, húsosak vagy bőrszerűek. Megtöröm őket egy mozsárban, aztán megfőzöm vízben: a sűrűjét apró tégelyekbe teszem, a levét pedig üvegcsékbe. Vannak olyan levelek, amelyeket megszárítok a napon, azután összemorzsolom őket, míg végül egészen finom port nyerek belőlük, más leveleket pedig durvára törve árulok. Puhára áztatom a húsosabb növények szárát, és kenőcsöket, pomádékat készítek belőle kecskezsír és illatos olajok hozzáadásával. Az őrölt magok és bogyók liszttel összegyúrva színes pirulák készítésére szolgálnak, amiket ilyen vagy olyan betegségek ellen lehet használni; az egyik éppen annyit ér, mint a másik. Az orvosságárus mestersége a természet titkainak alapos ismeretét tételezi fel. Ki ismerhetné ezeket jobban a sivatag és az erdők remetéinél és a vezeklőknél, akik megtanulják, hogy miként kell váltogatni az ehető füveket és a hangyákat meg a vadméhek mézét, és akik annak szentelik az életüket, hogy növényekből csalhatatlan orvosságokat készítenek minden baj ellen, ami az emberi testet gyötri. Átkötöm a derekamat egy bőrszíjjal, báránybőrbe öltözöm, és a zsákkal, a bottal és a pléhtányérral sivatagi remete lesz belőlem. Az emberek csodálattal és tisztelettel néznek rám: azt hiszik, hogy a füvek és a kövek hatásán kívül ismerem az Úr legújabb szándékait is, amiket böjtölésre és imáim jutalmaként hozott a tudomásomra. De én azonnal kiábrándítom őket: kapható nálam mindenféle fajta talizmán, rinocérosz szarva, mandrilmajom körme, futómadár tolla, de nem vagyok szent, nem látok a jövőbe, és nincs szándékomban megróni senkit az elkövetett bűnei miatt. Csak orvosságokat árulok: porokat megfázás és aranyér ellen, porokat, amelyek megmérgezik az egereket, és megbénítják a szúnyogokat, kenőcsöt, amely erősíti az emlékezőtehetséget, ha az ember a homlokára dörzsöli, balzsamot, amely könnyű szüléshez segíti a vajúdókat. Valójában, amit én árulok, az nem más, mint a bizalom, amit a betegnek a tőlem vett orvosság iránt éreznie kell: hinnie kell a

17

hatásosságában, hiszen pénzébe került, és egy sivatagi vezeklőtől származik. Ha valóban hisz benne, az orvosság csak használhat neki. A valódi munka nem a porok és kenetek elkészítése, hanem az, hogy az ember kiagyalja, mire szolgálnak. Például a láz elleni orvosságot nehezebb eladni, mint a füvet, amely megszépíti az álmokat, a vérzéscsillapító iszap kevésbé kelendő, mint a szerencsét hozó pókokból főtt leves. Járom a gazdag falvak tereit és piacait, ahol az emberek a szükségleteiket már kielégítették, és most a szeszélyeikkel törődnek, vagy ahol a parasztok olyannyira szegények, hogy csak valami teljesen fölösleges dolgot tudnak maguknak vásárolni. Senki se kételkedik az árum gyógyító hatásában, mert mindenki hinni akar benne. Az igazság rossz ízű falat, mondja Barakuk, míg a hiú ábrándok úgy csúsznak le a torkokon, hogy nem is kell megrágni őket. Így hát a legkapósabb pirulák azok, amelyek meglágyítják a szellentéseket. Csak úgy játékból találtam ki ezeket a pirulákat, és saját magammal fogadtam, hogy nem fog hinni bennük senki. De nem így lett, az emberek hisznek benne. A megszállottságról tanúskodó szememet nézik, látják, hogy sovány vagyok, mint egy sáska, napégette bőrömet, és nem kételkednek benne, hogy remete vagyok, aki a kaldeus bölcsektől tanulta a titkokat. Hogy a pirulák mire szolgálnak, azt mind meg lehet magyarázni, csak megfelelő szavak kellenek hozzá. Tehát, ha az ember rendszeresen szedi reggel és este, elveszi a bélgáz kellemetlen szagát, és csökkenti a hangerejét, ily módon a szellentés, durrogás helyett zengő, harmonikus, szinte zenei hangot ad. Nincs többé zavar, ha valaki nyilvános helyen hallja vagy hallatja, a férjek nem zavarják többé a feleségüket bűzös hangokkal, és azok nem vádolják többé őket azzal, hogy közönségesek. Gyarapodik az emberek méltósága és a családok békéje. Sosem hittem volna, hogy ezzel a mesével üzletet fogok csinálni. Különösen a nők ösztökélik a férjüket, hogy vásároljanak belőle. Kezdetben a parasztok titokban, egymást elkerülve jönnek hozzám, de aztán már nem szégyellik magukat, tréfálkoznak, és történeteket mesélnek, amelyeknek szereplői a férfi, a nő és a szellentés. Úgy tűnik, hogy a legszegényebbeket gyötri leginkább ez a kórság. Természetes, hogy így van, mondja Barakuk: aki levegőt eszik, szelet kakál. Az, hogy az ember remetének adja ki magát, az orvosságárusítás vallásos módja. De van ennek egy világi módja is. Ilyenkor az ember nem azzal igyekszik felkelteni az emberek kíváncsiságát, hogy szentnek vagy vezeklőnek adja ki magát, hanem azzal, hogy olyasmit csinál, amivel ámulatba ejti és szórakoztatja őket. Az ilyen esetekben bemelegítésként mágikus játékokat és gyakorlatokat végzek: amikor már jó sok ember gyűlt össze, előszedem a zsákomból a tégelyeket és a zacskókat, és egy kendőre rakom ki őket: „Gyerünk, uraim és hölgyeim." A világi árus, az igazat megvallva, kevesebbet ad el, mert nem sugározza be az orvosságait a remete összevont szemöldökű és szenvedő komolyságával. De mégis az igazi szórakozás számomra az, ha a szemfényvesztő vagy kuruzsló képében mutogathatom magam. Élvezem az asszonyok hüledezését, amikor tüzet köpök a szájamból, és a gyerekekét, amikor a kezemben tartott, majd eltüntetett tojást a legapróbbnak a fülén keresztül ugratom elő. Ha a remete félelmet parancsoló, a bűvészt mindenki szereti. Ezt az érzést fokozni kell, ha az ember sok vevőt akar. A közönségem rokonszenvének megnyerése érdekében bármilyen szerepet vállalok, nemcsak a szemfényvesztőét, hanem a kötéltáncosét és a bohócét is. Bakugrásokat, halálugrásokat hajtok végre, fölfelé tartott fejjel és a levegőben kalimpáló lábakkal járok a kezemen. Énekelek, szavalok, ezerféle módon fintorgok. A felnőttek nevetnek, a gyerekek tapsolnak. Itt a pillanat, amikor elsózhatom az áruimat. Most rátukmálok az emberekre mindenféle, a legkülönbözőbb célokra szolgáló porokat, főzeteket, kenőcsöket: redvesség vagy napszúrás ellen, székrekedés vagy hasmenés ellen, az éjszakai kísértetektől való félelem legyőzésére és a levegőben kóborló szellemek jóakaratának megnyerésére. Az én zsákomban minden megtalálható: orvosság a kopaszodás ellen, kígyómarás, csontfájás, nyavalyatörés, vértolulás ellen. Még olyan kenőcs is van, amely eltünteti a púpot. Lassanlassan, néhány év alatt: elég, ha az ember hisz benne, és reggel, este kenegeti. Egyszer s másszor megtörtént velem, hogy barátságot kötöttem valamely csavargótársammal, és oly nagy lett közöttünk a megértés, hogy rávettem, dolgozzon velem, mint a cinkosom. Kettesben könnyebb egy csomó trükköt végrehajtani, és így minden sokkal meggyőzőbben hat. Itt van például a kopaszodás elleni kenőcs: amíg csak a szavaimmal ajánlottam, hetenként mindössze néhány tégellyel sikerült eladnom belőle, de ha egy atyafi segítségével bebizonyítottam a hatásosságát, vett belőle az összes kopasz férfi, aki ott volt a téren.

18

Hogy milyen módon csinálja az ember? Nagyon egyszerű: a cinkos haját le kell vágni egészen rövidre, aztán a fejére kell kenni egy vékony réteg folyékony viaszt, ami ugyanolyan színű, mint a bőre. A viasz megszárad, és a férfi koponyája olyan lesz, mintha lecsiszolták és kifényesítették volna. Amikor az atyafi úgy tesz, mintha vásárolni akarna a kenőcsömből, sokáig ott tartom őt fecsegéssel és kérdezősködéssel, hogy az emberek megjegyezzék az arcát, emlékezzenek rá és a szőrtelen kobakjára. Személyesen csinálom meg neki az első pakolást, ott, mindenki szeme láttára, és megesküszöm rá, hogy bizonyos esetekben a kenőcs azonnal hat, de a nehezebb esetekben a haj csak egy év múlva kezd nőni. Az emberek nevetnek, meg vannak győződve róla, hogy a kopasz ember egy kicsit ütődött, és én ott, előttük teszem lóvá. Viszont másnap, amikor a cinkosom megérkezik a térre, gyönyörű, szőke hajzattal a fején (a hajszálaknak rövideknek kell lenniük, mintha most nőttek volna ki), csak úgy ömlik a markomba a pénz. Azonban mégiscsak jobb egyedül dolgozni. A társ ugyan hasznos, de a vége mindig csak a veszekedés: vagy ő panaszkodik, hogy nem adsz neki elegendő pénzt, és ő akarja a főszerepet játszani, vagy pedig a fejébe veszi, hogy jobbra megy, amikor te balra akarsz tartani. Inkább megőrzöm a szabadságomat, oda megyek, ahova akarok, a magam módján szedem rá az embereket. Ily módon kénytelen vagyok mindig valami újat kitalálni, s így mindig élénk marad a fantáziám. A másik ok pedig, amely miatt az ember mindig nehezebb trükkökkel próbálkozik, a konkurrencia. Mostanában már nem elég, ha az ember tüzet köp vagy halálugrásokat hajt végre. Nagy mágusok és bámulatos bűvészek fordulnak meg a tereken. Azt mesélik, hogy az egyikük a közönség előtt elválasztotta a fejét a törzsétől, aztán visszaragasztotta, a másik meg egy amfora vizet borrá változtatott. Ezt az utóbbi trükköt én is ismerem. Sőt még tökéletesítettem is: vörös vagy fehérbort varázsolok egy üres amforába. Ennek a trükknek a végrehajtásához egy hosszú ujjú bő tunikát öltök magamra. A két hónom alatt két kis tömlőt tartok, az egyikben fehérbor van, a másikban meg vörös. A tömlők szájától két hajlékony nádszál fut le a karom mellett a csuklómig. Amíg a nézőket a szavaim áradatával kábítom el, könnyű dolog a tunika ujjának a szegélyével eltakarni a nádszálat, amelyen át a bor lassan-lassan belecsorog az edénybe. Ez a pofon egyszerű játék nagyon hatásos. Vagyis csodálatos tettnek tűnik, legalábbis addig, amíg jól megy. Azért mondom ezt, mert egyszer a nádszál, amit gyantával átitatott fügefalevelekkel ragasztottam a könyökhajlatomhoz, ereszteni kezdett: az amfora üres maradt, a tunikám ujját pedig teljesen átitatta a bor. Az emberek észrevették a csalást, és zúgolódni kezdtek. Meg akartak verni. Hát mit hittek, hogy egy olyan ember jön oda a térre porokat és kenőcsöket árulni, aki képes csodákat tenni? Szükség esetén olyan gyorsan tudok futni, mint senki más, és ennek a képességemnek sokszor hasznát vettem kalandos életem során. Otthagytam az amforákat, tégelyeket, ampullákat, és bár a tunika akadályozott, olyan vágtában futottam el a faluból, hogy az üldözőim rögtön lemondtak róla, hogy utánam fussanak. Nem tudom, hogy miért, de ha valamelyik trükkömet sokszor megismételem, előbb-utóbb mindig történik valami kellemetlenség. Egyszer a nád kezd ereszteni, máskor meg tűzköpés közben meggyullad a tunikám. Vagy leesik a földre a tojás, amit éppen el akarok tüntetni, vagy megbotlok, amikor a halálugráshoz készülődök, és háttal visszaesek a földre. Azt hiszem, azért van ez így, mert elunom magam, ha mindig ugyanazokat a dolgokat ismételgetem, és ezért hibázom, hogy okom legyen a változtatásra. Nem arról van szó, hogy szántszándékkal hibázom: olyan ez, mintha a lábam vagy a kezem többet tudna a szándékaimról, mint én magam, és cserbenhagyna, mert a lelkem mélyén én akarom, hogy így tegyen. Azt hisszük, hogy egy bizonyos dolgot akarunk, pedig egy másikat akarunk. A lelkünk olyan, mint a hátunk, mondja Barakuk: bármennyire is hátrafordulunk, nem sikerül meglátnunk. Az utolsó trükk, amit kitaláltam, mielőtt oly mélyre süllyedtem volna, hogy dolgozni kezdtem a lévita földjén, az esőcsináló por volt. Szégyellem is magam egy kicsit érte, mert földműveseket tettem lóvá, akiket a szárazság a kétségbeesésbe sodort, s akik készek voltak bármit is elhinni, csak hogy belekapaszkodhassanak valami halvány reménysugárba. Meg azért is, mert normális körülmények között senki se ült volna fel nekem. Hat hónap óta nem esett egy csöpp eső sem. A tájat mintha kicserélték volna: nem lehetett legelésző állatokat látni, a fű teljesen kiégett, a földet mély repedések szabdalták. Az ember bokáig érő porban gyalogolt a kíméletlenül tűző nap alatt, s közben a legyek gyötörték. A felhőtlen égbolton keselyűk és karvalyok köröztek. Piacnapon kimentem egy falu terére, de piac nem volt: a parasztok nem

19

vásároltak, nem árultak semmit, csapatokba verődtek hallgatagon, a hőségtől kábultan. Időnként a szemüket az ég felé emelték, amely mindig egyforma volt, fehéren izzó a napsütéstől, és súlyos, akár egy ólomfedél. Nem kis merészség kell ahhoz, hogy az ember beadjon valamiféle mesét azoknak a szomorú, hallgatag embereknek. – Eső, eső – kiáltoztam. – Azért jöttem, hogy esőt hozzak nektek. Előszedtem a porocskámat. Mindannyian szánakozva néztek rám. – Nem vagyok mágus, mondtam, nem azt mondom néktek, hogy ebből a porból annyi víz fog hullani, hogy megfüröszti a földjeiteket. De ha a levegőbe szórom ezen a körön belül – és egy kört rajzoltam a földre –, nemsokára esni fog. Egy marékkal a levegőbe szórok a poromból. Finomra őrölt bors ez a por, amely lassan hullik lefelé, és a levegőben fekete felhőt formáz. A hónom alatt, a tunikám redői között elrejtve, egy vízzel teli tömlőt szorongatok, amely egy nádszálon keresztül összeköttetésben áll a karommal. Fölemelem a karomat, és a kis borsfelhő sötétségéből tiszta víz sugara tör elő. A vízcsöppek lehullnak, és benedvesítik a földet az általam rajzolt körön belül. Az egyik paraszt maga is ki akarja próbálni a port, hogy lássa, nála is jelentkezik-e ugyanaz a hatás. Figyelmeztetem, hogy a készítményemet csakis éhgyomorra lehet használni, másképpen nem lesz eredményes. Egy másik férfi ránt egyet a vállán, és azt mondja, hogy ezzel a módszerrel egy egész kocsira való por kellene egy kert meglocsolásához, és megmagyarázza nekem, hogy hova tegyem az üvegcséimet. Egy kis tumultus támad, a parasztok vészjósló arccal vesznek körül. – Egy pillanat – mondom –, engedjétek, hogy elmagyarázzam. Először határozottan beszéltem, aztán látva, hogy lassan-lassan felébred az érdeklődésük, ügyelve a szünetekre és a hanghatásokra, magyarázni kezdtem: a por értékét nem az általa létrehozott víz képezi, hanem a példa és az ösztönzés, hogy az égből is valódi eső hulljon. – Mit csináltok – kérdeztem , ha azt akarjátok, hogy a tehenetek vizeljen? Fütyüléssel utánozzátok a földre zuhogó vizelet hangját, vagy egy tömlőből vízsugarat engedtek ki. Egy kis idő múltán az utánzás kedvéért az állat is nekidurálja magát. Így az ég is utánozni fogja a port, amit a levegőbe szórtatok, össze fogja gyűjteni fekete felhőit, és kiadós esőt fog a földetekre zúdítani. Ez az erőltetett hasonlat felrázta őket: olyan dolgokról esett szó, amiket ismernek, mindannyian tudják, hogy mi módon kell a tehenet parancsszóra vizeltetni. De senki se vett a poromból: túl nagy a különbség a tehénpisáltatás és a között, hogy valaki arra kényszerítse az eget, hogy esőt ontson magából. –Nem számít – mondtam –, a por, amit a levegőbe szórtam, dolgozni fog értetek. Három napon belül megjön az eső. Egy hónapig jártam a falvakat, s mindenütt előadtam ezt a jelenetet, mígnem egy éjszaka hatalmas vihar tört ki: órákon keresztül zengett az ég, és zuhogott az eső. Reggel visszamentem annak a falunak a főterére, ahol legutoljára voltam, és eladtam az összes poros üvegcsémet: nem akadt olyan paraszt, aki ne akarta volna bebiztosítani magát a legközelebbi aszály ellen. Ha el akarnám mesélni mindazokat a cselfogásokat, amikkel megkerestem a betevő falatomat, mindazokat az ostoba vagy ravasz módszereket, amikkel átejtettem azokat a derék embereket, akik csak arra várnak, hogy a bolondját járassák velük, nem érnék a végére soha. Kemény iskolában nevelkedtem, ahol, ha hibázol, éhezés a jutalmad, vagy el kell viselned egy kiadós verést. S én a hibák közé sorolom azokat az eseteket is, amikor túl későn oldottam kereket. Fáradságos élet az ilyen. Gyakran gondolok arra, hogy milyen kemény munkát jelent a munka elkerülése. De a kárpótlás nagy: nem parancsol nekem senki.

20

4. Amikor elkezdtem az új, tolvaj életet, azt mondtam magamban, hogy a lopás és a csalás között a különbség mindössze annyi, hogy az ember elvesz valamit, ahelyett hogy odaadatná magának. És tudott dolog, hogy ha az ember saját magát szolgálja ki, jobban jár. Most tehát hivatásos tolvaj leszek. És biztos vagyok benne, hogy menni fog, legalábbis a húszezer drachma erejéig. Azután lehet, hogy folytatom, mert ha római polgár leszek, csökken a kockázat. Ha római polgár lesz az ember, azon nyomban tisztelettel bánnak vele. Többé nem ítélhetik motozásra, se más testi fenyítésre. Ha tolvaj az illető, és elfogják, nem vágják le a kezét, ami egyenlő azzal, hogy elveszik tőle a mestersége szerszámait (nem is beszélve a társadalmi kárról, mert az én honfitársaim mindig készek arra, hogy rosszat tételezzenek fel az emberről, és ha meglátnak valakit, akinek hiányzik a jobb keze, rögtön levonják a következtetést, hogy az illető tolvaj, akit megbüntettek). Ez a század bizalmatlan, de oka van rá, hogy az legyen, mert ahogy Barakuk mondja, ha az ember a sült hús szagát követi, száz alkalommal a fogadóhoz érkezik és csak egyszer az áldozati oltárhoz. Az új, hivatásos tolvajélet kezdetén két dologban kell döntenem: hogy mit fogok lopni, és hogy kitől. A dolgok hogyanját illetően nincs gondom, képes vagyok száz új módszert kitalálni a szórakozott emberek meglopására és még vagy ötvenet, a holmijukat éberen őrző emberek meglopására. Fortélyos leszek és tettenérhetetlen, tudni fogom a módját, hogy miként tegyem magam láthatatlanná, mint a tök a dinnyeföldön. Szeretném, ha a lopásaim miatt csak a gazdagok sírnának. A szegénynek, amije van, az magának is kevés, nem annyi, hogy még a tolvajnak is juthatna belőle. De az igazi nagy kérdés az, hogy mit lopjak. Az új mesterséget kezdő emberek természetes lelkesedésével kezdetben egy csomó hibát követtem el. Nagy buzgalmamban köveket loptam az épülő házakból, és aztán a súlyukról nem is beszélve, nem tudtam, hogy mihez kezdjek velük. Trágyával teli kosarakat vittem el az istállók mögül, aztán fogadók cégtábláit, törött kocsikereket, létrát, itatóvályút, kutyaólat, mosóteknőt. Egyszóval mindent elloptam, amit a házak falain kívül őrizetlenül találtam. Hogy miért? Nem tudom. Valóságos láz volt, visszafoghatatlan vágy, a pályakezdő beteges kényszere. De lassan-lassan lehiggadtam. A súlyos és haszontalan holmi helyett most már inkább a száradni kiakasztott ruhaneműket vittem el. Könnyű és tiszta munka ez, ami a nap fényénél megy végbe. Mert valóban, ha nem süt a nap, akkor nincs is kiteregetve semmi. Van valami hívogató a szélben lobogó színes kelmefüzérekben. Az árnyékban kivárom a legmelegebb órát, amikor az udvarokban nincs egy lélek se, és a gyíkok kétszer is meggondolják, hogy kibújjanak-e fészkük hűvöséből. Kiválasztom a legjobb darabot, egy tunikát, egy lepedőt, egy női ruhát, gyorsan leakasztom, aztán egy sövény mögött nyugodtan összehajtogatom és elviszem. A falvakban megtörténik, hogy valaki este elfelejti leszedni az ablakok közé kiaggatott ruhát. Ilyenkor könnyű a dolog, elég egy létra, amit az ember a falhoz támaszt; kár lenne hagyni, hogy a fehérneműt belepje a harmat. A nyitott ablakokon át bekukucskálok: férfiakat és nőket látok, akik összeölelkezve, félmeztelenül alszanak, és a hőségtől lihegnek. Amikor végeztem a begyűjtéssel, vagyis amikor már összejött egy bizonyos mennyiségű lopott ruhanemű, áttérek a festési munkálatokra. Minden tunika, minden ruha, minden köpeny belekerül egyegy üstbe, amelyben forró vízben oldott festék van, mindegyikben más és más. A sárga tunikák pirosak lesznek, a vöröses színűek átváltoznak sötétzöldekké és így tovább. Aztán megyek és viszem őket a piacra. Látszik rajtuk, hogy használt holmik, de a színük élénk, és én olcsón adom őket. Előfordul, hogy a vevők között akad egy-egy azok közül, akiket megloptam, valaki, aki vizsgálgatja, tapogatja a ruhát, és felismer rajta egy stoppolást, egy varrást, egy szakadást, és megesküdne rá, hogy a ruha az övé volt. De hát ez vörös, az övé meg halványsárga volt. Hümmög, rázza a fejét, gyanakvóan méreget engem, de végül visszavásárolja néhány drachmáért azt, ami eleve is az övé volt. Nem nehéz kitalálni, hogy a meggazdagodásnak nem ez az útja-módja. Elhatározom, hogy változtatok a terepen, és az országutakról áttérek a vidéki dűlőutakra. Rosszabb, mint ha az ember éjszaka gyalogol, ahogy a vak ember mondja.

21

Errefelé, a júdeai dombokon a meleg olyan szörnyű, hogy már maga a lélegzés is fárasztó. A föld vörös és poros. A szőlőtőkék alacsonyak, nem adnak árnyékot. A szegények kunyhóiból nincs mit lopni, és az a néhány nagyobb tanya pedig tele van harapós kutyákkal. Keserves időszak volt az. Komolyan mondom. Ha az ember lecsúszik a tolvajmesterség legalsó fokára, csirketolvaj lesz belőle. De meg kell mondanom, hogy a mesterség eme ágát igaztalanul becsülik le annyira. Mert bár kevéssé jövedelmező, de a csirkelopáshoz gyors cselekvőképesség és hidegvér kell. Ami pedig a ravaszságot illeti, csak az mehet vadászni a rókával, aki el tudja rejteni az árnyékát a holdfényben, mondja Barakuk. Nehéz dolog nyugodtnak maradni, amikor egy tyúkól sötétjében egy csapat feldühödött csirkéből a repülő csőrök valóságos vihara lesz. Ráadásul egytől egyig segítségért rikoltozik, és a parasztok érzékenyek a segélyt kérő kiáltásokra. A falusi ember nagy haragra gerjed, ha éjszaka fölébresztik: rendszerint vasvillával a kezében jön elő. Ez elégséges magyarázatot ad arra, hogy életemnek ebben a szakaszában nemigen volt módom barátokra szert tenni. De mégis, a falusi élet némely tekintetben vonzó volt számomra. Van egy bizonyos óra, napnyugtakor, amikor vidám, jóleső fáradtság fogja el az embert és az igavonó állatot egyaránt: a pihenés ígérete megbékíti őket. Néha, alkonyatkor benéztem a kitárt ajtajú házakba: láttam a tűzhely lángjait, egy asszonyt, aki a gyermekét ringatta a bölcsőben. Nádból font bölcsők ezek, amelyek köteleken lógnak le a mennyezetgerendáról. Az asszony altatódalt dúdolgatott, és én úgy éreztem, hogy ki vagyok rekesztve még azokból az egyszerű örömökből is, amiket az élet megad mindazoknak, akik letelepednek és dolgoznak. De én inkább levágatnám az egyik fülemet, semhogy letelepedjek és dolgozzak. Arrafelé vettem utamat, ahol a föld soványabb, s ahol csak a birkák és a kecskék találnak maguknak táplálékot a cserjék és a sziklák között. Nem szántszándékkal jutottam ide, hanem, hogy úgy mondjam, véletlenségből. Éppen menekültem, mert nem volt kedvem vitatkozni egy vasvillával hadonászó paraszttal, s a kettőnk közötti távolság sohasem látszott megnyugtatóan nagynak. Ezeken a vigasztalan helyeken, ahol gyökereken, füveken, madártojáson tengettem az életemet, eszembe jutott Appula. De nem a gömbölyű ülepére gondoltam, se a Rómáról szóló történeteire. Csak arra emlékeztem, de nagyon pontosan, hogy milyen könnyedséggel tanácsolta, hogy gyűjtsek össze húszezer drachmát. A lelki szemeim előtt újra megjelent az ő gyönyörű, vörös ajka, amelynek sarkából kihullottak ezek a szavak. Gyűlöltem őt. Appuláról a bárány jutott az eszembe vagy helyesebben a két bárány, amit megettem a fogadóban. Már elfelejtettem a gyomorfájdalmakat. Az emlékezetemben ott találtam magam a megsült állat előtt, amint éppen belemélyesztem a fogaimat az egyik ropogós combjába. Tuskó és száraz gally éppenséggel itt is akadt volna a báránysütéshez, de az volt az érzésem, hogy a pásztorok és a kutyák csak addig hagytak volna békében, amíg csak tuskókat és száraz gallyat gyűjtök. Már így is sanda szemmel néztek: nem tudták, hogy mit keresek azon a vidéken, titokzatosan, mint a tök a dinnyeföldön. Haditervet készítettem. Kiválasztottam azt a pillanatot, amikor a nyáj már lerágta a környéken található kevés füvet, és elindul új legelőt keresni. Tudtam, hogy merre fog a nyáj elhaladni, és elbújtam egy vénséges vén, időrágta törzsű olajfa üregében. Az volt a tervem, hogy elkapom a legutolsó bárányt, és berántom a búvóhelyemre, így a pásztorok nem fogják észrevenni. Elvonul a nyáj, a hullámzó tomporok tengere, elhalad előttem néhány magányos állat is, amely hanyatt-homlok, vágtában csatlakozik a társaihoz a pásztorok hívó füttyére. Itt van az utolsó. Gyorsan kinyúlok, és elkapom a hátsó lábánál fogva. Egy rántás, és máris bent van. Az állat őrjöngve igyekszik szabadulni, és ugat. Olyan nagy, mint egy bárány, gyapjas, mint egy bárány, de nem bárány. Ilyen az én szerencsém, ami az utóbbi időben mellém szegődött: egy juhászkutyát kaptam el. A kutya és én köztem a dolgok rögtön rosszra fordulnak. Én azonnal eleresztem, mintha égetné a kezemet, ő meg, mielőtt kiugrana a fa üregéből, elintéz valami roppant fontos dolgot, mégpedig azt, hogy beleharap a kezembe. Azután, ahelyett hogy csatlakozna a nyájhoz, amely már megkerülte a dombot, visszajön, hogy még egyszer belém harapjon. Ezzel kimutatja, hogy nincs józan esze, mert közben én is kibújtam az olajfából, és kinn már van elegendő hely ahhoz, hogy meglengessem a lábam, és akkorát rúgjak belé, hogy majd szétreped a feje. Így hát néhány pillanattal később a kutya gondoktól gyötörten nyúlik el és nyüszít, olyan, mint egy síró gyerek: én pedig leülök, és bámulom a vérző kezemet.

22

Pörölök vele, szidom az édes jó anyját meg a halott őseit, figyelmeztetem, hogy jobban tette volna, ha a saját tökét harapta volna meg, nem pedig engem, mert én most felállok, fogok egy husángot, és megölöm őt. Egyébként neki is balszerencséje van, a bal kezemet harapta meg. A kutya néz engem, és nem mond semmit. Vagyis abbahagyta a panaszkodást, olyan szomorú képet vág, mint amikor a kutya hűséget esküszik a gazdájának. Megmondom neki, hogy nem tud elbűvölni: ha hűséges, miért nem szalad a pásztor után? Nem szeretem a kutyákat. Ne kezdj ki olyannal, akinek hosszabb a foga, mint a tiéd, mondja Barakuk, mert akkor is azt fogod hinni, hogy meg akar harapni, amikor pedig csak ásít. Viszont ez a kutya itt megnyalja a lábamat, és a farkát csóválja, mintha azt mondaná, hogy megbocsát nekem, és arra kér, hogy én is bocsássak meg. Felállok, és ő követ engem, elkergetem, de visszajön. Megtartom, de nem ringatom magam ábrándokban. Az nem felel meg a valóságnak, hogy nekem van egy kutyám, ő az, akinek gazdája lett. Táplálnom és gondoznom kell őt, meg kell kérdeznem majd, hogy merre járt, amíg nem volt mellettem. És ha tökéletes gazda akarok lenni, meg is kell kedvelnem őt. Este egy barlangban húzzuk meg magunkat. A kutya evett valamit, mert időnként az orrával megkergetett egy-egy ugrándozó vagy csúszómászó apró állatot a földön. Én mindössze néhány szem fügét találtam. Csak úgy próbaképpen adok neki egyet, s ő egyetlen falással bekapja. Egy nekem, egy neki, lassanként így végzünk velük. Megmarad az utolsó. Még mindig próbaképpen leteszem a földre, félúton kettőnk közé. A kutya nézi, és rázza a fejét: ez a kerítő nekem hagyja az utolsó fügét. Kétségtelenül okos. A kerítőnek okosnak kell lennie. Pontosan azért gondoltam, éppen abban a pillanatban, hogy a kutyát, amelynek a Giosué nevet adtam, beidomítom mindenféle turpisságra, hogy a cinkosom legyen. A következő hónapokban megtanítottam sok mindenre: hogy döglöttnek tettesse magát, hogy felismerje a számokat és a figurákat a szerencsejátékokban, hogy lehugyozza ezt vagy azt a személyt és így tovább. Giosué agya fürge és élénk, de minden bizonnyal romlott is, mert az ilyesfajta dolgokat azonnal megtanulja, és nagy örömmel hajtja végre. Ha véghezvitt valami zsiványságot, amit megtanítottam neki, valami mosolyfélére vicsorítja a fogait. Neki köszönhetem, hogy olyan sok pénzt zsebeltem be a szerencsejátékokon. Megtanítottam neki a játéklapokon ábrázolt érmék számait, egytől tízig: hosszú, türelmes, hónapokig tartó munka volt. Nem akarom azt állítani, hogy Giosué megtanult számolni: de meg tudja különböztetni az alacsony lapokat a magasaktól. Megnézi a lapot, ami az ellenfelemnek jut, és a farkával beadja nekem a három közül az egyik jelet: a magasra tartott farok azt jelenti, „hatnál több", a leengedett farok „négynél kevesebb", a vízszintes irányban mozgatott farok: „négy, öt vagy hat", vagyis közepes érték. És ez a jelzés bőven elegendő ahhoz, hogy tudjam mihez tartani magam. Általában csak a római katonák esnek bele ezekbe a csapdákba. A honfitársaim, különösen azok, akik a vendégfogadókat látogatják, valamennyien tapasztalt játékosok, és ha meglátnák, hogy a kutya a hátuk mögött forgolódik, rúgásokkal zavarnák el, még csak el se gondolkoznának rajta, hogy hol van itt a csalás. De a katonák, akik rendszerint gallok, trákok vagy germánok, egyáltalán nem gyanakvóak. Ráadásul olyan rosszul játszanak, hogy bűn csalni velük szemben; de hát az embert hajtja a művészet iránti szeretet. Giosué egy intésemre odamegy az utcán egy járókelőhöz, és levizeli, mint valami fatörzset. Rendszerint gazdag és aljas embereket választok ki, adószedőket, bérlőket, akik a rómaiakkal üzletelnek. Leginkább azért az örömért csinálom ezt, hogy láthassam az Izráel népét nyomorgató hájas alakok megdöbbenését és felháborodását. Természetesen én jó messziről követem Giosuét, nehogy azt lehessen gondolni, hogy a kutya az enyém. A lespriccelt úr az undortól és a dühtől úgy átkozódik és káromkodik, hogy kész öröm hallgatni. A tunikája csöpögő szegélyét eltartja a testétől, de az még nem old meg semmit: át kell sürgősen öltöznie. Ezért nagy megkönnyebbüléssel pillantja meg a lopott tunikákkal és ruhákkal teli kosarat, amit a vállamon viszek. Nemcsak hogy eladok neki egy ruhát, hanem segítek is átöltözni az egyik sarok mögött. Ritka eset az olyan, amikor nem sikerül kihalásznom a zsebéből néhány pénzdarabot. Az ilyen tolvajlás bizonyára nem nagystílű dolog, de talán az egyetlen olyan, amikor az áldozat őszintén és hálásan megköszöni neked. De térjünk vissza ahhoz a perchez, amikor megismerkedtem Giosuéval, és megküzdöttünk egymással, utána pedig megosztoztunk egy marék fügén. Miközben azon gondolkodom, hogy miként használhatnám cinkosként, rájövök, hogy egészen addig a pillanatig úgy viselkedtem, mint egy kezdő.

23

Egy későbbi villanás az agyamban megérteti velem, hogy mi volt az alapvető tévedésem. Miért lopok én? Hogy pénzem legyen. Akkor meg miért mászkálok darab szövetek és büdös állatok után, amikor pénzt is lophatok? Csak el kell venni onnan, ahol van. Megfújni egy táskát, amelynek nincs se karma, se csőre, nem lehet nehezebb, mint elkapni egy csirkét. Pénz, azt jelenti, város. Rövid szakaszokban ereszkedek le Jeruzsálem felé. A kutya még nem győzött meg arról, hogy meg kellene változtatnom a véleményemet a kutyákról, de amikor egy árokban vagy egy szikla alatt alszom, most már itt van ő, s én nyugodtabb vagyok. Giosué bolhás, de meleg. A szőre olyan hosszú, hogy ha az ember közel húzódik hozzá, úgy érzi, mintha egy báránybőrtakaró melegítené. Ahogy felfelé megyek a város szűk utcáin, azon gondolkodom, hogy ki kell választanom a működésem színterét. A tolvajok között ugyanúgy, mint a koldusok között, mindenkinek megvan a saját területe. Ügyelnem kell arra, nehogy ott lopjak, ahol valamelyik kolléga tevékenykedik, mert különben bajba kerülök. Rögtön kizárom a sorból a templomot: benn a papok, az udvarokban és az oszlopcsarnokokban meg a kereskedők elegen vannak ahhoz, hogy megkopasszák a hívőket és a zarándokokat. Kihagyom a Szanhedrint meg a többi olyan helyet, ahol a vének és a népképviselők tartják a gyűléseiket, mert a mi politikusaink tolvajabbak a tolvajoknál. A többi elkerülendő hely a terek és az útkereszteződések, ahol az adószedők asztalai állnak. De hát mit is lehetne ellopni egy embertől, aki éppen az adószedők karmai közül szabadult? Marad a piac és az utcák, ahol a semmittevők és az idegenek sétálnak. Megelégszem ennyivel. Az utazás alatt sokat gyakoroltam, edzettem a kezemet egy másfajta technikára. A jobb kezem mutató és középső ujja közé szorított borotvapenge-darabbal Giosuéről kis szőrcsomókat vagdaltam le olyan finoman, hogy a kutya észre se vette. Valójában azért, mert az én tolvajmesterségem új szakasza az erszénylopás lett; sőt a pontosság kedvéért: az erszénymetszés. Azoknak az embereknek, akik a pénzüket maguknál hordják, kétfajta erszényük lehet: külső, vagyis az övre akasztott vagy felfűzött erszény és belső, azaz a tunika alatt tartott erszény. Azután léteznek még közönséges pénzeszacskók, amelyekbe az ember beleteszi a pénzét, aztán egy belefűzött zsinórral lezárja, mintha be lennének varrva. Az első napokban megelégszem azzal, hogy azokon könnyítek, akiknek kívül lóg az erszényük. Az ember kihasználja azt a pillanatot, amikor az áldozat figyelmetlen (mindig történik valami, ami a fajankók számára elég érdekes ahhoz, hogy önfeledten megbámulják) és nyissz, a jobb kéz vág, villámgyors mozdulattal és lágyan, mintha simogatna, a bal pedig készen áll a zsákmány megragadására. De nagyon is jól tudom, hogy a legtömöttebb erszények a tunika alatt lapulnak. Miközben azon töprengek, hogy miképpen lehet a legalkalmatosabban benyúlni egy másik ember tunikája alá, az utcák és a piac látványában gyönyörködöm. Az ember nem fizet érte semmit, mégis láthat mindenféle színű népet. Görögöket, föníciaiakat, etiópokat, arabokat, núbiaiakat. És mindenféle árut: drága vagy csak festett szöveteket, vöröset, sárgát, indigókéket, aranyszínűt, köpenyt, tunikát, sarut, szandált, fapapucsot; marha-, bárány-, kecske-, ló-, tevebőrt; rákot, békát, csigát és éti gilisztát; gránátalmát, datolyát, szentjánoskenyeret, szárított fügét. Eléggé rátarti ember vagyok. Megtanultam a mesterséget, és összeszedtem ezer drachmát. Minden bizonnyal van tehetségem a tolvajláshoz, mert mindig megtalálom a módját, hogy megszabadítsam a tulajdonost a belső erszénytől is. Szó se lehet a tunika alá nyúlkálásról, csak semmi bonyodalom, ránézéssel és tapintással megállapítom, hogy hol van az erszény, és hogy körülbelül milyen nagy. Aztán kívülről kivágom az egészet, és máris enyém a pénzeszacskó, azzal a tunikadarabbal együtt, amelyhez hozzá volt erősítve. A ruhán egy szépen metszett lyuk marad, egy szinte tökéletes négyzet. A művelet sikeréhez az kell, hogy az áldozat sokkal figyelmetlenebb legyen, mint egy külső erszény esetében. Itt veszem a hasznát Giosué kutyának. A kiszemelt áldozatom előtt néhány lépéssel haladó járókelő nyakába egy kenyérbélből gyúrt galacsint pottyantok, és Giosué máris ráveti magát. Nyalogatja, szimatolja, a földre dönti. Az ember kiabál, hánykolódik, a kutya a ruhái között a kenyérgalacsint keresi, az emberek körülállják, megjegyzéseket tesznek rá, nevetnek. Én közben kivágom az erszényt, és csöndben, nyugodtan lelépek. A kutya az egyik utcasarkon ér utol engem. Ha nem találta meg a galacsint, adok neki egy másikat. Sőt kettőt vagy hármat. Erős az illatuk, de ez nem kenyérillat. A galacsin belsejében teveháj van. Giosué olyan nagyon szereti, hogy amikor bekapja, könnybe lábad a szeme. Ha valaki sok munkát vállal magára, mondja Barakuk, vagy meggazdagszik, vagy elveszti azt is, amije volt. Lehet, hogy túl nagy hévvel vetettem bele magam az erszényszakmába. Lehet, hogy aznap

24

reggel túlságosan élesre fentem a borotvát. Vagy talán azt hittem, különb vagyok a többieknél, akár a tök a dinnyeföldön. Szóval egy kis kellemetlenségem támadt. Lehetséges, hogy a szokatlanul vékony szövet volt az oka, amiből a tunika készült. Egy kicsit megcsúszott a kezem. A szíriai kereskedő, aki finom úr volt, úgy kiabált, mintha éppenséggel a bőrét nyúznák. A következő pillanatban lélekszakadva száguldottam a Porta Speciosa felé, és azon igyekeztem, hogy megmaradjon a távolság köztem és üldözőim lelkes kis csapata között. Ott volt a kereskedő meg néhány honfitársa, jó néhányan az előző napokban meglopottak közül, és szomorú, hogy ezt kell mondanom, néhány kollégám és mesterségbeli társam is, akiket kitűnően felismertem, miközben ugyanazt csinálták, amit én. Ha nincs ott Giosué, aki az üldözők lábikráját vette kezelésbe, a tolvajok vagy az áldozatok arra kényszerítettek volna, hogy egypár hónapig az ágyat nyomjam. Így is annyit futottunk, Giosué meg én, a falakon kívül, hogy majd kiköptük a tüdőnket. Egynapi töprengés után rájöttem, hogy mi volt a hiba az erszénymetszésben. Mi sem világosabb: a tulajdonos túl közel van az ellopásra kiszemelt tárgyhoz. Át kell hát térni a mesterség egy másik módozatára, amikor az ember úgy lopja el a más tulajdonát, hogy a tulajdonos közben nincs jelen. Vagy pedig alszik. Egy szó, mint száz, éppen azon a ponton voltam, hogy igazi tolvaj váljék belőlem. Keresztülmentem Szamárián, és Galilea felé vettem az utamat. A pénzzel teli zacskót (most már majdnem ötezer drachmám volt) egy tökhéjban tartottam: úgy voltam öltözve, mint rendesen, vagyis rongyokban, és a kíséretem egy kutya volt, amely bármennyire hasonlított is egy bárányra, amikor be volt csukva a szája, rögtön lehetett látni, hogy húsevő, amint megmutatta a fogait. Következésképpen, senki se nézett volna meg kétszer. Az embernek óvatosnak kell lennie, ez az ország tele van tolvajokkal. Nem a szülőföld utáni vágy miatt tértem vissza Galileába, hanem azért, mert eszembe jutott, hogy ismerek ott egy gazdag embert. Adószedő volt Tibériászban, a Genezáret-tó melletti városban. Nem is annyira vele, hanem inkább egy cselédlánnyal ismerkedtem meg, amikor egy évvel ezelőtt arrafelé jártam. De most nagyon vigyáztam, hogy meg ne lásson. Egy hatalmas fügefán rendezkedtem be, amely a házat körülvevő fal fölé nyúlt. Onnan nyugodtan nézhettem nemcsak az udvart, hanem a ház ablakait is. Nem volt a házban se kutya, se éjjeliőr. Antipatrosz fia, Heródes, azért, hogy a kedvében járjon a római császárnak, akit Tiberiusnak hívtak, néhány évvel ezelőtt megalapította Tibériász városát, amelyet Galilea fővárosává szeretett volna tenni. Néhány gazdag ember és néhány tisztségviselő házakat építtetett ott, legfőképpen azért, hogy ők meg a tetrarchának járjanak a kedvében. De a város szinte teljesen üres volt, alig néhány palota volt benne, és kevés ember lakta, akik félig galileaiak, félig rómaiak voltak, volt fórumja és zsinagógája, de mindkettő mindig üres, kihalt volt. Az adószedő háza egy lakatlan területen állt, kertek és műveletlen földek vették körül. Amint besötétedett, elhelyezkedtem a fügefán, és ott maradtam őrségben egész éjjel. Meg akartam tudni, hogy hol van a pénzesláda, arról a pillanatról álmodoztam, amikor a gazdag ember kinyitja, és mécsest gyújt, hogy megszámolja a pénzét. Ahogyan én tudom, aki nem költi el a pénzét, az így használja, és várja, hogy fialjon. Eltelt két hét, s én ezalatt többször is láttam, hogy az adószedő fölkel, de csak vizelni ment. Aztán egy szombati nap előestéjén a férfi kiment az udvarba, nekigyürkőzött, és átrakott egy halom tűzifát az egyik sarokba. A farakás alatt egy kerek kőlap volt, olyan, amilyet a búzát és árpát tároló föld alatti ciszternák lezárására használnak. Egy emelőnek használt rúddal félretolta a kőlapot. Lehajolt, egy lámpával megvilágította az üreget, és beleejtett egy degeszre tömött, súlyos bőrzacskót. Láttam, hogy elégedetten vigyorog. Most is Giosué mentette meg az életemet. Hagytam, hogy elmúljon egy kis idő, aztán csöndben átraktam a farakást, amit az adószedő a helyére rakott, mielőtt elment lefeküdni. Fölemeltem a követ, és éppen arra készültem, hogy leereszkedjek a sötétbe, Giosué felmordult, és én hallgattam rá. Kovakővel meggyújtottam egy marék száraz füvet, ami nagyon fényes lángot vetett, és belenéztem az üregbe. A pénzeszacskók között egy kígyó volt, nem óriási, de nem is kicsi, olyan, aminek a foga tele van méreggel. Gyorsan feltaláltam magam. Kivettem az egyik udvari ketrecből egy nyulat, és bedobtam a ciszternába. Aztán kerestem egy gyantás faágat, amiből fáklyát csináltam. Már majdnem pirkadt, amikor leszálltam az üregbe. A nyúl a kígyó szájában volt, félig benne, félig kinn, én pedig szépen kiemeltem a zsákokat, mind a négyet. A kígyónak természetesen tátva maradt a szája.

25

Tibériásztól egynapi járóföldre megszámoltam a pénzt. Minden zsákocskában háromezer drachma volt. Azzal együtt, amim már volt, nem kell sok hozzá, hogy elmehessek Appulához, és azt mondhassam neki: emlékszel arra a húszezer drachmára, nos hát, itt van. Közben felmegyek a hegyekbe, és keresek egy elhagyatott helyet. A sziklák között, ahol nincs más, csak kő és cserje, találok egy szorost. Az égbolton két keselyű kering lassan. A hegy oldalában fölemelek egy nagy követ, és elrejtem alá a zsákokat. Aztán jól az eszembe vésem a helyet, hogy később odataláljak. Törődnöm kell a saját javaimmal. Nekem nincs senkim, csak saját magam, mondja Barakuk.

26

5. Miközben a tó partján vakációztam, többször is az eszembe jutott, hogy milyen kőszívűnek kell lennie egy adószedőnek. Kezdetben csak az adófizetőket nyúzza, de aztán odáig jut, hogy tolvajokat gyilkol, és fegyverként mérges kígyót használ. Minél többet gondolkoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy nem büntettem meg eléggé azzal, hogy elvittem a pénzét. Nem bosszúból, hanem inkább igazságszeretetből egy este visszamentem az adószedő házához, és felgyújtottam. Messziről, egy fa ágai közül néztem a tüzet. Hajnaltájban megegyeztem egy halásszal, aki a csónakjával vízre szállt, hogy kivesse a hálókat, és átvitettem magam a tó túlsó partjára. A júdeai és a szamáriai hőség után kész öröm egy olyan vidéken élni, ahol sok a víz. Azután meg, rám a hűvösség különös hatással van: nőkről álmodom. Ezzel azt akarom mondani, hogy alvás közben, álmomban nőket látok. Az egyik éjszaka mintha a termákban volnék, körülöttem római nők és férfiak tömege, mindannyian akarnak tőlem valamit a pénzükért. Appula a győztes, aki húszezer drachmát ígér. Megbolondult, gondolom magamban, hogy ennyit képes fizetni egy olyan valamiért, amit kész vagyok ingyen is odaadni neki. De, miként Barakuk mondja, ne adjatok ajándékot a gazdagoknak, akikről már gondoskodott az Úr! Egy buja álmot többre becsülök egy jelentéktelen kalandnál. Rákhel és Appula a jósors ajándéka volt; különben szolgálókkal, parasztlányokkal és kiöregedett örömlányokkal kellett beérnem. Az embernek fogalma sincs róla, hogy milyen bűzt áraszt egy mosdatlan nő szeretkezés közben. Néhanapján, nem szégyellem bevallani, a kedvére tettem egy-egy vénasszonynak, aki nem szajha volt, hanem földbirtokosnő. Azért tettem, hogy ehessek, mintha valami munka lett volna. És a munka, bármennyire alantas is, sohasem lehet szégyenletes. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, amikor Merab belém szeret. Ez a Merab még húszéves sincs, szép, tiszta lány, sudár, akár egy pálmafa. A tó partján, egy elhagyatott helyen találok rá. Úgy tűnik, hogy ott lakik egy mocsári nádból épült kunyhóban, távol az emberektől; és az már önmagában is elég rejtélyes. Sohasem vettem volna észre, hogy van valaki a bokrok és a fűzfák sűrűjében, ha nem látom meg a zöld növényzet közül a magasba emelkedő füstoszlopot, és nem érzem meg a parázson sülő hal illatát. Behatolok a növények közé, és egyszerre csak a kunyhó előtt találom magam. Nem látok senkit. A hal már majdnem odaégett a roston, éppen idejében érek oda, és a másik oldalára fordítom, mielőtt tönkremegy. Azután fölnézek, és egy mezítelen, vizes testű lányt látok a tó felőli oldalon. Megáll, és úgy néz rám, mintha csodát látna. Aztán megrázza magát, elfedi a testét egy lepedővel, ami teljesen beburkolja. Nagyon szemérmes, lesütött szemmel viszonozza a köszöntésemet. Később elmondja, hogy már az első pillanatban belém szeretett. A dolog nem lep meg, mert néhány nap óta nemcsak szép vagyok, hanem jól is öltözöm. Vettem magamnak egy tunikát meg egy köpenyt, a hajam szépen megfésülve omlik a vállamra, míg azelőtt egy madzaggal összekötve viseltem. Úgy gondoltam, hogy egy tolvaj számára fontos, hogy jóravaló embernek lássék. Merab azt mondja, hogy amikor meglátott, úgy érezte, hogy elhagyja az ereje, mert nagyon hasonlítok egy bizonyos személyre. Nem kérdezősködök, mert már megtanultam, hogy a kérdésekre rendszerint nem jön válasz, de bizonyára egy nagyon fontos valakire hasonlítok, mert a lány nagy tisztelettel, sőt félelemmel beszél velem. Étellel kínál, sült hallal és kölesből készült kenyérrel, de ugyanakkor igyekszik elkerülni az érintésemet, mintha szent volnék vagy kísértet. De amikor az evés után feléje indulok, és a karomba veszem, rögtön megadja magát. Sohasem láttam nála kezesebb és érzelmesebb lányt. Reszket, de egyetlen védekező mozdulatot se tesz. Az égre emelt szemmel tűri a fájdalmat, és fogadja a gyönyört, és olyan, mintha nem is lenne jelen. A végén már zavar a dolog, úgy érzem magam, mintha én is afféle szodomabéli lennék, aki egy angyalt is az ágyába fektetne. Kezdek kételkedni benne, hogy a lány valóban a sors ajándéka, amikor a kérdéseimre válaszol. Tulajdonképpen nem akarok tudni róla semmit, nem vagyok kíváncsiskodó, utálom a beszélgetést az ágyban: alapjában véve a kérdéseim nem is kérdések, mindössze egy kis igyekvés, hogy kedves legyek: mi a neved, hogyhogy itt élsz, akár egy remete? Egyszóval az a kis szívélyesség, amit az ember nem tagad meg még egy prostituálttól sem. – Tudod – mondja csöndesen –, én leprás voltam. – Felugrom, és távolabb megyek tőle, bár ő rögtön hozzáteszi: – De meggyógyultam. – Megtapogatom magam, és ösztönösen, ostobán vizsgálgatom a

27

bőrömet: a fertőzés nem ütközik ki ilyen gyorsan. Most én vagyok az, aki kerüli az érintését, meg nem tenném, még húszezer drachmáért se. Ő bizonygatja, hogy nyugodt lehetek: elment a templomba, hogy a köszönetét adományban fejezze ki, megmutatta magát a papoknak, akik egészségesnek nyilvánították. Való igaz, a bőre tiszta, nincs rajta sebhely vagy roncsolódás, de én szinte fuldoklom a dühtől és a félelemtől. Heteken keresztül fogom vizsgálgatni az egész testemet, rettegve, hogy nem ütközik-e ki valami a bőrömön: egy duzzanat, egy keményedés. Legszívesebben megfojtanám ezt az őrült nőt, aki itt áll előttem, de visszafogom magam, még csak nem is kiabálok vele, mert többet akarok tudni róla. Elmeséli, hogy azelőtt kénytelen volt itt élni, hogy ne fertőzzön meg senkit, és azóta is itt lakik, mert a közeli falvak népe még mindig fél tőle, akárcsak én. Nem ez érdekel engem. Azt akarom tudni, hogy pontosan hogyan történt a dolog. És Merab mesél: mindent elmond, és én nem tudom, hogy mit higgyek el, mert szinte önkívületben beszél. Egy galileai férfi volt Názáretből, akinek a neve Jézus, József fia. Rátette a kezét, és meggyógyította. Az ország tele van mágusokkal és kuruzslókkal, akik zsákszámra keresik a pénzt, de erről sohase hallottam. Merab azt mondja, hogy Jézus még nem kezdte el a küldetését. Nem tudom, hogy pontosan mit ért ezen, mert amikor erről a Jézusról beszél, fennkölt szavakat használ, és a hangja átszellemül. Ahogy én értem, kivételesen vagy talán próbaképpen gyógyította meg őt, mielőtt nyilvánosan megkezdte volna a mesterség gyakorlását. Jézus apja Merab egyik unokafivérének a nagybátyja. Azt akarom, hogy ismételjen el nekem minden szót, minden mozdulatot, játssza el újból az egész jelenetet. Ha mellőzzük a fecsegést, a férfi leírását, hogy milyen a szeme, a hangja, s ha leszámítom Merab rajongását, a dolog lényege a következő: a férfi így szólt hozzá: – A te hited meggyógyított téged –, aztán megérintette, és Merab meggyógyult. – Nem mondott semmi mást? – De igen, hogy a bűneim bocsánatot nyertek. – És azután? – A lelkemre kötötte, hogy ne vétkezzek többé. – És te nem vétkeztél többé – mondom én gúnyosan. Ha nem rémültem volna meg ennyire, nem lennék ilyen ocsmány, a lányokkal nem vagyok ilyen, szinte soha. Ő rám néz, és elsírja magát. Most már tudom, hogy kihez hasonlítok. Egy egész napot és éjszakát gyaloglással töltök, míg végül a felindultságom csökken egy kicsit. Már nem irtózat az, amit érzek, csak rémület, istenverte félelem attól, hogy ki van velem lökve. Szeretnék találkozni Jézussal, és szeretném hallani tőle, hogy a lánynak nem leprája volt, hanem csak valami közönséges bőrbetegsége. Bebeszélte neki, hogy fertőzött, hogy aztán úgy érezze, mintha meggyógyította volna. Ez a Jézus nem lehet jobb annál a sok csalónál, akik országszerte kóborolnak. Keresem Názáretben, de nem találom. Újból útnak indulok: itt maradok a környéken, végül majd csak rátalálok, nem szívódhatott fel. Az idő és a gyaloglás megnyugtat. Vitatkozom magammal, és végül meggyőzöm magam, hogy ok nélkül estem pánikba. A tó partja zöld, és gyönyörű dolog, ha az ember faluról falura jár, saját zsebből fizet az ételért és az ágyért, nem függ mások jóindulatától. Megtehetném, hogy újból eltulajdonítok egy-egy pénzeszacskót, csak azért, hogy a költségeimet fedezzem. Az első számú érvem az, hogy én is galileai vagyok, és ahogy Barakuk mondja, az én földijeim előbb találhatnak jóindulatra az Úrnál, mint egy másik galileainál. Más szavakkal, származhat-e Galileából valaki, aki képes a leprásokat meggyógyítani? A puszta gondolattól nevetnem kell. Aztán megláttam, hogy honnan került ki ez a Jézus: az apjának ácsműhelye van, néhány hónappal ezelőtt még ő is ott taszigálta a gyalut. Názáret nem a világ teteje, nem egy titokzatos város, hanem keményfejű parasztok faluja, benne néhány bolt meg egy templom, félnapi járóföldre az én szülőfalumtól. Összefoglalva mindezt, amit gondolok, jobb, ha az ember senki fia, mintha egy ostoba öregemberé, aki székeket és koporsókat fabrikál Názáret dicső városában. A második érv meggyőz róla, hogy nincs ok a sietségre. Néhány évvel ezelőtt együtt utaztam egy egyiptomi orvossal, aki rokonszenvet érzett irántam, és megtisztelt azzal, hogy beszélt nekem a hivatásáról. Tőle hallottam, jól emlékszem rá, hogy a lepra lassú betegség. Az ember ma megérinti a beteget, és a fertőzés csak egy év múlva ütközik ki rajta, de az is megtörténhet, hogy csak húsz vagy harminc év múlva. Aztán hirtelen robban ki, talán egy nagyon kemény, tojás nagyságú daganattal.

28

Ezért tehát fölösleges, hogy reggelenként, amikor fölkelek, elől-hátul vizsgálgassam magam. Nem fogom fölfedezni a tököt a dinnyeföldön. Egy másik valaki, akire emlékszem, az egy beduin, aki a sziklás Arábiából jött, és azt mondta, hogy az ő hazájának a sivatagaihoz képest a Sínai-félsziget valóságos virágoskert. Nem a szavai miatt emlékszem rá, hanem a jövő iránti derűs nyugalma miatt. Azt mondogatta, hogy minden meg vagyon írva, és az ember rendeltetését nem lehet megváltoztatni. Az én esetemben nagyon is így van, mert ha megkaptam a leprát, semmi se fogja megakadályozni, hogy a betegség szétrohassza a testemet egy év múlva vagy húsz év múlva. Csak ki kell várni. Addig is jobb, ha az ember jókedvű, ha lehet. A kutyám, Giosué minden bizonnyal mentes a betegségtől, egészséges és falánk, mint mindig. Olyan biztos vagyok benne, hogy irigységből hatalmasat rúgok belé. Egyébként én se vagyok fertőző, legalábbis most még nem, ha egyáltalán megfertőződtem, normális életet élhetek, hozzáérhetek bármihez, hálhatok nőkkel. Megsimogathatok egy gyereket. (Nem tettem ilyet soha, de ha akarom, kipróbálhatom.) De most inkább megpróbálok megállítani egy örömlányt a Tirusz felé vezető úton, mert az a véleményem, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Meg aztán le akarom dörzsölni a bőrömről az ártatlanság porát, amit Merab árasztott magából. Micsoda szemekkel nézett rám, amikor rájött, hogy most már soha többé nem lesz szűz; mintha szentségtörést követtem volna el. Ahhoz, hogy ismét normálisnak érezzem magam, nincs jobb egy föníciai szajhánál. Megáll, mert látja, hogy rendes az öltözékem, és mert egy drachmákkal teli erszényt mutatok neki. Nem túl sok az egész, körülbelül ötszáz, amit nem rejtettem el a hegyekben a többivel együtt. A nő karavánja kicsi; három teve meg egy öszvér. Az egyik állaton utazik a hölgy egy baldachin alatt, amelynek függönye össze van húzva. A másikon a szolgáló, egy elhízott néger lány. A két utolsó viszi a csomagokat. A hölgy kísérete egy sánta tevehajcsár, aki az öszvér farkába kapaszkodva gyalogol. Mielőtt előrenyújtaná az aranypapucsait, és leszállna a tevéről, a föníciai nő megvárja, hogy letérjünk az útról, megálljunk egy kis liget mellett, és hogy a tevehajcsár és a szolgáló felverje a sátrat. Közben a függöny mögül beszélget velem. Simogató hangon elkéri tőlem a pénzt, és megszámolja. Beleegyezem, mert különben le se száll a tevéről. Szép nagydarab nő, az arca ki van festve, de én nem a lábát vagy a karját nézem, miközben leszáll a tevéről, hanem inkább az ölét, ahol az van, ami az értékesebb: kívül egy aranyozott bőrerszény, belül, pedig az, ami lehetővé teszi, hogy az erszény megteljen. Miközben a sátorban vetkezünk, arra gondolok, hogy ez a luxustehén itt néhány röpke perc alatt megkeres ötszáz drachmát, mindössze annyi a fáradsága, hogy széttárja a lábát. Ötszáz drachmát, amit én az agyvelőm leleményével és az életem kockáztatásával szereztem meg. Tiszta öröm lenne kifosztani őt, mondom magamban, és a következő pillanatban már tudom, hogy meg fogom tenni, és azt is tudom, hogy miként. Ettől a gondolattól különleges ízt kap a szeretkezésünk. És különben is, meg kell adni, a föníciai nők értik ám a módját. Nekik az ember nemcsak a színrevitelt fizeti meg. Ha megszólal a kürt, mondja Barakuk, a harci kanca nem marad veszteg egy pillanatra sem, emelgeti a lábát, és dobálja a lovast a nyeregben. Egy szó, mint száz, igencsak profán cselekedet egy ilyen szívet-lelket felüdítő szeretkezés. Még mielőtt felöltöznék, beleteszem a szokásos teveháj-galacsint a hölgy turbánjába. A hosszú selyemszalag egyik végét kidugom a sátor alján. És íme, itt van Giosué kutya, aki a másik oldalról húzza a szalagot, nyáladzik és vonít. Amikor meglátja, hogy a turbánja eltűnt, a szajha őnagysága sivalkodni kezd, hogy beleremeg az ég, is kirohan úgy, ahogy van, meztelenül vagy legalábbis félmeztelenül. Néhány pillanat alatt megtömöm a zsebeimet, és egy marék kavicsot teszek az erszénybe a pénz helyére. Sietség nélkül búcsúzom el, de nem is kényelmeskedem. Ahhoz, hogy eltűnjek, elég nekem két nyíllövésnyi előny. Jól ismerem a terepet, és röhögnöm kell egy puha lábú kéjnőn vagy egy sánta tevehajcsáron, akik megpróbálnak üldözni engem. Ami pedig a néger cselédet illeti, ő olyan kövér, hogy ebben az esetben hatékonyabb volna, ha a futás helyett gurulna. Ha nem motoszkálna a fejemben a fertőzés kínzó gondolata, ami megmérgezi a legszebb örömöket is, a mai nap ünnepnap volna: egy első osztályú nő mindent megtett, hogy örömet szerezzen nekem, és egy halom pénz hullott az ölembe az égből. Lehet, hogy abban az erszényben volt a megtakarított pénze, a szajháskodásból összegyűjtött vagyona: a pénzérmék, amiket elvettem, egytől egyig ezüstpénzek voltak. Közöttük egyetlen drachma árválkodott, akár a tök a dinnyeföldön.

29

Most már a pénz megvan: megszereztem. Csak el kell mennem, összeszedni a zacskókat, amiket a hegyekben rejtettem el, és meglesz a húszezer drachma, amit elvihetek Appulának. De még nem gyújtok rá a győzelmi dalra. Sohasem képzeltem volna, hogy ilyen hamar összeszedek ennyi rengeteg pénzt, és a végén ilyen keserű leszek. Mit ér nekem, ha római polgár leszek, ha nem vagyok biztos az egészségemben és az életemben? Előbb meg kell találnom ezt az embert, és meg kell tudnom tőle az igazságot. Rómára majd azután gondolok, ha ugyan gondolok rá. Meg fogok enni egy egész bárányt, és leiszom magam. Megint rosszul leszek tőle, és az csodálatos lesz. Oly sokáig kerestem, és végül egészen véletlenül találkoztam a názáretivel egy menyegzőn, ahová nem voltam hivatalos. Ahogy keresztülmegyek a galileai Kána városán, szembe találom magam a násznéppel, és hallom, amint a vőlegény egyik barátja a nevén szólítja őt. Azért álltam meg, mert a jókedvű és még az éj leszállta előtt biztosan lerészegedő emberek gyülekezete valóságos szőlőskert lett a számomra: kiválasztom a legdúsabb fürtöket, és ha véget ér az ünnepség, szüretelni fogok. „Jézus" – mondja az a férfi. Nem látom azt, akihez szól, de rögtön megtudom, hogy egy názáreti férfiről van szó, József, az ács fiáról. Itt csak a menyasszony egy távoli rokonaként ismerik őt. Senki se beszél arról, hogy ő betegeket gyógyít, és nyomorékokat egyenesít ki. Az is az eszembe jut, hogy Merabnak talán víziói voltak, és az egészet csak kitalálta. Részt veszek a menyegzői lakomán, úgy teszek, mintha meghívtak volna. Tudjuk, hogy mennek ezek a dolgok. Az ember nyugodtan helyet foglal a jogainak teljes tudatában, a háziak a menyasszony rokonának vagy barátjának vélik, a menyasszony rokonai és barátai pedig azt hiszik, hogy a házhoz tartozik. Sokan vagyunk. A roskadásig rakott asztalok egy szőlőlugas árnyékában végignyúlnak az egész udvaron. Voltam olyan bölcs, hogy az asztal végén foglaltam helyet, mert az emberek kevésbé gyanakvóak olyasvalakivel szemben, aki tanújelét adja a szerénységnek. A názáreti egy kicsit följebb ül, az asztal másik oldalán. Ha igaz volna, hogy meggyógyítja a leprásokat, az asztalfőre ültették volna, és mindenki csak ővele törődne. Azonban ő ott ül, mint egy a sok közül, a fontos vendégek és az érdektelenebbek között: a názáreti unokafivér. Feltűnés nélkül figyelem. Nem igaz, hogy hasonlít rám. Talán csak egy kicsit, úgy általánosságban. Egyformán öltözködünk, többé-kevésbé egyforma a termetünk. De Jézusnak nem olyan vagány és napbarnított az arca, mint az enyém. Az ő arca jámbor, mint egy derék fiúé. A mamájával jött a menyegzőre is. A vőlegény nagystílűen rendezett el mindent. Órák óta folyik az evés. Az én emberem is jó étvággyal eszik, s közben halkan beszélget a szomszédaival. Sajnos a nagy zsibongásban nem értem egyetlen szavát se. Jézus arca egyszerre csak megváltozik, nincs már rajta az iménti türelmes kifejezés. A kék szeme különös módon néz, azt lehetne mondani, hogy lát valamit rajtunk túl, az udvar falain és lombjain túl. Már a lakoma végén, a viccelődésnél tartunk (és a menyasszonynak nem lesz nehéz pironkodnia, mert az én galileai földijeim olyan szabadszájúak, hogy az évődésüktől elpirulna még a tök is a dinnyeföldön), amikor valami izgatottságra leszek figyelmes. Azt hiszem, hogy Jézus édesanyja és én vagyunk az elsők, akik megértik, hogy mi történik, mert látom, hogy az asszony a fia füléhez hajolva beszél, és a már majdnem üres korsók felé mutogat. Megtörtént az a valóban megbocsáthatatlan eset, ami évekre szégyent hoz a jegyespár fejére: elfogyott a bor. Rosszul becsülték fel a meghívottak számát vagy az amforákét. Akár így, akár úgy, a helyzet olyan kínos, hogy még én is kényelmetlenül érzem magam. Az anya Jézus fülébe suttog valamit, mintha ő tudna segíteni a bajon. Ugyanazzal az imádattal teli arckifejezéssel nézi őt, amellyel a nem mindörökre szűz Merab beszélt róla. Azt, hogy a későbbiekben mi történt, szinte senki se vette észre. Az udvar egyik sarkában egy tető alatt hat kőedény sorakozott egymás mellett, amelyekben a vizet tárolják a rituális mosakodáshoz. Annyian merítettek már belőlük, hogy most már majdnem üresek voltak. A názáreti ifjú utasítására a szolgák újból teletöltötték őket a kút vizével. Vagy legalábbis így nézett ki a dolog. Merítettek a kőedényekből, a kancsókat az asztalokra tették, s nekem leesett az állam: bor volt bennük. Felálltam, odamentem az edényekhez, s fölemeltem a fedelüket: mind a hat borral volt tele. Nem volt nehéz a trükk, de ilyen nagy arányokban végrehajtani, ez sehogy se fért a fejembe. Persze, ha megéreztem volna, hogy Jézus mire készül, előbb felálltam volna az asztaltól, és fölfedeztem volna, hogy honnan vették a szolgák a bort, melyet az amforákba töltöttek, mielőtt úgy tettek, mintha vizet merítenének a kútból. A lakoma vidám

30

hangulatban folyt tovább: abban a hat kőedényben annyi bor volt, hogy egy egész század katona lerészegedhetett volna tőle. És a názáreti bora nem is volt rossz, még a pincemester is megdicsérte. Egy kis idő múlva feltűnés nélkül felálltam, és kimentem beszélgetni egy kicsit a fiúkkal, akik Jézus utasítása szerint megtöltötték az edényeket. Pénzt kínáltam nekik. – Most már, hogy a tréfa sikerült – mondtam nekik –, nyugodtan beszélhettek. Megígérem, hogy nem fogom elárulni senkinek se. Honnan vettétek a bort, amit az edényekbe töltöttetek? – De ők zavarodottan néztek rám. A legidősebb közülük rám szólt, hogy menjek onnan, és hagyjam őket békében. – Mi kizárólag vizet merítettünk – mondta. – A kútból. – Jól van, jól van – vágtam közbe szárazon. – Legalább azt mondd meg, hogy mennyit adott nektek Jézus, hogy a kezére játsszatok? – Egy árva fillért se – mondta a szolga, és nem volt az a hatalom, amely rábírta volna, hogy másítsa meg a kijelentéseit. Minden bizonnyal jól megfizették. Amikor Jézus és az anyja eltávozott a házból, utánuk mentem. Láttam, hogy bemennek egy másik, közeli házba, és rájöttem, hogy ott fogják tölteni az éjszakát, barátok vagy más rokonok vendégeként. Letelepedtem a sötétben azzal az elhatározással, hogy reggelig ott maradok őrségben. Aztán majd követem őket, s útközben majd valami szolgálatot teszek az anyjának, hogy beszédbe elegyedhessek velük. Giosué kutyát lesbe állítottam a ház mögé, hogy ugasson, ha valaki netán arrafelé hagyná el a házat. Valójában már nem is voltam olyan nagyon gondterhelt. Láttam már ilyet máskor is, sőt én is megcsináltam már ezt a kis tréfát a borrá változtatott vízzel, amiben végül is nincs semmi rendkívüli, sokkal egyszerűbb, mint a kötélhajigálás, amikor a kötél olyan merev lesz a levegőben, mint egy karó. Persze, ilyen nagyban, mint ahogy ő csinálta, még sohase láttam: az ember általában nem csinál többet egy amfora bornál. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon milyen célból fogott bele egy ilyen bonyolult vállalkozásba. Összeadtam a bor árát meg a cinkosok borravalóját, elgondolkoztam rajta, hogy mennyi időt fordíthatott rá, és majdnem titokban hajtotta végre, s ily módon nem használta ki a legfontosabb hatást, ami az ilyen esetekben nem más, mint az, hogy ámulatba ejti a lehető legtöbb embert. Nem értettem: az a férfi egy kissé félénknek látszott vagy talán túl tartózkodónak és gőgösnek, de nem bolondnak. Bármi volt is az indítéka, én már nem voltam gondterhelt, egy nagyon egyszerű oknál fogva: ha Jézus valóban tudná, hogy mi módon lehet meggyógyítani a leprásokat, nem vesztegetné az idejét holmi sarlatánoknak való butaságokra. Ez a gondolat felvidámított és ébren tartott, mert rögtön utána már Rómára gondoltam, azzal a megnyugtató bizonyossággal, hogy egészséges vagyok, mint a makk, van húszezer drachmám, római polgár leszek, és megcsinálom a szerencsémet. Elképzeltem a legközelebbi találkozásomat Appulával, és azt mondogattam magamban, hogy majd együttmegyünk Rómába. Hajnal felé már a város egészen a föníciai lotyó képét öltötte fel a képzeletemben. Meghajszolom nagy szajhát, mint a föld királya, ahogy Barakuk mondja. Már magasan járt a nap, amikor az anya kijött házból, egy öregasszonnyal együtt. Egy szamár vitte csomagjaikat. És Jézus? Az egyik cseléd azt mondta, hogy már pirkadatkor útnak indult. Így hát a názáreti jól kibabrált velem: a hátsó ajtón ment ki, megbabonázta Giosuét, hogy ne ugasson, és most már messze jár. Persze, látszott rajta, hogy tud bánni a kutyákkal. Azt kérdeztem magamban, hogy érdemes-e még keresnem őt. Most már biztos vagyok benne, hogy Merab csupán képzelődött. A názáreti megbabonázta, akárcsak Giosuét. Kitudja, talán a bűn leprájáról beszélt neki, ő pedig meg volt győződve róla, hogy megtisztította a bőrét. A mágusaink és szemfényvesztőink gyakran parabolásan beszélnek, akár a próféták. Jobb lesz, ha összeszedem az összes pénzemet, és Jeruzsálem felé veszem az utamat. Appula háza felé. Az úrnő már bizonyára visszatért útjáról, és ha véletlenül elfeledkezett volna rólam, huszonnégy darab szíriai gyöngy minden bizonnyal az eszébe fogja jutatni Kaleb, a körülmetélt tolvaj nevét. A fényes jövőtől megrészegültem, útnak indultak a hegyek felé. Két nap, amíg odaérek, tíz, amíg eljutok a római hölgy házához, néhány hét, amíg római polgár leszek, és aztán a dolgok igencsak mozgásba lendülnek. Most, hogy már közel vagyok ahhoz, amiről oly sokat álmodoztam, lázban égek a türelmetlenségtől. A második napon jó korán ébredtem föl. A hegyek lábánál egy barlangban aludtam, védve az éjszaka nedvességétől. Mielőtt elhagytam volna, tüzetesen megnéztem a menedékhelyemet,

31

megtapogattam a sziklafalakat, az ujjaim között morzsolgattam a föld porát. Arra gondoltam, hogy nem fogok soha többé egy sziklába vájt lyukban aludni, és hogy eljövendő római polgár-kalandor életem során bizonyára jól fog esni, ha visszagondolok az átélt nyomorúságra, márványpadlós, arannyal, bíborral festett palotámban felidézem majd ezeket a barlangokat. Könnyű, diadalmas, sietős léptekkel haladok. De bármilyen lassan megyek fölfelé, nehezen ismerem fel a helyszínt. Néhány tájékozódási pont alapján tudom, hogy a helyes úton járok, de a terep mintha fel volna dúlva. A tüskés bokrok ki vannak tépve a földből, a kövek megváltoztatták a helyüket. Nehéz szívvel érkezem arra a helyre, ahol elrejtettem a pénzt, tehetségem, merészségem, verítékem és majdhogynem a vérem gyümölcsét. Nincs itt már semmi. A szikla levált a hegyoldalról, és legurult a mélybe, a hegy gyomrában nincs más, csak sár és törmelék. Mielőtt ordítani kezdenék, mindenütt keresem, a sziklák között kutatok, de már tudom, hogy hiába. Rögtön rájöttem, hogy mi is történt. Ebben az átkozott országban sohase esik. Aztán hirtelen jön egy óriási felhőszakadás, amely egy óra alatt lezúdítja mindazt az esőt, amire hónapokig hiába vártunk, az eső a szorosok és a völgyek felé ömlik, hatalmas folyó lesz belőle, ami magával sodor mindent. Arra is rá kellett jönnöm, hogy mielőtt az ember a pénzét a kövek alá rejti, nem árt, ha meggyőződik róla, hogy nem éppen egy kiszáradt folyó medrében áll-e.

32

6. Az első pillanatok ott az üres lyuk előtt, ahová a pénzemet rejtettem, valóban szörnyűek voltak. Ha annak idején megtanultam volna sírni, most itt lett volna az alkalom, hogy sírva fakadjak. Egyébként máskor is gyakran lett volna rá alkalmam az életem során, akár naponta is és nem is egyszer; az éhezés miatt, a nagy hőség miatt vagy a félelem miatt, hogy valami rendőr vagy katona rossz társaságába keveredem. Az volt az érzésem, hogy üldöz a balsors; most szabadultam meg a leprától való félelemből, és íme máris belezuhantam a nyomortól való félelembe. Ott lebeg felettem nap, mint nap, és úgy ropogtatja a csontjaimat, akár egy oroszlán – ahogy Barakuk mondja. Valóban úgy érzem, hogy darabokra törtem. Nem tudom, hogy melyik tagom tört össze, de már nem vagyok ugyanaz a férfi, aki azelőtt voltam. Még az a gondolat se vigasztal, hogy nem a semmiből kell újra kezdenem, hiszen megmentettem a föníciai lotyó ezüstjeit. Főleg amiatt háborog a lelkem, hogy senkire se acsarkodhatok, hiszen az én hibám volt. Gyűlölöm ezt az érzést, hogy rosszabb helyzetben vagyok, mint a többi ostoba fráter, hogy olyan vagyok, mint az, aki senkivel se boldogul, és azután egyedül fuserál el mindent. Bravó, Kaleb, ki tudja, minek képzelted magad, nagy farkú római polgárnak, a makkabeusok, a zebedeusok urának, töknek a dinnyeföldön. Ilyen helyzetben kár is lenne lopni. Rögtön elkapnának, vagy a végén rájönnék, hogy saját magamat loptam meg. Tántorgó léptekkel járom Galilea poros útjait, lassan-lassan keresztülmegyek egész Szamárián, mivel mást se tudok, csak gyalogolni. Aztán egy este lehűl a levegő. Egy sziklafal alatt alszom, és egy illatos, lágy húsú nőről álmodom. Nem tudom, hogy kicsoda, nem is látom az arcát, mert nagyon sötét van ott, ahol szeretkezünk, de olyan nagy gyönyört érzek, hogy lehámlik tőle a bőröm, akár a kígyóké. Nem fáj, sőt alatta új, érzékenyebb bőr van. A nő a kacsójával meghámoz engem, lefújja rólam a régi bőröm foszlányait, azt hiszem, hogy csak most értem meg, mi is az, ha a férfi és a nő egymáshoz ér. Egész nap ez az álom jár a fejemben. Vidám vagyok, sőt elégedett. Visszatér belém az a jóleső, örömteli érzés, ami mindig is megvolt bennem, az, hogy gyönyörű dolgokat várok az élettől, amiket nem tudok igazán megkívánni, mivel el se tudom képzelni őket. Váratlanul rengeteg mindent tudok meg Jézusról. Itt, körös-körül mindenki róla beszél. Most, hogy már a falvakat járom, meg-megállok a fogadóknál. Úgy érzem, mintha a füleim megnyíltak volna. Hallgatok, és tele vagyok irigységgel. Ha az emberek fecsegéséből leszámítjuk a dajkameséket és a koholmányokat, ha tudjuk is, hogy a semmittevők és az unatkozó asszonyságok milyen túlzásokra ragadtatják magukat, akkor is világos, hogy Jézus rövid idő alatt nagy tekintélyre tett szert. Már nem titokban csinálja a tréfáit, már nem szórakozik amforákkal, amik látszatra vízzel vannak tele, pedig bor van bennük. Úgy látszik, hogy a kuruzslás mellett döntött. Az emberek süketekről beszélnek, akik hallanak, némákról, akik beszélnek, bénákról, akik fölkelnek és járnak. Nem kell hozzá sok, és azt fogják mesélni, hogy feltámasztja a halottakat. Bizonyára nagyon ügyes, mindig sikerül megőriznie a titokzatosság látszatát. Az emberek között, akik esküdöznek, hogy látták azokat a gyógyításokat, egyetlenegy se akad, aki ugyanúgy mesélné el a jelenetet, mint egy másik. Aztán ott vannak azok az esetek, amikor a gyógyulásra váró személy kettesben marad vele. Ha jól megy a dolog, vagyis ha a férfi vagy a nő azt hiszi, hogy meggyógyult, Jézus a lelkére köti, hogy ne mondja el senkinek, ami a legjobb módja annak, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. Biztos rengeteg pénzt keres. Tudom, hogy itt jár ezen a vidéken, és egyszer csak egy útkereszteződésnél szembejön velem. Elbújok az emberek között, akik az egyik szomszédos faluból jöttek eléje. Nem vagyok képes mások előtt beszélni vele, vagy talán van valami benne, ami visszatart attól, hogy megszólítsam. Megváltozott: már nem látszik annyira félénknek. Olyan tekintettel néz az emberek szemébe, mintha tudná, hogy azok mit gondolnak, de nem sértődik meg senki. Sőt időnként a jelenlévők egyike vagy másika térdre hull előtte, és bűnösnek mondja magát. Nem ez az első eset, hogy kóros vallásosságban szenvedő júdeaiakat látok. Nem múlik el évszak, hogy ne fedeznének föl valamelyik falujában egy szentet; minden évben megjelenik egy-egy új messiás. Ennek a népnek a homloka egy bronzlemez, mondja Barakuk, de ami mögötte van, az olyan puha, mint a gomolyatúró. Mivel nincs semmi sürgős dolgom, a názáreti kuruzsló után indulok kíváncsiságból, látni akarom, hogy amit csinál, hogyan csinálja. Aztán még mindig nem tettem le arról, hogy néhány szót váltsak

33

vele Merabról, az állítólagos leprásról. Nincs nehéz dolgom, ha nem akarom észrevetetni magam, mert állandóan egy embergyűrű veszi körül. Az emberek egy része állandó kísérő; elhivatottságból mennek vele, vagyis azért, mert ő hívta őket vagy azért, mert azt hiszik, hogy hívta őket. Mások pedig, és néha egész tömeg, azért követik egy darabig az útján, mert remélik, hogy látnak majd valami rendkívülit. Azt mondják, hogy azért követik őt, mert hallgatni akarják a szavait, de ő sohase beszél hangosan, s így csak azok a kevesek hallhatják, úgy-ahogy, akik közel vannak hozzá. De beszél, rövid történetkéket mesél, talán azért, hogy ne unatkozzon. Ezt onnan tudom, hogy esténként a tábortüzek mellett az emberek a történeteit ismételgetik, mintha azok, ki tudja, milyen próféciákat rejtenének magukban. Én nem találok bennük semmi különöset: az egyik történet egy férfiról szól, aki meghívja az embereket a menyegzőjére, de nem megy el senki, a másik egy földművesről, aki munkásokat keres a szőlejébe, vagy egy ifjúról, aki megszökik otthonról, aztán miután elszórta az összes pénzét, hazatér. Azt mondják, hogy még azt is elmagyarázta, hogy az asszonyok miként csinálják a kenyértésztát: kovásszal. Azok, akik követik őt, rendszerint nem tudnak időben, még az éj leszállta előtt hazatérni, ezért úgy töltik az éjszakát, ahogy tudják, ő meg az állandó kísérői mindig találnak valakit, aki vendégül látja őket, így jut fedél a fejük fölé. Megesik, hogy neki elege van abból, hogy emberek százai mennek utána, és megtréfálja őket: a híveivel együtt még napkelte előtt kereket old, és senki se tudja, hogy merre mentek. Egyszóval, otthagyja őket az út közepén. Az a furcsa az egészben, hogy senki se lesz dühös, azt mondják, hogy Jézus tudja, hogy mit csinál. Ha gorombán bánik velük, szerintük megvan a jó oka rá. Én nem hagyom lerázni magam, ismerem azt a szokását, hogy kámforrá válik, mielőtt megvirrad a nap. Távolról követem a kis csapatot, amely mintegy harminc főre zsugorodott (de amely napról napra gyarapszik), és várom az alkalmat, hogy beszélhessek vele. Vagyis azt várom, hogy a saját szememmel láthassam, amint meggyógyít valakit, aztán majd beszélek vele. Ha a helyzet úgy hozza. De ő, csak hogy engem bosszantson, nem gyógyít meg senkit. Múlnak a napok, egyik a másik után, és nem történik semmi. Amikor észreveszi, hogy mindannyian, százszámra, ott állnak csodára várva, bosszús lesz, és eltűnik. Szeret gyalogolni, akárcsak én, gondolatok nélkül, meghatározott cél nélkül. Leginkább az apró falvakat szereti, a kis házcsoportokat a mezőkön. Leül egy szikomorfa vagy egy fügefa árnyékába, ott üldögél, és a távolba néz. Közben a keze is jár, kifarag egy furulyát, megjavít egy széket. Ügyes asztalos, szinte nincs is szüksége rá, hogy a szemével ellenőrizze azt, amit csinál. Leszáll az este, és ő még mindig ott ül. Most a gyerekekkel beszélget és játszik, az asszonyok visszatérnek a kútról, és inni adnak neki az amforáikból. Később majd az asztalnál borral fogják kínálni. Tudom, hogy ha a bor jó, nem fogja visszautasítani. Ismerek már néhány embert a társaságból. A pihenés perceiben közelítem meg őket vagy este az udvarok szögleteiben, ők megszokták már a határozatlan követők látványát, az olyan emberekét, akik jönnek, és nem mennek el, akik még nem tudják, megéri-e nekik, hogy mindent odahagyjanak, és Jézus után menjenek. A tanítványok között, mert tanítványoknak tartják magukat, és őt mesternek nevezik, van egy tucatnyi főember: ők gondoskodnak róla közvetlenül, ők alkotják a kíséretét, a testőrségét. Mindannyian tagbaszakadt emberek, sokszor láttam már, amint körülállták őt, nehogy az emberek agyonnyomják. Néhányan közülük fiatalok és fürgék. Vannak köztük nők is: néhány öregasszony, néhány fiatal és szép nő. Nagyon vidám társaság. Találtam közöttük egy régi ismerőst is, egy lányt, aki mifelénk gyakorolta a mesterségét. A neve Mária, de mivel Magdalából származik, mindenki Magdolnának hívja őt. Szép és rokonszenves lány, és úgy látszott, hogy az ipart inkább jószívűségből űzi, nem másért, mert a pénzzel keveset törődött, sokszor mindössze azzal fizettem neki, hogy jól megnevettettem. Ő pedig utána elmondott egy imát. Én mindig azt gondoltam, hogy pályát tévesztett, és szerintem az, hogy egy bizonyos időt Jézus követői között tölt, csak a hasznára válhat: annyit imádkozik, amennyit csak akar, művelődik, és közben megtanulja a mester összes trükkjét. Ha nem talál valakit, aki feleségül veszi, egy idő után majd a saját lábára áll, és így hasznosítja majd a tanultakat. Ebben az esetben talán jól tenné, ha egy társra támaszkodna, egy megbízható emberre, akinek van élettapasztalata. Aki olyan, mint az a mímelt bolond, aki túljár a ravasz emberek eszén, és az ő ágyában alussza délutáni álmát. Ha ráadásul még szép férfi is volna, az nem ártana. Láttam már egy ilyet, egyszer, amikor az történt velem, hogy belenéztem a tükörbe. Magdolna félénk, és túl szép ahhoz, hogy az emberek komolyan vegyék, így hát én gyakorolhatnám a mesterség nyilvános részét, vagyis a beszédet, a kézrátételt, az égre nézést. Ő adná a tőkét a

34

társuláshoz, vagyis a tudást, hogy mi módon kell csinálni. Számomra az egy tökéletes együttes lenne, olyan, mint amikor Barakuk mondása szerint a sólyom és a galamb szövetkezik, és a kulcs beleillik a zárba. A tervemben az az egyetlen bibi, hogy ő távol tart engem magától. Amióta Jézus után jár, megváltozott. Nem bizalmaskodik a férfiakkal. Válaszol a köszönésre, néhány szót is hajlandó váltani, de nem nevet, inkább csak mosolyog. Egyszóval, tartózkodó lett, olyan, mint egy úrinő, aki fogadja a barátait: nem a saját házának a szalonjában, hanem Júdea mezőin. Már örömlány korában is túlságosan becsületes volt. Én többször is mondtam neki: azt a micsodát, a becsületességet a gazdagokon kívül csak azok a szegények engedhetik meg maguknak, akik nem túlságosan szegények. Mi nem. Nekünk gyakran fel kell áldoznunk a kenyérért és a szabadságért. De ő nem értette: vannak olyan emberi lények, akikre a becsületesség úgy rájuk tapad, akár a betegség. De az is meglehet, hogy valóban beteg volt, és Jézus őt is meggyógyította. Meg is kérdeztem tőle, már az első estén. – Nem – válaszolta ő –, de megbocsátotta a vétkeimet. – Gyere ide hátra – mondtam neki tréfálkozva –, és én is megbocsátom minden bűnödet. Ő nem sértődött meg, de sajnálkozva nézett rám, vagyis mintha sajnálatot érezne irántam. Merab is, miután megtettem neki azt a szolgálatot, és észrevette, hogy Jézus és én köztem jókora különbség van, ugyanilyen tekintettel nézett rám, szinte szánakozva. Ettől, pedig én dühösebb leszek, mintha pofonvágtak volna. – Értem – mondtam Magdolnának –, Jézus neked is a lelkedre kötötte, hogy ne vétkezzél többé. – Így van – válaszolt nagyon komolyan. – Ígérd meg, hogy ha meggondolod magad, én leszek az első, akit erről értesítesz. Elmosolyodott, de nem szívből, inkább csak kedvességből. Amikor láttam, hogy ennyire megváltozott, nagyon dühös lettem, de olyan dühös..., mint amikor azt látom, hogy az emberek eltékozolják Isten adományait. Amíg Jézus azzal szórakozik, hogy borral helyettesíti a vizet, addig egyáltalán nem érdekel. Az sem zavar túlságosan, hogy itt mászkál, és a púposokat meg a nyomorékokat gyógyítja, mert hamarosan el fogom lesni, hogyan csinálja, és akkor már ketten leszünk a porondon. De az, hogy rábeszéli a legjobb lányokat, hogy csukják be a boltot, az már az elevenembe vág. Felháborít. Csak tudnám, hogy miért csinálja. Hiszen nincs belőle semmi haszna. Ő nem használja a nőket, hozzájuk se nyúl, még fél kézzel se. A nők között, akik követik, akad néhány gazdagabb is, de a szép lányoknak, mint Magdolna, bizonyára nincs pénzük, amit a közösségnek ajándékozhatnának. Talán azért tartja őket, hogy a szent vagy a próféta hírét költse magáról, ami egy kuruzslónak jól jön: maga mellett tartja őket, pontosan azért, hogy az emberek lássák, őt nem érdeklik a nők egy csöppet sem. Nem nyúl hozzájuk, de nem nyúlhatnak hozzájuk, íme a gonoszság, a többiek se. Azt mondom, hogy ha ő megvan anélkül is, akkor miért nem hagyja békében legalább a prostituáltakat, hogy azért nekünk legalább jusson valami. Nem könnyű dolog négyszemközt beszélgetni Magdolnával, mert ő mindig ott van a tolongás kellős közepén, azok között, akik félnek, hogy egyetlen szót is elvesztenek abból, amit Jézus mond. De két vagy három nap múlva ő jön oda hozzám ragyogó mosollyal. – Igaz, hogy tudsz írni? – kérdezi. – Elboldogulok – válaszolom szerényen. Egy szívességet kérnék tőled. Azt kívánja, hogy írjam le a mester szavait nap, mint nap, és ne hagyjak ki közülük egyetlenegyet se. Mindent fel kellene jegyeznem: a szentenciákat, parabolákat, imákat, ördögűzéseket, mindent. Jézus azt mondja: „Milyen szép napunk van" példának okáért, s én leírom, hogy azt mondta: „Milyen szép napunk van. – Mondd csak – kérdezem tőle –, kitől származik ez a ragyogó ötlet? Azt hittem, hogy valamelyik tanítvány ötlötte ki, de kisült, hogy az ötlet teljes egészében az övé, Magdolnáé, és nagyon büszke rá. Ugrándozik a lelkesedéstől, amikor arra gondol, hogy ő meg a barátai milyen örömmel fogják olvasni, ahányszor csak akarják, azokat a szavakat, amelyeket Jézustól hallottak. Úgy teszek, mintha gondolkoznék. – Nem kis munka – jegyzem meg. – Van megtakarított pénzem – mondja Magdolna –, fizetek érte. – Tőled nem fogadok el pénzt. Megelégszem azzal, ha viszonzod a szívességet. – Nagyon szívesen. Mondd meg, hogy mit kell tennem!

35

– Semmiség az egész – mondom. – Csak annyi, hogy megteszed azt a szívességet, hogy elmagyarázod nekem Jézus valamelyik trükkjét. – Te nem beszélsz komolyan – mondja ő, és elsötétül az arca. – De igen. Neked nem kerül semmibe, nekem pedig jó keresetet fog jelenteni. A mestered trükkjeivel pénzt fogok csinálni, és hajlandó vagyok átengedni neked egy részt belőle. Vagy ha akarsz, társulsz velem, és megosztozunk a hasznon. Válassz, hogy melyik tetszik jobban, úgy lesz, ahogy akarod. De ő mindössze annyit mond, hogy aljas vagyok, ha azt hiszem, hogy képes elárulni a mesterét, Jézust. De ha el is akarná árulni őt, nem tudná, mert amiket Jézus tesz, azok nem trükkök, hanem csodák, és Jézus nem pénzért csinálja a csodákat, hanem Isten dicsőségére. És hogy szégyelljem magam. Meg ez meg az. Nem válaszolok. Csak annyit mondok neki: – Emlékezz rá, hogy együtt éheztünk, te meg én. Magdolna a fejét rázza. – Nekünk, szegényeknek, segítenünk kell egymást. Magdolna most igent bólint, s én abban a hitben ringatom magam, hogy rövidesen engedni fog. – Ismersz engem, még kislánykorodból. Mindig segítettem neked, amikor csak tudtam, és szép perceket töltöttünk együtt. Miért kezdesz most egy olyan valakivel, akit azelőtt sohasem láttál, aki nem közülünk való, és nem is lesz az soha? Hibát követtem el azzal, hogy így beszéltem: nem ad nekem igazat, hanem feláll, és menni készül. Tovább folytatom, mert szükségem van rá, hogy kiadjam a mérgemet. – Megtudhatnám, hogy mit remélsz? Nem veszed észre, hogy úgy néz rád meg a többi lányra, mintha olyan se férfi, se nő lények lennétek? Most megsértődött. Hátat fordít nekem. – Jól van – mondom komoran, – te leszel az oka. – Minek? – Újból lopni fogok, nincs más választásom. Magdolna könyörögve kér, hogy ne legyek olyan állhatatos a bűnben Meg akarja lágyítani a szívemet, elmeséli, hogy Jézus mennyi és miféle csodákat tett. Meghallgatom hátha sikerül rájönnöm valamire. Ő természetesen mindig az első sorból nézte az eseményeket; olyan közönség ő, amilyet minden mágus kíván magának: aki csak azt látja, amit láttatni akarnak vele, aki mindent elhisz, és el is meséli mindenkinek. Jézus akárhova megy, Magdolna számára minden szűnni nem akaró csoda: a süketek hallanak, a némák beszélnek, a vakok visszanyerik a látásukat. Az egyik embert, akit Magdolna szerint Jézus meggyógyított, véletlenül ismerem: egy jerikói vak embert, egy bizonyos Bartimeust, Timeus fiát, aki koldus volt. Mindig is gyanakodtam rá, hogy csak színleli a vakságát, hogy ezzel könyörületre indítsa az embereket, akiktől alamizsnát kér. A Jézus iránti általános lelkesedés közepette bizonyára volt egy gyönge pillanata, amikor is a názáreti megparancsolta neki, hogy nyissa ki a szemét. Kinyitotta, és abban a pillanatban elvesztette a kenyerét, úgyhogy a születése óta most először, kénytelen dolgozni a megélhetésért. Ha a dolog úgy áll, ahogy én sejtem, a gyógyító mesterség titka néha abban rejlik, hogy eleve egészséges embereket kell meggyógyítani. Ennek aztán megvan az az előnye, hogy ők nem mondhatják el az igazságot, sőt el kell hitetniük az emberekkel azt, hogy betegek vagy nyomorékok voltak. Ebben az a trükk, hogy föl kell fedezni a színlelt betegeket, a hivatásos vakokat, az érdekből süketeket. Ezt talán én is meg tudom tanulni. Nappal egy bizonyos távolságból figyelem a csoportot. A fiatal Jézus, a ki tudja hová néző tekintetével szerintem egyáltalán nem figyelmetlen, még egy légy röpte se kerüli el a figyelmét. Ha közelről meglát, rögtön rájön, hogy nem vagyok az övéi közül való, akár a paraszt, amikor belebotlik a tökbe a dinnyeföldön. Ebből kifolyólag, amikor Jézus rááll, hogy tesz egy kis csodát, én nem látom, hogy mit művel. Mindössze annyit látok, hogy egy férfi kiválik a csoportból, fut, kiabál és hadonászik. Azt mondja, hogy a keze el volt száradva, de Jézus megérintette, és ő ettől meggyógyult. Lehet. Ahogy mondtam, én nem láttam. Viszont vannak emberek, akik kétszer olyan messze voltak Jézustól, mint én, de biztos vagyok benne, hogy azt fogják mesélni, mindent láttak, az élettelen kart és a mestert, aki varázslatos erejével egészséges karrá változtatta. Nekem is az kéne, hogy olyan hírnevem legyen, mint amit Jézus

36

néhány rövid hónap alatt szerzett magának, s akkor megfizetnék egy embert, hogy rohangáljon a tömeg között, és ordibálja azt, hogy visszaragasztottam a fejét a nyakára; mindenki elhinné. Ahogy Barakuk mondja, van olyan ember, aki azzal árult el egy titkot, hogy túl sokat beszélt arról, hogy nem árul el semmit. Ezért hát tovább kérdezgetem Magdolnát, abban a reményben, hogy hátha kiszalad a száján valami, miközben egyre csak azt hajtogatja, hogy nincs számomra semmi mondanivalója. De ő résen van, kizárólag a megszokott dolgokat ismételgeti, amelyek közül szerinte a legfontosabb az, hogy Jézus nem a saját hasznára dolgozik, hanem Isten nevében. – Rendben van – mondom neki –, ha úgy akarod, én is gyógyíthatom az embereket Isten nevében. Jézustól csak azt kérem, hogy a technikai részt magyarázza meg nekem, a többi az én dolgom. Azt fogom mondani, hogy ő küldött engem De Magdolna még arra se hajlandó, hogy összehozzon a mesterével. – Magdolna – suttogom –, te már nem szeretsz engem. Elpirul, mert volt idő, amikor futott utánam. Nincs más hátra, ki kell játszanom a nagy adut. Becsukom a szemem, és kinyögöm: – Magdolna – mondom, és nagyot sóhajtok –, akarsz a feleségem lenni? De ő a fejét rázza. - Hagyd abba, Kaleb, hiába ravaszkodsz. – Tudod, hogy mi az igazság? – kérdezem tőle. –Az, hogy beleszerettél. Magdolna fülig pirul, rémülten néz rám, és elrohan. Nem számíthatok rá, hogy elmúlik a hóbortja Jézus iránt: a viszonzatlan szerelem tartósabb a többinél. Továbbra is ott keringek a csoport körül, mert végére akarok járni annak a lepraügynek. Miközben Jézus gyógyításait sorolta, a vakokat, akik visszanyerték a látásukat és a némákat, akik megszólaltak, Magdolna véletlenül megemlítette a leprásokat, akik kigyógyultak a bajukból. Ő esküszik rá, hogy igaz, hogy látta, amint Jézus egy szempillantás alatt meggyógyított egy súlyos leprást. Hiába minden vita, ő biztos benne. De Magdolna nem olyan tanú, akinek hinni lehetne. Ha Jézus azt mondja neki, hogy a napsütés, eső, ő kinyitja az esernyőjét. Már-már rászánom magam, hogy megszólítom a mesterét, amikor megérkezünk egy kis városba, és először látom Jézust munka közben: meggyógyít egy bénát. A város közel van Jeruzsálemhez, a neve Betánia. Úgy látszik, hogy az emberek tudnak Jézus érkezéséről, mert olyan nagy a sürgés-forgás, mint egy piacnapon. Én előrementem, hogy egy kicsit körülnézzek, és rengeteg nyomorékot, sántát, vakot, púpost, törpét és egyéb testi nyavalyával megvert embert láttam. A térre terelték össze őket, és ott a szegény nyomorultak rimánkodva szólongatják Jézust. De ő nem hallja őket, mellékutakon, sikátorokon bolyong, el-eltűnik. Itt, Betániában él egy barátja, egy fiatalember, akinek Lázár a neve, s Jézus az ő házában szállt meg. Én ott vagyok a tömegben, amely az udvarban zsúfolódott össze. Nem tudnék elmenni, még ha akarnék se, mert minden oldalról szorongatnak. Kiáltoznak, de hogy úgy mondjam, jólnevelt módon, mintha a kiáltás önmagától buggyanna ki belőlük, és nem bírnák visszatartani. Egy nő, Lázár nővére, minduntalan kinéz az udvarba, attól fél, hogy összetapossák a mentát és bazsalikomot tartalmazó cserepeit. Csúnya és gondterhelt nő, néhány siheder tréfálkozni kezd vele: – Eriggy innen, Márta – mondják neki –, küldd ide nekünk Máriát! – Minden bizonnyal Mária a szebbik nővér, de a fiúk szavaiban nincs rosszindulat, csupán jókedvűek. Hosszú idő óta várakozom ott, mert Jézus, amikor asztalhoz ül, nem kapkodja el a lakomát, és egyszer csak megérkezik négy ember, egy bénát hoznak hordágyon. Tagbaszakadt, izzadt, mezítlábas férfiak. Látszik rajtuk, hogy messziről jöttek, és hogy futva tették meg az utat attól való félelmükben, hogy későn érkeznek. Ahogy magukhoz térnek, ők is kiabálni kezdenek. És ezek itt nem tréfálnak: érdes hangjuk szinte fenyegető, ahogy bekiabálnak Jézusnak, hogy azonnal jöjjön ki. A béna hordágyát egészen az ajtó elé vitték, a könyökükkel furakodva előre a tömegben. És íme názáreti megjelenik a küszöbön, és mindenki elhallgat. Ő végigmér bennünket egy kicsit mérges tekintettel, ahogy ilyenkor szokta, mintha azt mondaná: „mi a fészkes fenét akartok tőlem” majd lenéz a betegre. A béna ember, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta őt, mintha meg lenne babonázva: feltámaszkodik a könyökére, az arca kipirul, a szeme ragyog, mintha lázas volna. Kis növésű, görcsbe merevedett emberke, látszik rajta, hogy még az is nagy erőfeszítésébe kerül, hogy a könyökén tartsa magát. A názáreti megkérdezi tőle, hogy valóban erősen hisz-e abban, hogy ő, Jézus, meg tudja őt gyógyítani.

37

Igen válaszolja az emberke. Ekkor Jézus azt mondja neki, hogy a bűnei bocsánatot nyertek. Én tréfának tartom az egészet, de a béna nagyon boldog lesz tőle, az arca felragyog és elmosolyodik. Ekkor Jézus érces hangon megparancsolja neki, hogy keljen fel és járjon. És a béna fölkel és jár. Nem ilyen gyorsan történik mindez, ahogy én elmondom, először nagy nehezen a kezére tápászkodik, aztán a térdére, verítékezik a fáradtságtól, kiegyenesedik, imbolyog, de végül is feláll. Tesz néhány lépést is, hozsannakiáltások és taps közepette. Az emberek szétszélednek, én pedig a tér felé indulok, s közben a történteken töprengek. Egyszerre csak megértem, hogy mi is történt, és kis híján én is kiabálni kezdek. Nagyon egyszerű a dolog. Alapjában véve mit csinál Jézus? Megengedi ennek a bénának, hogy elhiggye, hogy valaki képes meggyógyítani őt, az meg olyan mélységesen hisz benne, hogy a dolog meg is történik. Jézus tehát egy eszköz, a megszerzett hírnevével meg minden egyébbel együtt, beleértve a hitről meg a bűnbocsánatról szóló szavakat, és valójában a béna az, aki meggyógyítja önmagát. Elég, ha hisz, és az akaratát összpontosítja. Végül is nem hiányzik semmije, nem kell kinövesztenie a lábát vagy a karját, a lábnak és a karnak mindössze ki kell nyújtóznia, meg kell mozdulnia azok után, hogy éveken át mozdulatlan volt. Például ez a fiú, itt a téren, aki egy szalmazsákon fekszik előttem, ő is béna. A torka be van dagadva, könyörög, sír, mert a Lázár házánál történt gyógyítás híre ide is eljutott, és most persze ő is reménykedik. Egészen kicsavarodik, látszik rajta az erőlködés, hogy hinni akar, mintha egy „ki hisz jobban" versenyt kellene megnyernie. Elég volna, ha valaki egy kicsit segítene neki, egy jelet adna, ahogy Jézus csinálja. Össze kellene gyűjteni a hitét valami tölcsérfélében, és egyenesen arra az elhatározásra kellene irányítani, hogy keljen fel és járjon. Még nem tudom, hogy miként történt. Az egyik pillanatban még ott állok, és azt magyarázom magamnak, hogy is van ez az egész, a következő pillanatban pedig már beszélek is a fiúhoz, ahogy Jézus szokott. – Testvér, van hited? – kérdezem tőle. A jelenlévők közül néhányan láttak engem az elmúlt napokban a tanítványok között, és rögtön körém gyűlnek. Hallgatásra intenek mindenkit. A csöndtől megrémülök, mert érzem, hogy mindannyian várnak valamit. A gyógyítást, a csodát. És tőlem várják. Van időm rá, hogy csikorgó félelemmel megkérdezzem magamban, vajon mi jutott az eszembe. Ki tudja, mi ösztökélt: a megértés öröme, a Jézus iránti irigység? Bizonyos mértékben a lepra gondolata is, amely ismét gyötörni kezdett. Azt hiszem, hogy ha el tudom érni, hogy ez a fiú járjon, bebizonyítom magamnak, hogy egészséges vagyok, hogy nem kaptam meg a leprát. Ott vagyok, ott állok, kezemet a magasba emelve. Mindenki áhítattal néz rám, és akkor eszembe jut, hogy egy kicsit hasonlítok Jézusra, és hogy a ruhám is hasonló. – Te valóban hiszel? – kérdezem a fiút. – Biztos vagy benne? – Igen – feleli ő nagy buzgalommal. – Hiszed, hogy én meg tudlak gyógyítani Jézus nevében? Ő egy pillanatig habozik, aztán így válaszol: – Igen. Mondom Jézusnak a bűnökre vonatkozó szavait, amik véleményem szerint ezek magánügyeket érintenek, viszont más szavait megismételve így szólok a bénához: Kelj fel és járj! Rögtön észreveszem, hogy a hangom egyáltalán nem olyan mély, mint ahogy a názáreti beszél, sőt a szavak fejhangon törnek elő belőlem, mert ideges vagyok. Zavarban vagyok, az az érzésem, hogy valami nem stimmel. És valóban, a fiú nem kel fel, következésképpen nem is jár. Olyan düh, olyan elkeseredés vesz erőt rajtam, hogy vonítok, akár egy kutya. Lehajolok a bénához, a lábára állítom, a kezemmel támogatom. Megrázom, kiabálok vele: – Járj, te átkozott! Mit gondolsz, hogy Jézus idejön és támogatni fog, vagy angyalok szállnak le az égből? Te vagy az, akinek járnia kell, te nyomorult, szar nyomorék! – Legszívesebben megfojtanám, mert az ő hibájából az egészet megette a fene. Közben, ahogy rángatózik, kicsúszik a kezemből, összeesik, mint valami rongy, és megüti magát. A fiú ordít, az emberek pedig felemelt ököllel rohannak rám. Magdolna azt mondogatta nekem, hogy Jézus tanítása szerint úgy kell szeretnünk egymást, mint a testvéreknek. Úgy látszik, hogy a betániaiak nem értették meg egészen. Kis híja volt, hogy agyon nem vertek. Először csak úgy nagyjából püföltek, ököllel és rúgásokkal, ahogy jött. Amikor már a földön heverek, olyannyira megtaposva, hogy nem tudok mozdulni se, felkötöznek egy szamár hátára, hogy

38

kényelmesebben püfölhessenek, lökdösődés nélkül. Szerencsére egy ijedős állatot fogtam ki, amely az első adag ütlegeléstől úgy megijed, hogy áttöri az üldözőim gyűrűjét, és szapora ügetésben indul el lefelé az úton. Most kövekkel hajigálnak meg, de egyetlen kő se talál fejen, ami egy másik szemszögből nézve elég nagy baj, mert így nem tudok elájulni. Szép dolog lenne, ha elveszteném az eszméletemet, aztán felébrednék, mondjuk Appula ágyában, ő ott volna mellettem, és gyógyítgatná, balzsammal kenegetné a sebeimet. Mielőtt még az ütések elkábítottak, rájöttem, hogy miért sikerültek ilyen balul a dolgok. Egy kicsit azért, mert inamba szállt a bátorság és egy kicsit azért, mert én nem vagyok Jézus. Ezzel azt akarom mondani, hogy a fiú nem hitte elég erősen, hogy Jézus általam is képes meggyógyítani őt, nemcsak személyesen. Ily módon az akarata egy pillanatra megtört, akár a napsugár, ha az útjába teszed a kezedet. De a fő ok az volt, hogy valami más is történt, vagyis az, hogy valaki, egy isten vagy egy démon, egy pillanatra elvette az eszemet. Én és a kézrátétel, én és a hitről mondott szavak? Sohasem fordult meg a fejemben, és nem is fog soha, hogy bitoroljam a gyógyítók és a bűnbánók mesterségét. Micsoda őrültség! Biztosan a napsütés volt az oka meg az a hosszú várakozás Lázár háza előtt. Nem vagyok én prédikátor, közönséges tolvaj és csavargó vagyok. Nem érezném magam ilyen halálosan rosszul, ha a szamár veszteg maradna. De ez egy olyan állat, amely ha egyszer elindult, önmagától nem képes többé megállni. Minden lépés, minden zökkenés összerázza a darabokra tört csontjaimat. Már távol vagyunk a várostól, letértünk az útról, az ösvényekről is, de ez a dög még mindig fölfelé megy. Aztán egyszerre csak megáll egy meredek sziklafal előtt. Nincs tovább út, se előre, se oldalra. Az én szamaram olyan szamár, hogy nem éri fel ésszel, hogy elég volna megfordulni, máris megtalálná a szabad utat. Már jó ideje egy helyben állunk. Érzem, hogy meg fogok halni, mert meg se tudok mozdulni, és a szamár ügyet se vet a kiáltásaimra. Szerencsére, egy lány is meghallja a kiáltásaimat. Legalábbis a hangjából ítélve azt hiszem, hogy lány, mert őt magát nem látom. A szamár egy pár botütés rábeszélésének engedve megfordul, és újból elindul. A lány csak vele beszélget, nem válaszol a kérdéseimre, közömbös marad jajveszékelésemmel szemben, nem oldozza el a kötelékeimet, még csak nem is köszön nekem. Megfordul a felemben, hogy oda fog vinni egy szakadék szélére, engem letaszít, a szamarat pedig megtartja magának. Az én helyemben mindenki ugyanígy félne. Pedig a lány nem csúnya. Szőke, kócos, piszkos kis boszorkány, egy kecskebőr a ruházata, a szeme vad és egészen világos. A szamár újból megáll, a lány elvágja a zsinegeket, amikkel gúzsba kötöttek. Úgy zuhanok le, akár egy zsák, de ez mit se számít, ha ott lenn egy szakadék van. Végül is, a halál és az ájulás között bizonyára nincs sok különbség. Azt mondja Barakuk: a szemem megnyílt az Úr csodatételeire, és a szívem vidámsággal telt meg. És azt is mondja: örvendjetek, Izráel fiai, mert ő elveszett és megtalálták, meghalt és visszatért a világra. Tehát nem pusztultam el. Újból kinyitottam a szemem, és boldog voltam, örültem, hogy élek. Később a lány megmagyarázta, hogy azért nem vágta el rögtön a zsinegeket, mert akkor leestem volna a szamárról, és ő nem bírt volna visszatenni a nyeregbe, hogy a házába vigyen. Nagyon jól gondomat viseli, olajjal és péppé őrölt illatos levelekkel gyógyítgat. Keveset beszél, és sokat ad ennem: árpakenyeret, sajtot és kecsketejet. Egy nappal utánam megérkezett Giosué kutya is. Neki is kijutott egy kiadós verés. Elmúlik néhány nap, míg én olyan állapotba kerülök, hogy meg tudjam vizsgálni a helyzetemet. A szalmán elnyúlva fekszem egy szűk kis barlangban, amelynek a bejáratát nádtető fedi. Öt vagy hat kecske legelészik a közelben, felváltva jönnek, és a lábamat nyalogatják. A lány reggel és este megfeji őket. Sovány és félvad, mint a kecskék, Debóra a neve, és ki tudja, honnan került ide azzal a tüskés és sárga hajával meg azzal a világos szemével. Nincs más dolgom, hát csak nézem őt, és lehet, hogy túl behatóan bámulom, mert megelégeli, és hátat fordít nekem. De én hátulról is tovább nézem. A kalandom a béna fiúval egy egész hónapi kényszerpihenőbe kerül nekem. Meg néhány ezer drachmámba, mert voltak, akik megvertek, és voltak, akik meg elvitték a pénzemet. Nincs semmim, de mintha az most nem is érdekelne olyan nagyon. Bizonyára azért, mert nagyon el vagyok foglalva a fejemmel és a testemmel. A testem sajog, a fejem pedig a názáreti trükkjeire gondol. Még mindig biztos vagyok benne, hogy helyesen láttam; nem Jézus gyógyította meg a bénát, mindössze kényszerítette őt arra, hogy a hite segítségével önmagától gyógyuljon meg. A fiú, akivel én próbálkoztam, nem tudta megtenni ugyanezt, mert nem gyakoroltam rá elég erős hatást. Én olyan ember vagyok, aki túlságosan szereti az egyszerűséget: nem tártam szét a

39

karomat, nem emeltem a szememet az égre, nem beszéltem az Isten országáról. Ezentúl meg kell lennem, ha azt akarom, hogy a beteg minden erejével higgyen bennem. El fogom mesélni, hogy a rokona vagyok egy prófétának, aki odafentről irányít engem. Pimasz fapofa, és az emberek bármit bevesznek. Hisznek Jézusnak, még akkor is, amikor azt mondja, hogy a mennyekben lakozott az atyjával, aki leküldte őt ide, hogy megnézze, lehet-e valamit tenni érettünk. Az egyetlen veszély az, hogy elröhögöm magam. De majd a betániai verésre gondolok, és máris elmegy tőle a kedvem. Mindenesetre jobb, ha a sikernek vagy a bukásnak nincsenek szemtanúi. Legközelebb a bénái elviszem egy félreeső helyre, hogy a dolog köztünk maradjon. Itt, ezen a helyen, ahol vagyok, olykor-olykor megjelenik egy pásztor, egy paraszt. Debórához hasonló félvad emberek, akik időnként be-benéznek a barlangba. Debóra hátraviszi őket, oda, ahol majdnem teljesen sötét van, hogy ne zavarjanak. De így is zavarnak. A lotyó pásztorlány vagy pásztor örömlány azt mondja, hogy törődjek a magam dolgával. Amióta megvertek, rosszul működik az agyam, és csupa marhaságot mondok. Azt válaszolom neki például, hogy nem tudom elviselni, hogy bizonyos disznóságok történjenek a jelenlétemben. – Ez az én házam – mondja ő. – De nem szégyelled magad? – kérdem én. Azt válaszolja, hogy ő szabad, azt teszi, amit akar, és egyetlen férfi se tilthatja, vagy engedheti meg neki ezt vagy azt. Hozzáteszi még, hogy én vagyok az utolsó, aki kinyithatja a száját. – Én etetlek és itatlak – mondja –, gyógyítom a sebeidet. Mivel fogsz fizetni érte? – Tartsd meg a szamarat! – Nem is a tiéd – válaszol ingerülten. Nem hittem volna, hogy annyira érdekli az, hogy mi az enyém és mi az övé. Később megtudtam, hogy azért sem fogadta el fizetség gyanánt a szamarat, mert a dög közben megszökött, valószínűleg visszament Betániába a gazdájához. Így múlik el egy hónap, és ezalatt meggyűlölöm azokat a férfiakat, akik Debórát látogatják. Először is azért, mert ők igen, én meg nem, mivel még mindig képtelen vagyok a lábamra állni; azután meg azért, mert lerí a pofájukról, hogy röhögnek rajtam. Amikor már kezdek lábra állni, Debóra visszautasít. Azt mondja, hogy nem tetszem neki, hogy gyönge vagyok, hogy nem akar szeretkezni velem. Miért? Hát ki vagyok én? Tök a dinnyeföldön? Dühbe gurulok, de nem szólok egy szót se. Várj csak, majd meglátod. Majd jössz még sóval a kezedben, de már késő lesz, mondja Barakuk. Egy hét múlva vagy valamivel később, egyik reggel fölkelek, és úgy érzem magam, mint egy oroszlán, amely gazellára vár, hogy felfalja. Megjelenik az egyik állandó vendég, az, amelyik a legellenszenvesebb, s én határozottan és erélyesen behúzok neki egyet. A fickó elszalad; lefogadom, hogy többé nem jön vissza. Aztán Debóra következik, nekem ugrik, és összevissza karmol. Vele tovább tart a küzdelem. Estig küszködünk egymással a szalmán, csak azért hagyjuk abba időnként, hogy együnk valamit. Olyan pehelykönnyű, olyan vékony a dereka; időnként az az érzésem, hogy egy dühös kislányt tartok a karomban, aki nem akar elaludni. Rögtön utána fölfedezem, hogy bizonyos pontokon egyáltalán nem olyan sovány, nem tudnám megmondani, hogy mihez hasonlít, mert közben elfelejtek gondolkodni. A következő éjszakát átalusszuk. Hajnalban fölkelek, hogy odébbálljak, ő meg jön utánam. Nem láttam még soha senkit, aki ilyen gyorsan bezárta volna a boltot. Eloldozta a kecskéket, néhány rongyot batyuba kötött, és máris készen volt. Minthogy eddig nem volt időnk rá, most a gyaloglás közben gondolkoztunk néhány terven a jövőt illetően. Nincs egyéb tőkénk, csak saját magunk, a képességeink. Én tolvaj vagyok, ez rendben van, de Debóra nem csupán szajha; suttogva bevallja nekem, hogy előre meg tudja mondani a jövőt. Akkor hát mi kell még? – mondom. – Menjünk a városba, Jeruzsálembe. Te leszel a jósnő, egy sátorban fogsz jósolni, én meg gondoskodom a kliensekről. Debóra megsértődik. Az ő jövőbe látási képessége komoly dolog, amiből semmiképpen sem akar üzletet csinálni. Hát akkor? Szerinte azzal is meg fogjuk csinálni a szerencsénket, hogy az ostobákat majd az orruknál fogva vezetjük. Szélhámosok, gazfickók leszünk, imposztorok és csalók. Azt mondjuk a gazdagoknak, hogy megtanítjuk őket még több pénzt csinálni, közben pedig jól megkopasztjuk őket. Titkokat fogunk árulni, meg fogjuk mutatni a holdat a kútban. Miközben együtt mendegélünk, minden nagyon könnyűnek látszik. Egy halom pénzt fogunk keresni, és együtt megyünk Rómába. Viszont nem lesz velünk Giosué kutya, neki nyoma veszett, vagy féltékenységből, vagy azért, mert kiszimatolt egy tüzelő szukát, amely cél nélkül kóborol, mint ő vagy mi. Kár érte.

40

Nem beszélek Debórának arról a szándékomról, hogy kuruzsló akarok lenni. Először is biztos akarok lenni a dolgomban. – Miért nem nézel egy kicsit az én jövőmbe? – kérdezem tőle félig komolyan, félig tréfásan. – Van valami, amit szeretnék megtudni. – Mi az? – Megmondom, de meg kell ígérned, hogy nem titkolod el előlem az igazságot, bármi legyen is az. – Lehetetlen – mondja ő, és vállat von. Nem, az lehetetlen, hogy megmondja nekem az igazságot, hanem az, hogy ebben a pillanatban jósoljon. Mivelhogy túl sokat szeretkeztünk. Úgy látszik, Debóra csak akkor lát a jövőbe, ha már egy jó ideje nem feküdt le férfival. Így hát én mindössze azt láthatom előre, hogy ha rajtam múlik, kevés alkalma lesz rá, hogy a jóstehetségét gyakorolja. Rómáról is mesélek neki. Kedvesen meghallgat, de látszik rajta, hogy a mesém egyáltalán nem hozza lázba. Nem álmodozhatunk mindannyian ugyanarról a dologról. Valójában Debóra sohase lát messzire. Csak arról álmodozik, amit rögtön meg is tud szerezni. Most például, abból a kevés pénzből, amije van, egy igazi ágyban, egy igazi szobában akar szeretkezni. Miközben ott alkudozunk a fogadó gazdájával a szoba áráról, megpillantok egy istállófiút, aki az udvar másik oldalán egy lovat csutakol. Húzza az egyik lábát, ami teljesen béna, nem hajlik. Ez az én emberem, meg fogom gyógyítani, ahogy Jézus szokta. Az éjszaka közepén már azt hiszem, hogy nem lesz időm rá. Hiába várom, hogy Debóra jóllakjon és elaludjon; kifizette, tehát használni is akarja az ágyat egészen reggelig. Én is egyetértek vele abban, hogy ez a legjobb módja egy ágy használatának, különösen egy olyan nővel, mint ő, akinek hét lelke van, de ezen az éjszakán lenne más tennivalóm is. Kijövök a szobából egy ürüggyel (vagyis azzal, hogy oda megyek, ahová nem mehet helyettem más), és az istállóba megyek. Magammal viszem Debóra sárga kendőjét: nem álruhaként használom, elég, ha egy kissé furcsán festek, mint mondjuk a tök a dinnyeföldön. Persze, egy kicsit több idő kellene hozzá meg egy kis nyugalom. Például, nem rúgással kellene fölébreszteni a szalmában alvó fiút, aztán néhány lépést visszaugrani, hogy amikor a fiú kinyitja a szemét, az ajtóban lásson, amint rám süt a hold. Amikor ijedtében felkiált, nem szabad pisszegni, attól félve, hogy felveri az egész barakkot. Békésen mosolyogva föl Kell emelnem az egyik kezemet. Megpróbálom, és váratlanul minden nagyon jól megy. A fiú megnyugszik, fél térdre ereszkedik, összekulcsolja a kezét, és azt mondja: „Jézus". Bizonyára látta már a názáretit, amikor az errefelé járt, és én – azt hiszem, már említettem – távolról nagyon hasonlítok rá. Elhatároztam, hogy most mindenben utánozni fogom, a hitéről való kérdezősködésben meg a bűnök megbocsátásában is. Hidegen, pontosan hajtok végre mindent: végül is a sántának kell hinnie, nem pedig nekem. Viszont Betániában nagyon felindult voltam: egy kicsit az izgalomtól, hogy fölfedeztem a gyógyítás titkát, egy kicsit a körülöttem tolongó emberektől való félelemtől szinte úgy éreztem, hogy én vagyok az, aki a csodára vár. Itt nem, itt egy kísérlet folyik: lehet, hogy jól fog menni, lehet, hogy rosszul, de nem fog meghalni senki. A fiú remeg, és merően bámul rám. Ez az alkalmas pillanat. – Kelj föl és járj – mondom neki olyan mély és higgadt hangon, mint amilyet Jézus használ az ilyen esetekben. Elégedett vagyok magammal: még a hang is tökéletes volt. Ő felkel és jár. De úgy jár, ahogyan ezelőtt, merev lábbal. Bevallom, hogy csalódottabb vagyok, mint ő. És az bosszant a legjobban, hogy el kell ismernem: valami azért mégis hiányzott a dologból; mi van ebben a Jézusban, ami bennem nincs meg? De aztán belém hasít a gyanú, mert a legfontosabb pillanatban a fiú figyelme ellankad, a szeme elfordul, és ki tudja, mit néz a hátam mögött. Megfordulok, hát Debóra áll ott, egy lepedőt csavart magára, és leesett állal néz rám. – Kaleb – mondja panaszosan –, megőrültél? Gyere vissza az ágyba. Kezdem érteni, hogy a prófétáknak miért nem volt soha feleségük.

41

7. Debóra átkacagta az éjszaka hátralévő részét, amikor megértette, hogy mit csináltam az istálló ajtajában a sárga kendőbe burkolózva. Szerinte képtelenség, hogy valaki varázslatot akarjon véghezvinni szerelemtől jóllakottan. Szerintem viszont a két dolognak semmi köze egymáshoz: először, mert nem varázslat volt ez és különben is, egyáltalán nem vagyunk mindannyian olyanok, mint ő, akinek legalább egypár hétig távol kell tartania magától a férfiakat, hogy jövendölni tudjon. Azt mondja, hogy ha valóban kuruzsló akarok lenni, az lesz a legokosabb, ha apró dolgokkal kezdem: nem bénákkal vagy sántákkal, hanem fejfájós asszonyokkal és szamárköhögéses gyerekekkel: semmi kézrátétel, semmi bűnbocsánat, porokat és kenőcsöket kell árulni. Barakuk viszont azt mondja, hogy a szamár akkor tanult meg úszni, amikor elhitte, hogy ő hal. Szerintem, neki van igaza: azon a napon, amikor elhiszem, hogy kuruzsló vagyok, valóban azzá válok. És különben is, nem igazságos dolog, hogy én porokat árulok, miközben a názáreti híres lesz. Tudom, hogy Debóra hogyan gondolkozik. Benne nincs becsvágy, megelégszik azzal, hogy máról holnapra él. A lelkében olyan gőgös, akár a sátán. Néha szánakozva néz rám, de nem azért, mert szegény és szerencsétlen vagyok, hanem azért, mert férfi vagyok. De lehet, hogy ez csupán a képzeletem gyümölcse. Pénzre van szükségünk, és Debóra azt mondja, hogy a pénzszerzés legbiztosabb módja az emberek becsapása. Rögtön az eszembe jut két vagy három haditerv, olyan pompásak, hogy Debóra jóízűen kacag, amikor elmesélem neki. Sajnos a csaláshoz és a finomabb szélhámosságokhoz pénz kell: ruhát, cipőt, ékszereket kell vásárolni attól függően, hogy kit akarunk megszemélyesíteni. Az ember nem nézhet ki koldusnak vagy éhenkórásznak, mint mi. Rendben van, mondja Debóra, koldusunk nézünk ki? Akkor kéregessünk. A járókelők szívének meglágyítására elhatározzuk, hogy különböző betegségeket színlelünk, fekélyesek, gennyesek, rondák és szánalomra méltóak leszünk. Bekötöm az egyik szememet, a kötés alól sűrű, zöld nedv csöpög, iszonyatos látvány: füge héjából préseltem ki. A testemet és Debóra testét fekélyek, sebek, üszkösödések, sipolyok borítják el. Nagyon ügyes vagyok az ilyen mutatványokban: a bőrre enyvvel kenyérgalacsint ragasztok, ami úgy néz ki, mint egy duzzanat. Azután hozzáadom a színezőanyagot, nyúlvért a lilás, duzzadt fekélyekhez, elégett toll hamuját a rákos sebekhez, rekettyebokor virágának levét a sárgás, elmérgesedett sebekhez. Néha meg kiválasztok egy jó helyet a templom mellett, éjszaka kiások egy mély és szűk lyukat, ahová bedugom a lábamat, egészen a combom tövéig: féllábú vagyok. Debóra ott zokog mellettem, és szívet tépő hangon alamizsnáért könyörög. Vagy pedig kifacsarom a karomat, és előrenyújtom a görcsbe merevedett kampós ujjú kezemet, mintha fenyegetném azokat a járókelőket, akik restek elővenni az obulusaikat. A módszerem abban áll, hogy megrémisztem az embereket, és így kisajtolok a kőkemény szívükből némi könyörületet. Az is megtörténik, hogy idiótának tettetem magam, a szemem kidülled, a számat hab veri ki, csikorgatom a fogamat, és artikulálatlan hangokat bocsátok ki. Senki se tud úgy tenni, mintha nem látna, vagy hallana engem: mivel nem tudnak kitörölni a tájból, néhány garast vetnek oda nekem, köszönetképpen az Istennek és a szerencséjüknek, amiért nem olyanok, mint én. Így összeszedem mindazt, amire szükségünk van a komolyabb szélhámosságokhoz, és a következő alkalommal mágusnak, jövendőmondónak öltözve jelenek meg a piactéren. Maga a város Hebron, nem messze az Aszfaltida-tótól, amelyet egyesek Holt-tengernek neveznek. Innen indul az út Sziklás Arábia felé és a tenger felé vezető többi út. Egy szó, mint száz, olyan hely ez, ahol sok utazó letáborozik. Leterítek a földre egy sárga szőnyeget, s kezembe veszek néhány csontdarabkát, amiket a jövendőmondók használnak a jövendöléshez, lecsavarok egy hosszú pergamen-tekercset, úgy teszek, mintha olvasgatnám, tanulmányozom a bronzlemezre vésett titokzatos jeleket. Nagyon ihletett vagyok, a fejemet vakargatom, és időnként hörpintek egyet a zöld színű vízből, ami élesíti a látást, és megvilágosítja az elmét. Van egy iránytűm és egy rézlemezből csiszolt homorú tükröm. Elég az hozzá, hogy olyan tekintélyes jövendőmondó vagyok, hogy a nőcskék és a szerelmesek nem mernek jövendőt mondatni velem. Csak a hölgyek és kereskedők jönnek hozzám a jövőt faggatni.

42

Ez utóbbiak között van egy, akit már kiszemeltem magamnak, miközben az előző nap a fogadókban szaglásztam tevehajcsárnak öltözve, álszakállal. A karavánokat megtámadó útonállóktól való félelem azt tanácsolta neki, hogy utazzon egyedül. Mivel az áruja nem túl terjedelmes (fűszerrel, tömjénnel és hasonlókkal leli zsákocskák), felrakta egy félig kopasz tevére, és azt reméli, hogy így nem vonja magára az útonállók figyelmét. Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy ő maga mesélte el nekem hullarészegen, amikor beleszórtam a borába egy csipetnyi finomra őrölt kígyófüvet, ami megoldja az ember nyelvét, és erősíti a bizalmat. Nem emlékszik semmire, ebben biztos vagyok, de minden bizonnyal valami nyugtalanság dolgozik a gyomra mélyén, hogy valami meggondolatlanságot követett el, mert végül elhatározza magát, és odajön hozzám tanácsot kérni. Úgy teszek, mintha visszautasítanám: – Menj innen – mondom neki –, Szikemi Isszakar! Túl sokat kívánsz tőlem. – Te ismersz engem? – kérdezi ő meglepetten. – Nem, uram. De tudom, hogy mit akarsz kérdezni tőlem, és a közeljövőt fürkészni sokkal fárasztóbb, mint a távoli jövőbe látni. Mindenesetre örvendezzél, mert viszont fogod látni a feleségedet, Noémit és a fiacskáidat, Ráfáelt és Sámuelt, mielőtt négyszer megtelik a hold. Ahogy meghallja, hogy kitaláltam a felesége és a fiai nevét, amit ő mondott meg nekem az előző éjszaka, már nem kételkedik a képességeimben. Tíz ezüst szikuluszt ígér nekem, ha előre megmondom, hogy sikerül-e megmenekülnie az útonállóktól. Hosszasan számítgatok, összevetem a jeleket és az írásokat, a tükröt meg a csontokat vizsgálgatom: a rablók másfelé vannak elfoglalva, és ő minden baj nélkül célhoz fog érni. Hisz nekem, azonban szeretne még valamit kérdezni tőlem a nagyobb biztonság kedvéért, de nem tudja, hogy mit. – Adok neked egy jelet – folytatom, és belenézek a tükörbe. Olyan sokáig bámulom, hogy úgy nézek ki, mintha megbabonáztak volna. Végül nagyot sóhajtok, mintha most ébredtem volna fel. – Mit láttál? – Szikemi Isszakar hangja elcsuklik a szorongástól. – Egy leányt láttam. Sovány, sötét bőrű, de a haja sárga. Nem tudom, hogy az út melyik pontján fogsz találkozni vele, csak azt tudom, hogy éretted lesz ott. Még mielőtt egyetlen szót szólna hozzád, fel fogja fedni előtted a keblét. A kereskedő elégedett, bár azt mondja, hogy elég nehéz egy olyan nőt találni, akinek sárga a haja és ugyanakkor sötét a bőre. Már messze jár, amikor visszahívom. – Ne tégy semmi olyat - parancsolom neki -, amit nem szeretnél elmondani a feleségednek. A tervnek ez a része, ami teljes egészében Debóra találmánya, már kevésbé tetszik nekem. Mi szükség van arra, hogy elsőként rögtön a csöcsét mutassa meg ennek a mocskos tömjén– és szegfűszegárusnak? Mert máskülönben ez a pasas nem áll meg, mondja Debóra: és olyan tekintettel néz rám, mintha mulatna az aggályaimon. Még ki is nevet, és azt mondja, hogy féltékeny vagyok, de aztán elhallgat, mert ő olyan, hogy sohase mond egyetlen fölösleges szót se. Levetem a mágushacukámat, és messziről követem Szikemi Isszakart, aki földművesnek álcázva utazik A teve málhanyerge nagy rőzseköteg között rejtőzik, mintha a júdeai rőzsét gyűjtött volna a hegyekben. A városon kívül néhány száz stadion távolságra, ott, ahol az út egy erdős völgybe ereszkedik lefelé, egy cédrus alatt fekszik Debóra, és úgy tesz, mintha aludna. Látom, hogy a kereskedő megriad, mert felismeri. Ő a jövendölésemben szereplő lány. Megköti a tevét egy bokorhoz, és óvatosan közelebb megy az alvó szépséghez. Debóra úgy tesz, mintha álmában forgolódna, és amikor Szikemi Isszakar föléje hajol, az első, ami a szeme elé kerül, az két szép, körte alakú, hegyes kebel, takaratlanul, mert a tunika lecsúszott a válláról. Debóra összerezzen, mintha most ébredne, szemérmesen eltakarja magát, és azzal vádolja a kereskedőt, hogy le akarta vetkőztetni. Kiabál, és az erdő felé hátrál, a férfi meg követi, és megpróbálja lecsendesíteni. Egy korall nyakláncot mutat neki, amit az övéből húzott elő. Alighogy mindketten látótávolságon kívülre kerültek, én elintézem a rakományt: kihasítom a rőzsekötegek alatt lévő tarisznyákat, és átrakom a fűszercsomagokat egy zsákba, amit aztán a vállamra veszek. Később Debóra utolér engem egy előre megbeszélt helyen, de késve ér oda, és engem elönt a méreg. Olyan dühös vagyok, hogy nem szólok hozzá egy szót se.

43

Csak nyolc nap elteltével szólalok meg, amikor Szidon felé közeledünk, ahol el akarjuk adni a tömjént és a fűszereket. A korall nyaklánccal kezdem, ami Debóra nyakán van. A lány olyan arcátlan, még annyi szemérem sincs benne, hogy rám való tekintettel legalább eldugja a nyakláncot. – Szép ez a nyaklánc – mondom neki –, amit a júdeaitól kaptál ajándékba. – Nem sokat ér – mondja ő. Furcsa, de az ékszerekhez nagyon ért. – Ajándék lónak ne nézd a fogát – mondom én, és kezdek begurulni, úgyhogy most egyetlenegy se jut az eszembe Barakuk gyönyörű mondásai közül. – Hát – mondja ő nyugodtan –, éppenséggel megdolgoztam érte. Ebben a nőben nincs egy szemernyi tisztesség se, mocskos szuka! Fulladozom, és nem tudok válaszolni neki. – Végül is, ha én nem tartóztattam volna fel, neked nem lett volna időd, hogy ellopjad a teve rakományát. Ez munka volt. – Micsoda? – Munka, Kaleb. És te hülyébb vagy a kereskedőnél: nyolc napig hallgatsz, mint egy néma, így adod tudtomra, hogy mennyire féltékeny vagy, és ez nincs az ínyemre. – Ó, hát így állunk? Nincs az ínyedre az, hogy féltékeny vagyok? Mit kellene szerinted csinálnom? Segítenem kellene neked abban, hogy felszarvazzál? – Gondoskodnom neked szeretőkről? Úgy tennem, mintha nem látnék semmit? Ki tudja, hogy mi minden hülyeséget összehordanék még, ha Debóra nem hallgattatna el néhány csípős szóval: – Pontosan ez az, amit tettél. Érzem, hogy hibás vagyok, aljas, mint egy teáscsésze. Nem lett volna szabad megbíznom se a kereskedőben, se őbenne. Az megesküdött nekem, hogy nem csalja meg a feleségét, ez pedig túlteszi magát a részletkérdéseken: „Feltartóztatom, ameddig szükséges..."; ki tudja, hogy mit képzeltem én, talán azt, hogy az Énekek Énekéből fog szavalni neki? – De hiszen – mondom neki – te agyaltad ki a tervel. – Te pedig elfogadtad. – Igen, mert nem hittem volna... – Hülyeség – szakít félbe. – Mit gondoltál, hogy végződik a dolog, ha azzal kezdődik, hogy a csöcsömet mutogatom neki? Végigveszekedjük az út hátralévő részét. Végül Debóra begurul, és azt mondja, hogy ő egy szabad nő, és szinte kényszerít, hogy bocsánatot kérjek tőle. Borzasztó, ha a nő úgy gondolkozik, mint egy férfi, mondja Barakuk, míg a mellei olyanok, mint egy gazella ikerlányai. Nagyon meleg van, és éjszaka a tengerparton alszunk. Debóra a nyakamat simogatja, és némán csókolgat. Amikor hajnal felé elalszunk, arra gondolok, hogy az én hibámból messze van az a nap, amikor jövendőt mondhat. Úgy szeretkezünk, mint két eszeveszett.

44

8. Szidonban, ahol a legkevésbé vártam volna, hogy találkozzunk, ismét láttam Jézust. A kereskedő fűszereit féláron tudtuk csak eladni: a föníciaiak öreg rókák a mesterségben, rögtön tudják, hogy honnan származik a holmi. Tolvaj vagy, nem alkudozhatsz. De hát ahhoz képest, hogy nekünk mennyibe került az áru, az a kevés, amit kaptunk érte, az is tiszta nyereség volt. Debóra kívánságára a pénzből béreltünk egy ágyat az egyik fogadóban, és ő ezt is ugyanúgy használta, mint az előző alkalommal. Hajnal felé aludt el. Én pedig kijöttem a szobából, mert farkaséhség fogott el. Megvártam, hogy a kikötő első hússütője kinyissa a boltját, és bárányvesét ettem friss, meleg kenyérrel, csak úgy állva a kőpult előtt, ami rögtön az országút mellett volt. Amikor körülnéztem, ahogy ez szokás, amikor a gyomor már megnyugodott, és nem is követeli a maga részét, megláttam Jézust. Egyedül mendegélt az első járókelők között, úgy nézett ki, mint az, akinek munkába kellene mennie, de elhatározta, hogy inkább sétál egy kicsit a napsütésben. Vagyis nagyon elégedett volt. Nem tudom, hogy miért jött ide, erre a vidékre. Talán el akart menekülni a tömeg elől, amely most már mindig követi őt, akárhova megy, Galileába vagy Júdeába. Talán csak gondolkozni akart egy kicsit arról, hogy mit is csináljon: prédikátor legyen? Mágus a menyegzői ebédeken? Egyszerű kuruzsló? Határoznia kell: a mi szakmánkban is ki kell az embernek választania egy szakterületet, és ahhoz kell tartania magát. Máskülönben elveszett. Lehet, hogy biztos volt benne, ahogy gyakran mondogatta is, hogy az idegenek, a kánaiak, a szíriaiak, a föníciaiak hite erősebb, mint a miénk, és azért jött ide, hogy hozzájuk is beszéljen. Közben úgy sétálgatott, mint egy közönséges ember, és senki se figyelt rá. Kivéve engem, természetesen, aki távolról követtem. Kíváncsian nézelődött, mert Szidon nem olyan, mint a mi galileai városaink, ós nincs úgy tele papokkal, mint Jeruzsálem. A hajósok és a kereskedők városa, az utcákon sárga ruhás szíriaiak, a mellükön medáliát viselő görögök, turbános szolgák által kísért asszonyok meg a sok matróz, aki vászonszalagot köt a fejére. Jézus kiment a főutcára, ahol boltok sorakoznak egymás mellett, amelyeknek nappal nincs ajtajuk, és az áru szinte kiömlik az utcára. Az egyik ház küszöbén egy gazdag ember ült, a fülében piros fülbevaló, a ruhája arannyal hímezve. Biztos vagyok benne, hogy Jézus akkor látta őt először, de odakiáltott neki, meg se állt: „Náthán, állj föl, és menj ki a piacra vásárolni, mert ma a te házadban ebédelek!", az meg fogta magát, és egy szatyrokkal megrakott szolgával együtt elrohant. Nem tudom, hogy Jézus hogyan kényszeríti engedelmességre az embereket, de sikerül neki. Nekem elég volna, ha az összes trükkjei közül ezt az egyet eltanulhatnám, aztán már nem érdekelne a többi, a betegek gyógyítása vagy az a komédia, hogy visszaadja a vakok látását. De íme, ő megérkezik, és a bankár, az a gazdag és fontos ember, aki engem még köszönésre se méltatna, rögtön futásnak ered, hogy ebédet készítsen neki. Azt mondják, hogy Jézus gyakran szórakozik azzal, hogy így hívatja meg magát ebédre. Úgy hírlik, hogy ugyanezt a tréfát űzte Zakeusszal, a jerikói adószedővel is. Minden bizonnyal van valami a tekintetében, ami megfosztja a józan eszétől és a szabad akaratától azokat, akikre bizonyos módon ránéz. De legalább arra használná fel ezt a trükköt vagy ezt a képességét, hogy rákényszerítse a hatóságokat arra, hogy ne sanyargassák a népet, a vámszedőket, hogy ne legyenek olyan gazemberek, vagy az uzsorásokat, hogy engedjék el a tartozásokat. De nem, ő arra használja, hogy jókat egyen és igyon. A jó konyha és a jó bor iránti szenvedélye miatt már kellemetlenségei is akadtak. Hallottam, hogy a doktorok és a farizeusok a szemére vetették. Kétarcú emberek ezek, akik vizet prédikálnak és bort isznak, de az is igaz, hogy ha valaki bűnöket bocsát meg, amerre csak jár, az emberek azt várják tőle, hogy szöcskékkel táplálkozzon vagy még inkább sült gyíkokkal. Mindennek a tetejébe, ezekre az ebédekre Jézus az adószedőkkel hívatja meg magát, akik – jól tudjuk, hogy milyen aljanépek – Izráel népének vérszívói. A farizeusok még azt is a szemére vetik, hogy bűnös férfiakkal és nőkkel eszik együtt, de erre azt kell mondanom, hogy megértem őt, mert a többiek társasága rém unalmas. Nem mondtam meg Debórának, hogy láttam Jézust, mert ő rögtön arra gondolt volna, hogy azért akarok kuruzsló lenni, mert utánozni akarom. De másnap megtudtam, hogy látásból ismeri Jézust,

45

mert a fogadóban két utazó róla beszélgetett, és Debóra nem csodálkozott azon, amit mondtak. Amikor kettesben maradtunk, rám nézett azzal a bizonyos tekintetével, amely fölöslegessé teszi a szavakat: – Akarod, hogy megkeressük ezt a Jézust? – kérdezte. – Így megtanulod tőle, hogy hogyan csinálja. Ha mindezt a szokásos szánakozó mosolyával mondja, akkor szájon vágom, de ő óvatos volt: tágranyílt szemmel nézett rám, ártatlanul, mint egy galamb. Úgy tettem, mintha nem volna kedvem megkeresni Jézust. Nem igazi kuruzsló – mondtam –, vagy legalábbis nem hivatásos. Ő próféta, aki Istenről beszél, és hogy meggyőzze az embereket, időnként ráteszi a kezét valakire, és az azt hiszi, hogy meggyógyult. Debóra megjegyezte, hogy bizonyos esetekben valóban nincs nagy különbség a között, hogy valaki meggyógyult, vagy csak azt hiszi, és hogy az Isten nevében prédikálókat olyan lelkesedés tölti el, hogy nemegyszer különös képességekre tesznek szert. Azt mondta, hogy ha látta volna Jézust, és ha belenézett volna a szemébe, meg tudná mondani, hogy valóban próféta-e vagy sem. Persze – mondtam én –, kollégák között... – és röhögni kezdtem a gondolatra, hogy az ágyban és az ágyon kívül kéjsóvár, sárga hajú, kísértetszemű Debóm és Jézus között létezhet valami hasonlóság. Elképzeltem az én prófétahölgyemet a tanítványok között. Magdolna és a bűnbánó bűnösök között, őt, aki nem képes elviselni a jámbor szavakat és az imákat; ki tudja, mi jönne ki abból. Debóra csöndben, mint a kígyó a fűben, megvárta, amíg abbahagyom a röhögést, és aztán nagy nyugalommal megkérdezte tőlem: – Te hányszor láttad azt a Jézust? Titkolózni úgyis hiába próbáltam volna előtte, mindent elmeséltem hát neki; csak a Merabbal történt találkozásomat és a leprától való félelmemet hallgattam el. Főleg a tegnapi eseményt hangsúlyoztam ki, azt, amikor Jézus ránéz a gazdag Náthánra, és megparancsolja neki, hogy készítsen ebédet. – Gondold csak el – mondtam –, valakinek a szemébe nézel, és rákényszeríted, hogy azt tegye, amit te akarsz. Ez igen, ez aztán hatalom! De sajnos kizárólag Jézus rendelkezik ezzel a hatalommal. – Nem igaz – mondta Debóra. Ő is rendelkezik vele. Ezt aztán én kénytelen voltam elismerni, amikor rám szögezte két színtelen szemét, amelyek olyanok, mintha két lyuk lenne az arcán, s én úgy éreztem, hogy összeesem. Egy pillanatig nem láttam semmit. Amikor magamhoz tértem, a fogadó asztalánál ültem, nem pedig a széken Debóra mellett, és a kezemben egy orsóhal volt, egy pikkely nélküli és éppen ezért tisztátalan állat. Összerázkódtam, és a förtelmes állatot, amelynek a fogyasztását a Törvény is tiltja, visszahajítottam a kosárba, ahonnan Debóra kényszerítő akaratára kivettem. Aztán azt követeltem, hogy a lány esküdjék meg: soha többé nem fog parancsokat adni nekem, mint egy alvajárónak. Nem mindig kényelmes dolog, ha kardot szorítasz a kezedben, mondja Barakuk, attól függ, hogy melyik végét markolod meg. Úgy tartottam igazságosnak, hogy Debóra tanítson meg arra, hogyan kell a markolatánál fogva megragadni a parancsosztó szem fegyverét. Elindultunk vissza a hegyeink felé, gyakori pihenőket tartva. Az éjszakákat fogadókban töltöttük Szikemi Isszakar költségén, s az ágyat főként arra használtuk, hogy ne aludjunk benne. Időközben Debóra tanítgatott engem. Csakhamar kiderült, hogy az én szénfekete, gyönyörű, de nedves és meleg szemem nem rendelkezik az ő szemének a hatalmával. Az én szemem pontosan azért tetszett neki, mert semmiféle veszélyt nem jelentett, ha belemélyedt, sőt azzal szórakozott, hogy a saját tükörképét nézegette a pupillámban. Olyanok, mint két apró tükör – mondogatta, és kacagva csókolgatott. Néhanapján valóban ilyen volt: mint a méz. – Nem számít – mondta Debóra –, majd megtanulod, hogyan kell ezen a másik módon csinálni. Vagyis úgy, hogy az ember nem a saját szemét használja, hanem a másiknak a tekintetét köti oda valahova. – A titok – mondta – mindössze ebben áll: kényszeríteni kell a másikat, hogy egy bizonyos pontba a nézzen, mígnem úgy érzi, hogy a semmibe zuhan, s akkor valóban olyan lesz, mit egy alvajáró. Engedelmeskedni fog neked, melege lesz vagy fázni fog, éhes lesz vagy álmos, ahogy te kívánod. Egy élő csirkét kértünk, és a szobánkba vittük. Azóta is azon töprengek, hogy vajon mit gondolhatott a fogadós, amikor visszaadtuk neki a csirkét, amely kábult volt és tántorgott, akár egy hölgy egy görbe éjszaka után. Pedig valójában a szegény pára egyáltalán nem szórakozott. Lefektettem a kinyújtott ujjam elé, csőrével a padlón: álomba zuhant, én meg fölébresztettem, és újból odaparancsoltam az ujjam elé. Sajnos egy alvó csirkének nem lehet parancsokat adni, és az se kivihető, hogy az embereket

46

szájjal a földre fektessem. Így hát más kísérleti alanyt kellett keresnünk. Hol egy fiút, hol egy kislányt vittünk a szobánkba. Mivel a fogadós biztos volt benne, hogy azért visszük föl, hogy hárman legyünk az ágyban, borsos árat kellett fizetnünk értük, és a lopott fűszerekből lett pénz úgy ment el, ahogy jött: nagyon gyorsan. Debóra vett nekem egy gyűrűt (újabb kiadás), csillogó kővel a közepén meg egy medáliát a mellemre. A fiúnak vagy a kislánynak merően kellett néznie az egyiket vagy a másikat, amíg nyitott szemmel álomba nem zuhant. Megtanultam, miként kell beszélni hozzájuk, hogy jobban koncentráljanak, miként kell a kezemet a szemük előtt mozgatni, egyforma és ismételt mozdulatokkal. Az első alkalommal, amikor egy fiú elaludt a széken, és fölemelte a karját a parancsomra, lementem Debórával az ivóba, és leittuk magunkat a sárga földig. Természetesen továbbfolytattam a kísérletezést, de most már tudtam a legfontosabbat: alkalmas vagyok rá, megtanultam, a hatalom már az enyém. Most már igen, gondoltam magamban, most már mindent meg tudok szerezni magamnak: gazdagságot, nőket, polgárjogot. – Nem fogod visszaadni a vakok látását – mondta Debóra –, se a süketek hallását. – Néhanapján ilyen volt: mint az ecet. Be kell vallanom, hogy válogatás nélkül kísérleteztem a hatalmammal. És Debóra, aki olykor elég aljas tud lenni, hagyta, hogy csináljam. Később aztán megmagyarázta, hogy jobb volt így: szerinte nekem kemény a fejem, és csak akkor térek jobb belátásra, ha már megégettem a kezemet. Elaltattam egy hölgyikét, akivel az utcán találkoztam, és meggyőztem arról, hogy esik az eső. A fejére húzta a kendőjét, és a pocsolyákat kerülgetve futott hazáig, pedig úgy sütött a nap, hogy az embernek felforrt tőle az agya. Gyerekeket küldtem el nem létező kutyák után, és egy férfit, hogy keresse meg a szamarát, pedig az ott állt a gondolataiba merülten egy fához kötve. Elvittem egy parasztembert a kocsmába, és jót mulattam rajta, hogy milyen élvezettel hörpint az üres poharakból. Az asszony, akinek megparancsoltam, hogy legyen lázas, borzongani kezdett, az a nő meg, akinek azt mondtam a kezében lévő datolyaszemektől, hogy ezüstpénzek, boldogan kacagott. Természetes dolog, hogy elfogott a kísértés: egy alkalommal megvártam egy adószedőt az utcasarkon, valami adókról szóló mesével feltartóztattam, mígnem a medáliám megigézte, s akkor ráparancsoltam, hogy adja át nekem az erszényét. A férfi lihegett, és jó párszor a zsebéhez nyúlt. De aztán, ahelyett hogy engedelmeskedett volna nekem, habzó szájjal a földre zuhant. Rémülten menekültem el. Debóra megmagyarázta: – Majdnem mindent megparancsolhatsz az embereknek, kivéve azt, amit sohase tennének meg. – Az adószedő például belement volna abba, hogy legyen melege, vagy fázzon, hogy fakadjon sírva, vagy nevessen, de azt, hogy vállon meg a pénzétől, soha. De azt nem mondta el nekem, hogy léteznek olyanok, férfiak és nők is, akik nem adják meg magukat sehogyan se. Sajnos az első, aki az utamba került, egy lókupec volt, tagbaszakadt alak, aki nem fért volna be az ajtón, hacsaknem két darabban. Nagyon szerettem rákényszeríteni az akaratomat a nálam erősebbekre. Kétszer vagy háromszor elhúztam a kezemet a szeme előtt, és balga módon azt hittem, már elaludt. Csak ő, én meg Debóra voltuk a kocsmában. Aznap nagyon meleg volt, a nap besütött a betámasztott zsalugáter résein. Jól éreztük magunkat a félhomályban, a bor és a hordók csapja elé szórt fűrészpor szagában. Megparancsoltam az óriásnak, hogy fázzon. – Kisgyermek vagy – mondtam neki –, fagyos a lábad. Sírjál, és hívjad a mamát! Ő egy darabig meg se mozdult. A tekintete gyermeteg volt, ezért nem vettem észre, hogy még az eszénél van, ha az ő esetében egyáltalán lehet használni ezt a szót. Hallgatott, hallgatott, nem volt biztos benne, hogy tényleg lóvá akarok-e tenni egy olyan hatalmas embert, mint ő. Aztán megérlelődött benne egy elhatározás, és visszakézből lelökött a padról. Tovább püfölt, mígnem Debóra úgy ítélte, hogy már megtanultam a leckét, és széttört a fején egy tele amforát. Áldott legyen a kezed, mondja Barakuk, még akkor is, ha későn sújt le, és inkább jöjjön a késői eső, mint egy újabb hónap szárazság. Talán igaza van Debórának, amikor azt mondja, hogy keményfejű vagyok. Nem kérdeztem meg soha, hogy ő, aki sokkal ügyesebb nálam, miért nem használja ezt a trükköt senkivel szemben se. Ezzel szemben szereti az embereket rászedni. Megmagyarázta nekem: abban, hogy rászed valakit, nincs semmi becstelenség; a sarlatán ravaszsága a paraszt bizalmatlansága ellen, támadás és védekezés. De ha a másik nem tud ellenállást kifejteni, akkor ez olyan, mintha valaki meglopna egy gyereket. Debóra nem mondta, hogy ez alávalóság, csak ennyit mond: – Nem nekem való dolog. – És hozzátette, hogy ha valaki őt elaltatná és visszaélne az akaratával, sohasem bocsátana meg neki.

47

De nekem megvolt a magam terve. Ha rá tudok venni valakit, hogy fázzon, vagy legyen éhes, akkor azt is el tudom hitetni vele, hogy jól van, amikor pedig beteg. Mindig ugyanez a nóta: arra kényszeríteni az embereket, hogy gyógyuljanak meg önmaguktól. Vagy elhitetni velük, hogy meggyógyultak, ami bizonyos esetekben gyakorlatilag ugyanaz a dolog. Megtanácskoztam Debórával, és az volt a véleménye, hogy bármi, amit az ember a szenvedés csökkentése érdekében tesz, dicséretet érdemel. Szikem és Szamária között egy faluban telepedtünk le, ahol pásztorok és hegyi népek élnek. Rögtön rájöttünk, hogy milyen nehéz a kezdet. Megpróbálkoztam egy férfival, akinek fájt a foga. Ott állt a piacon a pad mellett, ahol egy szakállas, tagbaszakadt férfi, a foghúzó borbély már benn matatott a fogójával egy feldagadt arcú nő szájában. Sokáig kellett győzködnöm, míg rávettem, hogy jöjjön velem, de végül is addig hízelegtem neki, ígértem mindenfélét, amíg eljött velem a szobámba, ahol néhány rövid pillanat alatt elaltattam, és megparancsoltam neki, hogy ne érezzen fájdalmat. Tíz drachmát adott nekem, és nagyon boldog volt. – Testvérem – mondtam neki –, húzasd ki a fogad most, amikor nem fáj. – Kihúzatnám – mondta ő –, ha még mindig fájna. – Az én varázslatom hatása el fog múlni, és akkor visszatér a fájdalom. Ha így van, adj vissza öt drachmát! Vitatkoztunk egy keveset a fizetség összegén, de csak úgy, a játék kedvéért, mert a hegyilakó nagyon jól tudta, hogy a követelése képtelenség. El se akarta hinni, hogy elmúlt a fájdalma, és elment a vendéglőbe ebédelni. A foghúzó borbélynak beszélni valója volt velem: azt bizonygatta, hogy elvittem az egyik kliensét. De a kliensnek is volt beszélnivalója velem, amikor a rágás következtében kifakadt a megduzzadt ínye, és a szája tele lett vérrel. Szinte beszélni se tudott a fájdalomtól, de a két öklével mindent kifejezett. Védekeztem, de kettős hátrányban voltam: váratlanul tört rám, és nem akartam fájdalmat okozni neki (egy kicsit az orvosának tekintettem magam, és mint tudjuk, az orvos számára a beteg szent). Elmúlt egy hét, az arcom úgy-ahogy rendbejött, és újból nekiláttam a munkának. Ez alkalommal Debóra hozta az ügyfelet: egy apró termetű, sovány lányt, aki, még ha csalódott volna is a kezelésemben, nem tudott volna tiltakozni. És ha mégis tiltakozott volna magas fejhangján, ami megátalkodottan felkunkorította minden szavát, kinevették volna. Az elején sohase voltam biztos benne, hogy a trükk fog-e sikerülni; nem tudtam, hogy az alany el fog-e aludni, engedelmeskedik-e majd a parancsomnak, hogy érezze jól magát, hogy a fájdalmak enyhülése tart-e legalább annyi ideig, ami jogossá teszi az általam kért fizetséget. De az is megtörtént, hogy valaki teljesen meggyógyult. Egy lány például rejtélyes módon kigyógyult a dadogásból. Folyékonyan beszélt álmában, amit én bocsátottam rá, és hat vagy hét kezelés után már ébren se dadogott. Sőt úgy csacsogott, mint egy fészekalja madárfióka: kárpótolnia kellett magát a tizennyolc éves hiábavaló küzdelemért, amit a szavakkal vívott. Más esetekben nem történt semmi, vagyis a páciens tagadta, hogy jobban érzi magát. Lehet, hogy az álom nem volt elég mély, lehet, hogy a betegsége volt túl makacs. Mások egy pillanatnyi megkönnyebbülést éreztek, de később a panaszok újra jelentkeztek. Pontosan az ilyen betegek lettek az idő múlásával a legjövedelmezőbb pácienseim, szinte a barátaim. Minden alkalommal fizettek, és sohase panaszkodtak a betegségre, amely állandóan visszatért és gyötörte őket. És mennyire szerettek engem: nélkülözhetetlen lettem számukra. Csak a gőgös emberek és a vezeklők nem keresnek gyógyírt a szenvedésükre, az előbbiek büszkeségből, az utóbbiak pedig az Isten országa iránt érzett szeretetből. De az ilyenek kevesen vannak. A munkámban az egyik gond az, hogy az embereket milyen módon vonjam félre. Nagyon fontos, hogy a páciens félrevonuljon velem egy szobába, vagy sátorba, vagy bárhová, ahol nem látnak bennünket. A bűvölés mozdulatai, az, ahogyan a kezemet vagy a medáliát mozgatom a páciens szeme előtt, talán egy kissé nevetségesek, de azért nem annyira, hogy veszélyeztették a tekintélyemet. Értük csinálom így, hogy a családjuk meg a szomszédaik ne mondhassák később cl nekik, hogy milyen nevetségesek és védtelenek voltak ott előttem, amikor elaltattam őket. Bonyolultabb a helyzet, ha a páciens nő, különösen, ha fiatal és szép. Debórát ez nem zavarta. A munkához tartozik, mondogatta. De a környéken már járta a szóbeszéd, és a nők többé nem akarták kockára tenni a jóhírüket azzal, hogy bezárkóznak velem egy szobába. Mindennek egy farizeus volt az oka, akinek az volt a főfoglalkozása, hogy rosszat szimatolt ott is, ahol semmi rossz sincs. Az egyik nap berontott a szobámba egy csoport felhevült zelóta élén, és persze ott találta a lányt, akivel bezárkóztam, de a lány

48

éppen térden állva rebegett hálát az Úrnak, amiért kigyógyítottam (átmenetileg) kezének reszketéséből. Lelökdöstem a farizeust a lépcsőn, egészen az utcáig, és ott egy ökölcsapással a földre terítettem. Az oroszlán nem ehet almát, mint az ökör, mondja Barakuk, de a kígyónak az utca pora lesz a kenyere. A zelóták látván, hogy a farizeus pórul járt, hát elszéledtek, ki erre, ki arra. Olyan emberek ők, akik mindig túloznak. Meggyőződésük, hogy Isten nem tud vigyázni magára, tehát segítenek neki azzal, hogy üldözik a bűnösöket. Ebben az országban számunkra, bűnösök számára mindenből jut egy kevés: itt vannak a zelóták, akik azt hiszik, hogy joguk van büntetni bennünket, és Jézus, aki az Atyaisten helyett megbocsát nekünk. Elmúltak azok a régi szép idők, amikor senki se törődött velünk. Az új mesterségemben a másik gond a páciensek felhajtása. Ezek a parasztok vidáman viselik a púpjukat, béna karjukat vagy sánta lábukat, mert ezeket a nyomorúságokat az Isten mérte ki rájuk, de szégyellik, ha fáj a hasuk, mintha ez az ő hibájuk volna. De én nem egyenesítem ki a görbéket, nem állítom lábra a bénákat, nem adom vissza a vakok látását, ahogy Jézus teszi; az én területem pontosan a has vagy az attól lefelé eső testrészek fájása, az, ami gyakran sokkal jobban gyötör egy szerencsétlen flótást, mint egy testi fogyatékosság. Az ember megszokja azt, hogy sánta, de azt nem, hogy vért kakál. Nekem jutnak a köhögős vagy gilisztás gyerekek, az állandó fejfájással küszködő nők, a hátukat fájlaló földtúrók (akiknél ez szakmai ártalom), a nyavalyatörősök (akikkel nem tudok mihez kezdeni), a fekélyesek, a bőrbetegségekben, valamint a székrekedésben szenvedők, a láztól vagy a felvakart rühtől vörös, és a sárgaságtól vagy az epebajtól sárga emberek. Az én tetteim persze nem a názáreti valódi vagy vélt csodái. Nem prédikálok, nem tanítok, nem osztok áldást. Az igazat megvallva, nem is imádkozom. Senki se nevez mesternek, senki se tolong az utakon csak azért, hogy kövessen engem. Elmondom a szükséges néhány szót ott, ahol senki se hallja, és ott alkalmazom a kézrátételt, ahol senki se látja. De néhány nappal azután, hogy megérkeztem ebbe a faluba, a hírem már bejárta egész Szamáriát. És sok pénzt keresek. Nem ezüstpénzeket zsákszámra, csak néhány marék drachmát, de ez is több annál, amit Jézus valaha is keresett ezzel a mesterséggel. Én is tekintélyes személyiség lettem: bokáig érő sötét ruhát hordok és kürtőkalapot. Gyönyörű, ezüstnyelű légycsapóval a kezemben sétálgatok, s a parasztok tisztelettel és némi félelemmel hajolnak meg előttem. A karrierem a dadogásból kigyógyult lánnyal kezdődött. Elmesélte mindenkinek, és mivel az apja egy lévita volt, számomra a papok jóváhagyását hozta meg az eset: az én működésemben nincs semmi ördögi. Sőt egy szadduceus, akit ezzel kapcsolatban kikérdeztek, azt mondta, hogy az én mágiám nem a pokolból jön, de a paradicsomból se, hanem egy közbenső helyről, amelynek a neve Seol. Én többre becsülöm azt, hogy nyugodtan elfogadhatom a járókelők ajándékait, mint hogy eltűrjem a tömegek ostromát; láttam, Jézust mennyire ingerelte a sokaság, és szerencsésnek tartom magam, amiért úgy tisztelnek, mint egy orvost, és nem rohannak meg, mint egy prófétát. Aztán, az igazat megvallva, örülök neki, hogy nem kell bocsánatot osztogatnom, vagy az embereket a hitük felől kérdezgetnem. Azoknak, akik hozzám jönnek, nem kell megbánniuk semmit, és ami a hitüket illeti, lehet olyan semmire se jó hitük, mint amilyen az enyém: ezek a dolgok nem befolyásolják a gyógyítást. Egy szó, mint száz, meggyőződésem, hogy megtaláltam az igazi mesterségemet. Néhány éven belül híres leszek, és rengeteg pénzt fogok keresni. Lehet ugyan, hogy máshol, mert közben úgy alakult, hogy innen el kell szöknünk, éjnek idején, köszönés nélkül, mielőtt az őrség letartóztatna bennünket. Debóra volt az oka mindennek. Nyugodtan éldegéltünk egy takaros fogadóban, mindennap volt mit ennünk. Jól kiszolgáltak és tiszteltek bennünket. Még a vizet is felhozták a szobánkba. De ő mindent lehetetlenné tett azzal, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, ellopott a fogadós feleségétől egy gyűrűt. Pedig Debóra eszes nő, tudhatná, hogy sokakkal lehet ilyen viccet csinálni, de a fogadós feleségével nem; és valóban, a nő átkutatta a holmiját, és megtalálta a gyűrűt: egy félbe vágott és újból tökéletesen összeragasztott dióhéjban volt elrejtve. A fogadósné, akihez Debóra sohase ereszkedett le, azt kérdezte magában, hogy egy nő vajon miért őrizget a fésűi és a hajtűi között egy diót, és hogy a dió vajon miért olyan nehéz. Miközben a hold fényénél kapaszkodunk fölfelé a hegyekbe, és Debóra ki se nyitja a száját, fészket ver bennem a gyanú, hogy az én sárga hajú társnőm azért lopta el és dugta el a gyűrűt, hogy megtalálják. Ez a primitív és ostoba diótrükk nem méltó hozzá, aki nagyon is jól tudja, hogy az ilyen körmönfont rejtekhelyekre találnak rá legelőször.

49

Ki tudja, talán elege volt már abból, hogy ilyen hosszú ideig voltunk ugyanezen a helyen, talán az nem volt ínyére, hogy nekem sikerem volt. Alighogy megtalálom a módját, hogy bebizonyítsam a férfiember természetes felsőbbrendűségét, ő dühbe gurul. Mindig egyenrangú szeretne lenni velem, vagy talán még azt is képzeli, hogy több is lehet nálam. Nem fogok vitába szállni vele ezekről a dolgokról. Először is azért, mert hiábavaló próbálkozás; másodszor pedig, azért, mert egyszer már megpróbáltam, mire ő két egymást követő estén át nem volt hajlandó lefeküdni velem. Ezzel a módszerrel aztán eléri, hogy mindig övé legyen az utolsó szó.

50

9. Galilea felé vettük az utunkat. Én és Debóra jól tudjuk, hogy a levegőváltozás nagyon fontos a hozzánk hasonló emberek egészsége szempontjából. Eléggé messzire kell mennünk, olyan helyekre, ahol a fizimiskánk új mindenkinek, különösen Heródes katonáinak. Elég gyors tempóban utaztunk, mert nekem nem volt munkám. Arra még csak nem is gondolhattunk, hogy megállunk és kitesszük a gyógyító cégéremet. Amerre Jézus elhaladt, ott az én számomra nem termett babér. Észrevettük, hogy ott jár valahol előttünk, mert akárhová mentünk, az emberek csak róla beszéltek, ügyet se vetettek a tereken a szemfényvesztőkre és a jósokra. Valami olyasmi történt, mint amikor az emberek gyertyafény mellett virrasztanak, és egyszer csak a nyitott ablakon át elvakítja őket a villám, úgyhogy nem látják többé a gyertyák fényét. Ezzel azt akarom mondani, hogy az emberekre gyakorolt hatás tekintetében Jézus mindnyájunkat zsebre tesz. Ahol ő megfordult, az emberek többé semmin se álmélkodnak el, és újdonságokra se szomjaznak már. Azt akartam, hogy Debóra lássa őt. Názáretben értük utol. Előző nap érkezett oda, és a Törvény védelmében és a farizeusok ellen. De ha így folytatja, és mindenáron meg akarja tanítani a papokat a saját mesterségükre, rossz vége lesz a dolognak. Názáretben még rosszabb történt: a doktorokat és az írástudókat utánozta, az Írásokat olvasta és magyarázta. A hit, mint egy szög, valósággal belefúródott az agyába. A mi mesterségünkben nagyszerűen elmegy az, amit ő csinál, hogy néha segítségül hívja az eget, hogy néhány szót szól a bűnösök ellen, de ő már nem tudta, hogy hol a határ. Úgy tűnt, hogy a hit és a megbocsátás fontosabb, mint maga a gyógyítás. Egy szó, mint száz, a pályája kezdett veszélyesen elhajlani a prédikátori pálya felé. Örültem is neki meg nem is. Bizonyos értelemben már legyőztem őt: én keresek, ő meg nem, ő prédikál, én pedig jó üzleteket csinálok. Az én munkaterületem más, mint az övé, és ezenkívül sajnálattal figyelem, hogy miként tékozolja el a tehetségét a próféciák versein való meddő vitatkozásra. A kettőnk közötti különbség magyarázatot ad minderre: ő Dávidot és Salamont idézte, én viszont Barakukot idézem. Többször is észrevettem, hogy Jézusban nincs meg az az óvatosság, amelyre bármelyik csavargó szert tesz, miközben boldogulni próbál az emberek között, akik mindig nagyobb hatalommal rendelkeznek nála. Jézus elhatározta, hogy a Törvény doktora lesz, és olyan merész volt, hogy éppen a saját szülőföldjén akarta kezdeni. Mintha ott nem ismerték volna. Éveken keresztül látták őt az apjának, az asztalosnak a műhelyében, most meg el kellene tűrniük, hogy mindannyiuk tanítója legyen? Szerintem a fiatalembernek túlságosan nagy volt a sikere, a júdeaiak lelkesedése a fejébe szállt. Én jól tudok hallgatózni a vendéglőkben, hamar kiismerem az emberek hangulatát és szándékait. A názáretiek elhatározták, hogy megleckéztetik Jézust. A következő napban állapodtak meg, és azt mondogatták, hogy nem akarnak olyan tanítókat, akik asztalosok, se olyan asztalosokat, akik tanítók. Főleg azért orroltak meg rá, mert nem érte be azzal, hogy nekilátott a szent szövegeket olvasni és magyarázni, hanem még a szemükre is vetette, hogy gyönge a hitük, és azt mondta, hogy egy szíriai közelebb áll a mennyek országához, mint ők. Szerintem egy alapos leckét megérdemelt volna, de nem olyat, mint amilyet a honfitársai főztek ki. Így hát estefelé elindultam mászkálni egy kicsit, míg végül találkoztam valakivel az övéi közül. Figyelmeztettem Magdolnát, figyelmeztettem Zsuzsannát is meg Johannát, Kuzának, Heródes intézőjének a feleségét, akinek talán a legtöbb szava volt a Jézus kíséretében lévő nők között. Debóra egy kicsit mérges volt, állandóan azt kérdezgette tőlem, hogy miért foglalkozom annyit egy olyan emberrel, aki alapjában véve a vetélytársam. Megmagyaráztam neki, hogy már nem az vagy nagyon csekély mértékben az. ő azt válaszolta, hogy akkor is tartsam távol magam Jézustól. Az előző nap elmentünk a zsinagógába, és Debóra hosszasan nézte őt. – Nos – kérdeztem tőle –, igazi próféta? – Nem tudom – válaszolta ő, aki pedig azzal dicsekszik, hogy rögtön felismeri azt, akiben megvan az adottság, hogy a jövőbe lát. – Látod – mondtam neki – ugyanolyan kuruzsló, mint én. – Nem – mondta ő –, nem olyan, mint te. – Lehet, hogy jobb, nem vitatom.

51

De ő komolyan jelentette ki: – Más, mint te. Jobb lesz neked, ha nincs semmi közöd hozzá. Segíteni szeretnék neki. – Te – mondta Debóra – semmiképpen se tudsz segíteni neki. Igaza volt, a semmiért fárasztottam magam. Másnap Jézus ismét a zsinagógában volt, ami nagyon felbőszítette a názáretieket. Kiabálást hallottunk, és láttuk, amint a feldühödött tömeg kituszkolja Jézust a templomból, és lökdösi tovább a várost övező szakadékok felé. Ott voltak a tanítványok is, ők is kiabáltak, de túl kevesen voltak, és szemmel láthatóan alaposan be voltak gyulladva. Debórával mi eljöttünk onnan, mert nem szeretek kivégzést látni. A genezáreti tó körüli út szép és kellemes ligetek, termékeny földek között kanyarog, de a táj nem tudott felvidítani. Mivel én csöndben voltam, Debóra se nyitotta ki a száját. Azon a napon nagyon hamar belefáradtam a gyaloglásba, és estig a fák alatt pihentünk. Aztán megláttuk Jézust. Ijedten ugrottunk talpra, mert azt hittük, a kísértetét látjuk. Pedig ő volt: valahogy elmenekült a názáretiek elől. Először azt hittük, hogy egyedül van, de kiderült, hogy ő csak előrejött, a tanítványok pedig egy kőhajításnyi távolságból követték. Tábort vertek, ott töltötték az éjszakát, de akkor se mentek közelebb Jézushoz. Jézus egyedül imádkozott és sóhajtozott, azt hiszem, egész éjszaka le se hunyta a szemét. A többiek horkoltak, kivéve azokat, akik egymást váltva őrségben álltak. Másnap ugyanígy folytatták a gyaloglást. Az egyetlen különbség az volt, hogy most a távolság közötte és a csoport között néhány tucat lépésnyire zsugorodott. Én és Debóra az út mellett gyalogoltunk, úgy követtük őt a bokrok közt és a magas fűben, és senki se vett észre bennünket. Ez lett volna a legjobb alkalom arra, hogy beszéljek Jézussal, mert amikor valaki bánatos, könnyebben elmondja az igazat, de mögötte a férfiak botokkal voltak fölfegyverkezve, és minden irányba nézelődtek, mintha valami kelepcétől félnének. Megtehettem volna, hogy fölfedem magam, nézzétek, én voltam az, aki figyelmeztetett benneteket és így tovább, de akkor ott tartottak volna maguk között, hogy ne zavarjam a mester nyugalmát. Így haladtunk előre egészen a harmadik óráig, vagy egy kicsit tovább, amikor Jézust valaki valóban megzavarta a kiáltásaival. Nem emberi hangok voltak azok, hanem inkább olyanok, mint egy magányos kandúr elkeseredett sirámai. A domb oldalában sírboltok voltak, és az egyiknek az előteréből egy habzó szájú ifjú, jóformán még gyerek, ugrott elő. Ráüvöltött Jézusra, hogy menjen onnan, a földön fetrengett, őrjöngött, a ruháját szaggatta, a saját testét karmolászta. Szóval egy megszállott volt, akikből nagyon sok van egy olyan országban, ahol az emberek inkább hisznek a démonban, mint az Istenben. Túl messze voltam tőlük, ezért nem hallottam, hogy mit mondott Jézus, de a fiú szavaiból egyet se veszítettem el, mivel kiabált. Azt kiabálta a názáretinek, hogy ne gyötörje őt, de ahogy én láttam, Jézus öt-vagy hatlépésnyire állt tőle, és nem csinált vele semmit. Jézus valószínűleg megkérdezte tőle, hogy mi a neve, mert a fiú azt üvöltötte: –Az én nevem Légió! –És ettől a pillanattól kezdve mindig többes számban beszélt, mert nem egyetlen embernek, hanem egy egész légiónyi ördögnek képzelte magát. A gadarabeliek földjén jártunk, akik nem ismerik a Törvényt, és tisztátalan állatokat esznek. Valóban, a domboldalban, amely szinte függőlegesen fut le a lóra, egy hatalmas disznócsorda legelészett. Undorítóak voltak, fekete foltosak, olyanok, amiket a parasztok futó disznónak hívnak, mert állandóan eleség után kóborolnak. Küldj bennünket bele azokba a disznókba – könyörgött a megszállott. – Inkább a tisztátalan állatokba költözünk, mint hogy te elűzzél bennünket ebből az országból. Abban a pillanatban nem történt semmi, csak az, hogy a fiú megnyugodott, és abbahagyta a kiabálást. Jézus bizonyára megáldotta, vagy valami hasonlót csinált vele. Ő nagyon jól tudja, hogy kell bánni a felbőszült emberekkel és a veszett állatokkal. Ami ezután történt, azt a tanítványok úgy jegyezték fel, mint egy csodatételt: szerintük Jézus átűzte az ördögöket a megszállottból a disznók testébe, és az állatok öngyilkosságot követtek el, belevetették magukat a tóba. Ugyanezen a véleményen voltak a disznópásztorok is, akik a csordát őrizték. Elfutottak a gazdáért, és a gazda, a zsiványképű és a tanítványoknál vastagabb botokkal felfegyverzett kanászok gyűrűjében, szépen megkérte Jézust, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Se neki, se az embereinek nem volt bátorsága hozzá, hogy a tó vizében lebegő disznók közül akár csak egyet is kihúzzanak a partra. Én másképpen láttam a dolgokat. Azt már említettem, hogy a domboldal meredek volt. A dombtetőn a talaj megcsuszamlott, néhány tucat disznó a földdel együtt megindult lefelé, és magával sodorta a

52

többieket, amelyek az útjukba kerültek, olyannyira igaz ez, hogy nem döglött meg az összes. Jó néhány disznó megmenekült, azok, amelyek a csorda szélén legelésztek. A kanászok, akik közelebb mentek Jézushoz, hogy megnézzék, mi történt a megszállottal, a mennydörgésszerű zajra megfordultak, és látták a szerencsétlenséget, a lefelé bukfencező és a tóba zuhanó disznókat. A vízben a disznók olyan mélyre merültek, hogy bőven volt idejük megfulladni, mielőtt feljöttek volna a víz színére. A kanászok megrémültek, és nagyon csúnyán néztek Jézusra. Ketten elmentek a gazdáért, a másik kettő pedig ott maradt őrségben. Ez az egész disznó– és ördögügy nagyon rövid idő alatt ment végbe. Még nem érkezett el a kilencedik óra, amikor a színhely már elhagyatott és csöndes, mintha nem is lett volna ott soha senki. A kanászok összeterelték a néhány megmaradt állatot, és elhajtották őket. Jézus és a tanítványok visszafordultak. Csak én meg Debóra maradtuk ott csöndben elrejtőzve. Meg se szólaltunk, mégis mindkettőnknek ugyanaz a gondolata támadt. Elmegyünk egy közeli halászfaluba, biztosítéknak letesszük az összes pénzünket, bérelünk egy csónakot és egy szekeret. Gadarában van egy római tábor, eladjuk a disznókat a katonáknak. Ha a disznók tisztátalanok és tisztátalanok az ördögök, minek nevezzük azokat, akik megeszik az ördögöket a disznókban? Az ötlet már nem is tűnik olyan ragyogónak, amikor én és Debóra utat csinálunk magunknak a csónakkal a felfúvódott hasú tetemek között. A tónak ez a része tele van velük. Olyan, mint egy teknő, amelyben a paraszt a répát mossa, és a víz szinte már nem is látszik. Lehet, hogy a döglött disznók száma nem éri el egy légió létszámát, de nekem akkor is túl sokan vannak. Éjszaka van, a tó vize tükörsima és csöndes. Én és Debóra veszekedni kezdünk, mert szerinte nem segítek eleget neki. Úgy beszél, mintha én undorodnék attól, hogy megérintsem a disznókat, vagy vacogna a fogam az ördögök miatt. A disznóktól valóban undorodom, de csak azért, mert döglöttek, a fogam pedig azért vacog, mert egyáltalán nincs meleg. Debóra a nyugodtan fogdossa az állatokat, és gúnyolódik ve-lem. Izráel piciny fiacskájának nevez. Ki tudja, hogy ő hol született, az biztos, hogy nem ebben az országban. Mi civilizált emberek vagyunk. Átrakni a disznókat a csónakból a szekérre még undorítóbb dolog. Mire a római tábor közelébe érkezünk, már reggel van. Ötven eladni való állat van a kocsinkon, ennél többet nem képes elhúzni a két öszvér. És itt újból veszekszünk egyet. Az a szerencsétlen be akar jönni velem a táborba. Azt bizonygatja, hogy joga van hozzá, hiszen ő is dolgozott, és hogy ő legalább olyan ügyes, ha férfiaknak kell eladni valamit, mint én, amikor nőknek. Azt mondja, hogy meg tudja védeni magát. Felhívom a figyelmét arra, hogy a rómaiak nem olyanok, mint a Hebron felé vezető úton ballagó kereskedők, akik korall nyakláncokat ajándékozgatnak. Hogy meggyőzzem, meg kell fenyegetnem: nézd, mondom neki, ha bejössz, engem nem látsz többé, itt hagylak, eltaszítalak magamtól. Erre ő beleegyezik, hogy kinn marad. De mivel most is az övé kell, hogy legyen az utolsó szó, azt mondja, hogy nem taszíthatom el magamtól, hiszen nem vagyunk házasok. Jól tudom, hogy miféle barbárok ezek a rómaiak, csak a katonáskodásra jók, és nem bánom meg, hogy Debórát kint hagytam. Tőlem például azt kérik, hogy mutassam meg a farkamat. Körülbelül húszan vannak, félmeztelenek, akkorák, mint egy-egy elefánt, és nevetni akarnak. És ehhez pont az kell nekik, hogy egy körülmetélt hímvesszőt lássanak. Ha nem mutatom meg, nincs üzlet. Nagyon idegennek érzem magam köztük, akár a tök a dinnyeföldön. Meg aztán ez az egész nevetés az én bőrömre megy. Ki tudja, hogy mi nevetnivaló van egy körülmetélt madárkán. Bezzeg az ő farkuk gyönyörűséges, azzal, a lágy, mindig mocskos húsgallérral. És ne áltassák magukat azzal, hogy a miénk rövidebb, ahogyan ők szeretnék hinni. Mindenesetre én hagyom, hogy gúnyoljanak: hajlandó vagyok elismerni, hogy nekem csak egy fél van egy egész helyett, csak vegyék meg tőlem a disznókat. Azt azonban nem hittem volna, hogy igazi római tréfát űznek velem. A rohadt, pimasz alakok. A rómaiak általában mindent megvesznek. De csak élő állatokat, mondja a parancsnokuk, aki egy döglött állat, vagyis egy rohadt dög. A többiekkel ellentétben ez kicsi és sötét bőrű. Disznók? – kérdezi. Rendben van, de ezek ki tudja, hogy mibe döglöttek meg. Lehet, hogy én zelóta vagyok, lehet, hogy meg akarom mérgezni a katonákat. Könyörögnöm kell, véresre kell harapdálnom a nyelvemet a sok szájjártatástól, csak hogy ne korbácsoltasson meg. Az ember nem tudhatja soha, hogy ezek a rómaiak min akarnak nevetni.

53

A rómaiak, mondta egy ismerősöm, aki foggal kereskedett, nagyon jó emberek, elég, ha azt teszed, amit mondanak. Most nincs időm elmesélni, hogy miért vesznek és árusítanak fogakat, de az az ember tévedett. A katonák parancsnoka arra kényszerít, hogy ássuk egy gödröt, és temessem el a disznókat. Egész nap dolgozom, egyetlen falat étel nélkül, átkozottul megizzadok, a bűzről nem is beszélve. Elengednek, de elkobozzák tőlem a szekeret és az öszvéreket. Egyfolytában röhögnek, különösen akkor, amikor tiltakozni kezdek, és az egyikük, behemót állat, egy jókora rúgással, mely a hátam közepe alatt talál telibe, kikerget a táborból. Arra gondolok, hogy Debóra biztosan tudja a mód-ját, mivel lehet megmérgezni a vizet meg az ételt; az ő segítségével majd bosszút állok magamért. Megmérgezem őket, ezeket a muffos farkúakat, ezeket a körülmetéletlen rómaiakat. Az se érdekel, ha elfognak, és kereszthalálra ítélnek. Hiszen nincs egy vasunk se, mert a szekér és az öszvérek nélkül nem állhatok oda visszakérni a biztosítékul letett összeget. De, mondja Barakuk, a sorscsapások egymást szaporítják. Először a kigúnyolás, aztán a gödör és a bűzlő disznók eltemetése, a kocsi elkobzása, a seggberúgás. Azt hittem, hogy ennyi elég egyetlen napra. De ráadásul Debóra is elment. Keresem itt is, ott is, de már tudom, hogy olajra lépett. Csak megyek, azt se tudom, hogy hová, megsemmisülten. Már a haragom is elszállt, gyönge vagyok, egy kisgyermek is egyetlen lökéssel a földre teríthetne. Nem tudom, hogy azokban a napokban mit ettem, és hogyan jutottam el Jeruzsálem kapuihoz. Debóra ok nélkül hagyott el, pusztán azért, mert nem képes együtt maradni valakivel. Nem hibáztathatom semmiért se, de miért hozott össze a sors egy olyan nővel, mint ő, egy ilyen sáskával, egy ilyen vad nőstény kecskével? Lassan-lassan, az idő múlásával az éjszakák egyre gyötrelmesebbek: fáj a hasam, látni vélem Debórát, hallani vélem a hangját. És egyre inkább visszatér belém a düh, és olyannyira felhalmozódik, hogy elkövetem életem legnagyobb hülyeségét. Tudom, hogy hülyeség, de sohasem fogom megbánni. Kippur napja van, és Jeruzsálemben mindenki böjtöl, hogy levezekelje a bűneit. Azután a bűneiket felrakják egy kecskebak hátára, amit ezért Azázelnek, vagyis küldöttnek neveznek, és kikergetik a sivatagba, hogy ott pusztuljon el. Részt veszek a szertartáson, abban a biztos tudatban, hogy az én bűneimet nem bocsátja meg senki. Sőt nem is szeretném, ha valaki megbocsátaná, mert azt hiszem, hogy akkor a bűneimmel együtt az emlékeim is eltűnnének. A pap bemutatni az áldozatokat, majd ráteszi a kezét egy gyönyörű fekete kecskebak fejére, amely abban a pillanatban Izráel népe összes bűnének a hordozója lesz. A templomszolgák nyomába szegődök, akik kivezetik Azázelt a városból, mert éppen nincs semmi dolgom, ós teljesen mindegy, hogy erre megyek, vagy pedig arra. Az előírás szerint legalább száz stadion távolságra el kellene kísérniük az áldozati állatot, azután le kellene taszítaniuk egy szakadékba. Miközben távolról követem őket, minden különösebb cél nélkül, észreveszem, hogy a három szolga közül kettő szinte azonnal visszafordul, és a harmadikra, a legfiatalabbra hagyják a hosszú sétát a perzselő napsütésben. Meggyorsítom a lépteimet, a fiatalember a kötelénél fogva rángatja az állatot, a kecskebak, pedig minduntalan felökleli. Azázelnek semmi kedve sincs továbbmenni abban a kősivatagban a skorpiók és kígyók között. Teljes mértékben megértem őt. És azokat a pojáca papokat is megértem, akik elhitetik az emberekkel, hogy a bűneik ilyen módon megbocsátást nyernek. Persze nagyon kényelmes ezt elhinni. Hirtelen az eszembe jut valami: egy kegyetlen tré-fa, egy lopás, egy igazságtevés, amely elégtételt ad a nyomorúságomért. Elveszem a kecskebakot, elrablóm a bűnöket. Így ebben az évben senki se nyer bűnbocsánatot. Úgy érzem, hogy ezzel állhatok leginkább hosszút mindenért. Egy egész nemzettel fogok kibabrálni, írni fognak rólam a könyvekben: Kaleb, aki nem bocsátott meg Izrael népének. Egy kővel a kezemben a templomszolga után futok. Ő, bár tőr van nála, megijed, és elmenekül. Menekül Azázel is, de két ugrással utolérem. Nem rángatom, hagyom, hogy ő húzzon engem, és egy nagy kanyarral a Jordán zöld sávja felé indulunk. Nem szeretnék megállni, mert el tudom képzelni, hogy a papok utánam küldték az összes pribékjüket, de nehezen lehet vitatkozni egy éhes kecskével, amely füvet talált magának. Meg aztán a dög mindig kész az öklelésre. Ellenszenves állat. Mintha valóban a hátán hordaná Izráel valamennyi vétkét. Azon az éjszakán jó néhányszor felébredtem, és mindig láttam, hogy két vörös szem ragyog a sötétben. Így hát, amikor a beduinok a nyájukkal megérkeznek a legelőre, eladom nekik Azázelt az összes bűnével együtt. Remek ötletnek találom, hogy a bűnöket a hitetlenek közé küldöm, ily módon a

54

választott nép sohase szabadul meg tőlük. Zsebre vágok néhány szép ezüstpénzt, mert Azázel tenyészállatnak pompás példány. Nagyon elégedett vagyok magammal, miközben visszafelé ballagok, és az elégedettség olyan érzés, ami figyelmetlenné teszi az embert. Szerencsémre azonnal találtam egy gödröt, amiben el tudtam rejtőzni, amikor a lovas templomszolgák már majdnem a nyakamon voltak. Megtudom, hogy Azázelt viszont megtalálták, egy kicsit följebb. Felismerték, mert a füle alatt egy jel volt, és visszavásárolták a beduinoktól. Őszintén remélem, hogy legalább háromszor annyit fizettek érte, mint amennyit én kaptam. Természetesen kiviszik a sivatagba, és letaszítják egy szakadékba, ahogy elő van írva. Kár, hogy a vállalkozásom így ér véget, de amikor megtudom, nincs módom sajnálkozni miatta, mert nagy bajban vagyok, olyan hatalmas nagy bajban, amekkorában még sohase voltam. Tehát, annak a napnak az estéjén, amikor eladtam Azázelt, és a papok pribékjeit is megúsztam, eljutok egy faluba, és betérek egy fogadóba, hogy megvacsorázzam, de főleg azért, hogy felváltsak egyet a beduinoktól kapott ezüstpénzek közül. A fogadós fia, aki Jeruzsálemből jött haza, éppen azt meséli, hogy micsoda felfordulás volt a városban, amikor megjelent a kecskés ember, akit elkergettem. Amióta a Törvény törvény, nem történt meg soha, hogy valaki el merészelte volna rabolni a szent állatot. Csakugyan azt kell mondani, hogy az idők megváltoztak. Először, meséli a fogadós fia, a papok titokban akarták tartani a hírt, de az a tökfej, egy szökött rabszolga fia, annyira magán kívül volt, hogy a város kapujától a templomig, akivel csak találkozott, mindenkinek elmondta, hogy mi történt. Az emberek moroglak, aztán feldühödtek. De hát miféle idióták ezek a papok, még arra se jók, hogy kinyírjanak egy áldozati kecskét? Egyszóval nagy a kupleráj, forrongás, már-már lázadásnak látszik a dolog. A helyiség egyik sarkában, csöndben falom az ürü-pecsenyét, és kéjes örömmel fülelek. Sokkal kevésbé örülök annak, amit a fiatalember rögtön ezután mesél. Tehát, az a szolga, aki a kecskebakkal huzakodott, felismert engem. Egyike azoknak, akik vásároltak az én szellentésgátló piruláimból az egyik környékbeli faluban, ismeri a nevemet, és meg tudta adni a személyleírásomat. A fogadós fia azt mondja, hogy hamarosan el fognak kapni, és meg fognak kövezni, mert a Szanhedrin már halálra is ítélt. Sámson kopasz kobakjára mondom, ügyesek a mi fejeseink. Azok a múmiák rettentő gyorsak a halálos ítéletek kimondásában. Ott ülök a sarokban, kiszállt az erő a lábamból, és a birka cigányútra ment bennem. A fogadós úgy véli, hogy a megkövezés nem elegendő büntetés annak, aki egyebek között az ő bűneit is ellopta. Tudnivaló, hogy a fogadósok bűnei tömör, masszív vétkek. Végre sikerült fizetnem és elkotródnom, miközben ő a büntetést ecseteli, amit megérdemelnék. Éppen ott tart, hogy miután megnyúztak, mézzel kennek be, és jönnek a méhek. Most aztán jól kinézek. Holnap parasztok és csavargók ezrei fognak vadászni rám, mert a papok ezer drachmát ígértek annak, aki elfog, vagy elárulja a rejtekhelyemet. Nincs már számomra biztos hely. Egyvalamit tehetek: megvárom, amíg Appula visszatér, s akkor elmegyek hozzá, a nyaralójába, amely szerencsére közel van ahhoz a faluhoz, ahol most vagyok. Az volna az igazi, ha húszezer drachmával keresném fel, de ahogy Barakuk mondja, kinek van szíve megkérdezni egy viharban tántorgó embertől, hogy milyen nap van ma? Amikor végrehajtom a tervet, rájövök, hogy az első rész a legnehezebb: bejutni Appula házába. Szörnyűséges kutyák, bottal fölfegyverzett kapuőr. A nyaraló hatalmas, számos ember őrzi. A falon átmászni lehetetlenség, rögtön elkapnának. Végül a kapuőr hajlandónak mutatkozik arra, hogy továbbítja az üzenetemet az úrnőjének. Nagyon egyszerű és tömör a szöveg, mindössze két szóból áll: huszonnégy gyöngyszem. Ha Appula emlékszik rám, ennyi elég is. Az én római barátnőm egy márvány előcsarnokban jön elém, ami akkora, mint egy zsinagóga. Kedvesen köszönt engem, azt mondja, örül, hogy újból láthat, de aztán elküld a rabszolgalányokkal, hogy fürdessenek meg. Nincs kizárva, hogy kecskebűzt árasztok, ami igen kellemetlen szag. Később a lányok a szobájába kísérnek. Gyönyörű vagyok és illatos. Aranyozott cipő van rajtam és hófehér lenvászon tóga. Szóval, úgy nézek ki, mint egy római, és ez már önmagában is nagy öröm számomra. Appula leültet egy alacsony ágyra maga mellé. – Kaleb – mondja – sötét bőrű júdeai latrom (nem emlékszik rá, hogy galileai vagyok), meséld el nekem, hogy mi mindent loptál az utóbbi időben. Amikor meghallja, hogy elloptam az áldozati bakkecskét, majd megőrül, a nyakamba ugrik, azt mondja, hogy isteni vagyok, páratlan, az egyetlen bűntolvaj, aki létezik a világon. Megcsókol, majd

55

kipréseli belőlem a szuszt. Szentségtörő lopásom gondolatától forró lesz az öle. Csak reggel felé, egy rövid szünetben tudom elmondani, hogy halálra ítéltek. – Ugyan – mondja Appula –, ne vedd a lelkedre. –Ernyedt és kimerült, de még mindig a micsodámat simogatja. Azt a körülmetélt micsodát egyáltalán nem tartja nevetségesnek. El kell ismerni, hogy ő nem nagyon hasonlít a római katonákra, másban sem. Talán, gondolom, fel fogja ajánlani, hogy rejtőzzem el itt, az ő házában, ahová a templomszolgák sohase merészelnének bejönni, hogy engem keressenek. Ezzel szemben azt mondja: – Ismerek olyan embert, akit tíz évvel ezelőtt halálra ítéltek, és még mindig él. Hogy rövid legyek, azt javasolja nekem, hogy vásároljam meg a büntetésemet, jobban mondva a büntetés eltörlését. Erre van mód. És hogy mennyi kell hozzá? A tarifa ugyanannyi, mint a római polgárjog ára, húszezer drachma. Ha hiányzik valamennyi, ő majd kipótolja a sajátjából. Addig is, mondja, a papok nem ölhetnek meg téged, ha a római magisztrátus még nem erősítette meg az ítéletet. És ő majd megtalálja a módját, hogy a magisztrátus ne erősítse meg. Alapjában véve nem kell nagy dolgot véghezvinnem, csupán egy lehetetlen vagy majdnem lehetetlen dolgot: lopnom kell húszezer drachmát, és nem szabad hagynom, hogy a templomszolgák elkapjanak, mert ha elkapnak, börtönbe csuknak, és többé nem lophatok semmit se. Ezzel a gyönyörű reménnyel szunnyadok el, átalszom az egész napot és a rákövetkező éjszaka felét. Gyorsan megszokom a gazdag római polgár életét. A forró és hideg fürdő, a gőzfürdő, a masszírozás csodálatos találmány. Ezek a barbárok nincsenek híján a találékonyságnak. Appula többé nem céloz a jövőmre, nem ad újabb tanácsokat, de minden éjszaka tanulok tőle valamit. Például illatos olajjal bekent testtel szeretkezni. Megfeledkezem a bennem felgyülemlett összes megválaszolatlan kérdésről, és csak egyre összpontosítok: hogyan van az, hogy Rómába szeretnék menni, közben pedig gyűlölöm a rómaiakat? Hosszasan gondolkozom rajta, de nem jutok dűlőre magammal. Talán Rómában nem fogom gyűlölni őket. Például itt van Appula is. Neki ez itt meghódított föld. A férje, akit sohase látni, a megszálló hadsereg ellátásának a bérlője. Appula rokonszenves az ágyban, nem mondom, hogy nem, de például nagyon goromba a rabszolgákkal. És ostoba: annyi a pénze, mint a pelyva, és ő mégis azon kesereg, hogy némely nemes úrhölgy nem fogadja őt a házában, amikor Rómában van. Amennyire tudom, elkerülöm, hogy szó essék a napról, amikor el kell hagynom a házat. Ezt a témát illetően síkos vagyok, mint Appula teste, amikor olajjal bekenve szeretjük egymást. Aztán egy éjszakán ő hozza szóba. Kereken és világosan megmondja, itt az ideje, hogy elmenjek. – De hát – mondom neki – én azt hittem, örülsz neki, hogy együtt vagyunk. – Persze – mondja ő meggyőződéssel. – Igazán nagyon örülök. – Akkor hát nem tudnád kölcsönözni nekem ezt a húszezer drachmát? – Ez a kérdés már jó ideje ott van a számon. Lehetséges volna, hogy egy ilyen gazdag nő ne akarjon költeni valamit egy szeszélyére? No meg azt is tudom, hogy egyáltalán nem fukar. – Nem tehetem – mondja. – De miért? – kérdezem. – Mi akadályoz meg benne? – Akkor hát nem értesz semmit! – kiabál. – Herkules tökére, hát azt hiszed, hogy azért veszlek az ágyamba, mert szép vagy? Vannak nálad szebb és derekabb rabszolgáim. – Aztán megnyugszik, és kedvesen folytatja: –Te, Kaleb, azért érdekelsz engem, mert tolvaj vagy. Ha adok neked húszezer drachmát, nem leszel kénytelen lopni, és akkor nem érdekelsz többé. Legszívesebben megfojtottam volna. Igazi kurva, rohadt dög. De nem jó nekem, ha összeveszünk. Hogy kitöltsem a mérgemet, egy kecskebak szilajságával dolgozom meg, ahogy Azázel tenné, és nem veszem észre, hogy neki több öröme van benne, mint nekem. Reggel Appula csupa kedvesség, azt kéri, hogy töltsek még nála egy napot meg egy éjszakát. De most az egyszer tévedett: legyen meg legalább az az elégtételem, hogy nemet mondok neki. Olyan régóta nem hagyta senki, hogy büszkeségből tegyek valamit. Tehát azonnal elmegyek, bár a büszkeség minden lépésnél lejjebb süllyed a lábszáramban, a sarkam felé. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy hová fogok elrejtőzni, ha elhagyom Appula házát, és úgy döntöttem, hogy koldusnak öltözve Egyiptomba megyek. Ha csak éjszaka vándorolok, messze elkerülöm az utakat, és a csillagok után tájékozódom, néhány hónap alatt eljutok Egyiptomba. Lehet, hogy nem vagyok túl ügyes a csillagok után való tájékozódásban, de a lényeg az, hogy bevettem magam egy végtelen sivatagba. Víz után sóvárogtam,

56

mindennél jobban kívántam, amikor meghallottam egy női hangot. Azt gondoltam, hogy hallucinálok; lehetséges, hogy nők vannak itt a sivatagban, ahol nincs senki? Megjelent egy lány, aki innom adott, és elvitt egy barlangfaluba, ahol csak nők laknak. A Feirán sivatag hatalmas, és a Sínai-hegység közelében van. Valószínűleg innen indultak el az őseink Mózes vezetésével. A sivatag terméketlen és köves, de nem teljesen lakatlan. Vannak olyan pontok, ahol a hegyekből némi víz csörgedezik, és ott lehet élni. A sziklák lépcsőzetesen mennek fölfelé, mint egy óriási lépcső, de ezek a lépcsőfokok jó néhány stadion magasak és vagy száz stadion szélesek. Némelyik lépcsőfok függőleges falában üregek vannak, és ezekben emberek laknak, akik úgy találják jónak, hogy félre-vonultan éljenek. Az embercsoportok egymástól is távol vannak, mert a különböző közösségek között több mérföldnyi távolság van. A legbelső település az esszénusoké, akik nagyon tiszta és vallásos emberek; aztán ott vannak a karavánokat kiszolgáló prostituáltak, azok a nők, akik közé idecsöppentem. A karavánúthoz és a lakott világhoz legközelebb lakó csoport a bőrcserzőké. Azért telepedtek le ott, mert a vezetőjük, Eleazár nagyon érzékeny, elege lett abból, hogy a faluban az emberek befogják az orrukat, amikor elhaladnak a műhelye előtt, mivel tudott dolog, hogy a bőrcserzés talán a létező legbüdösebb mesterség. Eleazár ezért jött ide a sivatagba, no meg azért is, hogy közel lehessen a feleségéhez, Támárhoz, aki a prostituáltak mesterségét választotta, mert nem bírta elviselni a férje bűzét. Az én vendéglátóim (mert egyik nap az egyiknél alszom, másik nap a másiknál) a jelen pillanatban, pihenőben vannak. Támár, Judit, Eszter, Márta, Zafira, Lia és Jezabel csak akkor dolgoznak, ha tudják, hogy a néhány mérföldnyire levő úton karaván közeledik. Ilyenkor reggel indulnak el durva szőrű szamaraik hátán, és megvárják, hogy a férfiak megérkezzenek a pihenőhelyre. Este vagy másnap jönnek vissza. Már nem fiatal, fáradt nők, akik azzal töltik a napjaikat, hogy egymással veszekednek. Az egyetlen kedves nő közöttük Támár, a bőrcserző felesége. Eleazár néha eljön hozzá látogatóba. Előtte megfürdik, és illatszerrel hinti be magát. Még fizet is neki, mert tiszteli a mások munkáját. Nagyon derék ember, Támár sír, amikor elmegy, mert szeretne visszatérni hozzá, de nem bír. Azt mondja, hogy hiába a sok illatszer, alatta mindig megérzi a tömény húgy és a bőr förtelmes bűzét. Amint egy kicsit összeszedem magam, elindulok az egyik csoporttól a másikig, közben apró szolgálatokat teszek ennek meg annak. Ily módon fölmérem a helyzetemet. Ne kérdezz, és többet fognak elmondani neked, mint amennyit meg akarsz tudni, figyelmeztet Marakuk. Úgy teszek, mintha a saját dolgaimról mesélnék, és mindenki viszonozza a kedvességemet. Például az esszénusok. Talán ők a legfurcsábbak az összes közül. Ezek itt, úgy látszik, hogy kiváltak a saját közösségükből Engedi városában, ami az Aszfaltida-tó környékén van, mert igazabb esszénusoknak tartják magukat a többieknél. Nem házasodnak, nem nyúlnak nőhöz, mint a hittestvéreik, hanem ráadásul korbácsolják is magukat. A legnagyobb gondjuk az, hogy itt fent kevés a víz, és nem tudnak állandóan mosakodni, mint Éngediben. Szerintük naponta legalább tízszer kell mosakodni, hogy az ember makulátlan tiszta legyen. Füvekkel táplálkoznak, nem használnak pénzt, kerülik a nőket; egyáltalán nem csoda, hogy olyan aszottak, mint a száraz füge, és hogy sohase nyílik nevetésre a szájuk. Olvasnak és imádkoznak, és örökös székrekedésben szenvednek. Amikor úgy érzik, hogy talán végre ki tudják üríteni a beleiket, hajnalban útnak indulnak a sivatagnak egy homokosabb helyére. Egyszer utánuk mentem, tudom, hogy mit beszélek. Erőlködnek, könnyeket és vért sírnak, de mindössze néhány fekete és kemény bogyót pottyantanak ki, mint a birkák. Aztán rögtön befedik homokkal. Szóval olyasfajta népek, akiknek, ha szarni akarnak, már hajnalban föl kell kelni. Látva, hogy milyen nagyra becsülik a tisztaságot, támadt egy ötletem. Kölcsönkértem Eleazártól néhány széles szájú amforát, elhelyeztem őket itt meg ott a sziklák mögött, és rávettem az esszénusokat, hogy azokba vizeljenek. Ily módon nem kell állandóan olyan messzire menniük, és nem rondítják össze a sivatagot. Az amforákat azután felrakom az öreglányok egyik szamarára, és elviszem a tímárokhoz. Eleazár azt mondja, hogy tízmérföldes körzetben szokott vizeletet vásárolni a falvakban, de a cserzéshez az esszénusoké a legjobb, mert a legsavasabb. Egyáltalán nem csodálkozom rajta. Azon viszont csodálkozom, hogy elkezdtem dolgozni. Azért csinálom, mert megöl az unalom, és ez a húgyüzlet némi pénzt is hoz, amiből ki tudom fizetni az asszonyoknak a kosztomat. Ők persze azt szeretnék, ha másféle szolgálatokkal fizetném ki az adósságomat. Vagy pedig ha megengedném, hogy fizessenek nekem. Néhányszor belemegyek, de csak azért, hogy legyen meg az az örömük, hogy időnként őket szolgálják ki, nem pedig fordítva. De jobbára ingyen csinálom. Hogy mondhatnék nemet annak az asszonynak, aki enni adott, gondoskodott rólam, ágyba fektetett, és aki az anyám

57

lehetne? Ez a gondolat megízesíti, és kívánatossá teszi öreg testüket. Pedig az én anyám, bármennyire is ugyanezt a mesterséget gyakorolta, sokkal szebb náluk. Az egyetlen hely, amit messze elkerülök, az a sivatagnak az a része, ahol a leprások barlangjai vannak – de szerencsére ezek esnek a legtávolabb. Ha csak eszembe jut a lepra, úgy elmegy az élettől a kedvem, hogy még a világ legszebb nőjét se tudnám megkívánni. Általában nem gondolok rá, de néha azért eszembe jut. Rögtön utána pedig a halálos ítéletem jut az eszembe. Itt elég biztos helyen vagyok, de tudom, hogy ha itt maradok a sivatagban, nem fogok összeszedni soha húszezer drachmát, de még kétszázat se. De hát hogyan mehetnék el innen, fejemen a halálos ítélettel, ami ezen a helyen kívül mindenhol fenyeget? Úgy kellene élnem, mint egy bűnözőnek, akit az igazságszolgáltatás üldöz, vagy mint egy útonállónak. Akkor pedig már többet ér, ha csatlakozom a vidéket rettegésben tartó számtalan banda egyikéhez; félretenném a pénzt, és a kockázatot, hogy elkapnak, feledtetné a haszon. Egy este a barlang mélyén hallgatom az asszonyokat. A szokásos panaszok: az utolsó karaván keveset hozott a konyhára, az ügyfelek egyre fukarabbak és faragatlanabbak. Csak az nem jut az eszükbe, hogy ők azok, akik egyre öregebbek. Azt is mondják, hogy már u kereskedőknek sincs merszük erre járni. Valamikor a sivatagot átszelő út biztonságos volt, de most ott tanyáznak az útonállók. A nők közül a legidősebb, Zafira, megesküszik rá, hogy látta őket. Távolról ugyan, de látta őket. Furcsa emberek, bajuszt viselnek. Nem úgy öltöznek, mint a beduinok, hanem tiszta feketében járnak, kis termetű és sötét szőrű lovakon portyáznak, és a nyeregkápájukról hosszú, sodrott korbács lóg lefelé. Mindent rabolnak, de főleg lányokat, akiket aztán eladnak a bordélyokba vagy rabszolganőként a törzsfőnököknek. Nagyon gazdagok, tele vannak arannyal és rablott ékszerekkel. Vidáman élnek, esznek-isznak, és persze egyéb dolgokkal is szórakoznak: a sok fiatal és szép fogoly lány közül csak választaniuk kell. Zafira olyan sokat mesél róluk, mintha már járt volna a nagy bajszú útonállók búvóhelyén. Hát hol van a rejtekhelyük, vagy mit gondol, hol lehet? Mint a barátnői meg a barlangok többi lakója, ő is azt hiszi, hogy tudja. Nyíltan beszél róla, mert biztos benne, hogy elaludtam: ha ébren volnék, nem mondana egy szót se, mert én nem nyilvánítottam ki azt a szándékomat, hogy egész életemben itt maradok, ezért idegennek tekintenek. Az útonállók tábora nincs messze: három– vagy négynapi járóföldre. Mi a fenét csinálok én ebben a sivatagban? A legbiztosabb erőd, mondja Barakuk, akkor is bezár téged, amikor az ellenség távol van, és úgy ránehezedik a melledre, akár egy malomkő. Más szavakkal, a sivatag nem egyenlő a szabadsággal, hanem olyan, mint egy tágas börtön. Útnak indultam, némi élelmet vittem magammal, és két vízzel telt ivótököt akasztottam a botomra. Hogy mit kerestem az útonállók között? Talán mindössze a változást. Ha befogadnának maguk közé, ugyanígy biztonságban lennék, és talán megtalálnám a módját, hogy összegyűjtsek némi pénzt. Nőket nem fogok rabolni, ezt szilárdan elhatároztam, bár azt gondoltam, hogy Zafira eltúlozza a dolgot; persze, ha az útonálló a portyázás során belebotlik egy lányba, elkapja, ha nem így tenne, miféle útonálló volna? De nem azzal a szándékkal indulnak el, hogy lányokat fognak rabolni; az aranyat és az értéktárgyakat veszik célba, az sokkal ésszerűbb. Meg aztán azt reméltem, hogy az új társaim fel fogják ismerni az én különleges tehetségemet, és felmentenek a rablás feladata alól. Jól jön majd nekik, ha én ott leszek a tanyájukon, készen arra, hogy enyhítsem a fájdalmukat, ha megsebesülnek, vagy fejbe kólintják őket. Amikor kijutottam a sivatagból, ahelyett hogy a Szeid-hegyek felé fordultam volna, ahol is megtaláltam volna az útonállók táborát, Jeruzsálem felé vettem az irányt. Túlságosan távol kerültem az élettől, embereket akartam látni, zsúfolt utcákat, szép nőket, lovakat, fogadókat, piacokat, egy borbély üzletét, egy nyilvános fürdőt. Koldusnak álcáztam magam, ami nem igényelt nagy fáradozást és befektetést, de legalább megváltozott a külsőm. Egy bőrdarabbal letakartam a fél szememet, befeketítettem néhány fogamat, amitől, távolabbról nézve foghíjasnak látszottam. Csúnya voltam, de főleg ellenszenvesen csúnya ember, olyan, mint az a nincstelen, aki a tunikájuknál fogva rángatja az embereket, és akinek odavetnek egy fél drachmát, csak hogy elmenjen már a közelükből. Pontosan ez volt a célom: hogy ne legyen kedve senkinek se ahhoz, hogy másodszor is rám nézzen. A dolog akkor történt, amikor már éppen visszafelé indultam, miután már kéregettem egy kicsit Jeruzsálem utcáin, körülnéztem, megszagolgattam a férfiak erszényét és a nők illatát. Nem loptam semmit, nem akartam megkockáztatni, hogy Heródes egyik katonája vagy a Szanhedrin egyik poroszlója megállítson.

58

Az Antónia torony mellett, a Bárányok Kapuja felé vezető úton megyek lefelé, amikor kiáltás üti meg a fülemet, és hallom, hogy valaki utánam fut. Az én szabályom úgy szól, hogy „előbb menekülj, utána fordulj meg nézelődni", így hát röpülök, mint a nyúl, és berohanok az első kapun, amit nyitva találok. Később tudtam, meg, hogy egy lányt kergettek, aki nem akarta, hogy megkövezzék. A Törvény szerint megérdemelte, mert egy férfi meggyalázta, és ő nem kiabált. Mi, Izráel népe, más dolgokban mértéktartóak és civilizáltak vagyunk, de a gyönyör terén, amit az asszonyi test jelent vagy a nők számára a férfitest, a halál jeleit hintettük el. Mintha a mi Istenünk számon tartaná az öleléseinket, eltűrné az egyiket, de tiltaná a másikat, mivel azt – csak a farizeusok tudják – gyalázatosnak tekinti. Fürge léptekkel megyek keresztül az ismeretlen házon, benézek még a sarkokba is, mert az alapos és gyors terepfelméréssel sok bajt kerülhet el az ember, és az egyik falmélyedésben meglátok egy bronzbálványt. Egy bikát ábrázol, és elég nagy, de nem nagyobb, mint egy öleb. A föníciaiak istene. Baál, a legyek ura. Szidonban láttam már természetes nagyságban. Az az ember, aki ebben a házban lakik, feltételezhetően egy idegen, nem is tudja, hogy milyen kockázatot vállal azzal, hogy itt tart, pontosan a templom tövében egy olyan istent, amellyel a miénknek számos vitája volt az Írás több fejezetében. Becsavarom a bálványt a terítőbe, amelyen állt, a vállamra veszem, és gyors léptekkel távozom a hátsó ajtón át. Annyi időt töltöttem el a házban, amennyi ahhoz kell, hogy az ember ötvenig számoljon. Nem állítom, hogy azzal a jó szándékkal vittem magammal Baált, hogy a tulajdonosa feje felől elhárítsam a veszélyt. Ha a lopás közben gondoltam volna valamire, biztosan otthagytam volna, mert ha megtalálják nálam, én sokkal többet kockáztatok. Csak úgy ösztönösen vittem magammal, szakmai rutinból. Alighogy túljutok a falon, bebújok egy bokorba, megnézem a bronzállatot, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek vele. Bizonyos értelemben még azt sem tudom, hogy mi módon került oda velem együtt. Nagyon szépen megformázott bika, mindene megvan, még a göndörödő farka meg a büszkén meredő vesszeje is. Ha egyszer isten, természetes, hogy nemzőképes; az ő keménysége valóban bronz keménység. Oda nyúlok, csak merő tréfából („bravó, Baál, igazi bika vagy"), és halk kattanással kinyílik egy apró ablak a hátán. Azon a szidoni Baálon is volt egy nyílás ugyanazon a helyen, azon keresztül juttatták be a hasába az áldozatot: fiatal állatokat, vagy, ahogy mesélik, gyereklányokat és fiúkat is. Elevenen. Utána tüzet gyújtottak a szobor alatt. Az ember, akit megloptam, nem volt túl nagy híve Baálnak: pénzes kazettának használta. Az, amit elrejtett benne görög és föníciai érmékben, nem nagy összeg egy isten számára, de nekem elég nagy: csak úgy ránézésre is megvan legalább tízezer drachma. Éjszaka, mellékutcákon keresztül, nagy nehezen eljutok Appula nyaralójához. Szerencsére a főkapu őre, akinek az a dolga, hogy megnézze az embereket, megismer; ha bekötött szemű koldusnak látszom is, mégis az a férfi vagyok, akit az úrnő az ágyába szokott venni. Appula szinte önkívületbe esik, amikor meglátja Baált. Azt mondtam neki, hogy egy szidoni templomból loptam el. Az igazság még elképesztőbb, de ha azt mondanám, hogy itt találtam néhány lépésnyire a templomuktól, hazugnak és hencegőnek tartana. – Herkules tökére – mondja –, nagyon ügyes vagy. Még egy ilyen szentségtörő tolvajt nem látott a világ. Fürdő, étel, ágy. Jól elszórakoztam néhány napig. – Ezt hogy csinálod – kérdezi Appula –, csavarogsz és lopsz a halálos ítélettel a nyakadban? – Körülnézek, mielőtt átmegyek az úttesten. De neki nincs kedve a tréfához. Rögtön átadtam neki a tízezer drachmát, hogy őrizze meg számomra, amíg össze nem jön a húszezer, amit ki kell fizetnem a felmentésemért. De most meg Appula azzal áll elő, hogy a húszezer nem elég. Ki tudja, hány újabb zseniális lopást kell véghezvinnem, szentségtörőt vagy egyebet, hogy megszabaduljak a halálos ítélettől. – Még mennyi kell hozzá? Appula sajnálkozva beszél a korrupt és telhetetlen hivatalnokok igényeiről, és azt mondja, hogy most ötvenezer drachmát követelnek. Valójában százezret kérnek, de a többit majd ő teszi hozzá. – Biztos vagy benne? – kérdezem. – Hát persze – válaszolja ő. – Esküdj meg! – Esküszöm a te istenedre – mondja Appula. Ötvenezer drachmát kérnek.

59

– Nem – mondom én –, esküdj Herkulesre és Herkules tökére! Appula, aki babonás, megadja magát; a múltkor elmondta, hogy ha nem mutat be minden héten egy áldozatot Herkulesnek, el fogja veszíteni a terméketlenségét. Szóval megpróbálta fölsrófolni az árat, de mit is várhattam volna egy ekkora kurvától; tehát jól ráförmedek. Appula szégyelli magát, de nem nagyon. Hát nem szeded rá te is az embereket, kérdezi, hogy hasznot húzz belőlük? Azt akarja, hogy csak lopjak jó sokat, hadd érezze rajtam a tolvajszagot. Ez a szag, úgy látszik, néhány nap alatt elillan a bőrömről, és nekem az ő kedvéért újra meg újra lopnom kellene, hogy újra egy kis tolvajszagot vigyek a házába. Az a gondolat, hogy mindenképpen egy jó csomó drachma hiányzik ahhoz, hogy megvásároljam a felmentésemet, megnyugtatja: legalább megint megyek és lopok valamit; ki tudja, hogy mit. Már előre élvezi a dolgot, feltéve persze, ha a körülmények még különlegesebbek és kockázatosabbak. Szeretkezéseink szüneteiben csak úgy ontja magából az ötleteket. Leírja Pilátus palotáját, ahol a helytartó pecsétjét őrzik. Új játékokra tanít az ágyban és milyenekre! – igazán méltók egy római kurvához. De belőlem a tolvaj szag lassan kipárolog; vagy a sivatagba megyek, vagy pedig az útonállókhoz a Szeid-hegyekbe.

60

10. Nem tudom, mit képzeltem el, amikor elindultam az útonállók keresésére. Azt hiszem, legfőképpen az a gondolat csábított, hogy egy közösség tagja leszek. A papok bandája halálra ítélt és kizárt a hozzám hasonlók társaságából, én pedig megtaláltam a módját, hogy újból bejussak az emberi társadalomba, akár azon az áron is, hogy a többi kitaszítottal és a Törvény ellen lázadókkal szövetkezem. Egy vidám rablóbandát képzeltem el, lovas kalandozásokat, sivatagi táborozásokat, mozgalmas és sokszínű életet. Meg aztán egy új, szervezettebb formája volt ez a tolvajlásnak, és ez a mesterség változatlanul vonzott. Alapjában véve, ahelyett hogy száműzném magam a sivatagba, inkább így rejtőzöm el, mint a fa az erdőben; bandita a banditák között, ez lesz az önálcázás legbiztonságosabb módja. Örültem, hogy senki se ismeri a szándékaimat. Erről még a prostituált barátnőimnek se mondtam semmit Az együgyűeknek a szájukon van a szívük, mondja Barakuk, de a bölcsek szavai egyensúlyban vannak a mérlegen. Tehát nem kell többet beszélni a szükségesnél. Például, ha Debórával kevesebbet beszélgetek, talán nem is veszekszünk; ha nem veszekszünk, nem hagy el engem, és én nem rabolom el dühömben Azázelt, a kecskebakot. Volt egy pillanat a múltamban, amikor nemet mondtam igen helyett, vagy balra fordultam ahelyett, hogy jobbra indultam volna, és a többi mind ennek a következményeként történt. Azt képzeltem, hogy a szeid-hegyi útonállók nem különböznek azoktól a kollégáiktól, akiket akkor ismertem meg, amikor gyalogszerrel tett utazásaim során túl közel kerültem a tanyájukhoz; mivel nem volt nálam semmi, amit érdemes lett volna elrabolni, úgy bántak velem, mint egy vendéggel. Az adósságom törlesztésére történeteket meséltem nekik a tábortűz mellett. Azok sötétkékbe öltözött, görbe szablyás beduinok voltak. Viszont amikor megláttam azokat az útonállókat, akikről Zafira mesélt nekem, megbántam, hogy nem hittem el az öreglány minden szavát. Véletlenül éppen egy erdős vidéken kóboroltam, és abban reménykedtem, hogy találok majd valami jelet, ami elvezet az útonállókhoz. Az erdő sötétjében távoli kürtszót hallottam. Ők voltak azok, visszatérőben a táborba, és így jelezték a jövetelüket azoknak, akik őrségben maradtak. Távolról figyeltem őket, ahogy feltűntek a völgyben. Zsákmánnyal megrakottan jöttek. Két szekéren zsákok s pénzesládák voltak, a harmadik úgy nézett ki, mint egy hatalmas, kelmékkel letakart madárkalitka. Ahogy láttam, a letakart szekéren az újonnan elfogott lányok voltak, anyaszült meztelenül, mert így nehezebben tudtak megszökni. A többi ketrecben, amelyek nem voltak letakarva, rengeteg állat volt, medvék, farkasok, sakálok, amiket a férfiak portya közben ejtettek rabul. Úgy gondolom, a cirkuszi előadásokhoz akarják eladni őket Rómában vagy Antiochiában. Leereszkedtem a völgy oldalában, hogy közelebbről is megszemléljem a rablókat. Valóban mindegyiknek volt bajsza, tömött és pödrött hatalmas bajsza, ami olyan fekete volt, mint a hajuk. Nem beduinok voltak, hanem valami más fajta népség, talán galaták vagy frígiaiak. Úgy láttam, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, mintha testvérek vagy legalábbis rokonok lennének mindannyian. Fiatalok, magasak és erősek voltak, és jól megülték a lovat. Arannyal hímzett sötét ruha volt rajtuk, övükben kard, tőr és hosszú, sodrott korbács. Harsogóan nevettek, a fogaik csillogtak. Fel és alá hajszolták a lovaikat a karaván mellett, úgy csináltak, mintha üldöznék egymást, vagy egymásnak akarnának rontani. Rögtön világossá vált előttem, hogy ezek inkább állatok, mint emberek, és hogy nagyon veszélyesek; erre vallott a mozdulataik hevessége és az a különös láng a szemükben: úgy villogott a szemük, mint a macskáké és a tigriseké. Egy dologban mindenesetre biztos voltam: ha rám találnak ott a közelben, nyomban elvágják a torkomat, anélkül hogy egyetlen kérdést föltennének. Már nem tudtam visszafordulni, mert túl közel voltam hozzájuk, és ők állandóan el-elszakadtak a karavántól, behatoltak az erdőbe, hogy átfésüljék az út menti sávot. Azt gondoltam, úgy fogok viselkedni, mint egy állat, amely megadja magát; ezzel talán lefegyverzem őket. Megfigyeltem, hogy amikor a kutyák vagy a szarvasok viaskodnak egymással, elég, ha a két ellenfél közül az egyik a földre hemperedik, és szabadon hagyja a hasát, a másik rögtön békében hagyja. Hanyatt feküdtem az egyik tisztáson, és vártam. Földet és faleveleket szórtam magamra, és valami elkeseredett vigyorba vicsorítottam a számat. A szememen azzal a bőrcsíkkal pontosan úgy festettem, mint egy bajba jutott, az éhhalál küszöbén álló kollégájuk. Amikor aztán az egyikük megtalált, egy pillanatig, habozott,

61

hogy eltaposson-e a lovával, vagy pedig innom adjon. Szerencsém volt. A nyergén keresztbe fektetve csatlakoztam a társasághoz. Az útonállók egy lakatlan fennsíkon álló romos régi erőd külső szögletébe vájták a tanyájukat. Kijavítottak egy tornyot és néhány alacsony épületet az egyik tér körül. Kilencen voltak a visszatérő férfiak, másik tizenkettő ott várta őket az erdőben, ezek is bajuszosak voltak, és nagyon hasonlítottak az előbbiekre. Láttam egy szörnyűséges öregasszonyt is, az útonállók valami mamaféléje volt, aki mindenekelőtt nekiállt megszámolni azokat, akik visszajöttek. A férfiak kiabálva üdvözölték. Állandóan kiabáltak. Nem voltak képesek bármit is a megfelelő mértékkel csinálni; ahhoz, hogy az egyik ponttól a másikig ellovagoljanak, nagy kanyarokkal és lovukat ugratva vágtatták végig a távolságot, üvöltözve hívogatták egymást, és minden mást is eltúloztak, ahogy később alkalmam volt látni. – Itt vagyunk mind! – kiabálták a bajszosok. Ez úgy hallatszott, mintha gúnyolódnának vele, mintha bosszantanák azzal, hogy ugyanannyian jöttek vissza, mint ahányan elindultak. – Akkor hát mindenki bele a vízbe, bolhás, taknyos kölykök! – rendeli el az asszony. Az útonállók engedelmesen levetkőznek a szabad ég alatt, ahol egy hatalmas kőkád áll, tele vízzel, ami egyenesen a hegyekből jön. Közben néhányan az otthon maradottak közül lerakják a kocsikat, fedett helyre viszik a vadállatok ketreceit, aztán kieresztik a meztelen nőket, és a korbácsukat suhogtatva beterelik őket az egyik épületbe. Engem oldalt egy fal mellé fektettek le, akár egy zsákot, de most kis híján felugrom. A lányok között felismerem Debórát. Biztos vagyok benne, hogy ő is látott engem, azzal a fehér szemével, amely mindent lát. Úgy látom, nem fogyott le, a szőkesége is a régi, de a homloka ráncos lett. Kéz a kézben ácsorog az egyik társnőjével. Később megtudom, hogy több mint egy hónappal ezelőtt ejtették foglyul. A hat lány közül, akik a kocsiról szálltak le, négyet a napokban raboltak el, míg Debórát és egy másik lányt el akarták adni a közeli városok bordélyainak, de nem akadt vevő rájuk, ezért visszaszállították őket a raktárba. Debórát azért nem vették meg, mesélik az útonállók az öregasszonynak, mert rögtön látszik rajta, hogy rossz a természete, és ez egy prostituáltnál öreg hiba. Az öregasszony eléri őt egy korbácsütéssel, és bezárja a többi fogoly lánnyal együtt. A mezítelen férfiak meg se nézték a nőket (a többiek is csak egy kicsit). A kádban lubickolnak, azzal játszanak, hogy ki tudja elkapni a másik madárkáját, a testük napsütésnek kitett részei, a kezük, az alkarjuk, az arcuk és a nyakuk nagyon sötét színű, a többi meg hófehér. Az egyiknek csupa sörte disznólába van, és az ujjai teljesen össze vannak nőve. Az öregasszony ügyel rá, hogy alaposan megmosakodjanak. Megragadja az egyik útonálló égnek meredő, nagyra nőtt madarát, és mond valamit, amit nem értek; biztosan viccelt vele, mert mindenki röhög. Néhány lány, akik mezítelenek, mint a többiek, de csúnyák, előkészített kint, a szabad ég alatt egy óriási asztalt, és most felszolgálják az ennivalót. Biztosan tévedésből ejtették őket foglyul. Természetesen eladhatatlanok: rabszolgáknak használják őket, és úgy bánnak velük, akár a kutyákkal. Az öregasszony, ha noszogatni akarja őket, nem a korbácsot használja, hanem egy hegyes nyársat. Az öregasszony engem is beparancsolt a kádba, és mindenki a körülmetélt hímvesszőmön röhögött. Egyszer majd ki kell derítenem, hogy mi az, ami olyan nevetséges rajta. Aztán enni is hozott valamit abba a sarokba, ahol meghúzódtam. Senki se törődik azzal, hogy ki vagyok, senki se kérdez tőlem semmit. Feltételezem, hogy ezeknek a vadembereknek én biztosan olyan vagyok, mint valami háziállat; ha majd nem tudnak hogyan szórakozni, megparancsolják, hogy vegyem elő a madárkámat, és jót röhögnek rajta. A fáklyák fényénél az útonállók úgy esznek, mint ahogy mindent csinálnak: nyakló nélkül. A húst a hófehér fogaikkal marcangolják szét, összekenik a bajszukat, és nagyokat horkantanak a gyönyörűségtől. Néha úgy vélem, hogy szándékosan túlozzák el a dolgokat, akár a katonák, akik nem mennek, hanem menetelnek, és nevetséges módon úgy fordulnak és állnak meg, hogy közben a földhöz verik a talpukat. Máskor meg azt hiszem, hogy a természetüknél fogva ilyenek, és ilyenkor félek tőlük. Vagyis még jobban félek tőlük. Később meg az az érzésem támad, hogy színházban vagyok, egy olyan színház lépcsőin, mint amilyet Antiochiában láttam. Csakhogy itt a színpadon nem istenek vagy fehér ruhába öltözött hősök vannak, hanem ezek az alakok, akik nem hasonlítanak a közönséges emberekre, legalábbis azokra nem, akiket én ismerek, a kis termetű emberekre, akikkel még késelés közben is lehet társalogni.

62

Hosszú árnyékuk félelmetesen nyomul fel a torony falán, amikor felállnak, hogy italt töltsenek maguknak. Aranyserlegekből isznak. Drága szövetek és szőnyegek hevernek szerteszét a földön. Most valaki kinyitja a nők istállóját, és kilökdösi őket. Huszonketten vannak, eggyel többen, mint a jelenlevő férfiak, de nincsenek itt mindannyian: itt vannak például négyen a karavánnal érkezett lányok közül, de nem látom Debórát, se azt a lányt, akivel kéz a kézben állt. A négy újonnan foglyul ejtett lány a három legfontosabb gazfickó számára van fenntartva. A főnöknek, akinek nagyobb a bajusza, mint a többieknek, kettő jár, és egyiket a másik után meg is erőszakolja, úgy hogy a rabszolganők és az öregasszony lefogják a kezüket és a lábukat. A lányok üvöltenek, de ő oda se figyel, még annyi fáradságot se vesz magának, hogy egy-egy pofonnal elhallgattassa őket. A másik két lány is üvölt: az ő lövészeiknek egyedül kell lefogniuk őket, úgy segítenek magukon, hogy a lányokat egy-egy földbe vert cövekhez kötözik. A többi nő meg se mukkan, megszokták, hogy az útonállók csak úgy sietősen, úgyszólván becsukott szemmel hágják meg őket. A férfiak felállnak és elmennek; felállnak a lányok is, az öregasszony mosakodni viszi őket a kád mellett csordogáló vízhez, aztán a korbácsával visszatereli őket a börtönükbe. Már nem beszél senki; amikor aludni térnek, senki se oltja ki a fáklyákat. Hiszen nem kerültek semmibe. A sarokban összekuporodom és gondolkodom. Meg kell szöknöm innen Debórával: inkább vágy ez, mint elhatározás, de olyan heves, hogy nem tudok gondolni semmi másra. Már szabadnak látom magam, messze innen, Debórával. A képzeletemben egymást átölelve fekszünk egy fogadóban, az ágyban, amit ő annyira szeret. Éppen itt tartok, amikor az öregasszony értem jön. Semmi kétségem sincs a szándékai felől: nyáladzik a szája, kampószerű ujjaival elkap ott, ahol körülmetéltek. Nem számítottam rá, hogy ilyen célra is fel fognak használni. De ha háziállat vagyok, természetes, hogy nekem jut az, ami senkinek se kell. A boszorkának hízeleg, hogy harcra kész állapotban talál: Debórára gondoltam meg arra, hogy mit csinálok vele, ha már kiszabadítottam, a maga teljes valóságában képzeltem magam elé a jelenetet, és íme, ez volt a hatása. Az öregasszony egy pillanatnyi időt se ad nekem, beráncigál az odújába, és ledönt az ágyára; villámgyorsan rám húzza magát, és dühödten meglovagol. Nyüszít és visong, hánykolódik és reszket. Talán megérezte, hogy nem az ő bájai láttán lendült harcra a kardom, és gyorsan ki akarja elégíteni magát, még mielőtt a kard lehanyatlana. Be kell vallanom, hogy sikerült neki. Ki tudja, mikor volt utoljára alkalma lecsillapítani a vágyait; az útonállók sohase hoznak neki ajándékba férfi foglyokat, mindig csak nőket. Nagy buzgalommal, gyorsan ficánkol rajtam; elélvez, mielőtt én válaszolni tudnék undorító közelségére. Öt percig fekszik, eltikkadt, zihál; remélem, hogy álomba fog merülni, és én ki tudok szökni a szabad levegőre. Hirtelen kinyitja kerek szemét, s én érzem, hogy a keze lefelé csúszik a mellemről a hasamra, és felvilágosítást kér a férfiasságom állapotáról. Képtelen lennék másodszor is a szolgálatára állni; még akkor se, ha az életemet menthetném meg általa. Egy gondolat lángra gyúl a fejemben: megpróbálom elaltatni, ahogy azokkal a betegekkel csinálom, akik a gyógyító tudományomhoz folyamodnak. Megkérem a boszorkányt, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, és előszedem a medáliát a rongyaim sarkából, ahová beraktam. Ő rám vicsorítja a fogait, azt a néhány sárga és fekete agyarát, ami még megmaradt neki, egy jóindulatot sejtető vigyorban. A következő pillanatban már alszik: döglött halszemével néz rám, a bárgyú vigyor még ott maradt az arcán. Most mindent meg fog tenni, amit csak akarok. Nem hittem volna, hogy boldogulok egy ilyen szörnyűséges boszorkánnyal. Megparancsolom a rút női sátánnak, hogy érezzen gyönyört, nagyobbat és többet, mint amennyit valaha is érzett, ami összeadva se lehet sok, mivel látszik rajta, hogy fiatalkorában is förtelmesen ronda volt. Vonaglik, nyögdécsel, a szalmazsákot kaparja. Azt mondanám, hogy valóban élvez, már amennyire képes rá: a kielégült kéjvágy vigyora torzítja el a csúf arcát. Amikor felébresztem, hálásan megköszön mindent. Ezt, pedig nem vártam volna egy ilyen ádáz bestiától. A többiek, a férfiak nem hálásak, és nem jól neveltek. A lovaikat imádják, a lányokat csak használják. És jaj nekik, ha teherbe esnek. Azt mondja Barakuk: nem szeretem a feldagadt hasadat, se a teli méhedet, csak a szerelmesek futó örömét szeretem. És ezért jogos, hogy haragra gyúl, amikor bajba juttat egy lányt. De az útonállók, mint mindenben, ebben is túlzásba viszik a dolgot: a viselős nőket a szakadékba lökik. Egy olyan lányt, akin már láthatóak a terhesség jelei, senki sem vesz meg, azért az útonállók egyszerűen megölik, mivel nem hajlandók se várni, se hasznavehetetlen gyerekekkel bajlódni.

63

Másnap reggel látom, hogy három útonálló kifelé lökdösi az istállójukból a terhes lányokat. Négyen vannak. Mezítelenek, a hasuk már elformátlanodott. Az egyikük hirtelen nekiugrik az egyik útonállónak, és beleharap a nyakába. Az lerázza magáról a lányt, és ott rögtön elvágja a torkát. A többi lány meg se mukkan, halálsápadtak a rémülettől. A lovon ülő férfiak elvonszolják a lányokat a nyakukra hurkolt szíjnál fogva. Az egyik útonálló a nyerge előtt keresztbe fekteti a halott lány testét, hogy aztán a szakadékba lökje, csakúgy, mint az élőket. Utánuk megyek. Már itt is van előttünk a szakadék szédítő mélysége. Senki se beszél. Hallgatom a szél lágy susogását, a mélyben csörgedező patak hangját. A lányok egészen a szakadék széléhez állnak, és az egyik útonálló könnyed mozdulatokkal egymás után a mélybe taszítja őket. Sorra lezuhannak, mindössze egy-egy kiáltás hallatszik, de az is rögtön elhal a messzeségben és a szél zúgásában. A lehető leghamarabb ki kell szabadítanom Debórát. Látom őt, valahányszor kiviszik a lányokat mosakodni (az öregasszonynak megvan az a jó tulajdonsága, hogy szereti a tisztaságot). Sárga, mindig borzas feje kivirít a csoportból, akár a tök a dinnyeföldön. A barátnőjével most is kéz a kézben járnak, éppúgy, mint két nappal ezelőtt, amikor leszálltak a kocsiról. A színtelen szem engem keres, aztán túlnéz rajtam; jaj, ha valaki itt megsejti, hogy ismerjük egymást. A bajuszosoknak már elegük van belőlem, mert az öregasszony állandóan dédelget. Az elején majd összepisálták magukat a röhögéstől, amikor látták, hogy idehozza nekem a sarokba a hússal teli tányért meg a pohár bort, és simogatással bátorít, hogy csak egyek. Talán valóban az anyjuk vagy legalábbis néhányuké, talán a főnöké. De most úgy látszik, hogy féltékenyek. Valamelyik éjjel, míg alszom, bejönnek hozzám: egy pillanatra fel fogok ébredni, épp csak annyi időre, hogy megérezzem a kést a torkomon. Így hát, mihelyt boldoggá tettem az öregasszonyt a képzeletbeli ölelésekkel, bemegyek az erdőbe és elbújok. A fák között van néhány, amelyik már több száz éves, már öregek voltak akkor is, amikor, talán száz évvel ezelőtt, fölépült az erőd, amelynek a romjai között most az útonállók tanyáznak. A cédrusokat és a fenyőket nem érdekelné, ha a galileai Kaleb kalandos élete itt érne véget, még csak észre se vennék. A hold fénye átszűrődik az erdő sötétjén, és megvilágítja a tisztást. Olyan erős ott a fény, hogy az éjszakai ragadozók, a baglyok és a kuvikok rikoltozva utat változtatnak. Az éjszaka békéje sok apró háborúból áll, a csöndje sok zizzenésből. Nekem is hegyeznem kell a fülemet, hogy az egymást öldöklő és a haldokló állatok elfojtott neszezése között meghalljam, ha netán egy útonálló a fogai közé szorított késsel jönne felém. Az egyik reggel ismét egy karaván készülődik a téren. A kocsik üresek, az útonállók rabolni indulnak. A nap nyugalomban telik. Majdnem az összes férfi elment, mindössze öten maradtak otthon, ők egymást váltva őrségben állnak a toronyban. Engem akkor sem láthatnak az őrök, amikor elérkezik az evés ideje, megkértem az öregasszonyt, hogy a szobájában ehessek, ahová nem lép be senki, mert a mennyezetről egy kitömött kis krokodil lóg lefelé meg egy felfújt hólyag, amiben egy gonosz szellem lakozik. Amikor már leszállt az este, a férfiak aludni tértek, és a téren lángolnak a fáklyák, bár kint nincs egy lélek se, elaltatom az öregasszonyt, és kinyittatom vele a lányok istállóját. Nem tenné meg semmi áron, ha el nem hitetném vele, hogy itt a mosakodás ideje. Debóra ébren van, visszatartja a lélegzetét, aztán megkönnyebbülten hatalmasat sóhajt. – Kaleb – mondja, és arcon csókol. Többször is a nevemen szólít, így akar meggyőződni róla, hogy én vagyok, és azért jöttem, hogy kiszabadítsam. De amikor elérkezik a pillanat, hogy elinduljunk, megáll. Nem akarja itt hagyni a barátnőjét, Fotidét, akivel kézen fogva láttam. Vagy vele együtt menekül, vagy itt marad ő is. Közben felébred a többi lány is, a nagy hodály megtelik suttogással: megérezték, hogy a menekülés szellője lengedez, és egyikük se akar maradni. Figyelmeztetem őket, hogy az egyik férfi kint őrködik, néhányan még csak el tudnánk kerülni a figyelmét, ha a sötétben lopakodunk el, de ha húszan vagyunk, biztosan észrevesz bennünket. Ráadásul nincs ruhájuk; ha sikerül is megszökniük, nem jutnak messzire az erdő tüskés cserjéi között, és másnap az útonállók lóra fognak szállni, és újból elfogják őket. Debóra minden bizonnyal tekintélyt szerzett magának itt bent, mert csöndre inti őket, és a lányok valóban elhallgatnak. Aztán hirtelen kiszalad, végigmegy a fal mellett, eltűnik a sarkon, majd egy íjjal meg nyílvesszővel jön vissza. Égnek áll a hajam, mert a toronyban őrködő férfit vette célba: ha elhibázza, mindahányan szörnyű halállal lakolunk. De eltalálja, pontosan a torkán. Ennek a lánynak sok olyasmi van a múltjában, amit jobb, ha nem ismerek; ha tudnám, hogy hol és hogyan tanult meg ilyen mesterien bánni az íjjal, nem volnék többé olyan nagyon nyugodt.

64

A lányok csöndben kirámolják az öregasszony szobáját, őt időközben valódi álomba süllyesztettem. Amit tudnak, magukra kapnak, és eltűnnek. Bevallom, jól jön nekünk, hogy annyi csirke kóricál az erdőben; azalatt, amíg az útonállók holnap összeszedik őket, én és két társnőm messzire eljutunk. Mert útitársnőből most már kettő is jut nekem, Debóra és Fotide. Szerencsére az utóbbinak, a görög lánynak is jó a lába, így átgyalogoljuk az egész éjszakát és a rákövetkező napot. Napnyugtakor átlépjük Galilea határát, és akkor már szinte biztonságban érzem magam. Furcsa társaság vagyunk, én, a bekötött szememmel és csupa rongy ruhámmal, a két lány báránybőrökben, s mind a hárman porosak vagyunk és halálosan fáradtak. Azt a három hetet, ami ezután következett, szeretném inkább elfelejteni. Elláttuk magunkat élelemmel, szárított húst, sót, bort, olajat és kétszersültet vásároltam, mert jobb, ha egy ideig a hegyekben maradunk, ott rejtőzünk el. Elképzeltem magamnak, hogy milyen jól fogunk élni, mintha vakáción lennénk: én és Debóra nagyokat fogunk enni, inni és szeretkezni. De ő nemet mondott. Egy ideig nem értettem. Ahogy Barakuk mondja, mindig túl korán van ahhoz, hogy az ember meglássa tulajdon balszerencséjét. Különösen az nem fért a fejembe, hogy egy olyan szenvedélyes teremtés, mint a fáradhatatlan Debóra... Az első alkalommal egy teljes napon át szeretkeztünk. Nem arról van szó, hogy most Fotidével szerelmeskedik, de olyan tekintettel nézi őt, hogy én fölöslegesnek érzem magam. Persze azért rám is néz, de úgy, mintha azt mondaná: sajnálom, bocsáss meg! Így hát, kettőnk között ingadozva, Debóra egyre ingerültebb lett. Úgy láttam, hogy le is fogyott. Ha ez a Fotide legalább utálatos vagy csúnyácska lett volna. De nem, gyönyörű lány volt, barna hajú, jó testű, apró termetű, a szeme nyájas, a hangja dallamos. A görög nőkre jellemző kecsességgel mozgott, mindig derűs volt, és nem is sejtette, hogy mi van készülőben. Az ő számára minden a legnagyobb rendben volt. Így telt el néhány hét. Debóra kezdett olyan kedvesen bánni velem, hogy már szinte valami idegennek éreztem magam. Egyik nap, amikor visszaérkeztem a táborhelyünkre a szokásos sétámból (ami egyre hosszabb, vigasztalanabb és unalmasabb lett), észrevettem, hogy ő a földön ül, és a lába nagyujját nézegeti. Elmerülten vizsgálgatja. – Lehet, hogy jövendölni fogok – válaszolt a kérdésemre. – Te mit akarsz megtudni? Eszembe jutott, hogy ő csak akkor lát a jövőbe, ha előzőleg hosszú időn át nem feküdt le férfival. És neki tizenöt nap minden bizonnyal nagyon hosszú idő. Elmondtam neki, mennyire félek attól, hogy leprás lettem. Bólintott, hogy érti. A következő pillanatban, még mindig a lába ujjára meredten, megváltozott az arckifejezése. A szája sarkából egy csöpp nyál csordult ki. Olyan volt az arca, mintha ő is nyitott szemmel aludna. Aztán megszólalt, panaszos gyerekhangon. Az elején összefüggéstelenek voltak a szavai, nem lehetett érteni belőlük semmit. Aztán felkiáltott, és többször is azt mondta: – Nem. – A nevemet ismételgette: – Kaleb, Kaleb! – és elsírta magát. Elkeseredetten zokogott, jajveszékelt. Szörnyen megijedtem. Aztán egyszerre megrázta magát, felszárította a könnyeit. Végignézett rajtam, megtapogatta a karomat, a térdemet. Azóta, hogy újból összetalálkoztunk, most történt meg először, hogy kedvesen rám mosolygott, és nem tudom, hogy miért, de ettől még jobban megrémültem. Csak annyit árult el nekem: a halálom napjáig nem ütköznek ki rajtam a lepra jelei. – Hiszen ez nem jelent semmit – tiltakoztam. –Akár holnap is meghalhatok. – Én is – mondta ő. És derűsen rám mosolygott. Lehetetlen volt kiszedni belőle valamit. Azért is, mert nem akartam faggatni: biztos voltam benne, hogy a halálomat látta meg, és nem volt kedvem többet tudni erről. Várjad, anélkül hogy várnád, mondja Barakuk, mint a tolvajt, aki éjszaka jön. Azon az estén, Debóra kézen fogott mindkettőnket, engem és Fotidét, és bevezetett bennünket ideiglenes lakhelyünkbe, a gallyakból készült tető alá. Zavarban voltunk. Ő is zavarban volt. Fotide viszonozta Debóra csókjait, de azt kerülte, hogy hozzám kelljen érnie, és én se törődtem vele. A görög lány nem érdekelt, amíg Debóra is ott volt mellettem. Így hát a hármasban való együttélés nem mehetett tovább. A zavarunk eredménye volt a csönd is: nem beszéltünk, egy szót se szóltunk egymáshoz. Végül Debóra megfogta a fogantyúmat, és besegítette a barátnője lába közé, a hátamat simogatta, miközben a másik átölelt engem. Aztán őt is megsimogatta. Egy szó, mint száz, megtanultuk úgy elosztani magunkat, hogy mindig jusson mind a hármunknak, körülbelül egyenlő arányban. Pillanatnyilag nem volt jobb megoldás. Nekem már távolinak tűnt az a veszély, hogy újból az útonállók kezei közé kerülünk. A harmadik hét végén útnak indultunk. Persze nagyon kockázatos volt. A Szanhedrin őrei és a poroszlói könnyen

65

felismerhettek volna, de az éhség nem enged túlzott óvatosságot. Az biztos volt, hogy nem kezdhetem el újból a gyógyító munkámat, amihez hosszú ideig egy helyben kell maradni, és az embernek meg kell mutatnia az arcát mindenkinek, mintha egy szobor lenne. Debóra porokat és kenőcsöket árult, mint hajdanában, meg hazugságokat, amelyekben az emberek hinni akarnak. Én csak akkor szerepeltem, ha eszembe jutott valami jó trükk, olyan, amit az ember megcsinál, és rögtön utána megváltoztatja a külsejét. Általában az én szerepem gyakori átöltözést igényelt, hogy megtévesszem az esetleges gyanakvókat. Gyakran mind a két lányt felhasználtam cinkostársként. A munka jobban ment hármasban, mint a szerelmeskedés. De engem már nem szórakoztatott: azért eszeltem ki a trükköket, mert ez a mesterségem, és mert ahogy Barakuk mondja, Galileában annyi sok az együgyű ember, mint hal a folyókban, és maguktól mennek bele a hálóba. Távolról figyeltem Debórát, aki mihelyt megérkezett egy falu terére, leterített a földre egy ponyvát, kirakott rá néhány alabástrom korsót, csont– és rézdobozkát, egy parókát, egy festékkel és ecsetekkel teli szelencét. Sárga haja egyaránt vonzotta a nőket és a férfiakat. Vásárolt magának egy hosszú, bokáig érő tunikát sokszínű, függőleges csíkozású kelméből. Egy csomó karperec csilingelt a csuklóján és a bokáján is. Az biztos, hogy Debóra nem akármilyen látvány. – Gyertek, asszonyok! – kiabálta Debóra, aki már megtanult a nyilvánosság előtt beszélni. Szépséget árult a csúnyácska lányoknak. Kiválasztott egyet közülük, és az ecsetjével pirosra festette az ajkát, korommal kiigazította a szemöldökét, és folyékony ólomfestékkel fehérre festette a szemhéját. Az ámulat kiáltása hangzott fel a nézők közül. Először félénken, majd nevetgélve, bátorítgatva magukat, az életrevalóbbak vásároltak a dobozkákból és az ecsetekből. A többiek, és ezek voltak többen, nem vásároltak semmit: a szépség az ő számukra olyan képtelen hazugság volt, hogy bármennyire akartak is, nem tudtak hinni benne. Azonban Debóra nem azért volt ott, hogy festékeket áruljon. Amikor már sokan köréje gyűltek, áttért a nagyvonalúbb csalásra: a hűtlen szeretőt visszatérítő kence árusítására. – Távol van a szerelmesetek? – kiabálta –, vagy egy másik nő miatt el akar hagyni benneteket? Nem kaptok hírt a kedvesetekről? Vagy ami még rosszabb, nincs kedvesetek, és szeretnétek, ha lenne? – Debóra rekedt, mély hangján ecsetelte a megcsalt vagy az elhagyott nő szenvedéseit. A parasztasszonyok, akik körülállták, könnyekig meghatódtak. – Megmutatom nektek, hogy mi módon lehet visszahívni a távollevő férfit – kezdte újra Debóra, s közben a kenőccsel teli tégellyel hadonászott. – Olyan varázslat ez, amely a levegőn keresztül hat, egy okos szellem, amely megkeresi őt, és visszahozza hozzátok. – Így folytatta egy jó darabig, míg a nők már-már elhitték a szavait. És íme, megjelenik a görög módra öltözött Fotide, utat tör magának a tömegben. Nagyon szép és nagyon boldogtalan, hullanak a könnyei. Hangosan elmeséli a történetét. A kedvese két évvel ezelőtt elment, és azóta nem adott hírt magáról. Ő pedig nem tudta elviselni a bizonytalanságot és a várakozást, így hát elindult, hogy megkeresse. Éppen erre járt, és reménykeltő szavakat hallott. – Talán tudok segíteni rajtad, úrnőm – mondja Debóra. – Akkor segíts rajtam, de azonnal, mert nem tudok nélküle élni. – Fotide meggyőződéssel szaval, mert valóban szerelmes. Belém. – Kend be a nyakadat és az arcodat ezzel a kenőccsel, és a kedvesed vissza fog térni. Fotide mintha elbizonytalanodna: – Nem tudom elhinni – suttogja. – Olyan régóta keresem; hogy tudnám megtalálni egy ilyen kenőccsel, amit a nyakamra kenek? Debóra nem erőszakos, megkéri őt, hogy próbálja ki: – Ma bekened magad vele – és eléje tartja a tégelyt –, és a kedvesed egy hónapon belül visszatér hozzád. Az asszonyok mindannyian a szépséges idegen nőt nézik, aki bekeni a nyakát. Ha hisz benne egy ilyen nő, aki különb náluk, jól öltözött, világot látott, akkor ez a kence biztosan komoly dolog. Ekkor jövök én, lassan közeledem a főutcán. Én is görögösen vagyok öltözve, a tekintetem büszke, de szomorú. Kiérek a térre, ahol a nők már kezdenek magukhoz térni a két varázslat, Debóra szavai és Fotide megjelenése után, és már el is határozták, hogy nem vásárolnak semmit. Annál is inkább, mert a kence nagyon drága. Fotide messziről meglát, és felkiált. Odarohanok hozzá. Felismerjük egymást, összeölelkezünk. Mosoly, könnyek, az újból egymásra talált szerelmesek színjátéka. Nem győzünk betelni egymás kérdéseivel és válaszaival. Most aztán persze hogy fogy a kenőcs. Hihetetlen, hogy milyen sok lány van, akit elhagyott a kedvese, vagy aki szeretne szeretőt találni magának.

66

És a kence csak fogyna, ha az emberek nem kezdenének elillanni. A nők összesúgnak, mindannyian a tér túlsó vége felé néznek, totyognak, futnak. Egy pillanat múlva nincs ott egy lélek se. Egyszer már láttam, hogy az emberek ilyen fergeteges gyorsasággal kiürítettek egy teret: hatalmas tűzvész tört ki a faluvégen. Olyan esemény ez, amit meg kell nézni. Ezeknek a parasztasszonyoknak az életében úgysem fog történni semmi más, emlékezetes esemény. Odamegyek én is. Nagyon sok ilyesmit láttam már, de egy tűzvész mindig érdekes látvány, sok fény és sok zaj. De most nem lángol semmi: a látvány maga Jézus. Az országúton bandukol, és az egész lakosság utána tódul. Elrabolta tőlünk a közönséget és a hasznot, és nem is tudott róla. Persze nagyon mérges vagyok. Már egyáltalán nem érzek irigységet iránta, de most, amikor nem tudok versenyre kelni vele, most, amikor a jeruzsálemi papok megakadályoznak benne, hogy hozzá hasonlóan gyakorolhassam a gyógyító-mesterséget, mindössze azt kívánom magamnak, hogy többé ne botoljak belé. Nekem és mindazoknak, akik az emberek hiszékenységéből élnek, a názáreti szörnyű üzletrontó. Ha nem tolong körülötte legalább ezer ember, ő nem beszél és nem dolgozik. Azt kérdezem magamban, hogy mi értelme van ennyire felszítani a parasztok kíváncsiságát és elégedetlenségét. Tudom, hogy lázító beszédekkel izgatja őket, hogy a római megszállás végét jövendöli, de aztán, ha látja, hogy túlságosan tűzbe jöttek, visszakozik, és azt mondja, hogy végtére is az Isten országa nem e világból való. Ma viszont a szokásos történetkéit meséli, amiket a tanítványai paraboláknak neveznek, mivel egy bizonyos dologról szólnak, de mást jelentenek. Ahogy már egy alkalommal említettem, én meg se próbálom értelmezni őket. Nagyon jól tudom például, hogy a mustármag kicsi, viszont a mustárfa nagy, hogy a fügefát a gyümölcséről lehet megismerni (bár a leveleit se könnyű összetéveszteni egy másik növény leveleivel). És hogy senki se gyújt mécsest azért, hogy utána egy edénnyel takarja be, vagy pedig az ágy alá tegye. Ha Jézus hallaná, hogy a parasztok milyen módon értelmezik az ő paraboláit, nem mondana többé egyetlenegyet se. A mustármag egyesek szerint a Római Birodalom, amely egy kicsiny városban született meg, és meghódította az egész világot, de mások szerint egy igazi és valóságos mag, amit Jézus a saját kezével ültetett el, és amelyből egy csodatévő fa fog kinőni. A fügefa nem más, mint Heródes vagy Pilátus, nem tudni, hogy miért, a mécses pedig Sába királynője vagy az a fény, amit a léviták égetnek egész éjszaka a templom előcsarnokában. Még olyanok is vannak, akik azt állítják, hogy a mécses maga Jézus, és aki nem ad neki igazat, az olyan, mint aki a mécsest egy edény vagy az ágy alá teszi. Amikor egy paraszt beleártja magát a tudósok dolgába, nagy marhaságokat tud mondani. A mai nap nem a csodák napja. A názáreti újból útnak indul, és mindenki követi őt: ki tudja, talán meggondolja magát, és cipókká változtatja a köveket. Nekünk meg egy ideig nincs semmi keresnivalónk ezen a környéken. Jobb, ha odébbállunk. A tenger felé indulunk, Haifa városába, ahol Fotide hajóra akar szállni, és vissza akar térni Görögországba. Debóra nem ellenzi a barátnője tervét, legalábbis egyelőre még nem, de én látom, hogy ők ketten egyre gyakrabban vonulnak félre. Összedugják a fejüket, és rögtön elhallgatnak, mihelyt én a közelükbe kerülök. Úgy érzem magam, mint egy kiközösített, mint a tök a dinnyeföldön. Ilyen körülmények között nem is tudok gyalogolni. Az útonállóktól való menekülés emléke minden lépést fáradságosabbá tesz. Közös egyetértéssel elhatározzuk, hogy a keresményünket befektetjük, vásárolunk három lovat; ez az üzlet, a három ló nyergestül és szerszámostul, felemészti minden pénzünket. Tovább folytatjuk a tevékenységünket, bízva benne, hogy Jézus nem fog befutni a legszebb pillanatban, kísérőinek hadával. Útközben, egy-egy nagyobb birtokra érve, az elrejtett kincs trükkjét is felelevenítettem. A gazdag parasztok elveszítik a fejüket, ha megszimatolják a lehetőséget, hogy munka nélkül gyarapíthassák a vagyonukat. Csak néhány pillanatig érzem derűsnek magam, például akkor, amikor az alkony szürke és rózsaszín fényénél közeledünk egy faluhoz. A fehér teraszok, a fügefák, és az olajfák közül a kémények füstje száll az égnek. A parasztok az öszvéreiket ösztökélik, hogy be tudják fejezni a szántást a köves földjeiken, mielőtt végképp elszáll az este. A kutyák csaholva rohannak felénk, mögöttük egy egész csapat gyerek. Nem sokkal ezután Debóra másodszor is elhagy engem, amitől egészen kétségbeesem. Haifától néhány mérföldnyire telepedtünk le. Egy reggel fölébredtem, és már nem volt ott se ő, se Fotide. Éjnek idején mentek el, csöndben. Nem vitték magukkal a lovakat, se a kencéket és a porokat. Csak egy kevés pénzt a legszükségesebb kiadásokra. Debóra nem akar tőlem semmit.

67

Tudom: így nem mehetett tovább. Az utóbbi időben nem mert már ez a hármas megosztás. Most se volna szabad keresnem őt, nem volna szabad visszafordulnom, de én rögtön a városba megyek, és két napon átjárom az utcákat. Reggel a kikötőben kezdem: ha van ott egy indulásra kész hajó, meggyőződöm róla, hogy Debóra nem szállt hajóra, aztán ismét fölmegyek a városba, és jószerivel estig kutyagolok. Szeretném legalább még egyszer látni, elköszönni tőle. Végigjárom a nyilvánosházakat is, sose lehet tudni. A kikötőnegyedben van egy bordély, amely más, mint a többi, amit eddig láttam. Hosszú és alacsony építmény, egymás melletti szobák sora, minden szobához tartozik egy loggia, amely az utcára néz, és amit egy-egy vasrács zár le. A rács mögött, akár egy kalitkában, ott ülnek a nők. Nagyon elegánsak, illatosak, ki vannak festve. Feltornyozott frizurájuk van, hollófeketére vagy vörösre festve, arany hajtűkkel és egyéb fejdíszekkel ékesítve. Néhányan áttetsző ruhát viselnek, amit brosstűk tartanak össze, és drága sarukat, mások mezítelenek, illatos olajoktól csillog a testük. Kékre festett szemhéjukkal és vörösre, violaszínűre vagy zöldre festett ajkukkal az istennőszobrokra hasonlítanak. A vendég az utcáról szólítja meg őket, és ők válaszolnak. Ha megegyeztek, az istennők kinyitják a vasrácsot. Engem kétszáz drachmáért egy ciprusi Júnó fogad, egy kedves örömlány. A belső szobában megemlítem neki Debórát és Fotidét. Azt tanácsolja, hogy menjek el egy Mahaca nevű kerítőnőhöz, aki a nők közötti szerelem ügyintézője. Minden létezik ezen a világon. Ez a Mahaca nagyon rátarti asszony, először szóba se akar állni velem, de aztán, amikor nagy ribilliót csapok, azt állítja, hogy sohase látta azokat a lányokat, akiket keresek. A rabszolganőnek, aki kikísér az utcára, megesik a szíve rajtam, olyan feldúlt az arcom, és titokban megsúgja nekem, hogy Debóra és Fotide jártak ott, de még aznap el is mentek, miután alaposan összevesztek a ház úrnőjével. És most? Még két hetet töltök Haifában, amíg meg nem győződöm róla, hogy Debóra valóban eltűnt. Persze az is meglehet, hogy ott rejtőzik valamelyik városszéli palotában egy olyan hölgy vendégeként, szolgálójaként vagy szeretőjeként, aki megengedi neki, hogy Fotidével együtt ott lakjon nála. Vagy az is lehet, hogy most érkezik meg Egyiptomba. Nincs többé, és váratlanul rám jön, hogy el akarom felejteni őt. Minek gyűjteném a pénzt, hogy a megvásároljam a felmentésemet vagy a római papírokat? Az egyetlen megoldás az, ha odamegyek. Eladom a lovakat, és abból, amit így szerzek, veszek magamnak egy hajójegyet. Nem megmondta Appula, hogy ott az ember szabadon élhet, még akkor is, ha nem dolgozik? Máris túl sokáig vártam. Fel Rómába, Kaleb, Rómába.

68

11. Még mindig meg vagyok győződve róla, hogy pusztán azért raboltak ki, mert nem ismerem eléggé ezeket a városi házakat, a kőlépcsőivel, átjáróival, folyosóival együtt. És talán azért is, mert nem ismerem eléggé a föníciai kereskedők kétarcúságát. El akartam adni a három lovat; a fogadós odahív egy közvetítőt, aki elvisz engem néhány kereskedőhöz, akik szerintem túl keveset kínálnak a lovakért. A harmadik egy föníciai, aki megdicséri a lovaimat, és elfogadható árat kínál értük. Az az összeg, amit felajánl, bőségesen elég, hogy kifizessem belőle a tengeri utazást Rómáig. A férfi átadja nekem a pénzt, utána meghív vacsorázni a saját házába, ahol talán egy kicsit többet iszom a kelleténél. A tengeri városok, mint Haifa, különböznek a többi várostól. Tele vannak furcsaságokkal. Például, a föníciai felkísér egy lépcsőn, és azt mondja nekem, hogy az ő háza ott kezdődik a felső emeleten. Vagyis az ő tulajdona a levegőben lóg. Az rendben van, hogy a falak a fölszinti falakra támaszkodnak, de a padlózattól lefelé már semmi se az övé. Tehát, ahogy mondom, a tulajdona a semmiben lebeg. Mindebből egyszeriben világos lesz előttem, hogy a tulajdon nem is létezik. Létezik a ház és ő, aki a tulajdonosnak mondja magát. Holnap ő meghal, és többé nem tulajdonos. A ház megmarad, de a föníciai elment. A tulajdon, az ő uralma a ház fölött eltűnik vele együtt. – Magyarázd meg nekem – kérem a kereskedőt –, hogy hol kezdődik a te házad: ennek a szobának a padlójától vagy az alsó szoba mennyezetétől? – Ó – mondja ő –, nem a mennyezettől, mert az alsó szoba nem az enyém. – De a padlótól se – mondom én –, mert akkor kié az, ami a mennyezet és a padló között van? – Hát ez az – mondja ő –, vajon kié? – Lehetséges – mondom én –, hogy a középpontjától kezdve vagy te a tulajdonos, de akkor egy olyan valami van birtokodban, amit nem lehet látni, és ami lehet levegő is, ha a két réteg között egy hézag van. Ő azon nyomban igazat ad nekem, és ettől gyanút foghattam volna. Tapadjon a nyelved a szájpadlásodhoz, mondja Barakuk, ha mindenki úgy hallgat téged, mintha egy próféta beszélne. De én tovább beszélek, mert úgy érzem, hogy okos ember lett belőlem. – És ha földed van – kérdezem tőle –, milyen mélyre terjed a tulajdonod? Egyrőfnyire, kettőre, tízre? – Inkább tízre – mondja ő. – És ha véletlenül nekiállsz ásni, és egy stadionnyi mély gödröt csinálsz, akkor nem a te földed az, amit kiásol? – Ő azt mondja, hogy igen. – És a gödörben, ami csupán levegő, mi a tiéd? A tiéd a levegő? – A föníciai töpreng egy kicsit, aztán igent mond egy fejbólintással. – És az a levegő – kérdezem –, amely ebben a pillanatban a földed fölött van, az is a tiéd? Meg az égbolt a földed fölött levő levegő fölött? A kereskedő nem tud már mit mondani, de én se. A bölcsesség elszállt belőlem, s most már azzal szórakozom, hogy a két szíriai rabszolganőt nézem, akik nekem és a vendéglátómnak táncolnak. A tánc befejeztével a két lány mellénk heveredik. Megint eszembe jut valami, fölveszem a beszélgetés fonalát, és azt mondom a föníciainak: – Ez a két lány nagyon szép, de vajon látszik-e rajtuk, hogy te vagy a gazdájuk? És ha az enyémek volnának, akkor másmilyenek lennének? Elismeri, hogy abban az esetben is ugyanilyenek volnának. – És ezek a drachmák? – folytatom, és előveszem az erszényt, amit a föníciai adott át nekem, mielőtt beléptem volna a házába. – Reggel még a tiéid voltak, ma estére már az enyémek lettek, de nem látom, hogy megváltoztak volna. Az okoskodásom itt véget ér, mert az egyik lány kikapja a kezemből az erszényt, csak úgy játékból, és futni kezd vele a szobában. – Add vissza! – mondom neki. – Gyere, és vedd vissza! Utánafutok, én is csak játékból, el akarom vágni az útját, és megpróbálom elkapni. Kiszalad a szobából, én meg utána, egy sötét folyosóra. A folyosó végén egy mécses ragyog, és a lány ott áll, nevet, az erszényt lóbálja, és egy pajzán mozdulattal felhúzza a ruháját. Nekilendülök, de három lépést

69

se tettem, amikor a kereskedő házából lezuhanok az alsó emelet ürességébe. Tudtam én, hogy ha a padlót leszámítjuk, az ő tulajdona a levegőben lóg. Arra sincs időm, hogy ezzel a gondolattal vigasztaljam magam, mert a kereskedő rabszolgái olyan erővel döngetnek el és rugdosnak ki az utcára, hogy mozdulni se tudok. Megesküszöm rá magamban, hogy többé nem fogadok el meghívást föníciaiaktól, akik levegőben lógó házakban laknak. Aztán meg, ki tudja, hogy igaz-e, amit a kereskedő mondott: talán az övé az egész ház a földszinttel együtt, ahol raktárakat és istállókat láttam. Ostoba voltam, mint egy hegyvidéki paraszt. Lehetetlen, hogy valakinek olyan háza legyen, ami nem a földre támaszkodik. Persze, de akkor milyen érdeke fűződött a kereskedőnek ahhoz, hogy elmeséljen nekem egy ilyen történetet? Csak nevetni akart rajtam? A tücsök nem ciripel ok nélkül, mondja Barakuk, és a gonosz ember, aki látszólag tétlenül sétálgat, valójában bürökvirágot gyűjt az út szélén. Igyekszem minél sebesebben futtatni a gondolataimat, hogy elfeledkezzem róla, mennyire sajognak a csontjaim. Az én esetem ráadásul szakmai bukás is: én vagyok a meglopott tolvaj, a megcsalt csaló. Szomorúan gondolok arra, hogy milyen sok fáradozással és leleménnyel szereztem meg azt a pénzt, és hogy a mézesmázos föníciai egy szempillantás alatt átvarázsolta az én zsebemből a sajátjába. Hajnalban két rövid gatyás, bekötött fejű matróz rám talál, elhatározzák, hogy felvisznek a hajóra: el fognak adni a kapitánynak, mint evezős rabszolgát. A hajón tizenöt nap alatt visszanyerem az erőmet, aztán egész életemre odaláncolnak az evezősök padjára: ezt a sorsot szánják nekem. Az ötletük nem bolondság, mert kevés az ember, akit az evezőhöz lehet ültetni: az erős és tagbaszakadt rabszolgák sokba kerülnek, az elítélt bűnözőket, pedig a római hadihajók részére tartogatják. A kapitány örülni fog nekem, mert eggyel kevesebb a gondja, és ad nekik néhány ezer drachmát, amit a következő kikötőben elihatnak. Ha egyszer már a hajón leszek, senki se fog nyomozni, senkit se fog érdekelni, hogy rabszolga voltam-e vagy szabad ember az elfogatásom pillanatában. De a két matróz a maga módján a törvény szellemében akar cselekedni. Részegek, és a tetteik szabályszerűségén vitatkoznak. Amikor én is hozzá akarok szólni, az egyikük ráteszi a lábát a számra. – Ha még jó volna valamire – mondja az egyik, rám célozva –, nem hajították volna ki. – Tehát – mondja a másik, aki ismeri a tengeri törvényeket – ez a fickó egy roncs, és a roncs azé, aki bevontatja. Ezzel a gyönyörű okoskodással fölvinnének a gályára, ha nem volnék annyira nehéz. Egy darabig cipelnek, aztán letesznek, és elmennek egy kocsiért. A félelem csodákat tesz, mint Jézus: a veréstől béna Kaleb fölkel és jár. Jobban mondva, végigvonszolom magam az egyik keresztutcán. Hitvány föníciai, kis híján gályán végeztem mint rabszolga. Ha csak megölt volna, megbocsátanék neki, de kitenni engem annak a veszélynek, hogy gályarab legyen belőlem, ez már megbocsáthatatlan bűn. Nem fogom megbocsátani neki soha. Két napig egy kátrány– és kötélraktárban húzom meg magam, aztán kivánszorgok az utca sarkára, ahol alamizsnát kéregetek Isten nevében, hogy ne haljak éhen. Olyan nyomorúságosnak nézek ki, hogy sokan elfordítják a tekintetüket, hogy ne lássanak. Mások, a kevésbé finnyásak alamizsnát adnak. Néhány nap alatt talpra állok, de nem megyek el a városból, mert bosszút kell állnom a kereskedőn. A bolond a felhőkből épít, és álmában fenyegetőzik, mondja Barakuk. Tudom, hogy hiábavaló, ám mégis egy gyönyörű, de kivihetetlen bosszút tervezek. Látom magam, amint egy csákányokkal fölszerelt munkáscsapat élén megérkezem a kereskedő háza elé. Leromboljuk a földszint valamennyi falát, de hozzá se nyúlunk a föníciai tulajdonához az emeleten. Csak azért, hogy lássam, vajon mire támaszkodik. Végül is megelégszem azzal, hogy vásárolok két amforát, tele cserzővízzel. Így nevezik, ám valójában nem más az, mint halolajjal és fakéreg levével összekevert vizelet, amelyben hónapokig állnak a kikészítésre váró marha– és kecskebőrök. Ez a legbüdösebb folyadék a világon, és Eleazár, a sivatagi bőrcserzők főnöke azt mondta nekem, hogy az a szag nem illan el soha. Egy éjszaka aztán bemászom a kereskedő házába, s az egyik amfora tartalmát szétöntözöm annak a szobának a padlóján, ahol alszik, a másikat pedig ott, ahol eszik. Most már a bűz is az ő tulajdona. Amikor volt néhány ezer drachmám, elhatároztam, hogy fölkeresem Appulát, és átadom neki, hogy őrizze meg a számomra, mint azt a másik tízezret, amit rábíztam. Most, amikor egyetlen drachmám sincs, gondolkodás nélkül ugyanúgy Appula nyaralója felé veszem az utamat. Annak, aki nyitva tartja a szemét, mindig az útjába kerül valami, ami megakadályozza az éhenhalásban, például egy kisgyerek, akinek egy pénzdarab van a kezében, mert mazsolás pogácsát akar venni az anyjának.

70

Olyan vállalkozások ezek, amelyekkel egyáltalán nem dicsekedhetek. Jeruzsálem határában eszembe jut, hogy nincs mit mesélnem Appulanak. Bármilyen agyafúrt és nagyszabású lopást találnék ki a kedvéért, nincs nálam pénz, ami bizonyítaná. Csakugyan, mit fogok mesélni neki? Azt, hogy kibabrált velem egy föníciai kereskedő? Vagy pedig azt, hogy halált megvető bátorsággal elraboltam egy pénzérmét egy kisgyerektől Lidda városában? Megbotoztatna és kidobatna a rabszolgáival. Mégis Appulához akarok menni. De minek, ha egyszer nincs meg a pénzem ahhoz, hogy megvásárolhassam az ítélet eltörlését és a római papírokat? Lassan ráébredek, hogy úgy gondolok a római úrnőre, mint valami orvosságra Debóra emléke ellen. Egy vele töltött hét rendbe hozná a nőkről alkotott fogalmaimat. Mivel ismerem őt, elhatározom, hogy ellopom egy római katona sisakját, és elviszem neki ajándékba. Appulának ez tetszeni fog, mert olyan veszélyes a dolog, mintha valaki ki akarná tépni egy oroszlán bajuszát. Errefelé a katonák egy idő óta nagyon idegesek, amióta a zelóták, egy forradalmi szekta tagjai, támadásokat intéznek a kis helyőrségek és őrszakaszok ellen, azzal a céllal, hogy kiprovokálják a megtorlást a megszállók részéről, és ezzel rábírják a népet arra, hogy lázadjon fel. A legcsekélyebb gyanús mozdulatot is fenyegetésnek fogják fel. Tehát, ha engem rajtakapnának a sisak ellopása közben vagy akár utána, amikor a zsákmány már a birtokomban van, az életem nem érne egy fabatkát sem. Vagyis az, amit tenni készülök, nem tréfadolog. Semmiség volna olyasvalakinek, aki olyan bátor, mint én, de meggondolatlan. Vagy a talpnyalóknak, akik a kezüket nyújtják a megszállóknak, és segítenek nekik abban, hogy bennünket elnyomásban tartsanak: a rómaiak seggnyalói beszélnek velük, van rá módjuk, hogy átejtsék őket. Én viszont csak egyszer próbáltam meg üzletet kötni a katonákkal a gadarai táborban, és azóta szilárd elhatározásom, hogy távol tartom magam a rómaiaktól. Annál is inkább, mert büdösek: büdös bőr– és lábszaguk van. Az Antónia torony őrségének tagjai közül választom ki az emberemet, mert ezek díszegyenruhát hordanak. Vagyis a sisakjuk nem a szokásos lefordított serpenyő egy gombóccal a tetején, hanem egy magasabb fejrevaló nagy vörös sörtekefével. Az én rómaim nem túl fiatal, tömzsi és kerek, akár a tök a dinnyeföldön. De ami a fegyelmezettséget illeti, egyetlen rossz szót se érdemel: figyelem őt az egész szolgálati ideje alatt, meg se mozdul soha. Izzad a napsütésben, mint egy zsírral teli gömböc, rengeteg légy röpdös körülötte, a zsírjának a szaga vonzza őket oda. A végén, amikor leváltják a szolgálatból, már tántorog. Utána megyek, egészen a kaszárnyáig. Tudom, hogy hová fog menni, mihelyt kimenőt kap. Természetesen a kocsmába, arra viszont nem számítottam, hogy a kimenő alatt nincs rajta a díszegyenruha. A dagadt a gombócos pléhserpenyővel üget el a kaszárnyából a borosflaskó és az ürüpecsenye irányába. Jónéhány napig kell várnom, amíg újból rákerül a sor az őrségben a toronynál. Amikor leváltják, a szakasz kettős sorokban menetel a kaszárnya felé, derekasan döngetik a talpukkal a földet. A dagadt az utolsó, leszakadt a többiektől. A sor végére állítják, gondolom, mert valahová csak kell állítani. Egyedül kellene menetelnie, titokban, annál is inkább, mert nem nagyon harcias a kinézete. A kis csapatot egy mellékutcában várom. Egy csukott ajtó mögött rejtőzöm, a kezemben egy vastag fűzfavessző, amit a küszöb és az ajtószárny között dugtam ki. A régi ajtók alján mindig van egy szép nagy rés: az enyémbe beleférne egy ember karja. Jönnek a katonák, döngetik a köveket, jön az én pókhasúm. Kilököm a botot, ami beakad a lába közé. A férfi megbotlik, és nagy csörömpöléssel terül el a földön. Az egyik társa megfordul, a másik integet, hogy álljanak meg, de az őrparancsnok dühösen üvölteni kezd. Elképzelem, hogy miket mond nekik: micsoda szarság ez?! Mi a szar lesz a fegyelemmel, ha megálltok, pusztán azért, mert valaki rosszul érzi magát? Az volt a parancs, hogy meneteljetek, szarháziak, és garantálom, hogy menetelni is fogtok a kaszárnyáig, mert ha nem, szarháziak, fogdába csukatlak valamennyiőtöket! Majd kiküldünk egy szar segédszolgálatos katonát, hogy nézze meg, mi történt ezzel a dagadttal itt. A fegyelemről Barakuk nem tud semmit, mert Izráelben senki se törődött a fegyelemmel soha, de meg kell mondanom, hogy csodálatos dolog. El tudja nyomni a katonákban még a kíváncsiságot is, hogy a sajnálatról ne is beszéljünk, a kövér társuk iránt, aki elesik az Isten villámától sújtottan. Mihelyt az övéi eltávolodtak, letéptem róla a sisakot, ami annál is könnyebb, mivel az imént beverte a fejét, és most kábultan hever a földön. Magammal viszem a botot is: ne gyanakodjon kelepcére se a dagadt, se a társai, mert különben valami politikai ügy lesz belőle. A daganat? A púpot akkor kapta, amikor elesett, Jeruzsálem utcái tele vannak kiálló kövekkel.

71

Appulánál minden remekül megy. A sisakot a szobájába tétette, igazi trófeának tartja. Azután is nagyon jókedvű, mert vissza kell majd jönnöm, mivel ez alkalommal pénz nélkül jöttem. Az ágyban megint újat tanulok tőle, nagyon furcsa dolog, inkább egy keleti szajhához illik, semmint egy római szajhához. A végén kell csinálni, amikor az ember már fáradt. Oldalt fekve, egymás felé fordulva a férfi bedugja, és bent hagyja. Nem is törődik vele: a madárkája akár elernyed, akár megduzzad a hölgy micsodájában, ő meg se mozdul. A saját dolgaival törődik. Türelmesnek kell lenni (amit úgyis megtanulnak mindazok, akiket elnyomnak a rómaiak), de hosszú távon az ügylet meglepő hatást kelt, meggyőződhet róla bárki, ha kipróbálja. Appulának az ilyesmikhez óriási tehetsége van. Valahányszor visszajön Rómából, valami újat tud, és milyen derék dolog tőle, hogy megtanítja rá a többieket is. Nemrég vásárolt egy szibarita rabszolgát, aki igen sokat tud ebben a tárgyban, és most otthon is tanul. Mesélek neki a mi bűnös városainkról, Szodomáról és Pentapoliszról, de nem sikerül elérnem, hogy csodálkozzon. Akkor azokkal a történetekkel próbálkozom, amiket a pihenő táborokban hallottam a perzsa tevehajcsároktól, de Appula azt mondja, hogy a részletek nem világosak. El kell ismernem, hogy ezekben a gyakorlatokban a részletek a legfontosabbak. Arra kérem, hogy meséljen Rómáról. Ő teljesíti a kívánságomat, de sohase tudom, hogy komolyan beszél-e, vagy csak kitalálja az egészet. Például nem tudom elhinni, hogy a rómaiak a többiek előtt kakálnak a fürdőben úgy, hogy felhúzzák a tógájukat, és egymás mellé guggolnak. Azon nem csodálkozom, hogy a szarodák márványból vannak, sem azon, hogy alattuk víz folyik, ami elvisz mindent, de azon igen, hogy a római urak, bármennyire is barbárok, nem ismerik a szégyenkezést. Hogy alapjában véve műveletlen és közönséges emberek, azt az a tény is bizonyítja, hogy az előcsarnokban, ahogy Appula meséli, van egy szobor, amit a Szellentés istenének szenteltek. Nem sok hiányzik hozzá, hogy Szar istennek is szobrot emeljenek. Minden népnek olyanok az istenei, mint amilyeneket érdemel. A mi Istenünk is, aki nem ismer tréfát, eléggé nyers volt egy időben. Például, megparancsolt-a Saulnak, hogy ölje meg az összes amalekitát, férfiakat, nőket, ifjakat és gyermekeket, ökröket és bárányokat, tevéket és szamarakat. És amikor Saul megkímélte valakinek az életét, emberét vagy állatét, nagy haragra gerjedt. Kényszerítette Sault, hogy ölje meg Agag királyt, akinek Saul megkegyelmezett. Vagy talán Sámuel volt kegyetlen, a próféta, aki Saulhoz, mint az Isten hangja szólt. Azt akarom mondani, hogy erre mifelénk az emberek nagyon kemények. Ha Isten netán leküld valakit a földre, a Messiást, akiről a próféták beszélnek, annak félig Sámuelnek, félig egy római vezérnek kell lennie. És hajlíthatatlannak; mindenkit fegyelemre fog szoktatni. Kivéve természetesen a tolvajokat és a csavargókat, mert nekünk nincs se istenünk, se népünk. Idegenek a hazában, mondja Barakuk, szélben susogó nádszálak. Appula házában az élet vég nélküli ünnep: az óráknak nincs végük soha, a hetek viszont úgy repülnek, mint ősszel a falevelek. Megérzem, hogy Appulának mikor van elege belőlem: amikor nekem is elegem van belőle. Az utolsó estén a názáreti Jézusról beszél nekem, kérdezi, hogy ismereme, és hogy igaz-e az, amit beszélnek róla. És mit beszélnek, kérdezem én. – Hogy ő Izráel népének a Messiása – válaszolja ő. Kitör belőlem a röhögés. Hogy ő a Messiás? Ő, aki pusztán a bűnökkel törődik, aki székeket javít, és furulyákat farag, aki nemhogy kardot, de még botot se hord magánál? De ha a rómaiak azt fogják hinni, hogy ki akarja kiáltani magát a júdeaiak királyának, vagy a két– vagy háromezer zsidóénak, akik hisznek benne, nem fognak sokat habozni, hanem egyszerűen elteszik láb alól. Végül is csak egy galileai ács fia, egy körülmetélt zsidó. – Bennünket, rómaiakat nem érdekelnek a ti prédikátoraitok – mondja Appula, amikor megpróbálom meggyőzni arról, hogy Jézus egy ártalmatlan fiatalember, akinek a hit a rögeszméje: csak a mennyek birodalmáról beszél, amit a rómaiak sohase akartak elfoglalni. Nem ő az az ember, aki lázadást szít. Appulát csak a csodák érdeklik, amiket a földim művel. Azt mondom neki, hogy sohase láttam őt csodatevés közben. Fecsegés az egész. Így hát Appula elejti a témát, és lehet, hogy nem fog az eszébe jutni soha többé. Egy apró kölcsönnel búcsúzik el tőlem. – A lopások újrakezdéséhez – mondja mosolyogva. Megállok egy fogadónál Jeruzsálem és Jerikó között, és egy kezdőre valló meggondolatlanságot követek el. Az Appulával töltött napok megfiatalítottak, vakmerőnek, magabiztosnak érzem magam: egyszóval, majdnem elfeledkezem a halálos ítéletről. Szerencsére voltam olyan körültekintő, hogy félretettem a tunikát, amit Appulától kaptam ajándékba, és a szokásos koldus öltözékemben vagyok, vagyis egy csomó rongyban. A szemem be van kötve egy hosszú bőrdarabbal. Az asztalomhoz ült egy kellemes külsejű férfi, aki most bóbiskol, jó adag bor van benne. És elkövetem azt a

72

meggondolatlanságot, hogy nem tartom be a régi szabályokat: nem kizsebelni senkit zárt helyiségben, ahonnan nehéz elmenekülni. De a tiszteletreméltó személyiségre valló arc kész kísértés volt. Amikor óvatosan becsúsztattam a kezemet a tunikája alá, ott találtam az övét, amely megragadta a csuklómat: acélos szorítás volt. Nem állt fel, nem beszélt. Úgy ült ott tovább, mint aki egy mozdulatot sem tett. Csak az arca változott meg, most aggodalmas mosoly ült ki rá. A szeme jókedvűen csillogott. – Hagyjál, kérlek – suttogtam –, tévedés volt. – Kitudja – mondta ő –, talán nem. – Fel akarsz jelenteni? – Azt mondom, hogy talán nem tévedés volt, hanem nagy szerencse a te számodra. – Csakugyan – mondtam én gúnyosan. – Sokkal rosszabb is történhetett volna veled. Én is a tolvajok testületéhez tartozom, de nem olyan kezdő vagyok, mint te. Meg akartam magyarázni neki, hogy nem vagyok olyan balfácán, mint amilyennek képzel, ezért ráálltam, hogy igyunk egy pohárral, és menjünk együtt egy darabig. Nem mondom, hogy rögtön barátok lettünk, de este már természetesnek találtam, hogy az ő költségére vacsorázom. Nevetve mondtam neki, hogy a pénztárcám nélkül jöttem el otthonról, és ez finoman azt jelentette, hogy elismerem a nagylelkűségét, és megköszönöm. Teofane, a társam, görög volt, amolyan negyvenéves-forma, inkább alacsony termetű, fekete hajú, becsületes arcú, méltóságteljes férfi. A papi ruházat remekül állt volna neki. Szóval, olyan volt a megjelenése, mint amilyenre a tolvajnak és szemfényvesztőnek szüksége van. Annak érzékeltetésére, hogy milyen fajta ember volt, elég lesz egyetlen példa. Amikor nagy vargabetűkkel az utazásai és a munkája felől kérdezősködtem, azt válaszolta, hogy járt itt meg ott, és hogy csinált már ezt meg azt. Ebből láttam, hogy óvatos ember, és nem szokott hencegni. Bármiről volt szó, mindig egyformán beszélt. Nem tudom, hogy Jézust miért említettem, talán azért, mert hallottuk, hogy ott járt azon a környéken. – Mi a véleményed róla? – kérdeztem. – Hát – válaszolta –, igen is meg nem is. – És nem mondott többet. Jerikó felé ereszkedtünk le az úton, és néhány mérföldnyire a várostól találkoztunk Jézussal egy dombnál, amit Térdeplő Tevének neveznek. Néhány ház meg egy fogadó áll egy forrás körül, és az arrajáró karavánok meg szoktak pihenni ott. A tanítványok nagyon sokan voltak. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy elvegyülhetnék közöttük, így elkerülném a veszélyét, hogy elfognak. De valószínűleg halálra untam volna magam, és nem lett volna a legcsekélyebb lehetőségem se a pénzcsinálásra. Távolról láttam Magdolnát, de elbújtam, bár nem hiszem, hogy egykönnyen rám ismert volna, olyan mocskos voltam, és félszemű koldusnak voltam öltözve. A tanítványok izgatottak voltak: rögtön észrevettem, mert a pihenő idejére magára hagyták Jézust, és egymással beszélgettek. A mesterük néhány szaváról vitatkoztak, amiket az imént mondott: ha pofon vágnak, nem szabad visszaadnod, hanem oda kell tartanod a másik orcádat is. Hallottam már, hogy Jézus más furcsaságokat is mondott, és olyan gyáva megalkuvásokra buzdította híveit, ami nem méltó egy férfihoz, de amit az imént mondott, egyenesen erkölcstelen volt szerintem. Ha engedjük, hogy eltapossanak bennünket, és nem lázadunk fel, hová lesz az igazság? Az, amit személyesen lehet kivívni, és ami az egyetlen olyan valami, amit egy szegény ördög egyáltalán elérhet ebben az országban? Úgy láttam, Jézus nagyon fáradt. Távolról néztem őt, amint a kút lépcsőjén ült, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Egyedül hagyták. Ő se volt híján a keserűségnek. Az igazat megvallva, még nem sikerült megértenem, hogy mit is akar. Sok természetes adottsága volt: az emberek szemébe nézett, és elaltatta az akaratukat, rávette a bénákat, hogy álljanak fel. Mágusként és kuruzslóként nagy karriert csinálhatott volna. De ő beleártotta magát a politikába, kritizálta a papokat és a tudósokat, a farizeusok szemére vetette, hogy képmutatók, ami olyan, mintha megszidnánk a szenet, amiért fekete, mindenkitől megkérdezte, hogy hivő-e, ami nagyon tapintatlan kérdés, legalábbis mifelénk. De azért mindig is jóravaló embernek tartottam: egy kicsit gőgösnek és forrófejűnek ugyan, de alapjában véve igen derék fickónak. Hogy úgy mondjam, egy kicsit még tiszteltem is. Aztán az is olyan különös volt, hogy útjaink minduntalan keresztezték egymást; lehet, hogy véletlenül, de azért egy kicsit túl gyakran történt meg ez a véletlen.

73

Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Egyszer ugyan segítettem rajta, figyelmeztettem, amikor Názáretben ki akarták nyírni, de nem volt semmi más közöttünk. Valamikor régen szerettem volna beszélni vele. De most már nem láttam semmi értelmét. Biztos, hogy nem árulná el nekem a trükkjeit. Sőt abban is biztos vagyok, hogy még azt se ismerné el, hogy csalások voltak, igaz, hogy nemes cél érdekében, de mégiscsak csalások. Tartsa meg magának a titkait, nekem is megvannak az enyéim. De azon a napon nagyon nagy volt a kísértés, hogy beszélgetni kezdjek vele, egy olyan esemény következtében, ami felébresztette a régi félelmeimet. Az esemény az volt, hogy Jézus meggyógyított egy leprást. Úgy gyógyította meg, ahogy szokta – hogy úgy mondjam –, de nagyon választékos módon. Nem tudom másképpen nevezni az eljárását: semmi kiabálás, semmi hadonászás vagy figyelemfelkeltés, ahogy az ő helyében száz más ember csinálta volna. Halkan, sőt erőtlen hangon kiejtett szavak, szinte minden szándék nélkül, ő így csinálja. A leprás fehér tunikában és a lábára kötözött kolomppal közeledett, miközben Jézus ott ült a kútnál. A beteg középkorú férfi volt, és ő is nagyon jól nevelten viselkedett: nem szólt egy szót se. Végül Jézus az égre emelete a tekintetét, és megbocsátotta neki a vétkeit. A másik menni készült, mintha ez elég volna neki. Jézus pedig azt mondta neki, hogy mutassa meg magát a papoknak. Ez annyi volt, mintha azt mondaná neki, hogy meggyógyult, mivel a papok feladata volt annak megállapítása, hogy a lepra jegyei eltűntek a testéről. De ilyeneket viszont én nem is láttam. A férfi tunikája nagyon hosszú volt, még a lábát is eltakarta. És nem is jött vissza köszönetet mondani Jézusnak, ami azt is jelentheti, hogy nem gyógyult meg. De a tanítványok körülöttem biztosak voltak a gyógyulásában, és a szemére vetették annak a férfinak a hálátlanságát. A sok leprás közül, akiket Jézus a papok elé küldött, úgy mondják, csak ketten érezték kötelességüknek, hogy visszatérjenek tanúbizonyságot tenni, de mind a kettő idegen volt, az egyik szamáriai, a másik meg kánai. Egyvalamit azonban meg kell mondanom: azt, hogy egy pillanatig én is elhittem, hogy az az ember meggyógyult. Szíven ütött az arcára kiülő boldogság, és még jobban az az erő, amivel Jézus meggyőzte őt, hogy higgyen és engedelmeskedjen neki. A názáreti engem is a hatása alatt tart. Amíg ott vagyok a közelében, erőlködnöm kell, hogy normálisan gondolkozzak. Például, egyszer egy ostoba gondolat kerített a hatalmába: az, hogy odamegyek hozzá, és elmesélem neki a történetemet azzal a lánnyal, Merabbal, meg a leprától való félelmemet, ami azóta is megmaradt bennem. Szerencsére még időben rájöttem, hogy ez teljesen fölösleges. Tényleg, hát mit is mondhatna nekem? Tételezzük fel, hogy valóban meg akarna gyógyítani, akkor miből gyógyítana ki? A gyanúból, hogy megkaptam a leprát, vagy a fertőzésből, ami talán a véremben lappang? Egy szó, mint száz, nem változott volna meg semmi, nem láttam volna semmit, pusztán szavakkal lettem volna gazdagabb. Végül is lehet, hogy meg sem kaptam a leprát. Közben előlépett egy fiatalember, aki csak bámészkodott eddig, gazdag ember volt, látszott a ruháján meg az ujjait ékesítő gyűrűkön. Megkérdezte Jézust, hogy milyen jó cselekedetet kell véghezvinnie, hogy elnyerje az örök életet. – Tartsd be a parancsolatokat – mondta neki Jézus. – Melyeket? – kérdezte a fiú, aki minden bizonnyal nagyon keveset tudott a Törvényről. Jézus elismételte neki: ne ölj, ne lopj, tiszteld apádat és anyádat stb. – Ezeket mindig is betartottam – mondta a másik, aki nagyon tisztességes embernek nézett ki. – Mit kell még tennem? – Ha tökéletes akarsz lenni – válaszolta Jézus –, tedd pénzzé minden vagyonodat, és add oda a szegényeknek. Aztán gyere és kövess engem. A fiatalember, miután meghallotta, hogy mit kell tennie, elvörösödött, és szégyenkezve távozott. Nem tudtam elítélni érte: mit is ér egy gazdag ember, ha már nincs egy vasa se? És a jövendő élet ígértéért (ami ki tudja, hogy végül is milyen, test nélkül és az égben lebegve) igazán nagy ostobaság volna egy tetveseknek való földi életre kárhoztatni magát. Én és Teofane Jerikó felé folytattuk utunkat. És ekkor egy nagyszabású trükk terve ötlött fel a fejemben. A Jézussal való találkozás adta meg hozzá az ötletet. Nagy műgonddal készítettem elő valamennyi mozzanatot a barátommal és kollégámmal, akinek szerencsére volt elegendő pénze ahhoz, hogy megvásároljuk mindazt, amire a trükk végrehajtásához szükségünk volt.

74

A dolgok a következőképpen mentek végbe. Először én érkezem meg, magam előtt tolok egy talicskát. Sötét ruha van rajtam, az övemben pergamentekercsek meg egy nagy kulcscsomó, mintha gazdag urak intézője volnék. Félénken körülnézek, keresem, hogy kihez fordulhatnék. Egy gazdag, de fösvény, képmutató és még nálam is nagyobb gazemberre van szükségem. Végül egy szikár emberre esik a választásom, aki farral jön kifelé a zsinagógából, és közben hajlong, hogy mindenki lássa az ájtatosságát. Nem akármilyen közönséges farizeus ő: minden bizonnyal uzsorás vagy valami efféle, mert a kezét a zsebében levő bekötött szájú erszényén tartja, és a ruhája még az enyémnél is hitványabb. – Uram – mondom neki –, légy olyan kegyes, és hallgass meg engem. – Nagyon félénk vagyok, és egy kicsit izgatott. Így hát ő megáll. Mindenki tudja, hogy miként játszódik le az ilyesfajta komédia. Először egy kis hízelgés: nem tudom, hogy kihez forduljak, de szerencsére találkoztam vele, akinek oly becsületes az arca, olyan nyílt, hogy bizalmat ébreszt bennem. Ezután jön a csalétek: mindenesetre a legnagyobb titoktartásra kérem, mert pénzről van szó, rengeteg pénzről. Nem lehetne a beszélgetést valami meghittebb helyen folytatni, például az ő házában? Rögvest a fejét rázza: nem, az ő házában lehetetlen. Az ellenvetést eleve számításba vettem: a templom előterét vagy oszlopcsarnokát ajánlom. És ott, az árkádok alatt, elmondok neki egy mesét, ami nagyon is hihető abban a városban és abban a pillanatban. – Az én fiatal gazdám – kezdek hozzá mély sóhajjal – elhatározta, hogy mindenét a szegényeknek adja, és követni fogja Jézust, azt a galileai prófétát, akiről talán már hallottál. Olyan mély sóhajjal válaszol, hogy nincs kétségem: hallott róla. – Egy felforgató – kiabálja –, egy őrült, aki a pusztulásba sodorja ezt az országot! Megmagyarázom neki a helyzetet; a gazdám megbízott azzal, hogy osszam szét a pénzt, de én nem ismerek itt senkit. Másrészt, pedig neki, a gazdámnak, nagyon sürgős, hogy megszabaduljon a vagyonától, mert csatlakozni akar Jézus kíséretéhez. Egy becsületes polgár, aki jól ismeri az embereket, tudna segíteni rajtam, sőt helyettesíthetne engem. Így aztán biztos lehetnék benne, hogy a feladatot a legmegfelelőbb személyre bízom, és hogy a pénz valóban a szegényekhez kerül. Fölemelem a talicskát borító ponyvát. – Százezer drachma – suttogom. Amikor meglátja az egymásra rakott, tíz darab, degeszre tömött zsákot, az emberemen végigfut a kapzsiság hideglelése, de rögtön utána kiül az arcára a gyanakvás fintora. Ekkor kinyitok néhány zsákot, és megmutatom neki, hogy tele vannak gyönyörű ezüst szikuluszokkal. Valójában Teofanének mindössze pár ezer drachmája van: átváltottuk szikuluszokra, és megtöltöttünk velük néhány, a Jordán kavicsaival teli zsák száját. Ugyanilyen kavicsokkal vannak tele azok a zsákok is, amelyek kiegészítik a rakományt. A többit már nem nehéz kitalálni. Bennem, aki éppen azon vagyok, hogy rábízzam a pénzt a farizeusra, nagyon nagy az általa keltett bizalom, de aztán gondolkozni kezdek, és azt mondom, hogy kötelességeim vannak a gazdámmal szemben. Garanciát kellene adnia nekem, letétbe kellene helyeznie egy bizonyos összeget egy megbízható személyiségnél... És íme, Teofane jön kifelé a zsinagógából, papi öltözetben. Ha valakinek bizalomgerjesztő ábrázata van, hát az éppen ő. Elmondunk neki mindent. A pap vállalja, hogy megőrzi a letétet. A farizeus hazarohan, és tízezer drachmával tér vissza, amit átad Teofanénak. Odaadjuk neki a talicskát, amelyen most már csak kaviccsal teli zsákok vannak. Én erre húzom el a csíkot, Teofane pedig arra, míg a farizeus hazafelé tolja a kavicsokat. Az ember el se hinné, hogy egy bizonyos intelligenciával rendelkező valaki képes legyen beleesni egy ilyen átlátszó csapdába. De figyelembe kell venni, hogy a kapzsiság olyan, mint valami füst, ami a zsigerekből száll fel, és elhomályosítja az elmét; a kapzsi ember, ha lehetőséget lát arra, hogy rátehesse a kezét egy halom pénzre, nem lát semmi mást: elmegy az esze. Épp a legbizalmatlanabbja veszti el leginkább a fejét. Hihetetlen változáson megy keresztül. Én magam is nehezen hinném el, ha nem láttam volna már annyiszor. Hajói választjuk meg a személyt, a csalás mindig sikerül, de ritkán akad egy olyan természetes és könnyen hihető hazugság, mint a Jézust követni kívánó fiatalemberről szóló mese. Nem dicsekvésképpen mondom, ez tény. A dolog olyan jól sikerült, hogy azt javasolom Teofanénak, ismételjük meg egy másik városban is. – A pénznek súlya van – mondja Teofane.

75

Mire azt mondom neki, hogy keressünk egy helyet, ahová elrejtjük. Találunk is egy használaton kívüli kutat, s én nekidurálom magam, hogy leereszkedjek a fenekére. – Itt biztos helyen lesz – mondom elégedetten. – Ki tudja? – mondja Teofane. – Hát akkor válassz te – folytatom egy kissé ingerülten – egy megfelelő helyet! – Megfelelő helyek nincsenek – mondja Teofane. Bosszúsan újból vállamra kapom a pénzeszsákot. Tudom, hogy neki szórakozás, ha kétségbe vonhat bármit. Biztosan azért teszi, hogy ne ébressze fel az ördög irigységét most, amikor van egy kis pénzünk. Vagy pedig ilyen az ő társalgási stílusa. Elhatározom, hogy egy biztos és nyilvánvaló tényről fogok beszélni. – Nemsokára lenyugszik a nap – jegyzem meg, mivel már közel az alkony. – Úgy tűnik – mondja ő. – Mi az, hogy úgy tűnik? – horkanok fel. – Azt csak látod, hogy lefelé ereszkedik, nem? – Ha látom is, nem jelenti azt, hogy a nap valóban leereszkedik a dombok mögött. – Persze – mondom én gúnyosan –, mi dőlünk hátrafelé az egész földdel együtt, a nap pedig egy helyben áll, de úgy látszik, mintha mozogna. – Lehetséges – mondja ő derűsen. Képes volna bármit is állítani csak azért, hogy bebizonyítsa: az ember nem lehet biztos semmiben se. Az eszembe kell vésnem ezt a módszert; vannak esetek, amikor kényelmes lehet, például, amikor arra kényszerítenek, hogy tanúvallomást tegyek. Folytatjuk az utunkat, közben beszélgetünk. Hogy miről? Erről is meg arról is, mondaná Teofane, aki nem foglal állást soha. Vele beszélek, de közben töprengek, számítgatok. Vannak olyan dolgok, amikről nem beszélek vele. Nem mintha nem bíznék benne, de megtartom magamnak a személyes dolgaimat, például a halálos ítéletet meg azt az összeget, amit Appulánál helyeztem letétbe. Azzal a pénzzel együtt, amit a farizeustól csaltunk ki, vagyis az engem illető részével már elég közel járok a húszezer drachmához. Azon elmélkedem, hogy jobb, ha az állampolgárságot vásárolom meg, nem a felmentést: annak birtokában elmegyek Rómába, és a papok nem csíphetnek nyakon többé. Arra gondoltam, hogy ha partot érek a hajóval, kéregetni fogok, és alamizsnából fogok élni, mint itt akkoriban, amikor Debóra eltűnése után elhagyott a lelkierő; de most már tudom, hogy nem érdemes. A nyomor mindenütt egyforma; ha utánad megy, amikor utazol, akkor jobb, ha el se indulsz. Azt javasolom, hogy ismételjük meg a jerikói akciót, és utána rögtön szüntessük meg a társulást. Gyakori levegőváltozásra van szükségem meg aztán, amint meglesz az egész pénzem, elmegyek Appulához, és az olyan látogatás, amit egyedül kell végrehajtanom. Teofane azt mondja, hogy az ő részéről rendben van. Neki nincsenek tervei, sohase tudja, hogy mit hoz számára a holnapi nap. – Például – mondja – te azt hiszed, hogy meg fogjuk duplázni a vagyonunkat, pedig lehetséges, hogy éppen afelé haladunk, hogy elveszítjük. Helyi és római varázsigéket mormolok. – Hányszor történt már meg, hogy megvolt a pénzed a római papírokhoz? – kérdezi tőlem, de ez csak egy szónoki kérdés, hiszen tudja, mert elmeséltem neki az életem történetét. – Ha hinnél a babonában, inkább aggódnod kellene most, amikor újból együtt van a pénzed, mivel tudod, hogy minden alkalommal azonnal borzasztó csapások értek. Azt mondom neki, hogy ne legyen vészmadár, és oldalba vágom a könyökömmel. De csak úgy játékból. Ő válaszképpen elgáncsol. Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig játékos birkózás-e, vagy pedig már igazi verekedéssé fajult a dolog. Teofane azt mondaná, hogy nem lehet tudni, és közben úgy püföl, mintha komolyan csinálná. Egyszerre csak mind a kettőnknek az az érzése, hogy már nem vagyunk kettesben, és megállunk. Fölnézünk: hat lovas vesz körül, és érdeklődéssel figyel bennünket. Heródes katonái. Olyan nagy élvezettel páholtuk egymást, hogy nem hallottuk a lovak dobogását. Lehet, hogy lépésben jöttek az út mentén, a fűben. A kis csapat vezetője egy pillantással felmért, csavargó koldusoknak ítélt bennünket, és elhatározta, hogy most szórakozni fog. Már megtanultam, hogy a katonák, rómaiak vagy nem rómaiak, csak a mások kárán tudnak igazán szórakozni: nagyobbnak, eresebbnek érzik magukat, amikor megverik, megalázzák az embereket. Inkább az epe égető fájdalmától szenvedek, semmint a sebektől, mondja Barakuk. Valóban, az ilyen esetekben habzik a szám a dühtől, megesküszöm, hogy bosszút állok az első katonán, aki a szemem elé kerül. De aztán soha sincs időm rá.

76

– Folytassátok! – parancsolja a katonák parancsnoka. Apró termetű sárga emberke, akinek minden bizonnyal baj van az emésztésével. Teofane és én ímmel-ámmal megrázzuk egymást, ütünk egyetkettőt csak azért, hogy a kedvében járjunk. De ő közénk csap a lándzsája nyelével, ránk parancsol, hogy csináljuk komolyan, és hogy ne legyenek kétségeink, megfordítja a fegyverét, és a használhatóbb végét szegezi ránk. Látszik rajta, hogy képes lenne véresre szurkálni bennünket. Úgy bánik velünk, mint az állatokkal, és nekünk nincs más választásuk, úgy viselkedünk, mint az állatok. Teofane és én úgy tapossuk egymást, mint az ellenségek, ordítunk a dühtől és a fájdalomtól. A katona szórakozik: amikor kimerülten, elfúló lélegzettel elterülünk a földön, a lándzsájával bökdös bennünket. Most már csak úgy vaktában csépeljük egymást, a szemünk bedagadt, az arcunk véres. Aztán, most már utoljára, a földre zuhanunk, én erre, ő arra. Nem érdekel bennünket még az se, ha megölnek, túl fáradtak vagyunk az élethez. A katonák vitatkoznak, mert fogadást kötöttek, hogy melyikünk fog győzni, és egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy végül is ki a győztes. Valójában mind a ketten legyőzöttek voltunk. Leszálltak a lovukról, és a hátunkra fordítottak bennünket, meg akarták állapítani legalább azt, hogy melyikünk van alaposabban helyben hagyva. Így történt, hogy meglátták a pénzes zsákot. Teofane megpróbálta eltemetni a porban és eltakarni a testével, amikor úgy döntött, hogy többé nem áll fel. A katonák megkaparintották a zsákot Aztán, mivel fölkeltettük az érdeklődésüket, megmotoztak bennünket, és elvitték még azt a néhány pénzdarabot is, ami a zsebünkben volt. – Még hogy szegények – mondta a katonák parancsnoka –, tolvajok ezek, és tele vannak pénzzel. Ki kellene nyírni valamennyit. – Ha én volnék a tetrarcha – tette hozzá buzgón az egyik katona –, keresztre feszíttetném mindet. – Ha te volnál a tetrarcha, megköveztetnéd őket –javította ki a parancsnok. – A keresztet a rómaiak használják. – És így, tudós módjára vitatkozva elmentek. Teofane nem panaszkodott. Azt mondta, hogy a pénznek nincs jelentősége. Nem juttatja az eszembe egyetlenegyszer se azt a beszélgetést, amit a katonákkal való találkozás előtt folytattunk, egyetlenegyszer se hozakodott elő azzal a régi nótával, hogy nem megmondtam neked. Teofane komoly ember volt. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy egyáltalán nem volt kedvünk beszélgetni, azzal voltunk elfoglalva, hogy a verekedés okozta fájdalomtól jajgattunk és nyöszörögtünk. – Sohase hittem volna – mondtam neki másnap –, hogy ennyire el fogjuk látni egymás baját. – Lehetséges volt – bölcselkedett Teofane –, és meg is történt. –Voltak esetek, amikor rettenetesen fel tudott bosszantani. Javasoltam Teofanénak, hogy váljunk el, mert én voltam jobban kikészítve, és miattam lassabban kellett mennie. Ösztönösen a szántóföldek közé vettük be magunkat, és most Hebrón hegyeire kapaszkodunk felfelé. Teofane azt válaszolta, egyáltalán nem biztos benne, hogy ha elválik tőlem, gyorsabban tud majd haladni. Ilyen volt ő: végül is mindig azt csinálta, amit akart. Ebben az esetben segíteni akart rajtam, de nem kívánt fontosságot tulajdonítani az ügynek. Miközben áthaladtunk egy kis falun, azt mondtam Teofanénak, hogy ha volna pénzünk, vásárolhatnánk kenyeret, mert tegnap óta nem ettünk. Azt válaszolta, hogy jobb nekünk, ha éhesek vagyunk, mint hogyha Heródes katonái megöltek volna bennünket. Még azt is mondta, hogy a pénztelenség végül is nem olyan nagy szerencsétlenség. – Miért? – kérdeztem én csüggedten. – A pénznek súlya van – mondta Teofane. Úgy rémlik, mintha már hallottam volna tőle ugyanezt a bölcsességet, és most rájöttem, hogy nem a valóságos súlyról beszél, hanem arról a tényről, hogy a pénz aggasztja az embert, és figyelmet követel. Ha az embernek nincs pénze, akkor valóban gondtalan, vagyis nincs más gondja, mint az, hogy mi módon tehetne szert pénzre. Azzal fejeztük be a bölcselkedést, hogy a pénz gondot jelent annak, akinek van pénze és annak is, akinek nincs. Így hát a legnagyobb egyetértésben mentünk tovább, de még mindig éhesek voltunk. Teofane is meg ón is jó néhány olyan trükköt ismertünk, amivel a parasztokat meg egyéb vadembereket lehet átejteni, de minden ilyen trükkhöz sok idő kell, mert a parasztok nagyon sokáig hitetlenkednek, mielőtt lépre mennének, és rettentően bizalmatlanok. Aztán meg, amikor felbőszülnek, szörnyűségesek lesznek. Fogak helyett kardjuk, állkapcsok helyett késeik vannak, mondja Barakuk; egy szó, mint száz, vasvillával rohannak utánad. Szomorúan üldögéltünk egy sziklán, és egy elszánt tehenet nézegettünk, amely idáig felmerészkedett eleség után. A szokottnál hosszabb volt a szőre, és eltávolodott a csordától: bozontos és magányt kedvelő állat volt. Ránéztem Teofanére, ő pedig elővette a kését, és egy kötelet nyomott a kezembe.

77

Megértettem a feladatomat, nem sokat teketóriáztam, hanem a kötél egyik végét a tehén szarvára kötöttem, a másikat pedig egy fához. Azon töprengtem, vajon Teofanénak lesz-e bátorsága, hogy az élő állatból kivágjon néhány bordát vagy egypár szelet pecsenyének valót, vagy pedig előbb el fogja vágni a torkát. De ő hátulról támadott, ós egy szempillantás alatt leválasztotta a tehén farkát a hátgerincéről. Otthagytuk a fához kötözött tehenet, és elfutottunk. Néhány mérfölddel odébb, egy szurdok mélyén parázson megsütöttük a farkat. A legnehezebb dolog a megnyúzás volt, mert mivel már nem volt a tehénhez erősítve, nem tudtuk, hogy miként hántsuk le róla a bőrt. Végül is a kés hegyével egy kidőlt fal törzséhez szegeztük, és vidáman rángattuk. Hát itt állunk pénz és súly nélkül, kénytelenek vagyunk a hegyek között bolyongani, távol a katonáktól, de távol a falvaktól és a zsúfolt városoktól is, amelyek azt a földet jelentik, ahol könnyű dolog aratni. De itt fenn is boldogulunk. A ház tetején lapuló és az útra lekiabáló Teofane segítségével eljátszom egy özvegyasszonynak a beszélő halott trükköt. Egy évvel ezelőtt veszítette el a férjét. Először megrémült, majd azt mondta, hogy ez nem a férje hangja. Mindössze egyetlen drachmát és egy cipót adott. Egy öreg idiótának, egy ezer juhból álló nyáj tulajdonosának egy drágakövet adtunk el; persze nem volt az más, mint egy hegyikristály-darab, amit a hegyekben találtunk. Az éhezés miatt elveszítettük az önbizalmunkat. Elkövettük azt a hibát, hogy alacsony árat kértünk, száz ezüstöt, és a vénember két sajttal meg egy tömlő borral fizetett ki bennünket. Annyira le voltunk pusztulva, hogy amikor néhány pásztor előtt előadtuk az egyik trükkömet, azt, hogy én vagyok az, aki mindent eltüntetek, a ruhám ujjából kiesett a tojás. Azok a pásztorok, akik olyan szilaj ok voltak, mint a vadlovak, bottal futottak utánunk, mintha legalábbis meg akartam volna károsítani őket. Ekkor (este volt már, egy szakadék mélyén hevertünk üres hassal és kilógó nyelvvel) Teofane így szólt hozzám: – Ha akarod, van egy mód rá, hogy teletömjük a hasunkat, Gázában. – Mondd meg, mit kell csinálnom: zsákolni a kikötőben? – Rosszabbat – válaszolta Teofane gyászos hangon. Megrémültem, mert a szokásos kétkedései nélkül beszélt. Elmesélte, hogy amikor ide-oda kóborolt, és különféle dolgokkal foglalkozott, a gázai kikötően megismerkedett egy úrhölgy háznagyával. Jól berúgtak, és Teofane elvállalta, hogy szolgálni fogja az úrnőt, aki egyedül él, és szüksége van egy szeretőre. Az emlék egy valódi bánattal teli, hatalmas sóhajt csalt ki belőle. – Öreg – próbáltam meg kitalálni. Nem több harmincévesnél. – Csúnya? – Igen is meg nem is – mondta Teofane az egyik kedvenc válaszával. – Rosszindulatú, kegyetlen? – Sőt ellenkezőleg, kedves és jó modorú. – Hát akkor meg mi nem tetszik rajta? – kérdeztem. – Kövér – mondta Teofane, és akkora sóhaj szakadt ki belőle, hogy az összes többi sóhaj elfért volna benne. Megkért, hogy várjak, és nézzem meg, mielőtt elképzelném, hogy milyen kövér. És ki van éhezve a férfiakra. – Megesküdtem magamnak – fejezte be –, hogy többé nem teszem be a lábam a házába. Ahogy látod, az ember nem lehet biztos semmiben. Miközben lefelé haladtunk a tengerhez, úgy hogy szinte kizárólag éjszaka gyalogoltunk, elmesélte, hogy a kövér hölgy egy dúsgazdag szíriai nő. A neve Zora, de mindenki Birrenának hívja, mert néhány éven át a felesége volt egy római férfinak, Gaius Flavius Birrenusnak, aki Germanicus kappadóciai hadjáratában halt meg. Azt beszélik, hogy az özvegy a nagy fájdalomtól hízott meg annyira, és attól hullott ki a haja. – De hát a kappadóciai háború óta – mondtam –sok év telt el. – Lehet, hogy már elfelejtette az okot, amiért olyan rengeteget zabált, és csak megszokásból folytatja – mondta Teofane tompa hangon. – Végül is, nem lehet olyan kövér, mint egy tehén! – A tehenek – válaszolta Teofane – azt se tudják, hogy mi az a kövérség. Birrena a város mellett lakott egy gyönyörű házban, amelyet magas falak vettek körül, és sűrű lombú fák rejtették el a kíváncsi szemek elől. Szóltam Teofanénak, hogy talán helyes volna, ha néhány szál virággal vagy valami más apró ajándékkal jelennénk meg, de ő így válaszolt: –Az a nő nem virágokat

78

akar, az apró ajándékot, pedig mindig magadnál hordod, ott lóg a két combod között. – Teofane közönséges és szókimondó lett: minden bizonnyal valóban magánkívül volt. A háznagy megismerte és szívélyesen köszöntötte Teofanét, majd átkísért bennünket a parkon egy belső falig, amely az úrnő magánkertjét védelmezte. Kinyitott egy kis ajtót, és az ott őrt álló szolgálólánynak azt mondta: – Menj és mondd meg az úrnőnek, hogy két fiatal sivatagi oroszlán azt a kegyet kéri, hogy üdvözölhessék őt. Kedves hazug volt a háznagy, mint mindazok, akik dagályosan, szónokolva beszélnek: én talán még fiatalnak számítok, de Teofane már több mint negyvenéves, és ami az oroszlánokat illeti, nos, mi inkább hiénákhoz hasonlítottunk, nem szégyellem bevallani. A lány visszajött értünk, és elindultunk a virágok között. Messziről megláttam egy kis tavat, benne két szigetet, két hatalmas pajzsot, az egyik fehér volt, a másik meg szürke. A szürke nagy, vastagbőrű állat volt, melyet, ahogy később Birrena elmondta nekem, folyami lónak vagy vízilónak hívnak. A fehér meg ő volt, Birrena. Sok időt töltött a vízben, mert nagyon fárasztotta, ha a két lábának kellett tartani a teste súlyát, és nem maradhatott állandóan az ágyban. A vízben könnyen mozgott, ugyanolyan méltósággal, mint a mellette lubickoló állat. Úgy látszott, hogy ló barátok. Birrena Husikának becézte. Egy szó, mint száz, a tóban fürdőző Birrenát nem találtam annyira visszataszítónak; kövér volt, de vidám. Kedvesen felszólított bennünket, hogy feküdjünk bele a tó mellett levő folyóvízzel teli kádba, és a szolgálólányok lemostak bennünket, ami nagyon ránk is fért. Gyönyörű volt ott a cédrusok és a citromfák között. Kékre festett szemű, hófehér szobrok álltak szemben a ciprusok sötétzöldjével. A tóhoz vezető kőlépcső fokain bíborszínű párnák és damaszkuszi kelmék voltak elszórva. Megjegyzem magamnak, hogy ha egyszer majd gazdag leszek, kerti fürdőmedencét kell építtetnem magamnak azonkívül, ami a ház belsejében lesz. A bölcs mindig talál magának tanulnivalót, mondja Barakuk, a bolond az, aki mindent tud. Az ijedség akkor fog el, amikor Birrena kijön a vízből, mivel ugyanúgy, mint a víziló esetében, az a rész, ami a víz felszínén volt, mindössze egy kicsiny töredéke a hatalmas egésznek. A szolgálólányok odarohannak, hogy támogassák; lenvászon kendőkbe csavarják, bebújtatják a lábát a szandálba. Amit láttam, mar elég nekem. Teofane barátomat keresem a szememmel, hogy oldjunk kereket. De ő nemet int; a faluk belső oldalán görbe karddal és nagyon hosszú íjjal lel fegyverzett őrök sétálnak. Nem azért vannak ott, hogy a bejövőket, hanem hogy a távozni szándékozókat tartóztassák fel. Birrena hív minket: – Gyertek, üljetek le mellém, szépséges emberkék – mondja bájosan, és jéghideg fahéjas vagy citromos vízzel kínál bennünket. Máris izzad, ahogy ott ül a párnákon. Egyre terjedelmesebbnek látom. A lába a combja közepétől kezdve csupa egymásra rakott zsírtekercs, mint a kisgyerek lába, és olyan irdatlanul vastag, hogy azt hiszem, csak a térde alatt tudnám átölelni. A hasa abban a pillanatban, amikor megláttam, olyan volt, akár egy hordó. Csak a feje kicsiny a testéhez képest, és göndör fürtök borítják. – Milyen szépek vagytok, kedveseim – mondja nyafogó hangon, mint egy elkényeztetett kislány, s közben a lábunk közét simogatja a bennünket takaró vászonlepedőn keresztül. – Két gladiátor, előreszegezett karddal. Pedig a kardunk a föld felé fityeg. Birrena tovább folyatja: – Én meg visszataszító vagyok. – Megváltozott a hangja: most úgy beszél, mint egy felnőtt. –Kövér vagyok, és bűzlök a zsírtól. De mindig szeretkezni akarok, sohase tudok betelni vele. Így hát, ha kedvesek lesztek velem, adok nektek enni meg inni, és megajándékozlak benneteket egy-egy arannyal. Ha annyira éhesek vagytok, mint amilyen kövér én vagyok, jól megleszünk egymással. Olyan egyértelműen beszél, hogy hímringyónak érzem magam. Úgy szégyellem magam, mint a tök a dinnyeföldön. De való igaz, hogy éhes vagyok, ahogy ő mondja. – Akkor hát induljunk – rendelkezik Birrena, és nagy nehezen feláll. – Menjünk be a házba, nem szeretem, ha néznek. – A fal mentén sétáló őrökre céloz. Aztán, most megint gyerekes hangon, a fejét ingatva kérdezi: – Kettőtök közül ki lesz a lovagom, uraim? Az ágy irdatlan nagy volt és alacsony. Birrena rázuhant, Teofane és én hősiesen rohamra indultunk. Végül is nem volt olyan borzasztó. Az embernek az volt az érzése, hogy egy barlangba hatol be, nem pedig egy női nemi szervbe, de a bőr a hasán meg a combján sima és lágy volt. Örökké fogok emlékezni arra, hogy egy bizonyos pillanatban felkiáltottam, s ez akkor történt, amikor a felgerjedt Birrena lerántotta a fejéről a haját, mindet együtt, és a koponyáját szárogatta vele. Teljesen kopasz volt a feje, olyan sima, mint egy folyami kavics. Paróka nélkül még jobban is nézett

79

ki; fényes volt ott fönt is, akár a teste többi részén. Egyébként, pedig Birrenának igaza volt: amikor izzadt, zsírtól bűzlött, márpedig mindig izzadt. Késő éjszaka tértünk nyugovóra, miután végre enni kaptunk, laktató és tápláló ételeket szolgáltak föl, az igaz. – És holnap? – mormogtam keserűen. –Ugyanaz lesz, mint ma? – Ki tudja? – mondta Teofane. Megint kétségekkel és bizonytalanságokkal fejezte ki magát, és azt hittem, hogy kezd rendbe jönni. – Lehetséges – folytatta –, hogy nem délután, hanem már reggel hozzá kell kezdenünk. – Éreztem, hogy most még elkeseredettebb, mint azelőtt, és rájöttem, hogy a kétkedéssel azt is ki lehet fejezni, hogy a rossznak soha sincs vége. Ez pedig biztos dolog.

80

12. Amikor Birrena egy héttel később elengedett bennünket, olyanok voltunk mindketten, mint a rongy. Az arany, amit kaptunk tőle, lehetővé tette, hogy egy ideig pihenjünk egy tengerparti fogadóban, és erre nagy szükségünk volt. Sápadtak, fehérek voltunk, akár a lepedő: az úrhölgy kipréselt, kifacsart bennünket. Teofane társasága nagyon jót tett nekem. Olyan ember volt ő, aki sohase beszélt fölöslegesen. Jobb, ha az ember egy kőben botlik meg, mintha a nyelve botlik, mondja Barakuk. És még: a nem helyén való beszéd olyan, mint egy sótlan falat. Amíg Birrena házában voltunk, Teofane sohase traktált a megszokott bölcselkedéseivel a sorscsapásokról, amelyek talán nem is olyan súlyosak, és arról a bizonyosságról, hogy sohase tudjuk, hogy valójában mi is történik velünk. Butaságokról beszélt, mint mindenki, panaszkodott, a kövér nőt átkozta; mellette vidám voltam, már amennyire ez lehetséges volt. Amikor kikerültünk a házból, és lassanként visszatért a kedvünk a csavargáshoz, ő megint visszatért a kétkedéshez. Egy ilyen ember különösen akkor hasznos, amikor jól mennek a dolgok; megakadályoz benne, hogy elbízzad magad, és figyelmeztet rá, hogy a szerencse forgandó. Elméletileg akkor is hasznosnak kellene lennie, amikor rosszul megy a sorod, mert az eszedbe juttatná, hogy a sors holnap kegyes lehet hozzád. De Teofane sohase ringatta magát ábrándokban. –Nem kizárt – mondogatta –, hogy holnap sokkal rosszabb lesz. Eszembe jutott az a beduin, akit valamikor régen ismertem meg, s aki azt mondta, hogy minden meg vagyon írva, és a sorson nem lehet változtatni. De Teofane szerint ez is hülyeség. – Minden meg van írva? – kérdezte. – És hogyan lehetnék biztos benne? – Akkor tehát – folytattam – te nem hiszel a végzetben. – Nem – válaszolta –, és te? Az igazat megvallva, én egy kicsit hittem benne. Vagyis, jobban mondva, voltak előérzeteim. Beszéltem róluk Teofanénak. – Nem tudom, hogy miért – mondtam –, de azt hiszem, hogy fiatalon fogok meghalni. Azt válaszolta, hogy ez egy nagyon mindennapi gondolat, őt magát is foglalkoztatta. – Aztán elmúlik – fejezte be. – Az ember kigyógyul belőle. – Hogyan? – Úgy, hogy megöregszik. Nevetnem kellett volna, de nem tudtam. Ez a görög a bölcs mondásaival kételkedést keltett bennem, elsősorban önmagam iránt. Sohase mesélt semmit a saját életéről, de nem tudom, hogy miért, bennem nagy volt a vágy, hogy őszintén elmondjam neki a saját dolgaimat. Talán azért, mert nagyra tartottam az ítéletét, és be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok egy utolsó jöttment. Beszéltem neki például a gyógyító-képességeimről. Sőt egy gyakorlati példával győztem meg: elmulasztottam a fájdalmat, amit időnként a halántékában érzett. Ez nagy hatást gyakorolt rá. Ekkor elmondta, hogy az a visszatérő kellemetlenség, ami miatt néhány alkalommal panaszkodott, de úgy, mintha valami csekélység lett volna, valójában szörnyű fájdalmat okozott neki. – Sajnos – mondtam szerényen –, csak múló enyhülést tudok adni neked. A fájdalom vissza fog térni. – Lehetséges – mondta ő. – Egy dologban azonban biztos vagyok: hogy az imént még szenvedtem, most pedig elmúlt a fájdalom. – És ez az ő szájából több volt, mint köszönet. E sikeremen felbátorodva már alig vártam, hogy újból kezdhessem a mesterséget. De nagyon gondosan meg kellett választanom a működésem színhelyét. Elmeséltem a barátomnak a halálra ítéltetésem történetét, és azért, hogy kijussunk Izráel területéről, a tengerpart mentén igyekeztünk a föníciaiak országa felé. A határ után nem messze megálltunk egy faluban Ptolemaisz és Tirusz között. Nemrég Jézus is arrafelé járt: jó sokat gyalogolt, valahogy úgy, ahogy én csináltam, amikor nem nyomta a vállamat az ítélet. Meg is gyógyított egy kánai lányt. A lány anyja esküdözött, hogy szegénykét a démon gyötri, ami ugyanaz, amit a mi orvosaink mondanak, amikor fogalmuk sincs egy betegségről: magas láz kínozta, összeverődtek a fogai, egyszerre izzadt és fázott.

81

Teofane attól tartott, hogy a názáretinek ez a gyógyítása rontja a boltomat. De nem volt igaza. Elérkezett az én napom, és azt mondhattam neki: – Amit Jézus tett, azt én is meg tudom csinálni. – Pontosan ez az én területem, ahol sikereim vannak: rejtélyes lázak, asszonyok, akik azt hiszik, vagy tettetik, hogy megszállta őket az ördög, akik reszketnek és nyáladzanak. Megtudtam, hogy Jézus nagyon sokáig kérette magát, és csak azért mondta végül az anyának, hogy „legyen úgy, amint kívánod", mert a nő, aki kánai volt, tehát idegen, makacsul, szünet nélkül könyörgött neki. Való igaz, hogy Jézus a távolból gyógyította meg a lányt, és én erre nem vagyok képes, de az is igaz, hogy én nem kéretem magam annyit. Én fizetséget kérek, Jézus meg ingyen dolgozik, ez is igaz. De mégis az emberek szívesebben áldoznak egy kis pénzt, mint hogy cipeljék a hála súlyát. Arról nem is beszélve, hogy Jézusnak bizonyos esetekben meg kell ígérniük, hogy meg fognak térni. Jobb egy komoly szakember, olyan, mint én, aki nem kérdezősködik a hitük felől, és nem keveri össze a betegséget és a bűnt. Attól féltem, hogy Teofane unni fogja magát, mert a gyógyító-mesterségben nem akadt szerep az ő számára, de ő maga találta ki a szerepét. Mint titkár és pénztáros dolgozik mellettem, ő választja ki a pácienseket, csak azokat engedi elém, akiket meg tudok gyógyítani. És nagyon ritkán téved. A falu egyetlen fogadójában rendezkedtünk be, és most, hogy elterjedt a hírem, annyi a munkám, amennyit akarok. Jobbára szegény emberek jönnek hozzám, és a kereset nem valami nagy, de elégedett vagyok, sőt büszke vagyok magamra. Ennek ellenére nyugtalan vagyok, nem bízok magamban. Talán Teofane és az ő kétkedéseinek a hatása ez, talán igaz, hogy a képzelettel megáldott ember pontosan akkor aggódik, amikor minden jól megy. A falu egy dombra épült. A házak a völgy felé ereszkednek, és tyúkokkal, kecskékkel teli ösvények választják el őket egymástól. Sötét lombú fügefák nyúlnak ki az udvarokból az utcára. Esténként gyakran elsétálok a térig, amely a lejtős út közepénél van, egy patak mellett. Alkonyatkor itt gyűlnek össze a férfiak beszélgetni, míg az asszonyok otthon elkészítik a vacsorát. A tér vidám hely, mert tele van futkározó gyerekekkel, de a férfiakat, úgy látszik, nem zavarja a kiabálásuk. Egy este, miközben ott nézelődöm és hallgatózom, egy gyerek megrángatja a ruhám ujját. Egy aranygyűrűt nyom a kezembe, és arra kér, hogy kövessem őt: az úrnője látni kíván engem. Hízelgett nekem, hogy egy úrhölgynek (az a nő, aki egy gyűrűt küld nekem, az nem lehet szegény) szüksége van rám. Elképzeltem, hogy szép, fiatal, és nem nagyon beteg. Nem voltam nővel Birrena óta, ha ugyan őt nőnek lehet nevezni, és az undor meg a csömör, amit a hájas nő teste okozott nekem, immár távoli emlék volt. Egy pillanatig gyanakodtam, mint ahogy egy csavargónak gyanakodnia kell, hogy a meghívás mögött valami kelepce van, de ostoba módon megnyugtattam magam azzal a gondolattal, hogy nincsenek ellenségeim. A nyugalmas élet köde elhomályosította az elmémet. Az ostoba ember Barakuk szerint olyan, mint egy trágyagombóc, ha az ember hozzáér, utána lerázza kezét. Néhány percig még tartott az ostobaságom, aztán kénytelen voltam felébredni. Bekísértek a környék legszebb házába, egészen a legbelső szobáig, ahol megláttam egy lefátyolozott nőt. Aztán előugrottak, és alaposan eldöngettek. Rögtön észhez tértem, de nem vesztegettem időt arra, hogy szánakozzak magamon. Lóra ültettek, elvittek néhány mérföldnyire, majd bezártak valami börtönfélébe. Öten voltak, a fejüket csuklya takarta, és egyetlen szót se ejtettek. Tudtam, hogy mi a szándékuk, másnap fel fognak jelenteni, azzal fognak vádolni, hogy kéjvágyból megtámadtam egy tisztességes asszonyt, aki valószínűleg férjes nő. Minden bizonnyal Izráel területére visznek, hogy a mi Törvényünk szerint ítéljenek el, ami az ehhez hasonló esetekben szigorúbb, mint más népek törvénye. Az ítélet a megkövezés: vagyis annyi követ hajigálnak rád, hogy egészen eltemetnek. Annak, aki ezt a büntetést kieszelte, jó gazdasági érzéke volt: követ mindenhol lehet találni és embert is, aki hajlandó hajigálni. Ily módon az állam nem költ semmit a kivégzésre. Teofanénak sok időt kellett elvesztegetnie azzal, hogy kiderítse, hol lehetek. Abban a hajnal előtti órában, amikor legmélyebb az álom, és az álmok megjövendölik az igazat, és elhervadnak az elítélt reményei, a görög ártalmatlanná tette a börtön előtt őrködő férfit egy parittyalövéssel. ő is követ használt, vagyis ő se költött egy vasat se. Kint két ló várt ránk. Az egyikre fölsegített engem, mert úgy összevissza voltam verve, hogy nem bírtam mozogni, és a ló kantáránál fogva gyors ügetésben a hegyek közé vezetett. Bölcs szavakkal elmagyarázta, hogy az én gyógyító tevékenységem nem volt áldásos mindenki számára: egy orvos, aki abban a faluban élt, ahol engem bebörtönöztek, egyszerre csak észrevette, hogy eltűnt valamennyi betege, és úgy határozott, hogy kiküszöböli a konkurenciát. Olyan orvos volt, aki csak eret vágni tudott.

82

A mesterségemnek ez a velejárója, vagyis az a kellemetlenség, amit az orvosoknak okozhat, elgondolkoztat az egyik pihenő alkalmával, amit kénytelen-kelletlen tartunk a hegyek között, mivel én képtelen vagyok továbbmenni. Elgondolkoztat az is, hogy én, aki olyan ügyes vagyok, ha másnak kell enyhet adnom, nem tudok semmit se tenni önmagamért. Össze kell szorítanom a fogamat, és hagynom kell, hogy Teofane az ősi módszer szerint kezeljen, olajjal kenegessen és bekötözzön. A sebekben és a duzzanatokban az a jó, hogy kiegészítik a koldusöltözetemet. Ismét fölteszem a kötést a szememre, és elindulunk le, a Jordán völgye felé. Eladjuk a lovakat, mert két nyomorultnak gyalog kell mennie. Jaj nekünk, ha gyanakvást ébresztünk: errefelé a földek mind meg vannak művelve, a falvak nagyok, az utak szélesek, vannak római helyőrségek, és Heródes katonái is felfeltünedeznek. Feltűnés nélkül kell itt általadnunk. Közeledünk a genezáreti tóhoz, és rögtön meghalljuk, hogy az emberek Jézusról beszélnek. A Júdeában és a föníciaiak közé tett kiruccanásaitól eltekintve úgy tűnik, hogy ez a tó, amelyet néhányan Tiberias tavának vagy Galilea tengerének neveznek, ez az a hely, ahol Jézus hosszabb ideig szokott tartózkodni. Lehet, hogy tetszik neki, de az is lehet, hogy inkább ide gyűjti össze a követőit, mert nem akarja megtölteni az utakat tolongó embersereggel. A tó partján valóságos emberözönt találunk, ezrek és ezrek várják őt. De ő nincs sehol. Egy gyors intés Teofanénak, és elvegyülünk az emberek között; ez az elrejtőzés legjobb módja. Jézus a tavon át érkezik, egy nagyobb fajta bárkán. Hatásos a jelenet. Ő ott áll a bárka orrában, a bárka, pedig lágyan siklik a vízen néhány apostol ül az evezőknél, a halászok. Jézus a csónakból beszél az emberekhez. Nem hallok egyetlen szót se, mert nagyon távol állok tőle, de el tudom képzelni, hogy a szokásos témáiról beszél: a gazdagok, a papok és a farizeusok ellen, amivel nagyon is egyetértek, és arról, hogy jó a szegényeknek meg az üldözötteknek, amivel már kevésbé értek egyet. Sokáig beszél, egészen alkonyatig. Amikor befejezi, a tömeg egy kicsit nyugtalan, mert senki se evett reggel óta. Fiatal emberek és fiúgyerekek jönnek közénk, és megkérnek bennünket, hogy mindannyian üljünk le ötvenes csoportokban. Aztán elkezdenek ennivalót osztani: kenyeret és sült halat. Vagyis, jobban mondva, Jézus nyújtja át a fiataloknak az ételt, és ők odahozzák nekünk. Mindenkinek jut az ételből. Degeszre zabáljuk magunkat, és a fiúk nem tudom hány kosár maradékot szednek össze. Néhány nappal később hallom, azt mondják, hogy csoda történt. Mindenki erről beszél, a genezáreti tavon innen és túl. Én is beszélek róla, és nem azért, hogy cáfoljam, hanem azért, hogy tisztán lássak a dologban. Egy asszony azt mondja nekem: – Én ott voltam –és megesküszik rá, hogy öt vagy hat kenyér és hal volt ott, de Jézus megszaporította őket. Én is ott voltam, de nem vettem észre semmit, és Teofane sem. – És hogyan csinálta? – kérdezem. Azt válaszolja, hogy nem lehet tudni; hogy csoda volt. De ha megszaporította volna őket, biztosan észrevettem volna: csak meglátom, hogy egyszerre csak ezer vagy kétezer cipó terem ott, ahol az előbb mindössze öt volt. Azt válaszolja, hogy a csoda éppen az ellenkező módon ment végbe: a kenyerek és a halak azután jelentek meg újra, miután Jézus kiosztotta őket, a saját szemével látta. Nem tudom, hogy a nő mit láthatott a hittől elvakultan, mert rögtön utána bevallotta, hogy távolabb állt attól a ponttól, ahol Jézus az uzsonnát osztogatta nekünk, mint én. Számomra nem kétséges, hogy a názáreti a bárka aljából szedte elő a kenyereket és a halakat, ahová előzőleg berakta őket, mivel előre tudta, hogy annyi rengeteg embert kell megetetnie. Annak az embernek, aki meg tudja hívatni magát ebédre egy adószedővel, nem lehet nehéz feladat, hogy akár fizetség nélkül is kapjon néhány zsák száraz kenyeret, és megkapja az összes halat, amit a túlsó part halászai reggel nem tudtak eladni a halárusoknak. Persze a kenyér egyáltalán nem volt friss. És a halról ne is beszéljünk. Olyan részletkérdés ez, amin el kellene gondolkozniuk a legfanatikusabbaknak is. Megemlítettem Jézus egyik követőjének, aki széltében-hosszában arról beszél, hogy csoda történt. Amikor valaki csodát tesz – mondom neki –, természetesen a legjobbat adja neked, ropogós kenyeret, frissen kifogott halat. Annál is inkább, mert nem kerül neki többe, nem igaz? Az ájtatos ember nem válaszol, de csúnyán néz rám. – Talán tagadni akarod – folytatom –, hogy az étel, amit te egy csodatétel eredményének tartasz, sületlen és ízelten volt? Az a hal, ami nekem jutott, az egyik oldalán égett, a másikon meg félig nyers volt.

83

– Senki se panaszkodott – dadog a vitapartnerem. – Világos: hiszen ingyen volt. Mindazonáltal úgy látom, hogy jobb, ha nem vitatkozom ezekkel a Jézus által elbolondított emberekkel: miért is vitatkoznék olyanokkal, akik nem gondolkodnak? Még az is megtörténhet, hogy megbotoznak, mintha a sátán küldötte volnék: minden szó, ami kétségbe vonja a mesterük hatalmát, szerintük káromlás. De térjünk vissza arra a pillanatra, amikor megettem a száraz kenyeret és a sületlen halat, mert nagyon éhes voltam, és akkor még nem tudtam, hogy az a kenyér és hal a tanítványok véleménye szerint a semmiből jött a mester szavai nyomán. Azon az estén Jézus úgy viselkedett, ahogy akkor szokott, amikor meg akar szabadulni a sokaságtól. A tanítványok az evezők mellé ültek, aztán vitorlát bontottak, és a hajó elindult a tó túlsó partja felé, mindannyiunkat ott hagyott. Néhányan kibéreltek egy másik hajót, hogy elkísérhessék Jézust: a gazdagok, akik jól fizetnek. Teofane és én fölszálltunk a hajóra, az utasok előtt úgy csináltunk, mintha a legénységhez tartoznánk, a halászok előtt pedig úgy, mintha utasok volnánk, de végül is elfogadtak bennünket ezek is meg azok is, mert miután meghallgatták Jézus prédikációit, még a potyautasokat is igyekeztek szeretni. Miután tisztáztunk mindent, én azt bizonygattam, hogy némi érdemünk nekünk is van, mert alkalmat adtunk nekik, hogy gyakorolhassák az irgalmasságot. Másnap reggel Jézus a tóparton, egy sziklán üldögélt. A tanítványok egy kissé távolabb voltak és még távolabb mi, a második hajó utasai. Fújt a szél, a magasan járó fátyolfelhők félig eltakarták a napot. Én is Jézust figyeltem, ahogy a többiek, de ő a gondolataiba merülten ült, és nem történt semmi. Itt is, akárcsak Jerikó mellett, előlépett valaki, aki együtt utazott velünk, egy gazdag ifjú, akinek arany-medália függött a mellén, ő is az örök életet akarta magának. Oly nagy a gazdagok félelme a haláltól, hogy ez itt kész mindenre vagy szinte mindenre, annak fejében, hogy Jézus adja el neki a halál utáni életet. A názáreti azt a választ adta, amit már ismertem, hogy tartsa be a parancsolatokat, és ha igazán kiváló akar lenni, tegye pénzzé mindenét, és a pénzt adja a szegényeknek. Az ifjú még nagyobb sebességgel távozott, mint az előző alkalommal a jerikói ifjú. Másnap láttam őt viszont. Teofane és én a tóparton telepedtünk le, ahol állandóan jöttek-mentek az emberek, akik Jézust keresték. Hogy rá ne cáfoljak az álruhámra, kénytelen voltam alamizsnát kéregetni. A barátom megalázónak tartotta ezt, ezért távolabb sétálgatott, mintha nem is ismerne, és azon tűnődött magában, hogy kit is lophatna meg. Jézus prédikációi, amelyek gyakran a szegények mellett szóltak, hajlandóságot ébresztettek az emberekben a nagylelkűségre, és a tányéromat megtöltötték aprópénzzel. Persze azt is meg kell mondanom, hogy szegényember mivoltom valóságos mestermű volt: mocskos és rongyos voltam, tele zúzott és nyílt sebekkel, fogatlan szájú és félszemű. A kellemetlen része a dolognak az volt, hogy jótevőim állandóan arra buzdítottak, hogy menjek oda Jézushoz, aki a közelben tartózkodott, és kérjem tőle, hogy gyógyítson meg. Az ifjú is úgy csinált, mintha keresne valakit. Bizonyos jelekből észrevettem, hogy pontosan engem keres, vagy hogy bennem találta meg azt, akire szüksége van. – Te valóban szegény vagy? – kérdezte. – A születésem óta – válaszoltam, és megmutattam neki bőrkeményedésekkel teli lábamat és rongyos ruhámat. Meg akart győződni róla, hogy a sebeim valódiak-e, és én nem ellenkeztem, mert busás alamizsnára számítottam. A fiatalember az egyik rabszolgájához fordult, és megparancsolta neki, hogy rakja le a lábaim elé azokat a bőrzsákokat, amik a vállát nyomták. Hallottam, hogy a pénzérmék összecsendülnek, rögtön el is takartam őket egy rongydarabbal. A gazdag ember, aki immár nem is volt gazdag ember, nekem ajándékozta az egész vagyonát. Éppen hogy csak meghallgatta a köszönetemet, és máris elindult könnyű léptekkel abba az irányba, ahol a jelek szerint Jézus tartózkodott. Megvártam Teofanét, néhány szóval elmondtam neki a történteket, elosztottuk a rakományt, eldugtuk a ruhánk alá, és amikor leszállt az este, átkeltünk a Jordán folyón, és a hegyek felé vettük az utunkat. Csak akkor engedtem át magam a váratlan szerencse felett érzett örömnek, amikor már mesze jártunk. Kiabáltam, ugrándoztam, aztán sápadtan és erőtlenül a földre rogytam. Teofane közömbös arccal bámult. Már ott a tónál megmondtam neki, hogy a zsákmányt kettéosztjuk, két egyenlő részre, és ez a legtermészetesebb volt a számára. De amikor megszámoltuk az arany– és ezüstpénzeket, és láttuk, hogy egy irdatlan nagy összegről van szó, vörös lett a feje, és egész testében reszketni kezdett.

84

Egy szó, mint száz, azt hiszem, hogy a váratlan meggazdagodás hatása nem sokban különbözik a váratlan elszegényedés hatásától. Az egész éjszakára szükségünk volt, hogy hozzászokjunk a gondolathoz. Az első kérdés ez volt: mit csináljunk ennyi pénzzel? Ne vigyetek szépasszonyt oda, ahol sok szem van, mondja Barakuk, és ne mutogassátok az aranyat ott, ahol sok kéz van. A legpraktikusabb megoldás az, hogy elmegyünk egy másik országba: gazdag emberként feltűnni ott, ahol szegényeknek ismertek bennünket, egyenlő azzal, hogy felkínáljuk magunkat a kifosztásra, különösen én, a halálos ítélettel a fejemen, ami szinte megbénít. Úgy döntöttünk, hogy Egyiptomba megyünk, hegyeken és sivatagokon át. Ott soha, senki se látott bennünket. Azt mondhatunk magunkról, amit csak akarunk; persze a gazdag emberektől nem kérdezősködnek sokat. És ha kedvem szottyan Rómába menni, nem hajójegyet, hanem egy egész hajót veszek magamnak. Miközben nagy nyugalommal bandukoltunk a néptelen tájakon, kíváncsi lettem rá, hogy a gazdagság megváltoztatta-e Teofane meggyőződéseit. Nem azt mondtam neki, hogy immár egyenesben vagyunk egész életünkre, mert akkor könnyű lett volna kétségbe vonnia az állítást. – Ki tudja –jegyeztem meg, mintha valóban ezen töprengenék –, hogy hányféle módon veszthetnénk el ezt a pénzt, és hányféle módon válhatnánk még szegényebbekké, mint amilyenek voltunk. Figyelmesen fürkészte arcomat, meg akart bizonyosodni felőle, hogy nem gúnyolódni akarok-e vele. – Az is megtörténhet, hogy az életünket veszítjük el – válaszolta. – Persze – mondtam én, pedig erre egyáltalán nem gondoltam. Teofane válasza elszomorított, lehetséges, hogy a sors olyan gálád legyen, hogy gazdaggá tesz csak azért, hogy utána rögtön elpusztítson? Megpróbáltam tréfálni: – Talán elsodor bennünket az árvíz –mondtam és körülnéztem. A kopár és kiégett hegyekről lesírt, hogy hónapok óta nem láttak esőt. De az útitársam szerint létezik egy csomó más lehetőség is. – Földcsuszamlás – sorolta Teofane –, napszúrás, szakadékba zuhanás, szédülés, földrengés. Félbeszakítottam, és egy új játékot javasoltam: most azonnal meg kell neveznünk azokat a dolgokat, amiket megszereznénk, ha olyan helyzetben volnánk, hogy élvezhetjük a gazdagságunkat. – Komolyan? – kérdezte. – Komolyan. – Egy könyvtár – mondta Teofane –, egy pince, egy kert. – Egy fürdő – mondtam én. Elmagyaráztam neki, hogy igazi római fürdőnek kell lennie, frigidáriummal és tepidáriummal. Appula fürdőjére gondoltam, ahol a meleg és a hideg víz önmagától jut el a kádakba, és ahol külön gőz és dögönyöző-helyiség van. Vásárolnék két szakképzett rabszolgalányt, hogy ők mossák a hátamat, dörzsöljenek le és így tovább. Még nem voltunk nagyon vidámak, mert a pénznek súlya volt, nemcsak átvitt értelemben, ahogy Teofane mondogatta, hanem valóban nehéz volt. Időnként egy egész napra megálltunk: én őriztem a kincset, ő pedig lement a völgybe vizet szerezni és valami ennivalót vásárolni. Keveset aludtunk. Megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogott az égen, és alighogy leheveredtem, úgy éreztem, hogy rögtön rám zuhannak. Ott a magasban hidegebbnek láttam őket, keményeknek, akár a szögek. A fiatalember járt az eszemben, aki most Jézus követői között van. Ki tudja, talán megbánta, hogy megbánta bűneit. Nem úgy nézett ki, mint akiből komoly tanítvány válhat, olyan, aki csöndben marad, és figyel. Kapkodó embernek láttam, aki keveset értett Jézus szavaiból. Mert mit is mondott neki a názáreti? Biztosan nem azt, hogy kapja el az első útjába kerülő szegény embert, és zúdítsa rá a gazdagságát; a szegényekről beszélt neki, többes számban, és minden bizonnyal az volt a szándéka, hogy a fiatalember ossza szét a pénzét a rászorulók között. Mert ily módon tulajdonképpen mit csinált az ifjú? Két új gazdag embert teremtett maga helyett. Ha Jézus szavaihoz akarjuk tartani magunkat, én nem tartozom neki semmivel, mert ő azért, hogy megmentse magát, engem hozott bajba, olyan valakit csinált belőlem, aki az örök kárhozatra van ítélve. Könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mondotta az ő mestere, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába. Tréfa az egész. Egyáltalán nem féltem, mert én azok közé a gazdagok közé tartozom, akiknek semmi kedvük sincs bejutni a mennyek országába. Sőt ahogy lassan mind távolabb kerültünk Jézustól, szinte megkönnyebbültem. Túlságosan nagy befolyást gyakorolt az életemre. Ideje már, hogy elfelejtsem őt is. De hiszen, mondhatná valaki, az ifjú, aki neked ajándékozta a vagyonát, Jézus szavának engedelmeskedett. Egy pillanat: Jézus egyáltalán nem azt parancsolta neki, hogy pont nekem ajándékozza a vagyonát, ezért, ha köszönettel tartozom valakinek, az ő, nem pedig a mestere.

85

Eközben gyalogoltunk, mint a római katonák, akiknek néhanapján ezermérföldnyi távolságról kell utolérniük az ellenséget: két gazdag ember, akiknek kilóg a nyelve a gyaloglástól, akár a rabszolgának vagy éppenséggel a légionáriusoknak. Úgy határoztunk, hogy a Vörös-tenger partján levő Elat kikötőjéig megyünk, és ott hajóra szállunk Egyiptom felé. A pénzeszsákokat báránybőrbe csavartuk, amiket Teofane vásárolt, és a vállunkon vittük a batyukat, mint azok a kereskedők, akik megvásárolják a bőröket a pásztoroktól, és azután eladják a tímároknak. Az egyik hegyszorosban rohantak meg bennünket: hat katona vagy poroszló, furcsa öltözetben. Sohase láttam ilyen egyenruhákat. Teofane és én egy pillanatig azt hittük, hogy megvásárolhatjuk a szabadságunkat a pénzünk egy részéért, de azoknak a dühöngő őrülteknek az volt az első dolguk, hogy leszedték rólunk a csomagjainkat és a szakadékba hajigálták. A rémület ordítása tört fel a torkomból; néztem, amint a zsákjaink elérhetetlenül görögnek a sziklák között félmérföldnyi mélységben, és azt hiszem, hogy ösztönösen kinyújtottam mindkét kezemet, mert egy pillanattal később már össze is voltak kötözve a hasam előtt. A katona, aki megkötözött, csak nevetett a kétségbeesésemen. Azt mondta, hogy ők emberekre vadásznak, nem pedig büdös bőrökre. Teofane egyetlen mozdulatot tett: megérintette a homlokát, mintha éppen most ébredne fel, aztán nagy nyugalommal megadta magát a támadóinknak. Egy völgybe ereszkedtünk lefelé. Előzőleg megkötöztek, és egy-egy ló hátára ültettek bennünket. A lovak kistermetűek és hosszú szőrűek voltak, és nagy biztonsággal mozogtak a hegyi ösvényeken. A barátom engedélyt kért a csapat vezetőjétől, hogy néhány szót szólhasson hozzá. Az beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, hogy egyetlen rövid kérdést tesz fel. Teofane nem azt akarta megtudni, hogy kik ők, és hogy hová visznek bennünket. – Mennyit fogtok kapni – kérdezte –, amiért foglyul ejtettetek bennünket? – Hat aranyat. A görög hahotázni kezdett, olyan hangosan, hogy én is meghalljam. A katona önérzetesen elmondta, hogy ez tisztességes bér, mivel ez alkalommal nem kellett sokat fáradniuk, hogy prédára leljenek. Más csapatok szerencsésebbek, a tengerparton vagy az utak mentén vadásznak férfiakra és nőkre. Nem volt nehéz megérteni, hogy ezek a gazemberek olyan valakinek dolgoznak, aki ilyen módon olcsón szerez magának rabszolgákat. De mégsem a takarékoskodás volt az oka annak, hogy a gazdájuk nem volt hajlandó rabszolga-kereskedőktől vásárolni azokat a férfiakat és nőket, akik szolgáltak neki: szerette a véletlenre bízni magát, nem akarta tudni soha, hogy a fogdmegjei kiket rabolnak el, neki az volt a legfontosabb, hogy az áldozatait megfoszthatja a szabadságuktól. Bizonyos értelemben bosszú volt ez, mert tőle is elvette a szabadságát a császár. Marcus Sulpicius Rufus római patríciust Tiberius küldte száműzetésbe, ő kényszerítette, hogy a Sziklás Arábiában egy isten háta mögötti előőrsön éljen. Nagyon gazdag volt, és száműzetésének tíz éve alatt minden jövedelmét arra fordította, hogy kicsikarja a száműzetési rendelet hatályának érvénytelenítését. Azt akarja a császár, hogy ő magányosan, honvágytól betegen, Rómától és az ott folyó ragyogó élettől távol legyen? Rufus a hegyek tövében megépíttette római házának és herculaneumi nyaralójának pontos mását, egymástól néhány stadion távolságra, és azon igyekezett, hogy az arábiai magányban is a hajdani életét élje. Ezt és sok minden mást nagyon hamar megtudtam: elég, ha annyit mondok, hogy a házban több száz rabszolga volt, ki lehet találni, hogy a hírek milyen sebességgel keringtek. Miközben a lejtő utolsó szakaszán ereszkedtünk lefelé, külön-külön láttuk a házat és a nyaralót, mind a kettő nagy volt, és kisebb épületek vették körül őket. Azon a ponton egy patak folyt lefelé a hegyekről, amelynek vizét az építők csatornába vezették, s a víz a ház vízellátására meg öntözésre szolgált: a hely egy kis oázis lett, parkkal és egy kevés művelhető földdel. Egy tágas előcsarnokba vezettek, és Rufus egyik intézője megvizsgált bennünket. Teofane barátom most még egyszer megdöbbentett engem. Azt mondta, hogy ő római polgár, és elkezdett latinul tiltakozni. Nagyon meggyőzően játszotta a méltóságában megsértett ember szerepét. Az intéző meghajolt, és rögtön megparancsolta, hogy oldozzák el. Alázatosan kérte Teofanét, hogy legyen a gazdájának a vendége. Egy olyan ember, aki tud latinul, akár római polgár, akár nem, nyilvánvalóan értékes társaság Marcus Sulpicius Rufus számára, hogy ne legyen olyan unalmas a semmittevés... Teofane rögtön azt kérte az intézőtől, hogy bánjon velem is ugyanúgy. De a másik, mivel észrevette, hogy én egyetlen szót se tudok latinul, azt válaszolta, hogy nem teheti. – Ha a rabszolgád volna – mondta –, visszaadnám neked, hogy továbbra is szolgáljon téged.

86

– De ő a barátom – mondta Teofane. – Ne aggódj érte – szakította félbe kurtán a férfi. –Úgy bánunk vele, ahogy érdemli. Az érdemeim az intéző szerint éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy kőbányába juttassanak, ahol aztán a többi szerencsétlennel együtt az égető napsütésben dolgoztam reggeltől estig néhány hónapon át. A hegyek lábánál robotoltunk, félmérföldnyire a háztól, őrök vigyáztak ránk, akik ugyanolyan egyenruhát hordtak, mint azok, akik elfogtak bennünket, és akiknek a fegyvereiken kívül hosszú korbácsuk is volt. A kocsikra felrakott köveket aztán az oázisba szállították: a gazda falat akart építtetni a birtoka köré. Nem panaszkodhattam a bánásmódra. Ha én gazda volnék, ugyanígy csinálnék. Széna, verés és súlyos nyereg a szamárnak, mondja Barakuk, kenyér, korbács és munka a rabszolgának. Tiltakoztam, mert én nem rabszolga vagyok, és az erőszak jogán kívül semmiféle más joggal se rendelkeznek fölöttem. Azért, hogy bebizonyítsák nekem, hogy az a jog se nélkülözi az alapokat, engem többször és jobban korbácsoltak meg a többieknél. Eszembe jutott Teofane egyik tanítása, ami a következő volt: tűrd el azt, amit nem tudsz elkerülni, de ne szerezz magadnak bajokat készpénzfizetés ellenében. Elkezdtem mosolyogni, és latinul tanulni. Az egyik társam volt a tanítóm, aki Rufus kulcsára volt, de kegyvesztett lett. Egy este a viskókban, ahol mi, kérges tenyerű, izzadságunkban fürdő rabszolgák laktunk az oázis szélén, hogy a szagunk ne zavarja a gazdát és a vendégeit, alkalmam nyílt rá, hogy enyhítsem az egyik társam fájdalmait. Lázas volt és panaszkodott, hogy szörnyű fájdalmat érez a hasában. Elaltattam, és a beleihez könyörögtem, hogy ne fájjanak tovább; először történt meg velem, hogy közvetlenül egy ember belső szerveihez fordultam. A kísérlet érdekes volt, és mentes minden kockázattól: az az ember rabszolga volt, és senki se törődött volna vele, ha valami baja történik. De végül is minden remekül ment; a beteg látogatást tett a latrinán, és megkönnyebbült. Kép nappal később, mivel elterjedt a híre, hogy én embereket gyógyítok, segítettem az egyik fogfájós őrön, és újabb néhány nap múlva a rabszolgák minden szálláshelyén, de még bent a házban is rólam beszéltek. De most már nem elégedtem meg azzal, hogy egyszerű kuruzsló vagyok. Minthogy a társaim nem tudtak pénzt adni nekem, azt akartam, hogy csodáljanak. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy higgyenek bennem. Jézusnak sikerült, pedig neki keményfejű júdeaiakkal és galileaiakkal volt dolga; miért ne sikerülne nekem, akit csak nyomorult rabszolgák vesznek körül, akik képesek magukba szívni minden reményt és csodát, ahogy a szivacs szívja magába a vizet? Körém gyűltek a viskók előtti kis térségen, mielőtt az őrök aludni küldtek volna bennünket. A csillagok fényesen ragyogtak, mellettünk pedig, egy kőhajításra a magány és a csönd ezer és ezermérföldnyi birodalma kezdődött. – Volt egyszer egy férfi – kezdtem hozzá –, aki szeretett volna jobbítani a sorsán, de reggeltől estig nem csinált semmit: azt várta, hogy a szerencse keresse meg őt. Egy napon hallott egy szigetről, ahol olyan emberek laknak, akiknek csak egy szemük van. Íme, itt az én szerencsém, gondolta magában az ember: elmegyek arra a szigetre, és foglyul ejtek egyet a lakosai közül. Kiviszem őt a falvak főterére, a piacokra, és az emberek fejenként fél drachmát fognak fizetni azért, hogy láthassák, én meg rövid idő alatt gazdag leszek. Hosszú utazás után megérkezett a szigetre, és látta, hogy ott az embereknek valóban csak egyetlen szemük van, a homlokuk közepén. De a sziget lakói is, amikor látták, hogy egy kétszemű ember érkezett, azt mondták: „Ebből fogunk meggazdagodni." Elfogták a kétszemű embert, végighordozták a sziget piacterein, és fejenként fél drachmáért mutogatták az embereknek. Ez történt azzal az emberrel, aki arra várt, hogy rászakad a gazdagság. Mindig akadt valaki, aki megkérdezte, hogy mit jelent a történet, amit elmeséltem. – Ez egy parabola – válaszoltam, és nem fűztem hozzá semmi mást. Már megtanultam, hogy semmiféle magyarázat sem gondolkoztatja el az embereket annyira, mint egy magyarázat nélküli történet. Elmerülten vizsgálgattam az eget, és a rabszolgák suttogva beszéltek egymással, tisztelték bennem az elmélkedő embert. Estéről estére nőtt azoknak a száma, akik azért jöttek, hogy engem hallgassanak. Jó néhányan jöttek, férfiak és nők, a ház és a nyaraló épületeiből, mert a szavaim feledtették velük a nap fáradalmait, és tápot adtak a reménykedésnek. – A szabadság – mondogattam nekik – olyan, mint egy disznóhólyag, amit a parasztember felfúj, aztán zsírral tölti meg. Elegendő egy tűszúrás, hogy tönkremenjen. A szabadság a folyóhoz is

87

hasonlatos, amely egyre növekszik, ahogy lefelé folyik a völgybe, a vize nagy erővel zúdul le, és nincs akadály, amely képes volna megállítani. Amikor valamelyikük megkért, hogy gyógyítsam meg, behívtam az egyik viskóba, ha a baj egyszerű volt, és a gyógyítása nem haladta meg a lehetőségeimet. Ha láttam, hogy nem fogok boldogulni vele, azt mondtam, minden magyarázat nélkül, hogy ha meggyógyítanám, egy sokkal súlyosabb betegség venne erőt rajta, ami ellen már nincs orvosság; szenvedjen tehát békésen, hogy elkerülhessen egy még súlyosabb bajt. Apró-cseprő, vitás ügyeiket is elém hozták. A rabszolgák között forgott némi pénz, és az a néhány pénzdarab nagyon gyorsan vándorolt kézről kézre: eljátszották, kölcsönadták őket, vagy arra szolgáltak, hogy valaki egy darab kenyeret vagy egyórai pihenést vásároljon magának. Voltak olyan rabszolgák is, akik uzsorakamatra adtak kölcsön. Az egyik asszony elpanaszolta nekem, hogy egy hónappal ezelőtt öt drachmát kért kölcsön, és most tizenkettőt kellene visszaadnia. A hitelező azt hajtogatta, hogy így szól az egyezség. Figyelmeztettem őt, hogy senkinek sincs joga az adóst kiszipolyozni. – Dávid király idejében – mondtam – egy asszony kölcsönadott a szomszédasszonyának egy főtt tojást. Három évvel később visszakérte a kölcsönadott tojást. „Itt van a tojás" – mondta a szomszédasszonya. – „Nem, kedvesem – ellenkezett az asszony –, abból a tojásból kikelhetett volna egy csibe, amelynek, már tyúk korában, lehetett volna tizenkét csibéje, és mindegyikük, már tyúk korában, a világra hozhatott volna tizenkét csibét. Tehát te egy csibével tartozol nekem és még tizenkét csibével, valamint tizenkétszer tizenkét csibével." A szomszédasszony nem akart ilyen elképesztően nagy kamatot fizetni. Elment a királyhoz, aki nem adott igazat neki. Amikor az asszony elkeseredetten kijött a királytól, látta, hogy a palota lépcsőjén ott ül a Fiatal Salamon, aki egyszer már kitűnő tanácsot adott neki. Amikor a király másnap reggel sétálni indult, látta, hogy az adós nő még meleg, főtt babszemeket ültet a földbe. „Bolond vagy? – kérdezte Dávid. – Ki látott már olyat, hogy a megfőzött babszemek kicsírázzanak?" „Az, aki látott már csibét kikelni egy főtt tojásból" válaszolt az asszony. A király beismerte a tévedését, ós igazságot szolgáltatott neki. A pénz – fejeztem be – ezen a helyen, ahol nem hozhat gyümölcsöt, ahol nem lehet kereskedni vagy üzletelni, hasonló a főtt babhoz, ami nem képes kicsírázni, vagy egy megfőzött tojáshoz, amiből nem foganhat semmi. Meg kell mondanom, hogy Teofanénak bizonyos esetekben igaza van: valóban nem tudjuk, hogy mi lesz jó vagy rossz a számunkra. Rabszolga voltam, rabságban éltem, de sohasem éreztem ilyen boldognak magam. Nem érdekelt az elveszített pénz. Csodálattal hallgattak engem, mindenki dicsérte a bölcsességemet. Kaleb egy rejtélyes, szinte isteni személyiség lett. Nem pusztán kuruzsló voltam, hanem bölcs és mester. Elhatároztam, hogy próféta is leszek. Azt hiszem, hogy az volt életem legszebb pillanata, amikor hozzákezdtem. Egy vesszőből rakott máglya előtt üldögéltem, mert a sivatagban nagyon hidegek az éjszakák, és több mint száz ember gyűlt körém. Hosszasan néztem a lángokba, míg végül az arcom kifejezéstelen lett. Aztán mély, zengő hangon megszólaltam. Ismertem a technikáját: rengetegszer halottam prédikációkat a zsinagógában, és a barlanglakó esszénusok között is megfordultam. – Íme, be fog következni – kezdtem beszélni – a gyalázat hozta romlás. A végzet belénk vágta a fogait. Meneküljön, aki tud, de ne hagyjátok ott az igazat a tigris karmai között. Erős leszek a veszély órájában, és rettenthetetlen lélekkel fogok küzdeni a kísértés ellen. Ugyanazokat a dolgokat ismételgettem estéről estére, olyan szavakkal, amelyeket sokféleképpen lehet értelmezni. Vártam, hogy az intéző előbb vagy utóbb meg fog korbácsoltatni, ha nem hagyom abba a prédikálást, és azt akartam, hogy a híveim legyenek felkészülve a legrosszabbra is. A jövendőmondásban az a jó, hogy csak akkor értelmezik, amikor az események már végbementek. Ami aztán történt velem, bár nagyon is különbözött attól, amit jövendöltem, pompásan egybevágott homályos értelmű szavaimmal. Valóra vált a gyalázat, a tigris és a küzdelem a kísértés ellen. Valóra vált a veszedelem és a rettenthetetlenség. Egy délután, napnyugta felé, kocsival kihajtatott a kőbányába Rufus felesége, Gaia Flavia és az egyik barátnője. A hölgy harmincéves, a másik egy kicsit fiatalabb: mind a ketten szőkék, elegáns hófehér és bíborvörös lenvászonból készült ruhában, nagy gonddal fésült hajjal. Szandálba bújtatott apró lábukon gyűrűk csillogtak, akárcsak a kezükön.

88

Az őrök parancsnoka sorba állított bennünket, és megparancsolta, hogy emeljünk a fejünk fölé egyegy jókora követ: húsz mezítelen férfi, akiket mindössze a derekuk köré tekert rongydarab takart. A két hölgy kacarászva ment végig a sor előtt, megtapogatták a mellünket, a lábunkat, a karunkat. Rufus feleség, amikor elém ért, megsimogatta a mellbimbómat; mulattatta a látvány, hogy remegek az izgalomtól és a fáradtságtól. Kinyújtott kezemben ingadozott a kő. Gaia Flavia megérintette a hasamat, hogy megvizsgálja az erőlködéstől megfeszült izmaimat. Aztán fehér kacsója befurakodott a szövetdarab alá, amely az ágyékomat takarta. – Ezt választom –jelentette be nevetve a barátnőjének. Ekkor valóban olyan lettem, mint egy megszállott. Az a ribanc túlcsordította a megaláztatásom poharát. –Jaj neked – kiáltottam – tisztátalanság edénye, romlás eszköze! Vedd el a kezedet az igaz férfiról, mert ha nem, teszek róla, hogy a tested oszlásnak induljon, és semmivé váljon! Égessék meg a csontjaidat, és váljék porrá a hajad! Olvadjanak meg, hulljanak ki a fogaid, rothadjanak el a körmeid! – Még sok mindent mondtam volna, mert a szitkozódásban senki sem tud felülmúlni engem, de az őr az arcomba vágott, amitől vérrel telt meg a szám. A hölgy lecsókolta a mellemet elborító verítéket és port, megszorította körülmetélt hímvesszőmet, és parancsot adott, hogy vigyenek a lakosztályába. Ez a tehén, borzasztóan tetszett nekem: amikor ott állt előttem, és megéreztem az illatát, és apró kacsója megérintett, a férfiasságom olyan acélkemény lett, hogy úgy éreztem, rögtön szétrobban. Lehet, hogy azért szidalmaztam őt oly kíméletlenül, amivel vásárra vittem a bőrömet, és ugyanezért akart ő engem a szobájában látni, hiszen biztos volt benne, hogy nem leszek képes ellenállni neki. Az egyik szapora nyelvű rabszolgalány rögtön elmondta neki, hogy a sovány és gyönyörű galileai valódi próféta, és a hölgy elhatározta, hogy jól kiszórakozza magát velem. Azt mondják, hogy Onan nagyon magára haragította az Urat, amikor a földre hintette férfiúi magvait, hogy teherbe ne ejtse özvegy sógornőjét, de azt hiszem, hogy az én esetemben az Úr nem gyúlt haragra. Hideg elhatározással addig onanizáltam, míg végül már nem bírtam tovább, és amikor megfürödve, illatosán az úrnő elé vezettek, pontosan annyi kedvem volt nőhöz, mint méreghez. Gaia Flavia nagyon dühös lett, amiért nem tudta megszerezni a próféta skalpját, annál is inkább, mert a barátnője gúnyosan nevetett rajta, ezért az úrnő megparancsolta, hogy korbácsoljanak meg. Ő maga kezdte el néhány dühödt ostorcsapással, ami barázdákat szántott a hasamra. A szenvedőnek némi vigaszt nyújt, ha kiabál és jajong, de én mint próféta, nem mutathattam magam gyöngének. Elhatároztam, hogy énekelni fogok, és így is tettem, legalábbis addig a pillanatig, amíg el nem ájultam. A szolgálólányok széltében-hosszában mesélték a palotában, hogy miként arattam győzelmet az úrnő bujasága felett, és amikor a rabszolgák börtönében magamhoz tértem, már ott voltak hárman az én hivőim közül, akik ápolták a sebeimet. Most már mindenki számára valóságos próféta voltam. Az úrnő beteg lett, a bőrét kiütések és foltok borították el, és a ház szolgáinak a legcsekélyebb kételye se volt afelől, hogy ezt a kínszenvedést én bocsátottam rá büntetésképpen. Az igazság az, hogy én egyáltalán nem bocsátottam semmit, nem hülyültem meg, hogy azt higgyem, elég egy szavam hozzá, és a bosszúm beteljesedik. Ki tudja, lehet, hogy a ház asszonyának azért lett tele kiütésekkel a bőre, mert túl nagy volt a düh, amit okoztam neki, vagy pedig mindössze a véletlen műve volt. Teofane később azt mondta, hogy szerinte a félelem fertőzte meg: az egész ház tele volt suttogással, a rabszolgák szörnyű dolgokat meséltek rólam, és az úrnő volt olyan gyönge, hogy hitt ezeknek a meséknek. Gaia Flavia tudta, hogy a szépsége nélkül ő senki, ezért kétségbeesett. Beszélt a férjével, tanácskozott Teofanéval, aki a vendég szerepében nélkülözhetetlenné vált. Jött az intéző, kiszabadított, üzenetet hozott a gazdától: én is vendég leszek, nem rabszolga, amennyiben visszavonom az úr feleségét sújtó átkaimat. Rufus egy kis szobában fogadott, amely tele volt pergamen-tekercsekkel és viasztáblákkal. Sápadt, petyhüdt, dülledt szemű ember volt. Tiszteletteljes meghajlással üdvözöltem, latinul beszéltem hozzá, ami rögtön felébresztette az érdeklődését. – Igaz, hogy próféta vagy? – kérdezte. – Sohasem állítottam ezt – válaszoltam. – Nagyon bántó módon beszéltél a feleségemmel. – Ő megadta a választ nekem – mondtam, és szétnyitottam a tunikámat, megmutattam a mellemet és hátamat borító sebeket.

89

Rufus kelletlenül legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy egy hölgy korbácsütéseit nem kell komolyan venni. – Te – folytatta – tüzet küldtél a bőrére, ami tönkreteszi a szépségét. – Mondd meg a hitvesednek, nemes Rufus, hogy megbocsátottam neki. – Meg fog gyógyulni? – Elég, ha nem vakarózik. Marcus Sulpicius Rufus meghívott az asztalához, de én azt mondtam neki, hogy tiltják az elveim, hogy egy bűnössel együtt egyek. A prófétamesterség nem mindig kényelmes. Arra kényszerít, hogy az ember elriassza a szépasszonyokat, elviselje a korbácsolást, keveset egyen, közömbös legyen a világ örömei iránt. Építettek nekem a kertben egy viskót meg egy barlangot a hegyek lábánál. Rufus azt szerette volna, hogy állatbőrökbe öltözötten, bozontosán járjak-keljek egy hosszú bottal a kezemben, de én megüzentem neki, hogy nem vagyok az ő személyes prófétája. Órák hosszat beszélgettem és nevetgéltem titokban Teofanéval. Komor arccal tértünk vissza a többiek közé, ő azért, mert ez volt a természetes arckifejezése, én pedig azért, mert így követelte a hivatásom. Jót tett nekem, hogy néhanéha eltréfálkozhattam vele egy kicsit: az ember nem lehet egész nap próféta.

90

13. A mániákus Marcus Sulpicius Rufus úgy rendelkezett, hogy az ő házában pontosan úgy folyjon az élet, mint Rómában. Reggelenként Rufus az atriumban átvette a kliensek ajándékait. A ceremónia pontosan úgy zajlott le, ahogyan Appula mesélte nekem: egy falka tógás polgár hajlongott a gazda előtt, és dicsért mindent, amit csak látott, kezdve a bőrének sárgás színétől, ami szerintük az egészség jele, egészen a márványpadló fényesítésének módjáig. A dologban az volt a leggyönyörűbb, hogy a márvány azért ragyogott, mert egy órával azelőtt ők maguk seperték és dörgölték tisztára. A kliensek ugyanis rabszolgák voltak, akik a munkájukat félbeszakítva egy kis ideig a kliensek szerepét alakították. Ugyanígy, rabszolgák s rabszolganők pótolták az ismerősök, barátok és rómaiak hiányát. Ilyenkor vacsoravendégek, látogatók, szenátorok, kereskedők lettek belőlük. Ha Rufus azzal akarta áltani magát, hogy a Via Sacrán sétál, ők átvedlettek sétálókká, akiknek a nevére a nómenklátor rabszolga emlékeztette a gazdáját. Gaia Flavia kizárólag a saját örömeivel törődött és Rufus nemkülönben. Tudtam, hogy a ház legbelső részében a gazda szinte minden éjszaka az órákig tartó eszem-iszom után a rabszolganőivel és az ágyasaival hentereg. Én korán keltem, végigjártam a rabszolgák viskóit, belső szálláshelyeit, és a gazda ellen prédikáltam; nem hálátlanság volt ez, hanem ez volt a mesterségem. Amikor találkoztam vele, szidalmakat vágtam a szemébe. Nem érdekelt, hogy megbánja a bűneit vagy sem. Talán ökrökkel szántják fel a sziklákat? – kérdezi Barakuk. Meg lehet téríteni néhány szóval egy megrögzött bűnöst? Fenyegetésekkel és sértésekkel halmoztam el, nem azért, mert ezt vagy azt csinálta, hanem a puszta létezése miatt. Hogy pár száz embernek dolgoznia és szenvednie kell az ő örömeiért, ez olyan igazságtalanság volt, amely rettentő igazságszomjat ébresztett bennem. Mivel szinte mindennap rátámadtam ezzel a kiáltással: „Bűnös dolog tőled" (bűnös dolog tőled, hogy megfosztod az embereket a szabadságuktól, bűnös dolog tőled, hogy kínozod az embereket, bűnös dolog tőled, hogy bujaságod eszközeiként használod a nőket), ő egy alkalommal nem minden logika nélkül azzal válaszolt nekem, hogy ő meg én nem ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedünk. Ahogyan tőle hallottam, az immár egyhangú és sótlan gyönyörhajhászás az ő számára valami vallásféleség lett. Azt mondta, hogy ő kirenei Arisztipposz követője, aki azt hirdette, hogy ami vonz bennünket, az mind jó. Sokszor nagyon kedvetlen, magyarázta nekem, nem azért, mert az élvezet csömört kelt benne vagy untatja, hanem azért, mert a mestere szerint úgy kell a gyönyöröket élvezni, hogy az ember ne váljék a gyönyör rabszolgájává. Így hát ez az ostoba ember megszerzett magának minden lehetséges gyönyört, de aztán gondosan ügyelt arra, hogy csak alig-alig, kelletlenül kóstolja meg őket. Az asztalnál húsz különböző fogást szolgáltak fel: ő néhány fogásból evett, a többit meg éppen hogy csak megszagolta. A lányok közül, akiknek az a dolguk, hogy felvidítsák az éjszakáit, sokan érintetlenek maradtak. Csak simogatta őket, vagy legföljebb megcsipkedte a mellüket, a combjukat. Inkább onanizált ahelyett, hogy istenigazából örömét lelte volna bennük. Nem tudom, hogy a mestere őrült volt-e. De Rufus az volt. Kíváncsiságból elfogadtam a meghívását egy vacsorára. Rajta kívül ott volt a felesége, Gaia Flavia, a barátnőjével, Calpurniával, Teofane és négy rabszolga, mint vendégek. A lakoma első felében nagyon egyszerű ételeket szolgáltak fel, és mi az igazságról meg a mértékletességről társalogtunk. Rufus elmagyarázta nekem, hogy ily módon akarja élvezni az antik Róma asztali örömeit: a komoly és puritán témákról folyó beszélgetésekkel. De mivel nem akart ennek a gyönyörnek a ragszolgájává lenni, megparancsolta, hogy térjünk át a vacsora második részére. Most felséges ételeket és pompás borokat szolgáltak fel, bejöttek a zenészek, és a társalgás könnyed, gáláns lett. Én magam is mondtam a hölgyeknek néhány bókot: az írásból vettem őket, amelyben sok olyan vers és hasonlat van, ami hízeleg a nőknek. Nem a barlangok esszénusaitól tanultam ezeket, amikor a Fejrán sivatagban időztem, hanem egy levitától, akit kiűztek a templomból, és Szamáriában bolyongott, Salamon pergamen lapokra írt verseit árulta, meg szentjánoskenyeret. Rufus ismét félbeszakította a vacsorát, és elküldte a két hölgyet. Táncosnők jöttek be, a rabszolgák Cecubó síkságáról származó borokat töltöttek a kupáinkba, és az asztalokra ritka csemegék kerültek. Most már a beszélgetés is egyre szabadosabb lett, és én éppen vissza akartam vonulni, ahogy egy komoly, az elmélkedést kedvelő emberhez illik, amikor núbiai rabszolgák egy óriási tálcát hoztak be, amin egy furcsa állat állt, és letették az asztalok előtt levő talapzatra. Marcus Sulpicius Rufus azt mondta, hogy ez Róma farkasa. Valójában egy farkasbőrbe öltöztetett lány volt, aki a két kezére

91

támaszkodva térdepelt a tálon. Ilyen lányt keveset lehet látni: az álarcként rajta levő állatfej alól sárga hajfürtök bukkantak elő, és mezítelen melleinek olyan volt a formája, amire a kezem jól emlékezett. Az asztalnál ülők egyenként felálltak és odamentek, hogy megérintsék a lányt, ő pedig a fenevad szájával megpróbálta megharapni őket. Észrevettem, hogy a csuklójánál és a bokájánál meg van kötözve. –Vigyázzatok, mert vad – nevetgélt Rufus. – Egy héttel ezelőtt fogták el, és azóta állandóan sötétben tartatom. Amikor rám került a sor, odamentem egész közel, hogy Debóra rám ismerjen, megfogtam a karját, hogy megnyugtassam, aztán legércesebb próféta hangomon Rufusra kiáltottam: – Bűnös dolog tőled, hogy állatsorba taszítasz egy emberi teremtményt! – És még azt is mondtam, hogy ez bűn, ami bosszúért kiált, részletesen leírtam neki a tüzek gyehennáját, a sírást és a fogak csikorgatását. Tudtam, hogy körülbelül ugyanígy viselkedett egy bizonyos János, aki a sivatagból jött, és oly módon osztott bűnbocsánatot, hogy egy csupor vizet öntött a bűnösök fejére. Nem volt éppen a barátja Jézusnak, de a názáreti nagyon nagyra becsülte őt, ahogy Magdolnától hallottam. Neki is meggyűlt a baja egy nagyhatalmú emberrel, aki olyan kéjenc volt, mint Rufus, de sokkal érzékenyebb. „Bűnös dolog tőled, hogy a fivéred feleségével élsz" –, mondta János, és Heródes a fejét vétette. A tetrarcha olyan ember, aki nem tűri el a célzásokat. Ezzel szemben Rufus kizavart engem a teremből. Később Teofane elmondta, hogy nemsokára elküldte Debórát is. A lány nagyon tetszett neki, ezért elhatározta, hogy közvetett módon fogja örömét tölteni vele, egy másik személy keze által fogja megtapogatni, hogy ily módon nyújtsa el a maga élvezetét. Ugyanezen okból alázta meg a jelmezbe öltöztetéssel is: tudott dolog, hogy a rómaiak farkasszukának nevezik a prostituáltakat. Alighogy viszontláttam Debórát, magamban rögtön lemondtam arról, hogy próféta legyek. De a prófétaszerepre még szükségem volt ahhoz, hogy megpróbáljam kiszabadítani. Hadat üzentem Rufusnak. Az övé a pénz és a hatalom, az enyém a szó. A tervem – az első, amit kieszeltem – gyönyörű volt, de lehetetlen, ezért elálltam tőle. Azt eszeltem ki ugyanis, hogy ráveszem a rabszolgákat, hogy mindannyian, egyszerre hagyják abba a munkát. Az őrök majd megkísérlik, hogy munkára kényszerítsék őket, de én majd leszerelem az őröket: sokan közülük hálával tartoznak nekem, amiért meggyógyítottam őket. De nem is az őrökben volt a nehézségek oka, hanem magukban a rabszolgákban. A munka és az alávetettség már az életformájukká lett. Még én se tudtam volna rávenni őket a semmittevésre és a lázadásra. Attól, hogy az ember kénytelen fejet hajtani és igent mondani, megkérgesedik a lelke, mondja Barakuk. Azt hiszem, még sok idő kell hozzá, talán egy évszázad, hogy a rabszolgák megtanulják fegyverként használni a munkamegtagadást. Beértem egy másik tervvel. A saját munkájában minden rabszolgának egy tévedést, egy hibát kellett elkövetnie. A ház rögtön fenekestül felfordult: a konyhában a fazekak, a pincében az amiórák a földre estek, Rufus ruhái mosóvíz helyett cserzővízbe kerültek, a kőbányában egy omlás maga alá temette az összes szerszámot, valaki leeresztette a medence vizét, mire az aranyhalak megdöglöttek. Marcus Sulpicius Rufus idegesen sétált a belső udvar árkádjai alatt. Megcsúszott egy gyümölcshéjon, amit az egyik agyafúrt rabszolga ejtett el az útjában, és eltörte a lábát. De még ekkor se akarta megadni magát. Elküldte hozzám Teofanét: mik a feltételeim, hogy elmenjek, ós soha többé ne térjek vissza? A barátom nagyon jól szórakozott. Nekem pedig megadatott az elégtétel, hogy Teofane elismerte, én valami olyasmi vagyok, mint a fáraóval harcban álló Mózes: sohase hitte volna, mondta, hogy én ilyen talpraesett vagyok. Javasoltam neki, hogy vegyen részt a Rufus elleni hadjáratban. Utána majd együtt vágunk neki az útnak, és újból azt az életet fogjuk élni, amit azelőtt, ő tudta, hogy magammal akarom vinni Debórát is, ezért azt válaszolta, hogy ő sohase osztozott a barátján egy nővel, de főleg abban nem volt biztos, hogy jobb-e, ha az ember szabad, egy katonával vagy egy kárvallott áldozattal a sarkában, vagy pedig ha Rufus rabszolgája, és azt csinálja, amihez kedve van. Ilyenformán ő csak a semleges üzenetközvetítő szerepére vállalkozhatott. Azt kértem Rufustól, hogy adja nekem Debórát, aki a rokonom és odaadó tanítványom, rajta kívül adjon két lovat és egy szakasz fegyverest, akik átkísérnek bennünket a hegyeken. A római azt válaszolta, hogy kész megadni mindent, ráadásul egy zacskó aranyat is, de a rabszolganőjét, azt nem. Ekkor valaki tönkretette a csatornát, amely a hegyek lábától beviszi a házba a vizet, és Rufus nem tudott fürdeni. A legszebb rabszolgalányok egyszerre mind megbetegedtek, a bőrüket vörös pattanások lepték el. Gaia Flavia egy apró kígyót talált a szépségápoló krémjének tégelyében, és Rufus azt hitte, hogy lidércnyomás gyötri, amikor a szobájában valóságos egérinvázióval találta magát szemben. A római úgy undorodott az egerektől, hogy amikor észrevette, hogy valódiak, rángógörcs vett erőt rajta.

92

Lettek lovaim, fegyveres kísérőim, és megkaptam Debórát is. Nem kaptam semmi mást, de ez elég volt nekem. Búcsút vettem a rabszolgáktól, akik szomorúak és meghatottak voltak. Kísértést éreztem, hogy otthagyjak nekik néhány emléket, apró használati tárgyaimat, hajfürtöket, de aztán arra gondoltam, hogy imádni fogják azokat, mint az én megtestesítőimet, és valóságos kultusz fog kialakulni. Nincs ellenemre, hogy az ő szemükben valami istenféleség legyen belőlem, de nekik nem arra van szükségük, hogy egy új vallásba merüljenek, amely még inkább rabszolgává teszi őket. Arra van szükségük, hogy harcoljanak. A példát megadtam nekik, csatakiáltást hallattam, amiből erőt meríthetnek: „Előre, Rufus tökére!" Mindig arra kell gondolniuk, hogy az úr tökét le kell tépni, szét kell morzsolni, le kell vágni, meg kell rágni. Harag nélkül, mondtam: merő igazságszeretetből. Teofanénak, kedves barátomnak és társamnak, a mindenben kételkedő, de magabiztos férfinak azt tanácsoltam, hogy menjen el, mielőtt az urak és a vendégeik élete nehéz lesz abban a házban. Elmosolyodott, és ezt mondta nekem: – Spartacus már meghalt. – Nem tudtam, hogy ki lehet az a Spartacus, de azt nagyon jól megértettem, hogy Teofane kétségbe vonja a házi lázadásra vonatkozó jóslatomat. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett, nem haragudtam meg érte. Debórának csak annyit mondtam, amikor elém vezették: – Hát a barátnőd, Fotide? – Görögország felé vette az útját, ó, próféta – és karba tett kézzel meghajolt. A maga eszéből rájött, hogy miként kell viselkednie velem szemben, amíg a házban vagyunk, és amíg úton vagyunk a kísérőink között. Amikor már túljutottunk a hegyeken, és Rufus emberei magunkra hagytak bennünket, gyöngéden megöleltük egymást. Azazhogy nem: az első pillanatban, az, ahogy összeölelkeztünk, inkább a birkózáshoz hasonlított, olyan tombolóan őrjöngő volt. Mintha a testünk nem akarná elhinni: valóban igaz, hogy újból egymásra fonódhatnak? Hogy már nincs semmi, ami elválaszthatja őket, se férfiak, se nők, se rabszolgatartók? Valamikor barlangokban szerettük egymást, aztán gyapjúágyakban. A sivatagban, ahol nincs egy teremtett lélek se, a langyos homok volt az ágyunk, ha találtunk valahol egy árnyékot adó sziklát vagy bokrot. A kísérőink adtak nekünk némi ennivalót és vizet az útra. Egy alkalommal a pálmák között kutat találtunk, ebből vettük észre, hogy egy karavánút közelében vagyunk. Ittunk, és rögtön továbbmentünk. A hely maga gyönyörű volt, de emberszag érződött a levegőben. Olyanok voltunk, mint a vadon élő állatok, inkább a sivatagban szerettük egymást. Ott mi voltunk az urak. Egymás mellett elnyúlva gyönyörködtünk a ragyogó éjszakában: nincs szebb mennyezet a sivatagi éjszakai égboltnál. Nem féltünk semmitől, még a magánytól sem. Végeredményben nem voltunk egyedül, kettesben voltunk. Nagy boldogságomban szakállt növesztettem. Mégis valahányszor Debóra meglátott egy falut, megszorította a kezemet, és valahogy másképpen csókolta meg az arcomat, gyöngéden, mintha a kalandunk abban a pillanatban véget ért volna. Elfogyott az élelmünk, ezért lakott helyet kellett keresnünk. A falu kicsiny volt, a sivatag szélén állt. Fehér falú házak, fügefák, olajfák. Az árnyas udvarokban gyerekek játszadoztak, az asszonyok nagy mozsarakban gabonát törtek vagy gyapjút fontak. Debóra megjegyezte, hogy milyen szépek a gyerekek. – Szeretnél egyet? – kérdeztem tréfálkozva. Azt válaszolta, hogy mindig óvakodott attól, hogy gyereke legyen, mert nem akar mozsárban gabonát törni, gyapjút fonni, vizet húzni a kútból és mosogatni; de lehet, mondta, hogy tévedett. Debóra már nem volt a régi. Valószínűleg elege volt már a sok viszontagságból, és valóban kedve lett volna kiülni a saját háza kapuja elé. De én még képes voltam rá, hogy meglássam, milyen unalmas dolog, ha valaki mindennap kiül a háza elé, kivéve az esős napokat. Vásároltunk ennivalót, megtöltöttünk vízzel egy tömlőt meg egy tökhéjat, és még mielőtt leszállt az este, tovább álltunk arról a helyről, mert úgy gondoltam, hogy veszélyes ott maradnunk. A Feirán sivatag szélén jártunk, s eszembe jutott, hogy meg kéne látogatni a prostituált barátnőimet. A társaság talán elszórakoztatta volna Debórát: amikor látogatóik voltak, a lányok rengeteget fecserésztek, nem érezték magukat kiközösítetteknek. De amikor megérkeztünk a barlangokhoz, elszorult a szívem. Üresek voltak, fekete falaikon a tűz nyomai. Körös-körül a bokrokon és a sziklákon napszítta szövetdarabokat találtunk, egy fél pár szandált, egy leszakított korall nyakláncot, néhány lyukas fazekat, ivópoharak és kupák cserepeit. Továbbmentünk a tímárok tanyája felé. Eleazár egyedül volt, mindössze egy fiú maradt mellette, aki segített neki, a többiek mind elmenekültek. Amikor a felesége, Támár felől kérdeztem, elsírta magát, két karja ernyedten lógott, a szeme elhomályosodott. Egy reggel megérkeztek, elénekeltek egy zsoltárt, kiráncigálták a nőket, és

93

mindent felgyújtottak. Aztán megkorbácsolták őket az égő barlangjaik előtt. Egyet közülük elvittek magukkal, Zafirát, aki egy pap lánya volt, de ezt nem tudta senki, a többieket pedig szétzavarták. Támár, miközben a lovaik elől menekült, lezuhant egy szakadékba, és meghalt. Eleazár azt mondja, hogy a zelóták voltak. Minél jobban üldözik őket a rómaiak meg a papok, ők annál több látványos akciót hajtanak végre. Megbüntetik a nyilvánosan vétkezőket, megtámadják a kis létszámú helyőrségeket vagy a magányos legionáriusokat. Ha elfogják őket, végük. Eleazár még azt is mondja, hogy a felkelésük valami politikai ügy. Nem tudok semmit arról, hogy milyen okok mozgatják őket, de döbbenten hallgatom, amit hirdetnek, hogy vissza akarják állítani az igaz hitet, és meg akarják javítani a szokásokat. A történelmünk folyamán valahányszor előbukkant a hitnek és az erkölcsnek valamely védelmezője, az rögtön gyilkolással és üldözéssel kezdte, ő és a hívei igazaknak kiáltják ki magukat, a többiek pedig bűnösök, eltaposni való férgek. Jézusról is azt mondják, hogy zelóta, de én nem hiszem el. A szokásainkat ő is keményen ostorozza, de aztán mindenkinek megbocsát, aki megbánást mutat, Zákeus adószedőnek éppen úgy, mint Magdolnának. Azt mondja: nem azért jöttem, hogy elítéljem a bűnösöket, hanem azért, hogy megmentsem őket. De hát valamennyien bűnösök vagyunk. Csak nem akarja megmenteni az egész emberi nemet? Alighogy visszatértem a világba, és lám máris Jézusról kell minduntalan hallanom. Jeruzsálem felé tartunk, és mindenütt róla beszélnek az emberek, mint az ország legfontosabb személyiségéről. Azt mesélik, hogy ez alkalommal nem kisebb dolgot művelt, mint hogy feltámasztott egy halottat. Egy ifjút, egy jelentéktelen fickót, akinek még a nevét se ismerik, csak annyit tudnak róla, hogy egy naimi özvegyasszony fia. Abból a néhány részletből, amit az emberek buzgón mesélnek, rájövök, hogy Jézus a szokásos szerencséjével egy tetszhalottat fogott ki magának. Valóban, az ifjú nem sokkal azelőtt halt meg, és letakaratlan hordágyon vitték a sírbolthoz, ahogyan ez északon szokás. A názáreti elmondott egy imát, és valószínűleg ő lepődött meg a legjobban, amikor az özvegy fia felült és megszólalt. Nem is egyszer láttam már olyat, hogy valaki magához tért, pedig halottnak hitték. Emlékszem, hogy egy este néhány barátommal egy tevehajcsár mellett virrasztottam. A tevéje, az a bestia fejbe rúgta, és a férfi kilehelte a lelkét. A negevi sivatagban táboroztunk le, ahol éjszakánként kutya hideg volt. Az éjszaka kellős közepén egyszer csak azt halljuk, hogy a halottnak vacog a foga. A legfiatalabb társunk olyan messzire futott, hogy csak másnap találtuk meg. A tevehajcsár pedig, alighogy megmasszíroztuk a lábát, felült, és másnap már velünk reggelizett. Pedig majdnem egy egész napot töltött a halottak között. Jeruzsálem kapuinál iszonyú látvány fogadott bennünket. Már messziről láttuk, hogy a keselyűk lassú körökben ereszkednek lefelé az országútra. Most pedig tucatjával látunk keresztre szögezett vagy kötözött embereket. Néhányan közülük már meghaltak, és förtelmes bűzt árasztanak, a többiek még kiabálnak. Római katonák állnak mellettük őrségben. A keresztre feszített emberek zelóták, akiket egy zavargás során fogtak el, amikor is két római katona meghalt. Olyan sokan voltak az elítéltek, meséli egy járókelő, hogy nem volt hely mindannyiuk számára ott, ahol rendes körülmények között a bűnösöket keresztre szokták feszíteni, a városon kívül egy kis dombon, amelynek sziklás csúcsát Golgotának vagy Koponyahegynek hívják. Ezért most oda rakták őket az út két oldalára, hogy mindenki kénytelen legyen elmenni közöttük. A legionáriusok többek között azért is ácsorognak ott, hogy az emberek ne fordulhassanak vissza, vagy ne kerülhessék ki a halál látványát oly módon, hogy átvágnak a földeken. Nekünk is el kell mennünk közöttük. Debóra, akit még sohase láttam sírni, zokogásban tör ki, elkeseredetten kapaszkodik belém, és a nevemet kiáltozza. Kénytelen vagyok alaposan megrázni őt, és a kezemmel eltakarom a szemét. Végül a karomba veszem, magamhoz szorítom, és így viszem végig az úton egészen a városkapuig. Debóra csak estére nyugodott meg, amikor kettesben maradtunk. De azt akarta, hogy azonnal menjünk keresztül a városon, és a túlsó végén hagyjuk is el rögtön. Kijelentette, hogy nem hajlandó lopni – ez egy másik valóban meglepő dolog – vagy bárkit is becsapni. Alamizsnaként kaptunk némi kenyeret és olajbogyót, és ittunk a Kidron forrásából. Egy szénapajtában aludtunk, de előbb engedélyt kértünk rá. Reggel, mielőtt útnak indulnánk, megkérdezem, hogy véletlenül nem beteg-e. – Nem – mondja ő –, remekül érzem magam. – Megfáztál, vagy fáj a fejed? – Azt válaszolja, hogy nem – Akkor hát itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi történt?

94

– Semmi – mondja Debóra –, csak unom már az állandó rohanást. Rászedtük az embereket, bennünket is rászedtek, loptunk, és nincs egy vasunk se. – Elmondom neki, hogy biztonságba helyeztem körülbelül tízezer drachmát. Arról a pénzről beszélek, amit letétbe helyeztem Appulánál, amíg a másik tízezer is össze nem gyűlik; akkor aztán megszabadulok a halálos ítélettől. – Én – mondom – nem unom. Alig-alig kezdődött el a karrierem. Néhány jól kifundált akció (kettesben jobban lehet lopni), és meg tudom vásárolni a felmentésemet, aztán végérvényesen a gyógyítás művészetének szentelem magam: rengeteg pénzt fogok keresni. – Nem próféta akartál lenni? – Akkor le kéne mondanom rólad. Debóra meghatódik. Tudja, hogy mennyire vonz a prófétaság, milyen nagy élvezettel szórom a szitkokat és az átkokat. Ha nem lehetek próféta, aki lemondott a testi örömökről, gyógyító leszek, aki egy társnőjével él: az orvosok nem tesznek fogadalmat az önmegtartóztatásra. Ám Debóra azt se akarja, hogy lopjak. Azt mondja, hogy veszélyes. – Mi jut eszedbe?! – kiabálok vele. – Persze, hogy veszélyes. Százszor is loptunk és csaltunk. És ha most csináljuk, most is az. Ami pedig a veszélyt illeti, számomra az is kockázatos, ha a halálos ítélettel a fejemen, az utcán sétálok. Debóra azt állítja, hogy senki se ismerne rám most, hogy szakállt növesztettem. Be kell vallanom, hogy a szakállam csúnya, rendetlen, torz, pontosan olyan, mint egy dühös prófétáé. Valószínűleg igaz, hogy megváltoztatta az ábrázatomat. – Rendben van – mondom –, és akkor mihez kezdünk? – Csöndben, feltűnés nélkül kell élnünk, Kaleb. Nehéz időket élünk, az ember jól teszi, ha eltűnik a tömegben. – Jól van – mondom én. – És hogyan fogunk élni? Majd az Úr küld nekünk mannát az égből, vagy jönnek a hollók, és kenyeret hoznak a csőrükben? Azt mondja, hogy visszaszerezhetném a tízezer drachmámat. És addig is menjünk el Betániába a barátaihoz, és lakjunk náluk. Betánia az a város, ahol Jézust utánozva megpróbáltam meggyógyítani egy béna fiút, és ahol kiadós verést kaptam. Debóra is ott szedett össze egy erdőben, a várostól nem messze. Olyan magányosnak és elhagyatottnak látszott, hogy sohase gondoltam volna, hogy barátai is vannak azon a vidéken. A téren találkozunk egy nagyon kedves asszonnyal, aki a vidámságával annyira kitűnt az orrukat lógató júdeai nők közül, mint a tök a dinnyék közül. Mária az, Debóra barátnője. A lányok összeölelkeznek, aztán együtt elindulunk lefelé egy kaviccsal felszórt kis utcán. Eszembe jut, hogy már jártam itt. Felismerem a házat is: itt gyógyította meg Jézus a bénát. És íme, itt van Márta, Mária nővére, akinek látszik az arcán, hogy nem nagyon örül a két vendég érkezésének. De azért mosolyog, kissé kényszeredetten. Aztán megértem: a házban a fivére, Lázár az úr, Jézus barátja, és ő senkit se küld el. Lázár még harminc év alatti, jóképű és kedves férfi. Nem olyan vidám, mint Mária, bár mindig mosolyog. Azt mondanám, hogy valami belső jókedv van benne, ami látszik is meg nem is. A házban állandó a jövésmenés: az emberek azért jönnek, hogy beszélgessenek Lázárral, tanácsot, segítséget vagy egyszerűen csak alamizsnát kérjenek tőle. Ő mindenkit meghallgat, és nagylelkűen odaadja azt a keveset, amije van. Aztán leül az udvarban a szikomorfa alá, és furulyázik. – Hát te nem dolgozol? – kérdezem tőle. – Te mit mondanál? – Azt mondanám, hogy nem. – Nézz körül jobban, Kaleb, nézz körül jobban! Rájöttem, hogy az ő munkája az, hogy meghallgatja az embereket, beszélget a szegényekkel, segít nekik. Valahogy úgy néz ki a dolog, mintha más értelemben ő is a gyógyító-mesterséget gyakorolná, azzal a különbséggel, hogy ő nem fogad el fizetséget. Ez például egy másik rejtély: honnan jön a pénz, ami lehetővé teszi Mártának, hogy ilyen jól tartson bennünket? Ki fizeti a bort, a húst, a lenvászon lepedőt? Én segítek egy kicsit a ház körül, mert nem szeretem adósnak érezni magam, fát hasogatok, vizet húzok a kútból, így sikerül valamelyest beférkőznöm Márta kegyeibe, és megkérdezem tőle. Márta erőltetett mosolyra húzza a száját, és ezt mondja: – Az Úr gondoskodik rólunk. – Akkor hát veszem a bátorságot, és Lázártól kérdezem meg. – Jézus szavaival akarok válaszolni neked – mondja –, amelyeket Mária nővérem megértett, de Márta nem. Ne gondoljatok arra, mondja Jézus, hogy mit fogtok enni, hogy mit fogtok inni, hogy

95

hogyan fogtok ruházkodni. Az ég madarai nem vetnek, nem aratnak, nem gyűjtögetnek, mégis táplálja őket az Úr. Ne aggódjunk a holnap miatt, mert minden napnak elég a maga gondja. – Mindez rendben van – mondom én –, te ne aggódj, az Isten szerelmére, ne, de mondd meg nekem, ki fog aggódni érted és helyetted? Lázár azt válaszolja: –Az Atya, aki a mennyekben lakozik – és tovább fújja a furulyáját. Nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy van egy apja a mennyekben, mint neki meg Jézusnak, vagyis egy olyan istene, akire rábízhatja magát, mint egy zsenge gyermek. De Lázár esetében az Istenbe vetett hit jól jövedelmez: amikor elapadnak a vizek, és kifogy az ennivaló az éléskamrából, vagy kiürülnek az amforák a pincében, megjelenik egy szolga egy rakomány liszttel, olajjal vagy borral. Olyan valaki küldi, aki nem vár köszönetet, Jézus valamelyik híve, valaki, aki megtalálta a helyes és közvetlen módját annak, hogy szétossza a javait a rászorulók között. Meg lehetne ugyan jegyezni, hogy Lázár nem igazán szegény: van egy háza, amit az apja hagyott rá, és egy köves szántóföldje. De az életmódja miatt valóban olyan szegény, mint egy madár, vagy mint a mezők lilioma. Megkérdeztem Lázártól, hogy miért nem hagy itt mindent, és miért nem szegődik a barátja, Jézus nyomába. – Van, aki követi, és van, aki várja őt – felelte, és nem akart többet mondani. Debóra szerint, akinek a szeme mindent lát, kettőjük között van valami rejtélyes egyetértés: valami megszületett közöttük, aminek még növekednie kell, egészen beteljesedésig. Hiszek neki, mert az én sárga hajú nőm sohase téved a megérzéseiben. Még akkor se, ha már alig van köze a hajdani jósnőhöz. Azt hittem, hogy ott fog lebzselni Mária körül, aki egészen elmerül a semmittevésben, de mindig Márta körül látom. Ott van mellette, amikor főz, mos, varrogat; ha nem lenne olyan képtelen ez az állítás, azt mondanám, hogy meg akarja tanulni a házimunkát. Néhanapján elfog az az érzés, hogy Debóra le akar alacsonyítani a férj állapotába. Otthont akar teremteni. El is ment Mártával kiválasztani a házhelyet. A köves és bokros négyszög előtt, ahol az egyetlen szép dolog egy körülbelül húszéves fügefa, úgy beszél a házról, mintha az már meg is volna: beszél a tetőteraszról, a belső falépcsőről, amely fölvisz oda, ahol a nyári estéken hűsölni fogunk, a hátsó kertről, ahol a kút van, és ahol csirkék kapirgálnak, az északra néző szobáról, ahol majd a nappalokat töltjük, és a déliről, ahol az éjszakákat töltjük. Elmeséli, hogy milyen lesz a szamáristálló, a konyhakert, az alacsony fal, amely körülkeríti jövendő birtokunkat. Az egyetlen megoldás az volna, ha futásnak erednék, hátra se fordulnék, és otthagynám Debórát az álmaival együtt. De nem vagyok képes rá, nem tudok lemondani róla, különösen most nem. Úgy határozok, hogy mellette maradok, remélem, hogy csak egy múló őrület kerítette a hatalmába. Elindulok Appula nyaralója felé, vissza akarom szerezni tőle a tízezer drachmámat. Majd kitalálok egy egészen különleges lopást, azt mesélem el neki, és ott maradok nála legalább két napig. Ha Debóra azt akarja, hogy a férje legyek, legelőször is abba kell beletörődnie, hogy akkor csalom meg, amikor akarom. Amikor Appula megtudja, hogy azért jöttem, mert vissza akarom kapni a pénzemet, minden világossá válik előtte: nincs már tolvajszagom, amit mesélek neki, merő hazugság. Mivel nem akarok kimenni a szobájából, néhány tagbaszakadt rabszolgával dobat ki. A háznagy az előcsarnokban kiszámolja a pénzemet, és a kezembe nyomja. – Ez több, mint amennyit itt hagytam letétben –figyelmeztetem becsületesen. – Az úrnő kamatot fizet érte. Majdnem ezer drachmával több, és ez megvigasztal a felsülésért. Előbb megyek haza, mint ahogy mondtam, ám Debóra nem csodálkozik, nem mosolyog rám kárörvendően, nem mond semmit, de biztos vagyok benne, hogy ő is megértett mindent. Egy bizonyos idő óta körülöttem mindenki mindent ért. Én viszont, aki csak egyetlen valamit értek, elhatározom, hogy nem veszem meg azt a telket, amire Debóra fel akarja építeni az otthonát.

96

14. A kis római helyőrség katonái a város mögötti réteken gyakorlatoznak. Én és a betániai gyerekek egy kis dombon ücsörgünk, és ámulva nézzük a menetgyakorlatokat: kettes, majd hármas sorokban menetelnek, hátraarcot csinálnak, futnak, dárdát hajítanak, és izzadnak a sisakjuk meg a pajzsuk súlya alatt. Úgy hozzászoknak a parancsnok vezényszavainak való engedelmességhez, hogy amikor a csatában meghallják a parancsot, hogy „előre, mészároltassátok le magatokat!" előremennek és kész. A parancsnok egy kis termetű, nagyon rossz arcú ember, akit már láttam valahol. Nem kell nagyon megerőltetnem az agyamat, hogy rájöjjek, kicsoda: a Gadara melletti római táborban találkoztam vele, amikor el akartam adni a döglött disznókat, amelyek a tóba fulladtak. Az a kis ember ott egy irdatlan nagy gödröt ásatott velem, abba kellett elföldelnem a disznókat, elrabolt tőlem egy szekeret meg két öszvért, és farba rúgásokkal penderített ki a táborból. Ráadásul nevetségessé tett, mert arra kényszerített, hogy mutassam meg a körülmetélt hímvesszőmet egy falkára való katona előtt. Néhány napon át a nyomában vagyok, meg akarom ismerni a szokásait. Ha ostoba volna, egy csodálatos tréfával a bolondját járatnám vele. Nem fogok erőszakkal vagy cselvetéssel bosszút állni rajta, mindössze nevetségessé akarom tenni. Az olyan alakok, mint ő, gyakran nagyon ravasznak képzelik magukat, pedig valójában fajankók, képesek elhinni bármit, ami erőszakosságuknak és kapzsiságuknak kielégülést ígér. Lázár házában ebéd közben őt is megemlítem. Általában nem beszélek a saját dolgaimról, de ma igyekszem vidám hangulatot kelteni, mert Debóra neheztel rám. Dühös, mert nem veszem meg a telket a fügefával, amihez hozzá akar kötözni engem. Napról napra tökéletesítem a tréfát, amit a római kárára eszeltem ki. Mária nevet, és elsőként ajánlkozik segítőtársamnak. Lázár is benne van. Most Debóra is beadja a derekát. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha visszatértek volna a régi szép idők: változtatásokat javasol, részleteket eszel ki. És Márta, a komoly nővér a végén nem képes kivonni magát: ő is együtt fog működni velünk. Így hát a parancsnok, aki estefelé egyedül mászkál a gyakorlótéren, és azt tanulmányozza, hogy milyen módon tudná másnap az embereiből az utolsó szuszt is kipréselni, felfigyel egy rongyos csavargó gyanús viselkedésére. A nagy szakállú ember, akinek a fél szemét kötés takarja, nem fogja sohasem felidézni a fejében annak a szépséges ifjúnak az emlékét, aki el akarta adni neki a disznókat. A csavargó egy sövény mögött valami nagyon különös dolgot művel. Beken egy tojást valami kenőccsel, és a tojás eltűnik. A parancsnok elbűvölten, de hitetlenkedve nézi, és tudom, hogy mit gondol: semmi különös, ez csak egy a rengeteg sarlatán közül, aki előkészíti a kisded játékait. De amikor látja, hogy a tojás csak nem kerül elő, én meg felállók és elmegyek, megérzi, hogy itt többről van szó. Még egy félstadionnyit sem mentem, amikor utolér, elkapja a nyakamat, és rám rivall: – Elő a tojással! – Miféle tojással? – kérdezem. Nemes nagyúrnak szólítom, megesküszöm, hogy nem tettem semmi rosszat, és ha valaki azzal vádol, hogy elloptam egy tojást, az alávaló hazug. Engedelmesnek, gyávának, rémültnek mutatom magam. Pontosan ez kell hozzá, hogy felbátorodjon. – Ha nem adod elő a tojást – fenyeget –, beviszlek a kaszárnyába, és megkorbácsoltatlak! Azt mondom neki, hogy a tojás ott van a sövény mögött. Visszamegyünk, a tojás nincs ott, vagy legalábbis nem látjuk. Az a dög emberutánzat előkapja a kardját, és a torkomnak szegezi. Tudom, hogy most már fúrja a kíváncsiság, és nem hagyom megfélemlíteni magam. Persze sírok, rimánkodok, úgy viselkedek, mintha félholt lennék a félelemtől. Végül bevallom: a tojás nem tűnt el, hanem láthatatlanná vált. Itt van a fűben, de ha keresni kezdjük, hamarabb összetapossuk, minthogy megtaláljuk. Várni kell az éjszaka közepéig: a kenőcsöm tartós láthatatlanságot eredményez. A katona leül, elhatározta, hogy kivárja. A meztelen kard ott van a keze ügyében, s én világosan látom, hogy ez mit jelent: vigyázz, te szőrmék, ha a tojás nem kerül elő, kilyukasztom a bőrödet! Tudom, hogy a tréfa sikerülni fog, mert a római olyan „ki, ha én nem" fajta pasas. A markomban tartom. Olyan nevetségessé teszem, hogy ki fogják rúgni a hadseregből. El fogom söpörni őt a gúny seprűjével, mondja Barakuk, és többé nem merészel az emberek szemébe nézni.

97

Késő éjszaka van, a hold megvilágítja a tojást, ami egyszerre csak láthatóvá lett a parancsnok lába előtt a fűben; a katona még sokáig faggat engem, megmotoz, aztán találkozót ad másnapra, és elviszi magával a tojást meg a kenőcsöt. Amikor másnap újból találkozunk, rögtön rám támad: a kenőcs nem hozott eredményt. Kipróbálta először az én tojásommal, aztán egy másikkal: semmi eredmény. Elmagyarázom neki hamisan alázatos hangon és ravaszdi mosollyal, hogy a kenőcs önmagában nem elegendő. Van egy titok, amely nélkül a csoda nem megy végbe, s ezt a titkot egyedül én ismerem. Ekkor a katona már biztos benne, hogy én is olyan kapzsi és mohó vagyok, mint ő, és egészen megnyugszik. Már nem gyanakszik, nem azt hiszi, hogy a tojás az én bűvésztrükkjeim következtében tűnik el. Most már pénzről beszélünk. Végül ötszáz sestertiusért eladok neki mindent, kenőcsöt, titkot, azt, amim van, és azt, amit tudok. Nem adhatom el neki a varázskenőcs készítésének a receptjét, mert nem ismerem: a láthatatlanság egy holt-tengeri remete ajándéka, és ő csak azt az üveg kenőcsöt hagyta rám, semmi egyebet. A parancsnok, akinek neve Caius Titus Lupercus, a Rettenetes, nem fizet, amíg be nem bizonyítom, hogy a kenőcs hat az emberi lényekre is. Ne higgyem, hogy őt a fejére ejtették. Azonban nehéz dolog a kísérlethez egy olyan alanyt találni, aki aztán nem meséli el fűnek-fának. A Rettenetes azt javasolja, hogy próbáljuk ki a kenőcsöt egy betániai parasztgyereken: mielőtt bekenjük, megkötözzük, aztán megvárjuk, amíg újból láthatóvá lesz, és akkor letaszítjuk egy szakadékba. Az aljas, gyilkos rómaija! Én egy biztosabb megoldást javasolok. Bekenek a kenőccsel egy lányt, aki szerelmeskedni fog velem, és észre sem fogja venni, hogy láthatatlanná vált. Ő, pedig egy bokor mögül végignézi az egészet. Ez alkalommal a kísérletet a várostól néhány mérföldnyire, egy elhagyatott helyen hajtjuk végre. A római egy bokor mögött lapul, húszlépésnyire attól a kis füves földdarabtól, ahol Debórával levetkőzünk. Bekenem a mellettem fekvő lány mezítelen testét, ahogy a rómaiak csináljak a fürdő után vagy a szeretkezés előtt. Debóra szép lassan belecsúszik egy előre kiásott gödörbe, eltűnik, de én úgy teszek, mintha még ott volna, hozzám tapadna. Majdnem az egész éjszakán át fickándozom, jókedvűen fáradozom, mintha a lányt a karomban tartanám. Debóra a gödörből suttogással, kacarászással válaszol a szavaimra, a hangja mintha a semmiből jönne, ő is mulat az én pantomimalakításomon, és még adja is alám a lovat. Alig bírjuk visszatartani a nevetést. Miután Debóra varázslatos módon ismét láthatóvá lett, felöltözött és elment, a római nem bír magával: végignézte a mi valódi és színlelt szerelmi játszadozásunkat, mint egy leláncolt szatír. Megállapodtunk, hogy másnap újból találkozunk ugyanott, a hatodik órában, nappali fénynél. A Rettenetes pontosan érkezik. Anyaszült meztelenre vetkőzik: leveti a sisakot, le a kardot, a páncélinget, a sarut. A kezembe nyom egy erszényt az ötszáz sestertiussal, én átadom a kenőcsös tégelyt, és elárulom a titkot, amely hatásossá teszi: miközben az ember a bőrére keni a kenőcsöt, erősen ezt kell gondolnia: tyúkszem vagyok, bibircsók, féreg, disznó, az ember névre méltatlan, hitvány alak! Minél erősebben sértegeti és alázza meg magát az ember, annál gyorsabban hat a kenőcs. A mezítelen, sötét bőrű és apró termetű Rettenetes fellázad. – Nem vagyok hajlandó –jelenti ki – ilyesmiket gondolni egy római katonáról. – Akkor minden hiába. A varázslat nem fog sikerülni. – Az elmúlt éjszaka – kérdezi rövid gondolkodás után – az a lány talán ezekre az emberhez méltatlan dolgokra gondolt? – Nem – válaszolom. – Én kentem be őt, és én gondoltam ilyeneket saját magamról. – Akkor hát kenj be engem is, és gondolj magadról minden ocsmányságot, ami csak az eszedbe jut! – Ha szót fogadok neked, sohasem tudod meg, hogy a varázslat sikerül-e, amikor majd egyedül kell csinálnod. Végül megadja magát. Elkeni a kenőcsöt a testén, és lihegve összpontosít. De világos, hogy hiányzik belőle a kellő akarat. Figyelmeztetem, hogy így nem fog menni: a bekent combja egy pillanatra eltűnt, de rögtön újra láthatóvá lett. – Nem erőltetted meg magadat eléggé – mondom neki. – Mi az, ami ennyire a nehezedre esik? – Neked – ordít – persze hogy nem nehéz arra gondolnod, hogy egy darab szar vagy, te körülmetélt bakkecske, de én római katona vagyok! Most már mindenütt bekente magát, de én azt mondom neki, hogy imitt-amott látható maradt. – Hol? – kérdezi. – Egy kissé ugyan homályos vagy, de azért így is nagyon jól látszol. A Rettenetes káromkodik. Aztán lecsillapodik, és csüggedt hangon kérdezi:

98

– Mit kell csinálnom? – Lássunk hozzá – mondom –, majd én súgok. Te meg hangosan elismételed, ha azt akarod, hogy hasson. Itt úgysem hall téged senki. A bosszúm első fele, egy mezítelen római katona, aki azt kiáltozza: – Fattyú vagyok, egy tehén és egy szamár fattya vagyok, hitvány féreg vagyok, egy sakál, egy felszarvazott, kiherélt, impotens fráter vagyok! Bátorítom, azt mondom, hogy már kezd láthatatlanná válni, már nem is látszik a lába, a hasa, a melle. Még egy kis kitartás, és egészen láthatatlan lesz. A Rettenetes a fáradtságból és a dühtől dadogva görcsösen ismételgeti: – Ocsmány állat vagyok, disznó vagyok, a megtestesült lepra vagyok, hányadék, rothadt húscafat, húggyal teli hólyag vagyok. Hülye vagyok, hülye vagyok, hülye vagyok! Majd szétreped a torka, úgy ordítja az utolsó szavakat. Megjutalmazom, biztosítom róla, hogy már nem is látom őt. – De én látom magam! – ordítja, és dühösen nézegeti a karját, a lábát. Elmagyarázom neki, hogy a kenőcs varázslatának éppen ez a lényege: ő továbbra is látja magát, ami nagyon kényelmes, de a többiek előtt láthatatlan. Elköszön tőlem, és úgy tesz, mintha elmenne. De itt van, itt ugrándozik körülöttem, nagy csöndben, én meg úgy teszek, mintha nem látnám. Egyszer csak lehajol, és elviszi az erszényemet. – Nem jutsz messzire! – kiáltok rá, és felkapom az otthagyott kardját. – Mezítláb nem tudsz szaladni, és ha téged nem látlak is, látom az erszényt. Tedd le, római! A reagálásom megnyugtatja. Ledobja a pénzt, és elindul, vigyázva, hogy hová teszi a lábát. Aztán hirtelen visszajön és pofon vág. – Hagyj békén! – kiabálok, és nagyokat ütök, rúgok a levegőbe. Most már valóban elmegy, ugrál, biceg, mert a kövek és a tüskék fölsebzik a lábát. Egy kicsit odébb egy asszony mos a pataknál: Márta az, aki a hivatásos mosónő szerepét játssza. A római fölkapja a földről a ruhákat, amiket Márta éppen kicsavart. Márta kiabál, mintha egy kísértet azzal szórakozna, hogy őt ijesztgeti. Mária odarohan hozzá. Ő is kiabál: – Segítség, egy lepedőt látok, ami a levegőben repked. Isten angyalai, mentsetek meg bennünket az ártó kísértetektől! A Rettenetes ugrándozik örömében, eldobja a lepedőt, és végigfut a patak mentén egészen oda, ahol Debóra a haját mossa. Megismeri, és boldog, hogy most kibabrálhat a nőmmel. Az elmúlt éjszakai jelenet egyébként is nagy vágyat gyújtott a testében. Odamegy közel hozzá, és belecsókol a nyakába. Debóra hátraugrik. Kiabál, hogy egy mocskos kísértet ármánykodik vele, és eközben egy bottal nagyokat suhint. Sok ütés a levegőt találja, de azok, amik célt érnek, gyilkos erejűek. Odaérkezik Márta és Mária, és a három nő azt mímelve, hogy nem látja, módszeresen végigtapossa a katona bordáit. Caius Titus Lupercus, a Rettenetes, sántikálva hordja el az irháját, hallgat, mint a szar a fűben, nehogy a hangja után a lányok rátaláljanak. Már éppen leérne az országútra, amikor egy férfi, aki egy fa tövében ül és furulyázik, hirtelen kinyújtja a lábát, és ettől a katona elterül a földön. Teljesen úgy látszik, mintha Lázár gáncsot vetett volna, de hát kinek? Ott ül, mosolyog, fújja a furulyáját, és nézelődik erre-arra. A parancsnok, aki ismét szörnyen dühös lett, továbbsántikál az úton. Amikor odaérek a lányokkal, Lázár jóízűen nevet. Követjük a Rettenetest, aki még mindig hörög a dühtől. És íme, az országúton szembejön vele egy centurio vezetésével egy végeláthatatlan, hármas sorokban menetelő katonai oszlop. Biztos benne, hogy azok nem látják őt, hiszen érzéketlenül, vörösen és izzadtan menetelnek: az ő szemükben ez a mezítelen emberke, valószínűleg Izráel vad parasztjainak egyike, szinte hozzátartozik a tájhoz. Caius Titus Lupercus, a Rettenetes, nekifut, és hatalmasat rúg a centurio ülepébe. Biztosan neki is megvannak a maga sérelmei, amikért elégtételt akar venni. A centurio feltápászkodik a földről, elordítja magát, és két katona megragadja a láthatatlan embert a két karjánál fogva. Caius Titus annyira meg van döbbenve, hogy nem is fejt ki ellenállást: megérett a vesszőzésre. Lázárnak megesik rajta a szíve, és azt mondja, hogy talán eltúloztam a tréfát. Hát persze, de amikor az ember legurít egy sziklát a hegyről, talán tudja, hogy hol fog az megállni? Akkor láttam utoljára Lázárt: három nap múlva már halott volt. A szent emberek, akik elfogadják az Úr rendeléseit, és azt vallják, hogy mindaz, amit ő elrendel, a jót szolgálja, megmagyarázhatnák

99

nekem, hogy miért halnak meg a gyerekek. Vagy miért kell meghalnia egy olyan embernek, mint Lázár, aki olyan szeretetre méltó és ártatlan volt, mint egy gyermek. A betegsége nagyon gyors volt. Márta ágyba fektette, és Jézusért küldött. Lázár nem szenvedett, de úgy szállt el belőle az erő, mint egy fából, amelynek elvágják a gyökerét és kiszárad a napsütéstől. Az utolsó pillanatig tréfálkozott, szelíden korholta Máriát, aki csak zokogott, zokogott, és Mártát, aki borogatásokat, főzeteket készített, és eltitkolta a könnyeit. Nekem odasúgta: – Vigyázz a rómaiakkal! Mártának, aki kétségbe volt esve, amiért Jézus nem jön, azt mondta: – Nyugodj meg, nővérem, Jézus el fog jönni. – De nem fog elkésni? – kiáltotta Márta zokogva. Lázár megrázta a fejét, hogy nem. Debórának nem mondott semmit, csak megfogta a kezét, és megszorította. Mosollyal az arcán halt meg. Megpróbáltam segítem Lázárnak, ahogy tudtam. Persze nem bíztam benne, hogy meg tudom gyógyítani, de legalább enyhülést akartam adni neki. Megmondom az igazat: egy bizonyos ponton elhatároztam magamban, hogy megpróbálom megmenteni, de inkább az iránta érzett szeretet buzdított, nem pedig a meggyőződés, hogy képes leszek rá. Sőt nagyon féltem, és egyáltalán nem bíztam magamban. Amikor megpróbáltam elfogni Lázár tekintetét a medáliámmal, reszkettem és sírtam, ő elmosolyodott, és kimerülten, alig észrevehetően megrázta a fejét, nemet mondott és azt, hogy minden hiába. Emlékszem egy gondolatra, ami megfordult a fejemben; kár, mondtam magamban, ha meggyógyítanám Lázárt, mindenki rólam beszélne. Azt mondanák: Jézus nem jött el, de itt volt Kaleb, és meggyógyította. Jézus nem jött, és Lázár meghalt. Akkor fedeztem fel, hogy Debóra mennyire megváltozott: a barátunk halála nem dühöt váltott ki belőle, mint belőlem, hanem rémületet. Elkeseredetten ölelt át engem; az volt az érzésem, hogy engem sirat, mintha Lázárt látná bennem. Világossá vált előttem, hogy nem a saját halálától fél, hanem az enyémtől. Sohase kértem, hogy mondja el nekem a látomását, most se kértem. Tudtam, hogy úgysem mondana semmit. Megérkezett Jézus a tanítványai kíséretében, de Lázárt már négy nappal azelőtt eltemettük. Én és Debóra ott voltunk a házban Máriával, segítettünk neki fogadni az embereket, akik azért jöttek, hogy vigasztalják őt. Sokan jöttek, a város minden részéből, szegényke és gazdagok, akikkel Lázár jót tett. Lihegve besietett Márta, valamit súgott a fülébe, és mind a ketten nagy sietve kimentek. Utánuk mentünk és láttuk, hogy Jézus kint várakozik. Mária letérdelt eléje, és szelíd szemrehányásokkal fordult hozzá: – Ha itt lettél volna, uram, nem halt volna meg a fivérem! – és kicsordult a könnye. Jézus valóban megrendült volt. A sírbolthoz kísértette magát, ami egy kőlappal lezárt barlang volt. Megparancsolta, hogy vegyük el a követ. Én is segítettem, mert a kőlap nagyon nehéz volt. Azt gondoltam, hogy a názáretit megzavarta a fájdalom, ha egy négynapos halottat akar megnézni, aminek már szaga van. Szokása szerint meg se köszönte. Imádságba merült, aztán kiáltott Lázárnak, hogy jöjjön ki. Szörnyűséges pillanat volt: Jézus másodszor is kiáltott a halottnak, hogy jöjjön ki, mi pedig mindannyian rémülten és hitetlenkedve ácsorogtunk. De ami rögtön ez után következett, az még szörnyűbb volt. A barlang sötét üregéből valami suhogás hallatszott, és ekkor mi kiáltottunk fel, mert rémület rázott meg bennünket: egy fehér árny jött dülöngélve a fény felé. Lázár volt, az arcán még ott volt a szemfedő. Mária odarohant hozzá, és átölelte, hogy elvegye róla a halál hidegét. Vártam, amíg leszedik róla a pólyákat és előtűnik az arca. Akkor elmentem. Cél nélkül bolyongtam a földek között. Olyan voltam, mint akit villámcsapás ért. Azon az éjszakán nem mentem be a házba és a rákövetkező éjszakán sem. Hajnalban elmentem a barlanghoz, és megvizsgáltam, hogy nincs-e valami titkos járata, amin keresztül ki lehet jönni belőle, vagy kívülről ételt és vizet lehet beadni. Az élő sziklába volt vágva, nem volt rajta még egy apró rés se. A kőlap is jól zárt, tökéletesen illeszkedett a nyílás szegélyéhez: azt tudtam, mert segítettem kibontani, és mindannyian láttuk, hogy érintetlen volt. Akit oda bezárnak, nem jut levegőhöz se. Amikor már újból normálisan tudtam gondolkozni, számba vettem más lehetőségeket is. Hallottam olyan emberekről, akik hosszú időre merevkórba estek, mágusokról, akik eltemettették magukat olyan helyre, ahol nem volt levegő, és aztán olyan elevenen keltek föl újra, mint amilyenek azelőtt voltak. De Lázár halott volt. Nem kételkedhettem a saját érzékszerveimben. Segítettem lemosni a testét és

100

előkészíteni a temetésre. És nem hallottam soha olyat, hogy egy négynapos halott visszatért volna az életbe. Hazamentem; Jézus már elindult, elment a maga útján. Nem akartam látni őt soha többé, nem akartam gondolni rá. Még Mária és Márta öröme is zavart meg az a tapintat, amellyel Debóra bánt velem, mintha attól félne, hogy a szeme láttára egyik pillanatról a másikra kinyúlok. Azon vettem magam észre, hogy merően nézem Lázárt, és ő válaszképpen rám kacsint. Egyedül én vettem észre, hogy már nem ugyanaz az ember, aki volt: furulyázott, de nem olyan dallamosan, mint azelőtt, mosolygott, de hiányzott belőle az öröm. A halál árnyéka még ott volt rajta. Megvettem Debóra telkét, mert ki akartam kerülni abból a házból. Szükségem volt rá, hogy valamivel elfoglaljam magam, hát két kőműves segítségével belefogtam az építkezésbe. Éjszakánként Debórával a kertben aludtunk egy gallyakból rótt tető alatt. Felhúztuk és kimeszeltük az első szoba falait. Debóra kijelölte a konyhakert helyét, de aztán hagyma helyett virággal ültette tele. Szinte sohase beszéltünk, egymást átölelve aludtunk. Egy éjszaka aztán megmondtam neki, hogy örülnék, ha mostantól kezdve együtt élnénk a saját házunkban. Az igazat mondtam. Annak az első szobának akkor még nem volt se mennyezete, se teteje: a karommal eltakartam a szememet, mert a csillagok túl fényesen ragyogtak. Valami megváltozott bennem: nem volt már semmi kedvem hozzá, hogy az országúton kóboroljak, se ahhoz, hogy sok pénzt keressek, vagy ahhoz, hogy Rómába menjek. Lehet, hogy Debóra a maga jövőbe látó képessége lévén egy újfajta életmódhoz alkalmazkodott, mert tudta, hogy előbb-utóbb ezt választom én is, és örömére szolgált, hogy elsőként érkezik el ide, és aztán megvár engem. – Mit fogunk csinálni? – kérdezte Debóra. – Nem tudom – válaszoltam. – Talán úgy fogunk élni, mint a madarak vagy a mezők virágai. – És nevetni kezdtem. – De a pénzünk nem fog sokáig tartani, ha befejeztük a házat. – Bocsáss meg – kockáztatta meg félénken a kérdést –, csak azért, hogy tudjam: nincs szándékodban dolgozni, legalább egy keveset? – Ki tudja, talán azt is megérjük. Nem először fog megtörténni, hogy felszántok egy darab földet. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk Jézusról. Most már nem irigyeltem őt. Nem voltam képes versenyezni vele, a hatalma megrémített. Boldog voltam, hogy kívül került az életemből. Elképzeltem, hogy hozzá fogok szokni ahhoz, hogy az udvar és a ház falai között élem le az életemet, gyökeret fogok ereszteni, mint egy növény. A szerelmünk Debórával már nem volt annyira szertelen, Ízlelgettem mindazt a gyönyört, amit a teste nyújtott nekem és ezzel együtt mindazt az örömöt, amit a pillantásai és a szavai adtak. Más nem maradt számomra. Egy szál gyékényen aludtunk, pedig emlékeztem rá, hogy Debóra mennyire szereti a puha ágyat. Ezért egyik reggel kölcsönkértem egy szekeret meg egy szamarat, és Jeruzsálembe mentem. Meglepetést akartam szerezni neki: ágyat fogok vásárolni. Kiválasztottam egy faragott és festett, cédrusfából készült ágyat. Ahogy a felső városból ereszkedtem lefelé, megláttam egy borbélyműhelyt, és akkor az jutott az eszembe, hogy egy másik meglepetést is szerzek neki: leborotváltattam a szakállamat. Már a városkapunál jártam, amikor egy férfi rám mutatott, és a Szanhedrin két poroszlója elfogott. Még sohase voltam városi börtönben. Magánházaknál jó néhányszor bezártak már a rabszolgák tömlöcébe. Meg kell mondanom, hogy a légkör itt sokkal vidámabb. Csak tolvajok és csalók vannak itt, mind rokonszenves népség. A helyiség egy kissé nedves, és a koszt elég rossz, de én és a többiek láttunk már sokkal rosszabbat is. Nincs okom az aggodalomra. Nem azért fogtak el, mert halálos ítélet van rám kiszabva, mindössze, mint tolvajt, közönséges kis tolvajt csuktak le. A följelentőm, egy jó emlékezőtehetséggel megáldott hülye, azt állítja, hogy elloptam az erszényét pont itt, Jeruzsálemben. Két évvel ezelőtti ügy, én egyáltalán nem emlékszem rá. Mindenesetre jobb így: a szentségtörő rablás szóba sem kerül, nem fenyeget a megkövezés. A közeli napokban fognak bíróság elé vinni; hamis nevet mondtam be, és le fogok tagadni mindent. Debóra, egy újabb megérzésével, amikor látta, hogy nem térek haza, egyenesen a börtönhöz jött. Megengedték, hogy néhány percig beszélgessünk, és remélem, hogy megnyugodva tért haza. Nagyon sajnálom, de rossz híreim vannak számára. Már nem szándékozom bezárkózni egy házba, vagy egy fügefához kötöztetni magam. Nem tudod megtartani a vizet egy kosárban, sem a szelet egy szatyorban, mondja Barakuk. A sok vidám kollégával való kapcsolat újból nyeregbe segített engem. Érzem már az országút porának illatát, az örömöt, hogy sehol sincs otthonom, hogy nem vagyok a

101

polgára egyetlen városnak se. Éles szem, ügyes kéz, nincs gond semmire. Elmeséljük egymásnak a legjobb vállalkozásainkat, röhögtünk mindazokon az ostobákon, akiket kifosztottunk. Hála istennek, itt sincsenek se szentek, se próféták, se ájtatos asszonyok: itt mindannyian bűnösök vagyunk. Ma szétfutott a hír, hogy elfogták Jézust, itt, a börtönben az ember mindent megtud. Az ő kilátásai nem a legjobbak. Sajnálom őt, de nem is végezhette másként. A farizeusokkal kikezdeni már önmagában is nagy oktalanság; és ha aztán valaki nekimegy a papoknak meg a kereskedőknek, akkor annak befellegzett. Szerintem a börtönben fogják tartam egészen addig, amíg az emberek el nem felejtik. Hacsak a papok nem félnek attól, hogy Jézus a börtön mélyén is képes valamit forralni, és meg nem tudják győzni a római helytartót arról, hogy Jézus esetében politikai ügyről van szó. Most, amikor a zelóták lázonganak, a rómaiak nem sokat gondolkoznak, hogy halálra ítéljenek-e egy gyanús személyt. Bárhogy áll is a dolog, őt nem fogják ide rakni ebbe a börtönbe, tolvajok és kisszerű bűnözők közé. A sorsa fájdalommal tölt el, de nem akarom, hogy valaha is közünk legyen egymáshoz. Halálra ítéltek. Kereszthalálra. Most tudtam meg. Nemsokára értem jönnek, és elindulok a Koponyahegy felé, vállamon a gerendámmal, mint valami rabszolga vagy gyilkos. Mindez Jézus miatt történt: úgy rendelte a sors, hogy még egyszer összefussak a názáretivel, de még szerencse, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. A rómaiak jóváhagyták, hogy Jézust halálra ítéljék, és a papok meg a Szanhedrin vénei alig tudják elhinni, hogy végre megszabadulnak egy olyan valakitől, akinek volt bátorsága kimondani az igazságot. De azért, hogy a kivégzés ne szolgáltasson ürügyet a zavargásra, és elvegyék azt a látszatot, hogy Jézust csupán az elvei miatt ítélték halálra, az a remek ötletük támadt, hogy vele együtt két latrot is keresztre feszítenek. Mivel a börtönben nem voltak hírhedt bűnözők, csak úgy találomra választottak, eljárás nélkül. Rém esett a választás. Miért éppen rám? Hát nem ugyanolyan lator vagyok, mint a többiek? Vagy talán valamilyen szempontból különleges vagyok, mint a tök a dinnyeföldön? Sokkal jobb lett volna, ha a bűnbak elrablása miatt ítélnek halálra. Az legalább egy páratlan esemény lett volna a történelmünkben, az emberek sokáig emlékeznének rám. Egy pillanatig erős kísértést éreztem, arra, hogy bevádoljam magam: így, a halál küszöbén valóban Jézus fölé kerekedtem volna, minden szem rajtam függött volna. Nem mindennapi látvány, hogy keresztfán leli halálát az a férfi, aki elrabolta Izráel népének bűneit. De aztán föltettem magamban a kérdést: valóban érdekel engem az, hogy az emberek emlékeznek-e rám? Debóra mindenféleképpen gondolni fog rám. Az a néhány barátom és ismerősöm, Lázár, a nővérei, Magdolna, ne egy szentségtörésre emlékezzenek, hanem inkább más gyöngeségeimre, bűneimre, amiket könnyű megbocsátani. Fiatalon halok meg: az előérzeteim igazaknak bizonyultak. Azt hiszem, most már tudom, hogy Debóra mit látott, amikor a jövőmbe nézett. De az igazság az, hogy engem az élet érdekel, az a kevés élet, ami még hátra van nekem. Kíváncsi vagyok: vajon mit fog tenni Jézus, az az ember, aki Lázárt a holtából föltámasztotta? Bármiképpen alakulnak is a dolgok, én mindig szabad ember voltam. Itt, a börtönben is az maradok, az leszek a keresztfán is. Éheztem és szomjaztam, az életem során csak gyötrelemben, nyomorúságban volt részem, nem is beszélve a sok verésről, amit kaptam. Sokat vándoroltam, csodálatos trükköket eszeltem ki, és egy olyan nő volt a társam, mint Debóra. Jól szórakoztam.

102

Kaleb itt hagyta abba az elbeszélését. Debóra egészítette ki.

A harmadik és a hatodik óra között hozták ki a börtön udvarára Kalebet egy másik férfival együtt. Vállukra rakták a kereszt fáját, vagyis azt a gerendát, amit aztán vízszintesen az oszlophoz erősítettek, ami már ott állt a dombtetőn. Kaleb rögtön meglátott engem, és a karját fölemelve üdvözölt. Nem tudtam a közelébe férkőzni, mert a katonák hátraszorították a tömeget. Hamarosan utolértük a harmadik elítéltet, Jézust, aki lassan haladt, mert az ütlegelésektől nagyon elgyöngült. A háta és a válla tele volt vérző sebekkel. Annyira, hogy kénytelenek voltak levenni a válláról a keresztet, és egy parasztemberrel vitették tovább, aki éppen arra járt, és nem mert tiltakozni a katonák parancsa ellen. Kaleb odakiáltotta nekem, hogy menjek haza, de én nem hagytam el őt. Nem akartam, hogy magányosan haljon meg. Jézust az anyja kísérte meg síró asszonyok, néhány tanítványa, egy csomó kíváncsiskodó, de Kalebnek nem volt senkije, csak én. Felállították a három keresztet, rajtuk a három felfeszített test. Úgy látszott, hogy Jézus jobban szenved, mint a két másik, az anyjához, az asszonyokhoz beszélt, de időnként félbeszakította beszédét, és hangos szóval panaszkodott. Azt hiszem, hogy az Istenhez könyörgött. A papok és a katonák gúnyolódtak vele, azt mondták neki: – Másokat megmentettél, most mentsd meg magad, gyere le a keresztről! A másik férfi is, aki a bal oldali kereszten függött, az is káromolta őt. Kaleb rászólt, hogy hagyja abba. – Miért gyalázod Jézust? – kérdezte tőle. – Hiszen nem tett rosszat soha életében, és most ugyanabban a csónakban evezünk, mint ő. – Felém fordult, és hozzátette: – Éppen olyan ember, mint mi. Jézus megköszönte, és azt mondta neki: – Ma együtt leszel velem az én birodalmamban. Kaleb elmosolyodott. – Menj csak előre te – válaszolta. Jézus már valóban a halálán volt. Kevéssel ezután kilehelte a lelkét, miután néhány szót kiáltott, amit nem értettem. Aznap korábban sötétedett be, mint máskor, és feltámadt a szél. Az emberek féltek, és szinte mindenki lejött a dombról. Szombat előestéje volt, és a papok nem akarták, hogy ünnepnapon a testek ott maradjanak a keresztfákon. Jöttek a poroszlók, és egy doronggal eltörték Kaleb és a másik férfi lábszárcsontját. Kaleb sokáig jajongott, aztán lassan kiszállt belőle az erő, és nem szólt többé egyetlen szót se. Ott maradtam, és néztem őt, amíg meg nem halt.

103